PAKSI ENDRE LEHEL TUDATOS ÉS ÖNTUDATLAN MÁGIKUS PRAXIS A KORTÁRS MAGYAR LEGÚJABB KORI KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Ez egy olyan témája az emberi életnek, amibe újabban egyre kevésbé mernek belemélyedni, noha fölöttébb divatos. Azért, hogy tudatosítsuk, hogy ez egy múzeum, tudásközpont, sőt szabadegyetem, a fogalmakat kell mindenekelőtt tisztáznunk. Kezdjük az egyszerűbbel, hogy mi is az a magyar, kortárs, képzőművészet. Én úgy tudom behatárolni, hogy a Magyarországon működő, Magyarországon aktív alkotók, akik javarészt még élnek, illetve a mi életünk során voltak aktívak. Ez kötelező hivatkozás szintjén kibővül olyan alkotókra is, akik akkor már éltek, amikor már éltek olyanok, akik ma még élnek. A mágiával a tudomány törököt fog, lévén az egész – ahogy Várkonyi Nándor nevezte – varázstudomány; vagyis szöges és kibékíthetetlen ellentétben áll a mai, általuk tudományként elfogadott ügyekkel. Azok egy olyan világképből fakadnak, olyan világ a tárgyuk, amely a varázstudományoknak a legkevesebbre becsült témája. Az anyagi világ, a teremtett világ, a materiális sík. Éppen ezért a mágikus praxist tudományos fogalmakkal körülírni nem is lehet. Azt lehet mondani – ilyen negatív teológiaszerűen –, hogy mágia mindaz, ami nem a racionális tudományok által vizsgált világban gondolkodik, hanem feltételez több világot, és a világok közötti átjárhatóságot. Analogikusan gondolkodik – nem racionálisan –, tehát még egy ilyen fontos ismérve a varázstudománynak, hogy hozzá képest a racionális tudományok kizárólag fogalmi gondolkodásban merülnek ki, szavakból állnak. Ehhez képest a varázstudomány nem csak fogalmi és verbális, hanem képi is. Nagyon erősen jellemző rá az analógiás gondolkodás. Még valamit okvetlenül tudni kell a varázstudományokról. Ez egy ezoterikus tudomány, vagy tudásanyag. Ezoterikus abban az értelemben, hogy elzárt, tehát nem mindenkinek való. Ezt tényleg szigorúan is vették elég sokáig. Viszont azzal, hogy most a kortárs művészetre öntjük a mágikus praxist, az újkori mágiatörténetet nagyon röviden érintenünk kell. A 19. század folyamán az ezoterikus tudás elvesztette az ezoterikusságát, úgy szólván ki lett fecsegve, és nem kellett volna, hogy kifecsegődjön. A Vatikán és egyéb társaságok hiába ellenkeztek ez ellen nagyon helyesen, mégis kiszivárogtak ezek a dolgok, és a 20. század több katasztrofális aspektusa ennek köszönhető. Példaként említve a faji higiéniát, ami a fajelméletből lett „tovább gondolva” ami egy teozófusi téma volt Blavatsky-nál az 1880-as években. Lett belőle először antropozófia Rudolf Steinernél, és utána egyenes úton ment a hitleri propagandagépezetbe ez a titkos tudás a kellően fölhígított és önkényes irányba terelt megnyomorítottságában. Ez az ezoterikus vonatkozás – ez a fölhígítottság és kifecsegettség – néhány kortárs képzőművész munkájában tematizálódik, erre is hozok példát. Aztán van, hogy nem magának az ezoterikusságnak a kifordulására reflektáló munkák jönnek, hanem olyan alkotók, olyan produktumok, amik ezzel az ezoterikussággal egyáltalán nem foglalkoznak, hanem nyúlnak, ahova kell. Ez a New Age-ben nem egy meglepő dolog, ami a totális felhígítása mindennek, ami a tartalom. Erre is hozok példát… Dunát lehet vele rekeszteni. Előfordul, hogy ezek a mágikus praxisok teljesen spontán előjönnek, mintegy maguktól, nem tudatos közvetítéssel, a művész egyszerűen alkalmazza őket. Annak az okaira, hogy milyen vonalakon jönnek ezek a dolgok, pontosan melyek esetében spontán, öntudatlan eseményekről van szó, a diák bemutatásánál kitérek. Hozok még példát ezen túl egyéb mágikus képzetek folyamatos továbbélésére a képzőművészetben, amik azért érdekesek, mert az élet egyéb területeiről már szinte kivesztek, és a modern és a kortárs képzőművészetben élnek túl. Az előadás tartalmának a zöme a hetvenes évektől napjainkig terjed. Annyiban lesz kortárs, hogy nem az ultrákat hozom, hanem olyanokat, akik picit beülepedtek a kánonba. Gőbölyös Luca egy fotográfus, képzőművész bőrbe bújt boszorkány. A Férjhez akarok menni! című munkájában, ahol fotósorozatot, pszeudo főzőműsort, majd ebből egy könyvet is kiadott, a férjhez menés, férjet fogás, férjet megtartás, férjet elhidegítés és visszaszeretés témákról van szó. Ezért baráti körben – például kubai barátnőjénél – körbekérdezett, hogy ki, milyen praktikákat tud. A konkrét receptekbe nem szeretnék belemenni, mert igencsak komolytalan, mégis azért gondolom jó műnek ezt, mivel Gőbölyös Luca a komolytalanságra hegyezi ki a munkát. Nem emlékszem, hogy más munkájában a varázspraxis ennyire előtérbe kerülne. Itt van egy hasonló munka, ami kivételesen nem a fehérvári gyűjteményben található. Érdekes – ez is a mágia –, hogy olyan dolgokat választottam, amik itt találhatók fizikai valóságukban. Ez Erdély Miklósnak egy fotómunkája. Amit látunk az annyiban rokonítható Gőbölyös Luca munkájához, hogy ő is az ezoterikus tudásnak a felhígított és kommercializált vetületeit parodizálja. Itt a médiumból kijövő ektoplazma örökíttetik meg. Nem egyértelmű, én is csak hallomásból tudom. Erdély édesanyjáról lehet tudni, hogy nagyon neves médium volt, ezért Erdély gyerekkorától kezdve nemcsak hogy ismerte a szellemvilágnak és az egyéb világoknak mindenféle vetületeit, de még a nekromanciás tevé-
kenységnek az árnyoldalait is tudta. Itt az ektoplazma a László László nevű médium előtt való tisztelgés, akiről köztudott volt ezoterikus körökben, hogy libazsírba áztatott vattával produkálta az ektoplazmát. Az ektoplazma akkor jelenik meg, amikor sikeres halott idézés történik, és a szellemtestű lény hagy maga után egy nem folyékony, se nem szilárd halmazállapotú gusztustalan anyagot, aminek nagyon elbizonytalanító hatása van. Ez állítólag sikeres halott idézésekkor megjelenik. Erdély Miklósra még visszatérünk. Létezik egy irányvonal, melynek tagjai nem dekonstruálni próbálják a varázstudományokba vetett hitet, hanem legitimációs alapként veszik elő. A képen látható művész Baji Miklós Zoltán, rövidítve BMZ, másnéven Art Angel, de amellett táltos és neoista is. Soros-ösztöndíjjal Amerikában dolgozott a kilencvenes években, tehát egy olyan művész, akinek belefér minden. Egy rettentően posztmodern jelenségnek ítélem az ő munkásságát. Egyszer láttam élőben egy performanszát a szentendrei performansz fesztiválon. Úgy kell elképzelni, hogy volt egy színtér – ugyanúgy, mint ennek a békéscsabai performansznak a reprodukcióján ezzel a hexagrammával – egy „varázskör”, melyen belül négy rezsóban gyógyfüvek melegedtek. A performansz alatt annyira túlhevültek az rezsók, hogy a bennük levő folyadék elpárolgott, a növények kiszáradtak, és egy idő után, mintegy varázsütésre, lángra lobbantak. Ez egy nagyon szép momentum volt. Ugyanakkor a performansznak a veleje az volt, hogy – miközben a sokadik gyerekét várta az asszonyától – önmagát körülmetéli és az előbőrrel, mint egy gyűrűvel eljegyzi a nőt. Ez az egy példa is alátámasztja, hogy Baji Miklós Zoltán oda nyúl ahova akar, nem ért semmit az egészből. Ez nagyon jellemző a jelenkori mágia fölhígulására és kontár, avatatlan alkalmazására. Igaz, hivatkozhat az egyéni interpretáció szabadságára. A békéscsabai installációról még annyi információm van, hogy aki ezen a hexagrammon belülre áll, gyógyító energiákkal töltődik föl. A képen a háttérben meghúzódó Szentély az én ügyem, és most kicsit a saját hitelemet rontom, merthogy kicsit párhuzamba hozható ez a munka a New Age a kortárs intermediális művészet mögé bújó értetlenségével. Itt a Recycle Mission Hungary – a biciklialkatrészekből mindenféle dolgokat készítő szuperbaloldali poszt punk antiglobalista, antikapitalista társaságnak – és Szabó Eszter Ágnesnek és a HINTS művészcsoportnak a közös alkotását látják. Ez egy imamalom biciklialkatrészekből. Jókívánságok vannak ráírva az imamalomra. Oda lehetett menni, megforgatni. Én ezt a művet egy másik formában láttam, amint Szabó Eszter Ágnes prezentálta. Ahogy ment oda a tárgyhoz, én felkiáltottam a teremben, hogy „Jaj Ágnes, csak nehogy a rossz irányba forgasd!” Nem tudtam, hogy ez egy offenzív dolog, de utólag azt mondták el, hogy ez által teljesen hiteltelenné tettem a művüket, noha én csak azt akartam, hogy ezek a jókívánságok tényleg fejtsék ki a hatásukat. Az imamalmokról nem tudta a kortárs képzőművész, hogy csak bizonyos irányba lehet őket forgatni, mert csak akkor száll belőlük az ima a kellő helyre, hogyha ellenkező irányba forgatjuk, akkor az ellentéte valósul meg. Ezen sem szerepel a helyes forgatási irány. Áttérünk egy olyan műre, ami annyiban rokonítható az előzőekkel, hogy szintén konkrétan varázspraktikát alkalmaz. Nevezzük varázspraktikának, bár eléggé alacsony szintű, nagyon fizikai, nagyon materiális anyagmágiát alkalmaz. Ez Bogdándy Szultánnak egy olyan alkotása, amit a Színhely Galériában állított ki 2009-ben. Egy grillben egy fa alak fel van nyársalva és grilleződik. Nem látszik a reprodukción, de higgyék el nekem, hogy a Néray Katalin fotográfiája van ezen a fa bábun, a háttérben Fitz Péter mosolyog a Kiscelli Múzeumból, valamint Zsigmond Attila bitófára van kötözve a lépcső tetején. Bogdándy Szultán bevállalta azt, amit egyetlen kortárs művész sem tett meg. A művészeti intézményrendszernek azokat a szereplőit, akik őt kizsűrizték, ellehetetlenítették, akik neki rosszat tettek, egy ilyen – hadd ne minősítsem milyen szintű – kvázi bosszúnak tette ki. Elég bátor tettnek gondolom, mindennek ellenére. Ilyennel sem nagyon gyakran találkozunk. Még mindig ott tartunk, hogyan alkalmazzák a mágiát művészek képzőművészeti kontextusban. Gyakorlatilag hisznek benne, és azért alkalmazzák. Nem reflektíven közelítenek hozzá, nem ironikusan, dekonstruktív módon, nem ábrázolólag, hanem egyszerűen alkalmazzák. Baksa Soós János (Január Herceg), azért nagyon fontos a mágikus praxis szempontjából, mert egy elég koherens jövőképet alkotott, nagyon furcsa magánmitológia ez. Arról szól, hogy az ember összhangban él a planétaszellemmel, más planéták szellemével, tehát kicsit az jön vissza benne, mint amit Grandpierre Attila az élő világegyetem koncepciójában megfogalmazott. Re-szakralizálja, rekultúrálja az emberi életet itt, a nagy racionális vesztünkbe rohanás ellenében intő jelként. Fényképeket látunk, de ő hosszan dolgozik azon a műtermében, hogy inszcenírozza ezeket a kultikus jeleneteket, azt, ahogy az ember a különböző állatokkal és a bolygókkal, mint szellemiségekkel kapcsolatot tart, áldozatot mutat be, tehát egyfajta szimbiózisba kerül az ember a szellemlényekkel. Közös nevezőre hozható Január Herceg Hegedűs 2 László a Nagy fehérvári árvíz című munkájával. Ez a munka képként prezentálja, teszi láthatóvá azt, ami igazából csak szeretném, hogy látható legyen. Ez a legősibb analógiás mágiák egyike. A Nagy fehérvári árvíz arról szól, hogy a kommunizmus, államszo-
cializmus minden egyes jelét egy hirtelen jövő tisztító nagy áradás elmossa. Hegedűs 2 bemanipulálta a fotókba ezt a tisztító vizet, kvázi mágikus praxist alkalmazott egy nem képzőművészeti cél érdekében. Hajas Tibornak egyik késői fotó performansza a Kóma. Az Új Magyar Képtárban található a Kényszerleszállás című központi munka. Vele kapcsolatban azt szeretném kiemelni, amire Szombathy Bálint hívta fel a figyelmet, amennyiben a bécsi akcionistákkal ellentétbe állította Hajas Tibort. A bécsi akcionisták mást sem műveltek, minthogy a lentről jövő, altesti, alvilági, alsó világ vizeiből táplálkozó démoni erőket fogták és ördögi köröknek engedték, hogy kijöjjön a kezükön és a fejükön. Ezt a freudi terminológia úgy határozza meg, hogy egy tudatalatti energiát felszabadítottak. Ezzel ellentétben Hajas Tibor leginkább az esszénusokhoz hasonló alapállásból igázni akarja a testet és a fizikai létet. Az esszénus irodalom értelmében Júdás a jó szereplő, aki a Megváltót hozzásegíti ahhoz, hogy a testből kiszabaduljon. Hajas Hamvas Béla Tibeti Halottaskönyv interpretációjából táplálkozott szellemileg, amellett, hogy tudott a bécsi akcionizmusról. Hajas költészete is nagyon figyelemre méltó, lévén, hogy nem az irodalmi olvasmányainak a visszhangzása, hanem aktuális helyzetre tudta adoptálni azt, hogy mi az élet és mi a halál. Azért érdekes a munkássága, mert performerként indult, és egyre inkább a kép felé mozdult. A végén már csak Vetővel és néhány segéddel voltak egy szobában. Barbiturátokat használt, hogy elérje az öntudatlan köztes létállapotot. Testét és testi mivoltát próbálta igázni, mindeközben szellemileg próbál koncentrálni arra, amire kell. Mégis elindulnak egy képi világba, ahol a performanszokról készült képet kezdik el bántani. Ez szintén alapvetően egy analógiás mágikus gondolkodás, mely szerint, ami a képpel történik, visszahat arra, akit ábrázol. Ugyanezen az elven továbbhaladva, annak a felfogásnak az értelmében, hogy a kép visszahat az ábrázoltjára, itt van Kelemen Károlynak egy – Hajassal egykorú – paraffin képe. A modell testére egy Joseph Beuys dia vetül. A kép elkezdi a szenvedéstörténetet, elkezd dekonstruálódni, majd ezek után parafinnal még tovább kínozza a képet Kelemen. Kelemen szembefordul a beuys-i művészeti elvekkel. Warholiánusnak tekinti magát a beuysijánussal szemben. A magyar művészek már tudtak Joseph Beuysról és tudtak arról, hogy az ő magánmitológiájában – ami annyira persze nem is magánmitológia, lévén a Rudolf Steiner antropozófiájából indul ki – a paraffin egy nagyon központi, alapvető, kvázi spirituális szimbólum, eszköz. Kelemen paraffin képeit éppen ezért egy meglehetősen posztmodern fricskának értelmezem. Kelemen egy olyan dologgal játszik, amiben ő valójában nem hisz. Ha már ennél a képzetnél tartunk, mely szerint a kép megidézi az ábrázoltat, akkor nem árt tudnunk, hogy vannak olyan kiváló képzőművészeink, akik ezt a mechanizmus elemet ábrázolják. Ismét Erdély Miklóst említem. A képpár nem másról szól, mint a fotó megelevenítő erejéről. Ugyanezt még kézenfekvőbben Vető János saját munkája tematizálja. Fekete és fehér alapon ugyanaz a fotósorozat előre-hátra játszódik, nagyon finom intellektuális játék van benne. Árnyékká változik, de árnyékból a hívásra megjelenik az illető. Erdély Miklós nemcsak leleplezi ezt a mechanizmust, tehát az emberben majdhogynem dogmatikusan élő képzetet, ezt az analógiás mágiát, de dekonstruálni is kívánja. Tisztességes képrombolóként az a motivációja, hogy az – ő szemszögéből bizonyára pogány – képzeteken erodáljon. Ezért is teljesen kézenfekvő, hogy létrehozza ezt a sorozatot (Időutazás), ahol ő rég halott emberek mellé bemontírozza magát, mintha éppen velük lenne. Azt a mechanizmust rombolja az emberben, hogy az illető ott van, aki a képen ott van, hiszen a manipulálhatóságát teszi közszemlére. Hasonló elven működik Csáky Marianne Time Leap című sorozata. Csáky Marianne látható középen, az eredeti családi szupernyolcas filmen. Egy családi ünnepség dokumentációjából kifotózott kocka lett fölnagyítva. Mellé helyezi egy fotó alapján készült grafitrajzon a koreai barátnőjét. Megint a fotó reprezentatív erejével játszó problémakörnél tartunk, de itt már sokkal komplexebb abban az értelemben, hogy a néző sokkal direktebben van bevonva. A kukucskálás mozzanata, annak is a leleplezése elég erőteljesen megjelenik, és azáltal, hogy ketten néznek ki a képből, és egy más realitásfokuk van. Ez már egy nagyon komplex mágikus praxist, annak az örökségét is tematizáló munka. Pauer Gyula éppen ennek a képzetnek a legitimitását próbálja alátámasztani. Gondoljunk bele abba, hogy ez az egész „ha fénykép készül róla, akkor a fénykép valamennyire ő” gondolat ez valójában nem biztos, hogy másra visszavezethető, minthogy az illető testéről tükröződő fénysugarak megörökíttetnek a fényérzékeny lemezen az emulzióban. A fotográfiában van egy ilyen érzés, egyfajta tapintás. Ugyanakkor fotonok is érintettek a történetben, melyek anyagi természete jelenleg is vitatott. Pauer fotóval is foglalkozik, mint a valósággal, a valóság leképezésével és a valóság által leképezettek fölötti hatalommal. Megtalálja, mint ősfotográfiát a Torinói leplet, melynek eredetiségéről Pauer sem tesz feltétlen állásfoglalást. Ebből az ereklyéből a negatívot visszafordítja pozitívra, és ebből alkotja meg a Feltámadás szobrát, A torinói lepel szobrát. Ezáltal megjeleníti a dicsőség pillanatában lefotografált Krisztust. Újramaterializál, ami szintén nem egy mágiától messze eső cselekedet.
Kitérhetünk arra is, hogy a fluxuson keresztül mennyire visszajött a konkrét anyagmágia a kortárs képzőművészetbe. Erdély Miklós tud Beuys-ról, ugyanakkor nem veszi át, tud jobbat. Eszköztárában gyakran előfordul a tej, a macesz, tehát – föltehetőleg zsidó misztikából merít – ahol a tej maga a tápláló tudás, a Torah. A Szelídség medencéje című munka azzal együtt is érdekes lehet, hogy itt nem explicite mágiáról van szó. Erdély Miklós óvatosabb annál, hogy varázslóként, vagy kuruzslóként őt leírják az államszocializmusban. Ezért egy aktuálpolitikai ügyből indul ki. Szovjetunióban egy komoly antiszemita hullám indul a hetvenes években, amit Kádár János kinn tart – Erdély szavaival: megállít – a határnál. Kádár tiszteletére állítja fel ezt az installációt. Aczél György nem érti az installáció üzenetét. Erdély az orosz tejkonzervekből kifolyó tej szagát, ami elkezd rohadni az élesztőtéglák közé rakott maceszlapokkal együtt, a csövön keresztül a szaglászó hely feliratú orrból vett gipszmintába vezeti be. Betiltották. Erdély ezt egy aktuálpolitikai állásfoglalásnak és direkt hommage-nak szánta. Erdélyre és az Indigó csoportra jellemző, hogy a valódi szimbolikus tartalmat nem nagyon szeretik elmondani. Ha valóban léteznek ilyen tartalmak, akkor Erdély egy nagyon pozitív szereplő azért is, hogy az ezotériát tiszteletben tartotta. Az anyagmágiáról ezen túl szintén töménytelen példát lehetne hozni még, Samu Gézának a népi rekvizitumból készített pogány bálványa egy ismert példa, illetve Bukta Imre munkái, ahogy a mezőszemerei kékfestő textileket beemeli a festészetébe. Én még anyagmágiának gondolom Kis Varsónak a Zászló munkáját. Bronzból készült és egyrészt ez a truváj, másrészt az, hogy múzeumi közegben, az átriumban, belső térben jelenik meg, nem a zászlók megszokott kontextusában. Nemcsak a kontextus ugrás, hanem az anyagban levő ugrás is mágia, amiről Kis Varsó nem mondja meg egyértelműen, mi az indíttatása. A következő munka egy másfajta anyagmágia. Nem az, amikor az anyagokat mi irányítjuk, átalakítjuk, ütköztetjük annak érdekében, hogy valamit ábrázoljanak, hanem a divinatív mágiához kapcsolódik. Kecskés Péter polaroidja az 1999. augusztus 11-i napfogyatkozás idején készült. Az anyagokat és a praxist itt annak érdekében vetik be, hogy reveláljon dolgokat. A divináció legismertebb formája a májjóslás. Maga az asztrológia is divináció, amikor konkrét kérdéseket tesz fel, amire választ kér. Tudja kérdezni az anyagot, és a látható, teremtett világból szinte bármit. Ez a kép úgy készült, hogy tönkrement a napfogyatkozás során a készülék, és ezért égett így be. A művész nagyon örült neki, hiszen a napfogyatkozásnak a valódi tartalmát próbálta valahogy képpé transzformálni. Kalmár Jánosnál jártamban találtam ezeket a darabokat. Ezek a bádoglemezek építészeti összefüggésben használatban voltak, ő pedig egyszerűen kiemelte a kontextusból, és azt értékelte, hogy az idő milyen nyomokat hagyott egy lemezen. Ezt alakította műalkotássá. A kortárs művészetben ez egy vaskos trend, hogy a művész hátravonul, és nem ő akar kifejezni valamit, hanem mint egy ready made, vagy process art, beemel dolgokat. A magyarok nagyon fogékonyak a múltorientáltság miatt ezekre a rétegződésekre. Ennyit az anyagmágiáról. Vajda Lajos 30-as évekbeli rajzait nézzük. Ez egy egészen spontán típusú mágia, ami már nem is anyagmágia. Arra kitértünk már, mik azok a praxisok, amik már imaginatívak, illetve képi mágiák. Ezt a művészettörténet írás a szürrealizmus hatókörébe sorolja. Ez a fajta egymásba vetített rajz nagyrészt Vajda számlájára írható. Két látszólag össze nem illő dolog, vagy látszólag nem egymásba, egymásra rajzolható dolog megjelenik egy helyütt. Ezt a technikát – ha nagyon egyszerűek akarunk lenni – montázstechnikának is nevezhetjük. Ezt William Burroughs az ötvenes-hatvanas években úgy fogalmazza meg, hogy ez a harmadik elme varázstechnikája. Keith Haring alapvetően Burroughs alapján kezdi el az új motívumait így összepasszítani, illetve látszólag össze nem illő dolgokat hoz össze. Így a két különálló elme egymásba adásából kijön a harmadik elme. Ez is varázstechnikának minősíthető. Nem mindenki alkalmazza tudatosan, de lássuk a példákat. Kelemen Károly 1978-as a fotómunkája, ahol a halott Che Guevara képével kezd interakcióba a performer. Kelemen: Áhitat – Hosszú sorozat. Beuys fojtogatás. Kelemen inkább kiolt ezzel a módszerrel és nevetségessé tesz. Vető – mintha az identitást kezdené el erodálni ezzel a Janus szerű üggyel. Ugyanígy a harmadik elme mágiájához csatolható Bada Dada a teljes kollázs-mindenségével. Tóth György szintén ennek a más minőségnek a megjelenését várja a multiexpozíció technikája révén. Új minőség jelenik meg a többszörös fényképezés által. Ő a feminizmus alatt elkezdi rehabilitálni az eredeti női princípiumot. A feminizmusban a nő elkezd maszkulinná válni, elkezd nem titokzatosnak, hanem reprezentatívnak, önállónak bemutatkozni. Tóth György éppen a lunáris vonásait kezdi el fényképekkel bizonyítani. Kecskés Péter a multiexpozíciót nagyon kedveli. Teljesen tudatosan vállalja be ezeket a képeket. A baloldali kép a Celesztikon sorozatból van, ég kép. Ő is egy teljesen más minőség kiköpülését várja a multiexpozíciótól. A jobboldali kép az Essentia Exaltata sorozatból van. Itt már-már rituális esemé-
nyek is lezajlanak a rengeteg képrétegben. Állati és emberi koponyákat látunk, meztelen aktokat, és nem véletlenül kiszemelt helyszíneken zajlik mindez. Nem nagyon kell hozzáfűzni semmit ahhoz, hogy miért is gondolom, hogy mágikus praxisokat alkalmaz Kecskés Péter. Ez a mágikus praxis nem jelenik meg mindenhol ennyire tudatosan. Az Indigó csoportnál, de más művészeknél is, ez a harmadik elme – az össze nem illő dolgok egymásnak eresztése – elég általános technika. Bal oldali kép Kovách Gergőnek a Buta gólya című alkotása, ami szintén látható volt Fehérváron. Itt egy gólya, egy strucc és egy győzelmi kupa nászából jön egy olyan jelentés, amit Kovách Gergő nem akar egyértelműen sugallni, ő csak egymás mellé tett elemeket. efZámbó István úgy montázsol, hogy nem egy konkrétum felé akarja az olvasatot elvinni, hanem inkább játszik és szabadjára engedi az asszociációkat. A Zuzu-Vető páros ezt a harmadik elme mágiát űzi azáltal, hogy az egyik rajzol, majd átadja a másiknak és ennek a munkamódszernek alapján egy új minőség fog előjönni. 1981-től 1988-ig sok ilyet hozott létre, képet, installációt, fotót és még rengeteg rajzot. Méhes Lóránt (Zuzu) azt mondta, hogy Vető táncolt ki a dologból, megijedt, mert működött. Ők a Vető-Zuzu korszakban egy legendás hangulatot tudtak teremteni ezzel a „bohóckodással”. Túl voltak az avantgárd „hú de komolyak vagyunk és meg akarjuk változatni a világot” érzésén. Vetőnek is volt egy múltja, ahogy az előbb láttuk, halálesettel tarkítva. Megnyíltak olyan világok a varázstechnikáknak köszönhetően, nem okvetlenül biztonságos távlatok. Fönntarthatatlan volt, mert jelentkeztek különböző veszélyek. Még mindig a harmadik elme varázslásának értelmében példa a Híres Szolnoki Döntésfa, Sugár János és Bori Bálint mű. Mindketten indigósok voltak, és kiindulópontja, hogy „két hülyeséget rakjunk össze, hogy legyen valami, ami elfurcsásítja az egész művet”. Ez egy tudatosan vállalt varázstechnológia, bár János nem nevezné okvetlen annak. Így jött létre a Döntésfa elnevezés is. A szolnoki egy közgazdasági főiskola, a közgazdaságtanban létezik egy döntési fa, amikor eljátsszuk, hogy mit, hogyan döntünk. Ugyanaz az elv, még átjön magán a plasztikán is. Egyfelől van az embergúla, kísérleti alakokkal. Másrészt van ez a tíz pontból álló háromszög, ami egyenlő távolságokra van. Utóbb kiderült, hogy ez maga a szent tetraktüsz, a pithagoreusoknak a teremtett világhoz kapcsolódó egyik kulcsa, kozmológiai közhely. Ezt a kettőt egymásra vetítették, bár semmi közük egymáshoz, de mégis egyszerre jelennek meg. Ami megkülönbözteti az előző példáktól a Sugár-Bori művet, hogy nyitottan hagyják ezt. Nem azért vetik be a mágikus praxist, mert anynyira meg volnának győződve a végeredményről. Ez most megint egy másfajta típusú mágikus praxis. A következő műcsoportot úgy tudnám jellemezni, hogy valami létezőnek, vagy vélt létezőnek kimondása, vagy egykor létezőnek az újra anyagba tétele. Ez Fazekas Szabin munkája, a Harmadik szempontból című land art munka. Dobogókő lejtőjén van, ahol ő azt érezte, hogy figyelik, hogy van ott egy szem, ami őt nézi. Csak helyben talált anyagokból létrehozta ezt a land art installációt, ami egy szem alapra hasonlító csigavonal cserénykerítés (fonva van). Ezt az élményét tette ki 3D-be. Szintén Kecskés Péter munkája – az említett napfogyatkozásos napon – a Tátika várán készített installáció. Egymásra montírozott, kifedett, kitakart imágók, amik azért kerültek ki ebbe a környezetbe, hogy megvalósítsák a mágia és ezoterikus tanok alapfölvetését. Ami fönt, az lent, ahogy fönn az égen a nap és a hold megszűnik és Hékaté és Szorath lesz. Lent a földön ezzel az installációval mágikusan létrejött ugyanez az elfedés, kimondta, ami amúgy is van. Itt is már elhagyjuk a képzőművészet hatáskörét. Mátrai Erik videoinstallációja azért nem ennyire varázstudományosan megalapozott munka. Ez a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában lett fölállítva. A Vörös-tenger kettéválasztása a mű címe. Azért gondolom mágikusnak, mert egy szövegemlék alapján egykor volt élethelyzetet újra az életbe hoz. Egy vízesés videoképe meg van fordítva és tükrözve van, és egy folyosó két oldalára van vetítve. Abban a helyzetben találjuk magunkat, mint a kivonuláskor, dübörög mellettünk a vízfal. Pauer Gyulának nagyon jellemző munkamódszere a mágia. Cipők a Duna-parton emlékmű, ami attól mágikus, hogy egy adott történelmi pillanatot, egy létező berendezést, helyzetet az örökkévalóságba átültet. Újra fölelevenít és kifagyaszt egy fizikai reális momentumot az időből. Ezt egyfajta idővel történő mágikus praxisnak értékelem. Pauer amikor konceptuális volt, akkor is megmaradt varázslónak. Elhangzott Székesfehérváron, az Új Magyar Képtárban, 2010. december 2-án
