Prológus. A mai Norvégia területén, kb évvel ezelőtt

Prológus      A mai Norvégia területén, kb. 15.000 évvel ezelőtt     Hajdanán, az utolsó nagy jégkorszak idején a Földet lassanként benépesítő ősember-hordák  messzemenőkig hittek a természetfölöttiben. Mindent, amit nem tudtak megmagyarázni, jó- vagy  éppenséggel rosszindulatú istenségeknek, szellemeknek tulajdonítottak: az esőt, a mennydörgést,  a villámokat és a tüzet. Mindezek okozóinak pedig vagy a különös, fénylő tárgyakban néha-néha  alászálló „furcsa embereket”, vagy pedig azokat a parányi, szárnyas lényeket tartották, akik köddé  váltak, ha megpillantottak egy barlanglakót. Az ősemberek időnként imádkoztak is hozzájuk, pedig  hiába: a fénylő tárgyakkal repülő emberek csak emberek voltak, nem istenek, az istenségnek  hitt szárnyas lények alaptörvénye pedig szigorúan tiltotta, hogy beavatkozzanak a náluk sokkal  fejletlenebb emberiség ügyeibe.* Szárnyas apróságaink között akadtak olyan bohókás, a szabályokra fittyet hányó egyének,  akik a tiltás ellenére láthatatlanná válva belopóztak a barlangokba, hogy aztán tréfa gyanánt  megpörgessenek a levegőben egy-egy mamutagyarat, frászt hozva a szerencsétlen emberekre. De  ők voltak a kivétel, a lázadó fiatalok, az egész, kétszáz fős tündérnép elenyésző része: társadalmuk  nagy részét ugyanis az idősek és a középkorúak tették ki. A kétezer évnél fiatalabbak mindössze  negyvenen voltak, és közülük is csak egy fél tucat hajlott az ősember-bosszantásra. A szárnyas nép tudta, hogy társadalmuk veszélyesen kezd elöregedni és fogyatkozni, melyen még  tizenkétezer éves átlagélettartamuk sem segített: mintha kiveszett volna belőlük a szaporodási  kedv. Némelyek szerint mindez rideg és zord lakóhelyüknek volt köszönhető, de hiába javasolták  a nép melegebb tájakra költözését, évezredeken keresztül minden erre irányuló törekvés kudarcba  fulladt. Méghozzá a Kő miatt, melyet meg kellett védeniük. Legalábbis ez jó indoknak látszott  a maradásra. De valószínűleg inkább csak a lustaság és az újtól való félelem bírta maradásra a  Tuatha De Danann fiait. Mostanáig.    o    Dohnal felsóhajtott, és fásultan megkocogtatta a Követ, melynek kristályos felülete alatt pislákoló  tompa, borostyánszín fénye válaszul mintha egy picit vidámabb, napsárgább árnyalatot öltött  volna. De az izzás hamar megszűnt, és az ifjú ismét visszasüllyedt korábbi letargiájába. Itt hagyták. Egyedül. Örökre. Legszívesebben belerúgott volna valamibe – akár a Kőbe magába is –, de jól tudta, hogy nem  bánthatja védencét, ezt a hatalmas erejű, mégis törékeny és sebezhető csodát, melynek népe az  erejét köszönheti. A fiú nem panaszkodott, amikor a királyi pár – Midhir és Morrighan – néhány nappal ezelőtt  megtette a nagy bejelentést a nép küszöbön álló költözéséről, őt pedig – mint az ifjak  legmegbízhatóbbikát – kijelölte népük drága kincsének, a Kőnek őrzésére. Pedig Dohnal jól tudta,  mi vár itt rá, ha a többiek esetleg sosem térnek vissza: örökös magány. Halálos unalom. Abban azonban biztos volt, hogy népe nem lesz olyan bolond, hogy arról a mesés, napfényes,  vidám helyről visszatérjen ide, a hideg, rideg északra. Miért is tennék? Ott meglesz mindenük,  amire valaha is vágytak, és ameddig van, aki őrizze erejük forrását – ameddig van, aki feláldozza  magát a többiek boldogságáért –, addig ők nyugodtan lehetnek boldogok a Tündéranya lelke által  megszentelt földön. Dohnal nem tudta, higgyen-e az egész tündéranyás mítoszban. Hiába volt ő – ahogy az uralkodói  nevezték – „a tündérnép büszkesége”, egy északi barlangban eltemetve, ahol egyetlen társasága  egy fénylő kődarab volt, úgy érezte, kezd kiveszni belőle az a vak hit, amely kiemelte őt a  Tuatha de Danann ifjai közül. Már bánta, hogy annyira engedelmes, jó tanuló volt, hogy példás  magaviseletével tudtán kívül is felkínálta magát az áldozat szerepére. Bárcsak olyan szertelen és  szemtelen lett volna, mint Breck és a társai, akiket az idősebbek gyakran kaptak rajta, amint az  embereket zaklatják…! De nem, ő mindig megmaradt az a jófiú, akivel az öregek évszázadok óta  példálóztak a többi ifjonc előtt… és ez lett a veszte.

Még emlékezett Breck csúfondáros vigyorára, amikor Midhir király bejelentette, hogy a Kő  őrzését a kötelességtudásáról híres Dohnalra bízzák, aki fiatal korából adódóan még sok ezer  évig védelmezheti kincsüket. Breck vigyora szavak nélkül is félreérthetetlen volt: „Ezt akartad,  buzgómócsing? Hát megkaptad!” A fiú nem tudta, hogy elhiggye-e azt a legendát, amely miatt a népe két nappal ezelőtt szárnyra  kapott, és egy jobb élet reményében valószínűleg örökre elhagyta a Tündérőshazát. – Még hogy Tündéranya könnyei! – vágott egy kavicsot a barlang falához. – És mi van, ha az egész  nem is igaz? – A Kőre sandított, az azonban ugyanolyan unalmasan és mézszínűen pislákolt, mint  azelőtt. – Hát, tőled aztán nem sok együttérzésre számíthat a tündérfia, mi? Dohnal elkeseredetten dobta le magát a földre. – Jaj, ne már! Mi lesz később, ha már most elveszítem a józan eszemet? Csak két nap telt el, és  már most egy darab kővel beszélgetek! A kristály felvillant, mintha ő maga is egy tündér lett volna, akinek sértődöttségében szikrát szór a  szeme. – Te… érted, amit mondok? Figyelsz rám? – motyogta a fiú, és feltápászkodott a földről. Még jól  emlékezett rá, mit mondott neki a Kő előző őre, egy idős tündérapó, akit az uralkodók hajlott  korára való tekintettel mentettek fel a kristály őrzésének feladata alól. Az öreg, amikor átadta  kincsük őrzését az ifjú Dohnalnak, így szólt hozzá: „Eleinte nem lesz könnyű szót értened vele, de  idővel kitapasztalod majd minden rezdülését. Elég a felületére tenned a kezedet, és érteni fogod,  mit mond neked. De ahhoz teljesen el kell csendesítened az elmédet, hogy a lelked ugyanúgy  rezegjen, mint az övé.” Komoly, hogy ennek az izének lelke is van? – ráncolta a homlokát a fiú, és tett egy óvatos lépést a  Kő felé. – Nyugalom… nem foglak bántani – mormolta, mintha csak egy parányi állathoz beszélne –, csak  azt szeretném, ha felelnél a kérdésemre. Megteszed? A kristály fénye ismét kicsit erősebben hunyorgott, közeledésre biztatva Dohnalt. Jól van… szóval tegyem rád a kezem, igaz? – harapta be alsó ajkát a fiú, és finoman hozzáért a hűs  kristályfelülethez, amely az érintése nyomán kellemesen langyossá vált, mintha ezzel is bizonyítani  akarná együttműködési szándékát. Kérdezz, unszolta a Kő, de ő nem magát a szót hallotta, inkább csak érezte a szíve mélyén, hogy a  kristály kérdezésre buzdítja. Az a legenda… Tündéranyáról… igaz? A Kő válasza egyszerre volt zavaros és mégis érthető. Nem szavakban, nem is képekben üzent,  hanem érzésekben, ahogy az imént. Ez szórakozik velem. Dohnal egy idő után elengedte a kristályt, és ajkbiggyesztve nekidőlt a  barlang falának. A Kő a jelek szerint – már ha jól értelmezte a neki szánt üzenetet – hitt is a  legendában és nem is, mintha azt akarta volna sugallni, hogy az egész csak szimbolikusan értendő,  és sosem létezett egy bizonyos „Tündéranya”, de azok a kristályok, amelyeket a nép Tündéranya  könnyeiként tisztel, valóban léteznek, és valóban különlegesek. Annyiban Dohnal mindenesetre biztos volt, hogy jó néhány évszázadába telik majd, mire kiismeri  ezt a szeszélyes kődarabot. És mellesleg az sem biztos, hogy a Kő mindent tud és mindent lát,  így az előbbi üzenete sem biztos, hogy több, mint holmi találgatás. Elvégre csak egy darab kő,  Tündéranya szerelmére! Hiába hatalmas az ereje, mégsem végtelen. Nem tévedhetetlen. Dohnal ismét lehuppant a földre, és a barlang padlójára meredve végigpörgette agyában a rég  hallott legendát, amely elűzte innen a népét. Nem, nem is elűzte, helyesbített magában, inkább  máshová csábította. Minden kistündér szinte az anyatejjel szívta magába a nép legendáit, s így a Tündéranya végzetéről  szóló mítoszt is. A történet szerint Tündéranya, a Tuatha de Danann valaha élt legnagyobb uralkodónője kedves  volt, de hiszékeny, ezért nem vette észre, hogy egyetlen húga áskálódik ellene, mert meg akarja  szerezni csillagokból szőtt koronáját. Testvére egy gonosz varázslattal kiszakította nővére lelkét  a testéből, arra kárhoztatva őt, hogy kóbor lélekként bolyongjon a Földön, s előbb-utóbb eggyé  váljon azzal. Tündéranya teste a lélekszakadás után egy ideig még életben maradt, a lelke azonban 

akárhányszor csak tárgyakkal érintkezett, egyre inkább kötődni kezdett hozzájuk. A tárgyak –  legyenek azok kavicsok, virágok vagy faágak – fokozatosan elszívták az energiáit, így a lelke egyre  inkább elveszítette az esélyt, hogy visszatérjen a testébe. Tündéranya életében sokat repdesett, a Tündérőshazán kívül bebarangolta az egész Földet.  Kedvenc helye egy patakpart lett egy távoli, napfényes szigeten. A patakpart telis-tele volt  kövekkel, melyeken hajdanán gyakran üldögélt, és a lélekszakadás után szelleme is visszavisszajárt oda megpihenni. Nem is sejtette, hogy minél többet érintkezik lelke a kövekkel, azok  annál jobban magukba szippantják őt, mígnem teljesen megszűnik kapcsolata a testével, és  eggyé válik a patakpart köveivel. Ezekből a kövekből lettek azok a különleges kristályok, melyeket  a népnyelv „Tündéranya könnyei”-ként emleget, s amelyek csak azon a napfényes szigeten  találhatók meg. Tündéranya – ha valóban nem csak mítosz volt – több millió évvel ezelőtt élt, és már a legidősebb  tündérek sem tudták, hogy hol terült el az a bizonyos sziget, melyet annyira kedvelt. Talán csak a csodának köszönhető, hogy az egyik felderítőtündér, aki Midhir és Morrighan  parancsára járta be már évszázadok óta a Földet, a legutóbbi útja során ráakadt a szigetre és a  kristályokra. A hír hallatán az uralkodó-pár szinte gondolkodás nélkül úgy döntött, hogy a Tuatha  de Danann-nak kötelessége odaköltözni, ahol legendás ősük, mindmáig tisztelt istennőjük lelke a  kristályokban él tovább. Volt, aki felvetette, hogy egyszerűen menjenek oda, és hozzák el a kristályokat, ám a  felderítőtündér szerint olyan sok van belőlük azon a szigeten, hogy sosem tudnák mindet magukkal  hozni, arról nem is beszélve, hogy sokat közülük mindenféle furcsa szerkezet működtetésére  használnak a helyi lakosok. Dohnalnak már a szerkezetek puszta említése is furcsa volt, tekintve,  hogy népük úgy tudta, a Földön rajtuk kívül kizárólag a kőbunkóval rohangáló emberek tekinthetők  némileg értelmes lényeknek. Ezek szerint tévedtek. Akárhogy is, abban az ifjú kristályőr biztos volt, hogy a költözéssel az egész tündérnép élete és  jövője megváltozik. Hogy jó vagy rossz irányban, azt talán még maga Tündéranya sem tudta volna  megmondani. A Kő pedig biztosan nem. Dohnal felnézett a barlang padlójáról, és úgy tűnt neki, mintha a Kő jóindulatúan, szinte  bizalmasan hunyorogna rá. Mintha többnek akarná mutatni magát, mint ami. Hát, gondolta, akár tetszik, akár nem, el kell kezdenem megbarátkozni a gondolattal, hogy csak mi maradtunk itt ketten… és ha már más barátom nem lehet, csak ő, akkor tényleg vigyáznom kell rá. Persze, most, hogy a többiek elmentek, és senki sem látja, mit művelek, akár el is mehetnék világot látni, és őrizetlenül hagyhatnám ezt a kődarabot, elvégre ki ártana neki…? Egy vadember? – Megrázta bozontos, rozsdaszínű üstökét. De nem teszem… nem megyek el. Mert én már csak egy ilyen kötelességtudó idióta vagyok! – Belerúgott egy kavicsba, majd fölkelt, hogy a borostyánszín  kristályhoz lépjen, és óvatosan megveregesse a felszínét. Hát, úgy látszik, tényleg egyedül maradtunk. Legalább tudsz néhány vademberes viccet?    oooooOOOooooo    * Amerre a parányi szárnyas lények éltek, arrafelé a csillogó tárgyakban alászálló emberek  nemigen jártak, tehát útjaik nem keresztezték egymást. Ekkor még.

Első fejezet    Könnyelmű ígéret    Atlantisz szigete    – Segíts, Dianté! Bármit kérhetsz tőlem, ha most megmentesz! – könyörgött húgának a  trónörökös.

– Nikiász, ez már több a soknál! – fújt egyet a hercegnő. – Ő már a harmadik lány, akivel ezt  csinálod, és akkor a fürdetőlányokról még nem is beszéltünk! – A harmadik? – kapott levegő után Megara, Nikiász éppen aktuális barátnője, akit az ifjú  hercegnek csak úgy sikerült kicsempésznie a szobájából, mielőtt a lány dühös szülei rajtakaphatták  volna őket, hogy a húgát is belerángatta az egész kellemetlen ügybe. – Áááá, a hugi túloz! Te vagy az én egyetlenem! – vágta rá Nikiász, és megpróbált olyan  ártatlannak látszani, hogy Dianté azon merengett, hogyhogy nem nyílt még meg alatta a föld. – Biztos? – vonta fel a szemöldökét kihívóan Megara. – Hát persze! – bólogatott hevesen a herceg. Most már valóban csak pillanatok kérdése, hogy megrepedjen a márványpadló, és elnyelje a  bátyját, füstölgött magában Dianté. Megérdemelné, az biztos! Kopogtak az ajtón, majd a kopogás pillanatok alatt heves dörömböléssé és kiabálássá fokozódott. – Menj – intett a hátsó ajtó felé Dianté, és Megara el is indult, de a hercegnő megragadta a karját.  – Nem te, hanem az az idióta fivérem! – De hát… neki kéne eltűnnie! – suttogta zavarodott arckifejezéssel Nikiász. – Nem találhatják itt a  szülei! – És még te akarsz egy nap uralkodni?! – nyögött fel Dianté. – Ahhoz némi ész is kéne, öcsi!  Ha nem találják itt Megarát, szegény így is, úgy is bajba kerül, mert kénytelen lesz mindenféle  hazugságot kitalálni, hogy hol töltötte az éjszakát! Márpedig van egy olyan mondás, hogy a hazug  atlantiszit hamarább utolérik… – Igen, igen, tudom! – vágott közbe Nikiász. – De még mindig nem érted, igaz? – ingatta a fejét a húga. – Megara csak akkor kerül ki tisztán  ebből az egész ügyből, ha itt találják – méghozzá velem. Úgyhogy futás, tűnj el, és addig a  színedet se lássam, amíg a kedves szülők magukkal nem vitték a leánykájukat! – Hugi, mindig is tudtam, hogy te vagy a család esze! – Nikiász megölelte Diantét, majd Megara  felé fordult, hogy egy futó csókban részesítse, de a lány gyanakvó tekintettel elhátrált előle. A  herceg szégyenlősen vállat vont, és kisietett a hátsó ajtón, gondosan becsukva azt maga mögött. A  becsukódott ajtó körvonalai úgy beleolvadtak a falba, hogy avatatlan szemek sosem fedeznék fel a  létezését. Dianté felsóhajtott, és Megarára nézett. – Gyerünk, engedjük be a tisztelt rokonságot, még mielőtt betörik az ajtómat… és hagyd, hogy én  beszéljek!    oOo    – Ez volt az utolsó – jelentette ki Dianté a reggeli közben. – Az utolsó eset, hogy kihúztalak a  bajból, megértetted?! – Persze, persze, többet nem fordul elő! – fogadkozott Nikiász, ügyet sem vetve rá, hogy szája fölé  fehér bajuszt festett a reggelente elmaradhatatlan tejecske. – Tehát végre hajlandó vagy megállapodni egy lány mellett? – Poszeidón ments! Túl fiatal vagyok még ahhoz! – Aha – tette karba a kezét a hercegnő. – Engem már szeretnél férjhez adni, de neked eszedben  sincs megnősülni, mi? – Áh, a lányok fiatalabb korban kötnek házasságot, mint a fiúk, és apánk is türelmetlen már, annyi  kérőt utasítottál el, nekem viszont elnézi a kis… hm… kalandjaimat. Már ameddig a lányok szülei  nem omlasztják ránk a palotát. Jut is eszembe, mivel magyaráztad ki a dolgot Megara szülei előtt? – Azt mondtam nekik, hogy a lány nálam volt látogatóban, mert nagyon összebarátkoztunk,  miközben udvaroltál neki. És persze olyan kellemesen elbeszélgettünk, hogy észre sem vettük,  mennyire elszaladt az idő!

– Remek. Engem nem kerestek? – Azt mondtam nekik, hogy egy barátodnál töltöd az éjszakát, lenn a városban. – Miért nem azt mondtad, hogy már alszom… a saját szobámban? – pislogott rá értetlenül Nikiász. Dianté frusztráltan felsóhajtott. A bátyja néha olyan nehéz felfogású tud lenni! Ha nem lennének  ikrek, és nem hasonlítanának egymásra külsőleg is, megesküdött volna rá, hogy a királyi pár csak  örökbe fogadta Nikiászt. – Niki – szólt leereszkedő hangon –, ha azt mondtam volna nekik, hogy a szomszéd szobában  alszol, lehet, hogy ragaszkodtak volna hozzá, hogy lássák, tényleg alszol-e… és elég kínosan  vette volna ki magát, ha teszem azt… felemelik a takaródat, és azzal szembesülnek, hogy az  állításommal ellentétben a lányuk mégiscsak ott hagyta az ártatlanságát a… – Jó, jó, világos! – hallgattatta el a fiú. Még a füle is elpirult. – Muszáj mindig az orrom alá  dörgölnöd, hogy mennyivel okosabb vagy nálam? Dianté elkacagta magát. – Muszáj! Mi más örömöm lenne az életben, hm? – Hát, például a fiúk. Hidd el, nem tudod, miről maradsz le, ha ennyire elzárkózol az élvezetek elől! – Arról az „élvezetről” mindenképp lemaradok, hogy nekem is bujkálnom kelljen az éjszaka  közepén – húzta el a száját a hercegnő. – Szánalmas, amit művelsz. Atlantisz számára te vagy  a vonzó és népszerű trónörökös, de én tudom ám, ki vagy valójában... egy gyönge kisfiú, aki a  húgocskájához rohan, ha baj van! Nikiász felhúzta az orrát. – Na és? Néha előfordul az ilyesmi. Mármint... a baj. – Hát többet ne forduljon elő! – toppantott Dianté. – Mondtam, hogy ez volt az utolsó, hogy  falaztam neked, Niki! – Nik vagy Nikiász, Poszeidón szerelmére! A Niki olyan lányos! – Hát, persze, te meg igazi férfi vagy. Egy férfi, aki vállalja a tette következményeit, és bátran  kiáll… – Elég! Te győztél! Mint mindig. – A herceg megadó sóhajjal dőlt hátra a puha párnákkal telerakott  márványszéken. – Tényleg nem lesz több ilyen, már így is tartozom neked azért, hogy mindig  kihúzol a csávából. – Háromszorosan is tartozol, öcsi – felelt a lány. – Hadd emlékeztesselek... úgy ezredszer, hogy én vagyok az idősebb – bökött a mellkasára  Nikiász. – Ühüm... teljes két perccel. De a szellemi hátrányod megvan vagy... tíz év? Nos – húzta ki magát  Dianté –, a lényeg az, hogy eddig háromszor kellett falaznom neked, tehát hárommal jössz nekem. – Három… mivel? – nézett rá homlokráncolva Nikiász. Égszínkék szemében egy gyermek  értetlensége csillogott, és ahogy a szellő a szemébe fújta kissé hosszúra nőtt szőke tincseit, nem  úgy festett, mint Atlantisz „felnőtt” trónörököse, sokkal inkább látszott egy dacos, elkényeztetett  kisfiúnak. Annak a kis hercegnek, akivel a húga olyan sokat játszott együtt, aki szinte a másik  fele volt… nagyjából a kamaszkor kezdetéig. Akkor azonban az ikerpár útjai kettéváltak: hiába  éltek továbbra is egy palotában, sőt, két szomszédos szobában, a fiút már csak a lustálkodás és  a lányok érdekelték, Dianté pedig a tudományba és a művészetbe menekült a keserű tudat elől,  hogy elveszítette azt, aki születésétől, sőt, fogantatásától kezdve a legközelebb állt hozzá. És  tudta, hogy már soha nem lesz úgy, ahogy régen volt. Hiába ugratják egymást, mint a testvérek  általában, ez már nem ugyanaz. Nagyon hiányzott neki a bátyja. – Három… kívánsággal, mondjuk – bökte ki. – Ha most arra gondolsz, hogy én tudok varázsolni, te viszont nem… – Nem feltétlenül arra gondolok – rázta meg a fejét a hercegnő. Közismert tény volt, hogy az  atlantiszi királyi családban csak férfiágon öröklődik a mágia*, így egy cseppet sem zavarta őt,  hogy bátyjának van varázstehetsége, neki pedig nincs. Ez évezredek óta így működött, így volt 

természetes. – Egy kívánság teljesítéséhez nem feltétlenül kell mágia. – Na jó… de akkor mégis, mit akarsz? – Egyelőre semmit. De ha majd eszembe jut valami… szólok. A szavadon foglak,  öcsi. Bátyus.Háromszor is. A hercegen látszott, hogy nem tudja, ezt ígéretnek vagy fenyegetésnek vegye. – Kiállhatatlan vagy, ugye tudod? – mondta végül, de a hangja olyan gyöngéden csengett, ahogy  csak egy szerető testvértől kitelik. – Nem jobban, mint te. Úgy látszik, ez családi vonás. De én legalább sosem voltam olyan  szertelen, mint te… vagy mint azok a… minek is hívják őket? Tündérek? – Igen – biccentett Nikiász. – Ők legalábbis annak nevezik magukat. Apának nagyon nem tetszik,  hogy itt vannak, pedig szerintem jobbára ártalmatlanok. Egy kicsit még viccesek is, nekem  tetszenek a tréfáik. – Persze, amíg nem rajtad gyakorolják őket. Úgy hallottam, volt, akivel elég csúnyán  elbántak. Nyilván nem gonoszságból, csak tudatlanságból, de kétségtelenül gondok vannak a  humorérzékükkel. – Szerintem ők meg úgy gondolják, hogy a mi humorérzékünkkel van gond – vélte a fiú. – De mint  mondtam, nekem szimpatikusak a kis mitugrászok.** – Szimpatikusak vagy sem, remélem, mielőbb elhagyják Atlantiszt. Épp eleget élvezték már a  vendégszeretetünket. – De hát még csak most jöttek! – Tíz napja, Nik. Sokaknak már most az agyára mennek, és nemcsak az ízetlen tréfáik miatt. Úgy  hallottam, a kristályokra fáj a foguk. – Ez csak szóbeszéd. Talán nem is igaz. – Hát akkor tisztázni kellene a helyzetet! Javasolni is fogom apának, hogy üljön le tárgyalni a  tündérek vezetőivel. – Aha – somolygott a herceg. – Már megint szervezkedsz… komolyan mondom, ezerszer jobb  uralkodó lennél, mint amilyen én leszek… kár, hogy csak férfiágon öröklődhet a trón, szívesen  átadnám neked, hugi. És ha eddig abban a hitben éltél, hogy uralkodni akarok, hát óriásit tévedtél.  Az uralkodás félelmetes dolog. Nem hiszem, hogy menne nekem. – Kishitű vagy – csóválta meg a fejét Dianté, és megpróbált olyan biztatóan mosolyogni a fivérére,  amennyire csak kitelhet az embertől, amikor jól tudja, hogy minden igyekezete hiábavaló. Sajnos  el kellett ismernie, hogy Nikiász nem örökölte apjuk vezetői tehetségét, és ez nemcsak abban  nyilvánult meg, hogy örökké csak a bajt kereste és a lányokat kergette. A fiúnak kicsi kora óta  gondok voltak a figyelmével, semmire sem tudott néhány percnél hosszabban koncentrálni, és ha  olyan komoly dolgokkal „zaklatták”, mint az uralkodástan, látványosan kétségbeesett. Vitathatatlan  tény, hogy a trónörökös nem született olyan okosnak, mint apjuk vagy maga Dianté, de legalább  az mellette szólt, hogy minden szertelensége ellenére jóindulatú volt. Ha trónra lépésekor  megfelelő tanácsadókat választ maga mellé, a nagy szíve és népe iránti szeretete talán elég lesz  ahhoz, hogy megállja a helyét. Talán. Dianté elhatározta, hogy mindvégig támogatni fogja a testvérét, és ha kell, a háttérből segít  neki kormányozni is. Egyelőre azonban nem fenyegetett az a veszély, hogy Nikiásznak trónra  kelljen lépnie, hiszen apjuk alig múlt nyolcvankét éves, amely atlantiszi mércével mérve csupán  középkorúnak számított***. Damianosz király erős és energikus volt, szőke szakállába alig  vegyültek még ősz szálak, és Dianté ritkán látta őt idősnek és törődöttnek – csak olyankor, amikor  elvesztett feleségére gondolt. Mert a hercegnő biztos volt benne, hogy valahányszor apja tekintete  a horizont felé réved, őt látja. A szeretett nőt, aki nyolc éve már csak az emlékeiben él. Dianténak is nagyon hiányzott az édesanyja, és Nikiásznak is, bár a fiú ezt leplezni próbálta.  Abban a lány mindenesetre biztos volt, hogy apjuk szenved legjobban a királyné hiányától, és ez a  szenvedés volt az, amely az elmúlt évek során megkeményítette a szívét. Damianosszal sosem volt  egyszerű szót érteni, de felesége halála óta még annyira sem, mint azelőtt.

– Azt mondod, kishitű vagyok? – szólalt meg néhány pillanatnyi csend után Nikiász. – Meglehet. De  akkor sem hiszem, hogy az esetleges tárgyalások bárhova is vezetnének. Ez a népség túlságosan  hebehurgya, apánk pedig túlságosan hajthatatlan. – Meglátjuk – felelt a lány. – Legalább meg kell próbálni.    oOo    – Amit a népetek azóta művel, hogy betettétek a lábatokat a szigetünkre, az egyszerűen  elfogadhatatlan! Nincs rá mentség! – dörögte Damianosz király. Hangja valósággal visszhangzott a  palota fogadótermének márványfalairól, és a tündérkövetség egy-egy tagja idegesen összerándult  a szokatlanul erős hangtól. Dianté aggódva figyelte a jelenetet, mely a kezdetek kezdetétől fogva baljós előjeleket hordozott.  A tündérek vezetői – egy páros, akik magukat Midhir és Morrighan néven mutatták be – közölték,  hogy nem ártó szándékkal jöttek a szigetre, mindössze azért, hogy az általuk egy istennő  könnyeiként tisztelt csodálatos kristályok közelében legyenek. Erre Damianosz király csak egy  gunyoros szájelhúzással válaszolt, mintha azt akarná némán közvetíteni: „efféle istennő nem is  létezik, ti ostobák”, de amikor a tündérek leszögezték, hogy semmi áron sem hagyják el a szigetet,  Atlantisz uralkodójának ugyancsak elfelhősödött a tekintete. – Néhány tündértársunk túlkapásaiért nem mi vagyunk a felelősek! – válaszolt Damianosz vádjaira  a tündérkirálynő. – Egy uralkodó minden alattvalója tetteiért felel! – Atlantisz uralkodója a trónja karfájára csapott.  – Ha az én népem fiai szórakoznának azzal, hogy megrongálják más népek háztetőit, hogy direkt  beessen az eső, vagy kiöntik más népek liszt-készleteit, hogy vízzel keverve csiriz-szobrokat  emeljenek, akkor én bizony igazságot szolgáltatnék! Mintha léteznének rajtunk kívül más népek is a Földön, akik házakat építenek és kenyeret sütnek,jegyezte meg magában Dianté. Tisztában volt vele, hogy az egész bolygón az atlantiszi az  egyetlen emberi társadalom, amely házakban lakik és kulturáltan étkezik. Úgy hallotta, hogy mind  a keletre fekvő nagy kontinenst, mind a távoli nyugaton húzódó, két részből álló kontinenst olyan  szőrös, állatbőrökbe bugyolált emberek lakják, akik nyers húst esznek és a testvéreikkel vagy  gyermekeikkel párosodnak. Civilizálatlan szörnyetegek. – Mi megpróbáltunk igazságot szolgáltatni – felelt Damianosz szavára a feleségéénél jóval  vékonyabb, határozatlanabb hangon a tündérkirály –, és gyanakszunk is, hogy kik tehették, de  még nem sikerült rájuk bizonyítani a bűnösségüket! – Hát akkor próbálkozzatok tovább, de csak azután, hogy elhagytátok a birodalmamat! Nem  tűröm meg Atlantiszon a betolakodókat, főleg ha nem járulnak hozzá a népem jólétéhez, hanem  egyenesen fenyegetik azt! – Nem az egész tündérnép olyan, mint az a néhány szertelen kölyök! – védekezett erőtlenül Midhir  király. – Hinned kell nekünk! – Apám – szólalt meg Dianté, noha maga sem értette, honnan vette hozzá a bátorságot. – Abban  igazuk van, hogy nem lehet egy egész népet elítélni néhány tagjának bűneiért… és tulajdonképpen  nem voltak annyira szörnyűek azok a csínyek. Senki sem sérült meg, csupán rossz tréfának  találták a dolgot. Ha rá tudnánk venni a tündéreket, hogy a sziget északi részén telepedjenek  le, a tengerparton, és ne jöjjenek a város közelébe, nem lenne velük bajunk. Békésen élhetnénk  egymás mellett, és lehet, hogy a varázserejük idővel még hasznunkra is lehetne. Damianosznak megremegett a bajsza, és a lánya látta rajta, hogy nem örül a kotnyeleskedésnek,  de fontolóra veszi az elhangzottakat. – Talán – morogta végül. – De valóban vissza kell fogniuk magukat, nem bóklászhatnak a  városban, és nem idegesíthetik a népemet! A kristályokat pedig végképp hagyják békén! – Nem mi vagyunk azok, akik bántják a kristályokat, hanem ti! – vetette oda erélyesen Morrighan.  – Úgy bántok Tündéranya szent könnyeivel, mintha csak durva használati tárgyak lennének!  Meggyalázzátok őket! Tudjuk, hogy számotokra mi vagyunk a betolakodók, és nincs itt szavunk, de  arra kérünk, hagyjatok fel a Könnyek használatával, hadd pihenjenek békén a természetben, ahogy  Tündéranya is akarta volna! Dianté a bátyjára pillantott, és látta, hogy Nikiász a szemét forgatja.

– Tévedésben éltek – válaszolt Damianosz komoran. – Azok a kristályok az oreikhaloszok, és  bár kiváló tulajdonságaik vannak, hiszen energiát termelnek, gyógyítanak és információkat  tárolnak, attól még nem többek, mint tárgyak. Lélektelen tárgyak. Semmi közük a ti állítólagos  Tündéranyátokhoz, és sosem mondanánk le a használatukról! Morrighannak könnyek gyűltek a szemébe, de Dianté biztos volt benne, hogy ezek nem egy  megbántott nő könnyei, sokkal inkább olyasvalakié, akinek valaki másért vérzik a szíve.  Valószínűleg Tündéranyáért, már ha hinni lehet az efféle ostoba meséknek. A hercegnő  Poszeidónon kívül semmiféle istenségben nem hitt, ahogy az atlantisziak nagy része sem. Az  életüket egy szigeten élték le, az óceántól körülzárva, és bár jó pár ezer éve feltalálták már a  repülőszerkezeteket, amelyekkel képesek voltak bejárni az egész bolygót, az életüket javarészt  mégis a tenger határozta meg. A tenger pedig Poszeidóntól függött. – Ez az utolsó szavad, Atlantisz királya? – szegte fel a fejét Morrighan, és szemében már nem  csillogtak könnyek, valószínűleg varázslattal száríthatta fel őket. – Ez – válaszolt Damianosz. – Akkor nem hagysz nekünk más választást – cincogta Midhir. – Meg kell mentenünk tőletek  Tündéranya könnyeit! Dianté hallotta, ahogy fivére levegőért kap, és érezte, hogy saját szívverése is felgyorsul. Ezek  a kis mitugrászok azzal fenyegetőznek, hogy erőszakkal veszik el tőlük a kristályaikat? Az  oreikhaloszokat, amelyeknek jóformán mindent köszönhetnek – a világítást, a repülőszerkezeteket,  a hajók energiaellátását, a komputereket, a könyveket, a gyönyörű áttetsző szobraikat és  poharaikat – úgyszólván a tudományok és művészetek egészét? Néma felháborodásából egy hangos, csörrenéstől kísért robaj zökkentette ki. Még sosem hallott  ehhez fogható zajt, mintha valami felrobbant volna, egy pillanattal később pedig kristálypoharak  százait vágták volna teljes erőből a márványpadlóhoz. – Mi volt ez? – ugrott talpra az apja, és király létére valósággal utat kellett törnie magának a  tömegen keresztül, ugyanis az összes udvaronc a trónterem távoli végéből nyíló ablakokhoz  sereglett, hogy megnézzék, honnan jött a különös zaj. Dianté Nikásszal együtt apjuk nyomában furakodott át az emberáradaton, és csak akkor vált  könnyebbé az előrehaladásuk, amikor Damianosz varázslattal szétválasztotta a bámészkodók  tengerét. A hercegnő tudta, hogy apja csak a legvégső esetben folyamodik mágiához, mert nem  szívesen varázsol, bár sosem értette, miért. A fivére valósággal lubickolt saját varázserejében, és  kicsi korától fogva fitogtatta azt a húga és az egész udvartartás előtt. – Ez… ez… ez már tényleg több a soknál! – kiáltott fel Damianosz, és Dianténak lábujjhegyre kellett  állnia, hogy átlessen apja széles válla fölött. A palotaudvar látványa azonnal megérttette vele,  miért kelt ki magából ennyire a király. Odalent apró kristálydarabkák ezrei csillogtak nedvesen  a napsütésben, s ahol néhány pillanattal ezelőtt még a birodalom legszebb, leghatalmasabb  kristályszökőkútja állt hófehér márványlapoktól körülvéve, most egy kráter tátongott, mint valami  ijesztő, fekete seb a nagy fehérség közepén. A hercegnő arra következtetett, hogy varázslattal láthatatlanná vált tündérek semmisíthették meg  a palota büszkeségét, s ami még rosszabb, ezzel kétszeresen is halott feleségére emlékeztették  Damianoszt. A szökőkutat a király ajándékozta arájának nászajándékul, és a kút melletti lugas lett  az ifjú királyné kedvenc pihenőhelye. Ha becsukta a szemét, Dianté lelki szemei előtt az édesanyja  jelent meg, ahogy a szökőkút peremén üldögélve egy kristálykönyvet olvas és élvezi, ahogy a hűs  vízpermet enyhíteni próbál a nyári nap melegén. De nem ez volt az egyetlen ok, amiért apjukban keserű emlékeket ébreszthetett az eset. – Szóval azt mondtad, az eddigi csínytevéseik közben nem sérült meg senki, igaz? – förmedt a  lányára a király. – Hát ebben megsérülhetett volna valaki! Meg is halhatott volna! Ennek véget kell  vetni. Most. Azonnal! – De apám... Damianosz azonban már nem is hallotta lánya hangját; keserű dühtől szikrázó szemekkel csörtetett  vissza Midhirhez és Morrighanhoz, és fenyegetően föléjük magasodva így szólt: – Ha holnap reggel csak egyet is a szigeten találok közületek, nem állok jót magamért. Tűnjetek el!  Mind!

– Sajnálom... de nem tehetjük – húzta ki magát a tündérkirálynő, és ha meg is ijedt, nem látszott  rajta. – Akkor én is sajnálom... de nem hagytok nekem más választást – morogta a király. – Nikiász!  Gyere velem! A trónörökös összerezzent, és olyan arccal bámult apjára, mintha azt akarná mondani: „Pont  én? Pont most? Pont veled?”. Dianté megállapította, hogy ikertestvére még az előző éjszakai  menekülése során sem látszott ennyire megszeppentnek. – Apám, nyugodj meg, kérlek! Nem lehetne...? – kezdte, de a király haragtól izzó tekintete  beléfojtotta a szót. A hercegnő némán figyelte hát, ahogy bátyja idegesen nyeldekelve követi apjukat, ki a  trónteremből. Mire készül? – szorította össze szívét a félelem. Mert hogy semmi jóra, az bizonyos.    oooooOOOooooo    * A király általában csak első fiára örökíti át a varázstehetséget, és igen ritka az, hogy a másod-  vagy harmadszülött fiú is rendelkezzen mágikus képességekkel. ** A tündérek nagyjából egy méter magasak. Az atlantisziak szemében tehát „kis mitugrászok”. *** A hajdani atlantisziak szép kort értek meg, nem voltak ritkák közöttük a kétszáz-kétszázötven  éves emberek sem. A szigetük pusztulása után azonban ez megváltozott… ahogy az életükben  minden más is. No, de ne menjünk a dolgok elébe, elvégre ebben a történetben még létezik a  sziget! Második fejezet    Az üldözött    Nikiász a torkában dobogó szívvel követte apját a tömegen át, ki a trónteremből, végig a folyosón,  majd fel „a király gondolkodó szobája” néven ismert helyiségbe. Ebbe a szobába Damianoszon és a  takarítókon kívül más ritkán kapott bebocsátást. A helyiség nem volt különösebben nagy, épp csak  akkora, hogy a király kényelmesen tudjon fel-alá járkálni benne, s a szerény berendezés, amely  mindössze egy karosszékből és egy kristálytartó állványból állt, szinte elveszett a csaknem üres  szobában, már-már a tágasság látszatát kölcsönözve neki. Az egyetlen ablakon kevéske fény szüremlett be, de az ifjú herceg úgy sejtette, apja félhomályban  jobban tud gondolkodni, mint úgy, ha az egész helyiség fényárban úszik. Ahogy beléptek az ajtón, a fiú várakozásaival ellentétben a király nem kezdett fel-alá járkálni, de  még csak a karosszékbe sem dobta le magát, hanem egyenesen a kristályhoz viharzott, és olyan  vehemenciával nyomta rá a kezét, hogy az áttetsző felszín zölden izzott fel az ujjai alatt. Nikiász ezelőtt csak egyetlen egyszer járt ebben a szobában, úgy tizenkét éves kora körül, amikor  megkérdezte apjától, hogy mire jó a hatalmas, gömbölyűre csiszolt kristály. Damianosz úgy  felelt, hogy az oreikhalosz a nagyobb varázslatokhoz szükséges, mire fia azt akarta tudni, hogy  maga a kristály is tud-e varázsolni. „A kristálynak nincs saját varázsereje, fiam” – válaszolt a  király, „a mágia csak bennünk, az atlantiszi királyi család férfitagjaiban él. A kristály azonban  segít abban, hogy jobban tudjuk fókuszálni az erőnket.” Ekkor a kis Nikiász azt kérdezte, mit  jelent a „fókuszálni” szó, mire az apja lemondóan felsóhajtott, majd lassan és szájbarágósan  elmagyarázta a jelentését. A herceg gyermekként nem értette, apja miért látszott olyan csalódottnak a kérdése hallatán,  de most, ahogy visszatekintett a tíz évvel ezelőtti eseményekre, hirtelen rádöbbent: Damianosz  már akkor látta rajta, hogy nem különösebben értelmes, és szégyellte őt. A fiúnak az évek során  sokszor eszébe jutott, hogy apjuk talán sokkal kedvesebb és megértőbb lenne vele, ha a húga  eszét örökölte volna, sőt, talán annak örült volna legjobban, ha ikrek helyett egyetlen gyermeke  lenne csupán: egy fiú, aki magában egyesíti a varázserőt és a sziporkázó értelmet. De Poszeidón 

kibabrált velük, amikor e két nemes tulajdonságot szétválasztotta, és két külön testben helyezte  el: két tökéletlen „félembert” alkotott ahelyett, hogy egy tökéleteset teremtett volna. Nikiász tudta, hogy Dianté csak egészen kicsi korában irigykedett az ő varázshatalmára, de  ahogy a kislány nőtt és okosodott, túltette magát a dolgon. Ő maga viszont sosem volt képes  megemészteni, hogy a testvére – aki ráadásul lány – százszor eszesebb nála. Most is bármit  megadott volna azért, hogy olyan okos legyen, mint Dianté, hiszen akkor könnyedén rájött volna,  mire készül az apjuk. Így azonban kénytelen volt összeszedni a bátorságát, és kibökni: – Mit csinálsz, apám? – Véget vetek ennek az egésznek – felelt a király anélkül, hogy fiát akár csak egy pillantásra is  méltatta volna. – Véget… véget vetsz? Csak nem akarod… megölni a tündéreket? – Jaj, Poszeidón szerelmére, nem lehet ennyire lassú a felfogásod! – csattant fel a király. De, sajnos lehet, komorult el még jobban Nikiász. – Nem érted, igaz? Nem az életüket veszem el, hanem azt, amivel árthatnak nekünk! A fiúnak beletelt egy kis időbe, mire felfogta, miről van szó. – A varázserejüket? De… de hát azt hogy tudod…? Hiszen olyan sokan vannak, te meg egyedül! – Sokan? Talán kétszázan – válaszolt a király. – Egyébként sem vagyok egyedül. Itt vagy te is. A herceg úgy érezte, mintha teljes erőből arcul csapták volna. – Nem! Én ilyesmiben nem veszek részt! – Vagy részt veszel benne, vagy holnap hozzád adom az első lányt, aki szembejön velem a  folyosón, még akkor is, ha olyan rút, mint egy bányarém! Nikiász összerezzent. Gyerekkorában sok mesét hallott a kristálybányák réméről, aki csak az  oreihaloszok között érzi jól magát, és kedvenc elfoglaltsága, hogy a bányászokat riogatja.  Persze tudta, hogy mindez csak mese, de esze ágában sem volt még megházasodni. Apja eddig  tolerálta a nőügyeit, de Nikiász már évek óta aggódva várta, hogy egy szép nap betelik a király  kristálypohara. Hát most be is telt, csakhogy nem a fia élvhajhász viselkedésével, hanem a  tündérek túlkapásaival – és ennek mégis ő issza meg a levét! Őt kényszerítik bele olyasmibe, amit  nem akar! De van joga ilyen gonoszságot elkövetni – megfosztani egy népet legfontosabb képességétől,  jóformán létének értelmétől – csak azért, hogy az ő élete továbbra is kényelmes legyen? Valami a lelke mélyén azt súgta, hogy nincs. Amikor azonban apja dühtől izzó szemébe nézett, tudta, hogy nem mer nemet mondani. Mert ő  világ életében ilyen gyáva volt. Nyelt egyet. – Rendben. De csak ha tényleg nem pusztítod el őket. Gyilkosságban sosem vennék részt. – Nem is arra kértelek – felelt Damianosz. Kértél? Inkább parancsoltál… – De tényleg az gondolod, hogy a kettőnk ereje elegendő lesz ehhez? Hiszen ők mégis kétszázan  vannak, mi meg csak ketten! – Hiszem, hogy elég lesz, ha mindketten egyszerre fókuszáljuk erőnket a kristály segítségével,  hiszen mindkettőnk ereje sokszorosa egy ilyen mitugrász kis tündérének…! – Ezt honnan tudod, apám? – vonta össze a szemöldökét a herceg. – Amikor kezdett elmérgesedni a helyzet a… „vendégeinkkel” kapcsolatban, arra utasítottam  Praksziszt, hogy alkosson egy műszert, amely képes mérni a varázserő-szinteket. A műszere  szerint az enyém csaknem nyolcezer egység, a tiéd pedig csaknem kilencezer. A tündéreké ehhez  képest fejenként nagyjából száz. Mivel kétszázan vannak, az összesen húszezer varázsegységet  jelent, amelyet a mi tizenhétezrünk segítségével kell elvennünk tőlük. Ha pedig a kristály rásegít,  nem vallhatunk kudarcot. Gyere, tedd ide a kezedet az enyém mellé!

Nikiász rossz szájízzel engedelmeskedett. Ahogy ujjai az oreikhalosz felületéhez értek, az még  jobban felizzott, mint az előbb, amikor csak apja keze érintkezett vele. Már az egész szoba zöld  fényben fürdött. – És mégis… mit csinálsz a tündérekkel, miután elvetted az erejüket? – kérdezte sután. –  Gondoskodsz róla, hogy biztosan elhagyják a szigetet? Sőt, nem lenne egyszerűbb varázslattal  elűzni őket, anélkül, hogy bármitől is megfosztanánk őket? – Nem – válaszolt komoran a király. – Ha megmaradna a varázserejük, visszajönnének, és sosem  lenne nyugtunk tőlük. Nem tarthatják meg a varázserejüket. Semmiképp. De ha már annyira  maradni akarnak, hát hadd maradjanak! A fiú zavarodottan meredt az apjára – talán megbolondult az öreg? Hiszen minden szava  ellentmond egymásnak! – Ha nem kívánatos a jelenlétük, miért marasztalnád őket? Én ezt nem értem! Damianosz jéghideg pillantással sújtotta: ebben a pillantásban benne volt minden lenézés, amelyet  kicsi kora óta éreztetett örökösével. – Hát nem egyértelmű? Jól fognak jönni a kristálybányákban. Ott úgyis mindig munkaerő-hiánnyal  küzdünk. Nikiász úgy rántotta el a kezét a kristályról, mintha megégette volna az ujjait. – Szolgák lesznek? És a rabjaink? – Szolgák és rabok. Rab szolgák. Rabszolgák – ízlelgette a szót Damianosz. Az ifjú hercegben fortyogni kezdett a düh. Tudta, hogy apja sosem volt különösebben lágyszívű  ember, és anyjuk halála óta tettei néha ijesztő könyörtelenségről tanúskodtak, de ezt nem nézte  volna ki belőle. Még akkor sem, ha az iménti eset pontosan anyjuk halálára emlékeztette őt.  Márpedig afelől kétsége sem volt, hogy a szétrobbant kristályszökőkút azt a napot idézte a király  emlékezetébe, amikor elvesztette imádott feleségét. Nikiásznak valósággal beleégett a memóriájába az a szörnyű pillanat, amikor egy csaknem kész  kristályszobor összeomlott és maga alá temette az édesanyját. Egy építkezésen jártak: anyja,  apja, Dianté és ő, hiszen a királyi család feladataihoz hozzátartozott az efféle reprezentáció  – időnként látogatást kellett tenniük üzemekben, ellenőrizni a gyártást, vagy építkezéseken,  felmérni, hogy haladnak a mesteremberek. Anyja halála szörnyű emlék volt, amelyet a fiú mind a mai napig nem tudott teljesen feldolgozni,  mégis úgy érezte, apjának nincs joga ilyen kegyetlen büntetéssel sújtani az egész tündérnépet,  különösen azért nem, mert nem is elsősorban rájuk haragszik, hanem arra a szerencsétlen  szobrászmesterre. Az a mester azonban már évek óta az óceán mélyén pihen: Damianosz éktelen  haragjában még aznap kivégeztette, de nem engedte, hogy teste az atlantiszi anyaföldben  nyugodjon. Még ezt a tisztességet is megtagadta tőle… pedig az egész csak baleset volt. Nikiász  biztos volt benne, hogy az a szobrász nem akart senkinek sem ártani, abban pedig még biztosabb  volt, hogy édesanyja nem akarná, hogy férje és fia egy keserű emlék miatt ekkora bűnt kövessen  el. – Én ebben nem segítek neked! – lépett hátra a fiú, és karba tette a kezét. – Felőlem kényszeríts  rám egy rút menyasszonyt, bánom is én, de ne várd, hogy tönkretegyek egy egész népet! – Hogy tönkretedd őket? Miről beszélsz, fiam? – emelte fel a hangját a király. – Ők tesznek tönkre  minket, ha nem cselekszünk! Amit teszünk, a népünkért tesszük – Atlantiszért! És neked, mint a  trónörökösnek, kötelességeid vannak a népeddel szemben! – Abba még beleegyeztem, hogy elvegyük a varázserejüket, ha tudjuk – válaszolt dacosan a  fiú –, de abba már nem, hogy rabszolgát csináljunk belőlük! Egyáltalán, hogy akarod itt tartani  őket? Hiszen tudnak repülni, és nem hiszem, hogy a röpképesség feltétlenül kapcsolatban állna a  varázserővel! Ha szárnyuk van, mint a madaraknak, akkor el is tudnak repülni! A király egy hosszú pillanatig megütközve meredt a fiára, majd halovány mosolyra húzódott a  szája. – Most először hallottam tőled okos beszédet. Talán mégsem vagy annyira reménytelen eset,  kölyök. Jól mondtad, lehet, hogy a mágiavesztés nem elég ahhoz, hogy itt marasztaljuk őket… hát  akkor elvesszük a repülési képességüket is!

Nikiásszal megfordult a szoba. Poszeidónra, miért nem volt képes tartani a száját? Bezzeg a húga  tudta volna, hogy nem szabad ilyesmire rákérdezni, mert pont ezzel a kérdéssel fogja rávezetni  apjukat, hogyan legyen még kegyetlenebb! – Komolyan mondtam – válaszolt konokul. – Nem veszek részt benne! – Akkor hazaáruló vagy. Elárultad Atlantiszt. Elárultad a népedet. – Azzal, hogy nem teszek rabszolgává egy másik népet? Itt már rég nem arról van szó, hogy  megvédjük a saját népünket, apám! Te már nem látsz a vak gyűlölettől! Damianosz vett egy mély levegőt, és a fiú látta rajta, hogy csak nehezen türtőzteti magát. – Ők akartak itt maradni a kristályaink mellett. Én csak megadom nekik a lehetőséget az örök  maradásra, és mindeközben biztosítom népem számára a békét. – És mi lesz a szabadsággal? – érvelt esetlenül a herceg. – A tündérek rá fognak jönni, hogy mit  sem érnek nekik a kristályok, ha közben ők maguk nem szabadok! – Pontosan. Semmi nem ér semmit, ha nem vagy szabad – felelt a király kimért hangon, és olyan  kihívóan nézett a fiára, hogy annak görcsbe rándult a gyomra. – Lennél inkább te a fogoly? A  palota foglya? Teszem azt… a saját szobád foglya… mindörökké? – Ez zsarolás – szegte fel a fejét a fiú. – Aljas zsarolás. – Tudom, hogy az – felelt az apja –, és sajnálom, hogy erre kell kényszerítenem téged, de  szükségem van a segítségedre. Egyedül biztosan nem sikerülne. Nikiász kipillantott a „gondolkodó szoba” parányi ablakán: odakint teljes szépségében tündökölt  a tavasz, a nap aranyfényben fürösztötte a sziget peremén zöldellő dombokat, és valóságos  virágtenger hullámzott a szélben a palotakomplexumnak helyet adó magaslat és a parti dombok  között. Sárga, fehér, rózsaszín… és a távolban az óceán kékje szinte egybeolvadt az éggel, az  ember képtelen volt eldönteni, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Számára a tavasz  mindig maga volt a szabadság, és nem tudott volna lemondani róla. Még a tündérek kedvéért sem. Hatalmas sóhajjal visszafordult apja felé, és kezét ismét a gömbölyű oreikhaloszra helyezte. – Hát jó, csináljuk. De ezt sosem bocsátom meg neked. És saját magamnak sem.    o    Breck olyan gyorsan repült, hogy szárnyai már-már görcsbe rándultak, de tudta, hogy nem  adhatja fel. A királyi pár tünd-őrei a nyomában voltak, és addig fogják üldözni, amíg őt is kézre  nem kerítik, akárcsak a tettestársait. Bár ki nem állhatta őket, most mégis őszinte csodálattal  adózott a tünd-őröknek, akik a kristályszökőkutas incidens után azonnal reagáltak és üldözőbe  vették a helyszínről elillanó ifjoncokat. Midhir és Morrighan őrei ugyanis rendszerint nem szoktak  ilyen szemfülesek lenni: odahaza, a messzi északon mindig nehezükre esett elkapni az emberek  barlangjaiban betyárkodó tündérkölyköket, és eddig az atlantiszi tartózkodásuk során sem sikerült  soha fülön csípniük őket egy-egy csíny után. Most azonban mintha komolyabban vennék a hajszát,  mint máskor – talán mert ezúttal az ifjak tényleg túllőttek a célon? Breck gondolatban megrántotta a vállát, és az egyik tünd-őr bénító varázssugara elől kitérve  bevágódott egy keskeny sikátorba, lekaszálva egy erkélyről egy cserepes virágot, és magával  sodorva egy szárítókötelet, amelyen két ház között számos hófehér tóga lengedezett a szélben. Heves hadonászás után már épp sikerült leráznia kéretlen lepleinek nagy részét, amikor egy újabb  varázssugár súrolta a fülét és csapódott be egy ház hófehér falába. Valószínűleg a levegőben lebegő és lassan aláhulló ruhadarabok zavarhatták meg az üldözőit, de  Breck látta a szeme sarkából, hogy számos mágikus lövedék követi a tógák útját, mintha a tündőrök azt hinnék, valamelyik tógában ő maga ereszkedett megadóan a földre. Hát még mit nem!  Ő aztán nem adja fel ilyen könnyen! Nem, kérem, Brecket nem lehetett megállítani, ha valamit  vörös loknis fejébe vett. Márpedig ha ő úgy gondolta, hogy itt az ideje egy jó kis vademberbosszantásnak, akkor elment mamutagyarral zsonglőrködni, akár tetszett ez a többieknek, akár  nem. Ha az atlantiszi házak cserepeit szottyant kedve ellopkodni, akkor azt tette, és ha úgy  határozott, hogy ideje móresre tanítani ezeket a barbárokat, akik alantas eszközként használják 

Tündéranya könnyeit, akkor azt tette. Legutóbbi akciójának is az volt a célja, hogy felhívja az atlantisziak figyelmét: ha nem mondanak  le a szent könnyek istenkáromlásnak tetsző használatáról, akkor búcsúzzanak el tőlük örökre. Mert  inkább a Tuatha de Danann pusztítsa el ősük szent ereklyéit, mint hogy hagyják, hogy zsarnok  emberek évezredeken keresztül megalázó munkára fogják azokat. Breckről sok rosszat el lehetett mondani a szertelenségétől kezdve a pofátlanságáig, de azt  nem, hogy ne lett volna mélyen vallásos.* Olyan családban nőtt fel, ahol kicsi korától kezdve  tündéranyás legendákat meséltek neki, méghozzá azok valódiságában való teljes meggyőződéssel.  A fiú szinte az anyatejjel szívta magába ősei hitét, és roppant mód bosszantotta, hogy népe  nagy része nem mer és nem hajlandó hathatósan tenni valamit az atlantisziak szentségtörő  kristályhasználata ellen. Breck hajlamos volt rá, hogy mindenkivel mostohán bánjon, aki nem osztozik hitében, és csakis  olyan tündérekkel kötött barátságot, akik a hitvilág tekintetében ugyanúgy gondolkodtak, mint  ő. Dohnalt például nemcsak túlzott szabálykövetése miatt vetette meg, de azért is, mert annak  családja a kevésbé vallásos famíliák közé tartozott, és időnként Dohnal maga is hangot adott  Tündéranya létezésével kapcsolatos kételyeinek. Breck sosem kételkedett abban, hogy Tündéranya  valaha a Földön járt, és ma a túlvilágról vigyázza a Tuatha De Danann népét – és jaj annak, aki  előtte ennek ellenkezőjét meri állítani! Jelen pillanatban azonban a fiú úgy érezte, neki lesz hamarosan „jaj”, ha nem sikerül meglógnia  üldözői elől. Míg azok a földre hulló ruhadarabokat követték a tekintetükkel, Breck megszabadult az  utolsó ráakaszkodott tógától, és besuhant egy nyitott ablakon. Azonnal lefékezte lendületét, hiszen  nem tudhatta előre, hogy egy aprócska szobába vagy éppenséggel egy hosszú folyosóra kerül, és  nem akart orral a szemközti falnak vágódni. Egy pillanatra megállt, és lebegve felmérte környezetét. Egy igen elegáns folyosóra jutott – a  padlón hófehér márványborítás csillogott, a fehér falakon ízléses halványkék, tengermotívumokat  ábrázoló minták futottak végig, tíz-húsz szárnycsapásnyi szakaszonként pedig hatalmas, hófehér  kaspókban rózsaszín virágoktól roskadozó bokrok álltak. A fényűző környezet láttán Breck  valószínűnek tartotta, hogy vagy egy nemesember házába került, vagy esetleg egyenesen a  palotába sikerült visszarepülnie, miután annak udvaráról nemrég megszökött. Az eszeveszett  menekülés közben nem is figyelte, merre repül, csak az járt az agyában, hogy mindenáron le kell  ráznia a tünd-őröket. Még semmiféle terve nem volt, hogy mihez kezd azután, ha sikerül eltűnnie  üldözői elől, de úgy vélte, ezt ráér akkor kitalálni, ha már biztos lehet benne, hogy megszabadult  tőlük. Ebben azonban egyelőre nem lehetett biztos, ezért két ablak között szorosan a falhoz simult,  nehogy a tünd-őrök odakintről megláthassák, és igyekezett visszafojtani ziháló lélegzetét. A  folyosóra ekkor fordult be két egyszerű tunikát viselő ember, valószínűleg szolgák: az egyikük egy  vízzel teli kristálykancsót cipelt, a másik kezében egy gyümölcsökkel megrakott tálca volt. – Persze, hogy kiborult a hercegnő! – magyarázta az egyik a másiknak. – Az apja és a bátyja csak  úgy kiviharzott, szegénynek meg biztos az édesanyja halála jutott eszébe erről az egész rémes  incidensről! – Igen, borzasztó! – bólogatott a másik. – De azért nagyon kíváncsi lennék, mire készül a király!  Sosem láttam még ilyen dühösnek… leszámítva persze a felesége halálának napját. Mindenesetre  remélem, hogy elintézi ezeket a nyavalyás tündéreket! Nyavalyás tündérek? – fortyant fel magában Breck. Nyavalyás atlantisziak! Egyben mindenesetre biztos volt: ha ez a két szolga hercegnőt és királyt emleget, akkor ezek  szerint visszatért a palotába. Legszívesebben alaposan bokán rúgta volna magát. Ekkora  melléfogást! A két szolga belépett egy ajtón, majd hamarosan ki is siettek rajta – pontosabban szólva egy  kövérkés középkorú asszony kiterelte őket maga előtt. – Menjetek, ne zavarjátok őfenségét! Épp elég nehéz napja volt szegénykémnek így is! Hess-hess! A két szolga elviharzott, és az őket követő matróna csoszogása is hamarosan elhalt a folyosón. Az  egyetlen zaj Breck továbbra is nehézkes lélegzetvétele volt. – Nézzünk be ide is! – ütötte meg ekkor a fülét egy hang odakintről. A beszélő tündérnyelven szólt,  így a fiúnak kétsége sem lehetett afelől, hogy a hang az őrök egyikétől származik.

Ajjaj, most aztán itt a baj! Hogy tűnhetnék el előlük, ha esetleg az egész palotát átkutatják utánam? Olyan hirtelen jött a mentőötlet, hogy őt magát is meglepte és csaknem meg is ijesztette. Nem  bízott a teljes sikerben, hiszen még sosem próbálkozott efféle varázslattal. Népük tagjai csak igen  ritkán vették fel emberek alakját – egyrészt azért, mert az embereket szőrös és büdös lényeknek  tartották, másrészt pedig szükségük sem volt efféle transzformációra.** Neki viszont most  mindennél nagyobb szüksége volt rá, hiszen ha láthatatlan tündéri alakjában maradna, csak az  emberi szemek számára lenne láthatatlan, a többi tündér elől nem tudna elbújni, ahogy eddig sem  tudott. Egy láthatatlan tündér a többi tündér számára mindig látható. Lehunyta hát a szemét, és minden idegszálával arra a varázslatra koncentrált, amelyről eddig  csak a legendákban hallott. Mivel azonban oly erősen hitt ősei mítoszaiban, hitt abban is, hogy a  bolond Ruarcnak valóban sikerült emberré válnia, amellyel akkoriban rövid időre divatba is hozta  a tündérnép körében ezt a szórakozási formát. Ha pedig Ruarc meg tudta csinálni, akkor ő is meg  tudja, és kész! Elképzelte, ahogy karja-lába nyúlni kezd, szárnyai visszahúzódnak a lapockájába, vörös haja  szőkére fakul, égszínkék öltözete pedig fehér tunikává változik. Érezte, hogy miközben elképzeli  mindezeket, a képzelet valósággá válik. Az utolsó lépés a láthatatlanná tévő bűbáj feloldása volt  – épp időben, ebben a pillanatban ugyanis három láthatóvá vált, marcona tünd-őr suhant be az  ablakon, és kérdőre vonta őt: – Hé, te, nem láttál errefelé egy vörös hajú tündért? – Nem én – vonta meg a vállát Breck, és hálát adott Tündéranyának azért a csodálatos ajándékért,  amelyet a népe lazán csak „nyelvtehetség”-nek nevezett. Pedig több volt ez annál: minden emberi  nyelv megértésének a képessége volt. Mindegy, hogy az emberek a fjordok partjainál éltek vagy  messze délen, esetleg a távoli kontinenseken, a tündérek gond nélkül megértették és beszélték  mindegyikük nyelvét. De csak az emberekét. Breck néha elgondolkozott rajta, milyen jó is lenne  megérteni az állatokat, de ezt a képességet sosem kapták meg Tündéranyától. Márpedig ha  Tündéranya úgy látta jónak, hogy népe csak az emberhordák nyelvén értsen, de az állatokkal ne  tudjon kommunikálni, akkor biztosan így helyes. Most mindenesetre nagyon jól jött Brecknek, hogy gond nélkül beszéli az atlantiszit, ahogy a tündőröknek is kapóra jött ugyanez a tehetség. – Hmm – méregette őt az egyik tünd-őr gyanakodva. – Olyan ismerősnek tűnsz, találkoztunk már? Breck ellenállt a kísértésnek, hogy a szemét forgassa. Eddig engem üldöztetek, ti idióták! – Nem hinném – válaszolt lezserül. – Hacsak a trónteremben nem láttatok… ott voltam a  fogadáson… persze csak felszolgálóként. A tündérek összenéztek, majd az egyikük a fiú felé biccentett, és intett a társainak, hogy kövessék. Ti észlények, nézett utánuk fintorogva Breck, ahogy eltűntek a folyosó kanyarulatában. Ha ember lennék, már hogy láttam volna egy láthatatlan tündért? Két lehetőség közül választhatott: megtehette volna, hogy sebtében visszaváltozik tündérré és  kirepül a palotából, amíg ezek a szerencsétlenek idebent keresik, de dönthetett úgy is, hogy egy  ideig még emberként tetszeleg. Ez utóbbi választással azonban azt kockáztatta, hogy valamelyik  idióta őrnek előbb-utóbb csak leesik, miért is volt annyira ismerős nekik. Alig néhány másodperce töprengett, amikor közeledő szárnycsapások zaja ütötte meg a fülét:  valószínűleg tényleg leesett valamelyik agyatlannak, hogy kivel is beszéltek az imént, és  visszafordultak, hogy elfogják. Breck jól tudta, hogy távolról sem mestere a tündérből emberré avagy emberből tündérré  változásnak, így ha ezzel próbálkozna, a művelet eltartana egy ideig, és üldözői talán épp félig  átváltozott állapotban csapnának le rá, amikor védekezni sem tud. Nem tehetett mást, mint hogy  tovább játssza az embert, de megpróbálja elkerülni társait. El kellett hát tűnnie. Egyetlen menedéke az az ajtó volt, amelyen keresztül a szolgák jártak ki-be  az imént. A tünd-őrök szárnycsapásai egyre közelebbről hallatszottak, így Brecknek egy pillanatnyi  vesztegetnivaló ideje sem maradt. Vett egy mély levegőt, és benyitott, hőn remélve, hogy a szoba lakója nem fogja sikítozva  követelni, hogy távozzon.

– Na csakhogy! – sóhajtott a szobalakó, ahogy egy pamlagon elnyúlva, várakozásteljesen felnézett  rá. – Te vagy az a masszőr, akit Ofélia ígért, igaz? Azért megtanulhattál volna kopogni! Na  mindegy, vágjunk bele! Amilyen szörnyű ez a fogadás volt, rám fér egy kis lazítás… – Ezzel felállt,  és kioldotta hófehér tógáját, mely kecsesen a márványpadlóra hullott. Breck tátott szájjal bámult rá. Megért már ezerkétszáznégy évet, de még sosem látott teljesen  mezítelen női testet – nemcsak tündérben, de ősemberben sem (bár gyanította, hogy ezért még  hálás is lehet). Atlantisziban pedig pláne. Sokkal szebb volt, mint valaha is képzelte. Lélegzete és szívverése hirtelen felgyorsult, és ijedten kapta az ágyéka elé a kezét. Ebben a pillanatban jobban utálta Atlantiszt, mint valaha.    oooooOOOooooo    * A 15.000 évvel ezelőtt élt tündérek vallásossága egészen másféle volt, mint napjaink felületes,  vagy a középkor mély és komoly vallásossága. Mind a középkor, mind napjaink vallásos emberéről  általában feltételezhető, hogy nem leli örömét mások bosszantásában. No, a Tuatha De Danann  hitvilágában történetünk idején semmiféle tétel nem kötelezte a hívőket arra, hogy vallásosságuk  jócselekedetekben, avagy a rossz cselekedetek kerülésében nyilvánuljon meg. Bizonyos  szempontból tehát napjaink vallásainál liberálisabb vallásról volt szó, mely csupán az ősök és az  istenségek tiszteletét írta elő, ugyanakkor ez a tisztelet néha képes volt olyan méreteket ölteni,  hogy ahhoz képest a keresztes lovagok szívében lángoló hév csupán parázsló zsarátnoknak tűnhet.  Sok tündér – különösen az ifjak – hajlamosak voltak úgy élni, hogy távoli őseiken és istenségeiken  kívül senki mást nem tiszteltek – sem tündértársaikat, sem az embereket. (Igaz, a tündérek nagy  része az ősemberekben nem sok tisztelnivalót talált, hacsak azt nem, hogy képesek voltak hegyes  kövekkel mamutot ölni. A tündérek egyébként imádtak mamutvadászatra járni: amikor egyikük  izgatottan szétkürtölte, hogy a hülye vademberek már megint mamutra vadásznak, a tündérek  fogtak egy rakás pattogatott kukoricát***, és odasiettek, hogy láthatatlanul fogadjanak a vadászat  kimenetelére). A 15.000 évvel ezelőtti tündér-hit napjainkra azonban jelentősen megváltozott,  és a mai modern tündérek már jóval kevésbé hisznek Tündéranyában és a könnyeiben, ellenben  tisztelik – vagy legalábbis igyekeznek tisztelni – tündértársaikat. Az emberekkel kapcsolatos  attitűdjük nem sokban változott: nagy részük továbbra sem találja őket tiszteletreméltónak,  mégis szívesen tartózkodik a közelükben, így korunk tündérei mamutvadászatok helyett szívesen  látogatnak el egy-egy futballmérkőzésre vagy Lord of the Dance előadásra. ** A leghíresebb eset, amikor egy tündér kénytelen volt megpróbálkozni az emberréválással, jó húszezer éve történt, amikor is Ruarc, az egyetlen tündér, aki valamiféle születési  rendellenesség miatt képtelen volt a láthatatlanná válásra, azért vette fel egy ember alakját, hogy  végigizgulhasson egy jó kis mamutvadászatot. Az egyetlen gond az volt, hogy ostoba módon nem  egy gyűjtögető asszonynak vagy gyermeknek, hanem egy átlagos testfelépítésű férfinek álcázta  magát, mire a többi ősember arra kényszerítette, hogy ő maga is részt vegyen a vadászatban.  Csak a varázslatnak köszönhette, hogy egy sípcsonttöréssel megúszta a kalandot. *** A közhiedelemmel ellentétben a pattogatott kukoricát nem az ember, hanem a tündérek népe  találta fel, mivel ők már húszezer évvel ezelőtt is termesztettek kukoricát – igaz, a távoli északon  némi varázslatra is szükség volt ahhoz, hogy megteremjen ez a növény. Az emberek csak jóval  később kaptak rá erre a finomságra: az eddig talált legrégebbi kukoricamaradványok a mexikói  Teohuacán-völgy egyik barlangjából kerültek elő, és körülbelül hatezer évesek.    Harmadik fejezet    Hasztalan hitviták       A hercegnő, észre sem véve a fiú kendőzetlen csodálkozását – nehezen leplezett gerjedelmét pedig  pláne –, visszafeküdt a pamlagra, és állát a kezére támasztotta.

– Kezdheted, és közben beszélj hozzám, akármekkora bolondságokról is, csak feledtess el velem  mindent, ami ma történt… nem akarok arra gondolni, hogy apám és a bátyám mit művelnek éppen  a tündérekkel… Miért, mit művelhetnének? – gondolta Breck. Nem tartotta valószínűnek, hogy bárki is árthatna a  népének, kétszáz ügyes kis varázslénynek... ugyan! A lányt valószínűleg apja gondolatára rázta ki a hideg, mert egészen libabőrös lett – a karja, a  combjai, és még a… Breck lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Vagy kétszáz éve nem érzett hasonló izgalmat  egy nőnemű lény láttán, és kétszáz évvel ezelőtt azon a bizonyos lányon volt ruha. Legalábbis egy  kevés. Nem vagyok normális… ez egy ember! Majdnem olyan borzalmas, mint azok a szőrös és büdös mamutvadászok! Orrát azonban nem bűz csapta meg, ahogy közelebb hajolt, hanem valami finom virágillat, ami  a lány bőréből vagy hajából áradt. A fiúnak egyre hevesebben kalimpált a szíve, minden csepp  vérét veszélyes irányba terelve. Biztos volt benne, ha nem történik valamiféle csoda, olyan kínos  helyzetbe kerül, amilyenbe még a tünd-őrök karmai között sem kerülhetett volna. – Na, mire vársz? – vetette oda a válla fölött a hercegnő, és továbbra sem nézett rá, hamvas hátsó  fele azonban úgy incselkedett leendő masszőrével, mintha a lány egyenest a szemébe nézett volna.  Sőt, annál is jobban. Tündéranya, segíts! – hunyta le a szemét Breck, és a lány hátára helyezte a kezét. Nem sok  fogalma volt ugyan a masszázsról, de nagyanyja, amikor még élt, időnként megkérte őt, hogy  dolgozza meg fájós hátát és vállait. Csakhogy a nagymama több mint tizenkétezer éves volt,  csontos és ráncos, ráadásul – hála Tündéranyának – masszírozás közben is viselt ruhát. Jól van… és most gondolj valami undorítóra! – utasította magát a fiú. Na de mire is? Megvan! Vademberekre, akik éppen mamutot beleznek! Minden idegszálával arra koncentrált, hogy megjelenjen lelki szemei előtt egy jókora darab,  bűzösen gőzölgő mamuthús, amelytől még némely mosdatlan vadember is fintorogni szokott,  a kifinomultabb szaglással rendelkező – és tisztálkodáshoz szokott – tündérekről már nem  is beszélve. Szinte érezte ujjai alatt az érdes mamuthúst… amikor az egész kényszerábránd  szertefoszlott, és csukott szemhéjai mögött is egy rózsaszínű, érzéki hátsó jelent meg. Nem! – kiáltott magára ingerülten. – Mit művelsz? – rezzent össze a hercegnő, ráébresztve Brecket, hogy a zavaró képeket elfojtandó  valószínűleg olyan erővel nyomta bütykeit a lány bordáiba, hogy annak egy ideig kék-zöld foltjai  lesznek. – Ne… ne haragudj! Megcsúszott a kezem. Még új vagyok… – Az feltűnt – morogta a lány. – Csináld óvatosabban! Relaxációs masszázst kértem, nem kínzást! – Igenis, fenség – válaszolt foghegyről Breck, és igyekezett olyan finoman gyúrni az érzékeny  területet, amennyire csak lehet úgy, hogy a tündérfia rá sem néz arra, amit éppen csinál. Márpedig  ő elszántan elnézett a lány felett: kiszúrt magának egy cserepes virágot, és úgy szegezte rá a  tekintetét, hogy ha egy kis mágiát is beleadott volna, a virág valószínűleg lángra lobban. Mert a fiú  maga is úgy érezte, hogy lángol. Megtehette volna, hogy elvarázsolja a hercegnőt, elfeledteti vele, hogy valaha is itt járt, esetleg  megpróbál láthatatlanná válni és elbújni egy sarokban, amíg a tünd-őrök el nem hagyják a palotát,  de valami mégis itt tartotta, s az ujjvégeit a fenséges vállakra szegezte. Sosem volt még ilyen közel ahhoz, hogy elmondhassa: valódi szexuális élményben volt  része. Pedig barátai előtt számtalanszor kérkedett már hódításaival (igaz, neveket sosem  említett, mondván, hogy úritündérhez méltatlan lenne felfedni azon ifjú hajadonok kilétét, akik  ártatlanságukat neki ajándékozták), de mindez csak blöff volt, Breck álmai és vágyai, melyek  kiszínezett mesékben elevenedtek meg. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy a Tuatha De Danann lányai messze elkerülték népük  legnagyobb bajkeverőjét. Néha akadt köztük egy-egy, aki mély sóhajok kíséretében ábrándos  pillantásokat küldött felé, de végül inkább a józan eszére hallgatott és távol tartotta magát  tőle, hiszen tudta: ha valaha is hírbe keveredik egy efféle rendbontóval, akkor elbúcsúzhat a  tisztességes házassággal kapcsolatos terveitől.

A fiú csak egy leánnyal, Shannával flörtölhetett volna nyíltan, akivel a szüleik tündrió koruk óta  egymásnak szánták őket, csakhogy Shannával a világon semmi kedve nem volt sem flörtölni, sem  semmi mást csinálni. Az ő látványától nem támadtak piszkos gondolatai, és a vér sem kezdett  olyan erővel dübörögni az ereiben, mint az imént. Breck el sem tudta képzelni, hogy ha végül házasságra kényszerítik Shannával, hogy a jó életbe  lesznek kettejüknek közös utódai. Merthogy annak a lánynak a közelében legföljebb a modora  merevedik meg, az biztos. Akárhányszor kénytelen volt beszédbe elegyedni jövendőbelijével,  néhány mondat után úgy érezte, kihalt belőle az életkedv, és már az is csoda, hogy a szíve  öngyilkosság gyanánt nem szűnt meg dobogni, miután az agya csaknem teljesen leállt mérhetetlen  unalmában. Shanna nem volt ugyan csúnya, de különösebben szép sem, Breck számára azonban még rusnyán  is izgalmas lehetett volna, ha a személyiségét nem találta volna olyan hervasztóan szürkének. Egy jó mindenesetre volt abban, hogy most eszébe jutott a menyasszonya: minden gerjedelme  pillanatok alatt elpárolgott, így ha a hercegnő mégis rá találna nézni, nem szembesülne semmivel,  amit nem illik látnia. – Lejjebb! – mormolta a lány, miután Breck percekig gyúrta a vállait. – Még lejjebb! – utasította a  fiút, mikor annak keze a bordái fölé siklott. Breck igyekezett nem gondolni arra, hogy veszélyesen közel jár a lány csípőjéhez, és onnan már  csak egy ugrás az abszolút életveszélyes terület. Kiverte a víz, de minden lelkierejét – sőt, minden mágiáját – arra összpontosította, hogy ne  kerüljön ismét bajba. Olyannyira elmerült az erotikus gondolatokat elnyomni hivatott mágiában,  hogy ujjai végén apró varázsszikrák tünedeztek fel és szivárogtak a lány bőrébe. Őfensége felkacagott. – Mit csinálsz te ott hátul? Ez csiklandoz! A tündér megborzongott a nevetés hallatán, de ez nem afféle „fúj, már megint mamutot beleznek”  borzongás volt, inkább valami kellemes fajta. Ezúttal ő lett tetőtől-talpig libabőrös. – Megkukultál? – pillantott rá a válla fölött a hercegnő, és ahogy a tekintetük találkozott, Breck úgy  érezte, mint aki fejbe vágtak. Mamutbelezés! Mosdatlan vademberek! Mamutkaka! Méghozzá hatalmas halmokban! – Miért hunytad le a szemedet? Talán belement valami? – N… nem – nyögte ki Breck, és amikor nagy nehezen sikerült rávennie magát, hogy kinyissa a  szemét, a lányt már ülve találta a pamlag szélén. Szőke fürtök keretezte arcából kíváncsian villant  rá a szeme. – Jól vagy? – kérdezte olyan gyöngéden, mintha a korábbi parancsolgatós fruska sosem létezett  volna. Breck szeretett volna olyan vagány lenni, mint mindig, de a hangszálai ugyanúgy cserbenhagyták,  mint a józan esze. – Ühüm – sikerült kipréselnie. – Szóval nem vagy rosszul és nem is kukultál meg… legalábbis nem teljesen – vonta fel a  szemöldökét a lány. – Akkor viszont miért viselkedsz ilyen furcsán? Kétlem, hogy Ofélia  szándékosan küldött volna pont egy kétbalkezes, gyengeelméjű szolgát… Szavai olyan kedvesen csengtek, hogy a fiú néhány pillanatig fel sem fogta, hogy sértegetik.  Amikor azonban mégis eljutott a tudatáig, úgy felfortyant, hogy azt a lány is észrevette. – Olyan vörös lett az arcod, mint a lemenő nap. – Nemcsak az arcom lett az, fenség! – csattant fel a fiú, és megrázta a fejét, mire szőke fürtjei  répaszínűvé váltak. – Mellesleg, nem vagyok sem gyengeelméjű, sem kétbalkezes, épp csak nem  szokásom mezítelen nőket gyömöszölni. Ja, és amúgy szolga sem vagyok. Eltalálod egyáltalán, mi  vagyok, vagy te is olyan gyengeelméjű vagy, mint amilyennek engem hittél? A lány falfehérre sápadt. – Nem… nem vagy szolga? Akkor mit keresel a szobámban? – rebegte, és a szeme úgy járt körbe  a helyiségben, mint aki a menekülési útvonalat keresi, végül azonban csak a tógáját kapta fel a 

földről és szorította maga elé. Most már az ő arcszíne is a naplementét idézte. Ugyan még nem  kezdett sikoltozni, Breck mégsem kockáztathatott: az ajtó felé intett, és mágikus erőteret vont  köré, majd gunyoros mosollyal fordult vissza társnőjéhez. – Hogy mit keresek a szobádban? Jobbára csak a bajt… Igazság szerint menekültem azok elől, akik  el akartak kapni az után a kis szökőkút-robbantós incidens után. – Szóval te voltál…? Akkor te… te egy… – Tündér vagyok, igen, gratulálok, mégsem vagy olyan gyengeelméjű, mint hittem! – vágott vissza  Breck. Őt aztán nem sértegetheti büntetlenül senki ember- vagy tündérfia… vagy lánya! Nem  bizony! A szőke szépség elkomoruló tekintete láttán elégtételt érzett. Mintha a percekkel ezelőtti,  szégyenlős-ábrándos fiú sosem létezett volna, ismét önmaga volt: a Tuatha De Danann  legvagányabb és legpofátlanabb ifja, aki mellesleg gyűlöli az atlantisziakat és bosszút áll rajtuk a  Tündéranya könnyeit ért gyalázatért. No, talán ezt az egy atlantiszit nem gyűlölte, de nem is szerette, az biztos! Csinoska, az igaz,  de semmi több. Csak egy öntelt, pökhendi, elkényeztetett úrilány, és Brecket az ilyenek sosem  érdekelték. Az igazat megvallva, ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy miféle lányok érdeklik,  nem tudott volna értelmes választ adni. A Shanna-félék garantáltan nem jöhettek szóba, de a  hercegnők még kevésbé. Ő aztán nem esik egy könnyen rabul egy bájos arcnak, sem egyéb bájos  testrészeknek! Pedig meg kell adni, a lány tényleg rendkívül bájos volt, ahogy elvörösödött a dühtől. – Nem vagyok gyengeelméjű! – kérte ki magának. – Lehet, de én sem, kislány! – Engem senki sem nevezhet… kislánynak, pláne nem egy magadfajta betolakodó! Királyi fenség a  megszólításom! – Számomra ugyan nem! Az én királyom Midhir, a királynőm pedig Morrighan. Még van egy idióta  hercegünk is, Brian, de róla inkább ne beszéljünk… mindenesetre rajtuk kívül nekem senki sem  királyi fenség, te pedig a legkevésbé. A hercegnő valósággal zihált, látszott rajta, hogy menten szétveti a méreg, de igyekszik kordában  tartani indulatait. – Ha… ha egyszer menekülés közben kerültél ide… miért maradtál eddig? Mit akarsz tőlem? Breck vigyorogva mérte végig az iruló-piruló, ijedt fruskát. Pillanatnyilag kicsit sem látszott  fenségesnek, viszont kétségtelenül megkapó látványt nyújtott. Egy remegő nő mindig izgató… – Nyugalom, semmi olyasmit nem akarok tőled, amire gondolsz, hiába is szeretnéd… – Arcátlan szörnyeteg! Rögtön őrségért kiáltok! – Aha… – fonta össze a karját a mellkasán a fiú. – Azt már eddig is próbálhattad volna, de  nem tetted… és valld be, azért, mert a kíváncsiságod nagyobb, mint a félelmed. Meg persze túl  vonzónak találsz ahhoz, hogy csak úgy elfogass! – Hogy… hogy lehet valaki ennyire… ennyire… – Vakmerő? Férfias? – Bunkó! – Bunkó? Az az a fa izé, amivel a vademberek a mamutot kergetik, ugye? A bunkó meglehetősen  hatásos fegyver. Erős, mint én vagyok. – Most már tényleg hívom az őrséget – húzta ki magát a lány, és igyekezett olyan fenségesen  festeni, ahogy csaknem teljesen pucéran lehetséges. – Hívd csak, szivi, egy mukkot sem fognak hallani bátortalan hangocskádból… elvarázsoltam a  szobát, hogy odakintről senki meg ne hallja, mi folyik idebent. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. – Fenség, a masszőr vagyok, akit Ofélia küldött, bejöhetek? – Hívd az őrséget! Egy őrült tündér tört be a szobámba! – kiáltott a lány.

– Fenség, a masszőr vagyok, hall engem? – ismételte meg az iménti hang, és megremegett az  ajtó, mintha odakintről megpróbálnák kinyitni, de hiába. – Látod? – mozgatta meg vörös szemöldökét Breck. – Amíg én nem engedem, se ki, se be… és  senki sem hallja majd a sikoltozásodat. – Undorító alak vagy! – vetette oda a hercegnő. – Egy lelketlen, romboló szörnyeteg, aki ráadásul  ártatlan lányokhoz tör be aljas szándékkal… – No, azért a szándékom nem volt éppen aljas, csak el akartam bújni. Egyébként, a korábbi  kérdésedre válaszolva, hogy miért nem hagytam el rögtön a szobát… kíváncsivá tettél. Nem  minden nap van alkalmam pucér nőket dögönyözni. Őfensége ütésre emelte a kezét, de néhány nyugtatónak szánt levegővétel után leengedte. – Nem süllyedek olyan mélyre, hogy akár csak hozzá is érjek egy tündérhez! – sziszegte. – Hadd emlékeztesselek, hogy már hozzámértél. Vagyis… én értem hozzád. Jó hosszan. – Breck  látványosan megmozgatta az ujjait. – Finom bőröd van. Az ajtó remegése megszűnt, amiből a lány valószínűleg arra következtetett, hogy a masszőr letett  bejutási szándékáról, mert egy jókora sóhaj kíséretében visszarogyott a pamlagra. – Miért tetted? – kérdezte hirtelen. – Már mondtam, nem? Élveztem, hogy nincs rajtad ruha. – Nem azt! – horkantott cseppet sem fenségesen a hercegnő. – Miért tetted tönkre a szökőkutat? – Ja, hogy azt… figyelemfelkeltés gyanánt. – Mire akartad felhívni a figyelmet? Arra, hogy ütődött vagy? Vagy esetleg arra, hogy a tündérek  rémesen bosszantóak? Mert egyik sem újdonság. Brecknek rángatózni kezdett a szája széle, amelyet mosolygási ingerként értelmezett, de hősiesen  leküzdött. Volt valami ebben a szőkeségben és az éles nyelvében, ami nagyon tetszett neki. Még  formás idomainál is jobban. – Tudom, hogy valami romboló szörnyetegnek tartasz minket, tündéreket, és elismerem, hogy  nem minden megmozdulásunk volt tisztességes, de az sem tisztességes, ahogy ti Tündéranya  könnyeivel bántok. Mi csak arra akartuk felhívni a figyelmeteket, hogy készek vagyunk akár  harcolni is azért, amiben hiszünk. – Épületek és szökőkutak megrongálását te harcnak nevezed? – ingatta a fejét a lány, de a  rosszallás mellett valami más is bujkált a tekintetében, amit Breck nem tudott volna nevén  nevezni. Mintha őfensége egy kicsit… szórakozna az egészen? De különös! A fiú megrántotta a vállát. – Miért ne? Békés nép vagyunk, nem szoktunk gyilkolni. Mármint, legfeljebb rágcsálókat a  pecsenyéhez, de a mamutokat sosem bántanánk, egymást pedig végképp nem. Bezzeg az  emberek…! Ha valami nem tetszik valamelyiknek, egyből nekiesik a másiknak, és az egyikük szinte  biztos holtan marad ott. – Te azokról az emberekről beszélsz, akik a nagy kontinensen élnek, igaz? – nézett rá érdeklődve a  hercegnő. – Tényleg ennyire vadak lennének? – Azok hát! De mi nem vagyunk azok. Lehet, hogy szertelennek tűnünk nektek, de csak a  tulajdonotokat rongáltuk, titeket sosem bántottunk. És csak azért rongáltuk meg a dolgaitokat,  mert azt akartuk, hogy végre ismerjétek el, hogy Tündéranya könnyeit tárgyakként használni  istenkáromlás! – Istenkáromlás? – emelte a mennyezetre a tekintetét a lány. – Ugyan már! Az egyetlen valamire  való isten Poszeidón, és őt aztán nem érdeklik a kristályaink! Hidd el, ezek a kristályok mindig is  a használati tárgyaink voltak, több százezer éve azok, és soha, semmiféle Tündéranya nem jött  értük, hogy visszakövetelje őket! – Hát persze, hogy nem jött, hiszen több millió éve halott! A lány elnevette magát. – Most meg mi olyan vicces? – fortyant fel Breck. – Ha halott, már úgysem kellenek neki a könnyek, nem? Akkor meg mit vagytok annyira oda?

– Hát ti ennyire nem értetek semmit? – Legfeljebb annyit, hogy vallásos fanatizmusból kezdtétek szétrombolni a városunkat – felelt  élesen a hercegnő. – Ezt úgy mondtad, mintha szerinted megvetendő dolog lenne hinni valamiben! A lány hosszú, töprengő pillantást vetett rá. – Nem… nem feltétlenül megvetendő. Csak furcsa a számunkra. Mi Poszeidónon kívül nem hiszünk  más istenekben. Régen még csak-csak hittünk, és néhány templom őrzi is a hajdani istenek  emlékét, de ma már senki sem imádkozik hozzájuk. Azt hiszem, nem tudunk mit kezdeni az  afféle elvakult… vagyis hm… erős hittel, mint a tiétek. Ne haragudj az elvakultért, nem akartalak  megsérteni. – Ezzel most nem sértettél meg, de pár perce még jóformán minden szavaddal azt tetted –  somolygott Breck. – Nagyon értesz a sértegetéshez, fenség. – Te is – vigyorodott el a lány. – Más szájából a „fenség” megtisztelően hangzik, de a tiédből… felér  egy szemérmetlen sértéssel. – Minden a hangsúlyon múlik – vonta meg a vállát a fiú, és a hercegnő megkérdezése nélkül  lehuppant a szófával szemközti, puha párnákkal kirakott karosszékbe. – Tudod, valahol szánlak  titeket. – Szánsz minket? Breck biccentett. – Szörnyű dolog lehet, ha a tündérfia nem tud semmiben igazán hinni. Ahogy elnézem, a ti valódi  isteneitek a kristályokból épült gépek és tornyok… és ez nagyon szánalmas. – Lehet, hogy tényleg az. De attól még nem kellene lerombolnotok őket. – De igen – felelt a fiú komolyan. – Ha ugyanis nem tesztek le róla, hogy továbbra is aljas módon  használjátok ősünk szent ereklyéit, folytatni fogjuk a rombolást. Akár tetszik neked, szivi, akár  nem. – Ha még egyszer szivinek nevezel… – Akkor mi lesz? – villantott rá egy szemtelen mosolyt Breck. – Talán felpofozol azzal az erőtlen,  hófehér kis kacsóddal? – Egyáltalán nem gyenge a kezem, ahogy én magam sem vagyok gyenge! Te viszont férfi létedre  röhejesen girhes vagy… – mérte végig fitymáló tekintettel a hercegnő. – Sehol egy izom. Nem  csoda, hogy úgy masszíroztál, mint egy beteges kislány! Breck szórakozottan mosolygott a hercegnőre. – Lehet, hogy a karom nem a legerősebb, de tudok varázsolni. És hidd el, a varázserő többet ér,  mint a dagadó izmok. – A bátyám is tud varázsolni, mégsem úgy fest, mint egy göthös gebe.* – Már megint sértegetsz. És szerintem élvezed. – Volna értelme tagadnom? – rándult meg a lány szája széle, mintha egy mosolyt próbálna  elfojtani. – Egyébként úgy hallottam az udvari tudósunktól, hogy a ti erőtök a közelébe sem ér  apám és bátyám erejének. Gyengék vagytok, tündérke. – A nevem Breck – hangsúlyozta a fiú. Ki nem állhatta, ha becézgetni próbálják. – Breck? – Őfensége prüszköléssel vegyes nevetést hallatott. – Szent Poszeidón, de idiótán  hangzik! Mint valami béka brekegése. – A mi nyelvünkön annyit tesz, hogy „szeplős”. És hálás lennék, ha nem űznél gúnyt a nevemből.  Nem én választottam magamnak. – Ne haragudj. Csak tudod, mifelénk senkinek sincs ilyen… mulatságos neve. – Miért, téged hogy hívnak? – Dianténak. Ezen most Breck nevetett fel.

– Mi olyan vicces? – A neved. „Isteni virág”! Mifelénk senkinek sincs ilyen fellengzős neve. – Te érted a nevem jelentését? – vonta össze a szemöldökét a hercegnő. – Ó, hát persze, hogy  érted, hiszen beszélsz a nyelvünkön, ahogy a többi tündér is… Csak azt nem értem, hogyan. Talán  ez is a varázserőtök része? – Miért, szivi, talán apád és fivéred varázsereje arra nem terjed ki, hogy megértse idegen népek  nyelvét? – Ha még egyszer szivinek nevezel… – szorult ökölbe Dianté keze. – Egyébként nem. Erre nem.  Hogyhogy a ti jelentéktelen kis erőtökből futja ilyesmire? Breck megvonta a vállát. – Honnan tudhatnám? Talán nem is a varázserőnk része. De nem hiszem, hogy ezt bárki is kutatta  és bizonyította volna közülünk. Egyszerűen csak elfogadjuk, hogy így van, és kész. – Túl sok mindent fogadtok el anélkül, hogy utána járnátok – jegyezte meg hűvösen a lány. –  Tündéranyával kezdve. Brecknél most telt be a pohár. Eddig meglepően kellemes társaságnak találta a hercegnőt, és még  azt is hajlandó lett volna elnézni neki, hogy nem tiszteli szent ősüket, hiszen a többi atlantiszihoz  hasonlóan kizárólag Poszeidónban hisz, de ezúttal arra célozgatott, hogy nekik, a tündéreknek is el  kellene vetniük saját hiedelemvilágukat. Hát azt már nem! – Engem gúnyolhatsz, de Tündéranyát hagyd ki ebből! – csattant fel, és dühében az asztalon álló,  nyilván Tündéranya egyik könnyéből készült kristályvázára mutatott. Inkább semmisüljön meg az  is, akár a szökőkút kristályai, mint hogy holmi flancos dísztárgyként mutogassák! – Mi történt? Miért bámulod úgy a kezedet? – kérdezte kis idő múlva Dianté. A tündér ekkor döbbent rá, hogy jó néhány pillanatig meredten bámulta az ujjait, melyekből egy  szikrányi mágia nem sok, annyi sem tört elő. Ismét a vázára mutatott, és minden erejével arra koncentrált, hogy az a szeme láttára semmivé  váljon, de hiába. Továbbra is békésen csillogott a kora délutáni napfényben, mintha arcátlan  kisgyerek módjára incselkedni akarna vele: „Úgyse fogsz ki rajtam, bebebeeee!” – No? – unszolta a hercegnő. – Mi történt? Brecknek minden vér kifutott az arcából, amitől szeplői csak még hangsúlyosabbá váltak. – Azt hiszem… nem tudok varázsolni.    oooooOOOooooo    *A mai modern ló kb. 5 millió évvel ezelőtt alakult ki, és 15.000 évvel ezelőtt már elterjedt  volt Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában, így az atlantisziak is begyűjtöttek egy párat a  kontinensen. Mivel az oreikhalosz kristályok segítségével könnyen elvégeztek mindenféle nehéz  fizikai munkát, a lovakat csak szórakozásból tartották. Némelyek annyira a lovak szerelmesei  lettek, hogy paripáikat apró kristályokból fűzött láncokkal díszítették. A tündérek, amikor  megláttak egy ilyen felcicomázott lovat, végleg megbizonyosodtak afelől, hogy az atlantisziak nem  normálisak.    Negyedik fejezet    Életmentő döntés     A mai Norvégia területén   

Dohnalt egy furcsa villanás ébresztette. Hátát a barlang falának vetve ült, és végtelen unalmában  az egyetlen értelmes tevékenységnek, az alvásnak hódolt. Ez az átkozott Kő azonban úgy látszik,  még ezt az örömöt is el akarja venni tőle, ahogy a szabadságát is elvette! Igen, a fiú még hetekkel társai távozása után is haragudott a Kőre. Pedig volt annyi sütnivalója,  hogy tudja, nem a Kő tehet arról, hogy ilyen szerencsétlen helyzetbe került, hanem csakis ő maga.  Ha nem adta volna gyerekkora óta a túlbuzgó kistündért, és nem törekedett volna arra, hogy a  tündérifjak példaképe legyen, most ő is vígan repdesne a többiekkel együtt azon a távoli, kellemes  klímájú szigeten, és valaki más rostokolna itt helyette. Esetleg Breck… no, ő aztán megérdemelné,  amekkora egy pernahajder! Az persze más kérdés, hogy Midhir és Morrighan sosem bízta volna  népük legféltettebb kincsét egy Breck-féle gézengúzra. És még hálás is legyek őfelségéék kitüntető figyelméért, mi? – gondolta sötéten a fiú, ahogy  feltápászkodott a földről és a hatalmas kristályhoz cammogott. – No, veled meg mi történt, mi? – mormolta maga elé, és kezét a hűvös kristályfelületre helyezte.  Először semmi különöset nem tapasztalt, de ahogy alaposabban megnézte, a Kő fénye mintha jóval  haloványabban pislákolt volna, mint máskor. Mintha az imént történt volna valami, amire a Kő  szinte… felkiáltott – már amennyire egy villanást a maga tökéletes némaságában kiáltásként lehet  értelmezni –, aztán elhallgatott, és minden eddiginél mélyebb „csöndbe” burkolózott. – Nem válaszolsz, mi? – sóhajtott Dohnal. Amióta tündértársai elhagyták a hideg és rideg északot,  alig-alig próbálkozott azzal, hogy kommunikáljon élete megkeserítőjével, a varázskővel. Most  mégis annyira furdalni kezdte oldalát a kíváncsiság, hogy eltökélte: ha megszakad is, kiszedi ebből  az átkozott vacakból, mi történt! A Kővel érintkező jobb tenyere mellé helyezte a balt is, és homlokát a kristály egy kevésbé rücskös  felületéhez nyomta. Áruld el, mi történt! – kérlelte némán, a Kő pedig, legnagyobb meglepetésére, válaszolt; igaz, ezúttal is zavaros és szinte értelmezhetetlen módon. Szavak és képek helyett most is csak érzések  hullámzottak elő a kristály mélyéből, egyenesen az ifjú tündér koponyájába és ujjvégeibe, hogy  az agyában történetté álljanak össze: egy hihetetlen történetté arról, hogy a Tuatha De Danann a  messzi idegenben elvesztette varázserejét. Dohnal néhány pillanat után dühösen lökte el magát a Kőtől. – Ne szórakozz velem! Már hogy vesztették volna el az erejüket? Méghozzá az egész nép? Talán  azt akarod mondani, hogy én is elveszítettem? Próba gyanánt szikrákat csiholt az ujjaiból, majd a semmiből életre kelt varázstüzet diadalmasan a  kristály elé tartotta, mintha csak az orra alá akarná dörgölni: „ennyit a keszekusza meséidről!” A Kő haloványan villant egyet, amelyet Dohnal értelmezhetett akár egy Kő-féle vállrándításként  vagy beismerő vallomásként is. De inkább úgy döntött, nem próbál meg ismét beszédbe  elegyedni „társával”, mert attól úgyis csak ideges lesz. Ahogy a barlang bejárata felé caplatott egy kis friss levegőt szívni, akarva-akaratlan is átfutott  agyán a gondolat: mi van, ha a Kő mégis igazat szólt? Mi van, ha a többiek tényleg elveszítették az  erejüket? Segíthetne nekik ő, egymaga? Nem, rázta meg a fejét. Engem eskü köt ahhoz, hogy ne mozduljak e mellől a nyavalyás sárga kavics mellől, és csak remélhetem, hogy egy nap, néhány ezer év múlva őfelségéék ígérete szerint leváltanak egy nálam fiatalabbra… Dohnal tudta, hogy sosem lenne képes megszegni esküjét. A Kőnek szüksége van a védelmére, őre  közvetlen jelenlétére. Ezen múlik a tündérnép jövője. Mert ha a többiek tényleg el is veszítették  az erejüket, talán akkor sem mindörökre, hiszen ameddig a Kő létezik, az erejük is létezik,  mindössze… nem képesek élni vele. A válla fölött savanyú pillantást vetett a kristályra. Elkeserítő gondolat volt, hogy a Tuatha De  Danann sorsa ettől az aranyszínben hunyorgó, giccses vacaktól függjön! És mégis így hitte minden  tündér. Dohnal, aki hajlamos volt reálisabban szemlélni a dolgokat, mint „mélyen vallásos” társai, ebben  sem volt teljesen biztos. Az ő életében az egyetlen biztos pontot a hűséges helytállás jelentette, és  ha azt várták el tőle, hogy védelmezzen egy kődarabot, amelytől vagy függ a tündérek varázsereje  vagy sem, akkor ő azt fogja tenni, mindegy, hogy hiedelmüknek van-e bármiféle alapja.

Mégsem tudta kiverni a fejéből, kitépni a szívéből a reményt, hogy a Kő tévedett, és népének nem  esett bántódása, ha ugyanis történt velük valami, akkor Midhir és Morrighan – avagy örökösük,  Brian herceg – sosem küld senkit, hogy leváltsa őt a kőőr posztjáról, és akkor valóban itt hal meg.  Egyedül, őszen és valószínűleg teljesen begolyózva. Ahogy a barlang bejáratához ért és az alkonyi fényben fürdő zord hegyekre nézett, évszázadok óta  először rebegett el egy imát Tündéranyához. Vigyázz a népemre… és szabadíts meg engem innen… előbb vagy utóbb!    oOo    Atlantisz szigete       – Hogy mit mondtál? – pislogott Dianté. – Jól hallottad! – csattant fel a fiú, és ingerülten felugrott a kipárnázott karosszékből. – Nem tudok  varázsolni! – Mi az, hogy nem…? – A hercegnőnek torkára fagyott a szó, ahogy rádöbbent, mi történt. Hát ezt  tervezte az apja! Ehhez volt szüksége Nikiász segítségére! – Szent Poszeidón… ez azért durva –  motyogta maga elé. – Durva? Durva?! – hallatott egy hideg kacajt Breck. – Az enyhe kifejezés! Mi a mamutszar ez az  egész? Ha nem taglózta volna le teljesen apja hidegvérrel elkövetett majdnem-gyilkossága, Dianté talán el  is mosolyodik hívatlan vendége szóhasználatán. – Azt hiszem, apám tette. – Az apád? De hát… hogy a jó…? – Apámnak jelentős varázsereje van, ami valószínűleg jóval meghaladja a tiéteket. Vagyis… a  hajdani varázserőtöket. A testvérem is erős mágus, és ők ketten együtt… – Képtelenség, hogy két ember ekkora varázslatot hajtson végre! És különben is, amíg a Kő… – a  hangja elhalt, és a fiú összerezzent. – A micsoda? – Semmi – nézett most rá vöröslő arccal Breck. A lánynak volt egy olyan érzése, hogy társa nem  dühében, hanem szégyenében pirult el, mégsem értette, miért. – Csak képtelen vagyok elhinni  ezt az egészet – mormolta a fiú. – Egyrészt azt, hogy embereknek, szimpla, ostoba embereknek  ekkora hatalma legyen… másrészt azt, hogy ennyire elvetemültek legyenek! Dianté felhúzta az orrát. – Egy: nem vagyunk ostobák, kettő: apám ugyan kemény ember, rideg és hirtelenharagú, de  elvetemültnek nem nevezném, a fivérem pedig kifejezetten jólelkű fiú. Biztos volt valami okuk  erre… erre… az egészre. – Látod? – horkantott Breck. – Te sem találod a szavakat. Téged is elképeszt az apád  könyörtelensége. És ha engem kérdezel, erre igazán nem volt oka. Annyira nem lehettünk  bosszantóak, hogy ezt tegye velünk! – Talán nem a bosszantó viselkedésetek miatt tette… hanem a kristályaink miatt – gondolkodott  hangosan Dianté. – Ti a kristályokat akartátok, amelyekre nekünk is szükségünk van. Jóformán  mindenünket azok működtetik. Azokkal világítunk, azokkal főzünk, gyógyítunk… azok hajtják a  hajóinkat, repülőinket… és minden tudásunkat azokban tároljuk. Nem adhattuk fel őket csak úgy…  akár Tündéranya könnyei, akár nem. – Valahogy mégis megállapodhattunk volna – ingatta a fejét a fiú. – Nem ezt érdemeltük. – Talán nem… de apám sosem az igazságosságáról volt híres – sóhajtott a lány, még szorosabban  markolva maga előtt levetett tógáját. Nem igazán tudta, mivel vigasztalhatná a fiút, s hogy 

vigasztalhatná-e egyáltalán. Az esze azt súgta, hogy a tündér betolakodó, akire haragudnia  kellene, s akitől az első adandó alkalommal meg kell szabadulnia, a szíve azonban megesett rajta.  És talán nem is akart olyan nagyon megszabadulni tőle, mert volt ebben a vöröskében valami  érdekes, új és ismeretlen. Márpedig Diantét mindig is vonzotta az ismeretlen, ezért is mélyedt bele  a tudományokba. Hát most itt a lehetőség, hogy egy egészen új fajt tanulmányozzon testközelből! Testközelből? – rezzent össze. A gondolat szinte csintalannak hatott. Érezte, hogy elvörösödik. Megköszörülte a torkát, hogy valami szépet vagy legalább értelmeset  mondjon, de semmi sem jutott az eszébe. – Sajnálom, Breck – nyögte ki végül. – Sajnálod? Ne sajnáld, inkább vedd rá a testvéredet, hogy csinálja vissza! Ha tényleg olyan  jólelkű, ahogy mondtad, akkor… – Nikiásznak biztosan volt rá indoka, hogy miért segített apánknak. De abban biztos lehetsz, hogy  ki fogom kérdezni róla, és... – …és segítesz, ha tudsz? A lánynak ismét csak elszorult a szíve az emberi alakban ácsorgó, elveszettnek tűnő tündér láttán.  Ekkor döbbent rá, hogy a fiú valóban emberi alakban van. – Akkor… nem is tudsz visszaváltozni tündérré? – Csakhogy leesett! Önszántamból sosem mutatkoznék ilyen röhejes külsővel, de most már örökre  így maradok, ha a fivéred nem csinál valamit! – Hát… talán megkérhetném Niket, hogy legalább a tündéri alakodat adja vissza, mielőtt még  apánk megtudja, hogy itt jártál emberként… – Igen, kérlek! – A fiú hirtelen megragadta Dianté kezét, térdre hullott előtte, és olyan könyörgő  tekintetet vetett rá, hogy a lány egészen beleborzongott – hogy a könyörgő tekintetbe vagy a fiú  kezének érintésébe, azt nem tudta megállapítani. – Nem maradhatok ember! Ilyen külsővel a társaim közé sem térhetnék soha vissza! – Dianté! – hangzott fel hirtelen egy dörgő hang az ajtó túloldaláról. – Ez az apám! – suttogta a hercegnő. – Nem kell suttognod, a varázs még kitart – mondta komoran a fiú. – Nem szűnt meg azzal, hogy te már… nem tudsz…? – Már hogy szűnt volna meg? – forgatta a szemét Breck, miközben feltápászkodott térdeplő  helyzetéből. – Ha minden tündérvarázslat megszűnne, amit a varázsvesztés előtt hajtottunk végre,  akkor most ismét tündéralakban lennék, szivi! Dianté úgy döntött, ezúttal nem reagál a „szivi”-re. Apja néhány ingerült kopogás után szabályosan dörömbölni kezdett az ajtón. – Fuss! – szólt a lány Brecknek. – Mássz ki az erkélyre, és… Ebben a pillanatban az ajtó mintegy varázsütésre elpárolgott, és Damianosz király termetes alakja  fogta el a folyosóról beszűrődő fényt. Mögüle Nikiász pislogott idegesen húga szobájába. – Miért nem nyitottál ajtót, lányom? És ki ez az alak? – mutatott a király Breckre. Dianté tekintete találkozott a fiúéval, akit mintha hirtelen valamiféle hideg elszántság szállt volna  meg: felszegte a fejét, kihúzta magát, és hiába volt nevetségesen vékony, tartása és szemének  büszke csillogása különös férfiasságot sugárzott. A lány valami furcsa bizsergést érzett a hasa táján. – Azért nem nyitott ajtót a lányod, mert mágiával zártam be azt. Egyébként meg tündér vagyok.  Egy azok közül, akiktől épp most vetted el az erejüket… már ha a kisasszony helyesen gondolta,  hogy te tetted. Válaszolj, minden testvéremmel ezt tetted, vagy csak néhánnyal? És jólesett?  Megrészegültél a hatalomtól, mi? Dianté most már szabályosan remegett, de ezúttal nem attól a kellemes szorítástól, ami az imént a  hasát bizsergette, de még csak nem is attól, hogy majdnem mezítelen volt – félelmében reszketett.  Féltette ezt az ostoba vörös kis mitugrászt, aki pofátlanul betört a szobájába és úgy sértegette, 

ahogy még soha senki… és aki most az apját sértegette, méghozzá még szemtelenebbül, mint  néhány perce őt. Ez öngyilkos akar lenni? Torkában dobogó szívvel apjára emelte tekintetét, és sejtése beigazolódott: Damianoszt majd’  szétvetette a düh. Már csak pillanatok kérdése, és tényleg robbanni fog… – Mit képzelsz magadról, te tündérsöpredék? – rivallt rá Breckre. – Hogy mersz így beszélni  Atlantisz királyával? Hogy mersz kezet emelni a lányomra? A hercegnő most döbbent rá, hogy apja legalábbis félig félreértette a helyzetet. – Apa, nem emelt rám kezet! Ez csak… – nézett le a maga elé szorított, gyűrött tógára – ez nem  az, aminek látszik! A… a masszőr járt itt, és még nem volt időm felöltözni! – Szóval nem bántott téged? – mordult fel a király. – Nem. Csak… véletlenül repült be ide – vonta meg a vállát Dianté. – Aha, és véletlenül vált emberré is, igaz? – billentette félre a fejét Nikiász. – Nem mindegy, hogy miért vált emberré? Csak az számít, hogy nem tud visszaváltozni tündérré,  mert… mert… ti csináltatok valamit, igaz? A király bólintott. – Nikiász és én úgy döntöttünk, megmentjük népünket és kristályainkat a betolakodó csürhétől, és  elvettük az erejüket. – Örökre? – ráncolta a homlokát Dianté. – Örökre hát! – vágta rá az apja. – Nemcsak nekik nem lesz soha varázserejük, de az utódaiknak  sem, már ha képesek és hajlandóak lesznek ezek után még szaporodni – tette hozzá undorodó  arckifejezéssel, egy csepp kétséget sem hagyva afelől, hogy a tündérek párzásának még a  gondolatát is förtelmesnek találja. – Ezért is jöttünk érted a fivéreddel, hogy együtt, mi hárman,  bejelentsük a népnek, hogy nincs több félnivalójuk! – És gondoljátok, hogy a népünk csak úgy békén hagy titeket ezek után, és nyugodtan továbbáll  erről a nyavalyás szigetről? – kérdezte vérlázítóan pimasz arckifejezéssel Breck. – Hogy továbbáll? Nem hiszem. – Damianosz a lánya felé fordult, és ridegen elmosolyodott. –  Megbénítottuk a szárnyaikat is. Többé nem tudnak repülni. Diantéval megfordult a világ. – Nem… nem tudnak repülni? – Nem tudunk repülni? – visszhangozta Breck. – De hát… nem azt akartátok, hogy elkotródjunk  innen?! – Már nem – válaszolt a király. – Rájöttem, hogy sokkal több hasznotokat vesszük a  kristálybányákban. – A kristálybányákban? De apám…! – kapott levegőért a hercegnő. – Hiszen ott még a mieink sem  hajlandóak dolgozni, az kész életveszély! – Persze. Azért küldjük oda őket – intett a fejével a tündér felé Damianosz. – Ők mostantól fogva a  rabszolgáink. – Rabszolgáink? – suttogta maga elé Dianté. – Miféle szó ez, apám? – Egy új szó, amelyet hamarosan minden atlantiszi megtanul és használni fog. Öltözz fel, lányom,  siess, együtt kell megjelennünk a trónteremben! Nikiász, menj és szólj az őröknek, hogy jöjjenek  ide ezért, és vigyék a bányába, mint a többieket! – Ezért? Szóval most már „ez” vagyok? Még csak nem is „ő”? – tette karba a kezét Breck. – Ha még egyszer visszapofázol, rabszolga, nem a bányába kerülsz, hanem egyenesen a  vesztőhelyre! A hercegnővel ismét megfordult a szoba. Anyja halála előtt évszázadokig nem volt divat Atlantiszon  a kivégzés, és annak a szerencsétlen szobrásznak az esete óta sem mondták ki senkire a halálos  ítéletet. Nem engedhette, hogy ismét sor kerüljön erre.

– Apám! – lépett Damianosz felé, és olyan könyörgő pillantást vetett rá, mint egy bánatos  kiskutya, tudván, hogy ezzel a pillantással olykor-olykor sikerült meglágyítania a király kőkemény  szívét. – Nem tehetnél kivételét ezzel a szolgával? – Kivételt, lányom? – vonta fel bozontos szemöldökét az apja. Dianté ünnepélyesen bólintott. – Add őt nekem!

Ötödik fejezet    Rabszolgasors       – Még hogy adjam neked? – visszhangozta lánya szavait a király. – Hogy érted azt, hogy adjam  neked? – Azt én is szeretném tudni! – kotyogott közbe Breck. Dianté egyetlen lesújtó, jeges pillantással elhallgattatta, majd visszafordult az apjához. – Amilyen girhes, a szervezete a bányában néhány nap alatt felmondaná a szolgálatot, és akkor  ugyan, mi hasznunk lenne belőle? Személyi rabszolgámként viszont nagyon is el tudnám képzelni.  Majd én megnevelem… kiirtom belőle ezt a szemtelenséget. Ha addig élek is! – Ismét bevetette  alaposan begyakorolt kiskutya-pillantását. – Nekem adod, apám? Ha szépen kérlek? A király a tündérfiúra nézett, és látszott rajta, hogy vívódik. Dianté a szeme sarkából elkapta  bátyja kétkedő-csodálkozó tekintetét, de szándékosan megtörte a szemkontaktust, nehogy a fiú  egy rosszul és rosszkor feltett kérdéssel vagy megjegyzéssel leleplezze valódi szándékát. Azt, hogy  nem kihasználni akarja a pofátlan kis vöröst, hanem megmenteni. – Hát legyen – dörmögte a király. – De most már tényleg öltözz fel, lányom! Nikiász, te meg keríts  egy cselédet, aki majd ad ennek a kutyának* megfelelő ruhát! A hercegnő látta Brecken, hogy elvörösödik a „kutya” kitétel hallatán, de ezúttal türtőzteti magát.  Talán ő is rájött végre, hogy az élete forog kockán. – Akkor kérlek… menjetek ki, amíg fel nem öltözök! Mindjárt csatlakozom hozzátok – szólt Dianté. Az apja egy komor biccentéssel kimasírozott az üres ajtókereten, majd miután a fia is kiért,  egyetlen intéssel visszavarázsolta helyére az ajtót, mely halk nyikorgással bezárult. – Ezt mégis, hogy képzeled? – fakadt ki hirtelen Breck, bár jóval halkabban, mint korábban, hiszen  többé nem állt fenn a hangszigetelő varázs. – Még hogy a te személyi rabszolgád legyek?! A lány nem bírta tovább: dühében a karosszékbe vágta az összegyűrt tógát. Keze ökölbe  szorult, és csak jelentős erőfeszítés árán sikerült megállnia, hogy neki ne essen ennek az  anyaszomorítónak, aki képtelen értékelni mindazt, amit értett tett – hogy még a saját épségét és  jó hírét is kockára tette, csak hogy neki segítsen! – Örülhetnél, hogy az lettél, te szerencsétlen bolond! – lépett a fiúhoz, olyan közel, hogy amaz  kénytelen legyen egyenesen a szemébe nézni. – Van fogalmad róla, mitől mentettelek meg? – Nem kértem, hogy ments meg! – Ó, de igenis, kérted! Mielőtt apám megérkezett, azért könyörögtél, hogy vegyem rá Niket,  változtattasson vissza tündérré! – Az nem ugyanaz! Én a szárnyaimat akartam visszakapni, nem a szabadságomat elveszíteni! – Hát persze, csakhogy a többiek, akiknek továbbra is csillogó szárnyacskáik vannak, mennek  szépen a föld alá meghalni, neked pedig aranyéleted lesz a palotában! – Szóval legyek hálás azért, hogy mostantól naponta masszírozhatom a hátsódat? – horkantott a  fiú.

– Azért kell hálásnak lenned, hogy kiálltam érted, még hazudtam is a kedvedért, te beképzelt,  féleszű… Ami ekkor történt, arra nem volt magyarázat – Dianté legalábbis nem értette, csak érezte. A fiú nem ért hozzá, de meleg lehelete az arcát csiklandozta, ábrándos zöld szeme pedig a lány  arcáról kiindulva lassanként lefelé vándorolt. Dianté tudta, hogy a fiú látta már őt meztelenül,  de amíg masszőrnek hitte, cseppet sem szégyellte magát előtte, most azonban már bánta, hogy  dühében elhajította a tógáját, és azt is, hogy az imént visszafogta magát, és nem pofozta fel  Brecket. Mert ahogy az most a szemét legeltette rajta, bizony kiérdemelt volna egy jókora pofont! Dianté azonban elsősorban nem szégyent és dühöt érzett, sokkal inkább valami megfoghatatlan,  megdöbbentő izgalmat. A lélegzete felgyorsult, és ijedten vette észre, hogy mellbimbói  megkeményednek a tündér pillantása nyomán, ami kaján vigyort csalt a fiú arcára. – Ne vigyorogj! Ez parancs, rabszolga! – nyögte ki végül, és bár igyekezett olyan határozottnak  hangzani, ahogy csak egy királyi fenségtől kitelik, érezte, hogy próbálkozása szánalmasan  gyengére sikerült. – És sürgősen állj be a hideg zuhany alá! Az a cseléd, aki a ruhádat hozza, nem  láthat meg így! A fiú incselkedve elmosolyodott, mégis, mintha egyfajta szégyenlősség is csillogott volna a  szemében. – Nem tehetek róla, te állandóan ilyen hatással vagy rám. – Állandóan? Mi az, hogy állandóan? – Hát… mondtam neked, hogy nem szoktam nőket dögönyözni… – Ó… – Dianténak nehezére esett elfojtani kacagását. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna,  hogy valaha is ilyesmiben lesz része. A helyzet egyszerre volt felkavaró, ijesztő és hízelgő. Csakhogy ő Atlantisz hercegnője, Breck pedig egy szolga, ráadásul tündér. Egy idegen faj  képviselője, még akkor is, ha úgy fest, mint bármelyik ember. Az egy dolog, hogy megmentette az életét, de egész más dolog tiltott vizekre evezni vele.  Dianté tudta, hogy nem teheti meg. Még a gondolat is abszurd, hogy ő, aki több tucat atlantiszi  nemesifjúnak adta ki az útját, pont egy ilyennel… egy ilyenbe… Nem! – rázta meg a fejét, és lehajolt a tógájáért, majd a fiú leplezetlen pillantására ügyet sem  vetve öltözködni kezdett. Remegő kézzel tűzte fel kissé szétzilálódott haját, kisimogatta ruházata ráncait, és az ajtóhoz  sietett. Ott azonban megtorpant, és a válla fölött visszanézett Breckre. – Még mindig ott ácsorogsz? Eredj és vegyél egy hideg fürdőt! És meg ne lássam még egyszer,  hogy ilyen tekintettel nézel rám, vagy mész te is a többiek közé, megértetted!? A tündér félrebillentette a fejét, vörös tincsei közül a hosszabbak a vállát verdesték. A tökéletes  ártatlanság mintaképe lett volna, ha öltözéke nem dudorodik egy bizonyos ponton. – Igen… azt hiszem – válaszolt. Dianté ismét érezte azt a kellemes kis bizsergést a hasa tájékán, de ezúttal nem engedte meg  magának, hogy egy pillanatnál tovább tartson. – Helyes! – válaszolt hidegen, majd sarkon fordult és kisietett az ajtón.    oOo    – Nik, beszédem van veled! – Helyes, mert nekem is veled! – állt meg a folyosó közepén a herceg. – De ne itt! Mindjárt szétoszlik a tömeg, és kiözönlik a folyosóra – ragadta karon a húga, és  bevonszolta egy közeli, kisebb tárgyalóterembe, amely a hófehér ülőalkalmatosságoktól és az  oreikhalosz-projektortól eltekintve üresen állt. Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, a folyosóról  léptek zaja hangzott fel a tömeg morajától kísérve: ezek szerint Atlantisz nemessége is elhagyta a  tróntermet, hogy megvigyék az egyszerű embereknek a hírt, miszerint többé nem kell tartaniuk a  betolakodóktól.

– Jól van, kezdd te! – szólt Nikiász. – Ne udvariaskodj, nálam azzal úgysem mész semmire, öcsi! – legyintett Dianté. – Kezdd inkább  te! Amiről én akarok beszélni, azt úgysem lehet két mondattal elintézni! – És honnan veszed, hogy azt, amiről én akarok beszélni, el lehet? – tette csípőre a kezét a fiú. –  Egyébként még mindig én vagyok az idősebb. – Ki van zárva, hogy olyasmit kérdezz, amit ne lehetne két mondattal elintézni. Te ahhoz  túlságosan… egyszerű vagy. – Mármint ostoba, igaz? – húzta fel az orrát Nikiász. – Lehet, hogy az vagyok, de nem én néztem  úgy egy tündérre, mintha fel akarnám falni a tekintetemmel! Ki vele, mi folyik közted és a között a  vörös között? Minek kell neked személyi rabszolgának? Dianté egy pillanatig megütközve meredt a bátyjára, majd elnevette magát. – Mondtam én, hogy el lehet intézni két mondattal! Az első: azért vettem magam mellé, mert  nem akartam, hogy ő is meghaljon, mint a többiek. A második: a világon semmi sincs köztünk,  egyszerűen csak megsajnáltam. Kielégítő volt a válaszom, bátyus? – Nem igazán – felelt morcosan a herceg. – Egyáltalán, hogy került hozzád a kölyök? – Kölyök? – mosolyodott el a lány. – Tudsz róla, hogy a tündérek több ezer évig is elélnek?  Legalábbis úgy hallottam… szóval ez a „kölyök” lehet, hogy öregebb, mint bármely atlantiszi. És  hogy hogy került hozzám? Véletlenül. Rossz helyre nyitott be. – De mit keresett a palotában? – Nem tudom és nem is érdekel. Dianté lezserül beszélt, mint akinek nincs semmi takargatnivalója, Nikiásznak mégis az volt az  érzése, hogy húga igenis tudja, miért jött a palotába a vörös, csak nem akarja elmondani. Többről van itt szó, mint puszta jóindulatról. Nikiász tudta magáról, hogy ész dolgában nem éppen  a legfényesebb oreikhalosz, de azért volt szeme, hogy lásson, és füle, hogy halljon. Az apjuk  meg nyilván süket és vak, hogy nem vette észre, hogyan néz lánya a betolakodóra. Persze az is  belejátszhatott a dologba, hogy Damianosz lányával mindig is sokkal elnézőbb volt, mint fiával  szemben, ami egész gyerekkoruk során féltékenységet szült a testvérek között. Dianté tudta,  hogyan pengesse apja lelkének már-már megkövült húrjait, és ezt olykor szégyentelenül ki is  használta. – Lezártuk a rabszolgám témáját? – kérdezte hűvösen a lány. Amikor a fiú kelletlenül biccentett,  folytatta: – Akkor talán térjünk rá a többi rabszolgára. Vagyis az egész tündérnépre. Nik, miért  segítettél apánknak egy ekkora bűn elkövetésében? – Én… – A herceg érezte, ahogy elpirul. – Én nem akartam, Dia, de… muszáj volt. Megzsarolt. – Megzsarolt? És mégis, mivel? Hogy megvonja a kaviárt és a fürdetőlányok társaságát? – A szabadságomat akarta elvenni, ha éppen tudni akarod! Választhattam az ő szabadságuk és a  sajátom között! Te melyiket választottad volna? – Szóval csak szobafogságra ítélt volna? Mégis meddig? Egy hétig? Egy hónapig? – Mindörökre! – És te ezt elhitted neki? – sóhajtott a lány, és csalódottan megcsóválta a fejét. – Komolyan  elhitted, hogy örökre bezáratta volna a tróntörököst, akinek nap mind nap reprezentálnia  kell mellette a fogadásokon? A nép hamarosan beszélni kezdett volna… és az egész nép  elégedetlensége ellen még a király sem tehet semmit! – Még hogy nem tehet? Akkor te nem ismered apánkat! Nem ismered a varázserejét! Dia,  apánknak iszonyatos hatalma van! Ha egy egész nép varázserejét képes volt elvenni, mit gondolsz,  mennyi erőfeszítésébe kerülne, hogy meggyőzze Atlantisz népét, hogy helyesen cselekedett,  amikor bezáratta a fiát? – Ha jól tudom, neked több erőd van, mint neki, úgyhogy nem értem, miért félsz tőle… és  különben is, ha akkora az ereje, mint mondod, miért kellett segítened neki? – replikázott Dianté. – Azért, mert itt nem szimpla, befolyásolható emberekről volt szó, hanem varázslényekről, akik  sokkal erősebbek, mint az emberek! Ez túl nagy falat volt neki, egymagának! Ne, ne szólj semmit  – emelte fel a kezét Nikiász, amikor látta, hogy a húga szólásra nyitja a száját –, tudom, hogy amit 

tettünk, mocskos dolog volt, és életem végéig bánni fogom, de… – De a te életed maximum kétszáz-kétszázötven év – szólt közbe a húga. – Az övéké akár tízezer  is lehet. Tízezer év szolgaság? Már ha túlélik egyáltalán a kristálybányát? Poszeidónra, Nik, nem  tudom elhinni, hogy belementél! Hogy ennyire… ennyire… – …önző vagyok? – vágta rá a herceg. – Sajnálom, de én már csak olyan önző dög vagyok, hogy  nem akartam életem végéig a szobámban raboskodni! – Legfeljebb életed feléig kellett volna… hiszen apánk sem él örökké, és amikor ő meghal, te leszel  a király. Márpedig a király nem kormányozhat a szobája mélyéről – jegyezte meg csípősen Dianté.  – De mindez akkor is csak átverés. Blöff. Apánk próbára tette a bátorságodat, és kudarcot vallottál.  Nem száműzött volna örökre a szobádba, ha ellenállsz neki… szerintem inkább életében először  büszke lett volna rád! – Büszke? Te megőrültél? Iszonyú dühös lett volna, ha ellenállok! – Először talán. De idővel lehiggadt volna, és rájött volna, hogy a fia gerincet növesztett, és  egyáltalán nem az a léha, semmirekellő alak, akit kicsi kora óta szégyellnie kell! – Nem azért szégyell, mert léha vagyok, hanem mert nincs akkora fene nagy eszem, mint neked!  De arról nem én tehetek, hogy mit örököltem az ősöktől, és mit nem! Dianténak most már szikrát szórt a szeme, és Nikiász csaknem megijedt tőle. – Nem, arról tényleg nem te tehetsz, de nem gondoltál bele, hogy ha valami másban jeleskedsz…  mondjuk bátorságban és becsületben, azzal talán kivívhatod a rég áhított elismerést? – Becsületben? – nevetett fel hidegen a herceg. – Épp azzal veszítettem volna el a becsületemet  apánk előtt, ha nem segítek neki! Azt mondta, elárulom Atlantisz népét, ha nem állok mellé! Dianté jeges tekintettel mérte végig. – Úgy látom, ebben nem fogunk zöld ágra vergődni. – Én is azt hiszem – válaszolt komoran a fiú. – Akkor hagyjuk. Egyelőre. De ha valamikor mégis úgy éreznéd, hogy kinőtt a gerinced, majd  szólj! – Ezzel a lány hátat fordított neki, és kisietett a folyosóra, ahol pillanatok alatt beleveszett az  atlantiszi nemesség áradatába. A herceg lesújtva nézett utána. Gyakori gyerekkori civódásaik ellenére sosem volt rossz a  kapcsolatuk, és azok a civódások soha nem is voltak komolyak. Most azonban úgy érezte, valami  elmozdíthatatlan éket vert kettejük közé. És az a valami a Tuatha De Danann volt. Bár eddig csak bosszantónak találta a betolakodókat, most keserű gyűlölet ébredt a szívében  irántuk. Tönkretettek valamit, ami szép és jó volt. Nikiász sejtette, hogy a törés közte és a húga között sosem következett volna be, ha ő nem segít  apjuknak a tündérek ellen, de a tündéreknek eleve nem lett volna szabad a szigetre jönniük és  rombolniuk. Végső soron ők hívták ki maguk ellen a sorsot. A trónörökös mosta kezeit.    oOo    Nem sokkal új úrnője távozását követően két férfiszolga érkezett Breckhez: egyiküknél valami  fehér ruhadarab, másikuknál egy egyszerű – a sajátjuknál szemmel láthatólag rosszabb minőségű  anyagból készült – saru. – Szóval te lennél az új fiú? – nézett rá az egyik gúnyosan, és Breck hálás volt azért, hogy az  elmúlt néhány percben elpárolgott az izgalma, így végül kihagyhatta a hercegnő által előírt hideg  fürdőt. – Egy emberbőrbe bújt tündér, mi? – gúnyolódott a másik szolga. – Van fogalmad róla, mekkora  szerencséd van, hogy nem jutottál a többiek sorsára? – Hálásnak kell lenned a hercegnőnek, mocskos aljanépség! – bólogatott a társa.

Brecknek kedve lett volna egy jókorát bemosni mindkettőjüknek, de tudta, hogy nem tanácsos már  a legelején összetűzésbe keveredni a palotabeliekkel – épp elég, hogy a királynak visszafeleselt.  Most, hogy felidézte az iménti beszélgetést közte, a hercegnő és Damianosz között, átkozta  lobbanékony természetét. Egy hajszál híja volt, hogy nem került ő is a kristálybányába… vagy még  rosszabb helyre. De hogy hálás volt-e azért, hogy mostantól itt élhet – fejedelmi körülmények között, mégis  magányosan, népétől elszakítva, minden embertől megvetetten – arra nem esküdött volna meg. A  szíve mélyén tudta, hogy hálát kellene éreznie Dianté iránt, mégsem volt rá képes. Így hát haragját elfojtva átvette látogatóitól leendő öltözetét: egy ágyékkötőt, valamint egy jóval  egyszerűbb szabású tunikát, mint amilyet eddig viselt. Saruját csak úgy odadobták a lába elé, és amikor Breck lehajolt érte, az idősebb szolga elrúgta  előle, ő pedig ösztönösen utánakapott, és orra bukott a fényes márványpadlón. A két szolga harsány kacagásban tört ki, és mint akik jól végezték dolgukat, kisiettek a szobából. Ha varázserőm lenne, most nagyon megemlegetnétek, nézett utánuk bosszúsan Breck. Csak most,  hogy távoztak, villant be neki: varázsvesztése ellenére sem okozott számára problémát, hogy  megértesse magát az atlantisziakkal, sem azoknak, hogy megértsék őt. Ez pedig azt bizonyította,  hogy a tündérek rendkívüli nyelvtehetsége nem a varázserejükből fakadt.       Nem kellett sokat várnia a hercegnő visszatértére. A lány arcán már nyoma sem volt annak a  szégyenpírnak, amellyel távozott, sokkal inkább hűvösnek és megközelíthetetlennek látszott.  Ráadásul nem jött egyedül: az az idősödő, kövérkés asszony volt vele, akit Breck még akkor látott  a folyosón, mielőtt besurrant a hercegnő szobájába. – Látom, átöltöztettek – mérte végig a lány. – Akkor el is kezdheted a munkát. Oféliával sétálunk  egyet a kertben, te utánunk jössz, és legyezel. – Legyezlek? Mégis, mivel? – Ezzel – bökött a kövérkés nő egy jókora tárgyra, melyet a falnak támasztottak. A tárgynak  hosszú, csiszolt fából készült szára volt, a végén pedig valamiféle madár hatalmas, kékeszöld tollai  díszlettek. – Nocsak, semmi kristálylégkeverő? – horkantott Breck. – Vagy ezt még a vademberektől loptátok? A hercegnő megsemmisítő pillantást vetett rá, majd egy intéssel jelezte, hogy kapja fel a legyezőt,  és kövesse. A fiú grimaszolva engedelmeskedett. – Vigyázz a mimikádra, te fiú! – szólt rá Ofélia. – Őfensége közelében meg ne lássak efféle  arckifejezést! És a feleselésről is szokj le, ha kedves az életed! Miért, mi lesz, ha nem? – nyomott el egy sóhajt Breck, és követte a két nőt a parkba. A tündér itt érezte először, hogy talán mégsem olyan rossz dolog a palotában lakni, a kert ugyanis  csodaszép volt. Abban a tíz napban, amelyet tündérformában töltött Atlantiszon, sok mindent  megnézett a levegőből, de a palotakertre egyetlen pillantást sem vesztegetett. Talán, mert akkor még volt más, aminek örülni tudtam, gondolta keserűen. Most már csak ennyi szépség maradt az életemben: a virágok és a faragott padok. Meg persze ő, nézett álmodozva az  előtte lépdelő királylány tarkójára. – Nem dísznek hoztad a legyezőt! – szólalt meg hirtelen Dianté. – Melegem van! – Bocsánat – mormolta Breck, és hajtani kezdte a levegőt a két nő fölött. – Nem lesz ennek jó vége – hallotta Ofélia mormolását, ahogy ifjú úrnőjéhez fordult. – Ez a fiú  nem szolgának való. És a képe sem tetszik. Sunyi a tekintete. – Sunyi? – válaszolt Dianté olyan halkan, hogy Breck alig-alig értette. – Szerintem kimondottan  szép szeme van. Tengerzöld. – De Dianté! – szisszent fel az idősebb nő. – Te a szemét figyeled? – Nem – rántotta meg a vállát a lány –, csak… feltűnt. Véletlenül.

– Aha… – Ofélia gyanakvó pillantást vetett Breckre a válla fölött, majd átkarolta a hercegnőt,  és magával húzta. A fiú ösztönösen tudta, hogy most több lépésnyi távolságot illik tartania a  hölgyektől, így hát lemaradt. Látta, ahogy az idősebb nő a fejét csóválja, miközben időről-időre  őfelé pillant, Dianté azonban legyint, és szándékosan feléje sem néz. Tetszik neki a szemem, gondolta diadalittasan, és képzeletben a levegőbe bokszolt, de azonnal  emlékeztette is magát, hogy kristálybilibe lóg a keze. Semmi oka nem volt rá, hogy reménykedjen  – az eszének legalábbis nem, de a szíve, az a bolond jószág majd’ kiugrott a helyéről.    oOo    Breck egykedvűen bámult ki a tavaszi napfényben fürdő szigetre. Már csaknem egy hete, hogy  itt ragadt emberi alakban, és fajtársai közül azóta senkivel sem találkozott. Mindössze a többi  szolga beszélgetéseiből csípett el egy-egy mondatot, melyből megtudta, hogy népe valóban a  kristálybányákban sínylődik. Még a királyi pár is. Undorodott ettől az egésztől. Népe jóhiszeműen, vallásos meggyőződésből érkezett Atlantiszra,  és bár meg-megtréfálták a helyieket, azt sem rosszindulatból tették, csupán figyelemfelkeltés  gyanánt. De minden rosszul sült el: a Tuatha De Danann rab lett idegen földön, és ha így megy  tovább, több ezer éves élettartamuk nevetségesen lerövidül, hiszen a kristálybányák szép lassan  megölik őket. Először az öregek és gyöngék halnak majd meg, aztán a fiatalabb gyerekek.  Utánpótlás pedig aligha lesz, hiszen ilyen életkörülmények között ugyan kinek lenne kedve  szerelmeskedni? Még neki is elment a kedve a dologtól, hiába volt tőle egyetlen karnyújtásnyira a világ  leggyönyörűbb teremtése. Mert Breck minden órával, minden perccel, amit Dianté közelében  töltött, egyre biztosabb lett benne, hogy sosem látott még hozzá fogható szépséget. Dianté  azonban, tanulva első találkozásuk kínos körülményeiből, a leghosszabb, legzártabb tógákat kezdte  viselni, amelyek alig láttattak valamit formás alakjából. A fiú még hallotta is, ahogy néhány szolga  összesúg a hercegnő háta mögött: „már most úgy öltözik, mint egy megkeseredett vénkisasszony,  ezek után tényleg csoda lesz, ha valaha is férjhez megy…” Pedig Dianté szépsége még a mindent elrejtő tógák alól is úgy kiragyogott, mint egy ékszer – hiába  fésülte a haját szigorú kontyba, hogy egyetlen kósza tincs se hulljon kacéron a homlokába, Breck  még emlékezett rá, milyen volt, amikor kibontott fürtjei végigomlottak csupasz hátán. Kimondhatatlanul kívánta a lányt, de elég volt egyetlen pillanatig népe szenvedéseire gondolnia,  és máris elszállt minden testi vágya. Lelki vágyaira pedig hiába is remélt beteljesülést: biztos volt  benne, hogy a hercegnő azért burkolózik annyi fölösleges rétegnyi ruhába, hogy őt távol tartsa  magától – mind fizikailag, mind lelkileg. Ismeretségük első napja óta olyan hűvösen bánt vele,  mintha észre sem venné, hogy ott van, és Breck számtalanszor kérdezte magától: „ha ennyire nem  kellek neki, miért tart maga mellett?” De végül mindig ugyanazt a választ kapta, azt is csak saját  magától, hiszen a lányt aligha kérdezhette meg: „csak azért vagyok mellette, mert így meg tud  kímélni attól a sorstól, ami a többieknek kijutott. Ugyanakkor világossá teszi számomra, hogy ez  minden, amit kaphatok tőle: védelem. Egy kedves szóra sem számíthatok ezen felül.” Néha már-már azt kívánta, bár ő is a bányába került volna a népével együtt: akkor legalább  láthatná a szüleit, a barátait… sőt, néha még a menyasszonya is csaknem hiányzott neki, ugyanis  a Shannával folytatott unalmas beszélgetésekben is több élet volt, mint abban a néhány lélektelen  szóban, amelyet az elmúlt egy hétben Diantétól és a többi szolgától kapott. A palotaszolgák – nemcsak a két „öltöztető”, akikkel első nap találkozott, hanem kivétel nélkül  mindegyik – nap mint nap az orra alá dörgölték, hogy mindenben felette állnak, hiszen ők  szabadok és fizetést kapnak munkájukért, míg ő egy utolsó rabszolga, aki örülhet, hogy él. Vajon akkor is itt tartanánk, ha nem robbantjuk fel azt a szökőkutat? – merengett Breck, ahogy  az ablakpárkányon könyökölt, és a sokadik rémálmokkal töltött éjszaka után kialvatlanul,  reménytelenül meredt a horizontra. A sziget épp csak ébredezett, a nap első sugarai pajkosan  megcsillantak a tengeren, ő pedig sosem érezte még magát ilyen szerencsétlennek. Mardosta  a lelkiismeret-furdalás, és minél többször tette fel magának ezt a kérdést, annál biztosabb volt  benne, hogy az ő felelőtlen akciójuk volt az utolsó csepp Damianosz poharában. Lehet, hogy ha  nem bántják a szökőkutat, akkor egy későbbi tettük bosszantja fel annyira a királyt, hogy elrabolja  szabadságukat és erejüket, de ez csak feltételezés volt, míg a rabszolgaság maga a tagadhatatlan  tény.

Ó, Tündéranya, az én hibám lenne az egész? Ha tudtad, hogy ez fog történni, miért nem akadályoztad meg? Szipogott egyet, és visszapislogta könnyeit. Ifjú úrnője hamarosan felébred – nem láthatja őt kisírt  szemekkel. De talán az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem látná őt. Soha többé. Mármint… élve. Rémálmoktól, önvádtól és fáradtságtól megzavarodott agya hirtelen elhatározásra juttatta. Elég ebből. Mindörökre. Ekkor mintha nyikordult volna valami, de Breck nem fordult meg – talán csak Dianté ágya volt az a  szomszéd helyiségben. Ha pedig őfensége ébredezik, gyorsan kell cselekednie. Vett egy mély levegőt, és a párkányra kapaszkodott. Odalent még alig lézengett néhány ember, ők  is csak a palotakert falain kívül. A hercegnő ablaka alatt sötétrózsaszín virágú bokrokkal bekerített  kis tisztás zöldellt. Mélyen az ablak alatt. Ekkora magasságból lezuhanva biztosan nyakát töri. És akkor vége az önmarcangolásnak. Tudta, hogy gyávaság, amit tenni készül, és hogy ezzel nem segít népén, de jelen körülmények  között lehetetlennek tartotta, hogy bármi módon segítsen rajtuk. Ahhoz legalábbis befolyással kéne  lennie a hercegnőre és rajta keresztül a királyra, de amennyire Dianté elzárkózott tőle, esélye sem  volt behízelkedni magát és kikönyörögni népének bizonyos engedményeket. Ha pedig teljesen haszontalan, és csak gyötrődik a lelkiismeret-furdalás miatt, akkor minek éljen?  Azért, hogy mindenki rajta köszörülje a nyelvét, mint a palota legalantasabb szolgáján? Azért, hogy  a lány, aki életében először igazán megdobogtatta a szívét, keresztülnézzen rajta? Nem, Breck nem kért ebből. Egy utolsó pillantást vetett a kora reggeli napfényben fürdő óceánra, és elszorult a szíve a  látványtól. Megkapóan gyönyörű volt. Ez hiányozni fog a túlvilágon, már ha létezik olyan. Megrázta a fejét. Nem hagyhatja, hogy egy szép látvány elbizonytalanítsa! Ugorj! Most, mielőtt Dianté felébred! – Megállj, öreg! – suttogta valaki, és Breck érezte, hogy tunikájánál fogva hátrarántják. –  Megőrültél te, mondd csak? A fiú a padlón kötött ki, és a hátán fekve, csodálkozva pislogott fel egy vörösesbarna hajú, enyhén  átlátszó tündérre. – Galvin? – suttogta. – Hát te hogy…? – Én, öregem, láthatatlan vagyok – vigyorgott le rá a másik. – Azt látom! De hát… de hát már egyikünk sem tud varázsolni! – Neked meg a jelek szerint megzápult az agyad, unokatesó – csóválta a fejét Galvin. – Te emberi  testben voltál, amikor elvesztettük az erőnket, és úgy is maradtál. Én meg épp láthatatlan voltam,  amikor elvesztettük az erőnket, így az is maradtam. Amennyire én tudom, az egész népből csak mi  ketten jártunk így. – Honnan… honnan tudtad, hogy itt vagyok? – könyökölt fel Breck. Még mindig alig akart hinni a  szemének. De az, hogy Galvin nem került a kristálybányába a többiekkel együtt, azt bizonyította,  hogy semmi baj a látásával: unokatestvérét nyilván azért nem fogták el az atlantisziak, mert nem  is vették észre. Láthatatlanná vált tündért ugyanis csak egy másik tündér láthat. – Hogy honnan tudtam? Egyszerű – legyintett az unokatestvére. – A varázsvesztés óta a szigetet  járom, és igyekszem belehallgatózni minden beszélgetésbe. Hamar híre ment, hogy egyikünk  akkora egy mázlista, hogy a palotában marasztalták, mi több, maga a hercegnő, aki ráadásul ritka  szép! – Shhh! Megőrültél? Itt alszik a szomszéd szobában! – mutatott az ajtónyílásra Breck. Dianté  hálója és társalgószobája között egy ajtó nélküli, könnyű függönnyel elfedett nyíláson keresztül  lehetett közlekedni, a függöny pedig minden szót áteresztett. – Tündéranyára, te itt laksz vele? – halkította le még jobban a hangját Galvin. – Itt is alszol? Breck érezte, hogy elpirul. – Ott alszom – intett fejével egy puha, csaknem hófehér szőnyeg felé. – Nekem nem jár ki az ágy  luxusa.

– Még mindig sokkal jobb jár ki neked, mint a többieknek. – Miért? – nyelt egyet idegesen Breck. – Csak nem kell az éjszakát is ott tölteniük? A  kristálybányában? – De igen. A földön alszanak. És ne tévesszen meg a sziget klímája, odalent nincs ám ilyen  kellemes meleg, ráadásul tüzet sem gyújthatnak, mert az atlantisziak nem akarnak kormos  kristályokat! Az öregek már most betegek. Egy kisfiú súlyosan köhög. Szerintem nem sok esélyük  van a túlélésre, ha nem teszünk valamit. – Ha nem teszünk…? Mármint… te meg én? Mégis, mit? – Kiszabadítjuk őket. – Neked elment az eszed? – suttogta Breck. – Hogy lennénk képesek mi ketten…? Ekkor valami kismacska-dorombolásra emlékeztető hang ütötte meg a fülüket a háló felől. – Ez Dianté! Felébredt! Galvin bólintott. – Légy ma éjjel a palotakertben. Mondjuk azok között a bokrok között, ahova az imént le akartál  ugrani. És élve akarlak ott látni, nem kilapítva. Akkor elmondom, mit találtam ki. – Ezzel sarkon  fordult, és kisietett az ajtón, amely halk nyikordulással csukódott be utána. Breck most már  legalább tudta, hogy az imént, amikor ugrani készült, nem Dianté ágya nyikorgott, hanem a  bejárati ajtó, ahogy unokatestvére besurrant. Amikor ugrani készültem… Elszégyellte magát attól, amit majdnem megtett. Ennél gyávább cselekedetre még sosem adta a  fejét. De többé nem lesz gyáva! Most már van miért élnie: ha Galvinnak tényleg van valami terve,  talán mégsem teljesen haszontalan a létezése.       oOo    Brecknek igaza volt, amikor a dorombolás-szerű hangot Dianté ébredezésének tulajdonította:  a hercegnő félálomban szokott olyan hangokat hallatni, mint egy durcás kiscica*, aki azon  bosszankodik, hogy felkeltették. Pedig ezúttal senki sem jött, hogy felrázza őfenségét legszebb  álmából – túl korán volt még ahhoz –, legfeljebb az ablakon betűző nap sugarai lehettek a  bűnösök. A fiú akaratlanul is elmosolyodott: nagyon kedvesnek találta az ébredező kismacskahercegnőt. – Breck, készítsd el a fürdőmet! – hangzott fel néhány pillanat múlva Dianté álmos hangja a háló  felől. – Igenis, hercegnő! – válaszolt a fiú, és kitrappolt a fürdőszobába, hogy teleeressze őfensége  hatalmas márványkádját melegvízzel. A fürdőből kifelé jövet majdnem beleütközött a hálóruhás,  ásítozó lányba. Annyira bájos látvány volt a szerteszét álló hajával, hogy Breck nem tudta  megállni, hogy meg ne jegyezze: – Ilyenkor reggel vagy a legszebb, amikor nem kényszeríted a  hajadat abba a rémes kontyba! Dianténak egy pillanat alatt kiment a szeméből az álom, és dühösen nézett fel a nála egy fejjel  magasabb fiúra. – Az a konty cseppet sem rémes, és ha neked nem tetszik, ezentúl éjszakára is összefogom a  hajamat! – Aha, szóval jól sejtettem, tényleg miattam takarod el a bájaidat… – Még hogy miattad? Hát hadd tájékoztassalak, hogy… – Miattam aztán nem kell változtatnod a külsődön – vágott közbe a fiú. – Nekem akkor is  ugyanolyan vonzó vagy, ha úgy öltözöl, mint egy öregasszony. – Na… na most már elég legyen! – csattant fel Dianté, és a fiú mellett ellépve besietett a fürdőbe,  és becsapta maga után az ajtót.

– Hívjam a fürdetőlányokat, vagy segítsek én megmosni a hátadat? – kiabált be a csukott ajtón  keresztül Breck. – Majd ha tündérek potyognak az égből! – vágta rá a lány. Breck elkomorult. Ha nem jelenik meg az unokatestvére, akkor egyetlen tündér biztosan lepottyant  volna ma az égből. Vagy legalábbis a hercegnő ablakából. Most mégsem kerítette hatalmába tartósan a levertség, nem úgy, mint az elmúlt hét minden  napján. Dianté végre szóba állt vele, s néhány kurta parancson kívül mást is mondott neki! És az a tény, hogy ismét sikerült felbosszantania a lányt, csak azt jelenthette, hogy amaz nem  közömbös iránta. Reménykedni továbbra sem mert, de legalább kivételesen akadt valami, amit  szórakoztatónak talált. Máskor egy órába is beletelt, mire a fürdetőlányok végeztek Dianté reggeli toalettjével, most  azonban csak néhány percbe került, mire kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és egy üde, hamvas, illatos,  de fölöttébb zavartnak tűnő hercegnő lépett ki rajta. Hatalmas, fehér törölközőt csavart maga  köré, haja pedig nedvesen verdeste a vállát. Brecknek felgyorsult a lélegzete. Hát még nem  kényszerítette kontyba azokat a szőke fürtöket! – Komolyan mondtad, hogy neked mindegy, hogy öltözködök, mindenképpen… tetszem neked? –  kérdezte a lány remegő hangon. – Még szép, hogy komolyan mondtam – küldött felé egy szégyenlős mosolyt Breck. – Csak nem azt  akarod mondani, hogy mostantól megint normálisan öltözködsz majd? – Az attól függ, kinek mi a normális – válaszolt egy grimasz kíséretében Dianté. – Folyton  összezavarsz, és ez nagyon bosszant! – Én viszont csak örülök neki – vonta meg ártatlanul a vállát Breck. – Örülsz? – Örülök hát. Ezek szerint én is tetszem neked. Őfensége feltartotta a mutatóujját, mintha egy engedetlen gyereket akarna rendre inteni. – Eddig, és ne tovább! – De hát te kérdeztél rá! Én csak az igazat mondtam! – Hát akkor felejtsd el az igazságot! Hallod? Felejtsd el! – Az nem fog menni – felhősödött el Breck tekintete. – Mert ha azt elfelejteném, hogy mennyire  vonzódom hozzád, akkor el kellene felejtsek mindent, ami itt történt… azt is, hogy a népem  szenved. Az öregek és a gyerekek haldokolnak. Hogy is felejthetném el? – Honnan tudsz te erről? – A szolgák beszélnek ezt-azt – mondta a fiú, és nem is hazudott túl nagyot: még ha nem is  szolgatársaitól tudta meg, milyen sanyarú a népe sora, a cselédek épp elég pletykásak. Akár tőlük  is hallhatta volna. – Dianté… – Egy hét óta először szólította „fenség” vagy „hercegnő” helyett  a nevén –, a szökőkút miatt tette az apád? Ha a szökőkút nem robbant volna fel… lehet, hogy a  népem sosem lett volna rabszolgává? A lány hosszú, kutató pillantást vetett rá, végül bólintott. – Az biztos, hogy a közvetlen kiváltó ok a szökőkút volt. – De hát miért? Hiszen az sem volt más, mint bármely épület, amit megrongáltunk! – Tévedsz – ingatta a fejét Dianté, és leereszkedett a pamlagra, majd megveregette azt maga  mellett, jelezve, hogy a fiú is foglaljon helyet. Ilyen kegyben Breck még nem részesült azóta, hogy rabszolga lett. Torkában dobogó szívvel ült le  Dianté mellé, aki ismét beszélni kezdett. – Az anyám évekkel ezelőtt halt meg… egy építkezésen balesetet szenvedett. Egy kristályszobor  rázuhant és végzett vele. Hosszú szünetet tartott, olyan hosszút, hogy Breck kényelmetlenül fészkelődni kezdett mellette.

– Sajnálom – nyögte ki egy idő után, amikor semmi értelmes mondanivaló nem jutott eszébe, és  ösztönösen meg akarta szorítani a lány kezét, hogy megvigasztalja, de az még időben észrevette a  mozdulatot, és elhúzta a kezét. – Az a lényeg – folytatta Dianté –, hogy apámnak azt az esetet juttatta eszébe a szökőkút. Anyám  halálát. Nem engedhette, hogy másokban is kárt tegyenek az összeomló, felrobbanó kristályok. Le  kellett állítania titeket. – Akkor tehát… ez az egész az én hibám – motyogta maga elé a fiú. – Ha nem bántjuk a  szökőkutat, akkor a népem még szabad lenne! Szentséges Tündéranya! – Egy teljes hétig őrlődött  kétségek között, egyre csak gyűlt benne a feszültség, amely most megsemmisítő erővel robbant ki  belőle. Többé nem törődött vele, hogy az ellensége – népe ellensége – látja kiborulását, és később  gúnyolódhat rajta, csak az számított, hogy bebizonyosodott: ő a felelős mindenért. Arcát térdére támasztott baljába rejtette, és csak sírt, mint egy kisgyerek. Egyszer csak azt érezte,  hogy jobb kezére, mellyel egy perce még ő próbálta megfogni Diantéét, most egy kicsi de meleg  kéz nehezedik, és gyöngéden köröket ír le a bőrén. Felnézett. – Ne hibáztasd magad. Igen, ez volt a közvetlen kiváltó ok, de ismerem annyira apámat, hogy  tudjam, előbb-utóbb így is, úgy is megtette volna. Ha nem emiatt, hát másért. Nem tűrt volna  meg titeket a szigeten. Varázslényekként legalábbis semmiképp. – Dianté megemelte hatalmas  törölközője egyik sarkát, és azzal itatta fel a fiú könnyeit. Breck egy hosszú pillanatig szégyenkezve gondolt arra, hogy úgy kezelik, mint holmi gyermeket,  de a gyermek helyét pillanatok alatt egy férfi vette át, ahogy tekintete a lány combjaira esett,  melyeket a megemelt törölköző-vég most fedetlenül hagyott. A szívét-lelkét fojtogató fájdalmat  hirtelen elhalványította az a szorító, fizikai fájdalom, amelyet túlontúl szoros ágyékkötőjének  köszönhetett. Ha valóban ő a hibás mindenért, az a legkevesebb, hogy megpróbálja legalább részben  helyrehozni. Ma éjjel ott lesz a palotakertben, és az élete árán is, de megpróbálja kiszabadítani  tündértársait. Ha pedig meghal, legalább hadd legyen egy édes emléke… Magához húzta a hercegnőt, és szenvedélyesen megcsókolta. Dianté egy hosszú pillanatig tűrte,  majd olyan erővel lökte el magától, hogy csaknem lependerült a szófáról. A lány szeme villámokat  szórt felé, tovább fokozva a fiú gerjedelmét. – Ez jól esett. Ha be akarsz árulni érte apucinál… csak tessék! – Őrült vagy! – suttogta a lány, suttogáshoz képest túlságosan is erélyesen. Aztán ő húzta  magához Breck fejét, és úgy tapasztotta ajkait a fiúéra, mintha fuldokolna, és a csóktól várná az  éltető oxigént. Breck úgy érezte, mindjárt felrobban odalent; a hercegnő aprócska kezei bejárták tunikával fedett  hátát, beletúrtak vörös tincseibe, és a fiú már azon volt, hogy lefejtse Diantéról a törölközőt,  vállalva a lelepleződés és azonnali kivégzés kockázatát, amikor nyikordult a bejárati ajtó. Színes csillagok robbantak a fiú csukott szemhéjai mögött, és érezte, hogy a lány kibontakozik a  karjából. Amikor végre kinyitotta a szemét, egy fölöttébb morcos dajkát látott maga előtt. – No, galambocskáim**, mitől olyan vörös a képetek? – kérdezte az asszonyság csípőre tett  kézzel. – Ööö, most vettem forró fürdőt – igazgatta magán a törölközőjét Dianté. – Hát a fiúé? – nézett rá már-már gyilkos tekintettel Ofélia. – Remélem, nem fürdött veled! – Dehogy, asszonyom – állt fel kelletlenül Breck, és ezúttal hálás volt a szoros, sokrétegű  ágyékkötőért, amelyet az első adandó alkalommal kénytelen lesz kimosni. – Én csak… bőgtem egy  sort. Igen. Ma reggel hallottam egy szolgától, hogy milyen rosszul megy a népem sora. Sajnálom  őket, asszonyom. Talán azt sem szabad? Ofélia kétkedve mérte végig. – Nem tetszel nekem, te tündér. Te se nekem, nyanya, gondolta Breck, és a nő egyetlen intésére kisietett a szobából. Szeretett  volna egy búcsúpillantást vetni Diantéra, de tudta, ha megteszi, a tekintete mindent elárul. Nem  kockáztathatta meg, hogy a lány bajba kerüljön miatta. Már azt is szégyellte, hogy az imént  annyira elvesztette a fejét, és majdnem újabb végzetes hibát követett el. Ez többé nem fordulhat 

elő. És mégis… ha most meg kellene halnia, majdnem hogy boldogan halna meg.    oooooOOOooooo    * Genetikusok úgy vélik, hogy a kutyák háziasítása 14.000-17.000 évvel ezelőtt mehetett végbe.  Atlantisz szigetén persze egy kicsit előbb, így tehát történetünk idején az atlantisziak már számos,  általuk tenyésztett kutyafajtával büszkélkedhettek. ** A tündérek eredeti hazájukban nem ismerték a házi macskát, tekintve, hogy az „átlagember”  (értsd: e történetben az ősember) mindössze 10.000 évvel ezelőtt háziasította ezt az állatfajt.  Természetesen az atlantisziak ebben is évezredekkel vad őseink előtt jártak, így a tündérek házi  macskával először Atlantisz szigetén találkoztak, és bosszantó, behízelkedő kis dögnek találták.  Az atlantisziak a tündérekkel ellentétben ajnározták és kecses kristálynyakörvekkel ékesítették  kedvenceiket. Ez újabb okot szolgáltatott a Tuatha De Danann fiainak, hogy hülyének nézzék a  szigetlakókat. *** A galamb domesztikációja a legtöbb forrás szerint  4000-6000 évvel ezelőtt ment végbe,  és Darwin szerint az első írásos feljegyzések a galambtartással kapcsolatban Egyiptomból  származnak, kb. i.e. 3000-ből. Újabb óriási tévedés. Az atlantisziak már 16.000 évvel ezelőtt  háziasították a galambot, igaz, nem a húsáért és nem is azért, hogy üzeneteket küldjenek  vele (elvégre arra voltak modern, kristályalapú kommunikációs eszközeik), pusztán saját  gyönyörűségükre. Ti. ezek nem azok a rusnya, szürke galambok voltak, amelyek manapság  bepiszkítják a nagyvárosok tereit és a fejünkre csinálnak, hanem kecses, jól nevelt, hófehér  madarak. Tiszta és bájos külsejüknek, valamint „bújós” természetüknek köszönhetően már a  hajdani atlantisziak is a szerelem szimbólumaként emlegették őket.    Hatodik fejezet

Karnyújtásnyira a szabadságtól      – Csakhogy! Már azt hittem, sosem jössz! – sóhajtott Galvin, amikor Breck leért a hercegnő ablaka  alatt burjánzó bokrok közé. Tiszta, csillagos éjszaka volt, és a kertnek ebbe a szegletébe még a  szabályos időközönként elhelyezett kristálylámpák fénye is csak alig-alig ért el, így a fiúnak nem  kellett attól tartania, hogy lelepleződik. Láthatatlan rokonát pedig még kevésbé fenyegette ez a  veszély. – Te könnyen beszélsz, oda mehetsz, és azt csinálhatsz, amit csak akarsz, és amikor csak akarod,  de nekem meg kellett várnom, amíg Dianté elalszik – válaszolt kissé morcosan Breck, és  leereszkedett egy márványpadra, mely különös módon még mindig őrizte az órákkal korábban  lement nap melegét. – Szóval most már Dianté? Nem is hercegnő, mi? – kuncogott halkan Galvin. – Ne kezdd már te is! – Hogyhogy én is? Breck megrántotta a vállát. – Az a banya Ofélia is azt hiszi, hogy van valami a hercegnő és köztem. Pedig nincs! – De te szeretnéd, ha lenne – mutatott rá az unokatestvére. Breck szája önkéntelen mosolyra húzódott. – Te mindig is átláttál rajtam, öregem. – Ja, pedig most én vagyok az átlátszó – tódította Galvin. – Na, de térjünk a tárgyra! – Helyes – értett egyet Breck. – Azt mondtad, mindent kiterveltél. Hadd halljam! – Hát, azt azért nem mondanám, hogy mindent, de van egy használható ötletem. – Éspedig? Galvin színpadiasan széttárta a karját, mint aki nagy bejelentésre készül. – Odamegyünk egy éjjel, leütjük az őröket, és bemegyünk a bányába a többiekért. – Ez a nagy ötlet? – horkantott Breck. – Miért nem tetted mindjárt hozzá, hogy „…és a végén  mindketten a halak között végezzük”? Ez a terv nemcsak vakmerő és ostoba, de teljesen elnagyolt  is!

– Hát persze, vannak még kidolgozatlan részletek, de… – Igen, például az, hogy ha sikerül is elaltatnunk a bányát őrző atlantisziakat annyi ideig, hogy  kihozzuk a népünket, mit csinálunk velük utána? Az ellenség sokszoros túlerőben van, és kétlem,  hogy ölbe tett kézzel nézné, ahogy lemasírozunk a tengerpartra, és… jut eszembe, nem is  mindenki tud úszni! – Ó, hát ez nem gond, majd elkötünk egy hajót. Vagy még jobb, egy repülőt… Breck feltartotta a kezét, hogy bolond rokonába fojtsa a szót. – Elkötünk? Azt mondod, elkötünk? Mégis, hogyan? Egyikünk sem ért ezeknek az izéknek a  kormányzásához! – De igen, én értek! Legalábbis… nagyjából. Az elmúlt napokban számos atlantiszi járgányra  lopóztam fel, és kilestem, mit csinálnak. Nem olyan bonyolult, van pár gomb és néhány kallantyú,  amiket nyomogatni meg húzogatni kell. A gond csak az lehet, hogy szinte minden járműben  máshol van az indítógomb meg a sebességváltó, és máshogy is néz ki. De – és ez egy  hatalmas de – az okos atlantisziak mindegyiket feliratozták! – És? Mi nem tudjuk elolvasni őket! – Hát épp ez az! Meg kell tanulnod! – vágta rá Galvin. – Nekem? – pislogott Breck. – Hát nem is nekem! Én mégis, kit kérhetnék meg, hogy tanítson meg atlantisziul olvasni, hm?  Nem gondolod, hogy kicsit furcsán venné ki magát, ha egy atlantiszi azt hinné, hogy a puszta  levegőnek kell olvasásleckéket adnia? – És mégis, én kit kérhetnék meg? – Kit, kit? Hát a te Diantédat! – Ő nem az én Diantém! És honnan veszed, hogy hajlandó lenne ilyesmire? Egy rabszolgát olvasni  tanítani? Minek? – Mondjuk azért, hogy időnként felolvashasson őfenségének? – válaszolt behízelgő hangon Galvin.  – Ma meglestem ám ezt a te hercegnődet, és például vacsora közben, amikor a két bájos kis  kacsója az étellel volt elfoglalva, képtelen volt még a kristálykönyvet is tartani, úgyhogy a  fürdetőlányai olvastak fel neki. Te, unokatesó, átvehetnéd tőlük ezt a szerepet. A vörös hajú fiú megrázta a fejét. – Ugyan, miért akarná Dianté, hogy én vegyem át a felolvasó szerepét? Nincs olyan kellemes  hangom, mint azoknak a lányoknak… – Csakhogy a hercegnőt azok a lányok egyáltalán nem érdeklik, és nem is érzi magát  különösebben jól a társaságukban. Unja őket, ezt láttam rajta. Téged viszont nem un, sőt!  Szerintem örülne neki, ha még több időt tölthetne veled. – Tévedsz! – ugrott fel a padról Breck. – Dianté nem akarja, hogy bármi közünk legyen egymáshoz! – Igen? És akkor miért tart még mindig maga mellett? – Csak az életemet akarja megkímélni. – Mert tetszel neki. – Talán. De attól még nem akar viszonyt kezdeni velem! – Nem is kell viszonyt kezdened vele, elég, ha szépen felolvasol neki. Kár a szóért, öregem, nincs  más megoldás. Meg kell tanulnod atlantisziul olvasni. Ha megvagy vele, szólj, és akkor  továbblépünk a tervünkkel. – De hát az… hetekbe, vagy akár hónapokba is telhet! – Hát intézd úgy, hogy minél kevesebb időbe teljen! – válaszolt Galvin ellentmondást nem tűrő  hangon.  – Egy feltétellel – válaszolt Breck. – Éspedig? – Van két szolga, akik nagyon a bögyömben vannak. Készítsd ki őket. Azt rád bízom, hogy  csinálod... légy kreatív. Használd ki, hogy láthatatlan vagy. – Ha megmutatod, kik azok... ezer örömmel, öregem! – dörzsölte össze a kezét Galvin. – És most  megyek. Légy jó fiú, Brecki! – Ne hívj így! Ez tényleg rém békásan hangzik!    oOo    – Olvasni? – Dianté meglepett pillantást vetett rabszolgájára. – Miért? Breck megvonta a vállát.  – Úgy vettem észre, úrnőm, hogy imádod a könyveket, de bizonyos alkalmakkor csak mások  felolvasásában tudod élvezni őket. És a fürdetőlányaid, már megbocsáss, néha elég esetlenül  olvasnak fel. – És ugyan miből gondolod, hogy te nem leszel esetlen, amikor jóval később kezded a tanulást, 

mint ők? Breck elővette legelragadóbb, szívtipró mosolyát – vagy legalábbis azt, amelyet ő annak vélt. – Gyorsan tanulok. És a lehető legjobb mesterem lesz, ha te tanítasz. A hercegnő halványan elpirult, majd megrázta a fejét. – Mire jó ez a hízelkedés, hm? Ez nem vall rád! – Gondolod, hogy néhány nap alatt olyan jól kiismertél, hogy tudd, mi vall rám, és mi nem? –  kérdezett vissza kihívóan a fiú. – Nem tudom. Néha azt hiszem, egyáltalán nem ismerlek. – Nos, hát itt az alkalom, hogy közelebbről is megismerj! – vágta rá Breck, és alig észrevehetően  közelebb csusszant a lányhoz a pamlagon. – A közelebbről való megismerkedés… annyira nem jó ötlet, Breck. Nem ismétlődhet meg a tegnapi  eset. Ugye tudod? – Valahogy sejtettem – sóhajtott drámaian a tündér. – De ígérem, hogy egy ujjal sem nyúlok  hozzád… hacsak te nem akarod. A lány torkán ideges kis kacaj tört fel. – Biztos lehetsz benne, hogy nem akarom! Breck ebben egyáltalán nem volt biztos, de ha azt akarta, hogy úrnője beleegyezzen az  olvasásleckékbe, jobbnak látta, ha ezt nem teszi szóvá. – Hát jó – biccentett szobormerev arccal Dianté. – Megtanítalak az atlantiszi betűkre, de meg kell  ígérned, hogy betartod a fogadalmadat, és nem közeledsz hozzám. És elvárom, hogy szebben és  érdekesebben olvass fel a tudományos értekezésekből, mint a lányok! Breck legszívesebben felhorkantott volna, de visszafogta magát. A fürdetőlányok csak a romantikus  és kalandos regényeket voltak képesek többé-kevésbé élő hangon felolvasni, de ha a hercegnő  mikrobiológiával vagy csillagászattal foglalkozó szakkönyveket adott a kezükbe, olyan üres és  álmatag hangon olvastak fel belőle, hogy érezni lehetett: nem is értik, amit ledarálnak, és ráadásul  még halálosan unják is. De a fiú ezért igazán nem hibáztathatta őket.  – Megígérem, hogy igyekszem úgy felolvasni a fizika- és biológiakönyveidet, mintha érdekelne,  miről szólnak. A hercegnő ismét elkacagta magát, és ezúttal Breck idegességet sem hallott ki a nevetéséből,  csupán jókedvet.   – Furcsa egy figura vagy te, tündérfiú! – ingatta a fejét Dianté.  – Nekem pedig te vagy a furcsa, hercegnő. Furcsa… de szép. – Még egy bók, és nem tanítalak! – Bocsánat – somolygott Breck. – Rút vagy, mint a mamuttrágya. Most jobb? Dianté játékosan, mégis erőteljesen vágta a könyökét a fiú bordái közé. – Hohó, nem arról volt szó, hogy semmi érintés? – Arról volt szó, hogy te nem érinthetsz meg – állt fel a pamlagról a lány, és majdnem hogy kacér  pillantást vetett rá. – Én azt csinálok veled, amit csak akarok, elvégre a rabszolgám vagy. Ezúttal Breck vörösödött el.  – Állok elébe, fenség!    oOo    Dianté, aki kissé komolytalannak, hóbortosnak ismerte meg Brecket, igencsak meglepődött azon a  lelkesedésen, amit a fiú az olvasásórák iránt tanúsított. Olyan kitartásról és szorgalomról tett  bizonyságot, amelyet a hercegnő sosem nézett volna ki belőle. Néha, egy-egy pillanatra fel is  merült benne, hogy Breck buzgalma nem természetes, és talán gyanakodnia kellene, hogy a  szorgalom mögött sötét szándék húzódik meg. Ugyanakkor valahányszor csak véletlenül súrolta a  keze Breckét, miközben egy-egy betű pontos leírását prezentálta, vagy amikor a fiú belesült egyegy bonyolultabb szó felolvasásába, Diantén erőt vett valamiféle megmagyarázhatatlan  gyöngédség. Ilyenkor úgy érezte, mintha egy gyámoltalan kölyökkutyát tanítgatna – egy  gyámoltalan, valamiért mégis roppant vonzó kölyökkutyát. És az a szívmelengető, már-már anyai  érzés, ami ilyenkor a hatalmába kerítette, elfeledtette vele minden gyanakvását. Ez a fiú nem lehet  gonosz, és nem lehetnek hátsó szándékai! Breck három nap leforgása alatt elsajátította az atlantiszi ábécé mind a huszonnégy betűjét, és a  negyedik napon már rövidebb szavakat olvasott fel és írt le, a tanítás második hetének végére  pedig Dianté a kezébe mert nyomni egy molekuláris genetikai értekezést. – A génkifejezés egy módja a nukleoszómák belső hisztonjainak N-terminális lizin oldalláncon  történő... – Breck felnézett a kristálykönyvből. – Hercegnő, ugye nem azt akarod mondani, hogy te  ebből egy kukkot is értesz? Dianté jól mulatott a fiú félig zavarodott, félig bosszús arckifejezésén.

– De – bólintott, majd kivette rabszolgája kezéből a könyvet. – Ugyanakkor megértem, hogy  számodra ez mennyire frusztráló lehet. Viszont meg kell, hogy dicsérjelek: sokkal szebben olvastál  fel ebből az értekezésből, mint Agathe. A fürdetőlány említésére elkomorult Breck arca. – Igaz az, amit Agathe tegnap a többi lánynak pletykált? – Az attól függ, hogy mit pletykált a többieknek – válaszolt Dianté. – Én ugyanis minden szaftos  pletykából kimaradok. Biztos azt hiszik, hogy hercegnőként túl kifinomult vagyok az ilyesmihez.  Vagy talán ez a pletyka nem is volt annyira szaftos? – De, az volt – sütötte le a szemét Breck, de csak egy pillanatra, majd ismét magára öltötte a  határozottság álarcát. Dianté azonban az együtt töltött három hét alatt megismerte már annyira,  hogy tudja: a fiú belül sokkal érzékenyebb, mint amilyennek mutatja magát, és a határozottsága  gyakran valóban csak álarc. Ettől viszont csak még jobban megkedvelte. – No? Minden szót úgy kell kihúzni belőled? Breck vett egy mély levegőt. – Úgy hallottam, a kristálybányák őrei arra lettek figyelmesek, hogy a népem pont ellentétesen  viselkedik, mint ahogy az várható volt. – Ellentétesen? Mármint… miben? – Hát... én is azt hittem, hogy szolgaságban nem lesz majd kedvük... szaporodni. De most úgy  tűnik, éppen a bánat viszi rá őket, hogy egymás karjaiban vigasztalódjanak. Ami azért elég bizarr  egy dolog... el sem tudom képzelni, hogy talál magának minden párocska egy privát kis zugot a  bányában. De annyi biztos, hogy már többeket is rajtakaptak az őrök. Dianté nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy szörnyülködjön. A tündérek párosodásának  gondolata, főleg a privát szféra szinte teljes hiányában, kissé taszító volt számára, de amikor  eszébe jutott, hogy Breck is tündér, azon kapta magát, hogy vele kapcsolatban mindössze azt  tartaná taszítónak, ha valaki mással párosodna. Szent Poszeidón, miféle gondolatok ezek már megint! Ő és én sosem tehetjük meg! Soha! – Ez azonban felvet egy újabb problémát – mormolta maga elé a fiú, észre sem véve a hercegnő  zavarát. – Ha a lányok várandósak lesznek, nem maradhatnak a bányában. Ezzel ugye egyetértesz? Dianté bólintott. – És a gyerekeknek és az öregeknek sem lenne szabad ott lenniük – folytatta Breck. –  Megbetegszenek. Sokan már most is betegek. Egyáltalán, a nőknek nem volna szabad a bányában  dolgozniuk, egyiküknek sem! Dianté, nem tudnál szólni apádnak az érdekükben? – De hát... mit mondhatnék? Őt nem olyan egyszerű meggyőzni! – Nekem úgy tűnt, hogy nagyon is képes vagy meggyőzni őt. – Breck megfogta a lány kezét, és  Dianté túlságosan össze volt zavarodva ahhoz, hogy azonnal reagáljon, és kihúzza ujjait a fiú  markából. – Láttam, milyen hatással voltál apádra, amikor itt talált engem. Szerintem te bármit  elérhetsz nála. Könyörgök, Dianté, legalább próbáld meg!  – Nem bánom – felelte a hercegnő, és határozott mozdulattal kihúzta a kezét Breckéből. – De  mára elég az olvasásból. Még akkor is a hátán érezte a fiú tekintetét, amikor kilépett lakosztálya ajtaján. Tudta, hogy  valósággal menekül, és a menekülés szégyenletes dolog, de olykor hasznos.  Az elmúlt hetek olvasás-órái során, bár mindig egymás mellett ültek Breckkel a pamlagon, csak  véletlenül értek egymáshoz: a fiú is megtartotta az illendő távolságot, és ő is. Ez a legutóbbi eset  azonban szándékos volt – Breck megfogta a kezét, ő pedig egy pillanat alatt úgy kimelegedett,  mintha az oreikhalosz-klíma hirtelen húsz fokkal* emelte volna meg a szoba hőmérsékletét. Ilyen  körülmények között az egyetlen dolog, amit tehetett, az volt, hogy megszökik a felforrósodott  helyiségből. Alighogy a kellemesen hűvös folyosóra ért, frontálisan ütközött Nikiásszal. – Hé, nézz a szemed elé, hugi! – Ó, bocs, Nik – rezzent össze Dianté. – Azt hiszem, elgondolkodtam… – Remélem, nem a kis tanítványodon járt az eszed – jegyezte meg gúnyosan a herceg. – Már miért gondolkodnék a rabszolgámon? – Miért adsz egy rabszolgának olvasás-órákat? – vágott vissza a fivére. – De most komolyan, hugi!  Az egész palota erről beszél, kész csoda, hogy apánk még nem tajtékzik a dühtől. Persze lehet,  hogy őt egyelőre elkerülték a pletykák, csakhogy nem fogják örökké elkerülni, és ha megtudja,  biztos nem fog ugrálni örömében!  – És ugyan, miről pletykálnak az emberek? – fordult sarkon a hercegnő, és kitrappolt egy közeli kis  teraszra. Ha már mindenképp kénytelen kínos beszélgetést folytatni a testvérével, legalább ne a  folyosó kellős közepén tegye, és ne közvetlenül saját szobája ajtaja előtt, ahol Breck is  meghallhatja.  – Arról – válaszolt vehemensen Nikiász, követve húgát a teraszra –, hogy kivételezel azzal a  vörössel, holott úgy kellene kezelned, mint a legalantasabb szolgát! Nem elég, hogy a  lakosztályodban alszik, de még tanítgatod is őt! Miért?

– Azért, mert a többi szolga tud olvasni, de ő nem tudott! – Minek neked, hogy tudjon olvasni? Nem elég, ha a legyezőt cipeli utánad? – Nem, Nik, nem elég! Azt akartam, hogy ő is fel tudjon olvasni nekem, mint a többiek! – Mégis, minek?  – Azért, mert a többi szolga olyan esetlenül olvas fel! Egyiknek olyan nyivákolós a hangja, mint  egy macskának, amit éppen nyúznak, a másik pedig folyton el akar aludni felolvasás közben!  Egyszer el is ejtette a kristálykönyvet, mert állva elaludt! Breck legalább érdeklődik a könyveim  iránt, még a tudományos értekezéseket is képes érdekesen felolvasni! – És gondolom, nem nyivákol – horkantott Nikiász. – Nem, éppenséggel nagyon kellemes a hangja! – Hah! Szóval már nemcsak a szeme szép tengerzöld, de a hangja is kellemes, mi? Dianté bosszankodva döbbent rá, hogy ez azon ritka alkalmak egyike, amikor a nála jóval  szerényebb értelmi képességű bátyjának sikerült sarokba szorítania, ő pedig ostobán kikotyogott  valamit, amit jobb lett volna titokban tartani. Nem tehetett mást, mint hogy ellentámadásba  lendült. – Honnan veszed, hogy szép tengerzöldnek neveztem a szemét, mi? – Oféliától, ha éppen tudni akarod.  – Úgy, szóval a dajkánk már árulkodik is!  – Dia… Poszeidón szerelmére, ő csak aggódik érted! Hozzám jött, hogy próbáljak a lelkedre  beszélni, próbáljalak észhez téríteni!  – Ugyan, miért kéne észhez térítened engem? Tökéletesen észnél vagyok! – Igen? – tette csípőre a kezét Nikiász. – Hát nekem nem úgy tűnik! Ez a vörös kis szörnyeteg  teljesen elcsavarta a fejedet, és lassan már te fogsz úgy ugrálni, ahogy ő fütyül, nem fordítva,  pedig ő a rabszolga! Most még csak olvasni tanítod, de mi lesz legközelebb? Az ágyadban fog  aludni, mert kényelmetlen neki a szőnyeg?  – Nikiász, ne légy nevetséges! – vetette oda Dianté. A puszta gondolattól is elvörösödött, hogy ő  és Breck egy ágyban… – Szerintem te vagy a nevetséges, nem én! Könyörgöm, hugi, ha mást nem is teszel, legalább fogd  egy kicsit vissza ezt a rabszolga-pátyolgatást, mielőtt apánk bedühödik, mert akkor a kis védenced  is a bányába kerül, mint a többiek! Ezzel a viselkedéssel csak azt éred el, higgy nekem! A hercegnő vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta. Lehet, hogy fivérének igaza van, és  azzal, hogy kedvez Brecknek, hosszú távon a fiú vesztét okozza? – Hát jó. Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit. Te pedig ne aggódj, Nik. Breck nem csavarta el  a fejemet, és nem is akarja elcsavarni. Nem az a fajta. – Én nem bízom benne. – Teljesen én sem – rántotta meg a vállát a lány –, de ugyan, mit árthat nekünk egy varázstalan  tündér?    o    Nikiász még jó darabig állt a teraszon, tekintetét a napfényben fürdő horizonton nyugtatva. Egyre  csak ott csengtek fülében húga szavai: mit árthat nekünk egy varázstalan tündér? Nem tudott választ adni Dianté kérdésére, hiszen a csavaros gondolkodás mindig is nehezére esett,  de annyit eltökélt magában: nem hagyja, hogy a vöröske tönkretegye a kishúgát. Odaszólt az első őrnek, aki szembejött vele a folyosón: – Te fiú, mostantól fogva tartsd szemmel Dianté hercegnő személyi rabszolgáját, de kerüld  a feltűnést! Ha bármi gyanúsat tapasztalsz, kapd el, és hozd elém! Ha több ember kell,  felhatalmazlak, hogy annyit végy magad mellé, amennyire csak szükséged van! Megértetted? – Igenis, királyi fenség!    oOo Az éjszaka beköszöntével Breck csak arra várt, hogy úrnője nyugovóra térjen, és végre  leszaladhasson a parkba Galvinhoz, aki időközben teljesítette az „egyezség” rá eső részét:  többször is a frászt hozta arra a két szolgára, akik hetekkel korábban a rabszolgaöltözékét hozták  Brecknek. Hol szellemet játszott és fülükbe huhogott, hol a földhöz csapkodta a tárgyakat a  szobájukban, hol pedig egyszerűen elgáncsolta őket a folyosón. Brecket kellemes elégedettséggel  töltötte el a kék-zöld foltokkal tarkított duó látványa, amint minden sarkon idegesen  körbetekintgetnek, és lelkesen számolt be unokafivérének ellenlábasai egyre  növekvő 

paranoiájáról. Az olvasás-tanulás két hete alatt minden második este találkozott Galvinnal, és a két undok szolga  idegességén kívül saját előrehaladásáról is beszámolt neki. Megegyeztek, hogy amint Breck úgy  érzi: már elég magabiztosan bánik az atlantiszi írásjelekkel, megpróbálkoznak a tündérszöktetéssel. Galvin megígérte, hogy kinéz egy megfelelő szállítóeszközt, amely elég nagy ahhoz, hogy mind a  kétszáz tündért biztonságban elvigye a szigetről, ugyanakkor elég gyors ahhoz, hogy az  esetlegesen a nyomukba szegődő atlantisziak ne foghassák el őket.  Mire Breck leért a hercegnő ablaka alatti bokrokhoz, Galvin már várt rá. – No, tesó, ma lesz az az éjszaka? – szegezte neki a kérdést köszönés helyett Galvin. – Igen – bólintott kissé megborzongva Breck. Sok vad dolgot művelt már életében, de talán még  sosem félt annyira, mint most. – Ma már olyan folyékonyan ment az olvasás, hogy abban nem  lehet hiba. És veled mi a helyzet? Sikerült szállítóeszközt találnod? – Sikerült, hát! Egy jókora repülő-féleséget szemeltem ki, amely a bányától nem messze parkol. Az  atlantisziak azon szállítják a nagyobb kristálymennyiségeket a sziget minden pontjára, és időnként  azzal ruccannak át a nagy kontinensre is, ha éppen fémeket támad kedvük bányászni.  – Miért, nekik talán nincsenek fémjeik? – Viccelsz? Egy árva érc-rögöcske sincs itt a földben. Minden fém, ami a házakon csillog, a  kontinensről származik.  – És mondd csak, elég gyors az a gép? A teherszállító járművek sosem a sebességükről híresek… – Ezt meg honnan tudod, tesó? Csak nem lettél két hét alatt gépszakértő is? – kérdezte kétkedő  hangon Galvin. – Nem, de alkalmam nyílt beleolvasni egy könyvbe, amiben a főhős egy teherszállító hajó  kapitánya volt, és… – A főhős? Azt meg hogy kell érteni? – A könyv egy regény volt. Kitalált történet, kitalált szereplőkkel – magyarázta Breck. – Kicsit úgy  képzeld el, mint népünk ősi legendáit. – Csakhogy a mi ősi legendáink igazak – világított rá Galvin. – Hát persze – bólintott Breck –, de attól még ezek a kitalált történetek elég… érdekesek. És mint  látod, néha még hasznosak is. Jut eszembe, nem őrzik a kiszemelt repülőgépet? – Minek őriznék? Ezek nem lopják el egymás járműveit, és miért is tennék? Jóformán az egész  életüket a szigeten élik le, és ha mégis elhagyják rövid időre, az csak az ércbányászat miatt van.  Senkinek sem áll érdekében járműveket elkötni. Azt hiszem, egymás lovait sokkal hajlamosabbak  eltulajdonítani, mert az… ritkaság. Legalábbis sokkal nagyobb ritkaság, mint a kristálygépeik. Breck bosszúsan rúgott bele egy kavicsba. – Gyalázat, amit ezek Tündéranya könnyeivel művelnek! – Az. De sajnos nem tehetünk semmit. Vagyis csak annyit tehetünk, hogy a lopott gépben  található kristályokat megőrizzük. Legalább a könnyek ily kicsiny részével tisztelettel bánhatunk. – Igen – helyeselt Breck. – Ez a legkevesebb, amit megtehetünk. De nagyon bánt, hogy a többi  könnyet nem menekíthetjük el innen, ezeknek a gazoknak a karmai közül… – No, ez olyan általánosítás volt, mintha a te hercegnődet is gaznak tartanád – kuncogott Galvin. Breck elnyomott egy feltörni akaró sóhajt. – Nem… ő nem az. Ő annyira más, mint a többi atlantiszi! Jó és kedves és megértő… és megígérte  nekem, hogy beszél az apjával, hogy jobb életkörülményeket biztosítsanak a népünknek. Szóval  ha… ha valamiért nem sikerül ez a ma éjszakai akció… legalább ennyi reményünk marad. – De az akció sikerülni fog! Szentséges Tündéranya, úgy beszélsz, mintha nem is igazán akarnád,  hogy sikerrel járjunk! – Mi jut eszedbe? Persze, hogy azt akarom, hogy sikerüljön! Biztonságba akarom szöktetni a népet! – A népet talán… de saját magadat is? Vagy maradnál inkább a bájos hercegnő ölebe? Breck remélte, hogy Galvin a sötét ellenére is látja lesújtó pillantását. Még hogy örökre a hercegnő  rabszolgája maradjon? Micsoda ostobaság ez? – Jó, bocs, ez durva tréfa volt – szólt a láthatatlan tündér. – Gyere, induljunk. Ahogy Galvin mögött végiglopakodott az édes illatot árasztó bokrok között, Breck szívét minden  elszántsága ellenére is valami megmagyarázhatatlan hiányérzet töltötte el. Visszapillantott a  sötéten ásító ablak felé, amely mögött Dianté aludta az igazak álmát. Elszorult a szíve, de már  nem volt visszaút: döntött. A népe fontosabb, mint egy csinos pofika, még akkor is, ha a csinos  pofika tulajdonosának annyira felvágták a nyelvét, hogy kész öröm vitatkozni vele.  Népének semmi keresnivalója többé Atlantisz szigetén, és Breck eltökélte, hogy ha addig él is,  kiszabadítja őket fogságukból. Már csak azért is, hogy könnyítsen háborgó lelkiismeretén. Ha a  szökőkút-robbantás gondolata nem fogalmazódik meg benne, és nem rángatja bele a cimboráit,  akkor… akkor minden másként történt volna. És valószínűleg Diantét sem ismerte volna meg. Megrázta a fejét, és kiparancsolt belőle minden hercegnős gondolatot. Feladata van, és most csak  arra szabad koncentrálnia.

   o    A palotakertből gyerekjáték volt kijutni az utcára, Galvin ugyanis láthatatlanul, szellemet játszva  elterelte a kapuban álló őr figyelmét, hogy Breck kisurranhasson mellette.  Hamarosan már a külváros csendes utcáit rótták, kerülve az oreikhalosz-lámpák ezüstös fénykörét.  Minél kijjebb jutottak a városból, annál gyérebb volt a közvilágítás. Amikor Breck a város  legszéléről hátrapillantott, egészen letaglózta a látvány: a dombon álló királyi palota tornyai csak  úgy ragyogtak a fénykristályoktól, a domb oldalában álló nemesi kúriák majdnem olyan gazdagon  tündököltek, mint a palota, az összes többi lakóházon azonban csak elvétve akadtak oreikhaloszlámpák, és a városközponttól távolodva még a tessék-lássék elhelyezett lámpák is fokozatosan  ritkultak. A fiú ekkor döbbent rá, hogy éjszaka még sosem figyelte a várost – legalábbis sosem  ebből a nézőpontból –, és most akaratlanul is elfintorodott a fényűzés és a viszonylagos  szegénység e durva ellentéte láttán. Ugyanakkor tudta, hogy Atlantisz szigetén senki sem éhezik –  talán csak a tündérek népe –, de kétségtelenül akadtak szerényebb életkörülmények közé  kényszerült lakosok, akiknél valószínűleg még ő is jobban élt a palotában. – Mit ácsorogsz ott? – pisszegett oda neki az unokatestvére.  – Hova ez a nagy sietség? – suttogta vissza Breck. – Messze még a hajnal! Vagy talán időre  megyünk? – Ha éppen tudni akarod, tündértársaink már várnak! Tegnap éjjel beosontam a bányába, és  figyelmeztettem a királyt és a királynőt, hogy készüljenek fel, mert az elkövetkező három éjszaka  egyikén megpróbáljuk megszöktetni őket. A szüleid odáig voltak a boldogságtól, hogy életben  vagy, mert azt hitték, megöltek téged. Sőt, még a kis menyasszonyod is örült… szerintem sokkal  jobban kedvel téged, mint te őt. Brecket Shanna ezúttal sem érdekelte, de szülei említésére elszorult a torka. Milyen szörnyű  lehetett nekik, hogy hetekig holtnak hitték egyetlen fiukat! – Te, Galvin… – ragadta meg unokatestvére ruhájának szegélyét, amikor az már indult volna  tovább –, igaz az, hogy a mieink… szóval… vad szerelmeskedésbe kezdtek a bányában? Láttad  ennek bármi jelét, amikor tegnap éjjel…? A másik fiú elfojtott egy kuncogást. – Csak egy párocskát láttam, de még ők is csak az első… hm… simításoknál tartottak. Lehet, hogy  ha kicsit később megyek, kínos helyzetben találom őket. De hát szerinted lehet ezen csodálkozni?  Mi maradt szerencsétleneknek, miben találjanak egy kis örömet, ha nem egymásban? Te nyilván  nem láttad, de a szárnyaik szinte kivétel nélkül feketére váltottak, annyira nem maradt öröm az  életükben. Csak ez az egy. Breck komoran bólintott. A tündérek szárnya születésüktől fogva színes volt, általában egy adott  színt vett fel „nyugalmi” állapotban – ez Breck esetében a zöld volt –, de ha a tündért felhergelték,  szárnya mérgében vörösre változott, ha félt, akkor pedig elhalványult. Ezeknek a változásoknak  semmi köze nem volt a mágiához, így a tündérek szárnya a varázsvesztés után is ugyanúgy  tükrözte hangulatukat, mint régen. Most pedig a szárnyak gyászba borultak. – De már nem sokáig – szólt eltökélten a fiú. – Kiszabadítjuk őket, és ismét boldogságtól  ragyoghat a szárnyuk! – Úgy van. De ahhoz ideje lenne indulnunk! Továbbsiettek hát, ki a városból, melyet nem határolt városfal, elvégre kitől is kellett volna  tartaniuk az atlantisziaknak? A település szélét egyszerűen az jelezte, hogy az épületek elmaradtak  mögöttük, s ők a pompázatosan csillagos ég alatt találták magukat, minden mesterséges fénytől  távol. Breck egy pillanatra az égbolton felejtette a pillantását – régen látta már ilyen szépnek,  talán csak otthon, a messzi északon –, de társa finoman oldalba bökte, és ismét útnak indultak. Jó  darabig bandukoltak a csaknem szurokfekete éjszakában, mire újra fényeket láttak: lobogó fáklyák  fényeit. – Az ott már a bánya – szólt Galvin. – Látod, tőlük még a kristályvilágítást is sajnálják. Azok a  kristályok meg, amiket odalent kifejtenek, addig úgysem világítanak, amíg nincsenek megcsiszolva. – Szóval odalent is csak fáklyák világítanak? – suttogta vissza Breck. – Igen, de csak hellyel-közzel, hogy a korom ne szennyezze a kristályokat. Sötét lesz odalent.  Olyan sötét, hogy abban talán még Shannát is vonzónak találod majd… – Tündéranya szerelmére – forgatta a szemét Breck –, miért jössz nekem folyton Shannával? – Azért, unokatesó, mert élvezem a szenvedésedet – válaszolt Galvin egy kicsit túl sok jókedvvel  ahhoz képest, hogy épp az életüket tették kockára. – A bejáratnál két őr áll. Én odamegyek, és  leütöm őket egymás után egy meggyújtatlan fáklyával. A te dolgod az lesz, hogy belopózz  mellettük, de ne menj túl mélyen a barlangba, és ne csapj zajt, mert nem sokkal beljebb újabb két  őr strázsál. Elég lesz húsz-harminc lépést megtenned befelé, és ott várj meg.

– Összesen négy őr van? Négy őr kétszáz tündér ellen? – mormolta Breck. – Ez nevetségesnek  hangzik. – Na igen, csakhogy a mieinknek nincsenek fegyverei, az őröknek meg ott van az a nyavalyás  kristálylándzsa, ami valamiféle sugarat is képes kilőni. Elég veszedelmesnek tűnik. Midhir őfelsége  mesélte, hogy egy páran megpróbáltak birokra kelni az egyik őrrel, de az órákra megbénította őket  a fegyverével. Az egyikük súlyosan meg is sérült… Breck úgy érezte, Galvin nem véletlenül nem vitte le a hangsúlyt a mondat végén – mintha akart  volna még mondani valamit, de meggondolta magát. – Meghalt az illető? – kérdezte csendesen. – Nem azonnal… de meg. Pedig jobb lett volna neki, hogy ott helyben szörnyethal. Jó egy napig  szenvedett. A vörös hajú tündért kirázta a hideg, de tudta, hogy nem az éjszaka hűvösétől, hanem a rideg  valóságtól. – Remélem, nem az egyik közeli rokonom vagy barátom volt. – Casey papa volt az. Nem közeli rokon… de azért csak rokon. Legalább az vigasztaljon, hogy idős  volt már. Betöltötte a kilencezret.  – Még élhetett volna akár háromezer évig is! – Brecknek ökölbe szorult a keze. Kedvelte az öreget,  aki sok mesét mondott neki gyerekkorában. Tündéranyás meséket. – A többiek élni is fognak, és nemcsak háromezer évig, hanem sokkal tovább! Mert mi  kiszabadítjuk őket! – ragadta meg a karját Galvin. – Felkészültél, tesó? – Fel. – Akkor gyerünk!    o    Minden gyorsan történt, túl gyorsan, és Breck úgy érezte, nem képes lépést tartani az  eseményekkel. Bezzeg, amikor még tündérszárnyakon repdesett ide-oda, képes volt villámgyors  cikázásra, és mintha az esze is úgy forgott volna, mint a szárnyizmai! Most azonban, szárnyak  nélkül csak féltündérnek érezte magát, és lassabban mozogtak a tagjai, de még az agytekervényei  is. Egyik pillanatban egy tompa puffanás kíséretében összeesett a baloldali őr, kristálylándzsája a  porba hullott, a másik őr pedig azonnal körbefordult, a támadó után kutatva, csak hogy egy  másodperc múlva ő is ájultan rogyjon a földre. Galvin tündérként is egy kicsit magasabb volt  fajtársainál, így nem esett különösebben nehezére, hogy alaposan nyakszirten vágja az  atlantisziakat. Breck egy pillanatnyi késéssel, de besietett a barlang száján unokatestvére után, aki áttetsző  alakjával a fáklyák fel-fellobbanó fényénél szinte kísérteties látványt nyújtott.  Nagyjából húsz lépés után, két fáklya között félúton, ahol a legmélyebb volt a sötétség, Galvin  megállította Brecket, ujját a szájához nyomta, és előrelopakodott. Breck a helyzet véres  komolysága ellenére is viccesnek találta Galvin lopakodását, hiszen nincs emberfia, aki láthatatlan  formájában észrevenné, hacsak a dorong el nem árulja.  Egy halk nyögés és egy puffanás jelezte, hogy a harmadik őrt is sikerült harcképtelenné tennie, a  negyedik azonban élelmesebbnek bizonyult – valószínűleg észrevehette a félhomályban a  láthatatlan tündér kezében tartott, nagyon is látható dorongot, és elkeseredett küzdelembe  bocsátkozott nála jóval kisebb ellenfelével. Breck jó néhány pillanatig hallgatta a küzdő felek  fogcsikorgatását és lihegését, mire úgy döntött, hogy közbeavatkozik. Jókor érkezett a segítsége,  mert a szemfüles őr épp kiütötte a fegyvert láthatatlan támadója kezéből, és megmarkolva Galvin  ruháját ott ütötte-vágta a szerencsétlen tündért, ahol csak érte.  Ahogy Breck kimozdult a sötétből a fáklyák fényébe, az őr rögtön észrevette, és eleresztette félig  összevert ellenfelét, hogy új támadójára összpontosítsa figyelmét. Breck most látta csak igazán,  hogy milyen hatalmas, izmos emberrel került szembe: az atlantiszi egy fejjel magasabb volt nála,  és legalább kétszer annyit nyomott. Arcán elszánt, már-már állatias kifejezéssel indult meg az  újabb ellenfél irányába. Ezt Galvin azonban már nem hagyhatta annyiban: megtörölte vérző száját,  és minden erejét összeszedve hátulról nekirohant az őrnek. Miután sikerült ledöntenie a lábáról,  megpróbálta lefogni vadul kapálózó karjait. – A husáng, tesó! Üss! – zihálta Brecknek. A fiú ösztönösen cselekedett: felmarkolta a földről Galvin elejtett fegyverét, és jókorát húzott a  melák atlantiszi fejére. Természetellenes reccsenés hallatszott, és Breck undorodva ejtette el a  husángként használt fáklyát. – Szerinted meghalt? – kérdezte. Az atlantiszi feje alatt a földön vértócsa csillant. – Lehet – válaszolt sötéten Galvin, és leszállt áldozatukról. – De a másik három él. – Látva Breck  holtra vált ábrázatát, barátságosan megszorította a karját. – Nem tehettél mást.

Nem tehettem mást, nyelt egyet Breck. Akkor is gyilkos vagyok. Megfordult vele a barlang, és a falnak kellett támaszkodnia. Tényleg túl gyorsan történt minden –  most, hogy jobban belegondolt, valószínűleg csak néhány perc telhetett el azóta, hogy  megérkeztek a bánya bejáratához, és máris elintéztek négy őrt.  Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét, de nem a bejárat felől, hanem a bánya mélyéről. – Hát itt vagytok! – szaladt elébük egy asszony a boldogság rózsaszínjétől villódzó szárnyakkal, és  hevesen a karjaiba zárta őt, már amennyire ez lehetséges volt úgy, hogy az asszony csak a fiú  derekáig ért. – Kisfiam! Hát élsz! Élsz, és eljöttél értünk! Én hősies fiam! Breck abban a pillanatban mindennek érezte magát, csak hősiesnek nem: vér tapadt a kezéhez. – Jaj, Derry, hagyd a fiút! – Apja, Niall, szabályosan elráncigálta feleségét Brecktől, és most ő  vonta csontropogtató ölelésbe fiát. – Jó téged egyben látni, kölyök, még akkor is, ha ilyen csúnya  nagyra nőttél! – Ha sikerült befejeznetek a fiatok ajnározását, ideje megszöknünk – szólt hűvösen Morrighan,  majd egész halvány, alig látható mosollyal Breck felé biccentett. – Eddig jól csináltátok. Nincsenek  őrök odakinn? – Vannak, de eszméletlenek – felelt Galvin, nehezen szedve a levegőt. Kezét a térdére  támasztotta, és úgy festett, közel áll hozzá, hogy ő maga is elájuljon.  Lehet, hogy sokkal durvábban megsérült, mint eddig hittem? – gondolta aggódva Breck. – A jármű készen áll? – kérdezte most a király. Galvin reszketegen bólintott. – Itt van… a barlang szájától alig ötven szárnycsapásnyira. És nem őrzi senki. – Helyes, akkor gyerünk kifelé! – szólt a királynő a háta mögött felsorakozott tündéreknek.  Látszott rajtuk, hogy már várták a megmentők érkezését, mert olyan takaros négyfős oszlopokba  rendeződtek, mint akik egész nap ezt gyakorolták, szárnyaik pedig az izgatottságtól ezernyi  színben tündököltek. Kész csoda, hogy az őröknek nem tűnt fel a szárnyszínváltozás, és nem  kezdtek gyanakodni. A rendezett oszlopokból egyedül csak Breck szülei váltak ki – ők és Shanna. A  lány azonban nem futott oda hozzá, csak zavartan állt egyik lábáról a másikra, mint aki nem tudja  eldönteni, hogy üdvözölje a hőst, vagy inkább oldalazzon vissza a számára kijelölt sorba. Végül  egy határozott biccentéssel adta Breck tudtára, hogy méltányolja a jelenlétét, majd visszaállt két  társnője közé. Alighogy Shanna beleolvadt a tündérlányok seregébe, léptek hallatszottak a folyosón, ezúttal  azonban a bánya bejárata felől.  – Mi ez az éjféli nagygyűlés, tündérkéim? – kérdezte egy rekedt hang kajánul. – Csak nem szökni  készültök? Breck a fáklyák fényében egy tucat atlantiszi őrt pillantott meg, ahogy előreszegezett  kristálylándzsákkal a népét méregetik. A lándzsák hegye körül kék, piros, lila szikrák szaladgáltak,  jelezve, hogy a fegyverek aktívak, és bármelyik pillanatban képesek csapást mérni a foglyokra. – Nem mondom, egész ügyesen lefegyvereztétek a bányaőröket – jegyezte meg az egyik férfi –,  de eddig tartott a játék. Te ostoba – nézett most Breckre –, képest voltál otthagyni a palotát és a  hercegnőt, hogy segíteni próbálj egy eleve kudarcra ítélt szökési kísérletben? A herceg jól tette,  hogy utánad küldött. Sejtette ő, hogy rosszban sántikálsz! A herceg, szűkült össze Breck szeme. Hát persze, Nikiász herceg ki nem állhatta őt. Soha egy szót  sem szólt ugyan hozzá, de akárhányszor összefutott vele a folyosón vagy Dianté szobájában,  őfensége olyan utálkozó pillantást vetett rá, hogy az kétséget sem hagyott érzései felől.   – Nem sántikáltam semmi rosszban, mert a népem megmentése nem rossz – lépett elő felszegett  fejjel Breck. Már úgysem volt vesztenivalója; legalábbis ő úgy érezte, hogy nincs. Ezt a csatát már  elvesztették, holott még el sem kezdődött. Hiába voltak húszszoros létszámfölényben, az ellenség  kezében fegyver volt, hatékony, erős fegyver, míg nekik nem volt semmijük, csak a szívükben égő  szabadságvágy. – A néped megmentése? – röhögött az egyik őr. – Igazi kis mókamester a fiú! Na, intézzük el őket! Az események, melyek eddig sem folydogáltak éppen lassan, ismét úgy felgyorsultak, hogy Breck  szinte követni sem tudta. Galvin mozdult elsőnek: talán azt hitte, láthatatlanságában nem sérülhet meg még jobban.  Nekiugrott a hozzá legközelebb álló őrnek, aki a tündér lendületétől elesett és feldöntötte egy  társát is. A tizenkettőből még így is tízen maradtak talpon, és kezdtek egyszerre tüzelni.  Kábítólövedékek voltak – legalábbis Breck remélte, hogy csak azok –, és a tündérek első sorai  eszméletlenül rogytak a barlang padlójára.  Némelyek vad kiáltással vetették magukat az atlantisziakra, és vagy félúton összeestek a  kristálylándzsák kibocsátotta sugaraktól, vagy elérték az ellenséget, de érdemben nem tudtak kárt  tenni benne, hiszen a tagbaszakadt emberekhez képest aprócskák, és a kemény munkának  valamint a módszeres éheztetésnek köszönhetően gyöngék voltak. Breck nem tudta, meddig tartott a hiábavaló tusa, mert nem sokkal azután, hogy ő is  elkeseredetten, halálra szántan vetette bele magát a forgatagba, valaki vagy valami alaposan fejbe 

vágta, és a földre zuhant. Az utolsó, amit látott, mielőtt elvesztette az eszméletét, Galvin fénytelen  tekintete volt, ahogy a semmibe mered. Breck nem tudta, hogy unokafivére az előző párharcban  szerzett sérüléseibe halt bele, vagy most törte nyakát. Csak annyit tudott, hogy boldogan követné  Galvint az örök tündérmezőkre.    oooooOOOooooo    * Az atlantisziak természetesen nem Celsiusban mérték a hőmérsékletet, de egy ahhoz  meglehetősen hasonló skálát használtak. Az ő skálájukon is nulla fok a fagypont, a víz forráspontja  viszont 150 fok. A molekuláris genetikai félmondat forrása a Wikipedia.

Hetedik fejezet Megtorlás   Nikiász rég látta apját olyan komornak, mint most, ahogy a trónteremben járkált fel s alá, sötét  pillantásokat vetve a tündérkirályra és -királynőre, valamint arra a néhány szerencsétlen  rabszolgára, akiket az ütközetben elszenvedett sérüléseik miatt behozott a palotaőrség. Köztük  volt húga kis kedvence, a vörös hajú Breck is, ám ő még nem tért magához, és Nikiász a szíve  mélyén azt kívánta, soha ne is ébredjen fel: jobb lesz neki is és Dianténak is. – Tudjátok, hogy lázadásért azonnal kivégeztethetnélek titeket? – szólalt meg Damianosz,  tekintetét a tündérkirályi párra szegezve. – Talán jót is tenne a közmorálnak, ha a népetek látná,  mire vagyok képes az uralkodóikkal! Talán akkor végre sikerülne annyira megfélemlítenem őket,  hogy többet meg se forduljon a fejükben a szökés gondolata! – Tehetsz bármit, népünk sosem fogja feladni a reményt, hogy egy nap újra szabad lehet – szólalt  meg a tündérkirálynő. – Nem bizony! – tette hozzá kissé bizonytalanabbul a férje. – Végleg talán nem veszítenék el a reményt, de jó hosszú időre elrettennének a kísérletezéstől –  folytatta komoran Damianosz.  – Igazán nem értem, miért okozol magadnak ennyi gondot – csóválta meg a fejét gúnyos  mosollyal Morrighan királynő. – Nem lenne egyszerűbb száműznöd minket a szigetedről?  Varázserőnk már nincs, soha nem térhetnénk vissza, hogy bajt keverjünk, és akkor valóban nem  kellene attól tartanod, hogy ismét szökni próbálunk, és menet közben esetleg megsérül néhány…  embered. – Három! – dörrent Damianosz hangja. – Hárman haltak meg az őreim közül! Miattatok! – Közülünk pedig tizenheten vesztek oda – válaszolt csípősen Midhir király –, és úgy tűnik, egy  páran még csatlakoznak hozzájuk – pillantott most a sebesültekre, akiket a palotaőrök egy  kupacba hánytak. A tündérkupac felől időnként panaszos nyögdécselés hallatszott, most azonban  egy tiszta, értelmes hang hasított a Midhir szólama után beállt csöndbe: – Sosem… sosem hódolunk be neked, Atlantisz királya! Megfoszthattál az erőnktől… a  röpképességünktől… de sosem töröd meg a Tuatha De Danannt! Végleg soha! Nikiász látta, hogy apja még jobban elkomorul, és a sebesültek halmához lép, ahol jó néhány  pillanatig keresi tekintetével a hang forrását. – Itt vagyok… itt lent – folytatta gyönge, mégis határozott és gunyoros hangon az iménti felszólaló.  Egy idős tündérapó volt, akinek hosszú, ősz szakálla vértől csöpögött. Ugyan csak a válláig látszott  ki a többiek egymásra dobált teste alól, a herceg számára mégis világos volt, hogy a halálán van,  de utolsó lélegzetével is be akar tartani az atlantisziaknak. Az efféle hősiességet ugyan  ostobaságnak találta, de a szíve mélyén tisztelettel adózott az öregnek. Damianosz keze egyetlen intésével félregörgette a többi sebesültet az öreg testéről, és Nikiásznak  a szájára kellett nyomnia a kezét és lehunynia a szemét, hogy el ne hányja magát: a vén tündér  mellkasán mély seb tátongott, néhány bordája pedig átszúrta a bőrét, és félig fehéren, félig vértől  vörösen meredt a mennyezet felé.  – Áltatod magad, öreg – mondta Damianosz, de hangja nem csengett olyan keményen, mint  amikor Midhirrel és Morrighannal beszélt: talán ő is érzett egy csepp tiszteletet ez iránt a haldokló  de bátor tündér iránt, még akkor is, ha ezt soha be nem ismerte volna. – Népetek elbukott, és  soha nem emelkedhet fel újra. – Téééévedsz – lehelte az öreg, és száján vörös patak buggyant ki, még jobban összemocskolva a  hófehér márványt, melyet már így is összekent társai vére. – Nem vettétek el végleg az erőnket… 

addig nem, amíg él a Kő… addig élünk mi is… és él a remény. – A kő? Miféle kő? – szegezte neki a kérdést Damianosz, de az öreg csak mosolygott rá egy  utolsót, mintha csúfolódnia akarna: „úgysem szeded ki belőlem” –, majd lehunyta szemét, és nem  mozdult többé. – Miféle kő? – A király most Midhirhez és a feleségéhez fordult.  – Az öregnek elment a józan esze – tette karba a kezét Morrighan. – Haldoklott. Félrebeszélt. És  egyébként sem volt soha teljesen beszámítható.  – Szerintem viszont nagyon is tudta, miről beszél – válaszolt Damianosz. – Halálakor talán még a  legelvetemültebb ember… avagy tündér sem hazudna. – De, ő igen – válaszolt a tündérkirály. – Szemérmetlenül hazudott, a bolondját járatta veled. Azt  akarta, hogy úgy hidd, nem árthatsz nekünk. – Én viszont úgy gondolom, ő az igazat mondta, és ti vagytok azok, akik hazudnak – felelt  Damianosz.  Nikiász, akinek kissé nehezére esett mások fejével gondolkodni – néha még a sajátjával is –, nem  tudta mire vélni a dolgot. Mi értelme lett volna annak, hogy a haldokló öreg kifecsegjen egy titkot,  amellyel árthat saját népének? Hacsak nem csapdába akarta csalni az atlantisziakat… de ha  csapdát akart állítani nekik, akkor ugyan, Midhir és Morrighan miért akarja meggyőzni az apját,  hogy nem szabad hallgatnia az öregre? A herceg teljesen összezavarodott, és volt egy olyan sanda  gyanúja, hogy ebben a helyzetben még talán a húga sem menne sokra az eszével.  Mintha csak a trónörökös gondolataira akart volna válaszolni, Dianté robbant be a trónterembe  kissé zilált külsővel. Látszott, hogy legszebb álmából ébresztették: hálótógát viselt, haja pedig  kócosan omlott a hátára. – Apám, Nikiász, mi folyik itt? – kérdezte olyan vádló hangon, mintha csak ők tettek volna valami  szörnyűséget, holott a tündérek a bűnösek, ők akartak megszökni. – Ezt kérdezd a kis ölbéli rabszolgádtól! – förmedt rá Damianosz. – Már ha felébred egyáltalán… – Breck! – sikkantott Dianté, és ha Nikiász nem kapja el a karját és tartja vissza, bizonyára  elköveti azt az ostobaságot, hogy térdre esik egy rabszolga mellett. – Mi történt vele? Mi történt a  többiekkel? Beszéljetek! – A kis rabszolgád szöktetési kísérletet tett. Ezzel hálálta meg a törődésedet, lányom – válaszolt az  apjuk, és sarus cipőjével meglökte a vörös hajú fiú testét, mire az a mellkasáról a hátára  hengeredett. Talán pont erre a pozitúra-váltásra volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen, mert  most résnyire nyitotta a szemét. – Dianté – mormolta. – Mi történt? – Breck, apám szerint te… – …megpróbáltad megszöktetni a tiéidet – fojtotta bele lányába a szót a király –, csakhogy az én  okos fiam utánad küldött egy őrt, hogy tartson szemmel, és amikor az őr észrevette, hogy  kilopózol a palotából, maga mellé vett néhány másik őrt, és egészen a bányáig követett. Ott pedig  letörték a nevetséges kis felkeléseteket, és te, fiacskám, most óriási bajban vagy. Breck arcán fájdalmas mosoly suhant át. – Végeztess ki. A halál is jobb a fogságnál. – Ne számíts rá, hogy ilyen könnyű lesz a sorsod – válaszolt jéghidegen Damianosz. – A  királyodnak és a királynődnek még talán kijár a gyors halál, de neked… nem. Breck ijedten nézett Midhirre és Morrighanra. – Nem! Őket nem végeztetheted ki! – Nem-e? Azt teszek velük, amit csak akarok! – csattant fel Atlantisz királya. – És ki is végeztetem  őket, ha el nem árulják, miféle kőről beszélt az öreg! Vagy… ha te el nem árulod – küldött egy  sötét mosolyt Breck felé. A fiú nehézkesen felült, de arcán látszott, hogy minden mozdulat óriási fájdalmakkal jár. Már épp  szólásra nyitotta a száját, amikor Morrighan lépett elő. – A fiú semmit sem tud a Kőről. Alig néhányan ismerjük a titkát. Belőle aztán semmit sem szedsz  ki! Damianosz hosszasan, töprengve mérte végig a tündérkirálynőt. – Hajlandó vagy beszélni, asszony? – Inkább meghalok. – És te? – fordult a király Midhirhez. A tündérek vezére kissé megremegett, de kihúzta magát és felszegte fejét. – Én pedig követem a feleségemet a halálba. – Rendben, tehát a halált választjátok… de előtte igenis beszélni fogtok! Varázslattal  bármelyikőtökből kiszedem, amit tudni akarok – mondta Damianosz, és Nikiásznak a hideg  futkosott a hátán apja kegyetlen hanghordozása hallatán. Az imént egy pillanatig büszkeség töltött  el a bensőjét, amikor apja életében először „okos fiam”-nak nevezte őt, de a büszkeség máris  tovaszállt, és undorral vegyes félelem vette át a helyét. – Ne! – zihálta egy elhaló hang a tündérkupac aljáról. – Ne bántsd őket! Én tudom! Tudom a titkot, 

és elmondom, ha nem bántod őket! Damianosz újabb tündéreket varázsolt le a sebesültek halmáról, míg elő nem bukkant a beszélő:  egy nyeszlett, aggodalmas tekintetű fiatal tündér. – Hát te meg ki vagy? – Brian, ne! – szólt rá Morrighan, de a fiú megrázta a fejét, és nagy nehezen feltápászkodott. – A fiuk vagyok – nézett a tündérkirályi párra –, a Tuatha De Danann hercege. És elmondom a  titkot, ha megkíméled az életüket, Atlantisz királya! – Fiam, ezzel elárulod népünket! – sziszegte a királynő, a férje pedig lemondóan ingatta a fejét.  Úgy festett, mint aki nem várt mást a fiától, és Nikiászba beléhasított a felismerés: Midhir és  Morrighan számára olyan ez a Brian, amilyen ő volt Damianosz számára: a haszontalan, szégyellni  való gyermek, aki képtelen felérni szülei nagyságához. A herceg akaratlanul is szimpatizálni  kezdett sorstársával. – Apám, azzal, hogy megmentem az életeteket, nem elárulom a népet, hanem biztosítom  fennmaradásukat – válaszolt Brian, majd Damianoszhoz fordult. – Az öreg, aki az imént halt meg,  a Kő őre volt régi otthonunkban, a messzi északon. Évezredekig ő vigyázta a Követ, és azt hiszem,  ennyi idő alatt kicsit meg is zakkant, azért csúszott ki a száján, aminek nem kellett volna. De most  már úgyis mindegy. – Vett egy mély levegőt, hogy folytassa, s ezúttal már senki sem próbálta  megakadályozni a beszédben. Minden bizonnyal belátták, hogy semmit sem tehetnek Damianosz  mágiája ellen, amellyel a király így is, úgy is kihúzná belőlük az igazságot.  – A Kő, amiről beszélek, egy hatalmas erejű mágikus tárgy, és népünk varázsereje ebből  származik. Elnyomhattad ugyan bennünk a mágiát, Atlantisz királya, de végleg nem pusztítottad  el, mert a Kő még élteti azt. Varázserőnk létezik, csak nem működik. Legalábbis azt hiszem. A Kőmágiában sosem voltam otthon, ehhez igazából csak a Kő őre ért. – Aki meghalt – vonta le a következtetést Damianosz. – De van helyette másik – válaszolt Brian. – Most egy fiatal fiú őrzi a Követ. Ő minden bizonnyal  többet mondhatna neked minderről… – Nem nagyon lesz alkalma bármit is mondani – mosolyodott el sötéten a király –, mert meghal,  ahogy a kövecskétek is megsemmisül.  A fiatal tündérherceg arca elsápadt, ahogy meghallotta a Kőre kimondott ítéletet. Előre tudhatta  volna, hogy ez fog történni, ha beszél, de azt is, ha nem, hiszen Damianosznak megvannak a  módszerei, hogy szóra bírja a hallgatagokat – varázslattal vagy zsarolással, egyre megy. Akárhogy  is, egy dolog előre sejteni egy ki nem mondott ítéletet, és egészen más dolog, ha az ember- vagy  tündérfia saját fülével hallja azt. Nikiász egyre jobban utálta tulajdon apját, s míg nemrégen még ádáz gyűlöletet érzett a tündérek  iránt, most sokkal inkább sajnálta, mint gyűlölte őket. – Hol van ez az északi otthon, ahonnan jöttetek? – faggatta tovább a király Briant. A fiú már nem is nézett szülei felé, azok pedig nem néztek őrá: arcukon mélységes csalódottság  tükröződött. – A keleti nagy kontinens északi részén van, de nem tudom pontosan, hogy hol. Túl messze ahhoz,  hogy le tudjam írni az utat, és ahhoz is, hogy visszataláljak… vagy bármelyikünk visszataláljon. –  Brian most először küldött gunyoros mosolyt Damianosz felé. – Ezer és ezer helyen lehet, és még  mágiával sem vehetsz rá minket, hogy megmutassuk az utat, mert nem tudjuk. Azelőtt, ha  hosszabb-rövidebb utakra indultunk az otthonunkból, mágiánkon alapuló ösztönünk hazavezérelt,  de te elpusztítottad ezt a mágiát… vagy legalábbis elnyomtad, használhatatlanná tetted. Úgyhogy  keresd csak meg a Követ egyedül, felséges király! Hát mégsem vagy egészen áruló, gondolta Nikiász. Annyi tartás még maradt benned, hogy szemtelenkedj apámmal… ez tetszik. Damianosz sosem a humorérzékéről volt híres, és egy hosszú pillanatig összeszűkült szemmel  méregette a tündérifjút, majd az őrökhöz fordult. – Vigyétek a fiú szüleit egy zárkába, délben pedig a palotaudvarra! A kivégzésükre. – Nem! – hördült fel Brian. – Nem így szólt a megállapodás! – Én sosem ígértem, hogy megkímélem az életüket, ha beszélsz. Abban az esetben ígértem csak  ezt, ha ők maguk beszélnek… vagy ha a vörös fiú beszél. Rád nem vonatkozott az alku, fiacskám,  neked csak… önszorgalomból eredt meg a nyelved. – Hogy lehetsz ennyire aljas? – kiáltott Brian. – Szentséges Tündéranya, ha tudom, hogy ilyen  hazug vagy, egy szót sem szólok a Kőről! Anya, apa, bocsássatok meg nekem! Én nem ezt  akartam… – Odalépett anyjához, az azonban nem hagyta megölelni magát, hanem hideg arccal  elhátrált tőle, és a hangja is ugyanolyan hideg volt, amikor megszólalt: – Inkább szedte volna ki belőlünk a Kő titkát mágiával… akkor legalább küzdhettünk volna minden  kiejtett szó ellen! Te viszont mindent elárultál neki a mi rongyos életünkért cserébe! Fogalmad  sincs, mit jelent uralkodni, hiába is tanítottunk évszázadokig! Nem ragadt rád semmi  felelősségérzet! Nem vagy többé a fiam. – De… de anyám, én csak titeket akartalak… Apám… – Brian most Midhirhez fordult, aki csak a 

fejét csóválta, és ugyanúgy ellépett tőle, mint Morrighan. – Őket zárjátok egy cellába – utasította Damianosz az őreit a tündérkirályi párra mutatva. – Hadd  búcsúzzon el egymástól a házaspár. Úgy hallottam, manapság úgyis valóságos kéjbarlangot  csináltak a rabszolgák a bányából… hát hadd vigasztalják meg egymást utoljára! A fiút küldjétek  vissza a bányába, és tegyetek róla, hogy minden tündér megtudja, mekkora áruló él közöttük!  Ennek pedig – nézett le Breckre olyan tekintettel, mint aki egy különösen nyálkás békát szemlél –  adjunk egy kis leckét! Nikiász! A te ötleted volt figyeltetni a mocskot, hát legyen a tisztesség is a  tiéd. A trónörökösnek a lélegzete is elakadt. – A… a tisztesség? Mire gondolsz, apám? – Te ott, add kölcsön a kristálylándzsádat a fiamnak! – szólt oda Damianosz az egyik őrnek,  miközben a többiek kikísérték a tündérkirályi család három tagját. – Ha jól tudom, van rajta  kábítófokozat, fájdalmas sokkoló fokozat és gyilkos fokozat. De neki túl jó lenne a gyors halál.  Nem, az efféle söpredék nem érdemli meg, hogy meghaljon… inkább hosszas szenvedést érdemel.  Nikiász, állítsd sokkolásra, te pedig – fordult ismét az iménti őrhöz – kötözd ahhoz az oszlophoz,  arccal az oszlop felé! – Apám, mit tervezel vele? – szólalt meg Dianté reszketeg hangon. – Olyasmit, lányom, amit évezredek óta nem tettek meg senkivel a szigeten. Egy kis testi fenyítést. – Úgy érted, kínzást – mormolta Dianté. – Nevezd, aminek akarod. Ha jól emlékszem a hajdani olvasmányaimból – folytatta szinte kedélyes  hangon a király –, eleink úgy vélték, az emberi hát a legalkalmasabb erre a célra, mivel az kínálja  a legnagyobb egybefüggő bőrfelületet. Ha nem akarod, lányom, ne nézd!  Breck ekkor Diantéra pillantott, és a tekintetében az eddigi haragot valami különös gyöngédség  váltotta fel. Mintha némán próbált volna bocsánatot kérni a lánytól. Dianté azonban nem úgy felelt  rabszolgája gyöngéd pillantására, ahogy bátyja várta volna; tekintetében nyoma sem volt annak a  megértésnek és segíteni akarásnak, amelyet a vörös hajú körül mindig is tanúsított: most sokkal  inkább látszott sértett hercegnőnek, akinek visszaéltek a bizalmával. Breck, látva, hogy úrnője  milyen hideg, dacos tekintettel méregeti, elfordult, és hagyta, hogy az őrök az oszlophoz kötözzék  és leszakítsák hátáról a tunika anyagát. Nikiász hirtelen arra eszmélt, hogy lándzsát nyomnak a kezébe, és csak most jutott el a tudatáig,  hogy apja azt várja el tőle, ő legyen a „hóhér”. Sosem kedvelte a vöröst, aki elcsavarta ártatlan kishúga fejét, majd el is árulta őt, mégis nehezen  vitte rá a lélek, hogy fizikai fájdalmat okozzon neki. Ismét fellángolt szívében a harag apja iránt,  aki egyre többször vette rá olyan cselekedetekre, melyeket ő becstelennek tartott. Igaz,  emlékeztette magát, ahogy az első sugarat küldte a vörös hajú hátára, a tündérek voltak a  betolakodók. Ők jöttek ide és dúlták fel a szigetlakók életét, és csak maguknak köszönhetik, hogy  így jártak. És nekünk, ismerte el, amikor a második sugarat is útjára engedte. Az elsőtől meg sem rezzent a  rabszolga, fel sem szisszent, de a másodiktól már megvonaglott egy kicsit. Túlzás, amit velük teszünk… persze, nem kellett volna a kristályaink után ácsingózniuk, de ez azért mégis sok! A  harmadik sugár már előcsalt egy halk szisszenést a fiú ajkai közül, de még hősiesen tartotta  magát. Már tizennyolcan haltak meg közülük, és még hányan fognak, ha örökre bezárjuk őket a hideg bányába?! Néhányan már most betegek, nem fogják bírni, előbb-utóbb meghalnak mind! A  negyedik csapást újabb vonaglás követte, és kiserkent az első néhány csepp vér is. Nikiász  gyűlölte a vér látványát, így hát elfordította a fejét. Megérdemlik ezt? Tényleg ezt érdemlik? Az ötödik sugárra halk szisszenés helyett már fojtott, mégis erőteljes nyögés válaszolt, mely  mintha véget sem akart volna érni, szinte egybefolyt a hatodik csapás követte nyögéssel, majd a  hetedikkel. Nikiász oldalpillantást vetett húgára, akiről mintha lepergett volna iménti dacossága, és most  remegve, körmeit a tenyerébe mélyesztve figyelte az eseményeket, de a világért sem vette volna  le szemét a szenvedő fiúról. A herceg most döbbent csak rá, hogy korábbi, enyhén túlzó állítása,  miszerint a vörös elcsavarta a húga fejét, mégsem volt túlzás: Dianté szerelmes volt. Olyan  szerelmes, amilyen Nikiász még soha, senkibe nem volt. Irigyelte is húgát ezért a tiszta, mély  érzelemért, ugyanakkor megkönnyebbült, hogy az ő szívét még nem gyötörték meg így. Mert a  világ minden kincséért sem ment volna keresztül azon a tortúrán, amit most Dianténak kellett  kiállnia.  – Fokozzunk rajta egy kicsit – szólalt meg a tízedik csapás után az apja. – Azt akarom, hogy  üvöltsön, hogy az egész palota hallja, és híre menjen; hogy a tündérek is megtudják, hogyan  ordított a kis hősük! Fiam, a legmagasabb fájdalom-fokozatra állítsd a lándzsát!* A lándzsának három főfokozata volt – a kábítás, a sokkolás és a gyilkolás –, de a második  fokozaton belül is három alfokozat létezett, Nikiász pedig eddig a legenyhébbet alkalmazta. Jól  tudta, hogy a legerősebb fájdalom-fokozatot csak egy hajszál választja el a gyilkos csapástól:  olyan erős, hogy abból két tucat ütés halálos lehet. Ő pedig nem fogja megölni a vöröst.

– Én erre képtelen vagyok! – dobta el a lándzsát, és saját magát is meglepte hirtelen jött  bátorsága. Avagy botorság volt inkább, mint bátorság? Damianosz pillantásában benne volt minden csalódás, amit valaha is örököse iránt érzett. – Akkor te folytasd – utasította az őrt, aki kölcsönadta fegyverét a hercegnek. – És ne kíméld! Nikiász látta az őrön, hogy neki sem fűlik a foga az egészhez, pedig őt arra képezték ki, hogy  bármikor használja a lándzsa bármely fokozatát, ha a királyi család életét fenyegetve érzi. De most  ugyan mi fenyegette az életüket? Talán egy kupac halkan nyöszörgő haldokló? Vagy az a  szerencsétlen, aki az oszlopnak kötözve vonaglik?  Nikiász életében először eltökélte, hogy a sarkára áll. Bármiféle tündér-elnyomást és -kínzást akar  is majd tőle az apja a jövőben, nemet fog rá mondani, még akkor is, ha apja szobafogsággal vagy  egyéb ostobasággal fenyegeti. Az őr azonban nem mondhatott nemet, így fintorogva ugyan, de maximális fájdalom-fokozatra  állította a lándzsát, és kilőtte hegyéből az első sugarat. Brecknek most először hagyta el kiáltás a száját, az őr pedig a parancsnak megfelelően nem  kímélte: úgy sorozta meg fájdalomimpulzusokkal, hogy egyik jajszava a másikat érte, a hátáról  sok kis patakban lecsorgó vér pedig összefolyt valami mással a lába körül. Nikiász elfordította a tekintetét. Soha nem látott még ehhez fogható megalázást. Pillantása ismét  húgára esett, akinek könnyek csorogtak az arcán, vonásai azonban csak gyöngédséget,  aggodalmat és félelmet tükröztek, undort a legkevésbé sem, pedig még sosem láthatott kínzást,  sem pedig felnőtt embert – vagy tündért –, aki fájdalmában maga alá vizelt. Hát ez volna a szerelem? Hogy még a legrosszabb pillanatokban is csak a jót látja a másikban? Egyáltalán, van ebben a vörösben bármi jó? – tette fel magának a kérdést Nikiász. Lennie kell, válaszolt rögtön  saját magának. Ha Dianté ennyire szereti, nem lehet teljesen elvetemült. És végül is csak az övéinek akart segíteni. – Elég! – tört most ki Dianté. – Már egy tucatot kapott a legfelső fokozatból! Még egy-két ütés, és  meghal! – Miért olyan fontos neked, hogy éljen? – vonta fel szemöldökét az apjuk.  – Te is azt akartad, hogy éljen, nem? – vetette oda a hercegnő. – Hogy éljen, és vezekeljen a  bűnéért! Hát most már vezekelt érte, hagyd életben! Kérlek, apám! A király, mint mindig, most is megenyhült lánya könyörgése hallatán, pedig Nikiász anyjuk halála  óta nem látta még ennyire feldúltnak. Dianténak tényleg különleges tehetsége volt  apjuk „megszelídítéséhez”. Damianosz intett az őrnek, hogy vágja el Breck kötelékeit, mire a szerencsétlen rongybábuként  zuhant bele saját vérébe-mocskába.  – Tégy vele, amit akarsz… de ha meghallom, hogy babusgatni mered azok után, amit tett, nem  állok jót magamért! A többieket vigyétek egy zárkába, és hívjatok hozzájuk orvost! –szólt az  őröknek. – Élő rabszolgák kellenek a bányába. – Igenis, felség! – És takarítsatok fel itt, de alaposan… felfordul a gyomrom ettől a vérfürdőtől. – A király ezzel  sarkon fordult és a kijárat felé indult, amikor egy erőtlen hang megállította: – Vá… várj!  Damianosz megtorpant, és szemmel láthatólag megdöbbent, ugyanis a megkínzott tündér  szólította meg. Nikiász hasonlóan meg volt lepve, hogy a vörös képes értelmes szavakat formálni  azok után, amin keresztülment – sőt, hogy egyáltalán eszméletén van és képes felemelni a fejét,  hogy a királyra nézzen. – Mit akarsz? – dörrent rá Damianosz. – Hogy mersz megszólítani azok után, amit tettél? – A bányában… meghalt egy… láthatatlan tündér – zihálta Breck, ügyet sem vetve a király  kérdésére és fenyegető hangjára. Úgy beszélt, mint akinek már nincs vesztenivalója, és talán  tényleg nem is volt. – Biztos… biztos nem vették észre az őrök… de keressék meg, és… temessék  el tisztességgel! Kérlek! Damianosz az őrökhöz fordult. – Hallottátok a fiatalurat? Keressétek meg a láthatatlan halottunkat… és dobjátok a tengerbe a  többi halott rabszolgával együtt! Breck, aki eddig nagy nehezen emelve tartotta a fejét, most halk koppanással visszaejtette a  padlóra, és lehunyta a szemét, mint aki végleg beletörődik a sorsába. A király gyors léptekkel elhagyta a tróntermet.  Mindössze néhány percbe telt, mire az őrök elszállították az utolsó sebesültet és halottat is, és  Nikiász egyedül találta magát a húgával és annak eszméletlen – vagy legalábbis annak látszó –  rabszolgájával. – Jól hallottam, hogy te küldtél valakit Breck után? – kérdezte Dianté.  A bátyja félszegen biccentett. – Féltettelek. A lány szeméből megértés, ugyanakkor mérhetetlen dac is sugárzott, mintha azt akarná némán 

közvetítetni: „szeretlek és utállak ezért, bátyus”.  – Legalább segíts felvinni a szobámba – szólt végül, és hangjából sem harag, sem megbocsátás  nem csendült ki. Inkább üres volt, olyan üres, amilyennek Nikiász még talán sosem hallotta. A herceg bólintott, és varázslattal megemelte a tündérfiú ernyedt alakját, majd elállította sebeinek  vérzését, nehogy végigcsöpögtesse a folyosót húga szobájába menet. – A fürdőbe vidd, és óvatosan tedd bele a kádba! – utasította Dianté. – Meg kell mosdatnunk. – Nekünk? Miért nem hívod a fürdetőket? És miért a saját kádadban? Húga azonban olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy azonnal beléfojtott minden további  ellenkezést. Nikiász nem tehetett hát mást: óvatosan beleeresztette a rabszolga vértől és egyéb  testnedvektől csatakos alakját a kádba, melyet Dianté langyos vízzel töltött tele. Breck nyöszörgött  egy kicsit, de nem tért magához. Sebei ismét vérezni kezdtek, vöröses felhőcskéket képezve a  vízben, és Nikiász, aki úgy érezte, már eddig is túlteljesítette egy rabszolgával  kapcsolatos „feladatait”, nem vette a fáradságot, hogy ismét elállítsa a vérzést. Inkább karba tett  kézzel figyelte, ahogy húga lefejti Breckről az ázott, koszos tunika-maradványokat, és gyöngéden  végigdörzsöli a fiú testét egy szivaccsal.  – Apánk valószínűleg kiborulna, ha megtudná, hogy még ott lent is te mosdatod – jegyezte meg  szárazon. Dianté ügyet sem vetett rá: enyhén elpirulva, de kitartóan fürdette a rabszolgát. Nikiászt  elfogta a sárga irigység: Poszeidón a nyavalyás tündérrel sokkal bőkezűbben bánt „odalent”, mint  ővele. – Kész – jelentette ki Dianté. – Segíts kiemelni a kádból, és tedd le az alvószőnyegére! – Igenis, királyi fenség – hajolt meg tettetett alázatossággal a herceg, és kilebegtette Brecket a  hófehér szőnyegre, amelyet – jól tudta – pillanatok alatt össze fog vérezni. Sebaj, ez már legyen a  húga gondja. – Remélem, többet nem kívánsz tőlem – jegyezte meg csípősen, amikor Dianté  követte őt a szobába egy jókora törölközővel. – Egyelőre. – Helyes. Ezzel egyet letudtunk a három… tartozásomból. – Ó, nem, bátyus! Ez még nem afféle kérés volt! Bármely szolgát megkérhettem volna, hogy  cipeljék fel ide, csakhogy az összes őr azzal volt elfoglalva, hogy a többi rabszolgát kísérgesse! Te  voltál kéznél, ez minden! Az a három kívánság még jár nekem. És csak akkor fogom elhasználni  őket, ha olyasmire lesz szükségem, amit más nem adhat meg nekem, csak te. Ma éjszakára  végeztünk, Nik. Elmehetsz. A trónörököst arculcsapásként érte a hang, amit húga vele szemben megengedett magának,  mégsem tett rá megjegyzést. Odabiccentett Dianténak, és elhagyta a lakosztályt.    oOo    Breck hol ébren volt, hol elvesztette az eszméletét, de fájdalmai még az ébrenlét perceiben is  annyira elködösítették elméjét, hogy nem lehetett benne biztos, mi az álom – a rémálom – és mi a  valóság. Kusza képek és kusza kérdések kavarogtak benne: Brian értelmetlen árulása, a szörnyű  tudat, hogy őfelségééket hamarosan kivégzik, és a rejtély, hogy a hajdani Kő-őr miért árulta el a  Követ. Igaz, az öreg őrszolgálata utolsó néhány évtizedében állítólag már nem volt teljesen  beszámítható, de annyira csak nem bolondulhatott meg, hogy szándékosan veszélynek tegye ki a  Tuatha De Danann legdrágább kincsét! Hacsak… nem csapdát akart állítani az atlantisziaknak. Breck nem sokat tudott a Kőről, inkább csak  általánosságokat, akárcsak a többi tündér, de azzal tisztában volt, hogy a varázskristály jelentős  önvédelmi energiákkal rendelkezik. Valószínűleg nem lenne egyszerű dolga az atlantisziaknak, ha  el akarnák pusztítani. Persze, ahhoz először meg kellene találniuk… és lehet, hogy az sem sikerül  nekik. Breck minden kínja ellenére is elmosolyodott a gondolatra, hogy az ostoba szigetlakók akár  évezredekig is kereshetik a tündérek Kövét, és talán sosem találják meg. Ezzel a gondolattal vesztette el ismét az eszméletét, a kínzás megkezdése óta már vagy  harmadszor, és amikor legközelebb felébredt, arra eszmélt, hogy múlóban van a fájdalom. Talán meghaltam? – gondolta, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. Bár még homályos volt a  látása, annyit azért így is meg tudott állapítani, hogy egy túlvilági szépségű női arc néz le rá. Ez  pedig csak tovább erősítette gyanúját, hogy az örök tündérmezőkre jutott.  – Szent Poszeidón, annyira aggódtam – suttogta a gyönyörű lány, és Breckben felmerült, hogy az  örök tündérmezőkön senki sem emlegetné az atlantisziak istenét. Pislogott még néhányat, hogy  kitisztuljon a látása, és végre felismerte a nőt. – Di… Dianté – lehelte.  – Shhh, ne beszélj – csitította a lány, és letett egy kristályszerkentyűt a közeli asztalkára. – Még  gyenge vagy, de gyógyulsz. Ez az oreikhalosz-műszer beforrasztotta a sebeidet. Most pedig ideje 

megszárítkoznod… vagyis majd én megszárítalak – tette hozzá egy apró kacaj kíséretében. –  Remélem, nem fáztál meg nekem, amíg a hátadat gyógyítgattam, de nem akartam, hogy még a  törölközőt is összevérezd, épp elég, hogy a szőnyegnek annyi… A lány szavainak jó, ha fele eljutott Breck tudatáig, de úgy tűnt neki, mintha Dianté össze-vissza  beszélne, csak hogy ne boruljon síri csönd a szobára. A lány keze közben ide-oda csúszkált a fiú  testén a törölközővel, a mellkasáról a karjára, a karjáról a hasára, majd pedig lejjebb és lejjebb,  egészen a térdéig.  Hiába érezte Breck lassúnak és összefüggéstelennek a gondolatait, megfáradt agya annyira még  képes volt, hogy megdermedjen, ahogy a hatalmas törölköző utolsó ráncai is lecsúsztak az  ágyékáról, miközben Dianté már a térde és a bokája között szárogatta a lábát és a középső  régiókra oda sem figyelve folytatta monológját. – …persze dühösnek kellene lennem rád, és valahol az is vagyok, hiszen elszöktél és becsaptál, de  megértem, hogy a népeden akartál segíteni, amit viszont nem tudok elítélni. De azt meg kell  mondanom, hogy gyanús voltál nekem az elmúlt hetekben, az a túlzott lelkesedés az olvasásórák  iránt… – A hercegnő megrázta a fejét, ahogy a törölköző csücskét a nedves lábujjak közé  csúsztatta. – Volt valami célod vele, igaz? Volt valami köze a szöktetéshez, jól gondolom? – Most  nézett csak fel elmélyült munkájából, Breck tekintetét keresve, de pillantása félúton megakadt  valamin, ami hirtelen minden figyelmét elvonta az olvasásórákról. A fiú nyelt egyet, és lomha agyán átcammogott a gondolat, hogy talán meg kellett volna próbálnia  eltakarni magát, de rájött, hogy hiába is tenné: a hercegnő így is, úgy is észrevenné. Ráadásul túl  gyöngének érezte a karjait ahhoz, hogy egyáltalán megmozdítsa őket. – Sa… sajnálom – mormolta, és hirtelen azt sem tudta, mire értette: arra, hogy átejtette Diantét  az olvasásórákkal, vagy arra, hogy akarata ellenére ismét kínos helyzetbe került és kínos helyzetbe  hozta a lányt is. Dianté nyelt egyet. – Sose sajnáld – suttogta, és a fiúnak fogalma sem volt, ő mire érti ezt. – Nézd, az egyik tündér azt mondta… tudnom kell olvasni, hogy el tudjuk kötni az egyik hajótokat,  ami tele van feliratokkal… és ezért… ezért kellett rávennem téged, hogy taníts, és nagyon saj… Puha ajkak heves támadása fojtotta belé a szót, és Breck egy hosszú pillanatig levegőt sem kapott. – Ne sajnáld. Azt se – rebegte Dianté, és újra megcsókolta. Breck azon kapta magát, hogy  gyöngének vélt karjai ösztönösen a lány dereka köré fonódnak, és felnyög – hogy az egész testét  átjáró, de már múlófélben levő fájdalomtól, vagy valami egészen mástól, azt nem tudta volna  megmondani.  A hercegnő aggodalmas tekintettel húzódott el. – Ennyire fáj még mindig? Breck megrázta a fejét. – Sajnálom, hogy végig kellett nézned az egészet – motyogta. – Azt se sajnáld – válaszolt a lány. – Pont ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretlek. A fiú azt hitte, rosszul hall. – Szeretsz? – Veszélyesen – mosolyodott el a hercegnő.  – Az jó. Szeretek veszélyesen élni – kacagott fel reszelős hangon Breck, és némi nehézség árán,  de felemelte a kezét, hogy végigsimítson a lány arcán. – Én is szeretlek, hercegnő. – Tudom – felelt amaz, és lassan, óvatosan átvetette bal lábát a fiú csípőjén, hogy fölé  térdepeljen. Breck azt hitte, ott helyben meghal, amikor ez a földöntúli tünemény felhúzta  hálótógáját a derekáig, majd lassan, olyan lassan, hogy az is felért egy kínzással, leereszkedett. oooooOOOooooo * Igen, e történet idején a kristályfegyverek még nagyon sok mindent tudtak, de napjainkban  Második Atlantisz palotaőrei már csak jóval egyszerűbb kristálylándzsákkal harcolhatnak,  amelyeknek nincsenek állítható fokozatai, és lövöldözni se nagyon lehet velük. A sziget pusztulását  követően tudomány és technológia egyaránt a feledés homályába merült... de erről bővebben a  Második Atlantisz trilógiában olvashattok. Nyolcadik fejezet    Bűnös kis titok     Még nem kelt fel a nap, de a hangos madárcsiripelés már felverte Brecket legszebb álmából.  Álmában Atlantisz hercegnője olyan dolgokat művelt vele, amelyekről a legtapasztaltabb  nőcsábászok is csak pirulva számolnának be, ráadásul az álom olyan, de olyan valóságosnak tűnt!

A fiú kinyitotta a szemét, és egy hosszú percig azt sem tudta, hol van, és mi történt vele. Valami  megmagyarázhatatlan gyengeség töltötte el a tagjait, ugyanakkor ez az érzés erősen hasonlított a  jóleső fáradtságra, amely egy-egy röpködéssel töltött nap után keríti hatalmába a tündérfiát. Csakhogy ő már nem tud repülni, kúszott be agyába a felismerés. Egyszerre megrohanták az előző  éjszaka emlékei is: a sikertelen szöktetési kísérlet, a kínzás és Dianté, ahogy… – Tündéranyára… – lehelte a fiú, és nehézkesen, de ülő helyzetbe tornászta magát. – Szentséges  Tündéranya, hát nem álom volt? Pillantása a hófehér szőnyegre esett, és elmerengve végigfuttatta ujjait a bolyhokba száradt  vérfoltokon. Tudta jól, hogy ez nem csak az ő vére. Látta a lány combján végigcsordogáló  vércsíkot, látta az arcán lefutó könnyeket, de amikor erőtlenül azt javasolta, hogy hagyják abba,  mert nem bírja nézni, hogy kedvese szenved, Dianté letörölte könnyeit, és rámosolygott. „Te  sokkal többet szenvedtél, mint én. Ez semmiség” – mondta, majd büszkén hátravetette a fejét, és  néhány röpke perc alatt a mennyekbe repítette Brecket. Akkor, ha csak rövid időre is, a tündér úgy  érezte, ismét tud repülni. Sőt, ez még a repülésnél is csodálatosabb volt. Vágott egy szégyenlős grimaszt. Túl gyorsan lett vége az egésznek, és tisztában volt vele, hogy  csak ő élvezte, Dianté nem. Bárcsak valahogy jóvátehetné… hiszen a hercegnő már annyi mindent  tett érte, és ő még semmit sem viszonzott belőle! Becsapta, kihasználta a lányt, sőt, bár nem  egészen rajta múlott, de még az ártatlanságát is elvette. És mindössze a szerelmét adta cserébe.  De ez vajon elegendő jóvátétel? Breck nem érezte annak. Dianténak sem lesz képes visszafizetni mindazt a jót, amit érte tett, és  a népe felé sem törlesztheti sohasem az adósságait – hiszen mivel is tehetné jóvá azt, hogy az  ostoba szökőkutas ötletével ő taszította rabszolgasorba testvéreit, sőt, a múlt éjjeli kudarcának  köszönhetően ma délben kivégzik a királyukat és a királynőjüket? Elkeseredett dühében könnyezni kezdett. Szégyellte, hogy a reggel első gondolatai Dianté és bűnös  románcuk felé szálltak, ahelyett, hogy a királyi pár miatti lelkiismeret-furdalása ébresztette volna  fel. Nem érdemelte meg, hogy olyan jó dolgok történjenek vele, mint amit Dianté karjaiban élt át,  sőt, azt sem érdemelte meg, hogy éljen. Pillantása ismét az ablakra esett, amelyen alig két hete akart kiugrani. Akkor Galvin húzta vissza.  Galvin mára halott, és a tenger mélyén pihen. Talán rosszul tette, gondolta Breck, hogy felhívta  Damianosz figyelmét unokatestvére láthatatlan holttestére, de abban a pillanatban, fájdalomtól  ködös elmével abban reménykedett, hogy az atlantisziak minden kegyetlenségük ellenére is  tisztességgel elhantolják Galvint. A tündérek mindenesetre nem temethették volna el atlantiszi  segítség nélkül, hiszen a bányában csak kristálybányászatra alkalmas csákányokat kaptak, amivel  gödröt ásni úgyszólván lehetetlen volt. Így vagy úgy, de az atlantisziak tudomást szereztek volna  Galvin testéről, amely ugyanarra a sorsra jutott volna, mint a többi halott tündéré. Damianosz  mindegyiküket a tengerbe dobatta. Breck most már csak abban reménykedett, hogy Midhir és  Morrighan tisztességes temetésben részesül majd. – Breck? Hát már ébren vagy? – szólította meg egy lágy női hang, és a fiú megfordult ültében.  A kettejük szállása közötti ajtónyílásban, melyet csak egy vékony függöny takart, ott állt a  legbájosabb teremtés, akit valaha látott. Ekkor jelentek meg az első napsugarak a horizonton,  és sárga fénnyel töltötték be a szobát, megcsillanva a hercegnő aranyhaján. Dianté éjjel viselt,  összeizzadt hálótógáját lecserélte egy könnyebb, csaknem áttetsző darabra, és olyan csintalan  mosollyal dőlt az ajtófélfának, hogy a fiúnak kétsége sem lehetett, mire gondol éppen. – Jó reggelt, hercegnő. – Breck letörölte könnyeit, és kicsit bizonytalanul felállt: már nem fájt  semmije, de még remegősek voltak a lábai. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmas arccal Dianté. – Én ugyanezt kérdezhetném tőled – válaszolt enyhén elvörösödve Breck. – Már miért ne lennék…? Ó – kacagta el magát a lány, amikor rájött, mire gondol a kedvese.  – Hasznos kis tárgy az az oreikhalosz-gyógykristály. Mindenféle… hm… sérülésre biztonsággal  alkalmazható. Majd’ kicsattanok az egészségtől… és majd’ elégek a vágytól. Breck nyelt egyet. – Te még akarsz engem azok után, hogy olyan szánalmas teljesítményt nyújtottam az éjjel? – Beteg voltál és gyenge. Nem lehetett kontrollod a tested felett… és egyébként is, úgy tudom,  eleinte mindenki eléggé ügyetlen. A bátyám első barátnője kicsit sem volt elragadtatva tőle, de a  későbbiek már nem panaszkodtak. Az ilyesmihez idő kell… és sok-sok gyakorlás.

A fiú még jobban elpirult. – Gyakorlás? A lány megfordult és visszasétált a szobájába, Breck pedig szavak nélkül is értette, hogy azt várja  el tőle: kövesse. Dianté lakosztályának ebbe a részébe még sosem tette be a lábát: ide csak Ofélia volt bejáratos,  az alantasabb szolgák nem érdemelték ki, hogy beléphessenek, leszámítva természetesen a  hetente érkező takarítót. Abból a kevésből, amennyit Breck korábban a függönyön keresztül látott,  úgy gondolta, hogy a hercegnő ágya kimondottan puha és kényelmes lehet, de sosem fordult meg  a fejében, hogy valaha is alkalma lesz kipróbálni – pláne úgy, hogy maga a hercegnő is benne  fekszik. – Nos? – helyezkedett el kényelmesen Dianté, és felemelte a takaró egyik sarkát, jelezve, hogy azt  kívánja, rabszolgája csatlakozzon hozzá. – Nem… nem is bánod, hogy lefeküdtél az ellenségeddel? És hogy újra meg akarod tenni? –  kérdezte esetlenül a fiú. – Tehát az ellenségednek tekintesz? – vonta össze a szemöldökét a hercegnő. – Dehogy, csak… mindenki más szemében… – Teszek mindenki másra – vágta rá a lány –, és csodálkozom rajta, hogy te nem! Úgy ismertelek  meg, mint aki leszarja a szabályokat, és ez volt az egyik dolog, ami megtetszett benned. Fel mered  vállalni ezt az egészet… kettőnket… mint egy alapos kis szabályszegést? Brecknek megrándult a szája széle, és csaknem elmosolyodott. Vadítóan szexi tud lenni egy  hercegnő, aki trágár kifejezéseket használ. – Csak ha biztosan sikerül titokban tartani. A világért sem akarnék bajt hozni a fejedre, hercegnő. – Elég okos vagyok ahhoz, hogy mindenből kimagyarázzam magam – vonta meg a vállát Dianté. –  Te pedig elég pofátlan vagy ahhoz, hogy ugyanezt tedd. Szóval, mit akarsz, Breck? A tündér hiába küzdött tovább a mosolya ellen. – Addig kufircolni veled, amíg összedől alattunk az ágy. – Helyes. Az ágyat majd kimagyarázzuk valahogy. – Dianté a falon függő kristályórára pillantott. –  Még harmincnyolc perc, mire megérkeznek a fürdetőlányok. Használjuk ki az időt! A halott Galvin, a halálra ítélt Midhir és Morrighan és lelkiismeretének minden démona feledésbe  merült, ahogy Breck becsusszant a takaró alá.    oOo    – Hívattál, felség? – Igen, Prakszisz – bólintott Damianosz. – Szükségem van egy új találmányra. – Állok a feladat elébe, felség – hajolt meg az udvari feltaláló, miközben megpróbált elfojtani egy  ásítást. Szinte hajnal volt még, és ura ilyen korán sosem hívatta magához. – Miféle találmányról  lenne szó? – Legutóbb olyan műszer kifejlesztésére utasítottalak, amely képes felmérni a varázsszinteket.  Ebből kiindulva gondolod, hogy képes lennél kifejleszteni egy olyat, amely nagyobb távolságról –  teszem azt, mérföldekről* – is képes detektálni a varázsrezgéseket? – Hmm – simogatta az állát Prakszisz. – Nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. Természetesen  mindent el fogok követni, felség. De mégis, mekkora varázserőforrás detektálására legyen  alkalmas az eszköz? Mert ugye nem mindegy, hogy olyan erős varázslók jelenlétét kelle mérföldekről megéreznie, mint felséged vagy Nikiász herceg, vagy pedig a hangyányi  varázsrezgéseket is képes legyen észlelni? No persze, tudomásunk szerint a tündérek  varázserejének megsemmisítésével mindössze te, felség, és a trónörökös maradtatok mágiával  rendelkező lények e kies bolygón, de azelőtt a tündérekről sem tudtunk, és okos mondás az, hogy  amiről nem tudunk, nem jelenti azt, hogy nem is léte…

– Nyugalom – vágott a szószátyár feltaláló szavába a király. – Annak a varázsforrásnak, amit én  keresek, meglehetősen nagynak kell lennie, mert állítólag az összes tündér varázsereje abból  táplálkozik. – De hát felséged elpusztította az erejüket! – A jelek szerint nem egészen – sötétedett el Damianosz tekintete. – Amíg ez a varázsforrás, egy  bizonyos kő, létezik, rabszolgáink képességei is léteznek, mindössze… átmenetileg nem tudják  használni. Én azonban végleg le akarom törni a kis mitugrászok erejét. Ehhez meg kell találnunk  azt a kövecskét. – Nem lehet egyszerűen kiszedni belőlük, hogy hol rejtették el? – Úgy tűnik, nem – legyintett a király. – Ők maguk sem tudják pontosan, csak annyit tudnak, hogy  valahol a keleti kontinens északi részén. Úgy tűnik, tájékozódó-képességüket is elvesztették a  varázserejükkel együtt, és már nem találnának vissza egykori otthonukba, ahol egy társuk a követ  őrzi. Ezért van szükség a varázsdetektorra. – Értem, felség – bólintott a feltaláló. – De ha valóban így van, arra még nem gondoltál, hogy egy  tündérnek, csupán egyetlen egynek visszaadd a varázserejét, és kényszerítsd, hogy vezessen el a  kövecskéhez? – Dehogynem gondoltam! – morogta a király. – Nem vagyok bolond. De túl nagy a kockázat,  Prakszisz. Nem tudhatom, mi történik, ha az az egy tündér ismét képes lesz varázsolni. Én vagy  a fiam csak nem mehetünk északra, hogy szemmel tartsuk, ha pedig átlagos atlantiszi polgárokat  küldünk vele, a tündér varázslattal meg is szökhet tőlük. – És ha varázslattal arra kényszeríted, hogy ne szökjön meg? A te erőd jóval nagyobb, mint  egy átlagtündéré volt, felség. A maga kicsi erejével aligha tudná legyőzni az általad rábocsátott  mágiát… – Ez is megfordult már a fejemben – mondta Damianosz. – Egész éjjel ezen tépelődtem, és bár  ez vonzó ötletnek tűnt, végül elvetettem. Erőm hatalmas, Prakszisz, mégsem bízom annyira a  mágiában, mint a tudományban. Ha csak egy tündérnek is visszaadnám az erejét, annak hosszú  távon beláthatatlan következményei lehetnének. Nem akarok kockáztatni. Egy varázsdetektor  sokkal kevésbé kockázatos. Talán tovább tart így megtalálni a követ, de addig is minden egyes  rabszolgát jó helyen tudhatunk: a bányában, varázstalanul. – Azért nem mindegyiket, felség – világított rá Prakszisz –, hiszen megengedted a lányodnak, hogy  megtartsa azt a vöröset... legalábbis, úgy hallottam. Sokfélét beszélnek ám az emberek... A király legyintett. – Igen, tudom. Talán bolondság a részemről, de bízom Dianté józanságában. A lányom rendkívül  eszes, és mindig is a fegyelem mintaképe volt. Nincs miért aggódnom, tud bánni a rabszolgájával.  A vörös viszont veszélyes lázító. Jobb, ha elválasztjuk a népétől, mielőtt újabb őrültség fordul meg  a fejében. – Hmm... nem azért, felség, de... nem lett volna egyszerűbb megszabadulni tőle? Végleg? Damianosz biccentett. – Még egy kihágás a részéről, és pontosan azt fogom tenni. – És ha bántja a hercegnőt? – aggodalmaskodott Prakszisz. – Azt nem meri megtenni – rándult meg a király szája széle, és a tudós látta rajta, hogy nem  egészen biztos magában. – De azért... jobb, ha ráijesztek még egy kicsit. Csak hogy valóban ne  forduljon meg semmiféle őrültség a fejében. Elmehetsz. – Igenis, felség – sóhajtott Prakszisz. – Még ma nekikezdek a műszer kifejlesztésének. – Helyes. De csak délután. Délben légy vendégem egy kivégzésen. Mindenki ott lesz, aki számít.    oOo       – Miért tetted meg?

– Mit miért? – Miért szeretkeztél velem a múlt éjjel? – kérdezte Breck. Ujjai Dianté szőke tincseivel játszottak. –  Azelőtt mindig ellöktél magadtól, és azt hajtogattad, hogy ez sosem történhet meg közöttünk. – Mert úgy is gondoltam – könyökölt fel a lány. – De tegnap éjjel, amikor először Nik aztán az  az őr kínzott meg téged, azt hittem, meg fogsz halni. És akkor úgy éreztem, bármit megadnék,  csak esélyem legyen újra megcsókolni… és legalább egyszer együtt lenni veled. Még most sem  tudhatom, mi lesz a sorsod. Apám ugyan rám bízott, hogy tegyek veled belátásom szerint, de  kikötötte, hogy nem babusgathatlak, büntetnem kell téged. Ha megtudná, hogy túl jól bánok veled,  félek, elvenne tőlem, és vagy a bányába küldene, vagy kivégeztetne. Mitévő legyek veled, mondd? – Hááát… – Breck is felkönyökölt, és arcát a hercegnő nyakhajlatába fúrta –, tudnék néhány  dolgot, hogy mit tegyél velem… – Breck! – kacagott Dianté, és játékosan eltolta magától. – Most nem arról beszélek! – Tudom én, csak szeretlek ugratni. De komolyra fordítva a szót… ha apád azt akarja, hogy  büntess, hát büntess. Rád bízom, hogy hogyan. Okos lány vagy, kitalálod. Dianté töprengő tekintettel hanyatlott vissza a párnára. – Igen… azt hiszem, már tudom is. Rabszolga, készülj fel rá, hogy halálra foglak dolgoztatni.  Vagyis… majdnem halálra. – Erre kíváncsi leszek… hogyan tervezel majdnem halálra dolgoztatni? – Azt hamarosan megtudod – somolygott Dianté –, amikor megérkeznek a fürdetőlányok. Most a fiú nézett a kristályórára. – Huszonegy perc. Gondolod, hogy addig még van időnk…? – Amilyen gyorsan végeztél az előbb, biztos lenne időnk – válaszolt a lány –, de inkább nem  kockáztatnék. Előfordult már, hogy néhány perccel korábban értek ide. Breck az alsó ajkába harapott. – Sajnálom. Ezt még tényleg gyakorolnom kell. – Ugyan – paskolta meg a karját Dianté. – Ez máris sokkal jobb volt, mint a múltkori. Már csak  azért is, mert ezúttal nemcsak feküdtél ott, mint egy fadarab, és nem nekem kellett az egész  munkát végeznem. – Hát nem – kuncogott zavartan a fiú. – Ígérem, leszek jobb is. – El is várom – biccentett a hercegnő. – És most, rabszolga, kifelé a szobámból! Eredj, és  mosakodj meg, aztán nekem is eressz fürdővizet! – Az nem a fürdetőlányok dolga lenne? – Dehogynem – válaszolt tettetett komolysággal Dianté –, de attól tartok, ha megvárnám, hogy ők  fürdessenek meg, feltűnne nekik, hogy csak úgy szaglok… tőled. Na, mire vársz, egy-kettő! Breck nem tudta, hogy pironkodjon vagy vigyorogjon, ahogy pucéron kisietett a fürdőbe. Itt  azonban elég volt egy pillantást vetnie a tükörbe, hogy elszégyellje magát, mégpedig nem azért,  amit a hercegnővel művelt, hanem mindazért, amit elfelejtett miatta. A szeme túl pajkosan  csillogott, az arca pedig túl vörös volt az izgalomtól ahhoz képest, hogy gyászolnia illene. Ideje leszállnod a földre, Breck, gondolta keserűen, és szándékosan hideg fürdőt eresztett  magának. Túl sok kellemesen meleg dologban volt része mostanában. Ki kell józanodnia.          Alighogy Dianté is végzett a fürdőjével és megszárítkozott, megérkezett a három fürdetőlány. – Ma már nincs szükségem a szolgálataitokra – jelentette ki a hercegnő –, és mostantól fogva  többet ne is gyertek. – Hogyan, fenség? – kapott levegőért az egyikük. – Miért?

– Nyilván hallottatok a tegnapi éjjeli incidensről – folytatta tökéletes nyugalommal Dianté, és  kényelmesen elfészkelődött a pamlagon. – A szökési kísérletről, fenség? – kérdezte egy másik szolgáló. – Arról – bólintott Dianté. – Mivel Breck volt a szökési kísérlet értelmi szerzője, apám megbüntette  őt, nem is kicsit. És megérdemelte. Minden csapást megérdemelt, sőt, annál többet is. Apám azt  kívánja, hogy én folytassam a rabszolgám fenyítését, mégpedig bármilyen módszerrel, ami csak az  eszembe jut. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezentúl mindent ő fog elvégezni körülöttem, hogy ne  legyen se ideje, se energiája zendülésre gondolni. Ő segít a fürdésnél és az öltözködésnél, ő hozzaviszi az ételeimet, és ő végzi a lakosztályom takarítását is. Ő fog kiszolgálni… mindenben. Breck érezte, hogy ismét elönti arcát a pír, és örült, hogy Dianté mögött áll, így elkerülhetik  a szemkontaktust, mert biztos volt benne, ha találkozna a tekintetük, az mindent elárulna a  cselédeknek. Így inkább elmélyülten tanulmányozni kezdte a sarujából kilátszó lábujjait, csak hogy  ne kelljen a fürdetőlányok szemébe néznie. Remélte, hogy a lányok a pirulását annak tudják be,  hogy szégyelli magát „csúnya viselkedéséért” és a rá kiszabott büntetés miatt, az pedig meg sem  fordul a fejükben, hogy a hercegnő többet értett a szolgálat alatt, mint azt gyanútlanul gondolnák. – És most… most mi lesz velünk, fenség? – kérdezte kezét tördelve az egyik lány. – Nem  veszíthetjük el az állásunkat! – Ne aggódjatok, beszélek a bátyámmal, neki úgyis mindig szüksége van szolgálókra. Biztos  vagyok benne, hogy szívesen alkalmaz titeket is. A három szolgáló összenézett, és míg az egyikük, egy kínosan pedáns, huszonnyolc-harminc év  körüli nő vágott egy grimaszt, a két fiatalabb összevihogott. Mindannyian tudták, hogy a herceg  nemcsak fürdetésre tartja a szolgálólányait. – És most elmehettek – intett Dianté, mire a három cseléd meghajolt és távozott. – Remélem, legalább az idősebbiknek nincs félnivalója a bátyádtól – jegyezte meg Breck, ahogy  becsukódott az ajtó, és ismét kettesben maradtak. – De azért nem szép tőled, hogy a két fiatalt  kiteszed a herceg olthatatlan szexuális étvágyának csak azért, hogy… már megbocsáss… a  sajátodat kielégítsd. A hercegnő félig hátrafordult, és szomorkás mosollyal nézett fel rá. – Néha muszáj egy kicsit önzőnek lenni, Breck. De ne aggódj… Nik megígérte nekem, hogy több  lányt nem tesz tönkre. És ha jót akar, tartania kell a szavát. Kisvártatva nyílt az ajtó, és Ofélia lépett be. – Jó reggelt, kicsikém – üdvözölte Diantét egy kedves mosollyal, Breck láttán azonban összevonta  a szemöldökét, és tüntetőleg másfelé nézett. – Remélem, sikerült kiheverned azt a rémes múlt  éjszakát! Hallottam, mi történt, rettenetes! – Úgy beszélsz, mintha valóban nekem kellett volna kihevernem, pedig Brecket kínozták meg –  válaszolt csípősen a hercegnő. – De köszönjük, mindketten kiváló egészségnek örvendünk. – Hmmph. – Ofélia továbbra sem nézett a rabszolgafiúra. – Kicsikém, atyád üzeni, hogy feltétlenül  számít a jelenlétedre a déli… hm… eseményen. Dianté megmerevedett ültében. – Úgy érted, a királyi pár kivégzésén? – Azon – biccentett a dajka. – És őfelsége azt akarja, hogy vidd magaddal a rabszolgádat is. Breck úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Dianté ránézett, és pillantása egyszerre volt  együttérző és nyugtató, mintha azt akarta volna üzenni: „ezt még ki kell bírnod, légy erős!” – Nyilván ezt is a büntetés részének szánja őfelsége – folytatta Ofélia közömbös hangon –, és  lássuk be, meg is érdemli a fiú. Ekkora gyalázatot! Brecknél most szakadt el a láthatatlan cérna. – Tégy csak úgy, mintha itt se lennék! Látom, mennyire élvezed! – Breck, kérlek! – pirított rá finoman, mégis erélyesen Dianté, míg a dajka látványosan levegőért  kapkodott. – Hogy… hogy mer így beszélni velem egy senkiházi rabszolga, aki azt sem érdemli meg, hogy…

– Dadus, elég! Amit Breck tett, tényleg nem volt helyénvaló, és meg is büntetem őt érte annak  rendje s módja szerint, de nem tűröm, hogy így beszélj róla. Breck, tőled pedig elvárom, hogy  tanúsíts tiszteletet az idősebbek iránt! – Az idősebbek iránt? – nevette el magát a fiú. – Ezerkétszáznégy éves vagyok! Ő mennyi?  Hetvenhat? – Ötvenegy! – kérte ki magának Ofélia, és villámló szemekkel fordult el a fiútól. – Kislányom,  nemcsak azért jöttem, hogy atyád parancsát közvetítsem, hanem a fürdetőlányok miatt is. Alig  mertem elhinni, amikor az imént összefutottam velük, és elpanaszolták nekem, hogy elbocsátottad  őket, és ezentúl mindent erre a… rabszolgára bízol! Dianté mélyet sóhajtott. – Breck, fogd a szőnyegedet, és vidd le a mosodába, hátha még tudnak vele kezdeni valamit! – Igenis, hercegnő. – A fiú gyorsan felkapta az alvadt vérfoltokkal telipöttyözött szőnyeget, és  kisietett. Örült, hogy nem kell tovább egy levegőt szívnia a dajkával, ugyanakkor aggódott, hogy  Dianté vajon mit talál mondani a távollétében. De hát okos lány, csak nem keverné bajba saját  magát…    o    Miután becsukódott az ajtó Breck mögött, egy hosszú percig csend telepedett a hercegnő  lakosztályára. – Gondolom, most magyarázkodni akarsz – szólalt meg Ofélia –, és kíváncsian várom, hogy ugyan,  mi okod volt erre a lépésre? Eldobni hűséges cselédeidet egy ilyen megbízhatatlan alakért, aki  becsapott, elszökött tőled, szövetkezett atyád ellen az ellenséggel… aki ő maga is ellenség! – Én nem látok benne ellenséget, csak egy elkeseredett fiút, akinek mindennél nagyobb vágya a  szabadság – felelt Dianté. – Ezért pedig nem haragudhatok rá. – De igenis haragudnod kell! Vagy legalább úgy tenned, mintha haragudnál, mintha büntetnéd! – De hisz épp azt teszem – világított rá a lány. – Annyi munkát adok neki, amennyit azelőtt sok  cseléd együtt végzett el. Ideje sem lesz újabb szökési kísérleten törni a fejét. – És miből gondolod, hogy el tudja végezni mindazt, amit eddig sokan mások együtt? – tette  karba a kezét a dajka. – Mert az ételek cipelése és a fürdővízeresztés még nem olyan megerőltető,  és különösebb tehetség sem szükséges hozzá, de mi van például… a frizuráddal? Az öltöztetők  megtanulták, hogyan csinálják meg a hajadat, de vajon tudja-e ezt egy efféle durva paraszt? – Breck nem paraszt, sosem volt földművelő – ingatta a fejét szórakozott mosollyal Dianté –,  egyébként meg sosem tartottam igényt művészi hajkölteményekre. Ami nekem kell, azt magam is  meg tudom csinálni, de ha szükséges, Breck is biztosan beletanul. Ügyes kezei vannak. – Ügyes – kezei – vannak? – hangsúlyozta megütközve Ofélia. Dianté most kapott csak észbe, hogy mennyire kétértelmű legutóbbi kijelentése, és mélyen elpirult.  Alig egy fél órája Breck ügyes kezei még csodákat műveltek vele. – Jaj, ugyan már, dadus! – kacagta el magát zavartan. Ofélia azonban nem nevetett vele, hanem tágra nyílt szemmel ereszkedett le mellé a pamlagra. – Ezt nem hiszem el. Kicsikém, mondd, hogy nem igaz! – De hát… micsoda? – próbált meg ártatlanul mosolyogni Dianté, de tudta, hogy már késő: senki  sem ismerte őt úgy, mint a dajkája. Talán csak Nikiász. Ofélia döbbent arccal rázta meg a fejét. – Láttam rajtad. Az első pillanattól fogva láttam, amikor ma reggel beléptem, hogy valami  megváltozott! Az én angyalkám már nem lány! Hogy tehetted!? Hát nem rágtam kicsi korod óta a  szádba, hogy egy hercegnő legfőbb értéke az erénye? Ha nem mondtam el ezerszer, akkor egyszer  sem, és te mégis odadobtad ennek a… ennek a…

– Igen – állt fel hirtelen Dianté, és magasra emelte az állát. – Odadobtam, mert az életét és a  szerelmét többre értékeltem, mint az erényemet. És különben is, mit számít, ha senki sem tudja  meg? – Hogy senki? – hápogott a dajka. – Hogyhogy senki? Ha majd egy szép nap férjhez mész, mit  gondolsz, a férjed nem fog rájönni, hogy…? – Ofélia! – hallgatta el Dianté. Ritka volt az, hogy nem „dadus”-nak szólította az asszonyt, és amaz  szemmel láthatóan meg is ütközött védence nyers hangvételén. – Nem áll szándékomban férjhez  menni. Sem most, sem a jövőben. Egyik kérő sem érdekelt egy fikarcnyit sem, és egyikkel sem  tudom elképzelni a közös jövőt! – De ezzel a vörössel igen? Hiszen ez még feleségül sem vehet! Nem is atlantiszi! Nem is nemes!  Még csak nem is ember! – De szeretem – válaszolt egyszerűen a lány. – És ez legyen elég. Ha pedig te is szeretsz, és jót  akarsz nekem, akkor tartsd a szád! Jól tudod, mi történne, ha apám megtudná! – Szent Poszeidón, bele sem merek gondolni! – jajveszékelt Ofélia. – Teljesen tönkretett téged ez a  senkiházi! Bár akasztották volna fel ahelyett, hogy csak megkínozzák! – Dadus, ezt te sem gondolod komolyan! Atlantiszon több mint háromezer éve nem gyakorolják az  akasztást! Rém idejét múlt módszer! – Hát akkor jobbat mondok! – folytatta egy anyatigris vadságával a dajka. – Nem a hátát kellett  volna ütlegelni, inkább a golyóit kitépni, vagy a kukackáját szorítani addig, amíg pisilni se tud,  nemhogy…! Dianté nevetve dobta vissza magát a pamlagra. Ismerte annyira Oféliát, hogy tudja, azért hordja  össze ezt a sok ostobaságot, mert máshogy nem merne – nem tudna – ártani dédelgetett kis  úrnőjének, sem annak a számára megvetett fiúnak, akit úrnője szeret. Régi atlantiszi mondás, de  igaz: amelyik kutya ugat, az nem harap. – Komolyan, ne légy vele ilyen rosszindulatú… – mondta, még mindig a nevetésével küszködve. –  Hisz boldoggá tesz engem! – Boldoggá tesz, boldoggá tesz! – legyintett ingerülten a dajka. – És mi lesz hosszú távon?  Ha nem mégy férjhez, talán örökre ezzel a… tündérrel fogsz bujálkodni? Nem is gondolsz a  következményekre? – A következményekre? Ha titokban tartjuk, ugyan, miféle következmények lehetnek? Ofélia most már a fejét markolta és úgy rázta, mint aki se látni, se hallani nem akar. – Még hogy miféle következmények? Kislányom, ha nem lennél olyan okos és tanult, azt hinném,  valami tudatlan kis parasztlány vagy! Mégis, mit gondolsz, hova vezet az ilyesmi? – Ó – Dianté végre felfogta, mire utal az asszony. – Attól nem kell tartanunk. Te magad mondtad  az imént, hogy Breck még csak nem is ember. Két különböző fajhoz tartozunk. Nyilvánvaló, hogy  nem tudunk egymással szaporodni.** Úgyhogy légy szíves, hagyd békén a golyóit, még kellenek  nekem! – Hát ez… ez… inkább nem mondok semmit… – hebegte a dajka, majd feltápászkodott, és ingatag  lábakon elhagyta a szobát. – Helyes – dőlt hátra Dianté, és elégedetten felsóhajtott. – Az lesz a legjobb, ha nem mondasz  senkinek semmit.    oOo    Breck nehéz szívvel követte úrnőjét a palotaudvarra, és csak abban reménykedett, hogy hamar  vége lesz az egésznek, s hogy őfelségéék nem fognak szenvedni. Az udvart már majdnem teljesen megtöltötték a nemesek és udvaroncok, körös-körbe pedig  palotaőrök álltak a napfényben meg-megcsillanó kristálylándzsáikkal. Maga Damianosz király egy trónszék-féleségben foglalt helyet, a balján Nikiász herceg állt, s  amikor megpillantotta lányát, odaintette maga mellé, a jobbjára.

Breck szándékosan maradt hátra, de a király odaszólt neki, s dörgő hangja a tömeg alapmoraja  ellenére is fenyegetően hasított a fiú fülébe: – Te vörös, állj ide, a lányom mögé! Díszhelyről nézheted végig a királyod és királynőd kivégzését! A fiúnak ökölbe szorult a keze, és legszívesebben alaposan odamondogatott volna a kegyetlen  uralkodónak, de tudta jól, hogy míg Oféliával szemben elveszthette a fejét, Damianosszal szemben  nem teheti, mert akkor valószínűleg szó szerint veszítené el. Márpedig Breck a ma reggeli ölelkezés  óta már nem akart meghalni. Tisztában volt vele, hogy ő és Dianté a tűzzel játszik, és hogy csak  áltatják magukat, hiszen hosszú távon nem lehetnek boldogok – együtt legalábbis semmiképp –,  de Breck szerette a veszélyes helyzeteket, azt a kellemes izgalmat, amely régebben csak akkor tört  rá, amikor az öregek tiltása ellenére a barlanglakó vadembereket háborgatta. Ez a mostani izgalom  Diantéval kapcsolatban egészen más volt, mint amit az ősemberbosszantások alkalmával érzett:  sokkal intenzívebb és sokkal kellemesebb. Ebben a pillanatban azonban két felfegyverzett őr jelent meg a tündérkirályi párt vezetve, és  Brecknek még a hercegnő iránti lángoló szerelme is kiszállt a fejéből, szívét pedig elszorította a  keserűség és a bűntudat. Ha csak közvetve is, de miatta jutott ide a király és a királynő. Részben ő  a gyilkosuk. Damianosz király felállt, intett a kezével, és a tömeg egyszerre elhallgatott. – Mindnyájan tudjátok, miért gyűltünk itt ma össze. Azért, hogy példát statuáljunk, hogy egyszer  s mindenkorra megértessük rabszolgáinkkal, hogy minden ellenállás hasztalan. Talán uralkodóik  halála megrendíti őket annyira, hogy engedelmes szolgákká váljanak. Úgy legyen! Elítéltek, az  utolsó szó jogán akartok-e mondani valamit? Morrighan királynő felszegte az állát, és előrelépett. – Breck! – Hangja olyan erőteljesen csengett, mintha csak mágikusan erősítette volna fel. –  Tudjuk, hogy egyetlen tündérként vagy jelen, ezért hozzád szólunk most: bátor voltál a múlt éjjel,  és bátor volt Galvin is, Tündéranya nyugosztalja lelkét! Bátrak voltak mind, akik puszta kézzel  mentek neki a fegyveres őröknek, és mi, Midhir és én, mindnyájatokra nagyon büszkék vagyunk! A fiú érezte, hogy minden szem rá szegeződik – csak Diantéé nem, aki merev háttal állt előtte –,  és legszívesebben lehajtotta volna a fejét, hogy senkire se kelljen néznie, legfőképp a halálra ítélt  királyi párra nem, mégsem volt képes elszakítani róluk a tekintetét. Volt Morrighan kiállásában  valami fenséges, és Midhir, bár mindig felesége árnyékában járt és cselekedett, szintén egyenes  háttal, büszkén nézett alattvalójára. Breck pedig tudta, annyival tartozik őfelségééknek, hogy nem  fordul el tőlük. Ugyanakkor egy csepp büszkeséget sem érzett „hőstettei” miatt, csak szégyent  és bűntudatot mindenért, ami az elmúlt hetekben történt: a szökőkútért, mellyel rabszolgasorba  taszította népét, a múlt éjjeli akció kudarcáért, és azért, hogy beleszeretett népe ellenségébe. Úgy  hitte, Midhir és Morrighan talán megbocsátaná neki a szökőkutat, mondván, hogy csak jót akart,  és szemmel láthatóan kicsit sem hibáztatják azért, mert elszúrta a szöktetési kísérletet, de abban  biztos volt, hogy sosem bocsátanák meg neki, hogy együtt hált gyilkosuk lányával. – Ha valaha is lesz rá alkalmad – vette át a szót Midhir –, mondd meg Briannek, hogy  megbocsátunk neki. Cellánk nyugalmában beláttuk, hogy túl kemények voltunk vele, hiszen csak a  gyermeki szeretet beszélt belőle, még ha ostobaságot is tett. És mondd meg tündértestvéreidnek,  hogy királyuk és királynőjük utolsó leheletéig szerette őket, és hitt bennük, s hinni fog Tündéranya  országában a síron túl is! Mert hisszük, hogy nem ez a népünk sorsa, nem arra rendeltettünk,  hogy az atlantisziak rabszolgáiként végezzük! Lesz még fényes jövő, eljő még a szabadság, és  egy nap újra boldogságtól ragyognak majd a tündérszárnyak! Mondd el nekik, Breck, ha ugyan  el nem hallgattatnak téged is! De ha téged el is hallgattatnak, én tudom, hogy eljut a fülükbe,  ha máshonnan nem… – nézett most körül a díszes egybegyűlteken – van itt épp elég pletykás  fehérnép, hogy hírét vigye. Népünk nem veszett el, és soha nem is fog, mert a hit, remény és  szeretet erősebb, mint az elnyomók fegyverei! – Elég ebből a sületlenségből! – intett Damianosz, és visszaült trónjára. – Megkaptátok az esélyt,  hogy beszéljetek, hát beszéltetek! És most, Poszeidón legyen irgalmas a lelketekhez! A két őr, aki a cellájukból kísérte ide a királyi párt, a palotaudvar falához állította őket, háttal  a falnak. Felajánlottak nekik egy-egy fehér kendőt, hogy bekössék a szemüket, de Morrighan  undorodva tolta el magától a kendőt, mint akit sért a puszta feltételezés, hogy fél szembenézni a  halállal. Férje követte a példáját.

Breck arcán patakokban csorgott le a veríték, és tudta, hogy ennek semmi köze a nap hevéhez.  Ismét ökölbe szorította a kezét, amikor egy puha kis kéz nyúlt hátra, és röviden, de megszorította  a jobbját. A királyi párnak egy pillanat alatt vége volt: legalább annyi tisztesség szorult Damianoszba, hogy  könnyű és gyors halált szánt ellensége vezéreinek – egy-egy lövés a kristálylándzsákból maximumfokozaton, és a két parányi test úgy feküdt el az udvar kövezetén, mintha csak aludnának. Breck kiengedte a rég benntartott levegőt. Tündéranya, légy kegyes a lelkükhöz, darálta magában ösztönösen, ahogy a szokás diktálta.  Csakhogy most semmi meggyőződés nem volt a gondolatban elhadart szavakban: rá kellett  döbbennie, hogy megingott a hite. Létezik egyáltalán Tündéranya, aki odafentről vigyáz a népre? S  ha létezik, hogy tűrheti ezt a gyalázatot? Egyetlen pillanat elég volt hozzá, hogy a több mint ezer éve stabilan álló vár úgy dőljön össze a  lelkében, mintha csak kártyákból lenne. Talán semmi sem igaz abból, amiben gyermekkora óta  hitt. Már tudta, hogy ha lehetősége is lenne rá, hogy átadja a királyi pár utolsó üzenetét a népnek,  kihagyná belőle azt az ostobaságot, hogy Midhir és Morrighan Tündéranya országában is hinni fog  a szabadulásban. Talán hiba volt egy sosem látott, tán sosem létezett istennő kedvéért elhagyni  otthonukat és olyan dolgokat művelni e földön, amelyek a fogságukhoz vezettek. Ha valaha is eljön  számukra a szabadulás, azt nem Tündéranyának vagy bármely holt ősüknek köszönhetik majd,  csakis önmaguknak. – Temessétek el őket a városon kívül! – vetette oda a király az őröknek, majd Breckhez fordult. –  Hallod-e, te vörös rabszolga, kegyes voltam veled az éjjel, de csakis a lányom kedvéért, aki még  egy hozzád hasonló férget is képes megszánni. Ha bármilyen módon vissza mersz élni a lányom  bizalmával, nem leszek olyan elnéző veled, mint az éjjel, és a társaid a bányában fogják bánni!  Ha jól hallottam, a szüleid is ott dolgoznak. Ugyanazt teszem velük, mint veled tettem, amíg ki  nem lehelik a nyavalyás lelküket. Megértetted? – Meg sem várva a fiú válaszát, felemelkedett  trónszékéből, és méltóságteljesen elhagyta az udvart. Legalább őfelségééket nem dobatja a tengerbe, mint szegény Galvint, gondolta Breck, de  semmiféle megkönnyebbülést nem érzett, inkább görcsbe rándult a gyomra az újabb fenyegetés  hallatán. – Menj föl a szobámba, és pihenj – szólt oda neki egész halkan a hercegnő. – Sápadt vagy. Még  nem heverted ki a tegnap éjjelt. Én majd csatlakozom később, most el kell intéznem valamit. – Készítsem elő az ebédedet, fenség? – Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét a lány. – De ha te igen, egyél. – Egy falatot sem tudnék most lenyelni. A hercegnő megértően bólintott, majd elsietett abba az irányba, amerre apja távozott. A tömeg is  oszladozni kezdett körülötte, és Brecknek még sikerült elcsípnie egy kutató pillantást a trónörökös  részéről, majd Nikiász is megfordult, és bement a palotába. Mély sóhajjal Breck is elindult, de mielőtt belépett volna a forró udvarról az épület hűvösébe,  még egyszer, utoljára megkereste tekintetével Midhir és Morrighan testét. Az őrök épp akkor  nyalábolták fel őket, hogy végső nyughelyükre vigyék. Értelmetlenül haltatok meg. Breck megnyalta az ajkát, és annak sós ízéből következtetett csak  arra, hogy könnyes az arca. Észre sem vette, hogy sírni kezdett. Letörölte könnyeit, és megfordult. Valami örökre elmúlt, de az élet megy tovább – rabként is,  megalázottan is, de megy tovább, és talán tartogat még számára valami szépet. Pontosabban  szólva valaki szépet. Szomorú mosollyal indult meg Dianté lakosztálya felé, azon töprengve, vajon miféle sürgős dolga  akadhatott a hercegnőnek. Észre sem vette a dajkát, aki félig egy oszlop mögé bújva várta, s most  hirtelen előlépett mögüle. – Ó, bocsánat – hebegte a fiú, és elkapta az asszonyt, akit majdnem sikerült fellöknie. – Ne kérj bocsánatot, csak esküdj meg, hogy nem okozol csalódást az úrnőmnek! – válaszolt Ofélia  fenyegető tekintettel. – Vagy velem gyűlik meg a bajod! Breck nyelt egyet. Szóval Dianté elárulta dajkájának a titkukat. – E… esküszöm – válaszolt gyorsan, és zavarában menekülőre fogta a dolgot.

   oooooOOOooooo    * Itt Damianosz természetesen nem a „mérföld” szót használta, hiszen efféle hosszmértéket  először a rómaiak alkalmaztak, a manapság legközismertebb mérföld pedig az angoloké.  Történetünk idején azonban a britek ősei ugyanúgy a mamutot hajkurászták, mint a többi nép, és  még híres angolhumoruk sem fejlődött ki. Erre az atlantiszi hosszmértékre azonban nincs megfelelő  szó a magyar nyelvben (az angolban sem), így fogadjátok el, hogy nagyjából akkora távolságról  van szó, mint egy angol mérföld (plusz-mínusz néhány yard). ** Az atlantisziak a lovat ugyan ismerték és néhány értékes példányt tartottak is belőle, de  szamaraik nem voltak, így még csak nem is hallhattak az öszvérekről. Ugyanígy: ismerték a  kutyát, de farkasokat nem tartottak – minek is tették volna? –, így nem tanulmányozhatták a  kutyák és farkasok egymással való szaporodásának lehetőségét. A lódarázsról viszont teljes  biztonsággal tudták, hogy nem a ló és a darázs közös utódja.

Kilencedik fejezet    Meggyőző érvek     – Apám, beszélhetnénk? – Amennyiben nem arról akarsz előadást tartani nekem, hogy én vagyok a legkegyetlenebb  szörnyeteg egész Atlantiszon, akkor beszélj! – intett a király Dianténak. A hercegnő közelebb lépett apja trónjához, és kihúzta magát. – Ne aggódj, nem erről akartam beszélni, inkább arról, hogy hogyan érhetnéd el, hogy kevésbé  tartsanak annak. – Te aztán mindig meg tudsz lepni… és meg tudsz botránkoztatni. Tehát mégis szörnyetegnek  tartasz… – Egy kicsit. De azért valahol meg is értelek. Nem helyeslem a módszereidet, de tudom, hogy azért  vetted el a betolakodók erejét, mert féltetted tőlük a népünket. Azt is megértem, hogy munkások  kellenek a bányába, és hogy a mieink sem szívesen dolgoznak ott, hiszen igen egészségtelen.  Azzal viszont nem értek egyet, hogy a rabszolgákat állandóan ott dolgoztasd. És természetesen a  rabszolgaság intézményével sem értek egyet. – Látva, hogy apja szólásra nyitja a száját, gyorsan  megelőzte: – Nem, ne torkollj le, légy szíves, hogy semmit sem tudok, meg hogy mindent csak  a népért teszel! Tudom, hogy mindent a népért teszel, ugyanakkor azt is tudom, hogy tehetnéd  másként is. Úgy, hogy közben kevesebb szenvedést okozz másoknak, és ezzel valóban elejét vedd  mindenféle szökési kísérletnek. A király felvonta a szemöldökét. Őszinte kíváncsiság tükröződött a vonásain – kíváncsiság és egy  csipetnyi kétkedés. – Mégis, hogyan? – Egyszerű – felelt Dianté. – Ha jobb életkörülményeket biztosítasz a rabszolgáknak, nem  fognak lázadozni, és hatékonyabban végzik majd a munkát. És akkor soha többé, senkit sem kell  kivégeztetned. – Megborzongott. – Egy ilyen épp elég volt. A király intett, hogy beszéljen tovább, és a hercegnő felbátorodva folytatta: – Alakíts ki egy olyan rendszert, amiben nem kell a rabszolgáknak állandóan a bányában  dolgozniuk, csak időnként, és akkor sem mindegyiküknek. Az öregeket és betegeket, valamint a  nőket és agyerekeket küldd máshová dolgozni! Biztos vagyok benne, hogy honfitársaink máshol  is hasznukat vennék, és más körülmények között talán nem betegednének meg és halnának meg  olyan hamar. Mert ugyan mire mész egy csapat rabszolgával, akik évek vagy akár hónapok alatt…  khm, elhasználódnak, holott emberibb körülmények között több ezer évig is elélhetnek? Gondolj  csak bele, apám, milyen hosszú ideig szolgálhatnák a birodalmat, ha egészségesek lennének! Damianosz végigfuttatta ujjait a szakállán.

– Mondasz valamit… – Általában így szokott lenni. – Mégis, kit hova küldenél? – A király kényelmesen hátradőlt trónszékében, és Dianté látta rajta,  hogy már nemcsak kíváncsi, hanem szórakoztatja is ez az egész. Vagy egyszerűen csak büszke  lánya csavaros észjárására? Arra is volt már példa… – Az egészséges férfiak páratlan napokon dolgozhatnának a bányában, párosokon pedig különböző  műhelyekben. Bőven akadnak a városban fafeldolgozók, fazekasok és fémművesek, akik épp  csak megélnek a munkájukból, ezért arra már nem futja nekik, hogy segítőket vegyenek maguk  mellé. Nekik jól jönnének a tündérrabszolgák, mint ingyenes segítség. Az idős férfiakat, a nőket  és a gyermekeket pedig könnyebb fizikai munkára kell fogni. Pékségekben, kertészetekben,  textilműhelyekben, vagy akár magánházaknál, de csak a szegényeknél, akik nem tudnák  megfizetni a cselédeket. Ne kedvezzünk még ezzel is az arisztokratáknak, épp elég felfuvalkodottak  így is! Damianosz elnevette magát. Önfeledt, majdnem örömteli nevetés volt, és Dianténak belesajdult  a szíve. Nem úgy hangzott, mint egy olyan ember nevetése, aki alig néhány perce adta ki a  parancsot két értelmes, érző lény meggyilkolására. Egy pillanatra olyan volt az apja, mint azelőtt,  mielőtt a szépséges királyné meghalt. Igaz, felesége halála előtt sem volt engedékeny, mindig is  kemény ember volt, de a felesége néha-néha meg tudta lágyítani a szívét. Azóta ez a csodatett  csak Dianténak sikerült olykor. Nagyon remélte, hogy most is sikerrel jár. – Igazad van, lányom – mondta a király egy percnyi elmélyült gondolkodás után. – Ebből a  szempontból még valóban nem gondoltam át a rabszolgák ügyét… és van ráció abban, amit  mondasz. Miért is dobnánk el olyan értékes kincseket, mint a csaknem örökéletű szolgák? – Akkor hát beleegyezel? – kapott levegőért a lány. – Egyelőre. De – tartotta fel a kezét az apja – ne éld bele magad, hogy ez mindörökre így  is marad! Azt belátom, hogy az örökös bányafogság talán nem célravezető, de ha a jóléti  intézkedések ellenére is lázadni mernek a rabszolgák, akkor a bányában döglenek meg! Világos? – Mint a nap, apám. Ez így igazságos. Te adsz nekik egy esélyt, ők pedig hálásak lehetnek érte.  Ha nem hálásak, nem érdemelnek még egy esélyt. – Dianténak nehezére esett az efféle beszéd,  hiszen legszívesebben a rabszolgák szabadon engedéséért könyörgött volna, de elég jól ismerte  apját ahhoz, hogy tudja: már az is óriási merészség a részéről, hogy elő mert állni ezzel a  javaslattal, apja részéről pedig óriási engedmény, hogy beleegyezett. – Ez így van. Remélem, az a vörös rabszolgád is hálás, hogy még él – morogta a király. – Örömmel  hallottam, hogy alaposan megbüntetted. A hercegnő azért fohászkodott, hogy el ne piruljon. – Igen, hiszen megérdemelte – mondta, és remélte, hogy nem remeg túlságosan a hangja. – Nem is szabad máshogy bánni vele azok után, amit tett – folytatta erélyesen az apja. –  Dolgoztasd meg jól, lányom! Ne kíméld! Jaj, magasságos Poszeidón, hunyta le egy pillanatra a szemét Dianté, de csukott szemhéjai előtt is  csak Brecket látta, ahogy „dolgozik” – nyög és fújtat és izzad, és… – Hanem annak már nem örültem annyira, hogy menesztetted a fürdetőlányaidat – szólt a férfi. –  Ha Nikiász veszi át őket, hát… Poszeidónra mondom, azon csodálkozom, hogy még nem hemzseg a  palota a bátyád porontyaitól! Dianté kiengedte a benntartott levegőt. Apja nem vette észre a zavarát! – Úgy tudom, Nik odafigyel, hogy ne legyen baj. A fürdetőlányai mind kaptak Prakszisz híres  bogyóiból*, és Ofélia maga felügyeli, hogy rendszeresen be is szedjék. – Hmmph – horkantott a király. – Legalább Oféliának a helyén van az esze, ha a bátyádnak nincs  is! Na igen, vágott egy fintort Dianté, és eszébe jutott reggeli beszélgetése a dajkájával. Kizárt  ugyan, hogy neki és Brecknek közös utóda szülessen, de nem lehet belőle baj, ha ő is kér abból  a kis pirulából… Igen, döntötte el, másnap reggel megkéri Oféliát, hogy csempésszen be neki egy  dobozra valót. Biztos, ami biztos. – Mikor indítjuk… akarom mondani, mikor indítod be a tervet? – kérdezte izgatottan. Még épp  idején javította ki magát: kínos lenne többször is emlékeztetni az apját, hogy az ötlet tőle 

származik. Damianosz büszke volt ugyan értelmes lányára, de mindig is úgy vélte, jobb, ha a  férfiak okosabbak a nőknél, és egy nő ne kérkedjen az eszével. – Amint a bátyád ideér – válaszolt a király, és megnyomott egy gombot trónja karfáján, majd a  beépített mikrofonon keresztül kiszólt az ajtónállónak: – Kéretem Nikiász herceget! – Niket? Mi köze neki ehhez? – meresztett nagy szemeket Dianté.       Nikiászt legalább annyira meglepte apja bejelentése, miszerint rábízza ezt a nagy horderejű  feladatot, mint magát Diantét. Csakhogy Nikiászt nem csupán meglepte, hanem bosszantotta is. – Járjam végig az egész várost, és térképezzem fel, hogy kinek lehet szüksége tündérrabszolgára?  De apám, ez hetekbe vagy hónapokba is telhet! A király egyetlen pillantással beléfojtotta a szót. – Legalább addig sem a lányokat hajkurászod! Amúgy is meg akartalak büntetni az éjjeli  engedetlenségedért… hát vedd úgy, hogy ez egyszerre büntetés és egy lehetőség, hogy bizonyítsd  az uralkodásra való rátermettségedet! – Mi köze van ennek az uralkodáshoz? – értetlenkedett a fiú. – Dianté? – sandított lányára a király. – Apánk nyilván arra gondol, hogy néha nem árt a nép közé vegyülnöd, és közvetlenül tőlük  informálódnod a problémáikról. Ettől csak még inkább becsülni fognak, mint olyan uralkodót –  avagy a te esetedben leendő uralkodót –, aki törődik a népével. – Mindig is mondtam, hogy inkább neked kéne a trónra ülnöd – morogta Nikiász. Ugyanakkor jól  tudta: örülhet, hogy ennyivel megúszta. Azóta, hogy a múlt éjszaka eldobta a kristálylándzsát  ahelyett, hogy tovább kínozta volna Brecket, egyfolytában apja megtorlásától rettegett, és egy kis  sétafikálás a városban nem is olyan vészes büntetés. Épp csak megalázó. De remélte, hogy lesz  alkalma megismerkedni néhány csinos polgárlánnyal.    oOo    Amikor a kivégzés után Dianté odasúgta Brecknek, hogy menjen fel és pihenjen le, a fiú  gondolkodás nélkül engedelmeskedett, hiszen az elmúlt órák testi és lelki traumái után úgy érezte,  alig áll a lábán. Mégsem gondolta volna, hogy ilyen sokáig nem tér majd magához: legalább  nyolc-kilenc órát alhatott, és most, hogy ásítozva felkönyökölt tisztára cserélt alvószőnyegén,  megállapította, hogy az egyetlen fényforrás az éjszaka sötétjében Dianté kristálykönyve. A lány a pamlagon ült, és elmélyülten olvasott. – Dianté… – Á, hát csak felébredtél, álomszuszék! – nézett fel a lány, és letette a könyvet. – Már azt hittem,  nélküled kell lefeküdnöm. Breck hálás volt a szoba sötétjéért, mert tudta, hogy veszélyesen elpirult. Dianté valószínűleg csak a fiú hallgatásából jött rá, hogy mennyire zavarba hozta, és felnevetett. – Jaj, nem úgy értettem! De persze… akár úgy is érthetném... – Ezzel felkapcsolt egy  kristálylámpát, és Breck a hirtelen fényárban hunyorogva huncut mosolyt pillantott meg a hercegnő  arcán. – De mielőtt megmutatnám, hogy értettem… vagy hogy nem, hadd meséljek el valamit,  aminek remélem, nagyon fogsz örülni! – Micsodát? – A fiú feltérdelt, és igyekezett kidörgölni az álmot a szeméből. Kételkedett benne,  hogy királya és királynője halála után bárminek is igazán örülni tudna. Damianosz tud a Kőről, és  mindent megtesz majd, hogy megsemmisítse, akkor pedig az utolsó reményszikra is kihuny, hogy  a Tuatha De Danann valaha is visszanyerje szabadságát. Nem, Breck biztos volt benne, hogy soha  többé nem lesz igazán boldog. A testi örömök pedig, amelyek Dianté szavaiból ítélve rá vártak,  sosem tudnák feledtetni a múlt éjszaka és a mai nap borzalmait, sem pedig mardosó lelkiismeretfurdalását. Ideiglenesen talán, néhány röpke percre, de utána…? A szomorúság és az önvád úgyis 

újra és újra támadni fog, amíg csak él, vagy amíg csak a tündérek rabszolgák maradnak. A hercegnő, Breck meglepetésére, lecsusszant a kanapéról, és helyet foglalt mellette a szőnyegen. – Emlékszel, hogy mit mondtam neked, amikor elváltunk? A fiú homlokráncolva próbálta felidézni a kivégzést követő zavaros pillanatokat. – El akartál intézni valamit, azt hiszem. – Igen. Beszéltem apámmal, és sikerült meggyőznöm róla, hogy javítson a néped  életkörülményein. – Hogyan? – kapott levegőért a fiú. Midhir és Morrighan kivégzése után nem tudott, nem mert már  bízni abban, hogy Damianoszba akár egy csipetnyi könyörület is szorult. El sem tudta képzelni,  hogy egy olyan hidegvérű gyilkos, mint szerelme apja, hogyan enyhülhet meg annyira, hogy bármi  ilyesmibe beleegyezzen. – Ahogy mondtam, meggyőztem őt! Rábeszéltem, hogy a nőket, a gyerekeket és az öregeket  máshol helyezze el: pékségekben, üzemekben, olyan helyeken, ahol a népem is nap mint nap  dolgozik, a férfiakat pedig csak minden másnap kötelezze bánya-szolgálatra. Így mindenkinek  sokkal jobb lesz. Nik persze nem örült annyira az egésznek, mert apa büntetésként kiadta neki a  feladatot, hogy szervezze meg a munkabeosztást. – Büntetésként? – Azért, mert nem volt hajlandó tovább kínozni téged. A tündér mereven maga elé bámult. Túl sok volt ez így hirtelen. Túl sok és túl valószínűtlen. Annyi mindent szeretett volna kérdezni testvérei sorsáról, arról, hogy mit és hogyan alakít majd a  herceg, mégis egészen más csúszott ki a száján: – Nem gondoltam volna, hogy a bátyád kiáll értem, amikor annyira gyűlöl. – Nem gyűlöl, épp csak… nem tud hova tenni téged. – Azt hiszem, ha tudná, mi történt közöttünk, igenis gyűlölne – válaszolt már-már mosolyogva  Breck. – De hálás vagyok neki, és ha lesz rá alkalmam, meg is köszönöm. Neked pedig… ó, Dianté,  el sem merem hinni, amit az imént mondtál! Tényleg igaz, hogy apád hajlik a kegyelemre? – Nem néznéd ki belőle, ugye? – sóhajtott a lány. – Pedig nem annyira rossz ember ő, csak… –  Breck szúrós pillantása láttán elhúzta a száját. – Jó, hát nem is annyira jó ember. Ezt sem puszta  jóságból tette, inkább csak azért, mert belátta, hogy a bányában rövid időn belül meghalnátok,  és semmi értelme odadobnia kétszáz életet… kétszáz több ezer évig tartó életet, amikor sokkal  hasznosabbak lennétek társadalmunk számára, ha életben maradnátok… – …és kiszolgálnánk titeket – fejezte be a mondatot a fiú. – Igen. Sajnálom, Breck, de pillanatnyilag többet nem tehetek értetek. Légy türelemmel, talán  idővel majd… ha Nik lesz a király… A fiú megrázta a fejét. – Nem. Ne beszélj erről… nem akarok arra gondolni, hogy mi lehet harminc vagy negyven vagy  százötven év múlva! Az még soká van. Most most van. A testvéreim most szabadulnak meg a  bányából, és én ennek most örülök. És most vagyok végtelenül hálás neked a segítségedért. Nem  mindenki próbálta volna meg azt, amit te ma megtettél. – De nem is mindenki szerelmes egy tündérbe és akarja őt boldoggá tenni – válaszolt Dianté, s  most ő vörösödött el egy leheletnyit. – Szóval értem tetted? Nem a népemért, hanem értem? – Értük is… de elsősorban érted, hogy ne emészd magad folyton miattuk. Nem akarlak szomorúnak  látni, Breck. – Szentséges Tündéranya – dünnyögte a fiú, és egy pillanatra úgy érezte, a hite a régi: erős és  megingathatatlan. – A nevem Dianté, nem Tündéranya – lökte oldalba játékosan a hercegnő –, és egyáltalán nem  vagyok szent**. Sőt… telis-tele van a fejem mindenféle piszkos gondolattal. És mindnek te állsz a  középpontjában.

Breck most már szélesen vigyorgott, miközben érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Vadul  magához húzta a lányt, és megcsókolta. – Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neked mindezt. – Ó, én tudom – somolygott Dianté. – Ma este még nem fürödtem. Mosd meg a hátamat!    o    – Hát ez… ez… – Dianté annyira kifulladt, hogy úgy döntött, inkább nem beszél, csak némán a  fiú mellkasára hajtja a fejét. A fürdőszoba amúgy is fullasztó volt a kádból felszálló gőztől, de  most úgy érezte, még soha életében nem volt ennyire melege. A kád körül tócsákban állt a víz,  egy habfürdős üveg pedig felborult, és a tócsákkal keveredve bőszen eregette a buborékokat.  Dianté csodálkozott, hogy csak ekkora káoszt csináltak, mert belül – a lelkében és testének  minden porcikájában – sokkal nagyobb zűrzavar uralkodott. Őskáosz, ami a maga őrültségében is  csodálatos volt. – Úgy érted… nem volt rossz? – zihálta Breck, végigfuttatva ujjait a lány nedves tincsein. Beletelt néhány másodpercbe, mire Dianté újra lélegzethez jutott és meg tudott szólalni. – Hogy nem rossz? – suttogta. – Breck, ez hihetetlen volt. – Hát, ügyes vagyok a hátmosásban. És ezek szerint másban is. – De mennyire… – Mennyire is? – kérdezte incselkedve Breck. – Annyira – nézett a szemébe Dianté –, hogy nemcsak a fürdőszobámat forgattad fel, hanem az  egész világomat. Még nem is sejtette, milyen közel járt az igazsághoz.    oooooOOOooooo    * Az atlantisziak találták fel a történelem első fogamzásgátló tablettáját, aminek semmiféle  mellékhatása nem volt – aki beszedte, nem lett túlsúlyos, nem nőttek meg a mellei, és nem  befolyásolta a szexuális étvágyát sem. Az atlantiszi nők egy része egyszerű étrend-kiegészítőként  fogyasztotta. Kapható volt szopogatós cukorka formában is málna-, banán- és kiviízesítéssel. ** Természetesen a „szent” az atlantiszi szóhasználatban nem úgy értendő, ahogy a keresztény  vallásban (valójában az eredeti atlantiszi kifejezésnek nincs is pontos magyar megfelelője, de  a „szent” a hozzá legközelebb álló szinonima). Az atlantisziak azokat a régi isteneket és istennőket  tartották „szenteknek”, akik a legendák szerint soha, semmi rosszat nem tettek, ráadásul a testi  örömök terén is önmegtartóztatóak voltak.

Tízedik fejezet    Az első kívánság     Atlantisz hercegnője talán még sosem volt ilyen boldog. Szinte tökéletes elégedettséget érzett –  mind testileg, mind lelkileg –, és tudta, hogy mindezt Brecknek köszönheti. Valahol, elméje rejtett  zugában ott motoszkált a kérdés, hogy meddig maradhat ilyen boldog, különösen azzal a tudattal,  hogy titkos szeretője addig nem lehet ugyanolyan boldog, mint ő, amíg népe nem szabad. De  Dianté igyekezett ezt a kérdést abban a rejtett zugban tartani, elnyomni, elfeledni. Hiszen tudta:  ha a tündérek valaha is felszabadulnának, bármilyen úton történne is az, elveszítené Brecket. Tisztában volt vele, milyen önző dolog a részéről azt kívánni, hogy egy egész nép örökös  rabszolgaságban éljen, csak hogy legyen egy tündér, aki az ágyát melegíti. Szégyellte is magát 

az önzéséért, de úgy érezte: még túl keveset kapott mindabból, amit Breck nyújthat, és még  nem kész elengedni őt. Néhány év, esetleg néhány évtized múlva már lehet, hogy készen áll erre  a lépésre, már csak azért is, mert addigra megöregszik, a fiú pedig ugyanolyan fiatal marad,  amilyen most. Ha már látványos és zavaró lesz a kettejük közötti „korkülönbség”, biztosan nem fog  ragaszkodni annyira a rabszolgájához, és kevésbé fog nehezére esni, hogy elengedje. De addig lesz  annyira önző, hogy kiélvezzen minden pillanatot Breck karjaiban. Talán majd ha Nikiász ül a trónra, ráveheti öccsét, hogy szabadítsa fel a tündéreket. Lehet, hogy  erre kellene egyik kívánságát fordítania. Igen, döntötte el magában Dianté, ez így helyes. Kiélvezi  a fiatalság minden örömét, hiszen úgysem tart örökké. S ha itt lesz az ideje, eléri, hogy Breck a  népével együtt szabad legyen. Ahogy a reggelijét fogyasztva a késő délelőtti napfényben fürdő kertet szemlélte, a háta mögül  jövő puffanások jelezték, hogy rabszolgája vadul takarít a szobájában. Épp olyan vadul, amilyen  vadul az éjszaka részt vett a dolgok szétdobálásában. Mert nemcsak a fürdőszoba látta kárát a fiú  szenvedélyes „hálanyilvánításának”, de a hercegnő ágya is. Dianté halkan felkuncogott, s reggelije befejeztével lenyelt egy golyócskát a dobozból, melyet  Oféliával hozatott alig egy órája. A dajka pipacspiros arccal hallgatta végig úrnője kívánságát, és  legalább olyan vörös arccal csempészett fel a szobájába egy dobozkára való pirulát, amikor pedig  összeakadt a fürdőszobát takarító Breckkel, olyan szúrós pillantásban részesítette a fiút, hogy  Dianténak akaratlanul is eszébe jutott a mondás: „ha szemmel ölni lehetne…” Ekkor valami különös dolog vonta magára a figyelmét odalent, a kertben. Bátyja egy férfit és  egy nőt kísért végig a kerti ösvényen a kapuig, ahol elvált tőlük. A hercegnő még két emelet  magasságából is tisztán látta, hogy testvére falfehér arccal siet vissza az épületbe. Nem Megara szülei voltak azok ketten? – futott át az agyán a gondolat. Meglehetősen messziről  látta ugyan őket, ráadásul mindössze egyszer találkozott velük szemtől szembe, de az a rövid  találkozás is elegendő volt ahhoz, hogy most felismerje a két látogatót. Mit akarhattak itt? És mitől lett Nik olyan zaklatott? Hamarosan ajtócsapódást hallott a szomszédból, s hirtelen elhatározásra jutott. – Breck, átmegyek Nikiászhoz, utána, ha kész vagy a szobámmal, sétálunk egyet a kertben! –  kiáltott be a tündérnek a hálóba, majd kisietett a folyosóra, és bekopogott a bátyja ajtaján. Nem  kapott választ, pedig kizárt, hogy a herceg ne hallotta volna a kopogást. Dianté ugyan nem volt  a kéretlen látogatások híve, de úgy döntött, ezúttal lesz olyan modortalan, hogy benyisson – már  amennyiben nyitva találja az ajtót. Nikiász a jelek szerint még ahhoz is túl feldúlt volt, hogy ajtaja bezárásával bajlódjon, mert a lány  gond nélkül bejutott, és fivérét az ágyon ülve, arcát két kezébe rejtve találta. – Nik, mi történt? – csukta be maga mögött az ajtót, és odasietett hozzá. – Láttam Megara szüleit  távozni, van valami közük…? – …ahhoz, hogy kiborultam? – nézett fel a fiú. Dianté maga sem tudta, miért, de azt várta, hogy  vörös, könnyes arcot lát majd maga előtt, ehelyett fivére ugyanolyan halotthalovány volt, mint  odalent a kertben, de nem sírt. Akkor csak nem lehet olyan nagy a baj! – Mi történt? – Hogy mi történt? – pattant fel az ágyról a trónörökös. – Csak az történt, hogy Megara anyja  rajtakapta a lányát tegnap este, amikor terhességi tesztet* végzett magán! És képzeld, pozitív lett! Dianténak tágra nyílt a szeme a döbbenettől. – Tőled van? – Kitől mástól? – nevetett fel kényszeredetten a fiú. – Három hete még szűz volt, és nem olyannak  ismerem, aki utánam csak úgy beugrik valaki más ágyába! – Nem olyannak ismered? Ismered egyáltalán? Nekem úgy tűnt, hogy néhány hetes ismeretség  után ledöntötted a lábáról… – Nicsak, ki beszél! – horkantott a herceg. – Mintha te nem ugyanazt csináltad volna azzal a koszos  tündérrel! Dianténak minden vér kiszaladt az arcából. – Honnan tudod?

– Honnan, húgocskám? Szent Poszeidón, hát van fülem! Tudod, hogy a fürdőszobád szomszédos a  hálómmal? A legszebb álmomból vertetek fel múlt éjjel! – Sajnálom. Nem akartam… – Még hogy nem akartad?! Hát pedig nekem nagyon úgy tűnt, hogy akartad, különben nem  kiabáltál volna olyanokat, hogy „még, Breck, igen, ez az!” És ez még a legenyhébb azok közül,  amiket tegnap éjjel hallottam tőled, én ártatlan húgocskám! A hajam égnek áll, ha csak felidézem  magamban a szókincstáradat! Hol tanultál te ilyen kifejezéseket? Merthogy a lányregényekből és  a tudományos értekezésekből nem, az biztos! Fülig pirultam a hallatán, pedig én sem vagyok egy  szende szűz! – Nik, kérlek, nyugodj meg! – Nyugodjak meg? Hogy nyugodhatnék meg? Egy teljes órán keresztül csináltátok nekem  a műsort, ma reggel meg Megara szülei keltettek korán a rossz hírekkel, hát hogy a fényes  Zeusznyilába lehetnék nyugodt? Kialvatlan vagyok, nyűgös vagyok, és… leendő apa vagyok! Dianténak nehezére esett elfojtani egy vigyort. – Azt mondod, egy teljes órán át csináltuk a fürdőben? Nohát, Breck tényleg fejlődik… – Fejlődik? – nézett rá döbbenten Nikiász. – Első alkalommal jó, ha három percig bírta – vonta meg a vállát Dianté. – Igaz, akkor félájult  volt szegény… másodjára már talán tíz percig is ment neki. De azt nem gondoltam volna, hogy  harmadjára egy teljes órán át… azt hiszem, elvesztettem az időérzékemet, annyira jó volt vele… – Szerintem meg nemcsak az időérzékedet veszítetted el a miatt a vörös miatt, hanem a józan  eszedet is! Megmondtam én, hogy a legrosszabbat hozza ki belőled, és tessék, igazam lett! A  szökés éjjelén még megsajnáltam őt, sőt, az összes nyavalyás tündért, és azt kívántam, bár  szabadok lennének, de tudod mit? Ezek után, ha lehetőségem lenne rá, akkor sem mozdítanám a  kisujjamat sem, hogy bármit is tegyek a szabadságukért! Amire apám kötelez, azt megteszem, de  többet nem, és te sem tudod kikönyörögni tőlem, húgocskám! Dianténak gombóc nőtt a torkában. Hát ennyit az álmáról, hogy Nikiász majd felszabadítja a  tündéreket, ha trónra lép… és mindezt azért, mert ő, a húga, lefeküdt közülük eggyel? – Igazságtalan vagy, Nik! – ugrott fel most ő is. – Nem a tündérnép tehet arról, hogy  beleszerettem Breckbe! Sőt, még csak nem is Breck maga! Nem ő kezdeményezte ezt a viszonyt,  hanem én! Ha valaki bűnös, hát az én vagyok! – Hát, hogy ártatlan nem vagy, az biztos! Undorodom tőled! Az a vörös még csak nem is ember,  Dia! Egy másik fajhoz tartozik! Gratulálok, húgocskám, ezzel új értelmet nyert a fajtalankodás szó! Dianté remegett a dühtől, és legszívesebben felpofozta volna a bátyját. Nikiász észrevehette húga  ökölbe szorult kezét, mert kihívóan folytatta: – Meg akarsz ütni? Hát azt jobb, ha elfelejted! Nem akarom, hogy akár csak egy ujjal is hozzám érj  azok után, hogy azzal a mocskos rabszolgával henteregtél! – Egyáltalán nem mocskos – szegte fel az állát a lány. – Hiszen egy órán keresztül fürödtünk… A herceg egy hosszú pillanatig némán meredt rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy kiabáljon,  vagy felnevessen. Végül frusztráltan felnyögött. – Ez nem tréfadolog, hugi! Ez véresen komoly! Nem is gondoltál a következményekre? Mi lesz, ha  apánk megtudja? – Ha ügyesek és diszkrétek vagyunk, nem tudja meg. Rajtad kívül csak Ofélia tudja, ő pedig tartja  a száját, és te is tartani fogod. – Hah, honnan veszed, hogy nem árulom el apánknak, hogy végre tényleg végezzen a  rabszolgáddal? – Azért, mert ez az első kívánságom – felelte határozottan Dianté. – Senkinek sem beszélhetsz a  Breckhez fűződő viszonyomról, és semmiről, ami azzal kapcsolatos! – Úgy látszik, teljesen még nem vette el az eszedet a vörös – jegyezte meg szárazon Nikiász. –  Annyi eszed még maradt, hogy megkösd a kezemet. Hát jó, tartom a számat apánk és mások  előtt, de neked akkor is megmondom a véleményemet! – Már megmondtad – felelt hűvösen Dianté. – Ne pazarolj rá több szót.

– Még hogy ne pazaroljak rá több szót? Hugi, nekem az a dolgom, hogy megvédjelek! Hogy  megvédjem a becsületedet, és… itt nemcsak arról van szó, hogy mi lesz, ha bárki megtudja! Mi  lesz, ha teherbe esel, mint Megara? – Á, szóval innen fúj a szél? Ne aggódj, bátyus, én nem vagyok olyan felelőtlen, mint a kis  barátnőd. Szedem a pirulákat, bár valójában azt is fölöslegesnek tartom. Ahogy az imént voltál  szíves emlékeztetni: Breck és én nem tartozunk azonos fajba. Kizárt, hogy közös utódaink  legyenek. De ha már ismét szóba került Megara: mi a szándékod vele? Nikiász idegesen a hajába túrt, és visszadobta magát az ágyra. – A szülei apánkhoz mentek először, és ő hívatott magához ma reggel. Persze nem ugrált  örömében, de nem is volt különösebben dühös. Azt mondta, ideje volt már, hogy megállapodjak,  és végül is Megara az egyik legrégebbi nemesi család sarja… – Szóval el kell venned? – ereszkedett le mellé Dianté. – Még nem biztos, csak ha megmarad a terhessége. Még nagyon az elején tart, és az első három  hónapban állítólag sok nő vetél el. Ki kell várnunk, hogy leteljen a három hónap, és ha megmarad  a gyerek, akkor rohamesküvőt szervezünk. Megara szülei persze már ez ellen a megoldás ellen is  ágáltak, és azonnali esküvőt követeltek, de apám hajthatatlan volt… vagy kedvezni akart nekem,  vagy csak kétségek között akar tartani még két hónapig… nem tudom, de kinézném belőle. –  Nikiász ismét felnyögött, és a kezébe rejtette az arcát. – A legkisebb porcikám sem akarja ezt az  egészet! Dianté megsimogatta a fiú hátát, és bátyja néhány másodpercre megnyugodni látszott, mintha  elfelejtette volna, hogy nemrég még eltiltotta húgát minden érintéstől. Ekkor azonban kinyílt az  ajtó, és Breck dugta be a fejét. – Elnézést, fenség, de elkészültem a szobáddal. Elindulunk most a sétára, vagy…? Nikiász felemelte a fejét, és Dianté még sosem látta ilyen dühösnek. – Hát még kopogni sem tudsz, rabszolga? – förmedt rá Breckre, s egyszersmind lelökte magáról  húga simogató kezét. – Kopogtam, fenség – lépett be komoly tekintettel Breck, és becsukta maga mögött az ajtót. –  Talán nem hallottad. – Akkor legközelebb kopogj hangosabban! – Igen, királyi fenség. Bocsáss meg, kérlek. És engedd meg, hogy megragadjam az alkalmat, és  megköszönjem neked, hogy a fenyítéskor megkímélted az életemet. – Köszönöd? – Nikiász keserűen felnevetett. – Ne tedd! Már azt kívánom, bár öltelek volna meg…  vagy legalább a hátad helyett a mogyoróidat szaggattam volna szét! Tűnj a szemem elől! Te is,  húgom! És még valami… – szólt Dianté után, aki máris félúton volt az ajtó irányába –, még a  mai napon hangtompító-varázst bocsátok a lakosztályodra. És nem érted teszem vagy a koszos  szeretődért, hanem magam miatt, megértetted? Dianténak megremegett a szája, mintha nem tudná eldönteni, hogy megszólaljon-e, s ha meg is  szólal, csípős visszavágásban részesítse bátyját, vagy inkább köszönetet mondjon neki. Végül csak  haloványan elmosolyodott, és Breck nyomában kilépett a folyosóra. Tudta jól, hogy Nikiász haragja  el fog múlni. Ha nem is egyhamar, de el fog. Lehet, hogy a tündéreket sosem szabadítja fel, mert  mindig megmarad benne a tüske, hogy egy tündér megrontotta a húgát, de őt, Diantét, sosem  bántaná. Azt a varázslatot sem csak önös érdekből találta ki: nem akarja, hogy bárki olyasmit  halljon meg a hercegnői lakosztály falain keresztül, ami jobb, ha titokban marad. Mert szereti őt és  óvni próbálja. És csak ez számít.    oOo    Nikiász herceg, aki személyes sértésként fogta fel, hogy neki kell végigjárnia egész Atlantiszt,  hogy megfelelő munkahelyet találjon a tündéreknek, nem siette el különösebben a munkát, így  egy héttel a feladat megkezdése után még csak a rabszolgák egynegyedét sikerült beosztania  különböző műhelyekbe és magánházakhoz, a többiek továbbra is a kristálybányában dolgoztak.

– Ha így megy tovább, még jó három hét, mire mindenkinek helyet talál – jegyezte meg Dianté  fejcsóválva. Breckkel a lány hálójához tartozó kicsiny erkélyen ültek és élvezték a késő délutáni  napsütést. – És a népem addig is szenved – sóhajtott a fiú, majd felállt, és a mellvédhez lépett. Jó néhány percig maradt így, háttal úrnőjének, és bár Dianté hercegnő-ösztöne azt sugallta, hogy  rá kellene parancsolnia: ne merészelje a hátát mutatni neki, kicsinyes ostobaságnak tűnt az efféle  viselkedés. Megértette Brecket, és bár tudta, hogy a fiú hálás neki az engedményekért, melyeket  apjánál kiharcolt, ezt még nem érzi elégnek. Hogy is érezhetné, amikor népe továbbra is rabszolga,  és rab ő maga is? Napról napra gyakrabban kapta azon a fiút, hogy az erkélyen áll és a tenger felé néz – a  kristálybánya irányába, valamint azon műhelyek irányába, ahol népe egy része már elhelyezésre  került. Egyetlen szóval sem említette, mennyire hiányoznak neki a társai, de nem is kellett  kimondania: Dianté leolvasta az arcáról, kihallotta a hangjából, megérezte az érintéséből. Igen,  még a leggyöngédebb cirógatásokból is érezte, hogy szerelme lélekben nem mindig mellette jár.  Ha Breck ujjai időnként túl hosszan köröztek testének valamely pontján, a hercegnő tudta, hogy  szeretője elábrándozott, s ábrándjainak nem ő áll a középpontjában. Ilyenkor játékosan, némi  sértettséget színlelve igyekezett ismét magára vonni a fiú figyelmét, aki rendszerint zavartan  lesütötte a szemét, majd olyan hévvel vetette bele magát ismét a szerelmeskedésbe, mintha csak  ezzel akarna bocsánatot kérni pillanatnyi figyelmetlenségéért. – Majd megsürgetem Niket – válaszolt Dianté. – Köszönöm, de nem hiszem, hogy sokra mész vele. A bátyád már csak azért is szándékosan  lassan végzi a dolgát, hogy nekem fájdalmat okozzon. Amióta csak tudja, mi történt közöttünk,  tényleg gyűlöl engem. És nem is hibáztatom érte, elvégre ki vagyok én? Egy betolakodó, akit  még rendesen megbüntetni sem sikerült, sem neki, sem apátoknak, és ahelyett, hogy bűnhődnék  és hülyére dolgoznám magam, mint a többiek, naphosszat hentergek veled. Én a helyében  borzalmasan utálnám magamat. – Most úgy beszélsz, mintha nem is dolgoztatnálak – mosolyodott el hamiskásan Dianté –, pedig te  hordod nekem az ételt-italt, te gondoskodsz a fürdőmről, te segítesz öltözni, most már a frizurámat  is te csinálod, te takarítod a lakosztályomat, te legyezel, ha sétálni indulok, és igen, az ágyban is  keményen megdolgozol. – Megdolgozom? – fordult hátra Breck, és tekintetében ezúttal nem keserűség csillant, inkább  valami pajkosság, valami kihívás. – Szóval te ezt is… munkának nevezed? Mi vagyok én? A  szexrabszolgád? – A szexrabszolgám? Miféle különös szó ez? Breck vigyorogva vonta meg a vállát. – Új szó. Most találtam ki. – De ugye… – komorodott el hirtelen Dianté, és felkelve székéből, Breckhez lépett –, ugye azt nem  érzed kényszernek? – Gondolod, hogy ha annak érzeném, ilyen lelkesen csinálnám? – mozgatta meg vörös szemöldökét  a fiú, és Diantéból kitört a nevetés, melyhez hamarosan a fiú is csatlakozott. Jókedvük azonban  rövidéletű volt, mert hirtelen egy csapat szolga és palotaőr jelent meg a kertkapunál, és az ájult  Nikiász herceget cipelve besiettek az épületbe. – Szent Poszeidón, mi történhetett? – hűlt el Dianté, különösen, amikor vörös foltokat fedezett fel  a kerti ösvény hófehér márványkövén. – Ki tette ezt vele?    o    – Jaj, szegény, szegény kicsikém! – tördelte a kezét Ofélia, ahogy fel-alá járkált Nikiász szobájának  ajtaja előtt. – Pedig azt hittük, neki aztán semmi sem árthat! – Dadus, nyugodj már le, Zeusz szerelmére! – csattant fel Dianté. Ő maga is ugyanolyan ideges  volt, mint Ofélia, de tudta, hogy sehova sem vezet, ha jajveszékelni kezd. – Hogy nyugodjak le? Hogy is nyugodhatnék le? Az én kicsi Nikiászom! Meg fog halni!

– Nem fog meghalni – válaszolt az orvos, aki épp akkor lépett ki a folyosóra a trónörökös  szobájából. – Stabilizáltam az állapotát, de még jó pár napig lábadozni fog. – Ó, hála Poszeidónnak! – sóhajtott a dajka, és ha a Diantét kísérő Breck nem rohan oda és kapja  el, valószínűleg összerogy. Az asszony kirántotta magát a fiú karjaiból, és lesújtó pillantást vetve  rá, reszketeg lábakon közelebb lépett az orvoshoz. – Tudni már ki tette ezt a szörnyűséget? – Egy tündér volt, a herceg maga mondta el, amikor már képes volt beszélni – felelte az orvos.  – Egy tündér, akit őfensége egy fémművesnél helyezett el a héten. A kis rohadék kovácsolt egy  ezüstnyilat, és meglőtte vele őfenségét! – Annyira rossz helyen találta el, hogy csaknem belehalt? – rebegte Dianté. – Nem éppen – ingatta a fejét az orvos –, épp csak a vállába fúródott a nyíl, de – halkította le  a hangját, hogy Breck ne hallja – a jelek szerint még így is csaknem halálos volt a számára.  Valószínűleg a varázsereje miatt, bár ilyesmivel még nem találkoztam a praxisom során, sőt,  merem állítani, soha nem is olvastam hasonlóról. Lehetségesnek tartom, hogy az ezüstnyíl  valamiféle méreg a varázserővel bíró személyek számára. Ki fogom vizsgálni a dolgot, királyi  fenség – hajolt meg Dianté irányába. – És most, engedelmeddel, jelentenem kell őfelségének, a  királynak. Megparancsolta, hogy azonnal tájékoztassam a herceg állapotában beállt változásról. Ahogy az orvos elsietett, Breck komor tekintettel követte. A tudós férfiú nyilván kiválóan ismerte  az emberi anatómiát, de a tündériről igen keveset tudott. Azt például nem sejtette, hogy egy  tündérnek – még emberi alakban is – jobb a hallása az átlagemberénél, s ő minden szót hallott,  amit az orvos csak suttogva mert kiejteni.    o    – Akkor támadt rá Nikre, amikor a várost járta, hogy a népednek segítsen! – pufogott Dianté. –  Micsoda hálátlan kis szörnyetegek ezek a tündérek? – Álljon meg a menet, szivi, egyetlen tündér hibájáért ne ítélj el egy egész népet! – vágta rá Breck.  Már hetek óta nem vette elő ezt a régi, nagyképű stílust a lánnyal szemben, de most annyira maga  alatt volt, hogy nem volt ura sem érzéseinek, sem szavainak. Épp az imént tudta meg, hogy a  tündér, aki rátámadt a hercegre, Devin volt, Galvin öccse. Breck egyetlen, még élő unokatestvére.  Az egyetlen, aki – vér szerinti fivérek hiányában – olyan volt a fiúnak, mintha a testvére lenne.  Devin nyilván bátyja halálát és csúfos „temetését” akarta megbosszulni a hercegen, hiszen egy  tündér számára kevés ahhoz fogható gyalázat létezik, mint az, ha nem az anyaföldben helyezik  örök nyugalomra. És ez a fiú, ez a bolond „gyerek” most egy cellában várja, hogy kimondják felette  az ítéletet, ami csakis halál lehet. Diantét arculcsapásként érte rabszolgája nyersessége, és egy hosszú pillanatig némán,  megütközve meredt rá. – Ne haragudj, de ez akkor sem igazság – mondta Breck. – Először én hibáztam, és miattam  az egész népem rabszolgasorba került, most Devin hibázott, és te egyből az egész népet vonod  felelősségre? Azt hittem, te más vagy, mint a többiek! A hercegnő elfordította a fejét. – Talán egy kicsit én is nyers voltam… sajnálom, Breck, de mégiscsak a bátyámról van szó! Feldúlt  ez az egész! Talán tapsolnom kellene ennek a Devinnek, hogy meg akarta ölni őt? – Nem – válaszolt keményen a fiú –, de az ő indokait is meg lehet érteni. – Az indokait? Miféle indokait? – fortyant fel ismét Dianté. – Csak egyet mondj, hogy mi oka lett  volna megölni valakit, aki éppen segíteni próbál neki és a népének!? – Ez a merénylet nem a bátyád ellen irányult… szerintem inkább egész Atlantisz ellen. A kölyök  Atlantiszt akarta megbüntetni azért, mert meghalt a bátyja. – A bátyja? – Galvin. A láthatatlan tündér. – Aki az unokatestvéred volt?

– Igen. Ebből már sejtheted, hogy Devin is az unokatestvérem. És szinte még gyerek. Egy dühös,  elkeseredett gyerek, akinek nem volt jóformán senkije a bátyján kívül… és a bátyja még csak nem  is a földben nyugszik, hanem a cápák tépték darabokra! Érthető, hogy a kölyök elvesztette a józan  eszét… és nemsokára az életét is elveszíti. Dianté komoran bólintott. – Attól tartok, Poszeidón sem menti meg a haláltól, sem a kínzástól. Apám ki fogja végeztetni, de  hogy vele nem lesz olyan kegyes, mint Midhirrel és Morrighannal, az bizonyos. Legalább annyira  megkínoztatja majd, mint téged, ha ugyan nem jobban. Breck összerezzent. – Gyerek még – ismételte fojtott hangon. – Mit tehetnénk érte, Dianté? – Semmit – felelt hűvösen a lány. – Ha akarnám, sem tudnám megmenteni az életét, és bocsáss  meg, de nem is akarom. A fivérem majdnem meghalt miatta. – Nem arra kérlek, hogy az életét mentsd meg – sóhajtott a fiú –, de nem akarom, hogy  megkínozzák. Nem akarom, hogy ugyanazon menjen keresztül, mint én. A hercegnő hosszan, némán meredt maga elé. Breck már kezdte úgy érezni, hogy elviselhetetlen a  csönd, amikor ismét megszólalt: – Csak egyetlen módja van, hogy megmentsük a rokonodat a kínzástól. Nekünk magunknak kell  végeznünk vele.    oOo    Brecknek elszorult a szíve, ahogy térdre ereszkedett unokatestvére kicsiny, véres teste mellett.  A palotaőrök a jelek szerint máris jól helybenhagyták: minden porcikája, ami csak kilátszott a  ruhájából, véraláfutásokkal volt tele, mindkét szeme feldagadt, az orrát betörték, és az ajkaira,  állára rászáradt a vér. Alig lehetett ráismerni a hajdan oly vidám, egészséges kis kópéra. – Bre… Breck, te vagy az? – mormolta reszelős hangon a fiú. – Én vagyok, testvér. – Ki… ki az ott veled? Breck hátrapillantott a válla fölött a hercegnőre, aki a cella bejáratánál állt. Az őrség minden  további nélkül beengedte őket, miután Dianté határozottan közölte velük, hogy bátyja  merénylőjének szemébe kíván nézni. Amikor kíséretet akartak adni mellé, azzal hárította el az  ajánlatot, hogy rabszolgája majd megvédelmezi őt, az őrök pedig maradjanak csak a posztjukon.  Így most hármasban lehettek a fogollyal, és még kíváncsi pillantásoktól sem kellett tartaniuk, mert  kijelölt posztjáról egyetlen őr sem láthatott rá a cellára. – Ő a hercegnő – válaszolt Breck. – Ő hozott ide engem, hogy láthassalak. Devin elmosolyodott – vagy legalábbis megpróbált, de grimaszba torzult az arca: az izmok, melyek  a mosolygáshoz szükségesek, bizonyára fájdalmasan húzódtak. Amilyen rossz állapotban volt,  Breck őszintén csodálkozott, hogy unokatestvére nem nyöszörög egyfolytában a fájdalomtól, és  még mosolyogni is megpróbál. – Szóval ő az… – motyogta a fogoly. – A hercegnő, akit szolgálsz. Legalább… tényleg szép? –  Megpróbált felnézni, de feldagadt szemével csak az előtte térdeplő fiút láthatta tisztán. – Igen – felelt Breck, és gyöngéden megszorította Devin karját, épp csak annyira, hogy ne okozzon  vele fájdalmat. – Nagyon szép és kedves. Engem megmentett, és most téged is megment. – Meg… ment? – Igen. – Breck nyelt egyet, mert úgy érezte, mintha valami fojtogatná a torkát. – Be kell venned  ezeket a pirulákat, hogy jobban legyél. – Kinyitotta a markát, amelyben tíz apró, fehér golyócska  bújt meg. Devin mindig is lobbanékony volt, igazi „kamasz”, de nem volt ostoba. – Ha beveszem... meghalok, ugye?

Brecknek egyre inkább nehezére esett visszatartani könnyeit. – Se… semmi baj, tesó. Ha gyorsan visz el… akkor jó lesz. Köszönöm a hercegnődnek. Legalább  elmehetek Galvin után. Őfelségéék után. És Rogan után. – Rogan után? – lehelte Breck. – Rogan... A kicsi Rogan...? – Igen – bólintott Devin. – A kezdetek kezdetétől fogva köhögött a bányában. Tegnapelőtt  helyezték egy házhoz az anyjával... de neki már késő volt. Annyira kicsi volt… alig százhét éves! Breck újra érezte azt a fojtogató, láthatatlan kezet a torka körül, és ismét meg kellett küzdenie  a könnyeivel. Szerette a kicsi Rogant, aki az egyik legifjabb tündér volt. Volt, visszhangzott  elméjében a szó. Nincs többé. Már sosem fog többet játszani, sosem fog rosszalkodni... sosem nő fel. És minderről az atlantisziak tehetnek! Olyan keserű düh vett erőt rajta, mint még talán  soha. Gyermekgyilkosok! Devin nehézkesen kinyúlt, és megszorította unokatestvére ökölbe szorult kezét, majd lassan,  óvatosan kinyitotta, és felmarkolta tenyeréből az aprócska golyókat. – Fájni fog? – Egy cseppet sem – nyelt egyet Breck. – Csak altató. Nagyon sok altató. El fogsz aludni, és... – Nem ébredek fel többet. Jó. Nem akartam volna én is üvölteni és a saját... húgyomban  fetrengeni. Brecknek megremegett a szája. – Hol hallottál erről? – Mindenki hallott róla. A király... az a szemétláda... tett róla, hogy az egész nép megtudja.  De elszámította magát, tesó... mert mi nem tartottuk undorítónak azt, amit rólad mondtak.  Átkozottul… bátor tündérnek tartunk. Én sosem lennék ilyen bátor. Breck most már szabályosan remegett, és heroikus küzdelmet folytatott a feltörni vágyó könnyek  ellen. Juszt sem fog sírni a kölyök előtt! Juszt sem fogja előre elgyászolni! – Nem vagyok én bátor, Devin, inkább csak botor. Én hoztam rátok a bajt azzal, hogy  felrobbantottam a szökőkutat. Az egész az én hibám. – Damianosz seggét az! – villant meg a fiú szeme dagadt szemhéjai mögött. – Te csak a népünkért  tetted, amit tettél... és az a szemét király... ő reagálta túl a dolgot. – Tudod, hogy ő meg úgy gondolja, hogy amit tett, azt ő is a népéért tette? – válaszolt maró  gúnnyal Breck. – Már kezdem azt hinni, hogy nemcsak neki nem volt igaza, de nekünk sem.  Mindkét nép rossz úton jár. Bolondok vagyunk mind. – Talán. De te vagy a legbátrabb bolond, bármit is higgy. Az is bolond bátorság volt, hogy idejöttél. – A hercegnővel vagyok. Nem eshet bántódásom. Devin egy hosszú pillanatig némán, kutatóan fürkészte unokatestvérét, majd elmosolyodott. – Bele vagy esve, mi? – Hogyan? – igyekezett értetlen arcot vágni Breck. – Ne játszd az agyad, tesó. Legszívesebben megdugnád, valld csak be! – De Devin! – sziszegte egész halkan Breck, és érezte, hogy mélyen elpirul. – Tündéranya könnyeire, már meg is volt neked! – nevette el magát a fogoly. Halk, reszelős  nevetés volt, ami hamar köhögésbe és nyöszörgésbe fordult. – Ne viccelj, öcskös! – Nem viccelek. Ordít rólad – vigyorgott minden fájdalma ellenére is Devin. – Átkozott mázlista  vagy – váltott át atlantiszi nyelvre –, és ő is az. – Tudom, hogy az vagyok– szólalt meg Dianté hangja Breck háta mögül. A fiú megesküdött volna  rá, hogy őfensége elég messze áll ahhoz, hogy ne hallja Devin motyogását, de ezúttal talán ő  becsülte alá a lány hallását. Dianté melléjük lépett, és bár nem kuporodott le, mint Breck, hanem  egyenes háttal nézett le a félig fekvő, félig a falnak dőlt fogolyra, valami különös gyengédség  sugárzott a vonásairól.

Devin megemelte a fejét, és rámosolygott a hercegnőre. – Nyugi, fenség… nálam biztonságban van a titkotok. Magammal viszem a sírba. – Ezzel felvett a  földről egy félig telt, koszos poharat, és egy hajtásra legurította torkán a sok kis golyócskát. – De  tudnod kell, hogy nem bántam meg, amit a bátyáddal tettem... és újra megtenném. Mert gyűlölöm  Atlantiszt, és mindent, ami atlantiszi. Talán téged kivéve. Ha Breck szeret... te nem lehetsz olyan  rémes, mint a többiek. – Köszönöm. – Dianté királynői biccentéssel fogadta a kétes bókot, majd megfordult és elhagyta a  cellát. Brecknek nem sokáig kellett várnia, hogy hassanak az altatók: alig egy perc telt el, és Devin pillái  elnehezültek. – Tündéranya áldjon és kísérjen utadon – suttogta a fiú, és kisietett a cellából a lány után.       – Nem fogják felboncolni, ha ettől tartasz – jegyezte meg Dianté, amikor magukra zárták a  hercegnői lakosztály ajtaját. Breck mindaddig szótlanul lépdelt úrnője mögött, és most is csak alig  tért magához abból a kábulatból, amelybe Devin cellájának elhagyásakor zuhant. Sorra távoztak a  szívének kedves tündértestvérek, és ő tehetetlenül nézte. – Hogyan? – rezzent össze. – Mondom, nem fogják felboncolni, hogy megtudják, mi végzett vele. Betudják majd az őröktől  kapott sérüléseinek. Belső vérzés vagy ilyesmi... – ...és bedobják a tengerbe a bátyja után – mormolta maga elé Breck. Dianté finoman megszorította a karját. Az arcán annyi megértés és őszinte részvét tükröződött,  hogy Brecknek ismét elszorult a torka, és ezúttal már meg sem próbálta visszatartani könnyeit.  Lerogyott a pamlagra, és arcát a kezébe temetve zokogott. A hercegnő átölelte és puszit nyomott a fiú hajára, de az kibontakozott a karjaiból. Ma éjjel nem  akart szánalom-szexet. Úgy érezte, már egyáltalán semmit sem akar. Valami örökre megtört  benne, és tudta jól, hogy a törés nemcsak őbenne van, de közte és Dianté között is. Mert a lány  mindig Atlantisz hercegnője marad, ő pedig napról napra, percről percre jobban gyűlöli Atlantiszt.    oOo    – Felség, engedd meg, hogy kifejezzem őszinte döbbenetemet e felett a szörnyűség felett, s  egyszersmind határtalan megkönnyebbülésemet, hogy őkirályi fensége, Nikiász herceg túlélte a  támadást és a gyógyulás útjára lépett! Damianosz morózusan intett udvari feltalálójának. – Igen, igen – dünnyögte a bajusza alatt. – De mit akarsz valójában? Kétlem, hogy azért zaklatnál  ilyen későn, hogy kifejezd együttérzésedet. Ki vele, Prakszisz, mi történt? – Csupán az, felség... vagyis nem csupán, ugye, mert ez nem egy „csupán” kategória, az  túlságosan is lekicsinylő lenne ehhez a... A király szeme fenyegetően villant meg. – A lényegre, Prakszisz! – Ó, igen, a lényeg, felség! Alig tíz perce fejeztem be a találmányt, amit kértél tőlem! Még néhány  nap tesztelés szükséges, aztán be is vethetjük! Damianosz arcán ördögi mosoly terült szét. – Akkor végre végleg letörjük a tündérek szárnyát... úgy, hogy soha többé ne tudjanak repülni!    oooooOOOooooo   

* Ez sem modern korunk találmánya, igaz, az atlantisziaknál egészen máshogy működött. A  nőknek nem egy tesztcsíkra kellett rápisilniük, hanem bizonyos speciális oreikhalosz-műszerekkel  állapították meg terhességüket. A kristály úgy jelezte a terhességet, hogy átmenetileg vörösre  váltott.

Tizenegyedik fejezet    A második kívánság     A merénylet másnapján Devin testét valóban az óceánba dobták, s bár Breck megjósolta, hogy  így fog történni, mégis elsápadt, amikor Ofélia közölte úrnőjével a hírt. Dianté legszívesebben  megölelte volna a fiút, de dajkája előtt nem tehette – már így is épp eléggé felbosszantotta Oféliát  Breckhez fűződő „szentségtelen” kapcsolata –, ráadásul úgy vette észre, hogy a fiú nem is venné jó  néven a vigasztalást. Már az is szíven ütötte a lányt, amikor Breck a múlt éjjel kibújt a karjaiból, világossá téve számára,  hogy ezúttal semmiféle gyöngédséget nem tűr el a részéről, s most úgy érezte, nincs szüksége  újabb elutasításra. Dianté az éjjel hosszú idő óta először hajtotta kielégületlenül álomra a fejét, és órákon keresztül  csak forgolódott, próbálva megoldást, kiutat találni, de mindhiába. Egyre nyilvánvalóbb lett a közte  és szolgája között tátongó szakadék, mely fölé szenvedélyből fontak egy gyöngécske hidat, de a  kulturális különbségek, az erőszak és a gyűlölet egyre inkább megtépázta közös hídjukat. Attól  tartott, hamarosan már nem lesz min átkelnie a „túlpartra”, és Breck elérhetetlen messzeségbe  kerül. Mert hiába van mellette, alig egy karnyújtásnyira, ha a lelkük többé képtelen közeledni  egymáshoz. Az egyetlen jó hír az volt, hogy Nikiász állapota gyorsan javult, és már fel is ülhetett az ágyában,  hogy kéretlen látogatóját, az aggodalmas Megarát fogadja. Megara szülei a jelek szerint úgy  vélték, többé nem veszélyes lányukat a herceghez engedniük, mivel Nikiász ennél jobban már  úgysem ronthatja meg. Miután Megara hazament, Damianosz vette be magát fia lakosztályába, és Dianténak csak apjuk  távoztával sikerült bejutnia fivéréhez. – Jól nézel ki, bátyus – mondta egy bátorító mosollyal, ahogy helyet foglalt a beteg ágya szélén. – Jól kinézek, mi? – horkantott a herceg. – Nem elég, hogy kis híján kicsinált egy szárnyas törpe,  de órákon keresztül kénytelen voltam elviselni Megara jajongását! Komolyan nem tudom, mi lesz  velem, ha el kell vennem ezt a nőt… – Hát, lettél volna megfontoltabb vele kapcsolatban… Nikiász szúrós pillantással jutalmazta húga megjegyzését. – Nehogy már te tarts nekem előadást a megfontoltságról! Egyébként mi újság veled és a  vöröskével? – Semmi – fordította el a tekintetét Dianté. – Azt hiszem, igazad volt. Hiba volt ez az egész. – Csakhogy belátod! Remélem, ezek után kirúgod, még akkor is, ha neki is új helyet kell majd  keresnem! – Eszemben sincs kirúgni! Szeretem őt, Nik! Nem mindenben értünk egyet, és tudom, hogy nem  egymásnak teremtettek minket, de attól még szeretem – felelt a lány. Tudta, hogy talán még a  testvére előtt sem lenne szabad ennyire kitárulkoznia, de nem volt más, akinek kiönthette volna a  szívét. Fogantatásuktól kezdve Nikiász állt hozzá a legközelebb, és ha ő nem érti meg, akkor ugyan  ki? Fivére szemébe nézett, és egész halkan hozzátette: – Nem tudom, mi lenne velem nélküle. – Én meg azt hittem, az a nagy álmod, hogy a tündérek szabadok legyenek – válaszolt gúnyosan  a herceg. – Márpedig ha valaha is felszabadulnának, akkor elveszítenéd őt. De nyugalom, nem  fenyeget az a veszély, hogy felszabaduljanak. Apánk épp most hozta a hírt, hogy Prakszisz  elkészült azzal a műszerrel, amely majd elvezet minket a tündérek híres kövéhez. Ma és holnap  még teszteli a műszert, de holnapután, húgocskám, odamegy az első felderítőosztag, és ha  megtalálják, elég egy üzenetet küldeniük haza, és máris több tucat fegyveresünk repül utánuk, 

hogy megsemmisítsék a követ. Dianté összevonta a szemöldökét. Nem tetszett neki, ahogy a bátyja beszél. – Ezt úgy mondtad, mintha más vágyad sem lenne, mint hogy a tündérek örökre rabszolgák  maradjanak! – Nekem nem az számít, hogy örökre rabszolgák maradjanak, Dia, hanem az, hogy soha ne kapják  vissza az erejüket! – válaszolt ridegen Nikiász. – Láthatod, még varázserő nélkül is mire képesek,  de ha visszanyernék az erejüket… el sem tudom képzelni, mi történne! – Talán csak annyi, hogy elhagynák a szigetet. – Hát persze, és előtte nem próbálnának meg bosszút állni rajtunk azért, mert rabszolgasorba  taszítottuk őket, igaz? – Hogy te milyen cinikus tudsz lenni! – csattant fel Dianté. – Mintha ők tehetnének arról, hogy  rabszolgák lettek! És ne gyere nekem azzal, hogy ők keresték a bajt! Igen, ostobaság volt a  részükről, hogy meg akarták szerezni az oreikhaloszainkat, de akkor sem ezt érdemelték! Nem azt,  hogy örökre elveszítsék a szabadságukat, hogy kisgyerekek bányákban haljanak meg, és… – Na várjunk csak! – vágott közbe a fiú. – Gyerekeket nem hagytam a bányában! Az első ötven,  akiknek helyet kerestem, csupa gyerek volt, meg persze néhányuknak az anyja… – Ez igaz, Nik, csakhogy volt köztük egy kisfiú, aki a bányában betegedett meg, és mire  áthelyezted, már menthetetlen volt. Talán a kristályaink megmenthették volna… de azoktól  eltiltottuk őket. Csak bányászhatják a kristályokat, de használniuk tilos őket… – Csüggedten  megrázta a fejét. – Egészen kicsi gyerek volt, emberi viszonylatban öt-hatéves. És aki rád támadt,  ő sem volt még felnőtt. Kamasz volt csupán, tele kamaszos indulattal. Nem téged akart megölni,  hanem Atlantiszt akarta megbüntetni. A bátyjáért, aki a bányában halt meg, és azért a kisfiúért. Nikiász karba tette a kezét pihe-puha paplanja fölött. – Szóval most szánakoznom kellene a szegény gyilkoson? Nem szánom, Dianté. Örülök, hogy  meghalt. A hercegnő elborzadva meredt a bátyjára. Mintha egy egészen más embert látna, mint alig néhány  hete. Hát erre képes a düh és gyűlölet? Hát már Nikiászt is megfertőzte apjuk kegyetlensége? – Hiába nézel rám ilyen bánatos szemekkel, megmondtam, hogy a kisujjamat sem mozdítom az  érdekükben. Szétosztom őket üzemekben apánk parancsára, de ez minden. Soha, de soha nem  szabadítom fel őket és nem adom vissza az erejüket sem. – Túlságosan megviselt a támadás. Nem vagy önmagad – állt fel az ágy széléről Dianté. – Ó, dehogynem, nagyon is önmagam vagyok, és ha azt hiszed, hogy ideiglenes a döntésem,  akkor tévedsz! Esküszöm Poszeidónra, hogy ez a gyilkos banda rabszolgaként rohad meg, de addig  legalábbis az marad, amíg én élek! A lánynak megremegett a szája, és csak nehezen tudta elfojtani könnyeit. De nem fog sírni. Még  akkor sem, ha most veszítette el örökre a testvérét. – Hát jó, nem kérek tőled ilyesmit, bátyus. De lesz más, amit kérni fogok. Mert még jössz nekem  kettővel. – Ha nem kéred, hogy szabadítsam fel a kis dögöket vagy adjam vissza az erejüket, felőlem azt  kérhetsz, amit csak akarsz! – Helyes – bólintott Dianté. – Azt akarom, hogy hiúsítsd meg a kő megsemmisítését. – Hogyan? – Te mondtad, hogy bármit kérhetek a felszabadításon és a varázserejük helyreállításán kívül. Hát  ezt kérem. Mégpedig nem akárhogy. – Lehajolt, és mélyen fivére szemébe nézett. – Azt mondtad,  két nap múlva indítják útjára a felderítőt. Te holnap, de legkésőbb holnapután már lábra állhatsz,  az orvostól tudom. Lesz elég erőd egy kis varázslásra. Ki fogod törölni minden atlantiszi és minden  tündérrabszolga emlékezetéből, hogy létezik a kő. Nikiász olyan haloványra sápadt, hogy arca szinte egybeolvadt a párnahuzat fehérjével. – Te megőrültél! Nincs ekkora hatalmam!

– Már hogyne lenne? Erőd nagyobb apánkénál, és ketten együtt játszva elvettétek az összes tündér  varázserejét, márpedig az jóval nagyobb erőfeszítést igényelhetett, mint ez a varázslat… elvégre  ott varázslat küzdött meg varázslattal, itt viszont csak arról van szó, hogy a mágia kitöröl valamit  néhány elméből. – Néhány? Atlantisznak csaknem tízezer lakosa van, Dianté! És ha még hozzájön a kétszáz tündér,  az már biztosan megvan tízezer! – Csakhogy nem minden atlantiszi tud a kőről. A tündérekkel együtt legfeljebb háromszázan  tudhatnak róla. – De én honnan tudhatnám, hogy ki az a száz atlantiszi, aki tudja? – Nem kell tudnod. Terjeszd ki a mágiát mindenkire, egyetemesen. Így biztosan nem marad ki  senki. A mágia pedig csak azokon dolgozik majd, akiknek az elméjében talál olyan emlékeket,  amelyeket törölnie kell. Ne mondd, hogy nem vagy rá képes, mert igenis képes vagy rá! Még ha  most többeket is kell elvarázsolnod, mint a múltkor, ez a varázslat sokkal egyszerűbb, mint az volt! – De… de… miért akarod, hogy a tündérek is elfelejtsék a saját kövüket? – próbált kibúvót keresni  Nikiász. – Néha tényleg olyan együgyű tudsz lenni! – sóhajtott Dianté. – Ha ők emlékeznek rá, ismét  kikotyoghatják egy atlantiszinak, és az egész kezdődik elölről! Nem, Nik, nem emlékezhet rá senki  sem. – Csakhogy én emlékezni fogok! Apától tudom, hogy a tudatmódosító mágia csak másokra hat, a  gyakorlójára sosem! A saját fejemből nem tudom törölni az emlékeket! – Az nem számít. Csak te fogsz rá emlékezni, és te semmit sem tehetsz ellene. – Már miért ne tehetnék? – Azért, mert így fogalmaztam meg a kívánságomat: „azt akarom, hogy hiúsítsd meg a kő  megsemmisítését”. Ebbe az is beletartozik, hogy te sem semmisítheted meg, és soha, senkinek  sem beszélhetsz róla. Nikiász homlokráncolva, ajkbiggyesztve meredt húgára, mint egy dacos kisgyerek, aki pontosan  érti, amit értenie kell, és tisztában van vele, hogy ez a kikötés is a kívánság része, s ezzel továbbra  is meg van kötve a keze. – És mi lesz, ha mégsem elegendő az erőm ehhez az egészhez? – Elég lesz. Ügyes kisfiú vagy. És ha mégsem, lopózz be apánk gondolkodó szobájába, és használd  a kristályt! Rád bízom, hogyan csinálod, csak csináld meg! – Ezzel lehajolt, és futó puszit lehelt  bátyja szőke tincseire. – Most pedig légy jó kis herceg, és csicsikálj, hogy mielőbb meggyógyulj!    oOo    Breck épp Dianté nappalijának márványpadlóját fényesítette, amikor úrnője belépett. Szokásától  eltérően oda sem köszönt a fiúnak, de még csak egy futó biccentéssel sem adta tudtára, hogy  észrevette őt. Lehajtott fejjel, gondterhelt arccal vágott át a nappalin, és eltűnt a hálóba vezető  ajtó függönye mögött. Breck ledobta a tisztítószeres rongyot, és követte a lányt. – Hagyj most – mormolta Dianté, amikor meghallotta rabszolgája lépteit. – Ha baj van, nem hagylak – válaszolt Breck, és félrehúzva a függönyt, belépett. – Hadd segítsek! – Nem tudsz – rázta meg a fejét a hercegnő, és amikor végre a fiúra nézett, az látta rajta, hogy  könnyes az arca. Breck odasietett az ágyhoz, melynek a szélén Dianté ült, és térdre esett mellette. – Mi baj, kicsim? – Elveszítettem a fivéremet. – Hát mégis meghalt?

Furcsa hang tört fel Dianté torkán – mintha félig nevetés lenne, félig pedig valami egészen más.  Talán a fuldoklók hallatnak ilyen hangokat. – Bár inkább meghalt volna! De nem, ő él, és mégis elveszítettem. Mindenkit elveszítek, akit  szeretek, Breck... téged ugye nem foglak? – Ha nem akarod, engem sosem fogsz. De mégis, mi történt a bátyáddal? Miért lenne jobb, ha  meghalt volna? – Beszippantotta a gyűlölet, akárcsak apánkat. – Nem értelek. – Kegyetlen lett, Breck. Eleinte, amikor a szigetre jöttetek, szórakoztatónak talált titeket, és inkább  én voltam az, akit bosszantott a jelenlétetek. Aztán, miután apánk arra kötelezte, hogy segítsen  neki rabszolgává tenni titeket, láttam rajta, hogy megingott. Nem találta az utat, nem tudta, hogy  kire, mire hallgasson: a félelemre, amit apánk iránt érez, vagy a szánalomra, amit irántatok. De  most... most már úgy látom, döntött. Egy csepp szánalom sem maradt benne. Gyűlöl titeket. Más  ember lett, és többé nem tudok megbízni benne. Már senkiben sem bízhatok. Talán csak benned. –  Kutató pillantást vetett a tündérre. – Bízhatok benned, Breck? Egyszer te is becsaptál. Meg akartál  szökni. – Az akkor volt, amikor még volt remény a népem számára – sóhajtott a fiú, és állát Dianté térdére  hajtotta. – Számunkra már nincs remény, így hát elszökni sem tudok, és ha tudnék is... nem  biztos, hogy megtenném. – Miért nem? Breck csókolt lehelt a lány tógával fedett jobb térdére. – Mert akkor sosem látnálak viszont. – Ó, Breck... Inkább lennél örökre a szolgám, mint szabad tündér? – Inkább lennék a te szolgád, mint bárki másé – javította ki a fiú. – Mert szabad tündér már  úgysem leszek. – Hová lett az a csibész, aki pár hete voltál? Az a fiú tele volt optimizmussal és hittel... – Azóta sok minden történt, fenség. Sokan meghaltak az enyéim közül, és elvesztettünk mindent,  amit azelőtt természetesnek vettünk: a szabadságot, a repülést, a mágiát. És igen, azt hiszem, a  hitet is. Én legalábbis egyre kevésbé hiszek Tündéranyában. – És mi van azzal, amit Midhir és Morrighan üzent a népnek a kivégzésük előtt? Hogy sose adjátok  fel? Breck elkacagta magát. – Tudod, hogy azért jöttem be, hogy megvigasztaljalak, erre te próbálsz lelket önteni belém? Végre Dianté szája is mosolyra húzódott. – Muszáj. Nem szeretlek szomorúnak látni. – Amíg veled lehetek, sosem leszek igazán szomorú. – De igazán boldog sem. – Nem – húzta el a száját a fiú. – Tökéletesen boldog már sosem lehetek, akár megtörténik a  csoda, és szabadok leszünk, akár nem. Mert a szabadság azt jelentené, hogy el kell hagynom  téged, vagy... ha nagyon soká jön el, akkor azt jelentené, hogy már rég nem élsz. Dianté bólintott. – Messze túl fogsz élni engem, és ezért akarom, hogy ne add fel! Mondhat az apám és a fivérem,  amit csak akar, én igenis hiszek benne, hogy a tündérnép egy nap újra szabad lesz! Breck, ígérd  meg nekem, hogy harcolni fogsz érte! És ha neked nem sikerül, hát tanítsd meg a gyermekeidet,  hogyan harcoljanak tovább teutánad! – A gyermekeimet? – horkantott a fiú. – Olyan nekem sosem lesz. Amíg te élsz, veled maradok,  s ha te már nem leszel, talán visszatérek az enyéim közé, de akkor sem lesz a szívemben más  asszony, csak te.

– Hát tudod, ahhoz, hogy gyermeked legyen, nem a szívedre van szükség – kuncogott Dianté. –  Biztos nem esik nehezedre, hogy levedd a tündérlányokat a lábukról! – De, történetesen eddig még egyet sem sikerült, pedig hidd el, próbálkozásban nem volt hiány!  De nem is bánom, hogy nem sikerült. Jó, hogy te voltál az első. – De ne én legyek az utolsó – hajolt le Dianté, és megpuszilta kedvese homlokát. – Nem akarom,  hogy több ezer évig élj önmegtartóztatásban, amikor velem egy napig is alig bírod ki szex nélkül! – Egy fél napig is alig bírom ki. A te hibád, elkényeztettél. De most hadd kényeztesselek én. –  Ezzel felkászálódott a szőnyegről, és Dianté mellé ült az ágyra. – Szárítsd fel a könnyeidet! Nincs  olyan báty, aki megérdemelné őket... senki sincs, aki megérdemelné őket. – Még te sem? – Én a legkevésbé – mormolta Breck, és azzal a feltett szándékkal csókolta meg a lányt, hogy  legalább egy időre elfeledteti vele az ostoba fivérét, az elvetemült apját, és az egész világot, ami  ellenük van. Pedig jól tudta, hogy amint kikeverednek a takarók alól, őt is ugyanúgy megrohanja  majd a korábbi kétségbeesés, mint Diantét. Mindketten érezték, csak még nem merték bevallani –  sem egymásnak, sem saját maguknak –, hogy kapcsolatuk egyetlen vékony kötélen lóg a szakadék  felett. Ennyi maradt csupán a hídból, amit Dianté könyörülete épített. Breck behunyta a szemét, és csak a szerelmére koncentrált. Ha elszakad a kötél, legalább nem  akarja látni, ahogy a mélybe zuhan.    oOo    Két nappal később       A horizonton még épp kivehető volt a jármű, amely néhány perce szállt fel a palota udvaráról,  fedélzetén két felfegyverzett felderítővel. Dianté a teraszon állva figyelte, ahogy északkelet felé tartva lassan belevész a messzeségbe. A  lenyugvó nap sugara még egy utolsót csillant a gép fémtestén, mielőtt az eltűnt szem elől. A lány annak biztos tudatában figyelte a repülő távozását, hogy helyesen fogalmazta meg  bátyja felé második kívánságát: Nikiász emlékezettörlő varázslata minden atlantiszira és minden  tündérrabszolgára vonatkozik. De a Kő őrére nem. A herceg hetekkel korábban beszámolt húgának a tündérek mágiáját elszívó varázslatról, melyet  apjukkal együtt hajtott végre, és Dianté számára ebből nyilvánvaló volt, hogy a Kő őre nem  veszíthette el az erejét, hiszen bátyja és apja a varázs-elvonó bűbájt kifejezetten a betolakodókra  koncentrálta. Annak idején természetesen még nem tudhattak a Kőről és annak őréről, de  Damianosznak a jelek szerint azóta sem jutott eszébe, hogy utólag kiterjessze varázslatát az őrre.  Vagy ha eszébe is jutott, talán túl kockázatosnak vélte a dolgot, tekintve, hogy ekkora távolságból  nem tudhatta, kivel-mivel áll szemben. – Valami jó dolog történt? – csatlakozott Breck a teraszon álló úrnőjéhez. – Miből gondolod? – Mosolyogsz. Elégedetten mosolyogsz. A hercegnő csibészes tekintetet vetett a rabszolgájára. – Mintha ez olyan szokatlan lenne számodra... pedig a leggyakrabban te csalod az ajkamra az  elégedett mosolyokat. Vagy inkább fogalmazzak úgy: a kielégült mosolyokat? Breck elnevette magát. – Örülök, hogy szolgálatodra lehetek, királyi fenség. De most nem lehet szó kielégülésről, mert már  vagy fél napja nem szeretkeztünk. Szóval, mitől vagy úgy feldobva? – Ez hadd maradjon kivételesen az én titkom – felelt a lány, szemét továbbra is a keleti horizonton  nyugtatva.

Az enyhe túlzás, hogy fel van dobva, gondolta, inkább csak nagyjából elégedett a körülményekkel.  Nagyjából, de nem maradéktalanul. Azt azonban tudta, hogy maradéktalanul elégedett csak akkor  lehetne, ha a tündérek visszanyernék erejüket és szabadságukat, Breck pedig úgy döntene, hogy  vele marad, és akkor az egész nép előtt felvállalhatnák szerelmüket. De ez az álom elérhetetlen  messzeségben tündökölt, s Dianté tudta, hogy mindig ott is marad. Mégis volt oka egy halovány kis  mosolyra. Az a repülő az imént pusztítani indult – vagy legalábbis felderíteni, hogy mások követhessék  és pusztítsanak –, de sem ez a repülő, sem másik nem fog pusztítani, sem tündért, sem  kristályt. És ha minden jól alakul, tette hozzá magában Dianté, nemsokára nyer magának egy  bónuszkívánságot. Nikiász meg fog pukkadni, ha rájön!    oOo    A mai Dánia légterében       Makariosz a műszerek fölé hajolt. – Még mindig semmi? – kérdezte Kapaneusz, a másodpilótája. – Egyelőre – válaszolt fásultan Makariosz. Már jó félórája elérték a nagy keleti kontinens északi  részét, de nem tudhatták biztosan, hogy a tündérek szemében hányadik szélességi foktól*  számít „észak”-nak az észak. – Próbáljuk kicsit még északabbra – indítványozta a másodpilóta –, és ha ott sem sikerül, akkor  próbálkozhatunk nyugatabbra vagy keletebbre… – Úgyszólván akárhol – nyögött fel Makariosz. – Képtelen egy küldetés! – Akár képtelen, akár nem, végre kell hajtanunk. Nem térhetünk úgy haza, hogy kudarcot  vallottunk! – Még szép, hogy nem – dörmögte Makariosz. Elég jól ismerte Damianosz királyt ahhoz, hogy  tudja, őfelsége nem veszi jó néven, ha nem teljesítik a parancsát.    oOo    Atlantisz szigete       Nikiásznak ritkán volt annyira tele az ágyékkötője, mint most, amikor arra készült, hogy szeszélyes  húga „utasítására” belopózzon apjuk gondolkodó szobájába, és olyasmit kövessen el, amely  nemcsak azért veszélyes, mert lelepleződhet, de azért is, mert ezzel – ha közvetve is – az  ellenségnek kedvez. Áldotta az eszét – azt a keveset, ami megadatott neki –, hogy legalább azt időben leszögezte  Dianté előtt, hogy soha nem lesz hajlandó felszabadítani a nyavalyás kis tündéreket. Még csak  az kellett volna, hogy Dianté azt kívánja tőle, hogy tegye szabaddá a kis dögöket – vagy ne adj’  Poszeidón, adja vissza a varázserejüket! Ez is épp elég volt: azzal a varázslattal, amire készült, nem adja ugyan vissza a tündérek erejét,  de esélyt ad nekik arra, hogy egy nap ismét régi képességeik birtokába jussanak. Bár azt már  elképzelni sem tudta, hogyan történhet ez meg, ha a rabszolgák is elfelejtik, hogy a kő létezik. Nikiász megvonta a vállát. Az már nem az ő dolga. Neki csak az a dolga, hogy ígérete szerint  végrehajtsa Dianté akaratát. „Ki fogod törölni minden atlantiszi és minden tündérrabszolga emlékezetéből, hogy létezik a kő.” Hát jó, vett egy mély lélegzetet, és benyitott apja titkos szobájába.

A szoba padlójára ezüst csíkokat festett az egyetlen ablakon keresztül beszűrődő holdfény. A  hatalmas oreikhalosz meg-megcsillant az ezüstös fényben, mintha csak incselkedni akarna a  trónörökössel. Nikiász szinte hallani vélte, ahogy a kristály csúfolódik vele: „úgysem mersz apád  engedélye nélkül használni!” – De igenis merlek használni – mormolta maga elé, miután gondosan bezárta maga mögött az  ajtót és behúzta a függönyt. – És meg is teszem, ha addig élek is! De talán tényleg csak addig fogok élni, gondolta keserűen. Ha rajtakapják, talán még ő sem ússza  meg a halálbüntetést. Összerezzent. Valóban képes lenne rá az apjuk, hogy egyetlen fiát a hóhér elé küldje? Mert lassan  bármit kinézett volna Damianoszból. És ilyenné kezdek én is válni, ismerte be. Azért mondta Dianté, hogy nem vagyok önmagam. De akkor is gyűlölöm a tündéreket! – Bosszúsan belebokszolt  az ablakkeretbe. Nem értette, honnan jött ez a rengeteg indulat, csak azt tudta, hogy nem tehet  ellene semmit. Hiába is próbálna szeretettel tekinteni a rabszolgákra, akárhányszor meglát egyet,  az jut róla eszébe, hogy egyikük kis híján megölte őt, egy másik pedig nap mint nap hülyére keféli  a húgát. Igen, a „hülyére keféli” a legpontosabb kifejezés, hiszen Dianté minden kétséget kizáróan  kezd megbolondulni. Olyan dolgokat vár el tőle, amelyeket józan atlantiszi sosem várna el. Józan  atlantiszi sosem segítene népe ellenségein, de a húga úgy látszik, bármit megtenne annak a vörös  hajú kurafinak a kedvéért. Nikiászt végtelenül frusztrálta saját tehetetlensége. Ő volt a legnagyobb varázsló, mégis  megkötötte a kezét egy gyönge leány reménytelen szerelme. De legalább az a tudat vigasztalta,  hogy húga nem lehet örökké együtt a vöröskével, és ezt előbb-utóbb ő is be fogja látni. Csak  idő kérdése. A fiú úgy döntött, hogy türelmes lesz. Így vagy úgy, de meg fog szabadulni a kis  mitugrásztól, mert nem nézi végig, hogy az teljesen tönkretegye a húgát, sem azt, hogy Dianté  őrült-szerelmes ötletein keresztül romba döntse Atlantiszt. Megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy ismét a jelenre, és ne a lehetséges, boldog, Breckmentes jövőre koncentráljon. A kristályhoz lépett, és kezeit a hűvös felületre helyezte. Tudta, hogy nemrégiben indult útnak  a felderítő repülőgép, amelyet apja két állig felfegyverzett emberével küldött a Kő keresésére.  Szándékosan indultak napnyugtakor, abban a reményben, hogy a kő őre éjjel az igazak álmát  alussza. Természetesen fennállt a lehetőség, hogy ma éjszaka meg sem találják a követ, hiszen  pillanatnyilag csak annyit tudtak, hogy a keleti kontinens északi részén kell keresniük, és Prakszisz  szerint legalább száz mérföldes közelségbe kell jutniuk a kőhöz, hogy az általa kifejlesztett műszer  érzékelni tudja azt. Nikiász tehát úgy vélte, bőven van még ideje varázsolni. A felderítő gép úgysem érhetett  még célba, akkora mázlija ugyanis senkinek sem lehet, hogy vaktában elsőre berepüljön a kő  százmérföldes körzetébe. A herceg lehunyta a szemét, de még csukott szemhéjain keresztül is látta, ahogy az oreikhalosz az  érintése nyomán zöld fénnyel életre kel. Azt akarom, hogy minden atlantiszi és minden tündérrabszolga felejtse el, hogy a tündéreknek létezik egy varázsköve a messzi északon, gondolta, és igyekezett kívánságát a kristályba pumpálni,  hogy onnan megerősítve érkezzen hozzá vissza. Még tisztán emlékezett rá, mennyire megizzasztotta a tündérek erejének  elpusztítása. Kikapcsolása, nem elpusztítása, emlékeztette magát. Mert amíg az a kő létezik, az erejük is létezik… és én épp ezt az átkozott követ próbálom megvédeni, holott legszívesebben én magam pusztítanám el! Jaj, de ostoba voltam, amikor megígértem Diának, hogy bármit megteszek, csak segítsen ki a Megara-ügyből! Mert hát fölöslegesen segített akkor… így sem szabadultam meg Megarától, és úgy néz ki, már nem is nagyon fogok! Nyavalyás najádok, hát hol itt az igazság? Hamarosan az egész szoba zöld fénytől ragyogott, és Nikiász ismét áldotta kicsinyke eszét, hogy  előre leeresztette a függönyt, különben még valaki észrevenné, hogy fényjáték szűrődik ki a sötét  éjszakába. A veríték patakokban csorgott a halántékán, de nem szakította el tenyerét az oreikhalosztól, hogy  megtörölje az arcát. Bármit mondott is a húga, ez a varázslat nehezebbnek bizonyult, mint a  múltkori, melyet apjával együtt hajtott végre. Ha ezen túljutok, lesz néhány keresetlen szavam a hugihoz!   

oOo    A mai Romsdal tartomány (Norvégia) légterében       – Azt hiszem, látok valamit – mormolta Makariosz. – Igen, valami halvány jelzést fogunk  északkeleti irányból! A másodpilóta odahajolt, hogy ránézzen a műszerekre. – Gondolod, hogy ez már a kő lesz? – Mi más lehetne? Prakszisz műszere kizárólag varázsforrásokat jelez, és tudomásunk szerint  őfelségén és a trónörökösön kívül senkinek és semminek nem lehet varázsereje ezen a bolygón…  kivéve ennek a kőnek. – Makariosz egy percig némán figyelte a képernyőt. – Ahogy közeledünk,  egyre erőteljesebben világít a jelzés. – Akkor megvan – csatolta övére kristályvezérlésű pisztolyát a másodpilóta. – És teszünk róla,  hogy az a fény örökre kihunyjon. – Hadd emlékeztesselek, hogy a mi küldetésünk a felderítés. A fegyvereink csak önvédelmi célokat  szolgálnak – hűtötte le társát Makariosz. A fiatalabb atlantiszi lezserül legyintett. – Ugyan már! Te is tudod, hogy a király azt akarja, pusztuljon a kristály! Akkor pedig nem  praktikusabb, ha rögtön végzünk is vele, amint rátalálunk? A pilóta mormolt valamit a bajusza alatt, ami lehetett beleegyezés, de akár egy morcos  eszmefuttatás is a forrófejű ifjoncok ostobaságáról. A forrófejű ifjoncot mindenesetre túlságosan  lekötötte a kristálypisztolyával való ismerkedés, hogy odafigyeljen rá.    oOo    Dohnalt rövid „ismeretségük” kezdete óta már másodjára ébresztette a Kő erőteljes, izgatott  villódzása. – Mi van már megint? – morogta, és ásítozva, a szemét dörgölve botladozott oda élete  megkeserítőjéhez. Tenyerét a hűvös kristályfelületre nyomta, és félálomban kísérelte meg a Kővel  való kommunikációt. Szóval mit akarsz? – üzente gondolatban, miközben azon igyekezett, hogy álló helyzetben tartsa  magát, és le ne fejelje a Követ. A kristály válasza talán még sosem volt olyan tiszta és érthető,  mint most, pedig Dohnal még sosem próbálta ennyire tompa aggyal megérteni a szavak és képek  nélküli üzenetet. Betolakodók? Azért jöttek, hogy ártsanak neked? – A fiú hirtelen tökéletesen ébernek érezte  magát.Hol vannak most? Hogy már itt? Miért nem ébresztettél fel előbb? A Kő valami olyasmit felelt, már amennyire Dohnalnak sikerült értelmeznie a választ,  hogy „próbáltalak én ébreszteni, de úgy aludtál, mint akin átgyalogolt egy mamut”. Persze az  is lehet, hogy a Kő nem pontosan így fogalmazott, tekintve, hogy üzenete szavakat tökéletesen  nélkülözött, de a fiú kinézte volna „élettársából”, hogy ilyen gunyorosan odamondogasson  neki. Már épp azon volt, hogy még gúnyosabban vágjon vissza, amikor két ember robbant be a  folyosóról a barlangterembe. A legkevésbé sem hasonlítottak az összefércelt bundákban rohangáló  vademberekre: hófehér, testhez álló öltözéket viseltek, a kezükben pedig kőből pattintott hegyű  dárda helyett valami sima felületű tárgy csillant. – Üdv, tündérke – szólt a fiatalabbik negédes hangon. – Készülj a halálra! És ezzel megmozdította mutatóujját a csillogó tárgyon, melyből vörös fénycsóva csapott ki.    oooooOOOooooo

   * Az atlantiszi földrajzi koordináta-rendszerben mindössze 100 szélességi kör létezett a mai ember  által használt 180 helyett – az északi sark a +50. volt, a déli sark pedig a -50. Tizenkettedik fejezet    A harmadik kívánság     – Üdv, tündérke. Készülj a halálra! A betolakodó kezében tartott csillogó tárgy vörös fénycsóvát lövellt, Dohnal pedig olyasmit tett,  amit még soha: rábízta magát a Kőre, hogy segítsen a betolakodók ártalmatlanná tételében.  Ösztönösen hátralépett, háttal nekisimult a hűvös kristályfelszínnek, két tenyerét pedig  rátapasztotta, és hagyta, hogy a Kő vezesse. Minden egy pillanat alatt játszódott le, mégis olyan volt, mintha a fél élete lepergett volna a szemei  előtt, miközben a barlang mennyezete jókora kőszilánkokat zúdított a támadók nyakába. Dohnal  csodálkozott, hogy ekkora rombolás közepette neki és a Kőnek nem esett bántódása, de amikor  tetőtől-talpig remegve tett egy lépést előre – egyik kezét továbbra is a kristályon nyugtatva –  megértette, miért: a Kő és őkörülötte halovány energiamező vibrált, amelyet ők ketten együtt  hoztak létre. Jól emlékezett az előző Kő-őr tanítására, miszerint a kristály magában rendkívül  sérülékeny, ezért is kell őrizni, de az őrrel együttműködve hatalmas erőt képes kifejteni. Ezek szerint mi most együttműködtünk? – meredt tágra nyílt szemmel a kőomladékra, mely körül  kis felhőkben felvert por kavargott, majd élete megkeserítőjére nézett. A Kő hirtelen kevésbé tűnt  ellenszenvesnek. Együttműködtünk. Legyőztük az ellenséget! A romok alól halk nyögés hallatszott. De miféle ellenség ez egyáltalán? Miféle emberek ezek? Egy cseppet sem hasonlítanak azokra, akik a mamutokat kergetik! Mit akarhatnak itt, és honnan tudják, hogy tündér vagyok? A kristály tompa fénye kissé felizzott, mintha csak arra biztatná őrét, hogy keressen válaszokat a ki  nem mondott kérdéseire. Hát persze, hisz érti a gondolataimat, mert még fennáll közöttünk a testi kapcsolat, ismerte fel a fiú. Elhúzta kezét a kristálytól, és lehajolt, hogy megkeresse a válaszokat –  a romok alatt. Varázslattal lelebegtette a kövek nagy részét a két támadó testéről, és az egyikről azonnal  megállapította, hogy halott, a másik azonban még lélegzett, bár csúnya zúzódásai voltak. A túlélőt  kiszabadította a törmelék fogságából, hogy alaposan megvizsgálhassa. Dohnal sosem jeleskedett ugyan a gyógyító-mágiában, de bízott benne, hogy képes lesz  helyrepofozni a férfit. Lehajolt hozzá, kezét a sérült mellkasára helyezte, és hagyta, hogy  áramoljon belőle a gyógyító erő. A férfi sebei a szeme láttára hegedtek be és tűntek el, ő pedig  fokozatosan magához tért. – Mi történt? – pislogott a férfi, ahogy felült. – Még te kérded, hogy mi történt? – förmedt rá Dohnal. – Berontottatok ide a barátoddal, és meg  akartatok ölni, csak azt nem értem, hogy miért! Az ember csodálkozva mérte végig. – Te tündér vagy – állapította meg. – Nahát, nem mondod! – De – bólintott a férfi, majd a mennyezetre emelte a tekintetét. – De mit keresel te itt? Ez a hely  nem úgy fest, mint a kristálybányáink. – A kristálybányáitok? Miről beszélsz te? – csattant fel a fiú, és hogy jobban lássa „vendégét”, fényt  csiholt az ujjaiból. A férfi reakciója ismét csak meglepte. – Te tudsz varázsolni! – képedt el a betolakodó.

– Hát persze, hogy tudok, miért ne tud…? – Dohnal fejében hirtelen összeállt a kép. – Te tudsz  róla, hogy a többi tündér elvesztette az erejét! Akkor pedig azt is tudnod kell, hogy hogyan!  Beszélj! A férfi összevonta szemöldökét. – Egy nyavalyás tündér nem kényszeríthet engem semmire! – De igen, ha a nyavalyás tündér tud varázsolni, te meg nem! – vágta rá Dohnal, és mágiáját arra  összpontosította, hogy szóra bírja hívatlan vendégét. – Hallgatlak. Ki vagy te, mit akarsz itt, és  honnan tudsz testvéreim varázsvesztéséről? A férfi tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd kitisztult, ahogy hatott a hipnózis- varázslat. – A nevem Makariosz. Atlantiszi vagyok. A néped hetekkel ezelőtt érkezett a szigetünkre, hogy  megszerezzék a kristályainkat, ezért a királyunk elvette a varázserejüket, és rabszolgává tette  őket. – Rabszolgává? Az meg mit jelent? – Szolgák, akik nekünk engedelmeskednek. Fizetést nem kapnak, csak dolgoznak, és örülhetnek,  hogy élnek – válaszolt sztoikusan az atlantiszi. Dohnalnak ökölbe szorult a keze. Hát ezért vesztette el népe az erejét! Már az is csoda, hogy ő  továbbra is képes varázsolni. Talán ezt is csak a Kő közelségének köszönheti… – Hogy lehet a királyod akkora erő birtokában, hogy elvegye kétszáz tündér erejét? A férfi megvonta a vállát. – Erős és kész. No meg ott van a fia, aki szintén nagy varázserővel rendelkezik. Úgy hírlik,  nagyobbal is, mint az apja. Ketten együtt hajtották végre a varázslatot, én úgy tudom… A tündér elhűlt. Sosem hallott még akkora erőről – a Kő erején kívül –, amely meghaladná kétszáz  tündér együttes erejét! Erőt vett magán, és döbbenetét palástolva kereste tovább a válaszokat az egyre szaporodó  kérdésekre. – Az előbb elcsodálkoztál, hogy tudok varázsolni. Sőt, elcsodálkoztál, hogy nem odahaza vagy.  Azt akarom tudni, miért hitted, hogy odahaza vagy, ha egyszer idejöttél, és nyilván tudtad, hova  tartasz! – Öööö… – Az atlantiszi meglehetősen bárgyú képpel vakarta meg a fejét. – Hát… ezzel most  megfogtál. – Igen, megfogtalak. Megfogtalak. – Dohnal szája sötét mosolyra húzódott. A testvérei rabszolgák  azon a távoli szigeten. Talán ő cserébe megtarthatná ezt a fickót szolgának és társalkodónak. Még  ha ellenség is, legalább van szája, hogy beszéljen, nem úgy, mint a Kőnek. – Én tudom, mit értek  az alatt, hogy megfogtalak, de te mit értesz alatta? Nem tudod, miért jöttél ide? Makariosz megrázta a fejét. – Nem emlékszem. Egyáltalán, hol vagyunk most? – A jéghideg pokolban. – Hát, tényleg elég hideg van – rezzent össze a férfi. – Talán valahol északon vagyunk? Lassan  nyár lesz, és azért még északon sem lehet ennyire hideg nyáron… nem? – Ez itt a jégkorszak, ha nem tudnád! Nyáron is ugyanúgy befagy a feneked, mint télen! De ha arra  játszol, hogy efféle megjegyzésekkel eltereld a figyelmemet, hát nem fog sikerülni! Hogyhogy nem  emlékszel, miért jöttél ide? Makariosz vállat vont. – Talán megsérültem, amikor rám omlott a barlang? Egy ütés a fejre kitörölhet bizonyos  emlékeket. A tündér kételkedett benne, hogy ez lenne a valódi magyarázat, hiszen az imént meggyógyította a  férfit – a fejsérülését is beleértve. – Te egyelőre itt maradsz… mint a vendégem – közölte vele. – Mint olyan vendég, aki dolgozik, és  örülhet, hogy él. Első ténykedésként el fogod temetni a társadat.

Makariosz csak most fordította balra a fejét, ahol a másik támadó feküdt félig a kőtörmelék alá  temetve. – Kapaneusz… – mormolta, majd dühtől szikrázó szemmel nézett a tündérre. – Megölted őt! – Jogos önvédelem volt – válaszolt Dohnal. Egy cseppet sem volt ugyan ínyére a gyilkolás, de  valóban önvédelem volt: ön- és Kővédelem. Mert hiába vesztette el népe az erejét, amíg a Kő  létezik, talán egy nap visszakaphatják régi hatalmukat. A remény hal meg utoljára. – Mégis, hogy temessem el, ha egyszer itt minden fagyott? – állt fel az atlantiszi, és igyekezett  fenyegetően a tündér fölé tornyosulni. Csakhogy Dohnal nem ijedt meg. Szövetségese volt a  mágia, és szövetségese volt a Kő is. Egy ványadt ember nem győzheti le! – Majd én felolvasztom neked a földet varázslattal, aztán kapsz egy jó kis ásót… – Ti ismeritek az ásót? – Miért, azt hiszed, egy szinten vagyunk azokkal a vadakkal, akik mamutot beleznek a hóvihar  közepén? – Hát, nekem elég primitívnek tűntetek Atlantiszon… – Kösz szépen – fintorgott a fiú. – Nekem meg te tűnsz primitívnek… csodálom, hogy idetaláltál  egyáltalán. – Biztos a műszerek hoztak ide… akárhol legyen is az az itt – válaszolt Makariosz. – Műszerek? Miről beszélsz te? – Nem tudod, mik azok a műszerek? – mosolyodott el gúnyosan a férfi. – Gondolom, azt sem  tudod, mi az a repülőgép… – Nem – rázta meg a fejét Dohnal –, de majd te elmeséled. Mindent elmesélsz nekem Atlantiszról –  hangsúlyozta. – Bőven lesz rá időd, öregem… akár egy örökkévalóság is. Ja, és van egy fontos  alapszabály: ehhez a Kőhöz nem érhetsz hozzá. Még csak a közelébe sem jöhetsz, és távolról se  jusson eszedbe ártani neki! Nincs dobálózás, nincs lövöldözés, megértetted? A hipnotizált Makariosz üdvözült vigyorral bólogatott.    oOo    Atlantisz szigete, két hónappal később       Dianté fáradtan hanyatlott a pamlagra. Már napok óta egyfolytában kimerültnek érezte magát, de  megpróbálta az egészet a Nikiász közelgő esküvője körüli teendőkre fogni. Régi atlantiszi szokás szerint a vőlegény néhány rokonával az esküvő előtt három nappal  gyalogosan látogat el a lányos házhoz, hogy „kikérje” a menyasszonyt. Erre a ceremóniára a  mai napon került sor, és a hercegnőnek különösen megterhelő volt a nyár első igazi hőhulláma  közepette végiggyalogolni a fél városon. Még a Breck által cipelt és szakadatlanul mozgatott  pálmalegyező sem segített a könyörtelen meleg ellen. Diantét dél felé már az ájulás környékezte,  és ha nem értek volna épp akkor Megaráék házába, ahol végre árnyékba húzódhatott egy pohár  jéghideg víz társaságában, valószínűleg tényleg elájult volna. A kora este enyhet adó szellővel érkezett meg, és a hercegnő most elcsigázottan, de elégedetten  nyúlt el lakosztálya puha díszpárnáin. – Sápadtnak látszol – jegyezte meg Brecknek, aki jeges teát szolgált fel neki –, pedig én vagyok  az, aki rosszul lett. – Amikor a fiú nem válaszolt, csak szótlanul igazgatta a tálcát, Dianté felült, és  elkapta a karját. – Mi történt? Breck arcáról egyszerre leesett az eddig viselt merev álarc, és vonásai fájdalmas grimaszba  torzultak. – Az apám haldoklik. – Hogyan?

A fiú felsóhajtott, és lehuppant a szőnyegre a pamlag lábánál. – Amikor odaértünk a menyasszony házához, téged azonnal a gondjaiba vett az anyja, én pedig  egy időre kívül rekedtem. A palotaőrök se nagyon figyeltek oda rám, és ezt használta ki Shanna… – Shanna? – Egy lány – rándította meg a vállát Breck. – Egy tündérlány, aki jól ismeri a családomat. Azt  mondta, hosszú ideig követett minket, miután megpillantott engem a díszes menet végén… mert el  akarta mondani, hogy mi a helyzet. – De hát… hogyhogy az édesapád…? – Az utolsók között került ki a bányából. Csaknem három hónapot húzott le ott, és már nem  éppen fiatal. Tudod… kései gyermekként születtem, és apám csaknem kilencezer éves. Még nem  kimondottan vén, de már inkább öreg, mint fiatal. Tönkretette az egészségét a bánya. Talán napjai  lehetnek hátra, de lehet, hogy csak órái. Vagy már nem is él. Dianté megszorította a fiú kezét, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Sosem volt  különösebben érzelgős, most mégis elérzékenyült. – Miért nem szóltál akkor, ott? – Már hogy szóltam volna? – legyintett Breck. – Titeket lefoglalt a sok protkóláris marhaság. – Protokolláris – kacagta el magát a lány, de hirtelen észbe kapott, hogy jelen körülmények között  mindent illik, csak nevetni nem. – Sajnálom, szerelmem. Bárcsak segíthetnék valahogy… – Segíthetsz. Engedj el. Csak néhány napra, amíg… szóval amíg még él, hadd legyek mellette! Dianté egy hosszú percig habozott, majd rabszolgája könyörgő tekintete láttán bólintott. – Rendben… de csak ha megígéred, hogy nem szöksz el, és visszajössz hozzám! Most Breck kacagott fel, keserűen, érdesen. – Hogy is szökhetnék el? Erről a szigetről sehogy sem jutnék ki, ha pedig így is, úgy is rabszolga  maradok, hol máshol lehetnék, mint melletted? – Hát – Dianté szórakozottan végigfuttatta ujjait a fiú hullámos, vörös tincsein. – Biztos  szívesebben lennél a testvéreiddel, mint velem… nem igaz? – Néha. De ha belegondolok abba, hogy ha velük lennék, téged veszítenélek el, már nem olyan  egyértelmű a dolog. Kellesz nekem, szivi. A hercegnő tisztában volt vele, hogy Breck csak ugratja, hisz tudja, hogy úrnője ugrik a „szivi”  kitételre. De ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy rendre utasítsa szolgáját – egyrészt azért  nem, mert a fiú épp eléggé szenved anélkül is, hogy leszidnák, másrészt azért nem, mert Dianté  szíve csordultig telt valami megmagyarázhatatlan, boldog érzéssel arra a gondolatra, hogy Breck  talán őt választaná, és nem a saját népét. Ismét közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, de ennek  most semmi köze sem volt a fiú apjának közelgő halálához. – Elengedlek. De gyere vissza! – Úgy lesz, édesem… különben kimaradna az életemből a testedzés egy igen kellemes formája –  mozgatta meg csintalanul a szemöldökét a fiú. – De lenne még egy kérésem. Nem tudom, tudode teljesíteni, mert a bátyád is kell hozzá. Nem szeretnék ember formában visszatérni az enyéim  közé. Hadd lásson apám életében utoljára olyannak, amilyen mindig is voltam! Tündérként,  szárnyakkal. Megkérnéd erre a bátyádat? Dianté bólintott. – Még úgyis jön nekem kettővel.    oOo    Nikiász a kanapén feküdt, és már a második üveg bornál tartott. Pillanatról pillanatra jobban  elázott, de a hőn áhított agyi tompultság továbbra is váratott magára. Pedig semminek sem örült  volna jobban, mintha végre sikerül úgy kiütnie magát, hogy órákig, vagy akár egy teljes napig föl  sem ébred.

Úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene: az a riherongy Megara szándékosan esett teherbe  tőle, csak hogy elvegye a szabadságát és tönkretegye az életét, az a másik riherongy, a húga  pedig azóta áskálódik ellene, amióta csak azok a nyavalyás tündérek betették a lábukat a szigetre. Húga árulása még jobban megrázta, mint Megara nem kívánt terhessége. Merthogy az a fúria előre  eltervezte, hogy becsapja őt, az bizonyos! – Mert én olllyan hülye vagyok, hogy engem ssssimán át lehet verni, mi? – dünnyögte, ahogy az  üveget lóbálta. Szemhéjai lassan lecsukódtak, az üveg pedig a mellkasára borult. Legalább a fele  kifolyt, de ő észre sem vette. – Nik, segítened kell! – nyitott be hozzá a húga. – Inkább én szorulok segítségre – válaszolt a fiú morcosan. – Legszívesebben elmenekülnék innen, hugi. Nem vagyok én férjnek való, apának pedig még annyira sem! – Látod, ezzel nem vitatkozom – ingatta a fejét Dianté. – De legalább varázslónak jó vagy. Sőt, kiváló. – Nono, húgocskám, mire föl ez a nagy hízelgés? – Nikiász ugyan sosem volt a legfényesebb oreikhalosz, de egy ilyen alig leplezett megvesztegetési kísérletet még ő is felismert. Már csak az a kérdés, hogy miért akarja Dianté megvesztegetni. Mit kér az átlátszó bókokért cserébe? A lány angyalian elmosolyodott. – Ideje teljesítened a második kívánságomat. Nikiász a jobb füle mögé tette a kezét. – Jól hallok, hugi? Második? Ez már a harmadik! Dianté udvariasan értetlen arcot vágott. – A második. Eddig még csak egy volt. – Dehogy is! Ott volt a második, amikor azt kérted, hogy… a mennydörgős Zeusznyilába! – Nik, jól vagy? Nem, a herceg határozottan nem volt jól. Rájött, hogy alaposan rászedték, hiszen Dianté is elfelejtette a tündérek Kövét, ahogy mindenki más, ezzel együtt pedig elfelejtette azt is, hogy a második kívánsága ezzel volt kapcsolatos. Ő pedig még csak el sem mondhatja neki az igazságot, mert a húga a második kívánságában megtiltotta neki, hogy megtegye. És bár Nikiász egy semmirekellő, léha alak volt, egy ígéret számára is ígéret. Nem szeghette meg. Majd’ szétvetette a méreg a gondolatra, hogy húga már a második kívánság kifundálásakor tudta, hogy ezzel egy bónuszkívánságot szerez magának, de nem tehetett semmit. Vett egy mély levegőt, és megpróbálta fékezni indulatait. Sosem ütött meg egy nőt, és nem most fogja elkezdeni. – Ki vele, mit akarsz? – Azt, hogy add vissza Breck tündér-alakját, és addig hagyd is meg tündér alakban, amíg én nem kérlek, hogy változtasd ismét emberré! Természetesen az emberré változtatás is a második kívánság része. Nikiász füstölögve, de teljesítette a kérést, majd a szobája ablakából nézte végig, ahogy húga a palotakert kapujához kíséri a tündért, aki most valóban tündérnek nézett ki. Azt kívánta, bár sosem térne vissza a kis vörös… – Bár sose térne vissza – mormolta, ahogy ismét tudatára ébredt. Valószínűleg csak néhány  percig szundikált, de álmában ismét átélte a valóságban alig pár órája lejátszódott jelenetet. Az  emlékek hatására megborzongott. A borospalackban még bőven maradt nedű, és a trónörökös  ismét meghúzta. – Bár elintészhetném a kis férget… de nem ölöm mek. Olyan mélyre azér’ nem  süllyedek… De bárcsak… bárcsak árthannék valahogy neki meg az összes kis dögnek, anélkű, hogy  egyet is megölnék! Hukk! Pillantása egy oreikhalosz-táblácskára tévedt. A palota ceremóniamestere hozta neki, hogy  megírhassa a két nappal későbbi esküvői köszöntőjét. – Hát nem a kössszöntőt írom meg! – ragadta magához a táblát a kristálytollal együtt. – Hogy  is fogal… fogalmazott Dia? „Hiúsícsd meg a kő megsem… megsemmisítését. Ez aszt jelenti, hogy 

te se semmisítheted meg… és senkinek se beszéhecc rólla.” Vagy valami ilyesmi. De aztat nem  tiltottad meg, hugicám, hogy írjak róla, he? Mégse vagy te ollyan nagyon okos, mint gondolod! Kidugott nyelvvel és remegős kézzel írni kezdett. Tolla hegye gyakran siklott le a kristálytábláról,  mert ülni is alig tudott egyenesen, nemhogy a betűket vezetni. – Megszívjátok még, tündikéim – motyogta. – De meg ám!    oOo    Breck alig ismert rá az apjára. A két hónapja látott, életerős férfi most halványan és szinte  mozdulatlanul feküdt a számára fenntartott egyszerű szalmaágyon, csak időnként köhintett egyet,  ezzel jelezve, hogy még nem szállt el belőle az élet. – Mennyi ideje lehet hátra? – suttogta a fiú az anyjának. – Azt hiszem, nagyon kevés – mormolta az asszony. – De örülök, hogy még ideértél, és láthat  téged, mielőtt elmegy. Nagyon kedves volt a hercegnőtől, hogy elengedett. – Igen. Ő nagyon kedves – válaszolt szórakozottan Breck. – Bár minden atlantiszi olyan lenne,  mint ő! – De nem olyanok – sóhajtott az anyja. – Az a nő, akinél minket elhelyeztek, még egészen  rendes… amikor látta, hogy apád beteg, nem is fogta munkára… de azt hiszem, a legtöbbjük nem  ilyen. – Én hiszek benne, hogy bőven akadnak köztük rendesek is. A baj csak az, hogy a király, akinek  példát kellene mutatnia a népének… pont ő kegyetlen. – Te ott voltál, amikor őfelségéék meghaltak, igaz? – kérdezte az anyja. Breck bólintott. – Láttam az egészet. Hallottam az utolsó üzenetüket. Azt mondták, soha ne adjuk fel, mert ők  hisznek a népünk felemelkedésében. Hisznek a szabadságban. – És te, fiam? – Én már nem tudom, mit higgyek. – Breck felállt az apja mellől, és a parányi ablakhoz lépett. A  ház alagsorában voltak, a gazdasszony egy szinttel feljebb alhatta az igazak álmát, és ide a hűvös  éjjeli levegőből alig jutott le valami a kicsiny ablakon keresztül. Fojtogató volt a nappal bent rekedt  meleg, de Breck biztos volt benne, hogy nemcsak az fojtogatja a torkát. – Annyi halált láttam már,  anya! Galvin, aztán őfelségéék, majd Devin… – Devint is megkínozták, mint…? – …engem? – horkantott a fiú. – Nem. Nem adtunk rá esélyt. A hercegnő kitalálta, hogyan  végezhetnénk vele fájdalommentesen, hogy megkíméljük a szenvedéstől. – Igazán rendkívüli lány lehet ez a hercegnő… – Az is. Próbál segíteni rajtunk, csakhogy ő ehhez kevés. Neki nincs varázsereje, mint az apjának  és a fivérének. – Tényleg… a fivére teljesen felgyógyult a merénylet óta? Úgy hallottam, vele láttak téged ma  délelőtt. – Igen, felgyógyult. Nagyon erősek ezek a varázserővel bíró atlantisziak. Nem hitték, hogy bármi is  árthat neki, de az orvos szerint az ezüstnyíl mérgező volt a számára, talán épp a varázsereje miatt.  Gondolom, csak az árthat a fajtájának.* Ezek után persze egyetlen tündért sem engednek majd  kovácsműhelyek közelébe – tette hozzá egy halk, gúnyos kacaj kíséretében a fiú. Talán Breck visszafogott nevetése volt az, ami felébresztette az apját, mindenesetre az öreg most  kinyitotta a szemét és reszelős hangon megszólalt: – Fiam, te vagy az? Az ifjú tündér visszaült apja ágya szélére, és megfogta annak elerőtlenedett jobb kezét. – Én vagyok, apám. Itt vagyok.

– És tündér vagy… ismét! – lehelte az öreg. – Igen – bólintott Breck, és jobbnak látta, ha nem említi meg, hogy hamarosan ismét emberré  válik, pláne hogy egy emberlány kedvéért. – Eljöttem hozzád. – Niall, ne erőltesd meg magad! – könyörgött a felesége, de az idős tündér boldog mosollyal rázta  meg a fejét. – A fiam… ismét tündér… és itt van köztünk! Ó, micsoda öröm ez nekem! Fiam… ugye most már…  mindig velünk maradsz? És elveszed Shannát? Breck nyelt egyet. – A házasság még várhat. – Persze… persze, hogy várhat… ifjú vagy még. De ígérd meg nekem, hogy elveszed őt! Kicsi  korotok óta… egymásnak szántunk titeket! Ígérd… ígérd meg! – Megígérem – sóhajtott a fiú. Elvégre elvehetem azt a némbert ötezer év múlva is… – Akkor már békében halok meg – felelt Niall. Békében? – nyögött fel magában Breck. Hát mikor lesz itt béke?    oOo    Másnap annak ellenére is folytatódtak az esküvői előkészületek, hogy a vőlegény még felkelni sem  volt hajlandó. Egész reggel azon nyöszörgött, hogy mennyire fáj a feje, így Dianté elhatározta,  hogy a kezébe veszi a dolgokat, és rábírja lehetetlen fivérét, hogy keljen fel, és tegyen úgy, mint  akinek legalább minimálisan szívügye a házasság. Amikor bátyja szobájába lépett, valóságos csatateret talált odabent: szétszórt borosüvegek, borral  átitatott szőnyegek és összevissza dobált kacatok: kristálytáblácskák és könyvek, mosásra szoruló  ágyékkötők és néhány hologram a herceg korábbi barátnőiről. Talán az átható alkoholbűz tette, de Diantén erőt vett a rosszullét. Mire kitámolygott fivére  fürdőszobájából, már Megarát is a vőlegény mellett találta, miközben a szolgák azon  szorgoskodtak, hogy megpróbálják emberi lakhatásra alkalmassá tenni a trónörökös szobáját. A  koszos szőnyegeket tisztára cserélték, a kristálykönyveket és írótáblácskákat felstócolták a polcra  – Dianté már azon is csodálkozott, hogy egyáltalán kristálykönyvek hevertek a padlón, tekintve,  hogy bátyja méltóságán alulinak találta az olvasást –, Nikiász korábbi barátnőinek portréit pedig  gondosan eldugták a menyasszony elől. – Mi történt itt, öcsi? – vonta kérdőre fivérét. – Ezt én is kérdezhetném tőled… és továbbra is én vagyok az idősebb – morogta Nikiász.  – Veled mi történt? Olyan fehér vagy, mint a fal. – Tekintve, hogy visszajött a reggelim – tette karba a kezét a lány. – Nyilván a szobádban uralkodó  rémes bűz tette. Mi a fényes Zeusznyilának rúgtál be ennyire? – Nem t’om… semmire sem emlékszem a múlt éjszakából – vonogatta a vállát a herceg. – Szóval  te is itt vagy? – vette ekkor észre Megarát, majd minden további nélkül feltápászkodott és ingatag  lábakon megindult a mosdó felé. – Miféle üdvözlés ez? – szólt utána a húga. – Így kell az esküvőtök előtti nap köszöntened a  menyasszonyodat? – Nincs időm köszöngetni, hugyoznom kell – vetette oda Nikiász, és bevette magát a fürdőbe. – Sajnálom – szorította meg leendő sógornője vállát Dianté. – Csak szörnyen másnapos, különben  nem lenne ilyen összeférhetetlen. – De igen… – rebegte a lány. – Tudom, hogy nem szeret engem! Esze ágában sincs elvenni, és ha  nem lenne a baba, sosem venne el! Tudom én! Érzem! – Jaj, szegénykém! – Dianté magához ölelte társnőjét, és úgy ringatta, mint valami kisgyereket.  – Bárcsak segíthetnék valahogy, de már én se nagyon bírok Nikkel. Mostanában jó párszor  összerúgtuk a port, és… Jaj, Poszeidónra, már megint…!

Dianté felpattant, és kezét a szájára szorítva átrohant a szomszédos lakosztályba, tekintve, hogy  Nikiász mosdóját éppen maga Nikiász használta. Jó pár perc telhetett el, mire képes volt felkászálódni saját vécéje** mellől, és ezúttal Megara volt  az, aki őt támogatta, nem fordítva. – Remélem, nem baj, hogy utánad szaladtam, amikor láttam, milyen rosszul vagy – mondta a lány,  és az ágyhoz vezette Diantét. – Komolyan – tette hozzá somolyogva –, olyan vagy, mintha az egy  hónappal ezelőtti önmagamat látnám! De már szerencsére elmúltak a reggeli rosszulléteim… és  egyébként is, veled nem lehet ugyanaz a helyzet. Te nem vagy olyan rossz kislány, mint én! Dianté tudatáig először el sem jutottak Megara szavai, de amikor végül eljutottak, valósággal  sokkolták. Nem. Az nem lehet. Én szedtem az Ofélia-féle golyócskákat… És mégis, ha jobban belegondolt, bizony nagyon hosszú ideje késett már a vérzése, épp csak  eddig oda sem figyelt rá. Sosem voltak szabályosak a ciklusai, de soha nem is foglalkozott velük,  mondván, ráér akkor törődni a kérdéssel, ha egyszer majd gyereket akar. Addig pedig mit számít  pár hét késés? Csakhogy ez már nem csupán „pár hét” volt, hanem majdnem két hónap. Eddig, ha nagy néha  eszébe is jutott a ciklusában tapasztalt rendszertelenség, a közelmúltban átélt izgalmakra  fogta, amelyek biológiai tanulmányai szerint könnyen okozhattak mind jelentős kimaradást,  mind a szokásosnál gyakoribb vérzést. Az elmúlt napok rosszulléteit és a megmagyarázhatatlan  elérzékenyüléseit is ráfoghatta volna a Nikiász menyegzője körüli bonyodalmakra vagy a kettejük  kapcsolatának folyamatos romlása okozta stresszre, de túl sok volt mindez ahhoz, hogy véletlen  egybeesések sorozata legyen. Úgy látszik, elég volt egy egyszerű, az átlag atlantiszinál is „szőkébb” lány szájából hallania néhány  ártatlannak szánt mondatot, hogy magának is bevallja: a lehetetlen talán mégis lehetséges. Igen, tudom, hogy csak az első három alkalom után kezdtem szedni a golyócskákat, de nem gondoltam volna, hogy baj lehet… hiszen Breck nem is ember! Jaj, Poszeidón, mi van, ha tényleg…? – Dia, jól vagy? – kérdezte leendő sógornője kedvesen. – Hívjak orvost? – Nem! – vágta rá Dianté. Még csak az kéne, hogy egy orvos állapítsa meg, hogy Atlantisz állítólag  szűz hercegnője várandós! Az apja dühöngene, és addig nem nyugodna, amíg ki nem deríti, ki  tette tönkre a lányát. Akkor pedig Brecknek vége. Ezúttal semmi sem mentheti meg a kínhaláltól. – Semmi bajom, Meg, csak a sok szervezés és izgalom megviselt egy kicsit – folytatta nyugodtabb  hangon a hercegnő. Egész bensője remegett, de a hangjára és az arcára muszáj volt nyugalmat  erőltetnie. Nem árulhatta el magát, mert azzal a szerelmét is elárulta volna. És egyébként sem  biztos, hogy terhes. Amíg az oreikhalosz műszer vörösre nem vált, nincs miért aggódnia. Ha pedig  valóban itt a baj, akkor majd szembenéz vele. De addig türelem.    o    Az egész palota az igazak álmát aludta – talán csak a menyasszonyt és a vőlegényt tarthatta ébren  a másnapi esküvőjük miatti idegesség –, s Dianté kihalt folyosókon lopakodott végig. Évek óta nem járt a palotának ebben a szegletében, mégis könnyedén odatalált az orvosi  szobához, mely most, az éjszaka közepén, tökéletes sötétségbe burkolózott. Az orvos maga  egy közeli szobában aludt, hogy akár az éjszaka közepén is riasztható legyen, és műszereit  bármikor magához vehesse, de míg ő aludt, senki sem felügyelte azokat. Dianté gyanította, hogy  az orvosságokat, különösen a nagy dózisban veszélyes szereket a doktor elzárja a szekrényébe,  de a műtőasztala, az ultrahang-berendezése*** és egyéb, oreikhalosz-vezérelte műszerei  hozzáférhetőek voltak. Mert ugyan kinek is jutna eszébe, hogy hajnali kettőkor, az orvos tudta  nélkül belopózzon ide, és használja őket? Csak egy kétségbeesett hercegnőnek juthatott eszébe efféle gondolat. Dianté gondosan becsukta maga mögött az orvosi szoba ajtaját, és felkapcsolta a világítást. Tízes  évei során gyakran megfordult itt, mert már akkor is lenyűgözte a biológia, és apja engedélyével  számos órát vett az orvostól. Tudta, hogy a király csak gyerekes hóbortnak találta lánya 

tudományos érdeklődését, de Dianté hálás volt érte, hogy annak idején alkalma nyílt betekinteni  az orvoslás világába, és használni az itteni berendezések jelentős részét. Operálni természetesen  sosem engedték, de az egyszerűbb készülékekkel kedvére „eljátszadozhatott”. Tekintete gyorsan átfésülte a szobát, és hamarosan rá is lelt arra a parányi műszerre, amelyet  keresett. Ehhez hasonló műszereket a patikákban is árusítottak otthoni használatra, de Atlantisz  hercegnője csak nem mehetett be egy patikába azzal a kéréssel, hogy terhességi tesztek  elvégzésére alkalmas mütyürkét szeretne! Mást pedig szintén nem kérhetett meg, hogy vásároljon  neki egyet, hiszen azáltal is felfedte volna titkát. Vett egy mély levegőt, és működésbe hozta a parányi szerkezetet, majd a hasára irányította  a végére szerelt oreikhaloszt. Alig néhány másodpercbe telt, hogy a kristály vérvörös színben  ragyogjon fel. Dianté csaknem elejtette a műszert. – Ó, Breck, mit tettünk! – suttogta maga elé. Felrémlett előtte a fiú vigyorgó arca, ahogy hozzáteszi: „És hányszor!” Dianté a helyzet véres komolysága ellenére is majdnem elnevette magát, egy pillanat múlva  viszont már sírni szeretett volna. Sosem volt még ennyire összezavarodva, és egyre csak ott  visszhangzott a fejében a kérdés: „Miért? Miért? Miért?” Már éppen szabad folyást engedett volna könnyeinek, amikor kinyílt az ajtó. Az orvosi szoba  fényárjában nem láthatta, ki állt odakint, a sötétbe vesző folyosón. Végül csak elejtette a kristályműszert, amely hangos koppanással ért földet.    oooooOOOooooo    * Ez kiváló példája annak, hogy hogyan kapnak lábra a rémhírek, és hogyan alakulnak ki bizonyos  tévhitek. Breck két forrásból kétféle információt hallott, melyeket ösztönösen összekapcsolt,  s ennek köszönhető, hogy a tündérek évezredekig úgy tudták, hogy a varázsló-atlantisziakat  az öregségen és a komoly betegségeken kívül csak ezüstnyilak pusztíthatják el. Magukban a  varázsló-atlantisziakban föl sem merült ez a képtelenség, egészen addig, amíg 15.000 évvel jelen  történetünk eseményei után egy Aengus nevű tündér át nem adja ezt a téves információt egy  Azaész nevű atlantiszi hercegnek. De ez már egy másik történet… ** Természetesen Atlantiszon nem vécének hívták a folyó- és egyéb ügyek elvégzésére használt  fürdőszobai alkalmatosságot, de ugyanúgy vízzel öblítették le, mint a mai modern „water closet”okat. *** Az atlantisziak az ultrahangot sem pontosan ultrahangnak nevezték, de volt egy műszerük,  amely hasonló elven működött, ezért maradjunk csak meg a pórias hangzású „ultrahang”  elnevezés mellett! Tizenharmadik fejezet    Egy álom véget ér    – Dadus? – kapott levegőért Dianté. – Ó, hála Poszeidónnak, hogy csak te vagy az… – Kislányom, mi a csodát művelsz te itt éjnek évadján? – lépett be Ofélia, majd, ahogy tekintete a  földön fekvő, még mindig vörösen világító oreikhalosz-készülékre esett, elsápadt. – Nem… nem, ez  nem lehet! Ugye csak rosszul látok? Madárkám, mondd, hogy nem…! Dianté három gyors lépéssel átszelte a kettejük közötti távolságot, és kezét a dajka szájára  szorította. – Miért nem kiáltod mindjárt világgá? – suttogta dühösen, majd elengedte Oféliát, és erélyesen  rátenyerelt az ajtót záró automatika gombjára. – Épp eléggé bajban vagyok így is! A dajka most már a fejét fogta, és szája heves mozgásából ítélve némán jajongott.

– Hogy találtál rám? – szegezte neki a kérdést a hercegnő. Hirtelen sokkal határozottabbnak érezte  magát, mint alig egy perce. Talán pont Ofélia váratlan érkezése lendítette át a mélyponton. – Jaj, kicsikém… Nem tudtam aludni az éjjel, tudod, az izgalom a kis Nikiász esküvője miatt… – Dadus, hadd emlékeztesselek, hogy a kis Nikiász felnőtt férfi, és csak a te szemedben gyerek  még, ahogy engem is folyton akként kezelsz! Vedd már végre észre, hogy felnőttünk! Nik  maholnap apa lesz, én pedig… Jaj, Poszeidónra – nyögött fel Dianté – anya leszek, igen! Tessék,  kimondtam! Nem értette, hogy miért futották el szemét a könnyek, ráadásul pont most, amikor végre hajlandó  volt szembenézni a rideg valósággal. Egyszerre csak azon kapta magát, hogy Ofélia karjaiban  zokog, és egy cseppet sem érzi magát felnőttnek. – Jaj, kincsem – húzódott el végül az asszony –, hát nem megmondtam, hogy csak a bajt hozza  rád az a fiú? – De – sóhajtott a hercegnő, és megtörölte nedves arcát. – Megmondtad. És légy szíves, kímélj  meg a kioktatástól, mert azzal nem segítesz! – Akkor hát mivel segítsek? – kérdezte a dajka, majd körülnézett. – Van itt esetleg valami olyan  műszer vagy olyan készítmény, amivel… szóval…? – Szóval mi? – Hát tudod te azt jól! Nem tarthatod meg ezt a gyereket! – Csak nem hiszed, hogy megölném őt? – csattant fel Dianté. – A saját húsomat és véremet? – Ha nem teszed meg, az apád öl meg téged a szeretőddel együtt! – vágta rá Ofélia. – Abba pedig  én is belehalnék, kicsikém! – Nem, dadus, senki sem fog meghalni! Sem te, sem én, sem Breck, sem a gyerek! Poszeidón nem  hiába adott nekem ennyi észt! Kitalálok valamit! De először is… ki kell derítenem, hogy hol tartok. – Hogy hol tartasz? – pislogott rá a dajkája. – A terhességben – sóhajtott Dianté. Túl fáradt és túl ingerült volt ahhoz, hogy mások  értetlenkedésével küszködjön. Kimerülten rogyott le az ultrahang-berendezés melletti székre. – De  még mindig nem mondtad el, hogy találtál rám. – Nem tudtam aludni, ezért úgy döntöttem, járok egyet. Épp a kertből jöttem befelé, amikor  észrevettelek. Nem értettem, mit csinálsz fenn ilyen későn, főleg a palotának ebben a részében,  úgyhogy követtelek. Nem akartam ám leskelődni… – Á deeeehooogy! – válaszolt gúnyosan Dianté, majd elfordult dajkájától és beüzemelte az  ultrahang-berendezést. A gép halk kattanással életre kelt, és Dianté kézbe vette a letapogatóoreikhaloszt, melyet gyengéden a hasához nyomott.* A képernyőn fekete-fehérben ugyan, de  tökéletes tisztasággal és sokszoros nagyításban jelent meg a kis jövevény. – Mekkora lehet? – mormolta Ofélia. – Ebből így nem tudom megállapítani… – Alig több mint egyharmad hüvelyk**, amely legfeljebb hathetes terhességet feltételez – válaszolt  Dianté, és igazított valamit a műszeren, hogy még tovább nagyítsa a parányi embrió képét –,  ugyanakkor a fejlettségi foka alapján úgy tűnik, mintha legalább kilenchetes lenne. És ha jobban  belegondolok, valóban kilenchetesnek kell lennie, ha az első nap fogant, amikor még nem szedtem  a pirulákat. – De hát akkor miért ennyire pici? – Miért, miért, dadus!? Félig tündér! A tündérek meg csak feleakkorák, mint mi vagyunk! – Oh… ez még jól is jöhet – vakarta meg az állát Ofélia. – Ha meg akarod szülni, egy átlagnál jóval  kisebb babát talán végig el tudsz rejteni, ha kellően lenge tógákat hordasz. És a szülés is könnyebb  lesz. De jaj nekem, miket beszélek! – csapott a homlokára. – Ennek a babának megfogannia sem  lett volna szabad! Tönkretesz mindent és mindenkit! – Nem, dadus – szegte fel az állát Dianté. – Nem engedem, hogy bárkit és bármit is tönkretegyen,  de úgy sem fogok tekinteni rá, mint egy szerencsétlen balesetre, még ha az is. A gyermekem áldás  lesz, nem csapás. Csak Breck… hogy a mennydörgős Zeusznyilába titkoljam el Breck elől? – Szóval nem akarod, hogy megtudja?

– Már hogy akarnám? Teljesen összeomlana, dadus! Sosem fedhetné fel senki előtt, hogy ő az apa!  Tudod, hogy szenvedne, ha évekig, vagy akár évtizedekig úgy kellene együtt élnie a gyermekével,  hogy nem mutathatja ki felé a szeretetét? Hogy nem ölelheti meg, nem hallhatja, ahogy a kicsi  apának szólítja? És ha belegondolsz, Breck hozzánk képest szinte örökéletű… el tudod képzelni,  mit érezne, ha végig kellene néznie, ahogy a gyermeke felnő, megöregszik és meghal, majd az  unokái, dédunokái és ükunokái is mind-mind meghalnak, míg ő jóformán egy napot sem öregszik?  Breck bátornak és keménynek mutatja magát, de ez csak álca, ahogy a szemtelenkedése is az.  Álca, hogy eltakarja, mennyire érzékeny is valójában. Nem akarom, hogy szenvedjen, dadus.  Legalábbis… nem ennyire. – Dianté még egy utolsó, gyöngéd pillantást vetett az ultrahangos  készülék monitorára, majd kikapcsolta azt. – És azt hiszem, már tudom is, mit teszek. Így is  szenvedésre ítélem, de a szenvedése rövidebb lesz, és remélem, hamarabb kiheveri, mintha  megtudná az igazat. Inkább hazudok neki, hogy megkíméljem a nagyobb fájdalomtól. – Ez nagyon szép, madárkám… de pontosan hogy is értetted azt, hogy ha tudná az igazat, úgy  kellene együtt élnie a gyermekével, hogy titkolnia kellene az apaságát? – Mit nem értesz ezen? – Az együttélés részt. Már miért kellene együtt élnie a gyermekkel, hacsak… hacsak nem azt  tervezed, hogy te magad neveled fel? – Mi mást terveznék, dadus? Az én gyermekem! – De kicsikém! Az apád akkor mindenképp megtudja, hogy… – Nem feltétlenül – fojtotta bele a szót a lány. – Bízd csak rám. Tudom, mit csinálok. Legalábbis remélem, tette hozzá gondolatban.    oOo    A királyi esküvő napján még a rabszolgáknak is könnyebb dolga volt a szokásosnál, tekintve, hogy  az az atlantiszi, aki nem sietett a palota főerkélye alá, melyen az ifjú pár a ceremóniát követően  megjelent, a holovíziós rendszeren keresztül, élő közvetítésben figyelhette az eseményeket.  Márpedig ameddig az atlantisziak édességet majszolva a holovíziót bámulták, a rabszolgák is  szusszanhattak egy kicsit. Breck apja épp ezen a békés délutánon, felesége és fia karjai között szenderült jobblétre. Breck úgy döntött, még néhány napig édesanyja mellett marad, hogy társaságot és vigaszt  nyújtson neki, majd visszatér szeretett Diantéjához. Az esküvő másnapján érkező palotaőr  azonban keresztülhúzta számításait. – Amennyiben te vagy Breck – szólította meg az őr a pékségben sürgölődő fiút –, neked szól  őkirályi fensége, a trónörökös üzenete. – Én vagyok Breck. Miféle üzenetről van szó? – vonta fel a szemöldökét a tündér. Valami  megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, aminek semmi köze nem volt édesapja  halálához. – Őkirályi fensége megváltoztatta szolgálati beosztásodat. Őkirályi fensége úgy tudja, apád  haldoklik vagy már nem is él, ezért mostantól fogva ide osztott be téged, anyád mellé. – De… de hát én a hercegnő rabszolgája vagyok! Ő biztosan nem engedné, hogy csak úgy  eltávolítsanak mel… mármint, a fennhatósága alól! – A változtatás a hercegnő tudtával és beleegyezésével történt – válaszolt a palotaőr. – Mostantól  fogva itt a helyed, és a lábadat sem teheted be a palotába! És húzd meg magad, mert őfensége  parancsára rajtad tartjuk a szemünket! Tudjuk, hogy hajlamos vagy a zendülésre! – Ez biztos valami félreértés! Dia… A hercegnő sosem egyezett volna bele ilyesmibe! Kellek neki! – Kellesz? – mérte végig becsmérlő tekintettel a férfi. – Ugyan mire? Breck legszívesebben a pökhendi alak képébe vágta volna, hogy ő a hercegnő személyes  ágymelegítője, de tudta, hogy nem teheti. – Senki sem tudja olyan ügyesen legyezni, mint én! A palotaőr horkantott.

– Aha… hát úgy látszik, őfensége talált másik legyezőfiút a helyedre! Becsüld meg az új helyedet,  kevés rabszolgának adatik meg ilyen kényelem! – Ezzel sarkon fordult, és a pékség gazdasszonya  felé biccentve kimasírozott a házból. – Ez… ez nem lehet igaz! Biztos csak valami ostoba tréfa! A hercegnő nem tenné ezt velem,  hiszen… – Breck idegesen végigfuttatta ujjait rakoncátlan vörös tincsein. Olyan volt ez az egész,  mint valami rémálom. Hiszen néhány napja még Dianté ígértette meg vele, hogy visszatér hozzá –  erre most ő maga tiltja el magától? De hát miért? Breck gazdasszonyukra ügyet sem vetve viharzott le az alagsorba, és mire anyja utolérte, már  vörösek voltak az öklei, olyan hevesen püfölte a falakat. – Fiam, Tündéranya szerelmére, mi ütött beléd? – Ez tévedés, csakis az lehet! Vagy ha nem… hát akkor árulás! Összeesküvés! Biztosan a bátyja  műve! Ostoba ugyan, de van hatalma, és mindig is szálka voltam a szemében! De nem tilthat  el Diantétól! Beszélnem kell Diantéval, és ha ő maga mondja, hogy látni sem akar többé, akkor  elhiszem, de addig nem! – Breck, kisfiam, miféle beszéd ez? Mi az, hogy nem tilthat el a hercegnőtől? Úgy beszélsz, mintha  te és ő… mintha… – Mintha szeretők lennénk? – kérdezte a fiú kihívóan. – Tündéranyára, tartsd a szád! – szisszent fel az anyja, és sietősen becsukta az alagsorba vezető  ajtót. – Ha meghallják, őrültnek nyilvánítanak, és a bányába száműznek mindörökre! – Csakhogy nem vagyok őrült, anyám! – csapott ismét a falra Breck. – De… szóval akkor ti… A fiú elmosolyodott. A mosolya egyszerre volt szomorú és büszke. – Igen, anyám. Szeret, és én is szeretem. – Akkor már értem, miért beszéltél róla korábban is olyan gyöngéden – sóhajtott az asszony. –  De ugye tudod, hogy egy efféle kapcsolatból semmi jó nem származhat… vagyis származhatott volna…? – Tudom, hogy nem vehetem feleségül, anya! Tündér vagyok! Rabszolga vagyok! Az atlantisziak  szemében arra sem vagyok méltó, hogy a lába nyomát megcsókoljam a porban, nemhogy az  ajkait… és mégis, működött a dolog! Titokban, állandó veszélyben, de működött, és boldogok  voltunk! Derry könnyes szemmel ingatta a fejét. – Jaj, kisfiam! Te aztán tudod, hogyan kerülj bajba! – Mindig is tudtam – villantott rá egy csibészes vigyort Breck. – Utolérhetetlen vagyok a bajba  kerülésben. És vállalom a kockázatot, hogy ismét bajba kerülök, ha elmegyek hozzá. – Fiam, mi jut eszedbe?! – El kell mennem hozzá, anya. Sosem nyugodnék, ha nem tőle magától hallanám, hogy többé látni  sem akar! Tudni akarom, hogy kinek a műve ez az egész áthelyezés! Nem élhetek kétségek közt! – Ha elkapnak, megölnek, gyermekem! Nem akarlak téged is elveszíteni! Breck odalépett az anyjához, és megölelte. – Nem fogsz. Megígérem.    oOo    A mai Norvégia területén      

Makariosz eltűnt. Dohnal épp hogy csak elszundikált egy kicsit attól a furcsa nedűtől, amit az  atlantiszi a közelben parkoló hajójáról hozott, és az a nyavalyás emberpéldány kihasználta a  bódulatát, és meglépett! Annyiban Dohnal mindenesetre biztos volt, hogy foglya a repülő hajóval nem szökhetett el, mert  azt úgy kifosztották az elmúlt két hónapban, hogy jóformán egyetlen ép alkatrész sem maradt  benne. A tündér ezzel akarta elejét venni, hogy az „ellenség” visszaszökjön Atlantiszra és árulkodni  kezdjen. A hajó berendezéseit újrahasznosították a barlangban: Dohnal utasítására Makariosz megmutatta  neki, hogyan működnek az atlantiszi csodaműszerek, és a tündér, aki sosem volt olyan vallásos,  mint társai, nem találta istenkáromlásnak, hogy Tündéranya könnyeit munkára fogják. Így aztán a  korábban spártai*** barlang egészen lakájossá vált, tele olyan kényelmi berendezésekkel, mint az  oreikhalosz-zenelejátszó és a holovízió. Dohnal Makariosztól nemcsak az atlantiszi technológia alapjait, hanem az atlantiszi írást is  elsajátította. Mindezt a tudást a férfi nem önként és dalolva adta át, hanem némi mágikus  ösztönzésre, Dohnal azonban sosem alkalmazta szívesen a hipnózis-bűbájt. Soha nem is próbálta  meg varázslattal megtiltani foglyának a szökést – egyrészt mert tudta, hogy az működőképes  repülő nélkül úgysem jutna messzire, másrészt pedig a mások akaratával való játszadozás  bűntudatot ébresztett benne. Most azonban azért volt bűntudata, mert ostoba mód hagyta, hogy Makariosz becsapja: az az  édeskés, kellemes illatú ital**** ugyanis, amelyet még hetekkel ezelőtt hoztak el a hajóról, de  csak ma bontottak fel, úgy fejbe kólintotta, hogy a fél napot végigaludta. Legalábbis a barlangból  kilépve a nap állásából arra következtetett, hogy nemcsak egy kicsit szunyókált, hanem jó sokat. Mielőtt kilépett volna a szabadba, szédelgősen végigjárta a barlangtermet és az oda vezető folyosó  minden szegletébe bekukkantott, hátha az atlantiszit is kiütötte az ital, de sehol sem akadt rá. A  Követ is megkérdezte a szökésről, az pedig csak annyit felelt, hogy a „vendég” távozott, de azt  már nem tudta megmondani, hogy hova. Dohnal vádaskodó megjegyzésére, miszerint a kristály  igazán megpróbálhatta volna felébreszteni, azt a már-már gúnyos választ kapta, hogy a Kő órákig  villogott, de mindhiába, őre ugyanis úgy aludt, mint akit fejbe vágtak. Makariosz bizonyára pontosan tudta, milyen hatással lehet az ital az emberre – és tündérre –, így  ő maga csak mértékkel fogyasztott belőle, majd, amikor Dohnal anélkül aludt el, hogy elhelyezte  volna az este szokásos szökésgátló bűbájokat a barlang kijáratánál, kilopózott a szabadba. De hát mit remél, hova juthat a hajója nélkül? – dohogott magában a tündér, ahogy kitrappolt a  barlangból a hideg napsütésbe. Hiába volt nyár, idefent északon, különösen a jégkorszak idején, ilyenkor is hó és jég borított  mindent. Még az a szerencse, hogy az elmúlt néhány órában nem esett friss hó, így tündérünk  könnyedén követhette a szökevény lábnyomait. Nemsokára elérte a kibelezett repülőt, de az atlantiszinak itt is hűlt helyét találta (a szó mindkét  értelmében, ugyanis a műszerfal maradványairól jégcsapok lógtak). A lábnyomok azonban  továbbra is szépen kirajzolódtak a havon, s dél felé vezettek. Dohnalnak nehezére esett elképzelni,  hogy mit akarhatott idekint az ember, és miért kaptatott fel egy nagyobbacska dombra. A domb tetején egy hóbucka mögött végül megtalálta a választ – vagy legalábbis egy részét. Sok  kis részét. Kezét a szájára tapasztva, hányingerével küszködve meredt a megcsonkított holttestre, melynek  leszakított jobb keze még mindig egy parányi készüléket szorongatott. Valami adóvevő lehetett,  már amennyire Dohnal a „gyorstalpaló atlantiszi technológia kurzus” során szerzett ismeretei  alapján meg tudta ítélni. Lehet, hogy ez a készülék a barlangban nem működött volna? Fel kellett  ahhoz kapaszkodni vele egy magaslatra, hogy működjön? Egyáltalán, honnan volt Makariosznak  ilyen primitív külsejű adóvevője? Azokhoz az atlantiszi kütyükhöz képest, amelyeket Dohnal eddig  látott, ez a készülék kimondottan kezdetlegesnek tűnt. Dohnal büszke volt híresen jó memóriájára, és megesküdött volna rá, hogy ezt a készüléket nem  a hajóból távolították el. Egy másik adóvevőt kiszereltek belőle, de azt a barlangban a holovízió  audiotechnikájának részévé alakították át. Akkor pedig csak az az egy magyarázat létezik, hogy  Makariosz ezt a műszert sebtében rakta össze, amíg ő alkoholmámorban szunyókált. Bizonyára  a kapkodásnak köszönhetően lett a készülék az atlantiszi technológia szégyene, és Makariosznak  azért kellett vele átküzdenie magát a havon és jégen, hogy be tudja üzemelni.

A készülék maga is összelapult egy kicsit, és ha nemrég még működött is, mostanra már biztosan  nem volt benne élet. Akármilyen vadállat is lephette meg idefent a szökevényt, alapos munkát  végzett. Ha Dohnal nem semmisítette volna meg „vendége” fegyverét, magával hozhatta volna  önvédelmi célból, és akkor talán nem feküdne itt vérbe fagyva. De a tündér nem kockáztathatta,  hogy az atlantiszi megtartsa a fegyverét, és egy éjszaka álmában végezzen vele. Igaz, döbbent rá  most, Makariosz akár meg is ölhette volna, míg ő részegen fetrengett a barlang padlóján. De nem  tette. Valószínűleg nem akart ártani nekem, csak szabad akart lenni, gondolta keserűen, miközben  varázslattal megolvasztotta a havat, majd alatta a földet is, és egy sírgödröt mélyesztett a talajba,  melybe belelebegtette a szétroncsolt tetemet. Szabad akart lenni, akár a testvéreim! Hibásnak érezte magát az atlantiszi halálában, de tudta, hogy még nagyobb hiba lett volna  szabadon engedni, elvégre az a bizonyos Damianosz király, akiről a férfi mesélt, akár ide is  jöhetne, hogy őt is rabszolgává tegye. Korábban már megfordult Dohnal fejében, hogy vajon ő miért nem veszítette el az erejét, míg a  többiek Atlantiszon igen. Még Makariosznak is feltette a kérdést, aki úgy vélte, a király valószínűleg  célzottan csak a szigetre érkezett tündérek erejét rabolta el, hiszen Dohnal létezéséről nem  tudhatott. Dohnal pedig akkor tökélte el magában, hogy ha Damianosz eddig nem tudott róla, hát  ezután sem szerezhet róla tudomást. Szomorúan ballagott vissza a barlangba a Kőhöz, amely ismét egyetlen társa maradt.    oOo    Atlantisz szigete       Dianté azon kapta magát, hogy már órák óta hasztalanul próbál koncentrálni az általa olvasott  szövegre. Hiába tartott egy izgalmas regényt a kezében, gondolatai folyton elkalandoztak, és  minden alkalommal Brecknél jártak. Hol lehet most? Mit csinálhat? Vajon nagyon dühös rá? Vagy  csak Nikiászra dühös? Pedig ha tudná, hogy mindez az ő ötlete volt, nem a bátyjáé…! Persze, jobb  is, hogy nem tudja meg. Nikiász természetesen ugrált örömében, amikor húga bejelentette, hogy meg akar szabadulni a  rabszolgájától, de Dianté tudta, hogy ha fivére ismerné a valódi indokot, már korántsem ugrálna –  inkább kristálylándzsástól lemasírozna a pékségbe, ahol Brecket elhelyezték, és ezúttal nem bánna  vele olyan kíméletesen, mint a kínzás éjszakáján. A hercegnő megborzongott. Nem akarta, hogy fivére tudomást szerezzen a terhességéről,  ugyanakkor szinte megkerülhetetlennek tartotta Nikiász beavatását. Az ultrahang ugyan nem  mutatott semmiféle rendellenességet, de még olyan picinyke volt a magzat, hogy nem lehetett  megállapítani, vannak-e a hátán szárnykezdemények. Márpedig ha a gyermek szárnyakkal jön a  világra, csak a varázslat szabadíthatja meg őt tőlük. Természetesen a kicsi mérete is gondot okozhat: hasznos ugyan, ha a terhesség teljes ideje alatt  parányi és észrevétlen marad, de ha megszületik, és Dianté meg akarja tartani, nem nevelhet fel  egy törpe gyermeket. Hiába gondolta végig újra és újra, egyre biztosabb volt benne, hogy kénytelen lesz elárulni  bátyjának a titkot. A génmanipulációt úgyszólván ki is zárhatta: közismert volt, hogy az efféle  beavatkozás kockázatmentesen csak mesterséges megtermékenyítés esetében hajtható végre,  amikor az utód még nem több néhány sejtnél, és még nem ültették be az anyaméhbe.***** A  terhesség folyamán már túl nagy a kockázat, hogy a génmanipuláció során valami félresikerül. Az  egyetlen megoldás tehát a mágia marad, és mivel apjához semmiképp sem fordulhat, ismét csak  Nikiászra kell hagyatkoznia. Elhatározta hát, hogy harmadik kívánságát csak akkor használja fel,  ha már világra jött a gyermeke. Szomorkásan elmosolyodott a felismeréstől, hogy minden kívánságát Breckre „pazarolta”, vagy  legalábbis őmiatta használta el, de egy pillanatra sem merült fel benne, hogy a fiú ne érdemelné  meg mindezt, sőt, még jóval többet is. Mintha csak a gondolataira válaszolt volna, Breck toppant elé a maga három láb magas valójában.

Dianté elejtette a kristálykönyvét. – Breck! Mit csinálsz te itt? És hogy jutottál be? – Az ajtó felé nézett, de az csukva volt, és ha  kinyílt volna, azt bizonyára meghallja. – A szerelem szárnyakat adott – válaszolt a fiú. – Na jó, valójában a bátyád adott szárnyakat, és  amúgy sem tudok repülni velük, de érted, mire gondolok… Felmásztam a szőlőindákon – bökött az  erkély felé. – Le kéne vágatnod őket, ha nem akarod, hogy gyanús alakok háborgassanak olvasás  közben… vagy éppenséggel kirúgott rabszolgák… – Breck… – Dianté hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. – Miért, Dia? – lépett közelebb a fiú. – A bátyád ötlete volt, vagy a tiéd? Ha a tiéd, miért küldtél  el? Ha a bátyádé, miért egyeztél bele, hogy elküldjön? Mit csináltam rosszul? Megbántottalak?  Felidegesítettelek? Vagy egyszerűen csak rám untál? Már nem szeretsz? Dianté megszédült, és biztos volt benne, hogy ezúttal nem az állapota miatt. Nem számított rá,  hogy szerelme a tiltás ellenére belopózik hozzá – bár a notórius szabályszegő Brecket ismerve  számíthatott volna rá –, és most, hogy a fiú szemébe nézett, képtelen volt válaszolni. Válasz  helyett inkább egy kérdés szaladt ki a száján: – Mitől vagy véres? Megsérültél? – Á, nem az én vérem – legyintett Breck. – Le kellett ütnöm egy őrt a kertkapuban, hogy bejussak.  Az a palotaőr, aki a hírt hozta, azzal fenyegetőzött, hogy rajtam tartják a szemüket, de elég  gyatrán csinálják, mondhatom... – Leütöttél egy őrt? – A hercegnő kétkedve mérte végig parányi szerelmét. Breck morcosan csípőre tette a kezét. – Nem néznéd ki belőlem? Kicsi a Breck, de erős! Dianté minden idegessége ellenére elnevette magát, mire a fiú még morcosabb képet vágott. – Ez nem vicces! A szerencsétlennek csúnya púp nőtt a fején, nekem pedig megfájdultak a  bütykeim – mozgatta meg a jobb keze ujjait –, ráadásul jelenlegi méretemben kicsit sem volt  könnyű olyan magasra ütni, de megtettem, érted, szivi. Úgyhogy most már ki vele, mi ez a  hülyeség, hogy nem fogadsz vissza? – Breck, én… amikor elmentél, úgy láttam rajtad, hogy boldog vagy, hogy visszatérhetsz a  tiéid közé, és úgy gondoltam, hosszú távon csak mellettük lehetsz boldog – rögtönzött Dianté.  Ugyanezzel érvelt bátyja előtt is: azt állította, csupán azért zárja ki az életéből Brecket, mert  a szívén viseli a fiú érdekeit. Ez félig igaz is volt, mert valóban úgy érezte, Breck előbb-utóbb  rájönne, hogy őrült kapcsolatuknak nincs jövője, de nemcsak a fiú érdekét tartotta szem előtt,  hanem a sajátját és születendő gyermekéét is. – Könnyebb volt akkor lemondani rólad, amikor  nem voltál itt mellettem, hogy elgyengíts – tette hozzá kelletlenül. – Miből gondolod, hogy velük boldogabb lettem volna, mint veled? Hiszen már beszéltünk erről, és  megmondtam, hogy téged választanálak! – Igen, de akkor is feltételes módban beszéltél, ahogy most is. Te sem vagy biztos benne, hogy  kihez húz inkább a szíved: hozzám vagy a népedhez! – De még szeretsz, ugye? Ha a jelenlétem elgyengített volna, az azt jelenti, hogy szeretsz! Dianté felsóhajtott. – Igen, Breck, szeretlek, de minden erőmmel azon leszek, hogy kiűzzem ezt az érzést a szívemből.  Mert helytelen. Nem illünk össze. – Persze, most éppen nem, mert tündérként túl kicsi vagyok ahhoz, hogy kielégítselek, de  lefogadom, hogy így is tökösebb vagyok az átlag atlantiszinál, és ha a bátyád visszaváltoztat… – Nem, Breck! – vágott a szavába Dianté. – Nem érted, hogy nem a dolog fizikai vonatkozásairól  beszélek, hanem... másfajtáról? A fiú a szemét forgatta. – Nem vagyok ostoba, Dia! Tudom, hogy te hercegnő vagy, én pedig rabszolga! Tudom, hogy  ember vagy, én pedig emberi alakban is csak tündér! Tudom, hogy az egész világ ellenünk van, de  ha szeretjük egymást, akkor legyőzzük az akadályokat! Én hiszek benne!

Dianté most olyat tett, amit még soha: Breck szemébe hazudott. De csakis az ő érdekében. – Én nem hiszek benne. Eleinte ostobán reménykedtem, bár hinni akkor sem igazán hittem…  és most már annyira sem. Nem menne nekünk, Breck, és hosszú távon mindketten csak  szenvednénk. Jobb ennek mielőbb véget vetni, amíg még nem lesz túl fájdalmas. – Miért, most talán nem fájdalmas? – kérdezte gúnyosan a tündér, majd egy utolsó kísérletet tett  szerelme meggyőzésére. – Én hiszek bennünk, Dia, ha te nem is! – Akkor egy bolond álmodozó vagy – válaszolt a lány –, de nekünk nincs jogunk efféle álmokra.  Már így is túl sokáig áltattuk magunkat. Ideje leszállni a földre. A tündér szárnyai olyan feketére váltottak, mint odakint az éjszaka, és látszott rajta, nem sok  hiányzik ahhoz, hogy elsírja magát. Dianté maga is a könnyeivel küszködött. Legszívesebben  visszavonta volna mindazt, amit az imént mondott, és elárulta volna Brecknek az ő boldogfájdalmas kis titkát, de nem tehette. – Megcsókolsz... még utoljára? – nyelt egyet a fiú. Nem sírta el magát, és Dianté hálás volt ezért. – Igen. – Letérdelt a szőnyegre, és ajkát gyöngéden a kicsiny tündérajkakhoz nyomta. De csak egy  pillanatra. Olyan rövid ideig, hogy ne érezhesse át, mennyire más egy apró tündérrel csókolózni:  hogy mennyire megváltozott minden. – Poszeidón óvjon, Breck. – Tündéranya áldjon, Dianté – felelt a fiú, és mielőtt a hercegnő megkérdezhette volna, merre  szándékozik távozni, visszarohant az erkélyre, és a mélybe ugrott.    ooooOOOoooo    * Az atlantisziak „ultrahang-berendezése” jóval fejlettebb volt a miénknél, ezért például arra sem  volt szükség, hogy undorító, átlátszó trutyival kenjék be a páciens vizsgálandó testrészét. ** Az atlantiszi hosszmértékegységek eltérnek a mienktől, de talán az angol mérföld-yard-hüvelyk  egységekre hasonlítanak leginkább, ezért maradjunk annyiban, hogy míg mai felfogás szerint  egy hüvelyk = 2,54 cm, egy atlantiszi hüvelyk = 2,55 cm. Ez persze nem jelenti azt, hogy az  atlantisziaknak hosszabb volt a hüvelykujjuk, mint modern korunk emberének. *** A spártait természetesen ne szó szerint értsétek. Ekkoriban ugyanis még nem léteztek görög  poliszok, sőt, a görögök ősei sem vázafestéssel és eposzírással foglalkoztak, legfeljebb a barlangok  falára rajzolgattak. Ellenben az olimposzi játékok elődjének tekinthető a megvadult mamut elől  való elfutás. Némelyek ezt akár maratoni távon is képesek – és kénytelenek – voltak űzni. **** Hiszitek vagy sem, a tündérek 15.000 évvel ezelőtt még nem ismerték az alkoholt! A  szeszfőzés azon kevés dolgok egyike, amit ők tanultak el tőlünk, emberektől. Pontosabban  szólva az atlantisziaktól, akik már akkor nagyon értették a módját, hogy hogyan lehet piszkosul  lerészegedni. ***** A hajdani atlantiszi technológia szerint legalábbis. Tizennegyedik fejezet    Rémálom és ébredés     A mai Norvégia területén    Dohnalon erőt vett a búskomorság. Olyan jó volt, amikor két hónapig volt kihez szólnia, és  most ismét itt maradt egyedül, és egyetlen „beszélgetőtársa” ismét egy darab kristály lett. Igaz,  most már legalább időnként hallgathatott zenét (nagyon élvezte az atlantiszi filharmonikusok  előadásait, de leginkább az a zenei irányzat jött be neki, amely modern korunk pop opera stílusára  emlékeztet). Makariosz hajójában akadt néhány kristálykönyv és holonovella* is, de Dohnal jól  tudta, hogy azok sem tartanak ki a végtelenségig, és előbb-utóbb ismét megeszi majd az unalom.  Már előre unatkozott a gondolatra, hogy mi lesz vele, ha elfogynak az olvasni- és néznivalók.

– Te meg mit hunyorogsz olyan jókedvűen, mi? – vetette oda a Kőnek, ami szerinte túlságosan  vidáman fénylett ahhoz képest, hogy ő, az őre, ilyen pocsék hangulatban van. – Mintha nem  lenne egy szál gondod sem a világon! – folytatta Dohnal dühösen. Tisztában volt vele, hogy dühe  sokkal inkább Makariosz halálának szól semmint a Kő hunyorgásának, mégsem volt itt más, akin  haragját kitölthette volna. – Pedig bőven lenne min aggódnod, tudod?! A testvéreim rabszolgák  és elvesztették az erejüket, mi pedig semmit sem tehetünk értük! Csak ülünk itt és egymást  bámuljuk, és… várjunk csak… – Eszébe jutott valami, ami eddig soha. Pedig olyan kézenfekvő lett  volna! Te, ugrott oda a Kőhöz, és nyomta rá a tenyerét, nem tudnád visszaadni testvéreiknek az erejüket? A Kő válasza még sosem volt ilyen egyértelmű „nem”. De hát miért nem? Bár a kristály szavak nélkül kommunikált, és a tündér még mindig kissé nehezen értette meg  az üzeneteit, most azt kívánta, bár ne értette volna ilyen tisztán. Pedig világos volt, mint a nap:  a Kő értésére adta, hogy hatalmát egymagában képtelen használni, csakis egy olyan tündér  közreműködésével varázsolhat, akinek tiszta a mágiája, vagyis aki még sosem használta azt semmi  rosszra. De hát én sem használtam még semmi rosszra az erőmet, csinálhatnánk együtt, üzente  a fiú, a Kő válasza azonban ismét kíméletlenül egyenes volt. Az őr védencével mindössze egyféle  mágiát hajthat végre: olyat, amely a Kő védelmét szolgálja. Ez hülyeség! – dohogott Dohnal. Mi az, hogy semmi másra nem használhatlak, mint a saját védelmedre? A Kő erre finoman valami olyasmit válaszolt, amely szavakra így fordítható: „Az elődöd úgy  látszik, tényleg rém szenilis volt már, hogy ezt is elfelejtette elmondani neked! Még szép, hogy  az én védelmem az elsődleges, mégis, mire akarnál használni, kölyök? Neked az a dolgod, hogy  megvédj, nem hogy szórakozz velem!” Miért, a tündérek erejének visszaadása talán szórakozás lenne? – kapta fel a vizet Dohnal. „Nem. De a szabály alól akkor sincs kivétel. Te csak a védelmemre használhatod az erőmet.  A tündérek erejét csak akkor adhatnám vissza, ha egy másik tündérrel működnék együtt –  olyasvalakivel, aki nem az őröm, de aki varázsolni tud.” De hát rajtam kívül nincs más tündér, aki varázsolni tudna! „Hát ez az…” Dohnal frusztráltan lökte el magát a kristálytól. Ismét elege lett a Kő brutális, tündértelen  sztoicizmusából. Ez a mai nap duplán pocsék, állapította meg magában: elvesztett minden  reményt, hogy valaha is normális élete legyen – akár neki, akár a népének.    oOo    Atlantisz szigete       Breck keze ösztönösen fonódott a szőlőindákra, és ahogy lefelé csúszott, szinte zuhant, nem is  értette, miért kapaszkodott meg egyáltalán. Hiszen miért is akarna élni, ha egyszer Dianté ellökte  magától? És mégis, az életösztön erősebb volt benne, mint a fájdalom. Épségben landolt egy  bokorban, és csak az ágak közül való kikecmergés során szerzett néhány karcolást. Odafentről halk sikkantás jelezte, hogy Dianté halálra rémült vakmerő akciója láttán. Breck  felnézett, és bár az ablakon kihajoló lány arcvonásait nem láthatta a sötét éjszakában, valahogy  úgy képzelte, hogy szerelme megkönnyebbülten mosolyog. Csakhogy nekem már semmi dolgom a mosolyával, emlékeztette magát, és elfordult, hogy a kapu  felé vegye az irányt. Alig tett azonban harminc lépést, amikor két palotaőr vetette rá magát. – Megvan a mocsok! – kiáltott az egyik. – Gyerünk, vigyük őfelsége elé!

Breck megpróbált szabadulni, de az atlantisziak erősen markolták a karját, és könyörtelenül  vonszolni kezdték az épület irányába. Szándékosan nem tekintett fel még egyszer a hercegnő ablakára. Remélte, hogy a lány visszatért  a szobájába, még mielőtt őt elkapták. Fölösleges lenne aggasztani. És ha úgyis meg akar  halni,  talán ez lesz rá a megfelelő alkalom. Ha a király elé viszik, semmiféle életösztön nem mentheti  meg. Nem kapaszkodhat belé egy indába, sem pedig a hercegnő megmentő kezébe. Ezúttal Dianté  sem menthetné meg, mert ő maga nem akarja, hogy megmentsék.    o    – Szóval beismered, hogy te ütötted le az egyik őrömet? – dörögte Damianosz. – Nincs értelme tagadni – vonta meg a vállát Breck. – Ritka béna őreid vannak, ha egy aprócska  tündér is elbánik velük! – Ne tereld másra a szót, rabszolga! Miért jöttél ide? Mit akartál a palotában, amikor a fiam és a  lányom kitiltott innen? A fiú tudta, hogy nem keverheti bajba Diantét azzal, hogy bevallja az igazat. És ez a szemét  királyutánzat amúgy sem érdemel mást, mint hogy a képébe hazudjon. – El akartam intézni még egy szökőkutat. – Micsoda? – hördült fel Damianosz. – Még egyet? – Aha – biccentett Breck. – Én robbantottam fel az elsőt. Nem tudtad? Ja, persze, senki sem  tudta… – Te! Te… te… te kis szörnyeteg! Az a feleségem kedvenc szökőkútja volt, és te leromboltad! – Le. Most mondjam azt, hogy sajnálom? Nem mondom, mert nem sajnálom – tette karba a kezét  Breck. – És most mit csinálsz velem, felség? A király ökölbe szorult kézzel, fogcsikorgatva méregette foglyát, és látszott rajta, hogy  legszívesebben egyetlen intéssel szétrobbantaná. De türtőztette magát. – Nagyon pimasz vagy. De majd én letöröm a pimaszságodat. – Csak tessék. Kínozz halálra. Érdekel is engem! – Szerintem érdekelni fog – válaszolt sötét tekintettel a király. – A többiektől már majdnem  mindent elvettem: a szabadságukat, az erejüket, a röpképességüket… de megmaradt egy valami,  amire büszkék lehetnek. Legalábbis úgy hallottam, van valami, amire még mindig büszkék  vagytok. Breck kihúzta magát, és szárnyai a düh vörös színében villantak. Hát persze, hogy volt valami,  amire minden tündér büszke: sőt, két ilyen dolog is létezett. Őseik hite és színváltós szárnyaik. A  hit még élt a tündérek lelkében, ha halványabban is, mint azelőtt. Breckben azonban már alig-alig  pislákolt valami abból, ami nem olyan régen még a világot jelentette számára. A hitét tehát már  nem vehetik el tőle. – Látom, rájöttél – vetett rá átható pillantást Damianosz. – Megcsonkítottad a feleségem emlékét.  Amilyen az adjonzeusz, olyan a fogadjzeusz. Őrök! A földre vele! Ami ezután történt, örökre úgy maradt meg Breck emlékezetében, mint az a néhány pillanat,  amely alatt évezredeket öregedett. A kín, amelyet a sikertelen szöktetés éjszakáján kellett  elszenvednie, eltörpült ahhoz képest, amin akkor ment keresztül, amikor szárnyai tövestül  szakadtak ki a hátából. Nem tudta, hogyan történt, de egészen más érzés volt, mint a  kristálylándzsa okozta, égető fájdalom. Megsemmisítő volt, olyan hirtelen és felfoghatatlan, amilyet  csak elsöprő erejű varázslat okozhat, s olyan elviselhetetlen, hogy az agya az egyetlen megoldást  választotta a menekülésre: kikapcsolt, áldott sötétségbe küldve meggyötört gazdáját. Amikor magához tért, a trónterem félhomályba burkolózott: az oreikhalosz lámpák csak egészen  halványan pislákoltak, és egy vékony alak hajolt fölé. Tudta, ki az, de képtelen volt megmozdítani  a száját, hogy kiejtse a nevét. – Nemsokára elvisznek innen, vissza a városba – suttogta a jövevény –, de meggyőztem az  őröket, hogy adjanak nekem egy percet, mielőtt örökre elvisznek. Hogy lehettél ilyen felelőtlen, 

Breck? Poszeidónra, legszívesebben felpofoználak… de egy pofon már mit számítana ahhoz képest,  amennyire ez fájhatott… – Ekkor valami hozzáért a hátához a jobb lapockája környékén, és ha  Dianté nem szorítja a kezét a szájára, Breck felüvöltött volna fájdalmában. Néhány pillanattal  később a bal lapockája környékén is ugyanazt a szúrást érezte, és nem tudta mire vélni. Azt  pedig még kevésbé tudta mire vélni, amikor a hercegnő finoman az oldalára fordította, a keze  pedig a rabszolga-tunikájában kezdett matatni, és valami hűvös, aprócska tárgyat csúsztatott az  ágyékkötőjébe. – Itt nem fogják megtalálni – mormolta. – Vigyázz rá nagyon, Breck! Ez egy gyógyító kristály.  Nektek tilos ilyeneket használnotok, de ha titokban tartod, sok társadat mentheti meg. Most csak  egy kicsit enyhíthettem vele a vérzéseden, de ha hazaérsz, kérd meg anyádat, hogy használja.  Hamar rendbe hoz. Ha hazaérek? Rendbe hoz? Ő már sosem ér haza. Mert az ő hazája a messzi észak. Az ő hazája a szabadság. És a szerelem.  Ezek nélkül örökre csak kitaszított lesz az idegenben, ahol már soha, semmi sem hozhatja rendbe.  Sem gyógyító kristályok, sem varázslat. Ismét lehunyta a szemét, és azt kívánta, bár ne élte volna túl. De túlélte. Tündéri roncsként. – Ölj meg – suttogta a lánynak. – Könyörgöm. Dianté olyan hangot hallgatott, mint aki a hüppögését próbálja elfojtani. – Sosem lennék rá képes. Élned kell, Breck. Élned, és elmondanod a népednek, hogy ki kell  tartanotok. Várjatok, és ne adjátok föl. Lehet, hogy évszázadokba telik, mire szabadok lesztek,  de mi néhány száz év egy olyan hosszú életű fajnak, mint a tiétek? Legyetek türelemmel, és amíg  vártok, szaporodjatok. Minél többen lesztek, annál nagyobb eséllyel szabadulhattok meg innen.  Érted, Breck? Élned kell, hogy átadd nekik ezt az üzenetet! Élned kell, szerelmem. – Ezzel lehajolt,  és ajkát a fiú izzadtságtól nedves halántékához nyomta, majd felállt, és elsietett. Breck csak  néhány pillanatig hallotta léptei zaját, majd agya ismét jótékony öntudatlanságba küldte.    oOo    Hat és fél hónappal később       Mivel gazdasszonyuk valósággal rátapadt a holovízió képernyőjére, Breck és anyja is  megengedhette magának azt a luxust, hogy a háttérben, a földön ülve nézze a trónörökös újszülött  fiának bemutatási ceremóniáját. Nem mintha Breck egy kicsit is kíváncsi lett volna Nikiász herceg  porontyára, de titkon azt remélte, az ünneplő családtagok között megpillanthatja Diantét. Ha csak  egy másodpercre is, de hadd lássa… A palota erkélyén ott tolongott az egész királyi család. Legelöl a király, a fia és menye állt, az ifjú  asszony karjában pedig ott ficánkolt az egyhetes kis herceg, akinek apja szerénytelenül a Héliosz  nevet adta. Breck hiába kereste szemével szerelmét, mert a király és az ifjú szülők körül ott nyüzsögtek  Megara hercegnő rokonai, s ha Dianté jelen is volt, elrejtőzött a háttérben. A fiút csalódottság töltötte el, hiszen hónapok óta csak erre a közvetítésre várt, hogy végre újra  lássa Őt. Az elmúlt félév maga volt a pokol Breck számára. A háta ugyan hamar meggyógyult a palotából  kicsempészett kristálynak köszönhetően, mely azóta sok beteg tündéren segített, de a lelki sebeire  nem akadt gyógyír. Úgy érezte, nem is annyira a testét csonkították meg, mint a lelkét. Csak azt  remélte, hogy Dianté nem szenved ennyire. Az ünnepség rendületlenül folyt, s míg gazdasszonyuk az uralkodói pompában gyönyörködött,  Breck egyre jobban elkomorult. Csak nem esett baja Dianténak – bármi, ami miatt távol kellett  maradnia unokaöccse bemutatási ceremóniájától?

Shanna, aki az elmúlt hónapokban gyakran látogatott el hozzájuk – Breck véleménye szerint túl  gyakran –, most is eljött, hogy velük együtt nézze meg a kivételes esemény közvetítését. A fiú  szinte tudomást sem vett a jelenlétéről – menyasszonya akkor sem érdekelte, amikor éppen nem  Diantéra gondolt, most azonban csak a hercegnő járt az eszében. És akkor megpillantotta őt. Hátul állt, s csak akkor vált valamelyest láthatóvá, amikor a szertartás  menete szerint Megara szülei vették át a csecsemőt és emelték fel, ezzel hivatalosan is elismerve  őt unokájukként. Brecket megdöbbentette szerelme látványa. Dianté, bár most is gyönyörű volt, alaposan  kikerekedett. Nem volt kövér, de kedvesen gömbölyű lett, amit Breck csak a szerelmi bánattal  tudott magyarázni. Egyes nők állítólag édességgel kezelik a lelki problémáikat. Akkor hát neked sem volt könnyebb, mint nekem, gondolta szomorúan a fiú, le sem véve szemét  az ünneplők mögött félig-meddig rejtve maradt hercegnőről. Mégsem látszol boldogtalannak… Dianté arcán egy halovány, de őszinte mosoly játszott. Egy reményteli mosoly. Egy pillanatra  a „kamerába” mosolygott, és Breck úgy érezte, neki üzen. Aztán a mosolya fájdalmas fintorba torzult, és meggörnyedt, mire szinte teljesen eltűnt a rokonok  háta mögött. Breck megdermedt ültében. Mi történhetett? Dia, kicsikém, mi baj? A hercegnő előtt ismét összezárult az ünneplők tömege, elrejtve őt a közönség szeme elől. Breck ekkor érezte meg, hogy nézik. Balra fordult, ahol Shanna ült mellette a padlón, és kutató tekintettel figyelte. – Mi van? – kérdezte a fiú. Alig sikerült erőt vennie hangja ideges remegésén. – Furcsán festesz – válaszolt a lány. – Hogy festhetnék szárnyak nélkül? – Nem arra gondoltam. – Akkor talán a hajamra? – nyomott el egy feltörni akaró sóhajt Breck. A „szárnyfosztását” követő  reggel, amikor tükörbe nézett, megdöbbenve tapasztalta, hogy vörös hajába számos ezüst csík  vegyült, és ez ellen a gyógykristály sem tehetett semmit. – Nem. De tudod te azt jól – válaszolt durcásan a lány, és elfordult tőle. Annál jobb, gondolta Breck. Utált Shannával beszélgetni, és remélte, hogy majdani házasságuk  alatt sem kell sokat társalognia vele. Csinál neki egy gyereket, aztán annyi, hagyják őt békén!  Legszívesebben azt is megkerülte volna, de tudta, hogy az apjának tett ígérete kötelezi a  nősülésre, Dianté pedig azt akarta, hogy a tündérek szaporodjanak. A maga részéről egy utód  erejéig hajlandó lesz szaporodni, de utána többet egy ujjal sem ér Shannához! De mi lehet Diantéval? Jaj, Tündéranya, csak nem beteg?    oOo    – Jaj, ne sipákolj már annyira, képzeld csak el, milyen nehéz lehet azoknak a nőknek, akiknek egy  görögdinnye** méretű kölköt kell kipottyantaniuk, nem egy sárgadinnye méretűt! – Nem… érdekel… hogy másoknak mennyire rossz, amikor majd’ szétvet a fájdalom! – zihálta  Dianté. – Hát, kicsikém, gondoltál volna erre akkor, amikor összefeküdtél azzal a vörös hajúval! – csóválta  a fejét Ofélia. – Jut is eszembe, mi lesz, ha a gyereknek vörös a haja? – Az kínos lenne – nyögte Dianté. – De a vörös hajat… át lehet varázsolni szőkére. És szerencsére  szárnyai biztos nem lesznek! Azt már régen… kimutatta volna… az ultrahang! Újabb fájás jött, ezúttal még rosszabb, mint az előző, és Dianté most volt csak igazán hálás azért,  amiért a bátyja annak idején mágikusan hangszigetelte a szobáját, különben már az egész palota  tudná, hogy vajúdik, és akkor hiábavaló lenne minden igyekezete, hogy eltitkolja állapotát.

Szerencsére apját kicsit sem zavarta, hogy lánya kikerekedett, hiszen édesanyja, a néhai királyné  is gömbölyded asszony volt, Nikiász részéről pedig csak egy megjegyzésre futotta: „te hugi, de  csöcsös lettél!”, és Dianté morcos pillantására vigyorogva hozzátette: „de jól áll!” Természetes, hogy apjukban, aki nem tudott Breckhez fűződő bűnös viszonyáról, fel sem merült,  hogy lánya várandós lehet, Nikiász pedig még egy állapotos feleség mellett sem jött rá, hogy húga  gömbölyödésének mi a valódi oka. De talán pont azért, mert felesége, Megara, egy óriásbébinek  adott életet, és már a hatodik hónapban úgy festett, mint mások a kilencedikben, Dianté pedig  most, a kilencedik elején is csak annyira kerekedett ki, mint egy átlagos nő a terhessége fele táján. Most, ahogy két zihálás és nyögés között hálát adott Poszeidónnak a hangszigetelésért, felidézte  magában az azt megelőző éjszakát – a gyermek fogantatásának éjjelét. Mert semmi kétsége nem  volt afelől, hogy Breck akkor adta neki ezt a kislányt, amikor olyan szenvedélyesen fejezte ki  háláját a tündérnép életkörülményeinek javítása érdekében tett erőfeszítéseiért. Ez a gyermek egy  hálaajándék, és Dianté elhatározta magában, hogy ő is hálás lesz érte. Csak lenne már túl ezen az  egész tortúrán!       Jóval elmúlt éjfél, mire szenvedései véget értek, és kimerülten, de boldogan szoptatta újszülött  lányát. – És most? – kérdezte Ofélia aggodalmas hangon. – Most, dadus, ide kell hívnod Niket. Ofélia ijedt pillantást vetett rá. – A bátyádat? De hát…? A hercegnő felnézett kislányáról, aki evés közben elaludt. Parányi volt, de tökéletes: sehol egy  vörös hajszál, sehol egy szárnykezdemény. Ha nem lett volna feleakkora, mint egy átlagos  újszülött, bárki embernek hitte volna. De nem volt az. Nem teljesen. És Dianté tudta, mit kell  tennie, hogy megoldja ezt a problémát, és megtarthassa gyermekét. Hónapokig mást sem csinált,  mint tervezgetett. – Ne aggódj, dadus. Tudom, mit csinálok.    oooooOOOooooo    * Az atlantiszi holonovellák leginkább modern korunk brazil szappanoperáira emlékeztettek, így  rendszerint igen sziruposak voltak, sok-sok féltékenységgel, megcsalással és áskálódással. De  ezekben legalább nem volt minden szereplőnek négy-öt neve. ** Természetesen atlantisziul nem dinnyének hívták a dinnyét, pláne nem görögnek.

Tizenötödik fejezet    Az utolsó kívánság    – Ez meg micsoda? – szisszent fel Nikiász, amikor az éjszaka közepén, fia fárasztó bemutatási  ceremóniáját, majd nehézkes elaltatási procedúráját* követően Ofélia nyomában áttámolygott  húga szobájába. – Ezt úgy hívják, hogy gyerek – válaszolt jóindulatúan Dianté. – És egyébként sem „ez”,  hanem „ő”, sőt, neve is van. Dafnénak neveztem el. – Daf... Dafnénak? Te... nevezted... el? De hát kié ez a gyerek? És mit keres itt? – Egy szegény kis árva, akit Ofélia talált odakint a városban. Valaki kitette szegénykét, én pedig  úgy döntöttem, hogy felnevelem.

Nikiász majd' összeesett ugyan a fáradtságtól, és ilyenkor még lassabban forgott az agya, mint  általában, de azért teljesen nem volt idióta. – De hát mekkora ez a gyerek? Alig nagyobb, mint egy kismacska! Akkora, mintha öt hónapra  született volna, de megvan mindene! – Gyanakvó tekintettel lépett közelebb. – Ha pedig nem  koraszülött, és mégis ilyen kicsi... akkor... – A gyerekről Diantéra nézett, majd ismét a gyerekre. –  Megölöm azt a rohadt rabszolgát! – Nem, Nik, nem ölöd meg – közölte teljes magabiztossággal a lány. – Emlékszel, mi volt az első  kívánságom? Senkinek sem hozhatod a tudomására, hogy mi történt köztem és Breck között!  Márpedig ez a kislány annak a kapcsolatnak a gyümölcse. Egyébként bravó, bátyus, már azt  hittem, beveszed a szegény kis árváról szóló mesét... A trónörökösnek dühösen megvillant a szeme. – Lehet, hogy ostobább vagyok, mint te, de azért nem vagyok hülye! Most már legalább értem,  miért küldted el a vöröst! Nem azért, hogy jobb legyen neki az övéi között, hanem hogy ne tudja  meg, hogy felcsinált! És most legalább már azt is értem, hogy miért lettek olyan nagyok a dudáid! – Ja, igen, Nik – küldött bátyja felé egy angyalian ártatlan mosolyt Dianté –, erről is beszélni  akartam veled. Tudod, meg akarom tartani ezt a gyereket, de apánknak beadom az árváról  szóló mesét. Te pedig továbbra sem árulhatod el neki az igazat, mert azzal megszegnéd az első  kívánságomra adott ígéretedet. Csakhogy, mivel a nép szemében nem én leszek a szülőanyja, csak  néha, titokban szoptathatom... a szoptatások nagy részét másra kell bízni. Ha jól tudom, bájos  nejednek bőven van teje, még sok is. – Azt akarod, hogy Atlantisz leendő királynéja egy mocskos rabszolga kölykét szoptassa? – hördült  fel a herceg. – Nocsak, hirtelen milyen védelmező lettél Megarával szemben – jegyezte meg gúnyosan Dianté.  – Eddig csak megvetésben részesítetted szegény lányt, lépten-nyomon éreztetted vele, hogy  csak a gyerek miatt vetted el... most meg hirtelen fontos lett mint leendő királyné? Á, hagyjuk. A  lényeg az, hogy igen, elvárom, hogy Megara szoptassa a lányomat, de ezt nem tőled kívánom –  hangsúlyozta –, hanem tőle, és nem hiszem, hogy ellenkezni fog. Nagyon meggyőző tudok lenni. Nikiász dühösen dobta le magát egy karosszékbe. – Még valami? Vagy képes voltál azért iderángatni hajnalok hajnalán, hogy közöld velem, a nejem  fogja szoptatni egy rabszolga fattyát? – Természetesen nemcsak ezért rángattalak ide. Csak nem gondolod, hogy apánk elé vihetem a  gyermeket így, ahogy most van? „Kismacska” méretben? A herceg összevonta szemöldökét. – Mit akarsz? – Itt az ideje, hogy elhasználjam a harmadik kívánságomat. Azt akarom, hogy varázslattal növeld  meg Dafné testméretét, hogy úgy nézzen ki, mint bármely újszülött. Ezen kívül azt akarom, hogy  kapcsold ki a tündéri génjeit. – Hogy mit csináljak? – pislogott Nikiász. – Jaj, nem lehet ennyire nehéz a felfogásod! Még hajnali kettőkor sem! Bár nagyjából emberi  külsővel rendelkezik, Dafné génjeinek fele mégis tündéri eredetű. Ha nem is látszanak rajta tündéri  vonások: nincs szárnya, és a haja szőke, a leszármazottaiban ezek a látens tulajdonságok ismét  dominánsakká válhatnak. – Direkt csinálod, ugye? Tudod jól, hogy mindig is utáltam a biológiát, és egy szót sem értek ebből  az egész tudományos blablából! – morogta a bátyja. – Szóval azt mondod, hogy ha neki – vetett  egy viszolygó pillantást a húga karjában szunnyadó csöppségre – valaha is gyerekei lesznek, lehet,  hogy szárnyakkal születnek? Vagy... vörös hajjal? – Bravó, Nik, mégiscsak megértetted a tudományos blablát! Igen, valóban ez a helyzet, és ez az,  amit mindenképpen meg kell akadályoznunk. Ki kell kapcsolnod minden gént, amely a vörös hajért  – vagy bármely, a szőkétől eltérő hajszínért – felelős, valamint azokat, amelyek a szárnyakért, a  parányi testméretért és a varázsképességekért felelősek. – A varázsképességekért? De hát a tündérek már nem tudnak varázsolni! – Most nem. De ki tudja? Egyszer talán újra tudnak majd. És jobb lesz, ha Dafné utódaiban nem  mutatkozik meg semmiféle tündérmágia. Nem gondolod?

Nikiász elhúzta a száját. – De. Igazad van. De fogalmam sincs, hogyan kell géneket kikapcsolni! – Miért, azt talán tudtad, hogyan kell elvenni egy teljes nép varázserejét? – Hát... nem. – Na látod! Ráéreztél. Tudtad, hogy mit akarsz elérni, és erősen koncentráltál rá. És sikerült. –  Dianté szomorkásan elmosolyodott. – Nem mondom, hogy örülök, hogy elvettétek a tündérek  erejét, ugyanakkor... ha nem vettétek volna el, ő most nem lenne itt. – Gyöngéd puszit  nyomott alvó kislánya homlokára, majd ismét fivéréhez fordult. – Meg tudod csinálni, Nik. Csak  koncentrálnod kell. – Megpróbálom, hugi. De nem szívesen. – Nem is kell, hogy szívesen csináld, csak tedd meg. Ez az utolsó kívánságom. Nincs több. Nikiász erőtlenül felnevetett. – Hála Poszeidónnak, hogy nincs!    o    A herceg csak röviddel napkelte előtt ért vissza a szobájába, és ekkor már olyan fáradt volt, hogy  alig állt a lábán. Az előző napi rongyrázás, majd kisfia szokásos esti, órákig tartó bömbölése épp  eléggé kimerítette, a hajnali varázslás pedig az utolsó csepp erőt is kiszívta belőle. Nem merte bevallani húgának, de jelenlegi állapotában nem biztos, hogy tökéletesen sikerült a  varázslat. Mindent beleadott, de elcsigázott agya nem volt képes maradéktalanul kordában tartani  a mágiát. Lehet, hogy itt-ott becsúszott egy apró baki, de nyilván csak olyan kicsike, hogy az  elkövetkező néhány generációban biztosan nem mutatkozik meg. Mire pedig megmutatkozna, sem  ő, sem a fia, sem az unokái nem élnek már. Akkor pedig minek aggódjon? Különben sem az ő baja  az egész, hanem Diantéé. Aggódjon érte ő! Úgy dőlt be a hitvesi ágyba, mint egy darab fa, és alig vackolódott el a takaró alatt, amikor a kis  Héliosz panaszos sírása töltötte be a szobát. – Drágám, felvennéd a kicsit? – motyogta a felesége. – Én még olyan fáradt vagyok... Nikiász belenyögött a párnájába. Csak egy dolog vigasztalta: ha a húgának sikerül keresztülvinnie  a tervét és megkapnia a kislány feletti felügyeleti jogot, mostantól fogva neki is álmatlan éjszakái  lesznek. De szép is a káröröm!    oOo    – Fel akarsz nevelni egy gyereket, akiről azt sem tudod, kik voltak a szülei? Dianté rezzenéstelenül állta apja tekintetét. – Attól árva az árva, hogy általában nem tudni, kik a szülei, nem igaz?*** – De hát miért akarod felnevelni? Az árvaházban még bőven akad hely ennek a kislánynak is! –  érvelt Damianosz. – Csakhogy én egyből beleszerettem ebbe a picibe, amikor Ofélia idehozta, és meg akarom tartani. A király a dajkára pillantott. – Hol találtál rá? – A nővéremet látogattam meg az este, felség, és az ő házával szemben, egy fa alá tették a  kicsit. Csak nem hagyhattam ott sírni az éjszakában, az árvaház pedig a város másik végén van…  idehoztam hát. – És nagyon jól tetted – adta alá a lovat Dianté.

– Inkább szülnél egy saját gyereket ahelyett, hogy holmi idegen porontyot pátyolgatsz! – morogta  a király, de a lány már látta az arckifejezésén, hogy kezd megenyhülni. Ez volt az ő szerencséje:  mindig meg tudta puhítani az apját. – Nem áll szándékomban saját gyereket szülni, apám – közölte higgadtan. A háta mögött Nikiász gúnyosan horkantott. – Akkor sem, ha férjhez mész, lányom? – Nem áll szándékomban férjhez sem menni, apám – válaszolt a hercegnő. – Sem most, sem  máskor. És nyilván… nem fogsz kényszeríteni, igaz? A király összevonta szemöldökét, és úgy villogott a szeme, mint egy sarokba szorított vadállaté.  Dianté ekkor már tudta, hogy nyert ügye van, és ezt ezúttal nem csak annak a képességének  köszönhette, hogy mindig oly könnyedén megpuhította sziklakemény apját, hanem annak is, hogy  apja sok-sok éve tett egy ígéretet az anyjának. Szavát adta, hogy közös lányukat sosem fogja  akarata ellenére férjhez adni. A királyné nővéreit ugyanis egytől-egyig olyan férfiakhoz adták  hozzá, akiket nem szerettek, s ő annyiszor hallotta nővéreit boldogtalanságukra panaszkodni,  hogy úgy döntött, a lánya nem járhat így. Nem volt nehéz kieszközölnie Damianosz ígéretét Dianté  jövőjét illetően, hiszen nála ügyesebben senki sem tudott játszani a férfi szívének húrjain. – És ezt a gyermeket is egyedül, férj nélkül akarod felnevelni? – kérdezte a beletörődöttek fáradt  közönyével a király. – Miért ne? Az egész világ tudni fogja, hogy nem az én gyermekem, csak puszta szívjóságból  vettem magamhoz – válaszolt a lány. Nikiász ismét horkantott, mire Dianté finoman hátrarúgott, és bátyja szisszenéséből ítélve a  sípcsontját találta el. – Tehát szűzen akarsz meghalni? – ingatta a fejét a király. – Mindjárt megnyílik alattad a padló – suttogta Nikiász, majd sietősen hátralépett, nehogy a húga  ismét sípcsonton rúgja. – És ha igen? – húzta ki magát Dianté. – Nem látom be, mi jó van abban, ha az ember lányának  egy kolbászt nyomnak a lába közé… ettől az élménytől inkább megkímélném magam. Nos, apám,  megengeded, hogy felneveljem a kislányt? Megara már vállalta, hogy szívesen táplálja Héliosz  mellett, hiszen bőven van teje. – Felvette legbájosabb kiskutya-tekintetét. – Igent mondasz? Igen? A király lemondóan sóhajtott. – Csak ha nem állsz elém több ilyen bolondsággal… ezentúl csak macskákat fogadhatsz örökbe,  megértetted? – Igen apám! Köszönöm! – ujjongott Dianté, és viharos ölelésben részesítette a királyt. Ha jól  emlékezett, legalább tíz éve nem ugrott így a nyakába, de most minden ölelést megérdemelt  az „öreg”, hiszen megengedte neki, hogy felnevelje a lányát. Breck lányát. Gondolatban bocsánatot kért Brecktől a nemi szervére tett lekicsinylő megjegyzésért, majd  Oféliához fordult, és gyöngéden átvette tőle a babát. – Poszeidón hozott közöttünk, Dafné hercegnő. Már csaknem kiért a trónteremből, amikor apja utána szólt: – De ez tényleg az utolsó! Még egy őrültségre nem veszed rá szegény vén apádat! Nem is kell, gondolta elégedetten Dianté. Elvégre minden őrültségre csak Breck miatt vette rá a  családtagjait, és több őrültséget úgysem követ el a fiúval kapcsolatban. Ez volt az utolsó. – Remélem, elégedett vagy magaddal – jegyezte meg Nikiász, amikor a trónteremből kiérve  csatlakozott hozzá. – Igen, határozottan – szegte fel büszkén a fejét a hercegnő. – Becsaptad apánkat, a nejemet, az egész atlantiszi társadalmat, és mindezt egy nyavalyás  rabszolga miatt! – Mindezt egy olyan férfi miatt, akit szeretek – válaszolt a lány egy pillantásra sem méltatva fivérét  –, és akit halálom napjáig szeretni fogok.

– Akkor van számodra egy jó hírem: úgy látszik, mindketten bele fogtok hülyülni ebbe a fene nagy  szerelembe! Dianté megtorpant. – Ezzel meg mit akarsz mondani? Nikiász gunyorosan elmosolyodott. – A kolbászos fiú itt járt tegnap éjjel. Pontosabban szólva a kapunál. A palotaőröktől tudom,  hogy könyörgött nekik, hogy engedjék be, vagy legalább árulják el neki, hogy vagy, mert látta a  holovízión, hogy a ceremónia alatt rosszul lettél. – Látta? – Nem tudom, pontosan mit látott, nekem nem tűnt fel, hogy bármi bajod lett volna – vonta meg a  vállát a herceg. – Azt nem csodálom. Ugyan, mit veszel te észre, Nik? Sokszor azt sem látod meg, ami az orrod  előtt történik! De ez is legalább azt bizonyítja, hogy ő jobban szeret engem, mint bárki a világon.  Mert ő, ha csak egy pillanatra láthatott is, észrevette, hogy fájdalmaim vannak, míg titeket  úgy elvakított a kis Héliosz ragyogása, hogy semmi mást nem láttatok rajta kívül. Nem mintha  hibáztatnálak érte… most már tudom, milyen az, ha az embernek gyereke van – nézett le a  karjában szundikáló Dafnéra. – Mostantól fogva nekem is ő a világ közepe. Nikiász olyan arcot vágott, mint aki nem érti, miről beszél a húga. Dianté azonban nagyon is  értette fivére értetlenségét: Nikiász csak az előző nap rajongta körül örökösét, hiszen a kamerák  előtt el kellett játszania a szerető családapát, a szíve mélyén azonban még túlságosan gyerek volt,  túlságosan felelőtlen ahhoz, hogy jó apa legyen. A lány félt, hogy talán sosem jön el az az idő,  amikor bátyja igazi apaként viselkedik majd. – Még mindig jobb, hogy ő a világod közepe, mintha még mindig az apja lenne az! – vetette oda  Nikiász, majd sarkon fordult és elsietett. Nem értesz te semmit, gondolta Dianté, és még szorosabban magához vonta kislányát. Breck mindig a világom közepe lesz, akár itt van velem, akár nincs.    oooooOOOooooo    * Atlantiszon az volt a szokás, hogy a csecsemők, akár egyszerű parasztok gyermekei voltak, akár  a királyi páré, életük első évében szüleik közvetlen közelében aludtak. A pszichológusok** szerint  ugyanis ez jótékony hatással volt a babákra. ** Igen, Atlantiszon pszichológusok is voltak. Voltak továbbá ügyvédek, bankárok és  adótanácsadók is. De valóságshow-szereplők nem. Az utóbbi emberfajta nem belőlük, hanem a  kontinensen élő vadakból alakult ki jó tizenötezer évvel később. *** Atlantiszon ritkán jutottak árvaságra a gyerekek, hiszen sosem háborúztak más népekkel  (nem is lett volna fair lézerrel lerohanni a kőbunkós vadakat), saját társadalmukon belül is csak  ritkán törtek ki konfliktusok, betegségek pedig még annál is ritkábban tizedelték őket, hiszen az  oreikhaloszok szinte minden fizikai bajra megoldást nyújtottak. Szinte. Így aztán jobbára csak  akkor árvult el egy-egy gyerek, ha mindkét szülőjét egyszerre érte halálos baleset (Első Atlantisz  fennállásának százezer éve alatt mindössze tizenhat ilyen esetet regisztráltak), vagy ha az anyja  – általában egy szende leányanya – titokban szült, majd kitette az utcára. Történetünk idején  Atlantiszon egyetlen árvaház működött csak, és mindössze tizenegy gyermeket nevelt, ilyen  alacsony volt a szolgáltatásai iránti „kereslet”.

Tizenhatodik fejezet    Rohan az idő… Tíz évvel később   

Dianté félelmei nem voltak alaptalanok, amikor arra gondolt, hogy bátyja talán sosem nő fel a  felelősségteljes apa szerepéhez. Egyrészt azért nem, mert az esküvőjét követő években sem volt  képes megkomolyodni, és húgának tett ígérete ellenére is gyakran vitte rossz útra egy-egy csábító  női szempár, másrészt azért nem, mert nem élt elég sokáig ahhoz, hogy megkomolyodhasson. Héliosz herceg nemrég töltötte be tizedik esztendejét, amikor apja az épp aktuális szeretője  szórakoztatására bravúros ugratást kísérelt meg az Atlantiszon ritkaságnak számító szilaj paripák  egyikével, és olyan szerencsétlenül zuhant le az állat hátáról, hogy nyakát törte. Az efféle  sérüléseken még az oreikhaloszok ereje sem segíthetett, mint ahogy nem sokat tehetett a beteg  szív gyógyítására sem. A szívproblémák azon betegségek közé tartoztak, amelyek ellen még a  fejlett atlantiszi tudomány is csak küzdeni próbált, hol sikeresen, hol teljes kudarccal. Damianosz király szíve felesége elvesztése óta gyakran rendetlenkedett, s fia halálhíre hallatán  végleg felmondta a szolgálatot. Amikor Diantét és Hélioszt magához hívatta, már alig volt benne élet – de arra még képes volt,  hogy utolsó szavaival is ártson a népnek, melynek szabadulását Dianté csakis az ő halálától  remélhette. – Héliosz… unokám… jöjj, ülj le ide mellém – mormolta a király, és a kisfiú engedelmesen helyet  foglalt haldokló nagyapja ágya szélén. – Héliosz… apád meghalt, és nemsokára én is követem őt.  De te… még túl fiatal vagy ahhoz, hogy egyedül uralkodj… ezért, amíg fel nem nősz… nagynénéd  lát majd el tanácsokkal. Dianté levegő után kapott. Apja majdhogynem királynővé nevezte ki őt az imént – de csak  majdnem. Ennek azonban elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy véghezvigye, amire olyan régóta  vágyik! Héliosz jólelkű és befolyásolható gyermek, hát ráveszi majd, hogy adja vissza a tündérek  szabadságát, s ha már elég idős és erős lesz hozzá, a varázserejüket is. – Héliosz… meg kell ígérned nekem valamit – folytatta elhaló hangon a király. – Nem… ne is ígérd…  esküdj. – Esküszöm… de mire, nagyapa? Damianosz erőtlenül kinyúlt, és megszorította a trónörökös kezét. – Soha… soha nem szabadíthatod fel a tündéreket… és a varázs… a varázserejüket sem adhatod  vissza nekik. Megértetted? Héliosz, esküdj meg… hogy nem fogod! Dianté lehunyta a szemét. Legszívesebben sikított volna tehetetlenségében, hiszen apja épp most  fosztotta meg a lehetőségtől, hogy a kisfiúból tisztességes királyt faragjon. – Esküszöm, nagyapa – válaszolt a gyermek. – Héliosz… a saját fiadat is meg kell esketned ugyanerre – rebegte a király. – És neki is az övét.  Esküdj meg… hogy továbbadod az esküt! Esküdj meg! Dianté a tenyerébe vájta a körmeit, és vadul küzdött a könnyek ellen. Ha eddig volt is benne egy  kevés szeretet és megértés az apja iránt, azt Damianosz az utolsó kívánságával sikeresen kiölte a  szívéből. – Esküszöm, nagyapa. Amikor a király utolsó lélegzett, Dianté nem érte sírt, hanem egy népért, amely már sosem  lesz szabad. És különösen egy fiúért, akit élete végéig gyötör majd a bűntudat egy szétrombolt  szökőkút miatt. Mint tizenegy évvel korábban a szökőkút, most Dianté álmai és reményei is millió  apró szilánkra törtek.    oOo    Tizenegy évvel később       Az egész város felbolydult: ilyen nagyszabású ünnepségsorozatot évszázadok óta nem látott  Atlantisz szigete, pedig mindig bőven akadtak koronázások, eljegyzések, királyi esküvők és  trónörökös-bemutatási ceremóniák, melyek közvetítésein élvezettel legeltethette szemét az 

atlantiszi nép. Ez a mostani azonban minden eddigit felülmúlt – legalábbis Breck úgy hallotta a  helyiektől, hiszen ő és a népe még csak huszonkét éve érkezett rabságuk helyszínére, így nem volt  összehasonlítási alapja. Ez az újabb királyi bolondság is mindössze azért érdekelte, mert a holovíziós közvetítés ismét  esélyt adott arra, hogy pár percig láthassa imádott hercegnőjét. Tisztában volt vele, hogy Dianté most már a negyvenes éveiben jár, s mint a negyvenes nők  általában, bizonyára még mindig csinos, de már nem olyan bájos és hamvas, mint hajdan volt.  Mivel Héliosz herceg koronázása óta nem volt olyan horderejű királyi családi esemény, amelyet  hosszasan közvetített volna a holovízió, Breck egy virtuális pillantást sem vethetett szerelmére,  így az emlékezetében Dianté még mindig akként a gyönyörű fiatal lányként élt, aki legelső  találkozásukkor ledobta előtte a ruháit. Ahogy az ifjú tündér Atlantisz utcáit rótta egy zsák liszttel a vállán (legalább ennyi jó származott  szárnyai elvesztéséből: könnyebben cipelte a liszteszsákokat a pékségbe, ahol dolgozott), egyszer  csak megtorpant egy sarkon. Egy hatalmas hirdetőtábláról mintha Dianté nézett volna le rá – de nem, mégsem ő volt. Talán  csak a mosolya hasonlított rá, de a szeme sarkából, félig odafigyelve, Breck azt hitte az imént,  hogy őt látja – valószínűleg azért, mert szakításuk óta minden szép, szőke atlantiszi lányban őt  látta. Ez a lány azonban, aki a holovízión unásig mutogatott ifjú királlyal együtt szerepelt a hirdetőtáblán,  másért is ismerős volt Brecknek, nemcsak a mosolyáért. De nem tudta volna megmondani, miért. – Igazi szépség a hercegnő, mi? – szólította meg őt futtában egy tündértársa, aki egy közeli  fafeldolgozó üzembe tartott léceket cipelve. – A hercegnő? – vonta össze szemöldökét Breck. Hát persze, sok-sok évvel ezelőtt az a pletyka  járta, hogy Dianté hercegnő, valami hirtelen támadt anyai ösztöntől vezérelve örökbe fogadott egy  árva kislányt. Bizonyára ez a lány lesz az, a kettejük közötti halovány hasonlóság pedig nyilván  csak a véletlen műve. Ekkor olvasta el a feliratot a táblán szereplő fiatalok fölött: „Atlantisz népe sok boldogságot kíván  Héliosz király őfelségének és Dafné hercegnőnek, leendő királynénknak”. Hát persze, az ifjú pár, gondolta keserűen Breck, és el is fordult volna a táblától, amikor közeledő  édesanyján akadt meg a pillantása. Az asszony odalépett mellé, és egy hosszú pillanatig a  hirdetőtáblát vizslatta. – Szép pár – jegyezte meg, és a fiára mosolygott. Brecket hatalmas arculcsapás erejével érte a felismerés. Az anyja szeme. Az ő szeme. Hát ez volt az a másik dolog, ami annyira ismerősnek tűnt a  hercegnőben! Tekintete villámgyorsan suhant vissza a hirdetőtáblára, ahonnan ugyanaz a tengerzöld szempár  nézett le a járókelőkre, amely édesanyja arcában ragyogott – melyet ő maga is anyjától örökölt, s  amelyet ez a lány… Nyelt egyet. – Csak nem hitted, hogy valóban örökbe fogadta azt a kislányt? – kérdezte szomorkás mosollyal  Derry. – De… de hát… anya! – motyogta Breck. – Rosszul lett azon a ceremónián, emlékszel? És te annyira megijedtél, hogy addig nem tágítottál a  palota kapujától, amíg nem közölték veled, hogy semmi baja. Alig néhány napra rá terjedt el a hír,  hogy örökbe fogadott egy gyermeket. A véletlen műve lenne? A fiú szólni sem tudott. Édesanyja gyöngéden megszorította a vállát. – Nagyon szép gyerek. Vagyis… felnőtt. Büszke lehetsz rá. Breck nem tudta, meddig állt még némán a hirdetőtábla előtt, és csak itta, itta a látványt. Dafné  látványát, aki félig Dianté volt, félig ő, de hála Tündéranyának, sokkal inkább atlantiszi, mint  tündér. Sőt, ha jobban belegondolt, egyetlen tündérvonást sem vélt felfedezni a szépséges arcon.

Minél tovább nézte azonban a lányt – a saját lányát –, annál inkább hatalmába kerítette  a kétségbeesés és a bűntudat. Mert az elmúlt évtizedekben mást sem csinált, mint titkon  szervezkedett és lázított. Hiába próbálta Damianosz őrsége szemmel tartani, sikerült kijátszania  őket. Finoman és türelmesen, társait is türelemre intve, de mégiscsak lázított. Lázított azzal,  hogy szaporodásra buzdította testvéreit, s lázított azzal is, hogy átadta nekik Midhir és Morrighan  utolsó üzenetét. Óva intette azonban népét az oktalan, megfelelő tervezést nélkülöző szökési  kísérletektől, és a csendes kivárásra biztatta őket. Akárhogy is nézte most, amit az elmúlt években  művelt, az az atlantiszi rendszer, az atlantiszi királyi család elleni áskálódás volt. Afféle áskálódás,  amely Dianténak magának nem árthatott – ha ártott volna, Breck talán sosem próbálkozik  ilyesmivel –, de hosszú távon árthat a jövendő atlantiszi királyoknak. A királyoknak, akik – ha  Dafné termékenynek bizonyul – Breck leszármazottai lesznek. Mindent, amit eddig tett, a népéért tette, de – most már tudta – az utódai ellen cselekedett. Vajon, ha mindvégig tudott volna apaságáról, ez megakadályozta volna abban, hogy elnyomóik  ellen szervezkedjen? Csak azért, mert egy nap talán az ő unokája ül majd Atlantisz trónjára? Szóval ilyen érzés, amikor a tündérfia meghasonlik önmagával… Breck visszapislogott egy könnycseppet. Nem fog sírni. A mai nap az ünneplésé, hiszen a lánya  férjhez megy, és állítólag szerelemből házasodik. Neki megadatik az, amiről szerencsétlen szülei  még csak nem is álmodhattak. Breck nem tudta, képes lesz-e ezek után folytatni a csendes bujtogatást. Valószínűleg nem. De  talán mindaz, amit eddig megosztott tündértestvéreivel, elegendő magnak, amelyből a növények  már maguktól szárba szöknek. S ha nem, hát lesznek mások, akik helyette öntözik majd azokat a  magokat. Haloványan visszamosolygott a hirdetőtáblán, számára elérhetetlen messzeségben mosolygó  Dafnéra. – Tündéranya vigyázzon rád, kicsikém.

Tizenhetedik fejezet    A kristályok üzenete     10.800 évvel ezelőtt    – Hogy nézzük végig ezt a sok szemetet?! – dohogott Linosz, a királyi palota főkönyvtárosa, és  a háta mögé hajított egy kicsorbult oreikhalosz táblát, amelyről sérülése miatt valószínűleg már  évszázadokkal korábban törlődtek az adatok. – Ez évekbe telhet! Őfelségének is jó ötletei vannak,  mondhatom! – Ugyan, csak nem azt akarod mondani, hogy nem találsz kihívást abban, hogy végignézegess  százhuszonháromezer-ötszázhetvenkilenc kötetet? – ugratta Hilárion, a segédje. Linosz csak egy morcos pillantásra méltatta, és kézbe vette a soron következő kristálytáblácskát.  Már egy hete dolgoztak rendületlenül, és eddig mindössze ezerkilencszáz-hatvannégy táblát  sikerült rendszerezniük. Még hátravolt százhuszonegyezer-hatszáztizenöt. – Na, azért ne vágj már ilyen savanyú képet, nézd a jó oldalát! Tegnap például a kezünkbe akadt  az a képzőművészeti könyvecske a sok meztelen női szoborral… azelőtt meg az a hülyetündéres  viccgyűjtemény… Linosz ügyet sem vetett beosztottjára, csak magában motyogva folytatta a munkát. – Már megint egy filozófiai értekezés… halál unalmas… ez meg itt arról szól, hogyan zsákmányoljuk  ki a kontinens vadembereit a lehető legkisebb kárt okozva… komolyan mondom…! – fecserészett  tovább Hilárion, majd egy percre elhallgatott, s a könyvtárra áldott csönd borult – Linosz szerint  sajnos nem elég hosszan. – Hopp, főnök, ez érdekes lehet! – nézett fel hirtelen a kezében tartott  táblácskáról az ifjabb könyvtáros. – Ezt hallgasd csak, valami herceg írhatta iszonyú régen, és  szerintem vagy be volt lőve, vagy ivott, vagy… nem is tudom, de még helyesen írni sem tudott!

– Nem érdekelnek holmi analfabéta* hercegek – morogta a főkönyvtáros, és már bele is  temetkezett volna a soron következő kristálykönyvbe, de beosztottja tovább erősködött: – Na mibe fogadunk, hogy érdekelni fog? Ezt hallgasd meg! Vagyis nem… inkább olvasd, úgy  hatásosabb! Linosz semmi jóra nem számított Hilárion széles vigyora láttán, mégis átvette az oreikhalosz  táblácskát, és olvasni kezdett.    „Én Nikiász hercg most megosztom a világal hogy a hugom az a riherongy mit tett velem meg mindenkivel. Mer átverte egész atlantiszt és közbe aszt hiszi ám hogy milyen nagyon okos. Pedig csak egy nyavajás szajha aki összefekütt egy hülye tündérrel. És jácca a szüzet meg minden! De nem ez a lényeg nem ám hanem az hogy szúrt ki apánkal meg velem. Szóval volt egy másik hülye tündr aki annyira szenillis volt hogy elárulta apánknak hogy van nekik (mámint a tündéreknek) egy varászköve amit régen ő örzött. Egy olyan kő ami az összes tünér varázserejéjér felelös. És amedig ez a kő letezik addig a tündérek ereje is létezik csak vissza van fogva mer apánk varázsereje visszafogja. Szóval csak akor pusztithannánk el végleg az erejüket ha a követ is kicsinánánk. A kő valahol északon van ahol piszok hideg van, de Praxisz volt ollyan ügyes hogy feltálalt vmi masinát amivel rá lehet taláni a varázsizéket követve. A hugom meg aki szerelmes abba a hülye tündérbe nem akarta hogy a tündéek köve elpusztujon ezér azt követelte tőlem már nemtom hanyadik kivánságként hogy törüljem ki mindenki agyábol a követ, mármint hogy létezik. Nekem meg meg kellet csinlnom mert kötött az adott szavam. Meg ahhoz is kötött hogy ne csinájam ki én magam a követ. Szoval mostan se a tünderek se az atlantisziak nem emlékszenek a köre csak én egyedül mert, nem tudtam törölni a saját agyambol, na! De ha eccer valaki elolvassa ezt a fejjegyzést talán megin mindenki emlékszeni fog a kőre és elmegy hogy elpusztícsa. Remélem. Utálom a tündéreket föleg azt amelyik dugja a hugomat.”    – No, mit gondolsz? – kérdezte somolyogva Hilárion. – Azt, hogy ez vagy valami silány hamisítvány, vagy az a Nikiász herceg, ha létezett egyáltalán,  nem volt normális. – Szerintem csak részeg volt. De nem is igazán ő izgat engem, hanem a húga – mozgatta meg  a szemöldökét Hilárion. – Egy hercegnő, aki egy tündérrel kufircol? Egyáltalán, mekkora lehetett  az a tündér odalenn? Vagy pont az őfélére mondják azt, hogy kis ember nagy bottal jár? Akarom  mondani, kis tündér? Linosz ingerülten legyintett. – Nem hiszem, hogy bármi alapja lenne ennek a zagyvaságnak… – És ha mégis? Utána kéne néznünk… legalább azt ki kéne deríteni, hogy létezett-e bármiféle  Nikiász herceg! – Ezt elég könnyen megtehetjük – sóhajtott a főkönyvtáros, és pillanatok alatt megkereste  a számítógépes rendszerben az „Atlantisz története az ősidőktől napjainkig” c. kötetet, s a  rendszerszáma alapján rövid keresgélés után rá is lelt egy közeli polcon. A szövegen belül is  lefuttatott egy keresést a „Nikiász” névre, és egyből megtalálta a vonatkozó bejegyzést. – Hiszed vagy sem, ez a Nikiász a Nagy Damianosz király fia volt. – Tényleg? Akkor miért nem hallottunk róla soha semmit? – kérdezte flegmán Hilárion. – Nyilván azért, mert nem élt elég ideig ahhoz, hogy király legyen – válaszolt Linosz. –  Harminchárom évesen lovasbalesetben halt meg. Lánytestvérről semmit sem említ a könyv,  úgyhogy az a hercegnő nyilván nem lehetett valami fontos történelmi alak. – Ja, de volt egy tündér, akinek nagyon is fontos volt! – kacarászott Hilárion. A főnöke a mennyezetre emelte a tekintetét. – Hát persze, hogy téged csak a hercegnő érdekel! – Miért, mi érdekeljen még? – Például az, fiacskám, hogy ha igaz az, amit Nikiász herceg itt leírt – bármily képtelenségnek is  tűnik –, akkor lehet, hogy népünk veszélyben van.

– Veszélyben lennénk? – legyintett Hilárion. – Ugyan, hiszen a rabszolgák nem tudnak varázsolni!  Jut is eszembe… pontosan miért is vette el az erejüket a Nagy Damianosz? Miért csinált rabszolgát  belőlük? Egy kicsit ködös nekem ez a rész… Linosz visszatette a történelemkönyvet a helyére. – A legtöbben úgy hiszik, a tündérek csínyei miatt tette, mert a kis mitugrászok túl szertelenek  voltak, idegesítették a királyt és a népet. – A legtöbben úgy hiszik? – vonta fel a szemöldökét a segédje. – És hogy hiszi a kisebbség? – Mi nem hisszük, hanem tudjuk – felelt hűvösen Linosz –, mert mi még tisztességesen  megtanultuk a történelmet. – Aha… – Hilárion látványosan ásított, ezzel is azt közvetítve főnöke felé, hogy az agyára mennek  az idősebbek „bezzeg az én időmben…” kezdetű szónoklatai. – Szóval, mi is volt a valódi ok? – A kristályaink. El akarták venni őket tőlünk. – Az oreikhaloszokat? De hát mit kezdett volna azokkal ez a rakás szárnyas kis kópé? – Holmi istennőjük könnyeinek nézték őket. Felháborodtak azon, hogy mi, atlantisziak, tárgyakként  használjuk őket. Úgymond… meg akarták menteni a kristályokat tőlünk. Hilárion prüszkölve felnevetett. – Hát ez jó! Ilyet komolyan tanítanak az iskolában? Mert én aztán nem emlékszem rá! A főkönyvtáros megcsóválta a fejét. – Nem. Azt hiszem, manapság már nem is tanítják. Már egyre kevesebbet tanítanak abból, amit  egy valamirevaló atlantiszinak tudnia kellene. De hát ki vagyok én, hogy bíráljam az oktatási  rendszert? Csak egy könyvtáros vagyok. De kötelességem jelenteni a királynak, hogy mit találtunk.    oOo    10.100 évvel ezelőtt       Hétszáz évvel később az akkori főkönyvtáros is rendszerezési feladatot kapott az akkori királytól,  Atlasztól, ám másfélét és más okból, mint elődje. Míg Linosznak a teljes palotakönyvtár állományát  át kellett néznie és témák szerint rendszereznie, utódjának mindössze az volt a dolga, hogy állítson  össze egy olyan, ezer könyvből álló gyűjteményt, amely érdekelhet egy ifjú hercegnőt. A hercegnőt, aki számára a gyűjtemény készült, Árkádiának hívták. Bájos, vörös hajú kislány volt.  Senki sem tudta, miért ilyen különös színű a haja – sokan genetikai rendellenességre gyanakodtak,  de a valódi okára sosem jöttek rá. Valójában azonban nem is a gyermek hajszíne izgatta őket,  hanem az, amire képes volt. Amikor felfedezték képességeit, megijedtek tőle – olyannyira, hogy bár a király kézzel-lábbal  tiltakozott, végül meg kellett adnia magát a Tanács akaratának, és el kellett távolítania „veszélyes”  leányát Atlantiszról. A könyvtáros tehát azért dolgozott most éjt nappallá téve, hogy elég olvasnivalót gyűjtsön össze  a szegény, száműzetésre ítélt királylány számára – eleget ahhoz, hogy őfensége egész életében  ne unatkozzon. Válogatott meséket, színdarabokat és mindent, amiről úgy vélte, hasznos lehet  – még tudományos értekezéseket, építészeti szakkönyveket és szakácskönyveket is, bár nem  tartotta valószínűnek, hogy a kis fenség valaha is főzésre adja a fejét. Legtöbb oreikhalosztáblácskának csak a címét olvasta el, vagy legfeljebb a szöveg első néhány sorát, és ezek alapján  válogatta bele a gyűjteménybe vagy tette félre mint a királylány számára alkalmatlan olvasmányt.  A kiválasztottak közé került egy nagyon régi, viharvert táblácska is, melynek a címéről – „Dianté  naplója” – a könyvtáros úgy hitte, egy kislány bizonyára szórakoztatónak találja majd. Mert ugyan,  melyik leánykát ne hajtaná a kíváncsiság, hogy elolvassa egy másik lány naplóját? Ha a férfi többet is olvasott volna a naplóból a címénél, valószínűleg nem adta volna hozzá a  hercegnő könyvtárához, hanem egyenesen a királyhoz vitte volna. De már csak három napja volt 

Árkádia útnak indítása előtt, így kapkodott, hogy kész legyen a gyűjtemény összeállításával. Nem  volt ideje mindenbe beleolvasni. Talán jobb is így, mert ha fény derült volna a napló tartalmára, egy tündércsalád valószínűleg sok  kellemetlenséggel lett volna kénytelen szembenézni. Maga a napló így kezdődött:    „Te, aki ezt olvasod, legalább háromezer évvel énutánam élsz. Remélem, ekkor már más a világ, mint az én időmben – remélem, hogy jobb. Hogy miért fogalmazok így? Azért, mert az én világom kegyetlen. Nem mindenki számára, de sokak számára az. Még az én számomra is, pedig én az előző király lánya, és a mostani nagynénje vagyok. Az én apám, Damianosz volt az a király, aki rabszolgaságba hajtotta a tündéreket. Én persze hevesen tiltakoztam ez ellen, de semmit sem tehettem – vagy legalábbis csak igen keveset. Annyit kiharcoltam, hogy a rabszolgák életkörülményei valamelyest javuljanak, de azt már nem sikerült elérnem, hogy fel is szabaduljanak. Apám ugyanis tett róla, hogy minden jövendő király – még herceg korában – megesküdjön apjának, hogy sosem teszi szabaddá a tündéreket. Amikor erre eskette az unokaöcsémet, Hélioszt, tiszta szívemből meggyűlöltem őt. Pedig a tulajdon apám volt, akit azelőtt szerettem. Csakhogy volt egy tündér – sőt, van, hiszen nyilván sok ezer évvel túlél engem – akit sokkal, sokkal jobban szerettem, szeretek és örökké szeretni fogok, mint apámat valaha is. És apám ezzel az átkozott esküvel neki tett keresztbe. Neki és az egész népének. Azt hitte, ezzel örökre tönkreteszi őket, de én hiszem, hogy nem így lesz. Mert ha egy szemernyi igazság is van ezen a földön, nem lehet így. S ha mégis legrosszabb balsejtelmeim igazolódnak be, legalább elmondhatom, hogy valamivel igenis „betartottam” drága apámnak és egész rabszolgatartó társadalmunknak. Hogy mivel is? Kapaszkodj meg. Gyermeket szültem egy rabszolgától, és úgy neveltem fel, mintha egy szegény kis árva lenne, akit befogadtam. A bátyámon és a dadámon kívül senki sem tudta az igazat, és tettem róla, hogy ne is derüljön ki. A kislányom pedig – egy rabszolga lánya – ma már Atlantisz királynéja, és az ő legidősebb fia Atlantisz következő királya lesz. Egy rabszolga unokája mint Atlantisz királya. Hát nem ironikus? Poszeidónra, mindig elfog a nevethetnék, ha csak belegondolok! Persze, amikor az én kis Dafném közölte velem, hogy szerelmes az unokatestvérébe, akiről úgy tudta, nem vérrokona, aggódni kezdtem közeli rokonságuk miatt, de nem mondhattam el az igazat csak azért, hogy megakadályozzam a házasságukat. És jól tettem, hogy nem mondtam el, mert feleslegesen aggódtam: Dafném hét gyermeket szült, és mind egészségesek, és tökéletesen embernek látszanak. Csak én tudom, hogy tündérvér is csörgedezik az ereikben. És most már Te, aki ezt olvasod. Nyilván felmerül benned, miért árultam el mindezt. Nos, azért, hogy az utókor rájöjjön: mi, atlantisziak és ők, a tündérek, nem is vagyunk olyan nagyon különbözőek, hiszen egyesülésünkből egészséges gyermek született, akinek az utódai továbbviszik mind az atlantiszi királyi család génjeit, mind a tündérekét – bár ez utóbbit mágikusan kikapcsolt állapotban. Csak az fáj nagyon, hogy Brecknek sosem mondhattam el, hogy Dafné az ő lánya. De azért remélem, boldog a maga módján, és hamar elfelejt engem, ha már nem leszek. Igen, biztosan boldog azzal a lánnyal, akit feleségül vett – Shanna, így hívják, igaz? Nem emlékszem pontosan. De hát lehet ezen csodálkozni? Öregszem. De annyira még nem vagyok öreg, hogy ne tudjam, alaposan el kell rejtenem ezt a naplót. Dafné életében nem találhatnak rá, és a következő néhány generáció alatt sem. Így hát olyan kóddal titkosítom, amelyet háromezer évig senki sem tud majd feltörni, s ami háromezer év múlva magától feloldódik. Mire feloldódik a kód, az atlantiszi királyi házból már senkit sem fog érdekelni, hogy egy ősük viszonyt folytatott az „ellenséggel”, és bízom benne, hogy a drága Brecknek sosem fog a fülébe jutni, hiszen háromezer év múlva – őszintén remélem – már rég szabad lesz és elhagyta a szigetet."    Igen. Határozottan szerencsés, hogy a főkönyvtáros sosem olvasott bele ebbe a naplóba, s Árkádia  hercegnő, aki utált olvasni, szintén sosem vette kézbe. Mert Breck családja valóban kínos helyzetbe kerülhetett volna, ha a napló elolvasása után faggatni  kezdik őket a múltról. Ez egyedül Brecknek nem okozott volna kellemetlenséget, hiszen ő – ahogy  Dianté remélte – ekkor már régen szabad volt. Ifjú, mindössze négyezer éves korában jött el érte a  szabadító halál. Sosem hagyta el Atlantisz szigetét.

      Breck fia értetlenül állt apja halála, sőt, egész élete fölött. Ő maga kétezer-ötszáz éves volt, amikor  elvesztette az apját, és kétezer-ötszáz év nem kevés idő még egy tündér számára sem, mégsem  állíthatta azt, hogy igazán ismerte volna Brecket. Breck jó apa volt, sokat játszott vele, rengeteget  nevettek együtt, az ifjú tündér mégis úgy érezte, hogy apja minden mosolya mögött valami titkos  szomorúság rejtőzik. De rákérdezni sosem mert – vagy inkább nem akart, mert tapintatlanságnak  találta. A fiú ugyanis nem arról volt híres, hogy félénk lenne, épp ellenkezőleg. Ugyanaz a tűz  égett a szívében, mint Breckében, amikor a tündérnép Atlantiszra érkezett, és ugyanazzal a hévvel  gyűlölte Atlantiszt, mint az apja. Elhatározta, hogy ő, ha lehet, még többet fog tenni elnyomóik  ellen, mint hajdan Breck. Az apja valóban sokat tett népük felszabadításáért – sokat, de nem sokáig. Egyszer, amikor a fiú  az anyját faggatta erről, Shanna azt felelte, hogy férje eleinte, fogságuk első néhány évtizedében  lelkesen – bár titokban – lázított az atlantisziak ellen. Ő terjesztette el közöttük a kivégzett  tündérkirályi pár utolsó üzenetét, s ő ösztönözte arra népét, hogy szaporodjanak, ahogy csak  tudnak, mert csak így remélhetik, hogy egy nap szabadok lesznek. Ő tanácsolta testvéreinek, hogy  észrevétlenül, de próbálják meg kifigyelni gazdáiktól, hogyan működtetik repülőszerkezeteiket, és  ő tanította meg a fogékonyabbakat az atlantiszi írásra-olvasásra. Ő adta közre a gyógykristályt is,  amely az évezredek folyamán sok tündért gyógyított ki betegségeikből, ő maga mégsem használta  azt soha. Tény, hogy a kristály sokakon segített, sokak életét nyújtotta meg több száz, sőt, több  ezer évvel, a tündérek átlagéletkora mégis fájdalmas mértékben lecsökkent. Mielőtt Atlantiszra  jöttek volna – a fiú legalábbis így tudta – tíz-tizenkétezer évig is eléltek, rabszolgasorban azonban  az átlag élettartamuk hat-hétezer évre korlátozódott. Édesapjának még ennyi sem adatott meg.  Pedig nem lehetett volna azt mondani Breckről, hogy beteges, gyenge fizikumú tündér, mégis  korán távozott az élők sorából. Bár ezt saját magának sem szívesen vallotta volna be, a fiúnak az volt az érzése, hogy édesapja  nem egy konkrét betegségbe halt bele, vagy legalábbis a baja nem fizikai természetű volt, sokkal  inkább lelki eredetű. Ezen azonban nem csodálkozhatott, elvégre Brecket egész életében mardosta  a bűntudat a szökőkút miatt, az atlantisziak pedig megkínozták és megcsonkították, s a házassága  sem volt soha boldog. Az ifjú tündér apja haláláig csak gyanította, hogy egy másik nő lehet a  dologban, de teljesen biztos csak akkor lett, amikor Breck jobblétre szenderült. Ha visszapörgette a fejében apja utolsó perceit, még évezredekkel később is olyan tisztán látta  maga előtt az „öreg” halovány arcát, mintha csak néhány napja távozott volna, s Breck szavai is  ugyanolyan élénken csengtek a fülében, mintha csak tegnap hallotta volna őket…       – Fiam… – Apám, ne beszélj! Kíméld magad! – Nem – rázta meg erőtlenül a fejét Breck. – Beszélnem kell… mert utoljára tehetem meg. – Apám…! Breck felemelte a jobbját, és intésével elhallgattatta a fiút. – Hagyj beszélni. Fiam… nincs sok időm hátra, és még… még egyszer el akarom mondani, hogy mennyire sajnálom. – De hát mit? Breck szomorúan elmosolyodott. – Tudod, hogy én robbantottam fel azt a szökőkutat… tudod, hogy énmiattam lettetek rabszolgák. Mindenaz én hibám. A fiatal tündér segélykérő pillantást vetett az anyjára, aki a szegényes kis szoba sarkában állt. Shanna csak megrázta a fejét. – Apám, ne emészd magad emiatt! – kérlelte a fiú. – Az a király bolond volt, bármi másért is rabszolgaságba taszította volna népünket! Nem hibáztat téged senki, te se hibáztasd magad! – Pedig… van miért. És nemcsak ezért. Tehettem volna… többet is a népemért. De feladtam. Önzésből. Félelemből. – Breck reszelősen felsóhajtott, és kinyitotta a száját, majd becsukta:

mintha még hozzá akart volna fűzni valamit, de meggondolta magát. A fia sosem tudta meg, hogy apja mit akart mondani az önzésről és a félelemről, ha azokról akart beszélni egyáltalán. – De te ne add fel! – folytatta reszketeg hangon Breck, s a fiú biztos volt benne, hogy nem ezek voltak azok a szavak, melyeket az előbb visszaszívott. – Folytasd, amit elkezdtem… folytasd, mert Brian nem fogja megtenni. A fiú bólintott. Tudta jól, hogy a hajdani tündérkirályi pár fiára, a jogos trónörökösre nem számíthatnak. Úgy hallotta, hogy azóta, amióta a tündérek megtudták, hogy elárulta őket (bár nem emlékeztek, pontosan miben is állt az árulása), nem bíztak többé benne. A hercegük, akinek elsőnek kellett volna lennie köztük, az utolsó lett: egy megvetett, lenézett tündér. Az ifjú néha csodálkozott is, hogy Brian miért nem végzett magával ennyi gyűlölködés közepette. Talán ahhoz is túl gyáva volt. – Meg… megígéred, hogy folytatod… amire én képtelen voltam? – mormolta egyre elhalóbb hangon az apja. – Ígérem. – A fiatal tündér ünnepélyesen bólintott. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy édesapja miért volt képtelen folytatni azt, amit elkezdett, és mi az, amit elhallgat előle, de úgy érezte, nem volna tisztességes még ezzel is gátolni az „öreg” békés távozását. – Ígérem, apám. Ha rajtam múlik, ha csak egy homokszemnyi esély is van rá, hogy sikerüljön, addig harcolok, míg a szabadságba nem vezetem a népünket. És bosszút állok mindenért, tette hozzá gondolatban. Érted  is, apám. – Köszönöm. – Breck megfogta fia kezét, és gyöngén, de megszorította. – Köszönöm, Dagda. Tün… Tündéranya óvjon és segítsen téged. Dagda tudta, hogy ez csupán egy szófordulat, hiszen népe Tündéranyába vetett hite már évezredekkel korábban megkopott. Az ő generációja már csak meseként hallotta a kristályok történetet, melyeket a szülei még Tündéranya könnyeinek véltek. Kiveszett a népből a hit – mert hát hogy is hihetnének egy olyan „jóságos” istennőben, aki hagyta, hogy őérte, az ő állítólagos könnyeiért, népe évezredekig rabságban sínylődjön? A haldokló tündér elcsendesedett, és bár a szemét még percekig nyitva tartotta, fia már látta, hogy nem itt jár: a hely, amelyet apja láthatott, nem Atlantisz volt, nem egy pékség alagsori szobácskája, hanem egy olyan megfoghatatlan világ, ahol a szabadság várta. És talán… egy asszony, akit szeretett. Mielőtt lehunyta volna szemét, halkan, úgy, hogy Dagda alig hallotta, egyetlen szót rebegett. Az utolsó szót: Dianté.       oooooOOOooooo    * Természetesen az „analfabéta” is csak nyersfordítás, mivel az atlantiszi ábécé első két betűje  nem alfa és nem béta, bár kétségtelenül hasonló hangzású és írásképű betűkről van szó. Elvégre a  főníciaiak az atlantisziaktól** vették át az írás tudományát, és adták tovább a görögöknek. ** Hogy ez miként lehetséges, amikor Atlantisz 10.000 éve elpusztult, a Főníciai Birodalom pedig  csak kb. i.e. 1200-tól létezett – nos, arra a Második Atlantisz – A tízezer éves varázs c. könyv ad  magyarázatot, ezért itt ne is bonyolódjunk bele. Epilógus     10.000 évvel ezelőtt a mai Norvégia területén    Dohnalt majd’ szétvetette az izgalom, hiszen fivérei és nővérei végre ismét tündérekké váltak –  igazi, varázslásra képes tündérekké! A Kő már vagy kétszáz évvel korábban felhívta rá a figyelmét, hogy tündértársainak kezd  visszatérni a varázsereje, de a folyamat lassan, fokozatosan ment végbe, s csak mostanra  fejeződött be. Volt, aki már kétszáz évvel ezelőtt is tapasztalt magában gyenge mágikus 

képességeket, de volt, aki csak az utóbbi napokban vált teljes értékű tündérré. Dohnalt a Kő folyamatosan tájékoztatta testvérei mágiájának növekedéséről, kiteljesedéséről, és  a tündér egyre csak azt a napot várta, amikor egész népe ismét varázsolni tud. Mert akkor végre  megszöknek rabszolgatartóiktól, és visszatérnek ide, őhozzá. S akkor őfelsége, Midhir és Morrighan  kijelöl majd egy másik, fiatalabb őrt a Kő mellé, és az ő rabsága is véget ér. Dohnal az elmúlt ötezer év alatt eljutott ugyan a Kővel a megértés egy magasabb szintjére, de  ennek ellenére sem állíthatta volna, hogy boldog és szereti a társát. Már nem utálta annyira,  mint eleinte, hiszen a kényszerű együttlét és egymásrautaltság egyfajta bajtársiasságot alakított  ki kettejük között, egy majdnem-barátságot, de ahhoz, hogy ez a majdnem-barátság valódi  szeretettel teljen meg, még sok évszázadra vagy akár évezredre is szükség lett volna. Dohnal  azonban remélte, hogy már nem kell századokig, pláne ezredévekig „élveznie” a Kő kétes örömöt  nyújtó társaságát. Vágyott a szabadságra, legalább annyira, amennyire népe vágyhatott rá ott, a  messzi idegenben. Fogsága ötezer éve alatt milliószor elképzelte, hogyan fogadja majd hazatérő testvéreit,  milyen örömünnepet ülnek majd, varázsszikrákkal szórva tele az égboltot és halálra ijesztve a  vadembereket. Éjszakába nyúlóan anekdotázgatnak majd az atlantiszi időkről, amelyek már a  múlté, s kifaggatják őt is, mit csinált nélkülük itt egyedül… ő pedig büszkén elmeséli, hogyan  győzte le az atlantisziakat, akik azért jöttek, hogy elpusztítsák a Követ. Mert az első két látogató, Makariosz és társa után jöttek még többen is, igaz, több mint négyezer  évnek kellett eltelnie, hogy újabb atlantisziak tévedjenek ide. Már amennyire ezt tévedésnek  lehetett nevezni. Dohnal sejtése szerint Makarioszék is azzal a szándékkal érkeztek, hogy a Kőnek ártsanak, épp  csak valami érthetetlen oknál fogva elfelejtették jövetelük valódi okát. Erre maga a Kő sem tudott  értelmes magyarázatot adni, hiszen bármily rendkívüli képességekkel is rendelkezett, nem volt  mindentudó – vagy ha az is volt, őre előtt ennek ellenkezőjét játszotta el. Már amennyire egy  jókora kavics színészkedni tud. Dohnal még ennyi év után sem értette meg teljesen a kristály működési elvét, mert az szeretett  titokzatoskodni, és sosem nyílt meg előtte igazán – talán mert érezte, hogy őre nem kedveli.  Lassan, fokozatosan elkezdett ugyan nyitni Dohnal felé, de csak olyan mértékben, amilyen  mértékben a tündér hajlandó volt nyitni őfelé. És bár ötezer év után már majdnem kedvelték  egymást, a „majdnem” és az „igazán” közötti határvonalat még nem sikerült átlépniük. És most már nyilván nem is fogják, gondolta Dohnal félig elégedetten, félig keserűen. Mert  bár elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy testvérei hazatérnek és ő szabad lesz, mégis  keserűséget érzett, ha belegondolt, hogy ötezer év alatt sem sikerült összemelegednie védencével.  Kudarcot vallott a Kővel – érzelmi szempontból legalábbis. Más szempontból azonban csaknem  tökéletes együttműködés alakult ki kettejük között. Dohnal ötlete nyomán, de a Kő segítségével hozták létre azt a csapdarendszert, amely a hegy  keleti oldaláról vezető barlangfolyosót védte az illetéktelen behatolóktól, vagyis az atlantisziaktól.  Együtt alkották meg azt a különleges mágikus teret is, amely a hegy nyugati oldaláról vezető  barlangfolyosó és a Kő otthonául szolgáló barlangterem közötti jó tíz méter* vastagságú sziklafalat  erősítette meg. Amikor Makariosz érkezése után jó négyezer évvel ismét felbukkantak az atlantisziak, Dohnal, akit  ekkor már nem ért annyira felkészületlenül a megjelenésük, mint első ízben, a Kő segítségével  könnyedén végzett velük. Volt ugyan némi lelkiismeret-furdalása a gyilkosság miatt, de amikor az  egyik támadó azzal hetvenkedett, hogy Dohnal semmit sem tehet, mert így is, úgy is elpusztítják a  Követ, a tündért elfutotta a méreg, amely erősebb volt minden bűntudatnál. Meg aztán – gondolta  –, az atlantisziak csak úgy szerezhettek tudomást a Kőről, hogy valamelyik tündér elárulta azt,  s az a tündér, bárki volt is, talán nem gonoszságból tette, s nem is azért, mert megőrült. Lehet,  hogy tudatosan cselekedett: úgy akart bosszút állni az atlantisziakon, hogy a halál karjaiba küldi  őket. Dohnalnak mindenesetre kapóra jött ez a gondolat, hogy háborgó lelkiismeretét csillapítsa:  tündértestvére nyilván azért küldte ide az ellenséget, hogy ő és Kő végezzenek vele. Akkor pedig  kötelességük is azt tenni. A második atlantiszi „látogatást” követően állította fel Dohnal a kristály segítségével a kétoldali  védőmechanizmust, amely a következő évszázadokban kiválóan működött, s az újabb támadók  már a barlangtermet sem érték el, hanem a két ide vezető folyosó valamelyikében lelték halálukat.

Ezentúl azonban Dohnalnak már annyira sem kell tartania ellenségeiktől, mint eddig, hiszen társai  visszanyerték képességeiket, és ha több száz tündér együtt védi a Követ, az egész atlantiszi  birodalom sem lehet elég erős ahhoz, hogy legyőzze őket! Dohnal még emlékezett egy réges-régi teremtésmítoszra, melyet kistündér korában hallott, s  amely azt hirdette, hogy az idők hajnalán két értelmes faj született: a tündérek és az emberek. Az  istenek mindkét fajt varázserővel ruházták fel, de míg az egyiknek minden tagja rendelkezett vele,  a másik fajnak ez csak néhány példányára volt igaz. Akkor, gyerekként, Dohnal még csodálkozott,  hogy a mítosz szerint a másik faj az emberiség, hiszen ő is, mint minden tündér, úgy hitte, hogy az  egyetlen emberi faj az, amely a mamutot kergeti**. De az őseik – a több százezer évvel korábban  élt őseik – tudhattak valamit, amit ők már nem. S most Dohnal már biztos volt benne, hogy a  legendában szereplő másik emberi faj nem a kőbunkós vadak, hanem az atlantisziak lehettek, már  csak azért is, mert Makariosz beszámolója szerint népének csak néhány tagja – a mindenkori király  és annak elsőszülött fia – rendelkezik varázserővel. Márpedig ha a jelenlegi király és a fia úgy döntene, hogy személyesen jön ide, s annak a több tucat  szerencsétlennek az útjára lép, akiket az elmúlt évszázadokban a Kő elpusztítására küldtek, nem  sokat tehetnek majd, ha a Tuatha De Danann fiai együttesen védelmezik legbecsesebb kincsüket. Dohnal már-már azt kívánta, bár idemerészkedne a jelenlegi atlantiszi király vagy a fia – mi több,  mindketten egyszerre –, hogy a barlangfolyosóban pusztuljanak ők is, s velük egész dinasztiájuk. Az efféle gondolatoktól viszont elszégyellte magát. Úgy látszik, a több ezer éves semmittevéstől  annyira elhatalmasodott rajta a vágy, hogy végre történjen valami, hogy előtörtek belőle eddig  rejtett, kegyetlen hajlamok. Pedig ő nem volt ilyen. Sosem akart gyilkolni, de a Kő érdekében  többször is meg kellett tennie. Mert egyedül a Kő létezése tartotta benne a reményt, hogy fivérei  és nővérei egy napon visszanyerhetik erejüket, s visszatérhetnek hozzá. Ha a tizenkétezer évet tekintjük az átlag tündérélettartamnak, Dohnal már élete derekán járt, és  bizony nem egyszer megfordult a fejében a családalapítás gondolata, épp csak eddig nem volt  senki, akivel próbálkozhatott volna. Megtehette volna, hogy kiragad a vadak közül egy csinosabb  leányt és varázslattal lecsökkenti a testméretét, vagy éppenséggel ő vesz fel emberi alakot, de  nem nagyon vonzotta a lehetőség. Tündérlányt akart, és tisztavérű tündérutódokat. Hát majd most, ha népe visszatér, választ magának feleséget. Csak türelmesnek kell lennie. Ha ötezer évet tudott várni, most már igazán várhat néhány napot  vagy hetet, míg megérkeznek a többiek… Talán ideje is kitakarítani, hogy otthonosabbá tegye a  barlangot, hátha asszony áll a házhoz. Fütyörészve nekiállt letörölgetni a port az atlantisziak hajóiról zsákmányolt ketyerékről, s már  alig várta, hogy egy hideg este a meleg takaró alatt egy atlantiszi filmet nézzen meg leendő  kedvesével. Órákig takarított, és úgy elfáradt, hogy szinte azonnal elnyomta az álom. Álmában ismét tündérek  vették körül, és ő beszélgetett, nevetgélt, táncolt és varázsolt velük. Hamarosan, mosolygott bele a párnájába. Ha tudta volna, hogy a Tuatha De Danann fiai már ötezer éve elfeledték a Kő létezését, s ezzel  az ő létezését is, bizonyára nem jött volna álom a szemére. De így nyugodtan aludt, és csak  néhány száz éjszakával később kezdett gyanakodni, hogy valami baj történhetett. A Kő szerint  a népe visszanyerte erejét, miért nem jöttek hát haza? Bízhat-e egyáltalán bennük azok után,  hogy elhagyták őt és a Követ? Mert az egy dolog, hogy ötezer évvel korábban a könnyek kedvéért  távoztak erről a vidékről, de most miért nem tértek vissza – akár a könnyekkel együtt, akár  nélkülük? Dohnalnak megingott a hite testvéreiben. Nem tudhatta, hogy népe, ha gyűlölte is Atlantiszt, néhány dolgot mégis megszeretett ott: a  sziget klímáját, domborzatát és növényzetét. Tetszett nekik az óceáni éghajlat; tetszett a tálhoz  hasonlatos felszín: a parton a dombok koszorúja, középen pedig a végtelennek látszó síkság… és  úgy döntöttek, olyan új lakhelyet keresnek börtönük pusztulása után, amely legalább halványan  emlékezteti őket mindarra, amit itt megszerettek. Atlantisz süllyedése után éveket töltöttek azzal, hogy szétnéztek a környező vizekben.  Néhányuknak megtetszett a mai Madeira szigete, legtöbbjüket valami mégis északra vonzotta. Így  aztán kompromisszumos megoldás született: olyan szigetet választottak új hazájuknak, amely –  bár északon volt – mégsem volt annyira hideg, mint rabszolgaságuk előtti otthonuk***, óceáni 

éghajlattal rendelkezett, és a domborzata is sokban hasonlított Atlantiszéra. Szerencsére épp ekkoriban ért véget az utolsó nagy jégkorszak, és a mai Írország, melynek a  Tuatha De Danann fiai az Éire nevet adták, már egészen hasonlított mai valójára. Zöld volt, akár  a smaragd, az éghajlata kellemes bár igen nedves, és a tündérek szinte érezték a levegőben a  varázslatot. Pedig talán csak saját magukban találták meg azt. Egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy visszatérjenek őseik hazájába fagyoskodni, így hát  Dohnalnak még sokáig kellett várakoznia, hogy ismét tündérrel találkozzon. Jó tízezer évig. De az  már egy másik történet.    oooooOOOooooo    * Emberi mértékkel mérve. Meg ne kérdezzétek, hogy tündérül mennyi tíz méter! ** Vagyis csak kergette. Mert 10.000 évvel ezelőtt már nem voltak mamutok. Kihaltak 11.000  évvel ezelőtt. Szóval az ősembernek más kergetnivaló után kellett néznie. *** Mivel élettartamuk a rabságban jelentősen lecsökkent, az Atlantiszt elhagyó tündérek  között egyetlen egy sem volt azok közül, akik ötezer évvel korábban odaérkeztek (leszámítva  Briant, akinek úgysem hitt senki). Így már csak szüleik és nagyszüleik meséiből vonták le azt  a következtetést, hogy a tündérőshaza valami rémesen cidris hely lehet, amelyet jobb messze  elkerülni.      

VÉGE