37
ALFRED DREYFUS
Naplójegyzetek 1901 Fordította: Várkonyi Benedek
1901. március 8-án Párizsból visszatértünk a Genfi tó partjára, hogy megint Colignyban töltsük a tavaszt és a nyarat. Ez egyrészt szomorúsággal töltött el, mert otthagytam rokonaimat és összes barátomat, ugyanakkor örültem is, hogy kissé megint megtalálhatom nyugalmamat, melyre oly nagy szükségem volt; annál is inkább, mivel nem volt a birtokomban semmilyen döntô, sôt még fontos vizsgálati anyag sem, így a hathatós cselekvés lehetetlennek mutatkozott. Ráadásul a végeérhetetlen vizitek, szakadatlan látogatások, a hosszú beszélgetések, az, hogy egyes barátaim között eltérô véleményeket tapasztalok, kimerített és erôtlenné tett. Míg végül a tél, mely Párizsban igencsak nyirkos volt, többször visszahozta lázrohamaimat. A coligny-i idôzés nyugalmas és pihentetô volt. A tavat szegélyezô hegyeket még hó födte; a csúcsokat borító fehér lepel, mely nyáron derût sugároz, fenségessé tette a tájat. Barátaim erôs ösztönzésére úgy döntöttem, hogy a Fasquelle kiadónál megjelentetem emlékirataimat az 1894 és 1899 közötti idôszakról, Öt év életembôl címmel. Amint visszatértem Colignyba, nekiláttam könyvem levonatának javításához. A levonatokat véletlenül postacsomagban küldtem vissza; a csomagokat pedig vámvizsgálatnak vetik alá. A könyveket ellenôrzô tisztviselôt hatalmába kerítette a kíváncsiság; végig olvasta a Fasquelle-nek szóló küldeményemet, és a következô megható sorokkal fordult hozzám. Tegnap, a könyvküldeményeket vizsgálva elolvastam kálváriájának szívbe markoló és ôszinte leírását. Engedje meg, hogy megkülönböztetett tiszteletemet fejezzem ki, mély rokonszenvemrôl biztosítsam, egyszersmind arról is, hogy megingathatatlanul hiszek az Ön ártatlanságában; ugyanakkor szívbôl kívánom igen gyors rehabilitációját, amely már nem késlekedhetik soká. Az Ön sorait olvasva arra a szilárd elhatározásra jutottam, hogy egész életemben soha nem fogok fájdalmat okozni. Kérem, fogadja legnagyobb hódolatomat, és legmélyebb tiszteletem kifejezését. Könyvem megjelenése némi bosszúsággal járt. Néhány külföldi könyvüzlet ügyetlenkedett, amikor könyvem beharangozásakor nem illô hirdetést tett közzé, miközAlfred Dreyfus: Carnets (1899–1907), Calman-Lévy, Paris, 1989., XI., 88–105. o.
38 ben kifejeztem ama határozott kívánságomat, hogy a hirdetés rövid és méltó legyen; e célt azért tûztem ki, mert alapvetôen morális célnak tartottam. Könyvem 1901. május elsején jelent meg, és igen kedvezô fogadtatásra talált. Fasquelle hirdetése könyvem megjelenésekor teljesen korrekt volt, és tökéletesen megfelelt ama érzéseimnek, amelyeket tudtára adtam. Június elsô napjaiban alkalmam adódott arra, hogy találkozzam lord Roseberryvel, Anglia volt miniszterelnökével egyik közös barátunknál. Lord Roseberrynek értelmes és nyílt tekintete van. Összességében azonban közönyösnek látszik. Azt mondja, amikor lefokoztak – 1894-ben –, úgy érezte, ártatlan vagyok, majd a késôbbi események után ez az érzés bizonyossággá változott benne. Elküldtem neki Öt év életembôl címû könyvemet, majd meglátogatott, hogy megköszönje. Elmesélte, hogy Anglia fôbírója jelen volt a Rennes-i tárgyalás1 vitáján, és egyszer, amikor kocsin a tárgyalóterembe ment, rólam szólva azt mondta kocsisának: „De hisz ez az ember ártatlan!” A kocsis azt felelte: „Akkor hát a tábornokok a bûnösök?” A fôbíró megértette, hogy itt nem az igazságról van szó, hanem arról, ki lesz e harc gyôztese: az ártatlan áldozat vagy a vádló feljebbvalók. Ugyancsak júniusban hosszú eszmecsere zajlott a helyzetrôl köztem és a barátaim között. Esterhazy2 tanúvallomását – melyet az elôzô évben, 1900 februárjában tett a londoni francia konzul elôtt – egyszerre közölte a Le Siècle és a L’Indépendance belge, jelentéktelen különbségekkel. Esterhazy diszkvalifikálása teljes volt, én pedig figyelmesen olvastam és tanulmányoztam mindkét változatot. Az összejátszás leírásán túl – amely csak visszatekintve vált érdekessé – számomra csupán az volt szembeszökô, hogy Esterhazy kijelentette: ô írta a bordereau-t. Ám vallomása nem volt egészen újdonság, hiszen Esterhazy ezt már megtette a Le Matin-nek küldött leveleiben, melyeket a rennes-i per elôtt használtak fel a bírósági eljárásban, és amit ismételten megtett a Rennes-i Haditanács elnökének írott levelekben. Ez a vallomás egyébként egytôl egyig hazug történetekkel keveredett. Egy hónappal korábban, amikor az újságok közzétették Estrehazy tanúvallomását, már kaptam egy levelet Reinachtól,3 amelyben azt mondta, hogy Esterhazy vallomásában – mely hivatalosan történt – „új elem” van. Megkértem, közvetítsen köztem és Mornard4 között, és kérjen tôle jogi konzultációt. Május 16-án levelet kaptam Havet-tól,5 melyben azt írja, hogy Esterhazy vallomásának szerinte rendkívül nagy a jelentôsége. Azt is mondta: „Az összejátszás elméleti és visszamenôleges jelentôségén túl – e jelentôség kizárólag engem döbbentett meg, amikor olvastam – két igen fontos pont van: 1) az a határozott kijelentés, hogy a bordereau írója Esterhazy; 2) annak pontos leírása, ahogy a bordereau a titkosszolgálat kezébe kerül.” Végül pedig elmondta, hogy az azonnali siker reményével vagy reménye nélkül az a feladatom, hogy felülvizsgálatot követeljek, s hogy ez az ô, Picquart6 ezredes és Psichari7 véleménye. Az elsô pontban, melyre Havet mutatott rá, valójában az a kijelentés szerepelt, hogy Esterhazy a bordereau szerzôje, de már mondottam, hogy ekkor milyen volt személyes értékelésem e kijelentésrôl jogi és erkölcsi szempontból. A második pontot illetôen nem lehetett elég Esterhazy kijelentése vagy története arról, ahogyan a bordereau a minisztériumba érkezett; elôzetes vizsgálatra lett volna szükség, igazolandó, hogy pontos-e az, amit elmondott. Az én feladatomról úgy vélekedtem, hogy nem szabad elfutni az esetleges kudarc miatt, hanem olyan eredményt kell elérni, mely célként lebegett szemem elôtt: perem törvényes újratárgyalását. Ha jogi aggályok miatt kudarcot vallottunk volna a bíróságon – amit az emberek nem értettek volna meg –, ezt kihasználták volna ellenfeleink, és ez meghátrálást jelentett volna. Így hát nem fogadhattam el feladatomat úgy, ahogy
39 azt Havet értelmezte, és azt válaszoltam neki, hogy kikértem Mornard ügyvéd véleményét, s várom a válaszát. Május 18-án újabb levelet kaptam Havet-tól, melyben azt írja, hogy az ô és Picquart ezredes véleménye szerint mindenáron lendületesen kell elôrejutni, bármilyen következményekkel járhat is ez. Azt feleltem neki, minthogy néhány nap múlva amúgy is meglátogat Colignyban, akkor majd szóban adom tudtára ellenvetéseimet. A néhány nap alatt, melyet Havet nálunk töltött a Genfi tó partján, minden érvemet elé tártam. Tökéletesen jóknak találta ôket, de mindig erre lyukadt ki: „Menni kell, mert Picquart ezredes azt mondta!” Június 11-én végre konzultáltam Mornard ügyvéddel, aki határozottan ellenezte, hogy perújrafelvételi keresetet adjunk be Esterhazy Londonban tett hivatalos tanúvallomására alapozva. Mornard ügyvéd e konzultációra levelet hozott, melyet Picquart ezredestôl kapott, s amelybôl a következô részletet emelem ki: „Egy esetleges kudarc korántsem bír mérsékletre… Ezer lehetôség közül csak egyetlen egy vezethet sikerre, mégis azt mondom: öles léptekkel kell haladni.” Én teljesen eltérô nézeten voltam, mint Picquart ezredes. Az ember nem vív olyan csatát, amely a csaknem bizonyos kudarccal igen súlyos következményekkel járhat az ország általános érdekére és az én személyes érdekemre nézve. Ekkor született meg döntésem. De tudni akartam barátaim nézeteit is, akik számára az az indokolt óhaj, hogy célt érjünk, nem zárta ki az ítéletalkotást. Az összes levelet átadtam fivéremnek, Mathieu-nek, és arra kértem, kérje ki véleményüket. Trarieux8 és Pressensé9 határozottan osztotta Mornard ügyvéd véleményét. Clemenceau-nak nem volt véleménye. Eközben újabb, 18-ára keltezett levelet kaptam Mornard ügyvédtôl, melyben még világosabban beszél: Ha meggondoljuk, hogy az újrafelvétel kérelme ebben a pillanatban egyáltalán nem nehezedik ránk erkölcsi kötelezettségként (és azt hiszem, hogy ez a morális kötelezettség nem létezik), akkor nincs miért haboznunk, várnunk kell még türelemmel. Még aznap újabb levelet kaptam Reinachtól, melyben emlékeztetve Mornard ügyvéd véleményére – melyhez Trarieux is csatlakozott – azt írja, hogy én is fogadjam azt el, még ha kezdetben másként vélekedtünk is, minthogy nem akarunk tévedhetetlenek lenni. Ekkor megírtam a barátaimnak, hogy miután Mornard ügyvéddel tanácskoztam, úgy kellett döntenünk, hogy még várunk – ami a lehetô legfájdalmasabb –, és hogy nem tehetünk mást, mint hogy még soha nem látott lankadatlansággal keressük tovább azokat az elemeket, amelyek kevésbé gyanús forrásból erednek, vagy egyes elemekrôl kell megbizonyosodnunk, hogy esélyünk legyen azt a célt elérnünk, amit akartam. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy amikor a bíróság elé terjesztettem keresetemet, melynek eredménnyel kellett végzôdnie, Esterhazy tanúvallomására hivatkoztam – melyet a londoni francia konzul elôtt tett – mint új tényre, amit felhasználtam. A bíróság nem fogadta el ezt „új tényként”. Így hát jó sugallatot kaptam, amikor a perújrafelvételi kérelmet nem erre az egyetlen tényre alapoztam, és így nem követtem el értelmetlen támadást. 1901 késô októberében végleg és szívünk ellenére búcsút mondtunk a Genfi tó elbûvölô partjának, és visszatértünk Párizsba. A kellemes napokhoz az is hozzájárult, hogy az itt lakókat igen rokonszenves népségnek találtuk. Az indulás elôtt a következô levelet kaptam Marc Debrit-tôl, a Journal de Geneve igazga-
40 tójától; e levél nagyon meghatott, mert olyan érzésekrôl tanúskodott, melyeknek az ôszinteségét mindannyian értékeltük. Kedves Uram! Úgy hallom, elmegy, remélem, nem örökre, mert tudja, hogy Genf szereti Önt, és jólesnék, ha szép emlékeket ôrizne róla. Sehol másutt nem talál majd olyan környezetre, amely mélyebb rokonszenvet ébreszt Önben, és remélem, egyszer majd visszatér, nem úgy, amint érkezett, a sors mártírjaként, hanem a teljes elégtétel birtokában, mely kijár Önnek.
1901. október 26-án értünk vissza Párizsba. A La Grande Revue november elsejei számában Labori10 ügyvéd, a folyóirat igazgatója keserû cikket közöl, melybôl mély csalódása világlik ki, amiért folytonosan elutasítottam a puszta agitációt, és azt, hogy ugródeszkául szolgáljak politikai törekvéseihez. A gyermekeimmel szemben volt kötelességem, és mindazokkal szemben, akik egy jogi ügyért és az igazságért harcoltak. E feladat azt jelentette, hogy elérjem perem törvényes újrafelvételét. Abszurdnak tetszett, hogy a konkrét ügytôl elválasszam a gondolatot, melyet életre keltett. Úgy biztosítjuk a gondolat sikerét, ha a fölmerülô konkrét esetet juttatjuk gyôzelemre. Néhány nappal késôbb Jaures figyelemre méltó cikket közölt a La Petit République-ben arról a tanulmányról, amelyet Labori ügyvéd jelentetett meg a La Grande Revue-ben. Nagy gondolati emelkedettséggel és kifejezôerôvel értékelte helyzetemet. Azt írta: És azután mire lett volna jó, ha elutasítja a kegyelmet, és a börtönben elzárja magát a világtól? Illúzió volna azt hinnünk, hogy így a harc folytatódott volna és erôre kapott volna. Egyetlen perccel sem siettette volna „az új tény” fölbukkanását, mely jogilag elengedhetetlen volt ahhoz, hogy haszonnal folytathassuk a perújrafelvétel kampányát: a közhangulat belefáradt volna a hiábavaló ismétlésekbe, és a nemzeti lelkiismeretet inkább zavarta, mint felháborította volna Alfred Dreyfus szenvedése; ugyanis tôle magától függött, hogy legalábbis részben megkíméljék testi szenvedéseitôl. Végül a rennes-i ítélet után – melyben már az enyhítô körülmények hatására megmutatkozott a katonai bírák zavara, és amiatt is, hogy két bíró felmentô ítélet mellett szavazott – a kegyelemnek, melyet hallgatólagosan az egész nemzet elfogadott, már részleges elégtétel jellege volt. A francia lelkiismeret számára ez volt az egyetlen eszköz arra, hogy kissé könnyítsen magán, hogy amennyire tôle telik, enyhítse a „törvényes” döntések gaztettét. E lelkiismeret soha nem úgy fog megjelenni a történelemben, mint amely lemondott az igazságról, hanem épp ellenkezôleg: úgy, mint emberi törlesztés, mellyel a teljes igazságnak tartozunk. Alább pedig ezt írja: Azzal, hogy a dráma a maga szenvedélyességével és súlyával – úgy látszik – véget ér, nincs elfeledve. És azon a napon, amikor majd törvényesen bejelentik a teljes igazságot, azon a napon, amikor a törvényes bíróságot majd arra kötelezik, hogy felülvizsgálja a szörnyû rennes-i ítéletet, amint az igazság már a rettenetes párizsi ítéletet11 is szétzúzta, a mi harcunk elnyeri értelmét ott, ahol Labori hangja kihallatszik a zivatarból…
41 Az igazság még nem mondta ki az utolsó szót a hamisítókkal és árulókkal szemben. És a döntô szó, melyet egyszer majd a törvény nyugalmával fog kimondani, nemcsak törvényes becsületét fogja visszaadni a meggyalázott ártatlannak: hitelrontás vádjával növeli a súlyt, és ez alatt lassan a mélybe szállnak mindazok a hatalmasságok, akik egykor a hazugságot szolgálták. 1901 novemberében összeszedtem minden olyan elemet, amely rendelkezésemre állott a hamis „jegyzetelt bordereau-ról”, és arról a szereprôl, melyet szántak neki. A következô eredményre jutottam. Látva a vádemelés hézagosságát, a rennes-i ítélet továbbra is érthetetlen volt. A légkör, a tábornokok pressziója, Mercier,12 Deloye,13 Roget14 hazugságai stb. Az igazság szavai – melyeket a haditanács tagjai elfogadtak –, számomra nem látszottak elegendôknek ahhoz, hogy teljes mértékben megmagyarázzák igazságtalan elítéltetésemet. Épp ellenkezôleg, minden abban a feltételezésben lelt magyarázatot, hogy titokban egy vagy több rennes-i bíró tudomására hozták a „jegyzetelt bordereau-t”, vagy ami számomra még valószínûbbnek tetszett, állították létezését. Máskülönben a „jegyzetelt bordereau”-nak nevezett hamisítvány és a német császár állítólagos levele, melyrôl a sajtó beszélt, valószínûleg egy és ugyanaz a darab volt. Soha senki nem látta a német császárnak ezt az állítólagos levelét, de érthetô, ha azok, akik a jegyzetelt bordereau-t elkészítették, néha a német császár levelének nevezték, mert az úgynevezett jegyzetet „Wilhelm” írta alá, feltéve, hogy nem játszottak kettôs játékot. E darab létezésének hivatalos bizonyítéka abban a vallomásban található, amelyet Paléologue15 tett a Semmítôszék elôtt 1899-ben. Paléologue azt mondta, hogy Henry16 alezredes 1897. november 2-án vagy 3-án a német császár levelére tett célzást. Azonkívül gyakorta szóltak errôl a korabeli újságok, és beszéltek róla egyes szalonokban. A jegyzetelt Bordereau létezését említették még az újságok is a rennes-i per idején. A Gaulois címû lap 1899. augusztus 14-én cikket közölt a következô címmel: „Nyílt levél Mercier tábornokhoz”. E levél, melyben elmesélték az állítólagos jegyzetelt bordereau történetét – melyet vissza kellett adni, és melynek másolatait megôrizték –, így végzôdött: E fénykép egyik példánya az ön birtokában van, és azt magával vitte Rennes-be. E tények magyarázzák az Esterhazy-félreértést: ô ôszintén mondhatta, hogy a bordereau-t ô írta, és ön ôszintén állíthatta, hogy az Dreyfus mûve volt. A Gaulois cikkét 1899. augusztus 15-én átvette a La Libre Parole és a L’Intransigeant. A rennes-i per után 1899. szeptember 21-én a La Croix-ban a következô címmel jelent meg egy cikk: „Miért kegyelmeznek meg Dreyfusnak?” E cikket így értelmezték: A dreyfusard-ok meglepôdtek, hogy a Köztársaság elnöke mily sietve részesítette kegyelemben Dreyfust, mert többen új tárgyalásra számítottak, ahol meghoznák a felmentô ítéletet. Errôl le kellett mondaniok arra a fenyegetésre, hogy bemutatják az eredeti bordereau egy fényképmásolatát, melyrôl egy jól értesült politikus azt állítja, hogy a következô jegyzetet tartalmazza, magától Vilmos császártól: „A lehetô leghamarabb küldjék el a jelzett darabokat, úgy járjanak el, hogy ennek a gazember Dreyfusnak mihamarabb vége legyen. Wihelm” (!). Mercier tábornoknál vannak fényképmásolatok a fent említett bordereau-ról, hét másik személynél van egy-egy.
42 1900. december 20-án a La Fronde-ban Madame Séverine tollából jelent meg cikk: „Mercier tábornok vállöve”. Ebben elmeséli, hogy egy jó házból való, köztudottan tisztességes úriember állítólagos bûnösségemrôl akarta meggyôzni ôt – egyébként hiába –, azzal, hogy elmondta neki a jegyzetelt bordereau történetét. 1900. decemeber 25-én a L’Intransigeant-ban jelent meg ugyanerrôl a jegyzetelt bordereau-ról cikk Rochefort-tól,17 aki megerôsítette Madame Séverine elbeszélését a létezésérôl. Mindeközben Rochefort – aki, igaz, az iratok Rennes-ben történô bemutatásáról nem nyíltan beszél – azt állította, hogy ez a papír volt elítélésem indítéka. Cikkét így fejezte be: „Ez idô tájt (Rennes elôtt) volt mit hallgatni a hazafiságról. Most van mit beszélni róla.” Rögtön megírtam WaldeckRousseau-nak,18 a minisztertanács elnökének a levelet, melyet elôzôleg megfogalmaztam, vizsgálatot sürgetendô. Azt reméltem, hogyha a levelet közzéteszem, Rochefort beszélni fog, és mindent elmond, amit tud. De a vizsgálatot nem engedélyezték, és Rochefort azonnal elhallgatott. Késôbb Reinachtól tudomásomra jutott az a beszélgetés, amelyet Jourdy alezredes – ma tábornok – folytatott Wyrouboff-fal, a Collège de France tanárával. Jourdy alezredes, aki a rennes-i per helyettes bírója volt – kijelentette, hogy neki nem volt tudomása a jegyzetelt bordereau-ról, de „a bírók a per alatt végig gyakran beszéltek a jegyzetelt bordereau-ról, melynek létezését számukra a L’Intransigeant vagy a La Libre Parole fedte föl a rennes-i per alatt, és hogy a hártyapapíron lévô bordereau-t többen másolatnak tartották.” Nyilvánvaló: ha a hártyapapíron lévô bordereau-t másolatnak tartják, akkor a vastag papíron lévô bordereau-t eredetinek, vagyis a jegyzetelt bordereau-nak kell elfogadni. Demange19 a következô történetet adta tudtomra. Nem sokkal a rennes-i per után a vonaton Moreau kapitánnyal találkozott, Chamoin tábornok helyettesével, aki a Hadügyminisztériumot képviselte e perben, s megdöbbenésének adott hangot az „enyhítô körülmények” miatt. Moreau kapitány azt felelte: „Ezeket könnyen megértheti. Amikor Jouaust ezredes, a Haditanács elnöke látta, hogy biztos az elítélés, a tárgyalóteremben élénken és hevesen lépett föl. Kijelentései megenyhítettek két vagy három bírót, megoldást kerestek, ezek voltak az enyhítô körülmények.” Min alapultak Jouaust ezredes magyarázatai? Nem gondolhatjuk-e, hogy a jegyzetelt bordereau legendájára vonatkoztak? Megértettem hát, hogy olyan kérdésrôl van itt szó, amelyet igen fontos megvilágítani.
Mikor Párizsba visszatértem, azt reméltem, hogy ismét szívélyes és tartós kapcsolatba léphetek Picquart alezredessel, noha tudtam róla, hogy megbántódott, mert nem akartam az ô és Labori ügyvéd tanácsait követni, vagyis szüntelenül agitálni és folytonosan elôremenni, általában bármilyen következményekkel járjon is ez. Amint már mondtam, nem így képzeltem el feladatomat. Úgy véltem, meglehetôsen jelentôs anyagokkal kell a Semmítôszék elé állanom ahhoz, hogy az – mely olyannyira vonakodott teljes igazságot szolgáltatni – ne érezze kötelezônek jogi fenntartások miatt kérelmem elutasítását, ami a rennes-i ítélet megerôsítésének tetszhetik. Márpedig ez az ítélet nem sértette meg a Bíróság által elrendelt elsô letartóztatás hatályát. Mielôtt Colignyba indultam, egy Picquart ezredesnek címzett levelet kaptam, amelyet át is adtam neki, és kifejeztem abbéli örömömet, hogy mennyire szívesen találkoznám vele nemsokára Párizsban. 1901 ôszén érkeztem vissza, és rögtön a következô sorokkal fordultam hozzá:
43 Visszaérkeztem Párizsból, és igen szívesen találkoznám Önnel. Volna olyan kedves megjelölni a napot és az órát, amikor láthatom Önt? Egy vizitkártyán a következô választ kaptam: Georges Picquart A. Dreyfus teljes rendelkezésére állna tanácsokkal, amennyiben egy új jogi eljárás szükségessé teszi tanúvallomását. Addig azonban – és ezen az eseten kívül – számára minden megbeszélés fölösleges. Picquart ezredes csodálatosan tudatos és bátor volt; mélyen sajnáltam, hogy jelleme nem volt számukra közömbös. Megkeseredett, és ebben nekem nem volt részem. Bármilyen hálával viseltettem is iránta – és e hála óriási volt –, nem követhettem vakon tanácsait, sem nem engedelmeskedhettem parancsainak. Ez azt jelentette volna, hogy a legmagasabb erkölcsi fogalomnak, a felelôsségnek fordítok hátat. Az emberek közötti vitát és a kölcsönös engedményeket becsüljük, és amelyeknek az a közös céljuk, hogy mindenki számára elfogadható megoldást találjunk. Mindenesetre a taktikai nézetkülönbségeknek nem kellett volna ilyen kínos helyzetbe torkollniok. Ettôl kezdve Picquar ezredessel való kapcsolatom arra szorítkozott, hogy kezet szorítunk, amikor csak találkozunk. Ekkoriban azt is megtudtam, hogy Reinach visszakérte aktáit Labori ügyvédtôl, akit korábban védelmével bízott meg abban a perben, amelyet Henry özvegye indított ellene. Reinach arra hivatkozott, hogy Labori ügyvéd durván elutasította Cornélyt,20 aki a La Grande Revue politikai levelezését szerkesztette. A valóságban Reinach egy ideje meg volt sértve amiatt, ahogyan Labori ügyvéd bánt vele. Így nem sokkal azelôtt, hogy Reinach visszakérte az aktákat, Labori ügyvéd megkérte ôt, keresse meg Waldeck-Rousseau-t, a Minisztertanács elnökét, és mondja meg neki: ha a kormány szembehelyezkednék azzal, hogy ô képviselôjelöltként Fontainebleau-ban induljon, Párizsban igen erôsen a kormány ellen lépne föl. Reinach megtagadta e fenyegetô megbízást. 1901. november 30-án délelôtt Reinach fölhívott telefonon, és azt mondta, a L’Écho de Paris-ban „förtelmes” cikk jelent meg. Azonnal elszaladtam hozzá. Miután tudomást szereztem errôl a cikkrôl, tollat ragadtam, hogy elítéljem, és kijelentsem, hogy még a közölt levelek sem pontosak. Ez a cikk elôször Reinachot és Labori ügyvédet hozta hírbe az akták visszavétele miatt, azután Picquart alezredest és engem. A cikk számos pontatlanságot tartalmazott, és nagyon tendenciózus volt. Miközben írtam, Bernard Lazare21 telefonált Reinachnak, és elmondta neki, hogy ô beszélt Marcel Hutinnel, a cikk szerzôjével, és az mindent eltorzított, amit ô mondott neki. Ekkor Bernard Lazare-hoz siettem. Kifejeztem neki fájdalmamat eme bántó indiszkréció miatt, és arra kértem, közöltesse a L’Écho de Paris-ban, hogy ehhez semmi közöm nincs, és hogy még a megjelent levelek is pontatlanok. Azonkívül arra kértem még Bernard Lazare-t, hogy jelentse ki: ô a Marcel Hutinnel folytatott beszélgetés szerzôje. Írtam fivéremnek, Mathieu-nek is, hogy megismertessem vele ezeket az incidenseket, Bernard Lazare beszélgetését Marcel Hutinnel, és elmondjam neki: megkértem Bernard Lazare-t, hogy jelentse ki: ô a szerzôje ennek a beszélgetésnek. Másnap, vasárnap rendkívül elfoglalt voltam, így nem tudtam megvenni a L’Écho de Paris aznapi számát, hogy ellenôrizzem, visszavonták-e a szombati cikket, ahogy kértem; csak hétfôn tudtam megvenni. Nagy volt a fájdalmam és az elképedésem, amikor elolvastam a L’Écho de Paris vasárnapi számában megjelent cikket, mely egyáltalán nem felelt meg annak a jegyzetnek, amit Bernard Lazare-tól kér-
44 tem, hogy tétesse bele. Nem tehettem mást, mint hogy elítéltem a második cikket is, miként az elsôt. Azonnal találkoztam Trarieux-vel; elmeséltem neki, hogy milyen incidensek történtek. Nagyon megrótta Labori ügyvédet a La Grande Revue egyik cikkével kapcsolatban, és azt kívánta, bárcsak érne véget már ez a polémia. Délután a feleségem találkozott Havet-néval, és miután meghallgatta panaszát a L’Écho de Paris-ban megjelent cikkek miatt, azt mondta neki, hogy másnap találkozom a férjével. December 3-án találkoztam vele. Havet nyomatékosan kérte, mondjam meg, ki beszélt Marcel Hutinnel, én pedig ahelyett, hogy azt feleltem volna, nem nevezek meg senkit, helytelenül tettem, hogy azt mondtam: nem ismerem az illetôt. Havet-t annyira fölingerelte ezeknek az indiszkrécióknak a szerzôje, hogy el akarván kerülni a botrányt – melybe belekeveredtem – azok között, akik az én ügyemért harcoltak, hogy inkább azt mondtam neki, nem ismerem. December 4-én megtudtam a fivéremtôl, Mathieu-tôl – akinek elmondtam az utolsó incidenseket –, hogy írt Havet-nak, és hogy tôlem jövet ô adta meg neki Bernard Lazare nevét, mint a Marcel Hutin által közzétett beszélgetést szerzôjét, bármennyire mondtam is neki: felszólítottam Bernard Lazare-t, hogy ô nevezze meg magát. Mathieu-nek ez a levele heves incidenst váltott ki. Ugyanaznap Párizs minden falán ragaszokat lehetett látni, melyek azt hirdették, hogy Labori ügyvéd nyilatkozni fog a Le Journal-ban. Azonkívül az utcákon plakátokat osztogattak szép számmal, melyek ugyanezt hirdették. December 5-én heves hangú levelet kaptam Havet-tól. Fivérem, Mathieu levelébôl megtudta, hogy Bernard Lazare volt Marcel Hutin beszélgetôpartnere. Szememre vetette, hogy nem mondtam meg neki, pedig tudtam, és így nem bíztam benne. Azt feleltem Havet-nak, hogy nekem nem dolgom a feljelentés, és hogy Bernard Lazare kötelessége megnevezni magát, amit egyébként meg is tett egy Labori ügyvédnek írott levélben. Ugyanakkor Gaston Moch barátomtól megtudtam, hogy az elôzô este a Trois Marche-béli vacsorán – ez az étterem a „dreyfusard-ok találkozóhelye – Havet, Mathieu levelét felhasználva, felolvasta a vacsoravendégeknek azt a levelet, amelyet nekem írt, mielôtt azt megismerhettem volna, és válaszolhattam volna rá. Az ott lévôk többsége egyébként élénken kifogásolta e tettét. Havet, akinek sem szolgálatait, sem pedig odaadását nem tudnám elfelejteni, a szellem különös zavara folytán ezzel olyan tettet követett el, amely egy másikból fakad, és komolyan elítéltek volna. Amikor Bernard Lazare-ral találkoztam, védekezett, amiért elsôként beszélgetett Marcel Hutinnel; e beszélgetések adtak alkalmat a L’Écho de Paris november 30-án és december 1-jén megjelent cikkeire, és amelyek oly nagyon fölizgattak bennünket. Azt mondta, hogy Labori ügyvéd környezete által sugallt cikkek jelentek meg november 28-án és 29-én ugyanabban az újságban; Marcel Hutin elismételte neki azokat az inszinuációkat, amelyek e cikkekben voltak, és csak akkor hitte azt, hogy válaszolnia kell rájuk szóban, amikor hallotta ôket. December 6-án átadták nekem a november 28-i és 29-i cikket. Csakugyan, láthatóan Labori ügyvéd közvetlen környezete sugallta ôket, és megmutatkozott bennük, hogy valójában ô indította el a polémiát. Ugyancsak december 6-án a Le Temps-ben egy levél jelent meg Labori ügyvédtôl, melyben világosan kijelenti: ô csak rámutatott a reggeli Le Journal-beli cikkében arra, hogy a Le Siècle december 5-i jegyzete pontatlan, és ez a tényekbôl magukból fakad; e jegyzet a következôt írta: „Alfred Dreyfusnak semmi köze a L’Écho de Paris-ban megjelent cikkekhez, azokat sem közvetlenül, sem pedig közvetetten nem sugallta.” Írni akartam neki, hogy kiigazítsam. De minden barátom, közöttük különösen Ranc,22 könyörgött, hogy ne tegyek semmit.
45 A La Liberté december 7-i száma cikket közölt arról a szégyenteljes jelenetrôl, amely a Trois Marche-béli vacsorán játszódott le. Havet ezzel a cikkel kapcsolatban írt nekem. December 9-én találkoztam Trarieux-vel, akinek elmeséltem a Havet-val kapcsolatos incidenst. Nagyon rosszallta Labori ügyvéd és Havet eljárását. Clemenceau-val is találkoztam. Helytelenítette [olvashatatlan szöveg] Labori ügyvéd és Havet tettét, és sajnálkozott, hogy nem én magam cáfoltam meg szombaton a L’Écho de Paris elsô cikkét, hanem Bernard Lazare-ra hagytam ezt. Labori ügyvéd cikkei naponta jelentek meg a Le Journal-ban. Fivérem, aki tudott a Havet-val történt utóbbi incidensekrôl, a következô levelet adta át, melyet elôzôleg neki írt: {Ön rosszul értette táviratomat. Nem rólam van szó. Kizárólag róla van szó, és arról, hogy mi az igazság.} Nem ismertem a La Liberté cikkét. Csak a Journal cikkeit ismerem, és Labori levelét, melyet a Temps közölt. Csak ma értem meg az ön gondolatát. „Az Alfred és B. L. közötti találkozó az elsô találkozás után hamissá teszi a Le Siècle-ben megjelent rosszallást.” Hogyan? Hiszen fivérem találkozott B. L.-ral, hogy helytelenítse eljárását, és hallgatásra kérje; ön úgy tekint a fivéremre, mint B. L. sugalmazójára, nyilvános rosszallását pedig hazugságnak tartja. De hiszen ez nyomorúságos érvelés {vezérkari érvelés}. {Pressensé, aki naponta találkozik Gohier-val,23 felelôssé tehetô-e Gohier cikkei miatt? Az, hogy ön érintkezik Laborival, arra jogosít föl engem, hogy azt mondjam: ön az ô rossz szavainak sugalmazója?} Labori cáfolata szörnyûség. Labori jól tudja, hogy ha ô megfeledkezik is arról, hogy ô volt fivérem ügyvédje, fivérem nem tudja elfelejteni, hogy ô volt Labori ügyfele. A hálától nem tud megszólalni, ez a hála teherként nehezedik ránk, szinte fojtogat. Nagymértékben ön a szerzôje annak a kegyetlen sértésnek, mely fivéremmel esett meg. [Önnek nem volt joga ahhoz], hogy felolvasást tartson a 3 Marches-béli vacsoránál egy igen kemény hangú levélbôl, melyet Alfrednak írt, s amelyre ô nem is válaszolhatott, hiszen még meg sem kapta. Ez perbe fogás és ítélet a vádlott jelenléte nélkül. És a sors [szörnyû] iróniája, hogy az igazságszolgáltatás és az igazság hívei hallgattatták el így a védelmet. És hogy e téves vádat helyreigazítsa, ön testvért állított szembe a testvérrel. {Legyen bár ezerszeresen is igaza, legyen önnél az igazság – mint ahogy nincs önnél –, erkölcsileg nem teheti meg, nem szabad megtennie sem önnek, sem senkinek azt, hogy olyan tanúvallomást használ föl, amelyet az ellenfél elutasít, olyan vallomást, amelyet fivér tesz a fivér ellen.} És önnek nem volt igaza. De {kedves barátom}, hová lett akkor az oly világos elméje? Hová tette a szívét? {Fájdalmasan nyugtalankodom ön miatt és magunk miatt.} {Szívélyes üdvözlettel:} {Mathieu Dreyfus} Azonkívül úgy véltem – és velem számos barátom, közöttük Ranc, Trarieux, Hartmann24 alezredes –, hogy nem hagyhatom válasz nélkül Labori ügyvéd cikkeit, másrészt ugyanakkor mindannyian úgy vélték, hogy nem kell táplálni ezt a bántó és
46 elszomorító vitát. Ezért úgy döntöttem, hogy a következô levéllel fordulok Trarieux-höz. E levél csak akkor hozható nyilvánosságra, ha a körülmények arra kényszerítenek.
1901. december 10. Kedves Uram! Nem hagyhatom szó, tiltakozás és válasz nélkül azokat a cikkeket, amelyeket Labori ügyvéd tett közzé a La Grande revue-ben vagy a Le Journal címû napilapban; önhöz fordulok, az Emberi Jogok Ligájának elnökéhez, akinek nagy lelkiismerete minden kicsinyes vita fölött áll. Mindenekelôtt azt kívánom megjegyezni, hogy ez a személyemrôl szóló vita, melyet egykori védôm folytat, akinek még mindig birtokában van a dossziém, kegyetlen; milyen káromra volna, ha az igazság és a valóság hívei nem emelkednének mindeme kicsinységek fölé. Azonkívül pedig semmi jel sem mutat arra, hogy Labori ügyvédnek bárminô szüksége lett volna kiszolgáltatni magát egy efféle megnyilatkozásnak. Attól a pillanattól kezdve, hogy a vádlott nevében vetették föl a kétségeket – mondja Labori ügyvéd –, attól a pillanattól kezdve, hogy a vádlott elállt perújrafelvételi szándékától, hogy kegyelmet kapjon, a Dreyfus-ügy, mindabban, amiben nagy, általános, emberi volt, végleg lezárult. Labori úr ugyanolyan jól tudja, mint én, ha ugyan nem jobban, hogy az ügyvéd a belátása szerint intézi védôbeszédét, hogy amikor a törvény szerint „a vádlott nevében lép föl”, akkor valójában nem a vádlott szólal meg. Az alatt a négy és fél év alatt, amit az Ördög-szigeteken töltöttem mindenféle körülmények közt, béklyóban, soha nem könyörögtem irgalomért, nem támasztottam kétségeket; és nem azért, hogy ugyanezt megtegyem Rennes-ben. Labori úr azt is hozzáteszi, hogy azért álltam el a perújrafelvételtôl, hogy kegyelmet kapjak. Ez a mondat kétértelmûségre ad alkalmat. A kegyelmet fölajánlották, de ahhoz, hogy aláírják, vissza kellett vonnom a kérvényemet a katonai fellebbviteli bíróság elôtt; e fellebbezéstôl nem várhattam semmit. Labori úr azt is elmondja, hogy az azonnali szabadságot elônyben részesítettem a heroikus folytatáshoz, a folyamatos erôfeszítéshez képest. Nem látom, mit nyertem volna azzal, ha börtönben maradok, ahol valószínûleg nem tudtam volna sokáig ellenállni, annyira kimerült voltam. Éppen ellenkezôleg, azt gondoltam, hogy a szabadság birtokában sokkal könnyebben folytathatom perem törvényes újrafelvételét, ami életem célja. A Le Journal-ban megjelent elsô cikkben Labori ügyvéd azt mondja, hogy nem tiltakoztam minden kifogás ellen, amelyet a kegyelemmel kapcsolatban hoztak föl. Ezek mindegyikére egyszerre válaszoltam könyvemben, ahol elmondtam, hogyan fogadtam el a kegyelmet. Labori ügyvéd azt is hozzáteszi, hogy a kegyelem súlyos hallgatást kényszerített rám. Egyetlen célom van: perem törvényes újrafelvétele, és ettôl nem fogok eltérni. Két alkalommal tiltakoztam az amnesztia ellen: 1899. december 2-án és 1900. március 8-án; tiltakozásaim a sajtó útján nyilvánosságra kerültek. Szüntelenül keresem a módját annak, hogyan lesz lehetôségem a Semmítôszék elé kerülnöm. A szorongató várakozásban új elemet láttam. De egy jogi eljárásban, melyben nincs saját kompetenciám, követnem kell azok tanácsait, akiknek lehetôségük van fölvilágosításomra, és egészen idáig meg kellett hajolnom ügyvédeim tanácsai elôtt. Magam nem tehetek mást, mint hogy fölkészülök a cselekvésre arra a napra, amikor az lehetséges lesz. Ezzel, azt hiszem, jobban
47 szolgálom az igazság ügyét, mint ha elválasztom az elvet az ügytôl, ahogy Labori ügyvéd szeretné. Labori ügyvéd támadása vitára adott alkalmat, és erkölcsileg lehetetlen helyzetben vagyok, hogy volt védômnek válaszolhassak. Nem feledhetem azt a szolgálatot, amelyet nekem tett, és annak ellenére, hogy hátat fordított nekem, teljes hálával tartozom neki. A Temps egyik levelében Labori ügyvéd kijelenti, hogy a jegyzet, amelyet a Le Siècle jelentetett meg, és amely szerint „Alfred Dreyfusnak semmi köze a L’Écho de Paris-ban megjelent cikkekhez, azokat sem közvetlenül, sem pedig közvetetten nem sugallta”, nem pontos. Labori ügyvéd állítása nem pontos. Amikor megismertem a L’Écho de Paris november 30-i, szombati cikkét, és megtudtam, hogy Bernard Lazare beszélgetett az újság egyik szerkesztôjével, hevesen kifogásoltam ezt a cikket. Megkértem Bernard Lazare-t, hogy nyilváníttassa ki: semmi közöm ehhez a cikkhez, és még az újságban közölt levelek sem pontosak. Másnap ugyanebben az újságban újabb beszélgetés jelent meg, melyrôl csak hétfôn, december 2-án szereztem tudomást, és amely egyáltalán nem felelt meg azoknak a helyreigazításoknak, amelyeket én kértem. Ezt is csak elítélhettem, mint az elsôt. Bernard Lazare cikkeihez tehát semmi közöm nincsen. Soha, semmikor nem szolgáltattam olyan adatot, amely alapul szolgálhatott volna a L’Écho de Paris cikkeihez, és amelyek közül több pontatlan. Végül pedig Havet a szememre vetette – és itt arra célzok, ami a Trois Marches-béli vacsorán történt –, hogy nyomatékos kérése ellenére sem fedtem föl elôtte Bernard Lazare nevét, mint azét, aki a L’Écho de Paris szerkesztôjével folytatott beszélgetés szerzôje. Elismerem, hibáztam akkor, amikor nem jelentettem ki Havet-nak, hogy nem nevezek meg senkit, és hogy nem mondhattam meg neki ezt a nevet. Reméltem, hogy ha kitérek Havet kérése elôl, akkor elkerülhetem az összeütközést – melybe belekeveredtem – azok között, akik oly nemes módon harcoltak ügyemért, de én soha senkinek nem szolgáltatnék ki nevet. Mindez a polémia ellenségeink sajtójának malmára hajtja a vizet; árt az igazságszolgáltatás dolgának, melyhez oly sok érzô ember járult hozzá, és kisebbíti azt. Ezért tûnt föl úgy számomra, hogy nem az én tisztem közbelépni e vitában. Minthogy óhajom volt a dolgokat a maguk teljes igazságában megmutatni, meggyôzôdésem volt, Elnök úr, hogy válaszaimat tudatnom kell Önnel. Az is tudomásomra jutott, hogy az Emberi Jogok Ligája bizottságának utolsó ülésén minden jelen lévô tag élénken elítélte Labori ügyvédet, egyedül Havet nem. Levélben fordultam Trarieux-höz, amire a következô választ kaptam:
1901. december 13. Levele tökéletes, és szeretném, ha barátaink körében a lehetô legtöbben megismernék. Megengedi, hogy a Liga bizottságában lévô munkatársaim tudomására hozzam? Visszatérek a tiszteletdíj kényes kérdésére, melynek összegét – az én kérésemre – tudomásomra akarta hozni. Egy ügyvéd, aki Labori barátjának vallja magát – nem akárki –, azt híreszteli mindenfelé, hogy ez a szám nem több, mint tízezer. Tartom magam ahhoz, hogy ön írásban akarta cáfolatát elküldeni, hogy minél erôteljesebb legyen a helyreigazítás, melyet alkalomadtán kész vagyok megtenni. Fölhatalmaztam Trarieux-t, hogy levelemet megmutassa a Liga bizottsági tagjainak; tudattam vele, hogy Labori ügyvéd hatvanezer frank honoráriumot kapott.
48 De másnap újabb cikk jelent meg a Le Journal-ban Labori ügyvédtôl, melyben kijelenti, hogy ô lezárta az ügyet, ezért én féltem, hogy levelem a Liga bizottságában meglehetôsen kellemetlen vitát fog kiváltani. Ezért megkértem Trarieux-t, hogy – ellentétben azzal, amit elôzô nap írtam neki –, tekintse december 11-i levelemet személyesnek a megfelelô pillanatig; feltéve, hogy a Liga bizottságában nem adódik olyan közjáték, amely miatt úgy döntene, hogy a levelet felolvassa.
Jegyzetek Az eredeti kiadás jegyzeteit terjedelmi okokból elhagytam. Helyettük a magyar olvasó számára kevésbé ismert szereplôket láttam el jegyzetekkel. 1. A Rennes-i per 1899-ben volt, miután kiderült, hogy Dreyfus dossziéjában hamis papírok vannak; írójuk, Joseph Henry alezredes öngyilkos lett. A katonai törvényszék augusztusban újra elítélte Dreyfust, az enyhítô körülményeket figyelembe véve tíz év börtön volt a büntetés. Néhány nappal késôbb Émile Loubet köztársasági elnöktôl kegyelmet kapott. 2. Marie Charles Ferdinand Walsin Estrehazy, a Dreyfus-per legfôbb dokumentumának, az ún. bordereau-nak a szerzôje, hamisítója. Dreyfust ez alapján bélyegezték árulónak, és ítélték el. 3. Joseph Reinach, politikus, Gambetta kabinetfônöke, a République Française címû lap fôszerkesztôje, Dreyfus egyik védelmezôje. Mûve az Histoire de l’affaire Dreyfus. 4. Henry Mornard, Lucie Dreyfus (D. felesége) ügyvédje; ô terjesztette elô Zola fellebbezését, amikor a J’Accuse miatt elítélték. 5. Louis Havet, Dreyfus baráti köréhez tartozott Georges Picquart, Fernand Labori, Georges Clemenceau mellett. 6. Georges Picquart, a titkosszolgálat vezetôje 1895-ben. Dreyfus egyik legfôbb híve; Dreyfus ártatlanságát és Esterhazy bûnösségét hirdette. A perújrafelvételt szorgalmazta, de nem sokkal késôbb Tunéziába rendelték szolgálatra. 7. Jean Psichari, író, az Emberi Jogok Ligájának tagja, késôbb alelnöke. 8. Ludovic Trarieux, ügyvéd, az Emberi Jogok Ligájának egyik alapítója és elsô elnöke. 9. Francis de Pressensé, követségi titkár és publicista; 1897-tôl a Dreyfus-per újrafelvétele mellett volt. Lemondott a Becsületrendrôl, miután a kitüntetettek listájáról Zolát törölték. 10. Fernand Labori, a La Gazette du Palais fôszerkesztôje. Lucie Dreyfus ügyvédje volt az Esterhazy-perben, késôbb pedig Zoláé. Dreyfusszal véleménykülönbségbe keveredett, mert a rennes-i per után nem értett egyet azzal, hogy Dreyfus beleegyezik a kegyelembe. 11. A Dreyfus elleni ítéletet 1894-ben hozták meg: lefokozás és számûzetés az Ördög-szigetekre. 12. Armand Mercier, vezérkari tiszt, 1894-ben Dreyfus fô vádlója, a nyomozás vezetôje. Mindvégig heves antidreyfusard. 13. Denis Deloye, tábornok, a rennes-i per idején a Hadügyminisztériumban a tüzérségért felelôs fôparancsnok. 14. Gaudérique Roget tábornok, a tizenhetedik párizsi gyalogezred parancsnoka. 15. Maurice Paléologue, diplomata, követségi titkár; a Dreyfus-ügyrôl naplót vezetett, amely azonban csak halála után több, mint tíz évvel, 1955-ben jelent meg. 16. Joseph Henry, a Dreyfus-per hírhedt szereplôje; ô állította elô a hamis dokumentumokat, hogy azokkal bizonyítsa Dreyfus bûnösségét, és hogy megszabaduljon Georges Picquart-tól (l. a 6. sz. jegyzetet). Amikor a hamisítás kiderült, bebörtönözték, a cellájában öngyilkos lett, borotvával elvágta a torkát. 17. Henri Rochefort, a La Lanterne címû lap fôszerkesztôje. Dreyfus-ellenességérôl volt közismert. 18. René Waldeck-Rousseau, ügyvéd, képviselô, miniszter. A Dreyfus család ôt választotta ügyvédnek, ô azonban elhárította, s maga helyett inkább Edgar Demange-t ajánlotta. 19. L. a 18. sz. jegyzetet. 20. Jean (Jules) Cornély, regényíró, publicista, több lap szerkesztôje; 1898-ban a párizsi per újrafelvételét szorgalmazta. Késôbb az amnesztia híve volt, s ezért komoly bírálatot kapott. 21. Bernard Lazare irodalmár, kritikus, publicista; a francia zsidó nacionalizmus híve, a perben Dreyfus legfôbb szószólója. 22. Arthur Ranc, publicista, több lap munkatársa, késôbb a L’Aurore fôszerkesztôje (ott jelent meg Zola híres J’Accuse címû irata). Nagy Dreyfus-párti, hevesen tiltakozott az ellen, hogy az 1894-es párizsi tárgyalást zárt ajtók mögött tartsák. 23. Urbain Gohier, regényíró, publicista, a Soleil címû lap munkatársa. Gohier adta ki a Cion bölcseinek jegyzôkönyvé-t franciául. 24. Louis Hartman parancsnok; a rennes-i perben fényesen bebizonyította, hogy Dreyfus nem írhatta a bordereau-t.
