Mozgások, sportmozgások a terápia és a teljesítménynövelés szolgálatában Kälbli Katalin Semmelweis Egyetem Testnevelés és Sporttudományi Kar Sportági Intézet 1. Bevezetés Napjainkban a „rehabilitáció” szót eltérő tartalommal megtöltve, többféle értelmezésben is használjuk. Laczkó Magyar György megfogalmazása szerint „rehabilitáción azt a szervezett segítséget értjük, amelyet a társadalom nyújt az egészségében, testi vagy szellemi épségében huzamosan, esetleg véglegesen károsodott embernek, hogy megmaradt képességeivel ismét elfoglalhassa helyét a közösségben”. (Laczkó, 2002, 5.pp) Tágabb értelemben a rehabilitáció megakadályozza, hogy a fogyatékos egyén, aki valamely emberi tevékenységében korlátozott, rokkanttá váljon és ezáltal korának, nemének és szociokultúrális környezetének megfelelő szerepét a társadalomban betölteni képtelen legyen. (Czeglédy, 2002) A fenti célok eléréséhez egy összetett tevékenységre van szükség, melynek a rehabilitáció területei közül /orvosi, pedagógiai, foglalkoztatási és szociális rehabilitáció (Czeglédy, 2002)/ a lehető legtöbbre ki kell hatnia. A cél megvalósításának eszköze lehet a sport. Az egyén teljesítményének növelése, a pszichére és a mozgásszervekre gyakorolt jótékony hatása miatt gyakran alkalmazzák az orvosi rehabilitáció eszközeként. A közösségben zajló, csoportos testmozgás (ld.: csapatsportoknál) – hiszen ez megkívánja a társakhoz való alkalmazkodást- segíti a társadalomba való be ill. visszailleszkedést, nevelő hatással bír és a megmaradt képességek kiaknázására ösztönzi a károsodott egyént. Mindezek által a pedagógiai rehabilitációban is fontos szerepet tölthet be a sport. Ahhoz, hogy a foglalkoztatási rehabilitáció célja is megvalósuljon, hogy a fogyatékos személy megmaradt képességeinek felhasználásával az épekkel egyenlő értékű kereső tevékenységet végezzen (Czeglédy, 2002) ezen megmaradt képességek minél magasabb szintű fejlesztésére van szükség. Ehhez a teljesítménynövekedés által a sport szintén hatékonyan hozzájárulhat. A sporttevékenység kiválasztásánál több okból is vonzó alternatívát jelentenek a labdás csapatjátékok. A közösségbe tartozás, a helyváltoztatás nélkül is eredményesen végezhető célorientált testmozgás és az izgalmas akciók, melyek az ülőröplabda sportágában megjelennek, a mozgáskorlátozott embertársaink számára is vonzó lehetőséget kínálnak. Nem csoda tehát, hogy évtizedek alatt a rehabilitáció eszköze céllá alakult, és fejlődésnek indult a mozgáskorlátozottak sportmozgalma, melyben a sportjátékok közül az ülőröplabda a kezdetektől helyet kapott. (5) 2. Az ülőröplabdázás fejlődése hazai és nemzetközi szinten A mozgáskorlátozottak sportmozgalmának fejlődését a második VH utáni időszaktól számíthatjuk, amikor angliában Dr. Ludwig Guttmann professzor vezetésével létrehoztak a háborús sérültek számára egy rehabilitációs intézetet. Itt a sportot kezdetben a rehabilitáció eszközeként használták fel, később azonban már versenyeket is szerveztek a professzor irányításával. Az első nemzetközi versenyen, 1952-ben az atlétika és úszás versenyszámai mellett már a német Sitzball elnevezésű csapatjáték is helyet kapott. A hollandok azonban nem találták megfelelőnek a Sitzballt a mozgáskorlátozottak számára, így a játékötletet alapul véve, és ennek szabályait a röplabdához hasonlóvá téve létrehozták az ülőröplabda játékát,
melynek szabályai a kezdetektől napjainkig egyre inkább a röplabda játék szabályaira hasonlítanak. (6) Hazánkban 1929-ben alakult meg a mozgáskorlátozottak első sportegyesülete, az NYSE (Nyomorékok Sportegyesülete). Az egyesületben az asztalitenisz, az atlétika, a labdarúgás és a sakk sportágában edzhettek és versenyezhettek a sportolók. (3) A II. VH után sajnálatos módon megszűnt a szervezett sporttevékenység hazánkban, és csak 1970-ben, a Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthonban lakó mozgáskorlátozott fiatalok részére alakult meg a HOSC (Halassi Olivér Sport Club) A sportegyesületben már a kezdetektől játszották saját szabályok szerint a Sitzball és röplabda játékok ötletén alapuló és a kézifoci csapatjátékát. 1971-ben, gödöllőn volt az első nemzetközi sportakriad, ahol a Svédek bemutatták a holland típusú ülőröplabdát, a németek pedig a Sitzballt. 1971-től így megkezdődött hazánkban is az ülőröplabda szabályainak kialakítása. A 80-as évekig a szabályok nagy mértékben eltértek a napjainkban érvénybe levőktől. A pálya mérete 8x10 m volt, a labda nélküli mozgás nem volt jellemző ebben az időszakban. A játékosok egymás után akár 2x is érinthették a labdát, így a sportoló akár saját magának feladhatta a labdát, azaz 3x2 érintés volt engedélyezett. 1971-80-ig sorban alakultak a Sportegyesületek, és meghívást kaptak a versenyzők külföldi tornákon való részvételre. A külföldről hozott ismeretek alapján megkérték Csík Jánost és Nádas Pált, hogy készítsék el a hazai ülőröplabda játékszabályát úgy, hogy az a lehető legkisebb mértékben térjen el a röplabda szabályaitól. 1981-82-ben 4 csapat részvételével (BP, Pécs, Szombathely, Eger). Az első bajnoki címet a HOSC csapata szerezte. A csapat 12 tagjából 6 fő még ma is aktívan játszik a mai 8 csapat egyikében. (5) Napjainkban a röplabda és ülőröplabda szabályok kisebb eltérésektől eltekintve teljes mértékig megegyeznek. A szabálykülönbségeket az 1. táblázat foglalja össze. Míg a röplabdában a nyitás sáncolása tilos, az ülőröplabdában ez engedélyezett. A játékosok kisebb pályán és alacsonyabb hálónál játszanak, így a labdának rövidebb utat kell megtennie, míg a játékoshoz érkezik, sebessége így relatív nagyobb. Az ülőröplabdázás több szempontból is heterogén sportág. Mivel szerencsére hazánknak jelenleg nincsenek friss háborús sérültjei, és a Heine-Medin járvány elleni Sabin-cseppet is feltalálták, így a „sérült-utánpótlás” is hiányzik. Annak érdekében, hogy az ülőröplabda sportága mégse szűnjön meg, hazai bajnokságban engedélyezik az ép sportolók versenyzését is. Férfiak és nők, fiatalok és idősebbek szintén egy csapatban játszanak. A kevesebb utazás érdekében a versenyeket nem a hagyományos bajnoki rendszerben, hanem tornarendszerben rendezik meg. (7, 8) 3. A vizsgálat célja Vizsgálatunk célja az alábbi három kérdés megválaszolása: • Mely technikai elemek és mely érintések milyen arányban fordulnak elő az ülőröplabda sportágában? • Mekkora az egy játszmára eső mozgásgyakoriság? • Vajon a megváltozott játékhelyzet és a korlátozott mozgáslehetőségek ellenére az ép sportolók jobb teljesítményt nyújtanak-e mozgáskárosodott társaiknál? 4. A vizsgálat módszere Vizsgálatunkat videókamerával rögzített mérkőzés megfigyelésével végeztük. A 20022003-as bajnokságban 6. És 7. Helyén álló két csapat egymás elleni mérkőzésének első játszmájában a HOSC 6 játékosát és az általuk végrehajtott 6 technikai elemet figyeltük meg (nyitás, blokk, nyitásfogadás, feladás, támadás, védekezés). A vizsgált játékosok mozgásszervi károsodásukat és nemüket figyelembe véve az alábbiak voltak: - 2 ép (1 nő és 1 férfi) játékos
- 1 három-végtag amputált férfi (2 alsó és az egyik felső végtag volt érintett) - 1 lábszáramputált férfi - 2, a Heine-Medin járvány áldozataként az alsó végtag motoros funkcióinak károsodása következtében bénult férfi 5. A vizsgálat eredménye •
Az ülőröplabda játékában előforduló technikai elemek és érintések arányai
A videóelemzés során kiderült, hogy a leggyakrabban végrehajtott technikai elem az ülőröplabdában a blokk. Ennek oka, hogy a szabályok értelmében a nyitást is szabad blokkolni. Az ülő testhelyzet miatt nehezített helyváltoztatás és a labda sebességének relatív nagyobb volta miatt a sánc az ülőröplabdában a védekezés egyik legfontosabb eszköze. A feladások csekély számából következtetni tudunk arra, hogy a támadások gyakran a második labdából történnek. A különböző mozgásszervi károsodással rendelkező sportolók eltérő gyakorisággal vesznek részt az akciókban. Megfigyelhetjük, hogy a helyváltoztatást és az ülőegyensúly megtartását igénylő technikai elemek végrehajtásában a bénult játékosok kisebb gyakorisággal vesznek részt, hiszen számukra a helyváltoztatás nehezített és törzsük egyes izmainak a károsodásban való érintettsége miatt a blokkolás során a törzs egyensúlyban tartása nehezebb, mint társaiknak. Az ülőröplabdázásban az alkarérintés csak az utóbbi évtizedekben kezd elterjedni (6), ezt bizonyítja a kapott eredmény is, hiszen az alkarérintés előfordulásának gyakorisága kevéssel haladja meg a kosárérintés előfordulásának gyakoriságát. •
Az egy játszmára eső mozgásgyakoriság
Megfigyeltük egy 16 perces játszma alatti mozgásgyakoriságot. Ennek eredményeként megkaptuk, hogy a játékosok min. 23, max. 48 akcióban vesznek részt egy játszma alatt. A Heine-Medin járvány áldozatai, azaz az alsó végtag bénult sportolók akciókban való részvételének a gyakorisága volt a legalacsonyabb, melyet a helyváltoztatás nehézségére vezethetünk vissza. Míg az egy végtag amputált versenyzőnél és az ép versenyzőknél az alsó végtag tolóereje segítheti a helyváltoztatást, a bénult játékosnál a meglévő végtag plusz terhet jelent a mozgás során. •
Vajon a megváltozott játékhelyzet és a korlátozott mozgáslehetőségek ellenére az ép sportolók jobb teljesítményt nyújtanak-e mozgáskárosodott társaiknál?
Kíváncsiak voltunk, hogy a mozgásszervi károsodások befolyásolják-e a játékosok teljesítményét, ezért a már 6 említett technikai elem (nyitás, blokk, nyitásfogadás, feladás, támadás, védekezés) mindegyikének végrehajtását minden játékosnál kielemeztük. Egy adott technikai elem végrehajtásakor a játékosokat 1-3 pontig értékeltük. 1 pontot kapott a játékos, ha az általa végrehajtott akció pontvesztéssel járt, 2 pontot kapott, ha nem befolyásolta a labdamenet végeredményét, ill. menthető helyzetet teremtett, 3 pontot pedig akkor adtunk, ha a labda továbbítása pontos volt, vagy pontnyerést eredményezett. A kapott pontok alapján az akció eredményességének pontértékét megszoroztuk az adott technikai elem végrehajtásának gyakoriságával és elosztottuk az összes akciók számával. A kapott érték alapján minden technikai elem végrehajtására kaptunk egy eredményességi sorrendet. Mint azt a 2. táblázatban láthatjuk, minden versenyző eredményes volt valamely technikai elem végrehajtásában. A bénult játékosok azokban a technikai elemek végrehajtásában voltak
eredményesebbek, melyek kevesebb helyváltoztatást igényelnek. Számszerűleg is bebizonyosodott, hogy a sáncolás során a felső végtag hiánya az eredményességet negatív irányba befolyásolja, a támadásban azonban nem jelent hátrányt vagy akadályt. Az eredményességi sorrend alapján az ép férfi áll a legtöbb esetben az első helyen, de mivel több esetben gyengébb teljesítményt nyújtott, így egy összesített eredményességet is vizsgáltunk. A technikai elemek végrehajtásának vizsgálatakor kapott eredményességi sorrend alapján, a helyezések szerint 1-től 6-ig pontoztuk a versenyzőket. Az adott technikai elemet legeredményesebben végrehajtó versenyző 6, a leggyengébb 1 pontot kapott. A pontszámokat összegeztük és elosztottuk annyival, ahány technikai elemet vizsgáltunk. Ez alapján megkaptuk, hogy a legjobb teljesítményt az egy lábszár amputált férfi nyújtotta, és az ép férfi csak a második lett az összesített eredményességi listán. A harmadik helyen a bénult férfi végzett. A kapott eredmények alapján megállapíthatjuk, hogy a mozgásszervi károsodás jellege nem határozza meg és nem korlátozza egyértelműen a teljesítményt, ill. hogy az ülőröplabdázásban nem jelent előnyt a mozgásszervek épsége.
Az összehasonlítás jellege A játékos 1. Pályán lévő játékosok 2. Csapat összetétele
Röplabda
Ülőröplabda
6 ép, egészséges játékos Homogén (kor, tekintetében)
Nemzetközi versenyen max. 1 „minimálisan mozgáskorlátozott” játékos nem Heterogén (kor, nem és a mozgáskárosodás tekintetében)
A játék 1. Játékterület 2. Háló magassága
18 x 9 méter Nőknél: 2, 24m Férfiaknál: 2, 43m 3. Játékosok helyzetének Talajjal érintkező lábuk meghatározása helyzete alapján 4. Labdaérintés jellemzői A talajkontaktus megszakítása bármely technikai elem végrehajtásakor megengedett 5. Technika Sánc 6. Bajnokság lebonyolítása
Az ellenfél nyitásának sáncolása megengedett Hagyományos bajnoki rendszerben
1. Táblázat: A röplabda és ülőröplabda sportágak szabályeltérései
10 x 6 méter Nőknél: 1, 05m Férfiaknál: 1, 15m Talajjal érintkező ülepük helyzete alapján Az akciók során a játékosoknak mindvégig érintkezésben kell maradniuk a pálya talajával testüknek a fenekük és válluk közötti valamelyik részével. Az ellenfél nyitását sáncolni tilos Tornarendszerben Nyílt bajnokság
Technikai
Nyitás
Blokk
Feladás
Támadás
elemek játékosok
1. játékos 2. játékos 3. játékos 4. játékos 5. játékos 6. játékos
Védekezés Nyitásfoga dás
3 4 1 4 2 3
1 2 3 3 4 3
1 2 1 1 3
5 4 3 6 2 1
4 1 5 3 3 2
1 4 3 3 5 2
1= ép férfi 2= ép nő 3= Heine-Medin járvány következtében a két alsó végtag károsodott 4= Heine-Medin járvány következtében a két alsó végtag károsodott 5= jobb lábszár, bal comb és bal kar amputáció 6= jobb lábszár amputáció 2. Táblázat: A technikai elemek végrehajtásának eredményességi sorrendje a mozgásszervi károsodások figyelembe vételével
6.
Összegzés
A vizsgálat tanulságai többrétűek: • A játékos pozitív visszajelzést kap arra vonatkozóan, hogy mozgásszervi problémái ellenére neki is lehetnek erős oldalai, ezáltal pedig önbecsülése és önbizalma megnövekszik. • Szakmai tanulságként pedig megállapíthatjuk, hogy a csapatstruktúra meghatározásakor és a taktikai feladatok kijelölésekor mindig figyelembe kell vennünk a játékosok előnyös és előnytelen oldalát! Felhasznált irodalom 1. Benczúr Miklósné: Mozgáskorlátozottak sportja. Kézikönyv. MEOSZ, Budapest 2. Czeglédy Károly: A sportolók mozgásszervi rehabilitációja. Országos Sportegészségügyi Intézet, Budapest, 2002 3. Kelemenné Szakonyi Júlia: A rokkantsport néhány orvosi, pszichológiai vonatkozása, jelenlegi helyzete Magyarországon. Mozgáskorlátozottak sportja, Kézikönyv, Budapest 4. Laczkó Magyar György: Sportterápia a harántsérültek és traumás amputáltak orvosi rehabilitációjában. TF, Budapest, 1999 5. Nádas Pál: Akik ülve röplabdáznak. In.: A magyar röplabdázás 50 éve. Szerk.: Juni György, Budapest, Aréna, 2000 6. Nádas Pál: A parasport és a Paralimpiai Játékok története. Fejlesztő pedagógia, 13. Évfolyam, 2002/4-5 63-76. O 7. Szabálykönyv. Röplabda, FIVB, 2003 8. Szabálykönyv. Ülőröplabda, FIVB, 2003
