Mi a DHS? Tudjuk már a leckét: Olyan konfliktus, amelyre igazak az alábbiak: 1. 2. 3. 4. 5.
Hirtelen bekövetkező Váratlan, készületlenül érte az illetőt. Drámai, azaz megütközést kelt. Nem tudjuk elfogadni a helyzetet. Ideiglenesen nem látható a megoldása. Nem beszéljük ki senkivel. (Esetleg megemlítettük a tényeket, de nem beszéltünk arról, milyen érzéseket keltett bennünk, és mennyiben sértette elvárásainkat, értékrendünket, olyan erkölcsi értékeket, amelyek nekünk fontosak.)
Az ilyen konfliktus érzelmi sokkot, válság helyzetet idéz elő az emberben pszichés síkon, és a test az érzelmek hatására az evolúció során kialakult biológiailag logikus vészforgatókönyveket léptet életbe. Ezek azok a folyamatok, amiket betegségnek nevez az akadémikus orvostudomány. Ezt minden GNM-el foglalkozó ember az elsők között tanulja meg. Csakúgy, mint a DHS sínek fogalmát, amik ismétlődővé, vagy krónikussá tehetnek egy-egy „betegséget”, megakadályozhatják a gyógyulási folyamat kifutását… Miért alakulnak ki ezek a sínek, és főként: miért kapcsolják be a vészforgatókönyveket olyan helyzetekben, amiknek semmi köze nincs az eredeti eseményhez, amelyben kialakultak? Egyáltalán: hogy létezik az, hogy a saját testemmel nem tudok szót érteni? Miféle konstrukció az ember? Nem egyszerű ezt megérteni ebben a világban, amelyben annyira keveredik a materialista és ezoterikus szemlélet. A GNM iránt fogékony emberek általában ezoterikus szemléletűek, és hajlamosak a pszichologizálásra, vagy arra, hogy a DHS-nek túlzott ezoterikus értelmezést adjanak. Pedig ez nem fedi a valóságot. Megpróbálom felvázolni, miről is van szó tulajdonképpen. Ehhez vegyük elő egy kicsit a fantáziánkat, és a kreativitásunkat! Először is, vessünk egy pillantást az állatokra. Az Ő életüket a saját, állati tudatuk irányítja. Ők is tudnak elszenvedni sérüléseket és konfliktusokat. Egy-egy súlyos konfliktus után marad az elméjükben egy olyan lenyomat, ami az elkövetkezőkben megakadályozza őket abban, hogy újra kitegyék magukat annak a veszélynek. Ha megégeti a szájukat a forró étel, soha nem fognak többé forró ételt enni. Ha sérülést szenvedtek el valahol, kerülni fogják azt a helyet. Erőszakkal sem lehet odavinni őket. (Ha mégis megteszik, egy motorikus DHS-t szenvednek el...) Ezzel azonban együtt tudnak élni, mert hagyják működni ezt a természetes mechanizmust. A tudatuk tehát egyrészt képes elszenvedni DHS-t, amit természetes módon kezelnek, másrészt viszont vezérli a mindennapjaikat, az ösztönviláguk szerint úgy, ahogy az egyed, a csapat és a faj túlélése megköveteli. A DHS-eknek a mindennapjaikban annyi hatása van, hogy kizárnak bizonyos tapasztalásokat az életükből a továbbiakban azért, mert kerülni fognak bizonyos helyeket, szituációkat. Mi a helyzet az emberrel? Úgy tűnik, az ember is tud DHS-t elszenvedni. Az ember életét is vezérli az egyed, a család, csapat (munkahelyi kollektíva, faluközösség, ország) és a faj túlélése. Nálunk is van egy
1
„testtudat”, de van egy szellemi részünk is, amely a testtudatra hatással van, és az állatokénál magasabb rendű tudattal rendelkezik. Bennünk ez a két tudat összefonódik, hatással van egymásra. Mielőtt tovább mennék, tisztáznunk kell, hogy a tudat és az elme mit is jelent pontosan. Az elme egy adathalmaz. Mind az állatoknak, mint az embereknek van elméjük, ami mérhetetlen mennyiségű adatot tartalmaz, és ezeket az adatokat felhasználja a tudat, szándékai szerint. Önmagában ez az adathalmaz nem bír spirituális értékkel, és előjellel sem. Nem az elme az, ami „pozitív” vagy „negatív” előjellel jellemezhető. A tudat nem más, mint az önazonosítási pontunk. Azt mutatja, hogy minek tekintjük magunkat. A spirituális szempontból lényegtelenebb részletek mellett (nem, nemzetiség, név…) ez határozza meg, hogy mennyire szűkre szabom az énem határait. Hogy tekintek a környezetemre? A testtudat önazonosítása jobbára az egyénre koncentrálódik, míg a fejlett szellemi rész egységben érzi magát az egész emberiséggel, az univerzummal. Az emberben ez a határ valahol a kettő között van, és a fejlődés során egyre tágul. Az elme a tudatnak, a szándékvilágunknak engedelmeskedve szolgál bennünket. Így ugyanabból az adathalmazból eltérő következtetéseket képes levonni egy-egy dologgal kapcsolatban aszerint, hogy a gondolkodónak mi a szándéka. A továbbiakban tehát az emberi tudat kettősségével foglalkozom. Képzeljünk el egy lovas embert! A ló engedelmesen viszi a gazdáját oda, ahová az irányítja. A gazdája viszont gondoskodik róla, hogy mindig legyen enni és innivaló a ló számára, és egyéb tekintetben is gondját viseli. Viszont, akármennyire szereti is a gazda a lovát, és az akármennyire is bízik a gazdában, különböznek egymástól. A gazda és a ló félelmei nem azonosak. Mindkettőnek megvan a saját élete. Ha a ló megijed valamitől, megvadul, és nem engedelmeskedik a gazdájának. Ledobja, vagy elragadja, mert a saját életösztöne bekapcsolja a vészforgatókönyvet, a pánikszerű menekülést, a fejvesztett vágtát, amit nem enged szabályozni a kantárral, vagy szép szóval. Az ember esetében a testtudat hasonlítható a lóhoz, míg a szellemi lény, aki a testet lakja, a lovashoz. A testtudatnak megvannak a maga alacsonyrendű igényei. A táplálék, ital, kényelem, gazdagság stb., amik az ő esze szerint a komfortot, túlélést jelentik számára. A szellemi lény viszont akkor érzi magát jól, ha megtapasztalja az egységet másokkal. A szeretet nem más, mint amikor a másikban felfedezzük magunkat. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ami annyit jelent, hogy benne is lásd és szeresd önmagadat! Látható, hogy a testtudat és a szellemtudat érdekei sokszor ellentétesek. Hisz egy magas spirituális szinten lévő ember pl. nem használ ki, nem csap be másokat azért, hogy saját vagyonát gyarapítsa. Míg a testtudat ezt könnyedén megteszi. (Az elme pedig készségesen be tudja bizonyítani mindkettő jogosságát.) A fenti kép alapján legjobb, ha a szemléletesség miatt a lovas helyett egy kentaurt képzelünk el, aki egységben él a ló testtel, de két jól elkülöníthető részre osztható. Az emberi felső részre, és az állati alsóra. Akkor, ha hirtelen életveszélybe kerül ez a lény, a test azonnal reagál a biológiai reflexeknek megfelelően azért, hogy megóvja az életét. Ha trauma érte, az elkövetkezőkben kerüli a trauma körülményeit. Ha nem képes rá, akkor újra produkálja a trauma kezeléséhez illő életműködéseket. Nem az emberi rész, hanem a ló rész!!! Vagyis, ha egy ilyen kentaur egyszer pl. belegázol a parázsba és megégeti magát, többé nem fog hasonló terepre merészkedni. Mind az emberi rész, mind a ló rész alaposan megjegyzi ezt.
2
Viszont akkor, amikor majd egy parázshoz hasonló mintájú szőnyegen kell áthaladni, az ember rész tudni fogja, hogy ez nem veszélyes, de a ló rész nem. Ezért megtorpan, és az ember rész azt tapasztalja, hogy lebénultak a lábai. Egészen addig, amíg valahogyan a ló részével is megértteti, hogy ez nem parázs. Remélve, hogy a kentauros hasonlat után nem lesz nehéz az emberre sem a fenti szemlélettel tekinteni, tegyük most azt. Az ember testtudata tehát egy olyan alacsonyabb rendű tudat, ami kapcsolatban áll egy sokkal magasabb rendű tudattal, a szellem tudattal. Mi pedig egyszerre mindkettőt megtapasztaljuk, és saját döntésünk szerint azonosulunk egyikkel vagy másikkal. Traumás helyzetekben a testtudat erőteljes érzelmeket él át, a szellemtudat pedig próbálja megnyugtatni. A képzeletünket és tetteinket vagy egyik, vagy másik vezérli. Gondoljunk csak arra a kifejezésünkre, hogy „van lélekjelenléte” valakinek. Az ilyen emberre az jellemző, hogy a kritikus helyzetekben is higgadt és józan marad, bölcs döntéseket hoz és a legkörültekintőbben jár el, mások testi épségére is tekintettel van. Míg az, aki pánikba esik, legtöbbször csak magát próbálja menteni, és szűk látókörűen gondolkodik, vagy inkább cselekszik, mert gondolkodni aligha tud. A testtudat és a szellemtudat között az információáramlás nem zavartalan. A test képes pánikba esni, és vészreakciókat produkálni akkor is, ha a szellemi lény ezt nem akarja sőt, tudja, hogy értelmetlen. Így keletkeznek azok a betegségek, amelyekben különféle biologikus külön programok futnak annak ellenére, hogy ésszel tudjuk, valójában nincs kihatásuk a megoldandó konfliktusra. (PL. gyomorrák egy „emészthetetlen” munkahelyi konfliktus miatt.) A traumák (DHS-ek) a testben raktározódnak, nem tudnak asszimilálódni emléktárunkba. Ha keletkezésükhöz hasonló körülmények adódnak (DHS sínek), a szerv bekapcsolja a vészreakciót. Nem törődik a vezérléssel (a ló elragadja lovasát, nem törődik a kantárral és a jó szóval), a dianetika úgy fogalmaz: kiveri az agyban a biztosítékot. Bár a GNM nem egészen így állítja, de ezt támasztják alá a hameri gócok, amik az idegi kapcsolatok megszakítása miatt keletkeznek az érintett szerv agyi vezérlő központjában. (Itt más nézőpontból nézek ugyanarra a jelenségre, amire Dr.Hamer, de nem kérdőjelezem meg a tapasztalatait, és lényegében az elméletét sem.) Szóval, adva van egy lény (az ember), aki kettős tudattal rendelkezik. A testtudata alacsony spirituális szinten áll, sokkal önzőbb és szűklátókörűbb, mit a szellemi tudat. A test maga tartalmaz elraktározott, eredetileg a túlélést segítő trauma emlékeket, amik a testtudat egyfajta életvédelmi kiegészítései, mint az autóban a légzsák, biztonsági öv, vagy a motoron a bukósisak. A szellemi tudat átfogóbb képet lát a világról. A testtudattól átvesz érzéseket, információkat, de gyakran belemegy olyan szituációkba, amelyekbe a testtudat nem szeretne. Ezek között olyanok is vannak, amikre már a „légzsák is kiold”. Ezek a különféle betegségek, amik szervi elváltozással járnak, és a GNM-ben leírt módon regenerálódnak valamilyen szinten. Vannak olyan esetek is, amelyekben folyamatosan (vagy sűrűn) ilyen traumatikus körülmények állnak fent, legalábbis ahhoz annyira hasonlóak, hogy a regenerálódás nem tud végbemenni. Az állatnál ez természetes körülmények között nem sűrűn fordulhatna elő, mert a testtudat elkerülné az ilyen körülményeket, vagy elmenekülne. A szellemi tudat azonban nincs erre tekintettel, viszont általában nem képes arra sem, hogy a testtudatot átprogramozza. Ezért tartós rendellenes állapotok jöhetnek létre a testben, mint például a krónikus betegségek, meddőség, terméketlenség, tartósan stresszes idegállapotok. Ennek a szituációnak a
3
folyománya a rák is, ami normál esetben egy rövid lefolyású betegség lenne. (A rákot előidéző DHS szituációját hamar megszüntetné a testtudat, míg az ember erre gyakran nem képes.) Amikor egy krónikus betegségben szenved valaki, sokszor nem egyszerű megtalálni a kezdeti kiváltó konfliktust. A konfliktus olyan szintű megoldása, amely a testben is feloldja a traumatikus emléket, szintén nem minden esetben egyszerű. Márpedig e nélkül a test reagálni fog szüntelenül. Ezért a legbiztonságosabb megoldás az, amit az állatok is alkalmaznak: fizikailag meg kell változtatni a helyzetet. Munkahelyet váltani, megszakítani a kapcsolatot azzal a személlyel, aki élőn tartja a traumát, gyermeket szülni, ha épp az hiányzik a testnek… Természetesen léteznek különféle olyan módszerek is, amelyek lehetővé teszik a konfliktus kellő mélységű feloldását. Ez azonban nem része a Germán Gyógytudománynak. Fontos megérteni, hogy a konkrét DHS-ek nem elvont lelki folyamatok miatt alakulnak ki, hanem konkrét események, amelyeket a primitívebb testtudat földhözragadt módon értelmez, és úgy is reagál rájuk. A testtudattal pedig ezoterikus magasságokból nem igen lehet szót érteni. Legalábbis nem úgy, ahogy azt sokan gondolják. Át kell hidalni valahogyan számára a szakadékot, és bizonyára vannak is ilyen módszerek, de ez már egy más téma. Hol a Germán Gyógytudomány helye a fejlődésben? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, meg kell próbálnunk átfogó képet alkotni arról, miről is szól tulajdonképpen ez az egész játék. Kik vagyunk mi, emberek, és mi végre? Számtalan szentírás és tanítás szól az ember teremtéséről és bukásáról, gyarlóságáról, a karma törvényeiről, stb… Megpróbálok felvázolni egy olyan modellt, ami segít megválaszolni a címben megfogalmazott kérdést. Kezdetben volt az ősi osztatlan egység, azaz Isten. (Is= Ős, Ten= osztatlan egység.) Ez az egység részekre osztotta magát azért, hogy saját részeinek a tudatán keresztül tanulmányozhassa önmagát. Ezek a részek más, elkülönült létezőket láttak maguk körül, és kölcsönhatásba is kerültek velük, de valójában mindahányan egyetlen egység részei. Hogyan történhetett ez? Képzeld el azt, hogy egy vödör vizet felviszel egy 10 emeletes bérház tetejére, és egyetlen gyors mozdulattal kiöntöd. Egyértelmű, hogy a vödörben még egységet képezett az a 10 liter víz, ami kiöntve zuhanni kezd, és a légellenállás hatására egyre apróbb cseppekre oszlik. Mire a talaj szintjére ér, ezek már az esőcseppnél is kisebbek. Az önálló valóságot megtapasztalni vágyó szellemi részek hasonló módon szakadtak egészen apró darabokra. Addig, amíg a vizet a légellenállás porlasztotta szét, a szellemlényekkel az önzés valamilyen formája művelte ugyanezt. A darabolódással csökkent a teremtőerejük is. Egészen addig folytatódott ez a zuhanás, amíg az Isten által kifeszített „biztonsági háló” meg nem állította. Ez a biztonsági háló nem volt más, mint az anyag. Ezen a szinten már nem hatott az öndaraboló teremtőerő, az önzés, mert itt már kényszer törvények szerint folytatódott a létezésük. Az ekkorra végletekig széthullott szellem darabkáknak engedelmeskedniük kellett az anyag törvényszerűségeinek, szolgálniuk az univerzumot önálló teremtőerő nélkül.
4
Erről a rendkívül alacsony létsíkról kezdték meg lassú fejlődésüket, az elemi részek szintjéről, és araszolgattak felfelé az egyszerűbb, majd bonyolultabb „élettelen” létformákon, majd az élőkön át egészen az emberig. Maga a fejlődés egy állandó kölcsönhatásnak is köszönhető, amelyben újra és újra érintkezésbe kerültek magasabb tudatosságú szellemi lényekkel is. Azonban az ember az a teremtmény, amelyben a testtudatot elért, alacsony szintekről felfelé törekvő szellemi lények a legközvetlenebbül kerülnek egy sokkal magasabb dimenziókból leszállt szellemi rész hatása alá. Ezzel sokkal hatékonyabb segítséget kaphatnak a fejlődéshez, mint pl. a háziállatok, akik ugyan kapcsolatban állnak az emberen keresztül a magasabb szférákkal, de csak közvetve. Mi ennek a „szimbiózisnak” a lényege? Mivel az ember egyesíti magában a testtudatot és a magas tudatosságú szellemi lényt, egyaránt kihatással van rá mindkettő. Átérzi a testtudat félelmeit vagy késztetéseit, de a magasabb szintű szellemi részét is. Módja van megtapasztalni azt, hogy milyen érzés az egyiknek, és milyen a másiknak a késztetései szerint élni. Milyen érzés az, amikor a test önző szempontjai szerint dönt, és milyen az, ha a szeretet törvényei szerint. Az érzések a testtudat felé is közvetítődnek. Az a cél, hogy a testtudat primitív szándékait felülírjuk a szellemi rész szándékaival. Ez csak akkor történik meg, ha az ember átéli azt a felemelő érzést, ami akkor tölti el, amikor önzetlenül, a szeretet törvényei szerint cselekszik olyan helyzetben, amelyben volt késztetése az ellenkezőjére is. Ezért van az, hogy az emberi léttel szükségszerűen együtt járnak olyan válsághelyzetek, amelyekben választanunk kell a két tudatszint között, és nem kerülhetjük el a szenvedést. Legfeljebb erőt kaphatunk a lélektől az elviselésére. Ha a testtudat igényei szerint döntünk, eltávolodunk a lélektől, ami kiüresedéshez, magányhoz, belső fájdalomhoz vezet. Ha a lélek szavának engedünk, akkor esetleg testi szenvedések várnak ránk. Emlékezzünk vissza Jézusra, aki az elfogatása előtti este vért izzadt rettegésében. Ez a jelenség csak rendkívül ritka esetben, különösen nagyfokú kín következtében figyelhető meg. Jézusnak úrrá kellett lennie a testtudat hihetetlen fokú rettegésén! Természetesen a lélek önmegismerését is szolgálja ez a formáció. A testtudat szándékait és félelmeit megtapasztalva, és néha hibásan engedve nekik, fejlődik. Az az energia, amit egyegy válsághelyzetben a testtudat felé képes közvetíteni és felül tudja vele írni a test alantas késztetéseit, éppen a korábbi megtapasztalásokból származik. Amennyiben nem sikerül a felülírás, olyan megtapasztalásra tesz szert, aminek köszönhetően legközelebb sikerülni fog. A kapcsolat magasiskolája valószínűleg az, amikor a lélek, az életveszélybe került test tudatának képes olyan erővel leközvetíteni a halhatatlanság érzését, hogy ezzel úrrá lesz az életösztönön. Jézus szenvedéseit elszörnyedve olvassuk az evangéliumokban, miközben valószínű, hogy az elfogatása utáni eseményeknek köszönhetően képes volt teljesen megszüntetni a testtudatát, és testét a magas spirituális dimenziókba emelni. Vagyis, míg a körülállók egy szenvedő embert láttak benne, Jézus a megváltást, a határtalan boldogságot élte meg. A szentírások általában lehangoló képet festenek az emberi létről. Talán azért van ez így, mert olvasóik (és valószínűleg hajdani íróik is) félelemmel és bűntudattal viszonyulnak hozzájuk, vagyis inkább a testtudat, mint a magasabb szellemi tudat szintjéről. Az utóbbi számára egy kihívás, izgalmas játék ez a feladat. Mindig hatalmas lelkesedéssel száll alá ebbe a dimenzióba, és ég a vágytól, hogy elkezdhesse azt az utat, amely földi szemmel legtöbbször nem tűnik irigylésre méltónak. Az Ő számára azonban játék, hisz az igazi valósága nem itt
5
van. Ahhoz, hogy az elkülönültség illúzióját fenn tudja tartani, sokat kell dolgoznia. És bizony, gyakran előfordul, hogy a magas szintre jutott szellemi lény hatalmasat zuhan, és újra át kell élnie a fejlődés egy szakaszát, mire eléri a zuhanása előtti szintet. Az ilyen zuhanás oka legtöbbször a spirituális gőg kialakulása, ami az egyik leghatékonyabb elkülönítő érzés. Képes a fejlett szellemi lényt az állati tudatszint alá juttatni. Ez azonban végső soron egy hatalmas, soha véget nem érő játék, minden szenvedésével és szárnyalásával, amit teljes egészében csak a nagy egész, az ŐsTen lát át… Hol van hát itt a GNM? Az emberek betegségei olyan válsághelyzetekből adódnak, amelyekben nem volt képes a lélek a testtudatot ellátni azzal az energiával, információval, ami lehetővé tehette volna számára az adott félelmek vagy késztetések felülírását, ezért a testben a trauma lenyomata elraktározódott. A továbbiakban ez a már ismert, a GNM által leírt módon működik. A betegségek igazi, magas szintű gyógyítása az lenne, ha a lenyomatot fel tudnánk oldani, a testtudat érintett részét felül tudnánk írni a lélek által közvetített információval. A Germán Gyógytudománynak ez már nem része, de azzal is hatalmasat lendít rajtunk, hogy természettörvényeivel rámutat erre a mechanizmusra. Ezzel a kiszolgáltatottság passzív állapotából kimozdít. Ezen felül megadja a kulcsot ahhoz, hogy megtaláljuk ezt a válsághelyzetet. Vagyis: a Germán Gyógytudományt én az igazi gyógyítás előszobájának, tartozékának látom, amiből a valós gyógyító eljárásokhoz könnyű eljutni. Azokhoz a módszerekhez, amelyek a testtudat felülírásában segítséget tudnak adni. Bár sokszor valóban az is elegendő, ha egyszerűen kerülünk egy DHS sínt, ha az egyébként nem túl értékes számunkra. Az utat folytatni kell, mert megállás nincs. Az élet maga az örök mozgás. Ha azt hiszed megérkeztél, az csakis tévedés lehet… VeSa 2011-03-26
6
