Roszik András: A halandók utolsó reménye Prológus A férfi kilépett az emeletes ház ajtaján. Sötétzöld, derékig érő vászonkabátot viselt, sötétbarna hajába belekapott a szél. Hátrasimította. Fejével visszafordult az épület felé, szemei felvándoroltak az épület ablakain, megállapodva a 17. emelet magasságán. Az ablak tárva-nyitva volt, és a szél játszadozott a zöld függönnyel, föl-le dobálva azt. A férfi sóhajtott, majd hátat fordított az összes ablaknak. Órájára pillantott, s szép lassan elindult a belváros felé. Noha az utcát tapodták cipőtalpak, és autók haladtak végig rajta végeláthatatlan sorokban, a férfi mégis egyedül volt. Egyedül gondolataival. Arcán aggodalom jelei látszottak, járása, testtartása mégis határozottságot sugallt. A barna bőr aktatáska ritmusosan himbálózott a férfi mellett. Sokan akarták volna tudni, mit is rejteget magában, vagy inkább nem szerették volna tudni. A férfi egyik fajtával sem találkozott volna szívesen, kivéve egyel, akihez most is igyekszik. A férfi felpillantott és az utca túloldalán meglátta útjának célját, azaz, egy hatalmas, üvegablakos felhőkarcolót, melyen a felkelő nap fénye játszott. Az épület homlokzatának tetején egy hatalmas tábla lógott, bőszen hirdetve a „Gold Mine Company” feliratot.
1 Átmehetett volna a zebrán, de nem tette. Inkább továbbment, s egy kb. 200 méterre lévő Café, üvegajtaját választotta. A bárban már csak néhányan üldögéltek, hiszen az ügyvédek vagy a kosztümös újságírónők már elfogyasztották reggeli kávéjukat, cappucinójukat. Az asztalok erdején át, vezetett egy ösvény a pult felé, ahol egy csinos, fiatal hölgy szolgálta ki itallal a vendégeket. Mosolyától minden gondja elszállt a férfinek, s kedve támadt inni egy forró csokit. Szép lassan oda is sétált, megnézve mindenkit. Az emberek egy pillantásnál többet nem pazaroltak rá drága idejükből, csak beszélgettek, vagy éppen poharuk felé meredtek. A barna bőr aktatáska egy bárszéken foglalta el kényelmesen a helyét, arcával könnyedén a bejárat felé fordulva. A férfi egy mellette álló bárszékre huppant le. - Szia. Kérnék egy forró csokit. – kérte udvariasan a pultos lányt. - Hello. Máris hozom. – felelte a lány gyönyörű, fehér fogai fényét a férfinek ajándékozva. A lány, szavait megcáfolva, legyökerezett lábakkal, gyönyörű mosollyal az arcán, a helyén maradt, s elveszett a férfi szemeinek tengerében. A férfit is valósággal megbabonázták azok a szemek. A tisztaság, mely a lelke mélyén
gyökerezett; a jóság, mely a törzsét, s a csillogás, mely a koronáját alkotta a tökéletesség fájának. A pult mögötti ajtóból jelentőségteljes köhintés hallatszott. Egy idősödő férfi állt ott, karba tett kézzel, talán a tulaj. A lány azonnal odakapta a fejét, arca elvörösödött, s visszanézett a férfire. - Hja, igen, a forró csoki, őőő, máris, igen. – s fülig vörös arccal, kapkodva nyúlt egy csészéért, s a pulton tekintélyt parancsolóan terpeszkedő gépezethez lépett, megnyomott rajta egy gombot; az kattant egyet, s várakozóan zúgott. – Vízzel vagy tejjel kéri? – kérdezte a lány - Tejjel kérném. – felelt ismét udvariasan, mosollyal a szája sarkában a vendég. A lány, haját hátravetve, lehajolt a gép szájához, óvatosan ráhelyezte a csészét, a direkt ebből a célból kialakított részre, aztán megnyomta a „Tej” feliratú gombot. A masina elégedetten s halkan zúgott, közben a lány a polcról levett egy bödönt, és előkeresett egy kiskanalat. Kék szemei csillogva felejtkeztek vissza a férfi mosolyára. A gép befejezte a zúgást, és könnyeden kiengedte magát, kellemes kakaóillat terjengett. – Fahéjat? – kérdezte a lány somolyogva. - Szeretném megkóstolni úgy, ahogy maga szokta ízesíteni. – felelte bókolva a vászonkabátos. A lány kacéran elmosolyodott és kimért egy kiskanálnyi port, ügyesen meghintette vele az ital tetejét, s gyorsan visszatette a szekrénybe a bödönt, lopva az ajtó felé nézett, ahol az a férfi állt. Senki nem volt ott. A lány visszament, és kíváncsian várta az eredményt. A férfi gondosan megkeverte, a kiskanalat lenyalta, s a csészealjra tette; szépen lassan a magasba emelte a csészét és hangtalanul belekortyolt. A lány nagyra nyílt szemekkel figyelte a férfit, szemében ugyanaz a csillogás. Az, egy ideig szopogatta a szájában, majd lenyelte. Fölnézett a lányra, pontosabban a szemébe, és mosolyogva szólt: - Tökéletes. – szavai hatására a lány arcán gyermeki mosoly jelent meg, majd mikor a tesztelő megint elégedetten tette le a csészét, vékony hangon felkacagott, szemei, mint a gyémánt, úgy csillogtak. A kávézóba betért egy vendég, s leült egy üres asztalhoz. A lány civódva pillantott a vendégre és vissza a férfire. Egy kedves mosolyt látott, mondva, menjen nyugodtan, itt megvárom. A lány mosolyogva ment ki a vendéghez. Kék farmernadrágot, és rövidujjas piros pólót viselt, hangsúlyt adva domborulatainak. Sima, szőke haja ide-oda ugrált a vállán. Mire visszaért a pulthoz, a férfi már elfogyasztotta a forró csokiját, s épp a tollát tette el. Az órájára pillantott, és megjegyezte: - Sajnos, most indulnom kell. – a lány lágyan oldalra döntötte a fejét, és az enyhe szomorúsággal nézett farkasszemet. – Remélem, még találkozunk. – azzal leszállt a bárszékről, s felvette vászonkabátját. – A forró csoki tényleg remek volt. – a szemeik egymásra találtak, a lány szemében az őszinte szomorúság kezdett terjedni. A férfi elmosolyodott, majd a lányra kacsintott és a csészére nézett, ami mellett egy összehajtott papírdarab volt. A lány ránézett, majd fel, s elmosolyodott. A barna bőr aktatáska a levegőbe libbent és az ajtó felé vette útját. A férfi az ajtóból visszanézett: a lányt látta, aki mosollyal az arcán, épp óvatosan a papírt bontogatta ki; aztán az ajtó felé fordult és kilépett rajta, még hallotta, ahogy a lány gyermekien felnevet...
2 - Anderson, Sam. Mr. Willis-szel van találkozóm. – mondta Sam a recepciós pult mögött álló hölgynek, bal kezében ott volt a barna bőr aktatáska. A cég épületének lobbyja ízlést, s gazdagságot sugallt. A hatalmas csarnok közepén egy márvány szökőkút állt, 10 méter magasba lövellve a kristálytiszta vizet. A recepcióval szemben, rekamiék, fotelek és üvegasztalok voltak elhelyezve. Balra a liftajtók álltak szoros sorfalat, mellettük egy széles lépcső kapaszkodott fel az emeletre; közepén vastag, barna színű szőnyeg futott. Rengeteg cserepes növény függött a falon, vagy éppen állt a padlón. Ezen kívül, mindenhol szőnyeg volt leterítve, még a lakkcipők kopogását sem lehetett hallani. Pedig voltak öltönyös urak és hölgyek szép számmal. A cég dolgozóit, üzletkötőit így is meg lehetett ismerni, hiszen mind egyöntetűen sötétbarna nyakkendőt, s kitűzőt viseltek. Kivéve a cég biztonsági emberei. Az ő ruházatuk egységesen fehér ingből és sötétkék nyakkendőből állt, oldalukon egy rádióval, egy pisztollyal, s feltehetőleg egy gázspray-vel. Volt fiatalabb is, idősebb is, átlagéletkoruk nagyjából harmincra volt tehető. Sam, ugyan nem öltönyt viselt, mégsem keltett feltűnést. Sötétzöld vászonkabát, barna vászonnadrág, sötétbarna bőrcipő, hosszú barna haj, egyenes tartás; európai férfinek tetszett, noha amerikai volt. Annyi évesnek tűnt, mint amennyi volt: harminc. Barna szemeivel, feltűnésmentesen, az itt tartózkodó embereket figyelte, bal kezében a barna bőr aktatáskát szorongatva. Türelmesen megvárta, míg a recepciós hölgy elintéz néhány telefont. Miután letette, a nő így szólt: - Fogadja Önt. – mondta mosolyogva – Ez az úriember felkíséri hozzá. – célzott a férfire, aki épp most jött ki a mögötte lévő ajtón. - Köszönöm. – bólintott udvariasan Sam. A férfi, aki vele ment, fekete vászonnadrágot, vörös mellényt viselt, azon a cég kitűzőjével, ami egy arany „G” betű volt. Miközben a férfi elhaladt Sam előtt, a kitűzőn megcsillant az üvegtetőn át beszűrődő napfény. Felnézett. - Mennyi minden lehet még itt a dunnába varrva? – gondolta magában, majd az alkalmazott után indult. A lépcsőtől számolva a második lifthez mentek. A liftben kellemes tölgyillat terjengett. Sam a lift bőrrel bevont, szivacsos oldalához támaszkodott, aktatáskáját kényelmesen maga előtt tartva. A komornyik megnyomta a sok gomb közül a 43-as számút. A lift szép lassan elindult, aztán begyorsult, s mikor az ajtó feletti digitális számlapka a 43as számot hirdette, megállt. A lift ajtó megfontoltan kinyílt, kattant, s nyitva maradt, míg a komornyik az ujját a „Stop” gombon tartotta. - Kérem, menjen balra a folyosón, majd jobbra a 4. ajtó. Az ajtón van egy „Manager” feliratú tábla. – fordult Sam felé. - Köszönöm. – mondta, s kilépett a folyosóra. A 43. emeleti folyosó már más képet mutatott. Itt már a világosabb szín, tapéta dívott. Jobbra és balra is rengeteg ajtó állt, mind sötétbarna színű tölgyfaajtó volt.
Sam elindult balra, s megállt azelőtt ajtó előtt, amit a komornyik mondott. A tábla aranyból volt, a betűk nagy gondossággal voltak belevésve. Megigazította a haját, ellenőrizte a fegyverövébe dugott Browing-ját, s ráhajtotta a mellényét. Kopogott. Egy fél perc múlva, egy öltönyös férfi nyitott ajtót: - Á, Mr. Anderson, örvendek! – azzal kezet nyújtott. - Úgyszintén, Mr. Willis. – mondta udvariasan Sam, s viszonozta a kézfogást. - Kérem, jöjjön be. – invitálta be Samet mosolyogva az üzletkötő. Sam belépett néhány lépést, s körbenézett. Az iroda kétségkívül a gazdája ízlésének megfelelően volt berendezve, de a bútorokat illetően itt is a tölgy dominált. A hatalmas üvegablak előtt egy tölgyasztal terpeszkedett mondhatni üresen, mögötte szivaccsal bélelt fekete karosszék, előtte két szék állt. Az ajtónak bal oldalt egy üveges szekrény magasodott, mindenféle éremmel, díjjal, feltehetőleg Mr. Willis érdemeit hirdetve. Az íróasztal mellett egy kis bárszekrény roskadozott mindenféle ital súlyától. Felette két kép függött a világosbarna, tapétázott falon; az egyik egy tájat ábrázolt, a másik, pedig egy, feltehetőleg, 18. századi politikust. - Parancsol valamit inni, Mr. Anderson? – kérdezte meg Mr. Willis, a protokollt követve. - Nem, köszönöm. - tette ugyanezt Sam. - Kérem, foglaljon helyet. – azzal Mr. Willis odament a bárszekrényhez, egy üveg Scotch Whiskey-t és egy poharat vett elő. Sam helyet foglalt az egyik széken, aktatáskáját maga mellé helyezte, s várt. Mr. Willis felhajtott egy pohárral, odasétált a bőr karosszékhez, leült. - Szóval, Mr. Anderson, ha jól tudom, hozott nekem valamit. – fürkészte Sam arcát az elnök. Sam rezzenéstelen arccal a táskájáért nyúlt, az asztalra helyezte, a számzárat a megfelelő pozícióba állította, s felkattintotta a csatokat. Nem nyitotta ki, hanem ilyen állapotban Mr. Willis felé fordította. Az lassan felnyitotta a táskát, s néhány percig nézegette a tartalmát. Aztán lecsukta, kissé félretolta, majd így szólt: - Ezek ugye csak a részletezett információk? – kérdezte kezét az asztal tetején összekulcsolva. - Így van, a tervek délutánra lesznek meg. – felelte Sam, arcán egy ránc sem jelent meg. - Mint látja, én teljesítettem a megállapodás Rám eső részét. – folytatta Sam, miután az üzletfele nem válaszolt. - Valóban. Egy percet kérek. – mondta Mr. Willis meglepődöttséggel az arcán. Valószínűleg teljesen el is felejtette – vagy csak el akarta – az előleget, mit Sam a tervekért kap. Felállt, majd odasétált a bárszekrény melletti portréhoz, félrehúzta, s ezzel a mögötte lévő kis széf felfedhette kilétét. Tekert néhányat – pontosan 4-et – a széf zárjának tekerőjén, s a fogantyút elfordítva, kinyitotta a széf nagyjából 10 cm vastag ajtaját. Ezzel még korántsem volt vége a bemutatónak. A vastag acélajtó mögött volt egy másik is. Azon csak egy digitális számzár volt. Mr. Willis pötyögött rajta egy ideig - feltehetőleg nem csak egy kódot kellett beírnia – majd az ajtó hangos kattanással kinyílt, láthatóvá téve a széf
tartalmát. A széf vízszintesen két részre volt osztva: alul mindenféle irat, mappa; fölül, pedig egy aktatáska. Ez fekete és nagyjából olyan méretű volt, mint a terveket birtokló. Mr. Willis kivette, s az asztalra tette. Felkattintotta, s Sam elé fordította. Ő megnézte tartalmát: ezer, ötszáz és kétszáz dollárosok voltak kötegekbe kötve. Sam kivett tízezer dollárnak megfelelő számú köteget, aztán visszacsukta a táskát. Mr. Willis visszatette a széfbe, s visszasétált az asztalhoz. Sam épp a pénzt helyezte el a barna bőr aktatáskájában, mikor látta Mr. Willis-t az asztal másik oldalán, felnézett. - Egyelőre csak a vázlatokat és az Ön beszámolóját kérem, a terveket a lehető legrészletesebben szeretném. – mondta Mr. Willis. - Ahogy megegyeztünk. – válaszolt Sam. Kicsit szenilis volt az öreg, gondolta s kivett a táskájából két átlagos mappát, amit át is adott. Mr. Willis elővett egy kulcsocskát, belehelyezte az asztal egyik fiókjának zárjába, kinyitotta, s bele tette a dokumentumokat. Mikor Sam lecsukta a táskáját, Mr. Willis mosolyogva megjegyezte: - Öröm Önnel üzletelni. - Tudja, uram, a barátságom eladó. – mondta mosolyogva Sam, azzal távozni készült. Az elnök egy mosollyal tett pontot a beszélgetés végére, s kikísérte Sam-et az ajtón. - A Viszontlátásra! – nyújtott kezet az üzletkötő. - Viszontlátásra, Mr. Willis! – köszönt el Sam, enyhe mosollyal arcán. Azzal az ajtó becsukódott. Sam az órájára nézett, mikor kilépett a felhőkarcoló ajtaján: a találkozó nem tartott tovább 15 percnél. Haját megkapta a hirtelen feltámadó szél, a nap még mindig a horizonton üldögélt, de lassan már kezdte összeszedni magát és feltápászkodott. Sam körbepillantott, majd elindult hazafelé. Az utca túloldalán álló furgonban fényképező kattant gyors egymásutánban, kiváló képeket készítve a férfiról, a barna bőr aktatáskával.
3 Az orosz nagykövetségen megcsörrent a telefon. Az asztalnál álló, bozontos, fehér szakállú férfi a csörrenésre leült a fekete, bőr karosszékbe és felvette a telefont. Dörmögő hangja betöltötte a szobát, ahogy beleszólt a telefonba, markos kezében alig fért el az apró fehér telefonkagyló: - Da, itt Boris. Hogy áll a helyzet? – tudta, az általa irányított akció miatt hívják. - Igaza volt Főnök, megtalálták az emberünket, New York-ban. Nála voltak a tervek is... – szólt a telefonba egy férfi, enyhe európai akcentussal beszélve az oroszt, mikor félbeszakították. - Mikor történt ez? – dőlt előre az izgatottságtól a hatalmas ember bőr karosszékében, hangja erejétől megremegett a levegő a szobában. - Nem egészen 10 perce történt, egy hatalmas felhőkarcolóból jött ki, mikor lencsevégre kaptuk. Egy bizonyos Gold Mine Company. - Tudjanak meg mindent erről a cégről, tudják meg hol lakik az a patkány, azt akarom, ma estére hullazsákban legyen! – az asztal megroggyant,
mikor a hatalmas kéz rácsapott. – Jól figyeljen ide, ha az a rágcsálóivadék, eladja azokat a terveket... – hagyta befejezetlenül a mondatot – Remélem, tisztában van a helyzet fontosságával. Sürgősen el kell kapnunk. Értette?! – valóságos percek teltek el, míg az óriás lassan kiengedte magából a levegőt. - Igen, Uram. Megteszünk mindent. Van erre egy specialistánk. - Ennek igazán örülök. – hangjában düh és gúny keveredett. – Értesítsenek. – azzal letette a telefont. Gigászi keze a telefonon maradt, míg légzése újra normális köröket nem futott. Egy perc gondolkodás után felvette a kagylót, és elintézett még néhány telefonhívást – természetesen az üggyel kapcsolatban.
4 2 és fél óra múlva, pontban 10. 26-kor, az Athén – New York gyorsjárat kerekei érkeztek le csikorogva a Manhattan-i repülőtér hőségtől izzó aszfaltjára. A repülő megállt, szépen lassan sorjáztak le róla az emberek. Kevés turista volt. Ritka az a turista, aki már ilyen korán érkezik. Ilyenkor inkább a hazatérő üzletemberek vannak többségben. Egy hosszú, fekete hajú férfi magabiztosan lépkedett ki a B terminál hatalmas épületéből. Megállt előtte, s várt. Jelenleg nagy káosz volt a forgalomban. A felhők szépen lassan sorfalat álltak a nap előtt, a szél is hozott magával egy egész seregnyit a távolból. A férfi felvette, eddig vállán tartott zakóját, s begombolta. Kinézetre akár üzletember is lehetett volna: fekete, szabott öltöny, fekete bőrcipő, nem túl kirívó nyakkendő, aktatáska. A tekintete azonban mást mutatott. Nadrágzsebéből előszedett egy papirost, mely egy cím kilétét őrizte. Egy másodpercnyi mérlegelés után taxi után kémlelt. Meg is látott egy szabadot. 15. 08. Nézett Sam az óra pirosan világító digitális lapkájára. Közel öt órája feküdt az ágyán, a terveket nézte át, hogy a 4 órai találkozónál minden rendben legyen. A távirányítóért nyúlt, kikapcsolta a TV-t, letette a tálat, melyből előzőleg a spagettit ette, s teljes gőzerővel belevetette magát a munkába. Újból előröl kezdte: szépen sorba rendezte a dokumentumokat, most már csak gyorsan átfutva a bennük lévőket. Pedig át kellett volna olvasnia jobban is. Ő is csak 2 napja ismerkedik az anyaggal, noha régről még rémlett valami, de túl kell adnia rajta. Megérzései azt súgták, már most is követik, de nem tudta biztosra. Ha az oroszok megtudják, hogy tovább akarja adni őket, bizonyosan megölik. Ezért nem is válogatott a lehetőségek között, a legelsőnek eladja. Egy kicsit furcsának találta, hogy ilyen gyorsan rákaptak – ráadásul egy tanácsadó cég -, de gondolkodni most alig van idő. Letörölte arcáról az izzadságot, pár másodpercig kikémlelt az ablakon, aztán laptopja képernyőjére meredt. Fél óra múlva abbahagyta, s elment zuhanyozni. A zuhany alatt azon gondolkozott, vajon a nyomára akadhattak-e. Pedig nem hagyott morzsákat. Vagy mégis? Gyorsan lepörgette magában az eseményeket. Minden egyes
részletre pontosan emlékezett, gyorsan villantak fel és tűntek el fejében a képek. Megfordult a zuhany alatt. Arcába csapott a forró víz. A film forgott tovább. Az akciót egyedül szervezte meg, egyedül is vitte végbe, s mint mindig, most is mindent tökéletesen megtervezett. Ám ekkor, mint hirtelen villámcsapás, eszébe jutott valami. Kinézett a kabinból, a ruháira, melyet az akció során viselt. Feltúrta, és megkereste a maszkját, ép volt. Kezébe akadt a kesztyűje. A mutató és a középső ujja ki volt szakadva. Csaknem összeroggyant a hirtelen betörő képektől, ahogy visszaemlékezett: Mikor lenyúlta a mappát, pont arra járt az egyetlen biztonsági őr, s ki kellett ugrania az ablakon, a negyedik emeletről. Szerencséje volt, és meg tudott kapaszkodni, úgy, hogy megőrizze mozdulatlanságát. Ekkor horzsolódott le a védőborítás a kesztyűről, ami védett az ellen, hogy az ujjlenyomatok a kesztyűn kívül essenek. Akkor ennek a védelemnek vége volt, s úgy ment ki az épületből, hogy mindenhol otthagyta az ujjlenyomatát. - Remélem még nem találtak rám. – táplált hiú ábrándokat magában.
5 Ma talán eljön a pillanat. Pontosan 10 hónapja, hogy utoljára meghúzta a ravaszt. Noha profi volt, az utóbbi időben egy munka mindig egy lövésből állt. Talán most is. A férfi kilépett a rozsdás tetőajtón, tájékozódott, s megindult a párkány felé. Felmérte a terepet – a szembeni panelházakat figyelte, azok közül is az egyiket. Nagyjából bemérte az emeletet, majd letette táskáját a ház kavicsos tetejére, felpattintotta. A táskában egy Dragunov puska, mesterlövészetre alkalmas típusának alkatrészei voltak precíz módon elhelyezve, minden összetevő külön-külön egy kipárnázott ágyacskában pihent, várva, hogy újra egésszé alakuljanak. Ugyan a gazdája rendszeresen tisztogatta őket, de 10 hónap sok idő. Most talán elérkezett a pillanat. A férfi hátrafogta fekete hosszú haját, majd kivette a táskából az egyik összetevőt. Lenézett, gyorsan és pontosan felszámolt az emeletek sorain, egészen a tizenhetedikig. Belenézett a távcsőbe, és kiszámolta balról a 11. ablakot. Az ablak tárva-nyitva volt, a szél ide-oda dobálta a zöld függönyt. Órájára nézett, visszahajolt a táskához, és elkezdte kivenni a hozzávalókat, a mai leggyilkosabb recepthez. Fél perccel később a fegyver támasztékai már a tető kőpárkányán pihentek. Aztán a fegyver és gazdája, mivel nem tehettek mást, vártak, hogy felbukkanjon a célpont. Igen, elérkezett a pillanat.
6 Minél gyorsabban el kell adni azokat a terveket – csak ez járt a fejében. A Broncót, amivel a találkozó után kimegy a reptérre, már reggel kibérelte. Egy 5 perc sétára van innen a kölcsönző. A reptér közel 15 perc autóval, aztán felszáll a gépre és estére már, ha minden jól megy, Bolognában van. Bologna volt a terv, mert ott könnyen el lehet vegyülni; nyelveket, az angolon
és egy kevés németen kívül, ugyan nem tud, de az olasz könnyű nyelv, gyorsan megtanulja, ráadásul egy barátját is fel tudja keresni. Ezek a gondolatok sorjáztak a fejében, miközben feltette a cappucinónak való tejet. Aztán eszébe jutott a lány a kávézóból, s az üzenet, mit neki hagyott. Azok a formás idomok, az a mennyei mosoly. Noha, felkavarta az érzéseit, de különösebben nem kötődött hozzá, így nem tartott sokáig lemondani róla. Vagy lehet el tudná vinni magával? Nem biztos. De mi van, ha mégis? A tejet betette a mikroba melegedni. A folyosói szekrényből előhalászott néhány ruhát, közben elgondolkozott. Gondolataiba merülve, szép lassan ment be a hálóba. Ahogy a szél dobálta a függönyt, kizökkentette a gondolkodásból, s önkéntelenül is az ablak felé nézett. Egy pillanatra láthatta a szemközti épület tetejét, azon is a tetőajtót... Ami nyitva volt. Golyóként villant bele a felismerés, valaki kinyitotta azt az ajtót. Azután már csak a vászon tépődését lehetett hallani, a húsba vágó golyó hőjét és a vele járó elviselhetetlen kínt érezni. A lökés, mely Sam bal vállát érte, nekilökte a falnak. Sam a lendületet kihasználva kivetődött a szobából a folyosóra, néhány métert kúszott, majd nekidőlt a szekrénynek. Nagyokat lihegett, arca minden apróbb mozdulatnál grimasszá torzult. Összeszedte magát, s gyorsan megvizsgálta a sebet. A golyó a felkarcsont mellett jött be, s csak néhány centire maradt bent. Néhány lélegzetvétel után, erőt vett magán, felállt, feltépte a szekrényajtót és egy törlőruhát vett ki. Egy gyors nyomókötést tett a sebre, az enyhe vérzés szinte azonnal elállt. A hálószobaajtó mellé lépett a falnak nekidőlve lecsúszott és leült – tudta, a mesterlövész még ott van -, s gyorsan kikapta a ruháit. Abban a pillanatban egy golyó sértette fel a folyosó falát. Samnek, a tervek eladásáról le kellett mondania, tekintve az előbbi éberség-tesztet. Felállt, a szekrényhez lépett, s felvette fegyverövét, benne a fegyverrel. Ellenőrizte, mennyi töltény van még a tárban. Tele volt. Ekkor csöngettek. Sam, jól ismerve az ilyen betörések mikéntjét, fogott egy inget, és rádobta az ajtó kukucskálójára, aztán pisztolyát automatára állítva, az ajtó felé célzott. Helyesen gondolkodott: Amint az ing az ajtóra esett, az iszonyatos erővel bevágódott. Aztán már csak a fegyver ropogását lehetett hallani. A támadó, egy rövid hajú férfi, hasában és mellkasában 15 golyó talált menedéket 5 másodperc alatt. A földön üres tár ért földet koppanva. Egy kéz már nyúlt is a következőért. Sam összeszorított fogakkal nézte a célpontot, lelke mélyén reménykedett. A célpont a kinti folyosó falának esett, pókhálószerűen megrepesztve azt. Két mélyről jövő hörgő lélegzetvétel után, felnézett. Szemei vérben forogtak, aztán felállt. Becsukta szemeit és erősen koncentrálni kezdett. Sam sem tétlenkedett. Fejében gyorsan kidolgozott egy tervet, aztán ahhoz is tartotta magát. A szekrény felső polcáról lesöpörte a törölközőket, kivett két alkarvédőt, melyet a kardművészek használnak, ezeket fel is csatolta. Ezen kívül volt még ott egy kard. Egy szamuráj kard. Sam nem tisztelte a hagyományokat, de a babonákban sem hitt, így kitanulta ezt a harcművészetet. Most kiderül, mennyire sikerült elsajátítania. Az ajtó felől mélyről jövő hörgést hallott. Ez a hörgés ürességet sugárzott. Sam odanézett. Az ellenfél is ránézett, szemei már tiszták voltak. Elvicsorodott, fogai épen néztek rá vissza, de nem voltak
szemfogai. Sam nem tévedett, egy ghoul – azonban valami nem tetszett Samnek a vicsorítással kapcsolatban. Most áll másodjára szemtől-szemben egy ghoullal. Akkor sem tűnt lehetetlennek. Most sem tűnik annak. A ghoul – elbizakodottsággal telvén - lassan megindult, végig Samet nézve. Sam védekező pozícióba helyezkedett. A ghoul elképesztő gyorsasággal vetette rá magát. Sam súlypontját első lábára helyezte és kardjával felfelé szúrt. A kardja átszaladt a levegőben vízszintesen „repülő” ghoul testén. A seb fájdalmas volt, de az ellenfélnek csak egy karcolás volt. A testben elraktározott, misztikus hatalmú vámpírvér megvédte gazdáját, ha biztos és irányító kezekben volt; de semmi sem tart örökké. A precíz szúrás után Sam kihúzta kardját. A válla belesajdult az erőkifejtésbe. Lerázta magáról a kínt és pisztolyt rántott elő. Amaz reptében nekiesett az ajtófélfának, ami a konyha bejáratáé volt. Villámgyorsan felpattant, de mikor a pisztoly csövének szemébe nézett, bevetődött a konyhába. Sam a tokjába csúsztatta a kardot, megragadta kabátját és kirohant a lakásból. A bejáratnál visszafordult, és megeresztett egy rövid sorozatot a konyha ajtaja felé, pont időben. Az ellenfél visszahőkölt. Az A terv kudarcot vallott, jöhet a B. Percekkel később, a tervek már egy fazékban égtek, a laptop és még egy-két, bizonyítéknak hitt, tárgy is helyett kapott egy táskában, amit kidobott a konyhaablakból a tűzlépcsőre, hogy valaki majd érte jöjjön. Az ágyon robbanóanyagok feküdtek halomban, nagyrészt C4. A ghoul becsukta az ablakot, s hozzálátott az akció lezáró feladatához. 10 perccel később rendkívüli nyomás vitte ki az ablaküveget a 17. emeleti lakásban. Az üvegszilánkokat egy zöld selyemdarab is követte, egészen az utca betonjáig. A holttest csontig égve feküdt ágyában, mikor rátaláltak...
Epilógus A CNN tudósítása: „Pokolgép robbant New York város, Manhattan városrészében a 47. utca és a 35. utca sarkán található bérház 17. emeletén. A merénylet nagy port kavart Washingtonban, hiszen a robbanás egyedüli áldozata egy régóta üldözött drog-csempész, Raymond Serga, ki már lassan egy éve van a rendőrség által keresett legveszélyesebb bűnözők között. Mivel nincs szükség további nyomozásra, a rutineljárások után, valószínűleg a nyomozást vezető Arnold Lawrence - ahogy azt ő elmondta, vele készített riportunkban - lezárja az ügyet, noha az ATF további vizsgálatokat szeretne elvégezni.”
