MINISZTERELNÖKI KABINET KORMÁNYZATI KOMMUNIKÁCIÓS FŐIGAZGATÓ-HELYETTES TITKÁRSÁGA MÉDIAELEMZŐ OSZTÁLY
Műsor: Kossuth Rádió - Arcvonások Szereplők: Bogyay Katalin Dátum: 2008. január 12. Szó szerinti leirat Műsorvezető: Hogyan lehet megszólítani egy szakállamtitkárt? A csintalan magyar nyelvben amúgy sem a legügyesebb elnevezés. Hát, Katalinnak. Mivel Bogyay Katalin elsősorban Bogyay Katalin a kíváncsi utazó, és csak másodsorban kultúrdiplomata, újságíró vagy szakállamtitkár. Farkas Erika vagyok. Ismerkedjünk együtt ezzel a jó minőségű, kemény fából faragott asszonnyal. Bogyay Katalin: Én egy vidéki kis faluban nőttem föl, akkor még falu volt, ma már város. Ezt Mórnak hívják. Műsorvezető: Móri ezerjó. Bogyay Katalin: Móri ezerjó például. Az édesapám ott volt körzeti orvos. És a rendelő az a házunkban volt. Egy nagyon nagy házban éltünk, egy gyönyörű régi műemlék épületben. Több bejárata volt annak a háznak, és én kislányként is mindig álltam kinn a kapuban, és ahogy jöttek a betegek, automatikusan, mielőtt beértek az apámhoz én mindenkivel elbeszélgettem. Ez azért nagyon fontos, hogy az ember érdeklődve forduljon mindenki felé. Ez a mai napig így él bennem. Bármit csinálok az életemben, én nagyon tudatosan tanultam, mint oly sokan, beszélni. Én tanultam színpadi beszédet, tanultam rádiós beszédet, televíziós beszédet. Tehát, egyrészt megtanultam a szakmát. Az után, amikor elkezdtem már színpadon dolgozni először még egyetemistaként, mikor színész voltam az Universitasban, akkor persze elkezdtem rutint szerezni színpadon, stúdióban és különböző élethelyzetekben, mert azt gondolom, hogyha valaki televíziós riporter, rádiós riporter, ez egy olyan szakma, amiben hihetetlen módon sokat lehet tanulni és meg lehet tanulni azt, hogy egy alaphelyzet, ami nagyon bonyolult, hogyan lesz egyszerű és mi a lényeg. Ez az, ami ebben a 1055 Budapest, Kossuth Lajos tér 4. tel: 441-3426, 441-3433, fax: 441-3419, e-mail:
[email protected]
szakmában talán a legfontosabb, hogy az ember lényegre törően tudjon gondolkodni. Most végül is mi várhat rám? Találkozom egy emberrel, legyen az királyi vér, legyen az nagy művész, legyen az világhírű, legyen az egy nem ismert különleges ember. Nagyon sokfajta emberrel találkoztam, én mindig mindenkit egyformán szólítottam meg: tisztelettel. Vagy gyakorlatilag, ami nagyon fontos a mostani életemben, hiszen én most alapvetően kulturális diplomataként dolgozom, a felkészültség és az érdeklődés mellett az a céltudatosság, hogy hova is szeretnék eljutni. Tehát, hogy nem parttalanul beszélgetünk, hanem céllal. Műsorvezető: Miért nem lett zongoraművész? Bogyay Katalin: Én nem voltam elég jó zongorista. Nekem az természetes volt, hogy zenélünk otthon, vagy, hogy meg kell tanulni zongorázni, mert azt mondta az apám, hogy zongorázni meg kell tanulni, idegen nyelveket meg kell tanulni. Egészen kis koromtól kezdve tanultam zongorázni. Megtanultam koordinálni saját magamat. A gondolataimat, a kezemet, a lábamat, az érzésemet. Tehát az intellektus, az érzelem, a fizikum hihetetlen izgalmas együttélése az, hogyha valaki zongorázik. Én egy jó versenyző voltam. Ez már gyerekkoromban megmutatkozott, hogy a nyilvánosság előtt sok esetben többet tudtam produkálni, mint a négy fal között. Én nagyon tudok koncentrálni, amikor kell, nagyon tudom, hogy mi a lényeg, hogy fogjam össze magam, és amit tudok azt magamból jól meg tudom mutatni. De nem voltam igazán jó zongorista. Éppen 17 éves koromban, amikor az országos versenyen ezüstérmes lettem, el kellett döntenem, hogy na most hogyan is lépek tovább. És tulajdonképpen az igazi barátaim az életben valamilyen módon a zenével, művészetekkel kapcsolatban is vannak. Vásári Tamás zongoraművész: Angliában, Londonban kezdődött a ’90-es évek elején, amikor is a magyar intézetben volt egy rendezvény és ott a meghívottak előtt volt egy ilyen beszélgetésünk és utána én közöltem vele, hogy én éhes vagyok és szeretnék megvacsorázni valahol. Azt mondta, hogy ő viszont nem szeretne elmenni, inkább menjünk fel a lakására. És ott csinált nekem egy rántottát és elkezdtünk beszélgetni. Reggelig beszélgettünk. Én a legbizalmasabban elmondtam az életemnek a legintimebb részleteit. Azt éreztem, hogy testvérem, vagy a legközelebbi rokonom. És ezt a képességét, hogy valaki kitárulkozzon előtte, hogy ilyen jól érezze magát emberileg vele, ezt a képességét mindenkivel érvényesíti. Nekem az az érzésem, hogy minél kényesebb helyzetről van szó, Katalin annál inkább az elemében van. Műsorvezető: Bocsánat, milyen volt a rántotta? Vásári Tamás zongoraművész: Remek. Mint háziasszony is kiváló, remekül főz. Tehetség dolgában valami káprázatos. Hát nem kell egyebet mondanom, éppen a múlt héten megkérdeztem tőle, hogy te mondd, ahogy te beszélt, az valami hihetetlen. Mindig az az érzése az embernek, hogy egy hallatlanul
kidolgozott, kicsiszolt szöveget mondasz fel, de ugyanakkor nincs egy felmondás érzése az embernek, hogy mintha nem lenne szkript. Nincs is szkript én sose írom le, csak rögtönzök. És mondom, és nem izgulsz? Azt mondja nem, én soha, én csak akkor izgultam, amikor zongorázni kellett. Hát mondom, mikor kellett neked? Hát azt mondja, én úgy kezdtem, mint zongorista, és elmesélte, hogy amikor volt Magyarországban egy verseny, amin ő második lett nem kisebb személyiség után, mint Schiff András, aki első volt, kellett volna, hogy valaki bekonferálja a számokat a versenyzőket. Az illető beteg lett, nem tudott eljönni és ott álltak kétségbeesve, hogy hát most mi lesz, ki fog bekonferálni. És akkor azt mondta a Kati, hogy én majd megcsinálom. Sorshúzás alapon volt a verseny. Ő a végére húzta ki, hogy talán az utolsó előtti szereplő lett volna, illetve versenyző lett volna, és hát ő szépen felállt és mindenkit szépen bekonferált, és akkor a végén bekonferálta, hogy most pedig következik Bogyay Katalin. Őneki tényleg hihetetlen lélekjelenléte van. Minden esetben külföld fele, amikor ő reprezentál, akkor mindenkinek a legjobb benyomása lehet az országról. Ahol megjelenik, ott tényleg mindenütt fény van, a problémák egész egyszerűen eltűnnek, olyan hihetetlen diplomáciai érzéke van. Ami egy olyan, hogy na most én ide is kedves vagyok, oda is kedves vagyok, hanem ez egy természetes dolog, mert ő a taxisofőrrel éppen olyan kedves, mint a Károly herceggel. Mindig az jut eszembe, hogy Nichének van egy mondása, hogy ha egy nő kiváló, az kiválóbb minden férfinél. Műsorvezető: Kiváló mondás, egyetértek vele. Vásári Tamás zongoraművész: Hát persze. És tényleg ebbe van valami. Minél több ilyen férfi volna Magyarországon, mint amilyen ő, annál jobb lenne a mi jövőnk. Bogyay Katalin: Amikor tudtam, hogy nem leszek zongoraművész, természetesen egy olyan beállítottságú ember voltam, aki az irodalom, a zene, művészetek iránt érdeklődött, viszont tudtam, hogy na az élethez azért ennél sokkal több kell. Úgyhogy felvételiztem a Közgazdasági Egyetemre és én közgazdászként végeztem. Egy évig dolgoztam a Tranzelektronál. Valóban nincs a zsigereimben az, hogy én üzletasszony, ehhez is egy hihetetlen tehetség kell, ez nincs bennem. Viszont az első perctől kezdve az ide látogató üzletembereknek és családjuknak és feleségeiknek hihetetlen környezetet, kulturális programokat szerveztem. Vagyis, egy olyan környezetet alakítottam ki, amelyben nagyon jó lehet üzletet kötni. Tudtam, hogy újságíró szeretnék lenni, mert úgy gondoltam, hogy mindaz, ami bennem van, a színház, a zene, a film, ennek a bizonyos foki elsajátított tudása, és ez a hihetetlen érdeklődés és a rácsodálkozási készség, ami mai napig bennem van, az valamilyen módon – úgy gondoltam – felhasználható, hogyha én újságíró leszek. De alapvetően én nem oknyomozó újságíró voltam, hanem portrékat írtam, riportokat írtam. Inkább mindig írtam, vagy amikor televíziós voltam, akkor valakiről beszéltem. Magamba szedtem nagyon sok információt, földolgoztam, megtanultam,
utánajártam, és aztán abból valamit teremtettem. Az a kreatív folyamat érdekelt, hogy abból a sok mindenből, ami a környezetben van, ami bennem van, ami az adott témáról szól, hogyan lehet egy végeredményt megteremteni. Mert alapvetően mindig az emberek érdekeltek, és alapvetően a teremtő emberek érdekeltek. Műsorvezető: Megint jön egy váratlan fordulat. Hogy lesz a móri leánykából londoni úrinő. És akkor Budapestet és ezt a újságíró stációt egy hirtelen fordulattal átugrottuk. Hopp, London. Bogyay Katalin: Születhettem volna angolnak. Az emberben vannak ezek az alapadottságok, és van ahol otthon érzi magát, és van ahol nem. Én Angliában 17 éves koromban jártam először és az első perctől kezdve otthon éreztem magam. Mindegy, hogy melyik oldalon jár az autón, mert nem az számított. Amiért én Angliában az első perctől kezdve otthon voltam, az az emberi kapcsolatoknak a rendszere és stílusa, ami hozzám nagyon közel van. Az, hogy hogyan fordulunk egymás felé, hogy van tisztelet, hogy van udvariasság, hogy nem mossuk össze a magánéletet a közélettel, hogy nem kell ahhoz bratyizni valakivel, hogy egy jó emberi kapcsolatom legyen. Tiszteletben tartjuk, hogy az embernek van egy tere, amibe nem biztos, hogy mindig bele kell gázolni. Én attól ugyanolyan jól tudok valakivel dolgozni, hogyha nem beszélem meg vele reggeltől estig a magánélete legkisebb rezdüléseit. Ugyanis szerintem ez nem is illik. A másik dolog, hogy olya sok kultúrát adott a világnak a brit birodalom, hogy szinte kifogyhatatlan ez a tárház. És ebből mind művészeti, mind tudományos, mind irodalmi, mind politikai szempontból nagyon jól lehet tanulni, meríteni, bizonyos értelemben példát látni. Fiatal koromtól meghatározó volt számomra. És amikor a politikai rendszerváltozás volt Magyarországon, 1990-ben, az első magyar televíziósként én a BBC-hez kerültem. Egy ösztöndíjjal, egy úgynevezett know how found ösztöndíjjal. Ez természetesen újra kinyitotta az ablakokat előttem. Azzal kezdtem foglalkozni, hogy egy demokratikusan élő világban a média hogy működik. Ez egy óriási élmény volt. Egyébként a mai napig az. Nem szégyen tanulni. Én azt hiszem, hogy az embereknek a kreativitása az egyik legfontosabb jellemzője, és a másik, hogy hajlandó-e tanulni. Tehát, belátja-e, hogy mindig lehet tanulni. Ez a tanulási folyamat egyszerűen ott tartott Nagy Britanniában. Tehát én akkor még hazajöttem, még nagyon sok műsorom volt a magyar tévében, de aztán úgy döntöttem végül 1995-ben, hogy jó, akkor itt most mindent abbahagyok, és a nulláról elkezdek egy életet. Kubinyi Anna, textilművész: Pontosan 1986-ban találkoztunk először a Fészek Klub-i kiállításomon. Akkor még fiatal, kezdő textilművészként ott állítottam ki és ő szintén kezdő tévésként a híradótól egy 5 perces interjút készített velem és a kiállításomról, és nem sokkal később egy baráti körben újra találkoztunk és ott kialakult egy olyan barátság, ami hát tényleg a mai napig megvan. Bár ez nem egy mindennapos barátságnak értendő.
Műsorvezető: Hol itt, hol ott élnek a világ különböző pontjain. Kubinyi Anna, textilművész: Pontosan így van. Én Franciaországba kerültem ’90-ben, ő Angliába, de akkor is időnként találkoztunk, meglátogattuk egymást. Olyankor olyan nagy beszélgetésekben tudunk egymásnak ötletet, tanácsot adni, erőt, lelkesedést, és ez nagyon fontos dolog. Műsorvezető: Én is ismerem Bogyay Katalint, és mindig olyan összeszedett és mindig olyan határozott. Olyan, mint aki soha nem esendő, soha nem esékeny. Ha a barátnője, akkor biztos tudja, hogy vannak-e olyan pillanatai, amikor ő sincs a helyzet magaslatán? Kubinyi Anna, textilművész: Ő egy nagyon erős kisugárzású és energiával teli ember, ez valóban így van. De én, mikor például meglátogattam őt Londonban az ott tartózkodása elején, láttam, hogy milyen nehéz körülmények között végzi ott a munkáját. Teljesen egyedül, minden segítség nélkül. Fiát vitte az iskolába, hordta, vitte, közben elszaladt a kurzusokra. Mindent egyedül el tudott látni. Tényleg nehezen indult, és nagyon szerény körülmények között, de ő az a fajta ember, aki minden nehéz helyzetből mégiscsak valahogy föl tud állni. Műsorvezető: Bocsánat, hogy mindig az esendőséget firtatom. Látta például valaha sírni? Kubinyi Anna, textilművész: Nem tudom, hogy ezek azért mennyire magánügyek. Talán igen. Igen, voltak nehéz pillanatok. Sőt, ő is látott engem. Tehát az egy nagyon nagyszerű ajándék, hogyha az ember a mai világba valakivel meg tudja osztani a nehéz pillanatait. Műsorvezető: Büszke a barátnőjére? Kubinyi Anna, textilművész: Ez a szó nekem nagyon érdekes. Sokszor kérdezték már tőlem, hogy büszke vagyok-e a gyerekeimre, büszke vagyok erre, vagy arra. Én nagyon nagy elismeréssel és odaadással gondolok rá. Én már ott a kis ealingi házban is láttam a kis házi összejöveteleken, mikor mikrofont kapott a kezébe, és rögtön összehozta ott a társaságot, rögtön bemutatott valakit, valami kis produkciót szervezett. És ez tényleg fantasztikus, hogy onnan a kis házi összejöveteltől az ő palettája a windsori kastélyig tartott. Tehát ez elég fantasztikus. Műsorvezető: A szülei mit mondtak? Mert ilyenkor az lehet nagyon fontos. Hogy maradj fiam, vagy menjél lányom? Bogyay Katalin: Nem a szüleim számítottak akkor ebben, hanem a férjem. A férjem azt mondta, hogy menni kell. Az édesanyám addigra már meghalt. És, hogyha az édesanyám egyébként nem hal meg, akkor biztos nem megyek el. Az édesanyám nagyon beteg volt az életének az utolsó 10 évében sajnos olyan beteg volt, hogy minden pillanatban attól féltünk, hogy meddig élhet még. Az én anyám ’92-ben meghalt és végül ’93-ban mentem el. Egy ilyen elengedés volt, hogy most akkor menjél, és csináld és az életet élni kell, és tovább kell lépni. És
ez egy ilyen álomüzenetként meg is jelent. Az édesapám pedig 1994-ben, tehát rá egy évre meglátogatott és találkozott ott Angliában egy hölggyel, aki az ő nagy szerelme volt azelőtt 48 évvel. A hölgy is megözvegyült és apám is özvegy volt akkor. Újra találkoztak és ők 1994 óta együtt élnek. Ebben biztos, hogy benne van, ahogy mondtam, az anyámnak a megengedő simogatása mindkettőnk irányában, természetesen, mert ilyen szempontból mind a ketten egy új életet kezdtünk. Műsorvezető: Fantasztikus. Szegénységben egyébként? Mert itt az egyik barátnője azt mondja a műsorban, hogy a kezdeti angliai években azért nem volt tejben, vajban fürdés. Bogyay Katalin: Nézze, amikor az ember itt hagy Budapesten egy gyönyörű házat antikokkal berendezve, ahogy éltünk, és akkor elmegy egy albérletbe, ami Angliának egy olyan külső kerülete, Ealing. Egy olyan országban, ahol természetesen a cím nagyon sokat jelent, hát pontosan lehet tudni, hogy nem a leggazdagabbak élnek. Van az a 7 krajcár, mi azt megéltük, és az nagyon jó érzés, és tényleg az ember minden krajcárt, ha megtalál, akkor nagyon boldog. Egy kicsit olyan érzése volt az embernek, mondjuk nekem is személyesen, hogy valóban fiatalként is albérletekben, egyetemistaként is albérletekben terveztük, álmodtuk meg a jövőt, és valamilyen módon most megint egy egész másfajta életet kell elkezdeni, és annak nem az a legfontosabb része, hogy mellettem vane az a szobor, amivel esetleg kislány korom óta nőttem föl, mert a lelkemben benne volt. De az olyannyira érződött, hogy évekig itt Magyarországon becsomagoltam dobozokba azokat a tárgyakat amelyek nekem nagyon fontosak, mert olyan fájdalmas volt hazajönni és itthon látni. Amikor eljutottam oda, hogy a budapesti otthonomat Londonból felújítottam, újra berendeztem, holott nem laktam itthon, akkor tudtam, hogy most már nyugodtan állok a saját lábamon egy másik világban is, mert ott is otthon tudok lenni, meg Magyarországon is otthon tudok lenni. Sokkal inkább érdekelt egyébként az a fajta beilleszkedés, az a tanulási folyamat, hogy megértsem a világot, amiben élek, hogy értsem a szülőket, akikkel együtt jártam a gyerek iskolájába, hogy föltérképezzem azt a világot, ahol úgy gondolom, hogy lesz majd valami feladatom, mintsem, hogy azon gondolkozzak, hogy milyen lakcímen lévő lakásban lakom. Határ Győző, szegény atyai barátom mondta mindig, hogy mikor úgy éreztem, hogy nagyon nehézségben vagyok és nem is tudom, hogy miért vagyok itt és mit fogok én itt csinálni, és egyszerűen sok esetben magyarázat nélkül üldögéltünk ott, és azt mondta, hogy kedvesem, az élet mindig kiforogja magát. És ez tényleg így van. Csak abban hinni kell, hogy az a választás jó volt. Tehát igazából a választások azok, amik meghatározzák az embernek az életét. És ha már választottál, akkor azt meg kell tudni tartani. Tehát nem lehet azon utána hosszasan filozofálni, hogy jaj Istenem, mért ezt tettem és mért nem úgy tettem. Tehát, ha én azt mondtam, hogy igen, itt hagyok mindent, mert én a szakmám csúcsán voltam. Tehát én nem azért mentem el, mert nekem nem volt műsorom, vagy engem
nem szerettek, vagy egyebek, hanem azt mondtam, hogy elmegyek és folytatok egy életet máshol, megmérettetem magam, és persze közben fölneveltem egy fiúgyermeket, aki ma 20 éves, és azt hiszem, hogy egyébként ez volt az, ami alapvetően meghatározta a létemet. Mert ahogy a gyerek nőtt és fejlődött, egyre inkább éreztem, hogy én innen még nem mehetek el. Tehát az ember nem úgy tervezte, hogy most nem tudom én, 13 évet Londonban fog tölteni, de valahogy az a város az bekapja az embert. Mert annyira gazdag, olyan sok impulzus éri azt, aki erre kellőképpen érzékeny, és azt, akinek nincs honvágya. Én nem vagyok honvágyas, soha nem voltam, kiskoromban sem. Tehát én akkor életem, hogyha én utaztam, hogyha újat láttam, hogyha új emberrel találkoztam. Hogy nem tudom mi az, hogy honvágy, mert mindig volt hova visszajönni persze. Műsorvezető: Személyes kísérlet is bevált, ahogy manapság mondják: London nagyon bejött, hiszen az eddigi pályafutásának a csúcsa ugye a magyar medzsik, Bogyay Katalin személyében azonos az egész herce-hurcával, több éves rendezvénysorozattal, ami ott volt. Nem is akarok én ennél a pontnál sokat időzni. Mi a legfontosabb a magyar medzsikben, személyesen mi a legfontosabb? Hogy én ilyen jól megcsináltam, vagy, hogy ez mekkora siker, vagy hogy bebizonyítottam magamnak, másnak, vagy hogy a magyar kultúra van olyan jó, mint a londoni? Mondtam négyet, mondjon egy ötödiket. Bogyay Katalin: Az életemnek nagyon sok pillanatában szembesültem azzal, hogy félreértenek bennünket. És akkor még sehol nem volt, se magyar medzsik nem volt, sem magyar intézet, semmi nem volt. Tehát, ez az én személyes élményem volt. Félreértenek, nem értenek, nem tudnak rólunk. Miután én egy úgynevezett osztályon kívüli személyiség voltam ott Nagy Britanniában, ami nagyon sokat jelent, sok előnyt természetesen. Megengedhettem magamnak, hogy a legkülönlegesebb és legkülönbözőbb osztályok, legkülönbözőbb rétegeiből válasszam az ismerőseimet, a társaságomat, a barátaimat. És valóban, úgy is hozta az életem, hogy abban a következő ealingi házunkban, ami már egy nagy viktoriánus ház volt, és ami egy úgynevezett zenei kommuna volt, amiben mi éltünk éveken keresztül, olyan úgynevezett szalonokat, vagy nyitott házakat rendeztem folyamatosan, ahová olyan meghatározó, értékes, különleges emberek jöttek el, akik egyébként egymással sosem találkoztak volna. Egy kötötte őket össze valamilyen módon, a zene, a művészet, az irodalom. Minden esetben be tudtam bizonyítani azt, hogy tudnak ők egymásnak adni rajtam keresztül. Én azért, miközben Nagy Britanniában voltam, csináltam az ottani egyetemen egy diplomáciai nemzetközi kommunikációs kurzust, egy ilyen mesterfokozatot. Aztán tanultam vezetői pszichológiát. Azt is nagyon érdekelt. Szóval, sok mindent fejlesztettem még. Mondjuk úgy, a személyiségem szempontjából is. És nagyon tudatosan dolgoztam azon, hogy a magyar és ez a középkelet-európai gondolkodásmód és kultúra az sokkal inkább láthatóvá váljék.
’94-’94-ben már abból írtam az egyetemi tézisemet Londonban, hogy a kis- és a középkelet-európai kultúráknak milyen lehetőségük van arra, hogy bekerüljenek az emberek tudatába. Természetesen az egy médiatípusú szakdolgozat volt, amit írtam. És amivel az elméletben foglalkoztam, ami ilyen kutatásokat csináltam 1993 óta dolgozom a kultúrák közötti párbeszéden, egy nagy nemzetközi kutatócsoport tagjaként, amit mi most kezdünk itt, mert az EU-ban most kezdjük el a kultúrák közötti párbeszéd évét, nekem ez természetes. Ez a közegem, ebben élek, ebben gondolkozom, ez volt számomra mindig az az út, amit mindenkinek javasolni tudtam. De tudományosan is 1993 óta ezzel foglalkozom. Amikor az élet megint csak ezt a lehetőséget hozta, hogy én egy alapítója lehetek egy kulturális intézetnek, az azért volt fontos, mert én pontosan tudtam, hogy mi kell ahhoz, hogy a magyar kultúra láthatóvá legyen. Addigra az én szakmai és emberi tapasztalataim bebizonyították, hogy van rá esély, csak jól kell hozzányúlni. A magyar medzsik igazán ennek a folyamatnak a kiteljesedése volt. Mert ez a fókuszban, ez a Hungary fókusz, fókuszban Magyarország, mint koncepció, az 1999. novemberében indult el. És a magyar medzsik az a Hungary fókusz 2004. volt. Az semmiben nem különbözött attól, mint ahogy én ehhez az egész magyar kultúra megmutatásához hozzányúltam az első pillanatban. Csak először tartott egy hétig, aztán két hétig, aztán egy hónapig, aztán két hónapig, és a magyar medzsikben persze másfél évig. Számunkra az Európai Unióhoz való tartozás az meghatározó és elengedhetetlen. Én ebben hittem, mint magánember, mint gondolkodó, mint szakember. Az nekem nagyon sokat jelentett az én személyes szakmai fejlődésemben, hogy 2004-re, tehát az európai uniós csatlakozás évére, tudjam ilyen jelentőséggel megmutatni azt, hogy a magyar kultúra az olyan erős, hogy ebbe a klubba úgy lépünk bele, hogy van mire büszkének lenni. Én nem hiszek abban, hogy sajnáltatni kell magunkat. Akivel együtt vagyunk, azzal legyünk jó érzéssel együtt, tudjunk egymásnak valamit adni, de ehhez azt kell érezni a másiknak, hogy én rá kíváncsi vagyok, és van nekem mit adnom. A magyar medzsik egy nagyon komoly folyamatnak volt szakmai és emberi folyamatnak volt az eredménye és ezért is tudtam, amikor vége volt, hogy nekem ott vége. Műsorvezető: Itthon van. Egy nagyon imponálóan magabiztos asszony, és Magyarországon a magabiztos embereket nem szeretik. Itt nem tudom én azt úgy, biztos rosszul látjátok, á, ügyetlen vagyok. Tehát ennek az attitűdnek a tökéletes ellentéte az, ami dívik. Nem utálják? Bogyay Katalin: Ezt nem tudom. Ezen nem szoktam gondolkodni, hogy utálnak, vagy szeretnek. Műsorvezető: Nem akart változtatni ezen, hogy másképp kell itthon viselkedni, mint odakint? Bogyay Katalin: Én megmondom, hogy én ezt hogy látom. Én soha nem azon gondolkodtam, de ez televíziósként, már bocsánatot kérek, vagy rádiósként az
ember ugyanúgy nap, mint nap megélte, hogy most utálják, vagy szeretik. Az első mondat, amit Matúz Józsefné mondott nekem 1983-ban az irodájában, aki a híradónak volt az alapító szerkesztője. Kedves Kati, abban a pillanatban, hogy elkezdenek utálni, akkor te tudod, hogy te nagyon jól dolgozol. Ennek én nem örülök egyébként, hogy ez így van, de mondjuk ez volt az iskola. És azt is hozzátette, hogy te ne várd azt, hogy téged szeretni fognak, mert hogyha csak szeretnek téged, akkor igazán nem leszel egy nagyágyú ebben a szakmában. Ez egy indulás volt, ami nekem akár fájhatott is volna, de én annál azért sokkal, mondjuk, tudatosabb emberként élem az életemet, hogy ebből érzelmi kérdést csináljak. Ma sem azt gondolom, hogy engem szeretni kell, vagy utálni kell, mert hiszen visszacsatolok a gondolkodásmódomhoz: az érzelmek azok a családra, a barátokra és bizonyos emberekre tartoznak. Egyébként meg a profizmus számít, hogy hogy dolgozunk. Műsorvezető: Angliában én is visszacsatolok erre a gondolatra, azt mondta, hogy Anglia ebben különbözik, mert ott Bogyay Katalin: Igen, de én ezt most folytatom, mert ez egy döntés kérdése, hogy különösen, ha az ember 13 év után hazajön, ki tudja mennyi időre, de valószínű ez is csak egy átutazás, de most egyelőre itthon vagyok. Vagy úgy él, hogy megpróbál beilleszkedni abba a világba, ami természetes, vagy úgy él, hogy amit ő az életén keresztül megtanul, és amiről sok esetben tudja, hogy egy fejlettebb szint, azt nem fogja feladni, hanem megpróbál annak az értékrendnek megfelelően, bárhol is legyen a világban, élni. Én már elég idős vagyok ahhoz, hogy nekem legyen egy nagyon határozott értékrendem az emberek, a szakmai kapcsolatok tekintetében is. És én ezt az értékrendet a mai napig tartom. Inkább arra törekszem, hogy amit én tanultam és ami jó volt és esetleg Magyarországon még nem az, megmutassam, hogy így is lehet, minthogy visszamenjek oda, hogy tudom, hogy ez így szokás Magyarországon, akkor én is így csinálom. Ebben a másfél évben, amit most eltöltöttem ebben az új periódusban itt Magyarországon, úgy érzékeltem, hogy ha tisztán és egyértelműen meg tudom fogalmazni a célt, hogy miért dolgozunk, abban az emberek, a munkatársaim hisznek, akkor ezt a célt közösen el tudjuk érni. És ezt az utazást mindenki szereti. Nagyon hiányzik Magyarországon az, hogy tisztán, érthetően, egyértelműen mondjuk azt, hogy mit csinálunk, hogy miért csináljuk. Borzasztó sok a félreértés, a félrebeszélés, ami nagyon sok esetben pici apró malőrökből adódik. De az emberekre ezek a malőrök így rárakódnak, olyan, mint hogyha sok, sok pikkely egymásra rakódna, és aztán utána már nem is találjuk meg azt az embert, aki a sok pikkely alatt van. Én szeretek hozzátalálni azokhoz az emberekhez pikkely nélkül, akikkel együtt dolgozom, és azt természetesen nem várhatom el, hogy mindenkinek el tudjam magyarázni, hogy én mit, miért csinálok. De az nagyon fontos, hogy akikkel dolgozom, akikkel együtt gondolkozom, akikkel most az életemnek ebben a szakaszában szakmailag, emberileg összetalálkoztam, vagy összetalálkozom, azok pontosan értsék, hogy
én ezt mért csinálom. És az is nagyon fontos, hogy olyan emberekkel dolgozzak, akik engem is inspirálnak. Ez a másik nagy érték, amiért az ember valószínű 13 évet eltölt Angliában, mert minden nap olyan emberekkel találkozik, akik hihetetlen inspirációt adnak neki. És ma Magyarországon számomra az egyik legfontosabb, és hogyha ehhez egy picit hozzá tudok tenni, akkor én már egy boldog ember vagyok, hogy az emberek szabaduljanak föl annyira, hogy merjenek inspiratív módon gondolkodni. Tanuljanak meg tanulni, de merjenek inspiratív módon gondolkodni. Ebből a kettőből van az a fejlődés, amire esetleg sok esetben az ember irigykedve tekint. De ez nagyon egyszerű: tanuljunk és merjünk gondolkodni, merjünk álmodni. És akkor, ha ezt a kettőt megpróbáljuk összerakni a realitáshoz közelítve, akkor lehet eredményeket elérni. Az, hogy engem utálnak, azt én nem tudom. Biztos, hogy nagyon sok ember sokat beszél rólam, ezt tudom. És ez azért van, az én gondolkodásmódom szerint, mert nagyon ráér. Mért van az, hogy vannak emberek, akikről mindig beszélnek, és vannak emberek, akik mindig másokról beszélnek? Azok az emberek, akik el vannak foglalva az élettel és mindig valami értelmes dolgot szeretnének csinálni, nincsen arra sem idejük, mondjuk, mint nekem, hogy aludjanak, vagy hogy nyugodtan sétálgassanak az utcán, azok nem fognak másokról beszélni, mert nincsen rá energiájuk. Azok az emberek, akik nincsenek igazán lekötve, azok persze beszélnek a másikról. Én ezt mindig így fogtam föl. Vannak, akikről beszélnek, vannak, akik beszélnek a többiekről. Én mindig abba a kategóriába tartoztam, akikről beszélnek. Kiskorom óta ez sem egy újdonság. Műsorvezető: Bogyay Katalin kultúrdiplomatával hallottak beszélgetést.
