ELSÕ RÉSZ
NUBILA-KÖD A két Faustus osztályú fregatt keresztülmanõverezett a lassan forgó, jádezöld aszteroidák ezrei között, majd leszállósebességre lassult. Fegyveracél színû törzsükön fel-felvillantak a leszállófények. A Sabbat Világok határait elfedõ, Nubila-ködnek nevezett csillagközi homály ezer fényév hosszú színpadi díszletként húzódott a hajók mögött. Az õrjáratozó fregattok hossza százlépésnyi volt merészen ívelõ orruktól a meredeken lejtõ tatjukig. Alakjuk a katedrálisok kecses vonalú tornyaira emlékeztetett, a fõhajtómûvek hirtelen kiszélesedõ burkolata pedig mintha a büszke templomok talapzata lett volna. A vastagon páncélozott hajótesteken a birodalmi sas mellett a Segmentum Pacifica Flotta zöld lajstromjelei díszelegtek. A kötelék parancsnoka, Torten LaHain sorhajókapitány a zászlóshajó hidraulikus pilótaülésébe zárva igyekezett úrrá lenni egyre gyorsuló pulzusán. Testét az Adeptus Mechanicusok munkája nyomán szinkronizált idegi impulzusok kötötték össze a hajó õsrégi rendszereivel, így érezte a hatalmas fregatt minden finom rezdülését. LaHain már vagy húsz esztendeje irányított Faustus osztályú fregattokat. Egy volt velük. 7
Hátrapillantott az ügyeletes tisztre, aki buzgón figyelte a navigációs rendszer kijelzõjét. – Helyzetjelentést! – recsegte az interkomba. A tiszt még egy pillantást vetett a kezelõpulton izzó rúnákra. – Az asztropata instrukciói szerint öt ponttal jobbra fordulunk, és a gázfelhõ szélét megkerülve felderítjük a terepet, majd visszatérünk a flottához. A kapitány mögött felmorrant az asztropata, amikor kiengedték trónusnak is beillõ ketrecébõl. Koponyájából ezernyi apró csatlakozó meredezett, agyát kábelkötegek csatlakoztatták a Faustus gyomrában dolgozó szenzorokhoz. A drótokon apró, sárga pergamendarabok díszelegtek, rajtuk olyan szavak, amelyeket LaHain semmiképpen sem akart megismerni. A levegõt balzsam és tömjén nehéz illata töltötte be. – Mit mondott? – kérdezte a kapitány. – Nem tudom, és nem is akarom tudni, uram! – borzongott meg a tiszt. Az asztropata elméjén óriási mennyiségû adatot pumpáltak keresztül a hajó szenzorai. Az õ teendõje volt, hogy pszionikusan pásztázza a végtelen ûr mélységeit. Az ehhez hasonló kis hajók voltak a flotta felderítõ egységei, így az asztropata feladata különösen megerõltetõ volt, nem csoda hát, ha felnyögött néha, és arca olykor keserves grimaszba torzult. Volt persze még rosszabb is; az elõzõ héten például egy magas nikkeltartalmú aszteroidamezõt szeltek keresztül, ahol a szerencsétlen flótás szinte görcsökben fetrengett. – Ellenõrzés! – szólt a kapitány az interkomba. – Tati lövegtorony rendben! – felelt a tüzér szervitor. – A gépterem a Császár kegyelmébõl rendelkezésére áll, uram! – tüsténkedett a fedélzeti mérnök. LaHain magához intette a kötelék parancsnokát. – Moselle, maga itt marad söprögetni! Nézzen körül, és ha mindent rendben talál, elindulunk hazafelé! 8
– Igen, uram! A másik fregatt kapitánya is válaszolt, majd beindította a hajtómûveket, és hirtelen elõrelendült, fel-felvillanó szikrákat hagyva maga után. LaHain már-már követte, amikor az asztropata megszólította. Ritka alkalom volt ez, az õ posztján állók nem kommunikáltak a legénységgel. – Kapitány, kövesse az általam megadott útirányt, majd tartsa a pozícióját! Ismeretlen forrásból érkezõ jeleket fogok. LaHain engedelmeskedett. A hajó hajtómûvei szaggatott, fehér fénycsóvákat okádva a megadott vektorra fordították a Faustust, a megfigyelõ automatikusan a megfelelõ irányba állította a szenzorokat. – Mégis, mi ez? – csattant fel LaHain ingerülten. Az efféle váratlan manõverek szétzilálhatták a gondosan felépített felderítés terveit. Az asztropata mintha tétovázott volna egy pillanatig. Megköszörülte a torkát, mielõtt megszólalt. – Asztropatikus üzenetet fogtam. Rendkívül nagy távolságból érkezett. Tisztán kell hallanom, azután haladéktalanul továbbítanom kell a flotta vezérkarának. – Nem szoktam meg az efféle bakugrásokat! – morogta LaHain. – Mitõl ilyen fontos az az üzenet? – Mert a titkosítása Cinóber besorolású. Néma csend követte a bejelentést, csak a hajtómûvek moraja és a kijelzõk kattogása hallatszott. – Cinóber kód… – hördült fel a kapitány. A Cinóber rejtjel volt a flotta legmagasabb szintû kódja. Még soha senki nem hallotta, hogy valaha is használták volna. Mitikus jelentõségét az is erõsítette, hogy még a teljes flottára vonatkozó bevetési tervek is csak Bíborvörös szintûek voltak. LaHain keze remegni kezdett. Szíve kihagyott egy pillanatra – ezzel összhangban a hajó reaktora is fibrillálni kezdett –, de hamar erõt vett magán. Habár az esemény 9
példa nélkül állt, egyértelmû volt, mit kell tennie: továbbítja az üzenetet, bármibe is kerüljön. – Mennyi idõbe telik? – A rituálé csak pár percig tart. Semmiképpen ne zavarjon meg, amíg koncentrálok, kapitány! Az asztropata rekedt, fátyolos hangon mantrába kezdett. A fülkében érezhetõen hûvösebb lett. Valahol mintha felsóhajtott volna valaki. LaHain hátán végigfutott a hideg, keze ökölbe szorult a botkormányon. Gyûlölte az asztropaták boszorkányságait. Úgy érezte, még a levegõ is bûzleni kezd, amikor mágiájukat használják. Keserû nyál gyûlt a torkába, hideg verejték ömlött végig az arcán. „Gyerünk már!” – fohászkodott magában. Túl sokáig tartott, és amíg az asztropata figyelmét ez köti le, vakon és süketen bolyonganak az ûr végtelenjében. Azt kívánta, bárcsak elmúlna végre a keze reszketése. Az asztropata azonban tovább mormolta monoton imáját. LaHain felnézett a pilótafülke átlátszó mennyezetére, és megpróbált a piszkos rózsaszín porfelhõkön áttörõ fénypászmákra koncentrálni. Az õsrégi csillagok sugarai olyannak tûntek most, mint a terrai nap homályos, hajnali fénye. – Ellenséges objektumok! – kiáltott fel hirtelen a megfigyelõtiszt. – Hárman... helyesbítek: négyen vannak, és közelednek! LaHain azonnal felkapta a fejét. – Távolságuk és sebességük? A megfigyelõtiszt elhadarta a koordinátákat, a kapitány pedig feléjük fordította a fregatt orrát. – Nagyon gyorsak, uram! A Trónra mondom, pokoli iramban csökken a távolságuk! LaHain tekintete végigsöpört az irányítópulton vibráló rúnákon. 10
– Védelmi rendszert aktiválni, fedélzeti fegyverrendszert bekapcsolni! – darálta. Az orrban elhelyezett automata forgócsöves lövegek hangos kattanással nyelték magukba a tárakat, és felvinnyogtak a plazmaágyúk energiaellátó rendszerei. – Kettes hívja Egyest! – reccsent fel Moselle hangja a hangszóróból. – A sarkamban vannak! A Császár nevére, szakadjanak el, és meneküljenek! A másik fregatt teljes sebességgel közeledett. LaHain már ezer kilométeres távolságból látta Moselle hajóját, és nyomában a Káosz erõinek torz, deformált ragadozóit. A rémálomba illõ ûrhajók tüzet nyitottak. Sárgásbarna fénysugarak téptek az ûr sötét kárpitjába, akár izzó kardpengék a fekete bársonyba. Moselle halálordítása remegtette meg a hangszóró membránját. A fregatt helyén egyre táguló tûzgolyó jelent meg, a három támadó egység pedig akadálytalanul folytatta útját a lángokon keresztül. – Felénk tartanak! – kiáltott fel LaHain. Kitérõ manõverre utasította a Faustust, majd rárivallt az asztropatára. – Meddig tart még? – Elkaptam az üzenetet… – érkezett a bizonytalan motyogás – már csak ki kell sugároznom. – Igyekezzen, nincs sok idõnk! A karcsú hadihajó elõretört, túlerõltetett reaktora szinte izzott, a hajtómûvek fúvókáiból kék lángcsóvák törtek elõ. LaHain ereiben érezte a gépek lüktetését. A végsõ energiamorzsákat is kifacsarta a hajóból, mit sem törõdve a kontrollpanelen felizzó borostyánsárga fényekkel. A hirtelen megterhelés õt is kifárasztotta, így lassan a repedezett, bõrrel borított parancsnoki székbe ereszkedett. A tat lövegtornyában az ikerágyúk a célt keresték. A tüzér szervitor nem látta ugyan a támadókat, de ha azok egyegy csillag elõtt haladtak el, sziluettjük tisztán kivehetõ volt. Sötét tömegükön nem hatolt át a fény. A lövegek élet11
re keltek, majd nagy sebességû sorozatokat okádtak magukból. Amint a szenzorok érzékelték, hogy bemérték õket, a parancsnoki kabinban megszólaltak a vészjelzõ szirénák. A megfigyelõtiszt a kitérõ manõverek irányát követelte, Munas fedélzeti mérnök meghibásodást jelentett a gépházból, a kapitány azonban higgadt maradt. – Továbbította az üzenetet? – kérdezte nyugodtan. – Megtettem – hangzott az elhaló válasz. Az asztropata a végét járta. Elméjét megroppantotta a hatalmas erõfeszítés. LaHain merész Immelmann-hurokba hajszolta a fregattot, majd a forduló végén heves plazmalángokkal fogadta támadóit. A kapitány tudta, többé nem menekülhet, és esélye sincs a harcban, de elhatározta, hogy legalább egy Káosz-förmedvényt magával ránt a pusztulásba, mielõtt az õ sorsa is beteljesedik. Az elsõ lövegtorony egyetlen másodperc alatt nehéz lövedékek ezreivel árasztotta el a célt, a plazmavetõk pedig foszforeszkáló lángokat okádtak rá. Az ellenséges egység felrobbant. Egy másodperc múlva már csak a forró üzemanyag híg tûzfelhõje és a megolvadt fémtörzs szilánkjai örvénylettek a helyén. LaHain azonban nem torpant meg, folytatta öngyilkos rohamát. Lövegei egy másik Káosz-hajó hasát tépték fel, mire az széthasadt, akár egy túlfújt luftballon. Már csak a tehetetlenségi erõ hajtotta tovább, berendezései és legénysége izzó gázcsóvaként hagyta el a félbetépett hajótestet. Egy pillanattal késõbb toxikus és korrozív robbanófejek – megannyi mocskos fecskendõtû – szaggatták fel a Faustus tatfedélzetét. Az elsõ becsapódás megölte az asztropatát, a megfigyelõtiszt testét pedig gyakorlatilag atomjaira bomlasztotta. A második találata végzett a fedélzeti mérnökkel, és megsemmisítette a reaktor szabályozóegységét. 12
Két milliszekundummal késõbb a Faustus törzsét alkotó fémszerkezet sem bírta tovább. A hajótest úgy hullott darabjaira, akár egy földhöz csapódó üveg. A reaktor megszaladt, az elszabadult láncreakció pedig elpárologtatta a fregattot, és vele együtt LaHain kapitányt. A robbanás nyolcvan kilométer sugarú gömbben párologtatott el minden szilárd anyagot, mielõtt semmivé foszlott a Nubila-ködben.
EMLÉKKÉP Darendara, húsz évvel korábban A Téli Palota ostrom alatt állt. A befagyott tó északi partjáról, az erdõ fái közül a Birodalmi Gárda tábori lövegei tüzeltek. Minden lövésük nyomán hótömeg zuhant alá a környezõ fák ágairól. Forró bronzhüvelyek pördültek elõ a závárzatból, majd füstölögve a sárrá tiport havas-lucskos talajra hullottak. A tó túloldalán a palota szinte már romhalmazzá vált. Az egyik szárny lángolva égett, a magas falakat és az egykor büszke boltíveket szitává lyuggatták a nehéz lövedékek. Minden egyes új becsapódás cserepek és téglák tonnáit repítette a levegõbe, a rövidre sikerült lövések pedig porcukorként kavarták fel a szûz havat, vagy a tó jégpáncélját tépték fel, s több méter magas jég- és vízgejzíreket fakasztottak. Delane Oktar komisszár tábornok, a hyrkáni hadtest politikai tisztje téli rejtõszínre festett féllánctalpasa platóján állt, és távcsövén keresztül figyelte a pusztítást. Már akkor tudta, hogy végzõdik a dolog, amikor a flottaparancsnokság a Darendarára küldte õket, hogy fojtsák el a felkelést. Véres, keserves finálé, pedig a felkelõknek több lehetõsé13
gük is volt rá, hogy megadják magukat. Tudta, a hyrkáni hadtest gyalogságának megsegítésére érkezett páncélos egységek parancsnoka, Dravere ezredes még egyet is túlságosan soknak találna. Az ezredes örömmel jelentené a vezérkarnak Oktar gyengeségét. Dravere igazi karrierista volt, aki éppen olyan örömmel rántotta volna alá feljebbvalóit, mint amilyen buzgalommal elnyomta alárendeltjeinek törekvéseit. Oktar nem pazarolt rá több gondolatot. Csak a puszta gyõzelem számít, a személyes dicsõség másodlagos. Komisszár tábornokként hatásköre vitathatatlan, a Birodalom iránti hûsége pedig megkérdõjelezhetetlen volt. Kötelességtudata, egyenessége és lelkesedése népszerûvé tette, gyújtó hangú beszédei pedig mindig utat találtak a katonák szívéhez. Elvei szerint a háború egyszerû dolog volt, hitte, hogy a gyõzelmet mindig a lehetõ legkisebb veszteséggel kell kivívni. Elkeserítette, hányan gondolkodnak teljesen másként. A Birodalmi Gárda vezérkara a számok erejének felsõbbrendûségét vallotta, de Oktar számára világos volt, hogy minden ellenfelet szét lehet zúzni, ha nem sajnálják a hatalmas emberveszteséget. Oktar gyûlölte, ahogy vágóhídra hajtották a katonáit, és saját elvei szerint oktatta a hyrkáni hadtest tisztikarát is. Caernevar tábornok lelkére kötötte, hogy minden ember értékes, egyik sem feláldozható, õ maga pedig névrõl ismerte a hadtestben szolgáló hatezer ember szinte mindegyikét. Kezdettõl fogva velük menetelt, egészen attól a naptól, hogy a sereg nevet kapott a Hyrkán bolygó egyik fennsíkján, egy vihartépte gránitsivatagról. Hat büszke ezred alakult meg akkor, Oktar szerint az elsõk abban a hosszú sorban, amelyek híressé teszik a Hyrkán nevét szerte a Birodalomban. Bátor katona volt mindahány, nem áldozta fel õket feleslegesen, és tisztjeinek sem hagyta volna ezt. 14
A hyrkániak kemény emberek voltak; jól látta féllánctalpasáról, ahogy a testes, fakó hajú férfiak zokszó nélkül mûködtetik a tábori ágyúkat. Sötétszürke téli egyenruhát viseltek, sapkájuk és szíjaik világosbarnák voltak. A nagy hidegben hosszú kabátokkal és gyapjúkesztyûkkel is ellátták õket. Az ágyútöltõk trikóra vetkõztek, övük lazán lógott derekukon, ahogy a súlyos lõszereket cipelték. Bár a fagyos idõben tisztán látszott leheletük a lõporfüstös levegõben, a megerõltetõ munkától mégis eléggé kimelegedtek ahhoz, hogy megizzadjanak. A komisszár tábornok ismerte minden embere erõsségét és gyengéjét. Tudta, ki a legjobb felderítõ, ki a született mesterlövész, és mindig tisztában volt azzal, hogy kit bízzon meg egy roham vezetésével, aknamentesítéssel, utászmunkával vagy éppen a foglyok kihallgatásával. Minden egyes harcos nélkülözhetetlen volt a maga módján. Õ és Caernevar tábornok tudta, hogyan vezesse gyõzelemre a hyrkániakat idõrõl idõre, anélkül, hogy húsdarálóba hajtanák õket, mint Dravere. Oktar elborzadt, ha arra gondolt, mit tenne az ezredes, ha megkapná egy efféle hadmûvelet teljes parancsnokságát. – Hagyom, hogy bolondot csináljon magából az a karót nyelt kis patkány! – morogta magában Oktar. – Nem aratja le a dicsõséget, mert nem illeti meg! Leugrott a platóról, és az õrmester kezébe nyomta a távcsövét. – Merre van a Kölyök? Az õrmester elmosolyodott, hiszen tudta, mennyire utálja a fiatal katona, ha „Kölyök”-nek szólítják. – A magaslaton elhelyezett lövegeket felügyeli, uram! – jelentette az altiszt. Tiszta birodalmi gót nyelvjárásban beszélt, bár szavain érezhetõ volt a hyrkáni akcentus. – Mondja meg neki, hogy hívatom! – szólt a komisszár tábornok, miközben összedörzsölte elgémberedett keze15
it. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megmutassa, mire képes. A hyrkáni õrmester felbaktatott a dombgerincre. A magaslat teljesen csupasz volt, a fákat leborotválta a lázadók egy héttel korábbi légicsapása. Széthasadt törzsek feküdtek a talajon, az õrmester lába alatt pedig tûlevelek, forgács és elszenesedett kéregdarabok roppantak. A légitámadások természetesen azóta véget értek. A felkelõk két kis felszállópályáját Dravere ezredes páncélosai pusztították el, így a hatvan darab elavult sugárhajtású repülõgépnek nem volt többé honnan felszállnia. Az õrmester titokban õszintén csodálta a pilóták bátorságát, hiszen az egyetlen forgócsöves gépágyúval és néhány bombával felfegyverzett égi lélekvesztõben hatalmas kockázatot vállaltak, amikor célba juttatták terhüket. Még valamirevaló navigációs rendszerük sem volt, nemhogy használható föld-levegõ fegyvereik! Emlékezett rá, két héttel korábban hogyan rombolta le az egyik repülõgép a hóhatáron emelt kommunikációs bunkerüket. Kétszer is elrepült a célpont felett, hogy megbizonyosodjon a helyzetrõl, mit sem törõdve a légvédelmi lövegek tüzével, majd kioldotta a bombáját. Tisztán látta a pilóta és a fedélzeti lövész arcát is, mert elhúzták a kabintetõt, hogy vizuálisan is bemérhessék a célpontot. Vagy nagyon bátrak, vagy nagyon elkeseredettek voltak, de a kettõ között a csatában árnyalatnyi különbség sincs. Már azelõtt tudták, hogy a háború számukra elveszett, hogy elkezdõdött volna, mégis küzdöttek. Az õrmester elõtt nem volt titok, hogy a komisszár tábornok is csodálattal adózik kétségbeesett küzdelmüknek. Õ maga is osztozott a magas rangú tiszt meggyõzõdésében, hiszen bizonyos volt benne, Oktar minden alkalmat biztosított a 16
felkelõknek, hogy megadják magukat, és arra törekedett, hogy meggyõzze álláspontjáról a vezérkart is. Mi értelme lett volna a céltalan gyilkolásnak? Az õrmester hátán mégis végigfutott a hideg, amikor felrémlett elõtte, ahogy a másfél tonnás bomba pörögve lezuhan, majd a robbanás a földdel teszi egyenlõvé a bunkert. Felordított örömében, amikor a hydrai hadosztály négycsövû légvédelmi lövege telibe találta a repülõgépet, amely – mintha csak leradírozta volna az égrõl – imbolyogva hullott alá, hogy eltûnjön a közeli erdõben, széles láng- és hamuösvényt vágva a fák között. Az õrmester elérte a dombgerincet, és elkapta a Kölyök pillantását. Az ütegek között állt, és a félig hóba temetett lövedékeket adogatta a töltõk kezébe. Magas volt, szikár és holtsápadt, tekintetétõl még a sokat látott õrmester is megborzongott. Nyilvánvaló volt, ha megéri, ebbõl a fiúból egy napon akár komisszár tábornok is lehet, most azonban még komisszár kadétként végezte dolgát Oktar oldalán, fáradságot nem kímélve, sosem lankadó lelkesedéssel. Csakúgy, mint Oktar, a Kölyök sem volt hyrkáni, és az õrmesterben egy pillanatra felötlött a gondolat, hogy talán õ maga sem tudja, honnan származik. – A komisszár tábornok hívat! – szólította meg, amikor odaért hozzá. A Kölyök rezzenéstelen arccal továbbadta a várakozó töltõnek a kezében tartott lõszert. – Süket vagy, Kölyök?! – rivallt rá az õrmester. – Nem. Minden szavát tisztán hallottam. Mehetünk. A Kölyök tudta, hogy próba elõtt áll. Nagy teher nehezedett rá, nem hibázhatott. Most jött el az ideje, hogy bebizonyítsa mentorának, méltó a komisszári rangra. A kadétok kiképzésének vége nem volt dátumhoz kötve. Miután befejezték tanulmányaikat a Schola Progenium17
ban, és átestek a gárdisták szokásos alapkiképzésén, egyenesen a frontra kerültek, és felettes tisztjük döntötte el, mikor érdemlik ki a komisszár tiszti rangot. Sorsa tehát most egyedül Oktar akaratán múlott. Gaunt érezte, hogy itt és most dõl majd el, méltó-e rá, hogy a valaha létezett legfélelmetesebb haderõ katonáinak hitét és harci szellemét erõsítse az Istencsászár szolgálatában. A kadét erõs akaratú, nyugodt, halk szavú fiatalember volt, most mégis idegesen aggódott. Már a Schola Progenium elsõ évfolyama óta leghõbb vágya volt, hogy komisszár lehessen, és ha ezt az alkalmat elszalasztja… A komisszár tábornokban tökéletesen megbízott, tudta, õ biztosan következetesen ítéli meg teljesítményét. Oktar személyesen választotta ki frontszolgálatra a kadétok közül, és az elmúlt tizennyolc hónapban szinte apjaként viselte gondját. Zord, szigorú atyaként ugyan, de puszta jelenléte elfeledtette Gaunttal a tényt, hogy igazi, vér szerinti apját soha nem ismerhette. – Látja azt az égõ épületszárnyat, fiam? – mutatott a komisszár tábornok a palotára. – Ott könnyûszerrel be lehet jutni. A felkelõk mostanra minden bizonnyal a belsõ helyiségekbe vonultak vissza. Caernevar tábornok és én úgy döntöttünk, hogy ott bejuttatunk néhány osztagot, akik egyenesen az épület belsejéig hatolnak. Képesnek érzi magát a feladatra? Gaunt szava elakadt. Nem válaszolt azonnal, s amikor végül megszólalt, hangja karcos volt az elfojtott izgalomtól. – Uram, az lenne tehát a dolgom, hogy… – Igen, Ibram. Önnek kell vezetnie õket. Ne legyen anynyira meglepve, hiszen mindig egy efféle lehetõséget kért! Kiket akar magával vinni? – Én választok, uram? – Igen. Mostantól az ön csapata. 18
– A negyedik dandárt vinném, uram. Tanhause kiváló parancsnok, az emberei pedig éppen az épületharc specialistái. Rajtuk kívül még Rychlind nehézfegyvereseire lesz szükségem. – Jó választásnak látszik, Ibram! Menjen hát, és bizonyítsa be, hogy méltó a bizalmamra! A csapat áthaladt a lángoló épület falain tátongó nyílásokon. A tágas termek oszlopai között hideg szél fütyült keresztül, a robbanás ütötte lyukakon át pedig kísérteties fény ömlött be. A katonákat személyesen Gaunt kadét vezette, éppen úgy, ahogy példaképe, Oktar tette volna. Kezében lézerkarabélyt markolt, kékkel szegélyezett komiszszári egyenruháját terepszínû köpeny takarta. Már az ötödik folyosón jártak, amikor elérte õket a felkelõk végsõ ellentámadása. Lézerfegyver kattant, mire Gaunt kadét egy antik kanapé mögé bukott. A sugár az arca elõtt égette szenes forgácsokká a hevenyészett fedezéket. Tanhause a komisszárjelölt mögé lépett. – Mi a parancsa, uram? – Adja ide a gránátjait! Gaunt gondosan beállította az idõzítõ szerkezeteket mind a húsz kézigránáton, beletette õket egy kisméretû hátizsákba, majd ismét Tanhause-hoz fordult. – Most pedig hívja ide Walthemet! Tömzsi alak tûnt fel. Walthem gyalogos pokolian meszszire tudott dobni, odahaza, a Hyrkánon a gerelyvetés bajnoka volt. – Ne hibázza el, Walthem! A gyalogos vigyorogva lendületet vett, és elhajította a zsákot. Hatvan lépéssel arrébb a felkelõk barikádja megsemmisült. 19
A birodalmiak egymást fedezve áthatoltak a gomolygó füstön és vakolatporon. A lázadók harci szelleme elszállt, többé nem ütköztek ellenállásba. Vezetõjüket, Degreddet holtan találták. Az utolsó pillanatban olvaszthatta szét agyvelejét a saját lézerfegyverével. Gaunt jelt adott Caernevar tábornoknak és Oktarnak. A csata véget ért. Õ maga vezette ki a foglyokat az épületbõl, míg emberei gondjukba vették a zsákmányolt fegyvereket és muníciót. – És a lánnyal mi legyen, uram? – kérdezte Tanhause. Gaunt éppen egy rohamágyú ütõszegét távolította el, amikor a parancsnok megszólította. – Lány? – kérdezte egykedvûen, és hátrafordult, hogy szemügyre vehesse a különös foglyot. Csinos, fiatal teremtést pillantott meg. Bõre sápadt, haja fekete volt, mint a legtöbb darendarainak. Elfehéredett ujjakkal kapaszkodott a hyrkáni katonák kezébe, akik a többi fogollyal együtt a széljárta elõcsarnokba terelték. A férfi arra számított, hogy a lány kikel magából, szitkokkal és átkokkal árasztja el, ahogy a legyõzöttek, a céljaikban és hitükben megcsalatottak többsége tenni szokta, de tévedett. A lány kõvé meredt, amikor megpillantotta Gauntot. Ajka szétnyílt, szeme elkerekedett a megdöbbenéstõl. Gaunt meglepõdve konstatálta, hogy a nõ elégedetten bólint láttára, mintha csakis rá számított volna. – Heten lesznek – szólalt meg hirtelen, kifogástalan udvari gót dialektusban. Beszédében nyoma sem volt a helyi kiejtésnek. Mintha egyenesen belsõjébõl sugárzott volna a hang, ajka egyáltalán nem mozgott. – A hatalom hét köve – folytatta –, válaszd szét õket, és megszabadulsz, de vigyázz, meg ne öld õket! Elõször azonban rá kell lelned a szellemeidre. 20
– Kuss legyen, ribanc! – vágott közbe Tanhause, és intett embereinek. – Vigyétek! A lány elhallgatott, szeme kiüresedett, fénytelenné vált. Mintha egyfajta transzba esett volna. A katonák láthatóan tartottak a mágiájától, de a karjánál fogva megragadták. A teremben hirtelen dermesztõen hideg lett, az emberek lélegzete gomolygó párává fagyott. Nehéz, égett, fémes szag lengte be a csarnokot, mint viharok elõtt. Gaunt érezte, amint tarkóján és hátán égnek állnak a szõrszálak. Szemével követte a katonákat, akik elvitték a lányt. A gyalogosok már sokkal, de sokkal óvatosabban fogták a törékeny vállakat. – Majd az inkvizítorok gondot viselnek rá – jegyezte meg Tanhause. – Biztosan egy vad tehetség, aki a lázadók oldalára állt. – Állj! – kiáltott a komisszár kadét, és a lányhoz lépett. – Mit akarsz ezzel mondani? Miféle kövekrõl és miféle szellemekrõl zagyválsz, mi? A márvány fekete szemek kifordultak, a pupillák szinte teljesen eltûntek. Mély, kísérteties hang tört fel a nõ testébõl. – A tér tudja, ki vagy, Ibram! – Honnan tudod a nevemet? – suttogta döbbenten Gaunt. Nem kapott választ. A fiatal nõ kapálózni kezdett, ajkát állatias sikolyok hagyták el, teste rángatózott. – Rendben, vihetik! – csattant fel a komisszár. Az egyik gyalogos szédelegve térdre rogyott, orrából vércseppek hullottak a padlóra. A lány semmit sem tett, csak ránézett. A többi gyalogos fogcsikorgatva védõmantrákat mormolt, a földhözragadtabbak a fegyverük után kaptak. Gaunt öt percig csak bámult maga elé a jéghidegre hûlt teremben, majd zavartan Tanhause felé fordult. – Ne is törõdjön vele, uram! – szólalt meg a veterán. – Néhány év a fronton, és megszokja majd, hogy eleresz21
sze a füle mellett az efféléket. A legyõzöttek gyakran megzavarodnak, és ilyenkor csak úgy ömlik az efféle szar a szájukból. Ha elfogad egy javaslatot, uram, felejtse el! Ez az egyetlen módja, hogy nyugodt álmai legyenek. Higgye el, néhány év és néhány hadjárat múlva már fel sem veszi majd az effélét! – Valahogy mégis aggaszt, amit hallottam! – Verje ki a fejébõl, uram! Összefüggéstelen beszéd volt. – Igaza van, Tanhause. Elfelejtem. Ibram Gaunt azonban soha, de soha nem volt képes feledni az ismeretlen lány szavait.
22
MÁSODIK RÉSZ
FORTIS BINARY EGY Az éjszakai égbolt fakó volt és sötét, akár az egyenruha, amit nap mint nap magukra öltöttek. A hajnal olyan hirtelen vágott végig a sötét horizonton, mint egy halálos lángpenge, nyomában izzó vörössé vált a felhõs égbolt. Hamarosan a felhõk fölé emelkedett a helyi nap, és bevilágított a lövészárkok sötét gyomrába. A csillag nagy, nehéz és vörös volt, s az elõtte terpeszkedõ sötét felhõktõl éppen úgy nézett ki, akár egy szottyadt, sült gyümölcs. Colm Corbec felébredt. Ásított, kinyújtóztatta fáradt, elgémberedett tagjait, majd elõkászálódott nyomorúságos hálóhelyérõl. Bakancsos lába mélyen belesüppedt a lövészárok deszkái közötti hézagban megült szürke, nyúlós sárba. Nagydarab, vaskos, erõs, enyhén hízásnak indult férfi volt, jóval túl a negyvenen. A „Tanithi Elsõ és Egyetlen” nevet viselõ egység – vagy ahogy még többen ismerték: Gaunt Szellemei – ezredese sápadt, sötét hajú volt, csakúgy, mint az emberei. Izmos, szõrös alkarját spirál alakban tekergõzõ kék tetoválások borították, állán többnapos borosta burjánzott. A Tanith terepszínû egyenruháját vi23
selte, az alakulat jellegzetes álcaköpenyét fekete szíjak rögzítették. A lövészárok többi lakója is ébredezni kezdett. Ásítások, nyögések, köhintések és fojtott szitkok hallatszottak a homokzsákok és pengedrótok között. Az éjszaka keserû álmai valósággá váltak. Tényleg a fronton voltak. Gyufaszálak sercentek, fegyveracél csörrent, biztosítópeckek kattantak. Elõkerültek a kincstári fejadagok is. Corbec arrébb lépkedett a lövészárok ragacsos sarában, hogy lássa, rendben visszaérkeztek-e az õrjáratból. Elégedetten bólintott, amikor látta, hogy emberei sértetlenek. Fáradtak, álmosak, kis híján elvágódtak menet közben, de kétségkívül visszaértek. Ahogy a helyi nap magasabbra emelkedett az égen, tizenegy kilométernyire tõlük tisztán kivehetõvé váltak a meg-megvillanó kommunikációs összekötõ oszlopok. Rajtuk is túl csak az volt, amit a tüzérségi tûz meghagyott a gigászi hangárokból, bunkerekbõl és az Adeptus Mechanicus technopapjainak elhagyott gyáraiból. A köpenyekrõl és egyenruhákról recsegve hullottak a rájuk száradt sár- és mocsokpikkelyek, amikor a katonák megmozdultak bennük. A következõ váltásba tartozó gyalogosok meg-megveregették visszatérõ társaik vállát, tréfálkozva cigarettával kínálták õket, de azok olyan fáradtak voltak, hogy csak egy-egy bólintással vették át a füstölnivalót. Akárha valódi szellemek lennének, akik virradatkor viszszatérnek a sírjukba. Az egyik mellvéd mögött Õrült Larkin, az elsõ szakasz szikár mesterlövésze koncentrált koffeinbõl és szabvány fejadagból kotyvasztott nyomorúságos reggelit. A mesterséges étel szúrós szaga meghozta Corbec étvágyát. – Kínáljon már meg abból a szutyokból, Lark! Larkin felemelte beesett arcát, és egy fémcsészét nyújtott az ezredesnek. Vértelen arcán mintha világított volna 24
a bíborkék spiráltetoválás, szemében bizonytalanság és félelem villant, amikor a tisztre nézett. – Ma reggel lesz a dolog, ugye? A csontjaimban érzem. Corbec a jólesõen meleg csésze köré fonta ujjait. – Meglehet – válaszolta elmerengve. – Ki tudja? A narancssárga égen két birodalmi gép körözött a vonalak fölött; amikor mindent rendben találtak, elhúztak észak felé. A horizonton látszott, hogy láng és füst csap ki az Adeptus Mechanicus régi gyáraiból. A robbanások hangja csak egy másodperccel késõbb jutott el hozzájuk. Corbec unottan figyelte, ahogy a vadászbombázók viszszafordulnak; ivott egy kortyot a förtelmes pótkávéból. – Jó anyag! Maga kész szakács, Larkin! – biccentett a mesterlövésznek. Egy kilométerrel arrébb, a lövészárok néhány ideges irányváltoztatásán túl Fulke gyalogos nem bírta tovább. Rawne õrnagy, az ezred második legmagasabb rangú tisztje arra ébredt, hogy füle mellett lézerfegyver tüzel, s a becsapódások sárgejzíreket fakasztanak a talajból. Amint felpattant fektébõl, segédtisztjét, Feygort pillantotta meg, amint megpróbálja visszanyerni egyensúlyát a ragacsos mocsokban. Fulke nem törõdött társai átkozódásával és ordítozásával, csak a férgeket látta, a mindenütt jelen lévõ férgeket. A rohadt kis dögök gyíkállkapcsukkal elrágták fegyvere tusát, nyúllábaik minden mozdulatára mocsokkal fröcskölték be, bõrükrõl élõsdieket ráztak rá… Fulkénak elege lett. Sorozatlövésre állította lézerfegyverét, és vadul tüzelni kezdett, miközben fejhangon sikoltozva átkozta a kis férgek egész fajtáját. Feygor ért oda elõször. Megpróbálta kicsavarni a fegyvert az eszement gyalogos kezébõl, de Fulke ököllel tá25
madt rá. A tiszt betört orral hanyatlott le, estében sarat fröcskölve szerteszét. Rawne átlépett Feygor felett, és egyetlen horogütéssel eltörte Fulke állkapcsát. A gyalogos eszméletlenül tántorodott hátra. Az õrnagy megvetõen kiköpött. – Tegye hasznossá magát, és tartsa meg a tüzérek eligazítását, Feygor! – jegyezte meg hidegen Rawne, és visszasétált a helyére. Bragg gyalogos visszaért a bunkerébe, széles háta beárnyékolta a betonalkotmányt. Õ volt a legnagyobb termetû Gaunt Szellemei között, értelmi képességei azonban fordított arányban álltak testének méretével. Társai csak Namégeccer Braggnek nevezték, mivel senki sem emlékezett rá, hogy valaha is eltalált volna egy célpontot elsõre. Érkeztében feldöntötte Caffran gyalogost. A jóval kisebb termetû katonát játszva a földbe passzírozhatta volna, ha nem figyel eléggé. Talpra rántotta, és valami bocsánatkérés-félét morgott. – Nem gond, haver! – veregette meg a vállát Caffran. – Ennél mocskosabb már úgyse lehetek. Most menj, aludj egyet! Látom, rád fér... Bragg továbbtalpalt, de két lépés után elfelejtette, hová is indult tulajdonképpen. Csak az járt a fejében, hogy most elnézést kellene kérnie valamiért. A fáradtságtól még feledékenyebb lett, mint általában. Caffran megérkezett a harmadik lövészárok parancsnoki bunkeréhez. Félrehajtotta a gáztól védõ, mikroporózus anyagú függöny szárnyait, és kettõt kopogott a golyóálló mûanyagból készült pajzson, amely az ajtót védte, majd belépett.
26
