PoLíSz megjelenés. A hajnalok tapasztalata, talán az egyetlen hajnalé, a kezdetek hajnaláé Ferenczi László 76 cím verseskötetér l

PoLíSz

A fszerkeszt jegyzete

A hajnalok tapasztalata, talán az egyetlen hajnalé, a kezdetek hajnaláé Ferenczi László 76 cím verseskötetérl

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Tájaink mind összeérnek Talán mindig is összeértek Besimulnak a hajnalba” Ferenczi László: 41 „Méltósággal hajnalodik” Ferenczi László: 59

Szerkesztségünk ezzel az írással köszönti a 2012. január 5-én 75. esztendejébe lépe fmunkatársát, a tudós írót, a tanárt, a költt, a kiváló mfordítót és a nagyszer barátot: Ferenczi Lászlót. Turcsány Péter, a PoLíSz fszerkesztje

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – bels udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

Szalay László Pál teológiai esszéje Hamvas Béla és Márai Sándor Naplóiról  EGYÜTT JOBB! – magyarországi bolgár írók munkái  portugál világirodalmi körkép  megújuló kortársaink: Bucz Hunor, Juhász Kristóf, Mezey lászló Miklós, Merényi Krisztián, Petz György és a debütáló Szlamka Zsóa szépirodalmi munkái  Zsávolya Zoltán recenziója Szcs Géza Beszéd a palack cím esszékötetérl  a Leányfalun él Lukács Péter képzmvészeti alkotásai

PoLíSz 140. – 2012 JANUÁR

Úgy lopódzik be az ember életébe egy-egy új megtapasztalás, hogy tudásunk se lenne róla a percek és évek észrevétlen múlásában, ha olykor egy-egy költ – elször saját életében, majd mindnyájunk közös léthelyzeteiben – néven ne nevezné, meghien, egyénien. Így érkeze meg Ferenczi László már-már elcsendesült, egyszer, a hangzást és a mondaestet alig érint és tiszta költészetébe, kimondhatjuk, a Teremtés hajnala. Éppen o és úgy, ahogy – szinte szembenézéssel önmagunk iránt – nem is vártuk volna, bár mindig is o volt, ahová Isten helyezte a halkságával t szólongató költt: a belváros (és belvárosok) ködös és párás ablaküvegei közé és mögé. A lélek még kifelé és miránk (is) tekint zsebkendnyi belvilágába. Ismét? Vagy talán oly közvetlenséggel, amilyennek még senki sem láthaa? Hány év, talán egy élet várakozó készülete után, de mégis készületlenül s váratlanul... Gyanítjuk, hogy az utóbbiról kell beszélnünk. Az évgyrk tapasztalata és az els rácsodálkozásé – így együ ez a megszólító értéke ennek a karcsú, arányos és egyszeri költészetnek. A forma, a megformálás, a lélegzet halkulása és szabályozosága e bels élmény hírviviként alakultak olyanná amilyenek. Köszönjük, Laci! Személyes Isten-kapcsolatról, keleties, nyugodt szemléletmódról, seidnél történt elidzéseidrl, az eseményeket fokozo személyességgel áthevít lírádról és mindarról, amirl a 76 cím verseskötet kapcsán még szólhatnánk, vagy szólni fogunk, vagy szólni kellene – majd máskor, talán más és más alkalommal. _______

„Bízzatok a szeretet és jóság forradalmában, kedveseim, és cseppet se féljetek! A gonoszság napjai megszámláltaak, s a poklok minden hatalma megdl egy újszülö gyermek mosolya el.” (Wass Albert: Vasárnapi levelek)

Jean-Baptiste Corot: Gyalogút a templomhoz

„És ha csupán egy téli hajnal Köd eli kósza fénye Akkor is hitet ado Utolsón túli ismétlésre” Ferenczi László: 30

2012 január

140.

megjelenés

Valetta

Bemutatjuk Lukács Péter grakusmvészt

A PoLíSz a Szellem városa A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Szenti Ern

Az igazság utolsó kívánsága Utolsó pillantás a ránctalan égboltra. Attól kezdve óránként szünetet tartott a pillanat. Attól kezdve csak akkor mozdult el valamerre a napfény, ha közelében érezte a sötétséget.

Lukács Péter 1974-ben a bolgáriai Pernik városában, Haemus hegyvidéken, bolgár-magyar családban születe. Fiatal korában Magyarországra került, jelenleg Leányfalun él. Felsfokú végzeséget a Budapesti Mszaki Egyetem Építészmérnöki karán szerze. Hivatásszeren épüleervezként mködik. Grakusként legfontosabb témája az álmok, az élet és a térformák megjelenítése.

Attól kezdve a küls és a bels id színe és formája élesen elkülönült egymástól. Attól kezdve a szó nem beszélt, a mondat mindenben utánozta a csöndet.

Holtpont körül lepkeként cikázó mozdulatok. Most sem az, aki eltalálta az igazság utolsó kívánságát: több fényt. Most sem az, aki gyarapította a haszon és az önös érdek tekintélyét. A szoba nyitva hagyott ajtaján órák óta ömlik befelé a holdvilág

Lélekorgonák

A PoLíSz cím lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felels Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Fszerkeszt-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Szervez titkár Hingyi Éva Telefon/fax/e-mail: (26) 325321 [email protected] • Szöveggondozó Liska Éva • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Soltész Márton (kritika) [email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb rovat) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhet: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az elfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Bucz Hunor versei ..................................................................................................................... Turcsány Péter versei ................................................................................................................ Szalay László Pál: Az imádkozó Hamvas (tanulmány) ......................................................... EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTÚRÁLIS ROVATA VII. RÉSZ (a magyarországi bolgár nemzetiségiek irodalmából) Szvetla Kjoszeva: Az irodalom nyelve (esszé) ........................................................................ Dimitro Dimiter: Doktor Manoli (a novella részlete)............................................................ Radevszki Teodor: Hobby (a novella részlete).......................................................................... Doncsev Toso: Esmeralda és a megtaposo fályol (regényrészlet) ....................................... Sztojcsev Szvetoszlav versei ................................................................................................... Hadzsipetkova Krisztina: Élet Poliban (a novella részlete) .................................................... A magyarországi bolgár szerzk életrajzai .......................................................................... XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE III. Lukáts János: Bn és bntudat (Németh László: Bn), (tanulmány) ...................................... WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXVI. RÉSZ Wass Albert: Vasárnapi levelek (publicisztika) ........................................................................

2 3 4 17 19 21 23 25 25 28 29 35

VILÁGBESZÉD „A LÉTEZÉS FÉNYE” – Portugál nyelv világirodalmi körkép Rubem Fonseca: Teresa (novella) (Pál Ferenc fordítása)........................................................... Milton Hatoum: A szigeten álló ház (novella) (Pál Ferenc fordítása) ..................................... Paulo Leminski: Nagyon mélyen (vers) (Pál Dániel Levente fordítása) ................................. Diego Mendes Sousa: Borzongás à la Rilke, A létezés fénye (versek) (Pál Dániel Levente fordításai) ........................................................ João Melo: Szex és erszak (novella) (Pál Zsombor Szabolcs fordítása) .................................. Dario de Melo: Mi lesz most, André? (novella) (Pilhál Zsóa fordítása) ............................... José Eduardo Agualusa: A Fényt Hordozó Ember (novella) (Pál Ferenc fordítása) ............. Álvaro Cunqueiro: A mór tükre (novella) (Széll Nóra fordítása) ............................................

39 42 46 46 47 51 55 59

MERÍTETT SZAVAK Mezey László Miklós: Az utolsó fenyág (novella) ............................................................... Szlamka Zsóa versei ............................................................................................................... Juhász Kristóf: Az elröpült fregoli (novella)............................................................................ Merényi Krisztián: A kutató (novella) ...................................................................................... Petz György verse ...................................................................................................................... Csontos Márta versei ................................................................................................................. Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély 5. folytatás) .....................................................................

63 70 71 73 76 79 79

TÁJOLÓ Zsávolya Zoltán: Pukkanó dugaszok (Recenzió Szcs Géza esszékötetérl) ......................... Bágyoni Szabó István: Toronygombi feljegyzések (emlékirat 1. rész).................................. Ujlaky István: Krétai történet (esszé) ....................................................................................... Madarász Imre: Pilinszky és Róma (esszé, könyvismertetés) .................................................. Civil krónika .............................................................................................................................. Kráter krónika ............................................................................................................................

82 84 86 91 94 96

E lapszámunkat Lukács Péter alkotásaival illusztráltuk. A borítókon Szenti Ern Az igazság utolsó kívánsága cím verse, ill. Turcsány Péter A hajnalok tapasztalata, talán az egyetlen hajnalé, a kezdetek hajnaláé cím Ferenczi László: 76 cím verseskötetérl íro jegyzet olvasható.

PoLíSz

Bucz Hunor

Memento Menekültem kamasz dühvel, elled, akkor… Ma hatvankilenc évesen, nap mint nap hívogatsz, és vonzol is, meg-megcsap asszonyszagod, és tudom, mögöem a lét, fölöem az élet,

„Emléked irtás, Földszagú tiltás, Anyám, édesanyám, Te halo.”

ötven éve hiába akarom bvölni, felejteni gyermekségemet, ölelésedbl nem menekülhetek, anyám, édesanyám, megadom magam.

Életrajz hatvankilenc múltam egy szi nap o felejtem magam egy parti kövön tükörképem remeg a folyó homályán vadkacsa száll le szánkázva a vízre lassan elillanok elmondhatom sohasem voltam i értitek sehol sem voltam nem teremte meg isten nem machinált ördög nem fejldtem ki semmibl hát nem emlékeznek rám a kikericsek

Garabonciás ének Dór oszlopok mennyezetet, Pacsirták a magos eget, Világfa a kozmoszt tartja, Kalapomnak karimája Kilenc körbe’ kanyarítja, S rád borul a köpönyegem, Hogyha alszol egyetlenem.

Perzsa lant

2

Batar – asszonytest hangszer. Hamari halált halsz egyszer, ha felzúg remeg öledbe’ húrjai fergetege!

Hajszás, szilaj, vad lovaké, égre nyargaló szeleké csigolya csikorító hangja. Házadat megroppantja,

Viharban nemze hsökkel ritmusa száz szüzet öklel: gyilkol a szerelem mámora, gyászra vált nászi tora.

korbáccsal veri a tengert, forralja véred, felszentelt ütemén táncol Zarathusztra, sort vet haloaidra.

A történelm faggatása

Haiku Apám most lenne Száz, anyám kilencvennégy, Én rosszalkodnék.

Turcsány Péter

A megválaszolhatatlanság költeménye Hányféle alak? Hányféle maszk? Hány arca a senki megtestesülésének? S mind-mind egyetlen önmagunkban!

Legalább annyi, amit mimagunkak önmagunk tarthatunk meg?

A kalapok. A cipk. A szemöldök rándulásai. A szájszél. A váll és a nyak és a kézfej tartása.

Az állandó harci készenlétnek?

Kik is vagyunk? A szétromboló pillantások hatásaira szétomló partfalak! Marad-e bellünk legalább egy szigetnyi szárazulat?

Önmagunknak?!...

A támasznak, amikor nem jöhet már máshonnan semmi tanács, semmi segítség… És megtalálnak-e mindegyikünket a maga és mások idejének metszéspontjában – a legjobbkor, az egyetlen legjobb pillanatban… Létezk hazárdjátéka. Mozdulatok kockavetése. Egymás megváltásának menetrendje.

A fáraó írnoka Univerzum játékai, fények, naponta adóznak a létnek. Én meg?

Följegyzem változatlanságait a múlandónak.

3

PoLíSz

Szalay László Pál

Az imádkozó Hamvas1 „A kormányos a tengeri úton (három mérföldre kell távolodni a paról, csak akkor szabad elhinteni a hamvakat) egy telepes rádióból gyászzenét szólaltato meg, és felolvaso valamilyen imát.” Márai Sándor Naplójából2

Naplóírás Márai és Hamvas módra Márai utolsó naplóját lapozgatom. Egy halálra készül ember feljegyzései. Már indulna, i már nincs dolga, de az odaát… bizonytalan. Jól emlékszem az els írásra, amit egyetemista koromban, a kollégiumi emeletes ágyon, a szoba szegletében olvastam Márai vívódásáról.3 Abban az idszakban a Mágia cím kötete bvkörében éltem. Semmi maszatolás az írással, pontos, noman metsze mondatok. A téma halálos pontosságú találata, ami az olvasót azzal a bizonyossággal tölti el, hogy érti a körülöe lév világot. De mit lehet mondani a halálról, a halál utániról? „Kiemelkedt alkoto sok kötetnyi Naplójában, remek mondatokba, vagy csupán néhány szóba tömörítve észrevételeit a világról, múltról és jelenrl, senkit és semmit nem kímélve. Megállapításai is kérdések maradnak, mert megingathatatlanná vált kételyeiben. Minden misztikától távol…”4 Nehéz az odaát misztika és spiritualitás nélkül. Fájóan üres és huzatos a vég küszöbe imádság, elre küldö üzenetek nélkül. Utolsó éveiben az ima szavai Márai ajkára cinikusan tolulnak: „a mindennapi gyilkosunkat add meg nékünk ma”5 – az újságban olvaso erszakra reektálva. A gyengeség, az ertlenség, a megfutamodás jeleként értelmezi, ha valaki az életét és a halálát Istenre bízza. „És legyen meg a te akaratod. Ez is csak gyávaság.”6 A nyitó idézetet Márai fogado a, János temetésérl írta. Hamvak, gyászzene, ima. A felesége temetésén még az imádságot sem engedi felolvasni. A kis hajó az óceán egyre táguló terébe hatol be, hogy a hamvak a törvény és a végtisztesség jegyében a föld helye a víz körforgásában találják meg végs nyughelyüket. Ez a három-öt mérföldnyi eltávolodás a paról, ez hiányzo, a lélek óceánjára kelve, ismeretlen partok felé. A magányban való elsüllyedés helye a termékeny párbeszéd. A könyörgés, a dicséretmondás, az áhítat, a lélekvalóságnak megellegeze bizalom, a csendben várakozó nagy -be botlás, amit az imádság légkörének nevezhetünk.

1 Elhangzo az MRE Doktorok Kollégiuma, Irodalmi és nyelvi szekció ülésén Debrecenben, 2011. augusztus 24-én. 2 Márai Sándor: Napló 1984-1989, 159. p. 3 Ld. Ézsaiás Erzsébet: Vándor és idegen c. recenzióját (Sznyi Zsuzsa: Vándor és idegen. Márailevelek, emlékek.) Lyukasóra, 2001. április, 27. p. 4 Wutka Tamás: Márai méltósága, Lyukasóra, 1999. december, 13. p. 5 Márai Sándor: Napló 1984-1989, 163. p. 6 Uo. 128. p.

4

A történelm faggatása Hamvas Béla és Márai Sándor naplói fontos különbségekre mutatnak rá a XX. századi magyar irodalom két fejedelme közö. Bár közös bennük, hogy sei nevét egyikük sem viselhee, a bor kapcsán egyetemes igazságokat fogalmaztak meg, az egyház evilági megjelenési formáiról nem voltak jó véleménnyel. Mindkejük nagy becsben tartoa a könyvtárában Spengler: A nyugat alkonya c. mvét. Írásaik csak óriási késéssel jutoak el a magyar olvasókhoz. Naplóik egyrészt feljegyzési szokásaikról, másrészt lelki háerükrl is vallanak, amelyek eltérése jelents. Márai Naplói önmagukban álló irodalmi remekek. Stílusbravúrok, ahogy novellisztikusan megörökítik az író olvasmányélményeit, a korszakok politikai változásait és az élet könnyen feledhet, ismétld és megismételhetetlen mozzanatait. Hamvas Naplója, ami 2010-ben került a könyvesboltok kirakatába, nem egyszer mélvezeti cikk. A teljes anyagnak egy rövidíte, emészthetbb és áekinthetbb változata, amit ma a kezünkbe vehetünk. Az angol, francia, német nyelv megjegyzések és több tucatnyi k egyzetelt könyv kommentárja kimaradt, és így apadt a felére az eredetileg kb. 1500 oldalnyi anyag. Viszont még így is, hogy a szerkeszte változaal van dolgunk, érezhet a fragmentáltság. Utalásszer megjegyzések sorjáznak az ember szeme el. Jól kivehet, hogy Hamvas ezt a saját maga számára írta, munkaanyagnak. „De ez a szöveg nem olyan, mint a Márai-napló, vagy egy úgyneveze „irodalmi napló”, vagy egy irodalmi levél, egy episztola, amely eleve reektál az olvasóra. Márai mgonddal, szépen formált mondatokba fogalmazza a napok történéseit, mint aki tudja, hogy azt egyszer olvasni fogják. Fél szemmel midig az olvasóra gyel.” –mondta el egy interjúban Dúl Antal, a Hamvas szövegek gondozója.7 A másik lényeges különbség a két naplóvezetési stílus közö a praxis pietasnak, a kegyesség gyakorlatának a leleplezése. Márainál kevés utalást találunk arra, hogy milyen módon élte meg a hitét. A Napló 1943-44-es kötetében három elmélked imádságot olvashatunk, ami a hitélet megnyilvánulásának kiemelked eseménye. 1946-47 közö pedig intenzív Biblia olvasási korszakát élte, amikor a napi penzuma 3 oldal volt. Ami nehezíti a Márai Naplók alapján lelki ábrázatának a megrajzolását, az a saját maga köré sz legendák, és a bizalmaskodástól, feltárulkozástól való idegenkedése.8 Daru Gábor kitn tanulmányában a Naplókban megjelen apró mozaikokból állítoa össze az istenkeresés folyamatát.9 Hamvas lelki folyamatait mveiben nagy részletességgel tárja fel az érdekld el. Még olyan apró mozzanatokat is teen érhetünk, hogy hogyan lelkesíti át a ház körüli tevékenységeket és a veteményeskert növényeit. Spirituális útkeresésének szinte teljes lenyomatát olvashatjuk a Hamvas életmsorozatban. Az újdonság, amit a Hamvas Naplók adnak, az a hit elemi és intim formájának, az imádságnak a megjelenése, valamint Isten elfelejte nyelvének, az álmoknak szép számú leírása.

7 „Lehet koncentráltan élni” – Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából. Link: hp://www.irodalm elen.hu/node/6483 8 Zsille Gábor: Az ember vágya: Isten – Új Ember Magazin Link: hp://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2001.08/08.html 9 Ld. Daru Gábor: Hit és hitetlenség útjai Márai Naplóiban – Vigília Link: hp://www.vigilia.hu/2005/8/daru.htm#1

5

PoLíSz

Az álom és az imádság dimenziói Hamvas a Jázmin és olaj cím esszéjében ír az évszakok változásának teenérésérl. Nem lemaradni. Megmenteni az átvalósulást. Ha nem gyelünk, fél a lényeget veszítjük szem ell. A veszély az éjszaka és a nappal kapujának feltárulásával már el is éri gyanútlan áldozatát. „Reggel a kertet csak azért ismerem meg, mert az éjjel magam is pont annyit változtam, mint az egész. Ha megálltam volna, azt hinném, idegen tájon vagyok.”10Hol jár a lélek, amikor a test nyugalmat áhít és leveti ruháit, majd ágyában megpihen? Részben erre is választ adnak azok a különös álmok, amelyeket Hamvas Béla naplójába jegyze fel. A két kötetben összesen 26 álom leírását számoltam össze. Az álmok terjedelme a két sortól egészen a másfél oldalon keresztül gombolyíto kusza eseménysorig terjed. Az ébrenlét világát maga mögö hagyva Hamvas New York, London, Bréma, Budapest, Pozsony, Visegrád, Miskolc nagyvárosaiban bóklászik. Csodálja az ÉszakiTengert, hajózik a Dunán, vonatra száll és átgyalogol egy masszívan megépíte vasúti hídon. A múzeumok, hangversenytermek, könyvtárak, iskolák termékeny világát sem kell nélkülöznie a psziché szárnyain utazónak. Az író megjárja a frontvonalat, meglátogatja a kórházban fekvket, belenéz az ávós pisztolyának csövébe és 14 piros lapot osztanak neki, hogy játékban maradjon. Találkozót szervez neki a tudatala a az apjával, édesanyjával, húgával, keresztanyjával, Katóval, Rómer Flórissal, B. Nellyvel, Ladányi Erzsébeel, Haynauval, Sztálinnal és egy szimpatikus hóhérral, aki ha Hamvas akarja, újra kezdi a kivégzést, hogy tökéletes legyen. A vízen lebeg élet, s halál közö, anyja cigareájából rágyújt, hogy több kedvvel hasogassa a lótuszt.11 Igen, az elme féktelen mozgása megtréfál minket. Értelmes, logikus elemek keverednek oda nem ill, absztrakt látomásokkal, zavarba ejt és félelmetes eseményekkel. Az álom képes az ember ébrenlétét is elborítani, ránehézkedni a tudatos állapotra úgy, hogy nem engedi szabadulni az elmét. Hamvas els renden az álmok pozitív vagy negatív sugallatait próbálta megérteni.12 Az álom feltörése a teológia, az irodalom és a pszichológia diszciplínáit megmozgatva sajátos kihívást jelent minden kor emberének. Fontos leszögeznünk, hogy az álomvilágot nem bagatellizálhatjuk el. Az alvás idszakát a szervezet nem csak a testi fáradság kipihenésére használja, hanem a szellemet egy különösen aktív állapotba hozza. Az izmok regenerálódásánál számít az elvégze munka idtartalma, viszont az agynál nem számít, hogy menynyit gondolkodo az ember, mert nem az tesz minket álmossá, hanem az unalom. Az álmot a biológia úgy tekinti, mint a szellemi nagytakarítás egy eszközét, amikor a bennünket ért hatásokat feldolgozzuk. Az álomnak az életünkre gyakorolt kiemelt jelentségét mi sem bizonyítja jobban, hogy ha a „REM” fázist mesterségesen megakadályozzuk, az illet idegrendszere összeomlik.13

10 Hamvas Béla: Jázmin és olaj in: Silentium, 68. p. 11 Vö. Hamvas Béla: Naplók I. 10, 172, 269-272, 312-313, 316-317, 332-334. p. II. 59-60, 63-64, 116, 120, 128. p. 12 Vö. Hamvas Béla: Napló I. 316. p. 13 Vö. Hebb, Donald O.: A pszichológiai alapkérdései, 212-215. p.

6

A történelm faggatása Az álomnak nem csak biológiai, hanem lelki oldalával is számolnunk kell. A alvás ideje ala bejárt térségek, felbukkanó alakok, elhangzo mondatok egy sajátos nyelv eszközei, amelyek nagyban különböznek az ébrenléti kommunikációnk eszközeitl. A szimbólumok, mítoszok, példázatok kép-nyelvét használja a tudatalai, hogy üzenjen a belsnk állapotáról. Nem csak a betegségek, lelki defektusok, neurózisok okairól hozhatnak hírt a sötét követek, hanem a bels tartalékokról, potenciális lelki ajándékokról is.14 Ez pedig már teljes mértékben a hit birodalma. A Biblia számos esetben beszél arról, hogy Isten felhasználja saját céljaira, üzenetei továbbítására az éj sötétjébl és csendjébl teremte képkockákat. Jákob satya, bátyja haragja elli menekülése közben látja meg az égig ér létrát, Isten trónját és a le-föl közleked angyalokat. Mária férje, József szintén álomban kap konkrét k elentéseket Istentl: „az Úr angyala megjelent neki álmában és ezt mondta: József, Dávid a ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant a Szentlélektl van.”15Késbb pedig az Egyiptomba való menekülésre és a veszély elmúltával a hazájába való visszatérésre is így kapo útmutatást Istentl. A legpontosabb magyarázatot az álom természetére vonatkozóan József patriarchától kapjuk, amikor Egyiptomba került. „Rólad azt halloam, hogy ha meghallod az álmot meg tudod fejteni. József így felelt a fáraónak: Nem én, hanem Isten ad választ a fáraó javára.”16 Hamvas álmai közö nem csak homályos szimbólumokban, hanem direkt módon is megjelenik az isteni dimenzió. 1951. április 10-érl a következket jegyzi fel: „Saját ítéletemet olvasom a túlvilágon…Nem kellemes, nem megalázó. Tiszta. Isteni és fölemel és nagy. Csak arra emlékszem, hogy „i” van benne. Egyetlen jod sem múlik el belle?”17 Boldog ember. Isten élé vágyakozó lélek. A felee elhangzó utolsó szó mia sem kell szégyenkeznie. 1943. december 12. keltezéssel a következket írja: „1939. óta az Úr álmomban többször is megjelent. Az utóbbi másfél év ala nem, bár sokszor nagyon-nagyon kívántam. A napokban gondoltam ezt: az Úr mindig másféleképpen jelentkezik.”18A lejegyze álmok nagy száma, valamint Hamvas utóbbi megjegyzése arra enged következtetni, hogy úgy tekinte az éjszaka követeire, mint Isten potenciális hírnökeire. Az ilyen típusú álmok természetét, hogy mibl is tevdtek össze, az 1951. november 18-ai, három oldalon keresztül tartó emlékeztetbl sejthetjük. Magát az álom cselekményt teljesen elfelejtee, inkább a lelki haszonra koncentrál a leírásban. Az elzmények vázolásával és hírtelen jöv asszociációk segítségével próbálja felidézni és a lelki hangoltság szintjén újra megteremteni az élményt. Ami érzékszervekkel felfogható volt az álomból az a túlvilági fény, langyos hmérséklet, isteni hang. A tartalma szétfoszlo, amit elmondhatunk róla: „De gyönyör, evangéliumszer, kinyilatkoztatásszer isteni Logosz. Zenéje van és kereszt alakja. Tökéletes megvilágosodás és tiszta üdvérzés.”19 14 15 16 17 18 19

Ld. Gyökössy Endre: Isten elfelejte nyelve, az álom. Mt 2.20 II Móz 41:15 Hamvas Béla: Naplók I. 316-317. p. Uo. 10. p. Uo. 333. p.

7

PoLíSz Hankiss Elemér ugyanabból a feltevésbl indul ki, mint Hamvas az éjszakával kapcsolatban, amikor arról ír, hogy a családtagok elköszönnek egymástól lefekvés el, pedig ugyan abban a házban, ugyan abban a szobában maradnak. „Egy olyan világba merülünk alá, ahol a nappali életünk törvényei nem érvényesek. Álmainkban olyan dolgokat teszünk, amelyek teljességgel elfogadhatatlanok lennének a nappali életünkben.”20 Hankiss nem csak azt feltételezi, hogy különös utakon járunk az éj leple ala, hanem azt is, hogy a hajnal katasztrofális állapotban talál ránk: „nappali személyiségünk szétzilálódik, darabjaira hullik, elmerül az álom hullámaiban.”21 Ha felidézzük magunkban Hamvas gondolatát, akkor arra gyelhetünk fel, hogy az éjszakában, öntudatlanul is együ változo a természeel és nem szakadt el tle. Hankiss szerint ahhoz, hogy a teendink után tudjunk nézni, a reggelt a személyiségünk újrateremtésére kell fordítanunk. I lép a színre a mítoszteremtés, amit már Az emberi kaland, majd Az ezerarcú én és az Ikarosz bukása cím trilógiájában részletesen körüljár. Megtudhatjuk, hogy mi módon nemesedik át, mutat túl önmagán és segít az öntudat ráncba szedésében az autó, a parfüm, a fogkrém, a kávé, az ékszerek és a cigarea, hogy csak néhányat említsek a sok közül. A fogkrém reklámjában arra tesznek utalást, hogy képes meggátolni a fogak romlását. Egy csepp az örökkévalóság fogkrémébl – mondaná Hamvas. Olyan üzenetet közvetítenek, hogy ez a hatóanyag kombináció képes felvenni a harcot a romlással, a leépüléssel, a megsemmisüléssel.22 Ami pedig újabb lökést ad Hamvas megértésében, az a Hankiss által meggyújto els reggeli cigarea lesz. A tz csiholása, a rutinszer mozdulatok a cigarea élesítése közben, az els mély slukk visszabillenti énképünket a küzdelem és az élet mezejére. Az elmélkedés csúcsát szó szerint idézem: „Az áetsz kék füst lozokusan felfelé gomolyog, azt sugallva, hogy a világ tele lehet különös és gyönyörséges titkokkal; hogy az élet több mint puszta zikai létezés… Néhány pillanat lehet ez arra, hogy elmerengjen az ember az életrl, a múlandóságról, önmagáról, a világról. Lehet, hogy az elcsendesedésnek ezek a pillanatai ritkábbak azoknak az életében, akik nem dohányoznak, ami persze nem azt jelenti, hogy az elmélkedésnek és személyiségünk építésének nincsenek ennél veszélytelenebb és hatásosabb módjai.”23 Hamvas elszereteel hódolt az illatos dohány élvezetének, ami bizonyára ösztönözte az elmélkedésben, de nem ez volt a feltétele annak, hogy elmélyedjen a meditációban és az imádságban. Hamvasnak ébren sem kelle lennie ahhoz, hogy egy imát elmondjon. Álmában többször is elfordult, hogy könyörgésre fogta.24 „Az üvegajtón át hirtelen igen ers fény vetdik egyenesen rám. (ÁVÓ?) Megrémülök, ima. (Megkönnyebbülés, hogy tudok még álmomban is imádkozni.)”25 Pedig az imádság nem csak szájmunka, egyszer betanult kegyes gyakorlat, ahogy Böhménél olvassuk: „A száj csak a csillagzat és az elemek küls erejével képezi imádságos szavait, az akarat pedig csak formát készít el, ez azonban még nem képvisel tényleges ert”26Többre van szükség, 20 21 22 23 24 25 26

8

Hankiss Elemér: Az ezerarcú én, 60. p. Uo. 59. p. Vö. Hankiss Elemér: Az ezerarcú én, 68-70. p. Uo. 65. p. Vö. Hamvas Béla: Naplók II. 128. p. Uo. 120. p. Böhme, Jakob: Christosophia, 92. p.

A történelm faggatása mint si minták ismételgetésére, önkéntelenül feltör frázisokra, az imádság teljes embert igényel értelemmel és gyelemmel.27 „Az imában Istennel állunk szemben, osztatlan értelemmel, osztatlan szívvel és osztatlan akaraal.”28Vila egészen addig megy az elemzésében, hogy az imádságot az ember legmagasabb tudati képességeként határozza meg.29 Hamvas a keresztyén lelkigyakorlatok több formájával is élt: böjtölt, imádkozo és meditált. 40 órás böjtjérl részletes beszámolót írt az Egy csepp a kárhozatból c. esszéjében. A hegyen, az erdei faházban találja meg azt a helyszínt, ahol minden körülmény ado. Terve a következkbl állt: „40 óra ala egyetlen hangos szót sem ejtek ki. Csendesen sétálok, testi munkát nem végzek, inkább az árnyékban ülök és olvasok, meditálok, ha szükségét érzem, imádkozom.”30 Hamvas számára a böjt célja az volt, hogy olyan tudati állapotba jusson, megszabadulva az erjedés bódulatától, ami által az elmúlt Jób-év értelmét megtalálja. Mi által remél választ kapni a tragikus események sorozatára? „Az erdei házban a magány dialógikus atmoszférát teremt…Nem vagyok egyedül. 40 óráig vele vagyok. Ez a szakrális hallgatás misztériuma.”31 Az imádság terén kialakult szokásairól keveset tudunk. Általában, ahogy a böjt kapcsán láuk, egyéb lelki cselekményekkel együ jelenik meg. Naplójában és eszszéiben újra és újra felbukkan a vágy az Úrral való beszélgetésre. „Ó szeretnék, elmélyedni, szeretnék egész nap imádkozni és meditálni és szolgálni Neki, s az  közelében lenni.”32Tudja, hogy az imádságnak szerepe van az élet legkülönfélébb területein. Így, amikor hétköznapi feladathoz lát, a zöldségleves elkészítéséhez, ahhoz is imádságot rendel. „A legfontosabb a kell áhítat. Mert minden igazán nagy vállalkozást, ezt is fohásszal kell kezdeni.”33Arról is szerze tapasztalatot, hogy milyen kizökkeni az imádság elmélyült folytonosságából, s nincs olyan bódító mámor, ami hiányát feledtetné. „sszel elmélyedésnek indultam. De azzal, hogy Kató hazajö, megzavarodtam. Meditálni nem tudok, este az ágyban felületesen imádkozom. És hogy ez az élet meglazult, meglazult minden egyéb is. Drága Édes Jó Atyám! Segíts meg. Milyen mély és tiszta öröm volt sszel este mindig a karodba sietni – s most elepedek utána, ó egy csepp a Te jelenlétedbl! Egy csepp! Szomjazom.”34 A meditáció Hamvas lételeme volt. Bárhol is járt, minden hely alkalmasnak bizonyult egy meditációs objektum felidézésére. „Valahányszor e mondat fele akár vasúti kocsiban, akár elalvás el ohon, akár a vízparton, a napon heverészve meditáltam, minden alkalommal a végskben való megnyugvás érzése ve rajtam ert: Isten fenn él az égben – S a földön nincs semmi baj.”35Az elmélkedés lélektanáról pedig a Halál Angyalával való találkozás apropóján ír: „Olyan ez, mint mikor mély 27 28 29 30 31 32 33 34 35

Holger Finze – Michaelsen: Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban, 9-10. p. Bloom, Anthony: Az él ima, 75. p. Vila, Pablo, Martínez: Imádság és lelkialkat, 202. p. Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból in: Silentium, 40. p. Uo. 53. p. Hamvas Béla: Naplók I. 10. p. Hamvas Béla: A konyhakert in: A Babérligetkönyv, 132. p. Hamvas Béla: Naplók I. 11. p. Hamvas Béla: Anthológia humana, 17. p.

9

PoLíSz meditációba elmerülsz…A szerelem nagy pillanataiban a küls és bels világ közö a fal leomlik, és nem tudod többé hol a kint és hol a bent…”36Ezt a gyakorlatot olyan hasznosnak vélte, hogy szeree volna megfertzi vele az olvasókat. Így készítee el a meditációhoz alkalmazható szöveggyjteményt, amely 5000 év bölcsességének gyöngyszemeit vonultaa fel, Anthologia humana címen.

Imádkozó habitus Az elzekben érinteem, hogy az imádsághoz koncentrációra, fokozo jelenlétre van szükség. Lássunk még néhány olyan tényezt, amelyek az Isten el való megálláshoz nélkülözhetetlenek. A megfogalmazáshoz, a kifejezésekre való rátaláláshoz segítséget nyújthat az Úri imádság, vagy más kötö imaforma, aminek tartalmára mi magunk is szívbl tudunk áment mondani. „A Miatyánkból meg lehet tanulni az imádság szókincsét.”37De miel szavakat keresnénk, elzetesen a gondolatokat, érzéseket hozzuk a felszínre, hogy a formákat kitölthessük velük. Hamvas elre érezte, hogyha olyan dal kél a lelkében, ami Isten színe elé kívánkozik. „Mély imák csírája lappang bennem”38 Az imádság eli önvizsgálatban segítségünkre lehet Böhme néhány szempontja: Helyes-e a sóvárgása lelkünknek, amit Isten elé kívánunk vinni? Kérésünk, felebarátunk javára és szeretetére szolgál? Vágyakozásunk múlandó dologra irányul? Saját hasznunk az elsdleges szempont? Valóban Istentl várjuk kérésünk teljesítését, vagy csak engedélyt kunyerálunk hozzá? Mire akarjuk használni a felülrl kért javakat? Istenre hagyatkozunk-e az imádság során, mivel mi nem tudunk helyesen könyörögni? Készek vagyunk-e az ima meghallgatásnak az útját elkészíteni bnbánaal és bnvallással? Át tudjuk adni magunkat a Szentlélek Istennek, hogy bnbánaartásunkat,  maga irányítsa? Le tudunk-e mondani minden ernkrl, befolyásunkról, földi hatalmunkról, vagyonunkról, hogy Istennek tulajdonává legyen velünk együ?39 Hamvas szorgalmasan tanulmányozta Böhme írásait és nagy felfedezésének tartoa, amikor sikerült ráébrednie a mvek valódi életformáló hatására. 1948. július 12-én így ír Naplójában errl: „ismételni és megszilárdítani Böhmét, mint az év nagy vívmányát és ajándékát.”40A lemondás, hogy az imádkozás kapcsán csak az utolsó szempontot kössük össze Hamvassal, neki is nagyon nehezen ment. „Valaki a birtokot levakarta rólam. Bröm is vele ment, de nem baj, most már igyekszem semmihez sem úgy odaragadni, mint a borotvaszappanhoz teem. Koldusnak lenni nehéz, de jó. A létezés 36 37 38 39 40

10

Hamvas Béla: A virágszedés lélektana in: A babérligetkönyv, 16. p. Holger Finze – Michaelsen: Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban, 15. p. Hamvas Béla: Naplók I. 19. p. Vö. Böhme, Jakob: Christosophia, 91-95. p. Hamvas Béla: Naplók I. 102. p.

A történelm faggatása világa a birtoklás világánál magasabb.”41A melankóliára való hajlamot, ami Böhme gondolatainak a befogadását segítee, Hamvas teherként élte meg és le szerete volna mondani róla, mint még sok egyébrl: „Lemondani. Mindenrl lemondani. Nem megtartani a melankóliát. Ez csak árnyalaal jobb, mint megtartani a dohányt vagy a pálinkát. Valami, amibe el lehet bújni, ami megvéd, valami objektív, valami ami megakadályoz a teljes odaadásban. Nem tartani meg az örömet sem. Lemondani az odaadásról, a lemondásról is. Lemondani.”42Naplójában feljegyze fájdalmas imádságának egy részlete szintén ennek a küzdelemnek a bizonyítéka. „Érzem drága Atyám, hogy szellemileg készen vagyok és a Te segítségeddel sokat ért el az az ember, akiben lakozom, de jellemben és egzisztenciában végtelenül gyarló maradtam.”43 Hamvas lelkialkatát a Jung féle rendszerben vizsgálva azt kell mondanunk, hogy egyrészt introvertált, befelé forduló ember volt, amit maga hitvallásszeren is papírra vete az Aranynapok c. esszéjében. Másrészt keveredtek benne a gondolkodó, érzelmi, ösztönös és érzékel típusra jellemz jegyek. „A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát, és a csendes üldögélést.”44 Els olvasatra úgy tnhet, hogy Hamvas tudatosan tee le a voksát az agorával szemben a kert melle. Viszont a temperamentum velünk születe adoság, amit egyedül seinktl és Teremtnktl kérhetünk számon, ha van hozzá merszünk. Változtatni rajta, csak kis mértékben, nagy nehézségek árán lehet.45 A háború hatásait elemezve, isteni büntetéseként értelmezi, hogy t és Katót a Mindenható begyúrta az óvóhelyet kitölt masszába. „A rajtunk beteljesed apokaliptikus ítélet egyik metazikai oka az volt, hogy meg nem engede módon izoláltan éltünk a többi embertl és közösségtl, és az egész életrendünk majdnem kevélyen a többi ember tudatos negligálásán, de minden esetre a közösségen való túlemelkedésen nyugodo.”46A görög agora hangulatát felidézve a végtelen unalom, a szórakozás üressége, a sivárság és a tartalmatlan idtöltés jut Hamvas eszébe. O az képviselt értéket, ami nagy közönség el zajlo és visszhangjában is tovább élt. Kifelé való élésben minden energiát felemészt a felszínen maradni. „Nem a cári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt egyszeren azért, mert ez a gazdagabb. A több.”47 Vila meglátása megersíti az elzekben felvázolt képet. A befelé forduló ember befelé ég. Nem teremt könnyen kapcsolatokat és nehezen alkalmazkodik. Az egyedüllét az igazi terepe, akkor van elemében. Ha sokan veszik körbe, megbénítja a tömeg tudata. Bármilyen helyzetben el tud magában csendesedni. Fantáziája, bels világa egyedülálló saját univerzumot hoz létre, amely kedvenc sétaterévé válik. Mély érzések, kiérlelt gondolatok jellemzik.48 Hamvas esetében a befelé forduló személyiség ötvözdik ersen a gondolkodó típussal, de az érzelmi, ösztönös és érzékel típus egyes meghatározó jegyei is fel41 42 43 44 45 46 47 48

Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból in: Silentium, 55. p. Hamvas Béla: Naplók I. 154. p. Uo. 22-23. p. Hamvas Béla: Aranynapok in: A babérligetkönyv, 38. p. Vila, Pablo, Martínez: Imádság és lelkialkat, 17. p. Hamvas Béla: Naplók I. 20. p. Hamvas Béla: Aranynapok in: A babérligetkönyv, 37. p. Vö. Vila, Pablo, Martínez: Imádság és lelkialkat, 21. p.

11

PoLíSz lelhetek nála. Vila úgy véli, hogy ha minden típusból találunk személyiségjegyeket elemzésünk során, az a lelki egyensúlyt, a kiegyenlíteséget, a harmóniára törekvést jelent. Most sorra vesszük azokat a meghatározó vonásokat, amelyek Hamvas imaéletében megjelentek.49 A gondolkodó típusra jellemz, hogy a naplójába leírja az imádságokat. Hamvas Naplójában 7 teljes imádság található, melyeket ámennel zár le és 6 töredék ima, nevezzük léleksóhajnak, amelyeket a napló vezetése közben, Istenhez címze. Ezek az imádságok szervesen beépülnek a szövegbe, azzal összefüggenek, de az események alakulásában az isteni jóindulatot, a felülrl jöv beavatkozást óhajtják. Nincsenek ámennel sem lezárva, hogy ez az apró zárókövecske elválassza egymástól a profán és a szent szövegrészt. A másik jellemz, ami Hamvasra találó az az önvizsgálat magas foka, ami egyes esetekben a „hitbeli hipochondriát” súrolja. „Állandó lelkiismeretfurdalásban éltem. Olyan depresszióban, melyhez foghatót nem tudtam el sem képzelni… Bizalmatlan voltam a Gondviselés iránt…Ezért hiem, hogy sorsomat magamnak kell irányítanom, ezért kértem t, hogy emeljen át a küszöbökön id el.”50Részletesen beszámol arról, hogy hol, milyen körülmények közö nem viseltete türelemmel sorsa iránt és kérte az isteni beavatkozást. Lelkiismeret-furdalását az okozta, hogy imádsága meghallgatásra talált és Isten kiemelte abból a számára elviselhetetlen szituációból, de az ahová vágyo nem hozta meg a kell megnyugvást. St megértee vele az Isten, hogy felkészületlenül kért eltávozást a fentrl rendelt állomáshelyérl. S lássuk az önsanyargató vívódását egy röpke fohásszal befejezve: „Kit kell megkeresztelnem magamban? Akit annyira akarok és nem akar hinni? Júdás van bennem? Mindent tudok már és nem vagyok az, aki szeretnék lenni? Hazugság ez? Vagy mi? Magas igényem van, jó ízlésem van, hogy a legtöbb akarok lenni. Keresztyén. Jézus tanítványa. Imitatio. Isten a. És ez levet. Kérlek add nekem, hogy lehessek!”51 Az érzelmi típus szívében mindent elsöpr vágy ébred az istentapasztalat megszerzésére. Találkozni, személyes viszonyt ápolni a Teremt Istennel és nem biztonságos távolból csodálni t. Az imádság számára öröm, amelyben nincs semmi kötelességszer. „Ó, nevetve imádkozni, s a tündökl nyárba kiáltani. Milyen jó a te gyermekednek lenni – drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, hogy magadhoz szorítanál, és ezt mondanád: Ma szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj errl az örömrl.”52Az Istentl való érinteséget csodának nevezi, amelynek a logikája nem földi természet. Ez az a pillanat, amikor a transzcendens a mi világunk határait elsöpri, és bels valósággá válik az, ami eddig elérhetetlen távolságból ragyogo ránk. „ha megérint önkívületbe esem, esetleg énekelek, vagy látomásom van, költeményt írok, vagy réten táncolni kezdek a rezgfüvek közö…A csoda pillanata az, amikor valami megtelik, és túlárad és kicsordul.”53 Az ösztönösen megérz típusra többek közö az aktív fantáziamködés, a színes álomvilág, és a hit iránti spontán fogékonyság jellemz. Olyannyira elragadja a kép49 50 51 52 53

12

Uo. 50. p. Hamvas Béla: Naplók I. 15. p. Uo. 155. p. Hamvas Béla: A tamariszkusz ala in: A babérligetkönyv, 122. p. Hamvas Béla: Jázmin és olaj in: Silentium, 65. p.

A történelm faggatása zelete, hogy vég nélküli utazásokat tesz a lélek ismeretlen birodalmában. Talán  az, aki a legkönnyebben lép be az imádság ajtaján, azért mert a saját bels világa sokban hasonlít az Istennel való párbeszéd légkörére.54 A felsorolt tulajdonságokban sem szenvede Hamvas hiányt, de mégsem ezekre irányítanám a gyelmet, hanem a néma imára. A 40 napos böjtrl (Egy csepp a kárhozatból) és az agora helye a kertet választó életmódról (Aranynapok) írt esszéje kapcsán már idéztem az idevágó paszszusokat. „Kár a sok szóért”55– mondja Hamvas, mert a sok szó a lényeget elfedi. A beszél nem ismeri a tárgyát, amelyet témájául választo. „Ez a msvihákság esete is, tele szájjal beszélni valamirl, amit az ember át sem élt.”56A csend megteremti a dialógus légkörét. Bloom szerint nincs tökéletesebb ima, a néma imádságnál, amikor a szavak elvesztik jelentségüket. „Amíg még szavakra van szükségük a barátoknak, akkor a kapcsolatuk még felszínes”57A néma imádság nem egyszeren a megelégedeség állapota, hogy minden úgy jó, ahogy van, hanem fokozo gyelem az Isten jelenlétére.58 Érdekes következtetést olvashatunk Buji Ferencnél, Jézus imádkozási szokására reektálva. Jézus, követnek azt javasolta, hogy ne szaporítsák a szót, amikor a Mennyei Atyával beszélnek, viszont órákat töltö éjjel imádságban. Buji szerint, úgy értelmezhetjük helyesen ez a meggyelést, hogy Jézus szavakkal röviden imádkozo és a többi idt néma imádságban töltöe.59 „Kevés az a pillanat, amikor olyan észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni jóság felragyogó nagyságába beleremegek és megértem, hogy  ilyen közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült örömmel szótlanul fohászkodom: köszönöm.”60 Az érzékel típus a küls ingerek hatására képes ráhangolódni Isten dicsítésére. Érzékszervei annyira aktív állapotban vannak, hogy nem tud elmenni egy virágos rét, vagy egy kecsesen hajladozó nyírfa melle, hogy ne váltsa ki belle az Úr magasztalását. Hamvas nagyon sok idt töltö a természetben, Isten ege ala. Bármire néze, nem tudta egyedül az anyag megtestesülése szerint értékelni. A madarak énekében gyönyörködve, sorba meggyelte a fekete rigókat, tengelicéket, vörösbegyeket, cinegéket, sárgarigókat. Majd elkerült egy papírdarab és elkezddö a dalok koázása. Egyre több titkot árultak el az erd daloló lakói. Végül egy igazi kihívás elé került Hamvas, amikor a fülemile énekét akarta lefordítani magának. Ha valaki éretlen, álla még csak pelyhedzik ezt a dalt gyönyörködéssel hallgatja. Aki már megbékélt sorsával, vágyait letee, az viszont megértheti a fülemilét. A dal értelme: „Amikor az ember az életen túljuto, s már nem akar semmit, az egyetlen ami foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, – búcsú a szépséges földtl, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.”61 54 55 56 57 58 59 60 61

Vö. Vila, Pablo, Martínez: Imádság és lelkialkat, 40-43. p. Hamvas Béla: Aranynapok in: A babérligetkönyv, 42. p. Hamvas Béla: Gyümölcsóra in: Silentium, 97. p. Bloom, Anthony: Az él ima, 14. p. Uo. 138 .p. Buji Ferenc: Az elfelejte evangélium, 55. p. Hamvas Béla: A tamariszkusz ala in: A babérligetkönyv, 119. p. Hamvas Béla: A madarak éneke in: A babérligetkönyv, 252. p.

13

PoLíSz

Imádság és meditáció Hamvas még a madárdalban is képes volt felfedezni a csordultig telíte szív ösztönösen megszólaló imáját. Ebbl is jól látható, hogy mennyire összekapcsolódo nála az imádáság és a természet. A bels csend megteremtésének, a felfelé, a befelé gyelésnek a természet életmegnyilvánulása nem lehet akadálya. „Az erdben felcsendül madárdal nem árt neki…Egyre jobban n az erd és egyre mélyebb benne a csend és egyre srbb a levelek hullása, és noha egyre hangosabb a madárdal– a csend szeme villanása-, már nem tud áthatolni az erdn.”62 Az erd, a természetbe belen emberi élet, a hegy imádkozó kezébe kulcsolt falucska, a rejteken áthaladó ösvény több, mint egy megejt táj Hamvas szemében. Corot: Gyalogút a templomhoz képe nyomán kifejti, hogy természet ala milyen jelenségeket ért: „A leveg, az erd színe, a napfény, a felh, a meleg, a pára, a harangszó…”63Mit kockáztat ezzel a k elentéssel? A templomot és a hozzá tartozó harangszó szakrális megnyilvánulását összeköti a természet hatalmas katedrálisával. Hamvas képzeletében a Corot képen misére harangoznak, ami negyedóra múlva kezddik. A fest nem az átmenetit, a múlandót ragadja meg, hanem az ideát, ami örök. De mégis az idtlenhez való hozzáférést a véges biztosítja. „A természetben lév kozmikus érintést, az érzékeknek ezt a bizonyos misztikus mozzanatát keressük”64 A szakrális tájra Plesu szintén a festészet kapcsán érze rá Tescani vidékén. Tájképfestk csoportját gyelte meg munka közben és elirigyelte tlük, hogy a szabad ég ala zhetik szellemi foglalkozásukat. Hivatásuk azért megejt, mert „megragadják a hely levegjét. A leveg. Testetlen szerzemény, pára, amelyben érzdjék Isten illata.”65 Hamvas lelkesedése Thoreau iránt letagadhatatlan, amikor a világtól való elvonulásáról ír. „El kell képzelni, hogy ez az ember java férkorában, bár komoly iskolákat végze, egy napon hátat fordíto a civilizációnak, kiment a vadonba, fatörzsekbl házat építe, vadászo, halászo, fát vágo, szánto, és egyedül volt két álló esztendeig.”66 Igen, kimenni, elvonulni, házat építeni és bels szobát nyitni az égre. A küls körülmények megteremtve. Senki sem vádaskodhat, hogy demonstratív lesz az imádság, hisz annak a magányban kell beérnie.67 Ha a közönség nem is kísért a meditáció és az imádság ala, valami mégis eltéríthet a helyes felfogástól. Vila az imádkozó habitusok jellemzésénél nem csak a pozitívumokra tért, ki, de a veszély forrásait szintén részletezte. Az ösztönösen megérz típusnál felmerült két tényez, ami Hamvast érinti. Az egyik a lélek bugyraiba történ féktelen, paralan és kontrolálatlan kalandozás.68 Hamvas tisztában van a lélek sötét éjszakájának vonzerejével. Int példaként sorolja azokat, akik odavesztek a kalandozás során: Hölderlin, Schumann, Baudelaire, Nietzsche, Gogol, Van Gogh. 62 63 64 65 66 67 68

14

Picard, Max: A csend birodalma, 112-113. p. Hamvas Béla: Antik és modern tájkép in: A babérligetkönyv, 53. p. U.o. 55. p. Plesu, Andrei: Tescani napló, 15. p. Hamvas Béla: Thoreau in: A babérligetkönyv, 224. p. Holger Finze – Michaelsen: Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban, 33. p. Vila, Pablo Martínez: Imádság és lelkialkat, 44. p.

A történelm faggatása Több helyen plasztikusan megfogalmazza, hogy mi vár azokra, akik elmenekülnek a valóság ell a meditatív lebegésbe. „…a határon nem túlmenni. Semmi tilosat meg nem érinteni. Aki az égi kenyeret mértéktelenül zabálja egyenesen a pokolba tart.”69A Karneválban pedig Márkus a túlvilági utazásról visszatért Bormester Mihály számára ad tanácsokat az élmény/tudás feldolgozására. „Akit a túlvilág gyönyöre elkap, az képes lehunyt szemmel ülni, miala körülöe családja koplal, koldus nyöszörög, háború van, forradalom, ö csak egyedül marad, önmagában, a benne lév határtalan édes bizonyosság bódulatában.”70 A másik veszély, amivel az ösztönösen megérz típusnak szembe kell néznie, hogy elmosódnak benne az imádság és a meditáció határvonalai. Belekerülhet abba a tévedésbe, hogy imádság helye mantrát, keresztyén elmélkedés helyet transzcendentális meditációt alkalmaz.71 Hamvasnál ez a veszély valós. Meditációs objektumai közö megtaláljunk Szent Anselmus, Aquinói Tamás, Bonaventúra, Johannes Fécampiensis egy-egy imádságát, Kempis Tamás meditációként induló és imádsággal végzd elmélkedését, valamit Cyprianusnak az imádkozáshoz írt útmutatóját. Ez felébresztheti bennünk a gyanút, hogy Hamvas nem te különbséget a ke közö. A spanyol hódító és a japán szamuráj sorsazonosságát elemezve kimutatja a tevékeny életük háerét. Francisco de Aldana és Toyotomi Hideyoshi aktivitásukhoz a szent magány, a szemléldés forrásából meríteek ert. A spanyol misztikus szerzket elemezve Miguel de Molinosról jegyzi meg: „A nyugalom, más szóval a béke, ismét más szóval a hallgatás, vagyis az elmerülés, magány, meditáció, tulajdonképpen ima. Szótlan és lángoló sóvárgás Istenre.”72 Az sem vigasztalhat meg minket, hogy Hamvas számára a legnagyobb rang, ha valaki/valami meditációs objektummá válik. Néhány gondolkodó, mint Nietzsche vagy Hérakleitosz, tájak, de csínján, nk, éllények óvatos mértékkel váltak meditációs társaivá egy életre. „Állandóan, gyermekkoromtól fogva szüntelen meditációs tárgyam volt Isten…”73 Lényeges sarokpontokat találunk, ami elválasztja az imádságot a meditáció nem keresztyén formájától. A keresztyén meditáció lehet az ima elkészítése. Sok esetben a meditáció átvált imádságba, ez egyébként Hamvas Naplójában teen érhet. Viszont az imádság soha nem válhat meditációvá.74 A keresztyén imádság él kapcsolat Istennel, nem egyszeren egy vágyo állapot vagy érzés. Ebbl következik, hogy a szellem nem passzív, hanem aktív állapotba kerül. Nem ellazulás, hanem fokozo koncentráció.75 Az elme kiüresítése nem a végcél, hanem az Isten befogadása eli állapot. Ezt is inkább helykészítésnek nevezzük, a minségileg magasabb számára.76 A keresztyén elmélkedésnek célja Istent jobban megismerni, az akaratát sajátunknak 69 70 71 72 73 74 75 76

Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból in: Silentium 57. p. Hamvas Béla: Karnevál III. 80-81. p. Vila, Pablo Martínez: Imádság és lelkialkat, 44. p. Hamvas Béla: Santa soledad in: Hamvas Béla 33 esszéje, 214. p. Hamvas Béla: Farago fejek in: A babérligetkönyv, 232. p. Bloom, Anthony: Az él ima, 67. p. Vila, Pablo Martínez: Imádság és lelkialkat, 198-199. p. Nigg, Walter: A misztika három csillaga, 87-88. p.

15

PoLíSz tudni. Ehhez a legjobb irányzék az igéje, ami a lélek sötét éjszakáján keresztül, mint fényes esthajnalcsillag vezet.77 Hamis az a felfogás, hogy az imádságot ki lehet váltani meditációval vagy szavak nélküli imával. „Ne akarjuk az Istennel való találkozást, a róla való gondolkodással helyeesíteni.”78 Hamvas nem csak koncentráltan meditált Istenrl és néma fohászokat mondo, hanem megszólítoa t, a legnagyobbat. Imádságaiban többek közö Úrnak, Él Szónak, Drága édes jó Atyának, Szerelmemnek, Jóságos mennyei Jézusomnak, édes Mesternek, Gondviselésnek, Teremtnek szólítoa. Dadogva, de beszélt vele, valahogy így: „Hozzád minden ermmel kiáltok és könyörgök, szenvedésembl, melyet magam idéztem s idézek magamra. Légy velem jóságos Jézusom, drága Megváltóm. A Te kezedbe ajánlom lelkemet, a Te szent kezedbe, hogy tégy velem, amit Te akarsz, Gondviselm. A Te akaratod legyen meg, s nem az enyém, mindörökké. Ámen.”79 (Telkibánya, 2011. augusztus 8-21.) (Elhangzo az MRE Doktorok Kollégiuma, Irodalmi és nyelvi szekció ülésén Debrecenben, 2011. augusztus 24-én, a szerk.) Irodalomjegyzék Biblia, Kálvin Kiadó, Bp. 1997. Bloom, Anthony: Az él ima, Odigitria – Jel Kiadó, Bp. 2010. Böhme, Jakob: Christosophia – avagy a Krisztushoz vezet út, Kairosz Kiadó, Bp. 2009. Buji Ferenc: Az elfelejte evangélium, Kairosz Kiadó, Bp. 2006. Gyökössy Endre: Isten elfelejte nyelve, az álom, Szent Gellért Kiadó, Bp. é.n. Hankiss Elemér: Az ezerarcú én, Osiris Kiadó, Bp. 2005. Hankovszky Béla: Jézus és a Miatyánk, Petcz Mihály Alapítvány – L’Harmaan Kiadó, Bp. 2009. Hamvas Béla 33 esszéje, Bölcsész Index, Bp. 1987. Hamvas Béla: A babérligetkönyv – Hexakümion, Életünk könyvek, Szombathely, 1993. Hamvas Béla: Antológia humana, Medio Kiadó, 5. kiadás, 1996. Hamvas Béla: Karnevál III. Medio Kiadó, Szentendre 1999. Hamvas Béla: Naplók I-II. Medio Kiadó, 2010. Hamvas Béla: Silentium – Titkos jegyzkönyv – Unikornis, Medio Kiadó, é.n. Hebb, Donald O.: A pszichológia alapkérdései, Trivium Kiadó, 7. kiadás, é.n. Hoolger Finze Michaelsen: Miatyánk – felfedezések az Úrtól tanult imádságban, Kálvin Kiadó, Bp. 2006. Márai Sándor: Napló 1984-1989, Helikon Kiadó, Bp. 2002. Nigg. Walter: A misztika három csillaga, Paulus Hungarus – Kairosz, Bp. é.n. Picard, Max: A csend birodalma, Kairosz Kiadó, Bp. é.n. Plesu, Andrei: Tescani Napló, Koinonia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2000. Vila, Pablo Martinez: Imádság és lelkialkat, Harmat Kiadó, Bp. 2009 Folyóirat: Lyukasóra, VIII. évfolyam 12. szám, 1999. december, és X. évfolyam 4. szám, 2001. április. Web: hp://www.irodalm elen.hu/node/6483,hp://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2001.08/08.html, hp://www.vigilia.hu/2005/8/daru.htm#1

77 Vila, Pablo Martínez: Imádság és lelkialkat, 195-200. p. 78 Bloom, Anthony: Az él ima, 75. p. 79 Hamvas Béla: Naplók I. 25. p.

16

A történelm faggatása

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA VII. RÉSZ

Magyarországi bolgárok Az „Együ jobb” rovat létezésének második évébe lépünk. A német, lengyel, cigány, szlovák és horvát nemzetiségi irodalmak múlt évi bemutatása, illetve a „X. Kárpát-medencei Keresztkötdések Konferencia” keretében elvégze els áekintés után folytatjuk a nemzetiségi irodalmakat bemutató sorozatot, az idei évben a bolgár nemzetiséggel kezdve a sort. A magyarországi bolgár irodalomra jellemz, hogy mind a Magyarországon születe, mind a felnként Bulgáriából ideérkeze és letelepede jelentsebb alkotók elssorban a magyar nyelvet használják a bolgár helye. Érdekes e jelenség magyarázata az e sajátos nemzetiségi irodalom világába bevezet tanulmányban. Köszönöm Szvetla Kjoszevának a bolgár összeállítás elkészítéséhez nyújto konzultációs segítségét. Konrad Sutarski

Szvetla Kjoszeva

Az irodalom nyelve Még az irodalom legnépszerbb meghatározásai is igényelnek bizonyos csoportosítást: nemzetiség, nyelv, történelmi idszak stb. alapján. Amikor nemzeti irodalomról, vagy nemzetiségi irodalomról beszélünk, szintén jelen kell lennie egyfajta csoporudatnak: közös vonások, közösség, amihez szól, bármennyire is átírja ezeket a fogalmakat a mai kor. Az irodalom legfontosabb jele a nyelv, amelyen íródik. Ilyen értelemben könny lenne azt mondani, hogy azt, amit bolgárul írtak (függetlenül aól, hogy Magyarországon vagy máshol) az a bolgár irodalom része, és az, ami magyarul íródik az a magyar irodalom része. Vajon nem változnak-e meg a nemzeti irodalomról alkoto fogalmaink most, amikor a területi elv messze nem a legfontosabb alkotóelem a világ elrendezdésében? Világos, hogy nemcsak azokról a szerzkre gondolunk, akik egy meghatározo területen élnek. Még azokra sem, akik azonos nyelven írnak – mert mi is történik azokkal, akik nyelvet cserélnek? Vagy lakóhelyet változtatnak? Vajon Dimiter Dinev (Ausztria) és Il a Trojanow (Németország) nem bolgár írok is, függetlenül aól, hogy németül írnak? Ugyanezt a kérdést fel lehet tenni a magyarországi bolgár írókkal kapcsolatban is, akik mveiket fleg magyar nyelven írják – Teodor Radevszky, Szvetoszlav Sztojcsev, Krisztina Hadzsipetkova és Toso Doncsev. De még ele, tekintsük át röviden hogyan reektálták a világot az els bolgár írói próbálkozások Magyarországon. A mai bolgárok a XIX. század végi és a XX. század 17

PoLíSz eleji gazdasági emigránsok utódai. Az els önreexiós írások mkedvelk mve, az oral history az alapjuk, vagyis els kézbl tájékoztatnak a bolgárkertészek életérl. Úör munkát végze ebben a vonatkozásban Penka Csangova (1917–2011), a Pod Szlanceto na Ungaria (Magyarország napja ala) cím könyvével (Szoa, 1989). Az  tollából származnak a magyarországi bolgár portrék is, amelyeket a Balgarszki veszti (Bolgár Hírek) 2004-es számaiban lehete olvasni. Vannak nem publikált anyagai is, amelyek a magyarországi bolgárok számára, ha nem is irodalmi, de dokumentális értékkel biztosan rendelkeznek. Ezzel az önreekciós vonallal párhuzamosan, olyan érdekes írói példával is rendelkezünk, amely tematikusan nem azonosul a bolgársággal. 1923-ban jelent meg Magyarországon egy novelláskötet kes címmel: Csipkerózsika fel akar ébredni/Az ember, aki tapsot érdemelt, a szerzk Lantos József és Dimitro Dimiter. Dimitro Dimiterrl szinte semmi biztosat nem tudunk. A rövid bevezetbl, amit az újságíró Lantos József írt, tudjuk, hogy egy bolgár barátja elbeszéléseit fordítoa le magyar nyelvre, hogy ez legyen az „els találkozásuk a magyar közönséggel”. (Részletesebben lásd: Haemus, 2010/1.sz. Kjoszeva Szvetla: Ki Dimitro Dimiter?). Dimitro Dimiter valódi személyisége ismeretlen marad, tele titokkal, legendával, amely minden irodalmi hagyomány kezdetén található. Úgy gondolom, ez a két irányvonal jellemzi a mai bolgár írókat is Magyarországon. Szvetoszlav Sztojcsev és Teodor Radevszky inkább kozmopolita gondolkodású, témáikban nehezen találunk olyant, ami tipikusan bolgár, mveikben távoli földeket és kultúrákat, illetve az absztrakt világát helyezik eltérbe. Krisztina Hadzsikosztova és Toso Doncsev egy inkább földhözragadt világot ábrázolnak, amely a körülöük lév emberek története, de éppen ezért él és lüktet. Hajlandó lennék engedni annak a kísértésnek, hogy ezt a szerzk személyes történetével kössem össze. Amíg az els két szerz els generációs bevándorló, magának kell megtalálnia a helyét ebben az új világban, az utóbbi két szerz harmadik-negyedik generációs bolgár család leszármazoja, akik integrálódtak a magyar társadalomba, számukra a bolgárság, az óhaza hozzáado egzotikumot jelent a világlátásukban, szemmel láthatóan jelents szerepet játszik a mindennapjaikban, de anélkül, hogy ez fájdalmas lenne, vagy pedig lemondásokkal illetve magányossággal párosulna. Amíg Doncsev eddigi munkáiban a bolgár inkább marginális maradt, csak hozzáado couleur local a barokkos történeteihez, Hadzsipetkovánál szemtanúi vagyunk egyfajta elszámolásnak a múlal, ami megtisztuláshoz vezet, és új perspektívákat nyit a szerz el. A másik érdekes jellemz, amit meg kell említenem, hogy mind a négyük számára a magyar az elsdleges nyelv, amin írnak. Függetlenül aól, hogy Sztojcsev és Radevszky számára ez tanult nyelv, amit ére korukban sajátítoak el, imponáló ez az erfeszítés, amivel a körülvev világot ezen az új nyelven írják le. Sajnos, magyarországi bolgár szerzkrl nincsenek kutatások, melyek segítségével bepillanthatnánk írói laboratóriumaikba, ezért i most egy másik, szintén külföldön író bolgárt idéznék, Dimiter Dinevet: „Ha idegen nyelven ír az ember, mindig a legközvetlenebb utat választja az ado eseményhez. Ha nincs mirl mesélnie, ezt már a harmadik mondatnál észreveszi. Kevésbé tudja becsapni önmagát, mert az önbecsapás módszerei sem olyan tökéletesek, mint anyanyelven. A másik fontos aspektus, 18

A történelm faggatása hogy idegen nyelven írva jöem rá, milyen kevés szóra is van szükség egy történet elmondásához. A bizonytalanság, amely állandó útitárs, gyelmesebbé tesz, és arra ösztönöz, hogy hosszabb ideig gondolkozz el minden egyes mondatodon.” (Biszera Dakova interjúja, liternet.bg) Hadzsipetkovánál és Doncsevnél, függetlenül aól, hogy mindkeen tökéletesen birtokában vannak a bolgár nyelvnek, visszafogoság érezhet e nyelv használatával kapcsolatban. Az önfordításról sok érdekes gondolat van forgalomban, de sajnos, íróinkkal kapcsolatban nem tudom gazdagítani ezek sorát, mivel k ódzkodnak aól, hogy írásaikat maguk fordítsák le. Több magyarországi bolgár íróval dolgoztam írásának fordítása kapcsán. Érdekes az, hogy bennük élnek jellegzetes, talán gyerekkorból hozo sajátos bolgár kifejezések, amelyeket átülteek magyarra (fleg idiómákra és frazeologizmusokra gondolok), ezért fordításnál nagyon fontos a közvetlen együmködésük ahhoz, hogy a szöveg minél teljesebben érvényesüljön bolgár nyelven is. Vannak bolgár írók Magyarországon, fórumunk is van, amely helyet ad nekik – a Haemus folyóirat, amely már 20 éve ad ohont a bolgár kultúrának i, Magyarországon. Túlzás lenne azonban bolgár irodalomról beszélni Magyarországon (Doncsev Toso: A magyarországi bolgárok irodalma. Kisebbségkutatás. 2008/3). Beszéljünk inkább írókról, akik kapcsolatban vannak a bolgársággal, és maguk ismerik el a közösséghez való tartozásukat, függetlenül aól, hogy ez tükrözdik-e vagy sem közvetlenül alkotásaik témájában. (Genát Andrea fordítása)

Dimitro Dimiter

Doktor Manoli (részlet) Manoli, a atal falusi tanító nem tudo aznap éjjel aludni. Szinte hallani vélte még anyja szívet tép zokogását. Lelki szemei el újra végigvonult a temetési szertartás, amelyen örökre búcsút kelle vennie szerete öccsétl, aól a drága, kedves útól, aki lelkileg is hozzátartozó, igazi testvére volt. – Talán jobb így neki, – mondoa magában. – Mi is várt volna rá az életben? Csak a nélkülözés és tengdés fájdalmasan színtelen napjai. Szemei el föltnt öreg, szfej apjának megtört alakja, aki egy hosszú, munkában eltöltö élet alkonyán nehéz roboal kínozza fáradt testét, hogy száraz kenyeret tudjon juatni nagyszámú családjának. – Ez legyen az én sorsom is?! – tört ki lázadó keserséggel. – Nem! Azért sem! Határozta el magát. Kitör innen a kilátástalan tengdés reenetes völgyébl, és elindul vakmeren, dacosan oda, ahol több reménnyel int felé az élet. Így történt, hogy Manoli, néhány koplalással megtakaríto llérrel a zsebében, megjelent a fvárosban. 19

PoLíSz Szinte fanatikus szenvedéllyel vetee rá magát az orvosi tudományokra, és amikor az egyetemet elhagyta, nemcsak egy szépen kiállíto diplomát, hanem gazdag, alapos képzeséget vi magával. Szeme el csak kitzö célja lebege, amelyen túl semmi sem érdekelte. Hosszú évekig élt így zavartalanul, amikor új változást hozo életében egy asszony. Állami tisztvisel özvegye volt. Szegényesen éldegélt szkre szabo nyugdíjából. S még ebbl is nagyon gyakran volt kénytelen drága orvosságra költeni. Manoli orvost sokszor fölkereste, aki – mint többi ingyenes betegeit – t is gondos lelkiismeretességgel gyógykezelte. Az özvegyasszony egyik látgatása alkalmával üresen találta az orvosi rendelt. Másnap újra megjelent, és bár a többi várakozók már eltávoztak,  továbbra is o maradt. Egyszer csak látja, amint a szomszéd szoba ajtaja kinyílik, és megjelenik sápadtan Manoli. – Doktor úr, ön beteg?... Miért nem szólt nekem? És ilyen egyedül van. Ennyire elhagyatva. Kérem, szerezze meg nekem azt az örömet, hogy hálából a maga végtelen jóságáért, egy kicsit tördhessem magával. El az idtl kezdve, odaadóan ápolta az özvegy a beteg orvost. Az együlét közelebb hozta ket egymáshoz. Az asszony megismerte a fér egész életét és óvatosan, de annál céltudatosabban arról igyekeze meggyzni t, hogy csak úgy töltheti be nemes hivatását, ha van egy méltó társa, aki gondját viseli, és mindenben segítségére szolgál. Az orvos sokáig küzdö magában. Aól tarto, hogy ha a nnek beleszólása lesz az életébe, akkor más irányba fogja eltéríteni. De megnyugtaa magát avval, hogy a n szívbajos, akinek nyugodt, csendes életre van szüksége s így nem fogja kívánni tle, hogy a többi emberek üres, szórakozást, léha örömöket hajszoló életét utánozni. Szóval, a kötelességének él, egyedül járó, elzárkózo fér feleségül vee az özvegyet. Manoli doktor ezután sem változtato eddigi életmódján; st ha lehet, még nagyobb buzgalommal folytaa azt. Az asszony kezdetben még megelégedeen alkalmazkodo urához, késbb azonban mind ersebben jelentkeze lelkében a vágy, hogy barátnit és az ismers asszonyokat utánozza. Egy nap a férje azon lepte meg, hogy divatlapot forgat. Úgy te, mintha nem ve volna semmit észre. Azt azonban tényleg nem vee észre, hogy a n elvigyázatosan többször beszélt vele a színházakról, a hangversenyekrl, a mulatságokról; több gondot fordíto maga és férje öltözködésére s hízelkedve, ravasz ni fortélyokkal mind biztosabban haladt a célja felé. Úgy látszo már, hogy tényleg sikerült is neki Manoli szigorúan megállapíto életmódját megváltoztatni. Eljö végre egy este, amikor mindkeen elegánsan kiöltözve készüldtek egy mulatságra, amelyen való megjelenésük föltétlen szükségességét a feleség ragyogó dialektikával és gyöngéd kedveskedéssel bizonyítgaa. Már a kilincsen volt a n keze, amikor az ajtó sebesen föltárult és egy szegényesen öltözö asszony lépe be: – A am megint nagyon beteg – szólo felindulástól remegve –, bocsásson meg doktor úr… Kérem, segítsen rajta… 20

A történelm faggatása Evvel összeese az orvos lábai el. Manoli doktor végigsimítoa a homlokát. Ránéze a feleségére. – Én nem mehetek ma el. Sem ma, sem máskor… Látja… érdekes… tudom, maga most el szeretne vinni engem. Máma és holnap és mindennap. Nem maradna id kutatásaimra. Szegény ember vagyok, gazdagokat kellene kezelnem, hogy gyzzem a kiadásokat. Föladnék fokozatosan mindent, amiért eddig éltem. És ezt maga tenné velem, aki két évvel ezel ugyanígy jö hozzám, mint most a szerencsétlen. Az orvos közben fölemelte a beteget a mtasztalra, kigombolta annak ruháját, ráhajlo a szívére és gondosan végig vizsgálta. – Az asszonyt ismerem, gyönge a szervezete. I komolyabb baj nincs. Hamarosan magához fog térni. De… ne zavartassa magát, ha menni akar… Választhat! Elmegy szórakozni, vagy i marad ennél az asszonynál, amíg én megnézem, mi van a kisával. Az asszony mereven állo a helyén. Arca sápadt, az ajka remeg. Hirtelen ledobta magáról a selyemköpönyeget, amely elhalóan lágyan zizege, mintha ers kéz szorítása ala színes virágok szirma halna meg. Fehér köpönyege után nyúlt és várakozó némaságban határozoan csenge a hangja: – Maradok!

Radevszki Teodor

Hobby (részlet) Jobb híján a verfényes téren álltam, és néztem a monumentális szoborcsoportot. Vagy egy tucat jobb sorsra érdemes gura néma nyögések közepee hatalmas sziklát húzo. A munka dala – ez volt e m költi címe. Buenos Aires egyik nevezetessége. Egymagamban voltam, és unatkoztam. Leroskadtam egy padra. Nagyon meleg volt. Ilyenkor a legvédtelenebb az ember. A képtelen gondolatok pedig csak arra várnak, hogy megostromolják képzeletünket. Mint most is. Tiszta rület! Vajon a hajószakács barátom képes-e elbeszélgetni ezekkel a kfej gurákkal? Hobbiból. És mi lenne, ha én is megpróbálnám? Igaz, semmi tapasztalatom nincs, de úgyis csak játék az egész. Közelebb léptem, és körülnéztem. Sehol senki. Lehet kezdeni: – Hé, hova cipelitek ezt a követ? – kérdeztem hangtalanul. Az élen álló felemelte madárürülékkel koronázo fejét, és rám néze. – A célhoz! – válaszolta. – Egyébként ez nem k, hanem egy nemes eszme jelképe; de különben is, mi köze hozzá? Netán ön is a szimbolikus kompozícióhoz tartozik? Tetszeni akartam. Kinek, máig sem tudom! Így szoktam meg. – Egy valódihoz, de nem mindegy? Csak azt akartam kérdezni: merre van a cél? – Elünk. – S hogy kerültök oda? – Egyszeren. Mindig elre kell menni. – Mikor értek célhoz? 21

PoLíSz – Azt mondták, nemsokára. – Mikor mondták ezt nektek? – Amikor megsznt a hegy, és helyee megalkoak bennünket. Meg voltam lepve a riporteri teljesítményemtl. – És amikor megérkeztek, mire használjátok majd ezt a követ? Pardon, kbe vése eszmét. – Eszme, kbe vése szimbóluma – k avíto. – Építéshez. – Mit fogtok építeni belle? – Egy ennél is nagyobb új talapzatot. – Az minek? – Mert ezen nem férünk el. – Miért? Mire gondolsz? – Mert közben a fenti eszme is növekedni fog. Elmélet lesz belle. – Ez lenne a cél? – Nem. A végs cél: a tökéletes szimbolikus ideológia. Egyszeren helyet cserélünk! Önök a szimbólum, mi a valóság. – Van ennek értelme? Valahonnan hátulról egy liheg hang ingerülten közbeszólt: – Ide gyeljen! Mi, ásványgurák, akár tetszik, akár nem – mert nekem sem –, a maguk félreérte libidójának egyértelm áldozatai voltunk. Évezredeken keresztül mi magyarázgauk pironkodva medd erlködésüket. De ahelye, hogy fecsegne, nem lenne jobb, ha idejönne, és húzná a kötelet?! Ideje megszokni! – Nono! Lassabban a tesel! – kezdtem hátrálni. – Mivel vádolnak? – Hogy kaparással kikaparták a hegy méhébl a valóságosat, és szimbólumot faragtak belle.

Villánykövesd

22

A történelm faggatása – Nem faragtam semmit… Én csak egy turista vagyok… és a melegtl egy kissé… – hebegtem. Úgy tnt, mintha le akarnák tenni a kötelet, és le akarnának szállni a talapzatról. Futásnak eredtem. – Ezen a bolygón már régóta mindenki turista, de nem sokáig! – kiabáltak utánam, és kifütyültek. A tér szélén megálltam, és visszafordultam. Nem aól féltem, hogy az elmeszesede, klábú eszmehordók utolérnek, hanem – ha elhagyják a talapzatot és szétszóródnak a közeli parkba – hogy engem fognak megvádolni egy szimbólum életre keltésével, ami egyenl az istenkáromlással. Mert köztéri illúziókkal klónozási kísérleteket végezni bn. Szerencsére nem történt semmi. Szimbolikus dalra fakadtak, és folytaák szimbolikus útjukat. Játszadozó gyerekek megrázták a padot, amelyen ültem. Úgy tnik, elszenderedtem egy kicsit. Riadtan felkaptam a fejemet, és körülnéztem. Semmi. Csak a remeg forróság és a szoborcsoport monumentális délibábja…

Doncsev Toso

Esmeralda és a megtaposo fátyol 1954 tavaszán a Budapest-Gödöll-Hatvan-Gyöngyös-Eger buszjáraton i abb Varsádi László egy csinos lány melle kapo helyet, akinek kisméret bröndjét udvariasan az ülések felei csomagtartóba akarta tenni, ám a atal teremtés tiltakozo, végül némi évd huzakodás után, vérvörös arccal engede a szelíd erszaknak. Lacikának e kis incidens ellenére sikerült szóba elegyednie Hevesi Nellikével, st kikönyörögte a lány címét és munkahelyének telefonszámát egy jövend randevú reményében. A atalok megtetszeek egymásnak, és az unokavérem hamarosan bemutaa nekünk szíve választoját. 1955 júniusára tzték ki a menyegzt, a polgári a XII. kerületi tanács anyakönyvvezetje el zajlo le pénteken, a templomi esküvt pedig vasárnapra tervezték Gyöngyösön, mert az egyházi áldást az állásuk mia a munkahelyükön titokban kelle tartani. Nelli a Tervhivatalban dolgozo titkárnként, Laci meg üzemmérnökként a Magyar Optikai Mveknél. A menyasszony úgy döntö, hogy ahhoz hasonló ruhát csináltat, mint amilyet talán Rita Hayworth viselt egyik utóbbi lmjében: vagyis hosszú, sr fátyollal lefedeen megy az oltár elé, és csak a szent esküt követen, immár feleségként hajtja fel a kandi tekintetek ell véd csipkeleplet, hogy még bámulatosabb legyen a hatás és a meglepetés a násznép el. Mindenkinek tetsze az ötlet, csak az anyós, Manci néni makacskodo kitartóan. Amia aggódo, hogy a népek még azt hiszik, hogy a, a pesti mérnök úr valamiféle csúfságot vezet az oltár elé, azért van srn lefátyolozva. Hiába magyarázták a megdöbbentés elnyeit, hiába gyzködték mindenrl, nem engede a negyvennyolcból, azt akarta, hogy már a bevonuláskor ájuldozzon a tömeg Kornélia szépsége láán. A vita Manci néni érthetetlen csökönyössége mia annyira elmérgesede, hogy Nellike a földhöz csapta a fátylat, megtaposta és k elentee: ha az  esküvjén még a meny23

PoLíSz asszonyi ruha tekintetében is az anyósa akarata érvényesül, akkor  márpedig nem lesz Varsádiné Isten szent színe el. Manci néni elájult, vagy legalábbis jól mímelte a rosszullétet, ezért a férje meg a vére felesége a hálóban ápolták, a vlegény a zokogó menyasszonyt a fürdszobában vigasztalta, úgy, hogy a végén neki is csupa rúzs le az arca, apám és anyám az örömapát és örömanyát az ebédlben puhítoa, Ica pedig fogta a meggyalázo és megkoszolódo fátylat, és a verandán lev asztalnál ollóval megkurtítoa, hogy láthatóvá váljon a menyasszony szép, szabályos szája, és csak az orrát és a szemét takarja a csipke. A kényes varróni feladat ellátása után bement a hálóba, és azt mondta fojto, de indulatos hangon a sógornjének, hogy ha eddig nem kapo még két egyforma jólirányzo pofont a férjétl, ami nagyon hiányzo már neki, akkor  tépi meg a frissen ondolált frizuráját, és szénás szekérhez fog hasonlítani a feje, de akkor is elmegy az Isten házába, mert nem teheti tönkre két szeret szív boldogságát, nem csinálhat világbotrányt az egész város szeme láára. Szombaton, amikor mi, gyerekek, Ica nénivel megérkeztünk, egészen más volt még a hangulat, minden olyan örömtelinek ígérkeze. Ica néni bocsánatot kért Mancikától a régi sok sértés mia, mert ugyan kibékültek apámék esküvjén, de azután is folyton piszkálta, ugraa, gúnyolta azzal a csíps nyelvével gyerekkori jó barátnjét. Most mindenkiben túláradt a szeretet, és a sógornk egyesült ervel, jókedvvel sütöek, fztek, készíteék a lakodalmi ebédet. Este a kertben a sárgabarackfa és a fészer közö kihúzo függöny el, az alkalomra eszkábált emelvényen a szkebb rokonság részére Ica néni meg Laci bácsi újból eljátszoa a Notre Dame-i toronyr nagy jelenetét, ám ez nem olyan érzelmesre sikerede, mint az egykori sbemutató. A hasunkat fogtuk a nevetéstl, ahogy Ica néni kényesked, selypít hangon, felcserélt szerepben szerelmet vallo a felismerhetetlenségig eltorzíto púposnak. Aztán még fürdruhára vetkzve és hosszú parókában eladtak egy részletet, a Tarzán megmenti a szke szépséget cím, saját egyfelvonásos darabjukból, végül Laci bácsi – németül, egy csukaszürke tiszti kabátban, horogkeresztes karszalaggal – kirobbanó sikerrel utánozta Hitlert, mert külsleg hasonlíto rá: ugyanolyan légypiszok bajuszt viselt az orra ala, s most ugyanúgy a szemébe lógo a homlokára nyalt haja, mint a Führernek. Vasárnap éjjel a menyasszonytánc után kiújult Manci néni derékzsábája és emia ágynak dlt, hétfn Ica néni az iasszonnyal keesben mosogaa el az ötvenfs násznéprl reájuk maradt szennyes edényt. Manci néni Ica nénénkkel ellentétben sohasem szólt egy rossz szót sem az ángyáról nekem meg a nvéremnek, amikor minden nyáron egy hónapot lenyaraltunk náluk, és hétköznap esténként a szokásos kártyapartnerek helye velünk játszoak rablórömit, vagy az esti kamilla tea és rako palacsinta melle a régmúlt idkrl anekdotázgaak. A számtalan sértést és bántást magába fojtoa, éveken át dédelgee, de mint késbb kiderült, sohasem felejtee el, és sohasem bocsátoa meg. Az anyós és a meny kibékült egymással az els unoka megszületése után, a másodiknál, a trónörökös világra jöekor, pedig szinte már felhtlenné és szereteeljessé vált kejük kapcsolata is. Évek múltán már Manci néni maga is úgy hie, hogy a fátyolos ötlet tulajdonképpen a sógorné volt, Ica szorgalmazta minden áron, mindenki tiltakozása ellenére, ki nem élt színészni ambíciói mia. (Részlet a szerz „Ica néném elátkozo boldogsága” c. regényébl.) 24

A történelm faggatása

Sztojcsev Szvetoszlav

Fecske, ezüstfénynél Fönt a fészekben éhes ókák. Csiripel a kismadár. Lent a mélyben összetört fecsketojás. A természet lutr a. Az ösztönös árulás, az élet diadala. Melyiket dobja el? A fölöslegeset. És melyik az?… Repülj, repülj madárka! Holdfényes éjszaka, rossz álmokkal. Gyereksikítás, aztán újra csönd. Botladozó léptek, edten dolgozó szív, pislogó, nem látó tekintet. A kislány kikászálódik az ágyból, és az ablak felé indul. Mögöe nyílik az ajtó: – Mi baj, lányom? A kislány a holdat nézi, a csillagos eget. – Félek, anyu! Nézd meg azt a csillagot, o! O lakik Júdás.

Képcsarnok Poros, pókhálós padlás. Régi fényképalbum megsárgult képekkel. A megörökíte múlt. Az egyiken – atal, simaarcú katonatiszt. A másikon – atal házaspár. A harmadikon – két mosolygós gyerek, ú és lány. A következn – peregnek az évek – két öregember, fér és n. Sok-sok kép, sok mosolygós gyerekkel, kislányok és kisúk. Az utolsó képen – egy szke hajú lány, szeme szomorkás és kérlel, ajka félreérthetetlen szavakat formál: „Apa! Nekem is lesz mostohám, ha anya meghal?” Kaan a fényképezgép, vakító fény; és minden olyan szép és emberien igaz.

Hadzsipetkova Krisztina

Élet Poliban (részlet) Falun az ismeretlenek kigyelésének menete volt. Ez is egy volt azok közül a rítusok közül, amelyek Polira olyan nagymértékben jellemzek voltak. Az öreglányok csapatokra oszloak, és így köveék nyomon az áldozatot. Volt, aki biciklivel, volt, aki a padon ülve, de mind egyetérteek abban, hogy tudni kell, ki az az idegen és mi a célja. Általában, amint elhaladt az illet, már elkezddö a hangos találgatás arról, hogy ki lehet, mit keres i, a bátrabbak pedig utána is szóltak néhanapján, hogy „Hé, kinek az unokája vagy, kislány?” De ez volt a ritkább eset, általában csak a találgatás volt az, ami Poliban, akárcsak az ópium, szenvedéllyé vált ezeknek a nknek az életében. 25

PoLíSz Gizi mama és Kincses, mire odaértek a te színhelyére, ahol az idegen elhaladt, már nem találtak senkit. Tanakodtak egy ideig, hogy mi történhete, majd úgy döntöek, hogy utánamennek a dolgoknak, és elsétálnak a falu központjáig. A falu központjában egyébként mindig zajlo az élet. Rengeteg kocsma volt, a Régi Éeremben pedig esténként msor és néhanapján még élzene is ment. Olyan volt ez, mint egy kulturális központ, ahol ha valaki tudni akart valamit, idejö, ide, ahol a történetek megszüleek, és ahol ugyanezek a történetek ugyanolyan hamar el is felejtdtek. Gizi a térre érve, hamar megpillantoa f pletykatársait, odasiete hát, majd gyorsan megkérdezte: – Na, mit tudtatok meg? Ki volt az idegen? – Koljo új felesége. – Kié??? – szólt Kincses mama, aki épp akkor ért oda. Meglepdö, hiszen Koljo a testvére volt. Tudta, hogy sok n volt a fér életében, ezt soha nem is tagadta, az ördög vigye el, de ez már a nyolcadik feleség volt, aki az évek ala megjárta Koljo ágyát és a falut is egyaránt. – Most hozta a szomszéd faluból… – szólt az egyik bajszos, Kincsesre néze, majd sejtelmesen hozzátee. – Abból a faluból… – Fúúúúj… – ordíto Gizi, aki nagyon jól tudta miféle népség lakja a másik falut. Mocskosak és büdösek voltak, állítólag, mert hát látni még senki nem láa ket. – Ez már a nyolcadik… Vajon mikor üldözi el innen? – folytaa Gizi halkan. Kincses mama még mindig nem szólt, volt annak már vagy húsz éve is, hogy összevesze testvérével, az okát már nem tudta, de arra emlékeze, hogy dühös volt, st, rjöngö, s amikor kiejtee ezek után Koljo nevét, soha nem felejtee el hozzátenni a „pokolba vele” nem éppen baráti kifejezést. Fleg errl volt híres Kincses mama, errl a kifejezésrl és arról, hogy soha nem mulasztoa megtenni ezt, amint mihaszna öccse szóba került szerelmi életének kudarca révén. – Hogy nem szégyenli magát… – buko ki végre belle a szitkozódás. – Koljo, te idióta… – hallgato el. Ebben a pillanatban az öreglányok szinte megmerevedtek. Egymásra néztek mintha valami történelmi eseménynek leek volna szem- vagy inkább fültanúi. Új pletyka születe, Kincses mama nem tee hozzá a híres mondatot, micsoda újság, meredt a semmibe Gizi, és fejében már különféle változatok szüleek arról, hogy fogja ezt majd mesélni holnap és majd azután is, mikor álmodozásából felverték az ismers, rongyosra használt szavak. – A pokolba vele… – mormogta Kincses, és ezzel a köd elszállt. Csönd és mély sóhajok váltakoztak. Minden véget ért, és az öreglányok fellélegeztek. Minden a régi volt újra. Már estelede, mikor Gizi búcsút ve, és elindult ohona felé. Kincses mama is úgy döntö, hazamegy a férjéhez, elmeséli neki a történteket és felvidítja t egy kicsit. Az ismers úton haladt, és az út végén pedig már meg is pillantoa a nagy házat, a kis udvart, az ohont. Ez a föld jelente neki mindent, szerete i élni. Csak azok a rusnya fák ne leek volna, amik a házát takarták, csak azokkal nem volt kibékülve sehogy sem. 26

A történelm faggatása Ezek ugyanis a focipálya részei voltak, amely pont a házuk el volt, ezektl a fáktól és bokroktól övezve, akár egy romantikus regényben. Kincses mama viszont nem szeree a dajkameséket, és igen zavarta ez a sok zöld szín, és a szomszéd is, az Icso, aki éjszakánként rendre o aludt a stadionban, valamelyik fa ala, mivel szent meggyzdése volt, hogy a rétet az UFÓ-k használják piszkos kis földöntúli ügyeik rendezésére. Így hát Icso, akár egy kitartó keresztes lovag, puskával és pálinkás üveggel indult neki a vadászatnak éjjelente, a lakók kis örömére. Kincses mamát is gyakran felverte a puska éles hangja, de döglö galambokon kívül soha nem találtak egyebet a hírhedté vált helyszínen. – I járt a Szte a… – szólt Iván, amint felesége belépe az ajtón. – Mit akart a szégyentelen? – Húst kölcsönbe, de elküldtem… – Jól teed! – bólinto Kincses, aki ki nem állhaa az asszonyt. Szte a régen lányának, Kátjának a barátnje volt, de már atalként is romlo teremtésnek számíto. Nevelszülei sokszor szégyenkeztek szerelmi ügyei mia, és mert híressé vált az „egy italért bármit” kifejezése kapcsán. Majd férjhez ment, szült pár gyereket, régi nagy szépségébl pedig nem maradt mára semmi. Rohadtak a fogai, nem szerete fürödni, és a rosszmájúak szerint a teheneivel aludt magányos estéken, mikor férjének a városban akadt dolga. – Elfogyo a Marika pálinkája, amit a múltkor hozo – szólt Iván, és Kincses mama tudta mi a teend ilyenkor, de ele elmesélte férjének, mi minden újdonság történt vele, amióta korán reggel elváltak. Marika egyébként híres volt ízletes rövid italairól és a még rövidebb rövidebb eszérl. Húsz éve ugyanis az asszony megcsalta férjét, az öreglányok kiszagolták, majd zsarolni kezdték vele. Azóta is sakkban tartják a bolondot, amint kifogy a készletük, vagy csak megszomjaznak. Kincses mama sem a boltban járt, ha pálinkázni támadt kedve, hiszen csak elejte pár megjegyzést Marikának, kétszer megnyomta a htlen szót és máris a nom nedvel tért haza, diadaliasan a ténytl, hogy még húsz év után is képes erre a csodára. Mire Iván végighallgaa feleségét és a legújabb fejleményeket, beestelede és sötétség borult Polira. Ezek után, mint mindig, az öreg megetee a csirkéket és elrendezgee az udvart, majd Kincsessel nyugovóra tért, csókot váltva, összebújva a meleg dunyha ala, várva az új napot, a holnapot…

Venezia (részlet)

27

PoLíSz

A magyarországi bolgár szerzk életrajzai K  S  1955-ben születe Bulgáriában, Dimitrovgrádban. 1979-ben szereze diplomát a Szóai Tudományegyetem történelem-lozóa szakán. Magyarországon 1984-ben telepede le. 1996-ban jelent meg Vízszintes függleges cím verseskötete. Több mint 20 éve mai magyar írók mveit fordítja bolgár nyelvre (Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Kukorelly Endre, valamint Füst Milán, Nagy László etc.). 1996-tól felels-, 2001-tl fszerkesztje a Haemus bolgár–magyar társadalmi és kulturális folyóiratnak. D D Életrajzi adatai ismeretlenek, valószínleg a XIX. század végén születe. 1923-ban jelent meg Budapesten, Lantos József magyar újságíróval közösen kiado, kes cím Csipkerózsika fel akar ébredni/Az ember, akinek tapsolni kell cím elbeszéléskötete. Dimitro írásait Lantos ültee át magyarra. R   T (1931–2008) lmrendez és író. Bulgáriában születe, de Magyarországon vált ismert alkotómvésszé, mivel majdnem ötven évig élt i. Több, mint 200 dokumentumlmet készíte, nagyrészt az MTV-nek. Munkáival több nemzetközi díjat nyert. Két elbeszéléskötete jelent meg: a Szigetlakók (1999–2000) és A 2003 éjszaka meséi (2004). Mindket két nyelven adták ki, Bulgáriában és Magyarországon. D  T  Szociológus, a szociológiai tudományok kandidátusa. Budapesten születe 1944-ben. Egyetemi tanulmányait a budapesti ELTE-n bolgár–orosz szakon végezte. 1991–98 közö a Bolgár Mveldési Ház igazgatója. 1995–98 közö a Bolgár Országos Önkormányzat elnöke. 1998–2000-ig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke. Jelenleg magyar diplomata, a Magyar Kulturális Intézet igazgatója Szóában. 1991–96 közö a Haemus fszerkesztje. Könyvei: Új idk bolgárai (tanulmányok, esszék, 2001), Ica néném elátkozo boldogsága (családi regény, 2006), A kun hercegn (elbeszélések, 2008). S   S   1959-ben születe a bulgáriai Gabrovóban. A szegedi egyetem magyar–nn szakán szerze diplomát 1985-ben. 1990-ig újságíróként dolgozo Szóában. Azóta Békéscsabán él. A Heti Mérleg cím városi lap fszerkesztjeként több éven át dolgozo. Els kötete, rövid lozokus prózaírásaival, Gondolkodó lét címmel jelent meg 1994-ben, a bolgár nyelv válogatás 1996-ban a Kandallótz címet kapta. 1999-ben jelent meg újabb válogatás, a Hajnali ösvények. H   K  1984-ben születe Budapesten, egy hegyvidéki, Polikraiste nev, kis bolgár falúból származó kertészcsaládban. A Budapesti Gazdasági Fiskola Külkereskedelmi Karán szerze diplomát. A Poli cim elbeszéléskötete 2007-ben jelent meg Budapesten.

28

A történelm faggatása

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE III. Lukáts János

Bn és bntudat (Németh László: Bn) Ha ez a könyv ötven évvel korábban, Ibsen Henrik úr mhelyébl került volna ki, sokkal nagyobb szerepet kapo volna benne egy bizonyos tárgy, talán még a zavarba ejten tömör címet is e tárgy nevével cserélte volna föl szerzje. A fontosságában lejjebbszállíto, de kegyelembl megtrt tárgy: az ébresztóra (Németh László szóhasználatában már csak: vekker). Jelkép az óra, s mint ilyen, elmond sok mindent azon dolgokról és személyekrl, akikkel kapcsolatba kerül, vagy még inkább: csak ketyeg a maga jelképiségében, és egy sor dolgot el sem kell mondania. A Bn kétségkívül a nagy Németh László regények közül való, vagy helyesebb úgy fogalmazni: beleillik, betagozódik a nagy regények közé. Azért persze nem ilyen egyszer ez, mert hogyan lehet négy sziklaszirt közé ötödikként beilleszkedni, különösen, amikor a sziklák közül még csak egy áll a helyén. Konkrétabbra fogva a szót: a Bn majd’ ugyanannyira kilóg e sziklasorból, mint amennyire közéjük tartozik, de a legfontosabb szempontból mégis egyenérték velük: a leírtak hitelében, az ábrázolás megszenvede mélységében. A Bn ugyanabból az alapból sarjad, mint a Gyász, amelyet megírása idrendjében követ (a Gyász: 1935, a Bn: 1937). Csakhogy, amíg Kurátor Zsó mindvégig a maga dunántúli falujában, módos középparaszt özvegyként vívja – a

halálon is gyzve – a maga küzdelmét, addig Kovács Lajos már a regény elején kirepül ebbl a fészekbl. Zsó benne él, természetes közeg számára a falu, a föld, a család, Kovács Lajos nem él benne, az  számára mindez elveszíti éltet erejét, egyszerre számon kér és támogató jelenlétét. Lajos valójában nem kiszakad környezetébl (még ha ohonról szökve távozik is), nincs valóságos, kényszerít társadalmi er, ami kivetné Abafalváról. A rokonok kegyelemkenyere, a nvére sikeres budapesti (rózsadombi!) munkába állása, a katonatárs felszínes ígérete, – de valójában a szknek érze falu, a világlátás igénye, vagy még inkább: valami generális rossz közérzet indítja útnak Lajost a város felé. A kicsinyke saját föld, a szl, mint reménybeli örökség, mindez inkább dédelgete álom, ami azonban nem olyan ers, hogy maradásra bírja. Abafalván Kovács Lajos egy a helyben megél-kallódó parasztúk közül, kiszakítosága-kitaszítosága Budapesten mutatkozik meg a maga eszt méreteiben. Nem abban, hogy katonatársa csak hitegee a tartós munkalehetséggel, nem abban, hogy nénje hátán csak nyg és kolonc a bumfordi vidéki ú, hanem abban, hogy mindinkább rádöbben a számára megszoko falusi, illetve a Budapesten megismert városi környezet kiáltó ellentétére. Ez a reenetes civilizációs szakadék már „a bn” elérzetét sugallja az olvasónak. 29

PoLíSz Lajos alázatos, és némiképp természetesnek tekinti ezt a szakadékot. Figyel és tanul, topográai ismereteit bvíti (mintha némiképp „Németh László iskolájába” járna), emberi kapcsolatokat igyekszik kiépíteni, és intézmények lényegét igyekszik kipuhatolni. Mégsem viszi többre (mai szóval) építipari segédmunkásnál. Lajos belenyugszik, hogy nem is képes többre ennél a munkánál (st gyakran még a szakma alapfogásait és szókincsét is csak füllenti, hogy ismeri), s ha ezen a szinten megmaradhatna tartósan, az már boldogság volna számára. (Ugyanebben az esztendben veti papírra József Aila: „…kilábol / a népségbl a nép a. / Hol lehet altiszt, azt kutatja…”, de amit  e sorokhoz hozzátesz, azt Kovács Lajos nemhogy a regény elején, de még a regény végén sem fogalmazza meg.) Egy lépcsvel ismét mélyebben vagyunk a bnben… Kovács Lajos talán az egyetlen Németh László regényhs, aki társadalmi osztályok koniktusát a maga brén éli át. Aki „rálát” egy másik osztály másféle társadalmi, civilizációs, erkölcsi és egyéb normáira. Vagy inkább: rálát ugyan, de mind e normákat inkább jelenségként érzékeli, csak kevéssé társadalmi tünetként. És ha történik is a regény folyamán valamelyes elrehaladás ebben a folyamatban, ha „radikalizálódik” is Kovács Lajos, huszonkét éves abafalvai parasztú e háromnegyed éves rózsadombi világ- (vagy inkább pokol-?) járás ala, ez a tudatosodás nem olyan mérték, hogy a regény mondanivalója lehetne. Németh László hsei többnyire nk, a ni lélek csodálatos képviseli, akiket hitelesen, nagy beleérz képességgel teremte papírra szülapjuk –, és aztán valamennyit meg is terhelte irtózatosan, a szellemi teherbírás és az erkölcsi-em30

beri tartás szélsségeiig. De hát Németh László mégiscsak fér, aki nalakjaiban ideális ideálokat formált, akik azonban talán még az  roppant igény mércéje szerint is túlsúlyos személyiségek. Kovács Lajos egyike a kevés fér hsnek, akit Németh László „lányaihoz” hasonlóképp gazdagon és sokréten vérteze fel, de mintha reálisabb volna ez a férszobor, mint amennyire gránit- és bronzalkatúak a nalakok. Németh László útja ugyanúgy ”Abafalváról” vezete Budapestre, mint a Kovács Lajosé, ha nem is az 1930-as években, hanem két nemzedékkel korábban. Édesapja volt elsgenerációs értelmiségi, aki kiemelkede a dunántúli földmves családból, de mindvégig hen rizte paraszti hagyományait, – elveiben és kapcsolataiban. Mindez csak azért fontos, mert Németh László nem lenyúl (átnyúl, visszanyúl) Kovács Lajos alakjához, hanem saját faluja és családja tapasztalataiból ismeri a ú és „a többi Kovács Lajos” alakját. Els munkahelyén, a cinkotai építkezésen „hideg-meleg” tapasztalatokat szerez: érzékeli képzetlensége hátrányait, a szerveze munkásokról inkább híreket, mintsem valóságos ismereteket gyjt, Skrubek személyében aéle patriarchális munkásvezett ismer meg. Ezek az elsként szerze budapesti tapasztalatok aztán idvel etalonná válnak Lajos számára, késbb is gyakran és szívesen hivatkozik életének erre az idszakára. Aztán következik a Rózsadomb, maga a név, a helyszín is jelképes, ez a magaslat a fváros fölö az írónak és az olvasónak a hétköznapi világ fölöi, az elképzelhet legnagyobb magasságot jelenti, Kovács Lajosnak egyenesen a paradicsomot. Ami eddig történt, céltalan tévelygés és rossz tapasztalatok sora volt, amelyeket azért persze nem kell kidobni

A történelm faggatása (pl. Skrubeket), és amelyeket azért persze nem is olyan egyszer kidobni (pl. Korányit, a csavargót és piaci tolvajt. Vajon milyen meggondolásból adta ennek a kétes érték gurának az orvos-diplomás Németh László az 1930-as években a Korányi nevet?). A Rózsadomb, az Alpár úti építkezés (budapestiek számára: Törökvész út), egyre inkább aéle sziget lesz, Közép-Kelet-Európába transzponált Varázshegy. Vagy még inkább társadalmi problémaleltár és szociális laboratórium. A munkások nem örülnek Lajosnak, bizalmatlanok vele szemben, a maguk szempontjából – jogosan. Lajos mindenáron maradni akar, ezért mindent elvállal, és minden árnak alákínál. A munkások szervezkedésével és összetartásával Lajos is egyetért (vagy inkább: távolról csodálja), de neki sem az alapvet háttér-egzisztenciája, sem a szükséges kapcsolathálózata nincs meg, hogy részt vehessen benne. A képzetlen munkaerejét mindenáron eladni akaró parasztúnak a szerveze munkások közé bekerülni valószínleg ugyanolyan nehéz, mint bármelyik más társadalmi osztály-csoport falait áörni. Lajosnak erre a keser tapasztalatára (kudarcára?) mintha Németh László nem fordítana kell gyelmet. De maga Lajos sem ezen az úton akar elrehaladni, ha szándéka a munkások felé vezetné, akkor  volna Köpe Bálint, és nem Kovács Lajos Abafalváról. Az „Alpár úti laboratórium” aztán egyszerre csak dolgozni kezd. A munkások elkészülnek a munkával, mármint befejezdik az építkezés. k elvonulnak, Lajos marad, – éreztetik is vele rosszallásukat, aéle öntudat nélküli kontárt látnak benne, aki a kizsákmányolók kegyeit keresi. Lajos valójában részese lesz „a bnnek”, nem is egészen akarat-

lanul, még ha a szükség sodorja is ebbe az irányba. Szeme el azonban ekkor is (és még sokáig) a paradicsomi állapot: egy esetleg fölépítend házmesterlakás reménye lebeg, amelybe talán beköltözhet. Ezért a megalázó reményért még az abafalvai földet-szlt is odahagyná, st melléképületi boldogságát még akár családalapítással is megtetézné. De ne kalandozzunk ilyen messzire! Senki sem hitegeti Lajost, hogy házmesterlakás lesz a ház melle-mögö, vagy kertészlak, mint a szomszédban. A társadalmi szakadék másik oldalán természetesen az épíetk állnak, de ez sem ilyen egyszer! Lajos kezdetben kizárólag a nagyságos asszonnyal találkozik, az asszony tárgyal a mérnökkel, a munkásokkal,  dönt a kizetésrl, a beköltözésrl. Tárgyal és dönt? Inkább vergdik és kínlódik a körülmények útvesztjében, a rosszindulat és a kapzsiság ilyen-olyan gurái közö. Lajos kezdel tudja: az asszonyé a pénz, az asszony akart építkezni, de a költségek folyamatosan növekednek, a pénz folyamatosan fogy, az építkezés pedig újra és újra elakad. Az asszonyt (akár a saját pénzével, akár nagykeresked apja pénzével) a gg, a büszkeség, a mindenáron való kiemelkedés vágya hajtja, hogy elmondhassa: rózsadombi villa tulajdonosa. A ház persze nagy és szép, – ahogy a munkások, Teri és Lajos látja. Az asszony azonban tudja, a hatalom és a vagyon igazi urai szemében szerény épület, amelyet aligha fognak a háta mögö villának nevezni. Akármilyenek is a nagyságos asszony pénzügyei, mégis  intézkedik és zet, old és köt, ha gyakorlatlan és remeg kézzel is. Horváth Endréné nagyságos asszony melle (valóságosan és átvi értelemben egyaránt) egyvalaki áll: Teri. Teri 31

PoLíSz cselédlány, a család és a ház mindenese, az  helyzetét is valamiféle patriarchális szemlélet alakítoa ki. Szép sváb lány, valamelyik nyugat-magyarországi faluból, aki ha a kultúrában nem is, de a civilizációban messze Lajos el tart. Ohonosan jár moziba (Lajos eleddig csak hallo ilyesmirl), bundákat bemutató divathölgy akarna lenni az öreg nagyságos üzletházában (manöken – mondanánk manapság). Csakhogy… Csakhogy Terinek van egy gyereke! Hogy kitl, ez a Teri titka marad, Lajos természetesen végiggyanakodja környezete fértagjait. Az mindenesetre különös, hogy a gyerek ellenére (a kis jövevény vidéki nevelszülk gondján van) Terit megtrték a háznál, különösen a nagyságos úr kardoskodo a lány megtartása melle. Gyanús is le azonnal Lajos szemében! Mindezek a dolgok persze régen történtek, de hát ez már csak így van az eéle antik szabású tragédiában, az egykori események a lelkekben dolgoznak tovább! Teri szép és az életet is szépnek látja, már amennyire ezt megengedheti magának. Évdés van módjával, udvaroltatás nincs. Tudja, egyetlen lehetsége maradt: ha kitart úrnje melle. Mórikálja magát a munkások el, meg mindazok el, akikkel a cselédlány kapcsolatba kerülhet. Lajosra hol szórja kegyeit, hol megvonja tle, a atalabb, tapasztalatlan út magába bolondítja egy kicsit, de mindvégig határozoan távol tartja. Amikor – egyetlen egyszer – Lajos a kezét nyújtja Teri felé, a lány leparasztozza és kioktatja. Ezzel aztán vége is az áhíto idillnek, a közös életrl, a reménybeli házmesterlakásról sz álom szertefoszlik, Teritl Lajos ezután komiszkodásnál alig kap egyebet. Teri (ekkor már?) nem parasztlány, sem a másik falusival, sem a 32

másik kiszolgáltatoal nem érez közösséget, Édes Anna keménysége ugyanúgy hiányzik belle, mint Hitves Zsuzsika lágysága. Az  álma-reménye a rózsadombi cselédszoba, kis híján kicsöppent belle, többet nem eresztheti el. Ez számára a megvalósult illúzió. Amiként Lajos vágyik a házmesterlakásra, amelyrl mindkeen tudják, hogy sose valósul meg. S ha mégis, Terinek esze ágában sincs a maga cselédszobájából oda áthurcolkodni. A nagyságos úr a regény legtalányosabb gurája,  jelenik meg legkésbb. Tudatosan marad távol az építkezés nyüzsgésétl, s még inkább a magamutogató pénzszórástól. De mivel  is ugyanannak a családnak a tagja (és ráadásul a pénz a nagyságos asszonyé,  pedig ezt az egy ohont is csak nehezen képes megteremteni és fenntartani), elbb-utóbb a nagyságos úr is megjelenik és „betagozódik” a családba. Lajos számára az egész helyzet nehezen érthet (az olvasó számára is!): hogyan lehet ilyen alapvet kérdésben ekkora ellentét házastársak közö. Az úr egyébként is különös ember, kezdetben távolmaradásával tüntet, nem kíváncsi a házra, st látni sem akarja. Miért? Miért nem? Hogyan lehetséges – kérdezi Kovács Lajos kertmunkás, – hogy valaki ne szeresse a saját házát, ne szeresse a felesége házát, amelyet az egész családnak (és természetesen neki is, az úrnak!) épíete? Az urak házat építenek, vagy már jól megépíte házukban laknak, a rózsadombi villaépítés kézzel fogható státusszimbólum, amely o ölt testet Lajos szeme láára és részben keze munkája nyomán (bár ha  nem is ismeri ezt a szót). Teritl annyit megtud Lajos is, hogy úr és úrn közö nem felhtlen a kapcsolat, talán éppen a ház mia. Aztán, ahogy az úr

A történelm faggatása megjelenik, és mégiscsak belekényszerül a villatulajdonosi életformába, Lajos számára kiderül, hogy valóban igen furcsa ember. A házon, a Rózsadombon, a nagypolgári életformán túlmenen is furcsa. Az urat bntudat nyomasztja mindezek mia, leginkább azonban azért, hogy , Horváth Endre (alias Németh László) részt vállal mindebben. Hogy a pénz bn, hogy a villaépítés bn, hogy a tulajdonlás bn – Lajos a nagyságos úrtól hall ilyesmit elször. Persze hallo (vagy hallhato) a munkások közö is, de ez némiképp természetes volt Lajos számára. k egy másik társadalmi osztály, másfajta érdekekkel, az úr azonban – ez nyilvánvaló – a kizsákmányolók egyike, hogyan lehet mégis, hogy éppen  fogalmazza meg legrészletesebben és legmélyebbre hatolva „a bn” lényegét. Lajos látja és hallja mindezt, de valójában aligha képes azonosulni Horváth Endrével. Nem hisz neki! Egy villatulajdonos, egy kizsákmányoló ne prédikáljon a villatulajdonosok és a kizsákmányolók bnérl. Talán nem is a kimondo szó igazságában kételkedik Lajos (amelyet az  értelméhez és ismereteihez igyekszik hajlítani Horváth), hanem magában a szituációban. A „kutatóintézet”, amelyben Horváth Endre dolgozik, ugyanolyan jelképes sziget, mint a rózsadombi villa, csak éppen szemben áll vele. Bizonyosan a Magyary Zoltán alapítoa Társadalomtudományi Kutatóintézet lebege Németh László szeme el, amikor egy ideális, „minség-forradalmi” mhelyrl beszél. Magáról az intézményrl keveset tudunk meg, Horváth gyakran és sokat van vidéken, ahol nyilván szociográai anyaggyjtést végez. Az 1930-as évek falukutatását, a kibontakozó népi mozgalom eseményeit és eredményeit sejthetjük a

háérben, leginkább azonban azt a döbbenetet, amit ez a kutatás a legjobbakból kiválto. Horváth Endre kapva kap a lehetségen, hogy egy véletlenül a környezetébe került parasztún mindazt tanulmányozza, amit kutatásai során már országszerte megtapasztalt. A kejük kapcsolata mindvégig groteszk és ellentmondásos, a nagy tudású szociológus minden jó szándéka és falukutató buzgalma ellenére életidegen marad, alig képes kapcsolatot teremteni Lajossal. Valójában mindvégig a saját fantazmagóriáit ismételgeti, és egy ideálisan megkonstruált kert-országot vázol fel Lajosnak, miközben nem találja meg az ehhez szükséges ideális megvalósítókat. Lajosban dolgozni kezd „az évszázados paraszti bizalmatlanság”: vajon miért akar az  valóban sanyarú helyzetén segíteni ez a kizsákmányoló, vajon miért érdekli a falusi munka megannyi fogása ezt a városi szobatudóst, de leginkább: miért érez ez az „illetéktelen” lelkifurdalást, st bntudatot olyasmiért, ami mia  maga, Kovács Lajos is csak keserséget érez. Mi hát „a bn”? Természetesen az önmagát túlélt, poszt-feudális Magyarország. A dolgozó osztályok elszegényedése és kilátástalan helyzete. A paraszti tömegek kiúalansága, a hatalmat birtoklók képtelensége az ország felels vezetésére, az évszázadokat kése társadalmi megújulás végrehajtására. Mindezek olyan dolgok, amiket történelemkönyvek lapjairól, statisztikai, szociológiai szakkönyvek hasábjairól jól ismerünk (aki akarta, akkor is ismerhee). Horváth Endre (Németh László) számára azonban a hangsúlyok valahol máshol vannak. A paraszti kultúra támogatása, a hagyományok felélesztése, a civili33

PoLíSz zációs szakadék megszüntetése (vagy csökkentése) legalább olyan fontos, mint a változások rendeleti végrehajtása. Horváth, az agrárszociológus – talán mégsem csak szobatudós, terve, hogy eladja házát (ezt a rózsadombit) és falusi mintagazdaságot hozzon létre életrevaló atalokkal, akikben kibontakoztatja a szunnyadó energiákat (Kecskeméten, Csomorkányban, Cseresnyésen, akárhol – mindenhol). Ehhez a tervhez találja meg Lajost, a mintagazdaság „mintaparasztját”. Okos munkamegosztás melle folyamatos népmvelés folyna ebben a gazdaságban (kommunában), nyelvtanulás, népdaléneklés és zenetanulás, irodalomértésre oktatás. A legkiválóbbak (a „minség”) pedig idvel maga kerülne egy-egy gazdaság élére, és a társadalmi mennyiség rövid id ala átcsapna új minségbe. Csak hát, mindezt a tervet az utópista szocialisták már száz évvel korábban kigondolták és sikerre viék, – ugyanúgy az íróasztal melle, mint Horváth Endre és kutatótársai. És közben eltelt száz év, Európa túlszaladt az utópiákon, Közép- és Kelet-Európa Kôhegy

34

viszont most érkeze el hozzájuk. Az ideális alany, Kovács Lajos, a huszonkét éves abafalvai ú, egy leend föld- és szldarab törpebirtokosa, értetlenül és ellenségesen fürkészi a tisztaszív kizsákmányolót. Akit – ilyen a villatulajdonosok élete – közben „bekerítenek”: felesége német nevelnt fogad a gyerek mellé, családi rendezvényeken folyik a rongyrázás és a pénzszórás, a gyerekbe azok lenézését és megalázását csöpögteti a rózsadombi vendégsereg, akikkel az édesapa egy új Magyarországot akar megteremteni. A bn már elkerülhetetlenül elöntöe az Alpár utcát, a bntudat kétségbeese lépésre készteti Horváth Endrét: a szilveszteri mulatság után, újév reggelére megmérgezi magát. Az illúziót felmutató magyar varázshegy elsüllyedt, a hazudozásra épült csoda leleplezdö. Házmesterlakás és egyéb csodaelemek hiányában Kovács Lajos még aznap reggel útnak indul, a semmibe. Szegényebben, mint ahogy idejö: bizalma, reménye valahol szertefoszlo útközben. Ja, és az ébresztórája is tönkre ment. A Teri összetörte…

A történelm faggatása

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXIV. RÉSZ Wass Albert

Vasárnapi levelek 1. Kedveseim, o messze Keleten, a drótsövényekkel körülzárt szomorú Hazában, bányák mélyén, gyárak idegrl robotjában, városok tömeglakásaiban, elárvult, megfélemlíte falucskák gondverte tusakodásában, mindenü, ahol vagytok: hozzátok szól ez a levél. Hozzátok, kik reményveszteek és csüggedtek vagytok, fáradtak és elcsigázoak, kik a kétségbeesés ködében botorkáltok, s a jövendben már hinni sem mertek, Hozzátok szól ez a levél innen a messzi Óperenciás tengeren is túlról. Meg kell, mondjam nektek, hogy új csillagot láam. Messzelátós tudósok még észre sem veék, olyan picike, de a múlt éjszaka váratlanul egy pillanatra megcsillant a fénye az égbolt peremén, Magyarország fölö. Tisztán láam ragyogni o. Ugyanaz a csillag volt, melynek fénye melle annak idején a názáreti ács a kimondta az emberi tragédiák történelmének legnagyobb szavait: „Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” Nem tudják, hogy mit cselekszenek. Akik a drótsövényeket rzik. Akik durva szitkokkal znek munkára görnyedt rabokat. Akik elveszik embertársaiktól azt, ami ezen a földön a legdrágább kincs: a békességet, szabadságot, az emberséges élethez való jogot. Kedveseim, rabmagyarok a megcsúfolt Hazában: hiszitek-e Istent? A Nagy Tervet és a Titokzatos Szándékot, mely o van minden mögö és célt ad az elfutó pillanatoknak? Hiszitek-e, magyarok, hogy még a légy szárnya rezdülésének is oka van és célja az örökkévalóság keretén belül? S ha még ennek is oka van és célja, úgy tudnotok kell, hogy mennyivel fontosabb és súlyosabb okok és célok, kell, kormányozzanak mindazt, ami veletek történik, akik emberek vagytok, Isten képére alkotoak, örökké való lelkek. Kik olyanok vagytok az elfutó idben, mint sziklak a folyóban, melyet a hullámok mosnak tisztára, s szelek formálnak titokzatos céllal. Gondoltatok-e már arra, hogy a drótsövényeknek is célja van? Talán az, hogy földi javak híjában gyakrabban tekintsetek az égre, s végre meglássátok ti is azt az új, kicsi csillagot, melynek fénye megihlee annak idején a názáreti ács át, s meghirdee a szeretet hatalmát a gylölet fölö. „Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Ha ezt ki tudjátok mondani, már gyztetek is. Mert a megbocsájtás utat nyit a gonosznak, hogy magára döbbenjen: talán eljö a nap, amikor  lesz a drótsövényen belül. Mert minden korszak csak egy pillanat, s a pillanatok cserélik egymást, mint harmatcseppek a fszálakon. Keressétek lelketekkel azt a csillagot, melyet o láam ragyogni múlt éjszaka Magyarország fölö. A szeretet csillagát. Mert a szeretet, kedveseim, hatalmasabb a fegyvereknél. 35

PoLíSz

2. Kedveseim, múlt héten arról írtam nektek, hogy a szeretet hatalmasabb a fegyvereknél. Hadd mondjak el most egy történetet errl. Háromezer évvel ezel élt Athén közelében egy hatalmas ftiszt, ki minden háborúból a rabszolgák százait hozta volt haza, s azokkal mveltee földjeit. Volt e rabszolgák közö egy atalember, akinek Andoras volt a neve, s ez a atal rab egy este a munkából hazatérve láa, amit az egyik rabszolgahajcsár – egy különösen durva és kegyetlen ckó – belezuhant a sebes viz hegyi folyóba. Senki nem volt a közelben, csak Andoras, s az örvényben vergd rabszolgahajcsár, aki úszni nem tudván, már-már alámerült a haragos árban. A krónika nem említi meg, de én biztos vagyok benne, hogy egy pillanatra megjárta Andoras fejét a gondolat: ha továbbmegyek, soha senki nem tudja meg, hogy szemtanú voltam, s egy kínzóval kevesebb lesz. És bizonyára átvillant emlékezetén mindama keser emlék, ami ahhoz a kegyetlen emberhez fzte. Az ostorcsapások, a megaláztatások, a durva szitkok, minden. De a következ pillanatban mégis utána ugro, s kimentee az örvénybl a fuldoklót. A krónika azonban följegyezte azt, hogy el a naptól kezdve a halálból kimente rabszolgahajcsár teljesen megváltozo. Nem csupán Andoras iránt viseltete hálával, de a többi rabszolgával sem kegyetlenkede többé, hanem inkább megért elnézéssel bánt velök. S amikor egy napon a rabszolgatartó ftiszt olyan munkára rendelte a rabokat, ami veszedelmes volt, és több, mint amit egy ember a munkásaitól megkívánhato volna: ez a rabszolgahajcsár volt az els, aki megtagadta a parancs végrehajtását. A följegyzések szkszavúan számolnak be errl, és nem említik azt a lelki tusakodást, ami ennek a rabszolgahajcsárnak a lelkében végbe kelle menjen. Mikor az annyit ostorozo rabszolga keze kinyúlt feléje o az örvényben, bizonyára gondolkodás nélkül, kétségbeeseen kapaszkodo belé. De kint a parton, miután magához tért a halálfélelembl, valószínleg döbbenve és csodálkozva meredt Andorasra, és jó ideig nem tudta megérteni, hogy az, miért mentee ki t, legkegyetlenebb ellenségét. Id kelle hozzá és sok álmatlan éjszaka, míg végre megértee, hogy a megkínzo rabszolga nem a kínzót, hanem az embert láa benne o az örvényben, a bajba juto, segítségre szoruló embert és semmi mást. Nem azt, ami ezt az embert páncélként körülvee: a durvaságot, a haragos indulatokat, a kegyetlenked hajlamokat, a más érzéseivel nem törd fásultságot. Csupán az embert, aki mindezek ala o lapult valahol a mélyben, s csak akkor tudo eltörni egy segélykér kiáltásban, amikor már szemközt állo a halállal. Kedveseim, ezt a történetet azért mondoam el, hogy megértsétek: mindenkiben valahol o van az ember. Még a rabszolgahajcsárokban is. S ha ezt az elrejtzö embert meg tudjátok látni azokban, akik gyötörnek benneteket, s ezzel hozzásegítitek ket ahhoz, hogy ti szemeiteken át embereknek s ne farkasoknak lássák magukat: elindítoátok a jóság forradalmát. S a jóság forradalma az egyetlen er, mely elbbre mozdíthatja emberi világunk kerekét, hogy végül is ezer Andoráson és ezer meg ezer emberré le rabszolgahajcsáron át valóban olyanná lehessen ez a világ, amilyennek Isten megálmodta volt. 36

A történelm faggatása

3. Kedveseim, nehányan közületek azt feleltétek múlt heti levelemre, hogy Andorásnak könny volt, mert az élet alkalmat ado neki ahhoz, hogy leggonoszabb ellenségét kimenthesse a halálból. De a mai modern rabszolgahajcsárok nem szoktak örvényl folyókba zuhanni a rabszolgák szemem láára. Még csak örvényl folyók sincsenek a mai újfajta rabszolgakínzók útján. Kedveseim, a mai életben több az örvényl folyó, mint valaha, különösen annak a csapásnak a mentén, amit a rabszolgatartók járnak. Szemmel azonban nem láthatók, bár éppen a mia könnyebb beléjök zuhanni, és nehezebb kimentdni. Az emberi félelmek mélyebbek minden szakadéknál. Mindegy, hogy minek nevezzük ket: gondnak, gyógyíthatatlan betegségnek, állásvesztéstl, megtorlástól való reegésnek, megoldhatatlan családi problémának. A rabszolgahajcsár szempontjából minden probléma megoldhatatlan, és minden betegség gyógyíthatatlan, mert félelmen alapul. De a Ti szempontotokból, rab-magyarok, semmi sem megoldhatatlan és semmi sem gyógyíthatatlan, ha tudjátok az igazságot, és megkapaszkodtok benne: hogy Isten saját képére alkoa meg az embert, ezáltal az ember tökéletes, nem anyagból, hanem lélekbl való. Ha látni tudjátok ezt a tökéletes embert, Isten képmását a modern rabszolgahajcsárokban is: hozzásegítitek t ahhoz, hogy  is olyannak lássa magát, jónak, szépnek, lélekbl valónak, s reegései megsznnek, problémái megoldódnak, gyógyíthatatlansága meggyógyul, és gonoszsága eloszlik, mint a köd. Példát akartok? O történt, Rab-Magyarországon, egy kényszermunkatáborban. A kegyetlenkedéseirl közismert szakaszvezet hatéves kislánya megbetegede. A tábori orvos gyermekparalízist állapíto meg. „A legjobb esetben egy életre nyomorék marad utána a gyermek” – mondta. A szakaszvezet, akiben addig szinte semmi emberi érzés nem volt, teljesen magába roskadt. Mélyen a durvaság álarca ala felsajgo benne az elrejte szüli érzés, ember-voltának egy pislogó kicsiny lángocskája, de mivel gonoszság és kegyetlenség terhelte a lelkét, ez az érzés csak kétségbeesést tudo kiváltani belle. Kétségbeesést és mély keserséget. Mivel mindenkinek ellensége volt: mindenkiben ellenséget láto. Mivel sohasem tanúsíto megértést mások iránt, úgy érezte, hogy t is káröröm veszi körül. S akkor egyszerre a rabok egyike – nevezzük az egyszerség kedvéért t is Andorásnak –, egy meggyötört, megkínzo, megalázo ember váratlanul odalépe hozzá, s azt mondta szelíden: „Hallom, hogy beteg a kislánya,. Imádkozni fogok érte. Imádkozzék maga is! Ha együ imádkozunk, talán meghallgatja az Úr…” A brutális, embertelen szakaszvezet sírva fakadt, és együ imádkozo a rabbal. S a kislány másnap jobban le, két hét múlva pedig semmi baja sem volt. A tábori orvos vállat vont, és azt mondta: „Tévedtem, úgy látszik nem volt gyermekparalízis.” De a szakaszvezet és a rab tudták, hogy csoda történt. Mert mindig csoda történik, valahányszor rabok és rabtartók együ imádkoznak. Azóta két év telt el, s ugyanaz a szakaszvezet ma a legemberségesebb rparancsnok, és szerencsés az a rab, aki az  keze alá kerül. Állását már régen un37

PoLíSz dorral ohagyta volna, s csak azért tart ki továbbra is, hogy minél több emberen segíthessen. Ilyen egyszer az igazság kedveseim. Minden ember olyan, amilyennek látjuk. Igyekezzetek jóknak, szépeknek és segítségre szorulóknak látni azokat, akik ma gonoszak, durvák, dölyfösek, s rendre azzá válnak a ti segítségetekkel. Ez az a forradalom, ami ellen nincsen fegyver: a jóság és szeretet forradalma.

4. Kedveseim, ismeritek-e a régi mesét a nap és a szél versenyérl? Azt akarják eldönteni, hogy melyikük ersebb. Melyikük tudja hamarabb letépni az úton ballagó vándorról a kabátot. Elször a szél próbálkozo. Fergeteges vihar formájában csapo alá a vándorra, tépte-cibálta a köpenyt, de minél vadabbul dühöngö a vihar, a vándor annál szorosabbra csavarta a kabátot maga köré. Végül is a szél kifáradt. Jö a nap, barátságos meleget mosolygo alá a vándorra – s az, percek ala magától levee a köpenyt. Hát így van ez a jóság és gonoszság versenyében is. Rossz szó, durva te, kegyetlenség egyre vastagabb kérget vonnak az emberi lélek köré, míg a jóság és a szeretet hatására ez a kéreg magától lefoszlik. Isten nem fehér szakállas öregúr valahol a fellegek fölö, mint ahogyan azt régi templomokban festeék. Isten a szeretet maga. Az a szeretet, mely minden jónak a forrása ezen a világon. A föld termerejének, mely kenyérrel látja el az embert. Esnek, napsütésnek, természeti erknek s magának az emberi értelemnek is, mely ebbl a szeretetbl táplálkozva a maga hasznára képes fordítani mindezeket, akárcsak a zikai és kémiai törvényeket, vagy a bányák holt anyagát. Ahol szeretet helye gylölet uralkodik az értelem fölö, o a föld kincseit önmaga pusztítására használja az ember. De még akkor is: gylölet csak gylölet fölö gyzedelmeskedhetik, a szeretet fölö hatalma még tankokkal és géppuskákkal sincsen. Mit ér a géppuska, ha az ember megundorodik tle, és ohagyja egymagában? Holt anyag csupán, amit a legkisebb rozsdagomba is porrá tud rágni. Bízzatok a szeretet és jóság forradalmában, kedveseim, és cseppet se féljetek! A gonoszság napjai megszámláltaak, s a poklok minden hatalma megdl egy újszülö gyermek mosolya el. „Jöjjetek hozzám mind, kik üldözöek vagytok” – mondta majdnem kétezer évvel ezel a szeretet nagy tanítómestere – „s nektek adom a menynyeknek birodalmát”. Szeressétek egymást, rab-magyarok, bocsássatok meg ellenségeiteknek, és tietek lesz a mennyeknek birodalma, mely el meghajolnak a fegyverek, s a gonoszság elenyészik, akár a füst. Új betlehemi csillag nyílik számotokra az éjszakában, magyarok, s a világ kereke máris fordul lassan. A szabadságot, akárcsak a szeretetet, gylölet alá temetni nem lehet, mert harmadnapra még a sziklasírból is kikel. Nagypéntek már mögöetek van, s az éjszaka, amiben éltek, ma már húsvétra virrad. (Elhangzo a Szabad Európa Rádió magyar adásában, Idpontja ismeretlen.)

38

Világbeszéd

„A   ” Portugál nyelv világirodalmi körkép Rubem Fonseca (Brazília) Rubem Fonseca 1925-ben születe Juiz de Fora-ban, Minas Gerais államban. Hosszú ideig a rendrségnél dolgozo, részben ieni élményeibl táplálkoznak regényei és elbeszélései, amelyekkel az ún. „roman noir” mfajába tartozó bnügyi irodalmat meghonosítoa a brazil irodalomban. Most közölt elbeszélését az Ela e outras mulheres ( és más nk) cím 2006-os kötetébl választouk, amelyben különböz ni nevekhez fz történeteket.

Teresa Beléptem a libe, ahol már állt két jól megterme, kövér illet. Egy ilyen nagy lakás, és csak az öregember meg az az élsköd vén kurva lakik benne, mondta az egyik. Az a ribanc az öreg pénzére hajt, felelte rá a másik, de annak nemigen akaródzik meghalni, pedig már kilencven éves, még messze van aól, hogy földobja a talpát, az a n meg biztos tiszta ideg már, mert öt éve gondozza az öreget. Többet nem beszéltek, elém kerültek, miközben mentünk kifelé a libl. A portástól megkérdeztem, ki ez a két ürge, akik elem mentek ki? A Gumercindo doktor ai, felelte. Elször látom i ket, mondtam. Nem jönnek ki jól az öreggel, jegyezte meg a portás. Mióta elvee Teresa asszonyt, most elször látogaák meg. Többször is láam, hogy Gumercindo doktor karonfogva sétál Teresa asszonnyal. A fölöem lév lakásban éltek, és nemegyszer együ jöünk le a liben, ilyenkor mindig volt egymáshoz egy-két jó szavunk. Kinyitoam nekik a liajtót, amit kedvesen megköszöntek. Nem úgy látszo, mintha Teresa asszony érdekbl ment volta a doktorhoz. Néhány nappal az után, hogy a két ú beszélgetését halloam, Gumercindo doktorral és Teresa asszonnyal együ mentem lefelé a liben. Alaposan megnéztem magamnak az asszonyt, de úgy, hogy ne vegyék észre. Megért odaadással bánt Gumercindo doktorral, a házból egyetlen n sem volt ilyen gyelmes a férjéhez. Egy napon Gumercindo doktor agyvérzést kapo. Sok id elmúlt, amíg újra öszszefutounk a liben, Gumercindo doktor kerekesszékben ült. Sétálunk egyet a téren, mondta Teresa asszony. Szeretsz sétálni a téren, ugye?, kérdezte meg a doktortól. Gumercindo bólogato. Magukkal tarthatok?, kérdeztem. Miután körbejártuk a teret, leültünk egy fa alá, az árnyékba. Gumercindo doktor motyogo valamit, Teresa asszony letörölgee a férje szája szélén kicsorranó nyálat. Láam, hogy a szemét elfutja a könny. 39

PoLíSz Pedig milyen életvidám ember volt, mondta, szomorú mosollyal. Ezután többször is találkoztam velük, és mindig láam, hogy Teresa asszonyt mélységesen megviseli a férje betegsége. Hetvenéves volt, de sokkal többnek látszo, lesoványodo, az arca megsápadt. Van úgy, hogy a házastárs betegsége sírba viszi azt, aki gondoskodik róla. Néhány napra átugroam São Paulo-ba, hogy elrendezzek valamit a Megbízómnak, gyors és tiszta munka volt. Amikor visszajöem, fölmentem a két öreghez. Teresa asszony nyito ajtót, és olyan rosszul néze ki, hogy kiszaladt a számon, asszonyom, fel kellene fogadnia egy ápolónt, hogy segítsen magának Gumercindo doktort gondozni. Nem akarja, felelte az asszony, azt akarja, hogy én gondozzam t, csak én, és senki más, és azt hiszem, igaza van, egy ápolón nem tudná megadni neki azt, amit érdemel. Egy hétre megint el kelle mennem, hogy a Megbízóm utasításainak eleget tegyek, de ez már összeteebb munka volt, mert az illetre egy testr vigyázo, ami bonyolítoa a dolgokat. Amikor visszatértem, a liben összetalálkoztam Gumercindo két jól megterme ával, akiket két soványka n kísért. Udvariasan köszöntöek, és elém kerülve mentek ki a libl. Ezek Gumercindo doktor ai és menyei? Igen, felelte a portás, most i laknak, mert Gumercindo doktor meghalt, a lakás pedig olyan nagy, hogy egy egész sereg ember elfér benne. És Teresa asszony?, kérdeztem. Nem láam az utóbbi idben, felelte a portás. Többször is összefutoam Gumercindo doktor lakásának új lakóival. A két n szajhának látszo. Tudom jól, hogy néz ki egy szajha. A két ú egyre kövérebb le. Arról a két kocsiról beszéltek, amelyet veek. A két n igen drága ruhát viselt. Ezek a jómadarak rosszban sántikálnak. A munkám megtaníto arra, hogy egy pillantással felmérjem, ki veszélyes, és ki nem, ki csinált valami disznóságot, és ki nem. Ezek pedig jó sárosak leheek. Eltelt egy hónap, és már igen furcsának találtam, hogy soha nem találkozom Teresa asszonnyal a liben. Szerete sétálni a téren, és le-leült egy padra, hogy napozzon. Megkérdeztem a portást, hogy láa-e Teresa asszonyt? Nem, felelte. Felmentem Gumercindo doktor lakásába, megnyomtam a csengt. Egy szolgáló nyito ajtót. Teresa asszonyhoz jöem, mondtam. A n rám vágta az ajtót. Újra csengeem. A szolgáló belülrl kiabálta, hogy Teresa asszony nem fogad látogatókat. Amire én visszakiabáltam, és miért nem nyitja ki az ajtót, hogy beszélhessünk? Azt az utasítást kaptam, hogy ne nyissak ajtót idegeneknek, kiáltoa bentrl a n. Két nappal késbb újra felmentem Teresa asszony lakásához. Tudtam, hogy a szolgálónak szabadnapja van. A portás meg elment ebédelni. Miel csöngeem volna, kinyitoam a brtáskát, amelyet megtöltö az informatikai szóróanyag, és kiveem belle, amire szükségem volt. Megnyomtam a csengt, és láam, hogy a kémlelnyílás elsötétedik, belülrl valaki kifelé néze rajta. Az egyik iromba állat résnyire nyitoa az ajtót. Teresa asszonyhoz jöem, mondtam. Nem fogad látogatókat, felelte idegesen, táguljon innen. Már csukta volna be 40

Világbeszéd az ajtót, de nem hagytam. Nyisd ki ezt a szart, mondtam, és a homlokának nyomtam a pisztolyt. A fogadószoba közepén o állt a testvére. Hol van Teresa asszony, gazemberek? Elutazo, hebegte az egyik. Az anyád, az utazo el, mondtam, és a pisztoly markolatával belevágtam a képébe, az orra fölö. Dona Teresa egy kórházi ágyfélén feküdt, csuklóját a vasvázhoz kötözték. Engedjétek el, mondtam. Eloldozták a csomókat. Ültessétek oda, abba a fotelbe. Jól van, asszonyom?, kérdeztem. A fejével inte, hogy igen. Képes titkot tartani? Igen, felelte alig hallhatóan. Egy szörny titkot is megrizne? Igen, José úr, felelte. A két nagy állatot betereltem a fürdszobába, beállítoam mindket a fürdkádba, és mindegyiknek egy golyót ereszteem a fejébe. Mindig fejbe lövöm az áldozataimat. A zsebükbl kiveem a tárcájukat, amelyben o volt a hitelkártyájuk. Visszamentem a fogadószobába. Megöltem azt a két csirkefogót, senki nem tudhatja meg, hogy én voltam, mondja, hogy rablás történt. Igen, felelte a n. Bementem a két szajha szobájába, és kiszedtem az összes ékszert a ókokból. Azután elmentem, és nem húztam be magam után az ajtót. A lakásomban az egész szajrét szétszortíroztam néhány reklámszatyorba. Mindent beleraktam a brtáskába, kimentem a házból, fogtam egy taxit, és elviteem magam jó messzire, egy másik városrészbe, ahol a nejlonszatyrokat egyenként beledobtam néhány szemetesbe. Amikor hazamentem, óriási nyüzsgés volt a házban. Betörtek Gumercindo doktor lakásába, mondta a portás, megölték a két át. Tényleg? És hogy történt? Ebédelni voltam, felelte a portás. És Teresa asszony? jól van, felelte a portás. Szentendre (részlet)

41

PoLíSz Felmentem Gumercindo doktor lakásában. A két kis szajha o sírdogált. Csomagoljatok össze, és húzzatok el innen másfelé, mondtam, ez Teresa asszony lakása. Amikor a két szajha kiment, Teresa asszony megcsókolta a kezem, maga egy szent, José úr, halálig megrzöm a titkunkat. Visszamentem a lakásomba. Egy szent. Még hogy egy szent. Pro bérgyilkos vagyok, pénzért ölök. Bár nem mindig.

Milton Hatoum (Brazília) Milton Hatoum Manausban születe, 1952-ben. Építésznek tanult. Évekig irodalmat taníto a Kaliforniai Egyetemen. Elbeszélését, amelynek eredeti címe A casa ilhada, az A cidade ilhada c. kötetbl (Companhia das letras, 2009) választouk.

A szigeten álló ház Június volt, mindent elboríto az áradás, ezért a Poço Fundo kis mellékfolyójának partján csónakba kelle szállnunk, hogy eljussunk az apró szigetre. A cölöpökön álló házak lakói csodálkozva gyeltek bennünket, mintha eltévedt külföldiek volnánk, akiket ki tudja mi hozo Manausnak erre a vidékére, ahol semmi látványosság nem várja a turistákat. Lavedan professzor mégis ragaszkodo ahhoz, hogy miel elutazna Zürichbe, elkísérjem t a szigeten álló elhagyato házhoz, és mindenáron a nyomorúságos kunyhók övezte folyócskán akart odajutni. Egy napfényben úszó kés délelön futounk össze a Tudomány Erdeje parkban, amely azon ritka helyek egyike, ahol Manaus békésen él együ a természeel. Ebben a parkban mindig akad egy tudós, aki készen áll arra, hogy rögtönzö kiseladást tartson madarakról, majmokról és lepkékrl vagy a ritka orchideákról, esetleg a termeszek mozgó építményeirl. Egyik-másik fa már évszázadok óta o áll, édesvízi angolnák kígyóznak a megrekedt vízben, távol eredeti lakóhelyüktl, annak a tónak vagy folyónak mélyétl, ahonnan mindörökre elragadták ket. Egy akvárium el álltam, s a víz felszínén lebeg, kicsiny és különös halat bámultam, amikor egy idegenszer hang ezt mormolta mögöem: – Ez egy négyszem hal, a csontoshalak frendjébl, az elevenszülk családjából… Elhallgato, ujjával megérintee az akvárium üvegét, majd hangosan így folytatta: – A család nem is számít, csak az számít, ahogy ez a hal néz. Megtudtam tle, hogy a négyszem hal, keéoszto szemével egyszerre látja a mi világunkat és a másikat, a mélyben létez vízi világot. – Különös – mondtam. – A küls világot sem olyan egyszer átlátni, hát még a ket együ… 42

Világbeszéd – Mit gondol, miért tanulmányozom a halakat? – vágo a szavamba az idegen, miközben az üveglapot simogaa. Lavedan szeme összetalálkozo a haléval, és mind a keen mozdulatlanná dermedtek: a hal és az ember végtelen nyugalommal, megbvölten átadta magát a belülre és kívülre tekint szemek varázslatos erejének. Mindez egy végtelen hosszú pillantás idejéig tarto. Azután Lavedan mondo még egyet s mást errl a kétfelé tekint csontoshalról, majd váratlanul elnémult. Nyugtalannak látszo; egy pillanatig kiült rá a kétségbeesés. Kinyitoa briszákját, hosszan keresgélt benne, mígnem reszket jobb kezével rá nem akadt egy képeslapra. Az arca elkomorult, ajkai összerándultak, talán beidegzdö mozdulat volt, talán mohó vágyakozás. – Kérem, kísérjen el ehhez a házhoz – kérte –, és rámutato a fényképre a képeslapon. Hangjában könyörgés; szinte szenvedélyes sóvárgással ismételte meg a kérést franciául, németül csak azért nem tee, mert nem kelle tovább kérlelnie. Úgy-ahogy ismertem a kis szigeten álló házat: vonzó és titokzatos építmény volt, amely csak az est beálltával telt meg éleel, amikor a fények megvilágítoák a homlokzatot és a kertet. Valahányszor átmentem a kis folyó fölö átível hídon, láam a piros tet egy darabkáját, és egy pillanatra feltntek elem a bezárt ajtók és ablakok, mintha valamit vagy valakit rejtene a ház a város és az idegenek tekintete ell. A csónakos lassan eveze a Poço Fundo mellékfolyócskájának vizén. Lavedant láthatólag nem zavarta a parton sorakozó árnyékszékekbl áradó bz, és mintha észre sem vee volna a cölöpökön álló házak ablakaiból integet gyerekeket. Egyikmásik gyerek nevete, amikor megláa a magas, csont és br, kopasz, pirosas arcú fért, aki kényelmetlenül összegörnyedve ült a kenuban. De ez sem érdekelte: a házról készült fényképet bámulta, meg a folyót, amely összeszkült a hídnál. A folyókanyar után elénk tnt a fényl ég el kirajzolódó vörös tet. Lavedan arcán mosolyféle suhant át, talán kósza emléket idéze fel benne a ház, amely hamarosan a maga teljességében mutatkozo meg az aprócska sziget legmagasabb pontján. A tovanyúló gyepsznyeget elborítoa a kiáradó víz, a kertben iszapos pocsolyák éktelenkedtek, de a tornác fából készült padjai és a folyócska partján álló asszaípálmák megrizték a hely varázslatos hangulatát. Egy hatalmas kapokfa koronája eltakarta az égbolt egy részét, és méltóságteljes árnyéka rávetült a tájra. A csónakos kikötö egy elhagyo hajó melle, amelynek orrán kifakult vörös betkkel a Terpszikhoré felirat volt olvasható. Lavedan kibetzte a hajó nevét, átvetee a vállán az iszák hordszíját, és kiugro a sárba; hátra sem pillantva, határozo léptekkel megindult a ház felé. Megérteem, hogy a kenuban kell megvárnom t. Ma már nem tudnám megmondani, mennyi ideig volt Lavedan a házban. A csónakostól kaptam egy szalmakalapot; azután fütyörésztem, dalolgaam, alaposan szemügyre veem a házat és a környéket; talán még szidtam is magamban a rejtélyes svájcit, akinek csak a nevét tudtam, és azt, hogy elismert ichtiológus, amire a szavaiból következteem. Hónapokkal késbb tudtam csak meg valamivel többet róla, a zavartságáról, amely talán soha nem múlik el. De amikor visszafelé jö a háztól, nyugodtnak és dersnek látszo; bocsánatkér szavakat mormolt, és elnézést kért, amiért elrabolta délelöm egy részét. Elmondta, hogy délután Rio de Janeiro-ba 43

PoLíSz utazik, ahonnan Zürichbe, majd Gene repül. Az Educandos kikötjében, a Panair vásárcsarnokától nem messze búcsúztunk el. Lavedan kizee a csónakost, és megígérte, hogy ír nekem, „valahonnan a másik féltekérl”. Ez 1990-ben történt. Vagy, hogy egészen pontos legyek, 1990. június 16-án. Arra, hogy két héel ezel mi történt velem, alig emlékszem, de erre a dátumra igen, mert abban az évben, június 18-án az újságok hírül adták, hogy a szigeten álló ház egyetlen lakója meghalt. A holestére, amelyen nem látszo erszak nyoma, az elz nap délutánján találtak rá. A ház fényképét meglátva olvastam el a haláláról tudósító hírt. Véletlen egybeesésnek tekinteem az egészet. De két hónappal késbb levelet kaptam Lavedantól. Egy írógéppel, franciául írt levelet, amelyet Londonban ado postára. Az els sorokban az egyenlíti vidékek édesvízi halaival kapcsolatos kutatásairól számolt be; a halakról azután áért a szenvedélyre, majd a levél többi részében – mondhatni szinte az egész levélben – olyan dolgokat írt le, amelyek talán magyarázatul szolgálhatnak a szigeten álló házba te látogatásunkra. 1983 karácsony estéjén Lavedan és angol felesége, Harriet elutazo Amazóniába. Kalandnak, vagy egy ére házaspár kalandos nászútjának szánták. Belémig repülvel utaztak, o átszálltak a Caapara-ra, és miközben fölfelé hajóztak a folyón, tucatnyi települést láak a Közép-Amazonas partjain. Tizenkét nappal késbb kikötöek Manausban. Elegük volt a sok vízbl és erdbl, elegük a folyópartok magányosságából és elhagyatoságából, mulatságra és hangzavarra vágytak, amit bségesen meg is találtak Manausban. A házaspár hamarosan összebarátkozo az életélvez manausiak egy csapatával. Barátságokat kötöek az Angol Klubban, és nemcsak rockra, hanem karibi dallamokra is táncoltak, s mind a keen érezték a perzsel gyönyört az orrukban és az agyukban. Az éjszakákat a Városi Piacon fejezték be, ahol sült jaraquit eek és banánturmixot iak, majd megmerítkeztek a Negro folyó vizében, hogy megszabaduljanak a másnaposságtól. Több mint egy hónapot töltöek Manausban, belemerülve ebbe az éjszakai varázslatba, és Genf már csak valami távoli, homályos emlék volt, amely sehogy sem ille bele ebbe a felfokozo jelenidbe. Lavedan leadta tudományos életrajzát az Amazóniai Kutatások Intézetében; Harriet pedig felajánloa nyelvtudását a Manaus ipari zónájában mköd külföldi vállalatoknak. Mindkejüket elfogta a lelkesedés, ha arra gondoltak, hogy ebben a városban élhetnek, de ez a remény váratlanul semmivé foszlo egy hajnalon, amelynek dátumát Lavedan meg is írta levelében: 1984. február 15. Két nappal késbb Lavedan egyedül utazo vissza Európába. A levélben leírta, hogy Manaust és a feleségét egy táncos mia hagyta o. A Shangri-Lá-ban mulaak, a fáradhatatlan korhelyek társaságában, mambót és bolerót táncoltak az alkoholtól, verejtéktl és étertl súlyos levegben. A Shangri-Lá csodálatos hely volt – emelte ki Lavedan a levelében –, kékes fényben úszó táncterme megrészegítee ket, minden új számnál párt cseréltek, üvegbl vedelték a márkás viszkit, és dülöngéltek a féktelen, lármás nevetéstl, révülten a mámorító, fémes csillogástól. Az elragadtatás csúcspontján egy túlontúl ggös és komoly fér kimért léptekkel átment a termen, odalépe a korhelyek asztalához, és tiszteleudó 44

Világbeszéd meghajlással felkérte Harrietet. A jelenet nevetést válto ki, senki sem gondolta volna, hogy az a gura, aki olyan merevnek látszo, mint egy vasfa törzse, képes lenne akár egy lépést is tenni a kering vagy még inkább a mambo ritmusára. A korhelyek legnagyobb meglepetésére olyan jól táncolt, hogy a zenekar csak neki játszo. Neki és Harrietnek, akit magával ragado ez az örvényl derviskerengés. Hajnalig táncoltak, és amikor a rézfúvósok és dobok elhallgaak, Lavedan megértee, hogy mindennek vége. Azaz, csaknem mindennek, mert Harriet emléke tovább élt benne. A szerelem három éve és az Amazóniában töltö három hónap gyötr emlékké vált a Shangri-Lában töltö utolsó éjszakán. Lavedant lidércnyomásként kísértee a táncospár; megese, hogy az asztalhoz odalép fér ggös és immár ellenszenves, gylöletes gurája elvonta a gyelmét a halakkal kapcsolatos kutatásairól. Afrikában és Ázsiában te utazásai közben Harriet és a betolakodó táncának képe még ébrenlét idején is kísértee, mint egy nyomasztó nappali rémálom. Az id magával sodor bizonyos emlékeket, és képes tompítani a gylöletet, a féltékenységet, és talán a reményt is. Ezzel Lavedan is tisztában volt. De 1984 karácsonyán meglepeen vee kézbe Genen Harriet els levelét: egy színes fényképet a szigeten álló házról, amelynek hátoldalán angolul ezek a szavak álltak: „A ShangriLá bezárt, de most i táncolunk ezen a kis szigeten: ez a lakhelyünk.” Lavedan felismerte volt feleségének kézírását. Ezek a tle származó szavak megzavarták, mert felszítoák benne a féltékenységet, a gylöletet és a szenvedélyt, ezek az érzések, amelyek már lecsendesedtek, most újult ervel törtek rá. A legrosszabb az volt, hogy minden évben kapo egy ugyanilyen fényképet, ugyanezekkel a szavakkal, mígnem 1990 januárjában a felnyito borítékból egy fekete-fehér fénykép hullo ki, amelynek egy szó sem volt a hátoldalán. Lavedan ebbl arra következtete, hogy az asszony megszökhete vagy meghalt. A történet végét már tudja, írta a levél végén. Beszéltem az Amazóniai Kutatások Intézetének néhány biológusával; egy brazil ichtiológus elismeréssel szólt Lavedan kutatásairól: az Egyenlít vidékének hét hala viseli a nevét. Ebbl arra következteem, hogy a boldogtalan és kétségbeese szerelmes híres tudós lehet. Egy ideig arra gondoltam, hogy bntény vagy leszámolás történhete, de a szigeten álló házban nem találtak gyilkosságra utaló nyomokat. Azóta ez az asszaípálmákkal körülve ház zárva van. Lavedan levele ugyanolyan rejtélyes számomra, mint írójának a személye. A levél, a találkozásunk, a szigeten álló házba te látogatás. Néha váratlanul eszembe jutnak találkozásunk képei, és nyomasztanak: Lavedan izzadt és vörös arca, ahogy megbvölve nézi a négyszem halat; az a már-már boldog kifejezés, amely kiült az arcára, amikor a Poço Fundo mellékfolyócskájának kanyarulatában feltnt a ház, a bal vállán függ súlyos iszák, a hirtelen ugrás a sárba és a ház felé igyekv, elszánt lépések, a verejték csillogása borotvált fején, ökölbe szoríto keze, magas és sovány alakja, ahogy hátra sem nézve beront a tornácra, majd a szobába… (Pál Ferenc fordításai) 45

PoLíSz

Paulo Leminski (Brazília) Paulo Leminski (1944–1989) brazil költ és író, nemzedékének egyik vezéregyénisége. Többek közö Alfred Jarry, James Joyce, John Lennon, Samuel Becke és Misima Jukio mveit ültee át, foglalkozo zenekiadással és judó-oktatással is. Válogato verseit magyarul Szórakozo gyzelmünk címmel a Kráter Mhely Egyesület jelentee meg 1994-ben.

Nagyon mélyen Mélyen, mélyen, nagyon mélyen, azt szeretnénk, ha minden gondunk feloldaná egy parancs. Mostantól a gyógyíthatatlan bánat semminek ítéltetik, és róla – örök csönd.

Törvény tiltja, hogy legyen lelkiismeret. Átkozo, aki hátranéz, üresség mögöünk, semmi több. Gondjainkra nincs megoldás, a gondok családja nagy, sétálni indulnak minden vasárnap, a gond, felesége és a kis gondocskák.

Diego Mendes Sousa Diego Mendes Sousa (1989–) Metafísica do Encanto (A varázslat metazikája, 2008) cím els kötetét már rangos díjakkal ismerte el a brazil irodalmi élet. Alapítója az O Bembém cím folyóiratnak.

Borzongás à la Rilke Hogy az id kétségbe ne vonja soha a Szerelem lefojto-bizonytalan kanócát hisz a vér – az élet mozgatója – pulzál megritkulva Égitestek titkos segélykiáltásai közö gyógyítva a kedvetlen világot mely kéket húz a fehér fölé a boldogság tiszta levegjét

46

Csak a Szerelem szri át mindegy melyik szív keserségének támadását önt az arcra valami szokatlan-különöst hint soha el nem múló harmatot és érti az unalom kínjait melyek elvakítják a fojtogató létezést a ködös tudás egyszerségében

Világbeszéd

A létezés fénye Hogyan takarhatnám be boldogsággal magam ha a mez, a virág, a nevetés… és az elégedetlenség és az id árnyéka és a csillagok is megjelennek a dal és a csönd ala az életés az elutasítás fölö egy toll fölö villámok közö a fény létezni nélküled halo lelkem ohonában jaj kegyetlen sors hogyan nyessem ki a bánatot mely elpusztít és megkeserít annyira… hogyan? (Pál Dániel Levente fordításai)

João Melo (Angola) João Melo író, újságíró, tanár, 1955-ben születe Luanda-ban. Jogot, majd kommunikációelméletet tanult, és több vezet posztot is betöltö az angolai tömegtájékoztatásban. Sexo e violência cím elbeszélését az Imitação de Sartre & Simone de Beauvoir cím kötetbl válogauk (Caminho, 1999).

Szex és erszak Történetem egy meglehetsen hétköznapi jelzvel jellemezhet: tragikomikus. Amikor szeretkeztünk (akkoriban, mint arra valószínleg rájönnek, más, kevésbé ártatlan szavakat használtam),

Manuela teljesen megváltozo. Olykor umbundu nyelven juto el a gyönyör tetpontjára, legalábbis azt hiszem (ugyanis délrl származik), és olyan dolgokat mondo, amiket nem érteem, de en47

PoLíSz nek ellenére úgy tnt, szavai tele vannak szenvedéllyel, olyan szenvedéllyel, amely már szinte az erszak határát súrolja, mivel olyan szenvedéllyel törtek fel torkából a rémiszt kiáltások, olyan hevesen ölelt, s olyan magafeledten (vagy a legtökéletesebb és leggonoszabb tudatossággal, ki tudja…) hányta-vetee a testét az enyémen (szerete ráülni a hímvesszmre és kínozni, mondjuk úgy, módszeresen és tudományos alapossággal, ami, megvallom, korántsem volt ellenemre…). Eközben még érthetetlenebbnek találtam azt, amit (portugálul) mondo nekem rjöngéseink tetfokán, mikor a lábszárak és a karok annyira megfeszülnek, hogy úgy tnik, mindjárt darabokra törnek, a szoba megállás nélkül forogni kezd, a szemek lecsukódnak, és a száj dantei formát öltve, hatalmasra tárul. – Hatolj belém! – ordítoa (és ez eddig rendben is volt). – Szükségem van egy angolai farokra!... – tee még hozzá (ez a követelése, túl a megfogalmazás durvaságán, már magában is olyan értelmetlennek tnt számomra, hogy halálra neveem magamat, de természetesen csak belül, magamban …). Mindegyikünk angolai volt: én, Manuela és a férje is (tehát egy újabb szerelmi háromszögrl van szó, de ez is meglehetsen hétköznapi dolog), így aztán nekem úgy tnt, hogy legalábbis a „nacionalizmus” tekintetében az átlagosnál jobb ellátást kapo. Mi végre akkor a felfokozo „patriotizmus” eme megnyilvánulása azokban a pillanatokban, mikor átadtuk magunkat egy aktusnak, amelyben elméletileg nincsenek megkötések a brszín, az országhatárok, a vallás vagy a társadalmi osztály tekintetében (habár egy-két keményfej ember számára ez utóbbi zavaró lehet…)? Jóhiszemségemben nem is gondoltam, hogy a há48

romszögnek lehet még egy oldala, és így arra a következtetésre jutoam, a magam megnyugtatása érdekében, hogy csak egy nyomatékosító fordulatról van szó. A látszólagos rejtély megoldódo egy napon, amikor Manuela megvallotta nekem, hogy rajtam kívül egy kubai férval is viszonya van. Az els pillanatban nevetni akartam, de azt hiszem, hogy csak egy többé-kevésbé eszt grimaszt vágtam, mivel Manuela hirtelen úgy néze rám, mintha azt hinné, meg akarnám ütni. Én azonban nem vagyok hímsoviniszta, ráadásul megvan a magam politikai meggyzdése is. Ezért aztán megnyugtaam: – Hát már csak így van ez, az internacionalizmus oblige… –. (Mikor Manuela fel akarta tárni lelkének legmélyét, valódi lényét, azt, aki tényleg  volt, túl mindazokon a történelmi nehézségeken, amelyek átformálták, umbundu nyelven fejezte ki magát; én éppen ellenkezleg, külföldi kifejezésekhez folyamodtam, valahányszor nem tudtam, hogy mit is kellene mondanom…) Békülékeny viselkedésem ellenére Manuela jószándékúan úgy gondolta, hogy valami, kicsit prózaibb magyarázatot is ad a teére: – Mégis mit akarsz? – kezdte rögtön egy kérdéssel, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy felkészítsen a további súlyos igazságokra. – Sosincs rám idd!... Folyton a feleségedtl félsz, és állandóan sietsz… Tulajdonképpen csak havonta egyszer találkozunk! Semmi különbséget nem látok a találkozásaink és a közö, mikor a férjemtl visszatérek Luandába… – érvelt. Így aztán (igen, kedves olvasóim kitalálták): – Mikor Fernando le akart feküdni velem, belementem! És emia nem tartozom bocsánatkéréssel!... – A Manuelaval való vetélkedés légköre, nem tudom, miért, de feltüzelte bennem az elfojto agressziót. Azonban türtzteem magam.

Világbeszéd Ezen a napon tragikus eset történt: Manuela nem umbundu nyelven juto el a gyönyör tetpontjára. Nem tudom, hogy ennek tulajdonítható-e, vagy inkább a vallomásnak, amit kicsivel azel te nekem, de a lényeg az, hogy el kezdve egyre zavarosabb és ellentmondásosabb érzések rohantak meg azzal a szerelmi négyszöggel (vagy inkább ötszöggel, ha a feleségemet is beleszámítjuk, bár  egy pillanatig sem tudo semmirl…) kapcsolatban, amelyben egyre jobban elmerültem. Példának okáért: ha azel soha egy percig sem tördtem Simão-val, Manuela férjével, most a sajnálat és a bntudat kes érzését kezdtem érezni iránta; sajnálatot, mivel távol volt, a frontvonalon, miközben hn szerete felesége Luandában legyez irányban tüzelt, hogy az egyik barátom furcsa kifejezését használjam, amivel  szemérmesen azt szokta kifejezni, hogy egy idben többekkel is intim kapcsolatot tarto fenn (alapjában véve kezdtem úgy vélekedni, hogy Simão a legszerencsétlenebb mindazok közül, akik részt veek ebben a játékban); és bntudatot, minekutána  erkölcsileg helyes indíatásból volt kint a frontvonalon, kockára téve az életét, hogy mi, puhányok és internacionalisták, kedvünkre dughassuk a feleségét (voltak pillanatok, amikor már azt is megkérdeztem magamtól, hogy vajon a magatartásom nem minsül-e ellenforradalminak?). Ami Fernando-t illeti, vetélytársamat Manuela vigasztalásának fáradságos feladatában, elismerem, bizonyos nehézségeim támadtak, hogy ne keverjem össze a szezont a fazonnal, azaz, hogy az  személye ne késztessen arra, hogy helytelenül ítéljem meg a kubaiak Angolában betöltö szerepét (már említeem, megvan a magam politikai meggyzdése), a mia a bosszúság mia, amit szerelmi fel-

ségterületemre való szokatlan behatolása válto ki bennem. Így aztán, leplezend a kicsinyes kísértést, hogy a két dolgot összemossam, egy csipetnyi iróniával el compañero-nak kezdtem nevezni. Végül Manuela-ról: a zavarom vele kapcsolatban sem volt kisebb; gyakorta szinte biztos voltam abban, hogy gylölöm, amiért egyszerre vezet félre három fért, és hogy ráadásul én is a többiekkel hasonló mértékben vagyok tagja a megcsúfolt hímek listájának; néha azonban bevalloam magamnak, semmilyen erfeszítést nem teem annak érdekében, hogy jobban megismerjem; máskor meg eszembe juto, minden ezzel járó testi elváltozással együ, az az igazán állatias látvány, amely a szórványos, de el még nem kevésbé heves szexuális érintkezéseinket jellemezte. Ilyen bonyolult és borzalmas gondolatokkal küszködtem (és ennek köszönheten már három hónapja nem találkoztunk Manuela-val), mikor felhívo: – A következ hétvégét a birtokodon akarom tölteni! – határozta el, helyeem is. Elmentünk. Nem tartom szükségesnek elmondani, milyen türelmetlen voltam a birtokra való utazás közben. Végig feszült bennem a szenvedély. Végre, három hónap után, minden világosnak tnt: szeretem t. Simão (minden tiszteletem ellenére) és az el compañero nem aggasztoak többé; a feleségem sem; így aztán elhatároztam, hogy összeházasodom Manuela-val, ezért aztán, amint megérkezünk, meg is beszélem ezt vele. Nem volt idm arra, hogy bármit is mondjak neki, mivel amint beléptünk a házba Manuela olyan vággyal rám vetette magát, amelyet az ala a három hónap ala, amíg nem láuk egymást, egy percre sem felejteem el, letépte rólam (szó szerint) a ruháimat, a hátamra fektete, 49

PoLíSz élvezeel rám ült, és nekikezde a lemészárlásomnak. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez a póz az ördögtl való, és csak az aktus befejezéséhez ajánlatos használni, ám azon a napon kész voltam arra, hogy hagyjam Manuela-nak úgy irányítani a dolgokat, ahogy  akarja, beleértve azt is, hogy törli a portugál nyelvet a mi, mondjuk úgy, erotikus-kommunikatív együmködésünkbl. A szenvedélyemet hirtelen egy furcsa arc váratlan megjelenése szakítoa félbe, amely közém és Manuela közé furakodo; ez az arc fenyeget vonásaival és gylöletet sugárzó sötét, guvadt szemével valójában ke másikból tevdö öszsze: az egyik fele Simão volt, míg a másik Fernando, az el compañero (be kell vallanom, hogy egyiküket sem ismertem, de ennek ellenére teljesen biztos voltam abban, hogy az  arcuk volt, és abban is, hogy mindenre képesek…). Ahogy azt elre sejteni lehete, pánikba estem. Gyorsan kibontakoztam Manuela ölelésébl, és futásnak eredtem, mintha egy cazumbi-t, azaz egy halo ember lelkét láam volna (pedig azt láam). Rajtam, Manuela-n és azon a bosszúra éhes látomáson kívül, amely keresztülzö a földeken, senki más nem volt a birtokomon; viszont az volt a benyomásom, hogy egy dühödt méhraj is részt vesz az üldözésemben, mikor aztán hirtelen észreveem, hogy nem méhekrl van szó, hanem lövedékekrl: Simão és az el compañero fel voltak fegyverkezve, és sziámi kezeikbl (ekkor már nemcsak az arcuk, de a testük is, tettl talpig, egyetlen groteszk lényt alkoto) lángnyelvek csaptak el, amelyek veszélyesen közeledtek felém, miközben én futoam, mint egy bolond; és ahogy mondani szokás, reszkeem az életemért. Mindeközben, és ez még furcsább volt, észreveem, 50

hogy üldözim mögö Manuela is közeledik, meztelenül, miközben azt üvölti: – Szükségem van egy angolai farokra! Szükségem van egy angolai farokra!... – Én csak futoam, futoam, de tisztában voltam vele, hogy minden erfeszítésem értelmetlen. Egy hangot kezdtem hallani, amely valami furcsa nyelven szólt hozzám, umbundu, kasztíliai és lingala szavakat keverve (Simão sok éven keresztül Zaire-ben élt; talán ez lehete a magyarázat a lingala szavakra?). A hang közelíte felém, és egyre közelebb ért, nagyon-nagyon közel. Ez volt a vég. Ekkor a bátorság megnyilvánulásaként, amelyrl tudtam, hogy értelmetlen, de ami egy ilyen szégyenletes menekülés után legalább saját magam számára visszaállította a büszkeségemet, elhatároztam, hogy szembenézek azzal a kísérteties hanggal. Kinyitoam a szememet, miután úgy döntöem, hogy méltósággal halok meg. – Ébredj, drágám, ébredj! – halloam, ahogy az egyelre még elmosódo arcú feleségem ezt mondja nekem: – Nagyon nyugtalan voltál… rosszat álmodtál? – Teljesen összezavarodva az ajtóra néztem, hogy az ellenségeim nem jelennek-e meg hirtelen a szobában. – Kelj fel, szerelmem! Ugye nem felejteed el, hogy a mai napot a birtokon töltjük!... – juaa eszembe, amivel újra visszaránto a valóságba. Így tehát, kedves barátaim, az egész csak egy álom volt, egy rémálom, vagy nem is tudom, hogy nevezzem… Tragikomikus, vagy nem az? Miközben a saját történetemen neveem, félig fanyar arckifejezéssel, valaki a képzeletbeli néztéren felállt és: – Ez az egész nekem a keresztény moralizmustól és a vele kevered forradalmi lelkiismeret-furdalásból fakadó teljességektl bzlik… (Pál Zsombor Szabolcs fordítása)

Világbeszéd

Dario de Melo (Angola) Dario de Melo Benguelában születe 1935-ben. Elbeszélését, amelynek eredeti címe E agora, André? (2005) a Como se viver fosse assim cím angolai antológiából (União dos Escritores Angolanos, 2009) választouk.

Mi lesz most, André? Rosalina Pombalnak Rosa huszonegy éves múlt, volt egy pár hónapos a, és boldog házasságban élt, amikor a Missão utcában elütöe egy katonai teherautó. Azonnal meghalt. Nem szenvede. Errefelé fog járkálni, vagy fenn az égben, és keresi az ohonát. Rosa férje két évvel késbb újra megházasodo. A a mellé, akire a nagyszülk vigyáztak, az elmúlt években megszülete Hermínia, José, Vera és Rodrigo. Ha Rosa csak egy percet késlekedik, csak hatvan rövid másodpercet, a teherautó már elhaladt volna, és Raúl után megszületik a másik a, André is. Köztudo volt, hogy Rosa nem akart népes családot. Az öregek megbotránkozására sokszor mondogaa: – Elég két gyerek. Ha nincs szerencsém, három. – Mi az, hogy nincs szerencsém? Miféle szerencsétlenség az, hogy gyermeke születik…? – morgolódo a nagymama. – Nézze, anyám, drága az élet. Nem úgy van az, mint régebben, hogy csak szülünk, szülünk... – Ha olyan lennék, mint te, most nem lennél i, kis unokám. Apád az ötödik úgyermekem. – Persze, anyám, de nekem karriert kell csinálnom. Nem akarok örökké a tzhely melle ülni. Ha a teherautó nem szakítoa volna félbe a karrierjét, Rui ma sokkal jobban hasonlítana anyjára: határozo, tanult ember lenne, olyan kisú, aki felcseperede, elvégezte az egyetemet, a megfelel idben házasodo a megfelel nvel, jól szituált életet él – a tengerparton nyaral vagy a rokonok birtokán. Ruinak két gyermeke van: Joana, akit szerete volna, ha Rosa-nak hívnak, de akkor a másik nagymama nevét is föl kelle volna vennie, akit pedig Jingongo-nak hívtak. Rosa Jingongo pedig, ahogy tudják, mosónk, szolgálók vagy a hozzájuk hasonlók neve. Emia inkább Joana Andreia-nak nevezte a lányát, míg át Frederico Estevão-nak keresztelték a köreikben divatos nazaré-i templomban. André, Rui meg nem születe testvére vibráló elme le volna. Hogy kire hasonlíto, azt senki sem tudta. Mindenbe belefogo. Nyughatatlanul. Zseniálisan. Soha nem azt tee, amit elvártak tle. A szülk szereék volna, hogy jogot végezzen. De az utolsó évben ohagyta a jogot, és matematikát kezde tanulni – bár ezzel nem szerezhete olyan renomét, nem érhete el olyan életszínvonalat, mint a másik ka51

PoLíSz ron végze tanulmányaival. És ez a diploma nem ér annyit sem, mint egy mszaki vagy orvosi végzeség. – Ezek igen, ezek ám az egyetemek!... – mondta az apja. – Mire jó egy diploma?... – kérdezte a ú. És szülei elképedésére – szegény anyja, aki csak harminc éves korára végezte el a tanulmányait, hála az ohoni teendknek és megért férjének – ahelye, hogy órákat ado volna egy iskolában, és doktor úr így, doktor úr úgy le volna, elment dolgozni egy újsághoz, ahol mindenki csak így beszélt vele: „Te, André, menj ide, te, André, menj amoda.” Nem tudom, hogy tudják-e, milyenek az újságok? Soha nincsen nyugtuk: mindenkibe belekötnek. Senkit nem tisztelnek. k a hatalom, k a kormány, k az egyház – mindenkibe belerúgnak. Az egész egy világvége, nagy fejetlenség, és most André is... Tíz évig végezte ezt a munkát, rosszul kerese, még rosszabbul élt – s mi több, ahelye, hogy a szüleinél maradt volna, ahol bven volt hely, lakást bérelt magának. Komoly párkapcsolata, ahogy az anyja szeree volna, nem volt. I egy kis aér, o egy másik, ni társaságban sosem volt hiánya. Egy nap – st, egy hétköznap (pedig választhato volna egy szombatot vagy egy vasárnapot, hogy megihassanak egy pohárka itókát) – beállíto a szüli házba egy félénk, szégyenls leányzóval, és odabökte: – sök: ez i Verónica. Ebben a pillanatban házasodtunk össze. Mi több: nagyszülk lesztek... Leült az asztalhoz, és szede a maradékból. Anyja zavartan leültee a lányt: – Ülj le, leányom. Isten hozo. Remélem, észhez téríted a unkat. Hozok neked egy tányért... Észreveszik az „sök” a lány hasát is, és megbizonyosodnak, hogy nagyszülk lesznek. Jobban mondva, Rui oldaláról már nagyszülk voltak. André úgy eve, ahogy mindig is szerete: kézzel. A lány félénken szede magának, és egy szót sem szólt. Az anyja meg: – Térj magadhoz. Már majdnem negyvenéves vagy. Felelsséget kell vállalnod... meg csak szopogaa a csirkecsontokat. Az apa pedig, ahogy elnézte atal menyét, somolyogva gondolta „Öreg kecske is nyalja a sót”. Kicsit megnyugodo a a születése után: továbbra is az újságnál dolgozo, és fél tucat órát ado egy iskolában. Még mindig nem volt pénze, de volt hírneve. I egy a, o egy a, már volt vagy öt neki, és nem tudta, mikor fog megállni. Egy nap felkelt, és elhatározta: írok egy könyvet. Írt, ket. Hármat, négyet, ötöt, és minden könyv botrányt kavart. Ezt mondogaa: Egyik évben gyereket csinálok, a következben könyvet írok. Kétévente matematikai pontossággal megtee egyiket és másikat is. Egy nap a tengerparton elnézegee az idsebbik át – egy nagyút. „Bármelyik nap nagypapa lehetek, és még házam sincs, ahová jöhetnek majd az unokák...” Hónapokig keserge: „Nem szeretnék addig meghalni, míg meg nem ismerem az összes unokámat...” Sokat rágódo ezen: – Mi a bajod, miért nem szólsz egy szót sem?... – Morgo valamit, vagy kurta választ ado: 52

Világbeszéd – Még egy rendes házam sincs... – kritizálta önmagát. A bátyja, az igen. Palotában lako. Minden unokaöccsének volt saját autója. A sógornjének is. Bátyja Mercedessel járt. És én, gyalog... Tudják, hogy hívták? Mezítlábas doktor... Ve hát magának egy motort, mindenki felháborodására. Vegyen inkább egy autót. Legyen akár használt, de ezzel járkálni nem áll jól neki... És miért? Láto már valahol egy doktor urat motoron? A testvére is elment hozzá: – Még az is jobb lenne, ha gyalog járnál. Ha akarod, veszek neked egy autót. Persze te büszke vagy: kölcsönadok neked egy kis pénzt, és kész. Visszaadod, amint tudod. – Köszönöm. Jó fej vagy. – Nem vagyok jó fej, a bátyád vagyok, a mindenségit!... Bánt, hogy így élsz... – Bánt, vagy szégyellsz?... – Na, jó, menj a fenébe. Nem lehet veled beszélni. – Nem is!... Ha nem vagy képes velem beszélni, majd hallhatod, amit rólam mondanak...Ezzel belevetee magát a politikába. Kétszer címlapra is került. Megbotránkoztaa az embereket. Interjúkat ado, beszédeket mondo, s hol az ellenzék, hol a kormány oldaláról dicsérték. „Titkár lehetnél i vagy o, ennél vagy annál a pártnál...” „Mit szólnál egy miniszteri álláshoz ennél vagy annál a tárcánál?...” „Szükségünk volna egy nyito emberre, olyanra, aki nem fél kimondani a dolgokat...” Se igen, se nem, biztos helyen akart elhelyezkedni. Egy nap nem volt eléggé elvigyázatos, kölcsönt ve fel a banktól: „Hagyja csak, doktor úr, nekünk elég az aláírása...” – Dehogy volt az elég. O magaslo mögöe a bátyja árnyéka. – A nagy családi ház felújítására adta a fejét. Anyja, aki már jócskán megöregede, átköltözö egy kis lakásba. Csaknem palotát építe magának. Egy szerény palotát a nyomornegyed közepén. Oda befért hatalmas könyvtára. Dolgozószobát alakíto ki magának, amely az épület felét is elfoglalta. A fennmaradó részbe költözö be feleségével és gyermekeivel. Csodájára járt a világ: „Ha látnád, annyi könyv van o, mint a Nemzeti Könyvtárban”. O ült, egy hosszú nagy íróasztal mögö. Két kanapé volt csak a szobában, és még temérdek hely maradt. Csak üres falfelület nem volt. A mennyezetig könyvek álltak. Létrával érte el ket, amelyet egy fém sínen ide-oda lehete tologatni. Már minden a legnagyobb rendben ment, de váratlanul szüksége volt a születési anyakönyvi kivonatra... Elment az anyakönyvi hivatalba, és nem talált semmilyen bejegyzést. Pedig a hivatalnok barátságos volt, két napig keresgélt az anyakönyvi kivonatokban, végül meglepdve közölte: – Doktor, ne haragudjon, de a törvény értelmében ön nem létezik. – Hogyhogy nem létezem?... – Lássuk csak... És a hivatalnok próbálta a lehet legjobban elmagyarázni mindazt a különös dolgot, amit talált. – Az, hogy ön, kedves barátom, nincs a regisztráltak közt, még nem jelent semmit. Furcsának találtam magam is, és már az anyakönyvi kivonatokban is keresgéltem: a bátyjáé rendben van; szülei házassága rendben van, de o csak egy bejegyzés van, melyet édesanyja anyakönyvi kivonata is igazol – negyvennégy éve életét vesztee, 53

PoLíSz pontosan három évvel azel, hogy ön megszülete volna... Óriási az összevisszaság... – Még ilyet! – csodálkozo el André. Elmegyek az öregekhez, hogy tisztázzam ezt a rejtélyt. Elindult. Furcsának és másnak találta a várost. Azon a helyen, ahol szülei házának kelle volna állnia, csak egy romos telket talált, tele szeméel és lommal. Hol keresse?... Tisztázza a dolgokat, hazamegy. Hazatért, és egy hatalmas, omladozó öreg házat talált. Megkérdezte a szemközti szomszédot, aki ezt mondta: – Nézze, ez a ház Raúl de Freitas úré. Zsugori ember, az öregek halála után örökölte meg ezt a házat. Szegény anyját o ütöék el, több mint negyven éve. Kedves asszony volt. Jól emlékszem rá. A férj újra megházasodo, és onnantól fogva lezárták a házat és elköltöztek egy bérlakásba. Nem újítják föl, nem adják el, semmit sem csinálnak. Mi több, patkányok élnek most benne, és mi meg szenvedhetünk tlük. Mi lesz most, André?... Mit csináljon valaki, aki meg sem születe?... Aki nem létezik?... Aki csak akkor lenne i, ha az anyja hatvan rövidke percet késlekedik?... Mi lesz most, André?... Mit csináljunk az emlékeiddel, melyek soha nem léteztek... A könyveid, az újságjaid, a beszédeid, a feleséged és a gyermekeid emlékével... A lehetséges valóság milyen dimenzióiban élnek ezek tovább. És te?... Hogy éled meg azt a hatvan másodpercet, amely ahhoz kelle volna, hogy megszülethess?... Mi lesz most, André?... (Pilhál Zsóa fordítása)

Graz (részlet)

54

Világbeszéd

José Eduardo Agualusa (Angola) José Eduardo Agualusa 1960-ban születe Huambo-ban. Lisszabonban mezgazdaságtant és erdészetet tanult. Angolában, Portugáliában és Brazíliában él. Válogatásunkban közölt elbeszélésének eredeti címe: O Homem da Luz, és a Catálogo de Sombras (Dom Quixote, 2003) cím kötetben jelent meg.

A Fényt Hordozó Ember Miguel Petchovskynak és Paula Tavaresnek Nicolau Alicerces Peshkovnak hatalmas feje volt, vagy talán a teste aszo össze a kelleténél jobban, mindenesetre úgy néze ki, mint aki tévedésbl került ebbe a zikai valójába. A haja, már ami megmaradt belle, durva szálú és vörös volt, s az arcát szeplk borítoák. Valószíntlen nevét és még ennél is képtelenebb megjelenését annak köszönhee, hogy valamikor egy számzö oroszt vete a sorsa a Huambo környéki fennsíkra, egy fehér br oroszt, aki gyakori alkoholmámoraiban azzal kérkede, hogy lovassági tisztként szolgált II. Miklós ala. Nicolau Alicerces Peshkov a nevén és a szeplkön kívül örökölte apjától a mozi iránti lelkesedését és egy ócska mozigépet is. A neve, a szepli, a mozigép, egyszóval éppen az orosz örökség mia került majdnem kivégzosztag elé. Miel ez megtörtént volna, két napot és egy éjszakát töltö egy száríto halas ládában. Hirtelen riadt fel a lövések vakkantásaira. Fogalma sem volt arról, hol van. De ez mindig ugyanígy volt. Felült az ágyban, megpróbálta összeszedni a gondolatait, miközben kint egyre ersödö a lövöldözés: kora este érkeze, régi bicikl ének pedál-

ját taposva, azután szobát ve ki egy portugál panziójában, elbúcsúzo a kis Jamestl, akinek a családja abban a városkában élt, és lefeküdt aludni. A szoba aprócska volt. Benne vaságy, amelyen egy fatábla helyeesítee a matracot. A fatáblára terítve egy elny, foszlo, de tiszta leped. Egy zománcozo bili. A falra valaki egy kék angyalt rajzolt. Egészen jó rajz volt. Az angyal szembl néze rá, semmibe vesz pillantásával éppen olyan fényl és reménytelen távolságtartással nézte t, mint Marlene Dietrich. Nicolau Alicerces Peshkov, akit a Mucumba falvaiban élk A Fényt Hordozó Embernek neveztek, kinyitoa a szoba ablakát, hogy tájékozódjon a csetepaté okairól. Kinéze, és láa, hogy az utca egész hosszában felfegyverze tömeg hullámzik, néhány katona is volt köztük, de leginkább atal civilek, akik piros szalaggal kötöék át a fejüket. Az egyik atalember hangosan kiáltozva felé mutato, egy másik azon nyomban tüzet nyito rá. Nicolau még nem tudta, hogy miféle csetepatéba csöppent, de azt felfogta, hogy valamiképpen a rossz oldalra került –  volt az indián, s még egy árva tomahawkja sem volt, 55

PoLíSz hogy megvédje magát. Félig felöltözve, alsónemben, kiment a szobából, átment a konyhán, kinyito egy ajtót, és egy szk bels udvarban találta magát, amelynek a végében magas vályogfal emelkede. A fal melle álló csenevész mangófára felkapaszkodva sikerült átugrania egy másik udvarba, amely valamivel tágasabb és még elhagyatoabb volt, s egy tapaszto falú fészer melle ért földet, amelyet raktárnak használhaak. James Deanre gondolt. vajon mit tenne ebben a helyzetben? Biztosan tudná, mit kell tennie, hiszen James nagy gyakorlatra te szert a menekülésben. Megpillanto egy ponyvával letakart mosódézsát, amely színültig volt vízzel. James Dean belemászna a dézsába, és addig o maradna, amíg csak kell, kivárná, míg pikkelyek nem nnek rajta. De  nem fért volna bele abba a dézsába. A teste még csak igen, de a feje nem. Kétségbeeseen kerese valami megoldást, mert halloa a közeled tömeget, és akkor megláa a halas ládát. Szörnyen bzlö, mintha a rothadó tengerek minden bze összegylt volna benne, de elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember belekuporodhasson. Belebújt hát a ládába, és várt. Egy résen át kinézve láa, hogy megérkezik a szalaggal átkötö fej férak tömege. A nyakánál fogva rángaak, lökdöstek, rúgásokkal és puskatussal ösztönöztek gyorsabb haladásra öt szegény ördögöt, akiknek láthatólag az volt az egyetlen bnük, hogy umbundu nyelven beszéltek. Hasra fekteék az embereket, utána elkezdték ket ütni fegyverrel, övvel, vastag husángokkal, miközben azt üvöltözték, hogy ez csak a bevezetés. Valamivel késbb megjelent egy asszony pisztollyal a kezében, egy pillantásával elparancsolta onnan 56

a brigantikat, a fegyver csövét az egyik szerencsétlen tarkójához nyomta, és l. Ugyanígy te a másik néggyel is. Azután két atal út és négy asszonyt vezeek oda, egyikük egy kisgyereket cipelt a hátán, mindannyian jajongva sírtak. Amikor megláák a holesteket, még inkább rákezdtek. Az egyik katona kibiztosítoa a fegyverét: „Aki megsiratja a haloakat, az is meghal”. A többiek elkezdték ütni-verni a csoportot, nem kímélték a kisgyereket sem, miközben egy illet, akinél lmfelvev volt, táncos léptekkel körbe-körbejárta ket. Nicolau Alicerces Peshkov elfordult a réstl, és összeszorítoa a szemét. De nem ért el vele semmit: még összeszoríto szemmel is láa, ahogy két, szalaggal átkötö fej suhanc megerszakolja az egyik nt; láa, ahogy puskatussal agyonverik a kisgyereket, a többieket pedig lelövik vagy agyonrugdossák. Másnap estefelé mászo ki a ládából. Annyira kimerült volt, és olyan nagy volt a zrzavar aszo kis testében, hogy észre sem vee azt a katonát, aki éppen a láda melle ülve vigyázta a holesteket. A fér meglepeen, már-már boldogan bámulta, mint egy gyerek, aki valami ajándékot talál az ünnepi kalácsban, és kézen fogva vie magával a rendrség laktanyájába. A bejáratnál egy nagyon magas, sovány, tömö szakállú fér állt, mintha már várt volna rájuk. Bevezeék egy ablaktalan szobába, leülteék egy székre. A magas fér a nevét kérdezte. – Peshkov? Nicolau Peshkov?! Az elvtárs orosz? Nocsak. Moszkvában tanultam, a Lubjankán, jobban beszélek oroszul, mint portugálul. És karayolni kezde valami érthetetlen nyelven, amin mindenki nagyon

Világbeszéd jól szórakozo. Nicolau Peshkov együ nevete a többiekkel, de inkább csak udvariasságból, mert a legszívesebben elsírta volna magát. A magas fér hirtelen elkomorodo. Rábökö az íróasztalán lév br utazótáskára: – Ismeri ezt? Nicolau Peshkov felismerte az utazótáskát, amelyben a mozigépet és a lmeket tartoa. Elmondta, ki . Negyven éve járja az országot azzal a mozigéppel. Büszke volt arra, hogy a hetedik mvészetet eljuaa Angola legtávolabbi zugaiba is – olyan vidékekre, amelyekrl azt sem tudták, hogy a világon vannak. A gyarmati idszakban vonaton utazo. Benguela, Ganda, Chianga, Lépi, Catchiungo, Chinguar, Cutato, Catabola, Camacupa, Munhango, Luena. Ahol megállt a vonat,  kiszállt. Kifeszítee a vetítvásznat, a mozigépet háromlábú állványra tee, fél tucat vászon-fotelt felállíto a városka elkelségeinek. Az emberek messzirl seregleek, jöek a környez síkságokról, ismeretlen nev helyekrl, st olyan helyekrl is, amelyeknek neve sem volt. Kecskét, tyúkot, tojást, vadhúst hoztak neki. Letelepedtek a vászon túloldalán, szemben a vibráló fénykévével, és viszszájáról nézték a lmet. A függetlenséget követ háború tönkretee a vasutat, így csak a nagyvárosok környékére juto el. Rövid id ala mindent elveszíte, amit a megelz húsz évben összegyjtö. Délen dolgozo tovább. Biciklin járt segíttársával, az i ú James Deannel, Lubango és Humpata, Huila és Chibia közö. Néha lemerészkede Mossâmedesig. Olykor Porto Alexandre-ig. Bahía dos Tigresig. Annál tovább sohasem. Volt egy fehér lepedje. Felersítee egy kunyhó fa-

lára, akármilyen volt is a fal, elkészítee a mozigépet, és levetítee a lmet. James Dean az egész eladás ala a pedált taposta, hogy áramot fejlesszen. A nyugodt, holdtalan éjszakákon kívánni sem lehete jobb vetíttermet. A magas fér érdekldéssel hallaa. Jegyzetelt. – Tudja valamivel bizonyítani, hogy valóban az, akinek mondja magát? Bizonyítani? Nicolau Peshkov az inge zsebébl elhúzo egy elsárgult papírlapot, és gondosan széthajtogatta. Egy újságkivágás volt a Jornal de Angola-ból. Egy öt évvel azel megjelent interjú: A mozi utolsó hse. A fekete-fehér fényképen Nicolau Alicerces Peshkov állt a bicikl e melle, kezét a kormányon nyugtaa, hatalmas feje kissé kilógo a képbl. A fér kitépte a kezébl az újságkivágást, megfordítoa, és elkezde valami maniókaliszt behozataláról szóló cikket olvasni. – Ne azt olvassa, uram, ne azt olvassa – nyöszörgö Nicolau Peshkov –, kérem szépen, a másik oldalon lév riportot olvassa. Nézze meg a fényképet. Én vagyok rajta. A magas fér megveten néze rá: – Peshkov elvtárs, maga, aki még az apanyelvét sem ismeri, maga akarja megmondani nekem, hogy mit olvassak el, és mit ne?! Végigolvasta a cikket. Azaz csak végigolvasta volna, mert a cikk félbeszakadt. – Hol van ennek a cikknek a vége? Nicolau Alicerces Peshkov lassan ejtee ki a szavakat: – Uram, ez a cikk nem érdekes. Az a cikk, amivel bizonyítani tudom, hogy valóban én vagyok az, akinek mondom magam, a lap másik oldalán van. 57

PoLíSz A magas fér elvesztee a türelmét: – Kuss! Azt hiszed, hogy mi i mind hülyék vagyunk?! Azt kérdeztem tled, hol van ennek a cikknek a vége. Ha nem válaszolsz, fbe lövetlek információ eltitkolásának vádjával. Tízig számolok. Talán el sem tud tízig számolni – gondolta Nicolau Peshkov. Sajnos el tudo. Lassan elszámolt tízig, azután megfordult a széken, és egy ideig a falat nézte. Visszafordult, kinyitoa az asztalon lév utazótáskát, és kivee belle a mozigépet. – Mutasd meg nekünk a lmed, gazember. Szeretném látni, mit lmeztél le. Majd meglátjuk, mutatsz-e katonai objektumokat. Nicolau Peshkov egy tiszta lepedt, kalapácsot és szöget kért. Kisimítoa a lepedt, és felszegezte a falra. A mozigépet egy székre állítoa. Egy szót sem szólt közben. Az elmúlt órák ala sok mindent megtanult. A lm bizonyos szempontból az  munkája volt. Egy egész élet mve. Szinte kockánként állítoa össze azokból a lmekbl, amelyeket az apja hagyo maga után. Kérte, hogy kapcsolják le a világítást. Egy katona felmászo egy padra, és óvatosan kicsavarta a körtét a lelógó foglalatból. Peshkov elindítoa a vetítt, vakító fény áradt szét a lepedn. Az els képsorokon egy családot lehete látni, amelyet a saját házában támadtak meg a madarak. A jelenet nagy hatással volt Vándorúton

58

a jelenlévkre (ez mindig így történt). A magas fér mindannyiuk véleményét összefoglalta: – Láátok ezt? Olyanok, mint a hiénakutyák. Azután megjelent egy tetn kuporgó öregember, aki hegedn játszo. – El akarja eszteni a madarakat – jegyezte meg az egyik r –, valami varázsló lehet. Utána egy cowboy látszo, aki egy vízesés el megcsókolja a kedvesét. Végül egy kalapos, szomorú szem ember búcsúzo egy házaspártól egy repültéren. Amikor a házaspár beszállt a repülbe, megjelent egy másik fér, pisztollyal a kezében, de a kalapos gyorsabb volt nála, és rál. A házaspár biztosan a madarak ell menekült. The End. A mozigép fénye remegni kezde, majd kialudt, nagy csönd támadt. Végül a magas fér felállt, fellépe a padra, és visszacsavarta a körtét. Sóhajto. – Elmehet, Peshkov. Tnjön el. A lm i marad. Nicolau Alicerces Peshkov kiment az utcára. A tenger fele hatalmasan ragyogo a hold. Nadrágja hátsó zsebébl elhúzo egy fést, és megigazgaa vele maradék haját. Kihúzta magát, és elindult, hogy megkeresse James Deant. A kölyök biztos tudja, mit kell ilyenkor tenni. (Pál Ferenc fordítása)

Világbeszéd

Álvaro Cunqueiro (Spanyolország) Álvaro Cunqueiro (1911-1981) a spanyolországbeli Galicia tartomány szülöje, a XX. századi gallego irodalom kiemelked alakja. Kora s egyben az egész gallego irodalom jelents írója, költje, újságírója, valamint dramaturgja mind gallego, mind spanyol nyelvterületen. Figyelmét a II. világháború befejezése után elssorban saját régiója, Galicia felé fordítoa. 1940 és 1950 közt három novelláskötetet is publikált, köztük a Merlin és családja c. mvet. Tehetségét és sikereit mi sem bizonyítja jobban, mint a munkásságáért kapo díjak, többek közt a Nemzeti Kritikusi Díj 1959-ben, a Nadal-díj 1961-ben, vagy a Kritikusi díj gallego nyelv elbeszélésért 1979-ben. Az i közölt írás a Merlin és családja c. kötetbl való.

A mór tükre A mór, akirl mesélek, vérbeli mór volt, olyan, amilyennek az Isten a mórokat vetee a világ hatalmas kertjében. Színekben pompázó fezt viselt, orrában és füleiben ezüstkarikák lógtak. Ábrázata komoly volt, termete apró, lába pedig, melyet harisnya rejte, jócskán eltért a normálistól, csakúgy, mint természete. Szeree b lére ereszteni a mondandóját, mindig hosszasan és bizalmaskodóan beszélt, mint aki minden alkalommal valami igazán nagy titkot bíz az emberre. Még a neve is erre utalt: arab neve, Alsir a mi nyelvünkön titkot jelent. Sok mindent árult: mágneses iránytket, párlatokat, nagy emberek életérl szóló újságokat meg különféle históriás könyveket, olyan híres-neveseket, mint például a Hajnal-harang és a róka, a Rózsamosolyú Farizád, a Kötélver Hasszán, és Az Ördög szellentésének története, melyet möszj Gúi Tabari írt. De ezúal nem a szokásos okból érkeze Mirandába, a Porta által megbízo kereskedként, hanem azért, hogy megfejtse a látomásokat, melyeket a puonyában lév tükörben láto szombatonként. Tervei közt szerepelt az is, hogy fényt derítsen a sivatag hercegének rejtélyére, akit örökös reegés gyötör, hogy egy nap gyilkossá lesz, s áldozatát barackkal mérgezi meg. Nos, megmérgezni ugyan senkit nem mérgeze meg ez a bizonyos Rufász sejk, de aól fogva teljesen meggyengült idegileg, s éjjelente rémálom gyötörte, melyben trrel vájták ki a szemét. El aztán annyira átjárta egész testét a reegés, hogy nem elég, hogy üvöltve ébredt minden éjjel, de valósággal halálra vált a félelemtl. Ahogy telt-múlt az id, kegyetlen zsarnok le, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megparancsolta hazájában minden ember lefejezését, aki sandán néze rá. Egyszer aztán tett talpig megvizsgálta egy angol orvos Egyiptom zsinagógájából: ellenrizte, visszhangzik-e, ha ezüst kalapáccsal ütögeti a homlokát, eret vágo, faggyúborogatást írt fel neki, bedörzsölte a brét szerecsendió-kivonaal, hashajtó köménymagot ado neki és jeges fürdt írt fel a szemérmes testrészeire. Majd hozzátee mindehhez, hogy lehetleg Parkins teát is fogyasszon, ami Angliában még 59

PoLíSz a vénkisasszonyok izgalmát is képes lecsillapítani, hogy kell alázaal vehessenek részt a Protestáns Szent Inkvizíció gylésein. Azonban ennek a Dr. Gallowsnak egyáltalán nem sikerült elznie a rémálmot, így Rufász sejk igen közel került az idegösszeomláshoz. Kár le volna érte, mivel  volt az egyetlen az arab királyok közt, aki még valóban tudo varázssznyegen repülni, és még a harci tevék kasztrálásához is érte. S ha elméjét elborítaná az rület, nem tudna eleget tenni a hagyománynak – miszerint a tudomány ezen hatalmas titkait halála óráján meg kell osztania legkisebb ával –, mert akkor biztosan nem emlékeze volna sem a varázsutazás, sem a harciteve-herélés fortélyaira. Mindez azonban csak kevesek fülébe juthato el, hiszen – ahogy mondom – Alsir elszereteel vont misztikus mázat történetei köré, melyeken legalább oly szívesen munkálkodo is, hiszen a maga módján nagyon is önfeláldozó volt, leszámítva persze, ha pénzrl volt szó. A tükör, amit cipelt, olasz portéka volt. Ezüsel bevont, legömbölyíte sarkú keret fogta körbe, s fogantyúja egy kutyát ábrázolt. Ingaként lógo egy szögrl, mintha az órásmester, aki készítee, egy percmutató tükröt szerete volna, hogy azon keresztül láthassa a múló id folyását. Már amennyire nekem tudomásom van róla. Alsir a tilsiti vásáron juto hozzá egy algériai zsidótól, akinek a portékái közö volt borsmenta, álompor, de még szerencsepatkó is. A tilsiti vásár egyébként Lyontól két, Monterroso-tól pedig négy mérföldre található, ezt magától Alsirtól és Elimas Algaribo mágustól tudom. Ez egy nagy mez, telis-tele kunyhókkal, melyekben kilenc nemzet ai árulhatják portékáikat, különös tekinteel a többiekre és a brandenburgi rgróf írnokára, akinek szintén van saját kunyhója, st egyedül csak  árusíthat zablát a lovakhoz és öszvérekhez, mivel a szamaragoláshoz kizárólag a német lovagrendnek van joga. Én mondom, messze földön híres vásár ez, ahol még az is kapható, ami nincs. Egyszóval Alsir megvee a tükröt, de nyomban túl is ado rajta: a dániai Helsingrben egy gró isasszonynak adta, bizonyos Ofélia úrhölgynek, aki a kastélyban élt,. Mivelhogy ese az es, mind egyetérteek abban, hogy szállást adnak a mórnak a kastélyban, melynek falait a viharos tenger csapkodta, udvarát pedig a templomokéhoz hasonló boltív védte a tengeri szelektl. – Lepihentem – mesélte Alsir a gazdámnak, Merlinnek –, elnyúltam, ahogy mondani szokás, mert hát fáradtan érkeztem a tilsiti vásárról, és egészen, amíg el nem aludtam, Oféliáról ábrándoztam félálomban, ahogy a tizenöt éves, hamvas nyakú gró isasszonykákról szoko az ember... Hangos sikoltásokra riadtam fel, s a grófn fudvarhölgye siete értem hiányos öltözékben. Pár szál hajában még o lógtak a hajcsavarók, hajhálóját egyik kezében szorongaa, míg a másikkal a hálóköntösét fogta össze. Helsingrben mindig els az etike! Bevezeek a gró isasszony hálótermébe, aki egyszerre sírt, nevete, sikoltozo és ordíto, míg felsége Hamlet király orvosa ánizzsal ízesíte hársfateát készíte neki. Mind ellenem fordultak, azzal vádoltak, hogy elátkozo tükröt adtam a kisasszonynak, ugyanis este, lefekvés el a haját fésülgee a tükör el, s egyszer csak a Négysors szellemei jelentek meg, majd egy démon paant el egy körtefáról. Aztán láa, ahogy egy ló a tenger mélyébe ugrik egy sziklaszirtrl, és végül saját magát, amint belefullad az alanti 60

Világbeszéd folyóba, s egy jégmadár telepszik két szép almája közé a mellkasára. Fogalmam sem volt róla, hogy ez egy elvarázsolt tükör, s egyre csak kértem ket, hogy higgyenek nekem, és hogy vissza fogom adni a pénzt, de mindhiába, megparancsolták, hogy másnap jelenjek meg a kihallgatáson Dánia királya, Hamlet el, akit korábban már említeem. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, ehelye egész éjjel a tükörbe bámultam, mígnem megjelent benne egy felh a fejem körül. Ebben elször színes ruhát visel emberek tömege jelent meg, majd a ló, amint a tengerbe veti magát, aztán a megfulladt Ofélia, és egy partmenti fzfa, ahogy beleakad kék ruhácskájába és forgatja azt a gyönyör testet, a feje pedig megtöri a hullámok útját, és azok a nagy és kedves, tágra nyílt zöld szemek...! Ennél a résznél ütö tizenket a toronyóra, s a tükörbl minden eltnt, egyedül én maradtam, már csak az én sötét arcom ragyogása látszo a gyertya fényében. Rögtön tudtam, hogy ez olyan látomás, mint amiket szombat esténként láam – szürkület és éjfél közt –, s hogy sok dolgot láam már, és néhány már valóra is vált. Alsir elhallgato, mintha képzeletére sötét árnyék hullo volna, gazdám pedig komoly tekinteel tisztogaa szemüvegét köntöse szegélyével. Úgy ismerem ezt a tükröt, amit cipelsz, Alsir barátom, mint a tenyerem, hiszen készítésében nekem is részem volt. A velencei magisztrátus megbízásából készült, melynél titokzatosabb nemzetet még nem láto a világ, de annyi legalább biztos, hogy kormányuk jövendöléssel, illetve a jöv fürkészésével foglalatoskodik. Történt tehát, hogy felsérteem egy ponton a tükör foncsorát, s az az átkozo tükör aól fogva nemcsak a valóságot mutaa, de olyan dolgokat is, amelyeket  maga talált ki. Még embereket is kreált a mihaszna, Velence uraságai meg lázasan kutaák a gyilkost, aki valójában csak a tükör képzeletében léteze. Aztán holtakat kerestek, fszerrakományokat és török gályákat, mindent, amit csak kitalált, még elrejte kincseket és gyógyvízzel teli serlegeket is. Megveszem most tled ezt a tükröt, drága barátom, s annyit zetek érte, mint amennyit te adtál Tilsitben, st többet, mert megzetem a kamatot is. S ezer darabra töröm, még miel eljön a holnap, mert holnap szombat lesz, s csak újra megjelenne benne a vízbefúlt Ofélia úrn, amint a tenger felé sodródik Dánia folyójában. Bár talán ez azon kevés jóslat egyike, amely valóra is válik – az elmúlt idk látomásai közül. Gazdám felállt, odasétált az asztalhoz, és elve a ókból egy arannyal teli erszényt, amibl leszámolt egy unciát és még felet. Ahogy ejtee az érméket, csak úgy csengtek-bongtak, miel Alsir tölcsér formájú kezébe értek volna, aki aztán a biztonság kedvéért még újraszámolta ket, miel betee volnaa bugyellárisába. Nos hát, az el, amit uraságod kíván, én fejet hajtok. S a tükör eme furmányaiból már Hamlet király is felfogo valamit, amikor elé járultam a kihallgatásra. A herceg úr szokása szerint a kbl készült trónján ült, melynek oldalán farago kígyó díszelge. Épp egy koponyát vizsgálgato, míg engem a lábához rendelt, s azon a fenséges és csodálatos hangján intézte hozzám szavait: „A tükör nem lehet igazmondó orákulum, így azt sem lehet szentírásnak venni, amit megmutat. Nem akarom ezt a tükröt a királyságomban látni, elég nekem a jelen gondjaival tördnöm, nincs szükségem rá, hogy még a jöv csapásaiért is most szenvedjek. Mert ebben a bizonytalan álomban, amit életnek nevezünk, senki sem ismerheti a sorsát. Ami pedig Oféliát illeti, nem lehet, hogy a tükör csupán 61

PoLíSz egy tavirózsához kívánta hasonlítani, mely, mint minden rózsa, egy forró nyári délutánon lehullik a hullámok közé, hogy köztük lebegjen tovább? Vidd el a tükröd messze a királyságomtól Alsir, s ha egyszer megtudod, hogy igaz volt, amit a foncsorában láál, úgy teszel a legjobban, ha rögvest hozzávágod egy út menti khöz.” Miután elmondta ezeket, a király felemelkede trónjáról, bal karjára vetee fekete palástja hosszú szárát, az ablakba helyezte a koponyát, s elbocsáto nyájasan, mégis bánaal tele. Merlin uram fogo egy nagy mozsarat, és összetörte benne a tükröt. Az ezer apró darabot sóval és zamorai fokhagymával keverte el, s én parancsa szerint megsütöem a törmeléket. Rufász sejknek pedig gyógyfzetet készíte, valamint néhány hashajtó pirulát, hogy kigyógyuljon a bajából, és kérlelte Alsirt, hogy feltétlen hozzon hírt a kasztráló herceg egészségérl. A mór nekem ajándékozta Az ördög szellentése cím könyvét, amiért jól tartoam a szamarát, és megszabadítoam a pofájában fészkel bolháktól. – Nem akartam elmondani Alsirnek – fordult felém a gazdám, miután elment a mór –, hogy már beteljesült Ofélia úrn halála. Virágokat szede a folyóparton, amikor beleese a folyóba, és megfulladt. Én mondom neked, Fülöp, nem él a világon király, akinek több oka lenne a bánatra, mint ennek a szegény dán Hamletnek. (Széll Nóra fordítása) Predjama

62

Merített szavak

Mezey László Miklós

Az utolsó fenyág M. aznap késn kelt. Elz nap is, mint rendesen, sokáig, kés estig dolgozo. Amikor végre hazaért és a gyors fürdés után bedlt az ágyba, már csupán félálomban halloa a felesége másnapra szóló utasításait, terveit, ötleteit. Mintha azt mondta volna az asszony, hogy  reggel odateszi fni a töltö káposztát és megsüti a bejglit, M. pedig vásárolja meg az ünnepekre a még hiányzó dolgokat és vegye meg a karácsonyfát. Igen, M. most már végre vegye meg, ha már így az utolsó napra halasztoa a favásárt. Mert hányszor elmondta, már egy hete is szólt, hogy láto egy nagyon szép nordmann fenyt az áruház parkolójában. Nem is volt túl nagy, formás is volt, éppen alkalmas le volna a nagyszoba sarkában felállítani. De hát hiába beszél, ha az ura csak halogatja a favásárlást. Azóta már biztosan megveék azt a szép kis fenyt. Most akkor menjen és keressen egy szép fát. amúgy sem cipelheti, különben is cipekedik máskor eleget. M. a monológ végét már nem halloa, mély, pihentet álomba zuhant. Amikor fölébredt, rég fenn volt a nap, szépen besütö az ablakon, barátságos, melegít fénybe vonta a hálószobát. M. kényelmesen nyújtózo, oldalára fordult, maga ala fölhúzta a lábát, jobb karját a kispárna alá dugta és nagyon jól érezte magát. Pihent és elégede volt. Már lehete érezni a konyhából beszrd illatokat, a föv töltö káposzta semmivel össze nem téveszthet páráját, amelyen idnként átszüremle a sütemény vaníliás-édeskés szaga. Az utóbbi nem érdekelte, a káposztáé annál inkább izgaa. Érezni vélte a töltelékek közé fölvágo füstölt csülök zsírosan pikáns aromáját is. Ahogy újból nyújtózni kezde, nyelt egy nagyot, már várta a szenteste vacsoráját. Láa a tányérján a dús idomú töltelékeket, közöük a füstölt csülök kövérkés-brös szeleteit, és mindezek tetején és oldalán a lecsorranó tejföl fehér felkínálkozását. Láa a szabályos kenyérszeleteket, a talpas pohárban megcsillanó kékfrankos bíbor színét – összefuto szájában a nyál. Ma végre kényelmes napom lesz – gondolta. Még egy kicsit heverészek, nyújtózkodom, aztán fölkelek, elmegyek vásárolni, megveszem a bort, meg amit az asszony még fölír a cédulára, aztán megveszem azt a nyavalyás fát is, utána csak eszem, iszom, tévézek. Kell egy ilyen nap is, na! Még hosszú percekig nyújtózo, forgolódo, élvezte a kései kelés ritka örömét. Már éppen föltápászkodo volna, amikor az asszony benyito a hálószobába, és o folytaa, ahol tegnap kés este abbahagyta, fölsorolta, mi mindent kell még megcsinálniuk ma. M. csak legyinte, aztán inkább kedvesked, semmint elutasító hangon nyugtaa az asszonyt: mindenre van id, mindent meg fognak csinálni. A szent este szép lesz. Feny– és káposztaillat lengi be majd a lakást, o lesznek a csomagok a fa ala, megszólal a kis rézcseng, lehet asztalhoz ülni, pukkan a boros üveg dugója, halk zene szól a rádióból, persze csupa karácsonyi dal. Így mélázo inkább magának, semmint az asszonynak felelve. 63

PoLíSz Lassan kikászálódo az ágyból, pizsamásan végigbotorkált a lakáson. A konyhában fölemelte a káposztásfazék tetejét, megszemlélte a rotyogó ételt, mélyen leszívta illatát, benéze a sütbe is, ivo egy pohár ásványvizet. Tovább csoszogo a WC meg a fürdszoba felé. És miközben így járt-kelt a lakásban, folyton halloa maga mögö az asszony hangját, hogy milyen szín szalvétát vásároljon, meg ne felejtsen el valamilyen likrt is venni, ne csak a boron járjon az esze. Legjobb lenne a Campari, de ha az nincs, akkor vegyen vörös Martinit, ja és hozzon citromot is… M. behúzta maga mögö a fürdszoba ajtaját, és akkurátusan mosakodni kezde. Megnézte gyrö, fáradt arcát, karikás szemét és ritkuló haját a tükörben, és már nem érezte pihentnek magát, mint ébredéskor. Hosszan mosta a fogát, körültekinten megborotválkozo, sok sprayt fújt magára, fésülködö, tiszta alsónemt ve. Jócskán eltelt az id, amikor ismét föltnt a konyhában, újra megszemlélte az ételeket. A felesége már a hidegtálat állítoa össze, volt o tormakrémes sonkatekercs, töltö tojás, valamilyen hal, ilyesmi. Az ujját belemártoa a majonézbe, lenyalta, megállapítoa, hogy nom. Megkordult a gyomra. A faliórára néze, rég elmúlt tíz óra. Ilyenkor már nem érdemes enni, mindjárt dél lesz, akkor ebédelnek. Meg különben is, csakugyan el kéne indulni vásárolni, hamarosan bezár minden vagy éppen nem lesz kapható az, amit keres. A felesége ekkor szólt harmadszor, hogy most aztán fogja a bevásárló szatyrot, és induljon el végre! Mosolyogva nyugtaa az asszonyt, aztán kényelmesen kitöltö magának egy pohár szilvapálinkát. Hosszan forgaa szájában a nemes italt, amely lassan, szinte kéjesen végigbizsergee a torkát, le a gyomorszájáig. Cseinte a nyelvével, ez jól ese! Fölhúzta a nadrágját, komótosan kiválaszto egy tiszta inget, pulóvert húzo. Megnézte a cipjét, nem kell-e kitisztítani. Úgy gondolta, szent este napján igazán ihat még egy pohárkával. Ismét töltö egy kupicával. A felesége, miközben igazíto valamit a gáztzhely sütjén, megjegyezte, hogy ez ma már a második pohár pálinka. Aha – mondta M. és kísérnek ivo egy pohár ásványvizet, kortyolt a már kihlt kávéból is. A rádióban híreket mondtak, végighallgaa. Végre belebújt a kabátjába, a spájzból elhúzta a bevásárló szatyrot, az asszonytól átvee a bevásárolnivalók céduláját, és elindult. Odakint napsütéses friss hideg volt. Pihentnek, dersnek érezte magát, gyomorszájában még o bizserge a két pohárka szilva. Szaporán lépdelt az üzlet felé. Nézte a siets embereket, akiket ugyanúgy, mint t, elzavarták vásárolni az asszonyok. Eszébe juto, nincs nála pénz, a bank felé kell kanyarodnia, hogy készpénzt vegyen föl az automatából, hiszen a fenyfaárusnál nem zethet hitelkártyával. Bekanyarodo a fútra, a bank felé. Ahogy elment a patika el, eszébe juto, kéne venni valamilyen fejfájás-csillapítót, legyen ohon ez is az ünnepek ala. No, de elbb lássuk a bankot. Ve ki pénzt, visszament a gyógyszertárba, és hosszas sorban állás után vásárolt fájdalomcsillapítót. Ahogy kilépe az ajtón, megkívánt még egy kis pálinkát. Úgyis útba esik az élelmiszer áruházba menet egy becsületsüllyeszt, o megiszik egy pohárka vilmoskörtét. Mi baj történhet? Benyito a kocsmába. Csaknem üres volt, két asztalnál kornyadozo egy-egy magányos férember, elük rövid ital, sörös korsó. A pultnál állva megivo egy féldecit. Újabb 64

Merített szavak kellemes bizsergés a gyomorszája táján. Kilépve a napsütöe utcára megnézte az óráját, már 11 óra volt. No, most már tényleg irány az üzlet! Siete is meg nem is, egyszeren élvezte, hogy ma nincs rohanás, nincs munka, gyrdés, stressz. A piros lámpánál utolérte egy ismersét, akivel hónapok óta nem találkozo. Valamikor közeli barátságban voltak, összejárt a két család, de egy ideje – minden különösebb ok nélkül – eltávolodtak egymástól. Mintha csak az élet, a sok sr tennivaló sodorta volna el ket. Megörültek a találkozásnak. Kölcsönösen kellemes karácsonyt kívántak, végigkérdezték egymástól a családtagok hogylétét, számba veék a közös ismersöket, aztán arra a jutoak, hogy meg kéne inni valamit a találkozás örömére. M. arra gondolt, éppen ez lesz a jó alkalom föleleveníteni a régi, szorosabb barátságot. Útba ese egy másik kiskocsma, betértek. Elbb az ismers zete egy-egy vilmoskörtét, aztán M. Végül is – mire elbeszélték a legutóbbi találkozás óta eltelt id minden fontos eseményét – megiak három-három pohárka pálinkát. Beszélgetés közben megcsörrent M. mobiltelefonja, a feleségének eszébe juto, hogy még díszgyertyára is szükség lenne, az is van az üzletben, ne felejtse el, és lehetleg piros legyen.— Már az üzletben vagyok – füllentee M., amikor a felesége az iránt tudakozódo, hogy most éppen hol van. Amikor kiléptek az utcára – mi tagadás –, megszédült egy kicsit. Hoppá – morfondírozo M., – azért öt-hat feles lecsúszo már… Búcsút ve az ismersétl, kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy az új évben feltétlenül családostul fölkeresik egymást. Aztán eltökélten és céltudatosan elindult az élelmiszerüzlet felé. Kilépe, hiszen már jókora késében volt, az asszony bizonyára várja, és nem tudja, hol késik. Ragyogóan sütö a nap, szinte tavaszias meleg lengte be az utcákat. A jó idtl, a sietségtl és az elfogyaszto pálinkától melege le, aztán ersen megszomjazo. Kéne innom valamit – morfondírozo. Megkívánta a hvösen gyöngyöz ásványvizet. Az élelmiszerüzlet mellei büfébe fordult be. Kért egy nagy pohár vizet, és hogy ne legyen ilyen snassz a rendelés, még két deci bikavért. Jól ese a szénsavas víz, jól ese a zamatos vörös bor, elégedeen cseinte. Miközben kortyolgaa a hs bort, el akarta húzni a felesége céduláját, hogy átnézze, mit is kell vásárolnia. De sehol nem találta. Kiforgaa a zsebeit, nem volt sehol. Hová tnhete? Kirántoa volna a zsebkendjével? – Ajjaj, ebbl gond lesz. Próbálta emlékezetébe idézni, mit írt föl az asszony, de semmi nem juto eszébe. Megzavarodo. Hiszen ohon csak zsebre gyrte a cédulát, anélkül, hogy megnézte volna, tehát nyilván nem is emlékezhet a lista tartalmára. De nem is telefonálhat haza, hiszen egy órával ezel a kocsmában azt mondta az t fölhívó aszszonynak, hogy már az üzletben van. Egy óra múltán meg kiderül, hogy a cédula sincs meg? Mit tegyen? Legjobb lesz, ha megiszik még két deci bikavért, és amíg kortyolja a fszeres, testes nedt, csak eszébe jut valamilyen megoldás. Kért még bort, leült az asztalhoz és elmerenge. Mintha ismét ugyanolyan fáradt le volna, mint tegnap este lefekvéskor. Elnehezültek a tagjai. A karját alig bírta fölemelni, hogy a pohárért nyúljon. Hiába, ez az év végi hajrá… Ersen megviselték az utóbbi hónapok mindennapos hajszái. 65

PoLíSz Valami fájón keserves önsajnálat tört rá. Arra gondolt, milyen sokat is dolgozik. Nap mint nap kora reggeltl kés estig robotol, ahogy szokta mondani: „látástól mikulásig”. Esténként belezuhan az ágyba, az utolsó tévéhíradót sem tudja megnézni, mert ha akkor egyáltalán ohon van, elbóbiskol a fotelben. St, már a vacsora sem esik jól, olyan elgyötört. Rendszerint a felesége rázza föl a fotelbl, hogy most már vegyen pizsamát, és feküdjön a vete ágyba.– Így állunk – legyinte fáradtan. Az ember dolgozik, mint az igavonó barom, és amikor eljön egy ünnepnap, már kipurcant, már nincs ereje semmihez. Annyira fáradt, hogy már kipihenni se tudja magát. I ül és kókadozik – gondolta némi öniróniával. Szédülni kezde. Mintha megbillent volna ele az asztal. Gyorsan egy kiválaszto pontot kezde nézni mereven a falon, úgy próbált egyensúlyban maradni. A falon Nagy-Magyarország színes térképe függö, megkereste tekintetével Budapestet, azt nézte sokáig, mindaddig, amíg úgy nem érezte, megsznt a billegés, imbolygás. Újra keresgélni kezde. – Hol lehet az a nyomorult cédula? Reménytelenül forgaa ki a zsebeit, a tárcáját is megnézte, de sehol sem találta. – Hm, hm – morfondírozo egyre elkeseredeebben, mit is kéne vennem? És mit mondjak ohon? Mégis telefonálnom kéne? Vagy megnézem a szatyorban, hátha oda teem. De hol van a bevásárló szatyor? Elhagytam azt is? A francba! Hogy menjek így haza?! Tanácstalanságában kért még két deci vörös bort. Már rég elmúlt két óra is, amikor ernyedt tagjait megmozgatva ert ve magán, föltápászkodo, zete és elindult hazafelé. Se cédula, se szatyor, semmi. A piros lámpánál eszébe juto a barátja, akivel közösen megfogadták, hogy keresni fogják egymást, újra össze fog járni a két család. Fölidézdö sok kellemes estéjük, a kölcsönös vendéglátások vacsorái és kártyapart ai, a nagy viccmeséls éjszakák, a közös balatoni kempingezés. Átimbolygo az úesten, miközben hirtelen eszébe juto, hogy karácsonyfát is vennie kell. – Legalább azt vigyek, ha már nem vásároltam semmit. Elindult az áruház parkolója felé, mintha a felesége azt mondta volna, o láto egy szép kis nordmann fenyt. Megnézte az óráját. – Igyekeznem kell! Megint melege le és szomjazni kezde. – Most már nem iszom semmit, legelször is megveszem a fát, hazaviszem, utána újra lemegyek vásárolni, legföljebb az asszony megint összeírja, mit kell vennem. Ebben a pillanatban megszólalt a zsebében a mobiltelefon. Elhúzta a készüléket, a k elzn láa az ohoni telefonszámukat. Szinte ösztönösen kinyomta a telefont, zsebre vágta és szaporán ment a parkoló felé. Már egészen melege volt, izzadt. Meglazítoa a sálját, kigombolta a kabátját, valósággal futo. Rossz sejtelme támadt: – Lehet, hogy már bezárt a faárus? Sejtése beigazolódo, a parkoló teljesen üres volt. Autó is csupán néhány ácsorgo i-o, mint valami elhagyo, o felejte tárgyak. A fenyfaárusnak híre-nyoma sem volt. A tér sarkában egy kifakult kabátban ácsorgó ckó cigareázo és bámult maga elé. Csupán az elhullo fenygallyak jelezték, órákkal ezel i még fenyvásár volt. Dermedten állt a parkoló sarkában. Az áruház zárva, a parkoló üres, egyetlen feny sincs sehol. Most már csakugyan nagyon melege le. Megtörölte a homlokát, kétségbeeseen néze körül. Valami biztató jelet kerese, valami 66

Merített szavak olyasmit, amibe a remény belekapaszkodhat. De semmit nem talált. Tanácstalanul széárta karját. Legalább egy ágat vigyek haza – motyogta, és lehajolt egy hosszabb, dús tlevel zöld ágért. – Ez nordmann feny lehete, gondolta ernyedten. De ahogy az ágért nyúlt, egyensúlyát vesztve orra ese. Eleredt az orra vére és nagyon fájt. Valahogy ül helyzetbe kecmerge, zsebkendje után kotorászo. Ekkor akadt kezébe a bevásárolnivalókat tartalmazó cédula. Összegyrte, eldobta és a fenyágért nyúlt. Az idei utolsó fenyágért. *** N. maga elé ejtee a csikket és rátaposo. … Még szerencse, hogy ma, az utolsó nap ilyen jó id van, süt a nap, nem fúj a szél, st, szinte már meleg van. Csak az a baj, hogy alig veszik a népek a fenyt. – Már tizedik napja árulta az áruház parkolója sarkában a karácsonyfákat, de hamar megtapasztalta, hogy sokkal kevesebb fogy, mint tavaly. Pedig alig emelkedtek az árak. … Mondta is a tulaj, tiszta rázetés ez neki. … Persze, hiszen mindig panaszkodik. Pedig a bre ala is pénz van. Na, de hagyjuk… … Idén valahogy sokkal kevesebb fa fogy. Meg a népek az olcsó, alacsony fákat keresik. Inkább megveszik a csenevész, formátlan kis fenyket, csak olcsó legyen. Jó lesz az is. Ha földíszítik, úgysem látszik olyan nyomonak. I van például ez a formás kis nordmann feny, egyszeren nem lehet eladni. Pedig ez a legjobb fajta, arányos, formás, szép hosszú tlevelei vannak, még a száraz levegj lakásban sem hullatja el. Ez simán kibírja vízkeresztig. Mégsem vie el senki. És már nem is fogja. Mindjárt bezárjuk a boltot, rögtön két óra. A tulaj azt mondta, kettre jön a teherkocsival, földobjuk rá a maradékot, és húzunk haza. Jöhetne már! Tíz napja szobrozok i, árulom a fenyt. Igen, inkább árulom, semmint eladom, mert tényleg nagyon kevés fogyo. Tiszta szerencse, hogy trhet volt az id. Bezzeg tavaly, micsoda tél volt! Estére már belém fagyo a szusz. És persze egy percre sem hagyhaam el a standot. Kurva hideg volt, fújt a szél, vágta a pofámba a havat, a végén már inkább rá se gyújtoam, csak a kezem ne kelljen kihúzni a zsebembl. … Mikor jön? Két óra, és nincs i. Pedig de jó volna már ohon lenni! Megvettem az asszonynak meg a Dórikának az ajándékot, lesz öröm ohon! De ha nem jön ez a pupák, mikor érek haza? Milyen jó lesz az esti ránto hal, utána a mákos meg diós kalács! Bekapcsoljuk a magnót, az asszony szereti ezeket a karácsonyi dalokat. Hadd szóljon! Leülök, és csak nézem a kislányom, ahogy játszik a fa melle, szól a „Dzsingli ben”, kortyolok a sógor borából, jó lesz, no! Az éjféli misére persze nem megyek el. Ilyen fáradtan?! Az asszony nyilván forszírozni fogja. Majd valahogy lebeszélem. Elmond mindenféle pogánynak, majd eszébe jut, hogy karácsony van és nem illik veszekedni. Meg fogom ígérni neki, hogy másnap a déleli misére elmegyünk, az is karácsony. Nem? … De jó id van. Kigombolom ezt a rossz kopo kabátot, ne melegedjék rám. Az ember azt hinné, az utolsó órákban sok vev jön, mert elfeledkeztek a favásárlásról, most jut az eszükbe gyorsan megvenni. Vagy, mert azt hiszik, hogy az utolsó 67

PoLíSz fenyket fél áron is odaadjuk. Pedig a tulaj megmondta, nincs ám végkiárusítás. Inkább kidobjuk a francba, de nem vagyunk mi olcsójánosok. Az az öregasszony is az elbb! Elvárta volna, hogy egy ezresért odaadjam neki a nordmannt vagy valamelyik másik fát. Hülye vén banya! Azt mondta, hogy nincs több pénze, meg, hogy az unokája… Ki nem szarja le. Ez a feny nyolcezer, és kész. N. újra rágyújto, nekidlt a fenyhálózó szerkezet állványának. csak rakétakilövnek nevezte, éppen olyan a formája. Elnéze a fút felé, hátha látja már a tulaj kis fehér szín, sárga ponyvás teherkocs át. Fújta a füstöt, gyelte a gyérül forgalmat. – Hiába, szenteste napján, délután kekor már nemigen közlekednek a népek, még Pesten se. Nálunk ohon ilyenkor már egy lelket se látni az utcán. Legföljebb egy-két kóbor kutya futkos a hóban. Mindenki ohon van, díszíti a fát, fzi a halászlét, issza bort, megszámolja a dugipénz maradékát. Meg persze gondolkodik, hogyan lesz a szilveszter. Meg fleg, hogyan lesz az új évben. Mert az se lesz könny. Ez is milyen szar volt! Sok munka, kevés pénz, magas rezsi. Dórikának se jó már a kínai üzletben ve ruha. Az asszony is hol ezt kér, hol azt kér. Csak a vasúti bérlet milyen drága! Azt meg muszáj megvenni, hogy tudnék ide-oda járni, dolgozni menni. Jól jön majd ez a kis fenyárulásos mellékes! … Na, o jön a fnök! – fedezi föl megkönnyebbülten a fútról a parkolóba beforduló teherautót N. Széles mosollyal fogadja a tulajt, akinek az volt az els szava: – Ilyen kevés fogyo?! … Most kezdje neki magyarázni, hogy a népek nem vesznek fenyt, csak a leghitványabb, legkisebb fákat keresik. Ötszáz forinton is spórolnának. Nem úgy vannak, mint régen, hogy „egyszer van egy évben karácsony, megvesszük!” Bizony, a nyanya is egy ezresért akarta elvinni a nordmannt. Vén spiné, mit gondolt?! A tulaj meg csak rázza a fejét és hüledezik. Mi a francot rázza a fejét?! Megszabta az árakat, azon meg nem kelt el. Még a végén azt hiszi, hogy nem nyitoam ki idben, hogy nem voltam i egész nap. Amilyen gyanakvó, ógó-mógó ember! N. várakozóan néz a tulajra, aki most – szokása szerint – terpeszállásban áll, és hátrafelé simogatja a haját, mindig így csinál, ha panaszkodik. Hogy tiszta rázetés ez a fenyfa! A parasztok sokat kérnek a fáért,  meg nem tudja eladni Pesten! Meg az áruháznak is milyen sok bérleti díjat kelle zetni a parkoló sarkáért. Most mit csináljon? Sajnos, így nem tudja megadni az árusainak a kialkudo bérét sem. Egyszeren nincs annyi bevétele a fákból! Sok a költség, kevés a bevétel – ez van! N. csak hüledezik. I fagyoskodo tíz napig – mert azért nem volt minden nap ilyen jó id, mint ma –, i töltöe az idejét, nem ohon, a családjával, és azt a kis pénzt se kapja meg?! … Hát elmész te a picsába! – gondolja nekidühödve, miközben kezdi magyarázni a tulajnak, hogy ebben a gazdasági válságban mit várt… i szobrozo tíz napig, hóban-fagyban árulta a kurva fenyket, nem eve rendes ételt, nem aludt rendes ágyban, nem láa a kislányát sem, és akkor most nem kapja meg a pénzét! Hát tehet  róla, hogy a népek nem vesznek fenyt?! szólt is már pár napja, adják olcsóbban, akkor csak több fogy, de a fnök nem engedte. Hogy rázet! Folyton rázet. Mindig azt mondja, hogy rázet. Ki zet i rá, ha nem én?! Ez a hülye

68

Merített szavak már százszor elmondta panaszos hangon: ha koporsókészít lenne, akkor biztosan soha senki nem halna meg! Fene a pofáját, így ki lehet cseszni az emberrel?! Még hogy  a pechvogel, miközben én nem kapom meg a bérem… Egymásra morogva földobálták a teherkocsi platójára a maradék fenyket. N. arra gondolt, hogy nem vitázik ezzel a gazemberrel, hanem egyszeren pofán vágja és ohagyja. De akkor egy llér nélkül menjen haza? Mit szól az asszony? Tíz napig oda volt, és zetést se hoz haza?! … Leszakad a pofám el a gazembertl! Mindjárt bevágok neki akkorát, hogy mehet a koporsókészíthöz. Amikor az utolsó fenyt is földobták a kocsira, a tulaj ado neki némi pénzt, a megállapodo zetésnek alig több mint a felét, és megkérdezte, hogy elvigye-e valameddig. – Ne vigyen maga engem sehova! – mondta dühösen, mert már a zsebében volt az a kis pénz. – Majd hazamegyek vonaal. A tulaj vállat vont, beült a fehér teherautóba és elviharzo. – Dögölj meg, te gané! – mormogo utána, és újra megszámolta azt a kevés kis pénzt. O állt az áruház parkolójának sarkában, nézte a fenygallyaktól szemetes placcot, aztán komótosan rágyújto. Mélyen leszívta a füstöt, fölfele fújta ki, és közben ersen gondolkodo. …Mit is szól az asszony?! Persze azt fogja mondani: – Ezért voltál te tíz napig Pesten? Ezért a szar kis pénzért?! A legrosszabb, hogy megveten fog nézni. Hogy nyámnyilának nézi, akit így át lehet verni. Miért is fogadtad el a pénzt? – visít az asszony. – Vágtad volna a képébe! Dögöljön meg! … Most kezdje neki magyarázni, hogy akkor még ennyi se lenne? Fújta a füstöt, gondolkodo. Gondolkodo, hogy mit mond ohon. Vagy tegyen a dugipénzébl hozzá ehhez az összeghez, és az asszony legalább nem nézi hülyének? Próbálta fölidézni emlékezetébe, mikor indul a vonata. Van még id – mormogta, és már tényleg nem tudta mit csináljon. Most mintha fázni kezde volna. Elbújt a nap? Leginkább meg kéne inni egy-két felest erre a nagy izgalomra – gondolta, és mintha el az ötlel jobb kedvre derült volna. Összehúzta magán kopo kabátját és nézte a parkolót. Bár csalódo és elkeserede volt, a pálinka ötletére mégis elmosolyodo. És akkor nevete igazán, amikor megláa, az ersen pityókás ckót, aki imbolyogva jö a parkolón keresztül. Mulatságos volt, ahogy bamba tekintetével tanácstalanul vagy inkább riadtan körbenéze. Mintha kerese volna valakit, valamit. N. halloa, hogy az illet motyog, láa, ahogy szétnéz, ide-oda topog. Láa, ahogy a fér lehajol egy gallyért, talán a szép kis nordmann fenyrl tört le, ahogy egymásra dobálták a fákat, aztán egyszerre pofára esik az ürge. Figyelte, ahogy próbál föltápászkodni, ahogy végül ül helyzetbe tornássza magát. Láa, ahogy a zsebében kotorászik, valami papírt dob el, aztán zsebkendt húz el, vérz orrát törölgeti, és egyfolytában maga elé mormog. Szinte nevete a részeg tehetetlenségén, suta, mókás tesze-toszaságán. Akkor is nevete még, amikor az végre föltápászkodo, leporolta a kabátját, és a kiszemelt fenyágat – mint valami zsákmányt – magához szorítva elindul a parkoló másik sarka irányába. – Irány a resti! – mondta maga elé, és elindult az imbolygó fér után.

69

PoLíSz

Szlamka Zsóa

Ragyogások Rügyek ragyognak, ködök égnek, Nnek a fák villás ágai, Minden egy nagy-nagy jel, A meleg is, a k is, a szél is, Búgják, hogy Isten úgy tesz, Mintha létezne, rügyet bont  is, De a tavasz lyukas legbelül.

Különös sárga fény úszik az égbl, A bogarak nedvesek, az emberek Meghalnak, minden más mosolyog, Tavasz van, sz van egyszerre, Vakfolt a világ, már mi sem Látjuk, csak azt hisszük, hogy létezik. Búgnak a csigák, nnek a füvek, Folynak a vizek, mi alszunk.

Változások Egyszer minden tavasz lenne, Minden kerek lenne benne, És álmos és álmos és puha, Tollpihe, napfény és dunyha, Az égbl ezer pipacs nne, Hogyha mindig tavasz lenne.

Hogyha minden tavasz lenne, A holdsugár is reménykedne, Én váso lennék, aranyi ú, Független, szép és hiú, A világnál bölcsebb, mégis dre, Hogyha mindig tavasz lenne.

Hogyha minden tavasz lenne, Soha senki nem keresne, Így lennék már, megtalálva, Kel nap fényében állva, Sosem lenne kés valamit tenni, Egyszer örök tavaszban lenni.

Éjszakák Idegen karok közt ébredni Olyan, mint megfosztani Magamat a lélektl, S csak a test marad Magamnak, magadnak, Nézd, újra és újra Beléd szeretni napról napra Olyan, mint tél közepén, Ha betörik alaam a jég, És nem húz fel senki, Segítség, csak jég, ami fáj, 70

Csak maradna már Ájulásban ez az egész Álomvár, ami sajnos Mindig visszaránt, Ringok benne veszeül, Verstelenül, egyedül, Idegen karok közt ébredni, Majdnem mint a tiédben, Csak valami éden, Csak az hiányzik, meg Néha valami más, lében,

Merített szavak Létben csöpög, hívó karok, Látod, néha érzelegned kéne, Vagy sírnom a magam vállán, Idegen karok közé menekülni Sose volt még ilyen jó, Indák húznak, és sok volt Abból a nehéz, hazug nézésbl,

Hogy szeretünk, szereek, És dlünk, nyúlunk, hogy Csak néma füst maradjon Az egész után, látod, Még ezt is elmondom neked, Idegen karok közt ébredni – veled.

Felhdal Zöld mezn jártam én, Némán búgtak a füvek. Felhk közt járt az ég, Némán égtek a tüzek. És csend volt. Anyátlan-apátlan haloi csend. N a virág, n a fa, S én eltapostam ket. Festeem éjszakákat, Hajnalokat mostam, Hold jö, kiabált, Minek rostokoltam. riztem a csenddel a pusztát, Lámpást viem, s eloltoam. Ha emlék jö szembe olykor, Gyilkoltam véresen, kegyetlenül,

Gyertyát gyújtoam apró, ezüst Holeste melle, fényle  is, Mint fölöe a csillagok, És sírtak a csillagok, Üstökös-könnycseppjeik sziporkáztak, S vizek párologtak. Zöld mezn jártam én, Kilyukadt az ég s a föld, Feneketlen tátongtak felém Végtelen, fekete gödrök. Én zuhantam önként, Kimerülten, s ahogy zuhantam, Úgy vált parányi poná az ég, Némán búgo a vér s az ér, Némán ége az élet.

Juhász Kristóf

Az elröpült fregoli Hatalmas, bíbor szél támadt a 44. kerületre. Elvira éppen ruhát akaszto a fregolira nyito ablak melle. A szél csavarostul kiszakítoa a fregolit a mennyezetbl, és vie magával. Elvira, ahogy volt, klumpában-pongyolában, utána. A rádiót se kapcsolta ki, az ajtót se zárta be, csak odakiálto szomszéd Marikának a függfolyosón: – Ell vagy, ugye? Elkapom a fregolit! – Hová mész? Most van i a kéménysepr! De Elvira nem válaszolt, rohant le a lépcsházba, és remélte, hogy a Széplány utcában még meglátja a fregol át. Nem láa meg. – Zeusz! Nem láad a fregolimat röpülni? – kiálto oda az utca túloldalán a szobafestnek, aki a megszoko húsz liter Héra beltéri diszperzitet tolta kézikocsin. 71

PoLíSz – De láam ám! A piac felé röpült az égen! Nem tudtam, hogy a magáé, Elvirácska! Leszedjem magának, Elvirácska? Elvira nem válaszolt, rohant a piac felé. – No! Hát leszedjem magának, Elvirácska? – próbálkozo még egyszer Zeusz. Elvira rohant. – Nahát, Elvirácska – dörmögte csalódoan a szakállába. – Pedig egy jó villámmal… Miel maszek szobafest le, Zeusz a villamos mveknél dolgozo. A piacon a fregoli megállt a levegben. Tenger standja fölö lebege, akár egy si papírsárkány csontváza. Tenger egy norvég halászhajón szolgált, miel munkanélküli és alkalmi árus le a 44. kerületi piacon. A nyolcvanas és kilencvenes évek manyag gyermekjátékait árulta, amiket más piacokon vásárolt. – Azt a sárkányt kérem, mama! – rángaa meg Dodó anyja kabátját. – Melyik sárkányt, Dodóka? Tenger standján számos manyag sárkány várt kis gazdájára. – A röpül sárkányt! O lebeg! – Dodó az égre mutato. – Az o még nem az én standom, Dodóka – mondta elérzékenyülve Tenger, akinek nem volt családja. Viszont a gyerekek mindig eszébe juaák, hogy húsz évvel ezel megtért egy memlék-jelleg norvég fatemplomban – és hogy van o fenn egy ország – csak már nem emlékeze pontosan, melyikben. – Tenger! Kapja már el a fregolimat! – kiabált a piac végérl Elvira. – Hol van a fregaja? – néze körbe csudálkozva Tenger. – Anya, megkaphatom azt a röpül sárkányt? – sürgee anyját Dodó. A fregoli továbbröpült a Balzsam utca felé. Elvira rohant utána. A Balzsam utcai buszmegállóban Gazsi szomorkodo. A 44. kerületben nem volt szokás utcazenélni, és ez meg is látszo Gazsin. Csak hét órája zavarták el a közterület-felügyelk a belvárosból, de máris olyan sovány volt, mintha mindig i dolgozo volna. A fregoli egyenesen Gazsihoz röpült, kiverte kezébl gitárját s helyébe telepede. Gazsi nem vee észre a cserét: bánatosan pengee tovább a fregolit. Két nyugdíjas nénike ért a buszmegállóba, és a fregolit penget úról eszükbe juto atalságuk. Mosónk voltak, vidéken éltek, jó levegn, nem úgy, mint i a fvárosban, az ohonban… A szép emlékekre összedobtak Gazsinak egy ötszázast. Gazsi meghatoan köszönetet mondo, de a nénik nem halloák, mert akkor ért oda Elvira, hangosan kiáltozva a fregol áért. A fregoli kiszökkent Gazsi kezébl, és röpült tovább. Elvira rohant utána. Gazsi nem értee, mi történik a gitárjával. Röpült-röpült a fregoli, a Balzsam utcából a Székfoglaló térre, onnan a Hárombohóc utcába, végig a 258-as villamos vonalán, a Dunyha-telepen elkanyarodo a Lábgyár felé, ahol Elvira dolgozo, aztán mintha meggondolta volna magát, és mégis inkább a villamossíneket kövee. Elvira nem szeree ezt a környéket. I lako egy bokorban a volt férje. Pista alkoholista volt, válásuk el Elvirából, válásuk óta gyjtögetésbl és guberálásból élt. Elvira pár hónapig vi neki a bokorba meleg ételt, tiszta ruhát, de egyszer Pista a rako krumpliért cserébe egy oszlófélben lév vakondot akart neki 72

Merített szavak adni. Kannásboros bömbölésébl az sült ki, hogy szerelmi zálognak szánja. Elvira határozoan visszautasítoa a vakondot, Pista erre többször mellbe ütöe. Elvira azóta nem ment a bokor környékére. – De mit csináljak, ha egyszer kell az a fregoli – szánta el magát Elvira, és tovább rohant a sínek melle. Eszébe juto Mókás. Mókás rövid ideig szeretje volt a válás után. Elvirának abban az idben nem volt fregol a, mert Pista összetörte más használati tárgyakkal együ. Elvirának Pista hatósági eltávolítása után hetekig nem volt ereje kitakarítani a csatatérré vált lakást. Mókást egy romhalmazba vie föl. De Mókás csak nevete az egészen: kitakaríto, moso is, aztán belevágo a gázkonvektor fölé, az ablakfélfába pár konyhakést, spárgát kötözö rájuk, úgy tee ki száradni a ruhát. Elvirának imponált ez a huszáros megoldás. Késbb sajnos kiderült, Mókás nem csak az ablakfélfába szeret konyhakéseket vagdosni. Elvira azóta egyedül élt, és hátralév életére sem terveze mást. Elvira megtorpant a sínek melle. Miala emlékein tndö, elvesztee szem ell a fregol át. Pista a bokorban ült, és három napja meg akarta ölni magát. De a bokorban nem talált megfelel eszközt, delíriumos rémképei mia pedig nem tudo kijönni a bokorból. Hirtelen hátulról fejbe ütöék és valaki ráugro. Pista a hasán feküdt, hátán a valakivel. Hosszú ideig tapogatódzo, mire rájö, hogy az illet egy fregoli. Egy fregoli az égbl – gondolta. – Isten a fregoli kötelét küldte nekem, hogy megszabadítson a szenvedéstl! Letépe egy kötelet a fregoliról. A bokorban persze nem volt elég magas pont, ahová a kötelet rögzíthee volna. Szépen kérte a bokor körül álló, fekete karmos, denevérszárnyas delíriumos rémképeket, hogy engedjék el a közeli fáig. A rémképek elengedték. Pista a fregolit gondosan a bokor elé tee: neki nem volt rá szüksége, másnak meg jól jöhet. Aztán a közeli fához ment, a kötélre hurkot csinált, rögzítee egy vastag ágon… és többé már nem voltak delíriumos rémképei. Elvirának torkában dobogo a szíve, míg Pista bokrához közelede. Aztán megláa a bokor el a fregolit. Remegve megállt, és szólongatni kezdte Pistát, de az nem válaszolt. Biztos üvegezni ment – gondolta Elvira. – Azért nem olyan rossz ember ez. Milyen szépen kitee már ide. És vie haza boldogan a fregol át.

Merényi Krisztián

A kutató Jól szelídíte feln gyermek. Idestova negyven éve él Boncikával, az  féltn szeret édesanyjával. A Havanna úti másfélszobás lakás kitnen alkalmas a rejtzködésre.

A bamba, medveküllem Bortúró József magára öltöe az anyjukkal él öregúk mindennem személyiségtorzulását, háklisságát. Boncika hallani sem akart a esetleges házasodásáról, netán meleg73

PoLíSz kapcsolatban élésérl. Éppen ezért nem is taníaa, beadta eladónak a közeli élelmiszerüzletbe. Büszkén meséli fnek-fának, hogy bizony az  a ebben a boltban dolgozik, ráadásul pakolós beosztásban. A nap minden részének megvan a maga monoton, kiszámítható szertartása. József és édesanyja teljes egyetértésben, békességben éldegél. Csak néha morognak egymásra, ha netán valamelyikük más televízió-msorra kíváncsi, vagy elbb foglalja el az illemhelyet. A sokezredik, csendes, nyugalmat sugalló ebédet is ugyanabban a hangulatban, pózban fogyasztják, mint mindig. József komor tekinteel, lehajto fejjel, az örök-sötét elszoba felé mereng, Boncika pedig az ablak fényétl félig megvilágíto arccal általában a nagyfestményt bámulja. József csak interneten, telefonon érintkezhet emberekkel. Hétvégenként kézen fogva sétál anyja és a a lakótelepi fasorban. Boncika egykori kolleganje néha meghívja ket egy kávéra. O kedvére dicsekedhet egyszülö gyermekével; milyen stabil és jó állása van, mennyire ers és jól fejle gyermek. Azt is elmondja minden áldo alkalommal, hogy az  kicsi acskája gyönyören mosogat, és szépen, változatosan táplálkozik. További napok, lassan évek telnek el, mire a halántékán ersen szül, munkahelyén f-pakolnokká ellép Józsefnek mocorogni kezd valami az agyában. Nem egy lozokus fajta, mégis bels csendességben egyre vizuálisabbá érik a kényszeresen benne lüktet név: „Kuti Gyuláné… Kuti Gyuláné…” Bár tudja, hogy semmi különöset nem talált, mégis olyan állapotba kerül, mint az egyszeri hív mise után. Megannyi Kuti Gyuláné arca rajzolódik ki képzeletében. Játszadozik vele, forgatja, ízlelgeti az új nevet. 74

Miel ismét kimondja, hosszasan lehunyja szemét, mint aki a rejtély kulcsát birtokolja, és a titok kimondása el még benne marad a melankolikus, örömias állapotban, amelyet egyedül  ismer. Nem érti, miért pont ez a név születe meg agyában. Jelenében, múltjában sem volt Kuti nev ismerse. Kóbor szeszélynek tartja, próbálja elengedni, de képtelen rá. Konzervpakolás, televíziózás, ébredés, elalvás közben is csak ez a név foglalkoztatja. Anyjának nem említi, hisz még a gondolatait is szabályozza. I a kitörés ideje, nem telepedhet rá senkinek az akarata. Az ékszeres dobozban gyjtö annyi pénzt, hogy megvalósíthassa tervét; felkeresse, megismerje az összes Kuti Gyulánét, beszélgessen velük, feljegyezze fontosabb éleörténésüket. Hét elején József nem jelentkezik a munkahelyén. Anyja íziben hívja a rendrséget, akik kiderítik, hogy József hoszszú órákat interneteze az elmúlt hetekben, és minden keresés eredménye közö o lapul vagy rikít a Kuti Gyuláné név. Boncika hiába óbégat magánkívül, a nyomozók nemigen látszanak meghatódonak. A kerese személy önakaraal távozo, és különben is b negyedévszázada éli a nagykorúak világát. Balkáni rnagy a következképp búcsúzik el az aggódó özvegytl: – Nem a a mia, hanem inkább a Kuti Gyulánékért kellene aggódnunk! Egyre több a pszichopata! József papíron hétszázhetvenkét Kuti Gyulánét gyjtö össze. Határon túli egyedrl nem szerze tudomást. Diktafonnal kezében elindul els felfedezútjára. A nyolcadik kerületben egy lumpenküllem, ersen ias férj kis híján szétrugdalja a fartájékát.

Merített szavak Üveget, vasat, papírt gyjt, hogy ne eméssze fel a gyjtö pénzét. Néhány sikeres akció után feljegyezi albérleti garzonjában a meginterjúvoltak lakhelyét, elérhetségét, végzeségét, jelenlegi foglalkozását és családi állapotát. A nevekhez azonosítószámmal elláto hanganyagot mellékel, így öntve lelket a száraz adathalmazba. Egyik legemlékezetesebb riportalanya a kbányai, matuzsálemi társasházban él Kuti Gyuláné. Az apró, büdöske, gyéren bajszos özvegyasszony szívbl örül a váratlan vendégnek, hisz felle maximum az örökösök érdekldnek, k is csak azért, hogy gyengülget-e szépen, lassan. Búcsúzáskor a hálás asszony felbontatlan porcelán-kávéskészletet ajándékoz Józsefnek. Az úri, hegyi világban is akad jelölt. József fogaskerek-vasúal közelíti meg a tekintélyes kastélyt. Alig mer csengetni. Maga az asszonyság jön le. József ismerteti a felkeresés okát. Az asszonyság egy lekicsinyl csakugyan, mi a csuda k elentés után beengedi az ártalmatlan küllem fér-gyermeket. Az asszonyság félórára szabja a látogatást. Miután válaszol a bátortalan, stílustalan bevezetkérdésekre, büszkélkedni kezd. Családfa-térképet fektet József elé, és fennkölt hangon sorolja a Kuti-söket. Vagyonán kívül származására, ezen belül a Kuti névre legbüszkébb. B húsz perc múlva felugrik, ötveneseket meghazudtoló lendüleel térül-fordul, parfümöt fúj magára, s távozásra szólítja fel a vendéget. Az elszánt József hosszabb utaknál több skalpot is szerez. Talál olcsó szállást vagy elalszik erdszélén, mezn. Plédje van, melegek az éjszakák. A Lenti közelében él Kuti Gyuláné következik. Ritka aranyos teremtés. Tárt

kapukkal, szomszédoktól, rokonoktól övezve várja a fvárosi atalembert. Érkezésekor a Bugrezesék nev kocsmazenekar nótázik tiszteletére. József zavarba jön. És amikor bátortalanul hebeg-habog, vendéglátói még ekkor is az isteni budapestit csodálják benne, s ámulnak magasrend, fvárosi nyelvjárásán. Az angyalarcú lányok szempillantás ala beleszerelmesednek. József hárítja a kedves közeledéseket, a feladatra koncentrál, no és édesanyja tiltó parancsára (Ha csak egy ujjal is lányhoz érsz!). Hát ez a kis teremtés a maga nyolcvannégy évével alaposan kitesz magáért. Macskamutatványait is bemutatja. Az épp érkez urának, az öreg Hordós Sanyi bácsinak két hobb át is elárulja: nagyothalló-készülékének tisztogatása és a környék macskáinak kimiskárolása. Hordós Sanyi bácsi vagy ötször elmondja Józsefnek, hogy  aktív korában vízhordási ftanácsos volt. *** József miután meginterjúvolta, lefotózgaa a hétszázhuszonegy Kuti Gyulánét, díszalbumba rendezi ket, s jegyzeteirl átmásolja az adatokat. Csak ötvenket nem sikerült megtalálni. Idközben néhányan elhunytak, illetve ismeretlen helyre költöztek. B húsz év szorgalmas munka eredményeként ele sorakozik a világ majd összes Kuti Gyulánéja. Mindegyikjükre emlékszik. Beleborzong. Teljesítee feladatát. Nem számít elismerésre, jutalomra, hisz az útjai során szerze élmény elégséges kárpótlás az elvesztegetenek (épp ezért) nem mondható idért. Az esélytelenek nyugalmával felkeresi az Országos Felfedezk Egyesületét, ahol három és fél óra várakozás után 75

PoLíSz egy illetékesnek látszó, uno kávészagú ember hívja be, és kezdi bogarászni az albumot. Hamarosan k elenti, hogy vitathatatlanul precíz kollekció, mégsem értékesebb egy, már felfedeze egyedeket tartalmazó pillangógyjteménynél. Egy minden szrszálában sz, hatvanas ember érkezik a Havanna úti lakótelep egyik szürkébe szomorodo panelházához. Már a liben kicsordul a könynye. Ugyanaz az ajtó és név. Csengetés után maga elé emeli azt az érintetlen kávéskészletet, amit még a kbányai expedíciónál kapo. Nem jön ki senki, kicsit még vár. Végre neszeket, csoszogást hall. Az ajtó mögül tompán: Mi olyan sürgs? Jó-jó, pihentem kicsit.

Boncika kikukkant, de a készlet láán rávágja Józsefre az ajtót: Nem veszek semmit! József kopog, és rekedtes köhécseléssel nyögi: Mama, mama, nem ismersz meg? Józsi vagyok… a ad! Boncika elcsukló hangon: Micsoda? A am? Nekem nincs am. I hagyo! Nincsen nekem már …am. József továbbkönyörög a sírdogáló édesanyjának: Legalább nézz meg! Kinyílik résnyire az ajtó. Boncika hunyorog, végre felismeri át. A következ pillanatban egymást ölelik. Bezárul az ajtó. Megelevenedik a múlt. Még hallani lehet a lépcsházból egy-két hangfoszlányt, melyekben talán ígéret, megbocsátás, és a maga sajátos módján mélységes szeretet rejlik.

Petz György

Színe Anyám, hol hagytad magadból a szépséget, az ert, a holnapot; mítoszod lesz-e így, ha vagy? És ha nem leszel, mit öltesz föl újra a cigareafüst felhjében szöszmötölve? Öcsémmel beszéltük gyerekkorunk, a nagy bújócskát, amiben fszerep volt a tiéd, mert mindenü o voltál, és nem voltál benne semmiben, így folytonos anyahiányunk le, amit a „jöv” vénemberek gyámoltalanságával fejez be. Ezek lennénk mi, de te merre is vagy, hol keressünk, amikor a praktikumot húztad magadra, materialista voltál végletekig, aki apjának hi, ki majd` negyven éve halo, s aki ele még holtabb volt, amíg élt, és te neki akartál megfelelni tagadva is, mert apád. Mitl féltél, anyánk, aki lezavartad az életedet, csak cigi legyen, és persze, hogy imádod gyerekeid, de nem találunk, ha hozzád megyünk, csupán egy fakó panaszos öregasszonyt, aki még imádkozni sem tud. „Anyám teljesen beleélte magát” * 76

Merített szavak Anyám, veled kezdtem a szerelmet, amikor betegen vártalak, és te hsen jöél ágyamhoz, odaültél, hogy mesélj. Rajtad volt az egész nap rohanása, a féltés, bennem meg a düh, hogy miért nem vagy i, amikor másoknak juatod magad ajándokát, amíg én i tehetetlen gyermekségemben várok, egy életet átvészelek, ha megtalállak más nben, ha kibontom másik részemet, akit nem ismerek, csak általad, mert belled fakadnak föl azok a hangok, melyek az örök születés teremt jajjai, s utána béke, amik túl vannak és egyszerre innen a mesék szikkadt szavain, rendez „hepiendjén”, kérded, mit mesélj, de én nem szólok, azt hiszed, buta dacból teszem, pedig egész nap erre vártam, anyám, semmi mást: hogy legyél, csupán, nekem, felejtsd el, hogy valakinek, valahol te is gyerek vagy, mert nem bírom, hogy i mindenki csak gyerek, és ne legyen végre anyja valakinek. „saját halálába. Úgy belelkesült,” * Mert kezd vagy, anyám, mindig is az voltál. amikor szüleem, alig voltál anyám. Én tanítoalak, miaam is sírtál, amikor melledbl a fájdalom szállt, s csak késbb a tej, anyám, amit fejtél gyorsan, ha munkába kelle már sietned, hogy építsed a rendszert, amit már nem értesz, mert te csak részét mozdítod, én meg, kit neveltél: az egészet. Örök kezd vagy anyám, én nem értem. „valósággal kisimult – legalábbis az” * Anyámban a gyermek; nem a ke, aki föln, de a hetvenöt évesben a gyermek, aki eltévedt, azt hie, korral jár ész és tekintély, s a felnség úgy adódik, ahogy a sejtek öregednek. Téblábol a gyermek, elesik olykor anyám, félhetek, rá ne essen, de belül van, puhára esik. Fölkelne, de nem megy anyámnak, mert kívül már nem gyerek. „eddigiekhez képest - le némi színe.” 77

PoLíSz * A `legyen` és a `volt` nem fedi egymást. Szült keresek, anyát, apát, vagy aki ahhoz kellene, hogy normális gyerekkorom `legyen`, ami `volt`, s már `sosem`. A gyermek maga választja szüljét, mondja az ezotéria, szerintem nem tud másban gondolkodni, s rámondja: így jó. Tiltakoznék, de most már kés, most látom, egyre ersebb szemüveg kell már nekem. Hitegeek a sötét szemmel, az nem romlik oly könnyen. Apámnak világos volt, de már majd annyi ideje halo, mint amennyit élt. Szeme jó volt, mit lát, atal, negyvenhárom éves szemeivel, amit én nem. Anyámat szeree mindenek fele, lentrl láam, s akadt elérzetem a szerelemre, amikor el sem aludtam, ki tudja, mi lesz majd köztük. Végül a virrasztás, akár nagy eldeimnek a mítoszokból – nem sikerült nekem sem. Korcsok vagyunk, titkok lesi, a titok úgy lesz, hogy elszalasztjuk. Azóta bennem szülsödik az id, nincsen segítség, a gesztusok meglennének, segítségvárásra tárva-nyitva, és nem jön anyám-apám, a példa, meg a gyerekek is oly mások mára, meg én is. Szült keresek. * „Anyám teljesen beleélte magát saját halálába. Úgy belelkesült, valósággal kisimult – legalábbis az eddigiekhez képest – le némi színe.”

78

Merített szavak

Csontos Márta

Látni Látni zöldbe keverve a dühödt feketét, ahogy alkonyba vetkezik az eleven id arca.

Nem jön, akit látok álmom égi udvarán, csak a hvös este liheg néma fák sorfalán.

Látni táltos szelet kopasz dombok vállán, s i úságom nyakán hurkot vet a korasötét.

Látni a nagyra n rémület mögöes igazát, mint szimatol a közöny végzetem eladásán.

Színpadra feste lapon fürdik a monológ, sorokba dermed a magány. Maga alá temet a próbálkozás.

Boccaccio „lángocskája” kialszik Hségem romlo ígéret,

karjaid a semmibe ringatják a végtelent,

ágainkra fagy a fény.

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély 5. folytatás) A jó hír ólomlábon baktat, a rossz keselyszárnyon suhan. Így eshete, hogy a szebeni Hermann kedélye az egyik nap felszökkent a mennyek magasába, és o is lebege hajnalig az éj bársonya fölö, ám a következ napon, ébredéskor, váratlan alábuko a gyötrelmekkel teli poklok fenekére. Egy szép, napsütéses délután a szászok gró ához fullajtár érkeze Brüniszkáldtól, részletes beszámolót hozva Kvár birtokba vételérl, a martalóc zsoldosok elfogásáról és példás megbüntetésérl. Állíthatjuk, hogy ez a levél Gofried mestert, az i ú gróf deákját a szavak való mvészének mutaa  igazán kár, hogy a nagy há79

PoLíSz ború idején, Drezda bombázásakor e jeles pergamen megsemmisült , mert nemcsak száraz tényeket sorolt, hanem szemléletes és élvezetes leírást ado a kvári történésekrl. Nem is csoda, hogy a címze megrészegülve, nektárként ia e levél minden sorát. Igencsak örvendeze a dolgok gyors és kedvez fordulatán, ám ami különösen felgyújtoa a szebeni nagyúr képzeletét, az Brüniszkáld számos észszer javallata volt, amelyek mind hatásos gyógyírt ígértek a szászság zsombori nyavalyáira. Hermann e pergamen ívet még az ágyába is magával vie, hol egy mécses lángja melle újból és újból magába szívta az édes jövendvel kecsegtet híreket és terveket, majd elbódulva a levél keltee képzetektl, a lángot elfújva, boldogan hunyta le a szemét. A szászok gró a azon az éjen négy káprázatos álmot láto. Mind a négy hasonlóképp kezddö: láa magát, ahogy paripáját táncoltatva elvonul az éljenz szebeni polgárok sorfalai közö, ele rabszíjon a porig alázo Lebeé László, jobbján a dicsséget véle megosztó, szerényen integet Brüniszkáld. Az ismétld bódító képsorok egymástól csak abban különböztek, hogy újabb és újabb kellemes részletekkel gazdagodtak. A negyedik álomban például a diadalmenete eljuto egészen a szebeni nagytemplomig, amelynek kapuja el egy ravatal állt. A ravatalon Hermann megpillantoa halo hitvesét. A meglepe gróf ekkor Brüniszkáldhoz fordult, hátha  tud valamit e boldog-szomorú gyászesetrl, ám meglepetésére mellee már nem is az i ú hs lovagolt, hanem Gretel, Nagyszeben város jegyzjének tizenhat esztends, üde leánykája. Gretel hosszú, fehér ruhát viselt, fején mirtuszkoszorút. Ebbl az elmés Hermann megsejtee: az ügyes plébános valamikor  egyszerre  már elvégezte a gyász- és a nászszertartást is. Így hát az új férj bíztatóan menyasszonyára mosolygo, az vissza reá szemérmesen, aztán megindultak immár csak keesben a boldogság felé. Lassan elmaradtak az ünneplk, el az utcák, házak, s máris kitárult elük a virágokkal ékes, illatos mez. A virágtenger közepén Hermann gróf fürgén leszökkent lováról, s lesegítee a leánynyeregbl menyasszonyát is. Leheveredtek a puha pázsitnyoszolyára, Gretel szerelmesen a férje fölé hajolt, s ajkaik már-már összeértek. Ám ekkor, az els hitvesi csók helye, az i ú ara hevesen rázogatni kezdte hitvesét, és közben torkaszakadtából üvöltö: – Uram, uram, ébredj, jó uram! Hermann kinyitoa a szemét. Nem Gretel bájos arcocskája, hanem szolgája, Hansel szrös rókaképe néze vissza rá. A megdöbbent gróf – ki ne tenne így – a szörny jelenést ököllel orron csapta. Hansel hátra tántorodo, de küldetésétl semmi nem tántoríthaa el. Ura lábához került s – igyekezvén elkerülni az esetleges rúgásokat – onnan folytaa az ébresztgetést, vészt és vért fröcsögve mindenfelé. – Ó, uram, már megbocsáss, de serkenj! … Szörny hírek, fuvarosok hozták… Tele velük a város… Kvár oda, felégeék! … K kövön nem maradt… A lakosokat is mind lemészárolták! – Mi? Ki?

80

Merített szavak – Lebeé László! – Brüniszkáld? – Ó, uram,  is halo! A következ perceket Hermann háza népe soha nem felejthee. A gróf kipaanva ágyából ordítozva, kerge bakként szökkengete szobáról szobára, értelmetlen s teljesíthetetlen parancsokat osztogatva. Feleségét – ki igencsak élnek tnt – egyenesen Fehérvárra, a királyhoz szalajtoa, s arra intee, hogy vissza se jöjjön, míg segélyhadakat nem hoz; a sánta kapust arra utasítoa, hogy rohanvást hívja össze a szász nemzet gylését; a csenevész konyhalányt – ki bolondot nézni merészkede föl az alagsorból – a fegyvertárba küldte, hogy tüstént hozza nehéz vértjét, kardját és sisakját. Szolgája végig h kutyaként kövee urát, s ekhóként ismételte a hibbant szavakat. A kerge bak végre észrevee, hogy a sarkán tapos valaki. Ráripakodo, hogy ne lábatlankodjék, hanem fusson a pincébe, s hozzon bort. A jó grófnak e reggelen ez volt az els értelmes szava. Hansel gyorsan térült. Hermann kiragadta a szolga kezébl a kancsót, s addig el nem vee a szájától, míg fenékig nem ürítee. A bor szétáradt tagjaiba. A kötözni való bolond megrázkódo, s immár ismét a szászok tekintélyes gró a állt az emberiség el. Feje furamód kitisztult, s képes volt átgondolni a helyzetet. Ma juto az eszébe elször, hogy Fáma istenasszony erényei közé ritkán sorolják a megbízhatóságot. A pletykás vénasszony bizony-bizony gyakran elveti a sulykot, mikor híreivel telekürtöli a világot.  Hansel! Eredj az istállóba! Nyergeltesd fel a sárgát! Az a leggyorsabb lábú, tudod, s indulj vele lóhalálában Kvárra! Nézz körül alaposan, aztán gyere vissza sebtében, hogy jelentsd mindazt, amit láál! A szolga távozása után a gróf végre felöltözö, s leült egy karosszékbe. Hozato egy új kancsó bort, de ezt már illn, kupánként kortyolgaa. Eltelt így egy fertály óra is, és Hermann még mindig nyugodtnak látszo. Ám ahogy egyre telt id, kezdtek visszatérni testébe a hangyák. Felpaant ült helyébl, s a nyito ablakhoz állt. Leste az utcát, mikor közeledik végre a lajhár szolga. Fel sem mérte, hogy Hansel csak lovat kapo, nem hétmérföldes csizmát, s annak a következményeivel se számolt, hogy – vigaszul az orron vágásért – költpénzt is ado az útra. Kétórányi várakozás után a szászok gró a úgy döntö – magad uram, ha szolgád lusta –, hogy személyesen jár utána a kvári helyzetnek. Összeszede annyi embert, amennyit tudo – ez bizony nem volt sok –, aztán megindult Kvárra. Hansel ezala még mindig egy szebeni kocsmában ült, mert úgy döntö, addig marad, míg a gazdája ezüstjébl futja. Éppen újabb kancsó bort rendelt, amikor láa, egy lovascsapat vágtat el az ablak el. – Vajon hová mehetnek? – kérdezte csodálkozva önmagától. (Folytatása következik)

81

PoLíSz

Zsávolya Zoltán

Pukkanó dugaszok Amikor az „irodalmár” feltár és (de)kódol Ritkán kerül a kezembe könyv, amely enynyire megfelelne annak, amit a fülszöveg kiadói marketingje elzetesen ígér róla: az eredetileg az Irodalmi Jelen folyóiratban megjelent tizenhat írást valóban fokozo érdekldéssel lapozhatja az irodalomtörténetben és a verselemzésben többé-kevésbé járatos olvasó éppúgy, mint az, aki járatlanabb ezeken a területeken. „Akármirl is szóljon a szerz […], megragad fölényes tájékozoságával, biztos ítéletével, választékosságával. Ezek az esszék nem csak ismereteinket gyarapítják, hanem lebilincsel olvasmányok is.” (Nem kis dolog ez, tudniillik, hogy tényleg így van, mert ami kulturalitás, kulturális anyag Böszörményi Zoltán környezetében megképzdik, az nem feltétlenül szellemi-mvészeti mivoltában kóser.) Az irodalomszakma esszéisztikus vallomásai, híradásai ezek a szövegek, bizonyítva, tanúsítva maguk is: az igazi író mindig irodalmár is, defensor lierariae – ha nem is mindjárt irodalomelmélész vagy -történész. Mindamelle e vékony kötetecske erénye az is, hogy nem akar sokat (még abból sem, aminek az ismeretét, szemléletét csendes forradalmisággal hozza, hirdeti), s éppen így lesz pontosan elegend. Mert ki mondhatja, hogy teljességgel járatos az irodalomban? Fontos szerénységi belátása kell legyen ez mindannyiunknak! És ugyan ki volna az, akit istenigazából járatlannak minsíthetnénk ezen a területen? Igazságunk, kompetenciánk valahol középtájt van, félúton az abszolút hozzáértés és az abszolút laikusság közö. Van azonban kánon (történetileg is, de a jelen szinkronitásában is), és van azon-kívüliség. A hatás lehetsége, a mvészi üzenet célbajuathatósága, illetve ennek mértéke, foka szempontjából igazán fontos ez az állapotbeli distinkció, amely alkotó és alkotó közö tétetik. Mármost az Irodalmi Jelen „Beszéd a palackból” cím rovata – amelybl válogatva az azonos cím kötet amolyan hosszanti keresztmetszetet kínál – éppenséggel „ismeretlen vagy kevésbé ismert költi üzenetek közül halászgat, találkozást keresve rejtve maradt értékekkel.”

82

Ez a találkozás vagy találkoztatás amolyan „literárhistoriográai búvárlás” lenne (nem a szerz kifejezése), noha – mint azt már a Babits Mihály versét (és aitdjét versben) bíráló Kosztolányi Dezs megírta – „minden búvárnak olyan nagy / a képe”. Nos, ilyesmi Szcs Gézát semmiképp sem fenyegeti, ha mégoly „fölényes tájékozoságú” is. Nem fenyegeti, mert módszertanilag minden tanügyi buzgólkodást és tudálékoskodást kikerülve tanít. Ugyanakkor – és ez a lényeg – nem kizárólag a tényekre koncentrál, (azokat ugyan tiszteletben tartja, és fontos alapanyagként nyújtja át) elegánsan túl is lép rajtuk, hogy lényegileg bennük, náluk maradva az egybeesésekben, egymásmelleiségekben rejl lehetségeket hüvelyezhesse ki. „Az utazó, mivelhogy nincs karórája, telefonjára pillant, amit i úgy hívnak, hogy cellulare. 2006. július 11-e. Fölhívja mindentudó barátját. »Te, mondd már, hol születe Bonaviri?« Csönd, várjál, megnézem. Várok. »A szicíliai Mineóban, 1924. július 11-én. Honnan hívsz?« »Mineóból«” A Mineo avagy: legelni indulnak lassú kecskék cím írás eme titokzatos egybeesése nem végzetszer, és (szerencsére) megalkotója részérl sem kíván valamiféle neoromantikus titokzatoskodás vagy fontoskodás „patinájával” vonatni be. Egyszeren csak arról van szó, hogy eme – Giuseppe Bonavirit, Mineo városka szülöét bemutató – Szcs-szöveg létrehozója (maga Szcs Géza, vagy valaki más?) o járt. De ez egyben az alanyi személyességnek olyan líraian kiélesíte momentuma is, amely bízvást lehetne kciózus természet, hiszen regényesen érdekes; mint amilyen maga az Irodalom – Dante óta (gondoljunk csak arra, hogyan rekonstruálta/konstruálta meg a renzei koszorús költ a Vita nuova lapjain, illetve vallomásos szonejeinek rendjeként életútjának cselekményét). Sokkal hitelesebbnek hat így Szcs értékelése, mely szerint a szóba került olasz alkotót „mifelénk inkább prózaíróként tartják számon, önálló magyar verskötete nincs […], és ha nem nyerte volna meg a balatonfüredi Quasimodo fesztivál nemzetközi költi nagydíját, néhány éve, Ma-

Tájoló gyarországon azt sem sokan tudnák, hogy verseket is ír.” Megjegyzem, még azt sem túlzoan sokan, hogy prózát, egyáltalán… Pedig Szcs Géza most már kifejezeen a „költi”, azaz a lírai üzenetpalackok dugóját húzkodja ki, és ereszti ki bellük – ha nem is valamiféle dzsinnt, de legalább a csendes spirituszt. Van csendes, oxigént kapva halkan felsisterg égés spiritusz? A líratörténet területén csak az van. Van olyan vélekedés (idnként egészen tekintélyes emberek is képviselik, hangoztatják), hogy az irodalom akkor szépirodalom igazán, amikor több önmagánál, vagy legalábbis más, mint önmaga. Érdekes, hogy a festészeel, a lozóával vagy éppenséggel a szerves kémiával kapcsolatban nem halloam még ezt a vélekedést, míg az irodalom érdemleges, hiteles, egyéni mvelésére vonatkozóan mintha tényleg ártalmas lenne a hagyománykövetés, a tradícióra hangolódás. Legalábbis ezek túlzásba vitele. De hát ki tudja eldönteni, mi a túlzás egy-egy területen? Alighanem a sajátos kommunikációs helyzet és funkció okozza ezt a feszültségekhez is vezet féligazság-érzékelést. (Mert kétségkívül van valami ebben a részleges önmegfosztással kikereked ön-megalkotási gyanúban és követelményben. Még akkor is, ha egészében véve felháborító, ha, teszem azt, Ady Endrét, a befuto „irodalmi írót” megsemmisít bírálaal illeti a pályakezd Kosztolányi Dezs.) Az irodalom mint mvészeti ág – amennyiben mvészeti ág egyáltalán, azaz ha e terminuson nem kizárólag az ún. „képzmvészet”, azaz a vizuális képzdés különféle területeit értjük – mindenkor szorosan összefüggö a létrejöét keretez és fémjelz korszak (másfajta) kommunikációs formáival. Csakhogy az ezekkel való technikaimediális átfedés, illetve a nagyfokú egybeesés legalább annyira emelte általánosságban az irodalom jelentségét, mint amennyire elfedte jelenségét. Néhány példa csak. A legnagyobb magyar prózaíróként számon tarto Mikszáth Kálmán egy tizenkilencedik századi angol történetírót vallo a maga módszertani (írói?) mesterének, noha a „regény” mvelésének magyarhoni kezdetei egészen Kézai Simon mesterig nyúlnak vissza, aki – krónikájában – az 1270-es évek elkel családjait vetítee vissza mintegy négyszáz évvel (meglátása szerint a Honfoglalás nemzet-

ségeinek képviseli leek volna az Árpád körül rajzó egyéb meghatározó szereplk). A XII–XIII. század fordulóján mköd középfelnémet epikus poéta, Gofried von Strassburg (kinek egyetlen mve egy igen emlékezetes, 1205–1215 közö születe, 19.552 sorával befejezetlenül maradt, az angol-normann Thomas trubadúr költi anyagát is fölhasználó Trisztán és Izolda volt) állítólag „a középfelnémet irodalom legjelesebb epikusa”-ként – tudatos irodalomkritikusként és esztétaként is – tevékenykede. Mégpedig nem csak úgy, külön, hanem szépirodalmi mvén belül is. Ily módon eposzának meséjébe szve alkoto véleményt a kor epikusairól és lírikusairól. De ne többet errl; habár nem távolodtam olyan messze sem térben-jellegben, sem idben aól, amit Szcs Gézánál (és különösen az i tárgyalt könyvét megtölt írásainál) lényegesnek, minden írófélére vonatkozóan tanulságosnak látok. Fontos például, hogy az irodalomismeret, az irodalomtörténeti tudás esetlegességeit, kanyargóit járva, szeszélyességét valamelyest kiismerve (vagy „csak” feltérképezve), az egyéni szimpátiák (megint csak esetlegességei, ám azért vitathatatlan, alapjában megkérdjelezhetetlen értéklátásai-kiválasztásai) mentén mindig korrekt és – fleg – érdekessé tev tárgyalásmódban haladjon az író, az irodalmár szakterületének bemutatása felé. Az irodalmár persze nem szaktudós, akkor sem, amikor a múlt vagy a jelen kevésbé közismert irodalmi értékeit mérlegeli, mégis a tényeknek, a jelenségeknek a Természetes Kuriózum állapotában tartása, st a meghökkentés az egyetlen, vagy ha nem is az egyetlen, mindazonáltal a kevés valóban járható út szakterületünk, „mvészetünk” általában ve megismertetésekor, a staféta továbbadásakor. Több ez talán, mint sokszor az íróiskolában, a kreatív írás kurzusok keretei közö való tanítás. Mert az csupán a már amúgy is elszántak mikroközösségét igazítja el. A Szcs-féle orientáció ezzel szemben sokkal tágabban, általánosabban vonz a szakterülethez, s fura módon ez utóbbi aitd teremt azután tényleges alapot az érdemleges folytatók-mvelk új generációjának fölemelkedéséhez. (Szcs Géza: Beszéd a palackból. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2008. 120 oldal, ármegjelölés nélkül.)

83

PoLíSz

Bágyoni Szabó István

Toronygombi feljegyzések „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzen Idt toronygombok világegyetemet sejtet gömbjei rzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon mirl is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly

1. Harangház… Amikor Hajdúszoboszlón, az újjáépíte fürdközpont el szétnéz az ide látogató, csak egyetlen zsúfoltabb házat lát a közelben: ez pedig a jó évtizeddel ezel felavato, gyönyör köztéri malkotás-együes: a HARANGHÁZ. A templomtornyokban általában csupán egy, két kondításra váró harang áll, i tucatnál is több. Elnézem az egekre kulcsolt, imádkozó kezekre emlékeztet épületet, az egymásba ill, hatalmas gerendaujjak közt beszrdik a napfény, színes faszobrokra, óriás harangokra hull Isten áldo világossága. Torony-távolból is jól látni (noha erre a házra csak lelki toronygombot illeszteek), hogy kopjafamintákban csúcsosodnak a színes fafaragások, amelyek bizony, idk üzeneteit rejtik. Az épület mögö valahonnan három patak iramodik a harangok irányába. A három halom, melyek közt a források erednek, a Szent István-i országot idéz címer hármashegye, a rajtuk lév, agancsos állatgurák a magyar eredetmondát juatják eszünkbe. Igen, valami ilyesmi lehete a mvész szándéka. Eredetünkre, Európába érkezésünkre, s nem utolsósorban az államalapítás 1000. évfordulójára emlékeztet a m. És azért i, a hajdúság városában, mert e harangkompozíciónak a megálmodója, Oborzil Edit, i születe. A harangönt Jeney Tibor is. Olvasom a feliratokat: „Egyedi – kísérleti – préselt alumíniumharang – Oborzil Edit. Készült az 1988. évi Brisbane-i (Ausztrália) Világkiállításra. Jeney Tibor.” A legnagyobb harangon egy Kölcsey-idézet: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül…” A kilencvenes évek közepén elhunyt mvészn halálakor szülvárosára hagyta a harangokat, nemrég aztán egy debreceni építész (Rácz Zoltán) tervei alapján készült el az impozáns ház. Mindenképpen gyönyör példázata a szépség teremtésének, a haza gyarapításának, Bocs-

84

kai fejedelem városában még olyan köztéri plasztikák szomszédságában is, mint amilyen Pátzay Pál Fürdz nje, Szabó László Napistene, vagy akár Márton Lászlónak a városalapító fejedelmet ábrázoló lovasszobra. Hajdúszoboszló polgárai új, történelmi idket idéz mvel gazdagodtak. A Vidék-Magyarország így is hallat magáról. A Harangház fémharangjai némák ugyan, de idk üzeneteit rejtegetik – miként az erdélyi toronygombok. Ezek a kódolt rejtjelek elssorban a magyar emlékezetért valók, határoktól függetlenül. Középeurópai történelmi hamisításokra, jól kitalált becsapások indokaira nyitják föl aluszékony szemünket. Reménykedjünk, mások szemét is… Annak a hajdúszoboszlói nénikének a megjegyzését kellene megszívlelnünk, aki állítólag annak idején, az ünnepélyes felavatáskor megjegyezte: az ilyen harangok minket, szegény hajdúutódokat gyógyítanak, a földünkbl felörvényl víz mostanában azonban inkább csak a telt zseb ide látogatókat...

2. Vidék és önképzés… Hogy a néhai Grundvig püspök, a dán népfiskolák kiötljének az atyja mire gondolhato, midn leszegényede fehér inges híveinek a bségrl beszélt éjszakákba nyúló eladásain: nem tudni. Valószínleg ujjongo a lelke, jövend népét, nemzetét láthaa lelki szemei el felnni, gyarapodni, naggyá lenni. Ujjongo, vagy rejte félsz fogta el, gondolván, mi lesz ezzel a pár milliós lélekkel, ha a módszer – mármint a rendszeres felnképzés – nem válik be, mi lesz, ha az amúgy is lépéshátrányban lév vidék parasztsága nem lesz majd képes, a maga súlyának megfelelen, részt venni egy népközösség jövépítésében!? Európa szerencséjére a dán népfiskola, módszerként is és a vidék lakosságának gazdag és hasznos tapasztalatokat adó gyakorlatként is,

Tájoló bevált. És elssorban az északi országokban. Persze, a magyarság is tanult belle – elég, ha a szegedi atalok vidéki felvilágosító útjaira, aztán a két világháború közö kibontakozó Kalot, illetve Kaláka mozgalomra gondolunk, de említhetjük azokat az elképzeléseket és eredményeket is, amelyek a háború-vesztések után leszakíto területeink magyarságának vidékfejleszt elképzeléseit célozták meg. (Erdély vonatkozásában a pap-költ Balázs Ferenc és a Hangya Szövetkezet-mozgalmat kiépít Kacsó Sándor munkásságára kell utalnunk elssorban.) Nemrég errl beszéltem kis létszámú hallgatóságomnak az egyik Pest megyei faluban, a hazai népfiskolai mozgalom újjáindulásának tizedik évfordulója ürügyén. Errl és még sok másról, többek közt arról is, hogy az Európa nyugati részén bevált vidékfejlesztés helye a II. világháborút követen a „keleti mintát”, a kolhozosítást erszakolták rá a magyar falura, egyedül üdvözít módszerként. Min eredménnyel – tudjuk. Földjeink elvadultak, a vidék leszegényede, a bedlt kerítések, málló templomfalak látványánál már csak az erkölcsi süllyedés borzadálya volt elrémítbb. Legfképp akkor, amikor az fentrl érkez vezényszavak elmaradásával a központi pénzjuatások is elmaradtak, amikor az addig parancsszót várók fölismerték, miszerint a tulajdon-érzést, a kisgazda-örömöt, az elért eredményhez, a vagyonhoz való egészséges viszonyulást ölték ki bellük – holo épp azt kelle volna megersíteni. Nos, i a dolgok lényege! A Grundvig-féle vidékfejlesztés alapelve épp a magántulajdon szentsége. A gyarapodás, a gyarapítás, és nem az elkótyavetyélés! Az önépítés, és nem a rombolás. Mára, gondoljuk mi, anakronisztikussá vált már a „jobb, ha a senkié, mert akkor mindenkié!” mondás. Említe eladásomról hazatérvén is tapasztalhaam: épül a magyar vidék, gazdagodnak a porták. Ámde ha a polgá-

rok közérdekét szolgáló buszmegállók, telefonfülkék, telerkált falfelületek állagát nézzük, bizony elszomorodunk. Igen, a ránk nem ill (mert nem reánk szabo) gúnyaként lelkeinkre kényszeríte „gondolatok”, úgy tnik fel, nagy-nagy rombolásokat okoztak. Valahol ezen a csapáson kell kutakodniuk a mai népfiskoláknak, a magyar lelkeket, a magyar tudatot (és i nem csupán magyarság-tudatra gondolunk!) kell megersíteniük elssorban. Elször lélekben-erkölcsben kell polgárrá tenni a magyar vidéket! Utána következhetnek a modern farmergazdálkodáshoz, a informatikához kapcsolódó szakmai fortélyok... Nemcsak a téli esték hosszúak, hosszú út vár Grundvig püspök magyar követire is. (Folytatása következik)

Nessebar

85

PoLíSz

Ujlaky István

Krétai történet Pasziphaé krétai királyné – Minósz király felesége – hmm, kissé anakronisztikus kifejezéssel élve, meglehetsen ers szexuális vitalitással rendelkeze. Nevezhetnénk nagy természetnek is, ha ez a fogalom nem a csalfa férak számára lenne fenntartva. A királyné ugyanis beleszerete egy bikába, méghozzá nem is átvi értelemben: szó szerint egy szarvasmarha iránt vonzódo. Igaz, a bika maga egyáltalán nem volt átlagos küllem: hófehér példány, szarvai közö fekete folal. A királyné minden ismert és ismeretlen trükkel megpróbálkozo, a szép és kihívó öltözködéstl és hajviselel a hízelkedésen át a bikának juato ínyenc falatokig -- ami ala nyilván friss harmatos füvet kell érteni --, mindhiába. Végül a Krétán él görög mvész és mérnök, a menekült Daidalosz segítségét kérte. Daidalosz Athénben szakmai féltékenységbl letaszítoa egy szikláról unokaöccsét, a körz és a frész feltalálóját, Talószt. Mivel Krétán megmenekült a felelsségre vonás alól, a királyi pár minden kívánságát teljesítee. Pasziphaé számára életnagyságú fatehenet készíte. A sóvárgó királyné belebújt az üreges modellbe, melyen csak o tátongo egy kis nyílás, ahol az igazi teheneken is szoko. A királynén hamarosan mutatkoztak az áldo állapot jelei, majd megszülte a félig ember, félig bika szörnyeteget, akit Minótaurosznak neveztek el. Minósz király elborzadt a szörnyszülöl. Feleségét aéle házi rizetbe helyezte. És megbízta Daidaloszt, építsen egy földalai útvesztt a szörny számára: elég nagyot ahhoz, hogy o leélhesse nyomorúságos életét, és elég kiismerhetetlent ahhoz, hogy onnan valaha valaki is megszökhessen. Vagyis: alkossa meg a Labürinthoszt. Egy szörnyetegnek a táplálkozása is szörnységes. Minótaurusz kilenc évenként egyszer hét i at és hét szüzet követelt. E reenetes emberadó terhét Minósz az athéniakra hárítoa. Már a harmadik szörnységes szállítmány indult útnak, amikor csatlakozo ehhez az athéni király, a hsteeirl már addig is ismert Thészeusz. Amikor befuto a hajó, a knósszoszi kikötben bámészkodó tömegben lézenge a krétai királylány, a Minótaurusz féltestvére, Ariadné

86

is, aki egybl beleszerete Thészeuszba. Egy fonalat ado neki: ha netalán szerencsésen végezne baljós küldetésével, ennek a segítségével kitalálhat a Labürinthoszból. Hogy odabenn mi történt, nem tudjuk, de az tény, hogy Thészeusz legyzte a szörnyet, s így a teljes athéni delegáció, az áldozatra szánt atalokkal együ, hazautazhato. Vele szökö Ariadné is, aki nem csak szerelme mia, de mert féltestvérének halálában részes lévén , jónak láa elhagyni a szigetet. Ám egy másik pár is a titkos szökést választoa: Daidalosz és a, Ikarosz. Talán azért, mert maga is felelsséget viselt a történtekért – meglehet,  adta a fonál ötletét Ariadnénak, s talán a Labüyrinthosz bejáratát is  mutaa meg Thészeusznak. De az is lehet, hogy egész egyszeren Minósz nem akarta elengedni udvarából a bnös titkok tudóját. A Labürintosz-mítosz a legnagyobb valószínséggel onnan ered, hogy a szigeten jóval késbb megfordult görögök képzeletét megragadta a romjaiban is impozáns, hatalmas méret, s fképp áekinthetetlenül bonyolult alaprajzú knósszoszi palota. A Kr.e. III. évezredben jelent meg az a népesség, amely ezt a palotát és az egész krétai civilizációt megalkoa. Kr.e. 2500 körülre datálhatóak azok a tégelyek, melyek Egyiptomban készültek, szépítszereket tartalmaztak, és Krétán régészek bukkantak rájuk. Egy ilyesfajta lelet fejle kultúrára utal: import kozmetikai cikkeket csak gazdagok használhaak, ami tagolt társadalmat feltételez. Az importárut exporal kelle ellentételezni, ami felesleg elállítására képes gazdaságot sugall. Minósz a történészek szerint nem személynév, hanem a krétai királyok neve, funkciót jelöl. A sziget görögök eli népességét is innen nevezték el minószi civilizációnak. Az els paloták 2000 körül épültek. Többes számban – noha csak a királynak lehete ilyen méret palotája. Krétán ugyanis több önálló ország élt egymás melle: Knósszosz, Phaisztosz, Mallia, Zakro. Ez a mai ember számára talán meglep, hiszen Kréta csupán 8336 km2 terület – szinte hajszálpontosan akkora, mint Bács-Kiskun megye. Az ókori államok nagy többsége azonban mai szemmel kicsi. (Egyiptom törzsterülete

Tájoló akkora, mint a Dunántúl. A klasszikus Athén valamivel kisebb volt, mint Heves megye. Ezer évvel késbb, az antik görög Krétán több tucat, talán száz városállam volt – állítja Németh György). A régi palotákat Kr.e. 1700 körül a paloták újabb generációja váltoa fel – a régiek pusztulásának oka ismeretlen. A krétai palota nem pusztán a királyi család lakóhelye, az udvar bürokratikus és reprezentációs központja. Olyan – gazdasági, vallási – szerepkörei is voltak, amikkel más történelmi korok palotái nem rendelkeztek. Innen irányítoák az állami földbirtok-komplexum termelését. A földmvelést a jellegzetesen mediterrán növénynégyes határozta meg: búza, árpa, szl, olajfa. Ezeket a kultúrnövényeket persze a Kelet: Egyiptom, Mezopotámia, Kánaán is ismerte. De a folyékony termékeknek – bor, étolaj – Krétán nagyobb súlya lehete, amit a mediterrán éghajlat magyaráz. I, eltéren a nagy folyam menti öntözéses kultúráktól, nagyobb szabású öntözésre sem szükség, sem lehetség nem volt. Az alapvet növények melle a festéket adó sáfrány, az illatos olajat biztosító fodormenta, a koriander, s talán több zöldség és gyümölcs szerepelt a növénytermesztés paleáján. A nyáron száraz és sárga, kopár legelkön fképp juhot és kecskét tartoak, de mint a mítoszból látható, szarvasmarhát is. A palotában mhelyek és raktárak sorakoztak. K-, fém- és agyagedényeket állítoak el. E sorok írója gyermekként elcsodálkozo egy ókori fényképes albumot lapozgatva, de szereék ezek a virágot, hogy ilyen sok vázát használtak. Ma már tudom, a krétai és görög „vázáknak” valójában csak egy része dísztárgy, a többi edény és tárolóedény. Az amphora „göngyölegként”, csomagolóanyagként szolgált, ebben lehete biztonsággal tárolni és szállítani a folyékony termékeket. (Jellemz, hogy még 1000 évvel késbb, Itáliában is úgy adták meg a teherhajó méretét, mennyi amphorát tud befogadni). A krétai ipar exportra is termelt fém készterméket és félkészterméket, pl. Egyiptomba szállítoak további feldolgozásra váró bronztömböket. Mivel Krétán sem rezet, sem ónt nem bányásznak, ez import nyersanyagból exportra termel ipart feltételez. Ugyanez mondható el az elefántcsont-feldolgozásról. Európából, a Balkánról kerültek el krétai ivócsészék, fegyverek, dísztrök. Krétai exportcikk a gyapjúból és lenbl készült textilnem, ékszer, kedény.

És persze a korábban már említe mezgazdasági termékek, mindenekel a bor és olaj. Kréta volt az els „kiköt típusú állam”, az els tengergazdaság és tengeri hatalom a világon. Szép mvészi megnyilvánulásai ennek az ún. Kamaresz-vázák, melyek tengeri éllényeket ábrázolnak realista módon. A krétai hajóépít ipar egyiptomi ismereteket ve át, de azokat továbbfejlesztee. Krétai találmány a hajógerinc és a döforr – ami az ágyúk feltalálása el a hadihajók legfbb fegyvere. A krétai államok oája bonyolítoa le a sziget kivitelét és behozatalát (ez utóbbi nyersanyagokat, egyiptomi textíliát jelente), és talán közvetít kereskedelmet is folytato. A legfbb kereskedelmi partner Egyiptom. Emelle azonban a szíriai és kis-ázsiai partok, az Égei-tenger szigetvilága, Ciprus és a Balkán egyaránt Kréta kereskedelmének hatósugarába ese. Az Eufrátesz melletti Mari városában talált ékírásos táblák krétai ritkaságokat említenek, ami Mezopotámiáig ható kulturális kapcsolatokra utal. Kréta vált az obszidián-kereskedelem központjává. (Az obszidián, ez a fekete, üveges szerkezet k jól hasad, ezért az olcsó és tömeges vas megjelenése el, a drága bronz korában fontos volt, mint penge- és más eszközök alapanyaga). A kereskedelmi oát hadioa egészítee ki – szavatolva a sziget biztonságát, és féken tartva a kalózokat. Thuküdidész szerint ez a oa a gyarmatosítás, expanzió eszköze is lehete. Milétosz és Szantorin talán valóban krétai telepeseknek ado ohont. A tény, hogy a mítosz szerint Athén zee a Minótaurusz számára a reenetes véradót, Athén politikai függésére utal. (A mítosz egyébként oly módon igyekszik ezt a függést elfedni, hogy az adózetésre vallási magyarázatot ad: Athén megsértee a vendégjogot, meghalt Minósz egyik a a város hibájából. Az istenek súlyos aszállyal bünteék Aikát. Csak úgy lehete kiengesztelni ket, ha a városállam Minósz kegyeit kereste. A knószszoszi király pedig az emberadót szabta feltételül). A tenger halat és sót nyújto a minószi népesség számára. Igaz, a halászat antik viszonyok közö sokkal kevesebb jövedelmet biztosíto, mint a késbbi korokban, de hát ez más gazdasági ágazatokról is elmondható. Krétán nem tudunk sóbányáról. Ezért bizonyos, hogy a sót – a legolcsóbb fszert és tartósítószert – a tengerbl párolták le sókertekben, amint azt a mediterrán világban sokfelé ma is teszik. A ten-

87

PoLíSz ger nem csak halat és sót ado, de bíborcsigát is. Ennek a kis állatnak a testnedve szolgáltaa a bíborfestéket. A mai értelemben ve pénzt (a pénzérmét) majd csak a következ évezredben találják fel Lüdiában. Krétán pénz gyanánt súlyra mért nemesfémeket és szabvány rézlapokat, állatbr alakú fémtömböket használtak. Utóbbi arra utal, hogy egykoron él állat tölthee be a pénz szerepét. A Labürinthosz mítoszára nem a bonyolult alaprajzú palotaromok ihlet hatása az egyetlen magyarázat. A Labürinthosz lehete szakrális szerep barlangrendszer (Sarkady János szerint), de az is elképzelhet, hogy a Gortyna mellei kbányák tekervényes alagútjaira, földalai folyosóira utal, mint Révay József véli. Az irodalmi Nobel-díjas (tehát nem történész) Brodsy viszont a Labürinthosz és az emberi agy hasonlóságára gyelt fel. Mindenesetre tény, hogy maga a Labürinthosz szó a görögben a labrüs, labüros – a bikakultusz szertartásainál használatos kes bárd – nevébl ered. S ezzel elérkeztünk a krétai vallás problémájához. Kréta, miként a kor többi civilizált területe: sokistenhit, vallási képzeteiben nagyon si elemekkel. Kígyó, bika, égitestek, fák, oszlopok, barlangok leheek vallási jelleg tisztelet tárgyai. A bikaistenség, a szakrális tartalmú bikaviadal, a szarvkultusz központi szerepet játszo. A krétai vallást mérlegelve talán Pasziphaéval is megértbbek lehetünk. Pasziphaé ugyanis Héliosz, a Nap(isten) lánya. A bikát Pasziphaé számára Poszeidón isten küldte, s maga a perverz szerelem is, mint rület, isteni döntés nyomán, égi bosszúból szállt a királynéra: ezért és csak ezért közösült bikával. Krétán a Napistent bika alakban ábrázolták, a bika szarva viszont holdszimbólum is. Kerényi Károly szerint Pasziphé és a bika násza egy Olümposz eli világrend részlete, melyben ez a szerelem nem szörny, inkább csak „szent borzongás” tárgya. Erre utal, hogy Pasziphaé nem görög szó, valószínleg krétai (minószi), s jelentése talán: királyn. Zeusz is bika alakjában csábítoa el Európét! A Minótaurosz másik neve pedig Asztéroin – csillagfény. A Minótaurosz-mítosz egy olyan világot mutat, ahol emberek és állatok, emberek és istenek szeretkeznek (Minósz és Thészeusz is félig isteni származású). Az ember végletekig kiszolgáltato, mindent áthat a szorongás. No és a termékenység gondolata.

88

Bizonyosan volt azonban a krétai vallásnak üdébb és dersebb oldala is. Erre utal az ének és tánc szerepe a vallási kultuszban. Talán Kréta az egyetlen a magaskultúrák közül, ahol nem épültek nagy templomok. A királyi paloták kis házi kápolnái, a szabadban, ligetekben elhelyeze oltárok, szent helyként tisztelt barlangok helyeesítheék a templomokat. Szembetn a ni elem nagy jelentsége a vallásban: papnk, istennk (pajzsistenn, oroszlánok úrnje, kígyóval és galambbal ábrázolt istenn.) Egyáltalán: a feltárt palotaromokon lév falfestmények egy friss, szabad, életigenl kultúrára utalnak. Díszkapuk, központi díszudvar, lépcsk, termek, freskók. Az elkelk öltözete nem annyira méltóságteljes és hivalkodó, mint inkább divatos és kényelmes, olykor erotikus. Szembeötl, hogy alig kerültek el fegyverek, s a festmények közül egy sem ábrázol harci jelenetet, kegyetlenséget, gyilkolást, katonát. Nincsenek minószi korú erdítmények sem. Valószín, hogy a sziget országai tartósan békében éltek egymással, talán gazdasági érdekeiket is összehangolták (Phaisztosz palotájának alaprajza megegyezik a knósszoszival!), s az államokban bels társadalmi béke honolt. A küls ellenségtl pedig megóvo a kor legersebb oája. No persze, szem el kell tartanunk Sarkady János szavait: Krétának nincs története a szó szoros értelmében. Legalábbis, ha történelem ala köztörténetet, politikatörténetet, eseménytörténetet értünk. Nem tudunk krétai háborúról és békérl, törvényalkotásról és népfelkelésrl, hódításról, királyokról, fpapokról, hadvezérekrl. Kréta „a történelembe csak félig lépe be.” A krétai társadalom alapveten keleties lehete, kis létszámú bürokratikus és udvari (esetleg katonai) arisztokráciával, nagy tömeg szabad és félszabad munkaervel, kevés rabszolgával. Két lényegbevágó különbség azonban mindenképpen feltnik az ókori Kelet államaihoz képest. Az egyik: a hatalommal bíró, elkülönült papság hiánya. (Ebben Kréta inkább a görög-római jövt idézi, semmint a keleti múltat és „jelent”). A másik: úgy tnik, a minószi társadalomban a nk szerepe nagyobb, helyzete szabadabb lehete, mint bármelyik más ókori államban. Nehéz eldönteni, hogy az osztályharc, a trónviszályok és polgárháborúk hiánya vajon egyszeren az adatok hiányával magyarázható-e. Vagy inkább azzal, hogy a krétai társadalom kevésbé volt

Tájoló kasztszer, „a társadalom piramisának emelkedése nem volt olyan meredek” (Sarkady), léteze bizonyos társadalmi mobilitás. És talán az is szerepet játszhato, hogy a „kiköt típusú állam” nagyobb jólétet biztosíto alavalóinak, mint a kor legtöbb más régiója. A minószi civilizációnak Kr.e. 1500 körül váratlanul vége szakadt. Küls támadás vagy bels anarchia sem zárható ki teljesen, de a legvalószínbb a thírai vulkáni katasztrófa okozta összeomlás. Théra (Szantorin) szigete 110 km-re fekszik Krétától. Csakhogy vulkánjának kitörése korántsem átlagos esemény: Harangi Szabolcs professzor szerint ez volt a történelmi idk második legnagyobb kitörése. 60 km3 magma került a levegbe. A kitörés kaldérarobbanással járt, ami földrengést és (9 méteresnek becsült) szökárt idéze el. Valószínleg elpusztult a oa, összedltek a paloták. A termföldeket talán hamuréteg takarta be – ami hosszútávon megtermékenyít hatású, ám a kitörés pillanatában pusztító hisz tönkreteszi a termést. Jellemz, hogy a szantorini kitörés nyomait Kínában és Kanadában is kimutaák. A nagyobb tzhányók ideiglenesen az éghajlatot is módosíthatják: ha zömmel széndioxid kerül a levegbe, az felmelegedést, ha kénvegyületek, az idleges lehlést – akár nyár nélküli évet vagy éveket – is eredményezhet. Valószínleg pánik, anarchia és éhínség tört ki. A történéseknek szakrális jelentést tulajdoníthaak. Sokan meghaltak, mások elmenekültek a szigetrl. Kréta válsága talán jótékonyan hato az els görög civilizáció: a mükénéi államok felemelkedésére – Thészeusz talán csak most szabadítoa meg, vagy inkább fel Athént. 1450 körül megjelent Krétán az els görög népcsoport: a hódító akhájok. A sziget hamar újra fellendült. Az akháj vezetés, vegyesen akháj és minószi népesség sziget talán története során elször és utoljára vált egyszerre egységes és független állammá. Az új virágkor kb. Kr.e. 1450 és 1375 közé tehet. Knósszosz városa ekkor, a szakemberek becslése szerint, ötvenezer lakosú lehete. Ma Krétán félmillió ember él. Kizárt dolog, hogy az ókorban – még a mainál sokkal alacsonyabb életszínvonalat feltételezve is – ennél többen éltek volna. Így, ha az adatokat egybevetjük: (pár százezer lakosú sziget, több város, köztük ötvenezres fváros) nagyfokú városiasodást kell feltételeznünk. Az új és immár végleges hanyatlás oka ismeretlen.

A sziget az 1100 körül lezajló dór bevándorlással vált véglegesen és teljesen göröggé. Az ókori írók néhány toposzt kapcsolnak Krétához. Szerintük Kréta a törvényalkotás shazája. Innen való az els név szerint ismert hellén törvényhozó, Zeleukosz. De Hérakleidész Lembosz már a minószi korban törvényalkotást feltételez: Minósz király 9 év ala építee volna ki Kréta alkotmányát, amely a legrégibb a világon. Egy másik toposz a „közmondásos” krétai vendégszeretet. Ugyancsak Hérakleidész említi, hogy Krétán jelent meg elször a történelemben a úszerelem, a homoszexualitás. A jómódú csábító 60 napig élhete együ az elcsábíto úval, akinek ruhát, más apró ajándékokat és egy ökröt ado. Ez utóbbi olyan, mintha ma valaki egy motorkerékpárt ajándékozna kedvesének. Mivel ma már tudo, hogy mintegy 800 emlsfajnál létezik a homoszexualitás, azt bizonyosan nem a krétaiak fedezték fel – de talán k leheek az elsk, akiknél ez elfogadoá vált és megjelent sajátos, szokásokkal szentesíte kultúrája is. A legelterjedtebb vélekedés a krétaiakról az, hogy önzek, pénzéhesek, harácsolók, gátlástalanok, csalárdak. Jellemz, hogy ez a vélemény már Homérosznál megjelenik ( még az akhájminószi Krétáról tudósíthato), de évszázadokkal késbb Polübiosznál, és Cornelius Nepos Hannibál-életrajzában is felbukkan. Valószín, hogy az agrártársadalmaknak a keresked alakjával szembeni ellenszenvérl van szó, hiszen késbb Fönícia és Athén, a közép- és újkorban a zsidók, örmények, kínaiak is hasonló minsítésben részesültek. Hogyan helyezhetjük el Krétát a világtörténelemben? Talán Kréta az els európai civilizáció. (Azért csak talán, mert az elmúlt évtizedek régészete egy észak-balkáni, délkelet-európai kultúra létezését feltételezi, amely idben megelzte, s egynémely vonatkozásban meghaladta volna az egyiptomit, mezopotámiait. Kérdés persze, lehet-e ezt civilizációnak nevezni?) Az mindenképpen bizonyos, hogy Európában Krétán használták elször az ekét, a téglát, a kereket – ezek amúgy sumér találmányok –, s a krétai az egyike annak a nagyon kevés (6-8?) magaskultúrának, melyek önálló írást fejlesztettek ki. Krétán születe Európában elször nagyváros. Kréta az els „kiköt típusú állam” a világon. Kréta aéle összeköt kapocs térben és idben is az ókori Kelet és a görög-római antikvitás közö.

89

PoLíSz Kréta az ókori Kelet perifériáján keletkeze, de hamarosan környezetének gazdasági és kulturális centrumává vált, és egy évezredig az is maradt. A történelem késbbi évezredeiben azonban menthetetlenül újra periféria le. A klasszikus görög korban aéle elmarado „vidék”, késbb hellenisztikus birodalmak tartománya, kalózok támaszpontja, a Római Birodalom nem is túlságosan fontos provinciája. Aztán arab birtok, bizánci provincia, velencei gyarmat, oszmán-török tartomány. Csak a XX. század utolsó harmadára lesz ismét virágzó, bár korántsem élenjáró területe egy fejle államnak, a modern Görögországnak. Annyi van még hátra, hogy röviden elvarrjuk a mítosz szálait. Thészeusz és Aridné szerelme nem élte túl az els nászt, legalábbis ami a görög királyt illeti. A mítosz kevéssé életszer mozzanata szerint az alvó lányt csónakkal kiviék egy szigetre ( közben nem ébredt fel!), és sorsára hagyták. Ariadné lehetne a történet egyik nagy vesztese, ha nem találkozo volna Dionüszosszal. De találkozo. Az isten megszeree, megvigasztalta, feleségül vee. Thészeusz mint hs és felszabadító lehetne a mítosz abszolút gyztese – ha nem fogta volna

meg az elhagyo Ariadné átka. Ha már elfeledte szerelmét, büntetésbl elfelejtee azt is, hogy apjának megígérte, siker esetén vitorlát cserél, feketét fehérre, hogy az öreg király messzirl lássa, a él. Így az athéni uralkodó, a fekete vitorlás hajó közeledtekor, abban a hiszemben, hogy a odavesze a Labürinthoszban, a mélybe vetee magát. Thészeusz megbnhdö, de aztán jó királya le országának. Daidalosz és Ikarosz, mint közismert, szárnyakat készíte, s repülve próbálta elhagyni Krétát. Ikarosz odavesze – Ovidius sorai megrázó szépséggel fogalmazzák meg az apa döbbenetét, fájdalmát, gyászát –, Daidalosz viszont eljuto Szicíliába. Minósz oájával üldözte a szökevény feltalálót: remek bnbak lehete volna a Minótaurusz haláláért, az egész családi szégyenért és drámáért. De a krétai uralkodó a Kókalosz szicíliai királlyal folytato harcokban életét veszítee. A lakosztályába bezárt Pasziphaé is odale – királyni méltóságának elveszítésébe halt bele. Mint látható, az események egyetlen túlélje Daidalosz, az okos, bátor, leleményes görög. Övé a jöv. (A szerz görög esszéit folytatjuk)

Bibliográa Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János : Görög történelem a kezdetektl Kr.e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Ritoók Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György : A görög kultúra aranykora. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. Németh György: A polisok világa. Korona Kiadó, Budapest, 1999. Kerényi Károly: A Nap leányai. Ford. Tóth Zoltán. Szukits Kiadó, Szeged, 2003. Roman Hercog : si államok – a hatalomgyakorlás eredete és formái. Corvina Kiadó, Helikon, Budapest, 1999. Harangi Szabolcs : Történelemformáló vulkánok. História, 2010, XXXII. Évf. 4. szám hp//:hu.wikipwdia.org/wiki/Labirintus hp//:hu.wikipedia.org/wiki/Min%C3%B3szí_civiliz%C3A1ci%C3%B3 Németh György: Államéletrajzok, in: Hérakleidés Lembos kivonatai. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. Publius Ovidius Naso: Átváltozások (Metamorphoses). Ford. Devecseri Gábor. Európa Kiadó, Budapest, 1982. Ovidius/Picasso: Szerelem. Ford. Bede Anna, Szathmáry Lajos. Európa Könyvkiadó, Helikon Kiadó, Budapest, 1982.

90

Tájoló

Madarász Imre

Pilinszky és Róma Rövid tanulmányunk Pilinszky két – 1947– 48-ban és 1967-ben te – római utazásának dokumentumaival foglalkozik, melyeket Hafner Zoltán gondozásában jelentete meg a Kortárs Kiadó, Pilinszky Rómában, 1947, 1967. Levelek, esszék, fényképek címmel. A karcsú kötetben publikált anyagok – túlnyomórészt levelek – nem bírnak ugyan esztétikai értékkel (Pilinszky prózájának még a csúcsai sem mérhetk költeményeihez, nemhogy az ilyen „melléktermékei”), mégis érdekesek és tanulságosak. Nemcsak azért, mert egy Pilinszky nagyságrend költnek minden sora gyelmet érdemel, s nem is csupán dokumentumértékük mia (egyebek közö mert megvilágítják három korántsem jelentéktelen vers a Mire megjössz, a Kihlt világ és a Piéta keletkezésének körülményeit). Hanem elször is mert mindenkit jellemez és minsít, mit láto meg, érze és gondolt Rómában. Továbbá a huszadik századi magyar irodalom legnagyobb katolikus költjének utazása a katolicizmus szent Városába szinte szimbolikus érték, még akkor is, ha – vagy éppen mivel – szolgál némi meglepetésekkel. Egyáltalán nem közömbös a két római út idpontja. Az elsre 1947 decembere és 1948 márciusa közö került sor. Pilinszky ekkor, huszonhat esztendsen, már túl volt a költi „áörésen”, els kötete, a Trapéz és korlát (1946-os) megjelenésén és jelents kritikai sikerén, a Baumgartendíjon is, ahogyan a kötetszerkeszt elszavában olvashatjuk, a háború után „újonnan szervezd irodalmi élet középpontjába került”: ennek köszönhee – szerény – római ösztöndíját, a minisztériumi támogatást is. Ele volt azonban alkotói pályája legnagyobb megpróbáltatásának, a kommunista cenzúra általi évtizedes elhallgattatásának, melyet Sznyi Zsuzsának 1967. július 11-én íro levelében „a tízesztends egyiptomi fogság”-nak neveze, s amelyet 1948. február 8-án Kovács Péternek címze levele tanúsága szerint elre megérze. Másodszor Rómába csak kerek húsz évvel késbb, 1967-ben utazhato, ezúal a korábbinál jóval rövidebb – nem pár hónapos, csak pár hetes – idtartamra, szeptember végétl október közepéig. Ennek az idszaknak az ellentmondá-

sosságát jellemzi, hogy noha Pilinszky ekkor már évtizede nem állt kényszer szilencium ala – tíz éve az Új Ember katolikus hetilap bels munkatársaként dolgozo, idközben további három verskötete is napvilágot láto (az Aranymadár 1957-ben, a Harmadnapon 1959-ben, a Rekviem 1964-ben), megalapozva európai hírnevét – mégis a Nyugatra való utazhatása, vízuma körüli hatósági hercehurca, a „hivatalnak packázásai” mélyen megalázták és elkeseríteék a költt. E második alkalommal Pilinszky a Rómában él Triznya–Sznyi házaspár vendége volt, els ojártakor azonban a Római Magyar Akadémián lako, a kicsit is „hivatalos” irodalmi, mvészi és tudományos „zarándokok” hagyományos szálláshelyén, olyan rangos vendégek társaságában, mint Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Berczeli Anzelm Károly és Kerényi Károly (akivel Pilinszky jó alaposan összevesze). Az akadémiai „viperák közt”, levél-vallomásai szerint, „roppant elárvultnak érezte magát” mert a „Collegium… agyonfertzö a legkülönbözbb pletykáktól” s „az emberi viszonylatok legsötétebb útvesztje”. A Kardos Tibor (az Eötvös Loránd Tudományegyetem majdani professzora, az Olasz Nyelv és Irodalom Tanszék vezetje) igazgaa Accademia d’Ungheria via Giulia-i reneszánsz épülete, a híres és szép Palazzo Falconieri városnézés-stratégiai szempontból a legszerencsésebb helyen található: gyalog egyaránt negyedórányi-félórányi távolságra van tle – igaz, ellenkez irányban – mind a keresztény (a „második”) Róma központja a Forum Romanummal és a Colosseummal, illetve a „Haza Oltárá”-val. Ilyen színhelyen különös, hogy Pilinszkynek nemcsak (köztudoan lassan érleld) költészetén, de levelein sem igen hagytak nyomot Róma nevezetességei, szépségei. Hogy a „harmadik Róma” emlékmveinek nagyszerségét nem érezte át, az nem meghökkent: a magyar utazók erre a legritkábban fogékonyak. Érthetetlenebb az „els Róma” emlékei iránti közömbössége: leveleibl úgy tnik, az ókorból a Cerveteri-béli etruszkok mélyebb nyomot hagytak benne, mint maguk a rómaiak! A legkevésbé azonban bizonyára a „második”, a katolikus Róma iránti meglehets érdektelen-

91

PoLíSz sége magyarázható. A visszaemlékez Sznyi Zsuzsának is feltnt, hogy akirl „azt mondták mindig, hogy  egy katolikus költ”, azt nem láa, „hogy Rómában eljárt volna egyházi szertartásokra”. Templomok, bazilikák, szentélyek élménye nem tükrözdik római soraiban. Talán csak az édesanyjának „január 8. el” íro levele a Piéta cím versét magyarázó részében ismerhetünk rá a Szent Péter-bazilikában található Michelangeloszoborra, de a leírás elvontsága mia még ez sem biztos. Michelangelo és általában az olasz reneszánsz festészetérl elismerte, hogy „valóban csodálatos”. A saját korabeli olasz mvészetrl viszont – a lm kivételével – olyan végletes szigorral tört pálcát, hogy azt nemcsak elfogadni, de jószerivel magyarázni sem lehet: „Sajnos azonban az olasz mvészet manapság már tökéletesen kimerült – írja február 8-i levelében (mellesleg egy kilencéves gyermeknek, unokaöccsének, Kovács Péternek). – Mai olasz mvészetrl, az operát leszámítva, beszélni sem lehet. A zenében (Bartók, Kodály, Veres Sándor) toronymagasan feleük állunk, st világviszonylatban is az els helyen. Festészetben Mednyánszky, Csontvári, RipplRónai, Ferenczy, valamennyien különbek a mai olaszoknál.” Figyelembe véve, hogy Pilinszky – noha az egyetemen olasz szakra is járt – saját bevallása szerint (lásd 1962. augusztusi levelét Triznyáéknak) nem tudo olaszul, valamint azt, hogy ekkoriban éltek és alkoak olyan költk, mint Ungarei, Montale, Quasimodo, olyan regényírók, mint Bacchelli, Brancati, Silone, Viorini, Alvaro „és még sokan mások”, aligha tekinthetjük megalapozonak, ahogyan levelét folytatja: „Költészetünk kisebb csillagai is, ezt az egyik legnépszerbb mfordítójuk mondoa, elhomályosítják az »legjobbjaikat«. Adyt, József Ailát kár bevetnünk a versenybe. Regényeik? Móricz Zsigmondjuk semmi esetre sem volt. Kritikusaik? Az öreg Benedeo Croce, a mi Babitsunk vagy Németh László melle!” – „Az öreg Benedeo Crocé”-nak ezt a kézlegyintéssel való elintézését talán kommentálni sem kell. Mint ahogyan az elfeledkezést sem a korábbi nagy olasz regényírókról – Manzoniról, Nievóról, Vergáról, Pirandellóról –, s általában ilyetén összehasonlításukat sem nálunk közismert magyarokkal egy olyan magyar gyermekhez íro levélben, aki a megbírált olaszokat még annyira sem ismerhee, mint maga Pilinszky. Hiába, a géniuszoknak is lehetnek rossz pillanataik…

92

Ha nem is osztoa Weöres Sándor (1948. január 14-i levelében említe) mély ellenszenvét („Rómát utálja, s egyedül Michelangelo Mózese tetsze neki úgy-ahogy”), kezdetben az  véleménye is Rómáról igen „vegyes” volt: „Nem mondom: silány és remek iszonyú halmaza ez a város, évek kellenének, míg az ember biztosan tájékozódni tudna. A piszok leírhatatlan, de ugyanakkor elbvöl patinát ad a városnak. Egy alkonyat a Néró-palota kertjébl, egy éjfél a Tiberis-parton, egy délután a Capitoliumon: mégiscsak valami!” De már néhány héel késbb (február 5-én) azt írta: „Rómát kezdem megszeretni, s most már szívesen bevárnám a »római tavaszt«.” Húsz évvel késbb, 1967-ben pedig már úgy emlékeze vissza els útjára, hogy „nagyon szereem Rómát”, st azt fontolgaa, hogy letelepedik az Örök Városban. 1948. február 8-án Kovács Péternek íro, már többször idéze levelében Pilinszky szinte látnoki ervel idézte meg, mi vár rá hazatérte után: „Különben mostanában túl ideges vagyok. Valahogyan úgy érzem: nem sok jó vár rám: nagyon szegény és terhes öreg leszek. A világ roppantul kuszáltak tnik elem, s nem tudom, lesz-e erm kibogozni és megfejteni a magam számára. Nagyon nehéz, irgalmatlanul nehéz részt választoam, s alapjában gyenge, nygös, szétszórt, védelemre szoruló a természetem. A költ végül is hírmondó. Idáig csak behatoltam egy bizonyos világba, s megtanultam a bizonyos szavakat, melyekkel most majd vallanom kell. A botrányok, a nehézségek, a haragok még hátravannak. Most derül ki: mi végre vagyok a világon. S ha ez kiderül: a barát elpártol s az ellenfél ellenség lesz. A ti bizalmatok is meginog bennem, s legfképpen saját magamban. Akkor már nem számíthatok senki segítségére, az i úságnak is vége: megindulok a lejtn vagy az emelkedn. Mindke egyformán nehéz, s hogy melyikre jutoam: én már soha nem tudom meg. Ezért vagyok egyre szorongóbb: az érkez évekkel a próbatétel is egyre nagyobb lesz! S ki adhat kezet hozzá?” A kommunista hatalomátvétel jelentee „fordulat éve” után, mint Sznyi Zsuzsa visszaemlékezésében olvashatjuk, „róla tudták, hogy hív, s hogy a nevét y-nal írja. Szerencsére nem volt földbirtokuk, de hát, mint tudjuk, gyakran ez sem számíto.” Ezért Pilinszkynek „voltak idszakai, amikor egyáltalán nem tudo aludni éjjel. Ilyenkor csak ült az ágyban, teljesen felöltözve, és várta, hogy érte jönnek, elviszik. Minden autó lassítására – vagy ha ne adj’ isten az még meg is állt a ház el – olyan heves szívdobogást kapo, hogy alig bírt magával. Azt mondta, csodálja, hogy egyáltalán életben maradt.”

Tájoló S noha a rémuralom, állandó félelme – akárcsak totális cenzori elhallgaatása – megsznt a hatvanas években, st ekkor már utazhato is, éppen 1967-es nyugat-európai felolvasókörútját kelle csaknem megszakítania vízumproblémái mia. Ekkor gondolt emigrálásra – akkori szóhasználaal „disszidálásra” –, arra, hogy nem tér haza, hanem Rómában telepszik le „végleg”, mint azt május 25-i levelében írta. Sokatmondó adalék, hogy szülhazáján kívül (esetleg London melle) csak Rómában tudta elképzelni további életét. Pilinszky e politikai természet koniktusa azért is érdekes, mert nála apolitikusabb magyar költ nemigen akadt akkoriban, és – mint a szóban forgó kötet bségesen mutatja – még a lehetségét és a látszatát is el akarta kerülni mindenfajta, a hatalommal való konfrontációnak vagy ellenzéki tevékenységnek. Az emigrálás gondolata elssorban bels, lelki tusát jelente számára. Hiszen már 1948-ban felismerte, hogy nem tud „kozmikus internacionalista” lenni: „A honvágy kínozza”, ugyanakkor „nyugati utam – írta február 8-án – iszonyú öntudatot ado, nem magamat, de a fajtámat illeten! Nincs miért szégyenkeznünk, st! A kultúra, ha szk körben is: a miénk. Nem kell érte nyugatra vándorolnunk.” Sárközi Márta furcsálkodo is: „Az isten áldja meg Magát: hogy lehet valakinek Rómában honvágya! Rómába vágyni nagyon lehet, én húsz éve csinálom – de elvágyni onnan!” Furcsának tnhet, hogy 1967-ben éppen Nyugaton él barátai beszélték le az emigrálásról, biztaák hazatérésre Pilinszkyt. Sznyi Zsuzsa így: „Egy magyar költ nem maradhat külföldön; amúgy is, túl a negyvenen, hogy tudna új életet kezdeni?” Cs. Szabó László pedig ekként: „Ohon a Nagy Izolált vagy, i niemand jános leszel.” Pilinszky ekkoriból való bels tusakodásairól Naplók, töredékek cím kötetében is olvas-

hatunk: „Mint körrel nem, de tagjaival, Czigány Lóránal, Siklós Istvánnal, Sárközi Mátyással és még másokkal – találkoztam. Ennek a kérdésnek nyilván van egy élesen politikai oldala, st – a napi politikára tartozó aspektusa. Nem vagyok illetékes, hogy errl bármit szólhassak. Szintén megmondom, hogy akikkel találkoztam, kivétel nélkül az írót és embert keresték bennem. Azt hiszem, hogy az emigráns írók számára pillanatra se kétséges, hogy a magyar irodalom súlypontja idehaza van. Írónak lenni mindenü és mindenkor nehéz, de emigráns írónak lenni tragikusan súlyos sorsot jelent. Jó mvek, st remekmvek is születhetnek odakint – példa rá Mikes Kelemen –, de ahhoz, hogy ezek a mvek megfoganjanak, ahhoz elengedhetetlenül szükséges az ohon földje. Innét épp a legtehetségesebbek aspirációja, hogy valami módon visszaszerezzék az elveszte kapcsolatot. Tudom, hogy ez nagyon bonyolult, nagyon nehéz kérdés, de gondoljunk csak Gara László munkásságára, ki emigráns létére páratlan szolgálatot te a magyar irodalom ügyének Franciaországban. Az a történelmi pillanat, amikor X. vagy Y. emigrált, már régóta nem azonos a jelen történelmi szituációval. Hiszen már arra is van példa – Czigány Lórántra gondolok például –, aki újabban ihon is publikál. De ez már a napi politika gondjait érinti – s mi, ha lehet, maradjunk inkább az irodalomnál.” Pilinszky végül is magára – arra a bels hangra – hallgato, amikor a hazatérést választoa. Idehaza további kötetek, elismerések, kitüntetések vártak rá, s új külföldi utak is („vannak esztendk – írja monográájában Tüskés Tibor –, amikor több idt tölt külhonban, mint idehaza”), de az Örök Városba nem tért vissza többé. (Pilinszky Rómában, 1947, 1967. Levelek, eszszék, fényképek, Hafner Zoltán gondozásában, Kortárs Kiadó.)

Éjszakai lámpások

93

PoLíSz

CIVIL KRÓNIKA – PÁLYÁZATOK

„Kor-társ” pályázat Szabadids programok, így például kulturális és sportrendezvények, utazások, tanfolyamok, író-olvasó találkozók megtartására írt ki pályázatot idskorúak számára a Nemzeti Erforrás Minisztérium. A „Kor-társ” elnevezés program pályázati kerete csaknem 24 millió forint. A projekt különlegessége, hogy az idsek közösségei közvetlenül pályázhatnak, és maguk találhatják ki, milyen programokra kérik a támogatást – közölte Asztalosné Zupcsán Erika, a tárca szociálpolitikáért felels helyees államtitkára csütörtöki, budapesti sajtótájékoztatóján. Pályázatot nyújthatnak be január 15-éig egyesületek, alapítványok, egyházak, egyházi intézmények és szervezetek, valamint nyugdíjasklubok. Utóbbiak akkor is indulhatnak, ha nem számítanak önálló jogi személyiségnek; ebben az esetben úgyneveze befogadó szervezetet, például iskolát, önkormányzatot vagy idsellátó intézményt kell keresniük. Az egyes közösségek 50 ezer és 150 ezer forint közöi támogatást igényelhetnek, s elnanszírozásban, tehát még a programok megvalósítása el megkaphatják a kért összeget. Támogatást azok kaphatnak, akik a január 16-a és május 15-e közöi idszakra terveznek programot. A programokhoz saját forrást sem kell biztosítani, ám minden induló csak egy pályázatot nyújthat be, és kizárólag elektronikus úton. A tárca meghirdete egy önéletrajzírói pályázatot is, ez ugyancsak az aktív idsödés európai évéhez kapcsolódik. E pályázaton 60 év feleiek vehetnek részt, akik akár a személyes múlal, akár történelmi eseményekkel, például az 1956-os forradalommal kapcsolatos történeteiket megírhatják, legfeljebb 20-30 oldalon, géppel vagy kézírással. A pályamunkákat február 15-éig lehet benyújtani; azokat a „generációk közöi együmködés” jegyében a nagyszülk akár az unokájuk segítségével is elkészíthetik, például interjú formájában. Az „Életút” elnevezés pályázaton 16 díjat osztanak ki, az els helyeze bruó 400 ezer forintot kaphat. (MTI)

Tündérszó meseíró pályázat A székesfehérvári Gárdonyi Géza Mveldési Ház és Könyvtár már harmadszor hirdeti meg nemzetközi meseíró pályázatát. A pályázatra a világ bármely országában él 8–15 éves gyermekek magyar nyelven íro meséit várjuk postai úton vagy e-mailben, csatolt dokumentum formájában 2012. április 15-ig. A pályázatra az 1997. január 1-je és 2003. december 31-e közö születe gyermekek négy példányban elküldö meséit fogadjuk. A mese melle, kérjük, feltétlenül csatolják külön lapon (1.) a meseíró nevét, (2.) születési idejét (év, hónap, nap), (3.) 94

Tájoló postacímét (ország, település, utca, házszám, irányítószám), és (4.) szülei egyikének e-mail és telefonszámát! A pályamvek terjedelme minimum 2000 és maximum 6000 karakter (1–3 nyomtato oldal) lehet. Témájukkal, irodalmi formájukkal kapcsolatban nincs semmiféle megkötés. Egy pályázó csak egy mesét küldhet be a zsrinek. A bírálóbizoság neves írókból áll. A díjnyerteseket oklevéllel és egyedi mvészeti alkotással jutalmazzuk. A döntést követ ünnepélyes eredményhirdetés 2012. május 19-én, szombaton lesz Székesfehérváron. A díjazoakat a szervezk 2012. május 8-áig telefonon vagy e-mailben értesítik, illetve a díjazoak névsorát a www. ggmuvhaz.hu honlapon közzéteszik. A legjobb írásokat a Mveldési Ház egy késbbi idpontban megjelenteti. Gárdonyi Géza Mveldési Ház és Könyvtár, H-8000 Székesfehérvár, Sóstó lakótelep 1. Magyarország +36 22/501-161; [email protected]

Házak

95

PoLíSz

KRÁTER KRÓNIKA

Lukáts János regénye Miniszteri Különdíjban részesült Lapunk szerkesztjének, Lukáts Jánosnak: Ez légyen ostorod cím regénye a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség által közösen kiírt Rákóczi-szabadságharc cím pályázatán Miniszteri Különdíjat nyert. A díj átadására december 13-án került sor. A regény 1717 és 1741 közö játszódik, Mikes Kelemen Törökországi levelek-jének a párja, ebben P. E. „édes néném” írja leveleit Mikes Kelemennek. Rákóczi utolsó ütközetével kezddik (a romhányi csatával), az emigrációval folytatódik, és a hölgy kitörési kísérleteivel foglalkozik. Mária Terézia döntésével végzdik, amely elutasítja Mikes hazatérési kérelmét. Egy levélregény, amelyet egy n ír, 18. századi magyar nyelven. Gratulál a szerznek és örömében osztozik a PoLíSz szerkesztsége.

1% a magyar irodalom és kultúra jövjéért! A Kráter Mhely Egyesület adószáma: 19667348-2-43 A felajánlásokat köszönjük!

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdete rejtvény helyes megfejti közül januárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Kovács Blanka, Dormánd Leskó Ádám, Fót Vízhányó Máté és Miklós, Budapest Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96