Strategies and Models of well-integrated support to victims of violence and torture
Kiadja: ARCI Associazione Ricreativo Culturale (ARCI) www.arci.it Comisión Española de Ayuda al Refugiado (CEAR) www.cear.es Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület (Menedék) www.menedek.hu az Európai Bizottság (HOME/2009/ ERFX/CA/1033) Támogatási Szerződése keretében. A kiadványban kifejtett nézetek a szerző véleményét tükrözik, és nem feltétlenül képviselik az Európai Bizottság álláspontját. A kiadványban szereplő minden információ a szerző felelőssége, az Európai Bizottság semmilyen felelősséget vagy kötelezettséget nem vállal az itt megjelent információkért. Design: Tolinyon MS Művészeti Stúdió
Attribution-Noncommercial-Share Alike (BY-NC-SA)
Első rész | Roberto Beneduce, Simona Taliani
A bizonytalanság és erőszak antológiája: menekültek és kínzás áldozatai, ma 1. Az ellátás módszertana: kritikai áttekintés A „menekültkérdés”, amelyet a sok menekült által átélt bizonytalanság, a halál árnyéka, és a fenyegetés határoz meg, arra készteti a klinikust és a szociális munkást, hogy egy kifejezetten politikával átitatott dimenzióval is szembenézzen. Ez a dimenzió a történelem kegyetlensége, a kolonializmus fájdalmas hagyatéka, és az állampolgárság és önállóság különböző, vitatott formái, amelyeket mára a differenciáltság és a különböző kritériumok határoznak meg (Ong, 2006). Nagyon is egyértelmű kellene, hogy legyen, hogy a konfliktusok és az események politikai jellege már eleve erős befolyással van azokra az élményekre, amelyeknek tanúi vagyunk. Jelen van abban a nyelvezetben, amelyet a hatóságok használnak, a nyugati társadalmi reprezentációban, a jogi rendszerben (például a Dublini Rendeletben), de jelen van például Európa és a líbiai kormány között kötött szégyenletes egyezményekben is, amelyek a határok monitorozására és az illegális bevándorlókra vonatkoznak. A politika jelen van azokban a diszkriminatív intézkedésekben is, amelyeket oly sok
bevándorló kénytelen elszenvedni a kiutasítás során, vagy azon erőszak során amellyel a „nyomorúság helyein” (Engin és Rygiel, 2007), vagyis a befogadási, az azonosítási és a kiutasítási intézményekben találkozik. Mindezek miatt a klinikus szakembernek és a szociális munkásnak, aki menekültekkel és menedékkérőkkel dolgozik, különböző erőszakszinteken kell mérnie a szenvedést, és legalább három „történeti rendszeren” (Hartog, 2002) belül kell értékelnie azt. Ezek a rendszerek a menekülés (bizonyos esetekben egy valódi pánikszerű hajsza), az utazás, és az érkezés. Azon utazás során, amely a származási ország és a cél-ország között történik, minden egyes gesztus, minden egyes tett és minden szó mintha felerősítve kétszerezné meg a „migráns átkot” (Sayad, 1993), emlékeztetve a segítségnyújtás kihívásaira, amelyeket Franz Fanon (1961) elemzett a kolonializmus kontextusában. Ebben a kontextusban a szenvedés enyhítése lehetetlennek bizonyult, különösen ott, ahol a kínzás használata során eltűnt a különbség a pszichiátria és a politika között.
Mind a menekültklinika, a maga ellentmondásos orvosi nyelvezetével, mind pedig az elmegyógyászati klinika, amely meghatározta, miből áll a természetes gyász, és milyen a megfelelő emlékezet, olyan kezelést adott, amelyben a történetek cenzúrázatlan elmondásának nagyon kevés hely jutott. Aihwa Ong, Buddha is hiding, 2003, 108. o.
Így a menekültekkel és menedékkérőkkel foglalkozók számára a feladat az, hogy felismerjék minden részletben a politikai valóságot, még akkor is, amikor a jogi és klinikai terminológia eufemizmusokkal fedi el azt, hogy később átültessék a gondoskodásról, a figyelemről és a hozzáállásról való álláspontjukba. Ezt jelenti az „Ellátás politikája” is: megkísérelni a nehéz felemelkedést az erőszak és a közöny szakadékából, az emberiesség jelentésének újraértelmezésével, érzékenységre törekedve azok iránt a nők és férfiak iránt, akik elvesztették képességüket arra, hogy visszanyerjék a döntéshez és cselekvéshez szükséges hatalmukat. Ignacio Martin-Baró (1990) munkája ezzel kapcsolatban egy alapvető fejezet marad, különösen azokban az esetekben, amikor a fegyveres konfliktusok pszichés és szociális következményeivel kell számolni, hiszen ezekben az esetekben a trauma soha nem egyéni, hanem „emberek és csoportok közötti embertelen viszonyokra” vonatkozik (Jenkins és Hollifield, 2008, 382. o.). A gyógyító folyamat ereje attól is függ, hogy mennyire vagyunk képesek együtt összerakni és értelmezni, hogy milyen komplex társadalmi tagadás vezetett a disszociációhoz. Emellett el kell ismerni azt is, hogy sok rendellenesség hátterében nemcsak súlyosan traumás élmények állnak, hanem egy olyan „erőszak” is, amely pont „láthatatlansága” (Bourgois 2009) miatt talán még pusztítóbb hatású. A történelem és egy menekült tüneteinek összekapcsolása, egy menekült nő „hazugságainak” összevisszasága vezet végül ahhoz, hogy a szenvedést a poszt-kolonializmus rendszerébe helyezzük. A szubjektivitás és másság kérdését a trauma és szenvedés diskurzusába helyezve, sebzett emlékek és bizonytalan, vagy rejtett identitások mellett: ez jelenti számunkra a helyes utat egy kritikus klinikai gyakorlat felé. Ez a gyakorlat a szocio-kulturális szokásokat olyan stratégiaként látja, amelyek megkísérlik elképzelni és újra
összekötni az egyéni és a kollektív emlékeket, nem mint egy olyan identitás elemeit, amelyet ma már csak kevesen kívánnak a történelem forgatagától elkülönítve elemezni. Ezek a premisszák elengedhetetlenek ahhoz, hogy a menekültekkel foglalkozó szakemberek számára egy olyan szakirodalmi hátteret tudjunk biztosítani, amely az erőszak különböző szintjeinek nagyobb ismeretéhez és elemzéséhez vezet. Az erőszak előfordulhat mind a származási országban, ahonnan a menedékkérők és menekültek eltávoztak, mind pedig a befogadó országban, amely „fogva tart”, „azonosít”, „üdvözöl”, „elfogad vagy kiutasít”, mindezt egy végeláthatatlan bürokratikus folyamat után, amely során a menedékkérelmeket elbírálja. Fontos tehát, hogy a menekültek, menedékkérők és kínzásáldozatok traumás élményeit legalább három kontextusba helyezzük. Ezek: a menekülés helye, az a közbeeső idő, amikor más országokban tartózkodva megkísérlik a határátkelés egy-egy európai országba, és a befogadó országba való belépést követő időszak. Ezeken az oldalakon leginkább egy pontra kívánunk koncentrálni. Az erőszakot elszenvedett egyént, különösen azokban az esetekben, amikor az erőszak legextrémebb és kegyetlenebb formáiról van szó, a történelem határozza meg, megkonstruálja, a fájdalom, a hasadás és a halál pontos politikai és emlékezeti mintázatain keresztül. Semmi nincs ezekben a férfiakban és nőkben, ami természetes lenne, mindent pontos gépek, tökéletes szerkezetek végeznek, amelyek célja az embertelenség. 2. Határátkelés: áldozatok vagy illegális bevándorlók? Az antropológiai és szociológiai szakirodalom kihangsúlyozta azt, hogy a menekültek áthelyezése a határ másik oldalára, csakúgy, mint a menekültek befogadása Európába egy olyan humanitárius
döntés mentén zajlik, amelynek lényege, hogy az ellátott személyt a történelmen kívül helyezi. Szemtanúi lehetünk annak, ahogyan szisztematikusan és kegyetlenül átalakítják a menekültet egy olyan személlyé, akinek nincs múltja, nincs története, sem pedig egy közössége, amely mögötte állna. Egy szerző, L. Malkki, erre világít rá, amikor azt írja: „Egy fontos következmény az, hogy az egyént kívül helyezik a történelmen, és átlag áldozattá teszik: átlag férfi, átlag nő, átlag gyerek, együtt pedig átlag család. Ez a hisztoricizáló univerzalizmus egy olyan kontextust hoz létre, amelyben nehéz a menekült helyzetben lévő személyekre úgy nézni, mint történelmi cselekvőkre, és nem, mint néma áldozatokra. A humanitárius ellátás sokszor hajlik arra, hogy elnémítsa a menekülteket. Itt kap óriási szerepet a fizikai, nem elbeszélt jellegű bizonyíték.” (kiemelés utólagosan hozzáadva). Hannah Arendt már felszólalt azzal kapcsolatban, hogy ez a általános alanyra való redukálás talán a legnagyobb veszély, amellyel a menekülteknek szembe kell nézniük. „Semmi más, mint ember absztrakt meztelensége jelentette a legnagyobb veszélyt”- írja ő (We Refugees, 1943). Giorgio Agamben (2005) az, aki kiemeli és továbbfejleszti ezt a gondolatot. A bio-politika és a lecsupaszított élet szemlélete illusztrálja azt az erős redukciót/ biológiai kényszert, amely a menekülteket, menedékkérőket és kínzás áldozatokat ellátó (mindig
Európa, vagy a Nyugat által meghatározott) humanitárius eljárásmódok, illetve az orvosi és pszichiátriai tudás mögött meghúzódik. Az általános emberi alany – egy „biológiai test”, vagy „Isten teremtményének” formájában- az, akinek a befogadás, segítség, ellátás fel van ajánlva. Nem pedig a hús-vér férfiak és nők, akiknek személyes és társadalmi történetében a politikai már egyben pszichológiai is (és fordítva), és akik múltjában a kultúra jelen van a történetek egymáshoz kapcsolódásában, a mnemotechnikában, gondoskodó gesztusokban, mindennapi szokásokban… Ez még inkább igaz a nemi erőszak eseteiben, ahol a nő teste (mind a bosnyákoké Omarskában, mind a kongóiaké Kinshasában) átalakul„ a biológia és a politika közötti tökéletes megkülönböztethetetlenség küszöbévé” (Agamben 2005, 209. o.), mind ott (abban az országban, ahol az erőszakra sor került), mind pedig itt (abban az országban, ahol a menedékkérelmet benyújtják). A megerőszakolt test (megdagadva, megsebezve, vérzőn) a „jogok és tények, törvények és bios közötti megkülönböztetés teljes hiányaként” (idem) jelenik meg. Alapvető fontosságú az Európában végzett
menekültekkel és kínzásáldozatokkal végzett munka során az, hogy dokumentáljuk a par excellence „bizonytalanság helyeit”, vagyis a határokat és a menekülttáborokat (Agier, 2008). Ugyanakkor az igény, hogy fennmaradjon az Észak és a Dél közötti egyenlőtlenség, elválasztva azokkal a határokkal, ahol a legtöbbek sorsa eldől, egyben egy szemantikai határt is életre hív. Ez a szemantikai határ nagyon is életbevágó társadalmi következményekkel bír, és különbséget tesz „legális”, „szabálytalan” és „illegális” bevándorló között (De Genova 2002; 2004). Ezeken a helyeken zajlik az illegalitás legális létrehozása, a Másik természettől fogva szabálytalanná és illegálissá alakítása, menekült, menedékkérő, vagy nemzetközi védelemre jogosult személy helyett. Nicolas De Genova szerint a második világháború után az illegális migráció minden olyan nemzetállam számára kemény valósággá változott, amely egy fejlődésre és jól-létre törekvő jövő felé tartott, és a termelés és a fogyasztás központjaként kívánta magát meghatározni. A szerző szerint ez egy konstrukció volt, épp ezért van ma szükség ennek a konstrukciónak a lebontására: A fő kihívás tehát, hogy a jelenlegi migráció történelmi egyediségét körvonalazzuk, úgy, ahogy az a mai nemzetállamok jogi (politikai) gazdaságában megjelenik. Csak a társadalmi-jogi, illetve történelmi kontextusok kutatómunkában megmutatkozó hatásait figyelembe véve van lehetőség egy kritikus antropológiai szemlélet kialakítására, amely a maga részéről nem járul hozzá a migránsok „illegalitásának” kialakításához, naturalizációjához. Így lehetőség lesz arra, hogy az illegális migráció etnográfiai tanulmányozása során az illegalitást egy eszközzé tegyünk a nemzetállamok, és a nemzetállami migrációs politika, valamint tágabb értelemben a nacionalizmus, a nativizmus és az állampolgárság egy tisztán antropológiai szemléletű kritikájában.
Ami elsőre egy pusztán terminológiai problémának látszott, közelebbről szemlélve egy központi fontosságú ismeretelméleti és konceptuális kérdés, amelynek lényeges módszertani, etikai és politikai következményei vannak (De Genova 2002, 423. o.) Nicholas De Genova felszólítása egy kritikus antropológiai szemlélet kialakítására létfontosságú részletekkel látja el a klinikusszociális munkást mindennapi munkája számára. A közelmúltban történt észak-afrikai felkelések eseményei lehetővé teszik mindannyiunk számára, hogy kiemelt tanúként szemlélhessünk egy hasonló lexikális megbélyegzést. Ez pedig annak a teljesen politikai alapú meghatározása, hogy hogyan azonosítsuk a Másikat (menekült, áldozat, menedékkérő, illegális behatoló), hogyan alakítjuk a sorsát (kiutasítási nyilatkozat, befogadó intézménybe utalás, átadás más európai országnak), és hogyan határozzuk meg saját lehetőségünket a közbelépésre és az ellátás nyújtására. 3. Kínzás és traumás emlékek: gyógyítás, meghallgatás, remény Amikor egy menedékkérő vagy egy menekült múltjában a szenvedés nem vezethető vissza egy elkülönült traumás emlékre, hanem konfliktusok, események, veszteségek láncolatához köthető, nyilvánvalóvá válnak az azon egyének társadalmi kirekesztettségből adódó pszichés rizikófaktorai, akiket korábbi erőszakos, halállal, vagy fenyegetéssel kapcsolatos események (vagy otthon, a menekülés előtt, vagy pedig a menekülés alatt) már sebezhetőbbé tettek. Magától értetődő, hogy a menedékkérőket, menekülteket egy olyan befogadásra irányuló perspektívába kell helyezni és értékelni, amely nyitott arra, amit a legkörültekintőbb traumakezelési módszer tanít nekünk. A folyamat során egy diskurzus részeként kell kezelni a fegyveres konfliktusban átélt traumás emlékeket és a tágabb értelemben vett erőszakot, csakúgy, mint a halálos fenye-
getések következményeként kialakult traumát és az elvándorlással és meneküléssel járó erőszakot, valamint a befogadó országba kerülés bizonytalanságához köthető traumát. De naiv döntés lenne figyelmen kívül hagyni a személyes és családon belüli erőszakot, azokat a rejtett traumákat, amelyek gyakran más traumákkal, más erőszakkal együtt nyerik el fontosságukat. A fegyveres konfliktussal járó erőszak, ahogy azt már több tanulmány is kimutatta (Libériában, Elefántcsontparton, Sierra Leonéban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Kolumbiában, stb.), újratermelődhet az idő során. A folyamat nemcsak az egyént érinti, hanem a közösséget is, amelyek az idők során tekintélyelvű és kizsákmányoló bánásmódot szenvedett el (Shaw és Mbembe beszél a „háborús elmeállapotról”, illetve a „háborús szellemről”). Mi több, ezen újratermelődés logikája nemcsak pszichológiai. Ezek között a körülmények között egész erőszak gazdaságok jöhetnek létre (Beneduce et al., 2006). Része a pszichológiai, szociális és történelmi valóságnak az, hogy foglalkozni kell az emelkedő előfordulási arányú, személyközi kapcsolatokban előforduló erőszak kérdéskörével. Ezt írták le palesztin családokkal kapcsolatban is, és minden olyan esetben, amikor az egyén saját maga, családtagjai vagy szomszédai ellen kell, hogy fordítsa azt az agressziót, amelyet a politikai hatalom elnyom, vagy nem ismer fel. A „visszapattanó erőszak” fogalma Maurice Blochtól, vagy az „erőszak spontán
újratermelődése” hasznosak arra, hogy azonosítsuk azokat a jelenségeket, amelyeket figyelembe kell venni akkor, amikor valaki felvállalja annak az embernek a felelősségét, aki kínzás vagy erőszak áldozata volt. Ezek olyan pszichológiai és szociális terek, amelyekben a klinikusnak sikeresen kell valahogyan a páciens mellé állnia. A latinamerikai diktatúrák alatt átélt rettegést, terrort és kínzást tanulmányozva Marcel Viñar a következőképpen ír: Az, ami kifejezhetetlen, távolságot, törés okoz a generációk között, de ez egy tér az életben. Elnyomása csak használhatatlan fétiseket hoz létre. A múltra való emlékezés és rekonstrukció során vannak olyan kihagyások, a szülői szavak elkerülhetetlen elferdítése, üres lyukak, szükséges kihagyások, amelyek az elviselhetetlennel szembeni elutasítást jelképezik; így szavak születnek, amelyek esetében a szimbolikus kaland és a traumatikus ismétlés közötti különbséget egy kézikönyvben sem lehet megtalálni. Az az ember, akitől a kihívás érkezik felénk, tele van fájdalommal, hullákkal, és láthatóan a szorongás felé vonszolja magát. És mégis, ha a rettegésre gondolunk, ez nemcsak egy áldozat azok tiszteletére, akik mártírhalált
haltak, hanem azért is van, hogy mi is megszerezzük az orákulumot, amely saját döntéseinket fogja vezetni, lehetővé téve, hogy megszabaduljunk az ismétlődés automatizmusaitól, egy olyan jövőt tárva elénk, amely egy kicsit fényesebb, és amelyben a reménynek még helye van. (1994, 61-62. o.). Maren Ulriksen-Viñar férjével együtt az egyik leghatásosabb tanulmányt alkotta meg, amely elméleti hátteret ad ezeknek az “emlékezet-töréseknek” és megalapoz egy gyógyítási eljárást. Mindezt A rettegés átadása című műben, amely arra emlékeztet minket, hogy egy gyermek lehet a szülő számára egy emlékeztető arra, hogy az élet nem száradt ki és nem emésztette fel önmagát. A gyermek így ellensúllyá válik, “a szülők által elszenvedett bűnök, veszteségek ellenpéldájává”. De a szülők tényleg elszenvedték ezeket a veszteségeket? (…) Bízhat-e egy ilyen állapotban lévő anya abban, hogy képes lesz megvédeni gyermekét a veszélytől? Ha ő maga megtört a feldolgozatlan gyászfolyamatok súlya alatt, és élőhalottak szállták meg, hogyan lesz képes befogadni és átalakítani azt a halállal kapcsolatos szorongást, amelyet a gyermeke vetít majd rá? (1994, 124. o.). Gilles Lussac így ír az 1915-17-es örmény népirtásról: À moins de réduire le sujet à son symptôme, nous sommes confrontés à une problématique infiniment plus structurale. […] Pour les générations suivants, quel est l’héritage de cet innommable? Quels sont les signifiants d’une possible transmission? Le temps est-il venu de faire parler les morts dans la bouche des survivants? […] Pour les enfants de ces exilés, les effets de ce génocide sont-ils réductibles à un trauma? Peuvent-ils l’élaborer dans un travail de deuil? […] Une vie
suffirait-elle pour venir à bout de ce «destin si funeste»? (1994, 1213. o.; kiemelés utólagosan hozzáadva.) A trauma nem csupaszítható le egy narratív dimenzióra (tehát arra, ami elmondásra kerül): az a lényeges, amely egy egész generációt érint; a körülmények, amelyek egy történelmi eseményhez vezettek, továbbra is fennállnak; ezért lehetetlen a katarzis. Ha a trauma egy való esemény, amely az időérzékelésben egy törést okoz, a sokak által átélt ismétlésben egy idő éled újjá, amelyet sehogy nem lehet helyrehozni (nincs katarzis, mivel a körülmények, amelyek az eseményt lehetségessé tették, ’történelmiek’, és mint ilyenek, még mindig lehetségesek: a helyszínek odaát maradnak, hogy az író Toni Morrison által alkalmazott képet használjuk). Egy traumát követően az idő már nem ugyanazt jelenti. Nem-e erről szól az ismételgetés? Mennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy ily kegyetlen sors mélyére jussunk? Ott, ahol az “mély” mind valaminek az eredetét (a forrást), mind pedig a végét (a megoldást) jelenti (mindeközben az élet megy tovább: de elég-e egy emberöltő ahhoz, hogy eljussunk a mélybe?). Mit nyújtunk másoknak, a jövő generációknak? 4. Óvatos előretekintés: tanácsok a gyógyításhoz A kínzás tulajdonképpen kísérletet tesz arra, hogy elfogadtassa az Állami Diskurzust, a rothadás elismerésével. Amit a kínzó végül is ki akar erőszakolni áldozatából, az , hogy az áldozat azzá váljon, rothadássá, azzá, ami maga a kínzó is, aki ezt tudja magáról, de nem ismeri el. Azonban még egy kijárat nyitva áll […]. Egy olyan részlet jelzi, amely sem tagadás, sem perverzió. Az „Én ennyi vagyok, és akkor mi van?” szemléltethetné. A tisztátalanság nem feltétlenül vezeti az alanyt az „azzal”, vagy egy olyan intézménnyel való azonosuláshoz, amely lefedi. (Michel de Certeau, 2006, 202. o.)
Michel de Certeau érzékletesen írta le a kínzás mechanizmusát. A több is van kifejezését használta, annak a lehetőségét/valószínűségét jelezve, hogy az ember a kínzó személy diskurzusán kívül helyezze magát, a kínzást elszenvedő oldalán (‘kívül’ a kínzó diskurzusán, például, a megerőszakolt nő oldalán). De Certeau így egyszerre két kockázatot kerül el, mind a másik diskurzusával való azonosulást, mind az általa képviselt hatalommal való azonosulást – „egy rothadó egyén vagyok”, „egy tönkretett emberi lény vagyok”, „merő játékszer a hatalom kezében” – egy időben azzal a hittel, hogy mindent szabad. Ha létezik több, akkor ez a szerző szerint azért lehetséges, mert a hóhér elmulasztott valamit, és ez ugyanaz a valami, ami a kínzás áldozatából is hiányzik, és kifejezhetetlen számára. A másik által ránk kényszerített diskurzusnak való ellenállás, az, hogy ne csak, mint tisztátalan lények létezzünk (Luder: fattyú, kurva, szar), az jelenti, hogy a veszély pillanataiban (az erőszak óráiban vagy a börtönben töltött hónapok alatt) és a későbbiekben (a jelenben és a magányban) ragaszkodunk a bajtársaink emlékéhez, akik nem voltak „rothadó emberi lények”. Az ellenállás azt jelenti, hogy meghalljuk a „kínzás zaján túl” az „emberi düh némaságát és a szenvedés eredetét”, amelyből mindenki született, magunkat de facto bármilyen védelem és bármely elvárás nélkül találva. Ami megmarad – miután minden sikerül- az ezen „emberi dühnek” a visszhangja, amely azt mondja „nem vagyok olyan”: nem vagyok az.
Cathy Caruth (1996) leírja, ahogyan ezekben az esetekben az esemény uralja a pácienst, ahelyett, hogy a páciens uralná az eseményt, és hangsúlyozza, ahogy a traumás tünet (vagy a traumás álom) különlegessége megmutatkozik a visszatérésében, szó szerint, inkább, mint szimbolikusan. E szerzők szerint a klinikum tehát a pszichopatológia helyett inkább arról a viszonyról kellene, hogy tanítson minket, amelyet a psziché a valósággal kiépít. „A trauma jelensége – írja Caruth – nem csak egy egyszerű patológiával állít minket szembe, hanem egy alapvető kérdéssel is, amely a psziché és a valóság kapcsolatát meghatározza” (1996, 91. o.). Mindezek miatt, két pontot kell leszögeznünk. 1. Bevezetni a klinikán és/vagy a rehabilitációs folyamat során a történelmet és a kultúrát a domináns diskurzusba (az ellenség, a kínzó logos-ában). Ez tűnik az egyetlen útnak afelé, hogy elkerüljük bizonyos perverz módszerek ismétlődését, amelyek az alanyt történelmen kívüli néma és csupasz áldozatokká teszik. 2. A beavatkozás lecsupaszítása a különböző rendellenességek rendszerezésévé azt jelenti, hogy előnyben részesítjük a kórt a betegséggel (és a szenvedőkkel)
szemben. A „We Care” projekt klinikai eseteinek és a szakirodalomnak elemzése által szerettünk volna rávilágítani azokra az irányokra és ösvényekre, amelyeket a gyógyítás során érvényesíteni lehetne. Mindezt azért, hogy a terápiás folyamatot az egyén annyira sérülésmentesen kezdhesse, hogy ne kelljen végignéznünk ahogy szétesett elméje és ő maga elbukik. Túl sok volt az olyan klinikai helyzet, amely kézzelfoghatóan magában hordozta az öngyilkosság kockázatát. Erre emlékeztetnek Franz Fanon 1961-ben írt szavai is, egy tizenkilenc éves algériai Front de Libération National (FNL) katonáról: Bár tudományos alátámasztás híján, de meg vagyunk győződve arról, hogy csak az idő lesz képes kis javulást hozni e fiatalember fragementált személyiségében (saját fordítás). Az idő semmiképp sem orvosi kategória. Mégis ez az a kategória, amelyre hivatkozni és támaszkodni kell, ha az ember bevonódik olyanok gyógyításába, akik politikai és társadalmi erőszakot szenvedtek el, a család történetének befolyásán kívül. Nincsenek bizonyosságok a klinikumban, mert ahogy Primo Levi is tanította (Coleridge versének inspirációja alapján), a trauma az, amely bizonytalan órán talál ránk.
Bibliográfia Agamben G., 2005, State of Exception, University of Chicago Press, Chicago-London.
Fassin, D., 2001, The biopolitics of Otherness. Undocumented Foreigners and Racial Discrimination in French Public Debite, in Anthropology Today, 17, 1, pp. 3-7.
Fassin, D., Rechtman, R., 2001, L’empire du traumatisme. Ager, H., 1993, Mental Health issues in Refugee populations: a Enquête sur la condition de victime, Flammarion, Paris. review, Project on International Mental and Behavioral Health, Hartog, 2002, Régimes d’historicité, Ed. De Seuil, Paris. Harvard Medical School, Department of Social Medicine, Harvard. Jenkins, J. H., Hollifield, M., 2008, Postcoloniality as the Aftermath of Terror among Vietnamese Refugees, in M.-J. Del Agier, M., 2011 Managing the Undesirables: Refugee Camps Vecchio-Good, S. T. Hyde, S. Pinto, & B. J. Good, Postcolonial and Humanitarian Government, John Wiley & Sons. Disorders, University of California Press, Berkeley. Arendt H., 1943, We Refugees, Menorah Journal 31, pp. 69-77. Jeppsson O. e Hjern A., 2005, Mental Health Care for Refugee Children in Exile, Springer US. Beneduce, R., Jourdan, L., Raeymakers, T., van Vlassenrot, K., 2006, Violence with a purpose. Exploring the functions Igreja, V., 2003, Why are there so many Drums Playng until and meaning of violence in the Democratic Republic of Dawn? Exploring the Role of Gamba Spirit and Healers Congo, Intervention. International Journal of Mental Health, in the Post-War Recovery Period in Gorongosa, Central Psychosocial Work and Counselling in Areas of Armed Mozambique, in “Transcultural Psychiatry”, 40, 4, pp. 459-487. Conflict, vol. 4 (1), pp. 32-46. Beneduce, R., 2008, Undocumented bodies, burned identities: Lussac, G., 1994, “Peut-on guérir du génocide”, Journal Français de Psychiatrie, n. 1. refugees, sanspapiers, harraga - when things fall apart, Social Science Information 2008, 47, 4, pp. 505-527. Malkki, L., H., 2002, Speechless emissaries: refugees, humanitarianism, and dehistoricization, in A. L. Hinton (ed.) Bourgois, P., 2009, Recognizing Invisible Violence: A ThirtyGenocide: an anthropological reader, Malde, Ma, Oxford, (UK): Year Ethnographic Retrospective, in B. Rylko-Bauer, L. Blackwell, pp. 344–367. Whiteford and P. Farmer (a cura di), Global Health in Times
of Violence, School for Advanced Research press, Santa Fe, pp. 17-40. Caruth, C., 1996, Unclaimed Experience: trauma, narrative, history, John Hopkins University, Baltimora. De Certeau M., 2000, Heterologies: Discourse on the Other, Minnesota Press, Minneapolis. De Genova N. 2002, “Migrant “Illegality” and Deportability in Everyday Life”, Annual Review of Anthropology, n. 31, pp. 419-447.
Martin-Barò I., 1990, La violencia en Centroamérica: una visión psicosocial, Revista de Psicología de El Salvador, 35, pp. 123–146. Martin-Barò I., 1994, Writing for a Liberation Psychology, Harvard University Press, Harvard. Ong, Aiwa, 2003, Buddha Is Hiding. Refugees, Citizenship, the New America, Berkeley and London, University of California Press.
Ong, A., 2006, Neoliberalism as exception. Mutations in De Genova N. 2004, “La produzione giuridica dell’illegalità. Il citizenship and sovereignty, Duke University Press, Dunham caso dei migranti messicani degli Stati Uniti”, in Mezzadra S. – London. (a cura di), I confini della libertà. Per un’analisi politica delle Sironi, Françoise, 1999, Bourreaux et victimes. Psychologie de migrazioni contemporanee. DeriveApprodi, Roma, pp. 181-215. la torture, Odile Jacob, Paris. Eisenbruch, M., 1991, From Post- Traumatic Stress Disorder Sayad A., 1993, La malédiction – Avec un “travailleur immigré”. to Cultural Bereavement: Diagnosis of Southeast Asian Entretien de Abdemalek Sayad, in P. Bourdieu, La misère du Refugees, in «Social Science and Medicine », 33, 6 pp. 673-80. monde, Seuil, Paris. Engin F. I. and Rygil K., 2007, Abject spaces: frontiers, zones, Ulriksen-Viñar M. et al., 1989, Violence d’Etat et psychanalyse, camps, in Dauphinee E., and Masters C. (eds.), Logics of Dunod, Paris. Biopower and the War on Terror, Houndmills, Basingstoke, Hampshire, pp. 181-203. Viñar M. et al., 1989, Violence d’Etat et psychanalyse, Dunod, Fanon, F., 2005, The Wretched of the Earth, Grove/Atlantic Inc. Paris. [or. ed. 1961].
Második rész | Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület
Kínzás és erőszak túlélői az európai menekültügyi rendszerekben A következő oldalakon az ARCI, a CEAR és a Menedék tanácsadó szolgálatai által összegyűjtött esettanulmányok összefoglalását olvashatják. Az esettanulmányok alapjai egyrészt olyan menedékkérők és menekültek beszámolói, akik korábban, menekülésük előtt vagy annak során kínzás vagy szélsőséges erőszak áldozatai vagy szemtanúi voltak, másrészt az elmúlt hónapok vagy évek során velük foglalkozó szociális munkások és terapeuták tapasztalatai. A történetek központi eleme a trauma. A traumatikus vagy traumatizáló múlt áthatja a jelent, és átírja a jövőt, uralva az emberi lét egészét. Az emberek változatos okokból fordulnak a tanácsadó szolgálatokhoz. Van, aki lakás- vagy álláskereséssel kapcsolatban kér tanácsot. Mások az állami vagy helyi hivatali gépezettel folytatott kommunikáció során szorulnak segítségre. Ismét mások az őket kísértő emlékeket szeretnék feldolgozni, hogy külső és belső békére leljenek. Valamennyi történet közös vonása az, hogy a traumatizáló élmény igen erősen kihat a menekültek és menedékkérők életére, és előbb vagy utóbb ez kerül a szervezeteinknél dolgozó szociális munkásokkal, tanácsadókkal, jogászokkal, terapeutákkal való kapcsolatuk középpontjába. A következőkben nem kívánunk a történetek pontos idejére és helyszínére koncentrálni. A származási ország, a jelenlegi tartózkodási
ország vagy a történetekben szereplő személyek identitása és hovatartozása másodlagos fontossággal bír. Amire összpontosítani szeretnénk, az a kínzás és erőszak túlélőinek helyzete az európai menekültügyi rendszerben, különös tekintettel a nekik jogi és pszicho-szociális segítséget nyújtó szakemberekkel fenntartott kapcsolatukra. Az esettanulmányokból kiderül, hogy nem túl gyakran fordul elő az, hogy a tanácsadó szolgálatokat megkereső emberek értelmezni tudják problémáikat, vagy világosan megfogalmazzák, hogy segítségre, beavatkozásra van szükségük. A kezdeti időszakot általában a puhatolódzás jellemzi. A történetre csak bizonyos idő elteltével derül fény, mint annak a menedékkérőnek az esetében is, akinek „körülbelül három hónapig majdnem heti rendszerességű találkozókra volt szüksége ahhoz, hogy el tudja mondani a történetét, és lehetővé váljon az őt ért tragikus élmények olyan mértékű rekonstruálása, hogy elkezdhessünk dolgozni az eseten”. A traumatikus élmény rekonstruálása és szavakba öntése több szempontból is lényeges. Általában ez szükséges ahhoz, hogy megállapítható legyen a menedékjogi védelem jogcíme. Az erőszak és a kínzás gyakori megnyilvánulási formái az üldöztetésnek, amelynek áldozatává válnak az érintettek származási országukban. A traumatikus élményből eredő fizikai, mentális és érzelmi állapotuk gyakran megakadályozza az érintetteket abban, hogy kifejezzék, és megfogalmazzák menedékjog iránti kérelmüket. Fontos, hogy gondoljunk erre a lehetőségre akkor, amikor valakinek nehézséget jelent a hatóságokkal vagy az őt segítő különböző szakemberekkel folytatott kommunikáció. Végül a múlt traumatizáló eseményeinek boncolgatása általában az első lépés a gyógyulás felé vezető úton: a legtöbb terápiás folyamat során erre a lépésre van szükség, hogy helyreállíthassuk, vagy újjáépíthessük a kínzás és erőszak túlélőinek darabokra tört életét és személyiségét. A múlt emlékei gyakran a hagyományos értelemben vett normalitás keretein teljesen kívül eső lét erőteljes és hosszan ható tapasztalatai, ahogyan annak a fiatal menedékkérő férfinak az esetében is, aki elmenekült a lázadóktól, akik
elrabolták és gyerekkatonának kényszerítették. „Tizenéves korában rabolták el, miután szemtanúja volt a falujával és valamennyi családtagjával szemben elkövetett súlyos erőszaknak. Azóta sem tud a szülei tartózkodási helyéről. (…) A fogságban töltött idő alatt szemtanúja volt mészárlásoknak, falvak felégetésének, csoportos nemi erőszaknak; őt magát is a kínzás különböző formáinak vetették alá, mint a megvonás (táplálékkorlátozás, szélsőséges életkörülmények) és a kényszerítés (kényszermunka, kábítószerrel való visszaélés és háborús tevékenységek).” A traumatikus élmény gyakran egyetlen olyan eseményben vagy eseménysorozatban sűrűsödik össze, amely viszonylag rövid idő alatt lezajlott, mint annak a menedékkérőnek az esetében, akit ellenséges törzshöz tartozó fegyveresek csoportja támadott meg: „A bátyja házát felrobbantották, és az ő háza is leégett, mivel az a bátyjáé mellett állt. Őt megkötözték, és összeverték. Hatan a csoportból megerőszakolták a feleségét és a bátyja feleségét is, őt pedig arra kényszerítették, hogy ezt végignézze. Nem tudott segíteni rajtuk, mivel meg volt kötözve. Azóta is hallja, és látja őket, ha behunyja a szemét. Az egyik unokatestvérének bevarrták a száját egy tűvel, majd megverték. Azt is végig kellett néznie, ahogy egy másik személyt darabokra vágnak.” Az élmények egy másik csoportjába azok tartoznak, amelyek során a menedékkérővel közeli személyes kapcsolatban álló személyt bántalmaznak. A menekültekkel és menedékkérőkkel folytatott munka során a szakemberek sokszor hajlamosak az üldöztetés „hagyományos” formáihoz kapcsolódó erőszakra koncentrálni. Ilyen az állami hatóságok vagy az ország egy részét vagy egészét hatalmuk alatt tartó fegyveres csoportok által elkövetett kínzás, vagy a civil lakosság által a fegyveres összecsapások során elszenvedett olyan szélsőséges erőszak, amely politikai vagy
vallási nézeteik, etnikai, vagy nemzeti kisebbséghez vagy valamilyen társadalmi csoporthoz való tartozás következtében éri őket, amelyet a domináns hatalmi struktúrák üldöznek. A családon belüli erőszak kérdése gyakran kívül esik a menekültvédelem körén, kivéve, ha azt egy ország jogi vagy politikai rendszere nyíltan és szisztematikusan támogatja. Gyakran találkozunk ilyen esetekkel a „hagyományos” menekülttörténetek hátterében, így például annak az asszonynak az esetében, akinek a férjét politikai tevékenységei miatt üldözte a kormány, ezért el kellett hagynia az országot. Az asszonyt egyrészt megbüntették a férje tetteiért (bebörtönözték, majd szexuális kínzásoknak és visszaéléseknek vetették alá a börtönben), másrészt férje elől is menekülnie kellett, miután elhagyta származási országát. „Házassága kezdetén el kellett tűrnie, hogy férje szélsőséges hatalmat gyakorol az élete fölött: nem engedte dolgozni, hosszú időszakokra bezárta az otthonukba, és ha el kellett hagynia a házat, hogy iskolába vagy kórházba vigye a gyerekeket, szigorú vallatást kellett kiállnia arra vonatkozóan, hogy hol járt, vagy kivel találkozott. (…) Az asszony azt állítja, hogy férje soha semmiben nem támogatta, sem a háztartással, sem gyermekeik gondozásával és nevelésével kapcsolatban, mivel szerinte ez a nő feladata volt.” Egy másik asszony hasonlóan kétségbeesett helyzetben van, mivel a vele történtek alapján – bármilyen súlyosak is – valószínűleg nem fog menedékjogot nyerni Európában. „Azt mondja, hogy házassága során mindvégig, és a különválást követően is fizikai, lelki, szexuális, szociális és gazdasági bántalmazásnak volt kitéve, emellett férje tulajdonként kezelte, és folyamatos ellenőrzést gyakorolt minden cselekedete fölött. A visszaélések fokozatosan súlyosbodtak, ahogy férje, aki kapcsolatban állt országa félkatonai jellegű csoportjaival, egyre nagyobb gazdasági és társadalmi hatalomra tett szert. A nő több ízben tett feljelentést a rendőrségen a bántalmazások miatt,
de ezek semmilyen eredményre nem vezettek férje jelentős társadalmi befolyásának köszönhetően.” Az általunk összegyűjtött beszámolók alapján a menedékjogot nyújtó országba való utazás szintén a szenvedés forrása lehet. Sok ember menekül az erőszak elől, hogy aztán ugyanabban vagy egy másik formájában kerüljön szembe vele a menekülés során. Másokat pedig akkor ér valódi trauma, amikor azt hiszik, hogy nehézségeik hamarosan véget érnek: „Elhagyta otthonát egy jobb élet reményében, és Nyugat-Európában élő rokonaihoz költözött. (…) Nem tudunk semmit arról, hogy kivel indult útnak, és miért, azt a tényt kivéve, hogy az Európába tartó hajón több férfi is megerőszakolta.” Olykor az út nem egyenesen vezet a származási országból a célországba. Hónapok, akár évek is eltelhetnek az otthon elhagyása és az európai országba való megérkezés között. Egy asszony Irakból Szíriába távozott, továbbment Törökországba, onnan Görögországba, majd az ott töltött idő után elindult az Egyesült Államokba, de Kolumbiában kötött ki, ahonnan a hatóságok Spanyolországba toloncolták. Egy másik férfit Iránból Törökországba csempésztek, majd továbbment Görögországon, Macedónián, Szerbián, Magyarországon, Ausztrián és Svájcon keresztül Olaszországba. Magyarországon negyven napot töltött egy fogdában, ahonnan sikerült megszöknie. Ez alatt az idő alatt ezek az emberek sokszor erőszaknak és visszaéléseknek vannak kitéve, és ez a helyzet nem teszi lehetővé, hogy megszabaduljanak a múlt traumatikus élményeinek hatása alól. Az esettanulmányokban a megérkezés mindig meghatározó pillanat a menedékkérők életében, amelynek a biztonság elérését kellene jelentenie, reményt egy új élet felépítésére. Valójában azonban a helyzet messze van az ideálistól: „Mire végre megérkezett az országba, érzelmileg teljesen kimerült, és bizonytalan volt, hogy kérjen-e menedékjogot. Attól félt, hogy visszaküldik egy olyan országba, ahol nem garantálják a védelmét, de legfőképpen attól, hogy visszatoloncolják az országba, ahonnan elmenekült.” Másoknak nehézséget jelent, hogy felvegyék a kapcsolatot a hatóságokkal vagy a szolgáltató szerve-
zetekkel. Ez vagy azért van így, mert félnek és bizalmatlanok, vagy mert nem rendelkeznek olyan kapcsolatokkal, szociális hálóval, amelyek révén elérhetnék ezeket a szervezeteket. „Három hónappal azelőtt érkezett az országba, hogy felvette velünk a kapcsolatot; ez alatt az idő alatt a szabadban aludt a központi pályaudvar közelében.” Ha a menedékkérők már kapcsolatban állnak a menekültügyi hatóságokkal vagy a támogató rendszerrel, az egyik legnagyobb kérdés az, hogy hogyan tudják végigcsinálni a menekültügyi eljárást. A poszttraumatikus állapottal járó fizikai és lelki tünetek gyakran akadályozzák őket a hatóságokkal való együttműködésben, mint ahogyan annak a férfinak az esetében, aki súlyos kínzás áldozata volt származási országában: „Különböző fizikai fájdalmak gyötörték, valamint étvágytalan volt, és alvászavarral küzdött. Sokszor nem mert, vagy képtelen volt elaludni. Ha mégis elaludt, kiabált álmában. Rosszkedvű volt, és gyakran sírt. A menekültügyi meghallgatást meg kellett szakítani, mert egy idő után rosszul lett, és sírva fakadt.” Ebben a szakaszban a szociális tanácsadó és a terapeuta legfontosabb feladata, hogy stabilizálja az érintett fizikai és pszichológiai állapotát, gyakran egészségügyi dolgozók bevonásával. A menekültügyi meghallgatások során igen nagy a retraumatizáció valószínűsége. Az érintetteknek fel kell idézniük legszörnyűbb emlékeiket, és azt várják tőlük, hogy részletekbe menően beszéljenek ezekről, miközben szavahihetőségük és jövőjük múlik ezen. Ez a hatalmas nyomás gyakran állapotuk súlyosbodásához vezet: „Azt mondta, hogy soha senkinek nem beszélt arról, min ment keresztül. A Menekültügyi Hivatalban folytatott beszélgetés során a történtek emléke nagyon felzaklatta, és ez felerősítette a tüneteit. Problémái voltak az alvással, és rémálmai voltak. (…) Ahogy elkezdett visszaemlékezni, a tünetei súlyosbodtak. (…) A traumatikus események emléke negatív érzelmeket von maga után, amelyek fájdalmat
okoznak, és felerősítik a traumás tüneteket. (…) Egy a menekültszálláson történt incidens után elveszítette a fejét egy vita során.” A kínzás és szélsőséges erőszak túlélőinek pszichoszociális jólétét jelentősen befolyásoló másik tényező a jogi és társadalmi státuszuk biztonsága a befogadó országban. A menekültügyi eljárás gyakran évekig elhúzódik, bizonytalanságban tartva az érintetteket, míg más esetekben a kedvezőtlen döntések elleni fellebbezések sorozata hosszabbítja meg évekre a várakozási időt. Ez a rendkívüli mentális és érzelmi stressz szintén traumatizáló tényező lehet, és gyakorlatilag lehetetlenné teszi a szükséges stabilizálódást (amely bármilyen gyógyulási folyamat előfeltétele). A következő helyzet, amely látszólag sikeres terápiás munkát követően alakult ki, nem egyedülálló esettanulmányaink között: „Bizonyos idő múltán újrakezdte a terápiát, mivel adminisztratív helyzete miatt állapota visszaesett, tünetei kiújultak. Reménytelennek látta a jövőjét, és úgy érezte, új helyzetének köszönhetően elveszítette az irányítást. (…) A menedékjogi kérelmük elutasítása és az új adminisztratív helyzetük miatt visszatértek a traumás tünetek, ami retraumatizációhoz vezetett. A család beilleszkedése félbeszakadt, ezáltal rendkívül sebezhető helyzetbe kerültek, és úgy érezték, elveszítették az irányítást az életük felett.” Olykor az emberek még azt a szükséges pszichoszociális segítséget sem kapják meg, amely nélkül egyszerűen kifáradnak az évekig tartó hiábavaló erőlködésben, hogy stabilizálják életüket. Szakértelem és szakmai segítség hiányában a szociális tanácsadók gyakran nem tudják biztosítani a szükséges támogatást a kínzások túlélői számára, ezért állapotuk rosszabbodik: „A negyedik évben összeroppant. A barátai találtak rá az utcán, zavartan viselkedett, és saját bevallása szerint napok óta nem evett, nem aludt. (…) És a sikertelen eset számos fontos tanulsággal szolgál. A fiatal,
iskolázatlan, tudatlan nő teljesen felkészületlenül vágott neki a menedékjogi eljárásnak, és rossz döntéseket hozott. A szociális és egészségügyi szolgáltatások hiányosságainak köszönhetően sürgősségi orvosi ellátáson kívül nem részesült más kezelésben. Nem volt hozzáértő szakember a környezetében, aki feltárhatta volna, hogy pontosan mi történt vele, milyen traumákat élt át. A nő ragaszkodott a szociális munkás segítségéhez, de valójában nem jutott messze valódi problémájának megoldásában, mivel nem volt biztos jogi státusza, iratai, lakhatása és megélhetése. Ezek nélkül pedig az őt ért trauma feltárása és feldolgozása el sem kezdődhetett.” Másrészt a kínzás sok túlélője saját erőforrásaira és személyes készségeire támaszkodva is le tudja küzdeni az utóhatásokat, így például sokat segíthet az erős politikai meggyőződés. Ezekben az esetekben a beavatkozásnak e személyes erőforrások megerősítésére kell irányulnia. Az ilyen, szilárd személyiségű emberek esetében gyakran nehéz észrevenni a trauma egyértelmű jeleit. Egy alaposabb vizsgálat azonban fényt deríthet arra, hogy a kínzás rányomja a bélyegét az ő személyiségükre is. Olykor azoknál az érintetteknél, akik különben képesek lennének egyedül leküzdeni a kínzás mellékhatásait, retraumatizációhoz vezethetnek a befogadó országban tapasztalt nehéz életkörülmények, vagy annak a hiánya, hogy elismerjék, és hitelt adjanak az általuk elszenvedett kínzásoknak. A kommunikáció és az interperszonális kapcsolatok esettanulmányaink visszatérő elemei. A másokkal való kapcsolatok kialakítása, a bizalom elnyerése vagy visszaszerzése nagyon kényes és sérülékeny folyamat egy olyan összetett helyzetben, amelyben az emberi létezés alapjai károsodnak, vagy omlanak össze. A hatóságok és a szolgáltatásokat nyújtó szervezetek „befogadásról” és „védelemről” beszélnek munkájuk során, de a valóságban ezek nehezen megragadható fogalmak: a menedékkérő mindennapi élete tele van félelemmel, gyanakvással és bizalmatlansággal, amelyet érez, vagy amely felé irányul. Ebben a nehéz szociális helyzetben a tolmácsok és
a kulturális közvetítők szerepét igen nagyra értékelik. Az az általános felfogás, hogy az azonos (vagy legalábbis hasonló) nyelvi és kulturális háttérrel rendelkező személyek jelenléte nagyban segíti a szociális munkások, tanácsadók, terapeuták vagy menekültügyi ügyintézők menedékkérőkkel vagy menekültekkel folytatott munkáját. A valóságban ez nem mindig van így: „Az első találkozás nagyon hosszú ideig tartott. Igen bonyolult, és nehéz volt előrelépni a nyelvi-kulturális közvetítő jelenléte miatt, akiről tévesen azt gondoltuk, hogy komoly segítséget jelenthet az azonos nemi hovatartozás és a közös kulturális háttér miatt. Kiderült azonban, hogy ennek az ellenkezőjéről van szó, mivel az ügyfél fenyegetőnek érezte a másik személy jelenlétét: nagyon szégyellte felfedni törékeny, sebezhető érzelmi állapotát a közvetítő előtt. A beszélgetés a közvetítő nélkül folytatódott.” Ezért a differenciált megközelítés, amely figyelembe veszi az érintett tényleges szükségleteit és kívánságait, igen fontos a stabilizálódás vagy a gyógyulási folyamat támogatásához. A menedékkérők szerencsés kisebbségének jogi és szociális státusza a kezdeti nehézségek ellenére előbb-utóbb stabilizálódik. „A menedékjog elnyerését kiemelkedően fontos eseménynek élte meg, egyfajta nehézségektől való megváltásnak, amelyeket mind származási országában, mind pedig ebben az országban el kellett szenvednie. Azonnal érezhető volt az érzelmi állapotában bekövetkezett javulás.” Ez rendszerint nagyon erős pozitív hatással van a terápiás munkára is, és elősegíti a gyógyulási folyamatot, mivel lehetővé teszi, hogy az érintettek célokat tűzzenek ki saját életükben. Ezek gyakran igen egyszerű, de alapvető szükségletek, amelyek segítenek az érintettnek visszatérni a mindennapi élet normalitásához: „Barátokat akart, azt, hogy képes legyen rémálmok nélkül átaludni az éjszakát, és hogy félelem nélkül tudjon szóba állni a férfiakkal. Kifejezte azt a kívánságát, hogy mindent elfelejtsen, és
újra normális életet éljen, hogy tanulmányokat kezdjen, és válhasson valakivé a jövőben.” A jövőre vonatkozó vágyak és kívánságok a gyógyulás félreérthetetlen jelei, ahogy az egyik tanácsadó mondja ügyfelével kapcsolatban: „Akkor jöttem rá, hogy jobban érzi magát, amikor elmondta, milyen örömöt érez, ha a tengerparton fut (mivel újrakezdte a sportolást), és hogy arról álmodik, hogy egy konditeremben dolgozhasson”. Olykor ezeket a célokat nem lehet elérni, ami ismételten gátolja, vagy leállítja a gyógyulási folyamatot. Ez történt annak a férfinak az esetében is, aki, miután menekültstátuszt kapott, szerette volna családját egyesíteni: „Egyáltalán nem értette, hogy mi történik, és miért nem hozhatja ide a családját. (…) Az egyetlen, amit megértett az egész bürokratikus folyamatból, az az volt, hogy nem lehet együtt a családjával, nem segíthet nekik elmenekülni, és hogy senki nem támogatja őt ebben. Azok az erőforrások, amelyek ebben az esetben a rendelkezésünkre álltak – segítségnyújtás az ügyintézésben, tanácsadás, jogi képviselet, pszichológus, pszichiáter, belső foglalkoztatás, egyéni beszélgetések, tolmácsolás, lakhatási program, képzések – semmit sem jelentettek a számára, mert nem voltak elégségesek ahhoz, hogy elérje végső célját, azt, hogy családját biztonságban tudja maga mellett.” A nehézségek nyilvánvalóan azok számára sem érnek véget, akik menekültként vagy egyéb státuszban védelmet élveznek az EUban. Hosszú út vezet odáig, hogy valaki fel tudja dolgozni és beépíteni a múltban elszenvedett kínzásokat, erőszakot és kegyetlenséget, amelyet ellene vagy szerettei ellen követtek el. Senki sem lesz ugyanaz, aki a traumatizáló események előtt volt. Ugyanakkor van esély arra, hogy ismét integrált személyiséggé váljon, aki együtt tud élni azzal, és akár erőt és méltóságot is meríthet abból, hogy túlélte a múlt borzalmait.
Harmadik rész | Tina Abbondanza és Livia Cantore
Ajánlások Kik a kínzás áldozatai? Hogy tekintünk rájuk? Hogy találkozunk velük? Hogy kerülünk a közelükbe? Milyen válaszokkal felelünk a kérdéseikre? Mit várnak ők tőlünk? Mit vár tőlünk az őket fogadó intézményrendszer? Ez a néhány kérdés csak kis része azon kérdések halmazának, amelyet felteszünk magunknak akárhányszor kontaktusba kerülünk az emberiség ezen szenvedő csoportjával, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják hazájukat és a mi hazánkban keressenek menedéket és védelmet. Amikor kínzás túlélőivel dolgozunk, nem csak a saját országukban átélt tapasztalataikat és szenvedésüket kell figyelembe vennünk, hanem a kényszerből a mi országunkban való tartózkodásuk élményét is. Fel kell ismernünk, hogy ezek az emberek önálló egyéniséggel rendelkeznek, amely nem csak az áldozati identitásból áll. Ezért ahhoz, hogy ilyen csoportokkal dolgozzunk, egy olyan intervenciós modellt kell kialakítanunk, amely túlmutat a „semleges” egészségügyi, pszichológiai, jogi, és szociális segítségi rendszereken, és a saját szerepünkön való folyamatos reflektálást is magába foglalja. Elmélkednünk kell a velük kialakított kapcsolatunkon, a szükségleteik egészségügyi vonatkozásairól, valamint arról, hogy sokszor a területi hatóság számára kiállítandó egészségügyi bizonyítvány az egyetlen segítség, amelyet várnak tőlünk. Ha jobban megvizsgáljuk a kínzást átélt menedékkérőkkel kialakított kapcsolatunkat,
sok ellentmondással találkozunk. Úgy kell végeznünk a munkánkat, hogy ne váljunk a „hatalmat gyakorló intézményrendszer lágy hangjává”. Nem szabad embereket áldozatnak kategorizálnunk, majd pácienseik körébe sorolva olyan terapeutikus utakat és szociális rehabilitációs folyamatokat meghatározni számukra, amelyek szimplán áldozatként azonosítják őket, és nem veszik figyelembe a személyük egyéni jellegzetességeit és az egyedi hátterüket. Hiába rendelkezünk magas szintű szakmai kompetenciákkal és akarjuk a lehető legjobbakat támogatottjaink számára, ha nem vigyázunk, részesei válhatunk a menedékkérők másodlagos viktimizációs folyamatának. Azzal, hogy a menedékkérőket az áldozati szerepre korlátozzuk, a történetük egyedisége és személyi vonatkozásai jelentéktelenné válnak. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk azt a gyakorlatot, hogy a menedékhez való jog és ezzel a mi világunkba való belépés azoknak adatik meg, akik alkalmazkodnak az áldozat/ páciens profilhoz, és figyelmen kívül hagyják az erőszak speciális történelmi, kulturális és politikai aspektusait, amelyek elszenvedése szükséges volt ahhoz, hogy létrejöjjön egy betegség, a tünetei, majd a diagnózisa. Hogy csapódik le ez a gyakorlat a kapcsolatunkban? A menedékkérők tisztában vannak vele, hogy minél hatásosabb egészségügyi bizonyítványt mutatnak be a területi hatóságnak, annál nagyobb az esélye annak, hogy elismerjék őket, mint
egészségügyi ellátásra szoruló páciensek. Tudatában lenni annak, hogy mennyire része ez a fent leírt jelenség a kapcsolatunknak nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagynánk a fájdalmukat és szenvedésüket, vagy hogy nem szeretnénk eltüntetni az átélt traumájukat és annak következményeit. Ugyanakkor ez a jelenség arra döbbent rá minket, hogy a mentális egészség a migrációs folyamatok formálására alkalmas eszközzé vált. Egy olyan eszközzé, amelyhez a menekültek történetei validálásakor és kétségbe vonásakor, valamint az igazság kiderítése érdekében nyúlhatunk. A menekültek által mesélt történetek igazságtartalmának kérdése különösképpen komplex, mert ha a nemzeti, európai és bürokratikus beidegződéseink kiküszöbölésére törekedve nem kérdőjelezhetjük meg amit mondanak nekünk, és nem próbálhatjuk meg egy más világ, egy más kultúra keretei közé beilleszteni a mondanivalójukat, akkor ez a segítői kapcsolat rovására mehet. Gyakran tanúi vagyunk annak, ahogy a menekültek manipulálják az igazságot, és olyan, a szűklátókörű normáinknak megfelelő elemeket szőnek a mondanivalójukba, amelyek könnyűvé teszik számunkra, hogy áldozatként és potenciális páciensként azonosítsuk őket. Az orvosi diagnózison alapuló bizonyítvány kiállítása objektíven bizonyítottá és univerzálisan elismertté teszi a történetük igazságát.
Az életük ezen része csak úgy válik bizonyítottá és elismertté, ha mentális betegségként és pszichológiai rendellenességként van diagnosztizálva. Annak tudatában, hogy a menekültek csak áldozati szerepkörben jogosultak az állampolgársághoz való jogra, el kell gondolkodnunk a mi munkánk szerepéről. Egyrészről gyengeként, védtelenként és betegként kell őket képviselnünk, másrészről ez a helyzet egy alá-és fölérendeltségi viszonyt teremt közöttünk. Ha megvizsgáljuk, hogy milyen szavakat és kifejezéseket használunk ezekkel az emberekkel kapcsolatban, máris láthatjuk, hogy milyen nagy részünk van a másodlagos viktimizációs folyamatukban: kínzás áldozatai/ kínzás túlélői, erőszak/ trauma, szenvedés/ poszttraumás stressz zavar, összezavarodottság/ eltávolodási folyamat. Ez csak pár példa a számos nyelvi dichotómia közül, amelyeknek használatával az ideális áldozat felépíthető. Fennáll a veszély arra, hogy a PTSD kategória alkalmatlanná fog válni azon klinikai állapot leírására, amelyet kegyetlen háborúk alatt és extrém erőszakkal fémjelezett időszakokban horror, erőszak, megalázás és embertelen körülmények idéznek elő. Hogy lehet egy olyan segítő kapcsolatot építeni menedékkérőkkel, amely trauma-feldolgozáson és rehabilitáción keresztül lehetővé teszi, hogy úgy építsék újjá az életutukat, hogy azt be tudják illeszteni a népük, törzsük, családjuk, országuk, és szociális és politikai elismertségük történetébe?
Az általunk kidolgozott intervenció a kliens egész, komplex énjét helyezi középpontba. Ebbe többek között beleértjük azt is, hogy kinek a szószólója és hogy kínzás áldozata, viszont nem szűkítjük le az identitását pusztán áldozatra, hanem figyelembe vesszük az egyedülálló, páratlan és kivételes élettörténetét is. A helyzetet nehezíti, hogy a menekült státusszal a saját szemükben nő a tudásuk és az élettörténetük értéke. A megközelítésünk nem szabad, hogy tudathasadásos állapotot idézzen elő a menedékkérőkben. A kínzás meg kell, hogy maradjon egy szerencsétlen eseménynek az anyaországukban, és ne váljon egyfajta útlevéllé a menekült státusz megszerzéséhez. Fontos, hogy amikor lehet, csoportban dolgozzunk. Ez lehetővé teszi azt, hogy egy olyan honfitárs szavain keresztül jelenjen meg az anyaország és éljék újra az utat, akinek szintén kényszerből kellett elmenni, és aki szintén megtapasztalta az erőszakos migrációt. A rehabilitációs folyamatuk fontos hogy a saját személyes és szakmai erőforrásaikra épüljenek, ne pedig előre kidolgozott képzési és munkatervek szerint. Tudni kell megvárni, hogy az ő saját vágyaik, félelmeik, álmaik és szükségleteik megfogalmazódjanak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az előttünk lévő emberek átélték a kínzóik embertelenségét, a családjuk félelmét, az őket Európába eljuttató embercsempészek cinizmusát, és a nyugati befogadórendszerek gépiességét. Nem hagyhatjuk
figyelmen kívül, hogy a mi országunkban szerzett tapasztalataik beléjük neveli az olyan szerepköröket, mint az áldozat, a szegény, a szükséget szenvedő, akinek hosszú sorban kell állnia, ha ételhez akar jutni, és aki egy függő időzónában él a menedékkérő kérelmének elbírálását várva. Különösképpen amikor a hatóság nem tartja a történetüket szavahihetőnek, és elutasítja a kérelmüket akár több alkalommal is, nekünk meg kell világítanunk az utat a kétségbeesettségük közepette, és elismerni őket, mint embereket, akik többek, mint áldozatok és bujdosók. Menedékkérőkkel dolgozni azt is jelenti, hogy meg kell értenünk azt, hogy ők egy olyan időzónában élnek, ahol nem tudnak mást tenni, mint bizonytalanságban várakozni. Ez a bürokratikus „holt” idő pusztító hatással van az eleve sebezhetőként definiált emberekre, hiszen a jelenben való megakadásra kényszeríti őket, mivel a bizonytalanság miatt nem tudnak jövőbeli terveket szőni. Az ő esetükben a múltat felidézni nem valós lehetőség, mert rettentően fájdalmas, és a jövőbeli tervekre nem támaszkodhatnak, mert a jövőjük nem tőlük függ, hanem a menedékkérő kérelmük elbírálásától. Erőszakot megélt emberekkel és emberekért dolgozni tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem szabad őket belekényszeríteni alárendelt és előre meghatározott szerepekbe, és fontos elismerni
őket, mint emberek és állampolgárok. Meg kell érteni, hogy ők egyszerre törékenyek, sebezhetőek, szenvedő alanyok, és erősek, makacsok, eltökéltek, és meg tudnak miket tanítani az élet nehéz helyzeteinek kezelésére. Meggyógyítani vagy ellátni? Felhatalmazni vagy rehabilitálni? Integrálni vagy tartalmazni? Folytathatnánk a kérdések sorát arról, hogy mi a legjobb megközelítés az extrém erőszakot és kínzást átélt emberek kezelésére. Mindaddig nem tudunk válaszokat konstruálni, amíg a traumatikus élményt nem helyezzük az életutuk és személyes tapasztalataik kontextusába, mert ez teszi lehetővé azt, hogy „emberként” kezeljük őket. Áldozatként kategorizálni embereket gyakran helytelennek és eredménytelennek bizonyult különféle történelmi, kulturális és véletlen okok (lásd például az orvosi bizonyítványok kiállítását menedékkérői státusz elismerése végett) miatt. Ez okból helyesebb a „kínzás túlélői” definíciót használni a „kínzás áldozatai” helyett. A túlélő fogalma magában hordozza az erőt és a képességet arra, hogy szembeszálljon a negatív eseményekkel, míg ezzel szemben az áldozat a passzivitást képviseli. Ezen előzetes észrevételek alapján, az általunk tervezett rehabilitációs
tevékenység az erőt, az erőforrásokat, a tudást és a másik iránti kíváncsiságot kell, hogy kiemelje. A programokat a túlélőkkel együtt és nem rájuk kell tervezni. A mi szerepünk pedig a „nagylelkű segítő” helyett a kivételezett helyzetben lévő „résztvevő hallgató” legyen, akinek lehetősége van a sajátjától különböző életúttal rendelkező személyek megismerésére. Fontos megjegyezni, hogy mi nem akarjuk tagadni a fájdalmat és szenvedést, melyet magukkal hordoznak, vagy figyelmen kívül hagyni a PTSD-hez kötődő pszichiátriai patológiát, vagy megfeledkezni a tüneteik okozta kínról, viszont tovább akarunk ennél lépni, kontextusba helyezni a nyugtalanságukat, és elérni, hogy ne csak traumatizált emberként lássák önmagukat. Fontos még megemlíteni az erős kapcsolatot a gyógyítás és rehabilitáció, és a gyógyszertani, a pszichoterápiás és a rehabilitációs támogatás között. Ugyanaz a csapat vesz részt az összes terápiás rehabilitációs programon, és nem delegálnak funkciókat rehabilitációs technikusoknak, mert nem akarják a saját szerepüket „erőszak ellenőrző”-vé, „egészségügyi adminisztrátor”-rá vagy „atrocitás szakértő”-vé redukálni. Az Asl of Bari, az ARCI és a 6-os számú mentális egészségi központ pszichiáterei, pszichológusai és szociális munkásai ezt a módszertant követték a CASAT központban, mely kínzást túlélő emberekre specializálódik. A következőkben bemutatunk néhány itt alkalmazott programot.
Adj hangot a testnek: A célcsoport, a CARA, mentális egészséggel foglalkozó szakemberek, és harmadik szektorbeli szereplők vettek részt a rehabilitációban. A szakértő által vezetett csoport heti egyszer találkozott, és a hangot, mint a verbális kommunikáción túllépő kommunikációs eszközt használta. Eleinte bizalmatlanságot és félelmet lehetett észlelni, majd a részvevők kölcsönösen megosztották egymástól való félelmüket. Ahogy a kísérlet haladt előre, a résztvevők megtanulták, hogy tudnak játszani a hangjukkal, és különféle hangokat produkálni különböző testrészeikkel. Ebbe beletartoznak a kínzással összefüggésbe hozható félelem hangjai is. A csoport összegyűjtötte és felhasználta a fájdalom hangjait, verbális és fizikai kontaktust hozott létre, és hangi szerkezeteket alkotott, melyekbe mindenki hozzáadott saját hangokat. Az emlékek könyve: A gyógyító csapat munkatársai vezették a rehabilitációt. A cél a résztvevők életének megjelenítése volt olyan küldő országbeli emlékeken keresztül, amelyek nem kötődnek a kínzáshoz, hanem a normális életet mutatják be. Összegyűjtöttünk játékokról, helyekről és összejövetelekről szóló emlékeket. Éreztük a honvágyat, a megbánást, de ugyanakkor az erőt is, melyre szükség volt a bizonytalan útra és célhoz tartó elinduláshoz. Az ő szemeiken keresztül mi is láttuk Afganisztán terjedelmes hegyeit, a fényt, ahogy egy bizonyos napszakban ránk világít, láttunk gyerekeket játszani, ünnepekre ételt készítő anyákat, és esküvőjükre öltözködő menyasszonyokat. Ezen kísérlet során az erőszakos
migráció és az otthonmaradtak után érzett honvágy fájdalma keveredett a mostani életükben tapasztalt feltételek, vágyak és jövő iránti érzésekkel. Bár az elszenvedett erőszak drámai képe megelevenedett, mégsem hatott teljesen bénítóan, mert keveredett a normalitás élményének emlékeivel. Integráció zenével: A résztvevők a zene nyelve segítségével kommunikáltak és fejezték ki összetartozásukat. A csoportot vezető szakértő különböző országokból összeválogatott hangszereket hozott a találkozókra. A résztvevők mind egyénileg mind csoportokban kísérleteztek a hangszerekkel, és hasonló és különböző ritmusokat és tradíciókat fedeztek fel. A zene lehetővé tette, hogy a csoport megtapasztalja a zene nyelvének egyetemességét és a hangok képzésének örömét. A résztvevők tradicionális olasz, iráni és afrikai dalokat énekeltek együtt egy olyan kontextusban, ahol lehetőségük volt egymástól tanulni. A fenti tevékenységek alatt a menekültek egy másfajta identitásbeli megközelítését mutattuk be. Itt a menekültek nem csak nagy fájdalmat hordozó emberekként jelentek meg, hanem olyan gazdag élményekkel és tapasztalatokkal rendelkező személyekként, akiknek van erejük az őket ért erőszak után is újra élni. Van mit tanulnunk tőlük, és velük együtt építhetjük más emberek történetét, mely bár különböző mint a miénk, ugyanannyira gazdag és fontos.
Negyedik rész | CEAR Comisión Española de Ayuda al Refugiado
A kínzás túlélői felé irányuló intervenció legjobb bevett gyakorlatai zelítést alkalmazni, amely nem csak figyelembe veszi az ember Mielőtt a legjobb bevett gyakorlatokról beszélnénk, le szeretnénk környezetét, hanem erősíti az egyént azzal, hogy bevonja a megszögezni, hogy nincs standard eljárás a kínzás túlélői felé irányuló oldáskeresésbe. intervencióra. Minden egyes személy egyedi szükségletekkel rendelkezik, és a gondoskodási folyamat és az aggodalmak kommunikációja nagyon fontos. A mi rehabilitációs és szociális integráci- ffHasználni a férfiak és nők közötti hatalmi egyenlőtlenségekkel foglalkozó nemi perspektívát. A nők felhatalmazása egy olyan cél, ós céljaink a végigkísérésen és a támogatáson alapszanak. A következőkben olyan irányvonalakat fogunk felvázolni, amelyeket fonamely azzal érhető el, hogy egyértelművé tesszük a különbségeket, tos szem előtt tartani amikor kínzást túlélő emberekkel dolgozunk. és az önbecsülés, az önbizalom és az önkép erősítésén, valamint oktatási és munkaprogramokon keresztül dolgozunk a női autonófTranszkulturális f szemszögből dolgozni, és figyelembe venni a mián. A nemek közötti egyenlőség értékét támogatni kell. kulturális különbségeket. A kulturális különbségek alatt értjük a különböző világnézeteket (különböző módon látni és értelmezni ffPszichoedukációs nézőpontból a normalitás síkjára terelni az a világot), és az érzelmek, a fájdalom, a szenvedés, és a megélt egyén érzéseit. Megmagyarázni, hogy a múltban történtek miatt történetek különféle módon történő kifejezését. A személy vallákialakult tünetek teljesen normálisak. si és politikai hovatartozására, valamint a szociopolitikai kontextusra is tekintettel kell lenni. ffA kontextusba illő megerősítő kommunikációs modell (verbális és nem verbális) alkalmazása. Aktív figyelem és empátia alkalmazása. ffFigyelembe venni az egyén szociális faktorait és családi körülVisszacsatolás biztosítása: egyrészről a kapott információ visszaményeit. Nem kérdőjelezni meg a szavukat amikor az igazságról adása, másrészről biztosítani, hogy a személy érti amit kommuniés annak értelmezéséről beszélnek, mert ez az értelmezés egy kálni próbálunk. Mindent egyszerűen, technikai kifejezések nélkül tanulási folyamat és a személyes és kulturális háttér eredménye. elmagyarázni. Hagyni, hogy a páciens sírással, vagy a szenvedése Ítélkezés nélkül elfogadni a cselekedeteiket és a viselkedésüket. másmilyen kifejezésével megkönnyebbüljön. Nem mindig szükséges valamit mondanunk. Nem az a célunk, hogy megvigasztaljuk, ffBiopszichoszociális, ökológiai és kompetenciaközpontú megköhanem hogy kísérjünk, támogassunk és figyeljünk.
fTeret f biztosítani a megkönnyebbülésre és az érzelmek verbális kifejezésére. Nyugodtnak maradni, és ezzel nyugalmat és biztonságot sugározni. Normalizálni az érzelmi expozíciót.
is lehetne” mind olyan kifejezések, amelyeket kerülnünk kell). A szenvedés mértékét nem lehet megmérni, és hatása minden egyes emberen más.
fTeret f engedni annak, hogy az egyén kifejezze az érzéseit dühön, ffFontos megérteni, hogy a kínzás egyik következménye a védtelenség, tehetetlenség érzése. Ezért a mi intervenciónk ezen haragon és bosszankodáson keresztül. Ezek mind a szenvedései, érzések redukálására, és a biztonság és irányítás érzéseinek és az emberekbe, a világba és a magukba vetett bizalom meginerősítésére kell, hogy összpontosítson. Ugyanakkor nem szabad gásának természetes következményei. figyelmen kívül hagynunk az egyén félelmeit és korlátait. ffHatalmat adni az egyén kezébe azzal, hogy érezze, hogy ő irányítja a saját életét, és nem alakít ki valaki mástól függést. Erősíteni az ffEgymással folyamatosan koordináló interdiszciplináris csapatok végzik a munkát. Alapvető fontosságú a nemzetközi védelmet kéegyén önbecsülését, és a magába és képességeibe vetett hitét. Bátorelmező anyag elkészítése, viszont figyelembe kell vennünk az rítani az egyént, hogy hozza meg saját döntéseit. Felvázolni a döntések egyén saját tempóját, és hogy milyen ütemben képes leépíteni az következményeit, de nem korábbi megoldásokat prezentálni. Az interérzelmi korlátokat, amelyek lebontása után össze tudja rakni az venciónk alapvető célja a személyes autonómia kialakítása. őt ért eseményeket. ffAz atyáskodó, lekezelő magatartás és a viktimizáció elkerülése. A kínzást túlélő személy a folyamat aktív résztvevője legyen, ne ffAz egyén körülményeire (munka, iskola, időt tölteni a családdal, az időpontokra utazáshoz szükséges erőforrások hiánya) odafigyelni, pedig egy passzív elem. Egy olyan pozitív képet festeni a kínzások az intervenciót az ő elérhetőségéhez igazítani, és kerülni a negatúlélőiről, amely hangsúlyozza a csapásokkal szembeszálláshoz tív visszajelzéseket. Nem szabad megszidni őket, ha nem a várt szükséges erejüket és bátorságukat, és a saját erőforrásukból sasebességgel haladnak. Fontos tisztelni, hogy minden ember más ját lábra állásuk képességét. Kerüljük el a megmentő szerepkört, iramban halad. Meg kell tanulni várni és türelmesnek lenni. és annak látszatát, hogy minden problémájukat mi oldjuk meg. ffA traumát nem lehet szóval elmondani. Az átélt horrort szavak- ffAz egyén által megjelölt szükségleteket kiindulópontként felhasználni ba önteni rettenetesen nehéz. A kínzás egy privát környezeta közös munkapiaci és társadalmi integrációs design kialakításához. ben zajlik. A túlélő úgy érzi, hogy senki nem képes megérteni Olyan kis, reális viselkedésbeli változtatásokat bátorító lépéseket köaz élmény nagyságát vagy az általa okozott szenvedést. Fontos, zösen felvázolni, amelyek az egyén fogadóországbeli integrációját szolhogy megértsük ezt a faktort, és elfogadjuk, hogy nem lehet egy gálják. Olyan célok kitűzése, amelyek könnyen elérhetők. Napi rutinok traumatikus élményt megérteni. Nem szabad, hogy megpróbálfelvázolása. Irányítani és adaptálni az egyén elvárásait a valós lehetőjuk ez egyént oly módon vigasztalni, amely kicsinyíti az átélt traségekhez, és az egyén jövőjére irányítani a hangsúlyt. uma jelentőségét (“Ne aggódj… Minden rendben van… Rosszabb
ffElkerülni a nem reális elvárásokat. Egyértelműen elmagyarázni, hogy mi a mi szerepünk.
ffKorai tünetazonosításra törekedjünk, mert ezzel elkerülhető az újbóli traumatizáció és a tünetek krónikussá válása. Ezért nagyon fontos, hogy a potenciális áldozatokkal kapcsolatba kerülő embereket képezzük a tünetek felismerésére.
ffA pszichológiai támogatás nem függ az egyén jogi státuszától vagy az előre kijelölt program hosszától. Addig kezeljük a pácienseket, amíg arra szükségük van. A külső faktorokat figyelmen ffA visszaesés elkerülése azokban az esetekben, amikor a menedékkérői kérelmet elutasítják. kívül hagyjuk. Ha erre mégsincs lehetőség, akkor az okokat a lehető legtisztábban el kell magyarázni a páciensnek. fTámogatni f a család és partnerek intervenciós szerepét. Olyan útmutaffA pszichológiai értékelések kerüljék el a pszichiátriai kezelésetások rendelkezésükre bocsájtása, amelyek segítségével jobban megket és a gyógyszerek nagymértékű alkalmazását. A kínzás követértik az egyén problémáit és javítani tudják a kapcsolatukat. kezményei a poszttraumatikus stresszen túlmutatnak, és mélyre ható változásokat eredményeznek az egyén személyiségében, ffBátorítani egy támogató szociális háló kialakítását. és abban, ahogy látja a világot, magát és másokat. ffA kiskorúak esetén fontos az iskolába járást támogatni, mert az ffKínzást túlélő emberek fizikai utóhatásoktól is szenvedhetnek. iskola azonos szintű egyedek találkozási pontját képviseli. A gyeOda kell figyelnünk az egyén egészségügyi állapotára, és periorek vegyen részt a család munkájában, és szabadidejében játs�dikus vizsgálatokat ajánlani. A fizikai jelek nem csak az erőszak szon és szórakozzon. bizonyításának támogatására alkalmasak, hanem segíthetnek potenciális utóhatások diagnosztizálásában is. Különösképpen ffKövessük az egyes menedékkérők ügyeinek alakulását. oda kell figyelnünk az ideg és agysérülés lehetőségeire. ffGarantáljuk a kínzástúlélők személyes adatainak bizalmas keffAz Isztambuli Protokoll alapján dokumentáljuk és értékeljük a kínzelését. zástúlélők pszichológiai és egészségügyi állapotát. Ne felejtsünk el fényképeket és orvosi jelentéseket csatolni az anyagukhoz. ffFelügyeljük, és gondoskodjunk a szakemberekről, akik kínzástúlélőkkel dolgoznak. ffKínzástúlélőkkel kapcsolatba kerülő szakemberek speciális tréningjének támogatása. ffKoordináljunk a helyi közösség szociális szolgáltatóival. ffFontos olyan intervenciós technikákat választani, amelyek össz- ffSzinergiára törekedjünk az erőforrások és a kínzástúlélőkkel hangban vannak az egyén kulturális és nemzeti hátterével, kédolgozó szakemberek között. pességeivel, és nyelvi szintjével.
A WE CARE projekt A „WE CARE: a kínzás és erőszak áldozatai felé irányuló támogatás egyéni traumatikus múltak megértése segít a rehabilitáció és a táintegrált stratégiája és modellei” projekt, mely az Európai Bizott- mogatás folyamatának megtervezésében. A projekt innovativitása ság 2009-es Európai Menekültügyi Alapja anyagi támogatásával abban rejlik, hogy konkrét kapcsolatot állít fel a három résztvevalósult meg, azokra a kritikus kérdésekre hivatott választ adni, vő ország (Spanyolország, Magyarország és Olaszország) között. amelyek a menekültek és a kínzás áldozatai számára nyújtott gon- Ezek az országok három különböző befogadási szabályrendszert doskodás és védelem közben merülnek fel. A kormány által kijelölt és megközelítést képviselnek, és összességében a kínzást elszenhatóságok, szervezetek, szociális szolgáltatók, és különösképpen vedett menekültek egy heterogén csoportjával van tapasztalatuk. az egészségügyi rendszer nincsenek megfelelően felkészülve arra, Európa déli övét Spanyolország és Olaszország képviseli. E két hogy a kínzás áldozatait érintő problémákra megoldást találjanak. ország viszonylag hasonló befogadási rendszerrel rendelkezik, és A projekt célja a szakmai tudás megosztása, és hatékony eszközök azonos származású csoportokat, mint például Nigériából és Elekifejlesztése a diagnózis és a kínzás áldozataival végzett szakmai fántcsontpartról érkezőket is fogadnak. A legfontosabb különbség munka területein. Ezek az eszközök az elsődleges segítségnyújtá- a helyzetükben az az eltérő gyarmati múlttal magyarázható jelensi funkciók (fogadás, orientáció, aktív figyelés, pszichológiai támo- ség, hogy míg az Olaszországba érkező emberek legnagyobb része gatás, és nyelvi valamint kulturális közvetítés) alatt kerülnek majd Eritrea-ból származik, Spanyolországban a kolumbiaiak alkotják a alkalmazásra. 2011. januárban a projekt egy nemzetközi kísérlettel legnagyobb csoportot. Ezen országokat összehasonlítani egy olyan indult, melynek célja a főbb közszférabeli és privát szereplők ta- országgal, mint a UNHCR 2011-es kiadványa szerint növekvő bepasztalatainak és módszereinek megosztása és összehasonlítása vándorlási tendenciát mutató Magyarország, nagyon érdekes, mert volt az együttműködés erősítése és a közös eszközök és modellek Magyarország Kelet-Európa részét képezi, egy viszonylag új Uniós kialakítása jegyében. Annak ellenére, hogy a kínzást elszenvedett tagállam, és az ott vizsgált csoportok Szerbiából és Montenegróból menekültek jelenség jelentősége (a szenvedés és a sebhelyek nem származnak. Minden ország számára a saját irányelvei és integrácsak fizikai mivolta, és az elszenvedő szociális és családi környe- ciópolitikai helyzete határozza meg, hogy mily módon tudja a szakzetére gyakorolt hatásuk miatt) nem könnyen számszerűsíthető, értelmet átültetni. Mind a három vizsgált országban átható konzulbizonyos európai tanulmányok arra a konklúzióra jutottak, hogy a táción alapuló egyéni képzési programok kerültek kifejlesztésre. A menekültek mintegy 35 százaléka kínzásnak esett áldozatul, és ez projekt átfogó célja az, hogy közös módszertant és kódrendszert a szám nem tartalmazza a menedékkérőket. A menedékkérők, és alkosson, melyek segítségével fenntartsa a kommunikációt és euáltalában a kínzás áldozatai, nem csak háború vagy polgárháború rópai szinten alkalmazható modelleket hozzon létre. A „WE CARE” sújtotta területekről érkeznek, hanem olyan régiókból is, amelyek projekt azért lett életre hívva, hogy azokra a kritikus kérdésekre bár alacsony veszélyességi faktorral rendelkeznek, politikailag adjon választ, amelyek a menekültek és a kínzás áldozatai számára feszültek, elfojtottak, és antidemokratikusak. Ezen háttér és az nyújtott gondoskodás és védelem közben merülnek fel.
ARCI ASSOCIAZIONE RICREATIVO CULTURALE – Zöld Szám menedékkérők és nemzetközi védelemben részesülők számára A Zöld Szám menedékkérőket és menekülteket segítő intézmények, kormányhivatalok és a civil társadalom együttműködésének előmozdítása céljából jött létre. A szolgáltatás kulcsfontosságú forrássá vált a menedékjog védelmével foglalkozók és azon menedékkérők számára, akiknek információra van szükségük a menekültügyi eljárással kapcsolatban. A Zöld Szám az alábbi szolgáltatásokat nyújtja: tanácsadás és jogi segítség, útmutatás a menedékkérők számára elérhető szolgáltatásokról, távtolmácsolás, az eljárás figyelemmel követése, lakhatási ellátással kapcsolatos igények továbbítása a nemzeti Menedékkérő és Menekült Védelmi Rendszer (SPRAR) számára, támogatás az integrációs folyamat során, képzések. A Zöld Szám szolgáltatás útmutatást ad a kínzás áldozatai részére elérhető szolgáltatásokról.
A CEAR Comisión Española de Ayuda al Refugiado (Spanyol Menekültügyi Tanács) 1979-ben alakult. A szervezet nonprofit, karakterét tekintve önkéntes, humanitárius, független és plurális. Célunk, hogy megvédjük a menedékjoghoz fűződő jogok érvényesítését. A CEAR olyan értékek mentén működik, mint igazságosság, szolidaritás szabadság, egyenlőség, függetlenség, erkölcsi elköteleződés, pluralitás, transzparencia, részvétel és koherencia. Ezen értékek védelme alapvető motivációnk céljaink megvalósítása során. Küldetésünk az Emberi Jogok védelme és érvényesítése a menekültek, hontalanok, a nemzetközi védelemre szorulók és szociálisan kirekesztettek körében. www.cear.es
A WE CARE projekt az Európai Bizottság European Refugee Fund CommunityActions társfinanszírozásával valósult meg.
A Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület 1995 januárjában alakult civil kezdeményezésként. Az Egyesület független, nonprofit, 2001 óta kiemelten közhasznú szervezetként működik Céljaink • A Magyarországon élő bevándorlók, menedékkérők, menekültek és más külföldiek társadalmi beilleszkedésének segítése szociális, oktatási és kulturális programokon keresztül. • A Magyarországon maradni szándékozó migránsok és családtagjaik jogi, társadalmi, kulturális, szociális integrációjának segítése célzott programokon keresztül. • A migránsok érdekeinek és jogainak helytálló képviselete a politikai, az igazgatási, a kormányzati és az önkormányzati szervezetek előtt, valamint a tömegtájékoztatásban. • Fellépés Magyarország migrációs és antidiszkriminációs politikájának kidolgozásáért és megvalósításáért, ennek szakértői támogatása. • A migránsok jogainak védelme a hatósági eljárásban, a közszolgáltatásokban és a közvélemény előtt, célzott programokkal, kampányokkal is. • Együttműködés kialakítása és fenntartása a hasonló célokért tevékenykedő emberi jogi és egyéb társadalmi szervezetekkel, nemzetközi szervezetekkel, Magyarországon és külföldön egyaránt.
