PÁPUAFÖLD. Sang - guma Tanga-nam

PÁPUAFÖLD Sang - guma Tanga-nam

IGNÁCZ FERENC

PÁPUAFÖLD SANG - GUMA TANGA - NAM

Gödöllői Városi Múzeum 2001

Támogatók:

Gödöllő Város Pest Megyei

Önkormányzata Önkormányzat

Lektorálta:

Antoni Judit

A fotókat készítette:

Ignácz Ferenc

ISBN: 963 00 8759 6

Felelős kiadó: Caálné dr. Merva Mária

igazgató

Nyomás: NyomdaCoop Kft., Fv.: Szabó József N y o m d a i előkészítés, terv: Orlando GraphiX Studio, Suttá Balázs

Bevezetőül

Kiáltás a pápua hegyek felé és visszhangja halkan, remegően, kicsit nekidőlve érkezik vissza, hogy Pápuaföld. Ez lehet féltő jajkiáltás: vigyázz Pápuaföld, mert veszélybe kerülhetsz kultúrvilágunk fertőzően gyors terjedésétől. De lehet figyelmeztető is a mi fajtánknak, hogy vigyázzunk, ha erre a területre merészkedünk, mert nem lehet lekezelő turistamodorban beszélni vagy cselekedni velük, még akkor sem, ha egyes törzsi területeken még kőkorszaki állapotban élnek. Nem primitív az a nép, amely annyi szép művészi alkotást tud létrehozni és oly emberi magatartást tud felmutatni, még azok után is, hogy a kannibalizmus bélyegét ráragasztottuk.

Ignácz Ferenc Sydney, 2000.

PÁPUAFÖLD

K e z d e t n e k nem rossz! Charley ciklon r

/•Italában az emberek a veszélyérzetet, ha már szerencsésen túljutottak rajta, hajlamosak na^ I g y o b b n a k feltüntetni, mint amekkora volt. De ez nem is olyan megbocsájthatatlan bűn, csak a realitások keretén belül maradjon, hogy aki még nem élte át, az megfelelő információt kapjon. Hogy mire számítson, ha ő kerül hasonló helyzetbe. Ezért igyekszem ezt a történetet úgy leírni, ahogyan megtörtént. Az időpont 1988. március 1., a reggeli órák. Queensland északi területe felé haladok a terepjárómmal, hogy a tervezett útvonal szerint eljussak Ausztrália legészakibb csücskére, a Cape York kis településéhez, ahonnét szeretnék egy kis motoros hajóval továbbmenni, több közbeeső sziget érintésével, a Pápuaföld délnyugati Fly folyó völgyén átkelve, a gyűjtőutam területére. Ennek az izgalmas tervnek megfelelően vezetem szép komótosan a nehéz súlyú Landroveremet az óceánpart közelében kanyargó országúton. Mivel a csend híve vagyok, így nagyon ritkán kapcsolom be a rádiót. Szeretem hallgatni az autóm hat hengerének "finom duruzsolását", mert bármilyen panasza van, rögtön jelzi, és segíthetek a baján. Meg is hálálja, mert még nem hagyott cserben. Közben élvezem az elsuhanó tájak szépségét. Az is előfordul, hogy a tervezett utam végrehajtásán töröm a fejem, és gondolatban előre átélem munkám mikéntjét, akár több változatban is. Az már kevésbé örvendetes, hogy gondolataimba furakodnak régi események a veszélyekkel teli évekből, igen sokszor hiábavaló igyekezettel hessegetem őket más irányba, erőszakosan visszatérnek. Ilyenkor az agyam mint a komputer dolgozik. Egymást érik a dátumok, 1944-47-56-72-81-83 - mind-mind halálos veszedelmek évei, amelyeken már szerencsésen túljutottam. A mai dátum azonban még nincsen benne. De hát ki is gondolta volna még pár órával ezelőtt, hogy erre is sor kerüli A táj megnyugtató szépsége, a csodálatosan változó, trópusi pálmákkal beszegett tengerpartok, bodorított felhőkkel díszített, kék égbolt, hogyan is jutna eszembe, hogy közeledik a veszély hozzám. Nem kellett volna semmi egyebet tennem, csak bekapcsolnom az autó rádióját, amely az adást megszakítva, többször is közölte, hogy nagy erejű vihar, mögötte forgószéllel, közeledik az óceán felől, már nevet is kapott - Charley ciklon -, ami érinteni fog engem is rövidesen. De nem kapcsoltam be a rádiót, így még csak nem is sejtettem, hogy mi fog történni. Csak az útra tekintettem, meglepően kevés jármű közlekedett, szemben sem és mögöttem sem láttam autót. Talán mert korán van, majd később, gondoltam. Cukornád-ültetvény mellett kanyargott az út, szelesre változott az idő, a szél eléggé cibálta a nádast meg a környező fák koronáját. Ausztráliában meg a környező szigeteken már annyiféle színezetű éggel-földdel-napfelkeltével-napnyugtával találkoztam! A viharos esőfelhők olykor mindennaposak, ilyen sötét vihart jelző fellegekkel is volt már dolgom, miért éppen a mostanival tennék kivételt, miért éppen a mostanira kellene úgy gondolnom, hogy vigyázzak, ez becsap, ez egészen más! Eszembe jut akaratlanul is az az afrikai viharos éjszaka, mikor villám villámot ért, közülük egy belehasított a sátram körüli óriási fák egyikébe, és közvetlenül mellettem zuhant a földre a faóriás lenyúzott teste. Milyen félelmetes tudott lenni a természeti erők tombolása, még ma is borzongatóan hat. De emlékezhetem a másik nagy afrikai viharra, ami a mai Szudán fővárosában, Kartúmban ért, nem kis meglepetést okozva, mert azelőtt homokviharban - és főleg ilyen erejűben - még nem volt részem. Nem véletlenül adtam az első könyvemnek a Habub Szudán felett címet, mert oly megrázóan félelmetes, nagy erejű tombolása volt a szaharai homokkal telített viharnak, amit

PÁPUAFÖLD

szinte lehetetlen volt írásban érzékeltetni. A szerencsecsillagom akkor is és azóta is velem van, így reménykedem, hogy jó darabig nem fog elhagyni. Most egy kis galéria erdőség mellett kanyarog az út, a motorom hangja ütemesen duruzsol, nem hinném, hogy ez a fák koronáját cibáló szél túltenne bármelyik afrikai vihar-élményemen. Egy dombot megkerülve űjra az óceán vizét látom. Már nem zöldeskék színezetben, hanem habzó, morajló, sötét színű, eltakarva a parti homokos területet is. A fellegek szinte koromfeketék, itt-ott fényes foltokkal tarkítva. Ez már nem tréfadolog, mit mondhat a rádió, bekapcsolom végre, keresem a brisbane-i rádióadó sávját, egyelőre mindenütt csak recsegés, végre férfihang, de csak részletekben kapok értelmes szöveget. Valahogy kihámozom, a Charley ciklon közeledik a tenger felől Queensland partjai felé. Már a mögötte jövő forgószelet is hallom. így is szorongást érzek egy pillanatra, mert még nem volt dolgom vele, és nem tudom, mennyivel különbözik az eddig átélt viharoktól. Az ablakomon homokkal kevert kavicsszemek pattognak, a Landrover erős, igen sokat kibíró kocsi, ez nem lehet akadály számára, a nagy behemót test stabilan halad az úttesten. Úgy érzem, nincsen akadálya, hogy továbbhaladjak, biztonságban érezhetem magam itt a kocsibelsőben. A lilásra váltott sötétség már fölém ért, mindenesetre bekapcsolom a kocsi lámpáit, hogy más is lásson engem a nagy porban. A hangja is dübörgőbb lett, mint egy rockkoncert üvöltése. A kavics- és homokzáport is felváltotta az igazi eső, egyre vadabb, egyre durvább változatban. Szinte alig látom az úttestet, le kell fékeznem a kocsi rohanását, már egy percig sem állítom, hogy biztonságban érzem magam itt a kocsibelsőben. Dehát mit is kellene tennem, talán a rádióm adhat tanácsot, leállók az út szélére, és próbálom szólásra bírni a recsegő masinát. Csak foszlányokban jön a hang, fel a magaslatra, talán ez nekem szól. Igen, magaslatra, de hova, hiszen ez egy síkvidék. Be a sebességbe, és gyerünk tovább, amíg lehet, nincsen megállás! Vagy csak gondolom, hogy nincsen megállás, talán ha egy mellékutat találok, még az is jobb, mint itt az óceán közelében. De nincsen mellékút, még a földkupacok is eltűntek a környékről. Egy kis folyónak a hídján robogok át, alatta megduzzadt ár hömpölyög, de visszafelé, ami biztos jele annak, hogy nyomul errefelé az óceán. Máskor örömmel veszem, ha minél hosszabban tart az országút az óceán mellett, de most jobb lenne minél távolabb, nem számít, azért is arra kanyarog. Egy személygépkocsit már régen elsodort volna ez az erős vihar. A kocsi orra úgy tolja a szennyes áradatot, mint egy hókotró a havat, a hátulja pedig ide-oda farol, az ausztrál gumírozott katonai bakancsom már vízben tapossa a gázpedált. Ez még nem is lenne nagy baj, csak a motorház zsírozása nincs előkészítve és a kipufogó átállítása sem történt meg a víz alatti közlekedésre, ezért bármelyik pillanatban lefulladhat. A víz bejövetelét sem tudom megállítani, mert a kocsi alján lévő kifolyó nyílások nemcsak kifelé, de befelé is engedik a vizet. Az pedig egyre magasabb lesz. Egy reménysugár vagy mentőöv tűnik fel, nem messze egy bokros-fás magaslat. Ez az, oda kell eljutnom, csakhogy a gondolat és a végrehajtása de nagyon messze van egymástól! Ficánkol a nagy kocsitest, nehezen birkózik a kavargó hullámokkal. Csak még egy kicsit bírja, alig száz méterre lehetünk a magaslattól, csak odáig vigyen! De nem, már nem, egy hatalmas hullámtörés, mint a tehetetlen gyufásdobozt, sodorva fordít oldalra, és beborít a szennyes ár. Még egy erőteljes löket, máris az oldalárok legmélyén vagyunk. Ez a Landrover sem gondolta, hogy életében tengeralattjáró lesz belőle, még kevésbé, hogy itt leheli ki a lelkét. A kocsi belseje pillanatok alatt telítődött vízzel, ezek után már csak a fulladás következhet. Az életösztönöm erősebbnek bizonyult, mint a gondolatom, ki a kocsiból, ki a felszínre, még ha gyilkos vihar dúl is odafent, de oxigén is van. Fejem felett az ajtó, keresem a nyitóját. Végre! Abban a pillanatban az erős vihar vagy a forgószél belekap az ajtóba, és zsanérostól fordítja ki. Nekem is megkönnyíti a kimászást, könnyedén emel meg és csap távolabb a habzó moslékba. Egy percig sem állítom, hogy erre vágytam egész életemben, de legalább néha-néha levegőhöz is jutottam a nagy pörgetésben. Akaratlanul is nyeltem a mocskos léből, talán egy emberöltőre

KEZDETNEK NEM ROSSZ!

valót. A sós víz marta a szemem, alig láttam, merre, hova igyekezem, a maradék erőmmel kerestem a fás domboldalt, ahol megkapaszkodhatom egy időre. Nem tudom, mennyi idő telt el, de éreztem, hogy a bokrok ágaiba kapaszkodom, és a fák is ott vannak a közelemben, be is fészkeltem magam közéjük, talán egy jó darabig védve leszek. Nem is kívánnék többet erre a napra, erre a számomra felejthetetlen március l-re, hogy ez legyen a legrosszabb születésnapom, amit a sors kegyeltjeként hatvanadszor sikeresen megéltem. Köszönettel és hálával tartozom sorsom irányítójának, és most már nyugodtan írhatom, hogy megéltem, mert sajnos igen sok kortársam már nem mondhatja ugyanezt. Visszatérve a valóságba, a faágak közt kényszerből ücsörögve jól kiköhögtem, kiköpködtem a mocskos sós léből jócskán lenyelt adagot. Közben az égiháború is csendesedni látszott, az alattam lévő víz is lassan, de biztosan húzódott vissza az óceán medrébe. Fokozatosan a kocsim is előtűnt a víz alatti garázsból, szomorúan mértem végig, mi is lett vagy lesz belőle. Nem vesztegettem tovább az időt a fa tetején, maradék erőmmel lekecmeregtem, mint annak idején az őseink. A gyengeségemet csak most érzem igazán, mikor a térdig érő vízben a kocsihoz vánszorgok. Nem hagy nyugodni, már a jövőre gondolva, hogy mi is történhetett a nélkülözhetetlen és féltett fényképezőgépemmel, mert ha tönkrement az elektronikája, akár vissza is fordulhatok, nélküle egy tapodtat sem megyek. Mindenesetre örömmel fogadom a tisztuló kékséget az égen, ez is hozzájárul elveszett hangulatom visszatértéhez, de már nem is bosszankodom annyira, a kocsimra tekintve, hogy orrán-száján spriccel a belső víz. Csak minél hamarabb hozzáférhessek a mixelt csomagjaimhoz. Igaz, a mosógépben nem keveredik annyira össze a ruha, mint itt a kocsimban a csomagjaim. Mire mindent átböngésztem a fényképezőgép-táska megtalálása után, már tudtam, hogy mindenem elázott a konzerveken és főzőedényeken kívül. Izgatottan hámoztam ki az igen hasznos és értékes társamat, ő is megszenvedett a mai napon. Próbáltam tisztogatni a rátapadt szennytől, de előbb meg kellett szárítanom. Feltettem az oldalára borult kocsi felső részére. Nemsokára még a nap is kisütött, hogy a segítségemre legyen. A filmek papírdobozai szétáztak, de a műanyagdobozok jól zártak, így remény van, hogy használni is tudom valamennyit. Szertefoszlott az a gondolat is, hogy jó volna száraz ruhát cserélni, meg egyebek, de mindent nem lehet egyszerre. Égett a gyomrom a sós létől, gyötört a szomjúság, meg talán az éhség, de egyiken sem segíthetek egy ideig. FFa csak, mert gyorsan reagált az agytekervényem, az orvosságos üvegem a mentőládában, az otthoni cseresznyepálinkával! Valóban, ez most orvosságként hatott, nemcsak a gyomrom nyugodott meg, de az éhségem is elmúlt. Most hogyan további Töprengésem közben erős motorzúgás hallatszott, rövidesen egy hatalmas nyerges vontató jelent meg az országutat takaró vízben. Hatalmas kerekei rendet vágtak, két oldalra hajtva a még útjába akadó vizet. Látványnak sem volt rossz, de még jobb lett, mikor fékezett mellettem, és mosolyogva köszöntött pilótája a magasból. Segíteni jöttem. A bőbeszédűség, úgy látszik, neki sem kenyere, rögtön munkához látott, a felfordult kocsimhoz tolatott, kioldotta a vontatókötelet, pillanatok alatt a kocsira akasztotta. Intett, hogy a fényképezőgépet vegyem magamhoz, és menjek távolabb, amíg visszabillenti és kihúzza az úttestre a kocsit. Az akkumulátorom tönkrement, meg nem is ajánlatos most indítózni, mondja a segítőm, üljek be a volán mögé, mert elhúz innen egy szárazabb területre. Addig is jól kicsurog a víz a kocsiból, és talán újra be tudjuk indítani. Egy jó negyedórai vizes út után elkanyarodtunk egy mellékútra, talán tízperces vontatás után száraz és széles útra értünk. Ezzel befejezte a vontatást, közel állt a motorházhoz, felnyitotta a tetejét, majd kompresszorának hosszú csövével nagy nyomású levegőt fújt az elektromos vezetékre, karburátorra, gyújtásvezérlőre. Majd az indítókábeleket kapcsolta a közben kiselejtezett akkumulátorom kábeleire. Máris szólított, hogy próbáljak indítózni. Prüszkölt, durrogott,

PÁPUAFÖLD

de harmadszorra berobbant, és egy kis túrázás után szépen dolgozott mind a hat henger. Segítőm már fent ült a kabinjában, még csak annyit, kiáltotta felém, hogy merre tovább és valahol szerezzek egy másik akkumulátort. Jó utat kívánva gázt adott, és robogott vissza a vizes útra, hogy segítsen másokon is. Még arra sem hagyott lehetőséget, hogy szívből megköszönjem, csak intettünk egymásnak jó utat kívánva. Ez is Ausztráliához tartozik. Magamra maradtam a szépen duruzsoló motorral, a legfontosabb, hogy ne álljon le, amíg eljutok egy szereidébe. Az eredeti országutat, amelyről letértünk, jó kétórai vezetés után, Mackay városon túl, de Townsville előtt érintettem újra. Az aszfaltos út első szerelőműhelyénél fékeztem csak, de előbb ellenőriztem a pénztárcám belsejét, hogy milyen állapotúak a papírpénzeim a fizetéshez. Mikor meglátták a lucskos, csapzott kinézetem, a szerelők abbahagyták a munkájukat, és hozzám jöttek érdeklődni, hogy a ciklonból jövök-e. Igen válaszomra már a főnök is előkerült, mi a problémám, volt a kérdése. Csak az akkumulátort említettem, mert más autós problémám nem volt. Kiadta az egyik szerelőnek a munkát, majd tőlem érdeklődött a vihar felől. Mire a történetem végére értem, már el is készült az akkumulátorcsere. Még utasította a szerelőt, hogy ellenőrizze a fékolajat meg a többit. "Mit fizetekG kérdésemre annyi volt a válasza, hogy az akkumulátor egyéves, erős, még egy jó darabig kiszolgál, és nem fizetek semmit, ez természetes. Igen, ezeknél az embereknél ez természetes, ma már másodszor volt részem benne. Újra csak megköszönhettem. Jó utat kiáltott még utánam, és én nagyon jó érzéssel indulhattam tovább. Már messze elhagytam Townsville városát, mikor eszembe jutott, hogy át kell rendeznem az úti célomat, hiszen nem terveztem bele ezt a szörnyűséges égiháborút és az általa okozott körülményeket. A legfontosabb tennivalóm a jelenben van. Ki kell szárítanom az egész kocsit és ami benne van. Mivel kifordítani, mint egy subát, nem tudom, így muszáj mindent kiszerelni, ez főleg az ülésekre vonatkozik, máris nagy munka vár rám. Az erőnlétem karbantartásáról sem feledkezhetek meg, hogy mindezeket bírjam erővel. Egy útmenti szatócsüzletnél sikeresen pótoltam a tönkrement felszerelésemet: kenyér, cukor, fűszerek, író- és egyéb papírok, na meg az étkezéshez szükséges nyersanyagok. Következő megállóm, egyúttal szálláshelyem is, feltétlen víz mellett kell hogy legyen, mert az étkezéshez, magam és a kocsi tisztába tételéhez sok vízre lesz szükségem. A jónak ígérkező helyet rövid idő múlva meg is leltem a Herbert folyónál. Egy jó napsütötte tisztást választottam, hogy mosókonyhámnak berendezzem. A kocsi kirámolása hamar megtörtént, a tisztítása még hamarabb, a száradása is napnyugtáig. Közbe-közbe étkeztem is, így megvolt minden reményem, hogy a régi jókedvem is visszatérjen. Már csak a fényképezőgépem hibátlan működése volt a feltétele, ami rövid idő múlva meg is történt, az elektronikája hibátlanul működött. Ha nem is fütyörészve, de jó hangulatban teregettem a kimosott ruhákat. Itt Észak-Ausztrália trópusi övezetében a legvizesebb hálózsák is félóra elteltével száraz, az üléseket is visszapakolhattam a száraz, tiszta kocsiba. Az irataim és gyógyszereim különleges zárral ellátott, vízhatlan táskában voltak, így velük nem volt probléma. Sokat tanulhattam a mai nap eseményeiből, amiket megjegyeztem egy életre. A fontosabbak közé tartozik, hogy az olyan kiszámíthatatlan természeti csapásokat produkáló földrészen, mint Ausztrália, fokozottabb előkészületekre van szükség egy nagy utazáshoz, mint például Európában. Mire minden a helyére került, a napfény is kezdett a maga módján megágyazni, és narancsszínűre festette az eget, földet, folyót, még engem is. Az öreg földbolygó is teljesítette a napi munkáját, és megérdemelten térhet nyugovóra, talán velem együtt, mert én is megdolgoztam az életért ezen a félelmetesnek induló születésnapon.

KEZDETNEK NEM ROSSZ!

A félelmetes követelte,

Charley

ciklon, amely kis htján az

Queensland

területén

város körzetében

(Ausztrália)

1988. március

PÁPUAFÖLD

1-jén.

életemet Mackay

A "tündérszigeten" De lehet másutt is

S

ikeresen megérkeztem Queensland északi csúcsához, a Cape York nevű településre, ami valójában egy

elszigetelt kis falu. Miután pár nappal ezelőtt túléltem egy hatalmas ausztráliai ciklont, forgószéllel és egyébbel, születésnapom alkalmából. Már az esti vacsorához készülődtem, a kocsim körül tevékenykedtem, amivel sikerült beparkolnom egy ház zárt udvarába, hogy szem előtt legyen, amíg távol leszek a pápuaföldi utamon. Másnap sikeresen magalkudtam egy motoros bárka ausztráliai őslakos tulajdonosával, aki egy közeli szigetről érkezett erre a partra, hogy elvisz a Pápua-öbölbe, ha az ottani barátját felfogadom kísérőmnek, míg a pápuáknál tartózkodom. Ausztrália határövezete a Pápua-sziget partvidékéig húzódik, így a közbeeső szigetek ausztrál fennhatóság alá tartoznak. Ezért még nincsen szükségem engedélyre és egyéb iratokra. Az első útszakasz a tengeren nem sok élményt adott, a hullámzás is elviselhető volt, a kikötés már kevésbé, de partot értünk Mt. Ernest szigetén. A sziget öblében őslakosok élnek. Annak a férfinak a neve, aki engem áthozott a kontinensről, Wendo, ami magyarul fehér gumifát jelent. Úton-útfélen köszöntötték Wendot, ismerősök vagy rokonok, nem tudom, de olyan hosszú és rituális volt, hogy elég volt kivárni. Néha még nekem is jutott belőle. Persze nemcsak az üdvözlések miatt álltunk meg, hanem a kiürült benzinkanna miatt is. Külön étkezési időt nem kellett tartanunk, mert az úton bármikor ehettem gyümölcsöt vagy szendvicset. Wendo kínált végig az úton, és én szót fogadtam. Elérkezett az elköszönés ideje. Wendo köré sereglett a rokonság apraja-nagyja, ez sem volt rövid lélegzetű búcsúzás, a bárka fedélzetén vártam, hogy indulhassunk a következő kis szigethez, a határövezeti Dauanhoz. Tükörsima tengervízen csak úgy siklottunk a nehéz bárkával, az átlátszó víz a rá vetődő napsugárban megannyi színben pompázott. Néhol a víz alatt húzódó nagyobb korallszigetek halvány kékeszöld színűvé varázsolták a tenger sima tükrét. A távolban feltűnt a kis sziget körvonala, egyenletes tempóval közeledtünk hozzá, egyre nagyobbak és szebbek lettek a partot szegélyező kókuszpálmák. Karcsú, hosszú törzsük némelyike félhold ívben hajlott a tenger vize fölé. Úgy éreztem ebben a pillanatban, hogy megérkeztem arra a varázslatos, régen óhajtott, kis tündéri szigetre, amire vágytam. Igaz, egyszer már megcsodáltam egy kis szigetet az afrikai Viktória-tóban, de valahogy az nem volt az igazi. Ez pedig tíz-tizenkét mérföldre a vadregényes Pápua-sziget délkeleti partjától, alig pár négyzetkilométeres területével csak szigetecske, és illik rá ez a szép jelző: "tündérsziget". Ezzel a jóleső érzéssel vártam a partraérést, ahogy bárkánk, a kikapcsolt motorral besiklott a parti öböl naptól csillogó homokjára. A parti erdőség dús lombsátra jól hűtött az aszaló hőségben. Nem messze a szállásunktól egy négyszögletes kunyhó állt, tetején kereszttel, valósággal a fák közé szorítva, csak egy oldala volt fedett. Wendo közölte, hogy ez a pápuák temploma, a tenger felől a hűs légáramlat hűti az imádkozókat. Közvetlen a templomuk mögött kopaszra taposott út vezet a sziget belsejébe. A környező fákon fészkelő madárvilág éktelen rikácsolást csapott jöttünkre, mint otthon a tanyavilág jó házőrző kutyái, ha idegen közelít a portára. Pár perces gyalogút után egy tágas térre értünk, ahol körülbelül húsz házikó bújt meg a környező fák lombja alatt. A házak padlózata hatvan-hetven centiméterre van a földtől, hogy a levegő szabadon járhasson az építmény alatt, az eső lefolyhat anélkül, hogy befolyna a házakba. Először a hancúrozó gyerekek vettek észre bennünket, hatalmas csatakiáltásokkal rohantak Wendohoz, mint a messzi útról megjött szülőhöz, de főleg kíváncsian, hogy mi van a tarisznyában. Néha rám is vetettek egy sanda pillantást, de nem többet. Később derült ki, mikor előjöttek a nők és a férfiak is, hogy ez Wendo otthona és családja. A bemutatásom után már szívélyesebbé vált a fogadtatás, A "TÜNDÉRSZIGETEN"

behívtak az egyik házikóba és vendégül láttak legfőképp friss, lédús gyümölccsel. Az evéssel és ivással nem volt probléma, csak a körülöttem terjengő illatok zavartak, mert nem tudtam, mitől vagy kitől kapom az élvezetet. Mihelyt alkalmam adódott, hogy Wendot megkérdezzem, megtudtam, hogy a női nem jázminolajjal keni a testét, a hajukat pedig kókuszolajjal teszik selymesebbé. Ez a kevert illatfelhő kísért mindenhová, amerre csak mentem. Egy idő múlva kezdtem megbarátkozni a jövés-menéssel körülöttem, mert nem bántam, hogy a szép kreolbőrű lányok ott tüsténkednek. Mintás rafiaszoknyájukban, fedetlen, fényes, mogyoróbarna felsőtestükkel paradicsomi látványban részesítettek. Ez is hozzájárult a sziget elkereszteléséhez. Különféle trópusi gyümölcsből erjesztett itallal kínáltak. Nem mondhatom, hogy balatoni Szürkebarát ízű volt, de meg lehetett inni. Étkezésünkre az asszonynép halat sütött, teknősbéka tojásrántotta körítéssel. Nagy számban élnek a szigeten méteres nagyságú óriás teknősök, ezek húsa is az étrendjükbe tartozik. Wendo családjának férfi tagjai lehívtak a partra, hogy nézzem meg, hogyan vadásszák az óriás teknősöket. Csónakjaik hasonlóak a Cape-York-i csónakhoz. Hosszú, kivájt fatörzsön két keresztrúd fekszik az elején és a végén. A végekhez két puhafarönk van rögzítve, ezekkel teszik stabillá a nagy csónakot. A csónak elején áll lesben a szigonyos, a szerszám vége egy-egy zsinórral a csónakhoz van erősítve, így a megszigonyozott állat nem tud elmenni. A teknősök húsát füstölve tartósítják, a hát- és haspáncélját az ügyes kezűek feldolgozzák, különböző használati tárgyakat, még hangszert is készítenek belőle, de láttam gyermekbölcsőt, gyümölcsös tálat, evőeszközt és sok minden mást. Az asszonyok sütési technikája is érdekes. A halat vagy más húsfélét a sózáson kívül fűszernövényekkel körberakják, majd az egészet banánlevélbe csomagolják és így helyezik a parázsba. Mire a nyers zöld levél feketére sül, a benne lévő hús is megsült. Merem állítani, hogy igen jó ízű. A tenger sok húsfélét ad a sziget lakóinak, a halak sokaságán kívül polipot, langusztát, a vashegyű dárdájukkal vadásszák. A legfinomabb és bőven előforduló halfajta a barramundi, ami Sydneyben is kapható, egyike a legfinomabb és legdrágább halaknak. A lányoknak is van gyűjtési lehetőségük, apálykor a tengerpartot járják és osztrigát gyűjtenek, az idősebbje gyümölcsöt, kókuszt, banánt, mangót. Talán a fiúknak van a legjobb dolguk, mert sokat játszhatnak, de időközönként az idősebb felnőttek elviszik őket vadászatra, gyakorolni a nyíllal való bánásmódot, főleg a repülő rókára. Ezek a fácán nagyságú denevérek, mint hatalmas szőlőfürtök lógnak fejjel lefelé a fák ágain. Az elejtett denevérek húsa kiváló, félméteres bőrszárnyaikból a gyerekek sárkányt készítenek nádkeretre feszítve, a tengerpart szélesebb részén engedik föl, hosszúra font szizál zsinórral. Ebben az idillikus mesevilági hangulatban telt el két nap, de eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem Wendot, mikor megyünk tovább. A déli beszélgetésnél közölte velem, hogy ha nem veszem rossz néven, még a mai napot itt töltjük és holnap reggel megyünk tovább. Helyes, volt a válaszom, mert még a környéken szeretnék körülnézni. A nap itt az egyenlítő környékén sokáig fényben tartja a szigetet, csak nyolc óra körül csúszik le a horizont alá, hirtelen sötétséget hagyva maga után. így a délutáni nézelődésre elég időm maradt. Magamhoz véve a nagy vihart látott fényképező masinámat nekilódultam a házak mögötti kopasz útnak, visz, amerre visz jelszóval. Nem sokáig őgyelegtem egyedül, mert egy nagyobbacska legény szegődött mellém, hogy segítsen. Wendo küldte utánam. Nem sokat tudott angolul, de azért elboldogultunk egymással. Rögtön munkája is akadt, az útba eső kis fürdőzőből kimarkolt egy rövid nyakú, sárga fejű teknősbékát, amit lencsevégre kaptam. Ezzel elkezdtem a felvételek sorozatát készíteni, mert kisbarátom egymás után szállította a szebbnél szebb fotómodelleket. Gyíkok, lepkék, bogarak sokfélesége adta a színpompát a munkámhoz és örömmel végeztem, mert a gyermek is örömmel segített. Körülöttünk a szágó pálmák erdeje, ez a sok hasznot adó pálmafajták egyike. Fatörzse adja a kenyérnek valót, szálas külső héjából használati tárgyakat fonnak, a leveleiből kosarat, gyümölcséből italt készítenek. A kenyér alapanyagát úgy készítik, hogy kibaltázzák a pálmafák törzsének puha belső részét, majd folyóvízben kisulykolják a benne lévő lisztes anyagot, majd kiterítve a napra, porrá szárítják. Ebből a lisztből gyúrják az asszonyok a kenyérlepénynek valót, amit feltüzesített köveken sütnek élvezhetővé.

PÁPUAFÖLD

A szigeten eredetileg kevés vad volt, a madarakat nem számítva, mert azok bőségesen túlszaporodtak. A nagy állatokból a kazuárt és a vadmalacot a szomszédos Pápua-szigetekről telepítették be, ezzel gyarapítva az itt lakók étrendjét. A vadmalac nem az otthon ismert vaddisznó kicsinye, hanem valóban malac nagyságban maradó kis röfi, a kazuár pedig egyfajta futómadár az emu és a pulyka közötti nagyságban. Bóklászásunk legszebb területe az a kis tengeröböl volt, ami a sziget északi oldalán, Wendoék házától mintegy két kilométerre található. Nem tudom érzékelhetően leírni azt a szín- és hangegyveleget, amit a madárvilág produkált az odaérkezésünk tiszteletére vagy mérgükre. Nem találok megfelelő szavakat a színpompás virágok formájának és illatának leírásához, az európai ember számára ez maga a paradicsom, az igazi tündérvilág. Fiatal kis barátom mindezt kevésbé értékelte, neki ez a látvány természetes, mert ő ebbe született. O még nem látott betonerdőt vagy dohos szagú külvárosi nyomornegyedet. Azt sem tudja, hogy mennyivel egészségesebb ez a kis sziget, amelyben játszadozva eregeti a denevér szárnyú sárkányait, mint az a másik világ, ahol a hasonló korú gyermekek a komputerizált játékaikat unják. Kívánom, hogy még sokáig ne is ismerje meg. Míg ezek a gondolatok cikáztak az agytekervényemben, kis barátom csillogó szemmel integetett, hogy menjek gyorsan hozzá. Igyekeztem csendben a közelébe lopakodni, mert nem kis meglepetésemre olyan csodás mintázatú óriáskígyót mutatott az óceáni boa fajtából, hogy elállt a lélegzetem. Ez a fajta óriáskígyó itt az egyenlítő környékén tanyázik, Pacific Boa néven. Nem sokáig hagyta magát csodálni, amint megmozdítottam a fényképezőgépem, sarkon fordult és eltűnt az öböl vizében. A gyermek jót kacagott ezen. Itt a boa jól élhet, van bőséges ennivalója vízben, szárazon egyaránt. Az öböl túlsó oldalán fehér törzsű, terjedelmes pisonia fák léggyökerei fodrozzák a tenger csendes, sima tükrét. A léggyökerek között színes tollú vadkacsák bóklásztak. Éppen ez a szép tollú kacsa a kedvenc eledele a boának. A pisonia fa igen könnyű és puha, ezért nagyon jó faragni. Ebből készítik a vízijárműveket és a lapátokat. A fák koronáján tanyázó madársereg hangoskodása messze az erdőn túlra is elhallatszik. Ha azonban egy vizet ivó társukat elkapja a boa, rögtön elhallgatnak, hogy később még nagyobb hangerőre kapcsolva adják a világ tudtára haragjukat. Lassan búcsúznom kell ettől a paradicsomi tájtól, mert igencsak megnőtt az árnyékunk, jelezve a közeledő napnyugtát. Vállon ragadtam sasszemű kis barátomat, és megindultunk a visszavezető úton. Mire megérkeztünk, már égtek a kunyhók előtti tüzek, megvilágítva a vacsorát készítő szorgos aszszonynépet. A vacsora felszolgálása fejedelmi volt, fémtányérokon evőeszközökkel, biztos Wendo szerzeménye vagy valamelyik menyecske hozományából került elő. Húsos, meleg vacsora, papaja, mangó és édesburgonya körítéssel. Italnak erjesztett banánbor különlegességet kaptam, amiből nem szabad egy pohárnál többet inni, mert veszélybe kerülhet az egyensúlyérzékünk és tartásunk. Ilyen esetben legjobb lefekvés címén elköszönni és mielőbb a biztos talajú ágyunkba, illetve hálózsákba bújni és elfeledni a fáradalmakat. Én ugyan még nem éreztem bizonytalannak a talajt, de azért elköszöntem, mert reggel korán lesz az ébresztő, hogy Wendo barátját még otthon találjuk, mire megérkezünk a nagy szigetre. Az egyik legényke már a tábortűz mellett szunyókált, én sem kívánkoztam máshová. Mellé terítettem a hálózsákomat, fej párnának a ruháimat, és máris készen voltam az alvásra, de valahogy nem sikerült elaludni, mert a fel-felvillanó zsarátnok fényében messze szárnyaló gondolataim az óhaza tájain kószáltak. Az is megfordult a fejemben, hogy tulajdonképpen miért nem szeretem a nagyvárosi, civilizált életformát és miért van, hogy ha tehetem, rögtön ott is hagyom, és szívesebben fekszem itt a földön, mint otthon a puha ágyban. Nagyon sokszor kerestem arra is az elfogadható választ, mi vezérli azokat az emberformájú lényeket, akik nem bírják elviselni, ami szép vagy tiszta, mert rögtön nekiesnek, bemocskolják vagy pozdorjává törik, csakhogy úgy nézzen ki, mint ők maguk vagy a gondolatviláguk. Mennyivel tisztább az élet itt az őserdő mélyén, ahol még a természet a maga eredeti szépségében létezhet!

A "TÜNDÉRSZIGETEN"

A

„tündérsziget" fartvidéke naff

at...

PÁPUAFÖLD

A „tündérszigeten" Sokat válogattam csodálatos

szerencsés visszaérkezésünk felvételeimből,

másnapján

Wendovaí kis házikója

hogy melyik képpel tudnám a legjobban bemutatni

kis szigetet. Ennél a felvételnél kötöttem

ki: az illatos vanília

^^^^^KEZDETNEKNEMROSSZ^^^^^I

előtt. ezt a

orchideánál.

PAPUAFÖLD

A kannibálok földjén Az ősi m í t o s z

# | z éjszakák, amennyiben ez lehetséges, pihenésre valók. De nem mindig adódik erre ^ l l e h e t ő s é g , akár most, mikor túl sok a zavaró körülmény, így csak éber szunyókálásra van módom. Az ébrenlétem okát nem volt nehéz kiderítenem. Elsősorban a szabad ég alatti fekvőhelyem útjában volt az élelemszerzésre indult éji bogaraknak és egyéb állatok éhes hadának. Szerencsésnek mondhattam magam, ha csak keresztülmásztak rajtam, de sokszor kíváncsiságból vagy jó falat reményében megpihentek testemen. Ezek a percek voltak a legkritikusabbak, mert soha nem tudtam, hol kóstolnak belém. Először csak söprögettem magamról, később már ü t ö t t e m is a mohóbbakat. Azért akadtak kellemesebb éjszakáim is, de ehhez el kellett lesnem egy gyermektől, hogyan csinálja, hogy őreá nem mászik semmi. Egyetlen feltétele van, a helyes fekvőhely kiválasztás. Mindig a parázs vagy a t ű z mögött kell megágyazni, hogy a légáramlatnak, szellőnek az útjába legyek, és egy-két füstölgő fadarabot is odahelyezek. Ha már egyszer feléd fújta a szellő a füstöt, az állatok másfelé veszik az irányt. Csak ennyi a titka. Közben az idő múlását ellenőriztem a világítós órámon, és megnyugtatott, hogy már nem kell sokáig vakaróznom, mert hajnalodik és Wendo korai kelést emlegetett. Az is igaz, hogy a pontosságot nem kell komolyan venni tőlük, mert egy kissé el vannak tájolódva ezen a téren. Már többször előfordult, hogy korai indulást terveztünk, és dél lett belőle. Szerencsére Wendoval nem így jártam, mert tényleg korán kelt. Először az asszonynépből jelent meg egy, kezében a teafőzővel jött le a már szunyókáló tábortüzünkhöz, felélesztve, hogy a teavíz felforrjon. Közben Wendo is előkerült egy nagy ponyvát szorongatva a hóna alatt, felém tartott abban a hitben, hogy még alszom, megérintette a vállam az ébredéshez. Jó reggelt kívánva bújtam elő hálózsákom melegéből, mert bármennyire is a trópusi éghajlat uralkodik a szigeten, az éjjelek olykor hűvösek, mint az most is történt, még a tábortűz közelében is. Gyorsan magamra kaptam a fejpárnaként használt zubbonnyal göngyölt nadrágomat, majd szép rendben összecsomagoltam hálózsákomat, és máris iramodtam gyors léptekkel Wendo után, aki már tevékenykedett a motorral. Én meg szép csendben elraktam a holmimat az útból, hogy indulásunknak semmi akadályozója ne legyen. A csomagból még három gyöngy nyakláncot magamhoz vettem ajándékként, Wendo asszonyainak a kedvességükért, és átnyújtottam, Wendo azonban visszatuszkolta a markomba, hogy add át te magad, mert vissza kell menni, azóta már elkészült a reggelink. Legalább negyven éve nem reggelizem, így szoktam meg, miért éppen most tennék másként, de jól van, menjünk vissza, dünnyögtem magamban, úgysem reggelizem. Akkor még nem tudtam, hogy megszegem ezt a szokásomat, mert visszaérve oly serényen mozgott az egész háznépe és annyi szeretettel kínálták különféle készítményeiket, hogy nem volt szívem visszautasítani. Egy lakodalmas háznál nem traktálnak annyiféle ennivalóval, mint itt. Nem is tudom, miként gondoltam, hogy csak úgy útra kelünk, még ha rövid idő múlva újra itt is vagyunk közöttük. De már annyi mindent megéltem, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha köszönés nélkül mentünk volna el. Mire személyesen á t n y ú j t o t t a m a három asszonynak az ajándékomat, már igencsak utat tört a nagy fák lombja között a felkelő nap korongja. Az indulásunk nem sok időt vett igénybe, az előkészített motor hamar felpörgött, és ha nem is csendben, de méltóságteljesen kigördültünk Wendoék pályaudvarából, illetve öbléből.

A nyílt területen a z u t á n beállhattunk az észak-nyugati irányba, és "teljes gőzzel előre!" jelszóval Pápuaföldnek irányítottuk a ladikot. Szélcsendes időnk van, ez jó jel, mert így bárkánk simán kúszik a Korall-tenger sima tükrén. Még mindig ausztrál vizeken vagyunk, mert a kis Kussa sziget mellett megyünk el, de nem sokkal később már elértük Yapera szigetét, ez Pápuaföldhöz tartozik. Nemsokára megérkeztünk az ellenőrző állomáshoz, ahol be kell jelentkezni a hatóságnál, és csak azután mehetünk tovább, közli Wendo. A hivatalos ellenőrzések nem tartottak sokáig, és mehettünk tovább. Hamarosan elértük a Kussa folyó torkolatát, egyenesen beletartottunk a közepébe, majd egyre szűkülő és pálmákkal szegélyezett résznél nekifutottunk a partoldalnak, egy kis házikó vagy inkább kunyhó előterénél k ö t ö t t ü n k ki. Itt lakik a barátom, akivel tovább mész. O kitűnően ismeri a Fly folyó környékét, de a legfontosabb, hogy az élőket is, amire neked nagy szükséged lehet. Mindenben reá bízhatod magad, mert tudja, mit csinál és csak így tudja biztosítani, hogy rendben visszatérjetek. Én is foglak várni egy h ó n a p elteltével, ahogy megbeszéltük. Rendben van, Wendo, és nagyon köszönöm. A kirakodást még nem kezdtük el, mikor egy csapat gyerek rohant meg bennünket, de inkább Wendot, és pörgött a nyelvük hosszan, de ez még mind csak Wendo köszöntésének szólt. Röpke negyedóra elteltével rám is vetettek egy sanda pillantást. Egy nagyobbacska legényt karon ragadott Wendo, és h o z z á m hozta, ez Narakiwa nagyobbik fia, ő fogja a csomagjaimat a h á z u k h o z felvinni. Barátságosan köszöntött, és rögtön munkához látott, a már kezemben lévő hátizsákomat elkérte és magára csatolta, még két csomag a két kezébe, és feliramodott a házukhoz. Szorgos kis legény az első látásra, ha az apja is ilyen, akkor nem lesz problémám az utamon. A nagy gyerekzajongásra a felnőttek is kezdtek előjönni, valahonnét Narakiwa is előkerült. Széles mosolyra h ú z ó d ó szája jelezte örömét. Ez az üdvözlésükben is megnyilvánult, mert alig akarták abbahagyni, Wendo vett először lélegzetet és m u t a t o t t reám, hogy ki vagyok és honnét jövök és miért jövök, ekkor tudta meg, hogy velem pénz áll a házhoz. A mosolygás még mindig tartott, így nékem is jutott a köszöntési áradatból. De most nem erről szeretnék beszélni, muszáj visszatérnem az érkezésünk perceire, ezt nem hagyhatom ki. Valahogy úgy szeretném leírni, ahogy akkor átéltem, amikor a bárkából kiléptem erre a földre, erre a napsütötte földre, a körém teremtődött sűrű erdőségre, a csodás Fly folyó völgyére, és úgy éreztem, hogy ez most mind az enyém, ha rövid időre is. Ezt a felemelő érzést az égvilágon senki sem veheti el tőlem. Ebből csak én adhatok és adok másoknak, hogy ismerjék meg ezt a letűnni készülő, csodás világot, ahol én most még járhatok. Feltétlen azzal kell kezdenem, hogy ez a napsütötte föld a hazája annak a csodás paradicsommadárnak, amiből a legszebb itt él, a Fly folyó völgyében. A Fly paradicsommadár sziluettje díszíti a nemzeti lobogójukat, a hivatali helyiségeiket, az újságjaikat, képeslapjaikat vagy a repülőgépeik oldalát. A méteres, aranysárga, fátyolszerű farktollak között két fekete, még hosszabb toll található. A fejtetőn és vállakon szintén aranysárgák a tollak, a nyaknál egészen a melléig aranyzöld színű, majd éjfekete a mellrész, a hasirészt barna pihetollak fedik, a széleit keretszerűen az aranysárgától a krémszínűig hosszú fátyolszerű tollak szegélyezik. A madár hangja is a tollazat színskálájához igazodik, és most csak egy madarat írtam le, de van legalább két tucat szebbnél szebb fajtája. így érthető, hogy az itt élő őslakosok nagy tiszteletben tartják a paradicsommadarat, és a nagy ünnepeken e madár tollával díszítik legszebb öltözéküket. Vigyáznak is rá, hogy illetéktelen kezébe ne kerüljön, nemcsak a szigeten belül, de azon kívül is. Ezt kívánja az ország érdeke is, mert nagyon megfogyatkozott a paradicsommadarak száma, így megnőtt az értékük a világpiacon, amit a csempészek igyekeznek kihasználni. Az értékével kapcsolatban

o

PÁPUAFÖLD

elég csak annyit közölnöm, hogy színaranyból olcsóbb, mint élőben. Ezért szükséges a határok szigorú ellenőrzése, mert a kapzsiságban szenvedők semmitől sem riadnak vissza, ha csempészetről van szó. Ebben élenjárnak a nagypénzű vállalkozók, akik biztosítani tudják ezekhez az akciókhoz a gyorsjáratú hajókat, technikai felszerelést, még helikoptereket is. Rendszerint lakatlan szigeten ütik fel tanyájukat, az éjszaka leple alatt mennek a megbeszélt találkahelyre, ahol átveszik a csempészárut, és rögtön el is tűnhetnek a környékről. Ez a fajta pénzszerzési lehetőség óriási károkat okozott már eddig is földünk ritka állatvilágában, mert ezáltal már több faj is kipusztult. Mérhetetlen bűnösség terheli a gazdag emberek nagy részét, mert ők vásárolják ezeket a méregdrága csempészett állatokat, ezzel alapot biztosítanak a gonoszsággal telített emberfajtának, hogy továbbűzhessék mesterségüket. Időközben Wendo és Narakiwa megtárgyalta az egyhónapos utam mikéntjét, mi szükséges az útra és mennyibe kerül mindez nekem. Erről tájékoztattak, mondván, ha elfogadom, már holnap reggel indulhatunk is. A fizetnivalóm napi hét dollár, ami egy hónapra kettőszáztíz, ez nem sok, de nem is kevés, viszont biztonságom érdekében nagyon megéri. így elfogadtam az ajánlatot, s az egyezséget kézfogással erősítettük meg. Én akkor előkészítem a szükséges dolgokat az útra, mondja Narakiwa, és otthagyott Wendoval, aki szintén közölte, hogy a gyerekekkel felhordat mindent a házikóba, ahol a szállásom lesz éjszakára. így maradtam magamra és gondolataimra, hogy mitévő is legyek, nem gond számomra, csak a fényképező masinát vettem magamhoz, és máris nekiindultam a nagyvilágnak. Nem felfedezni akartam Pápua Új-Guineát, mert azt már megtették az elődeim, de ha esetleg olyan dolgot láthatok vagy találhatok, amit ők nem vettek észre, akkor már megérte, hogy erre a földre léptem. Úgy legyen! Ezzel a jelszóval indultam felfedező utamra. Természetesen csak amíg lehetséges, ameddig a törzsi törvények engedik és személyüket nem sértem. A Narakiwa háza mögötti területen több kunyhó is magasodott, de egy közülük legalább háromszorta nagyobb volt, mint a többi. Később t u d t a m meg, hogy ez a férfiak háza vagy a törzs tanácsháza. Ezekről sokat olvastam, hogy milyen díszesek belül és rengeteg faragás, misztikus tárgy, festett dolog található benne. De jó volna ide bemenni, mi mindent láthatnék, amit idáig csak filmen vagy képen láthattam! Csak eszembe jutott az a mondás, hogy bátor lehet akárki, de itt óvatosnak kell lenni, mert könnyen ráfizethet az emberfia, és az most nem érné meg. Menjek csak tovább, ne szívóskodjak itt! Az erdő vonzásában voltam, így azt választottam. Nagyon szép utat jártam, közel két órát csavaroghattam, mire visszaértem a településre. Éppen jó időben, mert Wendot és Narakiwát láttam bemenni a kunyhóba. Most talán megpróbálhatom követni őket, ezért csak nem lesz probléma, legfeljebb kidobnak. Először csak szoktattam a szemem a benti félhomályhoz, mert nem láttam semmit. Narakiwa vett észre, és szólt, hogy menjek beljebb. Ez az épület a férfiak háza , a törzsi megbeszélések színhelye. Tulajdonképpen neked mint idegennek nem szabadna belépned, akár az ausztrál őslakosok szent helyeire, ahová még az asszonyok sem mehetnek. Téged azért hívtalak és nem küldtelek el, mert éppen most tárgyaltuk az én törzsem anyagi helyzetét, és ehhez most te is kellesz. Mivel a törzsi vezető is én vagyok, így magam határozom meg, hogy ki léphet be. Mivel holnap reggel indulunk, a folyón felfelé északnak Sebidiroig, egy kis városkáig, odáig velünk jönnének az asszonyokból és a fiaimból ketten, azért, hogy segítsenek beszerezni az ú t h o z szükséges ennivalókat, meg egyúttal a családnak is az élelmet, amit hazahoznak. Erre azért lenne szükség, mert amerre mi úgyis megyünk, sokkal jobb a beszerzési lehetőség, mint itt. Viszont ehhez szükség volna arra a pénzre, amit fizetnél erre az útra.

A KANNIBÁLOK FÖLDJÉN

Ol

Ez természetes, Narakiwa, válaszoltam, és máris számoltam a kezébe az elfogadott összeget. Már csak azért is, mert nem kellett külön bajlódnom a kinára való átváltással, talán a határövezet miatt a dollár is megfelel. Meg azért is fizettem szó nélkül, hogy bent lehett e m ebben az épületben, ahová a magamfajta földi halandó ritkán teheti be a lábát. Ez volt az előzménye és engedélye annak, hogy itt bent maradhattam még egy ideig. Mert csodás érzés volt látni ennek a törzsnek a relikviáit, maszkjait, faragásait, dobjait, amiket rejtett ez a nagy épület az idegen szemek elől. Nemcsak ősi faragások, de rekeszes polcokon őseik fényesre csiszolódott, sárgásbarna koponyái is, amiket időnként megérintenek, hogy varázsereje segítse őket vállalkozásaikban. Úgy éreztem, hogy most én is részese lettem az ősi mítosznak az évezredes szellemiség megidézésére szolgáló épületben. Az én hitem és az ő hitviláguk megfért egymás mellett ebben a helyiségben. Narakiwa szakította meg kalandozásomat az ősök világában, és zökkentett vissza a mai valóságba. Közölte velem, hogy a gyerekek és az asszonynép csak a kisvároskáig jönnek velünk, onnét visszafordulnak, mi pedig a Kussa folyó mellékágán folytatjuk utunkat keletnek, amíg a csónakkal mehetünk, a z u t á n már csak gyalog haladunk tovább. Rendben van és köszönöm, ezzel elintézettnek vettem az ügyünket, mert ha két szóval el lehet magyarázni valamit, akkor vétek a bőbeszédűség. A helyiség varázsa még odaszegezett, valahogy nem t u d t a m elmozdulni, még nem láttam minden szögletét, mert volt mit nézegetnem: agyagedények, szobrok, fegyverek, nyilak, lándzsák, dobok, pajzsok sokféle változatban. Mennyi jót és rosszat tudnának mesélni, ha ki t u d n á m kérdezni valamennyit, hiszen ennek a csodás szigetnek az őslakói nem kisebb hírnévre tettek szert, mint hogy a kannibalizmus művelői. Ez a hírük évezredek óta tart a mai napig is. Miért és hogyant Hangzik a kérdés minden ismeretterjesztő előadásomon. Ma, a huszonegyedik század kezdetén még létezhet ilyen, a nagy kultúrnépek tőszomszédságában^ Igen, létezhet. Igaz, nem verik nagy dobra, meg hírzárlat is létezik, de ugyanúgy kijutnak a hírek, mint ahogy be is jutnak a kultúrvilág szörnyűségei, mert az aztán kifogyhatatlan. Ennyit előzetesnek, mert erről bővebben kell beszélnem, ezért a további utazásom történetét Wendoval és Narakiwával félbeszakítom, hogy helyt adjak ennek a fontos kérdésnek. Természetesen csak bizonyos határig adom közre azokat a megtörtént eseteket, amelyeket volt módomban tapasztalni és átélni. A helyszínről visszaérkezve sydneyi otthonomba, mindig frissen leírtam a történeteket és közreadtam az ausztrál magyar újság hasábjain. Ezekből az írásokból szedtem csokorba az eseményeket.

PÁPUAFÖLD

A KANNIBÁLOK FÖLDJÉN

PÁPUAFÖLD

A KANNIBÁLOK FÖLDJÉN Ol

PAPUAFÖLD

Pápua Új-Guinea bemutatni,

szépségét

csak ízelítőnek lenyűgöző

nehéz egyetlen pár kép a

könyvben hegyvidék

látványáról.

A KANNIBÁLOK FÖLDJÉN

Ol

A terület változatos óceáttöblök

szépségéhez

is hozzájárulnak. is otthonosan

a folyópartok

Igaz, a folyókban tanyázik.

PÁPUAFÖLD

és az a

krokodil

Melpa fejdísz. Kofiago

Ulga, Nyugati-Felvidék

tó környéki

Női táncos fűkalapban. Paiya fejdísz. Huli „wigmen",

testdíszítés.

Kopu/runi Mcrent, Déli-Felvidék

fejdísszel.

Tartomány. Enga

Tartomány.

Tartomány.

szintén sárga arcúak. Goroka,

Sárga arcú huli férfiak

Tartomány.

Enga

Keleti-Felvidék

Tari, Déli

A KANNIBÁLOK FÖLDJÉN

Tartomány.

Tartomány.

Melpa Egyes vidékeken

fejdísz. Kemeng,

Nyugati-Felvidék

Tartomány.

a nők a gyász jeléül sárral kenik be testüket. Maima

fejdísz.

Melpa női fejdísz. Undili fejdísz. Mclpa fejdísz.

Nyugati-Felvidék Nyugati-Felvidék

Mendi,

Déli-Felvidék

Togoba, Nyugati-Felvidék

PÁPUAFÖLD

Déli

Tartomány. Tartomány. Tartomány. Tartomány.

Tartomány.

Mi a kannibál

törzs gyermekei

nem kis szerénységgel.

vagyunk,

mondják

a körülöttem

Sokan meg is vetnek érte,

panaszolja

Watia, a törzsi vezető. Mi az ősi törvényeink szokásaink

szerint

ítélkezünk

a bűn elkövetőivel

és járunk

szemben.

A KANNIBÁLOK FÖLDJÉN Ol

és el

átlók,

Mohasapkás

hegyi emberek,

egy csoportja

a Mount

a wayie

Hagen-i

PÁPUAFÖLD

tokma

törzsbeliek

Sing-Sing-felvonuláson.

Sang-guma Tanga-nam Élet és halál

f

z a titokzatos két szó, melyről nem szívesen beszélnek az itteni emberek. Sőt mondhatnám,

hogy félnek e két szótól, még csak megemlíteni is. Miérté Mert ez a két szó jelenti számukra az életet és a halált. Akár a dohányosoknak a füstölés vagy az alkoholistáknak az italozás, ugyanolyan szenvedély a kannibalizmus is. Az ősi rítust űző törzseknél nem mindegyik ember szervezete fertőzött, erre inkább a fiataloké hajlamos. Főleg kíváncsiságból őseik rituális szokásait szeretnék utánozni. Akármi áron, de megszerzik a szükséges emberhúst, akár a drogosok a drogot, hogy szenvedélyüknek élhessenek, és ha másképp nem megy, képesek a frissen elhantolt testet kikaparni és azt fogyasztani. Ezt igazolja az a tény, hogy ha valahol egy családban meghal valaki, három-négy napig őrködnek mellette, hogy el ne tűnjön a holttest. Olykor a temetés után is őrködni kell vagy a tehetősebbje körbebetonozza a sírt és takarja. A félelem olykor nemcsak az ellenséges szomszéd törzsekre irányul, hanem a saját törzsön belül is, mert a fertőzött szervezet, ha kívánja az emberhúst, akkor ki kell elégíteni, mert különben a sajátja emésztődik fel „a benne lakozó patkányoktól". Azt mondják „ha ezeket az örökké falánk állatokat nem eteti a gazdája, az ő belsejét rágja el, és ez a halálát okozza". Ezért muszáj megetetni, néha saját törzsbélivel is. A Mount Hägen környéki kórházak tele vannak gyomorbeteg emberekkel, legtöbbje fekélyes beteg, ezeket ha nem is gyorsan, de ki lehet gyógyítani, már amelyik elmegy a kórházba, mert még több azok száma, akik nem mennek és a belsejükben lakozó patkányokra hárítják a maró fájdalmat. így már érthetőbb a patkánymese és talán el is fogadható, mert ezeknek az embereknek a többsége még a kőkorszakban él. Nagyon nehéz a gondolkodásukat egyik napról a másikra megváltoztatni. Talán nem is volna ajánlatos, mert annyira erős az ősi rítusok szellemiségével átitatott életvitelük, hogy minden próbálkozás csak nagyobb bajt okozna. A többgenerációs, türelmes nevelés fog eredményt hozni, de addig csak óvatosan. A hegyi törzseket rendszeresen látogattam, területüket még gyakrabban, úgy éreztem, hogy befogadtak, mert legtöbbször segítettek és a kísérőim is közülük kerültek ki. Hosszú évek alatt annyi mindent láthattam és annyi mindent elmondtak, ami más idegennek titok maradt. Ezért szerencsésnek mondhatom az együttműködésünket minden területen. Egy napon történt, amikor a togobai missziós telepen tartózkodtam, hogy a telepünktől nem messze lévő szögletes kis kunyhó egyetlen lakója meghalt. Féltve az emberhúst evőktől, behozták a telep kápolnájába, de mivel az éjjel-nappal nyitva van, még azt sem találták biztonságosnak, ezért átvitték a filmvetítő helyiségbe, mert azt zárni lehet. Ott őrizték több napig, csak azután temették el. Mi ez, ha nem félelem, még a saját törzsön belül is<^ Csak akkor vitték a temetőbe elföldelni, mikor már kezdett szaga lenni, mert akkor már nem nyúlnak hozzá. Már írtam a helyi újságban is arról a borzongató eseményről, ami szintén itt történt a missziós telep közelében. Csak röviden vázolom, mert a későbbiekben egy teljes fejezetben számolok be róla. Az történt, hogy a szomszédos törzstől látogatóban volt Togobában egy fiatalember, és mivel nincsenek ellenséges viszonyban az itteni törzzsel, szabadon kószálhatott a területen. Megtudta, hogy az előző napon baleset következtében elhunyt gyermeket temettek, kilopakodott hát a temetőbe, kiásta a halottat, és eltűnt vele. Mire megtalálták a rejtekhelyét, már csak kezek-lábak maradtak egy zsákban. A fiatalember eltűnt. A keresésére indult emberek már csak a lábnyomát találták. Ezeken kívül még más területen történt eseményekről is beszámoltam az újságokban, de igen sokan kétkedve fogadták, főleg otthon, Magyarországon. Mást nem tudok mondani számukra, SANG-GUMA TANGA-NAM

csak egyetlen napra jöjjenek velem egy útra, biztos vagyok benne, elmúlik a kétkedésük. De talán nem is kell idejönniük, csak tekintsenek át a szomszédos ország területére, ahol sokkal rosszabb és gonoszabb tetteket művelnek, mint ezek az emberek, akik még alig nőttek ki a kőkorszakból. Az ő lelkiviláguk, gondolkodásmódjuk még abban az ősi rítusos világban gyökerezik. De kérdezem én, milyen szellemiségű világban élnek Európa közepén azok a magukat kultúrnépnek hirdetők, akik gyermekeket, nőket, anyákat gyaláznak meg vagy tépik szét gránátokkal^Nyugati kultúrát hirdetve, templomokat, évezredes műkincseket rombolnak össze barbár módon. Ezekhez képest szelíd bárányok a kannibálok és mégis ítélkezünk felettük. A törzsek közötti ellenségeskedésnek évezredes hagyományai vannak, ezek közé tartozik a vérbosszú. Földjükön ez a fajta elégtétel sajnos nagyon elterjedt, kifinomult, főleg a mérgekkel való gyilkolás vagy ahogy itt mondják, a testbe való becsempészése. Ez lehet étellel, itallal, gyümölccsel vagy növénybe rejtve. Lényege, hogy az áldozat ne tudjon róla. Megfelelő információk az ilyen esetekről is bőven kerültek hozzám, a legközelebb állót, Kerua esetét említhetem. Kerua, mint Togoba területi és törzsi vezetője, évek óta hivatali és mondhatom, baráti kapcsolatban vagyunk egymással. A fiával pedig levelező viszonyban a mai napig is, hiszen az a különleges és egyedülálló eset történt, hogy az első találkozásnál ő is, én is Ignáczként mutatkoztunk be. Amint kiderült, neki a keresztneve, nekem a vezetéknevem Ignácz. így a kapcsolatunk még szorosabb lett, és sok olyan történet birtokába jutottam, amelyre egyébként nem lett volna módom szert tenni. így ismertem meg ennek a nagy családnak az évtizedes kálváriáját, de hozzá kell vennem az ugyancsak togobai lakos Paulus Korát, a missziós telep dolgozójának az édesapját, mert a történetük egy tőről fakad és ma is szenvedői élő gyermekeik. Ez a két családot sújtó dráma jó pár évtizeddel ezelőtt kezdődött, mikor Kerua és Kora apja, mint két jó barát, elindultak a területükön vadra portyázni. Az egyiküknél lándzsa, a másikuknál élesre fent acélbalta volt. Portyázásuk közben eljutottak a területükön átvezető köves országútig, ahol láttak egy embert dolgozgatni az útmenti árok tisztásán. Először saját törzsbélinek gondolva közeledtek feléje, csak amikor jobban szemügyre vehették, akkor jöttek rá, hogy a szomszédos ellenséges törzsből való, vagy eltévedt, vagy készakarva jött át a területükre. Na, ezt meg kell leckéztetni, volt a közös döntés és máris cselekedtek. Olyannyira sikerült, hogy bele is halt. Ezt ugyan nem akarták, de ha így történt, akkor el kell tüntetni a bűnjelet, amelyben az éles balta gyorsan segített, mert a feldarabolt testrészeket már könnyen elföldelték a közelben. Ezzel nagy tettük befejeződött volna, de hazaérve elmondták nemcsak a családjuknak, de a falu több tagjának is, akik hősként ünnepelték őket, és rövidesen az egész környék tudott róla. Az ellenséges törzs sem tétlenkedett, társuk elvesztéséért ugyan nyílt harcra nem gondolhattak, mert jóval kevesebben voltak és gyöngébbek is, így csak a titkos méregakcióra szervezkedtek. Oszszegyűjtöttek annyi értéket, hogy le tudtak fizetni egy másik törzsbélit, aki bejáratos a Kerua törzséhez és így a bosszújuk beteljesedett. Az idegen mindkettőjük ételébe gyorsan ölő mérget csempészett, majd eltűnt a környékről. így végződött Kerua és Kora apjának dicső tette. Ezzel az eseménnyel még nem fejeződött be a vérbosszú, mert az apjuk hőstettéért a ma élő utódoknak is felelni kellett. Kora feleségét is méreg ölte meg négy vagy öt évvel ezelőtt. A mai napig sem tudták kideríteni, hogy kik és miért tették, csak következtetnek, hogy még mindig az apjuk bűne van a háttérben. Mindenesetre a félelem uralkodik mindkét családban. Ez a szomorú történet csak egy, ami a környezetemben történt és lejegyezhettem. Kerua törzsi vezetőnek az édesanyja a közelmúltban hunyt el természetes halállal. Tartva a szomszédos törzs bosszújától, hogy esetleg ellopják a holttestet, napokig őrködtek a koporsó mellett, amíg betonból el nem készítették a biztonságos sírhelyet.

PÁPUAFÖLD

A pápua mekeiket,

asszonyok

még anyatejjel

hogy a törzsi törvényeknek

formálható,

életerős utódok

SANG-GUMA TANGA-NAM

táplálják

gyer-

megfelelően legyenek.

Pápua emberek falu körzetében, törzs

Togoba

hegyi

a neves

melpa

tagjai.

PAPUAFOLD

Pápua Új-Guinea törzsi

közepén

egy kis hegyi falu, Kobika

díszben. Arcfestésük

piros alapra

Fej-, nyak- és ntelldíszeik

a gödöllői

legszebb

leányai

fehér, kék csíkozással múzeumban

SANG-GUMA TANGA-NAM

láthatók.

a

nogkuba

készül.

A fukalapos hegyvidéki

leányok ugyancsak

egy

törzshöz

tartoznak,

az Enga Tartományi

Kopupuni

Merent

táncosai.

PÁPUAFÖLD

Pápua Új-Guinea

őslakó-

inak test- és arcfestő vumához

- akár

más természeti gyakran

a

fellelhető, állatok,

földünk népeinél -

környezetükben színes

élővilág:

növények

mintáza-

ta adja az alapot. ez a Mount

így van

Hägen

élő kis létszámú

vidékén csoport-

nál, a vvayie tokma nél is, amelynek a területükön

választották

SANG-GUMA TANGA-NAM

törzs-

tagjai

élő Szent

András pók fehér

díszítéséül.

motí-

testük

csíkjait ünnepi

Sárga arcú huli

törzsbeli

emberek. Pápua föld madarának használják

PÁPUAFÖLD

csőrét

nyakdiszként

hátul. Sötét, felfelé kalapjuk

kokotno

hatalmas

elől-

ívelő

emberi hajból

készül.

SANG-GUMA TANGA-NAM

A hegyvidéki ismerik a félelmet,

törzsek férfiai vadságuk

nehezen barátkoznak,

mondanom,

közismert,

főleg a

ta fehér emberrel.

nem

magamfaj-

Igen sokszor

el kell

hogy „kilam-kilam",

azaz

„fogjunk kezet", amíg

megenyhülnek.

Ez a nőkre is vonatkozik.

Ám ha meg-

szeretnek,

segítőkészek

védelmeznek. kamda

és életük árán

is

A felvételeken

a neves

törzs tagjai

láthatók.

PÁPUAFÖLD

Var á z s i ó k - v a r á z s l a t ok Avagy az okos állatok / I z őserdők, a szavannák mérget és gyógyírt lehelő világa, az állatok ösztönös gyógyítási módW\szere, az amulettek nem kis varázserőt tartalmazó fajtái évezredek óta foglalkoztatják az emberiséget, de legfőképp a közöttük élőket. A különleges érzékekkel megáldott személyek hasznosítják ezeket a maguk és törzsük számára. így volt régen és így van ma is, akinek birtokába jutott bármilyen gyógymód vagy gyógynövényekből készíthető recept, az titokként őrzi, hacsak valami vagy valaki nem készteti arra, hogy titkát átadja. A természeti népek gyógytechnikája évezredekkel megelőzte a kultúrvilág egyes ma használatos módszereit. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen több olyan gyógymódot ismerünk és veszünk igénybe, amit a természeti népek az állatvilágtól lestek el, és ez annyira jó és bevált módszer lett, hogy a gyógyító intézmények még a mai napig is használják. A természeti népek ezen a területen előnyhöz jutottak, hiszen nem kellett hozzá más egyéb, csak jó szemű megfigyelők, akik ellesték az önmagukat gyógyító és sérülésükre gyógyírt kereső állatok cselekvését. Ezekből lettek a varázslók, mai modern elnevezéssel az orvosságos emberek, technikájukból pedig a varázslatok. Ezzel a tudásukkal nagy hatalomra tettek szert törzsön belül és olykor kívül, mert a mérgek ismerete, a vele való bánásmód a törzs tagjaiban félelmet keltett, és tisztelettel járó engedelmességet eredményezett. Ez alól még a törzsi vezető sem kivétel, mert sohasem tudja, mikor vagy mivel bántja meg a varázslóját, ezzel lehetőséget adva méregkeverőjének, hogy rajta is kipróbálja tudását. Az állatvilág jelentős mértékben segítette a varázslókat abban, hogy megismerkedjenek a méreggel és a gyógyírrel. Ilyen pédául az egyiptomiak szentként tisztelt madara, az íbisz. Amikor gyomorbaja vagy emésztési zavara van, a sós vizet nemcsak megissza, de hajlott csőrével be is tudja fecskendezni a végbelébe, ezzel megadva alapját az emberek által is használt beöntésnek. Ez a módszer segített az íbisznek, és ez a módszer segít az emberiségnek is. Az érvágás gyógyító módszerét a magas vérnyomásban szenvedők fájdalmainak csökkentésére, amelyet az összes gyógyító intézményben hosszú ideig alkalmaztak, szintén egy közismert állat adta az emberiségnek: a víziló. Amikor a víziló érzi, hogy magas a vérnyomása, mert már a látását is zavarja, akkor a száraz parti nádas éles fűrészfogas leveleibe gázol, felvágja a gyengébb hasi bőrét, hogy vérezzen, és mindaddig hagyja csurogni, amíg nem érzi újra, hogy látása kitisztult, és ezzel a vérnyomása is helyreállt. Ennyi volt a művelet, hogy helyreálljon az egészsége, de ez hatalmas előrelépést biztosított az emberiségnek a gyógyítások terén. Az állatvilág öngyógyító ösztönéről magunk is könnyen meggyőződhetünk, ha megfigyeljük a kedvenc háziállatainkat, a kutyát, macskát, hogy mit művelnek, amikor valami probléma adódik a gyomrukkal. Étkezési szokásuktól eltérően füvet legelnek, akár a nyúl vagy a kecske. Ha kiviszi a gazdája sétálni a parkba vagy füves területre, futkosás közben megkeresi a herba canariát vagy köznyelven a kutyafüvet, és megeszi, ezzel hányingert idéz elő magának, így üríti ki a gyomrát. Egy másik szenzációs állati ösztön, amivel embermilliókat menthetnek meg az életnek: az ellenszérum adása. A méreggel megáldott kígyók ösztönös védekezése a másik kígyó harapásával szemben az, ha a saját mérgével közömbösíti. Ezt úgy éri el, hogy saját testébe harap, így juttatva be az ellenmérget, vagyis az ellenszérumot az idegen méreg közömbösítésére. Ilyen és ehhez hasonló gyógymódokat sorolhatnék még több oldalon keresztül, mert csodás valóságok ezek, és még nem is említettem a természeti népek gyógymódjait, gyógyfüvek. Nem kell bizonyítanom, hogy a mai legmodernebb gyógyszergyárak hogyan és milyen mértékben hasznosítják ezeket. A természet adta lehetőségeket a megfigyelő szemek nem mindig jóra hasznosítják, sajnos akad-

VARÁZSLÓK-VARÁZSLATOK

tak gonosz szándékú törekvések is a mérget termelő bogyók, gumók, gyökerek begyűjtői körében. Akár kipréselve, akár kifőzve hozzájuthatnak a megfelelő erősségű, embert, állatot pusztító méreghez. A rossz példa igen gyorsan terjed, nemcsak az őserdő mélyén élők alkalmazzák a pusztító mérgeket, de a mi kultúrvilágunk is előszeretettel és kifinomult módszerrel használja napjainkban is. Ez a fajta gyilkolási mód nemcsak a közember, a kevésbé tanult külvárosi vagy tanyasi emberek körében ismert, de a tanult arisztokrácia és a királyok háza táján is használatos módszer. Minden rosszban van valami jó, és fordítva, tartja a közmondás, ebből a sok méregkeverésből jó is származott, ami az orvostudomány kutatói számára sok munkát, de hasznos eredményeket is adott a gyógyítás terén. A természeti gyógymódok alkalmazásában a missziós papság is élen járt, főleg a világjáró szerzetesek. Nagyon sok gyógymódot fedeztek fel és alkalmaztak. Kolostoraik hírnevét gyakran egy gyógyeljárás vagy egy gyógyszer alapozta meg. Mint például a genti kolostorét Belgiumban, ahol apácák készítik több gyógynövény anyagából és mérgéből az általános mérgek elleni szérumkövet vagy más néven a feketekövet. Mivel a gyógyszer összetételét nem tették közzé, így csak ők tudják elkészíteni és csak a tagjaik számára. Még a múlt században történt, hogy a szerzetesrend egyik tagja az afrikai Kongóba szóló térítő munkára kapott megbízást, ahol a bennszülöttek már készítették és alkalmazták a feketekövet. Hosszú ottléte alatt sikerült ellesnie és lejegyeznie a feketekő összetételét, és halála előtt a rend birtokába, Belgiumba juttatta, ahol el is készítették és készítik azóta is csak a rend tagjai számára. A trópusokon dolgozó szerzeteseik és ápoló nővéreik is ismerik ezt a gyógymódot, amit eredményesen használnak kígyómarás, skorpió, pók vagy mérget adó növény okozta sérülésre. Az afrikai Kongóban létezik feketekenőcs is, ami egyéb sérülések gyógyítására alkalmas. Az életmentő feketekőből a szerencse nekem is juttatott egyet, még az első pápuaföldi utam során kaptam egy magyar missziós paptól, Pálinkás Istvántól, a belga szerzetesrend tagjától. A kő használati utasítását is átadta, amit most közreadok az utókornak. Testünkön, ahol a méreg behatolt, például kígyómarás esetén, azt a helyet először be kell metszeni éles eszközzel, nyíltabbá kell tenni, hogy vérezzen, majd ezután ráhelyezni a mintegy kétcentis átmérőjű és három milliméter vastag feketekövet. Lekötözzük, és három óra elteltével levesszük. Ha a letakart bőrfelület kezd ráncosodni, az már jó jel, mert a méreg felszívódásának útvonala kezd megkeményedni, és a bőr feszessé válik. Tehát ha a kő levételekor ráncosodik a bőrfelület, az azt jelenti, hogy a méreg felszívódása megállt és visszaáramlik a sebhez, ahol a kő magába szívja. Ezért kell a követ háromóránként levenni és kimosni belőle a mérget, ha van rá mód, akkor tejben (lehet konzervtej is), ami rózsaszínűvé válik, majd tiszta vízben kimossuk és megszárítjuk. Az egész művelet egy óra áztatásból, egy óra mosásból és szárításból áll, majd a követ visszahelyezzük a sebre. Természetesen ha van több kövünk, a szívatás folyamatos lehet. A műveletet addig folytatjuk, amíg a duzzanat teljesen lemegy, és a közérzetünk jobbá válik. A feketekő tárolása is hasonló: áztatjuk, mossuk, szárítjuk, majd celofánpapírba csomagolva bőrtárcánk vagy pénztárcánk rekeszébe tesszük, és állandóan magunknál hordjuk. Természetesen csak ha munkánk vagy utunk a trópusokba vezet. Oly természetesnek és egyszerűnek tűnik a feketekő használata és hasznossága, hogy önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés, miért nem lehet a kereskedelemben kapnH Erre csak a szigorú kereskedelmi és orvostudományi intézetek tudnak választ adni. Mennyi, de mennyi emberéletet tudnának megmenteni vele! Ez azonban senkit sem érdekel, ezért csak a szerzetesrendieknek készül egyelőre. Aki hozzájutott, mint jómagam is, annak nagy kincs van a birtokában. Felbecsülni, értékelni csak az tudja, aki valaha is közel került a csúszó-mászók, méregoltók világához, akinek már szorongatta a torkát a légszomj, a halál közelsége. Ezért csak köszönet illeti azt az ősi népet, amely létre-

PÁPUAFÖLD

hozta ezt a csodálatos gyógyeljárást. Rögtön hozzá is fűzhetem, hogy nemcsak ez az egy van. Pápua Új-Guinea hegyei között húzódik meg egy kis falu, Kopoka. Ma még ösvényeken lehet megközelíteni, de az utak mentén olyan gyógynövények virágoznak, amelyeknek a termésével a helyi orvosságos ember csodákat művel. Igaz, nem áll rendelkezésre hatalmas gyógyszergyártó laboratórium és nagy tudású szakembergárda, csak sajátmagára támaszkodhat. Az apjától vagy nagyapjától tanult módszerrel készíti el a kenőcsöt, italt vagy port, amit azután eredményesen használ a helyesen megállapított bajra. Természetesen kerülhet nehéz helyzetbe is, mert igen sok betegségnek a tünete hasonló, és a kórok megkülönböztetéséhez az ő tudása már kevés. Igaz, a mi nagy tudású orvosainknál is előfordul tévedés, de ez nem mentség az orvosságos ember számára, mert az őserdő mélyén szigorú törvények uralkodnak, és könnyen a fejét veszik, ha műhibát követ el a betegnél. Pápuaföldi útjaim során igen sokszor találkoztam gyógynövényt gyűjtögető emberekkel. Többször megnéztem a begyűjtött növényeket, és láttam közöttük vad majorannát vagy népi nevén szurokfüvet. A falun élők jól ismerik és tudják, hogy teája milyen sok gyomorbántalomban tud segíteni. Többek között görcsoldó, vizelethajtó emésztési zavarok és felfúvódás esetén, álmatlanságra, de külső-belső fertőtlenítésre is alkalmas. Igen sokoldalú gyógynövénye a természetnek. Ha csak egy kicsit is több bizalommal volnánk a természeti népek iránt, nagyon sok hasznos receptet lehetne tőlük begyűjteni. Visszaemlékezve gyermekkoromra, édesanyámnak is volt egy jól bevált természeti gyógyszere, amit gyermekeinél sikeresen alkalmazott. Ha köhögés és a vele járó torokfájás gyötört, gyógykeveréket készített a következő recept alapján: negyed kiló mézhez öt deka vajat, két tojássárgáját és öt deka reszelt tormát kevert. Naponta háromszor (erős köhögésnél többször) egy kávéskanálnyit kell bevenni, de nem egészben lenyelni, hanem lassan, ahogy a száj melege megolvasztja, szinte csurgatni kell le a torkon. Már az első nyelet után érezzük, hogy nem kapar úgy a torkunk, és két nap múlva teljesen megszűnik a fájás. A recept eredményességének legfőbb bizonyítéka, hogy édesanyánk kilenc gyermekénél más gyógyszert ennél a tünetnél nem alkalmazott. Még nagyobb elismerés, hogy családunk orvosa, Gaál Béla is jóváhagyta, és nem írt fel külön gyógyszert. A természetgyógyászatban mi, gyerekek is jeleskedtünk. Amikor kint játszottunk az Erzsébetparkban, és sérülés érte a kezünket-lábunkat, nem szaladtunk haza bekötözni, hanem kerestünk egy lapulevelet, megnyálaztuk, ráragasztottuk a sérült részre, és játszottunk tovább. A sérült rész minden fertőzés nélkül begyógyult. Ezek nem ördöngös dolgok, nem is kellett Afrikába utazni értük, csak meg kellett figyelni az idős falusi asszonyokat, hogy mit csinálnak, ha gyerekeik megsérülnek. Nincsen szándékomban felmagasztalni a természeti népek gyógymódját, de nincs is szükség rá, mert aki saját bőrén tapasztalta jó vagy rossz mivoltát, annak megvan a saját véleménye. De ha úgy állunk ehhez a témához, hogy a mai tudománynak egy-egy jó gyógyszer elkészítéséhez milyen óriási laboratóriumi felszerelésre, mennyi tudományos kutatóra, mennyi szaktechnikusra és mennyi pénzre van szüksége, akkor elismeréssel adózhatunk a törzsi orvosságos embereknek, a gyógyítóknak vagy, akik a maguk primitív módszereivel és lehetőségeivel nagyot alkottak, még akkor is, ha lélekteni ráhatást is igénybe vettek, de gyógyítottak is és meglepően jó eredménnyel. Vendégként közöttük élve magam is tapasztaltam és bizonyítom, hogy a gyötrő gyomorbántalmaimra és maláriás tüneteimre már nem volt megfelelő gyógyszerem, és a gyógyítókhoz fordultam. O készségesen segített a teájával, ami rettenetes ízű volt, de megszüntette a panaszomat. Azt is megállapíthattam, hogy azok a törzsek, amelyeknek jó tudással rendelkező gyógyítóik vannak, sokkal kulturáltabb körülmények között élnek, sokkal szebb és erőteljesebb testűek és sokkal barátságosabbak. Közöttük is vannak kontárok, akiket csak a rang, a hatalom érdekel és nem a törzsük egészsége, ezeket hamar kiszűrik maguk közül: vagy elűzik, vagy megölik a rosszul sáfárkodó varázslót.

VARÁZSLÓK-VARÁZSLATOK

C ni i

^

; A,'? W HJHf

A melpa Pápua nyugati

nép

Új-Guinea fennsíkjának

legnagyobb

A melpák

törzse.

is

pápuák,

azaz „göndör A fotók jól mutatják fejformájukat fejdíszeiket.

4 PÁPUAFÖLD

hajúak". jellegzetes és

Port Moresby

főterén található is szolgálhat,

ez a díszes ünnepi emelvény,

azt mutatja

be a

Tamuniai ház. Új-Britannia Dubu emelvény,

Közép-Pápua

A hagyományos A huli faragott

oszlopos

bélyegsor. sziget. Tartomány.

yamgyökér-tároló. temetkezési

VARÁZSLÓK-VARÁZSLATOK

helye.

Tari.

hogy

mire

A hegyi törzsek körüli munkákra vagy gyász

asszonyai használják,

igen gyakran

élesítik

a nagy bozótvágókést.

hanem olykor sebészeti

esetén egyetlen suhintással

lecsapják

PÁPUAFÖLD

eszközként

Nemcsak

is szolgál.

az ujjukat, esetleg

Nagy

a ház sérelem

ujjaikat.

H u s z o n n e g y e d i k órában Nem sok öröm van benne n míg a kultúrvilág népei több száz vagy ezer év alatt fokozatosan megszokták a változásokat A l é s átalakuló szervezetükkel alkalmazkodtak a rohanó és egyre formálódó életvitel jó vagy rossz követelményeihez, addig az elszigetelt természeti népek változatlanul élték a több ezer éves, megszokott életüket, kultúrájukat. Felmerül a kérdés, hogy a kultúrvilágban szükség vane arra, hogy létezzenek a huszonegyedik század kezdetén még "kőkorszaki" vagy legalábbis elmaradott, a fantázia dús szellemvilágában élő törzsek és emberek. Az előadásaimon sokszor feltett kérdésre minden esetben csak az volt a válaszom, hogy igen, szükség van, mert az ő életvitelük, a törzsi törvényeik csak addig tartja őket életben, amíg egy más kultúrát nem erőszakolnak rájuk. Mert minden más külső beavatkozás a kultúrvilág terjesztése címén csak a vesztükkel, elkorcsosodásukkal és a teljes kihalásuk veszélyével fenyegetne, mint ahogy már több természeti népcsoportnál ez megtörtént vagy elkezdődött. Állítom ezt annak jogán, hogy harminc év távlatából figyelem és látogatom ezeket a természeti, elszigetelve élő törzseket. Megismerve, meghallgatva problémájukat, mindig az a végeredmény, hogy az úgynevezett fehér ember kultúrájának erőszakkal való bevitele csak bajt és nehézségek halmazát zúdította rájuk. Csak egypárat említek meg közülük. Az ő szervezetük kitűnően megbirkózik a sokféle mérget rejtő őserdő veszélyeivel, a félelmetes hüllők világával, de sajnos nem tud megbirkózni a fehér embernek annyi örömet adó alkohollal. Nemcsak a szervezetük nem tud egy-két generáció után sem átállni, de ennél rosszabb az a súlyos sérülés, ami az agyat éri. Hasonlóan nagy problémát okoz a keresztény világ hittérítőinek az egynejűségre való oktatása, mert ezzel felborul az évezredes törzsi hagyományuk, életvitelük, mivel a pártában maradt nők előbb-utóbb felborítják a normálisnak hirdetett házasságot. Pápua Új-Guinea hegyi törzsének egyik vezetője, Kerua panaszolja, hogy a kultúra és haladás nevében telepítenek üzemeket, nyitnak újabb és újabb bányákat abban az erdőségben, amelyik több ezer éve életet adott az egész törzsnek. Most pedig a szennyeződéstől mindenünk kipusztul, fertőzővé válik a vizünk, a gyümölcsünk, a levegő, más területre menekülnek az állatok is az erdőségből. Az embereink is egyre többen válnak beteggé, mert még a gyógynövényeink színe és formája is megváltozik ebben a fertőzött levegőben. Ilyen körülmények között élni nagyon nehéz és egyre apad a törzs létszáma. Távol a kultúrvilágtól, távol a segítségtől, itt, az erdő mélyén, ha bármi baja, sérülése történt felnőttnek vagy gyermeknek, tudta, hogy melyik növényt vagy bogyót kell gyógyulásul felhasználnia. Most pedig már az is előfordul, hogy felnőttként sem ismeri fel a megfelelő gyógyírt. Nagyon elszomorító dolgok ezek, mert mi nem voltunk rászorulva külső segítségre, el tudtuk látni magunkat minden téren, de most egyre több azok száma, akik erre képtelenek már, és így egyre kevesebben leszünk. A kultúrvilág pénzéhes nagyfőnökeit nem érdekli a mi életünk, hogy itt az erdő mélyén hogyan éltünk szabadon. Őket csak az érdekli, hogy az erdőnk alatt rejtőző kincseket minél nagyobb mennyiségben és minél nagyobb haszonnal elhordják. Hogy közben tönkreteszik erdeinket, földünket, vizünket, hogy lélegezni is alig tudunk, az már kevésbé érdekli őket. Azzal hárítják el a felelősséget, hogy mindezért nagy pénzeket fizetnek a kormánynak, amiből utakat, hidakat, kórházakat, meg mit tudom én miket építhetünk. Most kérdem én, kinek vagy minek1?- Mert nekünk eddig sem volt, és boldogan megélt ez a kis nép itt az erdő mélyén, aszfaltutak és kórházak nélkül is. Nézd meg, most mi van, az útjainkon ők rohangál-

HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBAN

nak, meg azok az autós betyárok, akik megkeserítik az itt élők napjait, útonállók, rablók lettek, olyan igazi kultúrmódra. Fiataljaink már azt mondják, nem kell az a régi törzsi élet, meg a szép tiszta levegőjű erdő. Már csak a nagyvárosi forgatag, a szép ruhák, az izgalmas, verekedős filmek kellenek, csakhogy mindennek ára van, amit elő kell teremteni. És most jön a gubanc, mert szakmájuk nincsen, a munkáltatók nagy része csak kis pénzért, megalázó munkát ad, de az itteni fiatal elvállalja, mert moziba akar menni azt a söpredék filmet megnézni. így indult el egy szép, egészséges törzsnek a pusztulása, szétzüllesztése és ahogy látod, ebben nincsen megállás. A kultúrvilág is észrevette ezt a súlyos állapotot és most figyeld, amit mondok, a humanitásra hivatkozva zenekarok, a művészvilág kiválóságai rendeznek koncertet öt-tíz évenként, és bevételüket az éhező gyermekek megsegítésére adományozzák. Ez igen szép és nemes dolog: az éhezőknek enni adni, a fázóknak ruhát, de meddig?- Hogy egyszer jóllakatják a szerencsétleneket, azt kár volt elkezdeni, mert hogy a jóllakottság örömet okoz, az biztos, de szaporulatot is, és a tíz éhes szájból jövőre húsz éhes száj lesz, koncert meg egy sem. Elgondolkodtató szavak, sajnos tele igazsággal és mit tehetünk, hogy ne így legyen, hogy jobb legyen. Egy ősi népet nem lehet koncertek adományával eltartani, nagyobb légteret, a megszokott és bevált törzsi élet minimumját kell visszaadni számukra, mert elérkeztek a huszonnegyedik órához. Szükség van-e rájuk? A nemtörődömséget, a csak a mának élők önző magatartását kell megfékezni, hogy ne úgy pusztítsák azt a kevés erdőséget, mintha az egész földkerekség csak erdőből állna. Van, aki nem tudja, hogy az erdő nemcsak a bennük élő természeti népek éltetője, hanem az egész emberiség utolsó oxigént termelő egysége. Az elhangzott nehéz szavakhoz én csak annyit tehetek hozzá, hogy sajnos mindez igaz, hiszen volt alkalmam bőségesen látni és tapasztalni először Afrikában, Amerikában, most pedig itt, Ausztráliában, ahol élek immár több mint húsz éve és Óceániában, ahová eljárok ezeket a jelenségeket tanulmányozni és lejegyezni. Ennek a fejezetnek a befejezéseként meg kell említenem - mert biztos vagyok benne, igen kevesen tudják -, hogy nemcsak a pápua törzsi vezetőknek van siralma az életterük pusztulása miatt, de nekünk, a kultúrvilág hatalmas bázisán, Ausztrália földjén élőknek is, hiszen az ózonréteg ritkulását itt regisztrálták legelőször, és ez a veszedelmes jelenség még nagyon nagy gondot és fejtörést fog okozni az egész emberiségnek. A törzsi vezető szomorú meglátásához csatlakozva ki kell emelnem, hogy az itt élő természeti népek fajunk kialakulásának hű bizonyítékai és egyben az ősi kultúránk utolsó mohikánjai. Kerua szavaival zárom e sorokat. Őket nem kérdezte meg senki, hogy akarják-e, igénylik-e a kultúrvilág áldásait. Bízzák ránk, hogy mennyit és mikor kérünk belőle, és ne erőszakolják ránk. Hagyjanak meg minket az évezredek óta létező törzsi kultúránk és szellemvilágunk hagyományaiban, még akkor is, ha egyes fehér emberek bohóckodásnak tartják.

PÁPUAFÖLD

Rabul ejtenek Pápua Új-Guinea a természeti

szépségek,

a kulturális

a

bélyegei,

melyeken

paradicsommadarak,

ünnepek jelennek

meg.

pápua new guinea

9flPUfl<JIÉWGtl«W

MACUMOÖH

HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBAN

/

Pápua Új-Guinea évezredes

országháza

hagyományok

felhasználásával

Ezt illusztrálják

Port

és

motívumok

készült az

a bélyegek

épület.

is:

A Purari folyó deltájában

élők

Basilaki

Bay.

ház eleje, Milne

Sepik szellemház,

Moresbyben,

a tambaran

háza.

bejárata.

PAPUAS NEW GUINEA

PÁPUAFÖLD

A Pápua

Új-Guineában

használt

hangszerek:

Útősök: kundu-dob, mut,

bambuszorgona.

Fúvósok:

iviliko,

pánsíp,

fuvolák.

Pengetősök:

PAPUA NEW,GUINEA IAPUA AND NEW GUINEA

Musical Bow

Jew's Harp

Southern Highlands

Highlands

,áramot

Mt .'ía • • PAPUA NEW GUINEA

Wantoat Dum Mo robe

PAPUA NEW GUINEA

^^BHHHI^IIBÍ

J

^ . A and NEW GUINEA

HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBAN

furulya,

zenélő íj,

doromb.

PA1UAANÜ NEW GUINEA

gara-

Válogatás

a Pápua

Új-Guineában

díszítő Sepik terület. Luvuapo-Miro.

használatos

motívumokból:

Tito-Iko.

Madang.

Meavea-Kivovia.

Marai-Taukoru.

Sepik

terület.

Toivita-Tapaivita, Molala-Harai.

laiMiii PAPUAFOLD

Fűkunyhó és kőbalta Az igazsághoz tartozik y i z t mondják, minden éremnek két oldala van. Ez így igaz, ezért most meg kell világítani a másik oldalt is az előző fejezet szomorú valóságával kapcsolatban. Kerua szavait az előző fejezetben az 1980-as évek elején jegyeztem le. Azóta eltelt húsz év, most a 2000. évben járunk, és én ismét közöttük tevékenykedem, de hogy mi változott, mi lett jobb vagy rosszabb, csak most tudtam meg. Kezdem az elején. A címben is kiemelt „Fűkunyhó és kőbalta" valójában nem sokat változott, ugyanúgy a régi fűkunyhóban laknak, ugyanúgy a kőbaltát szorongatják, ha valami sérelem éri őket, mint annak idején, de mégis valami megváltozott a gondolkodásukban, nem a hátrányukra, de az előnyükre sem. Amiről a törzsi vezetők beszéltek, sajnos beteljesedett, mert az a törzsi élet, amelyben éltek és ami összetartotta őket, bomlásnak indult és semmivel nem tudják már megállítani. A sokat emlegetett nyugati fertőzés teljes egészében megtelepedett a fiatalokban, és ez győzött a siralmaik felett. Visszaút már nincsen. Milyen az új életvitelük, beilleszkedésük a modern technika világába«?- Már nem tekintik nagy csodának a tranzisztoros rádiót, sőt már annyira közel került mindennapjaikhoz, hogy előfordul olyan törzsi háborúba induló harcos, aki egyik kezében kőbaltát szorongat, a másikban tranzisztoros rádiót bömböltet. A technikai dolgok érdeklik ugyan őket, de még kevés érzékük van a kezelésükhöz, és így nagyon gyorsan tönkremennek az általuk használt modern eszközök a gyártó cégek örömére. Nekem tízéves a Nissan terepjáró kocsim, és még úgy működik, akár az új. Nekik egy-két évig tart egy autó. Az egyik bennszülött apa balesetet szenvedett, leesett egy induló teherautóról. A biztosító kártérítést fizetett, a kapott pénzből mindkét fiának vett egy-egy mikrobuszt. A két fiú ezzel megalapozhatta volna a jövőjét. Ehelyett telepakolták először a családdal, majd később a barátokkal, nem volt számukra rossz út, az erdő kiálló tuskókkal, gödrökkel szabdalt útjai nem állították meg őket, mint a szöcskék, úgy pattogtak keresztül az akadályokon. Ez a kocsi erős vasból van, mondogatták, de talán mégsem, mert egy év elteltével kezdett törni, egy újabb félév elteltével leálltak mindketten, mert a motor sem bírta tovább. Ez csak egy példa, de sorolhatnám oldalakon keresztül, hogy mit műveltek más technikai készülékekkel, de nem is rovom fel nekik, csak egy kicsit még drága mulatság. Az öltözködés terén már jóval többet fejlődtek, csupán a cipővel állnak hadilábon. Nem csoda, hiszen korábban mezítláb járták a hegyi ösvényeket, elterebélyesedett a lábuk, lúdtalpúak lettek, amire nagyon nehéz cipőt találni. Azonkívül harisnya nélkül viselik a cipőt, és igen hamar feltöri a lábukat. Megdühödve vetik le, a legdühösebbek összekötik a fűzőnél, megpörgetik mint a parittyát, és felhajítják a villanypóznára vagy a telefondrótra, ahol a szétmállásig lengedezik. Vidám történeteknek kell mindezt felfogni, hiszen az ő helyükben mi ugyan másképp cselekednénk, de nekik mindezek még nagyon új dolgok. Nagyobb települések utcáin is láthatók sétálgató fiatalemberek szép nadrágban és ingben, de mezítláb, mert így érzik jól magukat. Nem is kívánhatja senki tőlük, hogy úgy gondolkozzanak, úgy cselekedjenek mindenben, mint ahogyan mi. Hiszen több száz vagy ezer évre volt nekünk is szükségünk az átalakulás lassú folyamatához, akkor nem kívánhatjuk tőlük, hogy ők egy csapásra vegyék át mindazt, ami nekünk természetes és könnyű, hiszen ők tegnap még a "kőkorszakban" éltek. Minden más tempó és erőszakolás csak árt, és jóvátehetetlen kárt okozhat. Amikor közöttük vagyok, kíváncsian lesik minden ténykedésem, olykor tanulásképpen is

FŰKUNYHÓ ÉS KŐBALTA

kíváncsiskodnak, m i n t például amikor nekilátok főzőcskézni. Az asszonynépnek különösen tetszett a technikám, igyekeztem is részletesen megmutatni. Örömmel vettem, hogy tetszett és ízlett a főztöm, de arra már nem voltak képesek, hogy önállóan, a segítségem nélkül elkészítsék ugyanazt az ételt. A fejükben, a kezükben és az ízlésükben azok az örökölt és megszokott ízek és módszerek rögződtek, amit a kumu főzelékben, a kau-kauban, az édesburgonyában, vagy a taro gumójában megszoktak és ismernek évszázadok óta. Van azonban olyan is, amit könnyedén elsajátítottak és alkalmaznak, például a rizsfőzést. Úgy tapasztaltam, hogy azt megszerették, főleg a hegyvidékiek, mert egy olajos vagy paradicsomos halkonzerv hozzáadásával megfelelő és tápláló ételt készíthetnek rövid idő alatt. Az ételkonzervek forradalmi változást hoztak az életvitelükbe, akár az ausztrál őslakosok körében, mert az európai módon készített bab, borsó, lencse vagy savanyított káposzta szenzációként hatott a konyhájukban. A húskészítmények már kevésbé, hiszen az eltérő és ismeretlen fűszerezés még zavarja őket. A gyermekes anyák szintúgy örülnek a cumisüvegnek és a tejpornak, mert csak forró víz kell, egy kevés cukor, és kész a tápláló étel az éhes csemetének. Az ételek ízesítése egyelőre csak a környezetükben létező zöldségek, bogyók, magok felhasználásával történik. Más ízesítő, mint például az őrölt paprika, bors, majoránna, kömény, mustár ismeretlen még a számukra. Az étkezési szokások változása mellett kezd kialakulni sajnos egy rosszabbik szokás is: az étkezés alatti vagy utáni italozás. Ez már rázósabb kultúrvilági szokás és termék. Az előre jelzett félelem beigazolódott. A szervezetük, de főleg az agyuk nem képes még az alkoholhoz igazodni, és minden baj forrásaként szerepel. A nagy tekintélyű törzsi vezetőnek, Keruának is mindennapos problémája a saját fia bonyodalmainak elsimítása. Az egyik Kerua fiú huszonkilenc éves, és már eddig is sok kellemetlenséget okozott az apjának. A legutóbbi eset azonban már túlment az apja területi hatáskörén. Ugyanis a fiúnak sikerült pénzzé tennie egy zsák kávét, a kapott pénzen sört vásárolt, amit becsületesen be is nyakalt. Az alkohol hamar megtette a hatását, egyből vérengző vaddá változtatta a legényt, duhajkodni kezdett. Ekkor érkezett a helyszínre a járőröző rendőrkocsi, hogy megpróbálja lecsillapítani a dühöngőt. Csakhogy a Kerua fiút nem olyan egyszerű ám ilyenre kérni, felkapott egy követ, és válaszként a rendőrautó szélvédőjének vágta, ami rögtön darabokra törött. Csakhogy az üveg mögött ült a területi parancsnok is, aki történetesen fehér ember volt, és zokon vette, hogy egy üvegszilánk homlokon vágta. Kiugrott a kocsiból, ekkor vették észre, hogy a parancsnok arcát elborította a vér az üvegszilánkok okozta sérüléstől. A rendőrök is megijedtek, és a segítségére siettek, de megijedt a Kerua fiú is, az is lehet, hogy rögtön kijózanodott, mert kihasználva a zűrzavart, egy pillanat alatt eltűnt a térség bozótosában. Mire letisztították a parancsnok véres arcát, a merénylő már messze járt. N e m is rohantak utána, mert már tudták a rendőrök is, hogy fölösleges munka volna, meg a parancsnok is másképp intézkedett. Magához hívatta a törzsi vezetőt, hogy majd azzal elintézi az ügyet. A bámészkodókból szaladtak rögtön Keruáért a missziós telepre, akivel kis idő múlva meg is jelentek. A parancsnok röviden közölte, hogy ma van szombat, hétfőn délben újra itt lesznek, addigra a merénylőt kerítsék elő. Ha nem, felégetik az egész falut. Szegény Kerua csak hümmögött, nem tudott a szégyentől mit mondani, mert már tudta, hogy a bűnös merénylő az ő fia. Már egyszer felégették a falu kunyhóit, csak akkor nem a gyereke bűne miatt, de elég volt azt is kiheverni. Ez most nagyon rosszul jött, mert nem tud mit cselekedni, a törzsi törvény szerint nem adhat ki senkit a hatóságnak, a másik oldal meg azt mondja, hogy kötelessége a törvényt tisztelni, mert nemcsak törzsi vezető, de a terület törvénybírája is. Ezek után érthető, hogy nem találta a helyét, és nem tudta, hogyan határozzon, mert igencsak közeledett a hétfői nap, de még a fiával sem tudott érintkezni, úgy eltűnt a közelből.

PÁPUAFÖLD

Végül azt határozta, hogy beszél Pálinkás atyával, <5 hátha tudna segíteni a bajon. Ebbe a beszélgetésbe engem is belevontak. Végül megszületett a jó tanács, hogy Kerua kérje a rendőrparancsnokot egy olyan büntetés kiszabására, amit a falu népe közösen tud teljesíteni. Ezt fogja kérni az egyház nevében Pálinkás atya is. Ebben valamennyire megnyugodtak az eléggé felkorbácsolt kedélyű háztulajdonosok. Elérkezett a hétfő dél, már a késő délutánban járt az idő, mikor a rendőrkocsi beporzott a térre. Kerua és Pálinkás atya együtt mentek a parancsnokhoz, egy jó órai beszélgetés után a parancsnok beleegyezett, hogy pénzbüntetésre ítéli a falut. Kerua szerencsésen megúszta a fia meggondolatlan hősködését. A pénzbeli jóvátételt az egész falunak kell majd összeadnia, ez sem lesz kis gond, de az egyház is hozzájárul majd, hogy minél előbb kifizessék. A rendőrparancsnok távozás előtt még odaszólt Keruának, hogy magyarázza meg a fiának, ha még egyszer elkövet valami bűnt, duplán fog lakolni érte. Ez a Kerua fiáról szóló rövid történet is elgondolkoztató, hogy érdemes volt azért a pár pohár italért az egész falunak bűnhődnie? Az évek alatt volt alkalmam megismerni gondolkodásmódjukat, igen sokszor gyermekes észjárásukat, nem sokat tanultak a történtekből, rövid idő múlva mindent elfelejtve újrakezdték a hősködést ismét az egész falu kárára. Azt pedig, hogy az egész falu megrendszabályozza a fenegyerekeit, az nem lehet, mert azzal rontanák a törzsi szellemet, az összetartozást, és azt nem lehet megengedni még a saját káruk árán sem. Mennyi szigorral törvénykezik a törzsi életvitel, arról így egyszerűen írni, nyilatkozni nem lehet. Az igazságot, a helyességet, az emberibb megoldást keresni törvényeikben túl kockázatos, de hiábavaló is lenne. Hiszen már annyit emlegettem az évezredes szellemiséggel átitatott életvitelüket és törvényeiket, hogy már csak szócséplés újabb említése. De nem lehet egyszerűen elsiklani felette, mert itt él napjainkban, itt él velük és velünk is, akik közéjük merészkedünk, még ha időközönként is, de talán még jobban érzékeljük, mintha egyfolytában ott élnénk. Már írtam az esetről évekkel ezelőtt az ausztrál magyar újságban, ahogy tudomást szereztem a történtekről, és valamelyest sikerült a résztvevő személyek két tagjával is találkoznom. Tehát nem rémálom, hanem megtörtént esemény. A Sepik folyó vidékén portyázott egy ellenőrző osztag, a vezetőjük szintén fehér ember. A Sepik törzsek ellenségesen fogadták, mert a területük elvételét vélték a kis csapat megjelenésében, és gondolkodás nélkül lemészárolták valamennyiüket. A megbüntetésükre kivezényelt katonaságnak nem sikerült a bűnösök nyomára akadni, a lakosság nem segítette őket semmiben. Ezért a parancsnok cselhez folyamodott, magához rendelte a törzsi vezetőket, és azt az utasítást adta nekik, hogy amennyiben nem adják ki a bűnösöket tíz napon belül, úgy ötven levágott kezet követel büntetésből. Azt remélte, hogy ez a hátborzongató követelés megrémíti az embereket, és kiadják a bűnösöket. Nem így történt, az élő bizonyítékok igazolják, hogy a kézlevágást választották, de a bűnösöket nem adták ki. Ilyen erős a törzsi törvényük, amit nem szegnek meg, akár ilyen nagy fájdalom árán sem. Az egyik törzsi vezetőjük azt mondotta, csakis így maradhat fenn az életük továbbra is, még akkor is, ha a fűkunyhótól és a kőbaltától nem lépnek előbbre.

FŰKUNYHÓ ÉS KŐBALTA

Különböző

törzsi

Melpa. Tartomány.

Bay. Aramia. Rabaul. Tap in i.

PÁPUAFÖLD

házak:

Nyugati-Felvidék Telefomin. Buka

Koiari.

Milne

sziget.

Lauan.

PAPUA NEW.

PAPUA NEW GUIHEB Pápua Új-Guitiea (krokodilfejes

faragás

kőbalták,

népművészete

mint csónakorrdísz,

homokkristály

kép) és

FŰKUNYHÓ ÉS KŐBALTA

tárgyakon díszített

tökhéjedény,

bélyegeken.

PÁPUAFÖLD

A százlábúak:

Port Moresby

mellett,

az óceánra épült falu,

Az öblök mocsaras

partjait

szegélyező

FŰKUNYHÓ ÉS KŐBALTA

mangrove

Hanuabada. fák.

Kunyhóik

gerendaszerkezetét

zsineggel

rögzítik.

a tetőrészt

egy faféle erős kérgéből

Az oldalakat

nádfonattal

a jól szigetelő

kunai fűvel

PÁPUAFÖLD

borítják, fedik.

hasított míg

D u p l á n Pálinkás nap Az egyiket m e g i t t u k

D

uplán, m e r t a reggeli g y ó g y s z e r k é n t i h a s z n á l a t r a m a g a m m a l v i t t kecskeméti barackpálinka h á r m a s ü n n e p l é s n e k esett á l d o z a t u l . Először a n n a k a bevezetőjéül, h o g y a Pápuaföld hegyei k ö z ö t t m e g b ú v ó kis falu, Togoba missziós papjával, akivel m á r régebbről i s m e r j ü k e g y m á s t , m o s t ismét t a l á l k o z t u n k . M á s o d s z o r azért k o c c i n t o t t u n k , m e r t m i n d k e t t e n t ő s g y ö k e r e s magyarok v a g y u n k . H a r m a d s z o r , m e r t olyan jó csengésű m a g y a r nevet visel, h o g y vétek volna kihagyni ezt a z üdvözlési lehetőséget, mivel Pálinkás István a becsületes neve. E n n y i t előzetesnek, m e r t m o s t m e g p r ó b á l o m b e m u t a t n i , de e h h e z vissza kell kan y a r o d n o m az e m l é k e i m m e l , amiért és a h o g y a n m e g i s m e r k e d t ü n k a h e t v e n e s években a z afrikai Kongó és U g a n d a őserdővel b o r í t o t t h a t á r t e r ü l e t é n . Én o t t j á r k á l t a m a g y ű j t ő m u n k á m egyik n y u g a t i h a t á r á l l o m á s á n , a m i k o r egy szerzetes jött be a z i r o d á n a k k i n e v e z e t t bódéba, h o g y a p a r a n c s n o k t ó l v a l a m i h e z engedélyt kérjen, és ekkor h a n g z o t t el a z a f t o s Pálinkás név. Az engedély megadása u t á n , a bódé előtt r á k é r d e z t e m , h o g y a m a g y a r h a n g z á s ú név m ö g ö t t csak m a g y a r e m b e r lehet, a m i t r ö g t ö n jóvá is h a g y o t t . A kölcsönös b e m u t a t k o z á s u t á n m á r ö r ö m mel ü l t ü n k le egy n a g y fa á r n y é k á b a egy kis eszmecserére. O N y u g a t - A f r i k á b a n k e z d t e a missziós t e v é k e n y s é g é t , a kongói Kalengeben, a Kikwit e g y h á z m e g y e t e r ü l e t é n . M o s t egy kis h a t á r m e n t i f a l u b a n végez h i t t é r í t ő m u n k á t . M o s t é p p e n arra kért engedélyt, h o g y iskolás gyerekeket á t h o z h a s s o n a h a t á r m e n t i tóba f ü r d e n i . így k e z d ő d ö t t a z i s m e r e t s é g ü n k , de a közös m ú l t u n k h o z még egy kevésbé örvendetes k ö v e t k e z m é n y is h o z z á t a r t o z i k : m i n d k e t t e n ezeken a t e r ü l e t e k e n v é g z e t t m u n k á n k k ö z b e n s z e r e z t ü k meg a malária t r o p i c á n á t . Én á t v é s z e l t e m valahogy, de ő még h o z z á s z e r e z t e a t e t r i n á t , ami erősebb malária, és az el is vitte, de erről m a j d a későbbiekben k ü l ö n írok. A m u n k á n k b a n is volt közös, h o g y h a e r e d m é n y t a k a r t u n k f e l m u t a t n i e z e n a szám u n k r a idegen földrészen, akkor m e g s z á l l o t t k é n t kellett dolgozni és h i n n i m u n k á n k eredményességében. E g y ü t t l é t ü n k sok érdekes és v i d á m percet a d o t t , a m i t később lejegyeztem, érdekes m ó d o n a veszélyes t ö r t é n e t e k e t ő is, én is v a l a h o g y k e r ü l t ü k , m i n t macska a forró kását. Pálinkás atya visszaemlékezéseiben, úgy t ű n i k , szívesen gondol a z afrikai évekre, m é g akkor is, ha rengeteg m e g p r ó b á l t a t á s o n m e n t keresztül: a f e r t ő z ö t t vizek, a táplálkozási nehézségek, a maláriás fertőzés, a b i z o n y t a l a n éjszakai szálláshelyek, de a h o g y m o n d j a , m é g m i n d i g elviselhetőbb, m i n t P á p u a Ú j - G u i n e a hegyi t e r ü l e t é n dolg o z n i . O t t m i n d e n b ő v e b b e n v a n , m i n t A f r i k á b a n , de n y u g t a l a n a b b a k és hevesvérűbbek az e m b e r e k . G y a k r a n m á r n e m c s a k é v e n t e egyszer t a r t a n a k törzsi h á b o r ú t , h a n e m t ö b b s z ö r is, m e r t sérelmeiket r ö g t ö n orvosolni a k a r j á k . Ezeknek az öldökléseknek igen sok á r t a t l a n e m b e r is á l d o z a t á u l esik, olyanok, a k i k n e k s e m m i k ö z ü k sincs a törzsi h á b o r ú h o z . "Egy igen f o n t o s d á t u m a pápuaföldi missziós t e v é k e n y s é g e m idejéből - mesélte az a t y a - 1990. s z e p t e m b e r 24. H i t o k t a t ó i k ö r z e t e m h e z t a r t o z i k Ulga és Kulga település. A h i v a t á s t u d a t o m elszólít Togobából a m i s s z i ó s helyemről, m e r t a z időszaki l e l k i o k t a t á s t , m i n d e n h ó n a p u t o l s ó p é n t e k j é n , ezeken a h e l y e k e n t a r t o m . M e g k é r d e z t e m két e g y h á z i segítőmet, h o g y el m e r n e k - e kísérni az ú t r a , mivel m i n d -

DUPLÁN PÁLINKÁS NAP

O

k e t t e n a dzsika t ö r z s h ö z t a r t o z n a k és s e m m i k ö z ü k az Ulga és Kulga k ö z ö t t k i t ö r t háborúhoz. Végül is v á l l a l k o z t a k a kísérésre, a kis zárt S u z u k i terepjáró kocsival n e k i i n d u l t u n k a Tabugába v e z e t ő ú t n a k . N e m s o k á r a t a l á l k o z t u n k Ulga törzsi harcosokkal, szem ü g y r e v e t t e k , de t o v á b b e n g e d t e k szó nélkül. N e m úgy a kulgaiak, akik teljes harci díszben, t e t ő t ő l talpig b e m á z o l v a sárga agyaggal, k ö r b e z á r t á k a kocsinkat. N o h a t u d t á k , h o g y m i l y e n célból m e g y ü n k át a h a d s z í n t e r ü k ö n , mégis e l k e z d t e k kötekedni, fegyvereik t e l j e s kollekcióját s z o r o n g a t v a m i n d k é t k e z ü k b e n , l á n d z s á k , nyilak, pajzsok és a legveszélyesebb m o d e r n fegyverük: borotvaéles balta a z ö v ü k b e n . Ezek az e m b e r e k n e m ismerik a h a d i f o g o l y f o g a l m á t , akit l e d ö n t e n e k , a k á r m i l y e n sebesüléssel, a z t kegyetlenül f e l a p r í t j á k , akár disznóöléskor a s e r t é s t . Ezt a kegyetlen m ó d s z e r t m i n d k é t fél e l ő s z e r e t e t t e l a l k a l m a z z a , a mai n a p o n a z o n b a n fegyvers z ü n e t e t t a r t a n a k . Engem i s m e r n e k is s z e m é l y e s e n , t u d j á k , h o g y n e m vagyok a z ellenségük, e z é r t furcsállom, h o g y u t u n k a t állják. Igaz viszont, h o g y n e m ismerik a kocsim belsejében ülőket, és a z o k l e h e t n e k akár a z ellenségeik is. Ezek az én h i t o k t a t ó társaim, Pati és Kora, akik T o g o b á b a n l a k n a k és a dzsika t ö r z s tagjai. Szerencsére a Kulgák m o s t r o k o n s z e n v e z n e k a dzsikákkal, m e r t a z Ulgák a dzsika törzsieket is t á m a d á s s a l f e n y e g e t t é k meg. így t o v á b b e n g e d t e k . C s a k a m i n d e n h a t ó a m e g m o n d h a t ó j a , h o g y mi t ö r t é n t volna, ha először n e m k é r d e z n e k , h a n e m r ö g t ö n cselekednek. így s z e r e n c s é s e n m e g é r k e z t ü n k Tabugába, ahol a kis kápolna m ö g ö t t i e r d ő b e n megbújva két ö r e g ember és h a t a s s z o n y v á r a k o z o t t . Amíg ki n e m szálltunk, n e m m e r t e k e l ő j ö n n i , m e r t a harc kis h á z u k és ü l t e t v é n y ü k felégetésével k e z d ő d ö t t , és m o s t félnek m i n d e n t ő l és m i n d e n k i t ő l . O t t volt n e m messze a t e l k ü k végében a körzeti r e n d ő r á l l o m á s , azt is felégették, a r e n d ő r ö k t ő l elszedték a fegyvereiket és szélnek e r e s z t e t t é k őket. M é g ez volt a jobbik megoldás, m e r t a rendőrök sem szeretnek b e l e a v a t k o z n i a t ö r z s i v i t á k b a . H á t így a l a k u l n a k m a n a p s á g a z u n a l m a s n a k egyáltalán n e m n e v e z h e t ő n a p j a i m a pápuaföldi m i s s z i ó s telepen." U t ó s z ó k é n t m é g annyival s z e r e t n é m kiegészíteni a fenti t ö r t é n e t e t , h o g y Pálinkás a t y a kísérője, a dzsika törzsből s z á r m a z ó Pati n é v r o k o n o m , m e r t ő t is Ignácnak szólítják, m i n t e n g e m .

PÁPUAFÖLD

Ignatius

Pati,

a tue Ipa törzsi Kerua legidősebb

vezető, fia.

DUPLÁN PÁLINKÁS NAP O

A togobai

missziós

ebben a kerek

telepeit

házikóban

Balról

laktam.

Paulus, a missziós Pálinkás a hegyi törzsek

PÁPUAFÖLD

telep

István atya, vezetője

és

jobbra: dolgozója, Kerua, jómagam.

Mundogai

Paulus Noga, az idős

kaiga

törzsi ember a napi testmozgását mögött lévő kávé-bozótosban akképpen,

hogy az érett

lecsipegeti.

kávészemeket

és tisztítás

után a zsákba

pelik az országútra,

ahol

megjelennek

és vagy csereárut, a nyers

DUPLÁN PÁLINKÁS NAP O

kávéért.

szétterítik,

a kávé

fehér kávészemeket

időközönként

Gyerekei

lepedőn

hogy a naptól leváljon Forgatás

teljesíti,

így telik a napja.

pedig nagy műanyag

a háta

burka. megszáradt,

gyűjtik.

Leci-

meghatározott a

felvásárlók,

vagy pénzt

kaphatnak

A kaptak fa termésének homokkal keverve

ragadós,

formálható,

hasznosítanak.

fehér nedvével rögzítik ragadós,

gyurmaszerű

A homokkristály

képeknél

PÁPUAFÖLD

a fejdíszek

tartozékait.

anyag keletkezik, is ezt

amit

alkalmazzák.

Fűrészporral, sokoldalúan

Szívesen

nézegették

szóló, képes amelyeket

tudósításokat, megmutattam

nekik, a színes szaklapokban magazinokban.

DUPLÁN PÁLINKÁS NAP

a róluk

magyar és

Az igen gyakori trópusi esőzéstől a hegyoldalt borító laza talaj helyenként megcsúszik, és szemet nyit a külvilágra. Ezek a sárgán világító szemek egy idő múltán becsukódnak, eltűnnek, mert a párás meleg nagyon gyorsan újra zöldbe borítja a hegyoldalt. Ha a sűrű zöldben egy kis banánligetet fedezünk föl, ott embert is találunk és kunyhót is. Azok a kunyhók kevésbé rejtettek, amelyeknek a közvetlen közelében zöldségeskert létesült.

Még mindig a v e s z é l y Vigyázni az egészségre! / I mikor trópusi területre megyünk, nem szabad sohasem megfeledkeznünk arról, hogy a veszélyt E i n e r n mindig az ott élő vad törzsek, a ragadozó állatvilág, a mérgek vagy a kegyetlen időjárási viszonyok okozzák. A trópusi világban a gyorsan keletkező, ismeretlen vírusok és a nagy sebességgel szaporodó baktériumok a legveszélyesebbek. A bajt felismerni a kezdetén nagyon nehéz, még a vele foglalkozóknak is. Előrehaladott állapotban egyedül az ételbaktérium mutat felismerhető jeleket, mint például az elszíneződés, a kellemetlen szag vagy a penészfoltos felület. Ezek a jól észrevehető figyelmeztetések, amelyeket azonnal orvosolni kell, mert végzetes bajjal végződhet. Azonnal semmisítsük meg a fertőzött ételt, rögtön vegyünk be gyomorfertőtlenítőt és baktériumölő tablettát! Abban az esetben, ha nem tudjuk, hogy mitől kaptuk a bajt, csak gyomormorgolódást észlelünk vagy a későbbiekben gyomorgörcsök bántanak, egy-két szem antibiotikum tablettával segíthetünk. Ha nem tapasztalunk javulást, még egy adag gyógyszerrel próbálkozzunk, amivel másnapra jobban kell lennünk. Ha ez nem következne be, feltétlenül orvoshoz kell fordulnunk vagy kórházba kell eljutnunk. Sajnos ez nem mindenütt lehetséges, ezért nagyon ajánlom legalább az alapfogalmak ismeretét az egészségügy területén, mielőtt a trópusokra mennénk. Én sajnos végigkóstoltam szinte az összes létező és kellemetlen nyavalyát, távol az orvosi segítségtől, de a megfelelő alapképzésem megvolt, így ki tudtam védeni a halálos veszedelmeket, és most beszámolót tudok írni róluk, már csak azért is, hogy tanulság legyen az utókornak. Az alábbi történetem az 1990-es években esett meg Pápua Új-Guineában. Július 21-én az esti órákban megérkeztem a togobai missziós állomáshelyemre. Az állomás vezetője Pálinkás István atya, akit csak Pistának szólítok tekintettel régi jó barátságunkra. Mint mindig, most is meleg vacsorával várt és nem is akármivel, bableves füstölt csülökkel és csipetkével. Fejedelmi étek itt, a hegyekkel koszorúzott, kis pápua településen. Nagy megtiszteltetésnek vettem és jó étvággyal estem neki az ételnek, pláne a levesbe aprított cseresznyepaprika-karikáknak, amit nagyon szeretek és már több éve nem láttam. Nem győztem dicsérni a kuktát, a bennszülött Pauluszt és természetesen Pistát, aki irányította a munkálatokat. így fogyott el az utolsó cseppig a bableves, meg a hozzávalók. Nem gondolva és nem érezve semmi rosszat, nyugodtan aludtam reggelig. A közös reggelinél Pista nem evett, gyomorbántalmakra és hasmenésre panaszkodott. Én meg nem tudtam hozzászólni, mert tünetmentes voltam, így csak érdeklődtem, hogy miket evett tegnap. Csak amit én is, semmi többet, dehát nekem semmi bajom, így nem lehetett baj az étellel, akkor mitől? Hangzott a kérdés. Mindenesetre adtam egy szem Tetrán tablettát Pistának "ez majd rendbe hoz" jelszóval. Én még felkészültem a következő utamra, a hegy túlsó oldalán élő törzseket akartam meglátogatni. Benéztem a konyhába is, mit segíthetnék Paulusznak, aki éppen rizst főzött tükörtojással. Ez lesz az ebéd ma gyümölccsel. Nagyon jó, hangzott az elismerésem. Pistának még nem ajánlottam, mert neki koplalnia kell, majd csak holnap kaphat sós vízben főtt krumplit. Pista ezzel már fordult is vissza az irodájába dolgozni. A délutánt én is az írásaimmal akartam tölteni, de közbeszólt a gyomrom bizsergése. Csak nem én is nyögni fogok rövidesen1?- Egy óra múlva már erősödött a fájás, ez már nem vicc, magam is bekaptam a Tetránból. Aznap még jól voltam, de másnap reggel újra kezdődött, megint Tetrán, megint javuló érzés, Pista is hasonló mód. Mi a csuda lehet ez, valami baj lehetett a füstölt csülökkel vagy mással"? Dehát akármi okozta, a Tetrán eddig mindig rendbe hozott egy-két nap alatt, most meg már harmadnapja nem jutunk túl rajta. Ez valami más és nagyon erős fer-

MÉG MINDIG A VESZÉLY o

tőzés lehet, ha már ez a kitűnő Tetrán antibiotikum sem tud végezni vele, legalábbis három nap alatt nem. Az esti beszélgetésnél elmondtam Pistának a feltételezésemet a fertőzésre vonatkozóan, akkor derült ki, hogy Paulusznak az előző hetekben volt hasonló tünetű nyavalyája, legalább három hétig feküdt, és ez idő alatt csak valami teafélét ivott. A rokonsága már azt gyanította, hogy most hozott új feleséget a házhoz, és esetleg az hozta magával ezt a nyavalyát, megfertőzve Pauluszt meg bennünket is. Mindenesetre nagyon goromba fertőzés volt, a mai napig sem derült ki, hogy mi okozta, csak az azonnali laborvizsgálat tudta volna megmondani. A lényeg az, hogy egy hét elteltével mi is túljutottunk rajta. Most már a sóban-vízben főtt krumplin is túlvagyunk, és hétfőn reggel indulhatok a hegyi törzsekhez. Azt nem mondhatom, hogy duzzadó erővel vágtam az útnak, de sikerült feljutnom az első állomáshelyre, Kopokába, igaz, tetőtől talpig sárosan, mert közben elkapott a trópusi eső. A biztonság kedvéért sós vízben főtt kaukaót, azaz édesburgonyát vacsoráztam egy teával. Az éjszaka hűvös volt, hiszen körülbelül háromezer méter magasan volt a szálláshelyem, egy olyan kunyhóban, ahol nem tüzeltek. Reggel kitűnő érzéssel ébredtem, amihez talán a friss hegyi levegő is hozzájárult. Lukasz, a területet jól ismerő vezetőm és segítőm, már készen állt az indulásra a kunyhóm előtt. Felesége, Sabina hozta a reggelimet, ugyanaz volt, mint a vacsorám. Azután elindultunk, de egyórai gyaloglás után vissza kellett fordulnunk, mert olyan erővel zúdult a trópusi eső, hogy az agyagos hegyi ösvényen nemcsak nehéz, de veszélyes is lett volna a továbbhaladás, mert sok szakadék szabdalta hegyoldalon vezetett az út a túloldalra. Ilyenkor még a mezítlábas hegyi embereknek is nehéz járni, de megfigyeltem, hogy a szétálló lábuk ujjait úgy be tudják görbíteni, hogy a futócipő csúszásgátló szögeihez hasonlít, és ez segíti őket a kapaszkodásban. Ezen felbuzdulva én is újítottam, na nem vetkőztem mezítlábra, hanem Sydneyben beszereztem egy szöges, úgynevezett golfcipőt, és azzal próbálkoztam legközelebb. A köves, sziklás, füves vagy kemény talajon kitűnően lehet vele közlekedni, de az agyagos, sáros úton vele sem boldogultam, a szögek közé beragadt agyag éppoly veszélyessé vált, mint a bakancsom sima talpa. Az esőzés a hegyekben, ha megindul, nehezen akar megállni, már a fele úton voltunk visszafelé tartva, Kopoka előtt, mikor átváltott a lassú menetre, és permetezni kezdett. Ez már sokkal jobb, kibírhatóbb volt, már a kedvem is jobb lett. Vissza ugyan nem fordultunk, de ha már otthon kell tölteni a drága napot, akkor legyen az is hasznos. Azt gondoltam, hogy a sok étkezési, illetve koplalási gondok miatt, végre egy jó, magam főzte ebéddel lepem meg a gyomrom, meg a háziakat, elsősorban Lukaszt és Sabinát, de már tapasztalatból tudom, hogy nagy vendégsereg is lesz, meghívók nélkül is. Segítőmhöz, Lukaszhoz fordultam, mielőtt hazaérünk, valahol kellene vennünk egy pár csirkét az ebédhez. Csak bólintott a fejével és nem sokkal később már kanyart vettünk egy oldalösvénynek, ahol kutyák ugatása jelezte, hogy lakott területhez közeledünk. Egy bozótos megkerülésével elő is tűntek a földkupacok közé épített bambuszkunyhók. Az előhírnök házőrzők már az ajtóba csalták a bent lévőket. Lukasz feladata volt, hogy a csirkevásárt nyélbe üsse. Nem is tartott sokáig, mert az egyik asszonyság egy nejlonlepedőt terítve magára, határozott léptekkel megindult egy irányba, és kisvártatva két összekötözött lábú tyúkkal tért vissza. Ezek jók lesznek, kérdi Lukasz, hát nem mondom, már túlvannak a csirkekoron, de nem ellenkeztem. Jók hát, válaszoltam, és fizettem. Mert ugyebár, ha az ember csirkehúst akar enni a hegyekben, közel húszezer kilométerre az óhazától, ráadásul a kannibálok földjén, az legyen elégedett egy pár jó kövér tyúkkal és ne affektáljon, amíg ő eheti. Ehhez hasonló gondolatokkal tipegtem Lukasz után a csúszós hegyoldali ösvényen, míg végre sikeresen bekorcsolyáztunk Sabina kunyhójának előterébe, az asszony nagy derültségére, mert a dagonyázó disznók elegánsak lehettek hozzánk képest. A Lukasz kezében lévő tyúkokat

PÁPUAFÖLD

csak most vette észre, és rögtön rákezdett, hogy ezekkel mi legyen«! Majd én, Sabina, majd én megcsinálom magyaros csirkepörköltnek. Hát jó, ha mindenáron te akarod, de szívesen megcsinálom neked, csak menjetek lemosdani addig, amíg levágom őket. Jól van, Sabina, csak vágd le, de nem kell letollazni, majd a többit én megcsinálom, forró víz sem kell, köszönöm. Csóválta a fejét Sabina, érthetetlennek tartotta, hogy a magyaros csirkepaprikáshoz a tollak is kellenek, de sarkon fordult és elvitte a tyúkokat. Lukasz meg én elmentünk egy bádogtetős fészerhez, melynek sarkánál egy öreg vashordó fogta fel a lecsurgó esővizet. Kisgatyára vetkőzve, egy merítő tökhéj edénnyel locsoltuk egymást, míg emberi formánk vissza nem tért. A tisztálkodás megtörtént, száraz ruhát váltottam, és munkára készen jelentkeztem Sabinánál. Tényleg nem kell leforráznom a tyúkokat, kísérelte meg újrakérdezni Sabina. Tényleg nem, válaszoltam mosolyogva, majd nézd meg, hogyan csinálom. Meg is nézte, minden mozdulatomat figyelte. Arra nem is gondolt, hogy akár a nyulat vagy a fácánt, a tyúkot is meg lehet nyúzni, ez a módszer ismeretlen ezen a tájon. Tulajdonképpen én is csak pár éve alkalmazom, mióta szív problémával összeütközésbe kerültem az orvosokkal, és határozottan kitiltották a zsíros, bőrős húst az étrendemből, azóta a csirkét és pláne a tyúkot nyúznom kell. A hátizsákomból előszedtem a szükséges fűszereket, amelyeket a sydneyi otthonomból cipeltem idáig, valamint a margarint, olajat és az olasz, sodort, tojásos, száraz tésztát, amit Mount Hagenben vettem. A szükséges fűszerek: só, őrölt pirospaprika, fokhagyma, vöröshagyma, törött bors, paradicsom, csípős zöldpaprika a togobai missziós telep kertjéből kerültek ide. Mindezeket Sabina szemrevételezte, de nem kérdezett rá, valószínű, hogy ismeri. Kértem egy fazekat, mire hozott egy alumínium lavórt, már láttam használatban, a rizst főzte benne. De még jó, hogy ilyen is van, mert a hátizsákomban csak egyszemélyes kis serpenyő van, nagy étkeztetésre nem alkalmas. Mindenesetre lavórban még úgysem főztem, most legalább kipróbálom. A fészer alatti szabad tűzhelyet Lukasz szerkesztette kövekből, kitűnően működött, de meg kellett várnom, amíg jó parázs lesz és a fölé tettem fel a csirkét. Megint Sabina segítségére szorultam, mert a csigatészta kifőzéséhez még egy lavórra volt szükségem. Akadt még egy, valószínűleg már kiselejtezett, mert nagyon ütött, horpadt volt szegény, de ha nem lyukas, akkor még alkalmas a tészta kifőzésére. De ezt a kunyhón belüli saját tűzön kell elkészíteni, mert a kinti tűzön már nem fér el, Sabina örömmel vállalta, így legalább egyszerre készülünk el mind a kettővel. Ennek is elérkezett az ideje, az egész főzőcskézésből a legbonyolultabb munkát a tészta leszűrése jelentette, de azt is hamar megoldottam, őserdei módra egy nagy banánlevelet átszurkáltam, a két végét összefogva Lukasz kezébe nyomtam, és kész volt a szűrő. Az erős zöldpaprikát nem vágtam a pörköltbe, csak külön magamnak, mert nem tudom, hogy bírják-e enni az erőset. Az ebédkészítés, bármennyire hihetetlennek is tűnik, egy óra időt vett igénybe, az elfogyasztásához még kevesebb idő kellett. Nem szeretnék nagyképű lenni, tudom, hogy a fehér, terített asztalnál, szép étkészlettel tálalva még impozánsabb, még gusztusosabb lett volna ez a vacsora, de hogy sikerében nem lett volna nagyobb, abban is biztos vagyok. Nem volt szép tányérunk, szép evőeszközünk, de volt gusztusos, tiszta banánlevelünk, amit mindnyájan elfogadtunk tányér helyett és volt mindenkinek saját keze, rajta ujjakkal evőeszközként, igaz, azt nem tudom, mennyire volt tiszta, de saját száját mindenki úgy szolgálhatta ki, ahogyan akarta. Sikeremet elkönyveltem, de nem elégített ki, mert azóta is igyekszem újabb és újabb meglepetéseket vinni az életvitelükbe, hogy elviselhetővé tegyem számukra legalább a saját közelségemet, ha már a kultúránkat elviselhetetlennek tartják. A főzéstechnikával kapcsolatosan igyekeztem hangsúlyozni és meg is m u t a t t a m nekik, hogy az adott lehetőségekhez mérten igyekezzenek sterilen, mindent elmosva, leöblítve használni,

MÉG MINDIG A VESZÉLY o

mert a trópusokon igen nagy a fertőzésveszély. Tapasztalatból mondom, hogy ha megpróbálták utánam csinálni valamelyik ételt, akkor az elkészítés módját is átvették tőlem, eleve úgy végezték, ahogy tőlem látták. Az édes tésztás ételekből is tartottam bemutatót, azokból a nyersanyagokból, ami itt is megterem, ilyen például a szilvás gombóc. A völgyben lévő szatócsüzletből lisztet, cukrot, őrölt fahéjat, prézlit és olajat kell felhozni, a ringlóféle szilva és az édesburgonya pedig megterem a hegyen. Nem kellett sokat győzködnöm őket, hogy ez kitűnő étel a számukra. A főzési tudományom átadásának, amit szívesen tettem, sokat köszönhetek. Hacsak azt veszem, hogy szívesen segítettek mindenben, már nem jártam rosszul, de ennél többről van szó. A kunyhón belüli titkaikat féltve őrzik az idegen szemek elől. Nem szívesen beszélnek róla, még kevésbé mutatják, nem engednek a közelébe. Nekem pedig mindezt, akadályoztatás nélkül, hozzáférhetővé tették. Valóban éreztették velem, hogy közéjük fogadtak, mert ahogy Lukasz is mondotta, ilyet még nem tettek velük az én fajtámból. Ezt az észrevételt külön köszönöm Lukasznak. Gyermekkorom óta bennem van ez a nyitottság, érdeklődés az embertársaim iránt. Meggyőződésem, hogy csak így szabad az emberekhez közeledni, és az idegen népek megismerésében csak így lehet eredményt elérni. Persze ez nemcsak erre a területre érvényes. Hasonló véleményt fejtegettem már a Habub Szudán felett című könyvemben is, amiért egy szakbarbár kritikus nevetségesnek titulált, hogy miért kell egy Afrikakutató vadásznak annyi mindenhez értenie, mint ahogy én teszem. Amikor ötévenként sikerül hazai földre kerülnöm, minden előadásomon elmondom és hangsúlyozom, hogy aki ezekre a területekre merészkedik, az tegye félre a rangkórságát, ne különcködjön, mert nem fog eredményt elérni. Van bőven példa nemcsak az ausztrálok körében, de a pénzesebb amerikai mágnások körében is, hogy itt nem lehet nagyképűsködni, mert nagyon gyorsan eltüntetik a nekik nem tetsző személyt örökre. Abból a fajtából is akad bőven, a magyarok között is, akik diplomával, doktorátussal, sőt még akadémiai tagsággal is rendelkeznek, és valamilyen segítséggel eljutottak Port Moresbybe, ahol mint turistáknak bemutattak egy-két jellegzetes törzsi táncot, hogy kapjanak is valamit a pénzükért. Aztán ezek az emberek, hazájukba visszatérve, rangjuk és hatalmuk teljében jogot formálnak arra, hogy ezekről a természeti népekről nyilatkozzanak, ítéletet mondjanak róluk. Sőt még azokat is bírálják, akik ott élnek közöttük és nem a városi turistalátványosságból akarják megismerni őket, hanem a valóságban. Ezeket a szakbarbárokat aztán, akik legalább turistaként a téma közelébe kerültek, kinevezik szakértőnek. Visszatérve Kopokába, egy érdekes törzsi étkezési szertartáson vehettem részt, ahol láttam a „mumu"-kemencét, melyet a földbe ásva készítenek a férfiak. Annyiszor fél méter mély és háromnegyed méter átmérőjű gödröt ásnak, amennyiben a készítendő nyersanyag elfér, mert ez lehet akár tíz disznó is a hozzávaló körettel. Amikor elkészültek a gödrök, felmérik, hogy menynyi feltüzesített, folyami kő kell hozzá. Ezt a gyerekek begyűjtik, majd külön tűzhelyen feltüzesítik. A kiásott gödröket kibélelik banánlevelekkel, majd a tüzes kövekből leraknak egy sort, behasított karó segítségével. A kövekre fűszernövényt tesznek, majd a feldarabolt hús következik, erre jön a köretnek való, édesburgonya vagy főzőbanán, mindezeket betakarják a fűszernövényekkel és legfelülre ismét tüzes kövek kerülnek. Visszahajtogatják a banánleveleket úgy, hogy az egészet befedje, legvégül pedig a kiásott földdel lehetőleg légmentesen betakarják. Ennek úgy kell működnie, mint egy otthoni kuktának. Másfél óra elteltével kibontják, a felső takaró banánlevelek után még a kövek is lekerülnek. Szinte hihetetlen, a köretnek szánt banán és az édesburgonya, mint a sütőből előkerült sült krumpli, illatos és puha. A fűszernövényektől szaftos, ízessé vált hús szinte csalogatóan kínálja magát, hogy markolj bele és mint a középkori várurak idejében, két marokkal habzsold a finom falatokat. Ettem belőle nem egyszer és nem utoljára, mert semmi problémát nem okozott a gyomrom-

PÁPUAFÖLD

nak, és nekem ez a fontos. A fertőzési lehetőség így frissen szinte kizárt dolog, a másnaposat meg se próbálhattam, mert mindig elfogyott az utolsó falatig. Ezekről a nagy megmozdulásokról, törzsi ünnepeikről sem zártak ki, sőt még azt is megengedték, hogy videófelvételt készítsek róla. Az emberi magatartáson kívül még igen fontos az öltözködés is, lehetőleg ne legyen kihívó, én is igyekszem egyszerűen öltözködni: homokszínű nadrág, ing, térdharisnya, bakancs. Tornacipő nem alkalmas a területen való közlekedésre, pláne a hegyi ösvényeken. Az étkezésben is kerülni kell a különcködést, lehetőleg olyan ételeket kívánatos fogyasztani, amivel megkínálhatom a környezetemben lévőket. Ha erre nincsen mód, akkor előttük egyedül nem étkezem, mert ez csak ellenszenvet válthat ki, ami a továbbiakban csak bajt okozhat. A kísérőimnek vagy segítőimnek nem lehet más az étrendje, mint nekem. Ha rövid útra mentünk, tehát reggeltől délutánig és a főétkezésre visszatértünk a szálláshelyünkre, akkor csak szendvicseket csomagoltunk egyformán mindenkinek és ivóvizet. A vacsoránk is a közösből készült, vagy én, vagy főzni tudó bennszülött társam készítette el. Ha pedig olyan helyzet alakult ki, mint például a hegyifalu Kopokában, ahol megszálltam és Lukasz volt a segítőm, de felesége, Sabina az étkeztetőnk, akkor ő gazdálkodott a meglévő nyersanyaggal, készítette az útravalónkat és várt a meleg vacsorával, mikor megérkeztünk. De mindig frissen készült ennivalóval, mert Sabina is tudta, hogy milyen veszéllyel jár az állott étel a trópusokon. Azokról is kell szólnom, akik úgy gondolják, hogy egy hálózsákkal és üres zsebbel eljutnak idáig, majd csak lesz valahogy jelszóval. Ne tegyék, mert a biztonság megteremtéséhez ez kevés. Az itt élő törzsek, pláne a hegyi törzsek mindegyike tart a mi fajtánktól és joggal. Megnyerésükhöz kevés a szép szó, sőt még jobban félnek a bőbeszédűektől, kézzelfogható, mindannyiukat kielégítő tettekre várnak, amit ha nem kapnak meg, akkor jobb távol lenni tőlük, mint közéjük merészkedni. Ez vonatkozik minden ide látogatóra, de még fokozottabban a gyűjteni vagy életvitelüket tanulmányozni akarókra, akár hivatásos, akár autodidakta az illető. Beszéltünk a viselkedésről, az öltözködésről, az étkezésről, pár szót kell említenem a hegyi törzsek megközelítéséről. A hosszú évtizedek alatt kialakult bennem egy jónak ígérkező módszer. Mint ahogy a közmondás is figyelmeztet, ne rontsunk ajtóstul a házba. Lehetőleg azokkal kezdeni a barátkozást, akik a legérzékenyebbek az idegenekre: a gyerekekkel és az asszonyokkal. Valamilyen ajándékkal, kedveskedéssel kell kezdeni, például előzőleg megtanuljuk a köszönést az ő nyelvükön, indulásnak ez már nagyon jó. Kerülni kell a hangoskodást, kivált a számukra idegen nyelven, mert azzal elronthatunk mindent. Hadd említsek egy példát. Három európai férfiról van szó, akik megszokták az otthoni hangos beszédet, főleg társaságban és talán még a reggeli tömény ital is erősítette a hangjukat, valami kevert nyelven szólítottak meg itteni gyerekeket, akik nem értették őket. Erre még erőteljesebben folytatta a másik férfi, és még hadonászott is hozzá. Ez elég volt a két megrémült gyermeknek, hogy sírva rohanjon haza. Az otthon tartózkodó szülők már nem azt kérdezték az idegenektől, hogy miben segíthetnek, hanem dühösen elzavarták az egész társaságot. Ha már közel jutottunk a gyermekekhez és az asszonyokhoz, akkor a férfinép is szívesen segít. Természetesen ez nem megy egyik percről a másikra, előfordul, hogy több nap vagy hét is eltelik, de mindig a végcél a lényeges, mert eredményes munkát csakis így végezhetünk. Pénzzel sem mindig érhetünk célt, meggondolatlan magatartásunk is veszélyt hozhat reánk.

MÉG MINDIG A VESZÉLY o

A mumu készítése „kuktában"

minden

ünnepi készülődést A megásott kibélelik, köveket

PÁPUAFÖLD

a

gödröt majd

raknak

földalatti családnak jelent. banánlevéllel

feltüzesített alulra.

A tüzes kövekre

fűszernövé-

nyeket helyeznek,

majd

különféle húsokat,

aztán

köretként

taro,

édesburgonya

yam,

következik,

legfelülre pedig újra köveket, tesznek,

tüzes

banánlevelet végül

lezárják

az

földdel egészet.

MÉG MINDIG A VESZÉLY o

Másfél

órán át

hagyják

betakarva,

mialatt sül-fő

puhára minden

a földben,

ezt

személyesen bizonyíthatom. Már a is ünnepi jelent, a kezdetét.

PÁPUAFÖLD

kibontás perceket lakoma

Pápua Új-Guinea

országútjai

elég siralmasak,

a Goroka felé vezető útkanyarban, A kocsik olykor a folyóban

néhol életveszélyesek

ahol korlát

nélküli hídra kell

kötnek ki, és ott

MÉG MINDIG A VESZÉLY

is, mint

itt,

fordulni.

leparkolnak.

o

A kannibál is élni akar Ha másképp nem, a halottból gen, én is élni akarok, ezt kiáltotta üldözői felé az a chimbu fiatalember, akiről a / történetem szól. Pápua Új-Guinea középpontjában, a magas fennsíkon, a M o u n t Hagen - Wabag - Kent és Dika felé vezető út kereszteződésénél található egy kis hegyi falu, Togoba. N a g y o n elszigetelt település, egyedüli központja az u t a k találkozásánál kialakított kis piactér, átellenben a katolikus missziós teleppel és t e m p l o m m a l . A falu élete nagyjából e z e n a két helyen zajlik. A napi drog rágásán kívül, ami egy itteni fa bogyós termése, meg a dohányzáson kívül ritkán akad más szórakozása a piactéri lődörgőknek. Most azonban kivételes eset t ö r t é n t . Én akkor a missziós telepi kis h á z a m b a n tartózkodtam, és erős kiabálásra lettem figyelmes, a piac felől jött a zajongás. Kimentem a telep kerítéséig, hogy szemügyre vegyem a piacteret, ahol csoportba verődött férfiak, öklüket rázva, az erdő felé kiabáltak. Az okát később t u d t a m meg, a missziós telepi kerítés bal oldali bozótosában a bújócskát játszó gyerekek egy zsákot találtak, amelybe gyermekkar és -láb volt csomagolva. A megrémült gyerekek pánikba esve kezdtek üvölteni, mire a felnőttek, köztük a szülőkkel, o d a r o h a n t a k . Őket is meglepte a zsák tartalma, de már higgadtabban, az idősebbek nyugalmával csitították a gyermekeket, találgatták, kitől és hogyan kerülhetett ide a talált tárgy. Nem kellett nyomozói tehetség, hogy a zsák tartalmáról megállapítsák: ezek a testrészek nemrégen még a földben voltak. Rögtön m e n e s z t e t t e k egy pár fiatalt a temetőbe, hogy nézzenek körül. Közben az a bizonyos chimbu fiatalember megérezve a veszélyt, csendben eltűnt az erdőségben. A t e m e t ő b e szalajtott csapat visszatért, és szinte egyszerre mondták, hogy az egyik sír, a m e l y b e a pár napja elhunyt kislányt temették, üres. Az a kislány, amelyik lezuhant a szikláróR Igen, az. Ekkor nagy kiabálás tört ki, mert az még nem lett volna nagy baj, hogy valakit feldaraboltak vagy megettek, de az már gyalázat, hogy az ő törzsbelijükkel tették mindezt. Ezt csak idegen törzsbeli tehette, és itt csak egy idegen van: a c h i m b u fiatalember. Azonnal előkeríteni azt az embert, h a n g z o t t a parancs. Ekkor már elég nagy előnnyel hazafelé t a r t o t t a fiatalember. A felbőszült férfiak azonban utánaeredtek, de csak a tartomány h a t á r á n érték utol, és már csak rákiabálni tudtak. Ekkor h a n g z o t t el az a mondás, hogy én is élni akarok. Az üldözők kedvetlenül tértek vissza. A zavaros eseményekből nem sokat értettem, ezért megkerestem Keruát, a törzsi vezetőt, aki mindig készségesen segített, ha hozzáfordultam. H o g y a n került a faluba ez a fiatalember, és hogyan tehette meg, amit tettíFeleségnek valót keresett, ami természetes, hiszen fiatalember, és n e m vagyunk ellenséges viszonyban a chimbu törzzsel. Ez még a hét elején volt, p o n t o s a b b a n a keddi napon. Az estet a falubeliekkel töltötte, o t t hallhatta, hogy előző nap t e m e t t é k a baleset következtében e l h u n y t kislányt. A többit már nem nehéz kitalálni, kilopakodott a temetőbe, megkereste a friss sírt, kikaparta a testet és elrejtette valahol. Visszajött ide másnap, hogy elköszönjön a társaságtól, mondván, hogy máshová is elnéz asszonyt keresni, ezzel elterelte a gyanút magáról. Egy heti távollét után jött vissza ismét hozzánk, ez idő a l a t t fogyasztotta el a test nagy részét, a karját és a lábakat későbbre tartogatta a kerítés bokraiban. De ez borzasztó, amiket ez a chimbu fiatalember művelt, hiszen egy eltemetett halót-

PÁPUAFÖLD

tat kapart ki a földből, és azt ette, később megtalálták a maradványokat is. Hogy tehetett ilyet!- Miért t e t t e ! Kérdem én. Ehhez ismerni kell a kannibál emberek szervezetét, lelkivilágát, törzsi nevelését, amelyhez igazodniuk kell, nem lehet kilógni a sorból. A kannibál szervezete már annyira megszokta az emberhúst, hogy már csak azt kívánja, ha ezt nem kapja meg, akkor fáj a gyomra, hogy az elmúljon, akárhogyan is, de meg kell etetnie emberhússal, és ilyen esetben a friss halott is jó, csak legyen. A chimbu férfiak különösen hajlamosak az emberhús evésre, mert náluk még erősen tartják ezt az ősi hagyományt. A mi őseink is kannibálok voltak, m o n d j a Kerua, de a mi törzsünk felvette a kereszténység hitét, ami tiltja és bűnnek tartja ezt a cselekedetet. Mi már igyekszünk távol tartani m a g u n k a t mindentől, amit az egyház bűnnek tart, de persze nem lehetek ott minden kunyhóban, hogy ellenőrizzem, mit főznek, mit esznek. De mondd, amikor fent jársz a hegyekben és megkínálnak vacsorával, te biztosan tudod, hogy mit eszel! Hűha, Kerua, ezt komolyan m o n d o d ! A legkomolyabban. Hát biztos választ nem tudok rá adni, de remélem, hogy erre nem került sor, és a jövőben jobban vigyázok majd, hogy csak zöldséges ételt egyek.

A KANNIBÁL IS ÉLNI AKAR

Ol

Vérbosszúk H o s s z ú lejáratban

f

gy kedves meghívásnak ritkán mond nemet az ember, főként ha olyan személytől kapja, mint Szabó Imre atya, az északi Enga tartomány székhelye, Wabag város missziós központjának helyettes vezetőjétől, aki szintén tősgyökeres magyar ember. Körülbelül tíz évvel ezelőtt, az első pápuaföldi utam alkalmával a togobai missziós telepen, Pálinkás atyánál találkoztunk először, majd kétévenként ismétlődött, és most ő hívott meg az otthonába minket, Pistát és engem. A többnapos vendégségben igen sok témáról esett szó, amik többségében Szabó atya munkaköri feladatai. A vérbosszú az itteni törzseknél is kitartóan él, hogy mennyire kitartóan, azt az előző heti események is mutatják. Wabag városka külső területén van egy körzeti állami gimnázium, a Wakumare, mely az ott élő törzs és falu után kapta a nevét. A helybeli tanulók bejárnak, a távolabbiak bentlaknak a konviktus épületében. Az egyik hírneves törzsi vezetőnek a fia is bentlakóként végezte tanulmányait. Barátságos természete miatt szerették a tanárai és diáktársai. Ellenséges viszonyba nem került senkivel. Már az utolsó érettségiző évéhez ért, tizenhét éves fiatalemberként társaival már latolgatták, hogy ki milyen pályára megy a középiskola után. Nagyon tetszett neki a külügyi szolgálatot teljesítő diplomata munkája. Jófejű gyermek lévén, a tanárai is biztatták. Egy nap sétára indult a megszokott útvonalon, a közeli folyó partján, ahol egy vashíd ível át a túlpartra. A híd előtti útkanyar jobb oldalán sűrű banánültetvény van, s ahogy a sűrűbb részhez ért, egy hozzá hasonló korú fiú ugrott elő, kezében fejszével és lesújtott a diák fejére, majd ugyanabban az irányban el is tűnt. Szerencsétlen diáknak az életébe került ez a magányos séta, ledöbbentve tanárait, diáktársait. Ki tette és miérté Volt a kérdés hosszú ideig. Végül a hatósági nyomozás derített rá fényt, hogy a vérbosszú volt az indító ok, aminek az elkövetésére a fiatalember már régóta várt. Ötéves volt, amikor játszótársaival hazament az erdőből és megdöbbenve látta, hogy a szüleit megölték. Hosszú ideig nem tudta, hogy kik és miért tették, de titokban készült a bosszúra, míg végre húszévesen megtudta a szülei gyilkosának a nevét és azt is, hogy melyik törzs tagjai voltak az elkövetők. A diák szülei voltak a háttérben mint törzsi vezetők, ezért esett a bosszúálló választása az egyetlen fiukra, és teljesedett a régen óhajtott vérbosszú. Ezzel a bűnténnyel nem záródott le a vérbosszú, mert az elhalt fiú törzse egyetlen éjszaka felégette Wakumare házait, csak a gimnázium épülete maradt épségben. Azt a banánost, ahol a gyilkos rejtőzött, mind egy szálig kivágták. A fiatalember, aki a gyilkosságot elkövette, eltűnt a környékről, de keresik. Biztos, hogy nem lesz nyugodt élete. A megtorlásnak sem lesz soha vége, mert egyik követi a másikat., A következő eset szenvedő alanya egy wabag törzsi üzletember. A Mount Hägen felé vezető országúton haladt személykocsijával, amikor egy erdő melletti kanyarban megállásra kényszerítették, és ez végzetes lett számára. Az ellenséges törzshöz tartozót megölték. A következménye az lett, hogy a wabag törzs is kereste a lehetőséget, hogy mikor adhatja vissza. Jó pár hónap elteltével egy nagy olajtársaság Mount Hagenből üzemanyagot szállított az északi területre tartálykocsival, melynek pilótája a hageni törzshöz tartozott. Az út keresztül vezetett Wabag területén. Minden probléma nélkül le is szállította az üzemanyagot a megrendelőnek. Nem volt ilyen sima a visszaút. Általában az ilyen nagykocsis vezetők és főként a benzinszállítók nem állhatnak meg senkinek az úton, hacsak a rendőrség nem kötelezi őket. így történt most is, amikor elérte Wabag területét, minden akadály nélkül haladhatott a hazafelé vezető országúton. Váratlanul, már lakott területen, három fiatal kislány intett a vezetőnek, hogy vegye fel őket. A vezető rosszat sejtve csak fékezett, de amikor a lányok mellé ért, hirtelen gázt adott és továbbrobogott. Nagyon jól megérezte, hogy nem szabad megállnia, mert ahogy tovább-

PÁPUAFÖLD

robogott, a bokros részből bunkókkal felszerelt emberek ugráltak elő. Biztonságban azonban nem érezhette magát, mert tudta hogy a kudarcba nem nyugszanak bele, és üldözőbe veszik. Azt is tudta, hogy a várost elhagyva, még mindig folyik az útjavítás egy darabon, ahol megállásra kényszerül és ott beérhetik. Azt is tudta, hogy az útépítésen is wabag törzsiek dolgoznak. Gyorsan kellett határozni és még gyorsabban cselekedni, mivel fiatal korában már járt erre, így nagyjából ismerte a vidéket, az út bal oldalán levő nagy homokbuckának vezette a kocsit, ami valósággal belefúródott, így mozgásképtelenné vált, ő maga a jobb oldali erdőségben igyekezett eltűnni. Annyira jól időzítette az eltűnését, hogy az üldözői még csak nyomot sem találtak, hogy merre keressék. A hazavezető út két napjába került, de eredményes volt. Megérkezett Mount Hagenbe, a vállalati központba, és elmondta az esetet, amelyről közben már értesültek. A tartálykocsit hivatalos úton többhónapos késéssel, de visszahozták. Természetesen a wabagiak a kudarcba nem nyugodtak bele, addig mesterkedtek, amíg sikerült egy Mount Hagen-i fiatalembert foglyul ejteniük. Ennél az akciónál kapcsolódott be Szabó atya, mert a hageni missziós központ kérte a segítségét a keresztény hitre tért család gyermekének felkutatásában. Nem kis bátorságra volt szüksége Szabó atyának, hogy személyesen vállalja a fiatalember kiszabadítását a wabagi törzstől. Az első útja az ismert törzsi vezetőkhöz vezetett, akik segítettek neki eljutni a rejtekhelyekre. Sajnos a fiatalembert addigra rettenetesen megkínoztak és magtalanították. Szabó atya az emberi roncsot rögtön kórházba szállította. Az egészségét sikerült rendbe hozni, de nem tudták visszaadni a férfiasságát, ami itt a férfi és a törzs számára is a legfontosabb. Szabó atyának azon kívül, hogy kiadták a fiatalembert, nem volt szabad semmit látnia, hallania, mondania. A kormány a hatóságokkal igyekszik a maga módján és erejével békíteni a törzsek között, de nem mindig sikerül. Mint ahogy a Mount Hagen-i nagy felvonulási ünnepségen sem sikerült a törzsek Sing-Singjén 1991-ben, amikor véletlenül én is épp ott voltam. Általában minden év augusztusában a hageni felvonulási téren igen látványos seregszemlén mutatkoznak be a hegyvidéki törzsek színpompás táncosai. A többnapos rendezvénysorozaton az ország vezetőin kívül külhoni vendégek, előkelőségek is jelen vannak. Nekem is kedvezett a szerencse, mert előnyös helyre kaptam belépőt és filmezési lehetőséget. Ezen a díszbemutatón sajnos azt a terjedőben lévő törzsi szokást is bemutatták, hogyan nem illő egymást felaprítani. A felvonulást irányító rendezőségnek sikerült az ellenséges törzseket egymástól távol felvonultatni, de nem gondoltak a szünetre, amikoris az egymásra találásnak rögtön két halott és több sebesült lett a következménye. A szirénázó autók száguldozása növelte a zűrzavart. Rendőrség és katonaság zárta körül a teret, hogy rendet teremtsen, a helybeli lakosság pánikszerűen menekült. A felfordulás láttán az előkelőségek elhagyták a terepet, így fejeződött be a szépnek ígérkező 1991es Sing-Sing. El lehet képzelni, hogy mi lesz a következménye a Sing-Singen történteknek. Az a törzs, amelynek halált okoztak, nem marad adósa a másiknak, a haláleseteket csak vérbosszúval lehet jóvátenni. Három történetet közöltem, három különböző törzzsel kapcsolatban, és Pápua Új-Guineában több mint hétszáznegyven törzs él.

VÉRBOSSZÚK

Ol

Kerua koporsója Vidám fordulat # | z elmúlt évben történt, hogy a togobai kis hegyi faluban egy kunyhó hosszabb időre megüresedett. Az volt az oka, hogy a ház idős asszonya megbetegedett és kórházba kellett szállítani. Már több ízben meglátogatta a területi kórházat, de most rossz érzései voltak. Ezért elmenetele előtt megkérte a férjét, hogy a megtakarított pénzéből, a nyolcvan kinából fizesse be a temetését és a koporsója árát rendezze. A szerető férj, Rapol, könnyezve bólogatott, és megígérte, hogy eleget tesz a kérésének. Rapol ezek után bezárta a kunyhójuk ajtaját, és leköltözött a missziós telep vendégházába, hogy barátai körében lehessen. Ott várta a kórház értesítését a felesége haláláról, meg ott tudta intézni a temetéshez szükséges tennivalókat. Először a pappal, Pálinkás atyával beszélte meg, hogy mibe kerül a temetés, és rögtön rendezte is a szertartás árát, majd Keruánál megrendelte és ki is fizette a koporsót. így megnyugodva, hogy eleget tett a felesége kérésének, várta a kórház értesítését, hogy mikor mehet az elhunyt feleségét hazahozni a temetésre. Teltek a napok és a hetek, de az értesítés csak nem jött. Már türelmetlen volt Rapol és bement Pálinkás atya irodájába, hogy telefonon érdeklődje meg, mi van a feleségével. A kórház értetlenül fogadta a kérdést, mert a szóban forgó beteg egészségesen már régen távozott. Rapol körül hirtelen forogni kezdett a missziós telep, mert nem értette a helyzetet. Hogy is van ez? A haldokló felesége nem halt meg, hanem él és már régen otthon van? És ő erről mit sem tud? Kábultan, meg-megroggyanó térddel távozott az irodából, és elindult szótlanul a hazafelé vezető úton. Az otthoni kunyhójuk ajtaja zárva volt, ahogyan ő hagyta, tehát az asszony ide nem érkezett, akkor csak a családjához, a másik faluba mehetett. A másik falunak vette az irányt, bizony késő este lett, mire asszonyát meglelte. A rokonok és az egészséges, jó kedélyű feleség örömmel fogadta Rapolt, majd az éjszakát ott töltve, csak reggel indultak a togobai otthonukba. Togobaba érkezve egy kis rendezkedés után az asszony odaszólt az urának, most már itthon vagyok, visszaadhatod a nyolcvan kinát, amit rádbíztam az elmenetelemkor. Ez az, amit nem várt Rapol, hiszen a nyolcvan kinát már rég elköltötte, éppen azokra a dolgokra, amikre az asszony kérte annak idején. Az asszony megismételte, hová tetted a pénzem? Én? Nem tettem sehova, úgy cselekedtem, ahogy mondtad, a papnak meg a koporsósnak adtam oda. Akkor menj, és kérd vissza tőlük, mert még élek és nincs szükség temetésre. Jól van, mondta csendben Rapol, és elindult a missziós telep felé. Először Keruával beszélt, hogy az asszony visszakéri a pénzt, mert nem kell a koporsó. Ne bolondozz, Rapol, a pénzen én anyagot vettem és elkészítettem a megrendelt koporsót, ott van a garázsban, elviheted, ha most nem is, de kellhet később, a koporsó nem romlandó áru. Szegény Rapolnak nem volt mit tennie, továbbment a paphoz. Ott is elmondta mondókáját, de a pap sem tudott segíteni, mert a befizetett összeg már továbbment a hageni központba. Ha bármikor sor kerülne a temetésre, már nem kell érte fizetni. Mindezt Rapol megértette, de mégis letörve botorkált a hazavezető úton. Még be sem lépett a kunyhójuk ajtaján, az asszony máris rárivallt, hol a pénzem? Rapol csak azt magyarázta, amit Kerua meg a pap mondott, de a makacs asszonyt csak a pénz érdekelte. O nem halt meg és követeli vissza a pénzét, kiabálta Rapolnak. Annyira felhergelte magát, hogy felkapott egy tűzifát, és úgy vágta képen Rapolt, hogy az menten kiköpte két fogát. A későbbi pénzvisszaszerzési kísérlet sem járt sikerrel, szegény Rapol, két hiányzó foggal, azóta is bejár a missziós telepre és az elkészült koporsó a falnak támasztva a garázsban kezd antik színt felvenni. Még mindig Kerua koporsójánál maradva jegyeztem le az alábbi történetet, amelynek én is

PÁPUAFÖLD

szenvedő alanya voltam. Egy igen hosszú, az északi területen tett utazásról térhettem szerencsésen vissza repülővel a Mount Hagen-i togobai bázisomra, ahol nagy üdvrivalgással fogadtak, mert az előző napokban ugyanezen az útvonalon, a rossz látási viszonyok miatt a magas hegy oldalának ütközött egy repülőgép, és lezuhant. Azóta is keresik. így kétszeres öröm volt számomra ez a nap, nemcsak a szerencsés visszatérés miatt, de a munkám is eredményes volt a Sepik folyó völgyében. Még egy kis italt is tudtam vásárolni a repülőtéren, így örömömet megoszthattam a kedves hátbaveregetőimmel és Pista barátommal, azaz Pálinkás atyával. Nem akarok elkalandozni a repülőszerencsétlenségek témájában, itteni gyakoriságában, de való igaz, hogy évente követel áldozatot és mindig a nehéz látási viszonyok miatt. Ezért is kiemelten drága itt a repülőjegy, mert nem szívesen jönnek a pilóták erre a területre. Viszont a jól képzett pilótát meg kell fizetni, ezért a jegyárak is magasabbak, mint másutt. A szakemberek szerint nem lehet előre megmondani, hogy a szép időben felszálló gép a trópusi hegyvidéken melyik pillanatban képez annyi párát, hogy betakarja a területet, és nem lehet megtalálni a leszálló pályát. A missziós telepi kis kunyhómba vonultam, és nekiültem a gyűjtött néprajzi és természettudományi anyag katalogizálásának. Nem kis munka, mert a magammal hozott szakkönyvekben kikeresem a megfelelő latin nevet, a tárgyakat ellátom cédulákkal, nagy türelemmel és szakszerűen becsomagolom, ládába rakom, mire szállításra előkészítem, már a nap is elmúlt. Közös vacsorázásra felmegyek a parókia étkezőjébe, ilyenkor találkozom Pistával, a napi munkáról beszélgetünk. Esetenként a másnapi teendőket vagy a közös utunkat egyeztetjük, mint most is, hogy holnap reggel volna-e kedvem elmenni vele egy régen látott törzséhez a hegy túloldalára. A törzs tagjai a hívei közé tartoznak. Már régebben kellett volna mennie, de az útbaeső harcias dzsika törzsiek mindig megakadályozták. Hol az éppen dúló harcok miatt, hol segítőim nem tetszettek nekik, így vissza kellett fordulnom. Most nem jön velem egyik sem és ha pihenőnapjuk van a harcosoknak, akkor átengednek a területükön. A legnagyobb örömmel, természetes, hogy veled megyek, legalább megismerem a harcias dzsikákat. A reggeli készülődés nem tartott sokáig, a kis Suzuki terepjáró készen állt az indulásra. Nagyon ügyes jármű, az itteni keskeny hegyi utakon, a négy kerék meghajtással nélkülözhetetlen társa az embernek. Én csak a fényképezőgépet meg egy kis jegyzetfüzetet vettem magamhoz, Pistának nagyobb volt a csomagja, mert a szentmise celebrálásához sok mindenre van szükség. így vágtunk neki a dzsikák területén átvezető szűk hegyi útnak. Egy félórai kocsikázás után két dzsika harcos állta utunkat. Fegyverzetük nyíl és az övükben éles fémbalta, testük sárga agyaggal bekenve, teljes harci díszben. Mi baj van, szólt ki Pista a nyelvükön, azok nem válaszoltak, csak az autó hátsó részéhez mentek, és belestek a kocsi belsejébe. Valószínűleg Pista kísérőit kereshették, mert azokkal most nincsenek jó viszonyban. De Pista előrelátó volt, otthon hagyta őket, azért is szólt nekem, hogy mégse egyedül jöjjön erre az útra. A két harcos után még újabb harminc bújt elő a bozótosból, tetőtől talpig bemázolva és felfegyverezve. Na, mondom Pistának, ha ezek éhesek, akkor nincs szerencsénk, mert felfalnak bennünket szőröstül-bőröstül. Egy öblös hangú szólt hozzánk először, lehet, hogy a vezetőjük, kiszállásra szólított fel bennünket. Eleget tettünk a felszólításnak. Belestek, bekotortak mindenhova, talán fegyvert kerestek, mert más az ülés alá nemigen fért volna. Megint az öblös hang, hova megyünk és mikor térünk vissza. Pista készségesen felvilágosította, arról is tájékoztatta, hogy valószínűleg délután jövünk vissza. Jól van, mondta az öblös hang, tudjuk, hova mentek és miért, ismerünk mindkettőtöket, ugyanezen az úton gyertek vissza és még egy, rólunk nem beszélhettek, most pedig mehettek. Hát nem mondom, egy kis megkönnyebbülés jól jött, mindketten nagyokat nyelve vettük a friss levegőt, mert akárhogy is van, a törvényt, a bíráskodást, az ítéletet itt ők diktálják és a végrehajtás is a kezükben van. Külső hatalomnak nincs beleszólása. A hatalmi szervek mint rendőrség, katonaság, az ő embereikből áll, akik ismerik a törzsi törvényt, így azok sem mernek beleavatkozni. Az emberi élet még mindig olcsó ezen a tájon és nem tudom, kinek okoznánk gondot az esetleges

KERUA KOPORSÓJA

eltűnésünkkel. Ezért is jött a nagy lélegzetvétel. Csendes, kihalt területen poroszkálunk, szó szerint, mert az eredeti utat már rég benőtte a bozótos. így csak Pista érzékére volt bízva, hogy jó irányba megyünk-e. Senki földje ez a terület, a hosszú évek óta tartó harcok kihalt bozótossá varázsolták. Az első lakott terület kunyhóit csak kiégett, fekete, kormos gerendák jelzik, ezekről lehet tudni, hogy valaha emberlakta település volt, még az állatvilág is eltűnt a környékről. Tovább botorkálunk a képzelt úton, már legalább egy órája, mikor kutyaugatást hallunk, ez már jó jel, mert ahol kutya van, ott embernek is kell lennie. így is volt, kis idő múlva feltűnt a kutya és előjött a gazdája is, egy középkorú asszonyság, ő már integetve, mert tudta, hogy a motorzúgás csak a togobai pap kocsijától eredhet. A motorzúgásra máshonnét is jöttek, de csak asszonyok, körülbelül hatan voltak. Hol vannak a férfiak meg a gyerekek, kérdezte Pista. Az asszonyok egymás szavába vágva hadarták, hogy többet megöltek a dzsikák, de többségük a hegy túloldalára menekült, és a férfiak magukkal vitték a gyerekeket is. Csak ők maradtak itthon, hogy vigyázzanak az állatokra, a házra meg a termésre. Nehéz az életünk, panaszolja az idősebbik asszony, állandóan rettegésben élünk, hogy ha a férfiak hazamerészkednek, akkor elfogják őket, és szörnyű sors vár rájuk. Mi még csak megvagyunk itthon valahogy, de nem engednek a házon és telken kívül máshova, hogy ne vigyünk hírt meg ennivalót az embereknek. Rendben van, mondja Pista, akkor mi sem megyünk tovább, hanem itt mondok szentmisét a távollevőkért, hogy egészségben és békében térjenek haza. A dzsika törzsiekkel is beszélni fogok, és igyekszem jobb belátásra bírni a vezetőiket, vagy megtudni, hogy miért hajlandók békét kötni és az öldöklést befejezni. Ennek sikeréért fogok imádkozni. A helyeslő asszonyok segítségével, a Suzukiban hozott kellékekkel felkészült Pista a szabadtéri szentmiséhez, elkészítette az oltárt. Beszédjében igyekezett megnyugtatni az asszonyokat, ígérte, hogy a Mount Hagen-i püspöki hivatal segítségét fogja kérni, járjanak közbe a béke megteremtésében az egyházmegyéjük területén. A szemem sarkából észleltem, hogy mozgás van a térség bozótosában, figyeltek bennünket a dzsika harcosok, de nem zavartak meg. Ezt rögtön közöltem Pistával. Nyugtatott, hogy ne vegyek róla tudomást, menjek a kocsihoz, álljak a visszavezető út irányába, járassam a motort, az ajtókat is hagyjam nyitva, és úgy készüljek, hogy én vezetem a kocsit visszafelé. A visszapakolást hamar elvégeztük, elköszöntünk az asszonyoktól. Pista még annyit kérdezett, hogy legközelebb mit hozzunk magunkkal, mire van szükségükéFigyelő szemek kíséretében indítottam a Suzukit. Mivel a visszafelé vezető utat már ismertem, így nem tapogatóztam az utat keresve, hanem teljes gázzal előre. Vezetési technikám gyorsabb, mint a Pistáé, így hamar elértük a veszélyes zónát, ahol utunkat állták jövetelkor. Mivel senki nem volt még csak a közelben sem, így nem fékeztem a kocsi tempóját, és mondhatom, hazáig meg sem álltunk. Mikor bekanyarodtam a missziós telep udvarára, legalább húsz ember körbeállta a kocsinkat, látszott az öröm az arcukon, legfőképp Kerua örült, hogy épségben hazaértünk. Szidott először, hogy miért nem szóltunk, hová készülünk, mert lehetett volna komolyabb következménye is. A szomszédos dzsikák kiszámíthatatlanok és ennek az útnak a szomorú befejezéseként készíthette volna a két koporsót.

PÁPUAFÖLD

Kerua az ügyes

Pati, kezű

törzsi vezető

és

törvénybíró.

KERUA KOPORSOJA

Magyar család tragédiája Évenként lezuhan egy gép

f

gy budapesti magyar család Amerikában élő leszármazottairól van szó, akiket munkaviszonyuk több évre Pápua Új-Guineához kötött. A család megrázó történetét Appenzeller Salvius, negyven éve a Sepik területen dolgozó missziós atya mesélte el. 1968 karácsony és újév között történt. Az amerikai Newman család feje Közép-Pápua hegyvidékén teljesített fontos hivatali megbízatást. Amikor csak tehették a családtagok, hazautaztak Amerikába. 1968-ban azonban, amikor elérkezett a nagy év végi pihenő, úgy döntött a családfő, hogy egy másik baráti család meghívásának tesznek eleget és a karácsonyt fent Észak-Új-Guineában, Djajapurában töltik. A hegyi terület missziós telepének közelében volt a rövidtávú repülőtér, ahol a kis gépek lefel szállhattak, átlagban négy-ötszemélyesek. Nekik sem került nagyobb, annak dacára, hogy heten voltak, de mivel kicsik a gyermekek és a szülők sem nagy termetűek, így az ötszemélyes gépben elfértek, igaz, csak úgy, hogy a tízéves Paul az ülések háta mögötti csomagtérben kapott helyet. A pilóta minden nehézség nélkül felemelkedett a rövidre szabott kifutóról és irányba állította a kisgép orrát. Djajapuráig csak egyszer kívánta megszakítani az utat üzemanyag vétele miatt, de az már nagyobb és könnyebb reptér, mint ahonnét elindultak. A látási viszonyokkal sem volt semmi probléma, szép idő ígérkezett annak ellenére, hogy felhőfoltok borították az eget, de ez megszokott látvány egész éven át Pápua Új-Guinea szigetvilágában. Még az időnkénti villámlások sem jelentenek feltétlenül rosszat. Csak egy dologgal nem számolt a pilóta, hogy az előző napi esőzéstől keletkezett reggeli pára valamilyen oknál fogva nem tudott magasabbra emelkedni úgy, mint máskor, és éppen a gép útvonalát és látómezejét takarta. Még abban reménykedett, hogy hamarosan kijut belőle, de reménye szertefoszlott, mikor még sűrűbb felhőkbe került, és rádöbbent, hogy vakon kell vezetnie, hiszen mindkét oldalát négyezer méteres hegyoldalak takarják. Rögtön kérte rádión az irányítási segítséget, az egyre sűrűsödő villámlások azonban nagyon zavarták. A megadott koordináták szerint vezette gépét, de egyre sötétebb foltok kerültek a gép előterébe, s attól tartva, hogy sziklafalnak ütközik, elfordította a gépet. így lavírozott már jó ideje, mikor egy egészen sötét felhőbe keveredett, és végképp elvesztette a gép irányíthatóságát. A rádió egyfolytában recsegett, semmi érthető szót nem tudtak kivenni, a szülők is megrémülve vették tudomásul tragikus helyzetüket, a remegő gyerekek is csak a szülőket figyelték. Paul szólalt meg elsőnek, apu szálljunk már le, mondta szinte követelően, jól van, fiam, leszállunk, csak maradj csendben, ne zavard a pilóta bácsit. Ez volt az utolsó beszélgetés az apa és a kis Paul között, mert a következő pillanatban egy nagy csattanással a hegyoldalnak ütközve, szárnyaszegetten csapódtak egy nagy fa törzsének. A gép kettétört, hátsó fele egy bozótosban landolt, az első rész üzemanyagtartálya felrobbant, pillanatok alatt tűztengerré változtatta a nagy fa környékét. A kis Paul, a távolabbi hátsó farokrészben, aránylag sértetlenül nézhette végig szülei és testvérhúgai tűzhalálát. De nemcsak ő, hanem a környékben lakó kannibál törzs néhány tagja is láthatta az égből pottyanó tűzmadarat, amiben mindenki elégett, csak a kis Paul nem, és ennek olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy magukkal vitték a főnöki kunyhóba. A törzs varázslója is égi jelnek vette az életben maradt gyermeket, és javasolta, hogy meg kell tartani a törzs védelmezőjeként. Ennek megfelelően a törzs festő embere a törzsi szokásnak megfelelően beszínezte a gyermek testét, arcát és haját. Ettől a perctől kezdve a kis Paul mint törzsi istenségi ranggal felruházott személy járkálhatott közöttük. Mindenben a kedvét keresték és elhalmozták a legfinomabb falatokkal.

PÁPUAFÖLD

Időközben eltelt egy pár hónap, ez idő alatt több kereső expedíció is, amely az eltűnt család után kutatott, dolgavégezetlenül tért vissza. Már feladták a reményt, hogy a nyomukra bukkannak, amikor egy ausztrál helikopter jelentésében repülőgéproncsok felfedezése szerepelt egy hegyvidéki erdőségben. Meg is találták a roncsmaradványokat a jelzett területen, de sem a kiégett, sem az épségben maradt farokrészben emberre utaló nyomokat nem találtak. A roncsolt gép maradványaiból a szakértő megállapította, hogy földközelben történhetett a baleset és talán túlélők is maradhattak, ezért jó volna az itt élő törzseket megkeresni, hátha többet tudnának mondani. Az elgondolást tett követte, és a terület átfésülése közben el is jutottak ahhoz a törzshöz, amelyik az életben maradt gyermeket magához vette. A meztelen, festett testű gyermek felismerte a közeledő fehér emberekben édesapja közeli munkatársát és barátját, nevén szólítva ölelte át őket. A bennszülöttek mindvégig nem viselkedtek ellenségesen és mikor tudtukra adták, hogy a gyermeket magukkal viszik, beleegyeztek, sőt az útra ellátták étellel, itallal bőségesen az egész társaságot. Csak egyről nem voltak hajlandók nyilatkozni, hogy mi történt a tűzhalált szenvedett többi családtaggal. Csak feltevés, hogy eltemették, vagy kannibál törzs lévén, esetleg mást tettek velük. Mindenesetre a megőrzött gyermek szerencsét hozott a törzs számára, mert igen sok ajándékot és jutalmat kaptak az évek alatt. A kis Paul így került vissza az Amerikában élő rokonság körébe.

MAGYAR CSALÁD TRAGÉDIÁJA

Magyar m i s s z i ó s o k Pápua Új-Guineában Heten voltak

H

eten voltak, már csak múlt időben, mert ottjártamkor a nyolcvanas éveiket taposták és többségük már nem élt. Előrebocsátom, hogy e rövid írásomban csak ízelítőt tudok adni az átfogó missziós életből. Ahhoz, hogy minden tevékenységükről részletes beszámolót írjak, hogy örömteli eredményeiket felsoroljam, hogy küzdelmes kudarcaikról is számot adjak, egy vastag könyv is kevés lenne. Pápua Új-Guineában ma még minden lehetséges a vadon élő hegyi törzsek között, eredmény és kudarc egyaránt. A zegzugos hegyvidék, a trópusi őserdők sűrűjében megbúvó települések őslakói még eléggé elmaradott formában élnek. Nemcsak az arra vetődő idegenekkel szemben bizalmatlanok, de saját fajtájuk szomszédos törzsével is kegyetlenek tudnak lenni. A nagyvilág forrongásaiból sok minden - főleg rossz - eljut hozzájuk is, az egyes törzsek közti feszültség félelmetesen emlékeztet az úgynevezett kultúrvilág kegyetlenségeire. Ebből kijut az elszórtan élő törzseknek, és kijut a városokba költözötteknek egyaránt. Pápua Új-Guinea csodálatosan szép ország, európai hasonlóságot keresve Svájc jut eszünkbe. Népének kevés munkával sem kell éheznie, mert egyenlítői területe hatalmas és felületét termékeny őserdők borítják, ahol minden élőlény megtalálhatja az élet fenntartásához szükséges eledelt. Lakói ezek szerint békességben élhetnének és a legboldogabb szigete lehetne földünknek, de a gonoszság befészkelte magát közéjük, és az nem szívleli a békét. Ha nincs baj, szereznek maguknak, és egymásnak esnek, megcsonkítják társaikat, feldúlják otthonaikat és tűz martalékává tesznek falvakat. Hogy az asszonynép se maradjon ki a test csonkításából, akár a gyászuk jeléül, akár tehetetlen dühükben, jogos vagy jogtalan sérelemből a borotvaéles bozótvágókéssel egyetlen suhintással lecsapja az ujját vagy ujjait. De nem ismeretlen körükben az öngyilkosság sem. A méregkeverők ugyancsak működnek, módszereiknek se szeri, se száma. A togobai missziós telepen is segédkezik egy közeli kunyhó ügyes kezű férfija, Paulusz, aki megelégedett a keresztényi hit szerinti egy feleséggel. Egy napon Paulusz hazatértekor feleségét halva találta, erős méreg végzett vele. Ugyanígy végeztek az "ismeretlen hatalmak" egy kisleányka szüleivel, aki a játszótársától hazatérve élettelenül találta szeretett szüleit. A közös tragédia, a közös bánat összehozta a két egyedül maradottat, és Paulusz örökbe fogadta a kis árva Annit, aki azóta már nagy hölggyé válva férjhez ment és unokákkal örvendeztette meg Pauluszt. Az ilyen körülmények között dolgozó missziósok élete ma még nincs biztonságban, mert a bennszülöttek törzsi törvényei, belső világuk parancsai még mindig igen erősek, és ezek irányítják cselekedeteiket, ezek alapján hajtanak végre a világi törvényeket semmibe vevő, súlyos bűntényeket. Mégis vannak, akik nem törődve a veszéllyel, a nehéz körülményekkel, hivatásukul választják a missziós életet, hogy erejükből és hitükből iskolákat, templomokat, kórházakat építsenek, még ha primitív eszközökkel is, azoknak a felettébb rászoruló embereknek, akiket az ősök szelleme, a misztikumok világa már nem elégít ki. Láttam útjaimon, hogyan szaporodnak ezek a kunyhók a trópusi őserdőkben, a járhatatlan hegyoldalakban, Afrikától Amerikáig, Ausztráliától az óceániai szigetvilágig, hogy egy reálisabb és könnyebben elérhető életet teremtsenek a mérgek és szellemek világában élőknek. Ezért tisztelettel és elismeréssel gondolok minden missziós pap és nővér tevékenységére, akiket útjaimon megismertem. Pápua Új-Guinea területén bár sok felekezeti misszió működik, de eredményességgel nem sok dicsekedhet. A legeredményesebben a katolikus, a protestáns, a lutheránus missziók működnek. De van baptista, szombatista, sőt az ázsiai Buddhát követő misszió is. Örvendetes volt számomra, hogy az eredményesen dolgozó missziók között honfitársaim kiemelkedő munkásságát ismerhettem meg. Igazolva láttam a magyar ember tehetségét, sokoldalúságát, akaraterejét és legfőképpen

PÁPUAFÖLD

azt a hitet, amely nélkül nincsen eredmény. Ezek a jól működő missziós telepek hat magyar származású pappal és egy ugyancsak magyar missziós nővérrel dicsekedhetnek. Külön említést érdemel az a magyar ember, aki az északi Madang tartomány Alexishafen missziós telep postahivatalát vezeti: Kerekes István. Négy magyar missziós pap végzi hivatását a Sepik tartomány Wewak körzeti misszióban: Végvári János, Tóth István, Oláh Béla és Savius Appenzeller, akinek ugyan idegen hangzású a neve, de édesanyja magyar és magyarul beszél, ír, olvas, a mai napig is levelezünk egymással magyarul. Az Enga tartomány Wabag székhelyén működik Szabó Imre missziós pap, a tartományi püspök helyettesi beosztásában. Tőle délnek a hegyi törzsek között tevékenykedik Pálinkás István missziós pap, a Togoba missziós telep vezetője, Mount Hägen székhellyel. A hetedik magyar egy missziós nővér, aki 1943-ban mártírhalált halt: Molnár Mária. Az északi Manus-szigeten (az Admiralitás-szigetek legnagyobbika) tevékenykedett mint egészségügyi nővér. A gyilkos és értelmetlen világháború végzett vele és munkatársaival. Erről külön fejezetben írok bővebben. A missziós munka földünkön nagyon régi keletű. A magyar missziósokról már Szent István királyunk uralkodása idején írtak. A dominikánus rend főnöksége az 1221-es évben megbízta a magyarországi Pál barátot, hogy több magyar rendtársával missziós küldetést végezzen a kunok pogány országában. A magyar hittérítők el is indultak és eljutottak a Dnyeper folyó mentén a cserkászi kun településig, de missziós küldetésüket nem tudták akkor elkezdeni, mert a vezető Pál barátot többedmagával a kunok megölték, a többit pedig fogságba hurcolták. Ezek a fogságba kerültek kezdték el a térítő munkát és egy évtized elteltével már püspökségi központot létesítettek a délmoldvai Milkóban. Ettől kezdve már nagy léptekkel haladt a kun nemzetség kereszténnyé válása. Pápua Új-Guineában a missziós tevékenységről szóló feljegyzések az 1315-ös évet jelzik első próbálkozásként. De maradandóbb bizonyítékok csak az 1600-as évektől maradtak, és a holland missziósok nevéhez kapcsolódnak. 1836-ban indult el a lutheránus (evangélikus) misszió, míg az angolok csak 1864-től kapcsolódtak a hittérítő munkába. A missziós munkának mindig megvoltak az áldozatai, a legtöbb misszionáriusnak hősies a története, de volt olyan is, aki szerencsétlenségéért csak könnyelműségét okolhatja. Mindkettőből adok példát, amik itt, a Pápuaföldön történtek. A hősi eset 1945-ben a japánok elleni harcban történt. Egy fiatal, 33 éves missziós pap, Pita Torot atya védelmére kelt a bennszülötteknek, mert durván bántalmazták őket a japán katonák. Őt is elhurcolták, megkínozták, majd a végén megölték. Ez mártírhalál volt. Nem mondható el ugyanez egy másik missziós papnak a tevékenységéről, aki egy fiatal rendtársának a halálát okozta a meggondolatlan könnyelműségével. Történt ugyanis, hogy a Mount Hagen-i missziós központ nagy pompával készült az 1934-es karácsonyi és újévi ünnepségre. Ehhez mindenképp jó lett volna egy szokásos ünnepi malacpecsenye, ami a misszióstelepen nem létezett. De volt egy német missziós pap, Van Bear atya, aki a szülői háztól öröklött vadászszenvedélyt meg egy sörétes vadászpuskát hozott magával. Tervét csak a szintén német rendtársával, Morschheuserrel közölte és azt meglepetésként fogja kezelni, hogy az újévi malacpecsenye az ünnepi asztalon lesz. Tetszett a terv a rendtársának is, aki úgy döntött, hogy erre a vadászútra elkíséri Beart. Elérkezett a nagy nap és korán reggel elindultak a nagy erdőbe, hogy a tervüket végrehajtsák. Nem is kellett sokat cserkelni, máris puskacső elé került egy formás kis disznó és egy kazuár madár. A nagy vadászszerencse remekül alakult, a szokásos gratuláció sem maradt el, most már csak a hazacipelés lesz a gond, na meg az elkészítés hogyanja. Elégedetten kötözték a zsákmányt egy bambuszrúdra és tréfálkozva indultak a hazavezető útnak, vállukon a zsákmánnyal. Csak egyről feledkeztek meg, hogy a bokrok és fák takarásában mindenütt figyelő szemek kísérték tevékenységüket, és amikor visszaindultak a megszerzett vadakkal, több irányból is kirepültek a halált hozó nyílvesszők, és bekövetkezett a tragédia. Annak kellett meghalnia, akinek

MAGYAR MISSZIÓSOK PÁPUA ÚJ-GUINEÁBAN

nem sok köze volt a vadászathoz. A tragédiát okozó vadász is megsebesült, de visszajutott a missziós telepre, ahol meggyógyították. De társa örök emlékeztetőül már csak a sírhantjával vehetett részt az óév búcsúztatásán. Hogy mennyire féltett kincse a Pápua Új-Guinea-i törzseknek az életet adó erdőségük vadállománya, legfőképp pedig a szent állatként tisztelt disznó és a kazuár, a nagy testű futómadár, az előbbi történet az intő példa. A misszionáriusok nagyon sok mindenben egységesek, de számtalan dologban különböznek egymástól, nemcsak felekezeti, de emberi magatartás szempontjából is. Nem egy missziós vesztette életét azért, mert nem tudta magát kellőképen arra a szintre hangolni, amelyen ezek a természeti népek több ezer éve élnek. Az ilyen típusú emberek jobb ha elkerülik ezeket a népeket és nem akarnak hittérítő missziót végezni közöttük, mert csak ártanak az eszmének, maguknak és a többi, jó munkát végző missziósnak. Az Australian Sunday Telegraph is közölt egy megrázó hírt egy misszionárius és családja pápuaföldi tragédiájáról. Ez a felekezeti pap úgy gondolta egy napon, hogy felhagy a kultúrvilági tevékenységével, és megpróbálja hitét egy kannibál hírében álló törzsnek átadni. Minden előzetes felkészülés nélkül nekivágott terve megvalósításának. Idáig rendben is volna, de az már kevésbé, hogy népes családját is magával vitte erre a veszélyes útra. Már Port Moresbyben figyelmeztette a rendőrség főnöke, Bob Cole és Jack Caroll felügyelő, hogy nem ajánlatos arra a területre mennie hittérítőinek, főleg nem a feleségének és leányainak (három lánya volt a papnak). A szakemberek figyelmeztetését ugyan meghallgatta a pap, de nem tett le szándékáról, és elindult a veszélyes területre a családjával együtt. Ennyi a hír róluk, nem több, nem kevesebb. Évek múltán keresésükre indultak a hivatalos szervek, és csak annyit tudtak jelenteni, hogy eltűntek nyomtalanul. A missziós tevékenységre induló pap felelőtlensége és meggondolatlansága az életébe került és a családja életébe. Ezeket a nem magyar, de a missziós tevékenységgel kapcsolatos történeteket azért írtam le, hogy átfogóbb képet tudjunk alkotni a missziós papok nem veszélytelen munkájáról. Az én szerény megítélésem szerint nemcsak az ide kerülő papok végeznek vagy végezhetnek missziós tevékenységet, de minden olyan ember, felekezeti hovatartozás nélkül, aki kiemelkedő vagy különleges munkát hajt végre a köz javára, és azzal növeli szülőhazája hírnevét. Erre a nagyon nehéz területre, Pápua Új-Guineába az elmúlt században több olyan magyar is eljutott, akiről nyugodtan írhatom, hogy missziós tevékenységet végzett. Elsőként említem Fenichel Sámuel nevét, aki az erdélyi Nagyenyeden 1868-ban született. 1891ben érkezett Új-Guinea szigeten Bongu falu körzetébe gyűjtőmunkát végezni, és tizennégy hónap elteltével, alig lépte túl 24. évét, kegyetlen trópusi betegség végzett vele 1898. március 12-én. A Stephansort nevű kis falu temetőjében van a nevével megjelölt sírja. Biró Lajos a szilágysági Tasnádon született 1856-ban. Két évvel Fenichel halála után, 1896-ban érkezett Új-Guniea Madang körzetébe, ahol 1902-ig végzett gyűjtőmunkát. Öt évig tevékenykedett, miközben maláriás betegséggel küszködött, de igen értékes anyagot sikerült ezen időszak alatt hazajuttatnia a budapesti Nemzeti Múzeumnak. Dr. Szent-Ivány József, aki 1910-ben Budapesten született elsősorban entomologusként (bogártan), de főleg a lepkék gyűjtőjeként vált hírnevessé az Óceánia területén. 1954-től Pápua ÚjGuineában tizenkét évet dolgozott a Hawaii Bishop Múzeum megbízásából és ott látható a több mint százezer darabból álló bogár- és lepkegyűjteménye. Tudományos munkásságának dokumentumai, kéziratai hazakerültek szülőhazájába, a Természettudományi Múzeum könyvtárába Szent Ivány József felesége, Lakatos Mária adományaként. Dr. Szent-Ivány József 1988-ban hetvennyolc évesen Ausztráliában Adelaide városban hunyt el, és ott is van eltemetve. Meg kell említenem azokat a magyar származású személyeket, akikről pápuaföldi útjaim során szereztem tudomást és tevékenységük küldetésnek tekinthető. Földi János Róbert az Austral Police Department tagjaként került kiküldetésbe 1952-ben a Pápua Új-Guineahoz tartozó Új-Britannia szigetre, Rabaul körzet vezetőjeként. Azzal a nehéz feladattal bízták meg, hogy próbálja meg egy

PÁPUAFÖLD

igen értékes, de még 1904-ben az akkori német megszállók által büntetésből szétszórt törzs újraegyesítését és megbékítését. Megbízatása sikerrel járt, és 1953-ban létrehozta a Bainings Tolai néven azóta közismertté vált törzset. Kevésbé volt sikeres a másik magyar munkája, aki a Pápua Új-Guinea egyik legtávolabbi részén, az északi Sepik folyótól nyugatra lévő Telefomin ellenőrző bázisra kapta a kiküldetését a határterület ellenőrzésére. Szarka Leó Gellért igen régi magyar család leszármazottja. Bevezetőül el kell mondanom róla, hogy nagyapja, Szarka László Szabolcs megyében született és lakott az 1800as években. A hétgyermekes, földbirtokos nagycsaládból három fiú a híres Kállai huszárezredben szolgált és részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban. Ezért fekete listára kerültek és a felelősségre vonás elől külföldre menekültek, majd 1852-ben Ausztráliában telepedtek le. Itt széjjelszóródtak és családot alapítottak, közülük egyiknek a fia volt Gellért, aki katonai pályára ment, és ő került parancsnoki beosztásban Pápua Új-Guineaba. Wewak város központi parancsnokságán jelentkezett először, ott kapta az utasítást, hogy tizennyolc főnyi emberével Telefominbe induljon. Arról azonban nem volt tudomása, hogy ahova készül, ott az őslakók évek óta ellenségesen viszonyulnak az odaérkező idegen hatalmi emberekhez. A bennszülöttek csak annyit tudtak és értettek a nagyvilágból, hogy amióta fehér emberek érkeznek az ő területükre, egyre nehezebbé válik a szabad életük. Szarka Gellért elindult csapatával a megbízatása teljesítésére. Abban az évben töltötte be a harmincadik életévét, még fiatal volt, tele lelkesedéssel, és fel sem merült benne, hogy ez lesz élete utolsó útja. A jól megszervezett támadás váratlanul és hátulról érte a csapatot, az élesre csiszolt kőbalták rövid idő alatt elvégezték szörnyű tettüket. A csapat valamennyi tagját lefejezték, csak a csomaghordókból menekült meg kettő, ők vitték hírül a történteket. Wewak nagy létszámú büntető expedíciót küldött a területre, akik harmincöt bennszülött fogollyal tértek vissza. A katonai bíróság az erőszakos gyilkosság tettében mind a harmincöt vádlottat bűnösnek találta, közülük nyolc vezető személyt halálra, a többit tíz év börtönre ítélt. Ezek a bennszülöttek még abban az ősi, zárt világban éltek, ahol ők szabták meg a törvényeket és csak a saját törvényeiknek engedelmeskedtek, arra nem gondoltak, hogy őket is felelősségre lehet vonni. így végződött a Szarka Gellértről szóló megrázó történet. Még a családról annyit, hogy a hét testvérből egy leány is hírnevet szerzett mint festőművész, Canberra parlamentjében két festménye is díszíti a falat Szarka Mira néven. Ezúton mondok köszönetet a Sydneyben élő Szarka Miklós barátomnak önzetlen segítségéért a család jobb megismerésében. Farkas Pál, a kapucinus rend tagja, a Pápua Új-Guinea-i Tagariban teljesített szolgálatot három társával, akik közül egy mérnöki diplomával rendelkezett. Azt a feladatot kapták 1956-ban, hogy a Tari repülőtérhez építtessenek utat és a Tagari folyóra átívelő fémhidat. Sikeres munkájukért magas állami kitüntetésben részesültek. 1954-ben egy ismeretlen halálos betegség tizedelte Pápua Új-Guinea hegyvidéki kannibál törzseit, főleg a nőket és a gyermekeket. A kórt helyi nyelven csak kurunak (nevető halálnak) nevezték. 1956ban dr. V. Zigas tanulmányozta első ízben ezt a furcsa és ismeretlen betegséget, majd átadta addigi eredményeit az odahelyezett új orvosnak, a magyar származású dr. D. C. Gajduseknek, aki nagy lendülettel fogott a titokzatos halálok felderítéséhez. Munkásságát siker koronázta, mert eredményes felfedezést tett a kórokozó felismerésében és a további halálesetek megakadályozásában. Ezért 1976-ban Nobel-díjjal jutalmazták. Ezek után a titokzatos nevető halál többet nem szedte áldozatait a kannibál törzsek között. A nevető halált a nők és gyermekek kapták meg a kannibál törzseknél, mert csak ők ettek a harcokban legyőzött ellenfél agyvelejéből. Mire hozzájutottak, már fertőzött volt, és elfogyasztása után az ő agyukat is megtámadta, ami a kezdeti stádiumban nevetőgörcs formájában jelentkezett. A kórokozó felismerése után megtiltották az agyvelő fogyasztását és így a halált okozó kór is megszűnt.

MAGYAR MISSZIÓSOK PÁPUA ÚJ-GUINEÁBAN

Új-Guinea mártírja Molnár Mária dézek Balázs Dénes Magyar utazók Ausztráliában, Óceániában és a sarkvidéken című, 1995-ben / megjelent könyvének Molnár Máriáról szóló fejezetéből: "1941 decemberében kirobbant a csendes-óceáni háború. A japánok támadásától tartva, az ausztrál hatóságok felszólították a fehér telepeseket és misszionáriusokat, hogy költözzenek át a kontinensre. Molnár Mária és missziós társai úgy határoztak, hogy nem hagyják el a helyüket, és tovább szolgálják az őslakókat. A japánok 1942 januárjában szállták meg a szigeteket, de eleinte nem bántották a fehéreket. Amikor azonban fordult a hadiszerencse, 1943. március elején, összegyűjtötték a misszionáriusokat és néhány ottmaradt telepest, az Akikaze nevű torpedórombolóra kényszerítették őket, majd továbbhajózva Új-Írország partjai közelében brutálisan kivégezték foglyaikat. Köztük volt Molnár Mária is. Tetemeiket a tenger hullámai nyelték el. Manus szigetén, az újralétesült lugosi misszióban jelképes sírt emeltek Molnár Mária és hittérítő társai emlékére. A pápua gyerekek részére alapított leánykollégiumot Molnár Máriáról nevezték el." Ennyi a híranyag Molnár Mária mártírhaláláról. Ezt a híradást természetesen a győztes hatalmak tudósításából vette át Balázs Dénes, így nem is kételkedhetett benne. Én már annyi mindent megéltem, én mindent elhiszek, csak akkor miért van annyi zavaró és homályos kérdés a Manus szigeti misszió likvidálásában. Erről a területet járva kaptam kérdéseket és információt is egyúttal. Ahhoz nem fér kétség, hogy Molnár Mária és munkatársai mártírhalált haltak. Csak a mikéntjének a történeti igazsága túl egyoldalú, hogy ki követte el a gyilkosságot. Tisztában vagyok azzal is, hogy a győztes hatalmaknak mindig igazuk van, ők diktálják a történeti igazságot. Személyesen is megtapasztaltam, hogy a győztesek igazsága ellen keveset lehet tenni, de ha a kérdéseimmel csak egy kicsit is közelebb kerülhetek az igazsághoz, már megérte a fáradozást. Összegyűjtöttem a sok nyugtalanító kérdést, a részletek tisztázásához az én hátralévő életem már kevés, de talán az utókor kezébe adja majd egy fiatalnak, akiben lesz annyi erő, hogy folytassa ezt a munkát és a valódi igazság kerüljön napfényre.

A kérdések, amelyek válaszra várnak 1. Mi késztette a japán torpedóromboló parancsnokát, hogy 17 civil személyt felvegyen erőszakos módon a hadihajójára, a legnagyobb harcok idején! 2. Miért kellett felvenni őket, ha kifutva a tengerre, kivégezte valamennyit«! Ez a szigeten sokkal egyszerűbben és könnyebben ment volna. 3. Most jön a legfontosabb kérdés. Miért éppen azokat a missziósokat és munkatársaikat végezték ki, akiket a német kormány pénzelt és a német evangélista misszió tagjai voltak, így a japán hadsereg katonai szövetségesei! Köztük egy magyar állampolgár, egészségügyi missziós nővér, akinek hazája és hadserege szintén szövetségese volt a japán hadseregnek. 4. Miért cselekedtek a japánok a katonai szövetségeseik ellen ilyen visszataszító módon, mikor a fél világgal harcban álltak mindketten, de egy célért! 5. Miért kellett a civilek hajóra szállításával bajlódniuk, mikor egy nappal később teljes hadszíntérré vált a sziget és a missziós telep a földdel lett egyenlővé!

PÁPUAFÖLD

6. Milyen politikai vagy hadi erőviszonyokat tulajdonítottak ezeknek a missziósoknak és munkatársaiknak, hogy egy torpedóromboló fedélzetére kényszerítsék őket a világháború kellős közepén? 7. Milyen utasításra cselekedett a hadihajó parancsnoka, hogy fel merte vinni a civileket egy torpedóromboló fedélzetére1? Mert ha nem volt utasítás, akkor óriási hibát követett el, amiért a hadbíróság előtt kellett volna felelnie. Ha pedig volt felsőbb utasítása, akkor hihetetlen, hogy a kivégzésükre szólt. 8. Nem egy hadihajó, hanem kettő állomásozott Manus szigeténél, melyiken voltak a missziósok? 9. Abban az időben a hírszolgálatok jelentéseiben nagyon sok japán hadihajó elsüllyesztéséről adtak hírt Rabaul térségében, amerre a két japán torpedóromboló is eltávozott. 10. Ha a háború kellős közepén, a térségben tartózkodó japán hadihajókat a szövetséges amerikai és ausztrál légierő vagy torpedójuk megsemmisítette, az természetes. Az is természetes, hogy ha a japán hadihajón missziósokat szállítottak, amiről a szövetségesek nem tudtak, akkor velük együtt kerültek hullámsírba. 11. De az már nem természetes, ha valóban felsőbb parancsra vette a hadihajó fedélzetére a szövetséges misszió munkatársait a japán torpedóromboló parancsnoka, hogy biztonságosabb helyre szállítsa őket és közben érte a megsemmisítő támadás, akkor kötelességünk a téves híranyagot megváltoztatni.

ÚJ-GUINEA MÁRTÍRJA

Eddig ismeretlen missziós

képek Molnár

életéből az

Manus szigetén. a tanítványaival

Molnár

Mária

a Bible

azaz a bibliai ismereteket iskolában

Manus

Mária

észak-új-guinea-i 1941 karácsonyán

1941-ben

a

munkatársaival.

Balról jobbra: Molnár Mária,

College-ban,

Mrs. Es Mr. Doepke,

gyakorló

elöl ülve:

mögöttük:

Tina

Goebel nővér, Mrs. És Mr. Gareis, a

szigeten.

német missziós

PAPUAFOLD

központ

munkatársai.

Emlékezés Pálinkás Istvánra 1931-1996

P

álinkás a t y a életéről és m u n k á j á r ó l m á r t ö b b s z ö r í r t a m az a u s z t r á l és a magyar lapok h a s á b j a i n . N e m gondolva akkor arra, h o g y h a m a r o s a n haláláról is hírt kell m a j d a d n o m . N e m c s a k egy h o n f i t á r s a m r ó l v a n szó, h a n e m közeli b a r á t o m r ó l és k ü z d ő t á r s a m r ó l , akivel egyidőben, egy t e r ü l e t e n és a z o n o s k ö r ü l m é n y e k k ö z ö t t végeztük nehéz munkánkat. A f r i k á b a n k e z d ő d ö t t 1972-ben. Fiatal missziós p a p k é n t h e l y e z t é k első állomáshelyére a kongói Pellendekbe a m e g r o m l o t t hitvilág rendbetételére. Én u g y a n a b b a n az évben a s z o m s z é d o s ugandai k a r a m o d z s á k n á l n é p r a j z i g y ű j t ő m u n k á t v é g e z t e m . Ez a különleges és n e m k ö n n y ű feladat h o z o t t össze b e n n ü n k e t egy életre. A határerdőség t i s z t á s á n leltem rá egy csapat h a n c ú r o z ó g y e r m e k r e és amikor e l h a l a d t a m mellettük, egy érces h a n g k ö s z ö n t ö t t . Ekkor i s m e r k e d t e m m e g Pálinkás I s t v á n n a l . N a g y ö r ö m volt m i n d k e t t ő n k n e k a két m e g s z á l l o t t m a g y a r t a l á l k o z á s a egy ilyen e l d u g o t t , őserdei t i s z t á s o n A f r i k á b a n . B e m u t a t k o z á s u n k során e l m o n d t a , hogy 1931ben az érsekújvári járás Udvard községében l á t t a meg a n a p v i l á g o t . M á r fiatal k o r á b a n e l h i v a t o t t s á g o t é r z e t t a z emberiség k e r e s z t é n y h i t é n e k a gondozására, a b b a n is a legalsó fokról induló m i s s z i ó s hivatásra. Ezért a teológia elvégzése és p a p p á szentelése u t á n n e m kultúrvilági plébániát kért m a g á n a k , h a n e m az igen n e h é z és szegényes missziós b e o s z t á s t . Ezzel gyermekkori á l m á t is m e g v a l ó s í t o t t a , hogy világcsavargó legyen és ezt n e g y v e n éven keresztül végezte, az u t o l s ó h ú s z b a n m á r betegen, de a reá b í z o t t feladatot m i n d i g teljesítette. Kapta az ú j a b b és egyre n e h e z e b b f e l a d a t o k a t , míg egyszercsak Pápuaföld hegyi ö s v é n y é n a z u t o l s ó szilveszteri h á l a a d ó Isten tiszteletre i n d u l t , m e l y e t a hegyi t ö r z s e k n e k akart b e m u t a t n i . Missziós paptársai a z t m o n d t á k , h o g y m i n d n y á j u k n a k m e g t i s z t e l t e t é s volna, ha ilyen v é g b e n r é s z e s ü l h e t n é n e k , m i n t Pálinkás atya, h o g y hivatása teljesítése k ö z b e n éri a halál. N e m b e s z é l h e t ü n k k ö n n y ű é l e t k ö r ü l m é n y e k r ő l vele k a p c s o l a t b a n , hiszen válogatás nélkül vállalt m i n d e n m u n k á t , n e m k ü l ö n c k ö d ö t t , m i n d i g elfogadta azt a k ö r ü l m é n y t , a m i t az a d o t t h e l y z e t kínált. Ette, a m i éppen volt v a g y a m i t k a p o t t , l e g t ö b b s z ö r a földön aludt, a szabad ég alatt. Az írásos d o k u m e n t u m o k a l a p j á n még csak h a t v a n ö t éves, de a t r ó p u s o k o n t e v é k e n y k e d ő k s z á m á r a van egy í r a t l a n szabály, m e l y szerint itt m i n d e n év d u p l á n s z á m í t . így Pálinkás a t y a éveinek s z á m a is m e g d u p l á z h a t ó , és e z e k szerint m á r kilencvenöt éves, ami k ö n n y e b b e n el is f o g a d h a t ó . De n e m is a z évek voltak a döntőek, h a n e m a betegsége, ami s a j n o s a mai napig n e m g y ó g y í t h a t ó , és ez a malária. N a g y o n h a m a r m e g i s m e r k e d e t t vele. A kongói terület, ahol e l k e z d t e a m u n k á t , bőségesen o s z t o g a t t a . O t t k a p t a a z első f e r t ő z é s t , a malária t r o p i k á n á t . Majd ez bővült a p á p u a f ö l d i áthelyezésnél s z e r z e t t malária tetrinával. így m e g d u p l á z ó d o t t a szervezetére n e h e z e d ő teher. Ezt látva, felettesei á t h e l y e z t é k Ausztráliába, egy jóval k ö n n y e b b területre. Adelaide k ö r z e t b e n k u l t ú r k ö r ü l m é n y e k e t t e r e m t e t t e k számára, s f ő k é n t orvosi felügyeletet. Ez a z o n b a n n e m elégítette ki, f á r a s z t o t t a a kényelem, m e g n e m ezért jött erre a területre. Az első a d a n d ó a l k a l o m m a l felcserélte a jól felszerelt adelaide-i p a r ó k i á t a primitív, m o s t o h a k ö r ü l m é n y e k k ö z ö t t élő, a k u l t ú r a perifériáján k ü s z k ö d ő , p á p u a f ö l d i hegyi törzsekkel. Szavait idézve: "egyetlen m u n k a n a p közöt-

EMLÉKEZÉS

t ű k többet jelent s z á m o m r a , m i n t s z á z nap a k u l t ú r v i l á g i a k n á l . Ha pedig e r e d m é n y t t u d t a m elérni k ö z ö t t ü k , akkor e l m o n d h a t t a m , h o g y m á r érdemes volt élnem." Igen, s z á m á r a csak ez volt a f o n t o s , h o g y meddig és h o g y a n bírja erővel, az n e m volt lényeges. így m ú l t a k a z évek e g y m á s u t á n , és ha k ü s z k ö d v e is vagy betegen is, de emelte a kápolnák, az iskolák és ezzel e g y ü t t az emberi s z e r e t e t s z i n t j é t a reá b í z o t t t e r ü l e t e n . 1994-ben, a z e g y ü t t t ö l t ö t t h ó n a p o k b a n már e m l e g e t t e , h o g y rövidesen kérni fogja a z áthelyezését egy m á s i k t e r ü l e t r e , m e r t itt m á r elvégezte a f e l a d a t á t . Ez a kívánsága nagyon h a m a r teljesült, a z á t h e l y e z é s e soron kívül m e g t ö r t é n t , csak n e m a földi, h a n e m az égi ura i n t é z k e d e t t . O ezt is szó n é l k ü l elfogadta, és a h o g y a n én Ő t ismerem, a reá b í z o t t f e l a d a t o t o t t is el fogja végezni. Ismét a szavait idézem: "A jó p a p holtig tanul, és mégis b u t á n hal meg." így igaz, m e r t s z e r i n t e m s e m lehet o k o s a n meghalni. Pálinkás I s t v á n b a n n e m c s a k m a g y a r h o n f i t á r s a m a t , de r e m e k k ü z d ő t á r s a t és b a r á t o t is v e s z í t e t t e m . Ha a f ö l d t e k é n n e m t u d t á l n y u g o d n i , kérlek, n y u g o d j o d a f e n n b é k é b e n . Pálinkás I s t v á n missziós p a p földi m a r a d v á n y á t a M o u n t - H a g e n - i missziós k ö z p o n t t e m e t ő j é b e n h e l y e z t é k örök nyugalomra.

PÁPUAFÖLD

Pálinkás

István atya

a Mount Hagen-i központ

sírja

missziós

temetőjében.

A sírt B. Maecol

Maeear

tartományi

püspök

szentelte

fel.

FR. STEVE PÁLINKÁS, SVO BOÁM l»-»-l»JI OADAINID: IO-B-IBS» CXEO- J I - t t - 1 9 9 5

PATA AMAMAS BILONG TOGOBA

A Mount temető

EMLÉKEZÉS

Hagen-i bejárata.

Nem árt, ha tudjuk Pápuaföld t ö r t é n e t é b ő l 1512. Portugál hajósok vetődnek a sziget közelébe Antonio d'Abreu és Francisco Serrano vezetésével, feltehetően ők azok az európaiak, akik elsőként látják meg a szigetet. 1526. A nagy mohácsi vész évében lép az első európai ember a sziget földjére, Dom Jorge de Meneses, portugál hajós ember, aki az "Ilhas dos Papuas" nevet adja a szigetnek. 1526. Ugyanebben az évben egy másik portugál hajós, Alvaro de Saavedra ad új nevet a szigetnek "Isla Del Oro" néven. 1545. Egy spanyol hajós, Ynigo Ortiz de Retes bejelenti igényét a sziget nyugati területére és ezzel ez a terület Spanyolország tulajdona lesz, új neve Nueva Guinea. 1606. Luis Vaez de Torres felfedezi, hogy szigetről van szó és nem egy ismeretlen kontinens egy részéről: az Ausztrália és Új-Guinea közötti sziklazátonyos tengeri átjárót róla nevezik el. Ez lesz a "Torres strait", azaz Torres-szoros. 1643. Abel Tasman holland hajós ellátogat a sziget egyes területeire. 1700. William Dampier az első angol kutató, aki a szigetre lép. 1770. James Cook kapitány elhajózva a délnyugati partok mentén, átkel a Torres-szoroson. 1793. Egy kelet-indiai angol vállalat birtokba vesz egy parti területet. 1847. A franciák első egyházi missziós telepüket létesítik a szigeten. 1873. A brit John Moresby kapitány Kelet Új-Guineát brit gyarmatnak nyilvánítja, és felfedezi azt a szép tengerparti öblöt, ami ma Pápua Új-Guinea fővárosa, Port Moresby néven. 1874. Egy londoni misszionárius, dr. Laws angol missziós telepet létesít. 1878. Megtalálják Port Moresby közelében az első aranyrögöt. 1884. Brit, német, holland egyezkedés a sziget birtoklásáért. 1888. Brit fennhatóság alá kerül Új-Guinea déli területe. 1905. A Brit Új-Guinea területét Pápua Terület néven ausztrál tartománnyá változtatják és Ausztrália közigazgatásához csatolják. 1914. Az első világháborúban az ausztrál hadsereg megszállja az északi Német Új-Guinea területet. 1920. Ausztrália kap megbízást a volt német gyarmatterület igazgatására, mely a volt brit

PÁPUAFÖLD

területtel együtt Új-Guinea Mandátumterület néven szerepel. 1923. Újabb aranylelőhelyet találnak, Edie Creekben, Wau mellett. 1933. Egy ausztrál expedíció feltérképezi Új-Guinea középső hegyvidéki területét. 1937. A rabauli (Új-Britannia) tűzhányó kitörése, nagy pusztítást végez. 1942. A japán hadsereg megszállja Pápua Új-Guinea területének egy részét, és megalakul az Ausztrál Új-Guineai Igazgatási Egység. 1945. Az ausztrál hadsereg az utolsó japán katonát is kiűzi a szigetről. 1946. Az új-guineai népszövetségi területből ENSZ gyámsági terület lesz ismét hivatalosan Ausztrália közigazgatása alatt. 1950. Megalakul az első Pápua Új-Guinea tartományok egyesített közigazgatása. 1951. Az első pápua miniszter átveszi hivatalát. 1952. Az első közös program a pápua őslakosság és az ausztrál kormány között. 1961. Megszületik az első pápua törvényhozó testület. 1964. A Világbank megnyitja első üzletét. 1964. Ugyanebben az évben megtörténnek az első szabad választások és ettől kezdve fokozatosan betanítja Ausztrália a pápua közigazgatás szakembereit. 1975. Szeptember 16-án lett teljesen önálló állam Pápua Új-Guinea.

P

ápua Új-Guinea történetéhez hozzátartozik, a sziget sokféle népcsoportja és nyelvjárása. A sziget benépesedése azokban az évezredekben történt, amikor a szomszédos terület nagy szigetté vált, habár akkor még egybefüggő terület volt Ausztrália és Pápua Új-Guinea. Hosszú ideig nem volt nem volt nagy eltérés a népcsoportok között. Ugyanaz a gyapjas hajú, negroid fajta uralta Tasmánia és Ausztrália északi részét, amelyik a Pápua-szigeten lakik a mai napig is. Pápua Új-Guineát és Ausztráliát a mintegy tízezer évvel ezelőtti jégkorszak tartotta egyben. A nagy változás a jégkorszak megszűnésével kezdődött, amikor az óceánok vize több mint száz méterrel megemelkedett. Az addigi köldökzsinór, a Cape-York és Pápuaföld közti mintegy százkilométeres szárazföld víz alá került, és ezzel megszületett az Arafura tenger, amely elszigeteltséget adott Ausztráliának, a földrész kikerült a népek vándorlási útvonalából. Pápua Új-Guinea viszont színesebbé vált a különböző népcsoportok érkezésével, főleg az északi terület, ahová Délkelet-Ázsia szigeteiről, a Fülöp- és Indonéz-szigetekről telepedtek át emberek, magukkal hozva színes kultúrájukat. Az elmúlt ötezer évben lezajlott népkeveredés eredményezte, hogy ma hétszáznegyvenhárom törzset tartanak nyilván és legalább ugyanennyi nyelvjárást is. Ötven-hatvanezer éven át csak úgy tudták megőrizni nyelvük eredetiségét, hogy minden idegent és kultúrát igen nagy szigorral távol tartottak maguktól. Ez fennállt egészen az 1910-es évekig, de

NEM ÁRT, HA TUDJUK

ezután sajnos felhígulás következett, és fokozatosan elvesztették ősi kultúrájukat. A modern világ erőszakosságával és kifinomult manipulálási technikájával nem tudták megvédeni magukat. A hollandok, németek, ausztrálok, japánok, amerikaiak a pénzükkel, csábító termékeikkel, a civilizáció áldásaival alaposan összezavarják ezt az ősi kultúrájú népcsoportot, földünk utolsó mohikánjait. Ebben a rombolásban igen sok felekezet is közreműködik. Vannak olyan szervezetek, amelyek azzal kezdték a hittérítést, hogy rábeszélték az őslakosokat házaik felégetésére, ősi mítoszaik emlékeivel együtt, mert csak az új otthonok adhatnak tiszta, új hitet a számukra. Ez a módszer mérhetetlen károkat okozott az itt élő népek ősi kultúrájának és az egész emberiségnek. Szerencsére a történelmi egyházak képviselői, a keresztény missziók nem követték ezt a rossz módszert, ők az ősi kultúra meghagyásával oktatják híveiket az új hitre. Az új hit új kultúra térhódításával jár együtt, kialakult egy új nyelv, amellyel mindkét oldal meg tudja érteni egymást. Ez az új nyelv a pidgin (ejtsd: pidzsin). A hallott angol szavakat keverik a melanéz szavakkal, úgy írják és ejtik, hogy a vendég is és saját környezetük is megértse. Mutatok egy kis ízelítőt a pidgin nyelv angol-melanéz keverékéből. Magyarul: Igen Nem Köszönöm Kicsi Nagy Elég Repülőgép Repülőtér Fürdőszoba Hálószoba Etel Kávé Tea Tojás Cukor Hús Víz Inni Reggeli Ebéd Vacsora Mi a neved Beszélj lassabban Én nem tudom Hol van az

Pidgin: Yes Nógat Tenkyu Liklik Bikpela Planti Balus Ples balus Rum waswas Rum slip Kaikai Köpi Ti Kiau Suga Abus Wara Dring Kaikai bilong moning Kaikai bilong belo Kaikai bilong apinum Kolim nem bilong yu Tok isi Mi no save We stap wanpela

Magyarul: Toilet Gyermek Díszruha, népviselet Nem szabad, tiltott Férfi Nő Kórház Rendőrség Étterem Fiatal Csomag Újságpapír Fényképező Barát Ők azok Mindenki Add ide Zárd be Tedd le Itt várj Jó reggelt (délig) Jó napot (estig) Jó estét (elköszönés)

Pidgin: Liklik haus Pikinini Bilas Tambu Man Meri Haus sik Haus polis Haus kaikai Yangpela Kago Niuspepa Piksa Pren Ol Olgeta Kisim Fasim Lusim Holim Moningo Apinum Gut nait

Nagyon hosszú az út . . . . Longwe t u m a s Szeretnék valamit e n n i . . . Mi laikim sampela kaikai

Aki ezeket a szavakat megtanulja, az már elboldogul Pápuaföldön. A nyelvtudás mellé nem árt, ha az ünnepeiket is megismerjük, mert sok mindenben segítségünkre lehet.

Január: Ezt a hónapot ők is, akár a föld többi népe, az új év megünneplésével kezdik. Február: Január végén és február elején tartják az idetelepült kínai lakosok az újévet két nagy városban, Laeban és Rabaulban. Március: Főleg a keleti tartományokban megkezdődnek a nagy egyházi ünnepek. Május: Május végén Új-Britannia szigetén, Rabaulban a Frangipáni ünnepségeken arra emlékeznek, hogy 1937-ben a gyümölcsfa virágzásakor kitört a Matupit lázadás. Június: Port Moresbyben bemutató (show). A törzsek életében megtörtént hagyományos és mai modern történetek eseményszerű bemutatása. Június 7.: Marborasa ünnepség (fesztivál) Madang tartományban. A nevezetes bambuszbotos harci táncot és jellegzetes énekeiket mutatják be. Augusztus: A keleti felvidéken élő törzsek nagy Sing-Sing-ünnepsége Mount Hagenben. Hasonló bemutató Gorokában. Szeptember 8-16.: Hiri Moale ünnepségek Port Moresbyben. A tengerparti pápuatörzsek ünnepi vitorlás kenu versenye Hiri királynő emlékére. Szeptember 16: Pápua Új-Guinea függetlenné válásának napja. Ennek tiszteletére díszes öltözékű táncosok gyűlnek össze az egész ország területéről, és több napon át felvonulnak a nagyvárosokban. A legdíszesebb a Mount Hagen-i parádé.. Október: Morobe-bemutatók Lae városban, ahová összegyűlnek a környező szigetek lakói, színpompás ünnepséget rendezve. November: A Tolai Warwargira Többnapos színpompás ünnepségsorozat.

ünnepségek

Rabaulban

(Új-Britannia).

December: Malanggan-ünnepség Új-Írország szigetén Kavieng vagy Namatanai városban. Ezen az ünnepségen látható a vidék hírneves fás tánca. December 25.: Pápuaföld karácsonya. A mindenütt megtalálható lelkészei honosították meg ezt a kedves és szép ünnepet.

NEM ÁRT, HA TUDJUK

missziós telepek

Az írni-olvasni

nem tudók számára

Az egy jelzése:

nyitott

A kettő: nyitott

3

alkotott

tenyér és két ujj

'é

A három: nyitott

A négy: nyitott

pápua

tenyér és a kisujj

számjegyek.

becsukva.

becsukva.

£

tenyér és három ujj

tenyér és négy ujj

becsukva.

becsukva.

5 Az ót: minden ujj becsukva,

PÁPUAFÖLD

ökölben a kéz.

-

A hat: a nyitott

7

bal kéz hüvelykujját

a jobb kézzel

« 0 /

fe A hetes: két ujj

megmarkolva.

8

ViVí A nyolcas:

9

markoljuk.

egymás mellett mindkét

ököl, a hüvelykujjak

előre

néznek.

í3S A kilences: egymás

melletti

ököl, egy hüvelykujj

10

eldugva.

iUU A tízes: egymás melletti

ököl, mindkét

NEM ÁRT, HA TUDJUK

hüvelykujj

eldugva.

K ő s z e r s z á m o k h a s z n á l a t a Pápuaföldön

P

ápua Új-Guineaban évezredek óta használatosak a kőszerszámok. Sok félremagyarázó híranyag jelent meg arról, hogy a pápuaföldi kőkorszak már a múlté. A svéd acéllal vagy a Krupp-művek borotvaéles baltáival nem vehetik fel a versenyt, logikusnak hangzik a cikkírók érvelése. Vagy talán mégsem így van4 Húsz éve járom Pápua Új-Guinea területét és annak ellenére, hogy a fémbalták már megjelentek az őslakosok mindennapjaiban, a kőbalták és egyes kőszerszámok még mindig nélkülözhetetlenek a törzsi életvitelben. A Felső-Kikori folyónál élő törzsek egyik legfontosabb élelmiszere a szágóliszt, melyet a szágópálma törzséből nyernek. A szágópálma a tengerszint felett ezer méter magasan lévő édesvízi folyók mentén található. Az őslakosok a mai napig csak az általuk készített kőbaltával végzik a szágóliszt készítését, oly módon, hogy először kivágják a vastag törzsű pálmákat, majd lefejtik a külső héját, és ezután speciális kőbaltájukkal kivájják a belső részét. A kibaltázott forgácsot a folyó vizével többször átmossák, ülepítik, majd a napon elpárologtatják a vizet, és a visszamaradó fehér por-üledék maga a liszt. Ebből hasonló eljárással, mint mi a búzalisztből, kenyeret készítenek. A munkához szükséges szerszámok anyagát a törzs szakemberei a környező hegyoldalak belsejéből bányásszák. Ezek olyan kődarabok, amelyeknek a külsejét puha mészkőburok takarja, de eltávolítása után a kemény belső magot pattintással és csiszolással borotvaéles szerszámmá formálják. Ez a szerszámkő két színben létezik, a feketét "buri"-nak, a szürkét "tor"-nak nevezik. A tor a keményebb, de ritkábban található. A Kutubu tónál élő baina törzsek is maguk készítik a szágó vájó szerszámokat és cserélik a szomszédos törzsekkel dohányért és más használati tárgyakért. A Kutubu olajbányánál most is ezt a kőszerszámot veszik, borotvaéles vágóéle kitűnően alkalmas a szágó vágására. Ez csak egy-két kiragadott példa a kőszerszámok jelenlegi használatára, de a szigorú törzsi törvények által szabályozott szertartásokhoz sem használhatnak modern eszközöket. Igaz, ünnepeiken, a nagy Sig-Singeken már megjelent a fémbalta is, az övükbe tűzve, de kezükben a kőbaltát szorongatják.

PAPUAFOLD

Sebidiro piaca Meg a nehéz útravaló I Ä # e n d o volt az ébresztőm, még sötét volt a reggel, de már mozgolódott a ház népe, meg a If l í gyerekek is fent voltak, érthetően, mert ezek a napok tele voltak mozgalmas eseményekkel. Nemcsak Wendo örömteli érkezése, de az én megjelenésem is különlegesen hathatott rájuk, és most a felbolygatott háznép számára az utazás sem mindennapi esemény. Egy keskeny és hosszú csónakba kezdtük lehordani a útipoggyászunkat. Az irányító Narawika kapitányként osztogatta az utasításokat, amit vita nélkül hajtotta végre mindenki. Nem kis örömömre, a sasszemű kis barátom szorgoskodott körülöttem, mert nagyobbik testvérbátyjával jönnek velem a sebidirói piacig, segítenek majd a bevásárolt áruk hazacipelésében. Már két asszony is helyet foglalt, mikor Wendo hozzám lépett, megölelve utunkra bocsájtott és sok szerencsét kívánt. Ezek után Narakiwa a zsinórjával berántotta a kis Honda motort, és elindultunk Sebidiro felé. A nagy karimájú ausztrál kalapom nemcsak a napsugarak, olykor az eső ellen is megvéd, ugyanakkor árulkodó is, mert messzire jelzi, hogy gazdája idegen lehet. Partok mentén igyekeztünk, árral szemben az északi részre, itt-ott mezőgazdasági területeket láttunk, vagy inkább parcellákat, olyan kicsi, magányos zöldségeskerteket. Az ott dolgozók felfigyeltek a motor pöfögésére, felénk tekintettek, némelyik még integetett is, de amikor felfedezték a nagy kalapban ülő személyemet, még kíváncsibban nézelődtek, még a kezük is megállt a munkában. Narakiwa is odaszólt nekem, tetszik a kalapod, igen, vettem észre, egy kicsit feltűnő, de le is veszem, mert nem süt annyira a nap. Azzal magam mellé gyűrtem, mert ennek a kalapnak az sem árt. Sebidiro, ahová igyekszünk, vízi útunk felénél a túloldalt lesz, mintegy harmincöt kilométerre Narakiwa otthonától. Ez a sziget (Strachan Island) a Kussa folyóban alakult ki, mely az Arafura tengertől indul és egy kört leírva nyugat felé újra az Arafura tengerrel találkozik, mintegy százkilométeres utat megtéve. A jobboldali beomló ágat Mai Kussanak, a baloldalit Wassi Kussanak nevezik. Ezzel a folyó körbezárt egy területet, amelynek a szélessége körülbelül akkora, mint a Duna Szegednél, híd meg sehol, így csak vízi járművel lehetséges az átkelés. Átúszni meg nem tanácsos, mert a folyóparti dagonyázókban tátott szájjal pihegő krokodilok csak vérfrissítő testmozgásra várnak, hogy valakit elkapjanak. Volt már rá példa nem is olyan régen, hogy könnyű farönk csónakkal akart három fiatalember átevezni a túlpartra. Csónakjuk valami oknál fogva felborult, úszva igyekeztek a partot elérni, csakhogy a víz sodrása inkább befelé vitte őket, egyre fáradtabban tempóztak, és a vízcsapkodásukkal odacsalták az örökké éhes bendőjű krokodilokat, akiknek már könnyű volt a víz alá rántani a kimerült fiúkat. Figyelmeztető, intő példa annyi van, de mindig akad újabb és újabb áldozata a pápua folyóknak, mert a fiataloknak nehezükre esik komolyan venni valamit, nemcsak itt, de mindenütt a földkerekségen. Nem mondom, én is nyugodtabban ücsörögnék a helyemen, ha a megszokott, kis, könnyű winchesterem itt lapulna mellettem. "Jobb a békesség" jelszóval inkább otthon hagytam, nehogy fölösleges bonyodalmat okozzak magamnak meg a hatóságnak. Ezt már az itteni gyakorlatból megtanultam. Nem is lett volna szükségem fegyverre, mert vadászati lehetőség az egész Pápuaföldön nincsen, hiszen minden létező vad valamelyik törzsnek a szent állata, és attól származtatják az őseiket, és így idegennek hozzányúlni tilos és életveszélyes. Különleges védelmet élvez ez a tátott szájú, a krokodil, mert igen sok törzs vallja magáénak, és aki kezet vagy fegyvert mer emelni rá, az könnyen rajtaveszthet, mint a milliomos Rockefeller gyerek. Utánanéztem Sydneyben az egyetemi könyvtárban, és az alábbi híranyagot találtam vele kapcsolatban. Még 1961 novemberében történt, hogy az Eilanden folyó torkolatánál élő otsjanepi vad törzs megölte és örökre eltüntette Michael Rockefellert, az apja Nelson Rockefeller, New York kormányzója volt. Az Ausztrál Múzeum könyvtárában több információt találtam. A Rockefeller

SEBIDIRO PIACA

fiú, akit nagy számú baráti társaság kísért el Pápuaföldre, meglepetésként az esti vacsoránál egy saját kezűleg lőtt krokodilt akart bemutatni. Annak, hogy nem így sikerült, a milliomos csemete gondolkodásmódja, a helyi törvények ismeretének hiánya vagy semmibevétele volt a fő oka. Az évezredek óta itt élő törzsek semennyi pénzért sem adják fel elveiket, nem szegik meg törvényeiket. Ezért kellett életével fizetnie a Rockefeller fiúnak és ezért kell nekem is a más kárán tanulnom, ne jussak olyan helyzetbe, hogy ismerethiány vagy akár a rossz helyzetfelismerés miatt fizetnem kelljen. így csak gondolatban képzeltem magam mellé a winchesteremet. Ha azt állítom, hogy teljes gőzzel haladtunk a célunk felé, nem mondok valótlant, mert teljes energiával dolgozott a kis motor, csak egy kicsit nagy volt számára a csónak teste, amit árral szemben kellett felfelé tolnia a folyón. Találkoztunk többször is lefelé haladó csónakokkal, ilyenkor úgy tűnt, mintha állna a mi ladikunk, de aztán a partot figyelve, mégis mentünk. Néhol örvények keletkeztek és tűntek el a közelünkből. Könnyen lehet, hogy a három fiatalember csónakját is egy ilyen erősebb örvény fordíthatta fel a leselkedő krokodilok örömére. A folyópartot változatos növényvilág tette szemet gyönyörködtetővé, sok helyütt sudár kókuszpálmák lógtak ki a sorból, hogy a szágópálmák tüskés testétől minél távolabb legyenek. De a szépséges paradicsommadarakat kevésbé izgatta, mert a szágópálma lehajló, többméteres levelein pihenve tollászkodtak, időnként felénk tekintve, amíg biztonságos távolságba nem értünk a pöfögő masinánkkal. Nem hinném, hogy van szebb látvány ezen a cudarul feltúrt, összerondított földtekén, mint amit most én láthatok itt, a Kussa folyó partján. Narakiwa szólalt meg elsőnek, közeledünk Sebidirohoz, átmegyünk a túlsó partra, kapaszkodjatok, mert erős lesz a víz sodrása, nehogy baj legyen. Valóban kellett kapaszkodni, mert a csapkodó hullámok még a csónak peremén is átvágtak. Szerencsére elég hamar áttértünk csendesebb vizekre, mert bekanyarodtunk egy öbölbe, ahol a partszegély tele volt kikötésre alkalmas farönk stégekkel. Több motoros bárka, csónak, meg vitorlás pihent a cölöpökhöz rögzítve. Narakiwa is keresett egy megfelelő helyet a kikötésre, gyerekei már begyakorlott mozdulatokkal, a rögzítő kötéllel a kézben ugrottak a stégre. Ha nincsen kedved velünk jönni, maradjál a csónakban, legalább vigyázol a holmikra. De én nem akarok itt maradni, én látni szeretném a piacot, nekem ez egy különleges élmény, inkább valamelyik gyerek őrködjön, majd én segítek helyette. így esett az apa választása a kis sasszemű fiára. Nem mondhatom, hogy az örült a beosztásnak, de gondoltam, majd valamivel megvigasztalom, ha visszaértünk. A nagyfiú hóna alatt egy csomó zsákkal és a két asszony nagy háti szatyorjával, ötös fogatként elindultunk a bevásárlásra. A piachoz egy kissé meredek szerpentin vezetett fel, de megérte felküzdeni magunkat. Olyan színesen nyüzsgő emberáradat fogadott, a környék törzsi világából válogatott típusok, nem is kellett volna elmennem külön-külön felkeresni a törzseket, mert itt helyben együtt voltak mind. Erről akarta Narakiwa, hogy lemaradjak, még szerencse, hogy nem gondolta komolyan. Amilyen színes volt az emberkavalkád, legalább olyan változatos a kínált portéka is, a trópusi gyümölcsök eddig nem látott színei, formái kóstolgatásra ingereltek, de tartóztattam magam, mert még nem tudtam, hogy Narakiwa mit fog választani. Nem szeretnék elébe vágni az eseményeknek, de annyi zöldséget, salátát, fűszerű növényt vásárolt, hogy megrémisztett, csak nem vegetáriánusnak gondol engem, és azt hiszi, hogy csak zöldet falok, mint a kecske. Aggodalmam lassanként elmúlt, mert a sok zöldet nem magunknak, hanem az otthonlévőknek cipelik majd a háttarisznyás asszonyok. Ezenkívül egy sátoros kereskedőtől rizst, olajat, cukrot, lisztet és más apróságot vásároltak, amit a másik asszony hátára pakoltak. Hogy a fiú se maradjon ki, zsákjaiba a nehezebb gumós zöldségek kerültek, meg gyümölcs is. Nekem is volt két üres zsákom, hanyagul a vállamon átalvetve, mintha mexikói volnék, még nem tudtam, mi lesz a tölteléke. Narakiwa hozzám fordult, hogy nézelődjek még, mert a mi dolgainkat majd később vesszük meg. Először az otthoniakét rendezte, most meg a hazaszállításukról

PÁPUAFÖLD

gondoskodik, a visszafelé menő csónakosok, akik már eladták az áruikat, szívesen hazaviszik a családomat, mert sokszor segítem én is őket. Egyedül maradva csak azon törtem a fejem, hogy milyen örömet szerezzek a kis komámnak, mert nem jöhetett velünk a piacra. Nézelődtem mindenre kiterjedő figyelemmel. Úgy látom, rossz felé tévedtem, mert itt csak színes női ruhák vártak vevőre. Másfelé vettem az utamat, deszkabódék utcája következett, olyan búcsújáró helynek tűnő forgalommal. Hát nem csoda, az egyik bódéban a sörös palackok csengése, akár a ministránsok Úrfelmutatásra szólító csengetése, volt a hívószó. Tolongtak is az emberek érte, pedig ahogy elnéztem, nem osztották ingyen. Ez kifogyhatatlan jó üzlet az egész világon és most ide is eljutott. Ez már a fejlődés, az igazi kultúra alapköve, nem szabad, hogy ebből kimaradjon a legeldugottabb pápua falu sem. Hogy rendben, illetve rendeltetésszerűen működjön az italbolt, mindjárt a szomszédságban ügyködött a pecsenyesütő. Sokért nem adtam volna, ha meg tudtam volna állapítani, milyen húsból készül a natúrszelete. Na, de az éhség még nem gyötört, így csendben eloldalogtam a színhelyről. Jóval odébb egy rozogább bodé asztalán sokféle csecsebecse, nyaklánc, fülbevaló között egy szájharmonika díszelgett. Világháborús emlékeim között egy szájharmonika is szerepelt, a korombeli gyerekek kedvenc hangszere volt. Az évtizedek múlásával ez is feledésbe merült már. Most megint itt van, igen, tapintható közelségben. Megnézem közelebbről, jól néz ki, Hohner gyártmány, hogyan kerülhetett ide«?- Különben nem fontos, rögtön a sasszemű kis komám jutott az eszembe, hátha örömet szerzek neki vele. Mi az ára, kérdem, tíz kina, volt a válasz. Nem sok, meg is veszem, már nyúlok a zsebembe a pénzért, mikor villámként csap az agyamba, hogy nincs is pénzem, illetve kinám nincs, de azért belekotortam a tárcámba, hátha ki tudnék találni addig is valamit. Előveszem a tízdollárosomat és mutatom az eladónak, hogy sajnos nincsen kinám. Nem baj, adjam csak oda, ő majd beváltja a bankban. Na, ez jól kezdődik, elővettem egy húszdollárost, ezért is tudnál kinát adni, nyújtom feléje és egy az egyben átváltja. Na most már van kinám is. Már fordultam volna vissza, mikor kellemes illat ért hozzám, ez mi a csoda, torpantam meg egy pillanatra. Mivel igen szeretek főzőcskézni, nagyon sok illattal tisztában vagyok, hogy mitől keletkezhet, ez valami sütemény vagy édes, sült gyümölcs illata lehet. Na ezt megkeresem, bárhol legyen a környékben, és mint jó vadász smöli, indultam a feltételezett cukrászda felé. Megállapíthattam, hogy vadászkutyának sem lennék rossz, mert a hetedik vagy nyolcadik deszkabódéban megleltem az orrom érzékenységére alapított cukrászdaszerűséget. Ami abból állt, hogy volt két forgatható fahenger, ami közé betették a cukornádat és átsaj tolva az édes nádlevet felfogták egy tálban. Majd lisztet kevertek a cukros lébe meg felvert tojást és olyan keménységűre dolgozták ki, hogy kanállal ráhelyezve egy bádoglapra, egyben maradjon. A bádogsütőt parázs fölé helyezték téglatartókra, pár perces sütés után kész volt a zsemleszínű és formájú, jó illatot árasztó sütemény. Ötven toya, azaz fél kina volt egy darab, vettem egyet kóstolóba, nem volt rossz, na akkor ebből viszek mindenkinek, de legfőképpen a csomag őrző kiskomámnak. Nagyobb gond a becsomagolással volt, mert tíz darabot kértem, és az eladónak csak banánlevele volt erre a célra, az is csak kis darabokban. így tíz levél, tíz sütemény, csak el ne szórjam, még szerencse, hogy a vállamon átvetett zsákokból bölcsőt tudtam formálni a bal karomban, ahogy szoptatáshoz szokták a mamák bébijüket előkészíteni. Ebbe a zsákbölcsőbe raktam a banánlevéllel körbevett süteményeket. Nem a leghigiénikusabb megoldás, de válogatni nem lehetett. így szállítottam épségben a süteményeket a stégen búcsúzkodó Narakiwa családnak, kettőt kiemelve, amit csak a kiskomámnak adtam és engesztelésül a nadrágzsebből előhúzott harmonikát. Titokban reménykedtem, hogy nem kell külön bemutatót tartanom a kezeléséről. Ahogy kézbe vette és ahogy felragyogott a szeme, már tudtam, hogy nincsen probléma, ismeri a hangszert és használni is fogja. Mosolygott az egész család a gyerek örömén, az érdekes muzsikamasinán, no meg az édes cukornád süteményen. Már bepakoltak a hazafelé tartó ladikba, egyik kezükkel

SEBIDIRO PIACA

integetve búcsúztak tőlünk, a másik kezükből a nagy hőségtől olvadozó édességet majszolták. Narakiwa is örült az eljárásomnak és külön köszönte. Én is örültem, hogy így sikeredett az elgondolásom, de főleg a kiskomám megörvendeztetése. Még egy darabig figyeltük a ladik útvonalát az öbölből kifelé. Narakiwa szólalt meg, most mi következünk a vásárlásra, de a csónakban nem hagyhatjuk az értékes holmikat, csak a Wendo banános ládája maradhat, a hátizsákokat vinnünk kell. így mint csigák vittük magunkkal a házunkat. Üres zsákjaink hamarosan megteltek, a végére hagytuk a füstölt hús vételét, csak abból a fajtából, amit én is felismertem, mert a többire a fejemet ráztam. Ami megnyugtatóan felismerhető volt, az a füstölt hal meg a füstölt csirke, ez utóbbin a taraja is rajta volt. Ami azt illeti, mindenre gondoltunk az utunk sikeres végrehajtása érdekében, csak egyre nem, hogy málhás lónak is kell lennünk. Arra meg pláne nem gondolok, most csak egyes számban beszélhetek, hogy a terepen is kell majd mindezt cipelnem, mert ott meg a kilós fényképezőgépem is hatalmas súlyt képvisel. Na de ne vágjak a dolgok elébe, reménykedtem, hogy Narakiwa megoldja a problémát. A bepakolás és elrendezés még egy órát vett igénybe az indulásig. A vásárolt holmik nem lehettek együtt a zsákban, külön-külön választva papírládákba kerültek. Mire kész lett Narakiwa az elrendezéssel, már csak egy kis hely maradt kettőnk számára, ő a motornál, én meg előtte. Most felhajózunk a Mai Kussán egészen az elágazásig és ott lesz a pihenőnk. Ez az út még vagy harmincöt kilométer, úgyhogy örülhetünk, ha alkonyatra odaérünk. A folyó közepére húztunk, mert ott könnyebben hajt a kis motor. Nemsokára elérkeztünk az első oldalághoz, a Tamaria Kussahoz. Az előző napok esőzésétől igen zaccos kávé színű lett az egyébként tiszta vizű folyó, hosszan megfestve a nagy Kussaba omló torkolati részt. Akár a szudáni utazásomnál a fehér és kék Nílus találkozásánál. Van még egy közös vonásuk, a Kussaban is és a Nílusban is szép számmal tanyáznak az örökké éhes krokodilok.

PAPUAFOLD

A Jari folyó felső harmada.

A Fly élő

folyóban

krokodil

tojásával és

fészkével.

A Kussa f o l y ó M e g a mocsár yiTamaria Kussa folyó torkolati területét elhagyva már könnyebben birkózott csónakunk a még ^ I m i n d i g elég széles folyó vizével. Már kis zátonyok is megjelentek a partközeiben, ahol Narakiwa mondása szerint előszeretettel tanyáznak az idősebb krokodilok. Én még nem láttam egyet sem, habár nem is nagyon kíváncsiskodtam, mert más probléma foglalkoztatott. Erősen izzadtam, annyira meleg és nedves volt a levegő, annak ellenére, hogy a folyó közepén haladtunk, persze nem száguldva, csak úgy komótosan. A táj változatos szépsége is lekötötte a figyelmemet, csak néha Narakiwa hangja harsant túl a csónakmotor hangján, hogy egyek banánt, hogy egyek vagy igyak valamit. Meg azt is közölte, hogy mindenképp el akar érni alkonyatig a Jari torkolatáig, mert ott fogunk partra szállni éjszakára. Ez még legalább ötórai ladikozást jelent. Ez idő alatt volt módomban belekóstolni a füstölt csirke húsába, no meg az egyre szürkülő folyó és a lemenő nap hűvösebb levegőjű óráiba, így talán még azt is megkockáztatom, hogy amit ettem, az jólesett. A narancslé melegsége már kevésbé, de ne akarjak annyi jót egyszerre. Kisebb oldalfolyók torkolatánál haladtunk el, ezek nagy része bal oldalt volt, a mi folyónk meg jobb oldalt várható. Nem is reméltem, hogy ilyen gyorsan el fog szaladni az idő, mert Narakiwa újra megszólalt, hogy már közeledünk a mai úticélunkhoz, a Jari folyó torkolatához. Nagy ívben vette a kanyart és máris a partszegély homokos részénél csúszott fel a csónak orra. Kikötöttünk. Ahogy megmozdultam a fészkemből és kikászálódtam a homokra, hirtelen jött rám a fáradtság, meg a talaj is bizonytalan volt a lábam alatt. Egy kis időnek kellett eltelnie, hogy a hosszúra nyúlt csónaktúra okozta zsibbadást kiheverjem. Narakiwának ez megszokottabb utazás lehetett, mert fürgébben tudott mozogni és hamar kirakta a szükséges holmikat a meleg vacsorához és az éjszakai alvásunkhoz. Babkonzervet bontott, a serpenyőbe friss tojást ütött rá, nekem csak a fűszerezése maradt, a kis bucival együtt elegendőnek bizonyult. Nem is kívántam mást, még gyümölcsöt sem, igaz, a nyers dolgoktól tartózkodtam az esti étkezésnél, mert rosszul aludtam tőle. Kis hálózsákom szúnyoghálós felső részét magamra húztam, sok gondolattal a kobakomban nemsokára el is aludtam. Arra nem is gondoltam, hogy ez a terület az éhező krokodilok vadászterülete, de annál inkább gondolt rá Narakiwa. O a tűz mellett ágyazott és állandóan rakott rá a létező és éghető anyagokból, az elszáradt mangrowe bokrokból, sásból, nádból, amiket még a vacsorakészítés előtt gyorsan begyűjtöttünk. így nem akadt egy rusnya krokodil sem, amelyik megkockáztatta volna, hogy a közelünkben kíváncsiskodjon. Narakiwának a keze ügyében volt a nagy méretű, igen finom élre csiszolt bozótvágó kése. Ha azzal odasuhint a kobakjára, biztos, hogy többet nem érez éhséget a gyomrában. így számomra relatív csendben telt el az éjszaka, a madárhangoktól, éjszakai ragadozóktól, meg a kis krokodilok csipogásától jól alhattam. Reggel egy kistestű vaddisznó falka ébresztett a röfögésével, de Narakiwa is ébren volt, és figyelte mozdulatlanul a vaddisznókat, ahogy távolabb levonultak a folyóhoz inni. Ha most nem velem lenne, hanem a szokásos gyűjtő útján, akkor most lenyilazott volna belőlük, susogja felém, de van bőségesen ennivalónk, meg nincsen időnk vele bajlódni. Az a lényeg, hogy tudja, merre tanyáznak, majd visszajön ide egyedül, esetleg a fiával egy későbbi időpontban. Megvárjuk, míg teleisszák magukat és elvonulnak, hogy ne riasszuk meg őket, mert akkor máskor is idejönnek inni. Ezek után keltünk csak fel a kellemes, jó levegőjű és napfényes, folyóparti homokágyunkból. Narakiwa hozzá akart fogni a reggeli elkészítéséhez, de rögtön lebeszéltem róla, hogy énmiattam nem kell időt tölteni, hacsak ő nem akar reggelizni, mert én elvagyok reggeli nélkül is. Majd talán később, ha éhes leszek, bekapok valamit, most inkább induljunk, hogy minél előbb a következő táborhelyre érkezzünk. Narakiwa is helyesnek ítélte az elgondolásom, és máris a csónak motorját

PÁPUAFÖLD

vette gondozásba, feltöltve üzemanyaggal meg olajjal, ahol kellett. Én meg a csónakba pakoltam a holmijainkat és megvártam Narakiwát, hogy együttes erővel vízre toljuk a csónakot. A felbúgó motor hangja sok madár nemtetszését váltotta ki, felröppentek és erőteljes rikoltozással köröztek a fejünk felett. Nem tudom miket mondtak, csak feltételezem, hogy nem lehetett szalonképes. A Jari folyón a tegnapinál hosszabb utazás várt ránk, és most már írhatom, hogy minden fáradságot feledtető, szép út volt, nagyon megérte. A fehér emberek közül csak nagyon kevesen érhették ezt el, és ezért csak tisztelettel és köszönettel tartozom Narakiwának, nem utolsósorban Wendonak, akiknek segítsége nélkül nem részesülhettem volna ebben a szép és maradandó élményben. Visszatérve az utunkra, soha ennyi szép trópusi és egzotikus madarat nem láttam, mint itt és soha annyi különleges hangot nem hallottam, mint amilyet ez a különleges madárvilág kibocsátott. Biztos vagyok benne, hogy kizárólag a mi tiszteletünkre produkálták magukat, az egyre szűkülő folyómeder fölé hajló fák ágain ülve bevártak bennünket, figyelemmel kísértek, nem hagytak faképnél. Örömteli látvány volt számomra az is, hogy bőségesen tornásztak paradicsommadarak is közöttük. Ifjúkori olvasmányaim édenkert je elevenedett meg. Igen, valahogy ilyen lehet az édenkert, ahogy én látom most ennek a folyónak a környékét, tisztán, nem zagyválva össze a kultúrvilág moslékjával, a bokrok, fák ágai nincsenek letördelve, a sziklák oldalát és a fatörzseket nem ékítik faragott vagy festett üzenetek, például hogy "Itt jártam Julival". Nem űzik el a folyó partjáról ezeket a csodás színű és hangú paradicsommadarakat, mert nincsen üzem, gyár, bánya a környéken, amely lelkifurdalás nélkül engedné szennyét vagy mérgét ebbe az édenkerti folyóvízbe. Csak meghatódva tudok visszaemlékezni erre a szép tájra, ámulva, hogy földünkön még létezhet ilyen is. Az egyre szűkülő Jari folyó már nem sokáig enged bennünket ladikozni, mert könnyen zátonyra futhatunk, a vele való kínlódást elkerülendő Narakiwa kereste a megfelelő kikötési lehetőséget. Egy nagy törzsű fa léggyökerei közé bepakoltunk, és egy oldalágán, akár egy lefektetett padlón, kimehettünk a füves partra. Ezek szerint a hajókázásnak a végéhez értünk, habár, mondja Narakiwa, egy kis kajakkal még egy-két kilométert tudnánk menni, de gyalog talán gyorsabb. Átvágunk egy szárazabb területen, kikerülve a mocsarakat, Dimissi település irányában, de a faluba nem megyünk be, mert elég zord emberek lakják, olyan maguknak valók. Mi a Fly folyóhoz igyekszünk, egészen az Aligátor szigetig, de még előtte az Albertis szigeteket érintjük, mert a túlsó partra kell átmennünk és onnan tovább. Ez legalább három, de lehet négy nap is, csak a legszükségesebbeket visszük magunkkal, azt is hátizsákban, mert a kezünkre szükség van az úton. Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű utazás, de az eddig látottak feledtettek minden nehézséget. Ám a mocsárvilághoz érve libabőrös lettem, mert egyből eszembe jutott a szudáni Dinder folyó völgyének mocsárvilága, melyet ép bőrrel megúsztam, talán most sem lesz másképpen. Úgy legyen! Ezzel a fohászt elintéztem gyorsan, mert Narakiwa szólt, hogy lehetőleg az ő nyomában haladjak és ne ténferegjek másfelé, mert a veszélyes útvonalhoz értünk. Ha össze lehet hasonlítani két mocsarat, akkor ez a szebb, már csak azért is, mert itt nem kellett derékig belemerülni, mint például Szudánban annak idején, és nem is volt olyan bűzös. Először csak a kemény talajon jártunk, de körülöttünk fényes tocsogók csillogtak, hogy száraz gatyával megúsztam ezt a nem mindennapi vándorutat, azt kizárólag Narakiwának köszönhetem. Igaz, ő már nem először teszi meg ezt az utat, és van gyakorlati érzéke is hozzá, ami ilyen eseteknél igen fontos. Egy útba eső nagy fa felszíni gyökerein megpihenve és egy kis elemózsiával megerősödve folytattuk utunkat keletnek a Fly folyóhoz, az Albertis sziget irányában. A Fly folyó hossza 1760 kilométer, de csak kenusoknak, a nagyobb motoros hajók számára talán csak a fele út járható. Sok kis falut alkotva krokodilvadászatból élő törzsek telepedtek a partjára. A Fly folyó krokodilja nem nagy testű, de igen szép színű, 250 x 50 centiméteres, feldolgozásra alkalmas, kiváló bőrt ad a bőrdíszmű iparnak.

A KUSSA FOLYÓ

Lassan alkonyodik, többször megállt Narakiwa, körbeszemlélte a tájat, ez már a szálláskeresésnek szólt. Nemsokára meglelte egy pálmafa tövében, csak nagy üggyel-bajjal tudtuk elérni, mert bennállt a vizes terület közepén. Rám tekintve csak annyit mondott, hogy muszáj a biztonságunk érdekében, és máris térdig gázolt a mocsárban, én meg morogva követtem. Ezeket a lábfürdős biztonsági szálláshelyeket egypárszor megismételtük, míg végre az eredeti célunkhoz, a Fly folyó romantikusan szép, meredeken leszakadt, homokos partjához értünk. Buja növényzettel tarkítva mindkét oldalán, amíg a szem ellát, középen több homokos és zölddel borított szigettel, ez igen, ez szép látvány az elfáradt szememnek, de jó pihentető meggyötört testemnek is, ami a cipelést illeti, még csak-csak, de a puha, süppedős talajon járni már nem leányálom. Az itt élő törzsek a krokodilvadászatból igen jól megélnek, a lakhelyük körzetében eléggé zsíros, fekete föld van, mindent meg tudnak vásárolni a helybe szállító csónakos árusoktól. így tudtuk mi is friss zöldséggel és gyümölccsel ellátni a konyhánkat, a sütni való halat meg magunk fogtuk a folyóból, a további utunkon tehát nem volt étkezési problémánk. Felváltva főztünk, amivel sikerem is volt Narakiwánál, mert ő addig nem ismerte az ételízesítő fűszereket. Másnap Narakiwa a partra intett egy felfelé haladó motoros bárkát, hogy mennyiért vinne át a túlsó partra, rövid vita után megtörtént a megegyezés egy pár kina erejéig. Simán partot értünk túloldalt, innen nézve a folyó partvidéke még szebbnek tűnik, csak egyetlen és kellemetlen hibája, hogy fogadásunkra hirtelenjében összesereglett egy egész szúnyog-hadsereg, főleg az én tiszteletemre, mert a fejemet vették célba. Szerencsémre, nem hagyták ki a hátizsákomból a szúnyogriasztót, egy eléggé bűzös, olajos készítményt, amitől én is szédelegtem, de legalább a szúnyogok sem kedveltek. így most már világossá vált előttem, hogy miért is nevezik ezt a folyót Flynak, azaz szúnyog folyónak. Névadója egy európai hajó volt, 1842-ben Blackwood kapitány Fly-nevű hajójával kereste fel elsőként a nagy folyó torkolatvidékét és nevezte el Fly rivernek. Már arra kezdtem gyanakodni, hogy ez az erőszakos szúnyoghad felismerhette bennem az európai mivoltom és talán kellemetlen tapasztalatuk volt Fly hajóssal, ezért most bosszút állnak rajtam, mert egyre kellemetlenebbül éreztem a fullánkjukat. De az is lehet, hogy engem láttak első magyarként a területükön és az állóképességemet ellenőrizték, mert Narakiwát már ismerték. Ezek után joggal és féltőén hívom fel honfitársaim figyelmét, hogy turistaútjukra inkább a gödöllői "rákos" patakot válasszák megtekintésre, mert az nem olyan veszélyes, mint ez a számomra örökké felejthetetlen Fly folyó és mocsárvilága. Nem kis vesződség volt, míg kikecmeregtünk ebből a tekintélyes szúnyoginvázióból és eljutottunk az Albertis sziget vonalába. Egy pár kunyhó jelezte egy kis falu létét, de mozgást nem láttunk sehol, talán kihaltak a lakóH Ahogy lepakoltuk a holmijainkat és Narakiwa elrikkantotta magát, egymás után bújtak elő a kunyhók belsejéből asszonyok, gyerekek. A férfinép, ahogy később megtudtam, a csónakokat javította odalenn a folyón. Az történt, hogy a kószáló gyerekek megláttak engem, hogy közeledek a kunyhóikhoz, rohantak haza a rémhírrel, ezért bújtak a kunyhók belsejébe, azt nem is látták, hogy Narakiwa is ott van. így állunk a fehér ember jó hírével, sajnos még egy kis időnek el kell telnie, hogy ez a félelemérzés a fajtámmal szemben elmúljon. Húsz év távlatából, amióta járom ezt a szigetvilágot és kapcsolatba kerülök népével, jó érzéssel mondhatom, hogy hozzájárultam a velünk szembeni félelmük csökkentéséhez. Narakiwa lement a férfinéphez, ő már otthonosan mozgott közöttük, az lett a vége, hogy éjszakára körükben maradtunk, az esti tábortűz szomszédságában lett a szálláshelyünk. Az itt maradásunkról egy kicsit többet kell beszélnem, mert úgy érzem, ez emlékezetes maradt mindegyikünk számára. Az történt, hogy az marasztalásból vendéglátás lett, és a meghívó házigazdánk kitett magáért. Bőséges vacsorát adott számunkra, és most jön a lényeg, az ételt saját készítésű gyümölcsborral öblögettük, amit egy külön kunyhóban készített és tárolt. Trópusi gyümölcsök sokasága, banán és

ananász volt az alapanyag, ezenkívül cukor és erjesztő növények alkották a bort. A megérett gyümölcsöt felfőzött cukorsziruppal és erjesztővel összegyúrják, majd állni hagyják több hétig, amíg habosra kiforrja magát, majd többszöri átfejtéssel világos sör színű folyadék keletkezik, erősen csípős murci. Ebből az italból nem kellett túl sok a sült halak után, hogy jó kedvre hangolja társaságunkat. A hangosabb beszélgetés után még nótázásra is sor került, és itt jött a meglepetés számomra, azt akarták, hogy én is énekeljek egy magyar dalt, amit jó hangulatában dalol a magyar ember. Nem akartam hangulatrontó lenni, és elkezdtem énekelni a kedves házigazdának címezve a legegyszerűbb nótát, amit diákkorom óta ismerek és zeneszó sem kell hozzá: Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el, míg a gazda, házigazda bunkós bottal ki nem ver. Ha nem tetszik a gazdának, hogy mi itten mulatunk, szedje össze sátorfáját, de mi itten maradunk. Ezek után amennyire tudtam, ugyanezt angolra fordítva: "No, no, no, no, no, no, no we won't go away from here unless the host won't send us out with a knobby stick." Ezek után már nem hagytak nyugton, ismételni, ismételni és még aznap megtanulták ők is virradatig. Még az asszonynép sem maradt ki a hahotázásból, ami a jó kedvet illeti, és azt hiszem, emlékezetes maradt mindannyiunk számára ez a vendéglátás a Fly folyó mellett, de még a terület élővilágának is, mert magyar nótát sem előtte, sem utána nem hallhattak többet. Reggel fáradtan, fejfájással ébredtem, mindenki aludt, csendes volt a környék, dél tájban kezdtek mozgolódni. Addig a környéken bóklásztam, a vízparton, a sáros, mocsaras határig. Mire visszaértem, már a fejfájásom is alábbhagyott, a szúnyogok is ilyen tájt delelnek, mert nem nyüzsögtek a fejem körül. Narakiwa is fejcsóválva támolygott ki a kunyhóból, ahova hajnalban a házigazdával ölelkezve betámolygott. Nem mondhatom, hogy rossz hatással volt a tegnapi vidám túlórázás az egész háznépére, mert akivel csak találkoztam, mosollyal köszöntött, de még a kutyák is farkcsóválva. így hát elégedettnek mondhatom magam, mert biztos vagyok benne, hogy jó emléket hagytam magam után. A segítség sem maradt el, a gyerekek is nagyobb örömmel segítettek a bogarak és pókok üvegbe gyűjtésében, a szép nagy lepkékről nem is beszélve, így jutott időm még a ritka szép növényvilágból is egy párat lepréselnem. Már lefelé konyult feje a napnak, a magányos fűszál is hosszúra eresztette árnyékát, mire visszaértünk szálláshelyünkre. Narakiwa is kivette részét a munkából, mert vendéglátónk nagy csónakját tették rendbe, hogy holnap vele induljunk felfelé a folyón az Aligátor-szigetig. Nem nehéz jó érzettel ébredni, ha pihent és jó hangulatban van a ház népe, ez rám is jó hatással van. Ebben a hangulatban pakoltunk be és indultunk utunkra. Vendéglátónk, Sunga (időközben megtudtam a nevét), ő is velünk tartott, még akartak a gyerekekből is csatlakozni, de Narakiwa határozottan lebeszélte őket, hogy a krokodilok nagyon kedvelik a gyermekhúst. így sikerült maradásra bírni őket. Az egynapos partmenti csónakázás kitikkasztott, mert motor nélkül, csak kézi lapátolással haladtunk és mindhármunk erejére szükség volt. Fenséges tájak mellett haladtunk, csak az izzadságunkat kedvelő légyhadsereg erőszakos barátsága nehezítette a gyönyörködésünket. Közben állandóan lestem a vizet, hogy szemügyre vegyem az Aligátor-sziget hírneves krokodilját, de mintha megneszelték volna, hogy érdeklődöm irántuk, még csak mutatóba sem jöttek elő. Már a kikötési lehetőséget keresték a barátaim, amikor nagy csattanással vetette magát csónakunk előtt a vízbe egy jól fejlett krokodil a parti bozótosból. Végül is nem sokkal odébb, egy tisztáson mi is megpihentünk. . A késő délutáni napsütést arra használtuk, hogy lefürödjünk és az izzadságtól teljesen elázott holmijainkat kimossuk és megszárítsuk. Ez még mind belefért az időbe a vacsora és a hálóhely világosban való elkészítésével együtt. Másnap a napkeltével ébredtünk, az időmet úgy osztottam be, hogy a gyűjtésen kívül legyen időm felvételeket is készíteni, ha lehet, a különböző krokodilfajtákról. Narakiwa velem tartott, így elkerülhettem a veszélyhelyzeteket, figyelmemet csak a munkámra fordíthattam. Ily módon érdekes és ritka felvételeket tudtam készíteni.

A KUSSA FOLYÓ

Nem véletlenül kapta az Aligátor nevet ez a sziget, mert jócskán akadt útunkba a sárga szájú, zsemleszínű, közel háromméteres, tátott szájúakból, ugyanis kint a területen, mikor pihen, kitátja a száját, hogy hűtse a testét a nagy melegben. A környéken lakó bennszülöttek minden porcikáját hasznosítani tudják, a szép, elegáns bőréért nagy pénzt fizetnek a kereskedők, a húsát, ami ehető, lefejtik a csontokról, majd kifőzik a csontokat, zsírtalanítják és fehérítik 4% hidrogén hiperoxidban. Az így nyert krokodilcsontokat becsomagolják, ezért is nagy pénzt fizetnek a kereskedők. Múzeumok, iskolák, oktatási intézmények vagy magánszemélyek részére hozzáértő szakemberek fűzik fel a csontokat és állítják össze a teljes krokodilvázat. Még négy napot bóklásztunk a szigeten, keresztül-kasul a mocsaras, mangroves erdőségen, a sűrű, liános bozótokon, volt dolga a nagy bozótvágókésünknek. Sokszor teljes erőbedobással aprítottuk felváltva a bozótost, hogy átjussunk rajta, mert mögötte mindig, szebb és érdekesebb táj tárult elénk, így megérte a fáradságot. A visszaütünk már könnyebben ment, Sunga is örült érkezésünknek, mert igen unta magát egyedül, de ő vigyázott a holminkra, meg a begyűjtött bogarakra és növényekre. Az esti főzés mindig Narakiwa dolga volt, lefekvésig a tábortűznél folyt az aznapot értékelő beszélgetés, főleg Narakiwa és Sunga között. A partra húzott csónakban ágyaztunk, a váratlan meglepetések elkerülése végett. Nem is volt különösebb esemény, az éjszakáink nyugalomban, alvással teltek, kivéve a második nap hajnalán, mikor Narakiwa erőteljes hangja ébresztett, mert a maga mellé helyezett bunkójával jobb útvonalra térített egy vadászó fekete bőrű mérges kígyót. Ez után az esemény után már több háborgatás nem volt, így pihenten és elégedetten indulhattunk vissza a folyón Sungáék birodalmába. Lefelé az árral igen könnyű és gyors a vízi út hazafelé, csak az irányításon van a fő hangsúly. Talán a fele időre volt szükség a visszaútra. A gyerekek örömujjongása fogadott a hazai partokon, de örült az egész kis falu népe, mikor bevonultunk a kunyhó hűvösébe. Fáradtságot még nem éreztem, mert frissiben nekiálltam a gyűjtésem összesítéséhez és csomagolásához, minden darabhoz téve kis írott cédulát a szükséges adatokkal. Ezek után, mint akit letaglóznak, dobtam el magam a gyékényen csak Narakiwa erőteljes rázása hozott vissza a valóságba, meg a vacsorához. Nem kellett kétszer kínálni, minden elém rakott ételből duplán kértem, mert jó volt a zamata, főleg a halas készítményeknek. Azt meg külön megtiszteltetésnek vettem, hogy valódi krumplit (hogy honnét^) tettek elém főzve. Ha semmi más nem lett volna, csak ez a jó ízű krumpli megsózva, már fenséges vacsorának tekintem, itt a világ túlsó felén, a "szúnyog folyó" és mocsárvilága kellős közepén. A kinti tábortűz melletti vacsora és a szokásos esti beszélgetés és kvaterkázás után szép csendben tértünk nyugovóra. Narakiwa vezénylő szavaira ébredtem, már mozgásban volt az egész falu népe. Tette mindenki a maga dolgát, a szorgosságból én sem akartam kimaradni, nekiláttam a csomagolásnak, hátizsákom legalsó felébe helyeztem nagy banánlevelekbe göngyölve a sérülékenyebb anyagot. Mikor megtelt, kimaradt két ing, nadrág, zokni, a házigazdára gondolva megörvendeztettem a segítőkész Sungát. Még egy kis zsebpénzre is futotta az asszonynépnek, hogy még jobb szívvel emlékezzenek a magyar dalra, amire tanítottam őket. Hogy a gyermekek sem maradjanak ki az örömteli adakozásból, a rejtett tartalék csokiból nekik is jutott. Ezek után szinte lebegtem a kedvességük és mosolyuk tüzében, amíg csak el nem tűntünk Sunga csónakjával a folyó kanyarulatában. Az Albertis-szigetet elhagyva a túloldali partot vettük célba, hogy ugyanazt az útvonalat találjuk meg, amelyen idejöttünk. Még mindig a reggeli időben jártunk, mikor Narakiwa jelezte a kikötés helyét. Sunga visszahívott a búcsúzáskor, hogy bármikor szívesen lát a maga és családja körében. Nagyon jólestek Sunga búcsúszavai, ezek az emberi megnyilvánulások adtak lendületet a további nehéz munkához. A hazafelé tartó utunk egyre fogyott és egyre könnyebbnek éreztem, talán mert beleszoktam a

PÁPUAFÖLD

cipelésbe. Valóban a mocsaras területen is könnyebben haladtunk, mint jövet, mert egy nappal hamarabb értünk a motoros bárkánkhoz. Minden a helyén volt, senki nem háborgatta a csomagunkat. Egy-két madárpiszoktól megtisztítottuk a motorját, meg a belső ülésrészt, bepakoltunk és talán a szerencse is velünk volt, mert rövid rángatás után beindult a motor. A pöfögése is lelassult, nem kellett nagy erőt kifejtenie, hiszen motor nélkül is csurogtunk volna lefelé az árral, motorral viszont repültünk. Nem is maradt el az eredmény, mert rövidesen már kanyarodtunk is ahhoz a településhez, ahol annak idején bevásároltunk a nagy piacon. Emberáradatban nem volt hiány most sem, de áruban már annál inkább. Meg is jegyezte Narakiwa, hogy későn érkeztünk, már a fontosabb termékeket megvették, csak holnap korán reggel lesz újra. Akkor megvárjuk a holnap reggelt, mondom én, jól van, ha te is úgy akarod, mert a mai nap beszéltük meg Wendoval, hogy visszatérünk. De ha beleegyezel, akkor megvárjuk a holnapot. Narakiwa, szükséges a holnapi vásárlási - fordulok feléje kérdőleg. Igen, mert gondold el, friss áruval térnénk haza, neked is meg nekünk is jobban esne az ebéd és nem kell még egyszer ide jönni tehát utat, benzint spórolnánk. El van intézve, Narakiwa, itt alszunk. Ezután elindultunk a bódék felé valami fogyasztható ennivaló után nézni. Legvonzóbbnak a frissensültet találtam, abból is a Baramundi filét, azt kértem kisütni. Narakiwa is ezt választotta, mert ettől biztos nem leszünk betegek. Amíg én felügyeltem a kukta ügyködését, Narakiwa sörért ment, meg egy kis cipókenyeret hozott. Még süteményt is vettem, hogy teljes legyen a napom, és így már vacsora sem kellett, úgy jóllaktunk. Szálláshelynek éjszakára a ladik alja igen megfelelt, főleg hogy Narakiwa kibélelte parti fűvel. A hajnali áruszállító motoros bárkák érkezése biztosította a reggeli zenés ébresztőt. Nem siettünk feltápászkodni, mert a bárkák kirakodása, az áru elrendezése még egy óra szunyókálást engedélyezett. Narakiwa nagyon gyorsan elintézte a szükséges bevásárlást, félig megtelt a csónakunk, mire kijelentette, hogy jó vásárt csináltunk és indulhatunk is hazafelé. Már útközben ropogtattuk a friss reggeli zsemlét, igyekeztünk, hogy minél előbb hazaérjünk és minél kevesebbet idegeskedjenek az otthoniak. Déltájt kanyarodtunk Narakiwaék öblébe, már ott kiáltoztak, ujjongtak a gyerekei, míg csak ki nem kötöttünk. Wendoval az élen az egész háznépe körbefogott bennünket, és véget nem érő üdvözléssel fejezte ki örömét. Közben a gyerekek kiürítették a csónakot, a zöldségféléket, gyümölcsöt, füstölt húsokat a duplafalú, hűvösebb kunyhóba rakták. Mire minden a helyére került, a beszélgetés heve is alábbhagyott, a fürge asszonykezek már ebédhez terítettek. Az ebéd utáni szieszta sem maradhatott ki, mert az elmúlt hetek erőteljes menetelése és a kirándulás erőteljes igénybevétele alaposan megviselt, így nem kellett biztatni, hogy pihenjek le. Wendo ez idő alatt Narakiwaval megtárgyalta az út eseményeit. Főleg az a magyarosra sikeredett nótás est tetszett nekik, amit Sunga vendéglátásánál akaratlanul is előidéztem, mikor egyórai alvás után felébredtem, még mindig azon hahotáztak. Nem akartam hahotás kedvükben megzavarni őket, szép csendben elindultam egy kis ház körüli sétára, utána a Wendo ladikjában kellett elrendeznem a begyűjtött anyagokat, mert korán reggel indulunk, és akkorra mindennek a helyén kell lennie. A kellemes tábortüzes este, kölcsönös köszönésekkel telítve és a viszontlátás reményében bizakodva, elhúzódott késő éjszakáig. A nagy tábortűznek már csak a zsarátnoka villódzik néha a fáradtan csillogó szemekbe, de még mindig nem akaródzik elköszönni és a megérdemelt pihenőre térni, valami fontos mondanivaló még akad mindannyiunk számára. Magamra vállaltam a rendbontás feladatát, és ha nehezen is, de feltápászkodtam az ülésből, búcsút intve Wendonak és Narakiwának, bebotorkáltam a vendégek számára fenntartott kunyhóba. Fáradtan bújtam a hálózsákomba, de a megnyugtató álom mégsem jött, mert a közelmúlt események emberi melegséget sugárzó, jó hatása nem hagyott nyugodni. Örültem, hogy egyre több helyről távozhattam jó szájízzel, számomra ez volt a legfontosabb. Mérleget vonva utólag, örömmel és elégedetten

A KUSSA FOLYÓ

írhatom le, hogy munkám a legnehezebb terepeken, a legbonyolultabb emberi közösségekben is legyőzve az akadályokat, a nehézségeket mindig eredményesen és sikeresen végződött mindannyiunk számára. Azt hiszem, még folytattam volna tovább is e gondolatmenetet, de pontot tettem a végére, elaludtam. Valamivel csendesebb reggelre ébredtem, nem hangoskodott a háznép, mint máskor, a visszafogottságnak, a csendességnek csak egy oka van, mondja Narakiwa, az, hogy ti elmentek. Wendo régi jó barátunk, szinte a családunkhoz tartozik, nem múlik el év, hogy ne lenne közöttünk, különösen a nagyobb gyerekek várják, mert annyi sok minden hasznos dologra megtanítja őket, amire én nem is gondolnék. De téged is hiányolunk majd, mert megszerettünk és ritkán hoz bennünket össze a sors ilyen emberekkel, főleg üzleti alapon. No de menjünk reggelizni, és azután indulás, mert hosszú út áll előttetek. Ami azt illeti, nem estek rosszul Narakiwa szavai, meg is köszöntem és megígértem, hogy ha a lehetőségem újra erre a területre hoz, feltétlenül találkozunk. Egy nagy öleléssel szentesítettük az elhangzottakat. Igen, csak így lehet idegen, számunkra néha vad törzsek közé bemerészkedni, más módszert nem ismerek. A közöttük eltöltött több évtized tapasztalata azt igazolja, hogy minden az emberi magatartáson múlik, csak az őslakosokkal kialakított jó kapcsolat teszi lehetővé az eredményes munkát. Aki ezt nem tudja, az ne merészkedjen közéjük. Talán szigorúnak tűnik ez a felszólító mód, de mindenképp így kell fogalmaznom. Sok különböző céllal ide érkező ember rajtavesztett már, nem boldogult ezen a területen. Volt közöttük orvos, missziós pap, újságíró, olajmágnás, hivatali ranggal rendelkező, egyszóval a kultúrvilág küldöttei, és még azt is feltételezem, hogy emberi jó szándékkal léptek erre a fölre, de valamit mégis rosszul csináltak. Talán az alázat hiányzott belőlük, az őslakosok kultúrájának elfogadása, elismerése, tiszteletben tartása. Mindig szem előtt kell tartani, hogy ezeknek az embereknek a többsége még az évezredes törzsi világ törvényei szerint él és cselekszik. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a fehér emberektől félnek, mert felsőbbrendű gonoszkodásuk maradandó fájdalmat okozott nekik. Ezt nem lehet egyik napról a másikra elfelejtetni velük. Jó tanácsaimat annak a mai fiatalnak ajánlom útravalóul, aki eldöntötte, hogy azt az utat szeretné választani, amelyre én léptem egykor és amelyen járok még ma is, mindaddig, amíg erőm engedi. Telítve van ugyan veszéllyel, de annál felemelőbb érzést nem ismerek, mint amikor jó és hasznos eredményt tudok elérni közöttük. Remélem, hogy tanulságos olvasmányt hagytam az utókor számára.

PÁPUAFÖLD

A Fly folyó izgalmas

egzotikus,

vidéke.

A Fly folyó mocsaras,

lápos

és a zöld, dús borított

PÁPUAFÖLD

környékének

parti

talaja növényzettel szegély.

Tartalomjegyzék

Bevezetőül

1.

Kezdetnek nem rossz! Charley ciklon

2-6.

A „tündér szigeten" De lehet másutt is

7-12.

A kannibálok földjén Az ősi mítosz

13-26.

Sang-guma Tanga-nam Élet és halál

27-36.

Varázslók-varázslatok Avagy az okos állatok

37-42.

Huszonnegyedik órában Nem sok öröm van benne

43-48.

Fűkunyhó és kőbalta Az igazsághoz tartozik

49-56.

Duplán Pálinkás nap Az egyiket megittuk

57-64.

Még mindig a veszély. Vigyázni az egészségre!

65-73.

A kannibál is élni akar Ha másképp nem, a halottból

74-75.

Vérbosszúk Hosszú lejáratban

76-77.

Kerua koporsója Vidám fordulat

78-81.

Magyar család tragédiája Évenként lezuhan egy gép

82-83.

Magyar missziósok Pápua Új-Guineában Heten voltak

84-87.

^

Új-Guinea mártírja Molnár Mária

88-90.

Emlékezés Pálinkás Istvánra 1931-1996

91-93.

N e m árt, ha tudjuk Pápuaföld történetéből

94-97.

Kőszerszámok használata Pápuaföldön

100.

Sebidiro piaca Meg a nehéz útravaló

101-105.

A Kussa folyó Meg a mocsár

106-114.

PÁPUAFÖLD

Irian J a v a

(Indonesien)

Slrltkland

H.

JintuoH