OTDK-dolgozat. Dancsik Bálint (BA)

OTDK-dolgozat

Dancsik Bálint (BA)

2011

Válságmorál, morálválság A 2007-2008. évi pénzügyi válság interdiszciplináris megközelítése Crisis-morality, Morality-crisis An interdisciplinary approach to the financial crisis of 2007-2008

Kézirat lezárása: 2010. április

DANCSIK BÁLINT

VÁLSÁGMORÁL, MORÁLVÁLSÁG Crisis-morality, Morality-crisis A dolgozat témája a 2007-ben kezdődő, majd 2008-ban elmélyülő pénzügyi válság. Az írás foglalkozik a válság pénzügyi magyarázatával, de a szigorúan vett közgazdasági magyarázat mellett legalább ekkora hangsúlyt fektet a jelenség társadalmi beágyazottságára is. Ennek megfelelően a kérdéskört egy tágabb keretrendszerben vizsgáljuk, mely a megközelítésből következően etikai, szociológiai, pszichológiai és döntéselméleti eredményeket is igénybe vesz. A dolgozat az előzmények tárgyalásával indul, számba veszi mindazon társadalmi és gazdasági tendenciákat, melyek a XX. század utolsó harmadában köszöntöttek ránk. A távoli előzmények után a közvetlen (pénzügyi) előzményeket vizsgáljuk: mi volt a szerepe az alacsonyan tartott kamatlábaknak, a globális egyensúlytalanságoknak, a likviditásbőségnek, a pénzügyi innovációknak. Az előzmények tárgyalása után a válság kialakulásában résztvevő szereplők (hitelfelvevők, hitelintézetek, államok) döntési szituációját vizsgáljuk meg, különös figyelmet szentelve a középponti szereplőkre. Végül a pozitív, leíró elemzésen túllépve, normatív érveket hozunk fel a szigorúbb szabályozás és az erkölcsös vállalatvezetés szükségessége mellett. A dolgozat legfőbb eredménye a korábban népszerű állítás megcáfolása, mely szerint a pénzügyi rendszernek nincs szüksége szigorú külső szabályozásra, az intézmények önszabályozása is elegendő, hiszen nekik is érdekük a biztonságos működés. Ez a kijelentés súlyosan leegyszerűsíti a problémát, mivel a pénzügyi rendszer sok intézmény gyűjtőneve, mely intézmények individuális érdekekkel is rendelkeznek a csoportérdek mellett. A dolgozatban bemutatjuk, hogy ezek az individuális érdekek ütköznek a csoportérdekkel, hasonlóan, ahogyan a közlegelő tragédiájában, vagy a fogoly dilemmában is megfigyelhető – az individuálisan önző és racionális cselekvések kollektív katasztrófába torkollanak. A probléma azonosítása után a lehetséges megoldásokkal foglalkozunk, az állami beavatkozás és az etikai kiút lehetőségével és problémáival. A dolgozat végén a két megoldási javaslatcsokor szintézise mellett érvelünk, a hasonló rendszerkockázatok jövőbeni megakadályozásának feltétele a rendszer és az individuum változásaváltoztatása is.

BÁLINT DANCSIK

CRISIS-MORALITY, MORALITY-CRISIS Válságmorál, morálválság The subject of the study is the financial crisis that began in 2007 and deepened in 2008. The writing deals with the financial explanation of the crisis, but also takes great emphasis on how the crisis was embedded in the social system. Accordingly, we examine the problems with a broader framework, which uses results provided by ethics, sociology, psychology and decision theory as well. The study begins with the premises discussing the social and economic tendencies which emerged in the last one third of the XX. century. Then we take a closer look on the direct (financial) premises: what kind of role did the low interest rates, the global imbalancies, excess liquidity and financial innovations play? After dealing with the premises we examine the decision situation of those participating in the build-up of the crisis (borrowers, financial institutions, states). In the end we step over the positive, desrciptive analysis and make normative arguments in favour of more stringent regulation and the nessecity of moral corporal management. The most important result of the study is that it confutes the formerly popular claim which says that the financial system doesn’t need strict external regulation, the selfregulation of institutions is enough, since secure functioning is in their best interest as well. This claim makes the problem simplier than it is, because the financial system is only a name for a group of many institutions which also have private interests beside the public interest. In the study we show that these individual interests collide with public interest the same way as it can be observed in the Tragedy of the Commons or in the Prisoner’s dilemma – individually selfish and rational actions lead to a collective disaster. After identifying the problem we deal with the possible solutions – with the possibility and problems of solutions provided by the state or norms and ethics. In the end we make arguments in favour of the synthesis of the two types of solutions: we claim that future systemic risks can only be prevented if changes occur in both the individual and the system.

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés .................................................................................................................... 1 2. Előzmények ................................................................................................................ 9 2.1. Globális tendenciák ................................................................................................ 9 2.1.1. A gazdasági környezet változása ..................................................................... 9 2.1.2. Az individuum változása ............................................................................... 12 2.2. Közvetlen előzmények ......................................................................................... 16 2.2.1. Originate and distribute ................................................................................. 17 2.2.2. Originate to distribute.................................................................................... 20 2.2.3. Kamatpolitikai fordulat ................................................................................. 21 2.3. A fogyasztó hatalma ............................................................................................. 23 2.4. Munkamegosztás .................................................................................................. 25 2.5. Összefoglalás ........................................................................................................ 27 3. Tömegmechanizmusok a válság kialakulása során .................................................. 29 3.1. Szupraintencionális oksági mechanizmusok ........................................................ 31 3.2. Jelzáloghitelek felvevői ........................................................................................ 34 3.3. Hitelintézetek döntési helyzete............................................................................. 35 3.4. Elmozdulás a holtpontról ..................................................................................... 39 3.4.1. Etikai megközelítés ....................................................................................... 39 3.4.2. Állami beavatkozás ....................................................................................... 41 3.5. Összefoglalás ........................................................................................................ 44 4. Egyedi szereplők ....................................................................................................... 46 4.1. Különleges emberek a társadalomban .................................................................. 48 4.2. Különleges vállalatok a gazdaságban ................................................................... 50 4.3. Különleges államok a nemzetközi politikában..................................................... 53 4.4. Kiút a csapdákból ................................................................................................. 54 5. Irodalomjegyzék ....................................................................................................... 60

1. BEVEZETÉS Jelen dolgozat a 2007-ben kirobbant subprime válsággal hivatott foglalkozni, valamelyest szokatlan megközelítésben. Szokatlan, mivel a válságot nem kizárólag a közgazdaságtan eszköztárával próbálja magyarázni, nem a technikai elemzésre, hanem az etikai és emberi vetületre helyezi a hangsúlyt. Ebben a rövid bevezetésben előbb erre a szokatlanságra adunk rövid magyarázatot, majd vázlatosan bemutatjuk a dolgozat felépítését. Először is fontosnak tartom kiemelni, hogy az etikai hozzáállás nem azt jelenti, hogy az alábbi dolgozatban egyenként végigvesszük azokat, akik felelősek lehetnek a válságért és egyfajta egyszemélyes bíróságként írásbeli büntetésben részesítjük őket. Sokkal inkább a miérteket keressük, miben gyökereznek azok a folyamatok, amelyek elvezettek a pénzügyi válsághoz. Miért pont etika? Mi köze az etikának a közgazdaságtanhoz? Erre a kérdésre nem létezik egyetlen válasz, egyénenként eltérhet róla a véleményünk: valaki szerint semmi, és hiba keverni a kettőt, mások szerint nincs egyik a másik nélkül. Véleményem szerint mivel mindkét tudomány a választások tudománya, egy-egy döntéshelyzet különböző – de sokszor egymást metsző – aspektusaival foglalkozik, így mindenképpen állíthatjuk, hogy rokonságban állnak egymással, kiegészítik, befolyásolják – alkalmanként dominálják – egymást, vagy éppen ütköznek egymással. A közgazdaságtan a döntések során az erőforrások optimális allokációjára koncentrál, az etika pedig a döntés helyességére, „jó”-ságára, bizonyos morális értékeknek való megfelelésére.

A

valóságban, a gazdaságban ez a kapcsolat egészen biztos, hogy megnyilvánul: a „jól működő” piacgazdaságok egyik alapfeltétele a magántulajdon és a szerződések tisztelete. Enélkül széles körben elterjedt piaci intézmények elképzelhetetlenek lennének, az emberek nem bíznának egymásban, a tranzakciós költségek magasra szöknének. Ha bízhatok a másikban, hogy az nem fog elszaladni az almámmal fizetés nélkül, akkor nem kell biztonsági őrt és ügyvédet foglalkoztatnom, nem kell írásba foglalnom a szerződést, a tranzakció gyors és minimális a költsége, ez pedig növeli a gazdasági hatékonyságot. „A törvények, a szerződések, a gazdasági ésszerűség megteremtik a szükséges, ám nem elégséges alapot a posztindusztriális társadalmak stabilitásához és felvirágoztatásához, de viszonossággal, erkölcsi kötelezettségekkel, a közösség iránti felelősségtudattal és bizalommal kell kiegészíteni és „feljavítani” őket, s ezeknek a forrása a szokás, nem a ráció” – írja Fukuyama ([2007] 25. o.), és milyen igaza van! Az almát vásárló embernek 1

szűken vett értelemben (másokat kizárva a döntéséből) mindig jobb lenne, ha egyszerűen elszaladna a frissen vásárolt gyümölccsel, hiszen így az almához kapcsolódó szükségletét is kielégítheti, és a pénzét is megtarthatja. Mégis, viszonylag sokan vannak azok, akik fizetnek az almáért, és így nem maximalizálják saját hasznukat, mindezt egyszerűen azzal magyarázva, hogy „az nem helyes”. Érvelhetünk azzal, hogy csak azért mondják, gondolják ezt, mert ha lopnának, akkor többet nem térhetnek vissza ugyanoda almát venni, hanem egy messzebbi boltba kénytelenek menni, vagy egyszerűen félnek az esetleges büntetéstől, így a lopás közvetett, potenciális költsége magasabb, mint az általa nyert haszon. Előfordulhat ilyen, de általánosnak mondható, hogy az ember olyan helyen is fizet, ahova soha többé nem fog visszatérni, és a lebukás esélye is nulla (vagy gondolhatunk a külföldön adott borravaló esetére is), tehát elfogadhatjuk, hogy a szükséglet kielégítést érintő döntéseknek etikai oldala is van, a fogyasztót bizonyos morális értékek is befolyásolják választása, döntései során. A tudományok sajnos nem minden esetben tudják (vagy akarják) követni az emberi élet sokszínűségét és rugalmasságát, így gyakran egyszerűsíteniük kell, néhány feltételtől el kell tekinteniük, néhányat pedig ki kell találniuk ahhoz, hogy a mondanivalójuk releváns legyen. Ez az egyszerűsítés sokszor szükséges, sokszor elkerülhetetlen, és sok esetben téves eredményre is vezet. A tévedés nem okoz problémát, egészen addig, amíg megmarad elméletnek. Azonban előfordul, hogy egyes elméletek túllépik a tudomány határát, és az általuk leírt világra visszahatva megváltoztatják azt, nem feltétlenül a helyes irányba. Ideológiaként működnek, és sokszor igazolásként funkcionálnak, elcsitítják az emberek erkölcsi érzékét. A közgazdaságtan sokáig egy abszolút racionális emberképpel, a kizárólag saját szükségletei által vezérelt homo oeconomicus-szal foglalkozott, ő rá fogalmazta meg erősen matematizált téziseit, felépítve egy szimmetrikus, elegáns, tökéletes világot. Ennek a világnak fő jellemzői a piaci egyensúly, a kereslet-kínálat kiegyenlítődése, a tökéletes informáltság, mely jellemzőket sokan kivetítettek a valóságra is, hittek (vagy hisznek) a piac önszabályozó voltában. Ahogy az előzőekben utaltunk rá, a valóságban létező emberek nem egyeznek a homo oeconomicus modell emberével, még ha a racionalitás, és az önzőség fontos aspektusai is az emberek döntéseinek. Ezért tarthatjuk jogosnak és fontosnak, hogy a közgazdasági kérdéseket más szemüvegen keresztül, kicsit bővebb eszköztárral kezeljük, így jobban megközelítve a valóságot. Az etikai megközelítés hozzásegít minket ehhez a bővebb eszköztárhoz, segítségével a gazdasági tényezők mellett más szempontokat is vizsgálni tudunk, miközben azokat se zárjuk ki a tárgyalásból. De mivel is foglalkozik az etika? Heller 2

Ágnes csoportosítása szerint az etika alapvetően három kérdéskörrel foglalkozik. „Az elsőt értelmezőnek, a másodikat normatívnak, a harmadikat pedig nevelőnek/önnevelőnek vagy terápiásnak nevezhetjük.” (Heller [1994] 7. o.) Az értelmező etika azzal foglalkozik, ami Van, a morál tartalmát próbálja meghatározni. A normatív etika ezzel szemben egy kívánatos állapotot vázol fel (Legyen), olyan szabályokat alkot, melyekkel egy feltételezett jobb világba juthatunk el. A nevelő etika pedig azt vizsgálja, hogy hogyan lehet az emberek velük született hajlamait formálni, megváltoztatni. Ez az elválasztás természetesen nem tekinthető teljesen élesnek, nyilvánvaló, hogy az egyes kategóriák megvalósult formában kölcsönösen hatnak egymásra. Saját életünkből is valószínűleg rengeteg példát tudunk mondani az utolsó kategóriára, hogyan ösztönöznek minket az életünk bizonyos módon való leélésére egyes akár írott, akár íratlan szabályok. Ezen szabályok megalkotása mögött vélelmezhetően valamilyen normatív elgondolás állhatott, hogy aztán életbe lépésük után az emberi viselkedés Van-ját határozzák meg. A három kategória tehát összefügg egymással, de ugyanez mondható el az egyes tudományok viszonyáról is. Az emberi viselkedés nem illeszkedik a különböző módon kategorizált tudományokhoz. Nincsen csak gazdasági, csak etikai, csak pszichológiai viselkedés, egy emberi (vagy embertelen) viselkedés van, amit a tudománynak meg kell próbálnia leírni. Tény, hogy léteznek különböző diszciplínák, amelyek korlátozzák saját hatáskörüket,

bizonyos

kérdéseket

önként

félredobnak,

leegyszerűsítik

a

megválaszolandó kérdéseket. Véleményem szerint ez a kategorizálás az emberi megismerő képesség korlátaiból és hiányosságaiból fakad, ezért jelen dolgozat kereteit is próbálom olyan tágan hagyni, amennyire csak lehet. Természetesen nem lehet írni mindenről, mert akkor úgy jár az ember mint a tökéletesen realista író Camus felfogásában: olyan valósághűen szeretné ábrázolni a történéseket, hogy egy könyvet tölt meg csak annak leírásával, hogy a főhős belép az épületbe. Nekem sem célom ez, viszont csak azért korlátozni a felvetendő kérdések körét, mert az bizonyos csoportosítás szerint valami máshoz és nem a közgazdaságtanhoz tartozik, hibásnak tartom. Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, ezt mutatja a közgazdász szakma utóbbi évtizedekben tapasztalható kettébomlása, egy főáramú (mainstream) és egy főáramon kívüli részre. Ezt a kettősséget jól meg lehet ragadni, ha az utóbbi évtizedek Nobel díjasait szemügyre vesszük: egyaránt találhatunk főáramú és „lázadó” közgazdászokat (ill. pszichológusokat) is.1 A főáramú 1

Ez a kettőség a közgazdaságtan tudományában egyáltalán nem új keletű: a tiszta elmélet és a gyakorlati megközelítés ellentéte legélesebben a 19. század második felében, a német történeti iskola és az akkor születő marginalista iskola között érhető tetten. Előbbi iskola a gazdasági események, jelenségek történelmi-társadalmi gyökereit és így azok egyediségét, megismételhetetlenségét hangsúlyozta, míg a marginalisták a nemzetiségtől, előzményektől, múlttól független, általános gazdasági viselkedés elméletét akarták megalkotni. A 20. századi közgazdaságtan főáramát az utóbbi iskola határozta meg, miután a német

3

közgazdaságtannal

szembenálló

elméletek

általában

interdiszciplináris

jellegűek,

tagadják, hogy a homo oeconomicus-ra épített modell maradéktalanul alkalmas lenne a valóság leírására.2 Közülük ki lehetne emelni a gazdaságpszichológiát, mely értelemszerűen a közgazdaságtan és a pszichológia határtudománya. Jelentőségét, és a szakma általi észrevételét jelzi az, hogy 2002-ben egy pszichológus (Daniel Kahneman) is megkapta a közgazdasági Nobel díjat (az emberi döntések irracionalitásának kísérletekkel történő bizonyításáért). De említhetnénk még a gazdaságetikát, amely a közgazdaságtan és az etika nászából született, és amely főleg a közgazdaságtan által adottnak vélt célokat kérdőjelezi meg morális értékek nevében. Az 1998-as Nobel-díj nyertese, Amartya Sen munkásságának például jelentős része az éhezéssel, emberi jogokkal, társadalmi választásokkal foglalkozik – nem kifejezetten gazdasági témák, ha a gazdaságot szűken értelmezzük. A 2009-es díjazottak pedig intézményi kérdésekkel foglalkoznak – Elinor Ostrom a piaci elégtelenségek „kivédése” érdekében alkotott sokszínű intézményeket, Oliver Williamson pedig a tranzakciókat, és a tranzakciók lebonyolítására hivatott változatos formákat elemezte. Mindketten azt vizsgálták, hogy hol van helye a piacnak, és hol célszerűbb más intézményekkel helyettesíteni azt. Fontos még szólni arról is, hogy jelen dolgozat a pénzügyi válság időszakán belül mely eseményekre koncentrál, és melyeket hagy figyelmen kívül. Alapvetően a válság kitörésével, illetve az azokhoz vezető folyamatokkal és ezek kialakulásával, logikájával fogunk foglalkozni. Milyen döntések vezettek el ehhez a „robbanáshoz”, milyen értékek mentén hozták meg a szereplők ezeket a döntéseket, miért vezetett ez kudarchoz, kié a felelősség, hogyan lehetett volna másképp? Ezek lesznek főbb kérdéseink, a válság hatásairól csupán érintőlegesen lesz szó. A dolgozat felépítésének fő ívét maguknak a történéseknek az időrendje határozza meg. A problémát részletesebben néhány évtizeddel ezelőttről kezdjük felgöngyölíteni (a keynes-i gazdaságpolitika végétől), majd haladunk a válság irányába. A probléma tárgyalása során kitüntetett figyelmet kapnak azok az események, amely során az iskola nem volt képes többet felmutatni adatok tömkelegénél. Igazán sajnálatos, hogy az emberi gondolkodás ennyire hajlamos a végletek hangsúlyozására – így az elméleti és gyakorlati megközelítés szintézise nem valósult meg. Heller Farkas 1927-es cikkében már hangsúlyozza mind az elméleti, mint a történeti iskola hasznosságát, elválasztva egymástól a két megközelítést – az elmélet, a matematika szükséges ahhoz, hogy jobban megértsük az ember gazdasági viselkedésének mozgatórugóit, de sokszor elégtelen ahhoz, hogy konkrét, valós helyzetbe ültessük, mindenféle kiegészítés nélkül. A történeti iskola, a társadalmi gyökerek figyelembevétele elengedhetetlen a gazdaságpolitikát végzők – az alkalmazott közgazdaságtan – számára. A kérdéskör 21. századi visszhangjaként tekinthetünk a Nobel-díjas Joseph Stiglitz Nemzetközi Valutaalapot érintő kritikáira – a Washingtoni Konszenzus szellemében tevékenykedő IMF az „egy homo oeconomicus – egy megoldás” receptet követte, eltekintve az egyes államok minden esetben egyedi társadalmi összetételétől, így nem egyszer több kárt okozott, mint hasznot. (Stiglitz [2003]) 2 Érdemes egy pillantást vetni például Kornai János [2006] írására az interdiszciplinaritás jelentőségéről és szükségességéről. Vagy elolvasni Szentes Tamás írásait [2009a, 2009b], ahol a túlzottan ökonomista szemlélet ellen érvel.

4

emberek interperszonális kapcsolatai befolyásolják magát az individuális viselkedést, mivel véleményem szerint ez az a probléma, amellyel a közgazdaságtan leginkább képtelen megbirkózni, vagy amelyet leginkább figyelmen kívül hagy. Nézőpontunk

így erősen

egyén-centrikus,

a

módszertani

individualizmus

elméletéhez áll legközelebb. Ezen elmélet úgy fogja fel a társadalmat, mint az egyéni cselekvések összegét. Szántó Zoltán megfogalmazásával élve: „A módszertani individualizmus ontológiai, a társadalmi valóság természetére vonatkozó posztulátuma szerint a társadalom egyénekből és ezek egymáshoz fűződő kapcsolataiból áll. A társadalom alapegységei (atomjai) az individuumok, valamint az olyan társadalmi intézmények és kollektívumok (csoportok, rendek, osztályok, szervezetek stb.), amelyek visszavezethetők

az

őket

alkotó

egyének

viselkedései

által

meghatározott

kapcsolatrendszerekre”. (Szántó [1998] 9. o.) De nem zárjuk ki más elméletek igazságát sem, az egyén számára a külső világ akarva-akaratlan egyfajta rendszerszemléletben jelenik meg, az egyén nem tudja felfogni a külső társadalmi valóságot az abban megvalósuló cselekvések összegeként. Így az egyéni cselekvések mögött meghúzódó motivációk szerves része lehet az egyén által vallott strukturalista világkép. Ha valamilyen furcsa ötlettől vezérelve kimennénk egy forgalmas utcára és megkérdeznénk az embereket, hogy szerintük mi vezetett a subprime-válsághoz, valószínűleg három válasz tűnne ki a gyakoriságával. Az első magyarázat szerint a válság az

emberi

mohóság

terméke,

a

túlzott

fogyasztás,

túlzott

hitelfelvétel,

a

tömegfogyasztásra épülő, az egyes egyének vásárló körútjaiban megtestesülő globális erkölcsi fertő jogos büntetése. A második megközelítés a hitel kínálati oldalát hibáztatja: az átlagos hitelfelvevő nem lehet hibás, a hitelt ráerőltették a profitra éhes bankok és egyéb pénzügyi intézmények. Közös ebben a két felfogásban az, hogy a válságot individuális szempontból, „alulnézetből” közelíti meg, mindannyian hibásak vagyunk, viseljük hát a következményeket, az isteni megtorlást bűneinkért! Az emberek másik fele nem az egyes egyéneket, hanem a rendszert szidná, a szabályozói hátteret, az elfuserált kamatpolitikát, a liberalizált gazdaságpolitikát. Az egyén (és az egyes vállalat) önmagában nem hibás, nyilván úgy cselekszik, ahogy a szabályok megengedik neki, és természetes, hogy a számára szabott kereteket a végletekig kihasználja.3 Ez a dualizmus régóta megtalálható történelmünkben, a társadalom két különböző 3

Érdemes egy pillantást vetni a Real-World Economics Review Blog által levezényelt szavazás eredményére – a zömében közgazdászokból álló olvasótábor szerint a válság kirobbanásáért a három fő felelős Alan Greenspan (korábbi FED-elnök), Milton Friedman (Nobel-díjas közgazdász) és Larry Summers (korábbi pénzügyminiszter). A szakma úgy tűnik, a „felülnézeti felelősséget” részesíti előnyben. (http://rwer.wordpress.com/2010/02/22/greenspan-friedman-and-summers-win-dynamite-prize-ineconomics/)

5

felfogásáról van szó. Az első magyarázat gyökereit megtalálhatjuk a korai keresztény kultúrában, mely szerint a rendszert érintetlenül hagyva, az egyént megváltva kell elhozni a változást világunkban. A másik felfogás szerint a rendszert kell megváltoztatni, az egyén csak egy terméke az épp fennálló társadalmi rendnek. Ezen elmélet szerint, ha az alapokat megváltoztatjuk, változik vele az egyén is. Valószínűleg nem kell sokáig kutatnunk az emlékeinkben, hogy ehhez az elmélethez Marx nevét és munkásságának XX. századi következményeit kapcsoljuk. A viszonylag friss emlékek hűen bizonyítják, hogy ez az elmélet a gyakorlatba átültetve nem feltétlen jár a kívánt eredménnyel. A keresztény felfogás egyén-változtató megközelítése pedig szintén nem járt a földi paradicsom megvalósulásával, bár tény, hogy jelentős jogi és erkölcsi eredmények gyökereznek benne. A két megközelítés izgalmassága abban rejlik, hogy habár mindig, minden esetben, kivétel nélkül az egyén kezében van a döntés, választás joga, ez a választás gyakran determinisztikus, látszat-választás, az egyén számára elő van írva egy társadalmi minta, amelyet követnie kell. Ez a kettősség leginkább az egzisztencialista filozófus Jean Paul Sartre életművén keresztül érhető tetten: korai éveiben az egyén korlátlan döntési szabadsága mellett érvelt, egészen addig, amíg „akarata ellenére” be nem sorozták és el nem küldték a háborúba. Ezután kénytelen volt átértékelni a körülmények kényszerítő hatalmáról alkotott véleményét. Az általam helyesnek vélt megközelítés valahol a fent vázolt felfogások között félúton helyezkedik el. Az egyéni viselkedés és a rendszer által kínált ösztönzők között kölcsönhatás van, egymást erősíthetik, de egymás ellen is működhetnek. Nem lehet az emberek alap természete ellen dolgozni („nem lehet őket akaratuk ellenére boldoggá tenni” – ahogy dr. Nagy Sándor középiskolai történelem tanárom fogalmazná). Az emberek többsége alapvetően önző, inkább a következményeket mérlegelő lény. Ezért nem lehet egy olyan rendszer sikeres, amely széleskörű állami tulajdonnal rendelkezik, és az emberi altruizmustól várja el, hogy ezt az óriási méretű állami tulajdont kezelje. Kisebb közösségekben működőképes lehet ez a hozzáállás, mert itt a közösség ellenőrző szerepe maradéktalanul érvényesülni tud. Ugyanez nagyobb méretekben nem valósul meg, jellemzővé válik a potya-utas probléma, az emberek nem dolgoznak úgy, mintha a sajátjuk lenne az adott vagyon. Ami mindenkié, az valójában senkié se (feltéve, hogy elég sok következmény alapú gondolkodással rendelkező egyénről beszélünk). Ezt az egyén-közösség problémát a kapitalista gazdaságok is magukban hordozzák. Több olyan példát fel lehet sorakoztatni, amely hasonló sémára épül. Minek fizessek adót, amikor nem múlik az én pénzemen semmi? Miért védjem a környezetet, amikor ettől az 6

egy eldobott zacskótól nyilván nem lesz semmi baja? Miért ne finanszírozzam hitelből a fogyasztásom, miközben nekem ez kényelmesebb, a pénzügyi rendszer pedig semmiképpen sem az én kis hitelemtől fog megrokkanni? Vagy ugyanez hitel kínálati oldalról: miért kéne kevesebb (vagy jobb minőségű) jelzáloghitelt kihelyeznem, miközben jövedelmező ez az üzlet, és az én bankom hitel mennyisége nem befolyásolja a rendszer stabilitását? Ezek a példák mind a „közlegelő tragédiája” nevű történet sémája alapján játszódnak le, ennek részleteit később tárgyaljuk, most csak annyit emelünk ki, hogy ezek a folyamatok – amennyiben hiányzik valamilyen beavatkozó intézmény vagy norma – tömeges szinten általában katasztrófához vezetnek. Ezért nem érvényes az az érv, amit a végletekig liberalizált pénzügyi piacok mellett hangoztattak, miszerint a „pénzügyi rendszer szabályozza önmagát, hiszen ez áll érdekében”. Nem áll, mert a pénzügyi rendszer nem egy szereplő a gazdaságban, hanem sok szereplő gyűjtőneve. A csoportérdek természetesen az, hogy korlátozott legyen a kockázatos eszközök mennyisége, hogy ne okozzon ez rendszerszintű instabilitást, de az egyes intézmények külön-külön szívesen mennek bele jól fizető üzletekbe, még ha azok kockázatosak is. Ami a rendszer felőli megközelítést illeti (amely szerint a szabályozó intézményeknek kell megváltania a társadalmat, az államnak kell megalkotnia az ösztönzőket, amelyet aztán az individuumok boldogan követnek), azt három dologgal kell kiegészítenünk. Egyrészt nincs olyan szabály, amely megszüntetné az egyén lehetőségét bizonyos tettekre, csak azok potenciális következményét változtatja meg. A folyamat egyik végpontjában mindig ott van az ember, aki döntési lehetőségek közül választhat, cselekedhet a szabálynak megfelelően, vagy épp az ellen. Nem beszélhetünk az egyénről ennyire lekicsinylően, nem lehet az állam kedvének megfelelően tetszőlegesen formálni. De hiba lenne a másik véglet álláspontját felvenni: az állami szabályozás hatása egészen nyilvánvaló, már csak ha teleologikus (következmény elvű) szemlélet általánosságából indulunk ki. Ha büntetik az adócsalást, kisebb a várható nyereségem, így kisebb eséllyel csalok (de csalhatok!) adót. A második kiegészítés a szemléletmóddal szemben az, hogy nem csak a szabályozó szerveknek, az államnak van ilyen befolyásoló hatalom a kezében. Mint azt a későbbiekben a hálózatelmélet segítségével látni fogjuk, a világ sok tekintetben koncentráltan épül fel, az egyes szereplők között – különböző szempontok alapján – óriási különbségek lehetnek. Ha ránézek valamelyik közösségi portálra, azt láthatom, hogy nekem személy szerint átlagos mennyiségű ismerősöm van, ellenben más embereknek 10-szer, vagy akár 20-szor több is lehet. Ezen embereknek emiatt nagyobb hatása is van a „közgondolkodásra”, mint nekem. Ugyanez a helyzet a gazdaság területén 7

is. Vannak olyan vállalatok, amelyek méreteikből következően jelentős mértékben formálják is azt a gazdasági környezetet, amelyben tevékenykednek. Egy-egy döntésük a többi szereplő stratégiáját esetlegesen kötelező jelleggel megváltoztatja, ilyen szempontból az állammal és a szabályozói környezettel azonos hatással bírnak. Harmadik kiegészítésünk pedig az idő dimenziója mentén kerül be a képbe: az állam nem feltétlen képes

azonnal

alkalmazkodni

egy gyorsan

változó

világ sebesen formálódó

körülményeihez. Ha a társadalom kisebb egységeiben (egyének, intézmények) nincs hajlandóság az esetleges önkéntes alkalmazkodáshoz és önkorlátozáshoz, akkor könnyen lehet, hogy minden lépésükkel a jövendő katasztrófát segítik elő.

8

2. ELŐZMÉNYEK Az előzmények tárgyalása során előbb visszanyúlunk az időben, és megvizsgáljuk azokat a globális folyamatokat, melyek a mai társadalmi-, illetve pénzügyi környezet kialakulásához vezettek. Ezen több évtizedes tendenciák tárgyalása után a válság közvetlen előzményeire közelítünk rá. 2.1. Globális tendenciák Az előzményeket tekintve is elvégezhetjük a bevezetőben ismertetett duális megosztást, így két kérdést vethetünk fel: hogyan változott az „egyén” az utóbbi évtizedekben, illetve hogyan változott a gazdasági keretrendszer? Az első kérdés egy elképzelt átlagos egyén változására irányul, az emberek életét befolyásoló normák és átlagcélok változására kérdez rá. A második kérdés pedig a gazdasági, társadalmi és szabályozói környezet, illetve az e mögött megbújó filozófia változását firtatja. Kezdjük az utóbbival.

2.1.1. A gazdasági környezet változása A XX. századi közgazdaságtan egyik középponti kérdése az állam gazdasági szerepével foglalkozik. Az állam védelmi, rend-fenntartói és közintézmény biztosító szerepe már Adam Smith óta elfogadott jelenség, ellenben az állam gazdasági és felkaroló (szociális) szerepével. Az előző században többször is változott, hogy épp melyik elméletet emelte piedesztálra a mainstream közgazdasági gondolkodás, első sorban válságok után, amikor úgy tűnt, hogy kudarcot vall az épp aktuális elméleti keret. Az 1929–33-as válság, az „önszabályozó” piacgazdaság kudarca, kereslet-hiányossága vezetett a keynes-i gazdaságpolitika és az állami beavatkozás elterjedéséhez, majd a 70-es évek stagflációja vezetett vissza a neoliberális politikához. Mi jellemző erre a politikára? Liberalizáció, dereguláció, az állam szerepének csökkentése a gazdaságban. A neoliberális narratíva a piac mindenhatóságát hangsúlyozza, azt vallja, hogy a szabad piac egyensúlyra törekszik, a javakat megfelelően allokálja, a dolgok „maguktól” megoldódnak. A harmincas évek válsága után a pénzügyi szektorra egy sokkal szigorúbb szabályozás volt jellemző, mint napjainkban. A felügyelő intézmények próbálták megakadályozni a szektor betétesek pénzéből finanszírozott túlzott kockázatvállalását. Ez 9

utóbbi célt volt hivatott szolgálni az 1933-ban elfogadott Glass-Steagall törvény, mely szétválasztotta a kereskedelmi- és befektetési szolgáltatásokat, egy intézmény keretein belül nem lehetett mindkettővel foglalkozni. Ebben a rendszerben a felügyelet közelről figyelte és szigorúan szabályozta a pénzügyi intézményeket. A FED volt elnöke, Alan Greenspan ezt a rendszert egyenesen unalmasnak titulálta a későbbi évekhez képest. A fordulat a ’70-es és ’80-as évek során következett be, amikor a rendszert két irányból is támadás érte. Egyrészt a külső gazdasági körülmények (olajválság, stagfláció, olajdollárok megjelenése, fejlődő országok adósságválsága, majd az S&L válság) feszültséget okoztak a rendszerben, másrészt a szigorú szabályozás felé való politikai elkötelezettség is meggyengült az évek során. A politikai vezetés így – elfeledkezvén a régi idők problémáiról – útjára indította a dereguláció folyamatát. Ezt a folyamatot körüllengte a pénzügyi elmélet által támogatott megrendíthetetlen hit a tőkepiacok – és egyáltalán a piacok – tökéletes hatékonyságával kapcsolatban. James Crotty 2008-as tanulmányában ezt a túlzottan optimista narratívát, az „Új Pénzügyi Építmény”-t (New Financial Architecture) ostorozza. Ennek az optimizmusnak a kialakulását az állítólagos elméleti alátámasztottsággal magyarázza, olyan elméletekkel, mint például a hatékony tőkepiacok elmélete, melyek gyakorlati használhatósága nem mutatkozott mindig meggyőzőnek. Az elmélet arra épül, hogy ez egyes befektetők a kockázatokat mindig megfelelően árazzák, és csak akkor vállalják, ha azok elegendő hozammal kecsegtetnek. A modell feltételei között szerepel a tökéletes informáltság, illetve az is, hogy a piac sokszereplős legyen, és egyik szereplő se tudjon hatni számottevően az árra. Ezek a feltételek a valóságban – enyhe szavakkal élve – nem találhatók meg maradéktalanul. A befektetők méretüket tekintve hihetetlen szórást mutatnak (példának okáért elég a „háziasszony” tőzsdézőkre és a befektetési bankok, hedge fundok tranzakcióinak méretkülönbségére gondolni) és értelemszerűen az általuk figyelt információk minősége és mennyisége is eltér. Jellemző viselkedés az információgyűjtésen és elemzésen való spórolás, hiszen sokkal egyszerűbb és kifizetődőbb egy nagyobb szereplő viselkedését megfigyelni és utánozni. Ez a tendencia egyértelműen uniformizált viselkedésmintához és a jelzések félreértéséhez vezet (a kisebb követő szereplők nem tudhatják, hogy egy nagyobb intézmény azért ad-e el a piacon, mert az adott termék valóban túlértékelt, vagy pedig egyszerűen likviditási okokból), így növelve ezen piacok termékeinek szórását – és így az egész gazdaság kilengéseit. Az utóbbi évtizedek másik jelentős újítása az ún. származtatott pénzügyi eszközök megjelenése volt. Ezek a különleges eszközök más pénzügyi eszközök cash-flowjából keletkeztek, szinte „mérnöki” munka eredményeképpen, gyakran illetik őket a pénzügyi 10

innovációk névvel is. Mi volt a filozófia a készítésük során? Fő cél a kockázatok porlasztása volt, az adott cash-flow tulajdonosa áthárította másra a kockázatának (és a hozamának) egy részét. Ez az eszköz önmagában nem veszélyes, kifejezetten hasznos, mivel segíti a befektetők és a befektetések egymásra találását, minden kockázat oda kerülhet, ahol a leginkább képesek vele bánni. Akkor válnak ezek az eszközök ártalmassá, ha a származtatott papír mögötti cash-flow valódi kockázatát nem ismerik a befektetők. A subprime-hitelekből faragott kötvényeknél is ez volt a helyzet, mint azt később látni fogjuk. Fontos fejlemény az utóbbi évtizedekben lejátszódó pénzügyi piaci globalizáció, és az ehhez kapcsolódó dereguláció, amely az országok többségében enyhítette (sok esetben eltörölte) a tőke mozgását korlátozó szabályokat. Ezzel a lépéssel lehetővé vált, hogy a világ egyik pontján létrejövő megtakarítások a világ egy másik pontjának beruházásait vagy

fogyasztását

finanszírozzák,

ezzel

táptalajt

szolgáltatva

az

esetleges

egyensúlytalanságok kifejlődéséhez. Már a 70-es évek olajdrágulásából keletkező petrodollárok megmutatták, hogy a bolygó egyik régiójából származó megtakarítások milyen könnyen likviditást és olcsó hitelt tudnak szolgáltatni a világ többi részének. Ez hatványozottan igaz a pénzügyi innovációk megjelenése óta, hiszen segítségükkel olyan eszközök refinanszírozását is el lehet végezni, melyek korábban immobilnak számítottak. A nemzetközi pénzpiacon óriási egyensúlytalanságok tapasztalhatók jelenleg is, a dollár nemzetközi fizetési- és tartalék eszköz szerepéből következően. Ez a különleges helyzet jelentős előnyökhöz juttatja az Egyesült Államokat, mely előnyt az USA ki is használ. Büntetlenül fogyaszthatott a megtakarító országok – az utóbbi években leginkább Kína – számlájára, akik exportjuknak köszönhetően jelentős tartalékokat halmoztak fel az USA valutájában.4 Ez nem mellesleg egy önerősítő, és egyúttal önellentmondásos folyamat is. Önerősítő, hiszen minél többen helyezik a bizalmukat a dollárba, annak helyzete annál inkább biztosabb lesz, hisz ez a bizalom biztosítja, hogy a jövőben is jelentős nemzetközi szerepe lesz, így még többen mernek ebben a valutában gondolkozni. Másrészt minél nagyobb dollár kitettséggel rendelkeznek az egyes országok, annál inkább nő a kényszer, hogy diverzifikálják a portfoliójukat, ne „egy lóra fogadjanak”, mert amennyiben a dollár bizalmi helyzete mégis megrendül, a megtakarító országok tartalékai is jelentős értékvesztést szenvednek. Márpedig az Egyesült Államok nem mindig mutatkozik felelősségteljes világpénz gazdának, nem véletlen, hogy egyes minősítő cégek már meglengették az USA adósminősítésének lerontását, illetve növekvő nyomás tapasztalható Oroszország és Kína irányából a dollár világpénz szerepének 4

A témáról bővebben ír Gábor Tamás ([2009a], [2009b], [2010]).

11

megszüntetéséért. Súlyos problémája az új pénzügyi rendszernek a likviditás bőség időszakában a tőkeáttétel magas volta. A fejlett kockázat mentesítő eszközöknek, ill. a növekvő profitéhségnek (és nem utolsósorban a magabiztos pénzügyi elméletnek) köszönhetően az egyes gazdasági szereplők – legyen szó vállalatokról, bankokról, hedge fundokról, vagy akár háztartásokról – egyre inkább növekvő mértékben finanszírozták befektetéseiket hitelből. (Nielsen [2010]) Ez a tendencia egészen addig fenntartható, amíg az optimista hitelezési hangulat fennáll.5 Amint megszűnnek a pótlólagos hitellehetőségek, a rendszerből elpárolog a likviditás, és kártyavárként omlik össze. Ezt a váltást gyakran egy-egy katasztrófa erejű esemény váltja ki, mely elég erős ahhoz, hogy jelentős befektetői kör hangulatát megváltoztassa. 2.1.2. Az individuum változása Eddig a globális pénzügyi környezet megváltozásával foglalkoztunk, most megpróbáljuk „alulról”, az egyén szempontjából megközelíteni a kérdéskört. A fejezet első bekezdésében felvetett „hogyan változott az egyén?” kérdés nyilvánvalóan értelmetlen, tekintve, hogy nem létezik egy adott „átlag-egyén”, akiről biztos állításokat mondhatnánk. Mégis érezhető és látható, hogy léteznek bizonyos normák, amik sok-sok egyéni életet befolyásolnak azonos irányba. Ha röviden kellene összefoglalni, hogy mi ez a jelenség, ami leginkább összeköti a mai embereket, azt mondhatnánk, hogy az a sikerés fogyasztás-központúság. Ennek a jelenségnek az értelmezéséhez hozzásegít minket a posztmodern világszemlélet elmélete. A posztmodern szemlélet szerint nem létezik egy objektív módon hozzáférhető világ, csak a világ szubjektív értelmezéseiről beszélhetünk. Soros György 2009. októberi előadássorozatán arról beszél, hogy ebben a posztmodern világszemléletben egyre inkább a manipulatív (változtató) funkció válik dominánssá a kognitív (értelmező) funkcióval szemben. Így nem az számít, hogy megpróbáljuk megérteni a világot, vagy megérteni más világértelmezését, hanem az, hogy hogyan tudjuk azt befolyásolni, megváltoztatni, saját előnyünkre fordítani. Véleményem szerint több napjainkban tapasztalható jelenség erre a folyamatra vezethető vissza. Nem az számít, hogy én ki vagyok, hanem az, hogy minek látszom, és ebből következtetve mások minek látnak engem. Nem az számít, hogy milyen terméket gyártok valójában, hanem az, hogy mások milyennek látják, és ez 5

A tőkeáttétel növelésére biztat a legtöbb országban az adórendszer is, amikor a kamatterheket adózás előtt költségként engedi elszámolni, míg a tőke költségét (osztalék) csak adózás utáni jövedelemből lehet kifizetni. A bankok esetén a hitel-jellegű források növelésére bátorít az implicit állami garancia is a nagyobb intézmények esetén, illetve a vezetők ROE (return on equity – saját-tőke arányos nyereség) alapú javadalmazása is.

12

alapján megveszik-e vagy sem. Éppen ezért van létjogosultsága a reklámoknak, vagy egyáltalán a marketing tudományának, segítségével annak lehet láttatni a termékeket, amik leginkább felkeltik a potenciális vásárlók figyelmét. Bármit el lehet adni megfelelő csomagolással – legyen szó egy emberről, egy áruról, vagy épp egy jelzálog-kötvényről. Soros György mindezek tükrében egy elméleti keretrendszert fejlesztett ki, melyet reflexivitásnak nevez. Az elmélet két alap feltételezésre épül. Először is arra, hogy a társadalom résztvevőinek felfogása a külvilágról erősen torz és hiányos, másodszor pedig azt jelenti ki, hogy ezek a torz világképek visszahatnak a valóságra, így egy körkörös folyamatot hoznak létre. A mi témánk szempontjából azért fontos ez, mert az egyén és a társadalom kapcsolata is hasonló. Az individuumnak van egy alap álláspontja a társadalom felépítéséről, a társadalomba létező normákról és ennek megfelelően viselkedik. A kapcsolat másik oldaláról hajlamos elfeledkezni, miszerint a viselkedésével ő maga is hozzájárul a társadalom alakításához és normáihoz. Hogyan változott meg az egyén az előbbiek alapján? Heller Ágnes a következőket írja 1996-ban: „A sikertelenség egyre nagyobb mértékben válik szégyenletessé, miközben a sikerhez vezető ösvényeket már nem normatív minták jelölik ki. Valamit jól csinálni mindig is a szabályok rendszerében megtestesülő elvárásokhoz tartozott, korábban azonban ez sosem volt döntő. Azt, aki jó vadász volt, ám nem szívesen osztozott másokkal, egyáltalán nem ismerték el jónak. A szégyenkultúra isteneit a sikeres harcos örvendeztette meg, de csak akkor, ha sikereit a becsület törvényével összhangban és hübrisz6 nélkül érte el. Korunkban azonban a sikeresség azon egyszerű oknál fogva vált külön a viselkedés teljességétől, hogy ez utóbbi többé nem látható. Csakis a siker látható, ennélfogva (egyre nagyobb mértékben) egyedül ebben a vonatkozásban helyesli vagy helyteleníti a személyeket Mások Tekintete. Az ember szinte bármiben sikeres lehet, s a siker elérésének eszköze egyre kevésbé számít, mivel ezek az eszközök, megfosztatván normatív tartalmuktól a célracionalitás eszközeivé váltak.” (Heller [1996] 34. o.) Természetesen nem új jelenségről van szó, régi időkbe visszanyúlva, egy időszámításunk előtt ezer évvel élt mezopotámiai pap versével élve: ”Aki sem istent, sem embert nem ismer, bizony, az jár a siker útján, 6

Szégyen, gőg

13

míg az isten-magasztaló, ember-tisztelő elszegényedik, megaláztatik.”7 Ami az utóbbi években-évtizedekben tapasztalt tendenciát mégis egyedivé teszi, az nem más, mint a jelenség tömeges volta. A premodern társadalmakban az egyén jogait és megítélését elsősorban az határozta meg, hogy milyen osztály tagjaként jött a világra. Napjainkban ez az elhatárolás sokkal kevésbé éles, a piac által szabályozott gazdaságban a státuszt nem az öröklött cím, sokkal inkább a kifelé mutatott fogyasztási struktúra tükrözi. Így az a meghatározottság, ami korábban az egyén társadalomban elfoglalt pozíciójából származtatta a gazdasági helyzetét, napjainkra megfordult: az egyén gazdaságban betöltött helyéből következik a társadalomban elfoglalt helye.8 Az eddig elmondottak – habár alapvetően társadalmi motivációt jelentenek – egy fontos, gazdaságilag is releváns következménnyel járnak: az emberek egyre inkább fogyasztás- és birtoklás központúan élik világukat, hiszen minél többet birtokol valaki, annál inkább sikeresnek látszik a külvilág számára.9 Az egyén szükségletei tehát nem pusztán fizikai vágyakozás eredményei, egy adott jószág akkor is értékkel bírhat, ha csupán az egyén társadalmi szükségleteit elégíti ki. „Teljesen igaz az, hogy az egyénnek még szükségletei is, melyek pedig leginkább egyéni sajátságainak látszanak, a társadalmi környezet hatása alatt állnak, mert környezetünk, a társadalmi osztályunk szokásai és követelései döntően befolyásolják már szükségleteinket is, sőt bátran mondhatjuk, még a döntés módját, a gazdasági ítélkezést is befolyásolja a társadalmi környezet.” – írja Heller Farkas már 80 évvel ezelőtt! (Heller [1926]/[2006] 136. o.) Erich Fromm Birtokolni vagy létezni? (To have or to be?) című könyvében 1976-ban mutat rá ugyanerre a tendenciára, miszerint az ember egyre inkább a vagyoni, pénzügyi, anyagi növekedésben látja a jó élet gyökerét, nem pedig saját identitásában és annak fejlődésében. Az életét nem a saját, hanem anyagi eszközeinek gyarapodásaként fogja fel. Ugyancsak a fogyasztás-központú kultúrát ostorozza Scitovsky Tibor Az örömtelen gazdaság című írásában. Szerinte nem optimálisan használjuk fel szabadidőnket, sokkal kevesebb időt és pénzt fordítunk olyan

7

Szaggil-kínam-ubbib (Kr. e. X. század) mezopotámiai ráolvasó pap. Ld. Huszár [1983] 90.o Érdemes végiggondolni, hogy a Polányi Károly [1976] által leírt tevékenység-csere formák gazdasági arányának változásával, hogyan állt „feje tetejére” a világ rendje. Amíg a gazdasági viselkedést a reciprocitás, az önellátó gazdálkodás, ill. redisztribúció uralta, a gazdaságban betöltött szerep a társadalmi hely függvénye volt. A piaci koordináció uralomra jutásával a reláció megfordult, és torz ösztönzőt nyújtott a társadalmi elismerés eléréséhez. Az etika és a gazdaság kapcsolata is hasonló: Arisztotelész, majd Aquinói Szent Tamás is egyértelműen alárendelte a gazdaságot az erkölcsnek. A modern gazdaságban már azonban sok esetben az erkölcs is az üzlet része: a karitatív tevékenység összefonódik a marketinggel, az üzleti etika nem egyszer csak eszköz a cégről alkotott kép javítására. 9 A fogyasztás és birtoklás társadalmi funkciójáról és ez erről szóló irodalom remek összefoglalásáról ld. Hetesi [2004] 8

14

tevékenységek élvezetére, amik elméletileg nagyobb hasznosságot okoznának. Scitovsky előkelő család gyermekeként nőtt fel, így nem véletlen, hogy elsősorban a magas-kultúra által nyújtott szórakozási lehetőségek irányába tanúsított érdeklődés-hiányt fájlalja. Ugyancsak ennek az anyagias hozzáállásnak a hátrányáról ír Tim Kasser Az anyagiasság súlyos ára című könyvében. Ebben az írásában megmutatja, hogy a gazdagság és az anyagias természet gyakran párosul szorongással, boldogtalansággal. Ennek ellenére egyre több hírt hallhatunk arról, hogy az újabb generációkra milyen karrier központú életfelfogás jellemző. Gondoljunk csak a nők nagy részét érintő komoly dilemmára, vajon mit vállaljanak: gyereket vagy munkát? A kérdésre adott tömeges választ kiolvashatjuk a születési rátákat tanulmányozva. Ha valaki az új mércével mérve sikeres életet szeretne élni, az nagy eséllyel feláldozza a munkán kívüli életét. Másrészt, akinek nem adatott meg kellő tehetség, lehetőség, vagy szociális háttér, hogy elérje a kívánatos sikerességi szintet, az még mindig növelhette fogyasztását, látható életfeltételeit a pénzügyi rendszer által nyújtott hitelekből, megteremtve ezzel a sikeresség látszatát. Ennek a tendenciának kézzel fogható bizonyítékát nyújtják a statisztikák. Magas István tanulmányában a következőket írja: „A múlt és jelen megtakarítási-fogyasztási arányaiban a különbségek számszerûsítve mellbevágók: a három évtizede még 10 százalék feletti megtakarítási arány mára 0,5 százalékra csökkent, a háztartások átlagosan jövedelmük ekkora részét nem fogyasztják el” ill. „Az 1950-es évek babyboom generációja az elmúlt húsz évben már egészen másképpen viszonyult a fogyasztáshoz és a megtakarításhoz, mint ahogy azt a „prudens” szüleik tették”. (Magas [2008] 988. o.) Mit tehetne egy fennálló társadalmi viselkedéssel szemben a közösségbe újonnan belépő egyén? Vagy felveszi ezt a ritmust, vagy meghatároz maga számára elveket, amelyek különböznek a külső nyomástól. Ezzel saját magát ugyan egy számára jobbnak tűnő élet felé terelheti, de egyúttal elveszti annak lehetőségét, hogy széleskörű társadalmi elismerésre tegyen szert, amelynek mérőeszköze a sikeresség. „Amennyiben a cselekedetünkkel

megszegett

norma

előkelő

helyet

foglal

el

közösségünk

értékhierarchiájában, úgy a "mások tekintete" által hozott ítélet elszigetelés vagy kirekesztés lesz.” (Heller [1996] 13. o.) Vagy ahogy Ortega az 1930-as években, az akkori körülmények között fogalmazott: „Az elaljasodás tulajdonképpen egy rendellenességnek fennálló és megszokott állapotként való elfogadása, mégpedig olyasminek, ami mindaddig helytelennek tűnik, míg elfogadják. Minthogy képtelenség egészen normálissá alakítani azt, ami lényegében bűnös és rendellenes, az egyén a helytelenhez való alkalmazkodás mellett dönt, s ezzel teljesen azonosul a magával vonszolt bűnnel vagy rendellenességgel.” (Ortega [2003] 168. o.) 15

Mindezek mellett Francis Fukuyama a következőket írja: „Csakhogy az Egyesült Államokban az utóbbi néhány emberöltő során meglehetősen drámai változások mentek végbe a társulási készséggel kapcsolatban. Az amerikai társadalom sok tekintetben csakugyan olyan individualistává válik, amilyennek az amerikaiak kezdettől fogva képzelték magukat …”, „…valamint abban az általánossá váló tünetben, hogy az amerikaiak úgy látják: értékrendjük nem azonos a körülöttük élőkével, és semmi közösséget nem éreznek velük” (Fukuyama [2007] 24. o.). Tehát az átlag amerikai látóköre beszűkült, egyre inkább önmagára koncentrál, saját individuális érdekeit követi. A társadalmi tőke csökkenésére utal az elsősorban Putnam nevéhez köthető szerteágazó kutatás is, amely szintén az amerikai civil társadalom gyengülésére hívja fel a figyelmet.10 Szentes Tamás szintén erkölcsi válságról beszél, amikor a vallások visszaszorulásáról és a félreértelmezett liberalizmusról értekezik, amely jelen formájában a „szabadság helyett a szabadosság és az önző individualizmus terjedésével”, valamint „végső soron a vagyon és hatalom iránti vágynak és akár erőszakos megszerzésére törekvésnek is a (ha nem is de jure, legalábbis de facto) legitimizálódásával” jár. (Szentes [2009a] 188. o.) Az önző individualizmus terjedése, mint később látni fogjuk negatív hatással van az olyan helyzetekre, amikor az egyéni racionalitás követése nem jár a kívánt eredménnyel, és kollektív katasztrófához vezet. Az eddigiek során tehát felrajzoltuk a társadalmi környezet egy vázlatát, mind felül, mind alulnézetből. Azt láthattuk, hogy a globális környezet megteremtette azt az alapot, hitelbőséget, amelyet aztán a birtoklás központú egyének kihasználhattak saját helyzetük javítására, ezzel megteremtve a 2007-2008-as válság-kitörés hitelkínálati és hitelkeresleti előzményeit. A következőkben ezekre a közvetlen előzményekre közelítünk rá. 2.2. Közvetlen előzmények A közelebbi előzmények tárgyalását érdemes annak a piacnak a tárgyalásánál kezdeni, ahonnan az egész subprime válság kiindult, ez pedig nem más, mint az ingatlanpiac és hozzá kapcsolódó jelzáloghitel-piac. Mi a probléma ezekkel a hitelekkel? Leginkább az, hogy hosszú futamidejűek, és emiatt különösen ki vannak téve bizonyos kockázatoknak egy volatilis kamatkörnyezetben. A jelzáloghitelek fejlődéstörténetét alapvetően három szakaszra tagolhatjuk: fix kamatozású, változó kamatozású és keletkeztető-szétosztó időszakra. Megjegyzendő, hogy ezek az időszakok természetesen

10

A téma összefoglalását ld. Molnár [2003] tanulmányában. A civil társadalom gyengülésének talán legszemléletesebb szimbóluma az amerikai bowling tevékenység alakulása: 1980 és 1993 között 40%-kal csökkent az egyesületben játszók száma, annak ellenére, hogy 10%-kal növekedett a játékosok száma.

16

nem válnak el élesen egymástól, napjainkban is megtalálható mindhárom struktúra, mégis ha megnézzük a különböző szakaszokat, mindegyik az előző szakaszra és annak problémáira adott választ jelenti. Az első időszakban a jelzálog-hitelezési tevékenységet a takarékszövetkezethez hasonló S&L (Saving & Loan) intézmények végezték. Ezek az intézmények egy kevésbé barátságtalan kamatkörnyezet termékei voltak, jellemző volt rájuk, hogy fix kamatozású jelzálog-hiteleket

nyújtottak.

Megtehették,

hiszen

forrás

oldalukon

a

betétek

kamatköltségei viszonylag állandó pontot jelentettek, nem kellett hirtelen változástól tartaniuk. Ennek az idilli állapotnak a 70-es évek inflációja vetett véget, ugyanis ez a jelenség kamatnövelésre késztette a Paul Volcker nevével fémjelzett FED-et, ami megbolygatta a betéti költségeket. Az S&L intézmények tehát ott maradtak egy alacsony és fix kamatozású bevételi oldallal, illetve egy zsákutca jellegű döntési lehetőséggel: vagy változatlanul hagyják a betéti kamatlábaikat, vagy emelik őket. Első esetben a betétesek intézményt váltanak, a források kivonása miatt megy csődbe a szektor, második esetben pedig a kamatmarzs válik negatívvá és ez vezeti el őket a végponthoz. A kamatkockázat kivédése érdekében találták ki a változó kamatozású hiteleket, amelynek lényege, hogy az ügyfélnek nem állandó kamatot kell fizetnie, hanem valamilyen referencia kamatlábhoz kötik azt. Így a hitelnyújtó intézmény a kamatkockázatát átterheli az ügyfélre, ha a bank forrásoldali költségei nőnek, azzal együtt a hitelek után fizetett kamatráta is nő, a két hatás kiegyenlíti egymást. Mi ezzel a probléma? Az, hogy maga a kockázat nem szűnik meg, csak más formában jelenik meg. Ha a referencia kamatláb megnő, az ügyfelek törlesztőrészletei is megnőnek, és ezzel együtt a hitelkockázatuk is növekszik. A kamatlábkockázat tehát nem vész el, csak átalakul. Erre már a 80-as évek elején felhívta a figyelmet az USA agresszív kamatemelését követő, a fejlődő országokat sújtó adósságválság. A harmadik megoldás szintén nem szünteti meg a kockázatot, csak átruházza másokra, olyan intézményekre, amelyek jobban képesek kezelni azt. Ez az úgynevezett keletkeztető és szétosztó (originate and distribute) modell, mellyel most részletesebben is foglalkozni fogunk. 2.2.1. Originate and distribute Az Originate and distribute (továbbiakban: OaD) modell alapja a korábban már említett, utóbbi évtizedekre jellemző értékpapírosítási tendencia. „Az értékpapírosítás lényege, hogy a bank a hitelek egy homogén portfólióját „összecsomagolja”, azaz egyetlen nagy jövőbeli pénzáramlást (cash flow-t) alakít belőle, és ezt a csomagot, mint 17

egy közönséges kötvényt, eladja egy szétcsomagolásra szakosodott, speciális célú társaságnak (Special Purpose Vehicle-nek)”. (Király – Nagy [2008] 453. o.) Ez a társaság ezután ezt a csomagot szétbontja kisebb részcsomagokra és szétteríti a hosszú távú befektetők között, amilyenek például az élet- és nyugdíjbiztosítók. A folyamat során minden résztvevő jól jár: a bank túlad a hitelkockázaton, sőt az értékpapírosítás során még egyéb jövedelmeket is szerezhet, miközben a tőkéjét se terheli, az SPV is jutalékokat számíthat fel a további darabolás során, illetve a befektető is a banki betétnél kedvezőbb feltételek között helyezheti el a pénzét. Az OaD modell azért lehet kedvező a befektetők számára, mert feltételezhető, hogy az eredetileg a banktól kikerülő nagy cash flow csomag mögött kellően diverzifikált kis cash flow-k tömege áll. Ez a jelzáloghitelek esetén a hiedelem szerint azt jelentette, hogy a bankok az USA minden részéről származó jelzáloghitel cash flow-kat csomagoltak egybe, földrajzi diverzifikációt hajtva végre így (még ha ez a valóságban nem is így történt, ld. Gál [2010]). Ez fontos problémát vet fel: a befektetők soha nem rendelkeznek elegendő információval az alap cash flow-k minőségéről (hisz az információszerzés itt azt jelentené, hogy több tízezer család fizetési hajlandóságát és anyagi helyzetét vizsgálják meg), ezt a hiányos információt a bankok irányába tanúsított bizalommal egészítik ki, bíznak a hitelintézetek megfelelő kockázatérzékenységében. Ezek a csomagok kedvezőnek tűnnek a befektetőknek azért is, mert egyfajta standardizálást feltételeznek, míg az egyes jelzáloghitelből készített kötvénnyel szemben az aszimmetrikus információk miatt jogosan lehetnének bizalmatlanok. Mit jelent itt ez az aszimmetria? A befektető nem tudhatja, hogy az adott jelzálog-hitel azért van-e a piacon, mert problémás, és meg akarnak tőle szabadulni, vagy valóban jó üzletlehetőségről van szó. Ez az információ hiányból fakadó bizonytalanság nyomást gyakorol a kötvények árára, így a piacot valóban a minőségromlás felé hajtja, hisz a jó minőségű kötvényeket nem fogják eladni a nyomott áron. (Hellwig [2008]) Még egyszer kiemelném, hogy ez a metódus önmagában nem rossz dolog, csak bizonyos feltételek között. Nem is új keletű technikáról van szó, már a ’70-es években is használatban volt. Nem a technika változott tehát, hanem a technika mögött megbújó hitelek

minősége.

Az

1970-es

években

többségében

elsőrangú

hiteleket

értékpapírosítottak, általában implicit vagy explicit állami garancia közbeiktatásával. Ez az állami garancia biztosította, hogy a jelzálog-hitelt nyújtó intézmény csak megfelelő minőségű adósnak hitelezzen, hiszen máshogy nem kaphatott az adott hitel garanciát és ez jelentősen csökkentette annak esélyét, hogy a bank tovább tudott adni rajta. „Ilyen feltételek mellett az értékpapírosított hitel jó minőségű, kiváló befektetésnek számított, 18

nem véletlen, hogy nagyjából az amerikai állampapírokkal egyenrangú megítélés alá esett. Ezt a terméket nevezzük MBS-nek (mortgage backed security), azaz jelzáloggal fedezett kötvénynek.” (Király – Nagy [2008] 454. o.) Ez a kifejezetten biztonságos piac akkor válik kockázatosabbá, ha a befektetők kockázatéhsége megnő, és már nem ragaszkodnak az állami garanciához. Már az 1970-es évek végén megjelentek az első „magán jelzálogpapírok”, melyek az állami garanciával rendelkező

MBS-ekhez

hasonlóan

próbáltak

hiteljavító

lépéseket

tenni,

így

magánbiztosítókkal biztosították a papírokat, illetve a nagy hitelminősítő cégekkel minősítették őket, és csak a legjobb papírokat engedték a piacra. A befektetői kockázatéhség növekedése pedig csak a kétezres évek elejéig váratott magára. Ekkor „oly mértékben csökkentek a kockázati felárak, oly mértékben nőtt a likviditás és a kockázati étvágy, hogy a befektetők minimális többlethozamért aránytalanul több kockázatot voltak hajlandók vállalni”. (Király – Nagy [2008] 457. o.) Gondoljunk csak bele, milyen környezettel szembesültek a befektetők: a lakásárak évek óta töretlenül emelkedtek, a FED a kamatlábat minimum szinten tartotta, az inflációs kilátások kedvezőek voltak. Minden lehetőség megvolt rá, hogy a bankok enyhítsenek a hitelezési feltételeken, hiszen a gyengébb hátterű jelzálogpapírokon is túl tudtak adni. Mert mi történik legrosszabb esetben, ha az adós nem tudja fizetni a törlesztőrészletet? A jelzáloggal terhelt tulajdon állandóan növekvő értéke fedezi a hitel értékét, így veszteség nemigen keletkezik. Ennek következtében törvényszerűen megnőtt a kereslet a jelzálogpapírok iránt, függetlenül a minőségüktől, megadva a lehetőséget a subprimevagy más néven másodlagos jelzáloghiteleknek a felfutására. Ezekre a hitelekre jellemző, hogy a keresleti oldalon bizonytalan hátterű adósok állnak. Gyakran nevezik ezeket NINJA-hiteleknek, ahol a betűszó a „No Income, No Job or Assets” (se jövedelem, se munka vagy fedezet) kifejezést jelzi. Ha a bank gyakorlatilag bármilyen minőségű értékpapírt el tud adni, nyilvánvaló, hogy az adós minősége helyett a hitelfelvevők mennyiségében lesz érdekelt. Mivel a bank maga (elméletileg) csak rövid ideig tartja magánál a hiteleket, így számára csak az fontos, hogy az értékpapírosított hitelnek legyen megfelelő piaca, mert az értékpapírosításért kapott jutalékot mindenképp felszámolja, akár elsőrangú, akár másodrendű hiteltől szabadul meg. Ezen események következtében az Originate and distribute (keletkeztetőszétosztó) rendszer egyre inkább kezdett átváltozni Originate to distribute (keletkeztess, hogy szétoszthass) modellé. (Király – Nagy [2008])

19

2.2.2. Originate to distribute Amikor először olvastam az Originate and Distribute modell Originate to Distribute modellbe való átmenetéről, egy temetkezési vállalkozás jutott eszembe. A temetkezési vállalkozó és jelzálog-hitelező is egyfajta természetes kereslettel dolgozik. Előbbi egy adott pillanatban fix számú elhunyttal, utóbbi egy adott pillanatban fix ingatlant vásárolni kívánó egyénnel áll szemben. Az utóbbi persze csak akkor áll, ha rövid időtávot tekintve adott, nem rugalmas feltételekkel hitelez az intézmény. Az ilyen jellegű, tehát fix kereslettel rendelkező iparágaknál veszélyes lehet, ha a kínálat kezdi dominálni az adott tevékenységet. Mit jelent ez a temetkezési vállalkozó esetében? Mesterségesen növelni a keresletet, vagyis a halott emberek számát! Valószínűleg mindenki egyetért velem abban, hogy halott emberek számának növelésével keresletet gerjeszteni a profitnövekedés érdekében elítélendő, még ha gazdaságilag racionális viselkedés is. A bankok esetében pedig ez a folyamat egyfajta iker-keresletet alakított ki. Egyrészt volt egy természetes keresleti nyomás a jelzáloghitelek területén, amely az új, megfelelő hátterű lakásvásárlók köréből került ki, másrészt keresleti nyomás volt tapasztalható a kockázatéhes befektetők köréből is, akik szintén (becsomagolt) jelzálog-hitelekre vágytak, így folyamatos többlet forrást biztosítottak a bankok számára. (1. ábra)

Forrás: saját szerkesztés 1. ábra. Iker-kereslet

Miután ez a párhuzam felötlött bennem, el is temettem, azt kérdezve magamtól, hogy mégis melyik temetkezési vállalkozó tenne ilyet? Majd néhány hónap múlva egy

20

igencsak hasonló eseményről olvashattam egy cikket.11 Az írás egy brazil bűnügyi műsor vezetőjéről szólt, aki úgy próbálta meg növelni műsora nézettségét, hogy megrendelte a később a műsorban vizsgálandó gyilkosságokat. Lehet, hogy mégse olyan ritka ez a jelenség? Megállapíthatjuk, hogy a rövidtávon kevéssé változó kereslettel rendelkező ágazatoknál megjelenik egy erkölcsi kockázat, amennyiben a kínálati oldal veszi át a domináns szerepet. Azért fogalmazunk ilyen óvatosan, mert nem egyértelmű, hogy a hitelezési szigor enyhülése erkölcsileg ennyire könnyen elítélhető. Mint arra Martin Hellwig rámutat, a subprime hiteleknek köszönhetően 63,4%-ról 69,2%-ra növekedett azok száma az USA-ban, akik saját lakással rendelkeznek. Ez hatalmas növekedés, és közülük biztosan akadnak olyanok is, akiknek nem árverezték el azóta az ingatlanát. Ez a kérdéskör jól illeszkedik ahhoz a szakmai vitához, mely a hitel hozzáférhetőségének kiterjesztéséről szól. Az egyik oldal szerint a hitelhez való hozzájutás az általános emberi jogokhoz kellene, hogy tartozzon, hiszen azoknak az embereknek, akik tartós szegénységben élnek, a hitel jelentheti az egyetlen reményt, hogy önerejükből kikászálódjanak mostoha körülményeik közül, és biztosítsák maguk számára az egyéb emberi jogokat (mint az ételhez, menedékhez való jog). (Hudon [2007]) Bármennyire is szépen hangzik ez, a gyakorlati megvalósítása több mint problémás. Az se garantált, hogy egy hitelfelvevő önmaga „megsegítésére”, létraként használná a felvett hitelt.12 A subprime adósoknál pedig pont ez a helyzet, a felvett hitel nem produktív befektetéssé változott, hanem ingatlanná, illetve fogyasztássá, amely nem termel jövedelmet. Mindezek

ellenére

elmondható,

hogy

az

értékpapírosításnak

köszönhető

forrásbővülés a természetes, „fix” kereslet kielégítése mellett lehetővé tette egy kockázatosabb, de még hitelképes rétegnek a saját lakáshoz jutását. A probléma az volt, hogy a hitelintézetek nem álltak meg ennél a pontnál, hanem a rövidtávon, csak a lakásárakra vonatkozó eufórikus várakozásoknak köszönhetően hitelképes embereknek is hitelezni kezdtek. 2.2.3. Kamatpolitikai fordulat Az OaD modell elterjedésének, az alacsony hitelkamatlábaknak és a töretlenül növekvő lakásáraknak köszönhetően a subprime hitelek mennyisége az évezred elején tapasztalt jelentéktelen szintről sokmilliárdos piaccá nőtte ki magát, sok hitelfelvevő, bank, és befektető mindennapjának vált részévé. Vegyük észre, hogy ez a töretlen 11 http://index.hu/kultur/media/2009/10/07/azert_gyilkolt_hogy_tobben_nezzek_a_brazil_kekfenyben/ 12 A pozitív példa a Nobel-díjas Muhammad Yunus nevével fémjelzett Grameen Bank tevékenysége, mely intézmény mélyszegénységben élők millióin segített „fedezetlen” hiteleivel.

21

növekedés alapvetően a folyamatosan emelkedő lakásárak következménye volt, hisz ez teremtette meg egyáltalán a lehetőséget a bizonytalan hátterű adósoknak való hitelezésnek. Ez esetben a bankok nem az adósokba, hanem a jövőbe fektették a bizalmukat, remélték, hogy a körülmények változatlanok maradnak. Nagyobbat nem is tévedhettek volna.

Forrás: http://www.tradersnarrative.com 2.ábra. FED kamatlábak 1957-től 2008-ig

Ahogy az ábrán is látható a FED által szabályozott alapkamat a 2001.09.11-i terrortámadás (ill. az azt megelőző dotcom válság) után mélyrepülésbe kezdett, a monetáris hatóság ezzel próbálta megakadályozni a recessziót, amelyet a gazdasági világ (és az égész amerikai társadalom) hirtelen bizonytalansága okozhatott. Abban az időben senki sem tudta, hogy a World Trade Center elleni támadás egyszeri alkalom volt, vagy egy sorozat kezdete, összeomlott a bizalom a jövővel szemben. Ezt a bizalmat próbálta serkenteni a FED a sorozatos kamatvágással.13 Az olcsó pénz korszaka egészen 2004-ig tartott, mely időszakért az amerikai jegybankot, illetve annak elnökét rengeteg kritika érte. Azzal vádolták az intézményt, hogy túlságosan elnyújtotta a monetáris expanzió időszakát, így lehetővé tette a korábban leírt kockázatok felépülését. Alan Greenspan védelmére fel lehet hozni érvként, hogy az ezekben az években tapasztalható és várt infláció egyáltalán nem okozott aggodalmakat. Habár a gazdaságban lévő pénzmennyiség a globális forrásgyűjtésnek és az alacsony kamatlábnak köszönhetően tagadhatatlanul 13

A FED kamatpolitikájáról és a válságban játszott szerepéről ld. még Kutasi [2009].

22

növekedett, az inflációs rátát alacsony szinten tartotta ugyanez a globalizáció. Az outsourcing, vagyis a reálgazdasági folyamatok más országokba való kiszervezése lehetővé tette a bérköltségek alacsonyan tartását, illetve az USA-ba bevándorló tömegek keltette bérverseny is ugyanebbe az irányba hatott. (Surányi [2008], Asztalos [2009]) A megnőtt pénzmennyiség azonban nem tűnt el nyomtalanul, csupán az infláció-mérés határvonalán kívül – zömében a részvény-, és ingatlanpiacon csapódott le. A tőzsdefelügyelet és a kormány mindezt tétlenül nézte – a kérdéses években még tovább lazított

a

szabályozáson.

Ennek

oka

az

amerikai

munkaerő

csökkenő

versenyképességében és így reálértéken csökkenő jövedelmében keresendő. A hatalmon lévők

számára

a

forrásbőség lehetőség

volt

az

anyagi

jólét

bővítésére,

a

vagyonnövekmény, illetve az ezáltal lehetővé váló fogyasztói hitelek segítségével, a valódi strukturális problémák (úgymint az amerikai oktatás közismerten nehéz helyzete, illetve a társadalombiztosítás gondjai) kezelése nélkül. Mindezek ellenére nem lehet könnyű szívvel azt mondani, hogy a FED korábbi elnöke teljes mértékben „ártatlan”: életrajzi írásából (Greenspan [2008]) kiszűrődik, hogy döntéseit mindig is átlengte a szabad piac ideológiájába vetett feltétlen hit, még akkor is, amikor nem ártott volna némi kétkedés. Bob Woodward írásából (Woodward [2001]) pedig a FED elnökének túlzott befolyása olvasható ki – Greenspanre egyfajta pénzügyi mágusként tekintett a világ, így elnöki döntéseit túlságosan könnyedén meg tudta hozni, nem volt valódi ellensúlya a kamatdöntési üléseken. 2004-ben végül fellángoltak az inflációs félelmek, így a FED megfordította a trendet és kamatemelésbe kezdett. Mi lett a következménye ennek? Az ekkoriban tapasztalható lakásár-emelkedésre döntő hatással volt a korábban mesterségesen – az olcsó hitelek útján – generált kereslet. A kamat emelésével a hitelből való lakásvásárlás kifulladt, a kereslet csökkent, így a lakásárak növekedése megállt. Ezzel felborult a korábban leírt tendencia: a másodlagos jelzáloghitelek többé nem voltak „bebiztosítva” a növekvő árak miatt. Márpedig erre a biztosításra szükség lett volna, hiszen a megemelt alapkamat a törlesztőrészletek emelkedésével is járt, így egyre több adósnak akadt problémája a fizetéssel. Ennek következményeként újabb és újabb lakások jelentek meg a piacon (a késedelmek miatti elárverezés következtében), ami tovább csökkentette az árakat. Így a korábban önerősítő folyamat önpusztítóvá vált. 2.3. A fogyasztó hatalma A subprime hitelezési folyamat felvet egy fontos kérdést. Mégis ki a hibás? Kinek kéne megálljt parancsolnia magának bizonyos morális értékek nevében? A leendő adós a 23

hibás, mert lakást szeretne, még ha nincs is biztos jövedelme? Bizonyos értékrendszerek szerint ez elítélendő. Vagy a bank a felelős? Felelősségre vonható-e egyáltalán bármilyen kínálati oldali szereplő a gazdaságban, amikor egy létező szükségletet elégít ki? Ha valaminek nincs fogyasztója, akkor a terméknek sincs létjogosultsága. Tehát ha erről az oldalról nézzük, a fogyasztó a hibás mindenért, ami egy piacgazdaságban erkölcstelen. A fogyasztónak hatalma van, ő dönti el, hogy melyik cég marad életben és melyik nem. Ha egy cég a környezet szennyezése mellett gyárt egy terméket, amelyet aztán el tud adni a piacon, akkor máris megerősítést nyert a léte a környezetszennyezés ellenére is. Ha a vásárló nem értene egyet a cég üzletpolitikájával, nem vásárolna, ilyen egyszerű, nem? Nem szabad bedőlni az ilyen egyszerű és demagóg érvrendszernek. Mi történik a valóságban? A fogyasztó csak egy ember, aki kis túlzással semmit se tud arról, mi zajlik körülötte. A közgazdaságtan ideális minta-emberének, a homo oeconomicusnak nincsenek ilyen jellegű gondjai, mindenről megvan minden szükséges információja, és mindig racionálisan, a szükségleteinek és információinak megfelelően cselekszik. Ez a racionalitásba vetett hit átszövi a közgazdaságtani érvelések legtöbbjét. Én pár órája vásároltam egy csomag cukorkát és – pironkodva vallom be – semmit se tudok arról, hogy honnan került a bolt polcára. Ezzel persze megvalósul Milton Friedman álma: a fogyasztó semmit sem tud a megvásárolt termék származásáról. Friedman ezt a tényt abszolút pozitív színben tüntette fel, mint egy lehetőséget arra, hogy az USA színes bőrű lakossága beilleszkedjen a társadalomba. A boltban vásárolt kenyérre nincs ráírva, hogy fehér vagy fekete ember készítette, így adott esetben akarva-akaratlan maga a rasszista egyén fizeti a színes bőrű munkás bérét. „Az, hogy a piacgazdaságban a hangsúly a gazdaságosságon van, hogy a vállalatvezetőknek az a céljuk, hogy annyi nyereséget érjenek el, amennyit csak lehet, így megmentette a feketelistán lévő személyek szabadságát azáltal, hogy számukra a foglalkoztatás alternatív formáját biztosította, míg a vállalkozóknak ösztönzést adott arra, hogy alkalmazzák őket.” (Friedman [1996] 23. o.) Nem akarjuk kisebbíteni a piacgazdaságnak ezt az érdemét, de vegyük észre, hogy az éremnek két oldala van. Információink hiánya nem csak az erkölcstelenségünket, hanem az erkölcsösségünket is ki tudja cselezni. Lehet, hogy a cukorkám elkészítésében indiai gyerekmunkások segédkeztek, vagy a keletkezett hulladékot a Gangeszbe engedték. Ezek olyan információk, amelyek befolyásolták volna a döntésemet, de soha nem fogom megtudni, hogy valójában mi történt a cukorkagyárban. Valószínűleg ezt a kettősséget Friedman is érzékelte, mert egy helyen így fogalmaz: „Pedig egy ilyen gazdaságban a vállalatoknak egy, és csak egy társadalmi felelősségük van; erőforrásaik oly módon való felhasználása, tevékenységük kiterjesztése olyan területekre, mely 24

elősegíti profitjuk gyors növekedését, amennyiben ez csalás és megtévesztés nélkül, a nyílt és szabad verseny játékszabályainak megtartásával lehetséges.” (Friedman [1996] 144. o., kiemelés tőlem) Tehát egy morálisan is jól működő piacgazdaságnak feltétele az erkölcsös kínálati oldal. A profitnövelés és az erkölcsösség nem átváltható kategóriák Friedman szerint. De mi történik, ha mégis azzá válnak? Friedman erről nem ír, viszont ugyanennek a problémának egy magasabb erkölcsi szinten való megnyilvánulásáról igen. „Talán még fontosabb, hogy a piacgazdaságban létezik gazdasági ösztönzés az egyén gazdasági eredményeinek és egyéb jellemzőinek a szétválasztására. Az az üzletember, vagy vállalkozó, aki üzleti tevékenységében figyelembe vesz olyan aspektusokat is, amelyeknek nincs köze a termelékenységhez, hátrányban lesz a többiekkel szemben, tulajdonképpen magasabb költségekbe veri magát, mint azok, akiknek nincsenek ilyen preferenciái. Így tehát valószínűleg ki fog szorulni a szabadpiacról.” (Friedman [1996] 119. o., kiemelés tőlem) Hangsúlyozom, mindezt úgy írja, hogy előtte premisszaként megfogalmazza azt, hogy a vállalatok nem viselkednek erkölcstelenül. Mi történik ha megszüntetjük ezt a premisszát?

Ugyanennek

a

mondatnak

egy

erkölcsileg

alacsonyabb

rendű

megfogalmazásához jutunk, mely szerint ha egy üzletember „csalás és megtévesztés nélkül” folytatja tevékenységét, gazdaságilag hátrányba kerül azokkal szemben, akikre nem vonatkoznak ezek a megkötések. Hátrányba kerül, hiszen ugyanahhoz a célhoz eszközök szűkebb tárházát képes felhasználni, mivel korlátozza magát különböző morális törvényekkel. Ez a jelenség kontraszelekcióhoz vezet, a gazdaság morálisan elsilányul, ha minden a piacgazdaság láthatatlan kezére van bízva. Azért fontos beszélni erről a jelenségről, mert napjaink felgyorsult világában állandó változásnak vagyunk kitéve, mely változás szakadatlanul új kérdések körét veti fel. A kérdések megválaszolását nem várhatjuk mindig az államtól, amely gyakran nem tud elég gyorsan alkalmazkodni egyegy problémához, sok esetben az individuumok (és a vállalatok) magukra vannak hagyva, saját belátásuk szerint kell dönteniük. Ekkor lehet lényeges az, hogy a társadalomban mekkora az erkölcsi tőke nagysága, és ez alatt nem csak a jogi szabályok betartásának képességét kell érteni. 2.4. Munkamegosztás A kapitalista gazdaság másik komoly problémáját egy másik alapköve okozza, nevezetesen a munkamegosztás. Habár a munkamegosztás, a specializáció a termelékenység növekedésének egyik legfőbb mozgatórugója, bizonyos körülmények 25

között morális kockázatot rejthet magában. Képzeljünk el egy tetszőlegesen hosszú termelési vertikumot, melynek egyik végén a végső termék legapróbb alkotórésze, másik végén pedig a végső termék fogyasztója áll. A vertikum összes szereplője abban érdekelt, hogy az ő adott termékét továbbadja a lánc következő szereplőjének. A legtöbb termék esetében, ha a vertikum egyik tagja rossz minőségű terméket gyárt, akkor megszakad a termelési lánc, hiszen a megfelelő minőség feltétele kell, hogy legyen a termelési lánc folytonosságának. Rossz minőségű alkatrészekből rossz minőségű autó készül, amely megfelelő kereslet híján automatikusan kisodródik a piacról. Ezért a termelés szereplőinek érdekében áll, hogy megköveteljék a megfelelő minőséget egymástól, hisz csak így maradhat folytonos az őket összekötő lánc. Más a helyzet azonban akkor, ha a vertikum során olyan termék vagy szolgáltatás kerül előállításra, melynek valós minőségét végső fogyasztó (vagy akár a vertikum egyes tagjai) nem tudja megállapítani. Ekkor a lánc tagjai nem „ellenőrzik” egymást, inkább csak a minél gyorsabb továbbadásban érdekeltek. Marsi Erika a subprime válság kapcsán pont erre hívja fel a figyelmet, miszerint senki nem látta el a subprime hitelezés és hitelcsomagolás során a monitoring funkciót, vagyis senki nem követte figyelemmel magát a folyamatot. (Marsi [2008]) Király Júlia, Nagy Márton és Szabó E. Viktor ennek a túlzott munkamegosztásnak remek összefoglalását adják 2008-as tanulmányukban. A folyamat elején természetesen a hitelfelvevő áll, akinek egy esetleges szolgáltatón keresztül a hitelnyújtó hitelt folyósít a bank megbízásából. Így létrejön a hitel cash flow, melyet a bank tovább ad az értékpapírosító intézményeknek, amelyek sokszor közvetlen tulajdonosi - hitelezési kapcsolatban álltak magával a bankkal, még ha jogilag különállóak is voltak. Ezek az intézmények torz forrásszerkezettel (az eszköz és forrás oldal lejárati szerkezete nem volt egyensúlyban) és magas tőkeáttétellel rendelkeztek – tehát mindaddig biztatóan működtek, amíg minden rendben volt, majd látványosan dőltek össze, amikor problémák adódtak. Az értékpapírosítók termékeik egy részét visszajuttatták a bankoknak, egy részüket (főleg a jó minőségű papírokat) kockázatkerülő befektetőknek adták el, a subprime adósságok pedig a kockázatéhes befektetőkhöz kerültek. Fontos szerepet játszottak a folyamatban a biztosítók, akik tömegesen nyújtottak biztosításokat a jelzálogpapírokra. Ez az üzlet is rendkívül virágzó volt mindaddig, amíg változás nem történt a kamatpolitikában. A biztosítások ekkor életbe léptek, és egyszerre hatalmas nyomást gyakoroltak a biztosítási szektorra. Összefoglalva a piac aprózódásának következményeit, a fent említett tanulmány így fogalmaz: „A rendkívül sokszereplőssé vált játék nemcsak a munkamegosztás miatti hatékonyságnövelést jelentette, hanem az 26

információfeldolgozási hatékonyság radikális csökkenését is. Az első blokkbeli hitelnyújtó „minőségéről” az utolsó blokkbeli befektetőknek már gyakorlatilag semmi információjuk sem volt. Amikor az első blokkban az első kis dobozból elakadt a pénzáramlás, a hitelfelvevő nem fizetett – a nemfizetés a három dobozon végiggördülve és a tőkeáttétel miatt felnagyítva, súlyos zavarokat, veszteségeket okozott a harmadik dobozban.” (Király – Nagy – Szabó [2008] 593. o.) Visszatérve a jelzálog hiteladósokhoz, az ő esetükben nem csak szigorúan vett információ-hiányról, hanem szaktudás-hiányról is beszélhetünk. A fogyasztó jó eséllyel semmit sem tud rendszerkockázatról, morális kockázatról, vagy arról, hogy az ő jelzáloghitelével mi történik a hitelszerződés megkötése után. A valódi fogyasztó tudatlan gyereknek számít gazdasági tevékenysége során a homo oeconomicushoz képest. Nem hiszem, hogy valós elvárás lenne egy átlagos hitelfelvevővel szemben, hogy tájékozódjon olyan összefüggésekről, amelyeket a közgazdászok évekig tanulnak és tanulmányoznak. A hatékony pénzügyi piac előfeltétele a közgazdaságilag művelt lakosság. (Pomfret [2009]) Ami pedig a jelzálog hitelek iránti iker-kereslet másik oldalát, vagyis a csomagolt termékek iránti keresletet generáló befektetőket illeti, a különböző pénzügyi termékeket gyakran ők se értették, leginkább a különböző minősítő cégekre hallgattak befektetési döntéseik meghozatalakor. A termékek minősítései pedig legtöbb esetben nem bizonyultak helyesnek, a hitelminősítők a kockázatok egy jelentős részét nem érzékelték, ratingjeik túl optimisták voltak. A téves minősítés utólag felvetette a minősítők objektivitásának kérdését: lehetséges-e pontos ratinget készíteni úgy, ha a minősített fél egyben a fizető fél is? 2.5. Összefoglalás A fentiekben megvizsgáltuk azt, hogy az utóbbi évtizedek során hogyan változott a gazdasági környezet, illetve hogyan változtak a társadalmi sikerességet meghatározó normák. Láthattuk, hogy a nemzetközi szabályozás fő trendje a liberalizálás, dereguláció volt, mely lehetővé tette a tőke szabad áramlását a világban. Fontos tényezővé vált a közgazdaságtan által kifejlesztett tökéletes tőkepiaci elmélet, illetve a laissez faire-re épülő neoliberális gazdaságpolitika. Volt szó az utóbbi két évtized forrásbőségéről, a FED kamatpolitikájáról, és az ehhez illeszkedő jelzáloghitel konstrukciókról, illetve a kettő kölcsönhatásából kialakult önerősítő majd önpusztító folyamatról. A gazdasági környezet változása mellett megkíséreltünk egy átlagos képet adni az egyéneket irányító normák változásának egy tendenciájáról, mely során az absztrakt, morális értékek helyét sokkal inkább a látható, kézzel fogható „értékek” veszik át, az 27

emberek egyre inkább fogyasztás- és birtoklás-orientáltakká válnak. Ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy a lakossági hitelpiacnak megvan a megfelelő keresleti oldala, az emberek szívesen veszik, ha növelhetik a látható életszínvonalukat. Amennyiben a hitelfelvevők mindegyike szilárd és szigorú elveket vallana arról, hogy milyen körülmények között szabad felvenni hitelt, akkor a bankszektornak sokkal nehezebb dolga lett volna a nem megfelelő minőségű hitelek kihelyezésekor. A fogyasztónak tehát minden körülmények között megmarad a lehetősége, hogy a saját értékrendjének és szükségleteinek megfelelően „szavazzon” egy termék jövőjével kapcsolatban azzal, hogy megvásárolja vagy a „polcon hagyja” azt. Figyelnünk kell azonban arra, hogy ne essünk a túlzott leegyszerűsítés hibájába. A „fogyasztók” szó itt ismét egy gyűjtőfogalom, mely mögött emberek sokasága áll. És ahogy a pénzügyi intézmények esetében is történik, sok szereplő együttes viselkedése gyakran gyökeresen más eredményekkel jár, mint amit az egyes szereplők elterveznek.

28

3. TÖMEGMECHANIZMUSOK A VÁLSÁG KIALAKULÁSA SORÁN Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogy az egyéni motivációk, és az ebből fakadó egyéni stratégiák és cselekvések hogyan változnák át valami gyökeresen mássá, ha egyre több és több egyéni szereplőt jellemeznek. Egy ember vagy egy intézmény stratégiájának tömegessé válása gyakran katasztrofális következményekkel járhat. Ami az egyén szintjén megfelelő elvnek, normának tűnik, nem biztos, hogy alkalmas arra, hogy rendszerszervezővé váljon. Csodálatos és egyben félelmet keltő az a folyamat, mely során egy-egy elkülönült viselkedési norma járványként terjed el a világban, míg nem hatalmas erőket lesz képes megmozgatni, amelyek vagy tragédiába torkollanak, vagy egy szebb világ képét festik fel előttünk. Ebben a vizsgálódásban segítségünkre lesz a játékelmélet, mely konfliktushelyzetek vizsgálatával, matematikai-logikai elemzésével foglalkozik (Mérő [1996]). Vagy más megfogalmazásban: „a stratégiai döntések képezik a játékelmélet tárgyát. Egy játékszituációban valamennyi cselekvő rendelkezik a lehetséges választások ("stratégiák") valamilyen halmazával. A játékosok azáltal, hogy kiválasztják a megvalósítható alternatíváik halmazának valamelyik elemét, előidézik a játék valamelyik kimenetelét". (Szántó [1998] 14. o.) Fontos kiemelni, hogy a játékelmélet alapvetően a racionalitás talaján nyugszik, a matematikai-logikai elemzésből kifolyólag. Mivel a valóságban a gazdasági

szereplők

racionalitása

korlátozott

(például

amikor

nincs

elegendő

információjuk), a játékelmélet sem tudja tökéletesen megmagyarázni vagy megjósolni a cselekvéseiket, de bizonyos tendenciákat fel tud fedni, hiszen a sikeres gazdasági működés egyik feltétele a racionalitásra való törekvés. „A racionális döntések elméletének első dolga, hogy tisztába jöjjön saját korlátaival. Ahogy Pascal mondta: néha semmi sem racionálisabb, mint az ésszerűség feladása.” (Elster [1997] 44. o.) Nem gondoljuk tehát, hogy rendíthetetlen tényekről van szó, mindazonáltal meggondolandó folyamatokat festhet fel előttünk ez az elmélet. Fontos kiemelni azt is, hogy a játékelmélet a különböző hasznossági szintek megállapításakor mindig valamilyen előfeltevéssel él, ami alapján hasznosnak minősít bizonyos kimenetelt. Ezek az előfeltevések általában meglehetősen korlátozottak, hiszen minél több ilyen premisszát építünk be a modellbe, annál nehezebb értelmezni ezek alapján az egyes kimenetelek hasznosságát. A játékelmélet tárgyán belül alapvetően a változó összegű játékokkal foglalkozunk. Ezekre a döntési helyzetekre jellemző, hogy egyrészt többszereplősek, másrészt a 29

szereplők döntései (stratégiái) nem csak a saját nyereségüket, hanem az összes nyereséget is befolyásolják. Ennek megfelelően minden szereplő egyéni dilemmával áll szemben: a saját

hasznát

igyekezzen

maximalizálni,

vagy

a

közösségét?

Ez

alapján

megkülönböztethetünk individuálisan racionális és kollektívan racionális viselkedést.14 Előbbi esetben az adott szereplő csak a saját hasznát próbálja maximalizálni, utóbbi esetben pedig magát az összhasznot, és így közvetve a saját hasznát is. A helyzet valódi érdekességét az adja, hogy minél több szereplőről beszélünk, annál nagyobb értelemszerűen az elérhető össznyereség, de a szereplők számával együtt az individuálisan racionális (önző) szereplő potenciális nyeresége is növekszik. A többszereplős döntési helyzetekben a szereplők döntésében kiemelkedő szerepet kap a többi szereplő várható döntése. Ez különösen így van gazdasági, racionalitásra törekvő döntések esetén, de ugyanúgy megjelenhet erkölcsi kérdések esetén is. Előbbire példa lehet az áremelés és árcsökkentés kérdése: emeljem-e az áraimat, vagy csökkentsem annak tudatában, hogy a versenytársam is emelheti, vagy csökkentheti azt? Ebben a döntési helyzetben a stratégiám sikeressége vagy sikertelensége attól függ, hogy a másik fél mit tesz. Az erkölcsi kérdésekben pedig – akár bevalljuk, akár nem – jelentős szerepet kap a konformizmus, a többiekhez való alkalmazkodás. Sokan akkor ítélnek el valamit, ha azt mások is elítélik a környezetükben. Esetleg épp ellenkezőleg: csak akkor állok ki valamilyen ügy mellett, ha csak kevesen tesznek ugyanígy. Vagy ha nem a konformizmus, hanem a következmény elvűség oldaláról közelítjük meg a dolgot: sokaknak az számít, hogy a cselekedetének látható eredménye legyen. Előfordulhat az, hogy valaki azért nem jótékonykodik, mert az a csekély összeg, amit adományozni tudna, gyakorlatilag semmit se tudna segíteni a világ bajain. Az ilyen emberek a többi ember lehetséges jótékonykodását adottságként kezelik, amihez ők nem igazán tudnának szignifikánsan hozzájárulni. Vagy negatív példával megközelítve a kérdést: egy zacskó elhajítása kvázi semmit nem jelent a természetnek, gyakorlatilag nincs következménye. Az pedig, hogy a többi ember már jócskán szennyezte a környezetet, nem számít, adottság, nem lehet változtatni rajta, „nem én tehetek róla”. Hasonlít ez a helyzet ahhoz, amelyet Ortega több mint hetven évvel ezelőtt megfestett előttünk. A „tömegember” a civilizációt, kultúrát, amelybe beleszületett, adottságként kezeli, nem érzi úgy, hogy annak fenntartása az ő feladata is lenne, az ő hozzájárulását is kívánná. (Ortega [2003])

14

Természetesen a szereplők motivációja szerint tovább lehet bontani a két típust, de a jelen dolgozat céljának megfelel a jelenlegi, egyszerűbb megbontás.

30

3.1. Szupraintencionális oksági mechanizmusok Az előbb említett folyamat megérdemli, hogy az általánosítását is elvégezzük, illetve felidézzük. Szántó Zoltán tanulmányában (Jon Elster alapján) a szupraintencionális („szándék feletti”, „szándéktól eltérő”) oksági mechanizmusok két fajtáját különíti el, az ún. láthatatlan kéz, illetve a cél-ellentétes következmények típusú érveléseket. A két mechanizmus felépítése majdnem azonos, kizárólag következményében tér el: A láthatatlan kéz típusú érvelés általános sémája: (i) A csoport tagjai x elérésére törekszenek. (ii) A csoport tagjai úgy vélik (meg vannak győződve arról), hogy ha y-t teszik, elérik xet. (iii) A csoport tagjai nem tudják, hogy ha y-t teszik, akkor ez a szándékolt z következmények mellett, w nem szándékolt következménnyel is jár. (iv) w előnyös A csoport tagjai számára. A célellentétes következmények típusú érvelés általános sémája: (i) A csoport tagjai x elérésére törekszenek. (ii) A csoport tagjai úgy vélik (meg vannak győződve arról), hogy ha y-t teszik, elérik xet. (iii) A csoport tagjai nem tudják, hogy ha mindannyian y-t teszik, akkor a szándékolt z következmények helyett w nem szándékolt következménnyel jár cselekvésük. (iv) w hátrányos A csoport tagjai számára. (Szántó [1998] 20-21. o.)

Ezeknek a döntési helyzeteknek közös tulajdonsága, hogy az egyén az „én” és a „többi szereplő” elkülönítést végzi el, elfeledve, hogy valahol ő is a „többi szereplő” között van, és a problémák egy részéért (még ha elhanyagolható részéért is) ő felel. A „láthatatlan kéz”-re épülő folyamatok Adam Smith híres metaforájáról kapták nevüket. Smith azt írta le ezzel a hasonlattal, hogy hogyan alakul ki valami gyökeresen más az önérdekből

cselekvő

emberek

elkülönült

tevékenységéből:

a

piacra

és

az

ármechanizmusra utal itt, amely valóban sok gazdálkodó egyéni tevékenységéből alakul ki, hogy aztán jelzésként szolgáljon nekik, mintegy összegezve ezeket a különálló tapasztalatokat. A cél-ellentétes következmény típusú érvelés pont ellentétes hatással jár, a leghíresebb leírása a „közlegelő tragédia” név alatt vált ismertté, amely Garrett Hardin nevéhez fűződik (Hardin [1968]). A történet közismertsége miatt csak a végkifejletet idézzük fel: mindegyik gazda addig ereszti ki az újabb és újabb teheneket a legelőre, amíg már annyi fű se jut egy tehénnek, hogy az életben maradjon, bekövetkezik a közlegelő tragédiája, az egyéni önzés katasztrófához vezetett. „Valójában, ha a csoport 31

meglehetősen nagy, s ha az egyéneket kényszer vagy valamilyen más sajátos eszköz alkalmazásával nem késztetik közös érdekeik realizálására, akkor a racionálisan, önérdekből cselekvő individuumok nem törekszenek arra, hogy realizálják közös vagy csoportérdekeiket”. (Olson [1997] 8. o.) Ebben az esetben a gazdák az individuálisan racionálisan viselkedtek, hiszen mindannyian saját önző érdekeiket követték. A kollektív racionális viselkedés esetén pontosan annyi tehenet engedtek volna ki a legelőre, amennyit az még képes ellátni, és így kedvezőbb eredményt értek volna el mind közösségileg, mind egyénileg, mint az individuálisan racionális stratégia esetén. Szemléltetésképpen nézzük meg az egyes gazdák döntési helyzetét (kifizetési mátrixát). A kifizetési mátrix egyes rubrikáiban lévő szám az önérdek szempontjából mutatja az egyes helyzetekhez tartozó hasznosságokat (illetve azok egymáshoz viszonyított helyzetét, tehát a 4-es rubrikához tartozik a legnagyobb hasznosság, az 1-eshez a legkisebb). Az ábráról leolvashatjuk, hogy optimális esetben csak én legeltetek két tehenet, míg mindenki más egy tehenet enged ki a legelőre. De ha mások is két tehenet engednek ki, én csak nem akarok lemaradni! Akkor is az a racionális, ha még egy tehenet kiküldök a legelőre. (3. ábra) Mindenki Más Egy tehenet enged ki Egy tehenet engedek ki ÉN

Két tehenet engedek ki

Két tehenet enged ki

3

1

4

2

Forrás: saját szerkesztés, Hardin [1968] és Tóth [1997] alapján 3. ábra. Az egyes gazdák döntési helyzete A közlegelő tragédiája visszavezethető egy egyszerűbb, kétszereplős modell helyzetre, amely hasonlóan ismertté vált az elmúlt években: az ún. fogolydilemmára. Mint tudjuk, itt is az az érdekes helyzet áll fenn, mint a közlegelő tragédiája esetén, csak kisebb mértékben. A két fogolynak (közösen) az lenne a legjobb, ha mindketten hallgatnának, és így megúsznák összesen viszonylag csekély büntetéssel. Ellenben ha az individuális racionalitással közelítjük meg a kérdést: mindkét fogolynak érdemes vallania a másikra, függetlenül attól, hogy a másik mit választott. A döntési helyzet (Nash-) 32

egyensúlya az, hogy a szereplők vallanak, hiszen ez az a stratégia, amit nem kell megváltoztatniuk akkor sem, ha a másik megváltoztatja a döntését. „Ez a probléma a fogolydilemmában. Mindenkinek egyenként kell-e a maga számára a lehető legjobbat cselekednie? Vagy nekünk együtt kell egyenként mindenki számára a lehető legjobbat cselekednünk?” (Parfit [1998] 148. o.) Ez a dilemma és tragédia sokkal absztraktabb síkon is megvalósulhat, az emberek értékrendjének fejlődése (önfejlesztése) is hasonló akadályokba ütközik. Egy „jobb világhoz”

szükséges

attitűdváltás

azért

reménytelen,

mert

millióknak

kellene

megváltoznia hozzá. Ezt pontosan tudja minden egyes ember, így azt is tudja, hogy annak, ha ő maga megváltozik egy szebb világ reményében, semmi következménye nem lesz. A modern ember inkább fogja magát és lelegeli az értékeket. Ennek ellenére, érdekes módon, ha konkrét, kézzel foghatóan erkölcstelen esetekkel találkoznak az emberek, szép példákra lelhetünk a fogyasztói moralitás megnyilvánulására. Ez a kettősség elsősorban a résztvevők számának köszönhető. A moralitás győzelme a gazdasági racionalitás felett olyan esetekben történt meg, ahol érvényesülhetett a lokális közösség „ellenőrző szerepe”. Általában véve elmondhatjuk, hogy minél több szereplős egy helyzet, annál inkább nehezebb spontán módon a kollektív érdeknek megfelelően eljárni, hiszen minél többen vannak, annál nagyobb a potenciális nyereség az egyén számára, ha cserbenhagyja a közösséget, valamint annál nehezebb megoldani az információáramlást az egyes individuumok között. Tóth János könyvében hét főnél húzza meg a határt, amely felett már nehezen alakulnak ki maguktól kívánatos megoldások és valamilyen felsőbb szerv, vagy erkölcsi norma közbeavatkozása szükséges. (Tóth [1997]) Mindezek tükrében a globalizáció folyamata érdekes kérdést vet fel az értékek változását tekintve. Ahogyan a faluból városba költözés is az értékek elsilányulásával, az etikai koordináció háttérbe szorulásával és a piaci, illetve bürokratikus kontroll előtérbe kerülésével jár, a globalizáció egy további lépcsőfok lehet ebben a folyamatban. Városunkat világfalura cseréljük, ahol még kevésbé érvényesül a közösség „vigyázó szeme”. „A társadalmi és földrajzi mobilitás következtében a társadalmi normák hatalma gyengül, főleg azért, mert az emberek életük nagyobb részét töltik idegenek közt, akik kevésbé tartatják be velük a társadalmi normákat.”. (Elster [1997] 165. o.) Hasonló problémákat okoznak az egyre nagyobb számok a kommunikáció kérdésében is: bár a dilemmák megoldásában sokat segít, ha a szereplők párbeszédet folytathatnak egymással15 (Dawes – Messick [2000]), nehéz ezt megoldani több millió hitelfelvevő és 15

Különösen akkor segít sokat, ha ez a kommunikáció szemtől szembe zajlik, nem számítógépes terminálokon keresztül. (Ostrom [2000])

33

több ezer pénzügyi intézet mellett. Most pedig vizsgáljuk meg, a játékelmélet segítségével, hogy az önző egyén – kollektív érdek probléma hogyan jelent meg szűkebb témánk esetében, a válság kitörése folyamán. Fontos kiemelni, hogy a játékelméleti megközelítésből adódóan az alábbiakban, a különböző szinteken belül az egyes szereplők közt nem fogunk éles különbséget tenni. A hitelfelvevők között nem tételezünk fel eltéréseket, ugyanúgy ahogy a bankok és államok között sem. Ez a valóságban természetesen nem így van, ezeket a feltételeket a következő fejezetben feloldjuk. 3.2. Jelzáloghitelek felvevői Először – habár korábban épp ez ellen érveltünk – tegyük fel, hogy a jelzáloghitelek azon felvevői, akik nem rendelkeztek megfelelően biztonságos anyagi háttérrel, rendelkeztek helyette mélyreható közgazdasági ismeretekkel, és tisztában voltak azzal, hogy mi történik az ő bizonytalan hátterű hitelükkel. Ez esetben tudhatták, hogy a hitelük visszafizetése révén keletkező pénzáramlás egy nagyobb csomag elhanyagolható részévé fog válni, vagyis az ő számlájukra írható bizonytalanság következménye csupán csekély veszteség lehet az egész csomag volumenéhez képest. Így előállt az előbb ismertetett séma, az egyén cash flow-jából alkotott csomag minősége alapvetően a „többieken” múlik (4. ábra). Mindenki Más Nem vesz fel hitelt

Vesz fel hitelt

Nem veszek ÉN

3

1

4

2

fel hitelt Veszek fel hitelt Forrás: saját szerkesztés 4. ábra. Jelzáloghitel felvevők döntési helyzete

Mint láthatjuk, ha teljesen racionális hitelfelvevőket feltételezünk számukra az az ideális, ha ők vesznek fel hitelt, de a többiek nem. Ekkor nem alakul ki rendszerkockázat a pénzügyi rendszerben, illetve jobban érvényesül a többiektől való különbség az 34

életszínvonal, látszat-vagyon, a sikeresség területén, így az egyéni hitelfelvevő abszolút és relatív értelemben is magasabb fogyasztási helyzetbe kerül. A hasznossági szinteket a már ismertetett tendencia indokolja: az emberek szeretnek többet fogyasztani, többet birtokolni, ez értelemszerűen kedvezővé teszi a hitel lehetőségét. Hangsúlyozom, véleményem szerint a fenti gondolatmenet nem zajlott le egy hitelfelvevő fejében sem. Mindenesetre érdekes játszani a gondolattal, hogy egy tökéletes tudással rendelkező, individuálisan racionális homo oeconomicus hogy gondolkodna egy hasonló helyzetben. Ehhez képest a valóságban valószínűleg inkább a hitelt kínáló intézmények által felkínált lehetőségek dominálták a hitelfelvevők döntéseit. És itt megint felvetődik a szabad piacon alapuló gazdaságok esetében a kérdés: a kínálatnak vagy a keresletnek kell-e erkölcsösnek lenni? Részleges választ adva a kérdésre: egy olyan egyén, aki nem rendelkezik megfelelő információkkal a döntésének következményeiről, nem feltétlen lehet etikai vizsgálódás tárgya, amennyiben a döntéshez mélyebb szaktudás szükséges. A hitelfelvevők többsége valószínűleg csak a lehetőséget látta maga előtt, mely révén mesterségesen növelheti fogyasztását, látszat-vagyonát. A banki ügyintézőtől se várják el, hogy mélyreható kémiai ismeretekkel rendelkezzen, amikor tisztítószert vásárol – miért lenne elvárás tehát a kémikussal szemben a közgazdasági szaktudás? A munkamegosztásra épülő piacgazdaság soha nem tudta volna megteremteni azt a jólétet, amire az utóbbi 2-300 évben képes volt, ha mindenkinek értenie kellett volna mindenhez, és nem bízhatott volna abban a termékben, amit nem ismert. Mindennek tükrében érdemes megvizsgálnunk a bankok döntési dilemmáját. 3.3. Hitelintézetek döntési helyzete Kiindulásképpen két feltételezett állapotot különböztethetünk meg a döntési helyzet megfigyelése érdekében. Először tételezzük fel, hogy a hitelintézetek érzékelték azt a folyamatot, ami során a „mérgező” jelzáloghitelekből készített csomagok elterjedtek a globalizált pénzügyi piacokon, és érzékelték az ebből fakadó rendszerszintű kockázatokat is. Ez esetben feltételezhették, hogy létezik ezeknek a mérgező hiteleknek egy bizonyos mennyisége, amely felett már az egész rendszer labilissá válik, alatta viszont még nem jelentkezik rendszerszintű kockázat. Jusson eszünkbe két korábban tárgyalt fontos tény: egyrészt a jelzáloghitelek kihelyezése, majd újracsomagolása az egyes bankok számára többé-kevésbé kockázatmentes tevékenységnek számított (hiszen igyekezett a hiteleken minél hamarabb túladni, így a kockázatot már nem ő hordozta, legalábbis elméletileg), másrészt pedig jövedelmező üzletet jelentett. Ez azt jelenti, hogy azok a intézmények, akik foglalkoztak ezzel a folyamattal, versenyelőnyre tehettek szert a versenytársaikkal 35

szemben, tehát mindenképpen csábító lehetőségről volt szó. Amíg a subprime jelzáloghitelek kevésbé voltak elterjedve, ez a versenyelőny a pénzpiacok veszélyeztetése nélkül jelentkezett. Ekkor a subprime hitelek összecsomagolása és továbbadása tiszta jövedelmet jelentett, és kedvezőbb piaci helyzetet biztosított azoknak a bankoknak, akik foglalkoztak ezzel a tevékenységgel. Nem véletlen, hogy gyorsan elterjedtek. A szabad piac kikényszeríti egymás versenyelőnyeinek leutánzását, fogalmazhatunk úgy is, hogy a kapitalista gazdaság résztvevői konform viselkedésre vannak kényszerítve. Így a fentebb leírt folyamat, valamely viselkedési norma „tömegessé válása” bele van programozva a szabad piacba. „Ahogy az organizmust a génjei jellemzik, a vállalatot rutinjainak készlete. Azoknak a vállalatoknak, amelyek éppenséggel profitmaximalizáló rutinokkal élnek, jobban megy, mint a többieknek. Ez azt eredményezi, hogy ezek a rutinok – átvétellel vagy utánzással – elterjednek a vállalatok populációjában.” (Elster [1997] 85. o.) De hasonló folyamatot tükröz a világhírű befektető, Warren Buffett által intézményi kényszerűségnek nevezett jelenség is. Ezzel a fogalommal az azonos üzletágban dolgozó vállalatvezetők csordaszellemét írja le, ahogy „a vezető pozícióban lévő vállalatok viselkedését, legyen az terjeszkedés, vásárlás, vezetők végkielégítése vagy bármi más, gondolkodás nélkül utánozni fogják”. (Berkshire Hathaway Annual Report 1989, idézi Hagstrom [2006] 129. o.) Ennek oka, hogy „a legtöbb menedzser nem akar ostobának tűnni, és a vállalatának zavart keltő, negyedéves veszteséget okozni, amikor a többi „csordaszellemű” cég még mindig képes negyedéves nyereséget termelni, még ha ettől el is borítják a hullámok. Gyakran könnyebb más vállalatokat követni ugyanazon az ösvényen a bukás felé, mint megváltoztatni a vállalat irányát.” (Hagstrom uo. 130. o.) Lámfalussy Sándor hasonló folyamatot fest le előttünk könyvében. Egy 1977-ben általa végzett kutatásról ír, mely során a bankok kockázatait kívánták felmérni, illetve szerették volna a biztonságosabb hitelezés irányába terelni őket. Ennek érdekében kidolgoztak egy kérdőíves eljárást, mellyel a hitelintézetek megfelelőbb módon tudták volna mérni az egyes országkockázatokat, és így kevésbé kockázatos hitel portfoliót tudtak volna kialakítani. Nem aratott osztatlan sikert az ötlet. „A legtöbbjük alighanem attól tartott, hogy nem minden bank venné komolyan a kérdőíves eljárást, s akik mégis, azok így versenyhátrányba kerülnének, és értékes üzletektől esnének el.” (Lámfalussy [2008] 3233. o.) Ugyanerről a témáról a könyv egy későbbi fejezetében: „az is elmondható, hogy a globális verseny a csordaszellemet erősíti. Minél több a versenytárs – különösen a hírneves versenytárs -, annál erősebb a késztetés, hogy a többség viselkedését tekintsük viszonyítási alapnak, amellyel aztán a menedzseri teljesítményt is összevetik. Egy mindenki által elkövetett hibát kevésbé súlyosnak ítélnek meg, mint egy „magányosat””. 36

(Lámfalussy [2008] 91. o.) Mi történik akkor, ha a bankok érzékelik a subprime hitelek arányának jelentős növekedését? Vegyük észre, hogy semmit se változtat a helyzeten. A rendszerszintű kockázat minden bankot érint, tehát a további felelőtlen hitelezés továbbra is javítja az adott bank versenyhelyzetét a többiekhez képest. Mindig érdemes egy újabb tehenet kiküldeni legelni, függetlenül attól, hogy a legelőn mennyi fű maradt (5. ábra).

Többi bank Nem foglalkozik

Hitelez subprime

subprime

adósokat

hitelezéssel Nem foglalkozom ÉN bankom

3

1

4

2

subprime hitelezéssel Hitelezek subprime adósokat Forrás: saját szerkesztés

5. ábra. Az egyes hitelintézetek döntési mátrixa a subprime hitelezés során

A hitelintézetek hasznossági szintjeit egyrészt a subprime hitelek jelentette jövedelmezőség és az így szerezhető versenyelőny mozdítja elő, másrészt a forrásbőség miatt kényszer alatt állnak: minél több pénzt kell kihelyezniük a versenyben maradás érdekében. Ez a folyamat értelemszerűen rontja a hitelezési feltételek szigorát. Láthatjuk tehát, hogy azoknak a döntéshozóknak, akik ráláthattak erre a veszélyes folyamatra, érdekükben állt hallgatni róla, hiszen profitot nyerhettek azzal, ha tovább játszanak. Az az érdekütközés is kiemelendő, amelyet Tóth János (alapvetően a környezetszennyező technikákkal kapcsolatban) fogalmazott meg: „a szakértők érdekeltek és ezért elfogultak az adott technika iránt, míg a laikusok, akik a témában nem érdekeltek és ezért elfogulatlanok, azért nem tudnak megfelelődöntés hozni, mert nem szakértői

az

adott

területnek”.

(Tóth

[2006]

116.

o.)

A subprime

hitelek

továbbcsomagolásával létrejött egzotikus termékek alkotói voltak azok, akik leginkább

37

értették ezeket a termékeket, de ezek az emberek rendszerint nem tudták objektíven megítélni,

hogy

milyen

kockázatokat

hoztak

létre.

Ráadásul

ezeknek

a

„szörnyszülötteknek” eszmei hátteréül a tökéletes pénzpiacok filozófiája szolgált, amely könnyedén elcsitítja az esetleg háborgó lelkiismeretet. Már David Hume is felhívta rá a figyelmet, hogy az eszmék és vallások gyakran nem érik el a valós célkitűzésüket, sokkal inkább egy már létező lelki alkat, vagy egy már megtett cselekvés igazolásául szolgálnak. „A filozófiai, éppúgy, mint a vallási buzgóságnak, úgy látszik, az a káros hatása, hogy jóllehet erkölcseink nemesítését és vétkeink kiirtását tűzi ki céljául, mégis oktalan magatartásunk miatt csak valamely uralkodó hajlamunkat éleszti tovább, s elménket még nagyobb eltökéltséggel oly álláspont felé taszítja, amely iránt lelki alkatunk egyoldalúsága és hajlamai következtében már amúgy túlságosan vonzódunk”. (Hume [1976] 62. o.) Mit mondhatunk el a kialakult helyzetről, ha azt feltételezzük, hogy a bankszféra nem észlelt semmit a kialakuló kockázatokról? Ez esetben érdemes elgondolkoznunk azon, hogy mennyire tekinthető helyesnek olyan termékek bevezetése, amelyet nem értünk? A globalizálódó pénzügyi világban egyre nehezebb nyomon követni egyes cselekvések következményeit, így a különböző komplex pénzügyi innovációk alkotása komoly aggályokat vethet fel, helyességük megkérdőjelezhető. A pénzügyi rendszernek mindig figyelnie kell arra, hogy az általa alkotott termékek ne károsíthassák a reálgazdaságot. Hasonlóan ahhoz, ahogy a reálgazdaságnak sem szabad(na) károsítania a természetet, hiszen utóbbinak ontologikus elsőbbsége van az előbbivel szemben, vagyis az előbbi nem létezhet az utóbbi nélkül. Hasonló a pénzügyi szféra és a gazdaság kapcsolata is. Tovább bonyolítja (vagy éppen egyszerűsíti – nézőpont kérdése) a bankok felvállalható kockázatok terén hozott döntéseinek helyzetét az a tény, hogy a modern demokráciák egész egyszerűen nem engedhetik meg, hogy egy-egy nagyobb intézmény tönkremenjen, mivel méreteinél fogva maga után rántaná az egész pénzügyi rendszert – ez pedig drámai hatást gyakorolna a reálgazdaságra is. Másrészt mivel a demokrácia pártok versenyéről szól, így a hatalmon lévő párt nem engedheti meg, hogy betétesek tömege veszítse el a megtakarításait, hiszen ez jelentős elégedetlenséghez vezetne a potenciális szavazók körében (ahogy a demokrácia, illetve a pártok versenye az éhezésnek is legjobb ellenszere, a betétesek pénzének is védőangyala). Ezt a jelenséget a külföldi szakirodalom moral hazardként, morális kockázatként említi, és a hitelintézetek számára egyfajta puha költségvetési korlátot jelent. Ahogyan a szocialista gazdaságban a vállalatnak nem voltak megfelelő ösztönzői a nyereséges működésre (mivel az állam 38

kompenzálta a veszteséges működést közvetlen támogatással), a piacgazdaságban a nagy bankoknak nincs megfelelő ösztönzője a biztonságos működésre. Ennek köszönhetően a bankok döntési helyzete a potenciális állami segítség miatt számukra kedvező irányba módosul, még előnyösebbé téve a veszélyes tevékenységet. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a pénzügyi szférától szegmens szintű önmérsékletet és önszabályozást elvárni hiba, és habár az intézményeknek felelősséget kellene vállalnia az általuk nyújtott szolgáltatásokért, illetve az általuk alkotott termékekért, ez a profitérdek és a verseny miatt nem mindig képes megvalósulni. A korábban már leírt erkölcsi kontraszelekció érvényes itt is: aki elfeledkezik a profitmotívumról morális értékek nevében, az kiszorul a piacról. Ennek következtében még egy szinttel feljebb kell lépnünk a „hierarchiában”, és meg kell vizsgálnunk, hogy az állam milyen formában tud beavatkozni ebbe a folyamatba. 3.4. Elmozdulás a holtpontról A játékelmélet segítségével kimutatott holtpontokról való elmozdulás érdekében általában három javaslattal szoktak élni. Ezek közül eggyel – a magántulajdonba adással – nem foglalkozunk, tekintettel arra, hogy a válságot előkészítő hitelintézmények zöme magántulajdonban volt.16 A másik két javaslat megfelel a bevezetőben már körülírt megközelítésünknek, ugyanis arról van szó, hogy vagy maga az egyén (illetve az intézményi szinten az intézmény) változik meg, vagy a keretfeltételeket (törvényeket, szabályokat) alakítják át úgy, hogy az egyén (az intézmény) kénytelen legyen máshogy viselkedni. Derek Parfit pszichológiai és politikai jellegű megoldásnak nevezi őket. Előbbi esetben a szereplő, utóbbi esetben pedig a helyzet változik meg. 17

3.4.1. Etikai megközelítés Az előbbi megközelítésre általában a bibliai aranyszabályt, a kanti etika formális parancsát és a benthami utilitarizmust szokták megemlíteni. Az evangéliumi aranyszabály szerint „amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük” (vagy 16

Így a pénzügyi rendszer „közlegelőjének” parcelláit az egyes intézmények mérlege jelentette. Fontos kiemelni, hogy ezen intézmények jelentős része csak befektetői oldalról vett részt a folyamatban, az ő oldalukról érdemes megjegyezni az információs aszimmetria jelentőségét. A közlegelő-metafora terminológiájával élve: az egyes befektetők sok esetben nem tudták, hogy nyulat, tehenet, vagy elefántot fogadnak a parcellájukra. Tompította az aszimmetria érzékelését a hitelminősítők tevékenysége, akik sok esetben rövid idősorok alapján, túlzott optimizmussal értékelték az egyes csomagolt hiteleket – bolhát csináltak az elefántból. 17 A különböző megoldásoknak egy másik csoportosítását nyújtja tanulmányában Mészáros József [2005].

39

negatív megfogalmazásban: „amit magadnak nem szeretnél, másnak se tedd”).

Ez

esetben az egyes bankok végiggondolva a saját helyzetüket, arra kéne, hogy jussanak, hogy ne hitelezzenek felelőtlenül, hiszen azt szeretnék, hogy a többi bank se tegye ezt. Ez meglehetősen abszurd feltételezés, mely élesen szembeáll a kapitalista gazdaság alapelveivel. Hitelfelvevői oldalon ugyanerre az eredményre juthatunk – feltéve, hogy a hitelfelvevők tisztában vannak kollektív cselekvésük következményeivel. A kanti elképzelés a következő: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként is szolgálhasson” (idézi Tóth János [2003] 171. o.), vagyis az egyes egyéneknek, intézményeknek cselekedetük mérlegelésekor azt kell eldönteniük, hogy lehetnének-e a cselekvéseik alapjául szolgáló elvek univerzálisak, avagy sem? Tehát egy hitelintézet esetében a kérdés felvetése úgy hangozna, hogy „szeretném-e, ha az összes bank rossz minőségű, bizonytalan hátterű adósoknak hitelezne?”. A bizonytalan háttér természetesen nem válhat a hitelezés általános szabályává, így a bankok Kant etikája szerint kénytelenek lennének leállni ezzel a tevékenységgel. A benthami utilitarizmus azt a kérdést vetné fel, hogy „mi lenne a legjobb a köz számára?”. Most is ugyanarra a válaszra jutunk, mint az előző két esetben: a subprime papírok elterjedése nem kívánatos a társadalom számára, hiszen a folyamat rendszerkockázathoz vezet. Így az ilyen jellegű hitelezéssel nem szabad foglalkozni, se kínálati, se keresleti oldalról közelítve. Hogyan lehet ezeket az etikai iskolákat összekötni a standard mikroökonómia elméletével? Bizonyos megközelítések az altruizmust, illetve a szimpátiát helyezik a középpontba, ez esetben az egyén hasznossági függvényére hatással van a másik ember hasznossági függvénye. Én kedvellek, ezért nagyobb hasznossággal jár számomra, ha lemondok egy egységnyi jószágról, és odaadom Neked. (ld. Hámori [1998], Camerer [1997]) Ez a megközelítés azonban nem fejezi ki pontosan az etika és az erkölcs lényegét, hisz annak nem feltétlen eleme a másik fél, illetve az iránta érzett szimpátia megléte. Az erkölcs kérdéskörét sokkal jobban meg lehet érteni, ha a szociális identitás elmélete felől közelítjük meg. „A szociális identitás (vagy társadalmi azonosság) olyan minősége az embernek, amelyet valamilyen társadalmi dimenzió mentén adminisztrálunk.” (Garai [2003] 99. o.) Mindannyian kialakítunk egy képet magunkról, illetve a társadalomhoz fűződő viszonyunkról, amelynek igyekszünk megfelelni, amely távol tart minket bizonyos cselekedetektől, más tevékenységeket pedig egyenesen előír számunkra – tehát módosítja a preferenciáinkat. Ennek az identitásnak szerves része az erkölcs, a „jó” és a „rossz” értelmezése. A szociális identitás egyúttal szükségletet is teremt: egy adott termék 40

megvásárlásával vagy megfelelek az identitásomnak, vagy ellentmondok neki – így a konkrét fizikai szükséglet kielégítése által okozott hasznosságot kiegészíti az identitásnak való megfelelés okozta hasznosságtöbblet, vagy épp a nem megfelelés miatt fellépő hasznosságveszteség.18 Így amennyiben egy deontologikus (követelmény-elvű) erkölcsi identitással rendelkező egyént vizsgálunk, számára csak igen és nem létezik: valami vagy megfelel a szabályainak, vagy nem. Ennek következtében, ha az elveinek nem megfelelő termékkel találkozik, nincs az az ár, amiért hajlandó lenne azt megvásárolni, még ha maga a termék vágyakozást is kelt benne. Az identitásának való meg nem felelés nullázza a termék keltette potenciális hasznosságot. Az előbbiekkel szemben, amennyiben az adott egyén csak az őt érintő következményekkel törődik, és nem rendelkezik szilárd elképzeléssel a megvásárolt termék „helyessége” tekintetében, a döntése csak az ár függvénye lesz. Ekkor lép fel a már leírt jelenség: bár a pénzügyi rendszer összeomlása, a környezetszennyezés rossz dolog, nem „ő” okozza őket. Így már láthatjuk, hogy egy szilárd erkölcsi rendszer miként lehet képes megakadályozni egy a fentihez hasonló folyamatot. És ennek tükrében érthető, hogy miért okoz problémát az önző individualizmus irányába való eltolódás, a vallások visszaszorulása, a társadalmi tőke csökkenése. Ezek a tendenciák mind csökkentik a közjót

veszélyeztető

jelenségek

individuális

szinten

való

megoldásának

(megakadályozásának) esélyét. 3.4.2. Állami beavatkozás A változás másik útját a politikai út, az állami beavatkozás jelenti. Parfit szerint „a helyzeteket könnyebb megváltoztatni, mint az embereket”. (Parfit [1998] 142. o.) Elster ugyanezt írja, „általában könnyebb megváltoztatni az emberek körülményeit és lehetőségeit, mint a tudatukat”. (Elster [1997] 24. o.) De lényegében ez a megközelítés is az egyéni viselkedés megváltoztatására irányul, annyi különbséggel, hogy itt valamilyen külső hatás dominál a cselekvő alanyok megváltozása érdekében. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a rövidtávon individuálisan racionálisnak tűnő cselekvés következményeit megváltoztatva, rövidtávon is kedvezőtlen cselekvéssé változtatjuk azt, és a cselekvő alanyokat a kollektív (hosszú távú) racionalitás felé tereljük. Így például a közlegelő tragédiájának egy megoldása lehet az, ha büntetjük azt a gazdát, aki még egy tehenet kiküld a legelőre, így veszteségessé téve számára ezt a cselekvést. 18

Ebből az irányból közelíti a normák szerepét a döntéshozatalban Elinor Ostrom [2000] is. Az erkölcsi értékeken keresztül érvényesülő „önjutalmazást” hangsúlyozza több kutató a szavazási paradoxon kapcsán is (Feddersen [2004]).

41

Mit jelentene ez a pénzügyi intézmények esetén? Az állam (vagy a jegybank, vagy akármilyen felügyelet) büntethetné azt, ha egy bank bizonytalan hátterű adósoknak kihelyezett hitelt továbbcsomagol, és másra hagyja a kockázatot, megfelelő tájékoztatás nélkül. Vagy előírhatja az állam, hogy milyen standard feltételek mellett lehet jelzáloghitelt kihelyezni. Esetleg növelheti a bankok tőkekövetelményét, így téve biztonságosabbá a pénzügyi rendszert. Nem ilyen egyszerű a kérdés. Egy globalizálódó világban az állam messze nem mindenható, döntései meghozatalakor több korlátozó tényezővel is szembesül, mind a korábban már tárgyalt döntési szereplők (lakosság, pénzügyi intézmények) felől, mind a többi ország részéről. A lakosság és a pénzügyi intézmények felőli korlátozás abban áll, hogy „az állam” soha nem elméleti tényező a gazdaság működésében, hanem mindig az éppen aktuális kormányt jelenti. Egy kormány pedig elsősorban politikusokból áll, akiknek biztosítaniuk kell önmaguk és pártjuk fennmaradását, ennek érdekében sokszor nem hozhatnak meg olyan döntéseket, melyek bár a jövőt szolgálnák, de a jelenben kellemetlenséget okozhatnának a lakosságnak, vagy a gazdaság jelentős szereplőinek. „Az intézmények megóvnak bennünket a szenvedély és az önérdek pusztító következményeitől, viszont maguk is ki vannak téve annak, hogy aláássa őket az önérdek – vagy ahogy Tocqueville nevezte: a „társadalmak rozsdája””. (Elster [1997] 150. o.) A hitelkihelyezés szigorítása sok amerikai lakos életét nehezítette volna meg, mivel nem tudtak volna olyan könnyen lakáshoz, áruhitelekhez jutni, az elégedetlenség pedig csökkenti a szavazatok számát. Ha pedig másik oldalról közelítjük a kérdést, ha egy bank működési kereteit szigorítjuk, az kéz a kézben jár a jövedelmezőségének csökkenésével, amelynek a pénzügyi intézmények látnák kárát. Igaz, hogy egy szabály megváltoztatása az országban lévő összes intézményre vonatkozik, így nemzeti értelemben azonos körülményeket teremt, de ne felejtsük el, hogy a pénzügyi intézmények évtizedek óta alapvetően nemzetközi porondon versenyeznek: számukra a szigorúbb szabályok versenyhátrányt jelentenek. Ennek köszönhetően értelemszerűen a kormány döntéshozóira nyomást gyakorolhatnak az egyes lobbik, a status quo fenntartása érdekében.19 Ezzel el is érkeztünk a másik problémához, melyet a globalizálódás jelent. Egy állam számára bármilyen gazdasági szigorítás versenyhátrányt jelenthet, legyen szó akár a munkát terhelő közterhek növekedéséről, akár a banki tőkekövetelmény megnöveléséről, hiszen a szigorítás az intézmények számára fennálló lehetőségek korlátozását jelenti. A 19

Nem mellékes a politikai kampányok finanszírozásának kérdése sem: az állami döntéshozók nem egyszer „tartoznak” a pénzügyi vezetőknek a korábbi támogatás miatt, és az ő érdekeiknek megfelelő döntést hoznak. (Nielsen [2010])

42

nyugati világ országaiban a GDP jelentős részét a különböző szolgáltatások adják, ezek között is kitüntetett helyen a pénzügyi szolgáltatásokkal. Így egy pénzügyi jellegű szigorítás akár a GDP növekedésére is kihathat, ez pedig kedvezőtlen fényben tüntetné fel az adott országot, úgy tűnne, mintha a gazdasági működése nehézkessé vált volna, ez pedig elriaszthatná a befektetőket onnan. Másrészt kérdéses az is, hogy ha csak egy-egy állam változtatná meg a szabályrendszerét, annak lenne-e bármi hatása egy globális pénzpiacon a rendszerkockázatot tekintve. Vegyük észre, hogy az egyes országok állami döntéshozóinak szintjén is megjelenik pontosan ugyanaz a játékelmélettel ábrázolható dilemma, ami az alsóbb szinteken. Az egyetlen különbség, hogy itt már nincs felsőbb szint, amely megmenthetné a helyzetet. A világgazdaságban ma társadalmi berendezkedések versenye zajlik, az előző bekezdésben leírt folyamat is ennek egy megnyilvánulása. Ebben a versenyben központi szerepet kap az, hogy az egyes rendszerek milyen gazdasági hatékonyságot tudnak produkálni, különböző ellátórendszerek, szociális hálók mellett. Fontos kiemelni, hogy a szociális hálók eltérő volta miatt ez a verseny igen egyenlőtlen, nem kizárólag arra épül, hogy melyik országban milyen gazdasági potencialitás van. Egy befektető számára sokkal kedvezőbb az olyan környezet, ahol olcsóbb a munka, kevesebb közterhet kell fizetnie egy adott összegű bér mellé. Így az államon és a hatalmon lévő kormányokon mindig van egy „külső kényszer”, amely arra ösztönzi őket, hogy csökkentsék a munkát terhelő adókat és járulékokat (race to the bottom). Ez a kényszer belülről is feszíti az egyes országokat, hiszen ez az érdeke a gazdasági szférának is a költségek csökkenése, és így a profit növekedése miatt. Ezt a kettős hatást a lakossági szféra érdekei egyensúlyozzák ki az adott időközönként lefolyó választások útján. A szociális háló sűrűségének jelentős kurtítása elégedetlenséget kelthet a szavazók tömegében, így ez megállíthatja egyes kormányok ilyen irányú törekvéseit. Nincs ilyen jellegű problémája azoknak az országoknak, ahol a hatalmon lévőket nem demokratikus úton választják, az ilyen országokban sokkal könnyebben megvalósítható a laza szociális háló. Egyik legjobb példa erre napjaink Kínája, a maga óriási gazdasági növekedésével. Az egyes országok tehát úgy tudják növelni a saját szeletüket a világ gazdaságának tortájából, ha csökkentik a tőkét és munkát akadályozó terheket. Aki nem ezt teszi, annak egyre csökken a saját szelete és egyre inkább túlméretezetté válnak a szociális kötelezettségei a lassan növekvő gazdaságához képest, így végül kénytelen lesz csökkenteni a szociális biztonságot. Ez persze csak elméletileg történhet így (ennyire steril formában), a valóságban az egyes országok eltérő technikai fejlettséggel és emiatt

43

eltérő növekedési potenciállal rendelkeznek, nem a munka költsége, és a tőke szabadsága az egyedüli tényezők a gazdasági növekedés tekintetében. A pénzügyi intézmények szabályozása esetén is pontosan ez a probléma vetődik fel. A szabályozáson mások kárára enyhíthetnek az egyes országok, mivel az enyhítéssel ők maguk nyernek, míg a kockázatok, a potenciális veszteségek szétterülnek a globális pénzügyi rendszeren. Ezért érdemes lenne megfontolni egy szupranacionális, nemzetek feletti pénzügyi szabályozás létrejöttét, mely a csapdahelyzetek végső megoldója lehetne. Mások egyenesen világkormányról beszélnek, amely nem csak a pénzügyi helyzet megoldására lenne képes, hanem a globális gazdaságot a maga egészében tudná kezelni, annak összes egyensúlytalanságával együtt. (Szentes [2009a]) Megoldatlan problémát jelent az is, amit Elinor Ostrom vázol könyvében: felteszi azt az egyszerű kérdést, miszerint mi a biztosíték arra, hogy az államot képviselő bürokrata jól fel tudja mérni a közjavak körüli problémákat, és arra adekvát megoldással tud szolgálni? Ostrom bírálja azokat a közgazdászokat, akik csípőből szolgáltatnak választ a közjavak körül felmerülő kérdésekre, és csak a magántulajdonba adást vagy az állami beavatkozást látják maguk előtt, míg sok esetben maguk a résztvevő szereplők képesek kidolgozni egy megfelelő megoldást. (Ostrom [1995]) 3.5. Összefoglalás A fentiek során észrevehettük, hogy társadalmunk a pénzügyi szféra berkeiben rengeteg csapdahelyzettel találja magát szemben. Kezdve a jelzáloghitelek felvevőitől, folytatva a hitelintézeteken át, egészen az állami szabályozás szintjéig – mindegyik réteg újabb és újabb dilemmákkal szembesül, mely dilemmák az egyéni és közösségi racionalitást állítják szembe egymással. Azt láttuk, hogy mindegyik szinten jellemző az önpusztító folyamatban való elmerülés, az egyéni racionalitás feltétlen követése. Ennek okai az egyes szinteken eltérők lehetnek. A jelzáloghitelek elsődleges „fogyasztói”-nál, a hitelfelvevőknél ez az „önző” viselkedés az információk és a szaktudás hiányából fakad. Nem várható el az egyszeri hitelfelvevőtől, hogy szerződése megkötése előtt mélyrehatóan tanulmányozza a pénzügyi szakirodalmat, és álmatlan éjszakákat töltsön saját hitelének a pénzügyi szférára vonatkozó következményeit mérlegelve. A hitelfelvevők motivációját pedig az abszolút- és relatív fogyasztásnövekedés jelentette: az emberek többsége szeretne jobban élni, mint ahogy ő maga korábban élt, és mint ahogy mások élnek most. A hitelkínálati oldal „felmentése” már nem ilyen egyszerű – egy-egy hitelintézmény nagyságrendekkel több információhoz juthat, mint egy hitelfelvevő, és elméletileg a körülmények felméréséhez szükséges szaktudás is megtalálható az 44

intézményen belül. Ami miatt mégis merő ábrándozás lenne a hitelintézmények önmegtartóztatását várni, az nem más, mint a piac szereplőinek nagy száma. Ennyi szereplő mellett egy-egy hitelintézmény számára nehéz lehet az egész piac nyomon követése, másrészt a sok rivális léte minden intézményt az egyéni racionalitás követésére buzdít. Egész egyszerűen nincs lehetőség a kollektív érdek, a kollektív racionalitás érvényesítésére. A helyzetet csak nehezíti az, hogy a tőkekoncentráció okozta forrásbőség és a bankokon lévő forrás kihelyezési nyomás együtt biztos receptje a hitelezési szigor enyhülésének, Így nem másra marad a feladat, mint a végső bástyára, a közjó fáradhatatlan védelmezőjére: az államra. De mint láttuk, a végső bástya nem is annyira végső, ha egy globális pénzügyi világról beszélünk. Egyetlen különálló állam nem biztos, hogy meg tudja előzni a „világrengést” a pénzügyi szabályozás nemzeti szigorításával. A nemzetközi kooperáció pedig a szereplők eltérő érdekei, és még mindig viszonylag nagy száma miatt válik nehézzé.

45

4. EGYEDI SZEREPLŐK Az előző fejezet során felépítettünk egy modellt, mely az egyes kategóriákon belül (jelzáloghitelek felvevői, hitelintézmények, államok) a szereplők egyenrangúságát feltételezte. Habár ez a feltételezés jelentősen megkönnyítette a dolgunkat abban, hogy egy elegáns, steril logikai modellt építsünk fel, a valóságban ez a logika jelentősen torzulhat. Ez a torzulás szükségszerű következménye annak, hogy világunkban az egyes egyének, hitelintézmények, illetve államok nagyon messze vannak az egyenlőségtől, köztük jelentős különbségek találhatók. Az egyének szintjén ez az egyes emberek tulajdonságainak, tehetségének, társadalmi környezetének különbözéségét jelenti, a hitelintézeteknél az eltérő méreteket (pl. jelentősen eltér a betétek száma, betétek összege, eszközök értéke stb.), az államok esetében pedig az eltérő mértékű potenciális ráhatást a világ többi országára. Habár torzulásnak neveztük ezeket az elhajlásokat a játékelméleti modellhez képest, fontos kiemelni, hogy ezek a torz elemek jelenthetik a kiutat a fent ismertetett dilemmák sorából.20 Ha vakon hinnénk a játékelméleti fejtegetésnek, kénytelenek lennénk levonni a konzekvenciát, mely szerint ha a lakosság birtoklásközpontú, a bank szektor rövidtávon profit-orientált, az állami szféra pedig szintén nem hosszú távon, hanem rövid ciklusokban gondolkodik, akkor elkerülhetetlen a rossz hitelek elterjedése a rendszerben. Akkor lehetne megakadályozni ezt, ha az államok felett további hierarchikus,

szupranacionális

szervezetek

létesülnének,

melyek

ráadásul

még

tökéletesebb információkkal, jobb jövőlátó képességgel és önzetlen, hosszú távú gondolkodásmóddal rendelkeznek. A valódi helyzet azonban az, hogy a játékelmélet szereplői közötti egyenlőség nem teljesül maradéktalanul. Világunk nagyon sok szempontból koncentráltan épül fel, vannak elemek, amelyek „fontosabbak”, nagyobb hatásúak a többinél. Ezek a középponti elemek – legyenek azok egyének (a társadalomban), vállalatok és bankok (a gazdaságban), vagy államok (a nemzetközi politikában) – képesek az átlagosnál sokkalta nagyobb hatást elérni, illetve a körülöttük lévő, hasonló kategóriájú elemeket saját magukhoz hangolni, hasonló viselkedésre késztetni őket. Így a korábban ismertetett sokszereplős közlegelő tragédia hosszú távon történő megoldására sokkal nagyobb az esély, hiszen valójában sokkal kevesebb szereplő kooperációjával (vagy nincs is szükség kooperációra, mivel egy szereplőn múlik, hogy mi lesz a helyzet kimenetele) el lehet érni a kívánatos kimenetelt. 20

Nem mellesleg, a valóságot valamilyen logikai képződményhez képest torznak nevezni nem feltétlen a legjobb út – de legyen itt kiemelve, hogy a torz szó itt nem érték-megállapítást, csupán a valóság modellhez viszonyított bonyolultságát tükrözi.

46

Természetesen ennek a speciális helyzetnek hátrányai is lehetnek. Épp azért, mivel kevesebb szereplőn múlik az adott szituáció kimenetele, ezen a kevesebb szereplőn sokkal több múlik – az adottságaik, melyek biztosítják számukra a másokra való kihatás képességét, még nem biztosítják, hogy ezeket a képességeket a jó irányba tudják majd hasznosítani. Képzeljünk el egy szabad piacon alapuló gazdaságot, melyben valamilyen oknál fogva csak egyetlen kenyérgyár van, tehát egy vállalat monopólium helyzetben van. Ekkor ez a gyár gyakorlatilag tetszőleges árréssel dolgozik, csak a saját döntésén múlik, hogy ezt a helyzetet hogyan bontakoztatja ki. A csillagos égig emelheti az árakat, kihasználva a lakosság kiszolgáltatott helyzetét, de akár kicsiny árréssel is dolgozhat – ez esetben a lakosság a monopólium létből fakadó méretgazdaságosság és így költséghatékonyság hasznait élvezi. Egy fokkal konkrétabb helyzetbe ültetve ezt az elméletet, képzeljük el a közlegelők csapdahelyzetét egy új megközelítésben, mely során a legelő körül élő gazdák (akik legyenek példánkban tízen, de továbbra se kommunikálnak egymással) nem egyenlő számú tehénnel rendelkeznek, hanem az állatok a következő módon oszlanak el közöttük: Gazdák és tehenek 1.táblázat Gazda 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. Forrás: saját szerkesztés

Tehenek 25 15 7 5 4 3 3 2 2 2

Mint láthatjuk, ebben a helyzetben vannak gazdák, akik jelentősen több állattal rendelkeznek, illetve vannak gazdák, akik kevesebbel. Az összes tehén száma példánkban 68. Észrevehetjük, hogy az egész állomány 37%-a az 1-es gazda, illetve az állatok több, mint fele az 1-es és 2-es gazda tulajdonában van. Ez a mennyiség lehetővé teszi számukra, hogy a legelő minőségi változásában fontos szerepet játsszanak. Többé nem csak az a döntési helyzet áll előttük, hogy egy-egy újabb tehén kiküldésével a közösség tagjainak egyenkénti csekély vesztesége árán növeljék a saját hasznukat, hanem azzal szembesülnek, hogy egy-egy döntésük véglegesen megváltoztatja a legelőt. Immáron a gazdák nem egyenlő szereplői a helyzetnek, vannak egyének, akiktől függ maga a helyzet 47

is. Ha feloldjuk a kommunikációra vonatkozó feltételünket, és az előbbi helyzetet kiegészítjük a verbális interakcióval, illetve a gazdák közötti társadalmi kapcsok meglétével, feltételezhetjük, hogy a sok tehénnel rendelkező gazdák még egy ok miatt kitüntetett szerepben vannak: sikerességük vezetésre kényszeríti őket, könnyen a többi gazda példaképévé válhatnak. Így önkorlátozásuk (vagy önzőségük) révén nem csak saját magukra kiterjedő döntést hoznak, hanem egyúttal viselkedése mintát is nyújtanak a többi gazdának, így felelősségük többszörös. Összefoglalva tehát, a társadalmi és gazdasági helyzetekben résztvevő szereplők nem egyformák, különböznek egymástól a helyzetre gyakorolt hatásukat, és egymásra gyakorolt hatásukat illetően is. A következőkben ezeket a különbözőségeket vizsgáljuk meg az előző fejezetben tárgyalt kategóriákban. 4.1. Különleges emberek a társadalomban Mindenki tudja, hogy a kapcsolatok mennyire fontosak a modern világban. Embertársaink olyan információval tudnak ellátni minket, amelyekhez mi magunk esetleg nem férhetünk hozzá, így segítségükkel olyan helyzeteket is meg tudunk oldani, amelyeket egyedül képtelenek lennénk.

Egy olyan világban, ahol az emberek nem

különböznének egymástól, feltételezhetjük, hogy egy-egy embernek átlagos mennyiségű kapcsolata lenne a többi emberrel, mindenki azonos hatást gyakorolna a társadalomban. A valóságban azonban azt vehetjük észre, hogy ezek a kapcsolatok egyes kitüntetett emberek kezében koncentrálódnak. Malcolm Gladwell könyvében egy eljárást ismertet, amely segítségével több csoportban is megvizsgálták az egyes emberek kapcsolati tőkéjét. A kísérlet során a teszt alanyok egy 248 vezetéknévből álló listát kaptak, a feladatuk az volt, hogy az egyes nevek mellé írják oda, hogy hány ilyen nevű emberrel állnak ismeretségben. Az egyes csoportok természetesen eltértek egymástól átlagukat tekintve, de ami meglepőbb, hogy a csoportokon belül is hihetetlen nagy különbségek mutatkoztak. A főiskolások csoportjában például a minimum érték 2, a maximum érték 95 volt. Gladwell minden csoportban talált olyan különleges embereket, akik az átlagos kapcsolatszám többszörösével rendelkeztek, összekötőknek nevezte el őket. (Gladwell [2007]) A 90-es évek végén a hálózatelmélet mutatott rá arra, hogy ez a tendencia, világunk koncentráltsága, nem csak az emberi kapcsolataink terén jelenik meg, hanem sok téren átszövi mindennapjainkat. A legtöbb alulról szerveződő rendszer koncentrálttá válik, legyen szó akár társadalomról, vagy gazdaságról (vagy a sejtjeinkről, az internetről stb.). 48

Ennek az elméletnek az egyszerű megfogalmazása az úgynevezett 80/20 szabály: az okozatok 80 százaléka az okok 20 százalékára vezethető vissza. A szabály eredete Vilfredo Pareto nevéhez köthető, ő jegyezte meg kertészkedés közben, hogy a borsószemek nagy része egy-egy kitüntetett borsóhüvelyből kerül elő. (Barabási [2008]) Barabási Albert-László azt vette észre, hogy ezeknek a hálózatoknak különleges tulajdonsága, hogy a korábban feltételezett véletlenszerű világtól eltérően a kapcsolatok száma nem normál-eloszlást követ (ez esetben az átlagos kapcsolattal rendelkező pontok dominálnának a rendszerben), hanem hatványeloszlást. A hatványeloszlás szerint a hálózat elemeinek többsége csekély kapcsolattal rendelkezik, de van egy-egy középpont, amely a kapcsolatok nagy arányát birtokolja. Ezt a koncentráltságot Barabási azzal magyarázza, hogy a hálózatba (társadalomba, gazdaságba) újonnan belépő egyén nagyobb eséllyel kapcsolódik egy olyan ponthoz, amelyhez már sokan kapcsolódnak, „a gazdag egyre gazdagabb lesz” (népszerűségi elv). (Albert-Barabási [1999]) Ezeket a hálózatokat skálafüggetlen hálózatoknak keresztelte el. Ez az elmélet későbbiekben még egy feltételre szorult, hiszen ebben az állapotban csak annyit mondana, hogy minél idősebb valaki (vagy valami), annál több kapcsolattal rendelkezik. Ezért bevezette az alkalmasság kritériumát, mely egyfajta rátermettséget jelent. Az embereknél például a kapcsolatteremtés szempontjából ilyen lehet a közvetlen, nyitott természet, a gazdasági hálózatban pedig egy vállalat innovatív természete. A hálózatok elmélete és a koncentráltság kimutatása fontos számunkra, hiszen ezek a középponti emberek, vagy összekötők sokkal jobban alakítják az átlag ember életét, mint mások. Így az, hogy ők milyen értékek mentén hozzák meg döntéseiket, milyen értékek mentén hatnak másokra, kulcsfontosságú a társadalmi normák, trendek szempontjából. Habár fontos tudni ezeket a tényeket a társadalom felépítéséről, azt is el kell mondanunk, hogy a válság kialakulásának hitelkeresleti oldalának magyarázatán nem változtat sokat. A társadalom koncentráltsága lehetőséget rejt magában, egy normatív utat: ideális esetben a középpontok felelősségtudata a kapcsolataik számával kellene, hogy növekedjen. Tisztában kellene lenniük azzal, hogy cselekedeteiknek önmagukon túlmutató következménye van. De ez még nem jelenti azt, hogy a kapcsolatok számának növelésével az emberek szaktudása is növekszik, és információ mennyiségük se növekszik olyan arányban, hogy esélyük legyen átlátni a keletkező országos rendszerkockázatokat. Mindazonáltal hangsúlyozni szükséges, minél szélesebb körben, hogy az individuum felelőssége nem szűnt meg a modern világban sem. Az állam törvényeinek 49

betartása még nem jelenti azt, hogy valaki „jó” életet él, ez csak egy szükséges minimumot biztosít. Arról nem is beszélve, hogy a személyes példa sokkal hatékonyabb bármilyen törvénynél. Feuerbach tökéletes megfogalmazásával élve: „a törvény nem ad nekem erőt ahhoz, hogy a törvényt teljesítsem; nem! A törvény barbár; csak parancsol anélkül, hogy törődne vele, tudom-e teljesíteni és hogyan kell teljesítenem; tanácstalanul és védtelenül rábíz saját magamra. Aki azonban példájával világít előttem, az hónom alá nyúl, az erejét kölcsönzi nekem. A törvény nem tanúsít ellenállást a bűnnel szemben, a példa azonban csodát tesz.” … „A törvény csak az értelemhez szól és közvetlenül szembeszegül az ösztönökkel; a példa ezzel szemben hatalmas, érzéki ösztönhöz simul – az önkéntelen utánzási ösztönhöz”. (idézi Huszár [1983] 181. o) Egy liberális demokráciában nem lehet megmondani az embereknek, hogy hogyan éljék le az életüket. Saját magunkra vagyunk bízva, és ebbe hiba is lenne „felülről”, hatalmi eszközökkel belenyúlni. Nem tehetünk mást, csak hangsúlyozni tudjuk a személyes felelősség fontosságát. Más eszközök híján most továbblépünk, és megvizsgáljuk, mit mondhatunk el a gazdasági szféra és különösen a pénzügyi ipar koncentráltságáról. 4.2. Különleges vállalatok a gazdaságban A gazdaság, hasonlóan a társadalomhoz, szintén alulról szerveződő hálózat. A hálózat fejlődésének dinamikája is hasonló, így a gazdaságban is beszélhetünk skálafüggetlen hálózatokról. A népszerűségi elv hátterében (mely szerint minél több kapcsolata van egy középpontnak, annál többre tehet szert a jövőben) itt két dolog állhat. Egyrészt minél több fogyasztója, ügyfele van egy vállalatnak, annál inkább terjed a vállalat híre a társadalmi hálón keresztül, másrészt minél nagyobb egy vállalat, annál több forrása lehet marketing eszközök használatára, így egyre több és több fogyasztóra tud szert tenni. Nincs ez máshogy a pénzügyi piacokon sem. Ha vetünk egy pillantást az USA bankszektorára, ott is megtalálhatjuk azokat a középpontokat, amelyek mérete többszöröse, sokszorosa az átlag hitelintézmények méretének. A népszerűségi elv hátterében itt valószínűleg megjelenik az a hit is, hogy minél nagyobb egy hitelintézet, annál biztonságosabb a működése, amely rendkívül fontos tényező, ha egy vállalat vagy ember hitelintézetet választ. Különösen így van ez a „too big to fail” intézmények esetében, akik az implicit állami garancia miatt kisebb kockázati felárral jutnak forrásokhoz, így versenyelőnyhöz jutnak kisebb versenytársaikhoz képest. Konkrét szemléltetésként vizsgáljuk meg az USA legnagyobb kereskedelmi bankjainak 2006 végi 50

adatait.21 A kimutatásban az USA azon kereskedelmi bankjai vannak felsorolva, melyek konszolidált eszközállományának értéke meghaladja a 300 millió dollárt. Az ilyen intézmények száma 1653 volt 2006 végén. Láthatjuk, hogy ezen intézmények több mint fele (871 db) a 600 millió dollár alatti tartományban található, de a lista tetején van néhány intézmény, amely az ezermilliárdos határt is átlépi. Ha az előbb említett 871 „kisebb” intézmény eszközállományainak átlagos értékét 450 millió dollárra becsüljük, akkor ezen intézmények összesített eszközállományának becsült értéke 391 950 millió dollár, amely nagyjából harmada a listavezető Bank of America eszközállományának (1 196 124 millió dollár). Láthatjuk tehát: vannak olyan intézmények, melyek gazdasági ereje közel háromszor akkora, mint 871 másik intézmény összesített ereje. A pénzügyi piacok oligopolisztikus voltára, koncentráltságára mutat bizonyítékot Vígvári [2008] is, amikor különböző országokban a három legnagyobb piaci szereplő összes eszközeinek értékét mutatja meg az összes szereplő mérlegfőösszegének százalékában. A sor élén Belgium áll, 70% feletti értékkel, de a 15. helyezett Olaszország is 25% körüli értékkel büszkélkedhet. A skálafüggetlen hálózatoknak egy fontos tulajdonsága rendkívüli jelentőséggel bír a pénzügyi hálózat szempontjából. Ezek a hálózatok rendkívül ellenállóak a véletlen hibákkal szemben. Ha véletlenszerűen kiválasztanánk hitelintézeteket a világon, és megszüntetnénk a működésüket, valószínűleg csak lokális zavarokat okoznánk, de maga a rendszer érintetlen maradna. Ellenben ha a skálafüggetlen hálózat középpontjait vesszük célba, rendkívül gyorsan óriási sérüléseket tudunk okozni a hálózatban. (Albert-BarabásiJeong [2000]) Ez a bankközi piacon, illetve a tőkepiacon különösen érvényes, mivel ezek a piacok jelentős mértékben bizalomra, valamint a jövőbe vetett hitre épülnek. A bankközi piacon a hitelezés általában biztosíték nélkül, rövid időtávra szól, bankok bíznak egymás fizetőképességében. A tőkepiacokon pedig az emberek megtakarításaikat váltják át jövőbeli pénzbe, bíznak benne, hogy rövid- és középtávon nélkülözni tudják a likvid megtakarításaikat, ezeket jövedelmezőbb befektetésekké tudják változtatni. Ha egy középponti szerepben lévő pénzügyi intézmény valamilyen okból csődbe megy, az világméretű rengést okoz a rendszerben, a híre mindenhová eljut, megváltoztatja a szereplők helyzet értékelését. A bankok nem fognak bízni egymásban, miért is bíznának, amikor egy középpont nagyságú bankba vetett bizalom is tévesnek bizonyult. A pénz- és tőkepiacokon felértékelődik a likviditás, a biztonság értéke és szerepe, ezért a befektetők menekülnek a hosszabb távú, potenciálisan illikvid befektetésektől. A két folyamat erősíti egymást, a bankok forrászavarai csökkentik a hitelezési kedvet, ezzel 21

http://www.federalreserve.gov/releases/lbr/20061231/default.htm

51

megnövelik a likviditás árát, tehát csökkentik a befektetések értékét. A csökkenő értékek további eladásra sarkallják a befektetőket, a Soros György féle reflexivitás csapdájába esnek. Alapvetően mindegyikük „a többiek” eladása miatt kényszerül eladni papírjait, de ezzel ő maga is hozzájárul az árak csökkenéséhez. Az árak csökkenése aztán leértékeli a bankok eszközeit is, nyomást gyakorolva a tőkéjükre, így a szabályozás miatt újabb eladásokra kényszerülnek, illetve kénytelenek visszafogni hitelezéseiket. Pontosan ilyen zavart okozott 2008 szeptemberében a Lehman Brothers befektetési bank csődje. Egy hatalmas méretű, több mint 150 éves múltra visszatekintő bankház csődje képes volt arra, hogy magát a „helyzetet” változtassa meg, így a gazdaság többi szereplőjének is megváltoztatta a jövőképét, így a cselekedeteiket is. Egyesek hasonló válságok során piaci elégtelenségekről, a piac hibás működéséről beszélnek. Az ember néha azt érzi, hogy a közgazdászok önálló entitásként tekintenek a Piacra, elfeledkezvén arról, hogy az nem más, mint a gazdaság szereplőinek cselekvéseit összefoglaló kategória. A piac nem működhet hibásan, ez az emberek privilégiuma. Amikor „piaci zavarok” történnek, az okokat a piaci szereplők cselekvéseiben és a cselekedetek mögött meghúzódó motivációk változásában kell keresni. A szabad piacon alapuló gazdaságok és a neoliberális közgazdaságtan is elkötelezte magát a kereslet és kínálat által megszabott ár mellett – ennek viszont elkerülhetetlen mellékhatása az, hogy ezek az árak ki vannak téve a keresleti oldalon álló szereplők preferenciáinak megváltozásának. Másik

megfontolandó

tényező

a

korábban

már

tárgyalt,

intézményi

kényszerűségnek nevezett jelenség. Ha visszaemlékszünk, Warren Buffett által leírt folyamatról van szó, mely során az egyes iparágak szereplői alkalomadtán nem racionális megfontolások alapján másolják egymás üzletmenetét. Ennek sokkal inkább pszichológiai háttere van, mint közgazdasági, a konformizmussal, illetve társas befolyással magyarázható. A sikeres vállalat vezetőjével szükségszerűen azonosulni akar a hasonló vállalat élén álló menedzser. Ekkor „hajlandó lesz alávetni magát befolyásának és átvenni értékeit és attitűdjeit, pusztán azért, hogy olyan legyen, mint ez a személy vagy csoport”. (Aronson [2008]) Értelemszerűen, ha egy középponti szerepben lévő nagy hitelintézmény kezd valamilyen újító tevékenységbe, az nagyon gyorsan elterjedhet a hálózat ágaiban. „Végül pedig az a tény, hogy neves pénzintézetek is aktívan részt vesznek a túlzott hitelezésben, azt a látszatot keltheti a többiekben, hogy azok biztosan „tudják, mit csinálnak”.” – írja Lámfalussy Sándor is (Lámfalussy [2008] 91. o.). Láthatjuk tehát, hogy a pénzügyi és gazdasági szférában vannak szereplők, akiknek hasonló „hatalmuk” van, mint a fejezet elején leírt módosított közlegelő 1-es és 2-es 52

gazdájának. De hasonlíthatjuk őket valamilyen szabályozó intézményhez is, hiszen jelentősen befolyásolják a gazdaság többi szereplőjének viselkedését, még ha ennek a befolyásolásnak a forrása nem is egyezik a két esetben. Az állami intézmények általában valamilyen anyagi büntetéssel szabályoznak, míg a nagy szereplők társadalmi, pszichológiai mechanizmusokon keresztül hatnak a többi szereplőre.22 A döntésük kész helyzet elé állítja a gazdaság többi szereplőjét, ezért felelősségük nem csak saját működésükre kellene, hogy kiterjedjen, nem szerencsés, ha a többiekkel azonos játékszabályok szerint folytatják tevékenységüket. Szerencsére a pénzügyi szféra esetében nem csak az intézmények „önkorlátozására” számíthatunk, hanem a kellően szigorú szabályozásra is. A középpont jellegű, nagyméretű intézmények esetében külön szabályozást lenne szükséges alkalmazni, a rendszerszintű kockázatok csökkentése érdekében. Nem véletlen, hogy az Obamaadminisztráció is hasonló ötleteket vetett fel, a hírek intézmények feldarabolásáról, a bankok növekedésének korlátozásáról szóltak. Véleményem szerint ez utóbbi célt a tőkekövetelmény

növelésével

lehetne

elérni.

A

tőkekövetelmény

a

jelenleg

legelterjedtebb szabályozás (Basel II) szerint elsősorban magától az adott eszköztől (annak minősítésétől), vagy a hitelfelvevő minősítésétől függ, a hitelintézmény méretétől nem (habár a nemzeti felügyelet egyedi esetekben szigorúbb tőkekövetelményt is előírhat egyes intézmények számára). Ha a különböző eszközökre kiszabott tőkekövetelmény a hitelintézet nagyságával arányosan növekedne, ez a folyamat ellensúlyozná a népszerűségi elv által fűtött növekedési tendenciát. Érvelhetünk azzal, hogy ha ilyen tőkekövetelmény rendszert vezetünk be, azzal megsértjük a kapitalista gazdaságok egyik alaptörvényét, hiszen külön játékszabályokat határozunk meg egy szektoron belül különböző intézmények számára, így torzítjuk a versenyt. Az érv ellen két dolgot emelhetünk ki: először is, a megnőtt méret következtében megnőtt tőkekövetelmény okozta versenyhátrányt ellensúlyozza a népszerűségi elv és a méretgazdaságosság, másrészt az se kevésbé ellentétes a szabad piac elveivel, ha egy szektoron belül az egyik intézményt megmenti az állam, a másikat pedig nem. 4.3. Különleges államok a nemzetközi politikában A középponti szerepben lévő emberek és gazdasági szereplők után szükséges 22

Érdemes itt felvetni a Bill Gates és Warren Buffet által kezdett jótékonysági akciót, mely során vagyonuk felét adományozzák karitatív célokra, és más milliárdosokat is erre buzdítanak. A hírek szerint több vagyonos csak azért csatlakozott a nemes célhoz, mert félt a társadalmi kirekesztettségtől és megbélyegzéstől, melyet „önzősége” vonna maga után.

53

néhány szót szólni a nemzetközi kapcsolatok területén megfigyelhető „koncentráltságról” is. Meg kell jegyezni, hogy itt nem beszélhetünk skálafüggetlen hálózatokról, csak arról, hogy a különböző szintű gazdasági és politikai hatalom különböző mértékű befolyást enged meg az egyes államoknak. A nemzetközi szabályozásnak is vannak különleges gazdái, melyek jelentős változást tudnak elérni magában a rendszerben, a szereplők nagy száma ellenére. Ilyen szereplő egyértelműen az USA, mind pénzügyi, mind politikai szempontból. A dollár nemzetközi fizetőeszköz szerepe a Bretton Woods-i rendszer felbomlása után is megmaradt, ezzel különleges pénzügyi szerepet biztosítva az Egyesült Államoknak. Az USA és még néhány kiemelt állam a legfőbb gazdák a globális szabályok legelőjén: ameddig ez a néhány állam nem kötelezi el magát, kétséges, hogy bármiféle változás történjék. Erre nagyon szemléletes példát láthattunk a közelmúltban, amikor a koppenhágai klímacsúcs csúfos kudarccal végződött, valódi elhatározás nélkül. 4.4. Kiút a csapdákból Lehet-e egy vállalatnak lelkiismerete? – tette fel a kérdést Goodpaster és Matthews híres tanulmányukban. (Goodpasters – Matthews [1982]) Ebben az írásban a gazdaság erkölcsös működésére vonatkozóan három elméletet neveznek meg. A „láthatatlan kéz” doktrínája szerint a vállalatok vezetőinek csak a profitmotívummal kell törődniük, egyetlen feladatuk a verseny – minél alacsonyabb áron minél jobb minőségű terméket előállítani. A menedzsereknek ezen kívül absztrakt erkölcsi normákkal nem szabad foglalkozniuk, a piac gondoskodik arról, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. A második elmélet a „kormányzat keze” paradigma, mely lényegében és következtetésében hasonlít az előző elméletre, annyival kiegészítve azt, hogy a vállalatoknak az állam által kikötött szabályoknak meg kell felelniük. Az állam a közjó őre, ő szab határt a vállalatok működésének, ő biztosítja az erkölcsi alapot a gazdaságban. Végül beszélhetünk még a „vállalatvezetés keze” doktrínáról, mely a vállalatot önálló entitásként értelmezve annak erkölcsi felelősségét hangsúlyozza, mely felelősség nem csak a törvények betartásáig korlátozódik. Ugyanúgy ahogy egy individuum is, a vállalat is rendelkezik célokkal, valamint szembesülhet azzal, hogy a célok elérése közben egyes döntései másokra is hatással vannak. Ekkor konfliktus keletkezik az önérdek és mások érdekei között, és ez a konfliktus ezen elmélet szerint nem szabadna, hogy különbözzön vállalatok és egyének esetében: a vállalat, mint kollektíva, felelősséggel tartozik környezetével szemben, beszéljünk akár humán-, akár természeti környezetről.

54

A gazdaság működését tehát a tanulmány szerint három tényező szabályozza: a vállalat, a piac és az állam. Ez a felbontás korrekcióra szorul, hiszen átfedéseket tartalmaz. A piac definíció szerint az egyes vállalatok működését foglalja össze, nem önálló kategória. Az alkotóelemek működése jelentős hatással van az egész működésére is. „Az üzleti szellemnek is bele kell nőnie a kor követelményeibe. Az üzleti szellem és a támaszául szolgáló magánvállalkozási rendszer képes a köz céljait szolgálni, mert hatályos termelési rendszer; de az, hogy mennyiben teszi ezt valóban a szellemen múlik, melyben kezelik.” (Heller [1943]/[2006] 280. o., kiemelés tőlem) A vállalatok működése pedig nagyban függ a fogyasztók igényeitől, így őket se szabad kihagyni az építményből: a gazdaság erkölcsösségét a fogyasztók, a vállalatok, és az állam együtt határozzák meg. A korábban tárgyaltak szerint ezek a kategóriák jelentősen eltérnek egymástól a birtokolt információk (átlagos) mennyisége alapján – ennek megfelelően az átlagos felelősségük is eltérő. Átlagról kell beszélnünk, hiszen ne feledjük, az egyes kategóriákon belül lehetnek olyan különleges középponti szereplők, akik nagyobb hatással bírnak, mint egy „felsőbb” kategória valamely szereplője. A kulcsszó tehát az információ. Minél több információja van valakinek vagy egy intézménynek, annál tisztábban kell látnia tetteinek következményét. Egy átlagos fogyasztó csak egy a sok közül, a fogyasztók ezreit összekötő vállalat azonban láthatja azt a folyamatot, amely egy-egy fogyasztó kis lépéséből áll össze. Különösen igaz ez a középponti szerepben lévő vállalatokra – ők azok, akik leginkább felismerhetnek egy veszélyes tendenciát, és akik leginkább tenni tudnak ez ellen. Ha a felelősségérzetük a törvények betartásáig terjed, teljes mértékben az állam keze az, amely meghatározza egy gazdaság erkölcsi értékeit. Ez a kéz pedig rendkívül lomha, ha új problémák elhessegetéséről van szó, néha túl későn képes csak reagálni az új veszélyekre, ráadásul ő maga sem mentes az önérdektől. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: minden egyes embernek felelőssége van az értékek változásában. Némelyeknek kevesebb, némelyeknek több, de ha minden ember, minden vállalat, minden állam alapvetően a „többiekre” bízza ezeknek az értékeknek a változását, és önmaga feladatának csak az alkalmazkodást látja, akkor „erkölcsi vákuum” keletkezik, az értékek kiüresednek. Semmilyen rendszer nem működik jól megfelelő felelősségtudat nélkül. Rendkívül fontos, hogy a középponti szereplők tisztában legyenek ezzel, hisz ők különösen sokat tehetnek egy adott helyzet kialakításáért, vagy elrontásáért. Az egyszerű emberek gyakran szembesülnek azzal a dilemmával, hogy bár tisztában vannak azzal, mi lenne a helyes döntés, egyedül hasztalan lenne azt az utat választaniuk. Képzeljünk el egy 55

árvíz sújtotta falut, amit meg lehetne menteni, ha minden lakosa homokzsákot ragadna és védelmi rendszert építene. Egyetlen ember azonban hiába próbálkozna, törekvései kudarcot vallanának, így csak saját életét veszélyeztetné erőfeszítéseivel. Más a helyzet akkor, ha a falu egy középponti szereplője összefogja a falu lakosait és együttes cselekvésre ösztönzi őket, szerencsés esetben saját jó példájával is elősegítve a többiek kooperálását. A legfőbb középponti szereplő egy-egy nemzet tekintetében mindenképpen az állam, hiszen jó esetben ő rendelkezik a legtöbb információval az országról, ő tudja leginkább átlátni az egyes különálló társadalmi – gazdasági szereplők tetteinek együttes következményét. Az állam képes ezekre a folyamatokra visszahatni is, befolyásolva a társadalom tagjainak viselkedését. Fontos kiemelni, hogy ez a befolyásolás igen „alacsony színvonalú”, a szociálpszichológia behódolásnak nevezi (Aronson [2008]). Alapja a hatalom, eszköze a jutalmazás és büntetés. Amint megváltoznak a körülmények, vagy a törvényen kiskapu található, a társadalom tagjai nem fognak kitartani a „helyes út” mellett. Sokkal erősebb kapocs az azonosulás jelensége, mely során az emberek azért viselkednek bizonyos módon, mert egy másik emberre vagy csoportra szeretnének hasonlítani. Ezek a változások a viselkedésben sokkal tartósabbak a behódolás okozta viselkedés változásnál, a befolyásolt fél maga is elkezd hinni az adott elv, tett helyességében. Ez esetben a befolyásolás fő oka a vonzerő, melyet a befolyásolt fél a másik emberben vagy csoportban felfedezni vél. (Aronson uo.) A befolyásolás utolsó fázisa az internalizáció: ekkor a befolyásolt fél magáévá teszi az értékeket, és önmagát jutalmazza, ha ezeknek megfelelően cselekszik. Így ellenállóvá válhat bizonyos káros tendenciákkal szemben, a maga ura, helyesnek hisz valamit, és ez önmagában erőt ad neki. Ennek a folyamatnak fő hajtóereje a másik fél hitelessége. (Aronson uo.) Az állami beavatkozás valóban elengedhetetlen, de önmagában meglehetősen egyszerű eszköz, hiszen nem változtatja meg valójában az embereket, így azok egy hasonló helyzetben könnyen „hibás” döntést hozhatnak. Sokkal hatásosabb a másik két említett befolyásoló „módszer”, ezekhez viszont elengedhetetlen, hogy az egyes társadalmi szereplők - legyenek azok egyének vagy vállalatok – felelősségét elismerjük és a felelősségtudatuk kialakulását ösztönözzük. Ennek megfelelően szentelnünk kell néhány mondatot annak, hogy konkrét megközelítésben milyen határokat kellene szabni a bankok működésének, mennyire kell őket

felülről,

állami

eszközökkel

irányítani,

mennyiben

lehet

bízni

a saját 56

döntéshozóikban.23 Véleményem szerint az állami szabályozásnak már önmagában biztosítani kell azt a minimumot, amely kizárja a pénzügyi rendszer összeomlásának veszélyét, így védve a valódi értékeket teremtő reálgazdaságot. Mert a reálgazdaságon kellene, hogy legyen a hangsúly mindig, még ha ez az utóbbi években alkalmanként feledésbe is merült.

Ezt a biztonságot a pénzügyi intézmény méretétől is függő

tőkekövetelménnyel lehetne elérni, a tőkekövetelmény ily módon való növelése biztosítaná, hogy a nagyobb intézmények nagyobb tőkével – így biztonságosabban, kevesebb kockázattal működjenek. Ezáltal a rendszerkockázat jobban csökkenne, mintha a mérettől független tőkekövetelményhez ragaszkodnánk, ahogy azt a Basel I. szabályozás teszi. A Basel II. szabályozás pedig a korábbinál is nagyobb teret enged a nagyobb bankoknak, saját modelljeikre támaszkodhatnak, sokkal nagyobb önállósággal járhatnak el, kisebb tőkekövetelményt érhetnek el. A nagyobb tőkekövetelménnyel szemben leggyakrabban felhozott érv az, hogy csökkenti a bankok hitelezési aktivitását és így a gazdaság növekedését. Ez az érv sokszor azzal a képzettel társul, hogy a bank a tőkéjét félre rakja, raktározza, ahelyett, hogy a hitelre éhező vállalatoknak nyújtana belőle. Ez az érv félreértésen alapul, hiszen a tőkekövetelmény növelése alapvetően a hitelintézmény forrásoldalát érinti, és csak abban az esetben jár következményekkel az eszköz oldalra, ha a pénzügyi intézmény nem képes, vagy nem hajlandó a forrásszerkezetének átalakítására, a tőkeáttétel csökkentésére. Ezzel a lépéssel a pénzügyi szférát a biztonságosabb működés fele lehetne terelni, hiszen a nagyobb

tőke

nagyobb

puffert

jelent

az

esetleges

eszközérték-csökkenések

ellensúlyozására. Magas tőkeáttétel esetén egy kisebb eszközoldali értékcsökkenés is kényszerértékesítéshez vezethet, amely aztán „visszaverődéseket” okoz a pénzügyi szférában, láncfolyamatot indítva el. (Hellwig [2008]) Az állami szabályozás, a tőkekövetelmény szükségszerűen vagy túl szigorú, vagy túl enyhe. Amíg nincs válság, addig az előbbi érvényesül, a válság után az utóbbi. Ahogy telik az idő, úgy válik egyre nehezebbé kitartani a szigorúság mellett, gondoljunk csak bele, hogy a 29-33-as nagy válság után meghozott szigorú törvények hogy erodálódtak el az évek, évtizedek során. A szigorú szabályok, a szigorú tőkekövetelmény visszafoghatja a gazdaságot (amennyiben az előző bekezdésben felvázolt alkalmazkodás nem zajlik zökkenőmentesen, és a bankok a hitelezés visszafogásával teljesítik a szigorúbb követelményeket), viszont kevésbé változóvá teszi azt, csökkenti a pénzügyi válságok okozta recessziók lehetőségét. A szigorú vagy enyhe szabályozás közötti döntés 23

Nem célunk a kérdéskör részletes elemzése, hiszen az önmagában óriási témakör, csupán az eddig leírtakból következő állításokat fogalmazunk meg.

57

alapvetően preferencia kérdése: állandó, de viszonylag lassan növekvő vagy éppen stagnáló környezettel szeretnénk számolni, vagy hektikusan hullámzó, kiszámíthatatlan, gyorsan növekvő, majd visszaeső gazdasággal? Véleményem szerint a pénzügyi rendszer által indukált, nem természetes növekedés kevésbé kívánatos, tekintve, hogy a visszaeső időszakokban azok járnak a legrosszabbul, akik a felívelő időszakban is a legkisebb nyertesek voltak. A másik leírandó érv a fenti állítással szemben az, hogy a nagy intézményekben lezajló tőkekoncentráció szükségszerűen a hitelezési normák romlásával jár. Mint azt a válság kialakulása során láttuk, az olcsó források miatt megnőtt kockázatéhség kétes ügyleteket indukál, így a tőkekövetelmény megemelése (és így a források drágítása) ezeket a túlságosan kockázatos ügyleteket szorítaná ki először. Csökkenne az erkölcsi kockázat okozta aszimmetria is: a pénzügyi intézménynek több vesztenivalója lenne, mint magas tőkeáttétel esetén. Az előbb leírt folyamat csupán fél eredményhez vezetne, hiszen a tőkekövetelmény megnövelésével mindössze azt érnénk el, hogy egyrészt a tőkeszabályozás alá eső bank nem szívesen vásárolna a kétes papírokból, mert a szűkös forrásait jobb módon is fel tudja használni, másrészt enyhítenénk az esetleges válságok következményeit. Ez nem szüntetné meg azonban magát a folyamatot (csak a keresletet szűkítené), hiszen annak elméletileg éppen az a lényege, hogy a teremtő intézmény túl is adjon a csomagolt hiteleken.24 A pénzügyi rendszer (és egyúttal a gazdaság) magját, a klasszikus hitelintézményeket azonban biztonságosabbá tenné. Így bizonyos módon ez a szigorítás is a kereskedelmi és a befektetési tevékenység részleges távolodásához vezetne, de nem explicit úton, hanem a tőkeszabályozásba építve, közvetett módon. A túlzottan kockázatos hitelek becsomagolásának és továbbadásának folyamatát a kizárólag az egyes eszközökhöz kapcsolódó tőkeszabályozás nem akadályozhatja meg, csakis a teremtési folyamatban résztvevő szereplők. És itt jelenik meg a vállalat lelkiismerete: a „mérgezett”, veszélyes, túlságosan kockázatos, vagy jobban mondva kérdéses kockázatú eszközök továbbadása etikátlan, ezt ki kell jelenteni. A bankoknak le kell fektetniük a hitelezés minimum feltételeit, amelyektől nem lehet eltérni. Különösen igaz ez az olyan hitelekre, amelyek nem produktív befektetésekhez kapcsolódnak, hiszen a bizonytalan háttér önmagában még nem feltétlen okozza a hitel bedőlését. Gondoljunk csak a mikrohitelekre, csoporthitelezésre, mely rengeteg szegény, bizonytalan hátterű adósnak adott esélyt arra, hogy kilábaljon szerencsétlen helyzetéből. A subprime 24

Ráadásul, mint azt korábban láttuk, a bank a csomagoló tevékenységet leányvállalatokon keresztül, az ún. árnyékbankrendszer keretein belül végezte. Így, habár az árnyékintézmény veszteségei a hitelkapcsolaton keresztül kihatottak a bankra is, a banknak nem volt megfelelő tőkéje, hiszen nem a saját mérlegében lévő eszközről volt szó. Ez is a Basel II szabályozás hátoldalára mutat rá, az eszközök kockázati súlyozása nem minden esetben következetes, az értékpapírosítással jelentős mértékű tőkét lehet megspórolni.

58

jelzáloghitelek elterjedését azonban nem ez, hanem a csomagolás és továbbadás fűtötte, a hitel visszafizetése szinte kizárólag a makroökonómiai adatoktól (kamatláb, lakásárak) függött. Összegezve tehát: ha a hitelintézmények nem korlátozzák önmagukat, és a minőséget figyelmen kívül hagyva a mennyiségre helyezik a hangsúlyt, akkor a már látott rendszerkockázatok újra felépülhetnek. Így a pénzügyi rendszer biztonsága különösen függ a rendszer főbb szereplőitől, az általuk követett és mutatott hitelezési normáktól. Az állami szabályozás egy alapot biztosít, mely alapra a pénzügyi intézmények építkezhetnek – de az már az ő döntésük, hogy mit és hogyan. A válság tanulsága az, hogy a kettő oldalnak, az államnak és a bankoknak egymást erősítve kell tevékenykednie a biztonságos pénzügyi rendszer érdekében. Hangsúlyozni kell tehát az egyes üzleti szférában tevékenykedő döntéshozók felelősségét is, a rövid távú érdekek fejvesztett követése nem minden esetben vezet el a közjóhoz.

59

5. IRODALOMJEGYZÉK Albert Réka, Barabási Albert-László [1999]: Emergence of scaling in random networks. Science 286, pp. 509-512 Albert Réka. Barabási Albert-László. Jeong, H. [2000]: Error and attack tolerance of complex networks. Nature 406, pp. 378-382 Aronson, E. [2008]: A társas lény. Akadémiai Kiadó, Budapest Asztalos László György [2009]: A globális pénzteremtés kettős körforgása (A „parallel banking” pénz- és inflációelméleti alapjai). Hitelintézeti Szemle, Nyolcadik évfolyam, 5. szám, 436-459.o Barabási Albert-László [2008]: Behálózva: a hálózatok új tudománya: hogyan kapcsolódik minden egymáshoz, és ez mit jelent a tudományban, az üzleti és a mindennapi életben. Helikon, Budapest Camerer, C. [1997]: Progress in Behavioral Game Theory. Journal of Economic Perspectives 11, Fall 1997, p. 167-188 Crotty, J. [2008]: Structural Causes of the Global Financial Crisis: A Critical Assessment of the ‘New Financial Architecture’. University of Massachusetts, Amherst Campus, http://www.umass.edu/economics/publications/2008-14.pdf, (letöltve: 2009.02.12) Dawes, R. M., Messick, D. M. [2000]: Social Dilemmas. International Journal of Psychology, 2000, 35 (2), 111-116 pp. Elster, J. [1997]: A társadalom fogaskerekei: magyarázó mechanizmusok a társadalomtudományokban. Osiris, Budapest Feddersen, T. J. [2004]: Rational choice theory and the paradox of not voting. Journal of Economic Perspectives, Winter 2004, Volume 18, Number 1, pp. 99-112 Friedman, M. [1996]: Kapitalizmus és szabadság. Akadémiai Kiadó, Budapest Fromm, E. [1994]: Birtokolni vagy létezni?: egy új társadalom alapvetése. Akadémiai K., Budapest Fukuyama, F. [2007]: Bizalom: a társadalmi erények és a jólét megteremtése. Európa Könyvkiadó, Budapest. Garai László [2003]: Identitásgazdaságtan – Gazdaságpszichológia másképpen. Tas Kiadó, Budapest Gábor Tamás [2009a]: Nézetek a globális egyensúlytalanságról: fenntartható vagy fenntarthatatlan pályán van-e a világgazdaság? In Botos Katalin (szerk.): Idősödés és globalizáció. Tarsoly Kiadó, Budapest, 89-106. o. Gábor Tamás [2009b]: Kína árfolyam-politikája és a globális egyensúlytalanságok. Hitelintézeti Szemle, 2009/2, 111-124. o. 60

Gábor Tamás [2010]: Kína szokatlan kettős külgazdasági többlete. Magyar Tudomány, 2010/4, 448-458. o. Gál Zoltán [2010]: Pénzügyi piacok a globális térben: a válság szabdalta pénzügyi tér. Akadémiai Kiadó, Budapest Gladwell, M. [2007]: Fordulópont: ahol a kis különbségekből nagy változás lesz. HVG, Budapest Goodpaster, K. E..Matthews, J. B. [1982]: Can a Corporation Have a Conscience? Harvard Business Review, január-február. (Magyarul megjelent: Kindler József - Zsolnai László (szerk): Etika a gazdaságban. Keraban Kiadó, Budapest, 1993. 118-134. o.) Greenspan, A. [2008]: A zűrzavar kora: kalandozások az új világban. HVG könyvek, Budapest Hagstrom, R. G. [2006]: A Warren Buffet módszer. Alexandra, Pécs Hardin, G. [1968]: The tragedy of the commons, Science, Vol. 162, No. 3859, pp. 12431248. Hámori Balázs [1998]: Érzelemgazdaságtan, Kossuth Kiadó, Budapest Heller Ágnes [1994]: Általános etika. Cserépfalvi, Budapest Heller Ágnes [1996]: A szégyen hatalma. Osiris, Budapest Heller Farkas [1926]: Támadások a közgazdaságtan néhány alaptétele ellen. Közgazdasági Szemle, 1926. L. évf. 69. k. 253-264. o (újra megjelent In Madarász Aladár (vál.): Etikai tudomány-e a közgazdaságtan? Aula Kiadó, 2006, Budapest) Heller Farkas [1927]: Etikai tudomány-e a közgazdaságtan? A Szent István Akadémia kiadása, Budapest, Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 1927. (újra megjelent In Madarász Aladár (vál.): Etikai tudomány-e a közgazdaságtan? Aula Kiadó, 2006, Budapest) Heller Farkas [1943]: Üzleti szellem és közérdek. A mérnöki Továbbképző Intézet kiadványai, XV. K. 7. füzet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1943. 413428.o. (újra megjelent In Madarász Aladár (vál.): Etikai tudomány-e a közgazdaságtan? Aula Kiadó, 2006, Budapest) Hellwig, Martin F. [2008]: Systemic Risk in the Financial Sector: An Analysis of the Subprime-Mortgage Financial Crisis. Max Planck Institute for Research on Collective Goods, In: http://www.coll.mpg.de/pdf_dat/2008_43online.pdf (letöltve: 2009.02.12) Hetesi Erzsébet [2004]: A fogyasztás szociológiája.. In Czagány László – Garai László (szerk): A szociális identitás, az információ és a piac, SZTE Gazdaságtudományi Kar Közleményei, JATEPress, Szeged 267-281. o. Hudon, M. [2007]: Should access to credit be a right?, Université Libre de Bruxelles, Solvay Brussels School of Economics and Management, Centre Emile Bernheim (CEB), http://www.solvay.edu/EN/Research/Bernheim/documents/wp07008.pdf, (letöltve: 2009.02.12)

61

Hume, David [1976]: Értekezés az emberi természetről. Gondolat, Budapest Huszár Tibor [1983]: Erkölcs és társadalom: erkölcsiség – erkölcsösség. Kossuth, Budapest Kasser, T. [2005]: Az anyagiasság súlyos ára. Ursus Libris, Budapest Király Júlia – Nagy Márton [2008]: Jelzálogpiacok válságban: kockázatalapú verseny és tanulságok. Hitelintézeti Szemle, 5, 450-482. o. Király Júlia – Nagy Márton – Szabó E. Viktor [2008]: Egy különleges eseménysorozat elemzése – a másodrendű jelzáloghitel-piaci válság és (hazai) következményei. Közgazdasági Szemle, július-augusztus, 573-621. o. Kornai János [2006]: A társadalomtudományok elkülönüléséről és együttműködéséről. Közgazdasági Szemle, november, 949-960. o. Kutasi Gábor [2009]: Az amerikai kamatdöntések hatásai a 2007-2008-as pénzügyi válság kapcsán. In Magas István (szerk.): Világgazdasági válság 2008-2009. Diagnózisok és kezelések. Aula Kiadó, Budapest, 203-222. o. Lámfalussy Sándor [2008]: Pénzügyi válságok a fejlődő országokban: tanulmányok a globalizált pénzügyi rendszer sérülékenységéről. Akadémiai K., Budapest Magas István [2008]: Megtakarítások és külső finanszírozás az amerikai gazdaságban. Közgazdasági Szemle, LV. évf., november (987–1009. o.) Marsi Erika [2008]: Elmélkedés a Subprime egyes jelenségeiről. Hitelintézeti Szemle, 5, 483-490. o Mérő László [1996]: Mindenki másképp egyforma: a játékelmélet és a racionalitás pszichológiája. Tericum, Budapest Mészáros József [2005]: Játékelméleti magyarázat a közjószágok létrejöttének elmaradására. Szociológiai Szemle, 2005/1, 23-40. o. Molnár Szilárd [2003]: Társadalmi tőke és információs társadalom. Egyedül kuglizni, egyedül szörfözni? Szociológiai Szemle, 2003/2, 112-121. o. Nielsen, R. P. [2010]: High-Leverage Finance Capitalism, the Economic Crisis, Structurally Related Ethics Issues, and Potential Reforms. Business Ethics Quarterly, April 2010, 299-330 o. Olson, M. [1997]: A kollektív cselekvés logikája: közjavak és csoportelmélet. Osiris, Budapest Ortega y Gasset, J. [2003]: A tömegek lázadása. Nagyvilág, Budapest Ostrom, E. [1995]: Governing the commons: the evolution of institutions for collective action. Cambridge University Press, Cambridge Ostrom, E. [2000]: Collective action and the evolution of social norms. Journal of Economic Perspective, Summer 2000, Volume 14, Number 3, pp. 137-158

62

Parfit, D. [1998]: Körültekintés, erkölcsiség és a fogolydilemma. In: Csontos László (vál.) A racionális döntések elmélete. Budapest: Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1998, 138-160. o. Polányi Károly [1976]: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet: tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest Pomfret, R. [2009]: The financial sector and the future of capitalism. The University of Adelaide, School of Economics Working Paper Series No. 2009-05, http://www.economics.adelaide.edu.au/research/papers/doc/Financial_Sector_and_the_Fu ture_of_Capitalism.pdf (letöltve: 2009.06.16) Scitovsky Tibor [1990]: Az örömtelen gazdaság. Gazdaságlélektani alapvetések. Közg. és Jogi Kiadó, Budapest Stiglitz, J. E. [2003]: A globalizáció és visszásságai, Napvilág, Budapest Surányi György [2008]: A pénzügyi válság mechanizmusa a fejlett és feltörekvő gazdaságokban, Hitelintézeti Szemle, Hetedik évfolyam, 6. szám, 594-597 o. Szántó Zoltán [1998]: A racionális döntések elméletén nyugvó társadalomtudomány. Metaelméleti vázlatpontok. In: Csontos László (vál.) A racionális döntések elmélete. Budapest: Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1998, 7-24.o Szentes Tamás [2009a]: Ki, mi és miért van válságban? A leegyszerűsítő nézetek és szemléletmód kritikája. Napvilág Kiadó, Budapest Szentes Tamás [2009b]: Néhány megjegyzés a válság és kezelése értelmezéséről. In Magas István (szerk.): Világgazdasági válság 2008-2009. Diagnózisok és kezelések. Aula Kiadó, Budapest, 29-36. o Tóth I. János [1997]: Játékelmélet és társadalom. JATEPress, Szeged Tóth I. János [2003]: A játékelmélettől az etikáig. Világosság 2003/5-6, 167-174 o. Tóth I. János [2006]: Felelősség és gazdaság. In Karikó Sándor (szerk) Gazdaság és/vagy kultúra. Gondolat, 109-120. o. Vígvári András [2008]: Pénzügy(rendszer)tan. Akadémiai Kiadó, Budapest Woodward, B. [2001]: A gazdaság karmestere: Greenspan és a FED. Perfekt Kiadó, Budapest

63