Magány Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett. Csobogó léptemre széthajlott a berek. A vizitök kelyhe kék italt kinált, s a nád cirmán felejtett emelőhálómba várt reám a magány ezüstlábú pókja. Árva szöcske sírt kajla kalapomba… Oly békén éltem itten egykoron, mint kék vizek mellén a napkorong… Most iszapos kezemmel csak a vizet merem, s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem, a parázs nap előtt estig gém kering, és én vígan halászok árnyas szárnya alatt, s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad, kibontják szépen a jószívű halak… Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok. És arcomnak vízből szobrot faragok…
Májusi kórus A vörös dombok árnya alatt a völgy, mint lusta zöld kígyó henyél. Sziromszín farka a berekbe lóg, s egy dombpárnán ringatja fejét. Fűszínű, álmos szeme fölött kilencágú gyöngyporos szilvafa mézszagot ring pikkelyes homlokán, mint ráhullott méhes korona. Nyelvén villogón vibrál a por. Halkan sziszeg a tölgyes rügye, s mint jószívű rím a sorok végin, hajlik a tulipán a fűre. A lila kolostor rom-hegyén egy víg nótát hegedűl Szent Jakab, s a virágruhás gyümölcsfapárok rá tavaszi táncot ringanak. A vörösfenyő sötét lombja a legelő árnyán selymet motoz, rajta hortyog a pásztor és tehén, s lágyan zeng a szélben a toboz. Száz hullám a homok alattuk, s míg a rozs vizét szellő tereli, a holdbicska a hegyek csipkéjét harsogó tépéssel lenyesi.
Pirkadás Opálos vizek folynak széjjel az ősz ingujjából éjjel, s míg a rét álmosan füstölög pillájára szállnak a ködök.
Fent a hajnalcsillag ül sután, egy délceg jegenye gomblyukán. Most fölsercen a hajnal lángja. Kigyúl a nedves kórók szára s hamujuk füstöl, mint a köd. Tűz-kányák úsznak fák között s csőrükben víg reggeli dísznek, csupasz verébcsicsergést visznek… Szülőföldem Ez itt még Somogy, hol születtem én, de odébb ki megy, már Tolnába jár, hol, mint két lány setten egymás elől, bújósdit játszva, Sió és a Sár. De itt nálunk, ahány a zsenge völgy, annyi sok fürge kis patak szalad. S a nyír és rekettyés sások között ravaszul fognak szárcsát és halat. A dombok sárga földje szépívű, erdőfogta hullámzó sok halom, vagy eke-bodrozta fodros tenger, mely fáradt szemnek zsongó nyugalom. De kék estén dombok, erdők árnyán, nemrég a fák közt nagy zsivány lapult: vásáros kasznár és füttyös tyúkász vére és bankója eléje hullt. Ma kopott címer árnyán csendesen fát hordanak vagy némán szántanak, s a legények vasárnap délután a szilvafák közt lánnyal játszanak. És ott, hová a szem aligha lát, a tónál állnak néma, kék hegyek, az égnek arcát tartják mellükön, s hajukban dísznek felhőt rejtenek. E parton, véled szemben zöld Zala, itt hevertem át annyi sok nyarat, indián bőrrel, mezítlen lánnyal sütkérezvén a tűző nap alatt. A víz fölött halászsirály kering. A berken meg gomolygó vak homok, s e nyárnapok ma úgy állnak körül, mint Szent Jakabnál omló kőromok, honnan láthatod a szökő Kapost, mint nyalja inalva rétek ízét, megforgatván pár malom kerekén rémült halacskák süket seregét. S kis nyegle városomtól délre az ezeréves vén Zselic remeg. Makkoló kondák, kanászkirályok szállták e földet ősidőkben meg. A vadon alja, mint barlang, setét. A kan ős oltárnak dönti nyakát.
Szökellő szarvas agancsa tartja nagy villájában a holdat magát. S e lomb alól kocsid homokra fut, hol dohányvetések táblája áll, de zöldje közül szép magyar fajtám füstölgő bánata már egyre száll. És utad végit a Dráva állja, tölgyes medre, mint ezüst csík hasít, falutornyok, mint nagy-nyakú gémek ködben ülnek innen-onnan hasig. A vén csárda némán áll a révnél. A pandúrleső nyárfa bólogat. Agg csapláros fenn a hold az égen, angyalbutykosból jó bort szopogat. Szeme villog a horvát hegyeken. Folyónk jegén néha farkas fut át, s a fegyveres, fázó őrök fölött új vetésre szállnak a vadlibák. Széptájú Somogy! Szívemre nőttél! S ha lódulok, a lelked visszaránt! Tölgyeid lombja, mint méhes dönög: sok emléked hívó kakuk-madár. Téli készülődés A tél kék szeme pislog a magtár nagyürü résén s kinn a gyepen a tökök kupacokba kirakva pihennek, sült húsuk illata szálldos, ahol a gereblye szemetje és a szaladni-igyekvő tökszár serceg a tűzben. Julcsa elásta a szép tulipán hagymáit a földbe. Hó-liliom mellett kipirult gyökerekkel alusznak. Vén egerek szava cincog álmukhoz szerenádot, s macska nem éri el őket. Földben a téli tanyájuk. Mint lehelet gőzöl haloványan a trágya melegje. Vérszinű tengeritől zsirosodnak az ólban a disznók. Itt-ott csóka kering és játszi csapatba verődnek. A violák szeme könnyes. Térdel a földön a szöllő. Kútba zuhant a heves nyár, s rája az ősz vigan ült föl. S ott heverészik a kút tetején ködfüstü pipával. Esti látomások *15 Holdtól világít a kemence fala. Gazból a tücskök dicsérik fényit, s halk danájuk, mint a kék homály úgy leng, elrejtve az est táruló mélyit. A présház mögött a végtelen guggol. Vágyától fénylik a baglyok szeme, s titka kilóg a zöldes éji zugból. Már csak köd mintázza a konok valót. Test nélkül lengnek dombok és a fák, s mint kit az óra egy új elembe szült, anyagán, mint üvegen nézek át. A távol, mint hű kutya közelbe jött, s a sok titok, mint tarka csirkeraj,
tenyeremből eszik a palánk mögött.
Ecce Vár bizvást az akác. Zöldül a bodzafa. Már aljukba tövis-fonta bozót közül kék-kendős ibolyák küldik a csokrukat, s dallal vált a tücsök tanyát. Már a kajla gazok tejleve is szökik. Színt ölt ágon a rügy. Földben a kis gyökér mozdul célja felé. Alkot a méh, darázs, s zöld színt áldoz a sarju rét. A zord tél hova lett? Torz disze szertehullt. Kis csermely viszi szét a lavinák havát. Tőlük duzzad a tó. Pajkosan égre les, s nem hord gyors fakutyát jegén. Mint héjából a mag a kalapács vasán, kattan szívem elő s szólok ekép feléd: Fuss csontváz hitem el! Itt örök élet jő, s minden érte bukott alá. Zeng a víg csalogány, kinn a liget ölén. Zöldül, újul a táj, érte a tél kimúlt. Szirmot ringat a sír a lugos oldalon, s lombból sző a tavasz reményt. Neki Te voltál a legszebbik kedvesem. Jó voltál hozzám, mint anyám. Szent asszonyok közé sorozlak én s idézlek minden éjszakán. Mint estetájt a szundizó gyerek imát gagyog és elpihen, a férfikor delén akképpen én tehozzád hajlok csendesen. A tenger tér és hullámzó idő nem ellenség, de jóbarát. Magamba loptalak, mint szőtt selyem gazdája illatát. Anyám – imígyen szólítgatlak én, kinek szerető anyja van. Öled, kezed után kívánkozom, mint árva és boldogtalan. Csípőd bölcsőm emlékét hozza föl. Védettnyugalmú álmokat. Ajkad ínyemnek első ízeit, mit majszoltak a kis fogak. Mert gyermek marad az, kit anya szült. Simító kézre vágyik. Anyja szemét és kedvese ölét idézi mindhalálig.
Őszi hatsorosok 1 Olykor cseperészik. Néha meg süt a nap. A szőlő tőgyes lesz. Már cukros a gyümölcs. És biztatom magam: igyál és újra tölts, mert hegyi pásztorom, virágod ágra kap s magányos ajtódon a hírnév bekopog! Elreppent verseid fénylik az alkonyok. 2 Reggel a mézesbáb édes szaga ébreszt. Nem kell a kandalló, de elkél a szoba, s egyre nyersebb a nap, mint az új mostoha… Hová megyünk innen? – tőlem ne is kérdezd. Versem csak elrepül. Senki sem emleget, borzasfejű felhők hozzák künn a telet. 3 Átlátszó lett a víz. Kékebb a hegygerinc. Írunk irón nélkül. Szüretelünk némán… Hold a bicskánk éle. Macska ül a létrán… Valaki messziről kendővel integet, talán a kedvesem, talán a képzelet, tán a halál maga, Istenkém, meglehet.
Vihar előtt Láthatatlan műhelyekben, melyeknek fény az oszlopuk ikrás ezüstben fürdenek a tarkaszárnyú kakaduk. S midőn a hőség megreked a száraz mandulák bogán, villogva szöknek ők elő, mint kék delej a szürke fán. A füst leszáll a tó felé és biztos rend szerint lapul és gyűlni kezdnek a jelek. A rét is lassan elfakul. A vár lilára vál. Csipkés fokán a gólyák tánca leng. A hőség ingó áramán az erdő kígyózva kereng. És sorra hangot váltanak a tornyok ércvirágai. A láthatatlan szellemek varázsát szinte hallani. A földműves sietni kezd. Halász a vízről partra köt. Tűzszárnyú angyal villogat a felhő-tölgyesek között. A lába kagylókon ropog a nádak érett zátonyán. Kékcsőrű szárnyasok hada
süvöltve zeng a mandulán. Sóhaj Az ember megveszett. Hát hozzátok futok, mert a fák és erdők boldogok. És boldogok az évszakok, e szárnyas angyalok, a testetlen jó alkotók… Vegyetek társul engemet, ki lassan rájövök, jobb lenne elnyűni testemet és mint a báb szárnyas lakója szállni s keresni egy jobb hazát! Nyissad ki Uram egednek szirmos ajtaját. Zöld sás a könyvbe. Kék fény a vízre. Fehéren villog a felhők inge. Kimosták selymüket. Szárítja lenge hő. Csontot aszalgat lent a temető. Az ég is alakul. Omlik és reped. A fonnyadó csontot mért nem irigyeled? Porrá vál s elrepül, akár a kócsag. Halász nem köti hálóján úszónak. Zöld sás a könyvbe… – Itt hagytad abba? – Csillog a mély víz iratlan habja. Egy vers előtt Egy vers előtt térdeltem én. Több volt, mint vers. Sugárzó költemény tündöklött ujjamon és szívemet emelte, mint a nap a felleget. – Ki írta?… Nem tudom… Lehet csak angyalszárny játszott velem. Magam térdeltem – jól emlékezem –, akár a búcsúsok a kegyhelyen… Dél volt. Sugárzó, fülledt, nyári dél. Az ágakon aludt a sok levél s e fényes, éber kábulat úgy fénylett, mint a sárga égi lant. S éreztem szárnya hűs szelét: De hát, ki írta azt a költeményt?
Hajnal felé Hajnal felé a tárgyak, akár az emberek, megúnván a tér nyügét, nyújtózni kezdenek. Midőn a hold a nappal cserélve, némán váltanak, e furcsaötvű fényben nőnek a fák, tavak. A hasznos dolgokon át mély, furcsa lomb ragyog. Gyalúk és vésők szelleme ezüstszín dalba fog. A régi mesterekről dalol a zöld kötény s a gyöngyhabos juharfán kihajt a költemény. A sok fogástól fényes kerek szekrényszegek az ötvösről mesélnek vidám történetet, midőn a püspökúrtól huszonötöt kapott, csenvén a szent-keresztről egy szép gyémántbabot. S kinyúl a vár is, mint a romból kinő a gyom, s e furcsaötvű fényben táncol a hegyorom. A tündér levegőben repked egy cin-madár. Ezüst szárnyában élet és ide-odaszáll.
Kakuk-szomorító Kakuk, ne szólogasd a nyárt, a zöld berket, a lombok mélyeit. Szemembe tán még könny szökik s megátkozom koromnak híveit. Légy néma, mint a puha kő, melyből hangot pöröly sem csal elő. Kakuk, ne szólogasd, mi szép. Bádoggal fedd az emberek szívét. Légy néma és olyan süket, miként az ég s maga a földanya, ki kárörömmel nézi már, mint pusztul átkos méhe magzata. Kakuk madár, keress hazát más csillagon. Kerüld a földi fát.
Repülj! Gyökere vért eszik, és átkot szív. A földje mérges szik, kígyó-verem s mi róla nő sziszeg a lomb, virág, a szén, a gép! Mint sátánfej forog a Föld! Kakuk, zöld erdőd csak mesékbe szép…
Somogyi búcsú Körhinta kell most a magyarnak. Hajtsátok hát vígan a hintát! Bóduló fejjel forogjuk végig a búcsún a hinta-palintát. Harsogjon a réz és a dobszó! Cigányasszony! Verjed az üstöt! Golyvásnyakú fekete legény recsegtesd rogyásig a kürtöt. Hogyha billeg, billegjen hát jobban lábunk alatt a veszett határ. Nem is a földön, az égbe szállunk. Repülünk, mint a részeg madár. Tarka huszárok élén a bábos rúgja ám a csillagok porát. Véres szemével nézi a banda a mézlovak veszett rohamát. Örvénylő poruk rántja a tornyot. Harangkötél rántja a papot. Öreg Mári néni nyargalja ám a sínről-ugrott durrogó bakot. Ki nem kell az égnek, rajta most. Akad még bőven somogyi bicska. Sokan vagyunk még! Rajta legények! Az a legény, ki elsőnek nyitja. Vér nélkül mely szent látott még búcsút? Hal nélkül meg ki látott tavat? Hét határ hadd zengje hírünk. Rajta Berci! Hajrá daganat! Könnyítés kell most a magyarnak. Hajtsátok hát vígan a hintát! Bóduló fejjel forogjuk végig a búcsún a hinta-palintát. Utolsó pohár *69 Úgy jó a méreg, ha sűrű… A barna füst, a mákony áldott az agyban és szemen. Így nézz körül e tájon. Legszutykosabb pipádra gyújts, a legsűrűbb bagódra. Szívjad gyomrodra parazsát. Így nézzél otthonodra. A szilvafádból rakj tüzet,
hogy ágat se találjál. Parázsra vessed köteled. Így járj körül a háznál. A kancsóidat öntsd tele, ha nincs bor, gálickővel, így kékítsed föl rút eged, játszván e vad idővel. Ha nincsen, most szerezz, nohát! hogy sistergő agyadba zengjen, mint őrült bőgőszó a híres kocabanda. Úgy jó, ha kocsma most a fej. Ne értse, mit zokog az ész. Úgy álljon, mint a süllyedő hajón a részeg tengerész. A szentektől se várj csodát s nehogy szólítsad néped. Lefejti legszebb gombjaid. Jobb társad az enyészet. A borba süllyesszed fejed, mint vödröt ágas géme. Tört délibáb öléről nézd, mit végeztek az égbe. Úgy jó a méreg, ha sűrű. Égesse szénné a hited. Ki látta ezt, az tudja jól, számunkra nincs reménysziget. És nincsen nép és nincs haza. Évszázados önzés bűne lerázta, mint a gyenge szél szilvát leráz a zöld fűbe. Kéken, így fekszünk és lilán. Fejfául szúrd pipádat s nagyálmú füsttel írd fölé e szertemálló tájat. Így élek már Ma már van házam és van ágyam is. Ehetem reggel, délben, este. A sok hányódó nap után megint az ágyúszó altat heverve. A szalmánál, bizony, csak jobb az ágy s a téli hónál jobb a párna. Szétdúlt házából aki menekül, az életet de másképp látja. Elég már néki krumpli és kenyér és néha egy-egy csendes reggel. Örül, ha békén vághatja fáját s kibékül éggel, emberekkel. Ily bölccsé érlelt, lám, a háború! És lassan egy szál ingre kopva, reszketve állok, mint az angyal áll
az égi csillagos kapukba. Sűrű nap ez Fonnyad a tökszár és mint sárga szalmakas döng rajta álmos, dünnyögő virága. Kering az ég lilára-gyulladt szárnya, s a sávos árnyak, mint a tikkadt zebranyáj lassan vonulgatnak a kerten át. Szegény legény, ki sose jártam délen, a trópusok honát ilyennek vélem… A dinnye cukrán lepke pillogat. A karcsú hegy lávája gőzöl. A rezgő fényben tarka madarak rikácsolnak a nádzsúpos tetőkről. A karalábék hűvös higanygömbje felszökne most a levegőbe s mint szép ezüst-oszlop remegve állna a tikkadt nyár forró porába. A kandúrok, mint álmos párducok hasalnak nád közt, mint a vánkosok, s a szétfűlt zöld dohányok álma füstöl tüzes cserép-pipákba. A trópus forró gyűrűjét, mint lasszót forgatja az ég s papunk szédülve, szürke napernyővel viaskodik az omló fény-esővel. A tóban, mint az élő zátonyok hullámzó, kék szigetsora a bivalycsorda háta párolog. A szarvuk-kürtjén billegő lilék s fölöttük úsznak bóbitás pihék… Sűrű nap ez!… És éles, mint a bárd! Letaglózza a horkanó határt s színes vérét, mint földrecseppent tintát, a gyűrűző por kígyói fölisszák. Befagyott parton Zizeg a tó. Cincog a jég, mintha tücsökszót hallanék. Ezer ezüst tücsök dalát a csillogó nádason át. Decemberben őszi nóta, mintha présház mögött szólna. Fönt a hegyen, holdas este borunk mellé cseppentgetve. Pedig a hegy alig látszik. Diófája ködben ázik. Befagyott az út is oda. Ládában már a vitorla. Bundás hasával a hajó égre puffad. Rajta a hó. Rápihézett, mégis hallom
a tücsökszót itt a parton. Zizeg a tó. Jeges lapok cirpelését csak hallgatom. Hallgatom, így zeng a tücsök s ragyog a jég, mint a tükör. Vízi dal Víz alatt élek. Víz alatt járok. Társaim rég a szürke hinárok. A zöld és a barna, harsogva kékkel víz-tanyám partján, mint kulissza térdel. Vas és a kő is meghajlik innen. Fátylas tükröm elbillenti könnyen. Elbillenti, minek bízzak bennük? Mélyebbről nézve oly puha a testük. Bízom inkább a lengő csodába, mely, mint a nádszál felnő a tájra, s bár gyökere ingó iszapban ázik, karcsú teste az éggel cicázik. Az égi tigris Örök a szél… Örök a tó és nincs szeme és nincs füle… Örök fények aránya jár a pázsitos fübe… Örök hegyek… Örök vizek nem látják és nem hallják az Égi Tigris lépteit, bíborban izzó száját. Kék, égő íriszek között lapul kegyetlenül. A minden kezdetén hasal, magányosan és egyedül. Övé a hegy… A fényes terraszok… A csíra, mely az édes partra lép. A párnás körmök kedviért hullámzik dzsungel és a rét… Előtte, izzó két szeme előtt az élők csordája szalad. A zúgó, nagy háló felé özönlik minden áradat. Özönlik és hálót nem ér. Ezernyi négyzeten üvölt a rés! Kék, égő íriszek között lapul kegyetlenül s szakálla szebb, mint mákszirom. Gerince, kényes liliom. A szőre, fénnyel öntözött arany. A körme kékre-izzított acél s kegyetlen, mint a messzi cél! S a csorda megrettent szive két angyalt lát a szemibe.
Mézöntő Jött a néma szó … A könnyű dal. Acélt hozott és kötelet. Egy angyal hozta fényes szárnyain s megállt a szőlőskert felett. A hamvashúsú, zöld magok gyökérig meghajoltak. És átszóltak a körtefák a szomszéd asszonyoknak… Ezer tavacska nyílt a hegybe. A gálicos kutak vibráló párát permetezve fújták az égre-dőlt utat és lett a hegyben nagy csuda: akár egy dallal gyöngyözött madár elindult fölfelé a mandula. A prés alája bújt. Köréje szállt a kert s a kék szüret megcsordult odafent… Az öblök fényes, nagy sajtárjai az égi musttól kezdtek forrani s midőn csordult a sok edény, hajót hozott egy csónakos-legény. A szőlős táj, mint tág, lépes keret fölitta mind a mézöntő eget… S az angyal lábait megint a fölnyílt kék kutakba mosta s kinyitva könnyű szárnyait elszállt a felhős nádasokba.
Parton 1 Villogott, mint halnak pikkelye hegytetőn a nyárfák levele. Közöttük ragyogó zölden kelt a hold. Éppen fölöttem. Harsogott a rigó a nádban s dalát a tónak tükre egyre csak itta. Veszett a dal… Omlott a forma… Csobbant az ólom… Aztán horgommal együtt, akár a tavi táj, eltűnt egy loccsanó hinárbokorba. 2 Aranyló málét színarany halnak. Hűvös szelet rózsás alkonyatnak. Egy kis szerencsét horgom hegyére s fölvésetem kékeres kőre: „Amíg élt, volt pár kedves napja.
Amit kért, olykor meg is kapta. Íme hálás érte.” Gesztenyék Így szemben ülni oly jó most vele. Anyám ölében gesztenye. Hasítgatjuk a barna héjakat. Tankok robognak ezalatt a ház előtt… És minden úgy zörög. Kívül, belül, a ház fölött, szívemben és agyamban… Ócskaság… Zörög a nagy és kis világ. Az óceán vizén a föld-terek kocódnak, mint a lemezek. Szívem, mint pléh-csónak piros vízen zötyög s a tünde szerelem édes, hű társa, hallom, kint zörög a csörgő mosótál fölött. Mint jég emelkedik a porcelán. Átsüt a fagy konyhánk falán. A földúlt társadalmi rend zaja dörög e tankokkal tova… Megáll a kés kezemben. Gesztenye helyett szívemre néz hegye és vár, de jól vigyáz anyám s keze békésen nyúl kötényibe… A zűrzavar már mintha oszlana, s a gesztenyéknek illata szétárad… Szét e zörgő bábelen, a zajgó kontinenseken, s mi dúlt és dőlt agyamban, semmiség! Elűzték, lám, a gesztenyék. Aratás előtt Tengerzöld búza nyugtató szélében, mint az izgató és izgatott pipacs világít egy kakas piros taréja s mereven figyel kalászos földeken. Mint a pipacs, búzavirág, kis pipitér és szarkaláb fölött, akként lobog a szép jércék s tyúkok fölött és rádpislog magas nagy ég, e kis kemény kakas. Nem te! – Ő vigyáz rád nagy ég! S oly megható e földi kép, hogy már az értelem szobrául emelem s kinőve zöld búzák közül, akár a csősz, fölénk feszül.
Sziklából kihajló Hatvan versért vettem hatvan mandulafát. Mint az izmos szüzek, amazon katonák suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva, nádak távcsövein néznek át a tájba. Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa, pereg a húszfokos ostorívű partra. Széleset kanyarít… Aztán visszarántja öblös ágyékaik szirén suhogása. Zöld-arany tüdővel hínár és felhő közt homlokukon lüktet fenyőből örökzöld. Hajuk ezüst háló… S eltűnt három évem sugárzik a szirmok kék lombik csecsében. Mint a virág, hogyha megtermékenyülve, kerekül citromról pozsgás rózsaszínre, én úgy nézem már e hatvan mandulafát: telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát, rózsaszín hűs testük napba feszülését, nagy bika-alkonyok mézes csepegését… Tavaszi rózsából csontkeményre válva, ráfeszül szívemre a sok őszi dárda, mint a csont, bordázva, éles termésükkel, s bársonyuk lehántva, játszom e szűzekkel. Sziklából kihajló hatvan déli virág! Szép csavart derekú édes mandulafák. Kijózanult borkóstolók November, köd és kóstolás hava. Cefrék és erjedő borok szaga, s – kinek jobb? – kérdi egyre a pohár: rizling, kadarka, dinka fénylik poharainkba. Levél sincs, mégis csupa üzenet járja körbe a szőlős hegyeket, s magasra tartva a butykos üveg: rizling, kadarka, dinka csorog poharainkba. Csorog s míg fölöttünk eső csapdos, idebent fénylő butykos a nap most. Mindenki rája emeli szemét. Rizling, kadarka, dinka fürdünk sugaraidba. Egy szál hegedű s bent a hordóba morog a bőgő, szól a gordonka. Húzza a barna pincei banda. Rizling, kadarka, dinka! Sír egy klarinét sípja. S falról az öreg katona képe rákacsint szépen Kis Szent Terézre: – Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak! Rizling, kadarka, dinka.
Repülj a karjaimba! – Ez kell babám! Nem golyó verése, mint a zápor, sáros fedezékre. Ez voltam én! S ki maradt belőlem? Rizling, kadarka, dinka emlékszel sorainkra? – Cseppen a kadar tűzpiros vére. Mint nap tágul asztalterítőnkbe. Nem rizling… Se dinka… Józanítva vérpiros kadarka néz a kóstolókra. Rásüt a képre, présre, határra. Világít az őszi magyar tájba… Nem is isznak. Már csak néznek s nézik s rizling, kadarka, dinka világít, mint a stigma. Már nem itt Nagybátyám, akkor mint gyerek okarinázott estelente. Anyám, akkor még kisleány, kedvenc nótáját énekelte. Nagyapám – régen halott – hallgatta őket… Így szórakozott. Anyám meséli sokszor ezt. Aztán lágyan dalolni kezd. S míg ő mosolyog, addig én, mint akit vadul torkonragadtak, elcsuklom s hogy ne lássa Ő, megnézem, nyitva-e az ablak? Mert érzem, amin mosolyogva száll, e szép derűben száll a rózsaszál, mely szült és ép e halk mosolyban már nem itt jár, de fent a csillagokban.
Altatva és ámítva *207 Mert fészkük én vagyok, este megjönnek, mint a madarak: csillognak és pittyegnek egy kicsit, aztán velem együtt elalszanak. S mikor a nap kitárja az ablakát, a rózsaszín kalit üresen lengeti csont rácsait, mert elszálltak, akár a kakaduk más forróbb égövek alá s velem hagyják e köcsögszín falut, e mérsékelt klímájú életet… De este már itt vannak újra… Felülnek a piroságú kapukra s az álom rácsai között
csillognak és pittyegnek egy kicsit, altatva és ámítva, mert hajnalra itt hagynak megint. És akkor mind – Csak egyszerűn, oly annyira, mint tételét a logika, úgy bontsd ki versedet!… Nem rongyait, de lényegét, már annak is csak metszetét – szóval a legtisztább eget –, ezt kérem tőled… Szép emlékezet! És akkor mind, és én is veled oly szárnyakon emelkedem, s oda, hol nincs már se kép, se szín: és nincs poétika! Csak ő lakik: a szűz Harmónia. – Télutó idején Kék volt a fa… Csúcsában dal zengett hajnal óta. Felülve hallgattam az ágyba s kiléptem az előszobába. Kék csontváz volt a fa, de zengett éterin dala. A hajnal sem állta tovább. Rálőtte első sugarát. A kék csontváz csúcsára lőtte, a zengőn, fénylőn lebegőre. Ott ült kicsinyke ág rügyén egy fekete madár. Ő hívta, mint teremtő, jöjjön virágpor felhő! S jött ő is, zengő telt dalára a nap fias arany tojása és ekkor valami mértan fénye feszült kertünk négyszögébe, s mint a negyedik dimenzió zengett a kis feketerigó. Mert csak addig A zsaluk levele között harminc zsilett villant szobámba. Éles lapokkal csillogott a napnak jólfent borotvája. S ahogy fölálltam, harminc részre vágott e fények zsilett-éle. Mint fénnyel fölszelt hús, ideg, – egy ember kiváncsi létrája –,
dermedten álltam, lesve őt, hogy jön a hajnal pelikánja. S a rózsaszín madár rőt-némán átvillant kertünk szakadékán. Zománctollú szép testivel tavunkra szállt és akkor minden – mint kapcsolót, ha fordít ujjad – megindult szárnyaló szinekben: két oszlopom s a cement rendje… Létrám fokáról néztem egyre a cél felé, melybe csupán minden, mi van, csak pillanatra márthatja testét s szigorú tenyér fordítja tovább újra. Szinte taszítja!… Mert csak addig ragyog minden, míg ő mosakszik… A sün Zörög, szuszog már hetek óta itt. Elnézem tüskés, szép szuronyait. Kis sün… A tulipánjaim között a holdfényben orra, szeme ragyog… Csak takarít, tisztít s hogy itt vagyok, nem érdekli… Csupán a férgek! Hódol a legszebb szenvedélynek. Megszoktuk egymást… Mint a mesterem… De hogyha érte nyujtom a kezem, mint labda, tüskés szellemmé mered: – Ne érints – szól –, és szívedre se végy… Mi dolgod, tedd!… Nem háláért teszem… Önzetlen!… Jó szót te se várva, emeljen szenvedélyed szárnya! –
