LINDA HOWARD. Az álomférfi. Vénusz Könyvek

LINDA HOWARD

Az álomférfi

Vénusz Könyvek

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Linda Howard: Dream Man Pocket Books, a division of Simon and Schuster Inc. © 1994 by Linda Howington

Fordította: Roby Tiallac Fedélterv: Szakálos Mihály

Hungarion edition © by Szakálos Kiadó, 1990

2

1 Marlie Keen fél tizenkettőkor jött ki a Cinema-plexből a péntek esti mozi látogatók seregével együtt. Megérte eljönni, jó filmet adtak, könnyű kis bohózatot, Marlie többször is hangos kacagásra fakadt, és egészen jókedvűen távozott a moziból. Ahogy a kocsija felé sietett, fölfedezte, hogy lerí az emberekről, milyen filmet láttak. Ez a kézen fogva ballagó, csókolózni meg-megálló párocska nyilván valami szexi love storyt nézett; amott az agresszívan ökörködő tinédzserek még mindig a legújabb harcművészeti rémtörténet hatása alatt voltak; a komoly beszélgetésbe merülő ifjú értelmiségiek művészfilm élményben részeltették magukat - Marlie pedig roppant elégedett volt, hogy ő egy vígjátékot választott. Már rég kint nyomta a gázt a ragyogóan megvilágított gyorsforgalmi úton, amikor eljutott a tudatáig, hogy tökéletesen jól érzi magát. S hogy erre évek óta nem volt példa. Egészen pontosan hat éve. Maga is meghökkent ettől a felfedezéstől, s most visszatekintve jött rá arra, hogy már hónapok óta béke van a lelkében. De annyira lefoglalták itteni életének szürke hétköznapjai, hogy észre sem vette. Mert hosszú éveken át csak létezett, a dolgok megtörténtek vele, nem ő irányította őket, de az. idő lassanként megtette a magáét, s ő meggyógyult, felépült a traumából, mint az amputáción átesett beteg, aki először megszokja valamelyik végtagjának elvesztését, aztán újra megtanulja élvezni az életet. Marlie azonban nem testi, hanem mentális „csonkulást” szenvedett el, s az amputált betegektől eltérően sok-sok átvirrasztott és átimádkozott éjszakán azért könyörgött az Istenhez, hogy soha, de soha vissza ne kapja azt az elvesztett „részét”. S az utóbbi hat évben már kezdett is hozzászokni, hogy nem tér vissza az a nehezen elviselhető, különös látnoki képessége, és élhet ő is úgy, normálisan, mint a többi ember. Szeretett normálisan élni. Moziba járni, mint mások, elvegyülni a tömegben, sétálni az utcán -mert azelőtt képtelen volt ilyesmire. Pár évvel ezelőtt, amikor először fedezte föl, hogy ő is képes ilyesmire, egy ideig valóságos mozibolond lett belőle. Ki volt éhezve az olyan filmekre, amelyek nem jelentettek veszélyt számára. Sokáig a legkisebb erőszakot sem volt képes elviselni, de az utóbbi egy-két évben már meg tudott nézni néhány krimit, bár ezt a műfajt nem igazán kedvelte. Meglepődve tapasztalta viszont, hogy képtelen végignézni az erotikus jeleneteket, hogy nem bírja a szexet vagy a pornót. Azt hitte, hogy az erőszak és a vér lesz az elviselhetetlen a számára, aztán kiderült, hogy a szexben kifejeződő intimitás az, ami

3

túlterheli az idegeit. Dr. Ewell mindig is mondta, hogy az emberi lélek rejtelmei kiszámíthatatlanok, s Marlie most belátta, mennyire igaza volt régi pszichológusának. Az erőszak romboló, traumatikus élmény volt az életében, míg a szex egyszerűen csak nem kellemes valami - és most mégis a „szerelmi” jeleneteknél kellett gyorsan, még időben becsuknia a szemét. A gyorsforgalmi útról le kellett térnie egy négysávos útra, és természetesen már a kijárat elején elakadt a lámpa által okozott forgalmi dugóban. A rádióból valami halk muzsika áradt, és Marlie mélyeket lélegzett, könnyű volt a szíve, igazán jó kedvre hangolta ez a mozi.

-

a kés lecsapott, pengéje tompán megvillant. Cuppanó, ragacsos csattanás! Aztán a penge, vérvörösen, ismét

fölemelkedett -

Marlie önkéntelenül is hátrahőkölt a szörnyűségesen valószerű látomástól. - Nem! - nyögte maga elé, és hallotta saját, egyre kapkodó lélegzését. - Nem! - nyüszítette ismét, pedig már tudta, hogy hiába tiltakozik. Nincs menekvés. Olyan erővel szorította a kormányt, hogy két öklén a bütykök belefehéredtek, de ezzel sem tudta leállítani a remegést, amely a lábából indulva egész testét hatalmába kerítette. Marlie tehetetlen kétségbeeséssel bámulta, ahogy kezeiben a remegés rángó-görccsé fokozódik.

- Sötét káröröm. Diadal. Elégedettség. Hát visszajött. Te szentséges úristen, ez kiújul! Pedig már azt remélte, hogy örökre megszabadult tőle. S most ez a kényszeres látnokiság majd egyre jobban elhatalmasodik rajta, és teljesen az uralma alá kényszeríti őt. Ezt tapasztalatból tudta. Most pedig elkezdte cserbenhagyni a mozgáskoordinációja is. Ügyetlenkedve megpróbált lehúzódni az út szélére, hogy legalább a forgalmat ne tartsa föl. Majdnem „meghúzta” a sárvédővel az egyik kocsit, a vezető bosszúsan rá is dudált, de ő valahogy nagyon távolinak hallotta a hangot, mintha kilométerekről szólt volna. Nagy nehezen kiszerencsétlenkedett a parkolóba, ahol leállította a motort, és egy pillanatig abban reménykedett, hogy talán mégiscsak elmúlik, hogy talán csak egy átmeneti rövidzárlat volt az egész - ám a következő pillanatban mint valami rosszul befogott rádióállomás, teljes hangerővel belereccsent az agyába a rémlátomás. Keze erőtlenül hullott az ölébe. Csak ült mereven, maga elé bámulva a kocsiban, rezzenéstelen tekintettel, befelé koncentrálva. Légzése egyre akadozóbbá vált. Artikulálatlan hangok törtek föl a torkából, de ő nem hallotta őket. Jobb öklét lassan felemelte, mintha markolna valamit. Aztán ez az ököl, döfő mozdulattal, háromszor lecsapott... Aztán nyugalom jött ismét, és Marlie csak ült, mint egy szobor, és semmit sem látó szemekkel meredt az autón kívül csillogó éjszakába. Erélyes kopogás verte föl a kábulatából és hozott rá újabb halálfélelmi rohamokat. Tán fél perc is beletelt, míg fölfogta, hogy a bal oldali ablakot veri valaki. Aztán földöntúli kék fény villant és vakította el. A fény mögött csak nehezen vette ki, hogy egy ember áll odakint, az

4

ablakhoz hajolva, és integet, hogy húzzák le az ablakot. Marlie pánikba esett. Egy idegen, aki be akar hatolni a kocsiba. Újabb fél perc múlva Marlie azért mégiscsak magához tért. Hála istennek! Fölfogta, hogy az őrült kopogást a kint álló férfi zseblámpája okozza, ennek fénye az, ami néha szemébe villan, s hogy ez a kopogtató idegen nem-más, mint egy közlekedési rendőr. Eljutott a tudatáig a rendőr határozott, parancsoló hangja, és azt is fölismerte, hogy a kísérteties fényáradatot és villódzást az előtte ferdén álló járőrkocsi fénykürtjei keltik. A rémlátomás jelenetei még mindig elevenek voltak benne, de Marlie tudta, hogy most valahogy blokkolnia vagy háttérbe szorítania kell őket, különben nagy baj lesz. Pontosan nem, csak homályosan érezte a veszélyt. Igyekezett hát lerázni a tudatára telepedett ködöt, és görcsös mozdulatokkal próbálta letekerni az ablakot. A kimerültség egészen elzsibbasztotta, az izmai alig engedelmeskedtek. A nyitott ablak mögül forró, nedves levegő áradt be a kocsiba. A rendőr körbevilágította a kocsi belsejét. - Mi a problémája, hölgyem?

Marlie agya is zsibbadt volt, úgy kellett keresgélnie a gondolatait, de még így is tudta, hogy mindent mondhat, csak az igazat nem. Mert akkor az isten sem hinné el neki, hogy nem lőtte be magát valami kábítószerrel, s most nyilván hallucinál. És egy éjszaka a rendőrségi fogdában még az egészséges embert is megviseli, de az ő számára most, ilyen körülmények között, katasztrofális volna.

Marlie nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy félreállt a parkolóba, de azt tisztán érezte, hogy sápadt és kimerültnek látszik. - Jaj nagyon sajnálom - szólalt meg erőtlen, nyekergő hangon. Rémülten próbált valami elfogadható magyarázatot kitalálni. - Tudja, epilepsziás vagyok. Kezdtem rosszul érezni magam, ezért lehúzódtam ide. Azt hiszem, rám tört egy enyhébb roham. A rendőr belevilágított az arcába. - Kérem, szálljon ki! Marlie-t ismét elfogta a remegés. Abban sem volt biztos, hogy meg tud állni a lábán. De azért kikászálódott, a nyitott kocsiajtót használva kapaszkodóul. A járőrkocsi kék villogói már vakították, ezért elfordította a fejét, és csak állt ott, egész testében remegve a kék villódzásban. - Láthatnám a jogosítványát? Még ez is... A két karja mintha ólomból lett volna. Nagy erőfeszítésébe került előkotorni a kézitáskáját, s ahogy megkaparintotta, nyomban el is ejtette, s ami benne volt, annak egyik fele a kocsiba, másik fele a betonra szóródott. Hála a jóistennek, semmi „ciki” nem volt benne, még csak aszpirintabletták vagy cigaretta sem. Marlie ugyanis még most, hat év elteltével sem merte bevenni a legártalmatlanabb, recept nélküli gyógyszereket sem, mert ki tudja, hogy melyiknek milyen, kiszámíthatatlan pszichés mellékhatása lehet.

Iszonyú erőfeszítéssel úgy-ahogy megfékezte a reszketését, és a tárcájából kipiszkálta a jogosítványát. A rendőr szótlanul mustrálgatta a kártyát, majd visszaadta. - Szüksége van valamilyen segítségre? 5

- Nincs, most már jobban érzem magam, csak ez a re-re-megés... - dadogta Marlie. A fogai össze-összekoccantak. - Itt lakom a közelben. Most már haza tudok jutni. - Akarja, hogy elkísérjem, hogy ne legyen semmi baj? - Az jó lesz, köszönöm - fogadta örömmel az ajánlatot Marlie. Kész lett volna bármekkorát hazudni, csak hogy elkerülje a fogdát vagy a kórházat, de most úgy nézett ki, hogy megúszta. Hihetetlenül kimerültnek érezte magát, és ilyen súlyos utóhatásokra a régi időkben sem volt példa. És akkor még itt volt maga a rémlátomás, a „távolbalátás” (vagy minek nevezzük) emléke, mellyel még külön is meg kellett birkóznia. Egyelőre igyekezett nem gondolni rá. Nem engedhette meg magának. Most a hazavergődés nehéz feladatára kellett koncentrálnia. Aztán majd... A rendőr segített összeszedni a kiszórt holmit, s ő pár perc múlva ismét a volán mögött ülhetett. Nagy nehezen visszakormányozta magát az útra, és rettenetes odafigyeléssel vezetett, hiszen minden mozdulat külön erőfeszítésébe került. Kétszer is azon kapta magát, hogy lecsukódott a szeme, és folyton keverte a hullámokban a szemére ereszkedő sötétséget az éjszaka sötétjével. Végül csak hazaért, s befordult a kocsifeljáróra. A kocsiból is sikerült első kísérletre kiszállnia, sőt még ahhoz is volt ereje, hogy búcsút intsen a távolodó rendőrjárőrnek. Aztán döbbent csak rá, hogy még valahogy a házba is be kéne jutnia. A biztonságba. Félig béna, reszkető kezeivel a nyakába akasztotta a kézitáskát, hogy útközben el ne ejtse ismét. Aztán tartott egy kis szünetet, hogy összeszedje az erejét, és megindult a bejárat felé. Úgy tántorgott, mint egy részeg, léptei bizonytalanok voltak, és forgott körülötte a világ. A kimerültség minden lépésnél egyre jobban hatalmába kerítette, s végül elvesztette uralmát a mozdulatai fölött. Ott állt a bejárat két lépcsőfoka előtt. Ezt a két lépcsőt eddig úgy ugrotta át, hogy szinte észre sem vette - most viszont nem tudott föllépni az elsőre sem. Nem tudta fölemelni a lábát. Emelte volna, de nem történt semmi. Mintha mázsás ólomba öntötték volna a két lábát. És jött a hideglelés, a rémlátomások szintén ismerős utóhatása. Marlie tudta, hogy minél gyorsabban be kell jutnia a házba, mert a teljes összeomlásig már csak percei maradtak hátra. Térdre esett. A fájdalmat most is csak homályosan, nagyon távolról érzékelte. Megint a fülében dübörgött saját, ziháló légzése, mint valami távoli, robajló visszhang. Nyomorultul kínlódva föltornászta magát a lépcsőkön, s közben még arra is vigyáznia kellett, hogy az a sötétség el ne borítsa az agyát. Elérte a bejárati ajtót. Kulcs. Elő kéne vakarni a kulcsokat.

6

Az agya már leállt, gondolkodni nem tudott. Fogalma sem volt, hol lehetnek a kulcsok. A kézitáskában? Vagy-a kocsiban? Vagy ott, a parkoló betonján, ahol kiszóródott minden? Visszamenetel ről szó sem lehetett, és azt is tudta, hogy perceken belül cserbenhagyja az öntudata is. Elkezdett kotorászni a kézitáskájában, hiszen eddig is mindig megtalálta a kulcscsomót így tapogatva. Csuklóra húzható, rugalmas karkötő is volt rajta. Marlie ujjai megérezték a kulcsok fémes hidegét, de fogásra, markolásra már képtelenek voltak. Végül valahogy sikerült a csuklóját beledugnia a „karkötőbe”. Az volt a szerencséje, hogy egyszerűen játékból már ezerszer begyakorolta ezt a mozdulatsort, így most is szinte automatikusan ment. De a reszketés egyre erősebbé vált, és hiába húzta le a kezéről a kulcsköteget, a bejárati ajtó kulcsával képtelen volt beletalálni a kulcslyukba. Már alig látott. Kétségbeesetten próbálkozott újra meg

újra, minden megmaradt erejével arra a sziszifuszi feladatra

koncentrálva, hogy beletaláljon a kulccsal a lyukba... És hirtelen sikerült! Kivárt egy pillanatot, aztán lihegve rátekert egyet jobbra, és... klikk! - és kinyílt az ajtó. Tán föl sem fogta, milyen szerencséje van, hogy a reggeli sietségben csak az alsót zárta be. Most az jutott eszébe, hogy nem szabad kívül hagynia a kulcsokat. Megint beledugta hát a kezét a karkötőbe, kihúzta a kulcsot, és lenyomta a kilincset. Az ajtó, aminek eddig támaszkodott, hirtelen ellódult előle, s ő elterült a küszöbön, fél testével még odakint, fél testével már odabent.

Még egy kicsit, még egy kicsit, mondogatta magának, ahogy kínlódva négykézlábra tápászkodott. Csak annyit még, hogy be lehessen csukni az ajtót. A többi már mindegy. Igazi laposkúszásra sikeredett a dolog, de Marlie végre bent volt a házban. A lába is. Csak azt a megszokott kattanást nem hallotta, ahogy minden alkalommal be szokott záródni mögötte az ajtó. Az ajtó, amelyet be kell zárnia. Aztán jöhet a sötétség... Kinyújtotta a kezét, de az ajtót nem érte el. Fektében a lábával próbálkozott, és csodák csodájára az egyik lába még engedelmeskedett. Nagyon gyöngén meg tudta rúgni az ajtót, és az, hála istennek, be is csapódott.

Marlie ekkor beleájult a nagy, sötét semmibe. És félájultan feküdt ott a padlón, amikor a hajnal bederengett az ablakon, és csak akkor mozdult meg, amikor a reggeli nap egy fénysugara elérte az arcát. Ekkor tett egy önkéntelen kísérletet arra, hogy elfordítsa arcát a tűző nap elől, és a zsibbadt félájultság ekkor váltott át normális alvásba. Késő délután kezdett ébredezni. A padló nem valami kényelmes alvóhely, minden apró mozgás vagy helyzetváltoztatás ellen már élénken tiltakoztak elfeküdt-elmacskásodott izmai. Ezek a görcsök és fájdalmak hozták vissza a tudatát is. Öntudatát akkor nyerte vissza teljesen, amikor ráébredt, hogy rettenetesen kell pisilnie. S hogy majd meghal szomjan. Négykézlábra tápászkodott hát megint, de a feje úgy lógott, mint a maratoni futóké a cél után öt méterrel. És fájt a térde, föl volt horzsolva. Nem értette, mitől. És azt sem értette, hogy mit keres ő itt, a padlón. 7

Elcsodálkozva nézett körül, hogy hol van, és csak lassanként fedezte föl a barátságos kis nappali szoba ismerős tárgyait. De valami gátolta a szabad mozgásban, valami kötelék... Hát persze, a nyakába vetett kézitáska szíja. De miért van a nyaka köré tekeredve ez a szíj? Mindegy. Végtelen nagy fáradtságot érzett. Még a csontjaiban is. Egy közeli szék segítségével nagy nehezen talpra állt. Alig tudta összehangolni a mozdulatait. Még mindig úgy szédelgett, mint aki be van rúgva, és arrafelé igyekezett, amerre a felriadó részegek is: a klotyóra. A párhuzamot még mulatságosnak is találta. Miután megkönnyebbült, rávetette magát a vízcsapra, és oly mohón hörpölte a vizet, hogy állát-nyakát mind összefröcskölte. Nem törődött vele. Ilyen elviselhetetlen szomjúságot még sohasem érzett. És ilyen letaglózó kimerültséget sem. Rosszabb volt ez, mint a hat évvel ezelőtti, hasonló élmények bármelyike. Megborzongott, és ahogy véletlenül belenézett a nagy falitükörbe, nem a mostani, hanem a hat évvel ezelőtti arca bámult vissza reá. Amelyiket, már kezdte azt hinni, ezentúl már csak a régi fényképeken láthatja. Holtsápadt volt, arcbőre feszes és élettelen, szeme körül sötét karikák. Máskor oly szépen fésült sötétbarna haja most zilált csomókban lógott erre is, arra is. Jóval idősebbnek nézett ki valódi koránál, a 28 événél. Eszébe jutott a szörnyű, véres látomás, a sötét és borzasztó érzések fejbe verő zuhataga, mely után csak a nagy üresség és bénító kimerültség szakadt rá, úgy, mint azelőtt is mindig. Azt hitte pedig, hogy többé nem jönnek elő ezek a gyötrelmes víziók, de hát tévedett. És tévedett Ewell doktor, a régi pszichológusa is. Vagy csak régi látomásai térnek vissza, és peregnek le ismétlésszerűen lelki szemei előtt? Ez az eshetőség még nagyobb rémülettel töltötte el, hiszen épp eléggé meggyötörték őt annak idején ezek az események. Igazán nem óhajtotta újra átélni őket. - Állj le! - mondta hangosan, még mindig farkasszemet nézve önmagával a tükörben. - Állj le! Hagyd abba! Még mindig zsibbadt volt az agya a hosszú önkívületi állapottól. Úgy látszik, mindegy, hogy a régi események ismétlődnek a látomásaiban vagy most valami új bűncselekményt látott, mert a hatás és az utóhatás ugyanaz. Először arra gondolt, hogy felhívja Ewell doktort, de az eltelt hat év már túl soknak tűnt, hogy felmelegítse azt a kapcsolatot. És különben is: régen mindenben a doktorra támaszkodott, most tehát épp itt az ideje, hogy a saját lábára álljon és maga oldja meg a problémáit. Már megszokta és megkedvelte az önállóságot. Életének első huszonkét évében nyomasztó, már-már fojtogató gondoskodással vették körül mások, így aztán még édesebb 8

volt számára az utóbbi hat év egyedülléte és szabadság a. Elhatározta hát, hogy egyedül oldja meg ezt a problémát, a rémlátomások újbóli jelentkezésének minden kínját-baját.

9

2 Csöngettek. Dane Hollister nyomozó kinyitotta az egyik szemét, ránézett az órára, elnyögött egy káromkodást, és megpróbált tovább aludni. Szombat volt, reggel hét óra, és az első szabad hétvége már vagy öt hete. Erre tessék, valami idióta rátenyerel a csengőjére. De bárki legyen is, menjen a francba, gondolta félálomban Dane, és a fal felé fordult. De a csengő megint megszólalt, sőt az az idióta elkezdett dörömbölni az ajtón. Dane most már hangosan káromkodott egyet, aztán félrelökte a gyűrött takarót, és ahogy volt, meztelenül kiugrott az ágyból. Jobb híján az este lehajított nadrágját ráncigálta magára, de a nadrágszíjjal nem bajmolódott. Ösztönös mozdulattal fölmarkolta az éjjeliszekrényről a 9 mm-es Berettát. Fegyvertelenül sohasem nyitott ajtót. Legutóbbi barátnője, aki nem sokáig bírta mellette a zsaruélet hányattatásait és rendszertelenségeit, nem mulasztotta el gúnyosan

megjegyezni, hogy

rajta kívül még egy férfit sem látott, aki a fürdőszobába is magával vitte volna a fegyverét. Annak a csajnak nem sok humorérzéke volt, ezért Dane kihagyta a kínálkozó poént a férfiak egyéb lőfegyverével kapcsolatban. Egyébként pedig, ha a szexet nem számítjuk, egy csöppet sem hiányzott neki az a nő. Kinézett a kukucskálón, és újabb káromkodás kíséretében már nyitotta is az ajtót. Barátja és kollégája, Alejandro Trammell állt odakint. Végignézett Dane gyűrött nadrágján, és felhúzta elegáns szemöldökét: - Ez lesz a legújabb divat, haver?

-

Te meg tudod, hogy hány óra van, az isten...

Trammel lazán rápillantott az órájára, arra az egészen lapos Piaget-ra. - Hét óra két perc. Miért kérded? - és már nyomult is befelé. Dane dühösen vágta be utána az ajtót. Trammell visszafordult, kivárt egy pillanatig, és úgy kérdezte. - Van nálad valaki?

Dane beletúrt a hajába, aztán meggyűrögette a képét, hallani lehetett a borostás arcbőr sercegését. - Nincs, egyedül vagyok. - Ásítva méregette Alejandrót, hogy vajon mit akarhat. Alejandro pedig most is olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki, csak épp a szeme volt karikás. Dane megint ásított. - Most késő este van vagy kora reggel? - Ez is, az is, ahogy tetszik. Rossz éjszakám volt, alig tudtam aludni. Gondoltam, átjövök hozzád egy kávéra meg reggelizni is. - Hát ez igazán kedves tőled, hogy megosztod az álmatlanságodat velem - morgott Dane, de már indult is a konyha felé. Őt is gyakran kínozta az álmatlanság, és olyankor Trammell is megértő volt vele. - Fölteszem a kávét, aztán találd föl magad, míg én lezuhanyozom és borotválkozom. - Hagyd csak - mondta Trammell. - Majd én fölteszem azt a kávét. Akkor legalább meg is lehet inni.

10

Dane nem vitatkozott. Neki semmi baja nem volt az általa főzött kávéval, bár az igaz, hogy azt csak ő tudta meginni. Őt az egész kávéból csak a koffein érdekelte, az, hogy földobódjon tőle. Az ízével nem foglalkozott. Otthagyta tehát Trammellt, hadd kávézzon, ahogy akar, ő meg álmosan beszédelgett a fürdőszobába, ahol a földre hajította a nadrágját, ahol az egyébként is lenni szokott. Tíz percig verette magát a zuhannyal a csempének támaszkodva, s ettől úgy-ahogy felébredt. Nagy nehezen rávette magát a borotválkozásra is, de megint megvágta az állát. Muszáj volt megint csúnyákat mondania, míg a vérzéscsillapítóval kínozta magát... Volt egy elmélete is, mely szerint el van izélve az a nap, melynek reggelén megvágja magát. Nem is az elmélettel volt a baj, hanem azzal a rohadt pengével, amely szinte mindennap képes volt sebet ejteni rajta. Hiába no, nehéz ügy a beretválkozás. Trammell már nem egyszer mondta neki, hogy térjen át a villanyborotvára, de azt meg utálta, úgyhogy inkább maradt a reggelenkénti „véráldozatnál”.

Az öltözködés már könnyen ment. Azt kapta magára, ami először a kezébe akadt. Minthogy szokása volt a nyakkendőről elfeledkezni, mindig tartott egyet a kocsijában, méghozzá olyan mintázatút, hogy mindenhez klappoljon. A főnöküknek ugyanis az volt a heppje, hogy egy nyomozó járjon nyakkendőben, így aztán nem lehetett ugrálni. Trammell néha elszörnyedve nézett rá, de hát Trammell egy ficsúr volt, egy divatfi, aki kifogástalan szabású olasz öltönyökben parádézott, ezért Dane nem szívta mellre az ő öltözködéskritikai megjegyzéseit. Ha a nyomozók közül bárki más olyan göncökben és olyan kocsikkal járt volna, mint Trammell, akkor úgy dongtak volna körülötte a belső elhárítás emberei, mint szar körül a legyek, mely megfogalmazás egyébként elég jól illik ezekre a mindenbe beleszemtelenkedő hogyhívjákokra. Csakhogy Trammell nyomozó anyagilag tökéletesen független volt a cégtől, mivel csinos kis összeget örökölt szépséges kubai anyukájától, meg aztán sikeres, New England-i üzletember papájától is, aki egy nyári vakációján beleszeretett valakibe Miamiban annyira, hogy többé nem is jött onnan haza. Trammell háza simán megért vagy egymilliót, ő maga pedig nem is erőlködött azon, hogy engedjen az életszínvonalából. Szóval ez a Trammell olyan egy titokzatos lény volt, hogy Dane sohasem tudta eldönteni, azért él-e ilyen rongyrázósan, mert egyszerűen ezt szereti, vagy pedig azért, mert ezzel akarja szívatni a belső elhárítás nagyokosait. Dane egyébként ez utóbbira gyanakodott, és nagyon is egyetértett vele. ő és Trammell jó néhány vonatkozásban szöges ellentétei voltak egymásnak. Trammell karcsú volt, mint a nádszál és éber, mint a macska. Történhetett körülötte bármi, ő mindig elegáns és kulturált megjelenésű volt, mint aki épp a lordok házába készült. Szeretett - tényleg szeretett balett- és opera-előadásokra járni. Dane viszont... Ő aztán hiába vette föl az izmos termetére a lehető legjobban szabott és legdrágább öltönyt, az akkor is úgy lógott rajta, mint tehénen a gatya. Ő a sportot és a countryzenét kedvelte. Autóhasonlattal élve Trammell egy Jaguar volt, Dane pedig egy pékáruszállító furgon. De az is igaz, hogy négykerék-meghajtású. A fürdőszobából kijövet Dane-nek az járt a fejében, hogy más vonatkozásban viszont igazságosabb volt a természet. Például ami a fizimiskájukat illeti. Mert Trammell „élőben”

11

verhetetlen volt, de normális fényképet nem lehetett róla készíteni. Dane-t meg mindenki azzal cukkolta, hogy ne nagyon rémisztgesse képével a gyerekeket és a kisállatokat - ám a fényképei valami remekül sikerültek. Trammell, a nagy fotóőrült, aki viszont a kamerái nélkül nem tudott egy lépést sem tenni, meg is adta a dolog kézenfekvő magyarázatát: mert ő az, aki ilyen zseniális felvételeket tud készíteni, melyeken megszépül még a... is! Vicc vagy nem vicc, a fotókon valahogy előnyösebben vette ki magát Dane kiugró pofacsontja, mélyen ülő szeme és hasított állcsúcsa. A fényképeken még az a bevert ívű bokszolóorra is egész normálisan nézett ki. Ez persze sovány vigasz volt, ha belegondolunk, hogy a saját képe elég viharvert benyomást keltett, s hogy szemeiről lerítt, azok bizony fürkésző és sokat látott „kopószemek”. Dane kitöltött magának egy csésze kávét, és leült az asztalhoz. Trammell még mindig a tűzhelynél szorgoskodott, de az onnan áradó illatok elég kellemesek voltak. - Na mi lesz a reggeli? - kérdezte Dane. - Teljes őrlésű gabonaszemek friss földieperrel. - Az én házamban?! - képedt el Dane. - Az én házamban még sohasem voltak ilyen teljes őrlésű lisztek meg müzlik! - Tudom - szólt hátra Trammell. - Ezért aztán hoztam magammal. Dane csak legyintett. Reformtáplálkozás, egészséges étrend... Hát legyen. Ő mindenevő volt, s amikor dolgoztak, akkor úgyis csak azt falták be, ami gyorsan és könnyen elfogyasztható volt, így aztán nem bánta, ha alkalmanként efféle koleszterinkímélő, vitaminokban és nyomelemekben gazdag takarmányokkal színesítik mások az étrendjét. - Kinyöghetnéd végre, hogy mi nem hagyott aludni ma éjjel - mondta Trammellnek. - Semmi különös, csak éppen rosszat kezdtem álmodni, ahányszor csak megpróbáltam elaludni. Hát igen, az álmoknak külön történetük van. És minden zsarunak megvannak a maga álmai, főként akkor, ha olyan csúnya lövöldözésbe keveredik, mint pár évvel ezelőtt Dane és Alejandro. Akkor egy ideig minden éjszaka volt miről álmodniuk. Mert a legtöbb rendőr úgy megy nyugdíjba, hogy legföljebb a lőtéren süti el a fegyverét, de Alejandro és Dane nem tartozott e szerencsések közé. Történt ugyanis, hogy egy lövöldözés gyanúsítottját keresték, hogy kikérdezzék erről-arról, amikor, teljesen váratlanul, a gyanúsított pasas, kirúgott és sértettségében mindenkit beköpő barátnőjének köszönhetően egy nagyszabású kábítószeres adásvételi ügylet kellős közepén találták magukat. Mely ügyletben épp az általuk viszonylag apró botlásért keresett figura volt a nagyfőnök. Hiába, így szoktak néha horogra akadni a nagy halak. Nem a szívós és eszes 12

nyomozói csapatmunka juttatja őket rács mögé, hanem valami sértett kis nőcske, valami kicsinyes női bosszúvágy... Szóval ennél az esetnél a csirkefogók nem vetették ki magukat a legközelebbi ablakokon, és nem is futottak szerteszét, ki merre lát, hanem elkezdtek lövöldözni. Dane és Alejandro a padlóra vetették magukat, nagy nehezen elkúsztak egy másik szobába, ahol minden idők leghosszabb öt percén át állták a banditák ostromát. Mire a segítség, vagyis a környék összes mozdítható civil és egyenruhás rendőre megérkezett, addigra ők leterítettek három banditát, meg a nagyfőnök áruló barátnőjét is. A nő meg az egyik bandatag halálos lövést kapott. Egy visszapattanó lövedék pedig Dane hátába csapódott, és alig kerülte el a gerincét. Annyi ereje azért még volt, hogy szétroncsolja néhány bordáját és jó nagy lukat üssön a tüdején. Óriási volt a fejetlenség, és zavaros emlékek is maradtak meg az egészről, de Dane világosan emlékszik arra a jelenetre, ahogy Alejandro ott térdel mögötte, káromkodik, mint a jégeső, ő meg a sebeit szorongatja, hogy elállítsa a vérzést. Aztán három nap az intenzív osztályon, két hét a sebészeten, és majd három hónap lábadozás következett, míg végre visszatérhetett dolgozni. Miket álmodhatna az ember ilyen kalandok után... Alejandro épp letette az asztalra a reformkaja-kotyvalékot, amikor megszólalt a telefon. S ahogy Dane a kagylóért nyúlt, elkezdett sípolni Alejandro hordozható telefonja is. - A kurva életbe! - mondták szinte egyszerre, és csak néztek egymásra döbbenten. - Szombat van, vagy mi az isten! - kiabálta Dane a telefonba. - Szabadnaposak volnánk, vagy mi! - Aztán csak fülelt, és nézte, ahogy Alejandro sietve kiissza a kávéját. - Igen, Trammell is itt van. Már megyünk is. - Most mitől fújt ki a hétvégénk? - érdeklődött Alejandro, ahogy kiléptek a házból. - Stroud és Keegan már egy másik ügyön dolgozik, Worley beteget jelentett ma reggel, Freddie pedig a fogorvosnál ül, mert begyulladt az egyik foga. - Zajlik az élet, kár idegeskedni rajta. - Majd én vezetek. - Na jó, de hová megyünk? Dane megmondta a címet, ahogy beszálltak a kocsiba. Trammell följegyezte egy papírra. Szóval egy pasas betelefonált, hogy baleset érte a feleségét. Riasztották a mentőket, de a rendőrjárőr ért oda előbb. Az pedig rögtön látta, hogy miről van szó. Elküldte a mentőt, és kihívta a gyilkossági csoportot. Tíz percbe telt, míg a tetthelyre értek, s ott már el sem téveszthették volna a házat. Az utcát szinte eltorlaszolták a rendőrségi, a mentős és az egyéb hatósági autók. A fedett bejáratnál egyenruhás rendőr posztolt, a szomszédok pedig csoportokba verődve tárgyalták és találgatták a részleteket. Néhányan épp csak egy köntöst kaptak föl a pizsamájukra. Dane automatikusan 13

elkezdte figyelni a bámészkodókat, hogy kin vesz észre valami furcsát, mert tudni kell, hogy a tettesek, s főként a gyilkosok néha szeretnek elvegyülni a bámészkodó tömegben. Dane belebújt a tengerészgyalogsági dzsekijébe, és lazán a nyakába kötötte a tartalék nyakkendőjét. Közben valahogy észrevette, hogy Alejandrónak sikerült tökéletesen megkötnie a maga nyakkendőjét a kocsiban. Aztán jobban odanézett, és tátva maradt a szája. Ez a piperkőc majom még a szabadnapján is kétsoros olasz öltönyt vett fel! Az öltöny zakóját akkor kanyarította magára, amikor kiléptek a házból. Néha már kezdett aggódni Alejandróért. Felmutatták a jelvényes igazolványt az őrnek, s az beengedte őket. - Te jóságos isten! - mormolta Dane, ahogy jobban körülnézett odabent. - Meg mindenféle egyéb testváladék is - dadogta Alejandro, és hitetlenkedve ingatta a fejét. A gyilkosságok színhelye nem sok újat-érdekeset tartogatott számukra. A zsaruk egy idő után hozzászoknak mindenhez, egy kis lövöldözés vagy késelés nyomai már nem rázzák meg őket. Ha félórával ezelőtt megkérdezi tőlük valaki, hogy nem félnek-e az elébük táruló látványtól, akkor csak nevettek volna. Leszoktak már ők a szörnyülködésről. De ez itt valami egészen más volt. Vér borított mindent. Tele volt fröcskölve a fal, a padló, de még a mennyezet is. Vérnyomok vezettek a konyhából a nappalin és az egész lakáson át a hálószobáig. Dane beleborzongott, amikor megpróbálta elképzelni, hogy miféle borzasztó élethalálharc folyhatott itt nem is olyan rég. Dane odafordult az ajtónál álló rendőrhöz. - A helyszínelők jártak már itt? - Még nem, uram. - A franc essen beléjük - bosszankodott Dane. Minél később érkeznek ki a helyszínelők és a nyomrögzítők, annál több értékes nyom tűnhet el örökre. Az ilyesmi részben elkerülhetetlen, hiszen nem a helyszínelők szokták megtalálni az áldozatokat. A ház most is tele volt civil és egyenruhás rendőrökkel, és a sok járkálás nem igazán használ a bizonyítékok rögzítésének. - Ne engedjen be senkit Ivánon kívül - mondta az őrnek. Ivan Schaffer a kriminalisztikai labor vezetője volt, és nyilván meg fogja ütni a guta, ha ezt a felfordulást meglátja. - Bonness főhadnagy is úton van már - mondta az őr. - Na őt még beengedheti - morogta Dane. A ház amolyan középosztálybeli volt, semmi különös rajta. A nappaliban kanapé és néhány szék, az elmaradhatatlan dohányzóasztal, eredetit utánzó politúrozású íróasztal, a tévé előtt pedig egy nagy barna műbőr fotel. Ebben a fotelben most egy zavaros tekintetű, negyvenes14

ötvenes éveiben járó férfi ült szinte letaglózva. Nyilván az áldozat férje. Halk, egyszavas válaszokat adott az őt faggató egyenruhás rendőrnek. Az áldozat a hálószobában feküdt. Dane és Alejandro átverekedték magukat a tömegen, és beléptek a nem túl nagy helyiségbe. A fotós már ott kattogtatta a masináját, de ami még sohasem fordult elő vele, most jól láthatóan remegett a kezében a gép. A meztelen nő az ágy melletti asztalka és a fal közötti szűk térközbe volt begyömöszölve. Testét elborították a késszúrások. Először nyilván megpróbált elmenekülni, aztán amikor sarokba szorították, szembefordult támadójával és elkezdett védekezni. Erre utaltak a két karján látható mély sebek. A fejét szinte levágták a törzséről, mellét késszúrások lyuggatták. És minden kézujját lemetszették. Dane körülnézett a szobában, de sehol sem találta a hiányzó ujjakat. Az ágy be volt vetve, de ezt is telefröcskölte a vér. -

Megtalálták a gyilkos fegyvert? - kérdezte Dane.

Az egyik rendőr bólintott. - Igen, ott hevert az áldozat mellett. Egy szép Ginsu kés a konyhai készletből. Tényleg remekül vág, nem túloznak a reklámban. Azt hiszem, én is veszek a feleségemnek egy ilyen késkészletet.

- Én a helyedben ezt még meggondolnám, Scanlon - nézett rosszallóan egy másik rendőr. Dane nem vett tudomást erről a fekete humorról. Tudta, hogy csak kínjukban viccelődnek a fiúk, hogy valahogy elviselhetőbbé tegyék a maguk számára a borzalmakat. - Mi van az ujjakkal? - kérdezte tőlük. - Semmi. Sehol semmi. Eltűntek. Alejandro felsóhajtott. - Akkor beszélnünk kéne a férjjel. A legtöbb gyilkosságot az áldozat közeli ismerőse vagy hozzátartozója követi el: barátja, szeretője, szomszédja, kollégája vagy házastársa. A vadidegen betörő ritkán gyilkol. Ha az áldozat nő, akkor tovább szűkül a gyanúsíthatok köre, mert a tettes szinte mindig a férj vagy a barát. Az esetek nagy részében maga a gyilkos „fedezi föl” az áldozatot és hívja ki a rendőrséget. Visszamentek hát a nappaliba, és Dane diszkréten félrevonta a kérdezősködő rendőrtisztet. -Mondott már valamit? - kérdezte suttogva tőle. A tiszt megrázta a fejét. - Nem is nagyon válaszol a kérdésekre. Azt megmondta, hogy az ő neve Ansel Vinick, s hogy a feleségét Nadine-nek hívják. És már 23 éve laknak itt. Mást nem mondott. - Ő telefonált be? - Igen. - Oké. Most majd mi folytatjuk.

Odamentek Mr. Vinickhez. Dane a kanapéra ült, Alejandro pedig maga alá húzott egy széket, s így elég szorosan közrefogták a férfit. - Mr. Vinick! Én Hollister nyomozó vagyok, ez pedig itt Trammell nyomozó. Szeretnénk föltenni önnek néhány kérdést. Mr. Vinick kifejezéstelen tekintettel a padlót bámulta. Két nagy keze élettelenül csüngött le a fotel bélelt karfájáról. - Jó - mondta közönyösen.

15

- Maga volt az, aki megtalálta a feleségét?

A férfi nem válaszolt, csak bámulta a padlót. Alejandro következett. - Mr. Vinick, én tudom, hogy nem könnyű most önnek, de szükségünk volna az együttműködésére. Maga hívta ki a rendőrséget? A férfi lassan elkezdte ingatni a fejét. - Semmiféle rendőrséget nem hívtam. A mentőket hívtam. - Pontosan mikor telefonált? - kérdezte Dane. Ezt az időpontot a rendőrök már rég fölírták, de a hazudozók gyakran buknak meg azon, hogy elfelejtik, mit hazudtak pár perccel azelőtt. És most Mr. Vinick potenciális gyanúsított volt, akárhogy is nézzük. - Nem 'tom - dünnyögte a férfi. Vett egy mély lélegzetet, s úgy látszott, megpróbál visszaemlékezni. - Hét harminckor vagy akörül, azt hiszem. - Reszkető kezével megdörzsölte az arcát. - Hétkor jöttem el a munkából. Húsz-huszonöt perc alatt szoktam hazaérni. Dane elkapta Alejandro pillantását. Elég hullát láttak már ahhoz, hogy tudják, nem ezen a félórán múlott a dolog, hiszen Vinickné akkor már több órája halott volt. Az orvos szakértő majd megállapítja a halál bekövetkezésének időpontját, és ha abban az időben Mr. Vinick a munkahelyén tartózkodott, és ezt tanúk is igazolják, akkor más gyanúsított után kell nézniük. Lehet, hogy az asszony szeretőt tartott, aki olyankor látogatott ide, amikor a férj elment dolgozni. Mr. Vinick ma éjszakás volt. - Maga hol dolgozik? A férfi nem válaszolt. Dane megpróbálta még egyszer. - Mr. Vinick, maga hol dolgozik? A férfi megrázta magát, és bemondta egy helybéli szállítási vállalat nevét. - Gyakran éjszakás? - Igen. A dokkban dolgozom, trélereket pakolunk le meg föl. A legtöbb áru éjszaka érkezik, hogy nappal már ki is tudják szállítani az üzletekbe. - Tegnap éjszaka mikor ment el dolgozni?

- A szokott időben. Tíz körül. Végre beindult a dolog, végre folyamatosan érkeztek a válaszok. - A cégnél belépőkártya van és azt le is bélyegezte? - kérdezte Alejandro. - Igen. - Azonnal szokott bélyegezni, ahogy beér, vagy megvárja a műszakkezdés időpontját? - Ahogy beérek. A műszak tíz harminckor kezdődik. Van fél óra kajaszünet, aztán hétkor fájront. - Ha elmennek kajálni, akkor is kell bélyegezni a ki- és belépésnél? - Igen. Úgy nézett ki, Mr. Vinick elég rendesen el tud számolni az éjszakájával. Természetesen mindent a legapróbb részletekig ellenőrizni fognak, de elég simának látszott az ügy. 16

- Nem vett észre valami szokatlant ma reggel? - kérdezte Dane. - Úgy értem, mielőtt bejött volna a házba. - Nem. Bár az ajtó be volt zárva, pedig Nadine mindig fölkel, előre kinyitja nekem az ajtót, aztán elkezdi a reggelit csinálni. - Maga az elülső vagy a hátsó bejáraton szokott belépni a házba? - A hátsón. - Mit látott, amikor kinyitotta az ajtót? A férfi arcán ideges rángás futott végig. - Először semmit. Még elég sötét volt odakint, itt bent meg nem égtek a lámpák. Szóval sötét volt. Azt hittem, Nadine még alszik. - És maga mit csinált? - Fölkapcsoltam a villanyt a konyhában. - Mit látott? Mr. Vinick nyelt egyet. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Két tenyerével eltakarta a szemét. - V-vvért - nyögte ki végül. - Vért. Mindenfelé. Vagyis egy pillanatig azt hittem, hogy ketchup, hogy Nadine leejtette a ketchuposüveget, és az fröccsent így szét. Aztán, aztán rájöttem, mi az. Halálra rémültem. De még mindig csak azt hittem, hogy csúnyán megvágta magát, és azért spriccelt szét a vér. Elkezdtem szólongatni, majd berohantam a hálószobába. - Vinick itt megállt, képtelen volt folytatni a történetet. Egész testében elkezdett reszketni, és nem is vette észre, amint Dane és Alejandro némán feláll, és kimegy a szobából.

Ivan Schaffer és asszisztense végre befutott. Nagy táskáikkal eltűntek a hálószobában, hogy összekaparják a még fellelhető bizonyítékokat. Gordon Bonness főhadnagy nem sokkal utánuk futott be. Szokásos lendületével sietett volna be a házba, de a látványtól hátrahőkölt. Atyaúristen! - kiáltott föl. Bonness nem volt rossz főnök, pedig kaliforniából származott. Nem jött zavarba az egyes dolgokkal kapcsolatos idióta elvárásoktól, és igyekezett olyan korrekt lenni, amennyire csak a körülmények engedték. Dane maga is elismerte, hogy ez utóbbi nem akármilyen teljesítmény volt, különösen ha belegondolunk a Bonness irányítása alá tartozó egység zsaruinak legkülönfélébb szokásaiba, rigolyáiba és munkastílusába. - Hol tartanak? - kérdezte Bonness. - Van egy darabokra szabdalt női áldozatunk meg egy férj, aki közben dolgozott. Minden percét ellenőrizni fogjuk, de az ösztöneim azt súgják, hogy a pasas tiszta - válaszolt Dane. Bonness felsóhajtott. - Akkor egy házibarát? - Még nem tudunk arról, hogy ilyen lett volna. - Akkor induljanak el ezen a szálon is, minél gyorsabban. Úristen, nézzék ezt a falat! Beléptek a hálószobába, és a főhadnagy hátratántorodott. - Úristen! - hörögte ismét. - Én elhányom magam.

17

Dane elgondolkodva ránézett, és az ő gyomra is összeszorult. Az iszonyodás érzése már a gerincét kezdte csiklandozni. Hányinger. Ez bizony az. És az idegei hirtelen elkezdtek tiltakozni ez ellen az egész ellen. Odalépett Ivan mellé; az a langaléta ember most négykézláb szaglászta végig a szobát, mint valami vadászeb, hogy legalább egy kis idegen koszt vagy hajszálat találjon, bármit, amit elvihet a laboratóriumába, hogy mindenféle elemzésekkel bizonyítékot kreáljon belőle. Találtál már valamit? - Majd a laborban kiderül - nézett föl Ivan. - Jó volna megtalálni a nő ujjait. A körmök alatt talán lesz egy kis lekapart bőr. Az embereim meg átnézik a környékbeli kukákat. - Megerőszakolták? - Még nem tudom. Látható spermafoltokat nem találtunk. Dane iszonya egyre fokozódott. Ráadásul ez az egyszerűnek tűnő ügy is mind komplikáltabbá kezdett válni. Az ösztönei ritkán tévedtek, s most azt súgták neki, hogy itt még baj lesz, nagy baj. Elindult visszafelé a véres nyomokon a konyhába. Alejandro vele tartott, aztán körülnéztek a barátságos kis helyiségben. Nadine Vinick szemmel láthatóan szeretett főzni: a konyha sokkal modernebbül volt berendezve, mint a lakás többi része, és a falon körben a legkülönfélébb, tisztára sikált, de letagadhatatlanul agyonhasznált fazekak, üstök és serpenyők függtek. Itt is csupa vér volt minden, és a konyhai pult húsosfelénél ott függött a késkészlet is, melyből egy darab hiányzott. - Hogyan jött be egyáltalán ez a gazember? - dörmögött Dane. - Megvizsgálta már valaki az erőszakos behatolásra utaló nyomokat, vagy itt mindenki biztosra veszi, hogy a férj volt a tettes? Alejandro elég régóta dolgozott vele, hogy kitalálja, mire gondol. - Szerinted valaki mást kell keresnünk? Talán a nő hapsiját? - Talán. Talán nem. De nekem nagyon rossz előérzeteim vannak. A főhadnagy mondta ki a szót, hogy ettől hányni kell. És ez tényleg túl undorító, túl beteges ahhoz, hogy a szokásos féltékenységi vagy hasonló indítékú gyilkosságnak tekinthessük. Ez nyugtalanít engem. Gyerünk, nézzük meg, hogyan jöhetett be ez a gazember. Nem kellett sokáig keresgélniük. A másik hálószoba ablakredőnyének alsó szélén volt egy kis bevágás, az ablakkilincs pedig nyitva volt. - Szólok Ivannak - mondta Alejandro. - Talán fölfedez itt valami ujjlenyomatot vagy ruhából kitépődött szálat. Dane balsejtelmei egyre erősödtek. Hiszen egy erőszakos behatolás minden eddigi előfeltevést halomra dönt. Így csak egy idegen jön be, az ismerősök között tehát kár is keresni 18

a tettest. A gyilkosságba torkolló alkalmi betörésnél pedig nem szoktak ilyen esztelen vérengzést rendezni. Vinicknét szadista módon és sokáig kínozhatták. Ez valami eltévelyedés. Dane visszaballagott a konyhába. Vajon itt támadt rá először a tettes, vagy pedig előle menekülve jutott el Vinickné a konyhába? Dane megnézte a kávéfőzőt. A kiöntőben körülbelül ötcsészényi kávé volt. Mellette még egy bögre, színültig tele kávéval. Minden jéghideg volt már: a főző automatikája csak két óra hosszat tartotta melegen a kávét. Nem úgy nézett ki a dolog, hogy itt bárki is kávézott volna. Dane gumikesztyűt vett elő a zsebéből, és elkezdte kinyitogatni a konyhai szekrénysor ajtajait. A második rekeszben koffeinmentes kávét talált. Ami arra utalt, hogy Vinickné az éjszaka kellős közepén is vígan kávézgathatott, nem kellett attól félnie, hogy nem fog tudni elaludni. Az asszony tehát csinált egy adag kávét, és itt tartózkodott a konyhában. Éppen kitöltötte magának a kávét, s a kiöntőt visszatette a melegítőlapra. A nappaliba nyíló szoba itt van jobbra, a háta mögött... Dane beállt a kávéfőző mellé, és elismételte Vinickné feltételezhető mozdulatait. Kitöltött magának egy adagot. Ha a csésze akkor is itt állt az asztalon, akkor Vinicknének a kávéfőzőtől egy kicsit balra kellett állnia. Visszatette a kiöntőt a helyére, és ez volt az a pillanat, amikor észrevette a behatolót. A kávéfőző beépített órájának ugyanis tükrös a számlapja! Dane kissé berogyasztotta a térdeit, hogy leszálljon Vinickné feltételezhető szemmagasságának szintjére, és... és a főzőgép órájának tükrében ott látta a nappali nyitott ajtaját! Vinickné nem is nyúlt a kávéjához. Ahogy meglátta azt az alakot a tükörben, nyilván ösztönösen megfordult, s talán egy pillanatra még azt is hihette, hogy a férje jött vissza valamiért. Mire észbe kapott, hogy tévedett, már késő volt. Vinickné aligha ment meztelenül kávét főzni a konyhába, bár Dane ezen sem lepődött volna meg, látott ő már cifrább dolgokat is. De az biztos, hogy a gyilkos lemeztelenítette. Dane arra is fogadni mert volna, hogy az asszonyt, késsel fenyegetve, már itt a konyhában megerőszakolták. Hogy Ivan nem talált látható spermanyomokat, az nem jelentett semmit, mert ilyen sok idő eltelte és ilyen heves küzdelem után e kérdésben legföljebb az orvos szakértő nyilatkozhat. Ráadásul az esetek nagy részében az erőszakos közösülők nem is élveznek el. Úgy látszik, nem ezt élvezik egy nő megerőszakolásában. A tettes a megerőszakolás után a késsel kezdett dolgozni. Az egyébként halálra rémült nő addig még reménykedhetett, hogy élve megússza. Az első késszúrásoknál rájöhetett, hogy meg is akarják ölni, így hát elkezdett küzdeni az életéért. Elfutott, és a gyilkos talán hagyta is egy kicsit elfutni, hogy még érdekesebb legyen ez az őrült macska-egér játék. Vajon mennyi ideig tarthatott ez a perverz szórakozás, míg végül gyilkos és áldozata ott kötöttek ki a hálószoba sarkában?

19

Vajon milyen ruhadarabok lehettek az asszonyon? S azokat trófeaként vagy csak úgy „emlékbe” vajon magával vitte-e a tettes?

- Hol vannak a ruhadarabok? - nézett föl Dane a társára. - Mi volt a nőn? - Mr. Vinick talán tudja - mondta Alejandro, és már ment is kifelé. S egy perc múlva már jött is vissza. - Azt mondja, a felesége már hálóingben volt, amikor ő elment dolgozni. Fehér hálóingben, kék kivarrásokkal rajta. Elkezdték keresni a hiányzó ruhadarabot. Meglepően könnyen találtak rá: ott volt a mosásra váró ruhák kupacának legtetején. A hálóinget összefröcskölte, de át nem itatta a vér. Vagyis ez a ruhadarab a késelés megkezdésekor már nem volt Vinicknén. Valószínűleg mellette hevert, valahol a padlón. Dane megint nem akart hinni a szemének. - A megerőszakolás és a mészárlás után ez a gazember volt olyan rendszerető, hogy a szennyesbe tegye a véres hálóinget? - Miért mondod, hogy megerőszakolták? - akadékoskodott Alejandro. - Csak. Erre mérget vehetsz. Közben jelentették, hogy Ivan a hálószobákban nem talált az égvilágon semmit. Dane ösztönei most már egészen sötét dolgokat sugdostak. - Lefogadom, hogy az egész házban nem fogunk találni semmit, amin el lehetne indulni - mondta szomorúan.

20

3 Nem a régi rémlátomások ismétlődtek. Marlie ezt elég gyorsan belátta, hiszen azelőtt is meg mostanában is voltak ilyen „újravetítései”, amikor egyszerűen újra leperegtek lelki szemei előtt a régen történt borzalmak. Igaz, ezek ugyanúgy megviselték és letaglózták, mint amikor „élő közvetítések” tomboltak az agyában. A régi „műsorokat” azonban már úgy ismerte, minden apró részletükben, mint a tenyerét. S minden borzalmuk ellenére talán egy kicsit már unta is őket. De ebben a legutóbbiban volt valami új, valami ismeretlen. Amikor az elmúlt délután magához tért a kábulatból, nem is nagyon emlékezett másra, csak arra a késre, ahogy lesújt, egyébként pedig túl fáradt volt ahhoz, hogy gondolkodni vagy normálisan tenni-venni tudjon. Elég korán le is feküdt, és mély, álomtalan álomba zuhant, s csak hajnal felé ébredt föl, akkor kezdett emlékezni az új látomás részleteire.

Az emlékrohamok egész nap kísértették. Alig verte ki a fejéből az egyiket, máris ott volt a másik. Ilyesmi viszont azelőtt sohasem fordult elő vele. A látomások akkor is letaglózták, de ha akarta, azonnal fel tudta idézni őket. Ezek, a mostani, súlyos rohamok megijesztették, és sokszor már arra gondolt, hogy mégiscsak föl kellene hívnia Ewell doktort, és tájékoztatni őt ezekről az új fejleményekről. Megöltek egy nőt. Ez tény. Mint ahogy az is, hogy Marlie távolbalátó képessége vagy látomásos távérzékenysége kiújult. De ez most különbözött a régitől, s bár a víziók erősebbek voltak, mint korábban, most nem tudta megmondani, hogy ki az áldozat, s hogy hol történt a gyilkosság. Régebben mindig meg tudott jegyezni valami jellemző részletet vagy kulcsmozzanatot, de most semmi konkrétumra nem emlékezett. Az agya üresen lebegett a megfoghatatlan erőterekben, mint egy elektromosan tökéletesen leárnyékolt iránytű. De azért újra és újra látta lelki szemeivel a gyilkosságot, s ahogy a feltámadó szél lassanként eloszlatja a ködöt, úgy tisztult számára is a kép. De minden egyes látomás nagyobb kimerültséget és nagyobb rémületet hozott. Látomásaiban Marlie a gyilkos szemével látott. Annak az embernek a tudatvilága tört be az övébe, annak az embernek az agyi kisugárzása törte meg Marlie fejében a hatévi látomásmentesség nyugalmát. Az ébresztette fel benne újra az extraszenzoros túlérzékenységet. Erről az illető persze nem tehetett, ő igazán nem „célozta meg” Marlie-t. A mentális energiának ez a hatalmas dózisa nem valamilyen meghatározott irányban szabadult ki az éterbe, és az illető nem is tudott arról, hogy ő sugároz, hogy ő olyankor „adásban van”. A normális agyműködésű emberek el sem tudják képzelni, hogy létezhetnek olyan érzékeny agyú médiumok, mint Marlie, akik fel tudják fogni a gondolkodás

21

elektromos kisugárzásait, be tudják fogni a rég megtörtént események által az éterbe kilökött s ott céltalanul sodródó gondolat-energiadózisokat, sőt néha még arra is képesek, hogy előre megsejtsék a készülő események főbb körvonalait. Ez a fajta túlérzékenység senkit nem tesz abnormálissá, mindazonáltal Marlie már rég úgy gondolkodott, hogy azok a normális emberek, akiknek nincsenek ilyen látomásaik, akik nem rendelkeznek extraszenzoros érzékenységgel. Őt ez a képessége kizárta a normális emberek világából, egészen hat évvel ezelőttig, amikor is egy különlegesen erős, traumatikus élmény egyszerűen lebénította agyának ezt a túlérzékeny részét. Marlie ezután hat évig „normális” életet élt, és meg kell mondani, hogy nagyon élvezte. Szeretett volna „így maradni”, és már-már azt hitte, sikerülni fog. Tévedett. Lehet, hogy egyszerűen csak regenerálódott az agya, s ehhez a nagy trauma után hat teljes évre volt szükség, de most itt voltak megint a víziók. S minden korábbinál elsöprőbb erejűek voltak. Ráadásul most a gyilkos szemével látta a dolgokat.

Marlie, szegény, most nagyon meg volt zavarodva. Egy darabig még reménykedett, aztán rájött, hogy nincs miben. Már nemcsak a rémséges vízióktól félt, hanem attól is, hogy azok egyre kezelhetetlenebbé válnak, s egyre jobban kikészítik őt testileg-lelkileg egyaránt. Vajon így ér véget az ő normális élete? Így fog teljesen megbolondulni? Átlapozta a vasárnapi újságot, de képtelen volt koncentrálni. Az emlékek újra és újra bevillantak az agyába, túl gyakran és túl nagy erővel. Az újságot pedig hiába lapozta, nem talált benne még csak említést sem egy olyan gyilkosságról, amely kiválthatta volna benne a látomásokat. Lehet, hogy átfut rajta a szeme, ha ezerszer nézi is. Lehet, hogy nem is itt történt a gyilkosság, hanem valahol messze, és a helyi újság azért nem ír róla. De az az igazság, hogy Marlie nem is akarta tudni, hogy ki és hol... Gyávaság? Talán. De ő akkor sem akarta újrakezdeni azt az életet. Itt, Orlandóban szép kis nyugodt életet épített ki magának, amelyet most tönkretehetnek a visszatért látomások. Hisz jól tudta már, mire számíthat: először nem hisznek neki, azután pedig kigúnyolják. S amikor kiderül, hogy mégiscsak neki van igaza, akkor az emberek elkezdenek félni és elzárkózni tőle. Megpróbálják persze a maguk hasznára fordítani Marlie különleges tehetségét, de barátkozni már nem fognak vele. Ujjal fognak mutogatni rá. Az apróbb gyerekek rajokban kukucskálnak majd be az ablakán, és aztán visítva rohannak el, a nagyobbak pedig azt fogják kiáltozni utána, hogy „boszorkány!”. És jönnek, szinte menetrendszerűen a vallási fanatikusok, akik nem hagyják ki a remek alkalmat, hogy „a Gonosz mesterkedéséről” papoljanak, a sátánista idiótákról pedig jobb is nem beszélni. Szóval az is hülye, aki hagyja, hogy megint föltámadjon ez az egész szörnyűség.

22

De képtelen volt nem gondolni a nőre. Rettenetesen kíváncsi volt legalább a nevére. A halottak nevét, ugyebár, illik megőrizni... Beült a tévé elé, hogy megnézze a helyi hírműsort. Majd leragadt a szeme, de kényszerítette magát, hogy ébren maradjon. A tévé nem említett semmiféle késes gyilkosságot. - Lehet, hogy egy nagy semmi az egész - mondta magának fennhangon. - Elment, elszállt, itt a vége... - Kezdte jobban érezni magát. Talán csak egy kis múló agyi rosszullét az egész... Kényelmesen elfészkelte magát a kanapén, és már kezdett volna elszenderedni, hiszen épp elég kimerült volt.

- „...NADINE VINICK...” Marlie úgy pattant föl, mint az acélrugó, ahogy a név egyszerre kívülről is és belülről is belerobbant az agyába. A szíve valósággal a bordáin dörömbölt, zihálva kapkodta a levegőt, és szinte eszelős tekintettel meredt a képernyőre.

„Az orlandói rendőrség a nyomozás érdekében nem kíván részleteket közölni Mrs. Vinick brutális meggyilkolásáról, és a késes gyilkosról sem lehet még semmi közelebbit tudni.” Egy pillanatra azért mégiscsak megmutatták az áldozatot. Ez volt az a kép, amely Marlie látomásaiban is megjelent. Nadine Vinick. Marlie még sohasem hallotta ezt a nevet, de most túl erős volt a ráismerés élménye ahhoz, hogy megpróbálja letagadni az egészet. Vagyis ezek szerint igaz volt minden. A látomások visszatértek az életébe. És tönkre fogják őt tenni, és nem tehet ellenük semmit. Hétfő reggel Dane a tetthely fényképeit nézegette. Nagyon igyekezett minden apró részletet megfigyelni, és fölfedezni valamit, amin aztán elindulhat a nyomozás. Mert most egy helyben topogtak, abszolút semmi nem volt a kezükben. A szemben lakó szomszéd tizenegy körül kutyaugatást hallott, de nem gyanakodott semmire. Mr. Vinick egészen biztosan a munkahelyén tartózkodott, a többi rakodómunkással együtt egy nagy trélert pakolt ki. Az orvos szakértő nem tudta megadni a halál beálltának pontos idejét, és a „tól-ig” időkeretbe sajnos belefért a férj munkába indulása előtti félóra is. Dane most már kényszerűségből is a megérzéseire hagyatkozott: Mr. Vinick nem lehet a gyilkos. Kollégái szerint teljesen normális volt, amikor megérkezett a munkahelyére. Mr. Vinickből egyszerűen nem lehetett kinézni, hogy ő egy olyan szörnyeteg, aki széttrancsírozza a feleségét, aztán megmosakszik, ruhát vált, és mintha mi sem történt volna, nyugodt lélekkel elmegy dolgozni. Spermanyomokat sem találtak, bár az orvos szakértő erőszakos behatolásra utaló hüvelybemeneti horzsolásokat fedezett föl. Az asszonyt tehát a halálra szurkálás előtt megerőszakolták. Idegen szövet-, szőr- és hajszálak nem voltak a házban, csak azok, amelyeket a zsaruk szórtak el. Ujjlenyomat sehol. És hiába túrtak föl mindent, nem találták meg Vinickné levágott ujjait sem.

23

- Egy nagy szar, az maradt nekünk - hajította félre Dane a fényképeket. Alejandro bólogatott. Kimerültek voltak, hiszen már majdnem két napja voltak talpon. S minden, eredménytelenül eltelt órával

nőtt a gyilkos esélye, hogy nem fogják elkapni. Az ilyen ügyeket általában vagy

villámgyorsan lehet megoldani vagy sehogy sem. - Lássuk, mit írnak a szemetükről. Alejandro előszedte a tételes szemétjegyzéket. Konyhai hulladék, tejesdobozok, müzlitasakok, érdektelen reklámanyagok, műanyag flakonok, kávézacc, egy pizzatálca két szelet maradék pizzával piszkos papírtörülközők, egy cetlin két áthúzott telefonszám, a lejárt tévéműsor, üres üvegek, egy csomó újságpapír. Vinickék láthatólag még nem eléggé tették magukévá a szelektív szemétgyűjtés nemes eszméit. Egyébként semmi különös.

-

Mi van azokkal a telefonszámokkal? - kérdezte Dane.

- Fölhívtam mindkettőt - mondta Alejandro, és olasz bőrcipős lábát fölrakta az asztal szélére. - Az egyik egy pizzaküldő, a másik a kábeltévés társaság. Dane csak hümmögött. Hátradőlt a fotelban, és ő is felpakolta a lábát. Az ő lábbelije nem Gucci volt, hanem egy közönséges kínai sportcipő, és annak is elég viseltes. Bámulták egymást az asztal és a két-két lábfej fölött. Néha ebben a pózban támadtak a legjobb gondolataik. - A pizzarendelés azt jelenti, hogy idegen jön a házba, és a kábelesek is kiküldhettek valakit. Egy szerelőt például. - Alejandro eltűnődött. - De a szerelők nem éjszaka mászkálnak. - És az sem valószínű, hogy Vinickné éjszaka rendeljen pizzát, és egyedül föl is zabálja az egészet. Gyomortartalom, lássuk csak... Itt van: az orvos szerint legalább négy-öt órája nem evett semmit. Pizzát sem. Vagyis a szemétben talált pizzaszeletek régebbről maradhattak. A pizzakihordó tehát kiesett a gyanúsítotti körből. És Mr. Vinick is meg tudja mondani, hogyan szoktak ők pizzát rendelni. - Meg a kábelesek is, hogy kiküldtek-e szerelőt. - Akár így, akár úgy, van legalább egy, de talán két idegen is, aki a háznál járt. A pizzafutár az ajtó előtt maradt, de a szerelő bemehetett a lakásba. - A nők szeretnek elbeszélgetni a szerelőkkel - mondta Dane, és láthatólag nagyon koncentrált a gondolatmenetre. - Vinickné talán ilyeneket mondhatott, hogy csöndben kell maradni, mert a férje éjszakás volt, és most alszik a hálószobában. A fickó megértést mutat, maga is volt már éjszakás, tudja, hogy milyen rohadt dolog az ilyen, aztán szóba kerül az is, hogy a papa mikor indul a munkába, mikor ér haza... Az asszony miért is óvatoskodna? A kábeltársaság csak nem alkalmaz bűnözőket! Az asszonyok általában nyugodtan hagyják egyedül dolgozni a lakásban a szerelőt, s ha kell, a lelküket is kiöntik előtte.

24

- Oké - mondta Alejandro. - Egy: tisztázzuk Mr. Vinickkel, hogy mikor jött a pizzás, és hogy tud-e személyleírást adni róla. S hogy fiú volt-e vagy lány. Kettő: ugyanez a teendő a szerelővel is. Dane kezdte jobban érezni magát. Végre elindulhatnak valamerre, végre dolgozhatnak. Megszólalt a telefon. - Hollister - szólt bele Dane a kagylóba. - Dane - mondta Bonness főhadnagy. - Alejandróval együtt jöjjenek át az irodámba. - Épp útba esik - vágta rá Dane, és letette á kagylót. - Na gyerünk, a góré hívat. Alejandro idegesen tápászkodott föl. - Mit csináltál már megint? - Úgy tudom, most éppen semmit - vonta meg a vállát Dane. Nem volt ő egy olyan vadállat típusú nyomozó, amilyeneket egyik-másik filmben lehet látni, de az is igaz, hogy nem volt szívbajos, és nem szerette, ha megpróbálták megszívatni. Nem volt türelme a mellébeszélőkhöz. Így aztán néha előfordultak dolgok... A folyosóról két nagy üvegtáblán át be lehetett látni a főhadnagy irodájába. Odabent egy nő ült, nekik háttal. - Hát ez meg kicsoda? - kérdezte halkan Dane. - Gőzöm sincs - válaszolta Alejandro. Dane megkocogtatta az üveget, s a főnök intett, hogy lépjenek be. - Jöjjenek csak, és csukják be az ajtót - mondta Bonness.

- Marlie Keen, bemutatom magának az urakat. Hollister nyomozó és Trammell nyomozó. Ők dolgoznak a Vinick-ügyön. Uraim - fordult most a főnök feléjük -, Miss Keen hozott maguknak valami érdekeset. Alejandro leült Bonness mellé, Dane pedig a másik oldalon nekidőlt a falnak, úgy hogy kiesett a nő közvetlen látóteréből, de ő azért még látta a nő arcát. Miss Keen nem nézett egyikükre sem, réveteg tekintettel bámulta a külső ablakokat. Idegesítő szünet támadt. Dane kíváncsian húzta föl a szemöldökét. Szinte érezni lehetett, hogy a nő izmai pattanásig feszültek. Nem volt különösebben szép nő, és láthatólag nem is nagyon erőlködött azon, hogy megforduljanak utána a férfiak. Egyszerű fekete félcipőt viselt, térden alul érő, szűk, fekete farmerszoknyát és rövid ujjú fehér blúzt. Szép tisztán csillogó sötét haját kontyba fogta. Harminc körüli lehetett, úgy zsaruszemmel saccolva. Minthogy ült, a magasságát már nehezebb volt megítélni, de átlagosnak tűnt, vagy tán annál egy kicsit alacsonyabbnak. Dane a teltebb idomú hölgyeket kedvelte, ez itt kb. 55 kilót nyomhatott. Két kezét szorosan a térdére kulcsolta. Dane azon kapta magát, hogy figyeli: vékony, finom csontozatú kezek, semmi ékszer rajtuk, s most ideges feszültségről árulkodtak. - Médium vagyok - közölte a nő. Dane majdnem elröhögte magát. Tekintete egy pillanatra találkozott Alejandróéval. S ebből már értették is egymást: A főnök újabb kretén ötlete! - Péntek este hazafelé hajtottam egy késő esti mozielőadásról - folytatta a nő monoton, kicsit reszelős hangon. Dohányos hang, gondolta Dane, bár fogadni mert volna, hogy a nő

25

nem dohányzik. - Kábé fél tizenkettőkor jöttem ki a moziból. Éppen lekanyarodtam a sztrádáról, amikor elkezdtem vizionálni egy éppen megtörtént gyilkosságról. Ezek a látomások nagyon ki tudnak meríteni, de még volt annyi erőm, hogy félreálljak. Tartott egy kis szünetet, mintha lusta volna folytatni, Dane pedig azt figyelte, hogy közben vértelenre szorítja az ökleit. A nő vett egy mély lélegzetet. - Én a gyilkos, egy férfi szemével látom ilyenkor az eseményeket. Ez az alak az ablakon mászott be. Dane mozdulatlanná merevedett. A nő arcát kezdte fürkészni. Most nem kellett összenéznie Alejandróval ahhoz, hogy tudja, ő is elkezdett jobban figyelni. A nő lassan, egyenletesen kimért szünetekkel folytatta a mesélést, mintha csak hipnózisban beszélne. Tágra nyílt szemei a nagy semmibe meredtek, mintha inkább magába, befelé figyelt volna. - A szobában sötét van. A tettes megvárja, amíg az asszony egyedül marad. Addig is hallja, ahogy a férjével a konyhában beszélget. A férj távozik. A tettes megvárja, míg a férj kocsija kifordul az utcára, aztán kinyitja az ajtót, és elkezdi becserkészni az áldozatot. Mint valami vadász a nemes vadat. - Itt megint egy kis szünet következett.

- De ez a nő könnyű préda. Ott áll a konyhában és éppen tölti ki a kávét. A gyilkos kivesz egy kést a készletből, amely mintha csak reá várt volna. A nő meghallja a zajt és há trafordul. Azt kérdezi, „Ansel?”, de a következő pillanatban már sikít is. - Szünet. - Az a gazember már rá is ront. Befogja az asszony száját, a másik kezével pedig a torkának szegezi a kést.

Marlie Keen abbahagyta a mesélést. Dane most vette észre, hogy ettől a kísértetiesen élethű beszámolótól mintha hangyák bizsergetnék a tarkóját. - Folytassa! - szólalt meg a főhadnagy. És a nő, ha lehet még tompább hangon, ismét rákezdett. - Kényszeríti az asszonyt, hogy levegye a hálóingét. Az asszony sír, könyörög, hogy ne bántsa. De a gyilkos épp ezt élvezi. Azt akarja, hogy a nő még többet könyörögjön neki. S hogy azt higgye, ha engedelmeskedik neki, akkor élve megússza. Ez okoz neki örömöt, amikor a nő észreveszi...

Marlie Keen a mondat közepén szakította félbe a mondókáját. De aztán erőt vett magán. - A gyilkos óvszert használ. A nő még hálás is ezért. Köszönetet mond. A férfi már nem olyan ellenségesen, sőt szinte gyöngéden bánik vele. A nő kezd úgy-ahogy megnyugodni, bár még mindig sír. Azt reméli, hogy ha a férfi végez, akkor el is távozik. Az meg épp azt élvezi, hogy ezek a tyúkok, ezek a kurvák milyen hülyék tudnak lenni. - Szünet. - Amikor a férfi végez, fölsegíti a nőt. Fogja a kezét. Lehajol, és belecsókol a nyakába. A nő csak áll ott bénán, és akkor érzi meg a kést. A gyilkos először nem szúr mélyre, épp csak annyira, hogy a nő fölfogja, mi vár rá. Látni akarja az áldozat szemében az iszonyatot, de nem akarja rögtön lemészárolni, mert akkor nem játszogathat tovább vele. - Szünet. - A nő pánikba esik. Sikoltozik, és megpróbál elmenekülni, a tettesben pedig teljes fokozatra kapcsol a téboly. A férfi mindvégig ura a helyzetnek, játszik a nővel, élvezi, hogy megalázhatja, élvezi a félelmét, hamis reményekkel kecsegteti, de aztán munkához lát. Most elvégezheti azt, amiért tulajdonképpen idejött. Kéjeleg a nő totális rettegésén és a maga legyőzhetetlenségén. Azon, hogy bármit megtehet a nővel. Korlátlan hatalma van fölötte. Mulattatja a szituáció. Ő most az isten: a nő élete vagy halála az ő kénye-kedvétől függ. Attól, 26

hogy ő miképpen dönt. De ő természetesen a halál mellett dönt mert ebben leli legnagyobb örömét. - Szünet. - A nő harcol az életéért, de a fájdalom és a vérveszteség elgyengíti. Eljut még a hálószobáig és ott összeesik. A gyilkos bosszankodik. Szerette volna még sokkal tovább húzni a küzdelmet. Méregbe gurul, hogy ilyen gyönge az áldozat. Lehajol, hogy bevégezze a munkát és elvágja a nő torkát, de akkor az a rohadék nekitámad. Nem sportszerűen játszik a nő. Megüti őt. A férfi már be akarta fejezni a dolgot, de most majd megmutatja, hogy mit kap az, aki megpróbálja átverni őt. Dühöngése a tetőfokára hág. És csak szúr és vág, szúr és vág... Most majd megtanulja ez a szemétláda. Ha már így elrontotta a szépen indult estét. Nagy csönd telepedett az irodára. Tán egy perc is eltelt, mire Dane fölfogta, hogy itt a történet vége. A nő úgy ült a székén, mint aki karót nyelt. És még mindig üres szemekkel meredt az ablakra. Bonness főhadnagy csalódottan nézett föl, hogy a két nyomozó nem szól mindehhez semmit. Nos? - próbálta kizökkenteni őket a hallgatásból. - Mi nos? - egyenesedett el Dane a faltól. Visszafogta magát, de iszonyatos méreg öntötte el ettől a monoton hangon előadott sztoritól. Fogalma sem volt, hogy mi hozta ide ezt a hülye kurvát, és mi mondatta el vele ezt az egészet, de azt biztosra vette, hogy szó sincs itt semmiféle telepátiáról vagy gondolatolvasásról: ez a nő egyszerűen ott volt a tett elkövetésekor és kész! Még az is kiderülhet, hogy ő ölte meg Vinicknét. Vagy legalábbis tettestársként közreműködött. S ha most azt képzeli, hogy figyelemelterelésként itt riszálhatja a seggét ezzel az ótvaros dumával, hát akkor nagyon téved. Mert lehet, hogy az újságírók ráharapnak a nagy sztorira, de ő a végén akkor is bele fog harapni a szappanba. - Szóval hogy látják? - kérdezte türelmetlenül Bonness, mert már az is bosszantotta, hogy kérdeznie kell. - Nem sok látnivaló van itt - mondta flegmán Dane. - Ez a nő úgy médium, ahogy én, amit meg előadott, az a legnagyobb marhaság, amit valaha is hallottam az életben.

Marlie Keen megmozdult, lassan szétkulcsolta a kezeit, és épp ilyen lassan Dane felé fordult. Dane most látta csak szemtől szemben a nőt, és az volt az első gondolata, hogy nem is csoda, ha Bonness megkajálta ezt a dumát. A nőnek sötét és mélykék volt a szeme, mint az óceán. Ez az a szem és ez az a tekintet, amely minden férfit megigéz. És nemcsak a szeme színe volt egzotikus, de valami megfoghatatlan, földöntúli szellemiség is sugárzott belőle. Az viszont már korántsem volt ilyen megfoghatatlan, hogy mit gondol a nő őróla, hiszen lerítt az arcáról, hogy Dane nem igazán lopta be magát a szívébe.

27

A nő fölállt, és szembefordult vele, mint a westernfilmekben a cowboyok a nagy piff-puff előtti utolsó pillanatokban. - Azt mondtam el magának, ami történt - közölte szárazon. - Ha nem akarja, ne higgye el. Nekem aztán tökmindegy. - Nem lesz tökmindegy - válaszolt Dane ugyanolyan szenvtelenül. A nő nem kérdezte, hogy miért, pedig Dane direkt kivárt, hogy megtehesse. A nő szomorúan elmosolyodott. - Úgy látom, én lettem a maga első számú gyanúsítottja. Hát akkor ne is húzzuk az időt. Tessék, itt a címem, Hazelwood út 2411, a telefonszámom pedig 555-9909. - Én meg úgy látom, hogy maga jól ismeri a rendőrségi ügyintézést - mondta epésen, de kissé csodálkozva is Dane, és fenyegetően közel lépett a nőhöz. - Nem vagyok meglepve. S talán olvasni is tud a gondolataimban. És megmondja, mit hoz a jövő. Vagy otthon felejtette a kristálygömbjét, amiből meg tudná fejteni, hogy most mire gondolok? - Ó, nem kell ahhoz gondolatolvasónak lenni. Ráadásul maga nem is túl eredeti - és a lány megint elmosolyodott. - Nem áll szándékomban elhagyni a várost. - Nem lépett hátrébb, és Dane megint a gyomrában érezte a feszültséget. Ez a nő első pillantásra olyannak nézett ki, aki csak kelletni akarja magát, bármi áron, de ahogy Dane belenézett a szemébe, egészen más benyomása támadt. Miss Keen nem szenvedett önbizalomhiányban, és egyáltalán nem ijedt meg Hollister nyomozó úrtól, pedig az jó másfél fejjel magasabb volt nála. Hollister nyomozó úr tudatába pedig lassanként valami más is belopta magát: a nő végtelenül kellemes, tiszta női illata, amit nem parfümök vagy egyéb kenceficék produkálnak. Dane azonban csak még dühösebb lett attól, hogy valami kellemeset is talál ebben a nőben. - No, azt nem is ajánlanám, hogy eltűnjön - vetette oda kurtán. Hangja reszelős volt és barátságtalan. - Kíván még valamit elmondani nekünk? Van még valami a kristálygömbjében? - Hogyne - villant meg valami tűz a nő szemében. - Azt szeretném még elmondani, nyomozó úr, hogy menjen maga a fenébe!

28

4 A kurva életbe, Hollister! - csapott az asztalra Bonness. - Muszáj volt magának ilyen seggfejként viselkednie?! Bejön ide ez a nyomorult nő, hogy segítsen, és mond is néhány elképesztő dolgot, erre maga. - Hát tényleg elképesztő, hogy oda ne szarjak! - vágott közbe Dane, aki még mindig a plafonon volt. - Tudja mit mondok? Vagy ez a nő volt a tettes, vagy pedig o tt volt és végignézte az egészet. Tehát vagy tettes, vagy tettestárs, és akkor még ide meri tolni a pofáját, hogy beetesse nekünk ezt az elmebajos médiumos dumát. Olyan részleteket tárt fel, amelyeket csak a gyilkos ismerhet - szögezte le Alejandro. - És itt valami bűzlik. Nagyon is bűzlik.

-

Ami szépen leegyszerűsíti ezt az egész kibaszott helyzetet - vágta rá Dane. - Szó sincs itt médiumvíziókról. Ez itt

egy szemtanú beszámolója volt. A hölgy jelen volt az eseményeknél, nálam pedig előlépett első számú gyanúsítottá.

- De hát ő nem tehette - tiltakozott erőtlenül és csalódottan Bonness. - Egyedül valóban nem - ismerte el Dane. - Ahhoz tényleg elég gyöngécske. - Mindenesetre alaposan ellenőriznünk kell őnagyságát - szögezte le Alejandro. - Tudom, hogy maguk ökörségnek tartják ezt az egészet - sóhajtott a főhadnagy, de a médiumok tényleg nagyon sokat segítettek néhány olyan esetnél, amelyen én is dolgoztam. - Én meg azt tudom mondani erre - vetette oda Dane -, hogy a médium az egyszerűen egy elmebeteg, és kár is csűrni-csavarni a dolgokat. - Jó, jó - mondta beletörődve Bonness. - De azért lesznek szívesek az urak alaposan utánanézni ennek a nőnek. És ezt tekintsék parancsnak. - Talán olyan pofát kellett volna vágnom, mintha elhinném a nő dumáját? - méltatlankodott Dane, ahogy ballagtak visszafelé az irodájukba. - Vagy te sem értesz meg? - Dehogynem - válaszolt Alejandro. - Csak most nem arról beszélek. Hanem arról, hogy máskor ne állj olyan közel ehhez a nőhöz, mert még majd megbököd valamivel. Dane csak nézett maga elé, és nem tudott mit mondani erre. Mert valóban... Maga sem érti, mi történt, de ahogy a nő szembefordult vele azzal az óceánmély, sötétkék szemével, ő valahol elveszítette az önkontrollját, és minden átmenet nélkül olyan erekciója támadt, amilyet egy férfiember csak kívánhat magának. Más szituációban, persze. - Nem tudom. Nem tudom, mi történt velem - dadogta megzavarodva. - Ha ilyen fickós vagy, barátom - mondta kioktatólag Alejandro -, akkor azt tanácsolom, hogy legközelebb ne kiéhezetten közeledj ehhez a nőhöz. Mert vagy ő az, aki jól tud bánni a

29

késsel, vagy pedig a tettestársa, de akárhogy legyen is, nem merném ilyen feltűnően kidugni neki semmilyen testrészemet sem. Még majd... - Ne foglalkozz te az én nemi életemmel - vágta el kicsit sértődötten a beszélgetést Dane. - Most az a feladatunk, hogy nyomozatilag meztelenítsük le ezt a boszorkánynövendéket.

Azelőtt az ilyesmi sohasem tudta kihozni őt sodrából. Marlie rég hozzászokott ahhoz, hogy gúnyolják és nem hisznek neki, bár ő kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy az emberek mégiscsak higgyék el, amit mond. Higgyék el, hogy tud nekik segíteni. Most viszont semmi ilyesmire nem tartott igényt, már ami Hollister nyomozót illleti. Fütyült rá, hogy ez a vadember miről mit gondolt, ha ugyan képes még ez a figura efféle magasabbrendű mentális teljesítményekre. Lehet, hogy belefáradt már a zsarukba, és most ezért akadt ki egy kicsit. De az is lehet, hogy megváltozott. Ilyen fokú elutasításra azonban nem tudott másként reagálni, csak haraggal. Vagy tán könyörögjön, hogy tessék már elhinni, amit mondok? Na nem! Hiszen ő az, aki elkésik a munkahelyéről és vállalja ezeket a kellemetlenségeket, és akkor még van pofája ennek a benga állatnak azt állítani, hogy egyszerűen marhaság, amit mond. Remegett a keze-lába az idegességtől, és külön erőfeszítésébe került, hogy lehiggassza magát, mielőtt még valami balesetet okoz. Barmokkal azelőtt is találkozott épp elégszer, és nem volt számára valami nagy újdonság Hollister nyomozó sem, leszámítva ezt a tolakodó magatartást, ahogy a figura odaállt közvetlenül melléje, hogy egyszerűen a testtömegével keltsen félelmet. Ez a majom a férfiúi mivoltát vetette be fegyverként, tudva, hogy minden nőben szorongást kelt, ha egy idegen férfi így „rámászik” és ott tornyosul föléje. S pláne, ha egy ilyen vadember az illető. Marlie majdnem pánikba esett, amikor Dane durván benyomult az ő személyes terébe. Még most is jól érezte a férfi testmelegét. Azon tűnődött, hogy ez a vadember meg merte volna-e csinálni ugyanezt egy férfival. Nem tudta feltételezni. Tipikus férfitaktika az ilyesmi, amit a nők megfélemlítésére vetnek be: a megérintéssel való fenyegetést. Megborzongott. Mert azt aztán már tényleg nem tudta volna elviselni, ha ez a vadember hozzáér. Akkor kénytelen lett volna gyáván világgá szaladni. Az ilyen késő reggeli órákban már nehéz volt szabad parkolóhelyet találni a bank előtt, ahol dolgozott. Már vagy a harmadik kört tette meg, mire egy távozó ügyfél kiállt valahonnan, ahová ő gyorsan beállhatott. Aztán még hosszú percekig ült a kocsiban, mélyeket lélegzett, és igyekezett valahogy lehiggasztani magát. Erősen nézte a bank épületét, hátha annak szilárd nyugalma őrá is átsugárzik. Nagyon szép és tiszta munkája volt odabent: szenvedélymentes,

30

egzakt, tiszta számokkal dolgozott. Tudatosan választotta ezt a munkát, amikor ideköltözött. A számok nem keltettek benne kellemetlen érzelmeket vagy asszociációkat, és megbízhatók is voltak: a zéró az mindig zéró volt és kész. Marlie azt is nagyon élvezte, hogy el tudja tartani saját magát. Pedig nem volt erre rákényszerülve. Azt a kis házat személy szerint neki vették, amikor úgy döntött, hogy Washingtontól minél távolabb, az ország másik végében, Floridában akar letelepedni. Ewell doktor elintézte volna, hogy minden hónapban kapjon egy csekket, de ő a saját lábára akart állni, és úgy érezte, hogy ebben csak zavarná a társaság támogatása. Most sem kellene mást tennie, mint fölhívni Ewell doktort, és elmondani neki az újabb fejleményeket. És segítséget kérni. De hát Ewell doktornak még mindig lelkifurdalása van a hat évvel ezelőtt történtekért, pedig ott és akkor senki nem volt hibás semmiben.

Marlie nagyot sóhajtott. Órabérben fizették, minden perc, amit most itt, a kocsiban elüldögél, fizetését csökkenti. Nagy elszánással kizárta tehát a tudatából Hollister nyomozót, és elindult a munkahelyére, dolgozni.

- Hello, öcsi! Találtál már valami érdekeset? - paskolta meg a kizárólag „Freddie” névre hallgató Frederica Brown nyomozónő Dane fejét, ahogy elhaladt a széke mellett. Freddie magas, vékony és elbűvölően kedves nő volt, aki mindenkit jókedvre derített. A rendőri, s pláne a nyomozói munkát nem igazán a nőknek találták ki, de Freddie remekül érezte magát ezen a pályán. Szerencsés házasságot kötött egy hatalmas termetű középiskolai rögbiedzővel, akiről első ránézésre tudni lehetett, hogy széttépi azt, aki bántani vagy csak sértegetni merészelné a feleségét. Freddie pedig anyás természetű volt, és úgy kezelte a „fiúkat”, vagyis a többi nyomozót, mintha azok a férje csapatának volnának a tagjai. De azért persze flörtölt is velük egy kicsikét, éppen csak a rend kedvéért. Dane bosszúsan nézett vissza rá. - Ez a te ügyed lett volna, nem a miénk. Nekünk éppen szabadnapunk volt, hogy a fene essen belé! - Nagyon sajnálom - nevetett huncutul Freddie Alejandróra is, akinek már ráizzadt a fülére a reggel óta szorongatott telefonkagyló. - És hogy van a fogad? - kérdezte Dane.

-

Köszönöm, már jobban. Begyulladt a szemfogam, így most gyökérkezelésre kell járnom.

- Őszinte részvétem - enyhült meg Dane. - Túl fogom élni, de amíg a gyógyszereket szedem, Worleynek kell vezetnie. - Worley volt a párja, szintén régi zsaru. - Nekünk is vannak eseteink, de ha valami segítség kell, szóljatok. Úgy hallottuk, hogy ez a szombati balhé egy szuperhorror volt. - Freddie most Dane vállát paskolta meg, aztán ment a maga dolgára. Dane is beletemetkezett a papírjaiba. A nyomozómunka nagy része, a közhiedelemmel ellentétben, dögunalmas. Rengeteget kell telefonálni, temérdek a papírmunka, és ezer érdektelen figurával kell beszélgetni, mert hátha köztük van az is, aki érdekes lesz. A telefonokat és a papírmunkát általában Alejandro intézte, ő valahogy jobban értett hozzá, de

31

most Dane maga akart utánajárni mindennek, mert dühítette a Vinick-ügy. Ami ott az asszonnyal megtörtént, annak soha többé nem szabad megismétlődnie. És külön bosszantotta, hogy ez a Marlie Keen beleütötte az orrát az ügybe ezzel a látnokosdival. - Te jutottál valamire? - kérdezte Alejandro kedvetlenül, ahogy letette a telefont. - Én nem találtam semmit sem a pizzásoknál, sem a kábeltévéseknél. A kábellel az egész utcában baj volt, és a javítást két sarokkal arrébb egy elosztóállomásnál végezték. Senkihez nem kellett kimennie szerelőnek. A pizzát pedig egy tizenhat éves kis csaj szállította ki, és Mr. Vinick vette át a csomagot. Vakvágány. - Én sem mentem még semmire - dörmögött Dane. Marlie Keent sohasem tartóztatták le, még csak szabálytalan parkolásért sem büntették meg. Lehet, hogy a „Marlie Keen” csak álnév. Majd kiderül. Az embereknek sokféleképpen lehet utánanézni, ott van a társadalombiztosítás, az adóhivatal meg sok más szervezet. Dane már intézkedett, hogy lehallgathassák a nő telefonját. Mire mindennek a végére ér, már a melltartóméretét is ismerni fogja. Ami ez utóbbit illeti, Dane fogadni mert volna, hogy 34C. Először kisebbnek saccolta, de rájött, hogy az az apácás fehér blúz megtévesztette. Mert nagyon csábító halmok rejtőztek alatta. A francba! Nem járhat most az esze a szexen, pláne Keen kisasszonnyal kapcsolatosan nem. Ha csak eszébe jutott az a hátborzongató mese, amit a nő előadott, mindig elfutotta a méreg. Nadine Vinick a poklok poklán ment keresztül, mielőtt meghalt, ez a nő meg üzletet, magáncirkuszt akar csinálni az esetből. Dane már nem lepődött volna meg azon sem, ha fölhívják az újságírók, hogy igaz-e az a hír, mely szerint az orlandói rendőrség halottlátót vont be a nyomozásba. Dane-et bőszítette a nő arcátlansága. Nem hitt egy szót sem abból az egész pszichotikus dumából. A nőnek ott kellett lennie a gyilkosságnál, csak így szerezhetett tudomást a hátborzongató részletekről. De mert biztos abban, hogy nincs ellene bizonyíték, hát meri vállalni a kockázatát, hogy idetolja a pofáját. A gyilkos rendkívül körültekintő volt, a szakértők semmi idegen nyomot vagy maradványt nem találtak. Ám Dane abban biztos volt, hogy Marlie Keen nem maga forgatta a kést. Az valami ismerőse vagy rokona lehetett. Talán a fiúja. Dane elképzelte a nőt azzal a szörnyeteggel az ágyban, és görcsbe rándult a gyomra. De a kisasszony most rosszul kalkulált. Dane biztosra vette, hogy ő lesz az, aki elvezet majd a gyilkoshoz. És Dane keményen elhatározta, hogy addig nem is engedi el a nőt, amíg el nem kapják azt a férget. - Na gyerünk! - szólt oda Alejandrónak, hátranyúlva a dzsekijéért. Kifaggatjuk Marlie Keen szomszédait. Kiderítjük, hogy van-e hapsija. 32

Nincs. Határozottan állították ezt a bal oldali szomszédok, Bill és Lou, az Ohióból ideköltözött nyugdíjas házaspár. Marlie-val nagyon jóban voltak a lány szokta begyűjteni a postájukat meg az újságjaikat, és a macskájukat is ő eteti, amikor elutaznak a lányukhoz. Nagyon dicsérték Marlie-t, ritka az ilyen jó szomszéd.

- Kiket láttak jönni-menni nála? Sok ismerőse van-e? - Én még nem láttam senkit, meg hát nem is szoktam kukucskálni, hogy van-e valami járkálás - mondta Lou azoknak az idős asszonyoknak a modorában, akik bizony szoktak kukucskálni. - Te talán láttál valakit, Bill? Az öreg Bill megvakargatta az állát. - Neem, neem. Nagyon aranyos ez a szomszéd kisasszony. Mindig beszélget, ha találkozunk, és nem hordja magasan az orrát, mint egyesek. És szép rendben tartja az udvarát is. Dane cöcögve jegyzetelt az elmaradhatatlan detektívnoteszba. - Soha senki nem jön hozzá? Soha?! Lou és Bill tanácstalanul meredt egymásra, és csak a fejüket rázták. - Nincsen családja? Testvére? Újabb fejrázás.

- Barátnője? - Nincs - mondta Lou kissé nyomatékosítva. - Nincs senkije. Még a kertjét is maga gondozza. Nem jár hozzá más, csak a postás. Vakvágány. Dane nem tudta, mitévő legyen. Alejandro is csak hümmögött. Mert férfiakkal előfordul, hogy teljesen magányosak, de nőknél ritka az ilyesmi. Más úton kell elindulniuk. - Akkor bizonyára sokat jár el itthonról.

- Nem, egyáltalán nem. Nagy ritkán elmegy moziba. Nem csinál semmi rosszat - mondta komoly képpel Lou asszonyság. - Amikor például Bill két évvel ezelőtt eltörte a lábát, ő jött át hozzá mindig, ha nekem el kellett mennem valahová. Dane összecsapta a noteszét. - Köszönöm a segítségüket! Amivel nem sokra megyünk, tette hozzá magában. A jobb oldali szomszédok nagyjából ugyanazt mondták. Dane és Alejandro visszaültek hát a kocsiba, és egy darabig némán bámulták a Hazelwood utca 2411-es házát. Az ötvenes évek stílusában épült szolid, csinos kis bungaló volt, és látszott rajta az is, hogy rendszerető nő a lakója. A bejárati kis tornácot két páfrány és felfüggesztett cserepekbe ültetett piros meg rózsaszín virágok ékesítették. A két nyomozó magába roskadva ült a kocsiban. Első számú gyanúsítottjukról, lám, még a végén kiderül, hogy apáca. - Jól pofára estünk - sóhajtott végül Alejandro. Dane nem tudott mit mondani erre. Dühös volt és csalódott, de mintha kissé meg is könnyebbült volna. Ezt sem értette. Hogy miért megkönnyebbülés számára az, ha az előbb még gyors megoldást ígérő gyilkossági eset egyszer csak kibogozhatatlan rejtéllyé és hónapokig tartó fejfájássá válik. - Ott kellett lennie! Ott kellett lennie! Túl sokat tud - hajtogatta makacsul.

33

Alejandro a fejét ingatta. - Van más megoldás is. - Mi? - Az, hogy ez a nő tényleg médium. - Hagyjál már te is ezzel a hülyeséggel! - Jó, de akkor találj valami más magyarázatot. Én nem tudok. Talán mégiscsak van valami ebben a médium- vagy micsoda dologban. - Persze, a Fehér Ház pázsitján meg Mars-lakók landolnak. Ugyan menj már te is... - Nézz szembe a tényekkel, Dane. Ez a szomszéd nő, ez a Lou egy tipikus kukucskáló banya. Ez már akkor ott leselkedik a függöny mögött, ha csak hallja a pizzáskocsit befordulni az utcába. Itt egy lélek se ki, se be anélkül, hogy ő észre ne venné. Mit akarsz még?

- A munkahelyi kollégáit ellenőrizni. Akikkel például ebédel. - Én nem sok értelmét látom, de ha úgy gondolod... Indulás előtt még egy pillantást vetettek Lou mamáék házára. Az utcára néző nagy ablak szélén mintha meglebbent volna a függöny...

34

5 Dane rögtön kiszúrta a nőt, ahogy az kilépett a bankból. Most egyedül várt rá a kocsiban. A délutáni napfény visszaverődött a szélvédőről, de

Marlie már a homályos körvonalakból felismerte

Hollister nyomozót. Dane nem szállt ki a kocsiból, és nem is szólt oda a lánynak. Csak nézte őt.

Marlie odament a saját kocsijához, s közben igyekezett nem reagálni a zsaru jelenlétére. S ahogy kifordult a parkolóból, Hollister kocsija már ott is volt a nyomában. És egész úton hazafelé szinte rátapadt a hátsó lökhárítójára. Marlie arra gondolt, hogy átélt ő már komolyabb zaklatásokat is, úgyhogy ha ez a Hollister azt hiszi, hogy ilyen gyerekes packázásokkal meg tudja félemlíteni őt, akkor csalódni fog. Voltak elintéznivalói, amelyek épp a látomás miatt halasztódtak erre a hétre. Beadott a tisztítóba néhány ruhát és átvette a tisztát; betért a könyvtárba és visszaadott két könyvet; aztán következett az élelmiszerbolt. Dane minden megállásnál szorosan mögötte parkolt le. Az üzletből a lány négy nagy zacskó árut tolt a bevásárlókocsival az autója csomagtartójához. Dane kiszállt, és észrevétlenül a lány mellé lépett. Tekintetét sötét napszemüveg takarta. - Mit akar tőlem? - nézett föl riadtan lány. Hollister puszta fizikai jelenléte és közelsége most is nyomasztóan hatott rá. A napszemüveges fickókat pedig sohasem szerette. Önkéntelenül hátralépett. Dane az egyik zacskót könnyedén kiemelte a bevásárlókocsiból és berakta a csomagtartóba. - Ó, igazán semmit. Épp csak segíteni a bevásárlásnál. - Egész életemben jól megvoltam egyedül, nyomozó úr, hát talán a bevásárlással is elboldogulok maga nélkül. - Ne zavartassa magát - mosolygott rá gúnyosan Dane. Átpakolta a többi zacskót is a kocsiba. - És ne fárassza magát a köszönömökkel. - Hát jó - mondta a lány. Beült a kocsijába és elhajtott, otthagyva Dane-nek a bevásárlókosarat, hogy vigye vissza vagy csináljon vele, amit akar. Nem érdekelte ez az egész, fáradt volt, rosszkedvű és ideges. És nagyon félt. De nem Hollister nyomozótól, hanem sokkal mélyebb és komolyabb dolgoktól. Először is attól a szörnyetegtől, aki lemészárolta Vinicknét. Azután pedig saját magától. Az elháríthatatlan látomásoktól. Dane már a második piros lámpánál utolérte. Marlie most nem nagyon érezte a hazaérkezés szokásos örömét, ahogy befordult a kocsifelhajtóra. Sejtette, hogy az ő kis biztonságos kuckójába hamarosan be fog tolakodni egy agresszív és ellenszenves, nagydarab ember, aki ráadásul az első pillanattól kezdve utálja őt. Marlie azt már megszokta, hogy nem hisznek neki, de hogy utálják is az már sok volt. Aztán maga is meglepődött, hogy miért zavarja

35

ennyire ez a dolog, hiszen Hollister nyomozó nem volt neki se kutyája, se macskája úgyhogy tulajdonképpen tökmindegy volt, utálja őt vagy imádja. Vagy mégsem?...

S ahogy

számított rá, a zsaru szintén behajtott a ház felé. Kiszállt a kocsiból és napszemüvegét az ingzsebébe

tette, de ettől egy csöppet sem lett vonzóbb a lány számára. Sőt. Egyre ijesztőbb volt az a mélybarna, szúrós tekintete.

-

Most mi lesz? - kérdezte a lány. - Vagy azért jött el egészen idáig, hogy segítsen becipelni a zsacskókat?

- Azt mondta, elboldogul nélkülem is - emlékeztette Dane. - Viszont nem ártana egy kicsit beszélgetnünk. Motoszkálást hallottak balról. Na igen, Lou asszonyságot hozta ki valami sürgős és halaszthatatlan tenni-vennivaló a tornácra. Marlie odaköszönt neki. És átkiabált Hollister nyomozó is. - Üdvözlöm! Örülök, hogy megint látom! Marlie-t majd a guta ütötte meg, de aztán lehiggasztotta magát. Hát persze, hát persze... Ezek már kifaggattak mindenkit a környezetében. Dane azért mégiscsak fölmarkolta a zacskókat, és indult befelé. - Csak ön után udvariaskodott egy kicsit. Marlie megvonta a vállát. Ha akar, hát jöjjön. Kinyitotta a bejárati ajtót, beengedte a férfit, aztán bekormányozta őt a konyhába. Dane lepakolta a zacskót az asztalra. - Köszönöm - mondta Marlie. - Most meg miért köszöni meg, ha eddig nem tette?

Marlie fölvonta az egyik szemöldökét. - Maga mondta, hogy nem tart rá igényt. - Elkezdte kipakolni a dolgokat. - Mi jár most a fejében, detektív úr? - A gyilkosság.

Marlie arca megkeményedett. - Nekem is - vallotta be sóhajtva. Dane nekitámaszkodott a konyhaszekrénynek, és nézte, hogy a lány hogyan pakolja el, amit vásárolt. Nem kerülte el a figyelmét a lány idegessége. Aztán körülnézett. Tetszett neki ez a konyha. Amilyen undoknak tűnt a lány az első találkozáskor, igazán nem számított ilyen kedves, barátságos lakásbelsőre. Az ő saját konyhája ridegen praktikus volt, Alejandróé meg egyenesen félelmetes a belezsúfolt csúcstechnikás, szuper konyhagépektől. Marlie Keen konyhájában viszont még muskátli is volt az ablakban, az asztalon meg vidám mintás abrosz. - Mi érdekeset derített ki rólam? - kérdezte Marlie, miközben neki háttal a konzerveket rakta fel egy polcra. Dane nem válaszolt, csak komoran bámult rá. Nem óhajtotta elárulni, hogy nem jut egyről a kettőre. - Vagy mondjam én? - fordult felé a lány. - Nos. Ma kiderítette, hogy soha nem voltam letartóztatva, hogy még csak közlekedési bírsággal sem sújtottak, s hogy a szomszédaim szerint nincs hapsim és nem is járkálok sehova. Számláimat időben fizetem, nincs hitelkártyám, és nem lépem túl a kölcsönzési határidőt a könyvtárban. Jól mondom?

36

Dane eddig is dühös volt, de most már nehezen türtőztette magát. A nő elsorolta, hogy ő mivel töltötte a napot, és ez nem tetszett neki. Majd fölrobbant a méregtől. - Én meg azt szeretném, ha elölről kezdenénk az egészet - közölte szárazon. - Vagy nehézére esik a dologról beszélni? - Dane titokban ebben reménykedett. Mert ha a nőnek lelkifurdalása van, akkor talán könnyebben elkottyint valamit, vagy egy idő után kipakol. Volt már rá példa. A közönséges hülyeség és/vagy a torz önérzet gyakran juttatja el a gyanúsítottakat a beismerő vallomásig. - Igenis nehezemre esik - vágott vissza a lány. - Miért? Magának nem esik nehezére végighallgatni? - Végignézni sokkal borzasztóbb lehetett. - Igen - sóhajtotta a lány, és egy pillanatra mélységes fájdalom tükröződött mélykék szemeiben. Testtartásán pedig csak a vak nem látta meg a lelkében lakozó gyötrelmeket. Dane egy pillanatra megsajnálta, és már majdnem kinyújtotta a kezét, hogy megtámogassa. Mert Marlie úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik. Lehet, hogy ez is csak színjáték, keményítette meg a szívét Dane, és igyekezett tárgyszerű lenni. - Beszéljen a péntek estéről - mondta krákogva. - Mit mondott, mit is csinált akkor?

-

Moziba mentem, egy kilences előadásra.

- Hová?

Marlie megmondta a mozi nevét. - Mit nézett meg?

Marlie ezt is megmondta. Aztán eszébe jutott valami. - Várjon csak, még meg kell lennie a jegy másik felének. A zsebembe szoktam gyűrni, és azóta nem mostam, hát ott lesz. - A lány kiszaladt a konyhából, Dane agyán pedig átvillant, hogy netán megszökik, de aztán rájött, hogy ez hülyeség. Hová szökne, és minek. Hallotta a kotorászást a távolabbi helyiségekben, aztán a lány már vissza is tért. Dane kezébe nyomta a letépett jegydarabot, de nagyon vigyázott, hogy hozzá ne érjen a férfihoz. S aztán gyorsan hátra is húzódott pár lépésnyit. Dane biggyesztett egyet erre a tudatos távolságtartásra. A lány ennél kifejezőbben nemigen éreztethette volna, hogy nem kedveli Dane közelségét. Dane a gyűrött jegycsonkot vizsgálgatta. Rajta volt minden adat. Az tehát biztos, hogy a nő vett mozijegyet. De ki tudja, hogy végig is ülte-e a filmet... Amelyet Dane nem ismert, s így nem tudott a tartalmára rákérdezni. - Hánykor jött ki a moziból? - Fél tizenkettő körül. - Milyen útvonalon jött hazafelé?

Marlie elmondta neki, még az autópálya-kijárat számát is. - És hol járt akkor, amikor ezek az úgynevezett látomások rátörtek magára?

37

Marlie bosszúsan tekintett félre, de tartotta magát. - Mint már reggel is említettem, éppen lekanyarodtam a sztrádáról. Ezek a látomások mind nagyon..., nagyon letaglóznak, úgyhogy félrehúzódtam. - Letaglózzák? Az milyen? - Elvesztettem az eszméletemet - mondta tárgyilagosan Marlie. Dane csodálkozva nézett rá. - Szóval elvesztettük az eszméletünket? - kérdezte olyan gunyorsan, hogy Marlie-nak viszketett a tenyere, hogy jó szájon vágja. - Azt akarja mondani, hogy elájult stressztől? - Nem egészen. - Mi az, hogy nem egészen? Marlie gyámoltalanul vonta meg a vállát. - Rámtör ez a látomás vagy vízió. Nem látok, nem hallok és nem érzékelek ezen kívül semmi mást. - Értem. Tehát maga ott ül a kocsijában, várja, hogy véget érjenek a látomások, aztán szép nyugisan hazahajt és lefekszik aludni. Mármost ha maga olyan nagyon biztos abban, Miss Keen, hogy maga egy médium, akkor miért várt két napot, míg mél tóztatott értesíteni a rendőrséget? Miért nem telefonált azonnal? Ha rögtön telefonál, akkor még a közelben vagy tán bent a házban elkaphattuk volná ezt a gazembert! E szemrehányás-zuhatag alatt Marlie arcából kifutott még a maradék vér is. Most hogyan magyarázza el, hogy mi történt vele hat évvel ezelőtt? Hogy milyen részletek miatt nem tudta eldönteni, hogy aktuális, új eseményről van-e szó, vagy csupán a saját régi traumái visszfényéről, visszapergetéséről... Meg aztán semmi kedve nem volt ez előtt az értetlen vadember előtt kitárulkozni, és előadni minden lelki baját, életének minden tragédiáját.

- Az nem úgy volt - vett egy mély lélegzetet. - Nem jöttem egyből haza. Ott álltam, és egy rendőrjárőr ki is szúrt és odajött, hogy mi a baj. Én már csak arra emlékszem, hogy a rendőr elkezdte verni a kocsi ablakát és kiszállított. Kezem-lábam remegett, és azt hazudtam neki, hogy epilepsziás vagyok, és volt egy könnyű rohamom. A rendőr egy kicsit gyanakodott, ezért kiszállított, de aztán elengedett, sőt elkísért egészen hazáig. Dane nagyon figyelt minden részletre. - Hánykor volt ez? - Nem tudom. - Körülbelül. Ha fél tizenkettőkor jött ki a moziból, akkor mikor kezdődhettek a látomások? - Talán háromnegyed tizenkettőkor. Nem tudom pontosan.

- És mikor ért haza? Mennyi ideig tartott a látomás? - Nem tudom!!! - kiáltotta Marlie, és haragosan hátat fordított a férfinak. - Alig tudtam hazajönni. Aztán összeestem, és csak másnap késő délután ébredtem föl. Dane a nő merev hátát figyelte, mely gyöngén, de jól láthatóan remegett. Örülnie kellett volna, hogy lám, kezd megtörni a nő ellenállása, ehelyett váratlan késztetést érzett, hogy

38

megvigasztalja a szerencsétlent. Jobbnak látta sürgősen távozni, mielőtt enged ennek az ostoba késztetésnek. - Még majd beszélünk - mondta minden átmenet nélkül. Nagyon zavarta ez az idétlen helyzet. Hogy őbenne kívánság ébredt ez iránt a nő iránt, és ennek látható jelei is mutatkoztak. Ha Miss Keen odanézett volna, akkor észre is vehette volna, de szerencsére mindenfelé nézett, csak oda nem. Dane hallott már olyan zsarukról, akik nemi izgalomba jöttek veszélyhelyzetekben, de ő még Saját magán ilyesmit sohasem tapasztalt. Teljesen meg volt zavarodva. Amikor a kocsijához ment, megfogadta, hogy ide sem jön többet, vagy legalábbis Alejandro nélkül nem. És még csak az hiányzik, hogy a nő bepanaszolja őt a főhadnagynál, zaklatásért. Mert ez tényleg nem volt egy előírásos kihallgatás. De azért mégsem távozik üres kézzel. A női adott neki valamit, amin megint el lehet indulni: a rendőrjárőrt. Ezt az igazoltatást könnyű lesz ellenőrizni. Időpont és helyszín adott. Visszament az irodájába, és elkezdett telefonálgatni. Egy óra alatt már a noteszében volt a rendőrjárőr neve: Jim Ewan. Fölhívta otthon is, de nem vették föl a kagylót. Dane ránézett az órájára: este nyolc óra volt. És nagyon korgott már a gyomra. De elfogyott a türelme. Most képtelen lett volna hazamenni, megvacsorázni, és majd reggel, műszak végén elkapni Ewan járőrt. Nem tudott volna úgy lefeküdni, hogy nem lát tisztán. Csakhogy még vagy három óra volt hátra addig, amíg az éjszakás Ewan szolgálatba lép. Dane tehát úgy döntött, hogy elmegy valamit enni, aztán visszajön, de mindenképpen még ma beszél Ewannel, hogy aztán tudja min törni a fejét éjszaka. Hazament hát, összeütött pár szendvicset, meghallgatta a telefonüzeneteket, és megnézte a baseballeredményeket. De a baseball most nem igazán érdekelte. Egyre csak Marlie Keenen járt az esze. A tengermélykék szemén, s a szemében azokon a kísérteties árnyakon. Dane egyszer csak arra a belátásra jutott, hogy nem lehet puszta komédiázás, amit ez a nő művel. Mert nincs az az Oscar-díjas világsztár, aki ilyen megfékezhetetlen és az egész testre kiterjedő remegést, valamint ilyen halotti halvány sápadtságot tudna produkálni, mint amilyet Marlie Keen, ahányszor csak az a péntek est kerül szóba. Azután még a saját „ellágyulásán” töprengett bosszankodva, de ebben a kérdésben sem jutott semmire. Micsoda idétlenség! Mert miért akarná ő ezt a nőt védelmezőén a karjaiba zárni, vigasztalgatni, becézgetni?! Odáig még rendben volna a dolog, hogy ő a nagyobb, az erősebb, s hogy egyébként is normálisan működnek benne a normális férfiúi ösztönök. Ez természetes. Kezdő rendőr korában, amikor még sokat járőrözött az utakon, a baleseteknél is mindig először a gyerekeket és a nőket próbálta menteni, anélkül hogy tudatosan így választott volna. De hogy egy mocskos kéjgyilkosság egyik gyanúsítottját miért akarja ő 39

védelmezőn a két karjába fogni, arra egyelőre nem talált értelmes magyarázatot. A testi kontaktusnak erről a változatáról nem tesz említést a szolgálati szabályzat sem. De ha egyszer kívánja ezt a nőt! Igenis kívánja, hogy a fene egye meg, az ember legalább magának ne hazudjon. Szerette volna, ha Marlie az ő vállára hajtja a fejét. Szerette volna megcirógatni a nyakát, az arcát, a mellét, s aztán a mindenfelé barangoló kezeivel betévedni a lába közé is. Dane megborzongott. Nem normális ez az egész. Ma reggel látta először ezt a nőt, és ma reggel óta nem tud senki és semmi másra gondolni, csak őrá. Hogy lelki, hormonális vagy ösztönszinten léptek-e működésbe a legősibb folyamatok, most mindegy. A lényeg az, hogy alaposan beszűkítették Hollister nyomozó figyelemkoncentráló képességét. Megint ránézett az órájára: negyed tíz. Még majd elábrándozza itt az időt és lekési Ewan biztos urat. Jobb lesz, ha bemegy az őrsre, mert ott a szokásos hülye dumák legalább nem adnak lehetőséget arra, hogy ezen a nőn gyötörje az agyát. Fogta hát a kocsikulcsot és elindult. Ahogy számított is rá, Ewan biztos úr jóval a szolgálat megkezdése előtt már bent volt. Általános gyakorlat ez a zsaruknál, mert így kényelmesen átöltözhetnek, kávézhatnak, dumálhatnak egyet, mielőtt elkezdődne élesben a játék. Jim Ewan szinte minden tekintetben átlagos amerikai közlekedési rendőr volt: átlagos magasságú, súlyú és kinézetű. Legföljebb a tekintetén látszott, hogy nem mai gyerek ő, hogy tapasztaltabb és dörzsöltebb az átlagnál. Pontosan emlékezett a péntek esti incidensre. - Elég zombisra vette a figurát a kis hölgy - mondta eltűnődve Ewan rendőr. - Úgy ült ott, élettelenül, mint egy szobor vagy mint egy halott. Nyitott szeme tág pupillákkal meredt a semmibe, először azt hittem, hogy megint egy hullát találtam. Bevilágítottam a kocsiba, de semmi gyanúsat nem láttam. Akkor észrevettem, hogy ez a hulla lélegzik. Elkezdtem kopogtatni neki az ablakot, de eltartott egy darabig, mire észre tért. Dane gerincén csiklandozva megindult lefelé! Egy hideg verítékcsepp. Alig tudta kinyögni a kérdést: - El volt ájulva a nő? - Nem - rázta a fejét Ewan. - Akárhány ilyen meredt tekintetű embert én ez idáig láttam, az mind vagy hulla volt, vagy őrült. Az ájultaknak csukva van a szemük. -

Jó. De mi történt azután?

- A nő teljesen össze volt zavarodva, és halálra volt rémülve. Úgy mozgott, mint aki most ébredezik a sebészeti altatásból. De aztán le tudta tekerni az ablakot, és azt mondta, hogy epilepsziás, és valószínűleg volt egy könnyű rohama. Felszólítottam, hogy szálljon ki a kocsiból, s ezt meg is tette. Imbolygott, és egész testében remegett. Alkohol vagy egyéb szagát nem éreztem rajta, a rendszámát rádión már előbb leellenőriztettem, minden rendben volt, így hát nem láttam értelmét, hogy behozzam. De mert elég szar állapotban volt, elkísértem hazáig, hogy biztosan hazajusson.

40

-

Hány óra lehetett akkor?

- Hány óra... Megnézhetem a szolgálati naplóban, ha nagyon pontosan érdekli, de most úgy saccolom, hogy éjfél után lehetett valamikor, talán negyed egykor.

-

Nagyon köszönöm - mondta Dane. - Igazán sokat segített.

- Ennek igazán örülök - búcsúzott Ewan rendőr. Dane hazahajtott, és százszor is végiggondolta minden részletét mindannak, amit Ewans elmesélt. Tényleg nagyon fontos információkhoz jutott alig pár perc alatt. Először is: Marlie Keen a város másik végén volt abban az időben, amikor Vinicknét halálra szurkálták. Másodszor pedig: Ewan rendőr tételesen megerősítette mindazt, amit Marlie mesélt a látomásának körülményeiről és kísérőjelenségeiről. Mit tegyen ezek után? Az nyilvánvaló, hogy Miss Keent nem tekintheti többé gyanúsítottnak, és ez megint valami furcsa megkönnyebbülést hozott neki. A nőnek rendőrileg hitelesíthető alibije van, ugyanakkor látta a mészárlást. Hát ez ép ésszel fölfoghatatlan. Dane-nek az ösztönei azt súgták, hogy a nő nem mondott el mindent, hogy valamit még titkol előtte. Hát akkor most ezt fogja kideríteni. Mert azt a vizionálást, azt a médiumos izét Dane azért még nem volt hajlandó elhinni és megkajálni. Még nem.

41

6 A férfi úgy érezte, fölrobban a méregtől, amikor a nő elvonult, de uralkodott magán, ahogy minden és mindenki máson is uralkodni igyekezett. Most még nincs itt az ideje a dühöngésnek. Majd... Elkezdte tanulmányozni a nő által hátrahagyott reklamációs formanyomtatványt, és csöndesen elmosolyodott, amikor ehhez a részhez ért: Jacqueline Sheets, Cypress Terrace utca 3311. Na, a megtorlás itt sem marad el, s ez a bizonyosság némi megnyugvással töltötte el. Azután, gondosan ügyelve arra, hogy testével eltakarja kolléganője, Annette elől, hogy mit csinál, a zsebébe süllyesztette a nyomtatványt. Majd később kidobja. Majd hülye lenne itt hagyni, hogy a végén még megtalálja valami buzgómócsing. És Carroll Janes igazán nem tartotta magát hülyének. Épp ellenkezőleg. Nagyon büszke volt magára, hogy neki aztán a legapróbb részletek sem kerülhetik el a figyelmét. - Nem is értem, hogy tudja ennyire megőrizni a hidegvérét, Mr. Janes, amikor így beszélnek magával, mint ez a nő is. Én már rég jól szájon vágtam volna - mondta mögötte fojtott hangon Annette kisasszony. Janes rezzenéstelen arccal válaszolt. - Ó, eljön a nap, amikor megkapja a magáét! Kedvelte Annette-et. Neki is ugyanezekkel az ügyfelekkel kellett kínlódnia. Többségük persze elfogadhatóan viselkedett, de mindig akadt néhány, akit meg kellett tanítani kesztyűbe dudálni. Még az a szerencse, hogy Annette végtelenül tisztelettudóan viszonyúlt hozzá, és mindig misternek szólította. Így aztán ez a kedves Annette nem is irritálta őt annyira, mint a többi ostoba és szeszélyes nő. Carroll Janes peckes, katonás testtartással járt. Sokszor elgondolkodott azon, hogy milyen jó katona is vált volna belőle. Katonatiszt, természetesen. A legjobbak közé tartozott volna bármelyik akadémián - ha járhatott volna bármelyikre is. De sajnos nem volt senkije, aki beprotezsálhatta volna. Protekció nélkül nem lehet bekerülni a felsőbb néposztályokba, mert nem engednek azok maguk közé senkit. Az viszont, hogy közkatonának jelentkezzen a seregbe, számára elképzelhetetlen volt, akárcsak a közönséges tiszti iskola. Így aztán az őt megillető, dicső katonai pálya helyett arra az alantas munkára kényszerült, hogy panaszfelvevő kistisztviselő legyen egy puccos nagyáruházban, de ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy személy szerint is feladta volna az életeszményeit.

42

Százhetvenöt centi magas volt, de katonás testtartása miatt sokan magasabbnak nézték. S úgy vélte, megnyerő benyomást kelt az emberekben, nemcsak dús, göndör, szőke hajával és szabályos arcával, hanem a heti kétszeri tornázásnak köszönhető jó alakjával is. Szeretett szépen öltözködni, és mindig ügyelt, hogy külseje ápolt legyen. A részletekre való odafigyelés jelenti a különbséget a sikeresség és a sikertelenség között. Erről ő sohasem feledkezett meg. Néha elgondolkodott, mekkora szemeket mereszt majd Annette, ha rájön, hogy ő milyen óriási hatalommal is rendelkezik, s hogy ezt eddig milyen ügyesen titkolta. Majd eljön ennek is az ideje. De most senki nem sejt semmit, s a legkevésbé Annette. S hogy ilyen remekül meg tudja téveszteni az embereket, ezt külön élvezte. A zsaruk meg... Azok komplett hülyék, hát persze hogy nincsenek egy súlycsoportban az olyan profikkal, mint például ő! Türelmesen kivárta, míg Annette elment uzsonnázni, aztán odaült a komputer elé és megnézte, hogy Jacqueline Sheetsnek van-e hitelszámlája az áruháznál. Örömmel nyugtázta, hogy van. No nem a kedves kuncsaft számlaegyenlege érdekelte őt. De a számlanyitási adatlapon ott volt minden fontos személyi és hitelképességi információ az illetőről. Jacqueline Sheetsről például így még azt is meg lehetett tudni, hogy elvált. Janes elégedetten csettintett egyet a nyelvével. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nő egyedül él. Lehetnek gyerekei, és ott lakhat vele a fiúja vagy a leszbikus barátnője. Vagy éppen az anyja. Ilyenkor kissé nehezebb a dolog, de egyáltalán nem lehetetlen. Sőt, Mr. Janes nem is szerette a túl könnyű helyzeteket, mert akkor nem tehette igazán próbára az idegeit és az intelligenciáját. Egyébként nem szokása ilyen gyors egymásutánban két támadást elkövetni; Mr. Janes kíváncsi is volt, hogy ez a helyzet most felvillanyozza-e őt vagy pedig elbátortalanítja. És persze abban reménykedett, hogy még erősebbnek, gyorsabbnak és okosabbnak fog bizonyulni, és még jobban kimutathatja a hatalmát. Amikor kijött a munkahelyéről, már érezte, hogy kezd ráhangolódni a dologra. De nem engedte, hogy túlságosan beleélje magát. Az még túl korai. És a kivárás csak fokozza az örömöket. Így aztán szépen hazament, elolvasta az újságot, betette a vacsorának valót a mikroba, és megterítette az asztalt. Előírásosan: abrosz, alátét, szalvéta, étkészlet, ami kell. Mert attól, hogy ő egyedül él még nem kell engednie a színvonalból! Csak sötétedés után vette elő Orlando térképét és nézte meg, hol is van az a Cypress Terrace utca. Sárga filctollal bejelölte az odavezető útvonalat, és igyekezett megjegyezni a kanyarokat. Tizenöt perc kocsival. Remek.

43

Aztán elment kocsikázni. Élvezte a kellemes tavaszi levegőt. Az ilyen, első portyán rendszerint csak elhajtott a ház előtt, és igyekezett megjegyezni, hogy hol van. Megfigyelte persze azt is, hogy milyen közel vannak a szomszédos házak, hon vannak-e állatok ott vagy a szomszédban, és hány gyerek nyüzsög a környéken. Van-e kerítés, hány kocsi parkol a ház előtt, van-e garázs. Ilyen apróságok. Részletek. Később persze még egy csomó mást is felmér és kipuhatol, egészen az utolsó felderítő portyáig, amikor már bemegy a házba, hogy megismerje a helyiségek és a bútorok elrendezését. Külön élvezet az ilyesmi, bóklászni egy idegen nő lakásában, amikor az nincs otthon, végigtapogatni a holmiját, benézegetni a hálójába és a fürdőszobájába. Miközben a nő mit sem sejt... S aztán jöhet a finálé... Elhajtott a Cypress Terrace 3311. előtt. Garázs nem volt, csak egy kocsifelhajtó, melyen egy ötéves Pontiac állt. Más kocsi nem volt, s bicikli, gördeszka vagy ilyesmi sem, ami gyerekek jelenlétére utalt volna. Csak egy helyiségben égett a villany, tehá t vagy egy ember van az egész házban, vagy mindenki egy szobában tartózkodik. Janes tett még egy kört és másodszor is elhajtott a ház előtt. Ha valaki nézegetne a függönyök mögül, akkor két forduló még nem feltűnő, hiszen eltévedhet az ember. De ha harmadszor is felbukkan, az már gyanús. A második körnél fedezte föl a fedett kocsibeállóval ellentétes oldalon, a telek bal szélén végigfutó kerítést. Nagyszerű! A kerítés mindig kiváló rejtekhely. Jobbfelé a telek nyitottabb volt, mint kellett volna, de azért összességében nagyon is megfelelő volt a szituáció.

Marlie

a kanapén kucorgott, és egy nem túl érdekes könyvet olvasgatott. Idegessége némiképp alábbhagyott.

Egész nap azon járt az esze, hogy Hollister detektív vajon ma is ott fogja-e várni őt a parkolóban a bank előtt. Úgy érezte, nehezen viselne el még egy olyan ellenséges légkörű találkozást, ugyanakkor némi csalódottságot is érzett, amikor a munkaidő lejártával a nyomozót nem látta sehol. Hátradőlt a kanapén és lehunyta a szemét. Felderengett előtte a férfi arca. Az a lapos képe, a tört ívű bunyós orra, mélyen ülő mélybarna szemei. Nem kifejezetten értelmiségi fizimiska, de még ha az lett volna is, az örökké éber, szúrós tekintet akkor is elárulta volna az agresszív ragadozótermészetet. Marlie arra gondolt, hogy az orlandóiaknak nagy mázlijuk van, hogy ez a pofa rendőrnek állt és a csirkefogókra vadászik, nem pedig bűnözőként őrájuk.

Marlie elég sok rendőrrel ismerkedett már meg, de egyik sem tudta, hogyan viszonyuljon hozzá. Eleinte tréfára vették a dolgot, aztán amikor kiderült, hogy mégiscsak neki van igaza, elkezdtek feszengeni, mert rájöttek, hogy ők is szerepelnek Marlie látomásaiban. A rendőrök jól megértik egymást, ő viszont fölfogta az érzelmeiket, a haragjukat és a félelmeiket is. S mivel ezt nem tudták megakadályozni, Marlie jelenlétében kiszolgáltatottnak érezték magukat.

Marlie hat évvel ezelőtt megtanulta azt is, hogy miképpen olvashat az emberek érzelmeiben a testtartásuk, a gesztikulációjuk, az arckifejezésük és hanghordozásuk alapján. Más örülne ennek a képességének, Marlie azonban belefáradt az emberekbe, és egy idő után leginkább már csak a magányt kedvelte. De a teljes elszigeteltség nehezen egyeztethető össze az emberi természettel - ezért gyűjtenek oly sokszor állatokat maguk köré a teljes egyedüllétet választó remeték is. Nem csoda, hogy Marlie is ösztönösen elkezdte megint figyelni embereket, amikor már biztonságban érezte magát. Hollister nyomozót azonban nem volt könnyű

44

„olvasni”. Talán azért, mert ki nem állhatta, és már a puszta jelenléte is zavarta. S amilyen pofákat még tudott vágni, hát ember legyen a talpán, aki kiismeri magát rajtuk. Félni azonban nem félt tőle, bármennyit mesterkedett is ezen ez a mesterdetektív. Csak éppen rossz érzése volt. Hirtelen tudatosult benne, hogy elfogta valami rossz érzés! Nem látomások kerülgették, de határozottan erőt vett rajta valami feszültség, valami homályos félelem. Talpra ugrott, és föl-alá járkálva megpróbálta összeszedni a gondolatait. Megint egy látomás közeleg, vagy csak a stressz játszik az idegeivel? Némi töprengés után rájött, hogy nem Hollister a félelmei forrása. S miközben így, befelé figyelt, a rossz érzése hirtelen fokozódott, és már a hányinger is kerülgette. Valahol valami történik. De mi?! Netán Hollister került veszélybe? Mit csináljon? Fölhívja? De mit mondjon neki? Az jutott eszébe, hogy épp csak megvárja, míg a férfi beleszól, aztán egy szó nélkül leteszi a kagylót. Gyerekes trükk. Csakhogy az émelyítő veszélyérzet tovább erősödött. Marlie nem talált semmi gondolati kapaszkodót, semmi tájékozódási pontot. Vakon tapogatózott Hollister után, de csak ködben botorkált. Nyüszítve kuporodott a kanapé egyik sarkába. Most már attól is pánikba esett, hogy lám, teljes intenzitással visszatérnek a hat évvel ezelőtti kényszeres látomások, a borzalmak iránti telepatikus túlérzékenység. Aztán az jutott eszébe, hogy ha Hollister eszméletlen - azt a szót, hogy halott, még magában sem merte kimondani - akkor mégsem bocsáthat ki az agya olyan impulzusokat, amelyeket ő érzékelni tudna. És ugyanez érvényes Trammel nyomozóra is, ráadásul az igazán nem sokat foglalkozott vele. Az émelyítő félelemérzés újabb fokozatra kapcsolt. Marlie-t kiverte a hideg veríték. Nem maradt más ötlete, reszkető kézzel előcibálta a telefonkönyvet. Há..., Holl..., Hollister! Száz Hollister, jaj... Végre megtalálta. Dane Hollister. Nem hagyott időt magának a dolog meggondolására: fölkapta a kagylót és nyomkodta be a hívószámot. De abban a pillanatban már az is bevillant a tudatába, hogy Hollisternek semmi baja. Ott heverészik félmeztelenül és mezítláb a tévé előtt, nézi a meccset, és szopogatja a sörét. Aztán a csörgésre káromkodva nyúl a telefon után. - Tessék!

Marlie riadtan tért magához a képzelgéseiből. Jaj... Izé... Bocsánat... - és majdnem leejtette a villámgyorsan lecsapott kagylót. Zihálva meredt a készülékre, és megint nem tudta, hogy mit tegyen. Vagy mit kellett volna tennie ahelyett, amit tett. Dane bosszankodva rázta a fejét. E miatt az idióta telefonáló miatt épp lemaradt egy szép gólról! Káromkodva dőlt hátra a fotelban és pakolta vissza mezítelen lábait a dohányzóasztalra. Ebben a pozitúrában szeretett tévét nézni, félmeztelenül, jéghideg sörrel a keze ügyében.

45

Nézte a meccset, de az agya el-elkalandozott. Nő volt ez az idióta... Érdekesen fátyolos hangú. Kissé rekedtes is, mint a dohányosoké... Eszébe jutott Marlie Keen, akinek már a hangjától is erekciója támadt. Ösztönösen odanézett a nadrágjára, de akkor már érezte is. Bingó! Fölvette a telefont. - Maga hívott az előbb? - kérdezte minden bevezető nélkül. - I-igen...Bocsánat. - S ha szabad tudnom, miért? A kagylóból ziháló légzés hallatszott ki. Ma egy perc telt el így. - Rossz érzésem volt bökte végül a lány. - Rossz érzése? Mitől? - Azt hittem, hogy maga valami nagy bajba került. De tényleg ne haragudjon. - Hát akkor tévedett - mondta Dane kelletlenül. - Akár hiszi, akár nem.

Marlie szó nélkül lecsapta a kagylót. Dane először az újrahívó gomb után nyúlt, aztán meggondolta magát. Előbb ki kell találnia, hogy min akadhatott ki a nő. Lehet, hogy valamiféle beismerő vallomást akar tenni. Arról nem tudhat, hogy már ellenőrizte az alibijét Ewan rendőrnél, és lehet, hogy most végre ki köhögi az igazságot. Mert Dane még most is fogadni mert volna, hogy Marlie ismeri a gyilkost. És hirtelen rájött, hogy most nem agresszívkodhat és nem gúnyolódhat, mert akkor maga barmolja el a nagy lehetőséget. A következő pillanatban meg arra jött rá, hogy hiszen be sem mutatkoztak egymásnak, és mégis mindketten tudták, hogy ki van a vonal másik végén.

És a nőnek egyvalamiben kétségtelenül igaza volt. Ő, Dane Hollister bajba került. Ránézett a nadrágjára megint. Nagy bajba... Bosszúsan konstatálta, hogy föltámadt benne a vágy. Úgy csapta le a sörösdobozt, hogy a hab pezsegve futott ki az asztalra! Aztán saját hülyeségét átkozva mégiscsak fölvette a kagylót és megnyomta az újrahívó gombot. - Mi van? - csattant föl a nő, szinte még az első kicsöngetés előtt. - Azt én kérdezhetném. Beszéljen! - Mit akar hallani? - kérdezte Marlie megenyhülten. - Az igazi okát annak, hogy miért hívott föl. - Már mondtam. Azt hittem, hogy valami baj van. - De honnan szedte ezt? - Dane igyekezett nem gunyoroskodni, de a hangszínét nem sikerült ehhez a szándékhoz igazítania.

Marlie vett egy mély lélegzetet. - Nézze. Volt egy nagyon rossz érzésem. Hogy maga bajba került. De hát, tévedtem. Csönd. Dane várt, várt, de a lány nem szólalt meg. Dane megijedt. - És maga jól van?! kiáltotta bele a telefonba. - Marlie! Beszéljen, bébi, vagy odamegyek! - Nem! - kiáltott föl a lány. - Ne! Ne jöjjön ide! 46

- Nincs valami baj? Nincs, nincs semmi. Csak eszembe jutott valami. - Micsoda? - Talán nem is magával voltam kapcsolatban. Hanem valaki mással. Ezt még végig kell gondolnom. Viszonthallásra. - Ne tegye le! - kérlelte Dane. - Marlie! Ne tegye...! A kurva életbe! - Odavágta

a kagylót,

melyből már csak a tárcsahang búgott. Dane föltápászkodott. Tudta, hogy oda kell mennie, és tisztáznia, hogy mi van. De mit lehet itt tisztázni? Dane még abban sem volt biztos, hogy a lány egyáltalán beengedi. És Ewan rendőr beszámolója után egyébként sincs semmi értelme az egésznek. Nadine Vinick gyilkosának leleplezése egyre reménytelenebbnek tűnt. Arról nem is beszélve, hogy ő nem akarta többé látni Marlie Keent. A lánynak tuti alibije van, neki ezt hivatalosan el kell fogadnia. Csakhogy nem hivatalosan olyan vonzalmak ébredtek benne, amelyeket nehéz lett volna önmaga előtt egyszerűen letagadnia.

Marlie hol átkozódott, hol a könnyeit törölgeti te. A francba ezzel a Hollisterrel! Megint úgy felbőszítette, hogy ha itt volna, hát most bemosna neki egyet a szeme alá. Pedig Hollister most majdnem ártatlan volt ebben az újabb keletű bajban. A tragédia ugyanis az, hogy most már biztosan visszajönnek a kényszeres látomások, a vizionálás, a médiumként való „működés”. Ráadásul minden korábbinál intenzívebben. Mert egyébként hogyan találta volna ki, hogy Hollister a tévé előtt ül és a meccset nézi - melynek hangjai jól kivehetők voltak már az első, pár másodperces hívásnál is? Azelőtt nem volt ennyire érzékeny „távolbalátása”. Be kell rendezkednie tehát arra, hogy ezentúl két súlyos probléma alakítja az életét. Az első: újult és kifinomult az a régi extraszenzoros képessége. A második: Hollister nyomozó óriási bonyodalmak forrása lesz. Ami ez utóbbit illeti, Marlie-nak nem sok tapasztalata volt a férfiakkal, de ez nem azt jelentette, hogy ő egy buta liba lett volna. Ezzel is tisztában volt, meg azzal is, hogy ha ők ennyire ki tudják hozni egymást a sodrukból testileg, lelkileg, indulatilag és érzelmileg is, akkor ez nem egy futó találkozás, nem egy villámparti lesz. És mindezek mögött ott bujkált egy még fenyegetőbb, még aktuálisabb harmadik probléma is: az a rossz érzés, ami most őt elfogta, ha nem is olyan letaglózó erejű, de pontosan ugyanolyan jellegű volt, mint ami Vinickné meggyilkolásának éjszakáján robbant be egész tudatába és idegrendszerébe. Vagyis ugyanaz a gazember megint portyára indult, megint kiszemelt valakit. És hamarosan megint gyilkolni fog!

Marlie hiába erőlködött. Hiába próbált így vagy úgy koncentrálni, hiába meresztette lelki szemeit a kavargó ködökbe. Nem látott, nem érzett meg semmit. Sem a figura pofáját, sem a nevét. Nem maradt hát más választása, mint együttműködni a rendőrséggel. Vagyis Hollister Neandervölgyi Tolakodó Bunkó Nyomozó Úrral.

47

7 Marlie épp befejezte az öltözködést másnap reggel, amikor valaki bedörömbölt az ajtaján. Marlie bosszúsan és megriadva ugrott föl. Hét óra húsz perc volt, és nem kellett sok ész annak kitalálásához, hogy ki az, aki dörömböl.

Marlie mindenesetre elhatározta, hogy nem adja ki magát. Ez lesz a legjobb taktika ezzel a vademberrel. Nem mutatni ki előtte az érzelmeit és az indulatait, mert azt csak a gyöngeség jelének fogja tekinteni. Attól meg az isten őrizzen, hogy Hollister némi, iránta érzett szimpátiát vagy vonzalmat megneszeljen! Mert ahhoz túl agresszív, hogy akkor ne lendüljön azonnal támadásba. Nem is óhajtotta beengedni. Neki munkába kell mennie, nem késhet el. Fogta hát a kézitáskáját meg a kulcsait, és úgy nyitott ajtót. A „vadember” ott állt tőle pár centire, és az ökle még a levegőben volt, hogy folytassa a dörömbölést. Marlie-nak elakadt a lélegzete, de titkolva a meglepődését, egy gyors fél fordulattal, hátrálva lépett ki a lakásból és lehajolt, hogy bezárja az ajtót. Csak az volt bökkenő, hogy Dane nem lépett hátrébb, s ahogy a lány lehajolt, a fenekét akaratlanul is jól benyomta a férfi ölébe. S minthogy Dane két kézzel még mindig az ajtófélfának támaszkodott, a lány gyakorlatilag a férfi ölében-ölelésében találta magát. Érezte testmelegét, feszes, duzzadó izmait. De mert elhatározta, hogy nem reagál semmire, mintha mi sem történt volna, folytatta a babrálást zárral. Miközben a feneke még mindig Dane öléhez dörgölődött. Hülye egy helyzet, kétségtelen, és ha az eddigiek még nem ébresztették volna fel Dane-ben a csődört, most akkor is örökre vége lett volna a hivatalos „semlegesneműségnek”. Az a rohadt zár meg persze pont most nem akart azonnal bekattanni, s miközben Marlie a kezével szerencsétlenkedett, a feneke nagyon is szerencsésen tévedhetetlenül megérezte azt a rúdszerű, vastagodó és keményedő valamit. A zár végre bekattant, de Marlie úgy maradt, ugyanabban a pózban, mozdulatlanul. Egy pillanatra nem tudta, mit csináljon. Ha megmozdul, akkor még jobban hozzányomódik ahhoz a..., ha meg nem mozdul, akkor azt csak egyféleképpen lehet érteni: hogy odatartja a fenekét. Közel járt ahhoz, hogy szó nélkül szembeforduljon a férfival, és egyszerűen beengedje a házba, és megengedjen neki mindent. Behunyta a szemét, hogy elhárítsa a kísértést. Mert biztos volt abban, hogy rögtön rátörnének a hat évvel ezelőtti rémségek emlékei, márpedig azokat ő most képtelen volna elviselni. Külön erőfeszítésébe került, hogy meg tudjon szólalni. - Mit akar csinálni, detektív úr? - De abban a pillanatban már rá is jött, hogy mekkora hülyeséget kérdezett. Mert ugyan vajon mit 48

is akarhatott a detektív úr, aki egyre türelmetlenebbül bökdöste egyre keményedő farkával az ő szolgálatkészen még mindig odatartott fenekét. Dane pár másodpercig nem válaszolt. Csak súlyosakat lélegzett, aztán, hála a jóistennek, végre szép lassan hátrébb húzódott. - Én most nem nyomozóként jöttem ide - mondta rekedtes hangon. - Hanem egyszerűen csak azért, hogy lássam, nincs-e valami baj. A testi érintkezés megszűntével a szexuális magasfeszültség is csökkent, és Marlie megkönnyebbült, hogy kiszabadult a veszedelmes helyzetből. Hirtelen egész jókedve lett. Nincs semmi bajom - mondta vidáman, és elindult lefelé, még mielőtt a férfi feltartóztathatná. Aztán csalódottan torpant meg. A nyomozó kocsija ott állt az övé mögött, elzárva a kifelé vezető utat. De igyekezett megőrizni a lélekjelenlétét, mert lám, nagyon könnyű itt ma csapdába esni. - Indulnom kell, különben elkésem - fordult tárgyilagosan a férfihoz. - Negyedóra az út. Rengeteg ideje van még - mondta Dane. - Mesélje el, mi rémisztette meg az éjszaka. - Semmi.

-

Nem hiszem el.

- Semmi - ismételte meg nyomatékosabban Marlie, és érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. S hogy most el kell búcsúznia ettől a pasastól, különben nagy baj lesz. - Nem hiszem el - ismételte meg ugyanolyan nyomatékosan Dane. - Hiszen még most is meg van rémülve. Bár lehet, hogy most más okból. - A mélybarna szemekben megvillant valami, ami csak a nőstényt fixírozó hím szemében szokott megvillanni.

Marlie megmerevedett. Lehet, hogy ez a fickó nem egy médium vagy gondolatolvasó, de a férfiösztönei azok hibátlanul működnek. S mivel női ösztönök is vannak a világon, melyek ilyen-olyan árulkodó jeleit szintén nem könnyű teljesen elleplezni, Marlie

rájött, hogy nem lesz

olyan egyszerű megszabadulni ettől a férfitól, mint ahogy hitte. Gyorsan beszállt tehát a kocsijába, és csak az ajtó fedezékéből szólt oda Dane-nek. - Legyen szíves félreállni az útból, detektív úr! És legközelebb csak akkor jöjjön ide, ha hivatalos meghatalmazása van rá!

Bombasiker, teljes áttörés, Hollister! Dane nekikeseredetten átkozta magát. Csak bámulta az íróasztalát, és nem látszott tudomást venni a körülötte lévő világról. Nem tudta megemészteni, hogy pofára esett férfiként is és nyomozóként is. A Vinick-ügyben vakvágányon állt, és attól félt, hogy Marlie Keen kisasszony ágya helyett is csak egy holtvágány vár reá. De hát mi másra is számíthatna? Talán arra, hogy a lány nem vette észre, hogy a felálló farkát jól odanyomkodta a fenekéhez? Még jó, hogy a lány nem kezdett azon nyomban hisztizni és tiltakozni! 49

Azonnal hátrébb kellett volna húzódnia, amikor a lány kilépett az ajtó elé. De valahogy képtelen volt rá. És arra a hátrafordulásra és fenékkitolásra igazán nem számíthatott, de a véletlen érintkezéstől egyszerűen földbe gyökerezett a lába. A lány pontosan oda talált be a formás kis seggével, ahová kell, és az ilyesmitől egy normális férfi el szokta veszíteni az eszét. Dane-nek rettenetes erőfeszítésébe került, hogy megfékezze magát, hogy ne tépje le a lányról a ruhát, és ne hatoljon belé olyan lendülettel, hogy... És szerette volna érezni a lány lábait a derekára fonódva, és hallani, ahogy sikítva és hörögve elélvez alatta. Szerette volna legyőzni őt, megtörni minden ellenállását - s ugyanakkor megvédeni őt mindentől és mindenkitől. Igazából ezek a vágyak vitték ma reggel a lány házához. Hanem aztán mit ért el vele? Csak még jobban elidegenedtek egymástól. Ez után az idétlenkedés után fogalma sem volt, hogyan lehetne még megmenteni a helyzetet. Ráadásul... Ráadásul ha tettesként nem is, de szemtanúként még mindig gyanúsított lehet ez a nő! Sőt, ha Dane a logikájára hagyatkozott, akkor legalábbis társtettesnek, ha a megérzéseire hagyatkozott, akkor meg szemtanúnak kellett tekintenie Marlie Keent; a farkát pedig sem ez, sem az a verzió nem érdekelte egy csöppet sem. - Elég szar hangulatban vagy - jegyezte meg Alejandro lazán, és Dane gyászos képét bámulta. Dane mogorván bólintott. Minek tagadja. - Mikor beszéltél Marlie-val? - Ma reggel - pillantott föl bosszúsan Dane. - És? - És semmi. - Semmi? Akkor minek mentél el hozzá? - Nem hozzá mentem, csak épp arra jártam - babrált idegesen egy tollal Dane.

- Hohó! Titkolózunk a kollégák előtt? Mi? - Nincs mit eltitkolni. - Akkor meg mit kerestél ott? Dane-nek kezdett az agyára menni ez a faggatózás. Egy pillanatra felderengett neki, hogy mit érezhetnek azok a gyanúsítottak, akiket ők ketten órákon át nyúznak a kihallgatásokon. Semmit - mordult oda Dane, és nem érdekelte, hogy Alejandro mit tud és mit nem. - Semmit, mi? - cukkolta tovább Alejandro. Sose hitte volna, hogy még eljön az a nap, amikor az ő kedves Dane cimborája belehabarodik egy nőbe, de most nagyon mulatságosnak találta a helyzetet. Dane-nek sohasem voltak zavaros nőügyei, mert a nők mindig sokkal jobban odavoltak őérte, mint ő értük, így aztán mindig ő volt előnyösebb helyzetben minden kapcsolatában. A nők nagyon jól bántak vele, szinte kényeztették, ám alig tudták őt valamiben befolyásolni. Ha nem tudták megszokni a rendszertelen munkabeosztását, az az ő bajuk volt. Elmaradt egy találka? Hát aztán. Dane számára a munka volt az első. Dane nagyon jó zsaru

50

volt, a legjobb nyomozók közt tartották számon. S ha egyszer valamilyen bűnügyben szagot kapott, akkor holmi nőszag nem tudta letéríteni a bűnöző rejtekhelyéhez vezető ösvényről. Különleges élvezet volt hát látni a szerelmi gyötrelmekben vergődő híres Dane Hollister nyomozó urat. Alejandro folytatta a piszkálódást. - Mit mondott a csaj? - Miért érdekel ennyire? - nézett mérgesen Dane. Alejandro ártatlan pofával tárta szét a kezeit. Hát nem együtt dolgozunk ezen az ügyön? - Ennek a mainak nem volt semmi köze az ügyhöz. - Akkor meg mit kerestél ott?

- Csak ellenőriztem a nőt. Alejandro rikkantott egyet, és épp elkezdett volna röhögni, amikor megszólalt a telefon. Dane vette föl a kagylót. - Végre találtam valami érdekeset arról a Keen nevezetű nőről - mondta minden bemutatkozás nélkül a telefonáló. - Állati érdekeset. Dane szinte megbénult, ahogy a nevet meghallotta. - I-igen? Mit? - nyögte ki nagy nehezen.

-

Odaadom, olvasd el magad, barátocskám. Odafaxolom. Nem tudom, te hogy vagy ezzel a sok baromsággal, de a

nő csinos.

- I-igen - mondta gépiesen Dane. - Kösz, Baden. Nagyon hálás vagyok. - Följegyeztem! Viszlát! Dane letette a kagylót, és észrevette, hogy Alejandro kissé elkedvetlenedve figyeli őt, mert ezek szerint abba kell hagynia az évődést. - Na mi van?

-

Baden mindjárt faxol valamit Marlie Keenről.

- Ne hülyéskedj - kapta föl Alejandro a fejét. - Ugyan mi derülhet még ki róla? De a faxgép már zümmögött is és elkezdte ontani a papírt. Dane fancsali képpel ment oda. Nem nagyon kívánta látni az új híreket. Két nappal ezelőtt még bármit megadott volna a legkisebb információért is, de ma már valahogy nem vágyott semmiféle fordulatra. Egészen másvalamire vágyott, hogy a fene egye meg, nem tehetett róla. És most már titokban azt remélte, hogy a lány ártatlan. Alejandro odalépett mellé, s egyik szemével a gépet, a másikkal meg őt figyelte. Kijött az első lap, egy újságcikk másolata, nagybetűs főcímmel: TIZENÉVES MÉDIUM TALÁLTA MEG AZ ELVESZETT GYEREKET! Alejandro füttyentett egyet, aztán néma elképedéssel bámulták a kijövő lapokat. Mindegyik Marlie Keen különleges látnoki képességeit ecsetelte. Napilapok, pszichológiai szakfolyóiratok és parapszichológiai magazinok cikkei. Volt néhány gyöngécske fénykép is, rajtuk a tini Marlie Keen. S a cikkek fő témája az volt, hogy Marlie miként segített a rendőrségnek főként Oregonban és Washingtonban, de alkalmanként másutt is. Szinte mindegyik írás megemlítette, hogy a rendőrök eleinte bolondnak nézték a lányt,

51

aztán nem hittek neki, végül belátták... Megírták, hogy Miss Keen a coloradói Boulder Parapszichológiai Intézetének volt a lakója - ha éppen nem nyomozott valahol másutt gyermekrablók vagy eltűnt személyek után. Dane és Alejandro szóhoz sem tudott jutni. Pedig a java még csak ezután következett. A GYILKOS RÁTÁMAD A MÉDIUMRA! Dane kitépte a papírt, letette az asztalra, s mindketten mohón olvasni kezdték a cikket. Mint kiderült, Washington állam egyik kisvárosában rejtélyes gyermekrabló tartotta rettegésben az embereket. Egy gyermeket holtan találtak meg, kettőnek nyoma veszett, a negyedik meg épp akkor tűnt el, amikor a helyi seriff - akivel Marlie korábban már dolgozott együtt - kérésére a lány megérkezett a helyszínre, hogy bekapcsolódjék a nyomozásba. Marlie-ról mindent megírtak a helyi lapok, így a gyilkosnak, Arno Gleennek könnyű dolga volt: tudta, hogy melyik motelba kell mennie a lányért. Elrabolta hát őt is, és elvitte arra a rejtekhelyre ahová legutóbbi áldozatát - egy ötéves kisfiút - hurcolta. Egy ilyen kisvárosban azonban egy idő után nehéz észrevétlennek maradni. Gleennek is nyomára akadtak, s a félholtra vert Marlie-t még élve szabadították ki, de a gyerek már halott volt. Dane megnézte a legutolsó cikk dátumát. Bő hat esztendővel ezelőtt írták. Azután hat évig Marlie Keen gyakorlatilag eltűnt a nyilvánosság elől. D miért költözött át Floridába? Dane lelki szemei előtt felvillant az Államok térképe, és minden világossá vált: a keleti parton ez a vidék esett a legmesszebbre Washingtontól. Azt viszont még mindig nem értette, hogy hat év szünet után egyszercsak miért sétált be a lány a rendőrségre, hogy beszámoljon a Vinickgyilkosságról... Dane idegesen, de megkönnyebbülve gereblyézte tíz ujjával a haját. Marlie Keen tiszta, szertefoszlott a gyanú árnyéka is. Majdnem elröhögte magát: most már nyugodtan mehet a farka után, ahogy ez a testrésze már az első találkozásnál kijelölte a helyes haladási irányt. De az agya még mindig makacskodott, nem akarta csak úgy elfogadni, amit itt a látnokoskodásról összeirkáltak. Aztán megijedt: mert mi van akkor, ha mindez mégiscsak igaz? Még csak az hiányzik, hogy neki valaki belelásson a gondolataiba! Bár az is igaz, nevetett magában megint, hogy igen kényelmes megoldás ez. Nem kell annyit dumálni a nőnek, mert kitalálja magától, hogy mikor mit kell tennie. Összemarkolta a faxpapírokat. - Néhány dolognak itt utánanézek, és beszélek Ewell doktorral az utóbbi hat évről. Visszament az asztalához, fölhívta a tudakozót, és pár perc múlva már a boulderi Parapszichológiai Intézettel beszélhetett, ahol kapcsolták neki Ewell doktort. - Doktor Ewell, itt Dane Hollister beszél az orlandói rendőrségtől. 52

- És? Dane kissé meghökkent. Túl sok gyanakvás és távolságtartás csendült ki ebből az egyetlen szócskából. - Szeretnék önnek néhány kérdést föltenni Marlie Keenről, aki azelőtt szoros kapcsolatban állt az önök intézetével. - Nagyon sajnálom, uram, de telefonon semmiféle információt nem adok a kollégáimról. - Miss Keennel nincs semmi problémánk. - Nem is feltételeztem.

- Csak egy kis háttérinformációra volna szükségem. - Nagyon sajnálom, uram, de mint már említetem, ezt így nem kapja meg. Én nem tudom ellenőrizni, hogy kicsoda ön. És a bulvárlapok riporterei nagyon szeretik hol ennek, hol annak kiadni magukat. - Hát akkor hívja föl az orlandói rendőrséget, kérjen engem. - Nem. Ha valami érdekli, jöjjön ide személyesen. A hitelt érdemlő személyazonossági iratokkal természetesen. Viszlát, detektív úr! Katt. Dane káromkodva csapta le a kagylót! Alejandro kérdő tekintettel nézett rá. - Mi van, miért nem akar beszélni? - Azt mondja, telefonon nem ad információt. Menjek oda személyesen. - Nagy ügy - vonta meg a vállát Alejandro. - Legföljebb odamész. Dane dühösen fújtatott. - Persze. És a főnök ki is fizeti a repülőjegyet! Hiszen a nő már nem is gyanúsított. És tíz perc múlva már el is dőlt minden. Bonnesa főhadnagy roppant elégedetten, sőt büszkeséggel nyugtázta, hogy neki volt igaza, ő megérezte, hogy Miss Keen tényleg médium, sőt azt is elárulta Dane-nek, hogy saját magában is fölfedezte a látnoki képesség csíráit, egyébként meg nincs miért Coloradóba röpködni és olyasvalamit ellenőrizni, amin nincs mit ellenőrizni. Punktum. A repülőjegy kifizetéséről szó sem lehet. Dane nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. De az a hat év szünet csak nem fért a fejébe. Van valami kifogása az ellen, ha holnap a saját költségemen odarepülök? - kérdezte a főhadnagyot. Bonness elképedve meredt rá. - A saját költségén?!

- Igen. - Hát, izé... Nekem nincs kifogásom ellene. Ha magát nem zavarja, hogy épp egy gyilkossági ügyben kéne nyomozgatnia. És egyelőre nem talált se gyanúsítottat, se indítékot, se bizonyítékot. - Hát épp ezért mennék oda. - Na jó. De holnapután már itt legyen nekem. Péntek reggel, itt.

-

Rendben!

53

Mire

visszaért az irodájába, Alejandro már végigtelefonálta a légitársaságokat, és lefoglalta neki a helyet a

legkedvezőbb coloradói járatra. Dane elhűlve bámult rá: még egy gondolatolvasó!

Dane meztelennek érezte magát a Berettája nélkül, de minthogy nem hivatalos minőségében utazott, a pisztolyt nem vihette föl a repülőgépre. De hogy ne legyen teljesen fegyvertelen, betette a csomagjába a zsebkését. Amely épp csak egy kicsit volt nagyobb a közönséges bicskánál, pengéje épp csak egy kicsit volt keményebb a legkeményebb acélnál is, és épp csak egy kicsit volt „ballisztikailag” tökéletesen kiegyensúlyozva, ami elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy hajítással pontosan célba tudják juttatni. Dane a késdobálás művészetét autodidakta módon, magánszorgalomból sajátította el, abból a megfontolásból, hogy hátha egyszer ez fogja megmenteni az életét. Egyébként pedig utált repülőgépre ülni. A repüléstől is félt egy kicsit, minek tagadjuk, de főként azt nem bírta, hogy várakozni kell, aztán meg terelgetik egy csomó vadidegennel együtt, mint a birkát, a végén meg az egész társaságot hosszú órákra bezsúfolják egy szűk, imbolygó kasztniba. Colorado, Denver. Az időeltolódás miatt nyert két órát, s most elgémberedett lábakkal ballagott oda kocsi kölcsönző pultjához. Boulder, ahová igyekezett, negyven kilométerre északnyugatra fekszik. Fél egykor már ott is volt a Parapszichológiai Intézet előtt. Körbenézett. Se kerítés, se kapu, se őrszem... Az ő zsaruszeme tehát rögtön kiszúrta, hogy itt bizony nem egészen áthatolhatatlan a védelmi rendszer. A főbejáraton volt ugyan valami riasztószerkezet - abból a fajtából, melyet a kezdő betörők is egy mozdulattal képesek hatástalanítani. A PARAPSZICHOLÓGIAI INTÉZET felirat viszont tényleg szépen ragyogott a bejárat fölött. Dane benyomta az ajtót, és... És csak nézett, hogy semmi fény- vagy hangjelzés nem figyelmeztet, hogy valaki bejött az épületbe. A bejárattól öt-hat méterre nyitva volt egy iroda ajtaja. Dane odaballagott, és pár pillanatig csendben nézte a komputer előtt ülő, középkorú, csinos nőt, aki fülhallgatóval a fején valamit pötyögtetett a gépbe. Dane megköszörülte a torkát, mire a nő mosolyogva felnézett - Ó! Jó napot! Régóta vár?

- Nem, épp most jöttem be. - A nő nagyon barátságosan nézett rá, és Dane érezte, hogy neki is mosolyra húzódik a szája. Úgy látszik, a formalitásokra itt épp annyit adnak, mint a biztonságra, gondolta magában. - Dane Hollister nyomozó vagyok Orlandóból. Ewell professzorral szeretnék találkozni. - Mindjárt odaszólok neki, hogy megérkezett - nyúlt a nő a telefon után. - Már várja magát, nem is ment ki ebédelni, nehogy elkerüljék egymást.

54

Dane kezdte egészen otthonosan érezni magát. - Tudja - folytatta a nő -, ő a férjem. Drágám, Hollister nyomozó megérkezett - mondta a telefonba, majd ismét Dane-re nézett. Elkísérném magát, de ma én vagyok itt a mindenes-ügyeletes. Különben is egyszerű odatalálni. Elmegy a következő folyosón jobbra, aztán ott a hall legvégében van Ewell szobája. Ewell professzor magas, vállas, sűrű ősz hajú férfi volt. És akárcsak a felesége, ő is roppant barátságosan fogadta az idegent. Dane egy ezred másodperc alatt végigfutott szemével a prof kitaposott kínai sportcipőjén, kényelmes farmernadrágján, kissé „mosottas” kockás flanelingén, és végképp úgy érezte, hogy haza érkezett. De azért Ewell egy végtelenül hosszúnak tűnő percig csak méregette őt azzal a szúrós kék szemével, mielőtt

hellyel kínálta

volna. Dane lassanként megértette a szituációt. - Az a bulvárlapduma természetesen csak fal szöveg volt - bátorkodott megjegyezni egy idő után. - Hiszen ön is... Szóval.

- Médium. Ezt akarja mondani, nem? - készségeskedett a professzor. - Van benne valami, de az én képességeim messze elmaradnak azokétól, akikkel dolgozom. Telefonon, interurbán pedig végképp nem tudom eldönteni, hogy ki a szélhámos és ki a nyomozó. De ha itt ül előttem, akkor már egészen más a helyzet. - Tud olvasni mások gondolataiban? A professzor elmosolyodott. - Nem, nyugodjon meg. Mások gondolatait nem tudom kitalálni, s ha nem hiszi, akkor kérdezze meg a feleségemet. De térjünk rá Marlie Keenre. Mi van vele? - Azt hittem, ön fog majd beszélni róla - mondta Dane elég szárazon. - Ó, persze. Csak éppen még semmit sem kérdezett róla - vigyorgott a prof. - Nos, hogyan is kezdjem... - sóhajtott Dane. - Nem én vagyok a kedvence, az biztos. Tegnap például azt mondta, hogy be ne tegyem a lábamat többé a házába.

- Hát igen. Ez ő - sóhajtott a professzor is. - Nagyon türelmes is tud lenni, de néha bizony túl érzékeny. Mindig attól féltem, hogy az a trauma maradandó nyomokat hagy hátra a lelkében. - Meséljen erről a traumáról - kérte Dane. - Ez volt az, amikor Gleen elhurcolta őt? - Igen. Ez egy szörnyűséges élmény lehetett. Marlie katatóniás állapotban volt utána egy hétig, csak rángatózott és artikulálatlan hangokat ismételgetett, majd két hónapig még nem tudott beszélni sem. Már mindenki azt hitte, s mint később kiderült, ő maga is, hogy végérvényesen megőrült. De ha nem tévedek - nézett rá jelentőségteljesen a Professzor -, a maga érdeklődése is azt bizonyítja, hogy regenerálódtak a lány normális pszichológiai képességei. - Biztos így van - dörmögte Dane, aki azért nem óhajtotta teljesen kiteregetni itt a kártyáit. 55

- Értem. Csak bujkál még magában egy kis kételkedés. Vagy értetlenség. Vagy érdeklődés. De mindegy is. A lényeg az, hogy ha magát nem érdekelné a dolog és nem érdekelné a lány, akkor aligha repült volna ide hozzánk a távoli, napfényes Floridából. Dane most már nagyon figyelt, és határozottan visszaterelte a beszélgetést a konkrét témára. - Szóval ott volt az a gyerekrablási ügy. Az újságcikkekből én csak annyit tudtam kideríteni, hogy Miss Keent félholtra kínozták. Ez igaz? - Igaz is, meg nem is - mondta elgondolkodva a professzor. - Hogy min mehetett keresztül a lány, azt nem nehéz elképzelni, ha egyszer beszélni sem tudott utána két hónapig. De én mégiscsak úgy gondolom, hogy az igazán nagy trauma az nem testi, hanem lelki volt az ő esetében. - Pontosan mi történt? A professzor ismét elgondolkodva nézett rá. - Mit tud maga a parapszichológiáról? - Le tudom írni helyesírási hiba nélkül a szót. - Vagy úgy. Akkor én meg fogadni mernék, hogy az ezzel kapcsolatos összes információját show-műsorokból meg a vásári jövendőmondóktól szerezte be. - Hát igen. - No, akkor felejtse el az egészet. Mert a dolog lényege nagyon is egyszerű: elektromos energia. Minden tevékenységnél és minden gondolati aktusnál elektromos energiák áramlanak. Ez az energia érzékelhető. Mármost egyes emberek mondjuk a méhcsípés iránt mutatnak túlérzékenységet, mások pedig az éterben tovaterjedő elektromos energiahullámok iránt. E túlérzékenységnek is vannak aztán fokozatai: egyesek csak kicsit térnek el az átlagtól, mások viszont ultraszenzitív teljesítményekre képesek. Vannak persze sarlatánok, akik nagy hókuszpókuszt és főleg nagy pénzeket csinálnak ebből az egészből, bár ha egy kicsit jobban megpiszkáljuk őket, akkor rögtön kiderül, hogy fogalmuk sincs a dolog lényegéről. - A prof itt hirtelen megállt és bánatos képet vágott. - Elnézést - mosolygott -, de a feleségem azt mondja, hogy nagyon elkalandoztam a tárgytól... Dane elvigyorodott. - Értem. - És igaza is van a nőnek, tette még hozzá magában. - Szóval, hol is tartunk... Ja, Marlie. Nos, ő egészen kivételes jelenség. Sokan emlegetik a megérzést, az előérzetet, az intuíciót, az anyai ösztönt meg efféléket. Ezek valóban léteznek, de nem teszik képessé az embert különleges teljesítményekre. Vannak viszont, akiknél egészen rendkívüli mértékű ez az érzékenység. És jól tesztelhető, jól mérhető. - Ön nyilván tesztelte Marlie-t is. - Jaj, istenem. Őt már négyéves kora óta szinte folyamatosan tesztelgették! - Minek nevezné az ő túlérzékenységét? 56

- Felfokozott empátia. - Felfokozott micsoda?! - Empátia. Beleérző képesség. Marlie képes megérezni mások érzéseit és indulatait. Ha éppen rossz napot fog ki, akkor elviselhetetlen megterhelést jelent számára végigmenni egy zsúfolt utcán. Mert minden irányból és komoly távolságokból is csak úgy záporoznak rá az őt körülvevő idegenek lelkében dúló ilyen-olyan indulatok. Gondoljon csak bele! Marlie számára óriási problémát jelentett, hogy valamiképpen kontrollálni és szigetelni tudja a dolgot, mert enélkül képtelenség normális életet élni. - És az empátián kívül Miss Kennek milyen képességei vannak még? - Ezt úgy kérdezi, mintha arra gyanakodna, hogy a lány becsapja magát, hogy valamit titkol - jegyezte meg a professzor némi rosszallással a hangjában. - Nem akartam én senkit megbántani. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy én ezzel a dologgal kapcsolatban mindent elhiszek - vallotta be Dane őszintén. - Majd jobb belátásra tér - mondta némi maliciózus elégedettséggel Ewell professzor. - Ez eddig még mindenkivel így volt, aki kapcsolatba került Marlie-val. - Ki az a „mindenki”? - Minden rendőr. Maguk a világ leggyanakvóbb és leghitetlenkedőbb emberei. De egy idő után már nem tudják letagadni, amit a két szemükkel látnak. De visszatérve a maga kérdésére: Marlie-ban van egy kis látnoki képesség is, de ez messze nem olyan fokú, mint az empátiája. - De azért néha meg tudja mondani, hogy mi fog bekövetkezni? - Nem, az a jövendőmondó. Dane kétkedő hümmögéssel vakargatta a feje búbját. - Nekem ez még egy kicsit zavaros. Én mindig azt hittem, hogy a jövendőmondó az nem más, mint az az ember, aki a kristálygömbből megjósolja a jövőt. - Nem, az a sarlatán - nevetett a professzor. - Jaj. Szóval: az empátiás az, aki felfogja és megérzi más személyek érzelmeit és indulatait. - Úgy van - bólintott a prof. - A távolbalátó, a clairvoyant olyan ember, aki távoli dolgokat is érzékel, és tudatában van a távolban lejátszódó eseményeknek. A jövendőmondó megérzi a jövőbeli eseményeket. A telekinéziás pedig szellemi energiájával mozgatni tudja a fizikai tárgyakat.

- Mint a kanálhajlítgatók. - Szintén sarlatánok, szemfényvesztők vagy jobb esetben bűvészek - legyintett a professzor. - Nem merném kijelenteni, hogy telekinetika nem létezik, de amit én eddig láttam, az még mind a showbusiness világába tartozott. Egyébként pedig ezeket az extraszenzoros

57

képességeket ugyanolyan nehéz osztályozni, mint mondjuk az olvasni tudás fokozatait. Ráadásul keverednek is. - És Marlie sajátos képességegyüttese alkalmassá tette őt arra, hogy embereket találjon meg? - Nagyon is. Rendkívüli módon. Olyan erős volt az empátiája, hogy amikor egy konkrét személyre koncentrált, akkor szinte letaglózták a látomások vagy víziók. Én egyébként nem így nevezném ezt a jelenséget, mert a látomások végül is akaratlagosan megszakíthatok, Marlie viszont képtelen volt szabadulni tőlük, s azok teljesen kimerítették. Később megtanulta késleltetni az összeesést, hogy még a sajátos eszméletvesztés beállta előtt használható részleteket - helyszín, személyleírás stb. - áruljon el a rendőröknek. - Ki volt ez az Arno Cleen? - Egy szörnyeteg - keményedett meg a professzor arca. - Perverz szadista gyilkos. Kedvenc áldozatai a kisfiúk voltak. Elrabolta, majd egy rejtekhelyre hurcolta őket, ahol pár napon át mindenféle szörnyűségeket művelt velük, aztán megölte őket. A város rettegésben élt, de amikor Marlie érkezését várták, a helyi újság végtelenül ostoba módon minden részletet megírt róla. Így aztán Gleen tudta, hová kell menni érte. - Csakhogy - emelte fel az ujját Dane. - Én valamit nem értek. Ha Marlie olyan mély empátiával vagy mivel rendelkezett, akkor miért nem érezte meg a reá leselkedő veszélyt? - Azért, mert akkorra már megtanulta, hogyan kell blokkolni a folyamatot. Automatikusan „kikapcsolta” magát, ha kiment a városba, mert különben nem tudott volna létezni. Továbbá vannak olyan személyek, akik többé-kevésbé öntudatlanul blokkolják a saját érzelemkibocsátásukat, vagy éppen teljesen érzelemmentesek, és akkor nincs mit megérezni velük kapcsolatban. Lehet, hogy Cleen is ilyen volt, ezt sohasem tisztázta senki.

Dane-t az undor kerülgette. - És ez a féreg megerőszakolta a lányt? A prof megrázta a fejét. - Képtelen volt megtenni, bár nagyon igyekezett. - A prof itt egy pillanatnyi szünetet tartott, Dane pedig behunyta a szemét, két keze ökölbe szorult. Odahurcolta őt is, ahol a legutóbbi áldozatát, a kisfiút rejtegette. A gyerek már szörnyű állapotban volt. Gleen egy ágyhoz kötözte őt, Marlie-t pedig ott előtte teperte le a padlóra és próbálta megerőszakolni, miután agyba-főbe verte és letépte a ruháit.

Marlie azonban mégiscsak

nagyobb ellenállást tudott kifejteni, mint egy ötéves gyerek, így ennek a gazembernek egyszerűen nem sikerült elérni a megfelelő erekciót. Minden sikertelen próbálkozás csak tovább fokozta a dühét, s ütötte-vágta a lányt, ahol érte. Végül őrjöngve a gyerekre vetette magát, s ott szurkálta halálra Marlie szeme láttára. Sőt, Marlie össze volt kötözve a gyerekkel is, úgyhogy közvetlenül érezte a kisfiú haláltusáját. A gyerek arcán, mellén és altestén később huszonhét késszúrást számlált össze az orvos szakértő. Hát így történt.

58

8 Nem könnyű szavakat találni arra, hogy mi érzett Dane. Hol az undor fogta el, hol a tehetetlen düh, hol pedig valami nagy-nagy üresség kongott a lelkében. Neki igazán nem kellett elképzelnie, hogy min mehetett keresztül Marlie. Ő tudta. Végül is zsaru volt, és épp elég agyonszurkált, lemészárolt áldozatot látott már. Gyerekeket is, akiknek a halál az arcára fagyasztotta az utolsó pillanatok minden iszonyatát. Viszont most már könnyebben el tudta képzelni, mit érezhetett Marlie, amikor rátörtek a Vinick-gyilkosság víziói. Ahol szintén a plafonig spriccelt a vér. Dane kételyei a professzorral való beszélgetés során szép lassan, de mégiscsak szertefoszlottak. Nem örült neki. Egy zsarunál, és pláne egy nyomozónál elemi szakmai követelmény, hogy az illető ne higgyen el semmit. De most már el tudta fogadni, hogy Marlie valamiképpen „látta” Vinickné halálát. Előfordulhat, hogy ez csak egyszeri „utórezgés” volt, hiszen Ewell professzor is azt mondta, hogy a hat évvel ezelőtti nagy trauma kioltotta Marlie extraszenzoros képességeit. A lány így végre normális életet élhetett. Vagyis... Vagyis azért meg kellett fizetni ennek a „normális” életnek is az árát. Dane végre megértette, hogy Marlienek miért nincsen barátja, sőt gyakorlatilag senkije. Dane-ben egyre erősödött az elhatározás, hogy ő maga fogja megváltoztatni ezt a helyzetet. De azért nem hagyta, hogy teljesen elaludjon benne a rendőrkopó, s így elhatározta azt is, hogy amennyire csak lehet, kihasználja Marlie képességeit Vinickné gyilkosának elkapására. És sejtette, hogy szép kis lelkiismereti cirkuszokat fog még neki okozni az a dilemma, hogy akkor ő most megvédelmezni vagy kihasználni akarja-e elsősorban Keen kisasszonyt. Aztán itt volt még a férfiúi óvatosság is. Épeszű férfi nem szokott fejest ugrani érzelmileg zavaros vagy súlyos kötöttségekkel fenyegető nőkapcsolatokba. S mivel Dane épeszűnek tartotta magát, most komoly dilemma elé került. Szerette azt az életformát, amit élt, és esze ágában sem volt odaláncolni magát egy nőhöz. Még csak az hiányzik, púp a hátára, hogy beszámolási kötelezettséggel tartozzon valakinek, hogy mikor-miért-hol-kivel töltötte a saját idejét! Vagy hogy valaki belekavarjon az ő terveibe! Voltak már barátnői, akik ilyesmivel próbálkoztak, ki is rúgta őket azon nyomban. De most ettől a Marlie-tól lelkileg-érzelmileg nem tud szabadulni - pedig a lány igazán nem akar tőle semmit, sőt tulajdonképpen kirúgta őt. Dane elkezdte nem érteni már saját magát sem.

59

A Gleen által produkált szörnyűségek után Marlie kerülte a férfiakat, sem baráti, sem szexuális kapcsolatba nem lépett velük. Dane ezt is átlátta, és igyekezett meggyőzni magát arról, hogy jobb volna háttérbe húzódni és türelemmel várakozni, míg a lány attitűdjei megváltoznak. De hát ez a „csöndben ülök és várok” magatartás egyszerűen alkatilag idegen volt tőle. Tökéletesen megértette Marlie irtózását a szextől, ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ilyen körülmények között alighanem ő volt az egyetlen férfi, aki elég sokat tudott a lányról ahhoz, hogy

képes legyen megváltoztatni az állapotokat és rávezetni Marlie-t a szex elfogadására és

élvezésére. Este fél tízkor landolt a gépe odahaza, Orlandóban. Dane-t kimerítette a hajnal óta tartó utazgatás, várakozás, repülőgépen kuporgás. A reptérről még fölhívta Alejandrót, hogy majd holnap mindent elmesél. Aztán visszaakasztotta a kagylót, és elkezdett töprengeni. Fáradt, koszos a ruhája, rossz a kedve. Haza kell mennie, nyugodtan végiggondolni mindent, aztán lefeküdni aludni. Ez teljesen egyértelmű. De hát azt sem bírja ki, hogy ne találkozzon Marlie-val! Sokáig tépelődött, hogy mit tegyen.

Marlie az ötödik kopogásra szinte feltépte előtte az ajtót, de nyomban el is állta a befelé vezető utat. - Fél tizenegy van, ha nem vette volna észre, nyomozó úr! - sziszegte. - Ha nincs belépési meghatalmazása, akkor tűnjön el a...

- Oké - mondta Dane, és már nyomult is befelé. A lány nem számított erre a manőverre, ezért ösztönösen hátralépett. Mire észbe kapott, Dane már bent is volt a házban. Dane le nem vette róla a szemét, ahogy becsukta az ajtót. A lányon kényelmes, kinyúlt, öreg zokni volt, combtőből lenyírt szárú farmer, és a csupasz kebleire tapadó lenge trikó. Dane élvezte a látványt, és nem is fárasztotta magát azzal, hogy úgy tegyen, mintha nem is oda nézne. Meg amoda is... Kiszáradt a szája. A trikó szövetét majd kibökte a két hegyes, sötét mellbimbó, Dane pedig egyre szűkebbnek érezte magán a nadrágot. Örült, hogy nem a szokásos utcai vagy védőjelmezében látja a lányt, s egy pillanatra eltűnődött azon is, hogy vajon még hány testi-lelki mélyebb réteg rejtőzhet itt egymás takarásában. Tehetetlen mérgében a lány vasvillaszemeket meresztett rá, és Dane megértette, hogy ellenséges magatartása a védtelenségéből és sebezhetőségéből fakad. Dane eddig is elég komiszul bánt vele, most meg itt kell állnia előtte csaknem mezítelenül... Dane azonban nem volt egy meghátrálós típus, a türelmes kivárás taktikáját sem neki találták ki, így hát elérkezettnek látta az időt, hogy megtörje a lány ellenállását. Leplezetlen érdeklődéssel legeltette a szemét a lány mellein, mire az dühös fújtassál karba tette maga előtt a kezét. - Ha nem ad elfogadható magyarázatot erre a disznóságra, Holli ster - mondta kimérten -, akkor panaszt teszek maga ellen. Dane ráemelte a már a lány combtövénél kalandozó tekintetét. - Most jövök Boulderből - mondta ő is ugyanolyan kimérten, és figyelte a lány reakcióját. Az keményen tartotta magát, igyekezett nem reagálni sehogy, de a szeme mindent elárult. - Beszéltem Eewell doktorral - folytatta Dane.

60

Marlie belátta, hogy képtelen tovább színlelni a blazírt nyugalmat. Ellazította magát, s egy fokkal idegesebbnek, de természetesebbnek is látszott. - Na és? - kérdezte fátyolos hangon. Dane közelebb lépett hozzá, olyan közelre, hogy a lány érezze a testmelegét, s hogy nyomasztólag hasson rá a fölé tornyosuló nagydarab emberi test. Tudatos megfélemlítő taktika vagy lélektani nyomásgyakorlás volt ez a kihallgatásokon, de most alapvetően más volt a szituáció. Dane most legfőképpen azt akarta elérni, hogy a lány érezze meg, hogy ő férfi. És valóban, ez a közelség, a személyes térbe való ilyen mértékű betolakodás sokkolta a lányt, Dane jól láthatta, hogy elkezd remegni, hogy kipirul az arca, s hogy riadtan rebben ideoda a tekintete. Marlie nem akart hátrébb lépéssel esetleg gyengeséget mutatni, így aztán csak állt ott szótlanul, s csak orrcimpái öntudatlan, finom mozgása árulta el, hogy még egy érzékszervével konstatálja a férfi közelségét. Dane orrcimpái szintén járták a maguk táncát. Marlie Keenből valami nagyon finom, tiszta, nőies és natúr szappanos illat áradt. Nyilván nemrég fürdött, gondolta Dane, és egyre tudatosabban szaglászott. Szeretett volna lehajolni és belecsókolni a lány nyakába, hogy közelebb kerüljön az illat forrásához, de szerencsére még időben vissza tudta fogni magát. Később. Ez most még túl korai. Ezzel csak elrontana mindent. - A derék Ewell doktor nagyon érdekes dolgokat mesélt magáról - köszörülte meg kissé kiszáradt torkát Dane, aztán elkezdett lassan-lassan körözni a nő körül, de úgy, hogy egy-egy pillanatra egymáshoz érjen a testük. Hadd szokja csak a nő az érintést... - Maga állítólag különleges extraszenzoros képességekkel rendelkezik. Állítólag. - Maga persze nem hisz benne - mondta csöndesen Marlie. - De nem ám! - vágta rá már-már vidáman Dane. Ez persze csak félig volt igaz, de miért pont most árulja el, hogy félig már meggyőzték. Megint azt játszotta, amit a kihallgatásokon: ha sikerül kizökkenteni lelki nyugalmából a delikvenst, akkor az sokkal több értékes információt kotyog ki, mint egyébként. - Hacsak maga nem győz meg engem. Miért ne próbálhatnánk meg? Gyerünk, Marlie, olvasson ki valamit most rögtön a gondolataimból! - És csak járkált körbe-körbe, hol elöl, hol hátul hozzásúrlódva. Feltüzelt mén a kanca körül. - Nem tudok. Ahhoz az kell, hogy legyen is valami a fejében. - Ha-ha. Jó poén, de nem bizonyít semmit. - Aztán hirtelen őszintére fordult hangon tette hozzá: - Kérem szépen, hogy győzzön meg. Kérem! - Most mit kíván? Bűvészmutatványokat? Ilyesmire én nem

vagyok képes! - mondta türelmét

vesztve a lány. Már nagyon idegesítette a férfi testi közelsége. - És azt sem képes bizonyítani, hogy ártatlan a gyilkosságban? - tett rá még egy lapáttal Dane. - Ez most nem egy szórakoztató összejövetel, bébi, ha nem vette volna még észre!

61

- De észrevettem! - csattant föl a lány. - És ha poénkodni akar itt nekem, akkor én is elmondhatom, hogy valóban át tudnám magát változtatni undorító varangyos békává, de úgy látom, ebben a boszorkányságban már megelőzött valamelyik kolléganőm! Azzal kirohant a konyhába. Dane követte. - Kávé? - kérdezte szemtelenül. - Remek ötlet! Marlie-nek természetesen esze ágában sem volt kávét csinálni. Ő csak elmenekülni akart. De most kapóra jött neki is az ötlet, mert így belemenekülhetett valami figyelemelterelő tevékenységbe. Jól láthatóan remegett a keze, ahogy Dane-nek háttal állva elővette a kávésdobozt a faliszekrényből. - Én nem vagyok gondolatolvasó - mondta halkan. - Nincsenek telepátiás képességeim. Stimmel, gondolta Dane. Ewell doktor is ezt mondta. De most annak örült, hogy a lány végre elkezd beszélgetni vele, és föladja azt a merev elutasító hozzáállást. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy szorosan magához ölelje, de jól tudta, hogy a testi közelség még túl nagy megterhelés Marlie számára. - Nem vagyok a hagyományos értelemben vett telepatikus fenomén. - Hát akkor micsoda maga?

Hát akkor micsoda maga?

- visszhangzott Marlie tudatában a kérdés. Jó kérdés. Egyesek szerint születési

hibás, hibbant teremtés, mások szerint sarlatán. Neander-völgyi Hollister detektív pedig nem fárasztotta magát ilyen választékos kifejezések keresgélésével, ő egyszerűen simlis szélhámosnak és a gyilkos elképzelhető cinkosának tartja őt. Nevetséges. Bár erről az agyrémről le kell mondania, hiszen nincsen bizonyítéka. Még csak egy kis indítékot sem tud produkálni, a fizikai képtelenségekről nem is beszélve.

Marlie ugyanakkor beleremegett abba a gondolatba, hogy Hollister esetleg megtudta, mi történt hat évvel ezelőtt. Úgy érezte, nem bírná elviselni, ha arról kezdenék most f aggatni. És megint nyomasztotta a férfi jelenléte, a testközelsége, az a tolakodás, ahogy pofátlanul bámulta a mellét. Mennyivel jobb, megnyugtatóbb, biztonságosabb az egyedüllét. Hat év alatt már úgy hozzászokott... - Kicsoda maga? - ismételte meg Dane nyugodt hangon a kérdést.

Marlie

lassan fordította felé az arcát, és megadóan nyögte ki: - Távolbalátó empátiás vagyok. Pontosabban,

voltam. - Aztán kissé elbizonytalanodva hozzátette: - De lehet, hogy még most is az vagyok.

- Azelőtt viszont gondolatolvasó is volt, nem? - Talán. Nem egészen. - Nem könnyű világosan elmagyarázni a helyzetet. Azt, hogy az ember olyan szoros kapcsolatban áll valakivel, hogy az érzelmein és indulatain keresztül részben a gondolatait is megérti. Márpedig Marlie-val pontosan ez volt a helyzet annak idején. - Ewell doktor szerint - mondta Dane, igyekezve gondosan megválogatni a szavait - maga volt a legérzékenyebb befogadó vagy receptor, akivel ő valaha is találkozott.

Marlie elgyötört tekintettel nézett föl. - A receptor kifejezést mindenre rá lehet húzni. Én felfogtam, mármint azelőtt felfogtam bizonyos dolgokat. Érzelmeket, indulatokat, cselekvési

62

energiákat. Néha gondolatokat is, de inkább érzelmeket. Gondolatokat csak foszlányokban. És hihetetlenül erős volt ez az elektrosztatikus töltés vagy micsoda. - Ezért fordult Ewell doktorhoz? Ezért csatlakozott az ő kutatásaihoz? Meg a kontrollált környezet kínálta biztonságérzet miatt? A lány beharapta az ajkát. - Ezért - mondta szinte suttogva. - Már nem tudtam végighajtani az utcán, elmenni bevásárolni vagy beülni egy moziba. Mintha ezer hang bömbölt és sikítozott volna egyszerre az agyamban. Az emberek nagy többsége nem fárasztja magát azzal, hogy elszigetelje magát a környezetétől. Úgy szórja és zúdítja bele a vakvilágba az érzelmi-indulati energiáit, mint egy csillagszóró, vagy egy begerjedt rádióadó, vagy hogy magyarázzam magának. - De maga nem lakott bent az intézetben? - Nem. Boulder határában vettem ki egy kis lakást. Szép, csöndes hely volt. - Nos, én tudom, mi történt magával hat évvel ezelőtt. A lányt úgy érte ez a nyers bejelentés, mintha fejbe verték volna. Nekitántorodott a konyhaszekrénynek. Dane a következő pillanatban már mozdult is felé, azzal a légiesen könnyű, reflexes kecsességgel, amelyre csak igazán ritkán képesek az ilyen nagydarab emberek. Marlie riadtan emelte maga elé a két tenyerét, hogy távol tartsa a férfit, de hiába. Dane játszi könnyedséggel söpörte félre a kinyújtott kezeket, és mindkét karjával átölelte a lányt.

Marlie lebénult attól a sokkhatástól, ahogy a nagy test magához szorította. A férfi testmelege átsütött mindkettőjük ruháján, és szinte égette a bőrét. Izmos karjai mint valami acélpánt, úgy fonódtak köré, és nem volt belőlük menekvés. Szorosan összetapadt a combjuk, a csípőjük, a hasuk, a mellük... Marlie érezhette Dane kemény hasizmának dudorait, domború mellizmait. Hirtelen elhagyta minden ereje, és önkéntelenül is megmarkolta a férfi alig átérhető bicepszeit, mert úgy érezte, kapaszkodnia kell, mert rögtön összecsuklik. - Ne félj! - suttogta Dane, fejét Marlie nyakába hajtva. A lány fülét forró lehelet csiklandozta, ahogy Dane a nyakát cirógatta az orrával és az ajkaival. Dane belenyalt a lány fülcimpája mögötti gödröcskébe, s ettől, az anyai csókra emlékeztető gyengédségű érintéstől Marlie egész testében elkezdett remegni. - Nem engedem, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon veled - dörmögte Dane. - Tudom, hogy még mindig rettegsz a férfiaktól, bébi, de én majd vigyázok rád. Én tényleg vigyázni fogok rád, hidd el!

Marlie hátravetette a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Az ő szemei óriásira tágultak és tele voltak rémülettel. - Miről beszél maga itt nekem? - zokogta elvékonyodott, sírós hangon. Rátört a kétségbeesés, hiszen elvesztette uralmát az események fölött, és a dolgok megint elkezdtek megtörténni vele, akarata ellenére is. Idenyomakodott hozzá ez a nagy férfitest, pedig ő ezt nem akarta. Felidézték neki a régi szörnyűségeket, pedig ő nem akart foglalkozni velük, nem akart emlékezni rájuk. Dane pedig eldöntötte magában, hogy többé nem csinál úgy, mintha nem venné tudomásul azt a kölcsönös vonzódást, mely mindkettőjükben élt, s amely ellen eddig mindketten harcoltak. Most egyáltalán nem hivatalos személyként, nem az

63

orlandói rendőrség nyomozójaként tette, amit tett, hanem „egyszerű” férfiként, akinek világosbarna szemeiben az egészen hétköznapi szexuális vágy csillogott. Igaz, nem hétköznapi erővel. Dane az ajkait rászorította a lány homlokára. - Az ágyba, bébi. Gyerünk az ágyba. Mikor fekszel már le velem? hörögte.

Marlie megfeszítette magát, és teljes erejéből igyekezett eltolni magától a férfit. De az semmit sem lazított a szorításon. - Nem! Ezt nem akarom! - kiabált a lány. - Engedjen már el! - Nyugi - mondta Dane rezzenéstelen nyugalommal, és még erősebben szorította magához a lányt. - Én csak foglak, Marlie. A karjaimban tartalak. Ennyi az egész. De erre vágytam már attól a pillanattól kezdve, amikor először megláttalak. - Biztos van valami előírás, amely megtiltja a nyomozóknak, hogy nyomást gyakoroljana k a gyanúsítottra - dadogta a lány. Már maga sem tudta, mibe kapaszkodjon bele. - És ha azt hiszi, hogy nem teszek panaszt maga ellen... - Nem vagy már gyanúsított - szakította félbe Dane. - Lehet, hogy korábban ezt mondtam neked, de az a közlekedési rendőr, aki péntek éjszaka igazoltatott, igazolta az alibidet is. Ártatlan vagy, hiszen nem lehettél egyszerre két helyen.

Marlie megnémult, és igyekezett arra, csak arra koncentrálni, amit hallott. Rámeredt a férfira. Valami megvillant a szemében, amitől Dane-nek kellemetlen előérzete támadt.

-

Mikor beszélt vele?

Dane-t nem tévesztette meg a lány nyugodt hangja. A szíve mélyén megrezdült valami homályos félelem. - Umm... Kedd este - dünnyögte. Talán hazudnia kellett volna. Ezt talán nem lett volna szabad bevallania. Vagy nem most. Marlie megütötte. Aztán még egyszer, aztán megint... Dane-t nem igazán érte meglepetésként a dolog, mert jól tudta, hogy nagyon is megérdemelte. Sőt, úgy érezte, hogy most még azt is eltűrte volna, ha a lány belelő egyet. Ha ettől jobb neki... Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy a lány nem sokat árthat neki, mert ahogy ott átölelkezve álltak, Marlie nem tudott erőt belevinni az ütésekbe. Ezt pár pillanat múlva maga is belátta, mert abbahagyta a vagdalkozást, előrehajolt, és beleharapott a férfi mellébe. - Uúúú! - üvöltött fel Dane, és az éles fájdalomtól megdöbbenve meredt támadójára. Marlie még mindig úgy csüngött rajta, mint egy buldog, amely ha összecsattantja az állkapcsát, akkor ne ereszti el az áldozatot. Marlie sem eresztette el, Dane fölfogta, hogy ha rángatózik, akkor csak jobban fáj neki. - A kurva életbe! - sziszegte dühösen. - Engedj már el! A lány elengedte, aztán némi kárörömmel nézte, ahogy Dane bosszankodva hátralép, és fájdalmas képpel dörzsölgeti a mellét. Ingén nedves folt mutatta, hogy hol harapták meg. Dane nagy óvatosan kigombolta az ingét, és kereste a vért. Nem találta, sőt még horzsolásnyomok is alig voltak, pedig a lány apró, hegyes fogai tényleg jól belemélyedtek az

64

irhájába. Dane nagyon hülyének érezte az egész helyzetet. - Ewell professzor mondta, hogy nagyon sértődékeny vagy, de hogy emberevő is, azt nem említette. - Csak azt kapta, amit megérdemelt - sziszegte a lány. - Két napig kínzott engem meg szaglászott utánam, amikor jól tudta, hogy mégsem hazudtam! Dane nagyon elanyátlanodva bámult rá, és még mindig a mellét dörzsölgette. - Kellett valami ürügy - nyögte ki végül. - Ürügy? És mihez? - Hát ahhoz, hogy lássalak. - Így akarta megkedveltetni magát? - kérdezte a lány gúnyosan, s abban a pillanatban már hátat is fordított neki, és elkezdte a kávésholmikat visszapakolni a szekrénybe. - Nem csinálok kávét, detektív úr. Távozhat. - Menjünk el holnap valahová vacsorázni. - Nem. - Akkor meg én nem megyek el - fonta karba a kezét Dane.

Marlie dühösen vágta be a konyhaszekrény ajtaját, és szembefordult a férfival. - Maga nem ért a szóból? sziszegte. - Én nem kérek ebből! Bármit kér vagy kínál, nekem nem kell magától semmi! - Ez nem igaz. Ez hazugság.

És a barna szemek megint csillogtak, ám ezúttal a csökönyös kitartás villant meg bennük. Marlie

már korábban is tapasztalta ezt a jellemvonást a férfiban. Olyan érzése támadt, mintha egy barom, egy

valódi szarvasmarha, egy bika nagy állat tolakodott volna be a konyhájába, s most nem tudja sehogyse kituszkolni az ajtón. - Te ugyanazt érzed, amit én - folytatta Dane, mintha mi sem történt volna. - Te ugyanúgy vonzódsz hozzám, mint én hozzád, csakhogy ez téged borzasztó rémülettel tölt el. Gleen miatt.

Marlie-nak megkeményedett az arca. - Nem óhajtok Gleenről beszélni. - Ezt én megértem, de én meg nem óhajtom megengedni neked azt, hogy Gleen miatt zárkózz el éntőlem. Az a patkány meghalt. Érted? Megdöglött. Soha többé nem árthat neked. S az élet szép, nagyon sok szépség van benne. Nem szabad elzárkózni előle. Tessék újra élni. Érted? Élni! - És pont maga lesz majd az a férfi, aki megmutatja nekem, hogy mit hagytam volna ki?! - kérdezte a lány maró gúnnyal. - Erre mérget vehetsz, bébi.

Marlie is karba fonta a kezét, s hátradőlt a konyhaszekrénynek, ezzel is növelve a kettejük közti fizikai távolságot. - Mindig utáltam, ha bébinek szólítanak - jegyezte meg. - Nagyszerű. Akkor úgy szólítalak, ahogy te akarod. - De én meg nem akarom, hogy maga bárhogyan is szólítgasson engem, detektív úr. Nem képes ezt fölfogni azzal a bunkó agyával? Nem érti, hogy nem lehet köztünk semmi? Hogy itt a vége, nincs tovább, kész...?

65

Dane hirtelen elvigyorodott, fülig szaladt a két szájszéle. Marlie meghökkent ettől a váratlan, ezen a marcona pofán még sosem látott arckifejezéstől. - Te meg nem érted, hogy máris van köztünk valami? Nagyon is sok? Tudnál még valakit említeni, aki úgy ki tudott volna hozni a sodrodból, mint ahogy ez nekem sikerült? - Most így hirtelen nem - ismerte be a lány. - Na ugye! És te is jól kiakasztottál engem. Hétfő reggel óta dühös vagyok rád, hogy te vagy az egyik fő gyanúsított, és dühös vagyok magamra, hogy ennek ellenére rettenetesen kívánlak. - Akkor lehet, hogy csak intenzíven utáljuk egymást. Nem? - kínált egy megoldást a dilemmára Marlie.

- Nem hinném - dünnyögött Dane, és lefelé fordította a tekintetét. - Mintha épp az ellenkezőjére látnék most is bizonyítékot. Marlie-nak külön erőfeszítésébe került, hogy ne kövesse, már csak ösztönösen is a férfi tekintetét. Azok után, amit tegnap reggel érzett a fenekével itt az ajtó előtt, nem volt nehéz kitalálnia, hogy mit látna, ha odanézne. Minden mérge és sértettsége ellenére mulatságosnak találta, ahogy a férfi enyhén zavarba jött a láthatóan számára is kontrollálhatatlan testi reakcióitól. Marlie-nak újabb erőfeszítésébe került, hogy ne lehessen rajta fölfedezni, hogy most meg mulattatja a helyzet. - Kit érdekel - mondta, s igyekezett nagyon közönyösnek látszani. Csakhogy a férfi megérezte, hogy nagyon régóta vágyik már ő valami normális emberi kapcsolatra, de ezt eddig lehetetlenné tette először az a sajátos „látnoki” képessége, azután pedig az a szörnyeteg Gleen. - Hát, nem is tudom - nézett lefelé ismét Dane. - Itt mintha elég egyértelmű érdeklődés mutatkozna. Marlie-ból kibukott a nevetés. A következő pillanatban aztán riadtan kapta a szája elé a kezét, s csak a szeme árulta el, hogy bosszantja, hogy mégiscsak kiadta magát. Veszélyes ez a pasas, vigyázni kell vele, mert lám, csak kihozza az emberből, amit nem akar kimutatni. Most meg tessék, diadalittasan vigyorog megint, hát persze. - Én nem... - dadogta a lány elkomolyodva. - Én képtelen vagyok... Gleen óta. Két, légiesen könnyű, hosszú lépés, és Dane már ott is volt mellette megint, és átkarolta a derekát. - Gleen halott. Felfordult! Megdöglött! Csak akkor árthat neked, ha hagyod. - Maga meg azt hiszi, hogy ilyen egyszerű ez az egész? - Hiszi a nyavalya! - fakadt ki most Dane. - Ne felejtsd el, hogy zsaru volnék, vagy mi a fene. Nagyon jól tudom, hogy min mennek keresztül a megerőszakolt áldozatok! - De engem nem.

66

- ...nem erőszakoltak meg a szó „technikai” értelmében. Ugye? Ezt akartad mondani vágott közbe Dane. - Tudom. De az a disznó megpróbálta, és agyba-főbe vert téged, mert nem sikerült neki a behatolás. Csakhogy a szörnyű élmény utóhatásai ettől egy cseppet sem lesznek könnyebbek. Itt már mindegy, hogy tulajdonképpen megerőszakoltak-e téged vagy sem. Jól mondom? - Nagyon jól! - nevetett föl ismét Marlie, de a nevetéséből ezúttal nagy-nagy keserűség csendült ki. - Nagyon jól! Hát akkor tudja meg, nyomozó úr, hogy én nagyon, de nagyon szerettem volna, ha megerőszakol az az állat! Sokszor még most is fölriadok éjszakánként, és azon sírok, hogy ha én ott akkor nem ellenkezem és hagyom magam, akkor talán sikerült volna neki fölállítania a farkát. Akkor meg tudott volna erőszakolni engem, és akkor az a kisfiú még ma is élne! - Itt elhallgatott egy pillanatra. - Dustinnak hívták - mondta halkan. - A szülei Dustynak becézték. Dane önkéntelenül is szorosabban markolta a lány derekát, míg ezt hallgatta, aztán ellazultak az ujjai. - Nem te vagy a hibás. Ne emészd magad. Épelméjű ember úgysem tudja kitalálni, mit fog csinálni egy őrült. De most már nem szabad foglalkoznod ezzel. - A hangja nyugodt volt, de a lelkében dúltak az indulatok. Gyöngéden megsimogatta a lány haját, aztán két nagy tenyerébe fogta a fejét. - Elmesélted már valakinek is az összes részletet? Mindent, ami azon az éjszakán történt?

Marlie megrázta a fejét. - Nem mindent. A részleteket nem. Azok. ..

Azok túl szörnyűek és

undorítóak. - És ezt, amit most nekem elmondtál? - Azt sem - nézett föl zavartan a lány. - Nem is tudom, miért. - Mert van, mégiscsak van köztünk valami, amit most már te sem tagadhatsz le - vágta rá Dane. - Ma még nem tudunk normálisan kijönni egymással, de eljön még a nap, amikor ez is megváltozik. És minden szép lesz. Én tudok várni. Ki tudom várni azt is, amikor végre képes leszel lefeküdni velem.

Marlie csak ingatta a fejét. Bosszantotta megint a férfi makacssága, meg az is, ho gy ő képtelen megértetni vele a dolgokat. Lassan már azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. - Mi ez a fene nagy magabiztosság, nyomozó úr? - Bízzál bennem - dörmögte Dane, és ujjaival a haja alá túrva gyöngéden masszírozgatta a lány koponyáját. Ennek élettanilag feszültségcsökkentő hatása volt, ami természetesen nem tudatosult Marlie-ban. - És csak gondolkozz a dolgon. Úgysem fog most már békén hagyni a kíváncsiság, hogy milyen is lesz, ha mi egyszer majd összejövünk. Eddig jól intézted a dolgaidat, talpra álltál, önálló lettél. De szerintem vagy te annyira okos, hogy azt is belásd, hogy amíg nem találsz egy olyan férfit, akivel jól érzed magad az ágyban, addig nem fogsz tudni megszabadulni Gleentől, hogy addig az a szörnyeteg fog a markában tartani. Ez teljesen egyértelmű. Én pedig lefogadom, hogy ha lesz egyáltalán olyan férfi, akivel te ágyba fogsz bújni, hát akkor az pont én leszek!

És mielőtt még Marlie bármit is válaszolhatott volna, Dane kézen fogta és bevezette a nappaliba. Marlie teljesen zavarba jött és bénán engedelmeskedett. Furcsamód biztonságban érezte magát a férfi jelenlétében, bár egyáltalán nem érezte magát biztonságban tőle. - Üljünk le - mondta Dane, még mindig Marlie kezét fogva, ahogy lehuppant a kanapéra és maga mellé húzta a lányt is. - Jaj, de jólesik! - dőlt hátra, és nyújtotta ki a lábát. - Tiszta tyúkketrec minden repülőgép! Még mindig görcsben van a lábam.

67

- Miért nem megy már haza pihenni? - próbálkozott ismét a lány. - Hisz olyan késő van már. - De nekünk még beszélnivalónk van egymással. - Semmi beszélnivalónk nincsen - ingatta a fejét Marlie. - De van. Föl kell tennem néhány kérdést azzal kapcsolatban, hogy mit láttál te akkor, péntek éjszaka.

Marlie megmerevedett. Ez ellen sem tudott tenni semmit. Ahányszor csak eszébe jutott a dolog, ledermedt tőle. - Már mindent elmondtam - nyögte ki nagy nehezen. - Holnap munkanap van. Ki kell aludnom magam. - Jó, akkor csak pár percet kérek még - próbált nagyon kedvesen nézni Dane, amitől Marlie-nak megint támadt egy kis szívritmuszavara. Sóhajtva gyorsan félre is fordította a fejét. Mert valóban: hogy lehet ennyire kedves ez a marcona képű alak? - Törtem a fejem abban a tyúkketrecben, a repülőgépen, na - folytatta Dane. - Te nem gyanúsított vagy, hanem tanú. Gyakorlatilag az egyetlen tanú, aki rendelkezésünkre áll. Egyébként se indíték, se nyom, se semmi. Fogalmunk sincs, kit kell keresni. Zsákutca. Nem állítom, hogy megkajáltam ezt a paranormális dumát, de hajlandó vagyok elindulni azon az úton, amelyet te adsz meg. Adj tehát valami kapaszkodót. Például: hogy nézett ki az a fickó?

Marlie már a „paranormális dumánál” elkezdte ingatni a fejét, s most sem hagyta abba. - Nem tudsz mondani semmit? Amikor a legapróbb részletekig leírtad a helyszínt?!

- Mondtam már, hogy én az ő szemével láttam a dolgokat. Mindent láttam, de őt nem. - Jó. De láttad például a kezét? Hiszen az ember látja a saját kezét. Marlie-ban felvillant egy emlékkép, egy kéz..., ahogy kinyúl a késért..., aztán markolja a kést..., aztán lesújt vele. - Igen - suttogta. - Láttam.

- Na ugye! - rikkantotta diadalmasan Dane. - Milyen volt a bőre színe? Fehér? Fekete? - Nem tudom. - Törd a fejed, Marlie. Gondolkozz. - Nem tudom. Kesztyű volt rajta. Műtőskesztyű. És hosszú volt a ruhája ujja. - Itt egy kis szünetet tartott. - A ruhája sötét színű volt. - Akkor sem vette le a kesztyűt, amikor megerőszakolta a nőt? - Nem. - Jó, akkor lássuk a magasságát. Tudjuk, milyen magas volt Vinickné. Hozzá képest a gyilkos milyen magas lehetett?

Marlie csöndesen elcsodálkozott magában ezen a csavaros észjáráson, ezen a detektívlogikán. Neki soha eszébe sem jutott volna ilyesmi, pedig tényleg, milyen nyilvánvaló. Lássuk csak. Dane megpróbált segíteni. - Figyelj. Amikor először elkapta a nőt ott, a konyhában, akkor szorosan egymás mellé kerültek. A faszi az egyik kezével, ugye, a nő száját tapasztotta be, a másikban a kést fogta.

68

- Igen - emelte föl a kezét Marlie, mintha most ő volna a férfi, és tartaná a nő száját. Valahol itt lehetett a keze. A saját válla magasságában. - Szóval a nő szája kábé a válláig ért. Az annyi mint... A pasi ezek szerint kábé száznyolcvan magas. A nyakától függ, mert az lehet pár centivel rövidebb vagy hosszabb is. Na de ez már mégiscsak valami. Végre! Lássuk a hangját. Milyen volt a hangja?

Marlie behunyta a szemét, igyekezett erősen koncentrálni. - Semmi különös. Átlagos férfihang. Se nem túl mély, se nem túl magas. - Jó. Akkor az akcentusa. Milyen volt az akcentusa? Egyáltalán, meg tudod te különböztetni az akcentusokat? - Meg hát. Nem volt délies a kiejtése. De hát ez nem jelent semmit - nyitotta ki a szemét s nézett föl a lány. - Ez itt Orlando. A jónép fele máshonnan származik. Én is. - De azért próbáljuk meg szűkíteni a kört. Van egy csomó, jól kivehető akcentus, a bostoni, a New York-i, az ohiói, a minnesotai, a chicagói, a nyugati a...

Marlie csak a fejét ingatta, hogy már majd beleszédült. - Nem tudok megragadni itt semmit. Hiszen a férfi szinte nem is mondott semmit, vagy az nem maradt meg bennem. - Akkor nézzünk meg valami mást. Maradt valami benyomásod a testéről?

Marlie megrökönyödve nézett rá. - Úgy értem, hogy például sovány volt-e, vagy dagadt, vagy átlagos testsúlyú.

Marlie elkomorodva nézett maga elé. - Átlagos, azt hiszem. De nagyon erős. A nő teljesen tehetetlen volt vele szemben. És ő élvezte az erejét. - Marlie-t viszont kezdte elhagyni az ereje. Kimerülten dőlt hátra. De mert a beszélgetés közben Dane a háta mögé nyújtotta a karját, most a lány hirtelen ott találta magát a férfi ölelésében. Már pattant is volna f öl, de Dane a másik kezével gyöngéden visszanyomta. - Csak nyugi - mondta szelíden. - Semmi pánik. Hiszen az egyik kezemet még mindig fogod, ha nem vetted volna észre, a másik meg a hátad mögött van. Mitől kéne félni?

Marlie csak most ocsúdott, hogy a keze, tényleg... - De nem én fogom a maga kezét - csattant föl -, hanem maga az enyémet!

-

Nem nagy különbség. Szeretnélek megcsókolni, Marlie.

- Akkor megint harapok! - figyelmeztette ijedten a lány. - Engem mindig is az ösztöneim vezéreltek, nem a józan eszem - mondta pofátlan nyugalommal Dane, és az ajkaival megcirógatta Marlie száját. Leheletfinom érintés volt csupán, de a lánynak felgyorsult tőle a szívverése. Dane a következő pillanatban már vissza is húzódott, még mielőtt a lány megrémülhetett volna tőle. Így az csak enyhe rosszallással nézett rá. Dane ekkor végre elengedte a kezét, ám ugyanazzal a mozdulattal két tenyerébe fogta a lány arcát. Hüvelykujjaival az alsó ajkát kezdte cirógatni, majd lassan körbe-körbe a száját. - Szörnyű érzés, mi? - kérdezte halk, rekedtes hangon.

69

- Nem - suttogta megadóan a lány. Többet nem nagyon tudott volna mondani, mert Dane betapasztotta a száját. A saját szájával. S ezúttal nem csak úgy, futólag. Marlie-ban nem volt már semmi görcs, nem érezte úgy, hogy kényszerítik, és különben is fáradt volt már ahhoz, hogy tiltakozzon. A férfi ajkai forróak voltak, s egyszerre lágyak és kemények is. Marlie egész testén valami kellemes borzongás futott végig. Két kezével szorosan megmarkolta Dane vastag, erős csuklóját, és behunyta a szemét. Dane ajkai pedig csak dolgoztak, dolgoztak... Marlie meglepődött, hogyan férhet egy ilyen Neander-völgyibe ennyi gyöngédség, és a meglepődéstől halkan nyögött is egyet. Dane azonnal elkapta a fejét. - Valami baj van? - Ne-neem, nincs - hebegte a lány. - Akkor jó - mondta Dane, és újult lendülettel folytatta a csókolózást. Nyelvét beledugta a lány szájába, nem túl mélyre, de azért eléggé. Marlie nem is tudta, mit csináljon. Ez az egész megint annyira váratlanul és annyira az akarata ellenére történt, hogy zavarodottságában szinte cselekvőképtelenné bénult. Mert közben kellemes is volt a dolog. És ez döbbentette őt meg a legjobban. Egyszerűen megdöbbentő volt számára, hogy ebben semmi olyasmi nincs, ami arra a hat évvel ezelőtti borzalomra emlékeztette volna. És gyorsan el is hessegette magától azokat az emlékeket, mert ez a mostani bizsergés vagy borzongás, vagy mi, nagyon kellemes volt. Nem akarta, hogy félbeszakadjon. Bizonytalankodva bár, de lassan mégiscsak rábízta magát az ösztöneire, melyeket oly sok éven át inkább csak jegelni igyekezett magában. Ő is elkezdett működni a szájával, játszani Dane nyelvével, aztán jó mélyen bedugta a maga nyelvét a férfi szájába. Dane egész testén azonnal finom remegés futott végig. Ezen Marlie meglepődött, s aztán megint előredugta a nyelvét. Megint remegés. Abban az egész, nagy testben. Marlie kezdte élvezni a dolgot. Élvezte, hogy neki ilyen érzéki hatalma van. Dane ekkor hirtelen abbahagyta a csókolózást, és felült. A két orcájának elég jó színe volt. - Most legyen elég ennyi - krákogott. - Nehogy aztán túl sok legyen. El is megyek, mielőtt még túl messzire mennék itt veled.

Marlie

csak pislogott, mint aki nem érti, mi történt vele. Dane maga sem igazán értette, és már-már kezdett

meginogni az a fene nagy önbizalma. Mert egy egyszerű csókolózástól ilyen rettenetesen tizenöt éves korában izgult föl utoljára, akkor, amikor a stadion lelátója alatt egy tizenhét éves sporttársnőtől elvesztette a szüzességét. Kényszerítette magát, hogy fölálljon a kanapéról és tényleg elinduljon haza. Méghozzá gyorsan, mielőtt még meggondolná magát és csinálna valami nagy hülyeséget. A lány láthatóan élvezte ugyan a csókolózást, de egyelőre valószínűleg nem tudna ennél többet elviselni. És mindent egybevetve, Dane így is nagyon elégedett lehetett az estével. - Holnap fölhívlak - mondta az ajtó felé ballagva. Marlie úgy követte, mint egy kiskutya, bár már magához tért teljesen. - Az a szexis, búgó hangod a telefonban még jobban felizgat - próbált búcsúzóul elsütni még egy poént Dane.

70

Marlie arca viszont abban a pillanatban kővé dermedt megint. - Örülök, hogy tetszik a hangom önnek, uram mondta kimérten. - Azóta ilyen rekedtes, amióta túlerőltettem. Túl sokat sikoltoztam ugyanis, amikor Gleen a kisfiút késelte mellettem.

71

9 Carroll Janesben olyan feszültség vibrált, hogy az szinte már fájt. Érezte, ahogy erősödik benne az eljövendő dolgok előérzete, ahogy gyülemlik benne az energia, annyira, hogy mármár elkezdett felizzani tőle az egész teste. Mindig is csodálkozott, hogy az emberek semmit sem vesznek észre ebből a kirobbanni készülő erőből és energiából, de hát, mint tudjuk, az emberek nagy többsége tökhülye. Ma este kerül rá sor. Ez most kivételes eset lesz, hiszen csak egy hét telt el múlt péntek óta. Máskor hosszabb szüneteket szokott tartani, de ez most oly könnyűnek ígérkezett, hogy nem volt értelme halogatni. És külön élvezte, hogy az előző eset után ilyen gyorsan feltöltődött energiával. Ilyesmire természetesen nem lehet minden héten számítani. És különben is jobban szerette elhúzni a dolog végrehajtását úgy egy hónapig, igaz, erre azért is szükség volt, mert mindig akadtak nehézségek amelyeket előbb meg kellett oldani. Jacqueline Sheetsnél viszont nem volt semmiféle nehézség. A nő egyedül élt, szigorú és jól kiismerhető napirend szerint. Nem, nem volt értelme itt a halogatásnak. Furcsa, hogy szinte mindig a nők viselkedtek rondán, bár akadt egy-két férfi is, akit meg kellett büntetni, Janes nem szerette, ha férfival kellett csinálnia. No nem azért, mintha azok erősebbek lennének és így nehezebb volna elbánni velük. Janes gondolni sem szeretett erre az ostobaságra. Hiszen elég erős volt ő ahhoz, hogy szinte mindenkit legyőzzön, és már-már vallásos buzgalommal ügyelt erőnléte fenntartására. A férfiakban egyszerűen nem lelte örömét, azokat nem lehetett olyan sokáig, az élvezeteket elnyújtva gyötörni. A férfiak majdnem unalmasak voltak. És természetesen nem volt ő homoszexuális, és ez is elvitte az élvezetek felét. Ha persze nem ragaszkodna ő ennyire a férfias keménységhez, akkor talán megengedhetne magának ezt-azt. De hát ő keményen elhatározta, hogy a nőket fogja kedvelni, és kész. Kinek mi köze hozzá. Egész nap dúdolgatott, s Annette meg is jegyezte, hogy milyen jó a kedve. - Valami nagy dolgot tervez talán a hét végére, Mr. Janes? - kérdezte a lány, és Janes kihallotta hangjából a féltékenységet. Mert hát ő természetesen azt is tudja, hogy a lány epekedik utána. De hát nem volt az ő esete, mit lehessen tenni. - Randevúm lesz egy csodálatos nővel - vetette oda lazán, hadd lóduljon csak meg a lány fantáziája. El-eljátszott a gondolattal, hogy Jacqueline Sheets várja őt. Már járt a nő házában, és pontosan el tudta képzelni a helyszínt. Tudta, hol ül a nő tévénézés közben - mert tévénézésen kívül mást nem is igen csinált. Tudta,

72

hogy néz ki a nő hálószobája, és tudta, miben alszik: közönséges pizsamában. Nem is lepődött meg ezen. A hálóingeket persze jobban szerette, de nem okozott túl nagy gondot a pizsama nadrágja sem. Le fogja azt szépen húzni a nő az ő kedvéért. Megtesznek ezek mindent neki. Pláne ha egy késpenge ott villog az arcuk előtt. Ellenőrizte a konyhát is. A kések elég gyalázatos állapotban voltak, talán már egy banánt sem lehetett elvágni velük. A nő nyilván nem nagyon szeretett főzni, mert akkor állandóan élesítette volna a vágóeszközeit. Kiválasztott hát egy filézőkést, hazavitte, és az elmúlt két estét azzal töltötte, hogy bertvaélesre fenje a pengét. Utált olyan szerszámokkal dolgozni, amelyek nem méltók őhozzá. Már alig várta az estét, amikor a rituálé elkezdődhet. Hogy is mondta mindig az apja? Aki rossz, az elnyeri méltó büntetését.

Dane reggel hétkor hívta föl Marlie-t, épp csak azért, hogy jó reggelt kívánjon és megkérdezze, hogyan aludt. A lány hangjából még mindig némi rosszallás csengett ki, amit Dane kifejezetten mulatságosnak talált. Lelke mélyén a lány még mindig ellenállt neki, de ami a testieket illeti, tegnap, ugyebár, csókolóztak. És el lehet mondani, hogy a lány nem egyszerűen megengedte neki a dolgot, hanem maga is élvezte. Ahhoz képest, hogy milyen volt az előélete, ezt igazán óriási haladásnak lehetett tekinteni. Munkába menet egész úton vigyorgott a kocsiban, mint egy idióta. Marlie csókolózott vele! És hát persze, ez még csak olyan ártatlan kis puszizkodás volt, amire egy átlagos kamasz csak biggyesztene, de hát mit is tudnak a kamaszok a szexről... Azok csak markolásszák a csajok melleit, meg párat gyorsan belöknek nekik, aztán kész is. Ő viszont már elég öreg, és hála istennek megtanulta, hogy nem szabad elkapkodnia dolgot. Minél lassabban csinálja az ember, annál jobb. És a tegnapi este óta biztos volt abban, hogy ez a lány már az övé lesz! Alejandro Trammell már ott ült a helyén, amikor ő beérkezett, és álmos szemekkel bámult rá. Már teljes gőzzel mentek a dolgok, emberek rohangáltak fel-alá, beszélgettek és káromkodtak, állandóan szóltak a telefonok, zúgtak a faxok és a fénymásolók, szóval ez is olyan nap volt, mint a többi. Cs ak Dane érezte, hogy mégsem olyan. Még mindig ott ült a vigyor a képén, amikor odament a kávégéphez és kitöltött magának két csészével. Az egyiket az asztala felé menet kiitta, a másikat pedig letette Alejandro elé. - Ahogy elnézlek, nem fog megártani. Rosszul aludtál?

- Kösz - mondta Alejandro, és rögtön elkezdte szürcsölni a gőzölgő nedűt. - Jól aludtam, de az igaz, hogy nem sokat. Hát te? Találtál valami érdekeset tegnap? - Valamicskét. Először is, már nem vagyok olyan hitetlen ebben a paranormális izében, mint eddig. Alejandro vágott egy pofát. - Na, és mi van Marlie-val? Mit csinált az utóbbi hat évben? - Igyekezett kigyógyulni - válaszolt Dane kurtán. - Arno Gleen félholtra verte, megpróbálta megerőszakolni, s amikor ez nem sikerült neki, akkor ott a szeme láttára mészárolta le azt a 73

kisfiút. Ewell doktor szerint ez a trauma súlyosan károsította, s talán tönkre is tette Marlie paranormális képességeit. A Vinick-gyilkossággal kapcsolatos víziók nyilvánvalóan nem mások, mint első jelei annak, hogy a lány régi képességei mégiscsak újjáélednek. - Vagyis visszajön nála ez a pszichikus izé? - Ki tudja - vonta meg a vállát Dane. - Eddig még semmi más nem történt. Hála istennek. Beszéltem vele az este, kikérdezgettem, hogy még mit látott a vízióiban, és a nő tényleg vissza tudott emlékezni néhány részletre. - Milyenekre? - Hát olyanokra, hogy a faszi kábé egynyolcvan magas, erőnléte kiváló, és nem délről származik. - Hát ez aztán igazán leszűkítette a potenciális gyanúsítottak körét! - vetette oda bosszúsan Alejandro. - Lehet poénozni, de ahhoz képest, amit eddig tudtunk, ez is nagyon sok - vágott vissza Dane. - Na jó. Egyetértek, hogy a legkisebb valami is sokkal több, mint a semmi. De mit lehet ezzel kezdeni? Hol találsz például olyan bíróságot, amely majd bizonyítékként fogad el efféle pszichikus látomásokat?

- Ne dúld föl magad. Egyelőre ez van. Más nincs. A gyilkos nem hagyott semmi nyomot, amin el lehetne indulni. Én meg azon indulok el, amin csak lehet, s ha már elkaptuk azt a férget, akkor is lesz idő a bizonyítékokkal vesződni! - Ami azt illeti - mondta Alejandro ráérősen -, beszéltünk már valakivel, akire ráillik ez az általad említett „szűkítés”. - Igen, tudom - sóhajtott Dane. - Ansel Vinick. Ő is bivalyerős, és annak ellenére, hogy már több mint húsz éve él Floridában, még mindig feltűnő középnyugati akcentusa van. De nekem valami azt súgja, hogy nem ő volt a tettes. - A lehetősége megvolt rá. - De nem volt semmi indítéka. Se házibarát, se életbiztosítás az asszonynál. Semmi. - És egy elmérgesedő veszekedés? - Az orvos szakértő nem talált egyetlen ütésnyomot sem. Tehát verekedés nem volt. És ezt a szerencsétlen nőt nem egyszerűen megölték, hanem lemészárolták. - Ez is igaz. De minden tankönyv azt írja, hogy ilyen sok szúrásnál a gyilkos valóban mérges az áldozatra. S ha ilyen sok időt tölt a dolog végrehajtásával, akkor valahol a közelben lakik. S azt már te is jól tudod, hogy ha egy nő az áldozat, akkor az esetek nyolcvan százalékában a férj vagy a szerető a tettes. És nagy százalékban az, aki fölhívja a rendőrséget, hogy „megtalálta” a hullát. Vinick mindkét kategóriába beleillik. - Jaj, hagyjál már! Vagy azt akarod mondani, hogy ha ők veszekedtek volna, akkor abból a szomszédok semmit sem hallottak volna? Hogy arról senki sem tudott volna? Továbbá, akkor

74

éjjel a munkatársai semmi rendkívülit nem vettek észre Vinicken. Ráadásul a nőt megerőszakolták, de spermanyomok sehol sincsenek. Marlie azt mondja, hogy a tettes gumit használt. Már most Vinick mi a francnak vesződött volna ilyesmivel? A saját feleségénél! Mert ha az ő spermáját találják meg, akkor az mit bizonyít, a jóisten áldjon meg téged is! Ami engem igazán idegesít - mondta kissé lehiggadva -, az a nő ujja. A tettes miért vagdalta le a nő minden ujját? És ha levágta, akkor miért nem találtuk sehol ezeket az ujjakat? Erre csak egy magyarázat létezik. - ...az, hogy a nő megkarmolta a tettest - fejezte be Alejandro a mondatot. - És a faszi hallott már valamit harangozni arról, hogy az orvos szakértők mi mindent ki tudnak mutatni, ezért előrelátóan levagdalta a nő összes ujját, hogy a körmök alatt ne találhassuk meg az ő bőrének a nyomait. - Vinick rövid ujjú ingben volt aznap - emlékezett vissza Dane. - Te láttál rajta karmolásnyomokat? - Nem. Lehet, hogy a mellén vagy a felkarján voltak, de az ilyesmi általában az alkaron található. - És ne feledd a hálószoba elsötétítőjén vagy mijén a vágást. Ha Vinick akarta volna ezzel az erőszakos behatolás látszatát kelteni, akkor nyilván feltűnőbb nyomokat hagy. Ilyen finom ravaszkodást ugyanis én nem nagyon nézek ki belőle. És mindaz, amit Marlie elmondott, nagyon pontosan beleillik abba, amit a helyszínen találtunk. Vinick tehát nem lehetett. - Várj csak egy kicsit! - mondta hirtelen Alejandro. - Marlie említette ezt az ujjdolgot? Dane töprengett egy darabig, aztán megrázta a fejét. - Nem. Pedig ez igazán nem olyan részlet, amelyről könnyű megfeledkezni. - Zavarba ejtette ez a dolog, s elhatározta, hogy még ma este rákérdez Marlie-nál. - Én mégiscsak azt mondom, hogy jó volna még egyszer beszélni Vinickkel - erősködött Alejandro. - Nekem mindegy - vont vállat Dane. - Ha akarod. De szerintem kár az időért. Alejandro aznap százszor is megpróbálta elérni Mr. Vinicket, de nem ment semmire. Otthon nem vette föl senki a telefont, a munkahelyén meg azt mondták, hogy egész héten nem látták, és nem is várják el tőle, hogy a jövő hétnél előbb bemenjen. - Tegnap volt a temetés - mondta Dane. - Lehet, hogy a haverjaival van. Minek aludna otthon. Abban a házban. Alejandro megint vágott egy grimaszt. - Hát jó. De akkor meg hogyan lépjünk kapcsolatba vele? - Kérdezd meg a szomszédait. Valamelyik csak tudja. 75

Késő délután volt már, amikor lefékeztek Vinickék előtt. A ház be volt zárva és kihaltnak tűnt. A sárga rendőrségi kordonszalagokat már leszedték, de a házról valahogy lerítt, hogy örökre különbözni fog most már az utca összes többi házától. Az emberek még száz év múlva is emlegetni fogják, hogy ez az a ház... A behajtón egy kocsi állt, és Dane megismerte, hisz ez volt itt a múlt szombaton is. - Itthon van. Bekopogtattak. Semmi válasz. Odabent némaság, mozgásnak semmi nyoma. Alejandro körbement és a hátsó ajtón próbálkozott, szintén eredménytelenül.

Dane átballagott a szomszédba. Kopogására egy nő nyitott ajtót. - Hollister nyomozó vagyok - villantotta meg Dane a jelvényes rendőrigazolványt. - Nem látta véletlenül Vinick urat? A kocsija itt van, de hiába csengetünk. A nő a homlokát ráncolta, aztán félresimította a haját a szeme elől. - Nem, a temetés óta nem láttam. Én is elmentem, ahogy az utcából majdnem mindenki. Nagyon kedves nő volt. Nem tudom, Mr. Vinick mikor állította itt le a kocsit. Tegnap késő délután még nem volt itt, de reggel már itt láttam. - Nem látott ott senkit? - Nem. Persze én sem voltam itthon egész nap, de amikor itthon voltam, akkor nem. Dane elköszönt, és elgondolkodva ballagott vissza Alejandróhoz. - Nekem itt valami bűzlik - mondta. - Nem kéne betörnünk? - De - válaszolta Alejandro komolyan. - Ha tévedtünk, hát majd bocsánatot kérünk és megtérítjük az okozott kárt. Elmentek a hátsó ajtóhoz, melynek felső része tenyérnyi üveglapokból állt. Dane előhúzta a Berettát, s az agyával kiverte a kilincshez legközelebbi lapot. Mindig elcsodálkozott, hogy milyen nehéz betörni egy ablakot. Aztán zsebkendőt tekert a kezére, óvatosan benyúlt a lukon, és lenyomta a kilincset. A házban meleg volt és hullaszag. És szinte kitapintható némaság. Dane letekerte a kezéről és az orra elé fogta a zsebkendőt. - A kurva életbe - dünnyögte, aztán kieresztette a hangját. Halló! Mr. Vinick! Mi vagyunk itt, Hollister és Trammel nyomozó! Semmi válasz. Érezték, hogy ez a szag beleeszi magát a ruhájukba. Nem a rothadó hús émelyítően édeskés bűze volt ez, hanem az emberi ürülék szúrós és az alvadt vér fémes szagának förtelmes keveréke. Dane-nek összerándult a gyomra. Csöndben káromkodott egyet, aztán beljebb lépett. A nappaliban nem volt senki. A falakon még mindig ott látszottak a most már megbarnult vérfoltok. A hálószoba sem volt még föltakarítva. Sárgán éktelenkedtek a sarokban, a padlón, a nyomrögzítők krétavonalai, melyekkel Vinickné holttestének pozícióját fixálták. 76

Mr. Vinick ott feküdt e krétarajz mellett. A fejénél pedig egy kis pisztoly. Mr. Vinick nem hagyott magának esélyt az életben maradásra. Aki a szájába veszi a fegyver csövét, az általában komolyan elszánta magát a halálra. - A kurva életbe! - nyögte fáradtan Alejandro. - Betelefonálok. Dane óvatosan, hogy ne érjen hozzá semmihez, leguggolt a holttest mellé. Minden jel öngyilkosságra utalt, de azért vigyázni kellett a helyszín nyomaira.

Aztán körülnézett és egy papírlapot fedezett föl az ágyon. A nagy ákombákom betűket anélkül is el tudta olvasni, hogy le kellett volna hajolnia. Most, hogy Nadine nincs többé, nekem sem maradt senkim. Így nem ér semmit az életem. Nem bírom tovább. Dátum, aláírás. Még az időpont is: este tizenegy harminc, vagyis körülbelül az az idő, amikor a feleségét meggyilkolták. Alejandro visszajött és ő is elolvasta a papírt. Egy darabig csak szótlanul vakarta a fejét. - Mi lehetett ez? - szólalt meg végül. - Bűntudat vagy depresszió? - Ki a fene tudja most már? - tárta szét a kezét Dane. Este kilenc lett, mire végeztek a helyszínbiztosítással és a jegyzőkönyvezéssel. Dane arra gondolt, hogy még fölhívja Marlie-t, de aztán lebeszélte magát. Igazán nem volt most udvarlós kedvében. Alejandrónak is találkája lett volna, de ő is lemondta. Inkább elmentek a zsaruk kedvenc kocsmájába, és benyomtak pár korsó sört. Sok rendőr csinálta ezt, hogy hazatérés előtt még ivott egyet. Vagy kettőt-hármat. Így lehetett a legkönnyebben levezetni a feszültséget, meg kidumálni az összes szörnyűséget a kollégáknak, akik legalább maguk is tudták, hogy miről van szó, aztán lehetett szépen hazamenni az asszonyhoz meg a gyerekekhez, és mosolygós képet vágni, mintha mi sem történt volna egész nap. - Most már sohasem tudjuk meg, hogy ő volt-e a tettes - nyalta le az ajkáról a sörhabot Alejandro. - Bár én sem hiszem, hogy ő tette. De azért jó lett volna abszolút biztosat tudni, mert túl sokat szaladgálunk mindenféle fantomok után. Hanem, mondd csak, Dane... - köszörült egyet a torkán. - Mit? - nézett rá Dane felhúzott szemöldökkel. - Itt vannak neked ezek a megérzéseid. Neked az ösztöneid általában jól súgják meg a dolgokat, és ezt mindenki tudja rólad. Nem gondoltál még arra, hogy izé... Hogy te nem is nagyon különbözöl Marlie-tól?

Ha Dane egy fél pillanattal előbb nem nyelte volna le a sört, akkor most végigköpte volna vele az asztalt, ahogy kibukott belőle a röhögés. - Micsoda?! - nyerített föl. - Na, gondolj csak bele egy kicsit jobban - hajolt előre Alejandro. - Mindannyiunknak vannak ösztönei és megérzései. Legtöbbször nincs rájuk szükségünk, mert a tettes ott ül a

77

helyszínen és dalol, mint a madárka. De elég gyakran találkozhatunk rejtélyes dolgokkal is. Szóval, miben különböznek a mi megérzéseink vagy előérzeteink attól, amivel Marlie rendelkezik? - Hülyeséget beszélsz. A sejtés vagy megérzés egyszerűen olyan öntudatlan benyomás vagy észrevétel, amit még nem gondoltunk végig tudatosan. - És ez jelentkezik, felfokozott mértékben, a médiumoknál, nem igaz? Dane rosszallóan nézett rá. - Úgy látom, két sör már túl sok neked. Azért lehetnek nekünk sejtéseink vagy előérzeteink, mert látjuk a körülményeket és a bizonyítékok egy részét, és el tudunk gondolkodni rajtuk. De egy médium nincs a dolog közelében, nem is kell ott lennie, és nem is kell látnia semmit se. Nem ismeri a helyzetet. Ő csak megérzi az ilyen vibrációkat vagy mi a fenéket. Alejandro teljesen eltanácstalanodva túrta föl a feje tetejére a homlokából az összes haját. Dane már elkezdett aggódni, mert ő ugyan poénnak szánta azt a két sört, de lehet, hogy mégis megártott a cimborájának. - Nem tudom eldönteni, miben higgyek - nyögte Alejandro, egyre csak turkálva a fejét. - A logika és a nagy számok törvénye szerint Ansel Vinick a legvalószínűbb tettes. De Marlie meg mindenről tud, kivéve a levágott ujjakat. És hogyan tudhat ő mindenről, ha nem ő az, akit mi keresünk. Ha viszont ő az, akkor Vinick ártatlan. De akkor meg mi megint ott vagyunk, ahol a part szakad! - Kiitta a sörét, és a korsót szinte levágta az asztalra. - Bizony ott vagyunk. Eddig nem produkáltunk semmit. - Se bizonyítékot, se tanút, se indítékot. Alejandro csibészes, vékony arcára most olyan gyászos kifejezés ült ki, hogy Dane kezdte megsajnálni a fickót. - Úgy látszik, a szervezetem tényleg nem tudja elég gyorsan lebontani az etilalkohol hidroxilgyökeit, s most be vagyok rúgva - nyöszörgött Alejandro, ám Dane csak röhögött magában ezen, hisz aki még ki tudja mondani nyelvbotlás nélkül azt, hogy az „etilalkohol hidroxilgyökei”, az talán mégsem lehet még annyira berúgva. - Menjünk haza - folytatta Alejandro. - De nem szeretnék most én vezetni. - Nem is kell. Majd vezetek én. Gyerünk. Alejandro szilárdan állt a lábán, csak éppen dúdolgatós kedvében volt, és Dane majdnem megint elröhögte magát. „Ó, te drááága, Klemen-tííína, csak tudnááám, hogy merre jársz...” - ez a kis áriázás valahogy nem illett bele az olasz öltönyös detektív úr eddigi imágójába.

- Nem leszel holnap másnapos? - kérdezte Dane komoly képpel. Két sörtől..., röhögött magában. De Alejandro nem értette a viccet, és komolyan válaszolt. - Nem szoktam az lenni - lélegzett mélyet a kinti, friss levegőből. - És nem is szoktam ennyit inni. Remélem, nem mondod el senkinek.

78

- Dehogy mondom el. Bennem megbízhatsz - nyugtatta meg Dane. És magában jót mulatott azon, hogy odabent a fiúk élete végéig azzal szekálnák ezt a derék Alejandrót, hogy egyszer hogy „berúgott” két korsó világos sörtől! Egész jókedvűen fordította el az indítókulcsot. A rituálé megnyugvással töltötte el. Azt szerette benne, hogy minden alkalommal mindig minden ugyanúgy történt, mert hiszen ő irányította az eseményeket! Csakis ő, és senki más! Nem csinálta elég gyakran a dolgot ahhoz, hogy rutinszerűvé váljék számára - ez különben is gyöngítené az egésznek a hatását -, viszont erőt merített abból, hogy az előkészületek mindig szigorúan ugyanazt a szabályos rendszert követték. Éppen ezek az előkészületek azok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a rendőrség valaha is elkapja őt, és ennek tudata külön örömmel töltötte el. Élvezte a hatalmát, a sebezhetetlenségét. A zsaruk csak a hülyéket kapják el, akik ostoba hibákat követnek el. És ő még sohasem követett el hibát. Egyet sem. Mind nagyobb izgalommal várta a következő éjszaka eseményeit, de keményen kontrollálta magát, és igyekezett csak az előkészületekre koncentrálni. Először is le kell venni azt a dús, göndör, szőke parókát. Csodálatos álhaj volt ez, őrült pénzt fizetett érte, de nagyon megérte. Soha senki még csak nem is sejtette, hogy ez csupán egy paróka. Illett a saját, eredeti hajszínéhez, ami azt jelentette, hogy nem okozhatott feltűnést az eltérő szín, ráadásul a dús szőke lobonc elég feltűnő volt ahhoz, hogy mindenki megjegyezze. Hogy véletlenül se tévesszék össze valaki mással. Nem volt neki semmi baja a saját hajával, de úgy gondolta, hogy majd hülye lesz ott a tetthelyen elhullatni egy saját hajszálacskát, amelynek alapján azonosíthatnák őt. Gondosan leborotválta hát az egész koponyáját, bár még alig kezdett azon kibújni az új haj a legutóbbi borotválás óta. És meg kell mondani, hogy élvezte már magát a borotválást is. Azt a meleg nedvességet a csupasz fejbőrén, a borotvakrémet, a zsilettpenge csiklandós szánkázását, az illatokat... Szóval, volt ebben valami, már-már szexuálisan ingerlő érzés. Aztán jött a szakálla. Egy gentleman igazán nem közeledhet szúrós, borostás képpel egy nőhöz. Aztán a melle. Férfiasan szőrös melle volt, büszke is volt rá, de most le kellett tarolni. Ezután következett a két karja és a lába. Tükörsimára. Nem is csoda, hogy a nők szeretik leborotválni a lábukat. Igazán csodálatos érzés. S végül az alteste. Hadd fésülgessék ki a zsaruk az egész lakásban a szőnyeget! Tőle ugyan nem találnak egyetlen göndör szőrszálat sem! Nagyon óvatosan dolgozott a pengével a lába között, meg mindenütt, mert még a legapróbb vágás is észrevétlen vérnyomokat hagyhat hátra 79

később. És persze mindig óvszerrel dolgozott, hogy spermát se hagyjon a helyszínen. Még arra az esetre is volt egy terve, ha az óvszer netán kiszakadna, de ezt a tervet eddig még nem kellett bevetnie. Olvasott valami olyasmit is, hogy a férfiak húsz százalékát nem lehet a sperma alapján azonosítani, de valahogy nem volt kedve ahhoz, hogy elmenjen egy laborba , és megvizsgáltassa magát, hogy ő vajon azonosítható-e vagy sem. Aztán a ruhák. Bőr. Abból semmi textilszál nem hullhat ki, az nem hagy nyomot. A bőrruhákat külön kartondobozban tartotta, távol minden mástól. A kocsiülést műanyag huzattal vonta be, és a lába alá is műanyag lábtörlőt rakott, s nagyon vigyázott, hogy a cipője ne érjen semmi máshoz. Így aztán ki volt zárva, hogy behurcoljon a tetthelyre egy kis saját szöszt vagy textilszálat. Apró részlet ez is. De hát a részletekre való odafigyelés a dolog lényege. Így aztán a rendőrség sohasem fogja tudni azonosítani őt, mert nem hagy maga után semmit, csak azt, akit jól megbüntetett. S annak is csak a hulláját.

Hollister nyomozó nem telefonált, pedig Marlie számított rá. Arra is, hogy esetleg minden bejelentés nélkül egyszer csak betoppan, ahogy eddig is tette. És bár Marlie

félt ettől a telefontól

vagy betoppanástól, kiborította az is, hogy a dolog elmaradt. A nyugodt estéje így is, úgy is tönkre volt téve. Eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha moziba menne, hadd keresse hiába ez a Neander-völgyi, de aztán elvetette az ötletet. Hiszen alig egy hete szintén moziba ment, és épp akkor történt az a szörnyűség. Nem, jobb ha ő most egy darabig nem megy moziba. A szokásosnál korábban bújt ágyba, még tíz előtt, nem várva meg a késő esti híradót sem. Fáradt volt. Kimerítették az elmúlt hét eseményei. Jó volt hát elnyújtózkodni a takaró alatt, és azzal a tudattal csukni be a szemét, hogy másnap nem kell dolgozni menni. Hogy másnap addig heverészhet az ágyban, ameddig csak akar. Kényelmesen elhelyezkedett hát, becsukta a szemét, és érezte, hogy az izmai kellemesen elkezdenek ellazulni.

- A férfi hangtalanul mozgott a lakásban. A tévé villogó képernyője kivehetetlenné tette az alakját. Megállt egy pillanatra az ajtóban, és elnézte a nőt, aki neki háttal ülve valami régi filmet nézett. Érezte, ahogy erősödik benne a megvetés, az utálat. Milyen könnyű préda... A férfi előbbre lépett, de még kivárt, élvezte a halogatást. A tévé kékes fényei meg-megvi llantak a kezében tartott kés enyhén ívelt, fényes pengéjén -

Valami hörgő, állati üvöltés tört föl mélyen a tüdejéből, ahogy

Marlie sikoltozni próbált,

ösztönösen is vészjelzést adva, segítséget remélve. De a torka elszorult, s a hangokból csak vinnyogás és nyüszítés lett. Úristen, jaj, úristen! A lány ugrott volna ki az ágyból, de belegabalyodott a takaróba. Még ez is... A látomás oly eleven, oly élethű volt, hogy Marlie rettegve várta, mikor lép elő a figura a sötétből, kezében a villogó késsel.

- A férfi ott állt közvetlenül a nő mögött, és nézett rá lefelé. A hülye kurvája nem is sejtette, hogy ő ott áll. Ezt szerette az ilyen jelenetekben. Hogy akár a film végéig is itt állhatna, s a nő egész idő alatt észre sem venné Marlie

valahogy kikászálódott az ágyból, aztán fölbukott a lábára tekeredett lepedőben. Rúgkapálva, nagy

nehezen megszabadult a gyűrött textíliáktól, botladozva lábra is állt, aztán meglódult az ajtó felé. Azt hitte, a pánik vette el a szeme világát, s csak később jött rá, hogy hiszen éjszaka van, s nem égnek a lámpák. Nekiment a falnak, fájt az ütközés, de legalább meg tudott támaszkodni. Villany. Tapogatott a kapcsoló után, de az nem volt sehol.

- Az álldogálás kezdett unalmassá válni. A férfi elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a nő nyakát 80

Marlie megint nekitántorodott egy falnak, amely teljesen váratlanul került az útjába. Csak állt ott, egész testében reszketve, és nem tudta, hol van. Egy elhaladó kocsi fényei egy pillanatra bevilágítottak az ablakon. Akkor látta, hogy a nappaliban van. De hogy került ide? Csak arra emlékezett, hogy megpróbált kijutni a hálószobából, de nem érte el az ajtót. Most viszont már tudott tájékozódni. Elérte a kapcsolót, s a hirtelen felgyúló fény pár pillanatra elvakította. A telefon! A telefon ott volt tőle nem messze, az asztalon. Dane telefonszáma... Úristen, hol az a telefonszám?! Vagy emlékezetből...? Reménytelen. Talán az újrahívó gomb segít. De ha másnak is telefonált az este? Mindegy. El kell érnie valakit. Bárkit. Fölmarkolta a kagylót, s remegő kezével jól fejbe is vágta magát vele, ahogy megpróbálta a fülére szorítani. A hívógombok összefutottak a szeme előtt, de nagy nehezen mégiscsak sikerült kitapogatnia az újrahívót. Kicsöngött! Marlie behunyta a szemét. Kicsöngött másodszor. Siess, az isten szerelmére! Gyere már! Kicsöngött harmadszor. A negyedik csöngetést álmos, rekedtes hang szakította félbe: „Hollister, tessék!” - D-d-dane! - nyikorogta bele a kagylóba nagy erőfeszítéssel a lány. - Marlie?! - az álom rögtön elszállt. - Marlie, mi a baj?!

Marlie megpróbált válaszolni, a szája mozgott is, de hang nem jött ki a torkán. Aztán fuldokolva kapkodta a levegőt. - Marlie! Az istenért! Szólalj már meg! - Dane most már üvöltött.

De a víziók megint támadásba lendültek. Marlie tehetetlen volt velük szemben. Már egész testét görcsös remegés rázta, szeme előtt elsötétedett a világ. Sikítani próbált, de maradék erejéből az eszméletvesztés előtti utolsó pillanatokban már csak suttogásra tellett. - Az a férfi... megint... csinálja...

81

10 Dane hiába ordítozott a telefonba, Marlie-ból semmi többet nem tudott kihúzni, pedig a vonal nem szakadt meg. Fölráncigálta a ruháit, zokni nélkül nyomta a lábát a cipőbe, fölmarkolta, de nem csatolta föl a vállszíjas Berettát, és alig egy perccel azután, hogy letette a telefont, már kint is volt a lakásból. A szíve hevesen vert. Mit is mondott a lány? A suttogásból csak annyit lehetett kivenni, hogy valaki megint csinál valamit. Egyébként meg mindegy, hogy mit vagy mit nem mondott, mert az így is világos, hogy fél és nagy bajban van. Rohanás.

Szemerkélt az eső, csúszós lett az út, járatni kellett az ablaktörlőket. Dane nem vezethetett olyan gyorsan, ahogyan szeretett volna, de azért beletaposott rendesen a gázba. A stoptábláknál alig lassított, és átvágott a pirosokon is. A gyorsforgalmi utat ráadásul baleset miatt lezárták, kerülnie kellett, ami nagy időveszteséget okozott. Majdnem húsz perc telt el, mire Marlie háza elé ért. A lány kocsija ott volt, a nappaliban égett a villany. Dane egy ugrással a bejáratnál termett, és bedörömbölt az ajtón. - Marlie! Én vagyok az, Dane. Engedj be! Semmi válasz, semmi nesz. Odabent ugyanaz a nyomasztó csönd, mint délután Vinick házában. Dane megborzongott: nem lehet igaz, hogy itt is egy hulla várja... Kétségbeesetten dörömbölt, nem érdekelte, ha kiabálásával fölveri az egész utcát. Ezen az ajtón nem voltak betörésre való üvegtáblák, s Dane a ház megkerülésével sem akarta vesztegetni az időt. Egy lépést hátrált tehát, és meglendítette a lábát. Negyedik rúgásra kiszakadt a zár, végighasadt a keret, bevágódott az ajtólap, szálltak a szilánkok. Dane a józan zsarueszével tudta, hogy most pár pillanatot ki kellene várnia, s kezében a stukkerral előbb körbeszaglásznia, de mert rettegett a lányért, habozás és óvatoskodás nélkül berontott a házba. - Marlie!!! A lány úgy ült a kanapén, mozdulatlanul a lámpafényben, mint egy márványszobor. Nyitott szemei mozdulatlanul meredtek a semmibe, nyilvánvalóan nem látott velük semmit. Dane-nek elakadt a lélegzete. Szívébe markolt a fájdalom. De a következő pillanatban már eszébe jutott az is, amit Ewan közlekedési rendőr mesélt. Hogy először azt hitte, halott a lány, aztán kiderült, hogy mégsem. Ettől Dane kissé megnyugodott, s kezdte összeszedni magát, bár a jeges rémület csak lassan oszladozott a szívében. Letette a pisztolyt az asztalra, és letérdelt a lány elé. Óvatosan fölemelte az egyik

82

kezét, és két ujjával kitapogatta csuklóján a pulzusát. A lány szíve gyöngén, de szabályosan vert. A bőre viszont jéghideg volt. - Marlie - szólongatta Dane, most már egészen lehiggadva. A lány azonban még mindig nem reagált semmire. Dane óvatosan végignézegette a testét, nincs-e rajta valami sérülés, aztán körülnézett a szobában is. Dulakodásnak semmi nyoma. Marlie pedig sértetlennek látszott. Testileg legalábbis. A telefonkagyló még mindig ott hevert mellette a kanapén, s halkan szólt belőle a szaggatottan sípoló géphang. Dane végre fölfogta, mi történhetett. Marlie-nak nyilván újabb látomásos rohama volt, s most még mindig annak hatása alatt áll. De mi lehet ez az újabb látomás? Újabb gyilkos? Hát, isten tudja, mert ha belegondolunk, hogy a drogosok meg az utcai gengek mit művelnek, akkor Marlie-nak tulajdonképpen egyik katatóniás állapotból a másikba kellene esnie. Meg aztán az sem egészen világos, hogy a lány miért csak a rossz dolgokra érez rá? Miért nem érzi meg, ha valahol valakik roppant jól szórakoznak, dőlnek a röhögéstől mindenféle ostoba vicceken? És egyáltalán, hogy lehet így élni, ha az embernek a nyakába szakad mindaz a szar, amit a körülötte lévő emberek éreznek és művelnek? A lányon csak egy bugyi és egy lenge feles hálóing volt, s a lába szára libabőrössé vált, ha Dane megérintette. Dane feltápászkodott, és úgy-ahogy becsukta a szétrugdalt ajtót, majd átment a hálószobába egy takaróért. Ez a szoba is kedves és barátságos volt, akárcsak a lakás többi helyisége. Dane itt is körülnézett, egyrészt kíváncsiságból, másrészt hogy rekonstruálja az eseményeket. A dupla ágyon a gyűrött ágynemű arra utalt, hogy a lány már lefeküdt, amikor a látomások rátörtek. Talált egy könnyű takarófélét, azzal visszament és betakarta a lányt, külön bebugyolálva csupasz kezét-lábát. Marlie még mindig mozdulatlanul ült, csak a hasa és a mellkasa mozgott alig észrevehetően, ahogy lélegzett. Dane nem tudta, mit kéne még csinálnia, így hát várt. Közben azért kiment a konyhába, és fölrakott egy kávét, mert már ő is alig állt a lábán. A kávé után visszament a nappaliba, és leült a lány mellé. Marlie még mindig holtsápadtan, kifejezéstelen tekintettel meredt a semmibe, és látszott, hogy nincs tudatánál. Hogy hol járnak a gondolatai, vagy mi jár a fejében, azt egyelőre nem lehetett tudni. Dane csak nézte az arcát, azt az arcot, melyet az eddigi, többé-kevésbé konfliktusos találkozások alkalmával nem volt ideje nyugodtan szemügyre venni. Végigjáratta hát a szemét a lány homlokán, halántékán; a szőrtépkedéssel el nem rondított, szép ívű szemöldökén, majd a szemén, melyen eddig főként csak azt a tengermélykék villogást vette észre; a kislányos orrán, majd a nagyon is nőies, és már közelebbről is megismert ajkakon. Ha a lány öntudatánál lett volna, akkor bizony 83

nézelődött volna ő másfelé is, sőt eszébe sem jutott volna takaróba bugyolálni a jóformán meztelen testet. Tíz perc telt el így. A konyhában a kávéfőző jelezte, hogy kész a kávé. Dane hozott magának egy csészével, és visszaült a lány mellé. Megint várt egy darabig, aztán félretette a csészét, és nagyon óvatosan fölnyalábolta és az ölébe ültette a lányt. - Marlie? Ébren vagy már? Próbálj magadhoz térni, kedvesem. Próbáld meg... megcirógatta a lány arcát, aztán megmarkolta és megrázta a vállát. Marlie alig hallhatóan felnyögött és a szempillája is megrebbent. - Térj magadhoz, Marlie! Én vagyok az, Dane! Ébredj már föl, és mondd el, mi történt! A lány szép lassan és tehetetlenül Dane vállára hajtotta a fejét. Dane a szabad kezével megdörzsölgette a lány jéghideg karját és vállát, majd ismét egy kis rázás következett. Marlie most már becsukta a szemét, így nem volt olyan ijesztő az arckifejezése. Mintha csak mélyen aludna... - Marlie! - kezdte Dane elveszíteni a türelmét. - Marlie !

Ébredj már föl, az isten áldjon meg, és

szólalj már meg! A lány felnyögött és megpróbált elhúzódni tőle, de karjai erőtlenül hullottak vissza az ölébe. Vett néhány mély, kapkodó lélegzetet, láthatóan a szemét is igyekezett kinyitni, de ez a vállalkozás már meghaladta az erejét.

- Marlie! Marlie! Marlie! Nézz rám! Marlie! Nyisd ki a szemed! - Dane tudatosan ismételgette a lány nevét, azt remélve, hogy így könnyebben oszlik majd a tudatára telepedett köd. Valaki kitartóan ismételgette a nevét. Marlie kimerült tudata ebbe az ismerős szóba próbált belekapaszkodni, ahogy a fuldokló a feléje nyújtott mentőrúdba. Ez hívogatta őt valamilyen irányból, amerre el lehetett végre indulni a rémlátomások sötéten gomolygó ködében. De a hang eleinte még nagyon messziről szólt, s csak lassanként közeledett, míg végül ott nem csengett közvetlen közelben, a feje mellett. Végre földerengett a valóság, de a kibontakozó kép teljesen valószerűtlennek tűnt. Mintha ő valakinek az ölelésében ülne vagy félig feküdne, mintha ez a valaki átölelve tartaná őt... Szóval minden volt ez, csak nem a hihető realitás. De aztán csak letisztult ez a kép, és Marlie tudatában összeálltak a részletek. Dane. Hát persze. S amikor nagy nehezen kinyitotta a szemét, az ismerős Neander-völgyi pofa bámult aggódó szeretettel a képébe. Ráadásul érezte a szívverését is, az a nagy test egészen körbevette őt, ott volt alatta, a háta mögött, az oldalánál, a vállán... Jó volt megbújni ebben a meleg ölelésben. De azt még mindig nem értette, hogy neki magának miért olyan jéghideg mindene. Óvatosan mozgatva a szemét és aztán a fejét is, körbenézett. Ez itt az ő nappali szobája, ég a villany... De mit keres itt Dane? És miért ül ő ennek az alaknak az ölében? Mi történt vele? A

84

legutolsó dolog, amire emlékezett, az az volt, hogy várta-várta Dane telefonját, de amikor a férfi mégsem hívta föl, fogta magát és elment lefeküdni. De azután meg ő hívta föl Dane-t! Végre bekattant ez is a memóriájába. Hát persze! S ahogy kezdtek visszatérni az emléknyomok, egyre összefüggőbben, Marlie-ra úgy tört rá megint a kétségbeesés. És úgy törtek rá elkínzott agyára a látomás szörnyűséges emlékrészletei is. Képtelen volt elhessegetni őket. - Dane! - markolt bele a férfi ingébe. - Nincs semmi baj, nyugodj meg! - simította hátra a lány arcába hulló hajtincseket Dane. Itt vagyok veled, nem kell félned semmitől. Ha nem tévedek, újabb víziók törtek rád. Így van? Próbáld elmondani, hogy ezúttal mit láttál. De nem kell sietni, ráérünk, higgadj le előbb. Kérsz egy kis kávét? Ez talán most jót tesz. Óvatosan a lány ajkához emelte a csészét. Marlie szófogadóan beleszürcsölt, azt remélve, hogy a kávé tényleg segít rajta. És valóban, elég kijózanítóan hatott rá már a legelső korty is, mert ilyen pocsék kávét még életében nem ivott, nyilván Dane kotyvasztotta össze, míg ő... - Az a férfi megint megcsinálta - hadarta aztán egy lendülettel. - Kicsoda? - kérdezte Dane mintegy mellékesen, miközben azon mesterkedett, hogy még egy korty kávét beletöltsön a lányba, de az fintorogva fordította el a fejét. - Hát ő! Ma éjjel megint megölt egy nőt! - mondta majdnem kiáltva Marlie, és megint elkezdett a keze-lába remegni. Dane izmai megfeszültek. Marlie homályos aggyal is pontosan érezte az ölelés hirtelen megkeményedését. - Az, aki Vinicknét is lemészárolta? - Igen. Láttam, hogy odament, körülnézett, körbeszaglászott... Erről csak homályos előérzetem volt akkor este, amikor fölhívtalak. - Marlie

nehezen ejtette ki a szavakat, és nagy

erőfeszítésébe került, hogy világosan fogalmazzon. - Ez ijesztett meg akkor este?

Marlie csak bólintott, és a férfi vállára hajtotta a fejét. Dane az egyik kezével a lányt ölelte, a másikkal pedig óvatosan odahúzta magához a telefont és fölhívta a központi ügyeletet. Bemondta a nevét és a kódját. - Jelentettek ma késes gyilkost, női áldozattal?

-

Nem - válaszolta az ügyeletes. - Nagy nyugi van, mert esik az eső, és ilyenkor nem szeretnek ezek a csirkefogók

mozogni. Miért, te talán tudsz már valamit?

- Talán. Talán nem - mondta Dane. - De figyeljetek! Ha befut valami ilyesmi, akkor azonnal hívjatok föl engem! Vagy otthon, vagy a mobil telefonon. Éjjel vagy nappal, mindegy. - Hát majd hívunk. Jó éjszakát! Dane letette a kagylót, és Marlie felé fordult. - Nem jelentettek semmit.

85

Marlie még mindig Dane ingét markolászta, s ugyanazzal a távolba révedő tekintettel kezdett mesélni, mint hétfő reggel odabent a rendőrségen, amikor a Vinick-gyilkosság borzalmait adta elő. - A nőnek vörös haja van - mondta kísértetiesen elvékonyodott hangon, miközben Dane jól érezhette, hogy erősödik a remegése. - Elég csinos. Ül a fotelban. Nézi a tévét, valami régi filmet adnak. Nem sejti, hogy ott van a férfi. Az odasétál mögéje, megáll fölötte, lenéz rá. A férfi azon tűnődik, hogy a nő vajon mennyi idő múlva fedezi föl a jelenlétét. Vár egy kicsit. De elunja. Ez itt egy hülye tyúk, egy tehén, erre ugyan várhat. Megérinti hát bal kezével a nő nyakát, majd még mielőtt az fölsikolthatna, a szájára tapasztja a tenyerét. A férfi nagyon élvezi a rettenetnek ezeket a legelső pillanatait. Horrorfilm élőben. A jobb kezében tartott kést a nő nyakához szorítja. - Biztos vagy abban, hogy ez ugyanaz a figura? -kérdezte Dane. És nagyon remélte, hogy erre a kérdésre „nem” lesz a válasz, de csalódnia kellett. - Teljesen biztos. Még mindig itt pereg a szemem előtt a film. A férfi arra kényszeríti a nőt, hogy levegye a pizsamát, s hogy feküdjön le a földre. A kanapék olyan kényelmetlenek, nem szereti ezeket a kényelmetlen bútorokat. A férfi óvszert használ. Úgy véli, hogy a nő nem érdemli meg az ő spermáját. Lassan és könnyedén, lassan és könnyedén... Hadd lazuljon el a nő, hadd nyugodjon meg egy kicsit. Nem bántja őt. Még nem. Dane azt vette észre, hogy önkéntelenül is egyre szorosabban öleli a lányt. Megijedt, hogy Marlie tiltakozni fog ellene, de mert nem tiltakozott, Dane megnyugodva figyelte tovább a történetet. Ha ugyan megnyugvásnak lehet nevezni, hogy közben a hideg futkosott a hátán, s hogy a tarkóján szép lassan elkezdett égnek meredni a haj. Meg a szőr. Úristen. - A férfi befejezi a dolgot. Ott térdel a nő mellett. A nő felnéz rá, szeme tele rémülettel, de még reménykedik. Ez jó. Ez nagyon jó. A férfi rámosolyog. És az a hülye nő a sírásra görbült, remegő szájával visszamosolyog rá. Nem tudja, mitől kell félnie. Azt hiszi, csak bolond a férfi. Az ilyen hülyék nem érdemlik meg, hogy éljenek. A férfit bosszantja a dolog. A múltkori eset sokkal szórakoztatóbb volt. Talán egy kis serkentés nem árt. Megszúrja a nőt, és az visít, mint a malac. És megindul a nagy hajtóvadászat, körbe-körbe a bozótosban. - Uramisten! - hörögte Dane. - Hagyd abba, Marlie, ennyi bőven elég! - Aztán, ahogy ránézett a lányra, maga is majdnem elsírta magát. A teljes kimerültség mint valami halotti maszk, úgy merevedett rá Marlie arcára. - El kell kapnod ezt a szörnyeteget - tette még hozzá a lány elhaló hangon. - El is fogom kapni - dadogta zavartan Dane. - Ígérem neked.

86

Marlie visszahajtotta a fejét Dane vállára, és érezte, hogy elszáll minden maradék ereje. Dane pedig érezte, ahogy a lány lélegzete átvált egy nehéz, lassú ritmusra, a mély álomba zuhanás egyértelmű jeleként. Dane megnyugvással fogadta ezt a fejleményt, melyet az eddigiekhez képest igazán normális állapotnak lehetett tekinteni. Ült még egy darabig a helyén, tűnődött a hallottakon, s csak akkor kezdett fölkászálódni, amikor rájött, hogy így, az alvó lánnyal az ölében perceken belül mindene el fog zsibbadni és gémberedni. Átvitte tehát Marlie-t a hálószobába, és óvatosan lefektette az ágyra. Marlie arra sem nagyon reagált, amikor Dane párnát igazgatott a feje alá, és gondosan betakargatta, mint valami apró gyereket, aki megint lerúgta magáról a meleg takarót. Dane visszament a konyhába, töltött magának még egy kávét, aztán visszaült a kanapéra, és megpróbálta végiggondolni a nap eseményeit. Ránézett az órára: éjfél elmúlt. Mindegy. Akkor is fölhívja Alejandrót. Jó sokáig ment ki a csengetés, mire a vonal másik végén nagy puffanások és kaparászások után végre belecsicsergett egy női hang a kagylóba: - Tessék! - Aztán a háttérből Alejandro rekedtes baritonja hallatszott: „Nem megmondtam, hogy majd én veszem föl?!” Dane megint nem tudta, hogy röhögjön vagy káromkodjon. Az a két söröcske ezek szerint mégsem ártott meg annyira Alejandrónak, hogy ne legyen képes „visszamondani”

az egyszer már lemondott

pásztorórát. Az isten ismeri ki magát az ilyen ficsúrokon. Egy kis szünet után Alejandro komoly hangja szólalt meg a telefonban. - Trammell, tessék!

Dane túl fáradt volt már bármiféle poénozáshoz, ezért egyszerűen és bemutatkozás nélkül közölte a tényt: - Marlie-nak ma este újabb látomásai voltak. Ugyanaz a fickó. Marlie szerint megint kicsinált egy nőt. Alejandro pár másodpercig szólni sem tudott a döbbenettől. - Hol? - nyögte ki végül. - Még nem lehet tudni. Még nem jelentettek be semmit. Megint mély hallgatás egy darabig a vonal másik végén. - Na, most legalább kiderül, hogy lehet-e hinni ennek a nőnek, vagy hogy kicsoda is ő tulajdonképpen. - I-igen

- válaszolta Dane. - A nő egyébként momentán igen nyomorult állapotban van. Itt vagyok nála, ha

keresnél. Már beszóltam, hogy azonnal értesítsenek, ha befut valami. - Oké! Szűzanyám! Ha ennek a nőnek igaza lesz...!

...akkor nagyon nagy szarban vagyunk, dörmögte maga elé Dane, miután elköszönt Alejandrótól. Mert bár egyre kevésbé kételkedett Marlie szavaiban, a lelke mélyén még mindig nagyon reménykedett abban, hogy csupán egy pancser és alkalmi, egyszeri gyilkosról van itt szó, valami hirtelen felindult idiótáról Vinickné személyes ismeretségi köréből, aki más nőkre nem vadászik, és akit ők előbb-utóbb úgyis el fognak kapni. De ha Marlie igazat mond, akkor az azt jelenti, hogy egy profi pszichopata garázdálkodik Orlandóban... 87

Akkor egy profi pszichopata garázdálkodik Orlandóban!!! Egy sorozatgyilkos! Akit természetesen előbb-utóbb szintén elkapnak majd, de addig nagyon sok nőnek kell még meghalnia. Különösen akkor, ha a fickó az eszét is használja, és sokat kell várni, míg végre elkövet néhány hibát. Egyelőre tehát nem tudtak mást csinálni, mint várni. Nem kezdhettek nyomozni egy be nem jelentett gyilkosság és egy meg nem talált hulla ügyében. Amíg az a hulla elő nem kerül, addig csupán egy kiégett, traumasújtott médium látomásai állnak rendelkezésükre. És mit sem számít, hogy Dane hisz neki vagy sem. Dane ismerte a szakkifejezéseket. Elszabaduló szexuális sorozatgyilkos. Törte a fejét, de nem emlékezett Orlandóban felderítetlen késes gyilkosságra a Vinick-ügy előtt. Szurkálások persze akadtak, de azok teljesen más jellegűek voltak. Itt vagy arról van szó, hogy a fickó csak most indul be és most kezdi sorra gyilkolni a nőket, vagy pedig arról, hogy nemrég költözött ide más városból. Ha ugyanis egy ilyen gyilkos vándorol, és mindig más rendőrségi vagy bírósági körzetben követi el a tettét, akkor a zsaruk aligha jönnek rá, hogy sorozatgyilkossal van dolguk, hiszen minden körzetben csak egyetlen gyilkosság fordul elő, s így nem tűnik fel senkinek a módszerek hasonlósága. Ha mármost Vinickné volt e fickó első áldozata, s egy hét elteltével már újra gyilkolt, akkor az azt jelenti, hogy teljesen elveszítette önkontrollját, és hamarosan egész vérfürdőre lehet számítani a városban. Egy elszabaduló sorozatgyilkos általában lassan „pörög föl”. Kezdetben hónapok is eltelhetnek két gyilkosság között, majd egyre rövidülnek ezek az időközök, ahogy elhatalmasodik a téboly a gyilkos elméjén. Alig egy hét szünet két gyilkosság között, nos ez a belobbanó téboly elég egyértelmű jele. S neki itt kell ülnie ölbe tett kézzel. És várni. Várni, hogy az éjszakai műszakból hazatérő férj megtalálja a lemészárolt feleséget, ahogy ez Vinickéknél is volt. Ez reggel hat és nyolc óra között valószínű. Dane rápillantott az órára: két óra múlt öt perccel. De ha magányos nő az áldozat, akkor napok, sőt hetek is eltelhetnek, volt már rá példa, mire valaki véletlenül fölfedezi, hogy mi történt. Két óra öt perc. Hosszú még az éjszaka. Dane-t halálosan kimerítették, testileg és lelkileg is az események. Aludnia kell. Körülnézett. A kanapé másfél méter hosszú lehetett, ami csak újabb gyötrelmeket ígért az ő százkilencven centijének. Megnézte, hogy van-e még egy hálószoba vagy legalább egy normális ágy valahol a lakásban. Nem volt. Az egyetlen normális ágyon pedig Marlie aludt. Megfordult a fejében, hogy hazamegy, de aztán eszébe jutott a betört ajtó. Nem hagyhatja így itt a lányt, és különben is mellette akart lenni, amikor fölébred. A hálószobába menet még 88

eltűnődött, hogy mit fog szólni Marlie, ha ott találja őt az ágyán, de már nem nagyon érdekelte ez sem. Megállt az ágy mellett, gatyára vetkőzött, kerített magának egy takarót, az éjjeliszekrényre kikészítette a stukkert és a mobil telefont, beljebb tolta az alvó lányt, és mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, bebújt mellé az ágyba. A lámpát már olyan mozdulattal kapcsolta le, mintha otthon volna. Jólesett végignyúlni a takaró alatt, s érezni, hogy kezd alábbhagyni az elmúlt órák minden görcse és feszültsége. És bár még ez az ágy is rövid volt neki egy kicsit, remekül érezte magát Marlie mellett. Egyik karjával gyöngéden átölelte a lányt, s az álmában öntudatlanul odafészkelte a fejét a válla szegletébe. A védtelen és kicsi, gyönge test közelségétől Dane-re atyáskodó vagy védelmező, vagy maga sem tudta már, milyen ösztönök törtek rá, de újra és keményen elhatározta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy ezt a szerencsétlen lányt megvédelmezze, s hogy megszabadítsa a gyötrődésektől. Ezekről a gyötrelmekről beszélt már neki maga a lány is, aztán Ewan közlekedési járőr, aztán még Ewell professzor is, de Dane csak most döbbent meg a szenvedés mértékén, amikor a saját szemével volt alkalma látni mindent. Szegény, szegény Marlie! Micsoda kínokat kell kiállnia! Mert nagyon jól tudta, a saját szakmájából eredően is, hogy a sok undorító és borzalmas dologgal való találkozás mennyire ki tudja készíteni az embert. Vannak zsaruk, akik szinte belebetegszenek, és vannak, akikről látszólag lepereg minden, de egyik sem ússza meg testi-lelki elhasználódás nélkül. Pedig ezek a rendőrök csak kívülállóként találkoznak a szörnyűségekkel. Milyen gyötrelmei lehetnek akkor Marlie-nak, aki belsőleg, saját lelkében és személyesen éli át a borzalmakat és az ép ésszel fölfoghatatlan förtelmeket! Az empatikus képességektől való megszabadulás nyilván olyan élmény volt számára, mintha kiszabadult volna egy kínzókamrából. De mi lesz most, hogy kiújulni látszik ez a képessége? Vajon mit érezhet ez a szerencsétlen? Dane még sokáig tépelődött volna e kérdéseken, ha végül el nem nyomja az álom.

Reggel nyolcig aludt, vagyis hat órát, ami elég volt ahhoz, hogy „üzemképes” legyen megint. Az első gondolat, ami bevillant az agyába, az volt, hogy a telefon egész éjjel nem szólalt meg. Aztán észrevette, hogy Marlie még mindig ugyanúgy fekszik ott mellette, ahogy este elaludtak. Vajon meddig tarthat ez a zsibbadt, félájult alvás? Ő mindenesetre igyekezett hasznosan eltölteni az időt, ha már úgyis itt kell várakoznia. Elment hát zuhanyozni, s közben arra gondolt, mit szól majd a lány, hogy használta a fürdőszobáját meg a törülközőit. Sőt még olyan intim holmiját is, mint azt a kis női borotvát mert hiszen valamivel csak le kellett húznia a borostát a képéről! A szokatlan szerszám nem

89

igazán esett kézre neki, jól meg is vágta magát. Aztán kiment a konyhába, és fölrakta a kávét. Már egészen otthon érezte magát. Míg a kávé főtt, megnézte a szétrugdalt ajtót, sőt méretet is vett, hogy megrendelhesse az újat. Épp befejezte a méricskélést, amikor megszólalt a mobil. - Van valami újság? - kérdezte Alejandro. - Nincs. - Marlie mit mondott? - Azóta semmit. Alszik, mint akit fejbe vertek. Amikor az este véget értek a látomásai, és úgy-ahogy magához tért, csak pár percig volt ébren, elmondta, amire emlékezett, aztán álomba ájult megint. - Én meg még órákig törtem a fejem ezen. Ha ez egy sorozatgyilkos... - ...akkor szarban vagyunk. - Pontosan. Bonnessnak elmeséljük?

- Nem ártana. Végül is ő már előbb hitt Marlie-nak, mint mi. Amíg a gyilkosságra fény nem derül, addig nem tehetünk semmit, de a főnöknek mindenképpen szólnunk kell. - De ha nem találnak senkit, akkor minket hülyének fognak nézni! - Bár így alakulna - mondta Dane. - Imádkozom az úristenhez, hogy az derüljön ki, én vagyok a világ legnagyobb marhája. Mert ennél csak az lesz szörnyűbb, ha nem vagyok az! - Hát igen - sóhajtott Alejandro. - Majd én beszélek a főnökkel. Meddig maradsz még ott Marlie-nál? - Nem tudom. De azt mindenképpen megvárom, míg magához tér és el tudja látni magát. Erre valószínűleg rámegy az egész hétvége. És jut eszembe: ha járkálsz a városban, nézzél már nekem egy bejárati ajtót, légy szíves! Tudod, Marlie-é elég ramaty állapotban van... Megint szólongatta egy hang. Nagyon türelmesen, de kitartóan. Nem hagyta aludni. Valahonnan, nagyon-nagyon távolról ismerős volt neki ez az egész, de nem tudta hova tenni. És különben is fáradt volt, borzasztóan fáradt, aludni szeretett volna még, aludni és felejteni. Miért nem hagyják őt békén? - Marlie! Marlie! Gyerünk, ébresztő! Nem hagyja abba. Marlie megpróbálta elfordítani a fejét. - Ez az! Tessék megmozdulni, szemet kinyitni! Nem volt már ereje hadakozni. Engedelmeskedni talán könnyebb lesz. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, aztán megzavarodva hunyorgott arra a férfira, aki ott ült mellette, az ágyon. - Hello, kislány! - mondta a férfi kedvesen. - Ébredj föl! Már kezdtem aggódni érted. Marlie-nak nem működött még az agya, nem értett semmit a körülötte lévő világból. Mit keres itt Dane, miért ül az ágyán, és miért szorítja le két karjával a rajta lévő takarót, hogy

90

szinte mozdulni sem tud? Dane bizonyára észrevette a megzavarodottságát, mert elmosolyodott, egyik kezét fölemelte, és kisimította Marlie arcából a haját. - Nincsen semmi baj - mondta Dane -, csak már olyan régóta alszol, hogy én nem tudom, normális-e az ilyen. Csak ezért keltettelek föl, de nem ment könnyen. - Micsoda? És miért van maga itt? - nyögte a lány, és megpróbált fölülni. Ez sem ment könnyen, és fájt minden porcikája. Mi lehet ez? Talán influenza? De mit keres itt Dane? - Azt hiszem - dörmögte az állát vakargatva Dane -, hogy most jobb lesz, ha kimész a vécére. Meglátod, mindjárt szebb lesz a világ. El tudsz menni odáig? A szó hallatán Marlie belátta, hogy Dane-nek igaza van. Rettenetesen kellett pisilnie. Föltápászkodott, s amikor ott ült az ágy szélén és a csupasz lábait bámulta, akkor jött csak rá, hogy enyhén szólva hiányos az öltözéke, de nem volt ereje ezzel sem foglalkozni. Megpróbált fölállni, de rögtön hátra is zuhant az ágyra. Dane átkarolta és gyengéden fölsegítette. S ahogy ott álltak, a lány ösztönösen is nekitámaszkodott és a vállára hajtotta a fejét, jó volt így állni... A végtagjai megint elnehezültek, a szempillája lecsukódott... - Nem. Ezt ne csináld! Most már ne aludj el - figyelmeztette Dane. - Ki tudsz menni egyedül vagy kivigyelek? - Ki tudok menni - nyögte Marlie, és maga is hallotta a hangjából kicsengő fáradtságot. Mindig is ki tudtam. - Rendben van, de azért itt leszek az ajtó előtt. Csak szólj, ha szükséged van rám. Dane kitámogatta a fürdőszobába, aztán rácsukta az ajtót. Marlie csak állt ott imbolyogva, és arra gondolt, hogy milyen jó volna, ha most megfürdetné őt valaki, hiszen a kádba is alig fog tudni bemászni, de nagyon nem szeretett volna levetkőzni Dane előtt, az meg aztán végképp hogy nézne ki, ha ez a férfi szappanozgatná őt itt meg ott... Na, ezt már mégsem. Hanem tényleg a vécé... Amikor megkönnyebbült, fölfedezte, hogy majd szomjan hal. Két nagy pohár hideg vizet öntött nagy mohón magába, aztán megint elkezdett gondolkodni. Még mindig nem tisztult ki teljesen a tudata, alig-alig emlékezett valamire, de azt kezdte átlátni, hogy most jót fog tenni egy zuhany. Egy nagy zuhanyozás. Csak meg kell nyitni a csapot és bemászni a vízsugár alá. Így is tett. S csak a zubogó víz alatt jött rá, hogy elfelejtette levenni a rajta lévő két szem ruhadarabot. De mindegy is volt. Csak állt ott, szándékosan langyosra vagy inkább hidegre állította a vizet, hogy könnyebben észhez térjen. Hogy minél gyorsabban visszatérjen a memóriája. S hogy a víz lemosson róla és kimosson belőle minden testi-lelki szennyet. Aztán a két tenyerébe temette az arcát, és csak rázta, rázta a keserves zokogás.

91

- Marlie! Marlie, jól vagy? - kopogtatta meg Dane az ajtót. - Ne félj, nem vagy egyedül. Itt vagyok melletted. Vigyázok rád! Marlie-t megnyugtatta a férfi hangja, bár a zubogó víztől nem mindent hallott pontosan. Aztán csak azt érezte, hogy elzárják a vízcsapot, és egy erős férfikéz kisegíti őt a kádból. - Csurom víz vagy - mondta Dane természetes, nyugalmat árasztó hangon. - Vegyük le ezt a... - Nem - vágta rá Marlie. - De hát nem maradhatsz így! - Majd én. Egyedül. - Meg tudod csinálni? Marlie bólintott. - Oké. Csak éppen nyisd ki szépen a szemecskédet, kedvesem, és mondjad is, jó hangosan, hogy meg tudod csinálni. Akkor elhiszem. És akkor elmegyek neked valami száraz ruháért.

Marlie vett egy mély lélegzetet, visszafojtotta a megint rátörni akaró sírást, összeszedte minden erejét, kinyitotta a szemét, és Dane-re nézve lassan, de érthetően végigmondta: - Át tudok öltözni egyedül is. - Ez az! Remek! Milyen ruhát hozzak? Marlie elkezdett gondolkodni, de ez még nem ment neki. - Mindegy - legyintett végül. Mindegy. Dane elment hát, és némi keresgélés után egy bugyival és a köntössel tért vissza. Amikor becsukta maga után az ajtót, Marlie nagy nehezen leráncigálta magáról a nedves ruhát, úgy-ahogy megtörülközött, belebújt a tisztába, és már a haját törölgette, amikor Dane ismét rányitott. - Ezt majd én - mondta Dane. Kivette a kezéből a törülközőt, lehajtotta a vécé fedelét, óvatosan leültette rá a lányt, és végtelen gyöngédséggel elkezdte törölgetni a fejét azzal a két nagy kezével. Marlie csak ült ott, mint egy gyerek, s míg dolgoztak a fején, míg élvezte a szárító dörzsölést és masszírozást, megérezte, hogy tényleg nincs egyedül. Hogy törődnek vele. Hogy neki most gondját viselik. És lassanként az is eljutott a tudatáig, hogy Dane itt volt vele egész éjszaka, és vigyázott rá, és gondozta, míg ő magatehetetlenül, félholt kábulatban hevert. - Hány óra van? - kérdezte végül. Apró dolog, de mégiscsak fontos a világba való visszatéréshez. - Majdnem egy. Enned is kell. Menjünk a konyhába, csinálok neked egy kávét meg valami szendvicset. Marlie-nak eszébe jutott az a múltkori kávéügy. - Most én csinálok kávét. És az legalább kávé lesz. - S mintha halványan mosolygott volna is hozzá. Dane most már egészen nyugodt volt. Lám, a nő kezd magához térni, már beszélget, már cselekvőképes, bár az arca még mindig halálosan sápadt. De ez már nem baj. Átölelte a derekát, úgy mentek ki a konyhába.

92

Marlie föltette a kávét, aztán leült és nézte, mit ügyeskedik Dane. Dane gyakorlott agglegénymozdulatokkal pillantok alatt összeütött pirítóssal négy-öt sonkás szendvicset meg egy rántottát. Marlie eszegetett egy kis sonkát meg egy kis rántottát, elrágcsált egy szelet kenyeret, a többit meg Dane falta be. Amikor Marlie egyetlen hang nélkül hirtelen összecsuklott, Dane már gyakorlott reflexszel nyúlt utána és kapta el. Az ölébe ültette, Marlie pedig csak sírt, zokogott keservesen.

93

11 Alejandro délután négy körül érkezett meg egy kisteherautóval, s rajta egy vadonatúj ajtószárnnyal. Dane-nek egy pillanatra tátva marad a szája attól a disszonanciától, hogy ez az olasz öltönyös világfi egy ilyen tragacsból kászálódik ki, de aztán rohant segíteni leszedni a rakományt. - Kié ez a járgány? - kérdezte csodálkozva. - Freddie férjéé - válaszolta Alejandro, miközben cipelték a házhoz az ajtót. Ráértek ajtózni, mert a gyilkosságról még mindig nem volt semmi hír. A szomszédban Lou asszonyság jött ki a tornácra és figyelte őket tágra meredt szemmel. Dane mosolyogva intett neki, Lou vissza is intett, de az arcáról lerítt a tökéletes értetlenség és rosszallás. Nyilván már reggel kikukucskált a függöny mögül, és látta, hogy ott áll a nyomozó - egy férfi! - kocsija, és le is vonta magának a szomorú következtetést Marlie ezek szerint mégsem szeplőtelen női tisztességét illetően. - Neked meg új csajod van? - kérdezte Dane igazán angolos tapintattal, ahogy fölszerencsétlenkedtek az új ajtóval a tornácra. - Hmmm, neem. - Alejandro nagyon tartózkodó típus volt, de ez csak fokozta Dane néha elég tolakodó kíváncsiságát. No nem mintha rá lehetett volna venni őficsúrságát a szaftos és izgalmas részletek előadására, de néha nagy kegyesen hajlandó volt elárulni a hölgy nevét. Azt hittem, lemondtad a találkát - tartott ki a témánál Dane. - Le is mondtam - köszörülte meg Alejandro a torkát. - De a nő mégiscsak eljött. - Ismerem? - N... nem. Talán. Még nem. Dane megint majdnem el röhögte magát. És rögtön beindult, különösebb gondolkodás nélkül az a kopóagya. Ami olyan jó nyomozóvá tette őt. Lássuk csak. Alejandro titkolózik. Erre semmi komoly oka nem lehet. Legföljebb kettő. Egy: a nőnek férje van. Csakhogy Alejandro nem szokott potyázni, nem szeret a maradékon osztozkodni. Nem olyan alkat. Ez a verzió tehát nagy valószínűséggel kiesik. Kettő: a hölgyike maga is zsaru. Kollegina! És itt már van miért titkolózni. Nézzük csak, ki jöhet szóba. Dane megpróbálta az éjjel a telefonban hallott női hangot összehozni a szóba jöhető kolleginákkal. Hoppá! Meg is van! Hát persze... Hamuszőke haj, szorosan betűrve a járőrsapka alá, szigorú, de azért csinos arc, barna szem. Meg kell érteni Alejandro titkolózását; ez a nő meg nem az a típus, aki eltűrné, hogy cicázzanak vele, aztán meg jól kipletykálják egymás közt a nyomozó urak!

94

- Grace Roeg. - A kurva életbe! - ejtette le majdnem a lábára az ajtó általa tartott végét Alejandro. - Hogy találtad ki?! Tudom: megint az a megérzéses izé. Nagy franc vagy te, Dane Hollister, de azért tarthatnád a pofádat. Dane-t határozottan mulattatta, hogy ennyire sikerült kizökkentenie immár a szóhasználati stílusából is minden nyomozók legelőkelőbbi két, digó-öltönyös Alejandro Trammel őlordságát. Fapofával folytatta hát a cukkolást. - De neked meg igazán meg kell értened az én nehéz helyzetemet is: most már két nagy titok terhét kell cipelnem! Alejandro megint nem értette a tréfát. - Hát jó. Ha már nagyon nem bírod, hogy ne pofázz el valamit, akkor inkább a sörös berúgást meséld el. De Grace-t felejtsd el! - Ahogy parancsolod - mondta komoly képpel Dane. - De én hiába felejtem el, attól te még könnyen beleharaphatsz a szappanba. Mert ha elfelejtetted volna, te magasabb beosztásban vagy, mint Grace! - Na és? Itt nincsen szó munkahelyi szexuális zaklatásról!

- Ki tudja. Lehet, hogy te nem annak tekinted, lehet, hogy Grace sem annak tekinti, de attól még az erénycsőszök és a feminista hogyhívjákok még jól megszívathatnak! - Dane-nek olyan tökéletesen sikerült ezt is halálosan komoly képpel végigmondani, hogy Alejandro

megint nem

vette észre az ugratást. Dane élvezte, hogy kicsit visszafizethet azokért a megjegyzésekért, melyeket nemrég Alejandro volt szíves megengedni magának Marlie-val kapcsolatban. - Mióta tart ez a kapcsolat? - kérdezte még, mintha nem tudná, hogy nyilván egy-két napja. - Egy-két napja - ismerte be megadóan Alejandro.

- Ahhoz képest eléggé előrehaladott állapotban lehet a dolog. Szorul a hurok, kolléga úr? - Ne-nem! - dadogta Alejandro. - Nem olyan komoly az ügy. - Neem?! Szóval csak cicázgatunk a nőnemű beosztottakkal?! Szép dolog, mondhatom! - Annál azért sokkal komolyabb - kezdett belezavarodni a fordulatokba Alejandro. - Vagyis mégiscsak szorul a hurok. Mikor vezetnek oltár elé, Alejandro? Remélem, meghívsz az esküvőre, tudod, hogy én vagyok a legrendesebb haverod! - Nem akarok még nősülni - motyogta Alejandro, s Dane, hogy el ne röhögje magát, inkább bement a házba egy csavarhúzót keresni. Alejandro azonban követte. Marlie ott feküdt a nappaliban, összekuporodva a kanapén, és aludt. Dane odalépett hozzá, és betakargatta a csupasz lába szárát. Aztán csak állt ott, és aggódva nézte a kimerülten szuszogó, holtsápadt lányt. Alejandro viszont inkább Dane arcát nézte.

- Hát, úgy látom, ez sem olyan egyszerű cicázgatás, mint eleinte hittem - suttogta kajánul. Szorul a hurok? No nem baj, azért majd hívj meg az esküvődre, tudod, hogy én vagyok a legrendesebb haverod! Dane-nek el kellett ismernie, hogy gyorsan visszakapta

a kölcsönt. Nevetett, de azért csóválta egy

kicsit a fejét. Aztán eszébe jutott valami. - Hát jó. De azért ne felejtsd el, hogy a lakodalom előtt még el kéne kapnunk egy gyilkost is! Csavarhúzóból egész készletet találtak a konyhában. S az egész sorozat szépen a helyén volt, mindegyik darab a maga tartójában. Dane csak bámult, és elképzelte Marlie-t, ahogy összevásárolta ezt a készletet, ahogy csavarozgat az

95

egyes csavarhúzókkal, majd szépen visszateszi mindegyiket a maga helyére. Bezzeg az ő szerszámosládájában, ott mekkora kupleráj van!

Marlie

akkor ébredt föl, amikor a kalapálásnál tartottak az ajtójavításban. Fölült a kanapén, és didergésen

bámulta a fiúk ügyködését. Látszott, hogy megint nem ért semmit. - Miért kell ide új ajtót rakni? - Mert a régit egy kis baleset érte - vigyorgott rá Dane. - Baleset? - húzta föl a szemöldökét Marlie. - Miféle baleset?

- Szétrugdaltam az este - magyarázta szakszerűen Dane. - Aprófát csináltam belőle. A lány elgondolkodva nézett maga elé, aztán mintha valami földerengett volna neki. Azután, hogy fölhívtalak? - Igen. - Hát akkor nagyon sajnálom - mondta egy kis szünet ut án Marlie. - Igazán nem akartalak zavarni. Ha ezt tudtam volna...

„Zavarni”. Hát ez nem a legtalálóbb kifejezés, gondolta magában Dane. Helyesebb volna azt mondani, hogy „a frászt hozta rám”. - Ó, igazán semmiség az egész! Hanem a kollégámra emlékszel? - mutatott Alejandróra. - Alejandro Trammel. - Igen - bólogatott a lány. - Üdvözlöm, nyomozó úr! És nagyon köszönöm, hogy segít megcsinálni az ajtómat! - Ó, igazán örülök, hogy segíthetek! - válaszolta Alejandro még a saját stílusánál is udvariasabban, mert fölfogta, hogy Marlie-nak még nem egészen állt össze a fejében minden emlék. - Van valami újabb hír? - kérdezte Marlie. A két zsaru egy pillanatra egymásra meredt. - Nincs - bökte ki végül Dane. A lány tekintete megint valahová a messzeségbe révedt. - A nő még mindig ugyanott fekszik. A családja nem tud semmit, a barátai nem tudnak semmit. Mindannyian a maguk ügyeit intézik, ő pedig ott hever, és várja, hogy rátaláljanak. Igazán, miért nem megy már oda valaki? Dane elkezdte kényelmetlenül érezni magát, és Alejandro sem tudta, hogy most hogyan kell viselkednie. Mert láttak ők már hullát épp eleget, többet is a kelleténél, s hogy az ember ne bolonduljon meg teljesen, ilyenkor a lélek öntudatlanul is azzal védekezik, hogy egy idő után nem személynek, hanem igenis hullának, holttestnek vagy legföljebb áldozatnak tekintik és nevezik a szerencsétlenül jártat. S ha igaz az, hogy Orlandóra egy sorozatgyilkos szabadult rá, akkor nekik lélekben már-már hullahegyekre kell fölkészülniük. Marlie viszont valóságos személyként - személyként! - emlegette azt a nőt. Dane és Alejandro ebből az apróságból döbbent rá, hogy Marlie-ból mennyire hiányzik minden belső, lélektani „páncél”, amely védetté tehetné őt a külvilág traumatizáló hatásaival szemben.

96

- Mi nem tehetünk semmit - sóhajtott végül Dane. - Tétlenül kell várakoznunk. Hacsak meg nem tudod mondani a címet vagy a nevet. De ha megtörtént a dolog, akkor előbb-utóbb úgyis fény derül rá.

- „Ha megtörtént a dolog” - mosolygott szomorúan Marlie. - Sajnos, az a helyzet, uraim, hogy az én ilyen kiborulásaim esetén még sohasem fordult elő, hogy közben ne történt volna meg a dolog. Az urak csak hümmögtek, aztán némi lelkifurdalással odatelepedtek a lány mellé. - Próbálj visszaemlékezni, hogy van-e olyan részlet, amit tegnap este nem tudtál elmondani nekem kezdte Dane. - Nem a gyilkosságról magáról, hanem például a helyszínről. Adj valami támpontot, valami kapaszkodót. Lakás ez vagy kertes ház? - Ház - mondta Marlie gondolkodás nélkül. - Rendesebb ház vagy lepusztult környék? - Nagyon is rendes ház, szépen bebútorozva. A legújabb, óriás képernyős tévé a nappaliban. - A lány szünetet tartott, s a halántékát masszírozta, mintha fejfájás gyötörné. Ciprus. - Ciprus?! - ugrott föl Dane. - Ciprusfa a ház előtt? Vagy egy park, tele ciprusfával? Mi ez? Gondolkozz! - Nem tudom. Nem látom világosan. Ez csak a férfi gondolataiban szerepelt. - Na, ezzel is sokra megyünk - legyintett bosszúsan Dane. - De hát mit vársz tőlem? - csattant föl Marlie. - Szerinted egy gyilkos úgy gondolkodik, hogy „én most behatolok ebbe az ilyen és ilyen kinézetű házba az ilyen és ilyen utca ilyen és ilyen házszáma alatt, ahol én halálra fogom szurkálni az ilyen és ilyen nevezetű hölgyet”? Így senki sem gondolkodik, ezek mindenkinél többé-kevésbé öntudatlanul és automatikusan peregnek végig. És én, mint már tisztáztuk, nem telepatikus vagyok, nem egy gondolatolvasó! - Oké, igazad van - nyugtatgatta Dane. - De akkor meg honnan szedted ezt a ciprusfát? - Nem tudom. Csak egy futó benyomás. Ez a férfi rendkívül erősen sugároz - magyarázta a lány. - Olyan, mint egy minden mást elnyomó rádióállomás. - Most nem tudod venni a jelzéseit? - érdeklődött Alejandro. - Most nem tudok venni semmit. Ahhoz túl fáradt vagyok. És a figura most nyilván nincs is „adásban”. - Ezt is jól megmagyaráztad - nézett megint bosszúsan Dane. - Pedig minden világos. A férfi mentális intenzitása úgy fokozódik, ahogy közeleg a gyilkosság időpontja. A belső indulati feszültségnek ezt a szintjét nyilván nem tudja sokáig fönntartani, mert akkor nem tudna egyéb dolgokban normálisan élni és mozogni. Ezért aztán a mentális energiája csak a gyilkosság előkészítésekor és végrehajtásakor fokozódik föl annyira,

97

hogy én is érzékelni tudjam az „adást”. Rögtön utána zuhanásszerűen csökken az „adás” erőssége, és én rendszerint már azt sem tudom, hogy az ilyen tettes hogyan és mikor hagyja el a helyszínt. - Hm. Akkor ez lesz a levágott ujjak magyarázata is - mondta Dane Alejandrónak, aki bólintott. - Ujjak? Miféle ujjak? - nézett föl Marlie. - Jó volna tudni, hogy Vinickné megkarmolta-e akár csak egy kicsit is a gyilkost - magyarázta most Dane.

Marlie tekintete megint elhomályosult, ahogy a lány megpróbált befelé figyelni. - Nem vagyok biztos benne. A nő harcolt az életéért, foggal-körömmel, de ezt tényleg nem látom világosan. A férfi nem vette észre, hogy megkarmolták volna. Csak amikor már végzett mindennel, gondolta magában Dane. És akkor ez valóban megmagyarázza azt is, hogy Marlie miért nem tud semmit a levágott ujjakról. Amíg a gyilkosban tombolt az őrület, addig „adásban volt” ugyan, de nem vette észre, hogy megkarmolták. Csak amikor lehiggadt, de akkor meg már nem volt „adásban”! Félelmetes. De Dane nem szólt semmit. A levágott ujjak tényét a sajtó elől is eltitkolták, és teljesen fölösleges Marlie-t ezzel az újabb borzalommal gyötörni. Megvan neki így is a maga baja. Inkább valami más szálon indult el. - Azt mondtad, hogy az egyik este valami futó, halovány víziód támadt ezzel az alakkal kapcsolatban. - Igen. De ez sem volt olyan világos látvány, sőt egyáltalán nem „láttam” semmit. Csak valami rossz érzésem támadt, valami undorító veszélyérzet. Lehet, hogy a figura akkor tartott terepszemlét. - Marlie az utolsó szavakat egyre lassabban és halkabban ejtette ki, mert rádöbbent, hogy valóban ezt az „adást” fogta. A gyilkos hideg fejjel elment egy terepfelderítő portyára, ott az eszével és a megfigyelőképességével igyekezett dolgozni, ám az izgalom és a gyűlölet mégis annyira felizzott benne pár pillanatra, hogy önkéntelenül is „adásba került”. Marlie-t szemmel láthatóan kimerítette ez a faggatózás. Ledőlt a kanapén, szemét becsukta, összegömbölyödött és nem kívánt mást, mint aludni. Meg azt, hogy hagyják őt végre egyedül. Meg azt, hogy Dane vegye őt a karjaiba, ölelje át szorosan, mert az olyan jó és megnyugtató érzés volt. Szóval maga sem tudta már, hogy mit akar. Mindent és semmit. Tiszta zűrzavar. Alvás! Még érezte, ahogy Dane erős kezei eligazgatják őt a kanapén, és megint betakarják azzal a finom, puha takaróval. A lábát is, meg a hátát is... Még hallotta a férfi hangját: „Aludj csak. Én itt leszek melletted.” Aztán egy mély lélegzetvétellel tényleg álomba zuhant.

98

Alejandro szánakozva nézte. - Elég szörnyű állapotban van. Ez ismétlődik minden egyes alkalommal? - Igen - válaszolta halkan Dane. - És ez már istenes. Láttad volna az éjjel vagy ma dél körül, amikor fölkeltettem. - Akkor még abban kell reménykednünk, hogy a gyilkos nem szerez tudomást az ő létezéséről. Mert akkor Marlie-nak vége. Hiszen ha ez a lány így kiborul akkor, amikor a gyilkos másokra vadászik, akkor képzeld el, milyen állapotba kerülne, ha a gyilkos őt magát szemelné ki áldozatnak! Akkor Marlie nyilván annyira lebénulna, hogy teljesen magatehetetlen állapotba kerülne. Dane egyre komorabb képpel hallgatta ezt a nagyon is logikus fejtegetést. - Annak a féregnek nem lesz alkalma Marlie közelébe kerülni, erről kezeskedem - mormolta végül. Egyébként beszéltél a főnökkel? - Igen - mondta kissé megélénkülve Alejandro. - Nem jött különösebb izgalomba attól az eshetőségtől, hogy sorozatgyilkosunk lesz, és azt mondta, hogy tartsuk a pofánkat mindaddig, amíg valóban elő nem jön ez a második gyilkosság is. Addig senkinek egy szót se. Viszont óriási izgalomba jött, mint valami rabló-pandúrost játszó kölyök, hogy most akkor tényleg Marlie-val dolgozhatunk, mert hiszen szerinte ez az ő ötlete volt! - Ne röhögj! Legalább ne röhögj - emelte föl a hangját Dane, remélve, hogy így ő maga komoly tud maradni. Mert Bonness dolgait tényleg nehéz volt megállni röhögés nélkül, de ők maguk ettől függetlenül még nyakig benne voltak a... Dane az alvó Marlie arcát kezdte fürkészni, és egyszer csak megszólalt. - Ciprus. - Eszedbe jutott valami? - élénkült meg Alejandro. - Talán. Marlie csak annyit mondott, hogy „ciprus”. Nem „ciprusfa”. - Ciprus, ciprus, ciprus... ismételgette Alejandro, aztán szinte egyszerre világosodott meg agyukban egy lehetőség. Dane már rohant is ki a kocsiba a város térképéért, s egy perc múlva már a konyhaasztalon böngészték az utcanévmutatót. - A kurva nénikéjüket! - csapott végül az asztalra Dane. - Hogy ezek sem tudnak más neveket kitalálni! Hát igen. Ciprus az volt bőven. Ciprus utca, Ciprus tér, Ciprus köz, Ciprus sétány, Ciprus park, Ciprus sor, Ciprus-lejtő, Ciprus-hegy... Sőt: Régi Ciprus körút és Kisciprus telep. Dane majdnem a haját tépte. - Most mit csináljunk? Csöngessünk be minden „ciprusos” lakásba? És ahol nem nyitnak ajtót, oda betörjünk? - Miért ne? - komolytalankodott, mert mást úgysem tehetett Alejandro. - Te például nem egészen huszonnégy óra alatt két ajtót is betörtél. Menni fog ez neked!

99

Ebben maradtak, és csak ültek ott eltanácstalanodva. Az ajtócserével már rég kész voltak, így egyszerűen nem tudtak mit csinálni. Dane aztán megkérte Alejandrót, hogy hozzon neki otthonról mindenféle ruhákat, és persze a borotváját is hozza el, mert ezek a női szőrlehúzó szerkezetek csak arra jók, hogy a férfiember jól összevagdalja velük a képét... - Hát azt látom - nevetett Alejandro, és már indult is. Egy óra alatt megjárta az utat. - Az ön ruhatára, azt kell mondanom, elég szegényes és fantáziátlan, kedves uram nyújtotta át egy nagy táskában a halom inget, gatyát, zoknit, meg a beretválkozószerelést is. Nagy erőfeszítésembe került ezt a többé-kevésbé harmonikus kollekciót összeválogatni. Aztán egy pillantást vetett a még mindig ott alvó lányra. - Talán majd ő rendet teremt abban a ruhatárban egy szép napon! - Talán - vigyorgott Dane. - De mi nem tetszik a ruhatáramban? - Ó, minden nagyon teszik! - tárta szét a kezét Alejandro. - Főként az a sok kopott farmer. Meg az egyetlen öltönyöd, melyet valószínűleg az üdvhadseregtől kaptál valami segélycsomagban. Meg az összeválogatott pantallók és zakók, melyek között véletlenül sem akad kettő, amely igazán illene egymáshoz. És ilyen gusztustalan nyakkendőgyűjteményt sem láttam még soha életemben. Te Dane, valld be nekem: vásároltad te egyáltalán ezeket a cuccokat, vagy csak úgy összekukáztad őket hazafelé menet? - Lomtalanításkor szoktam fölszedni ezt-azt - vigyorgott Dane, aztán fogta a holmit, bement vele Marlie hálószobájába, és az egészet szépen berámolta a lány ruhásszekrényébe. A fogasokra meg a polcokra. Igen hülyén nézett ki ez a rakomány a csinosan elrendezett, tiptop női holmik között, de Dane-nek igazán tetszett az összkép. Még hátra is lépett egyet, úgy gyönyörködött benne. Aztán elképzelte Marlie ruhadarabjait az ő szekrényében. Nem is rossz ötlet. No persze, előbb alaposan ki kell takarítani azokat a szekrényeket. Alejandro aztán végleg elment (találkája volt a kolleginával, akit nem zaklatott szexuálisan, akivel nemcsak cicázott, de akit nem óhajtott még feleségül venni), Dane pedig beült a tévé elé, hogy valami jó kis baseball meccsel tegye elviselhetőbbé a tétlen várakozás unalmát. - Még mindig azon töröd a fejed? - szólalt meg egy hang, és Dane a döbbenettől egy pillanatra ledermedt. Aztán rájött, hogy Marlie fölébredt mögötte. Hátrafordult, és Marlie valóban ott ült a kanapén. - Mi máson törném - sóhajtott egy nagyot. Aztán kikapcsolta a tévét. - Nem vagy éhes? Mert nekem már kilyukad a gyomrom. Mit szólnál egy pizzához? Ne rendeljünk egy tutti óriást? - De rendeljünk. Hívd föl őket, én meg addig elmegyek zuhanyozni. Hátha kissé magamhoz térek. 100

- Csak ne felejtsd előbb levenni a ruhádat! - szólt utána Dane. Este nyolc óra felé járt. Marlie-nak megint nagy kedve lett volna hosszasan veretni magát a vízsugárral, hogy föl is ébredjen, meg le is menjen róla minden testi-lelki mocsok, de aztán eszébe jutott a pizza, így aztán gyorsan lemosakodott a tusfürdővel, megszárította a haját is és indult volna kifelé, mert már valóban éhes volt. Hanem a ruha, megint... Most megint küldje el Dane-t ruháért? Egyszerűbbnek látszott belebújni a köntösbe, és kész. Pizzát így is lehet enni. Ahogy kilépett a fürdőszobából, tekintete az ágyra esett. Nincs bevetve. Ez már önmagában is elég furcsa. Nem értette, miért nem vette észre már korábban. Hanem ami igazán elképesztette, az a két párna volt, melyeken jól látszott, hogy egy-egy fej nyomott beléjük mélyedést. Marlie döbbenten konstatálta, hogy ő csak most fogja föl igazán: Dane itt aludt vele, egy ágyban! Behunyta a szemét, úgy próbálta elképzelni a helyzetet, és... És hagyta, hogy megborzongassa valami ismeretlen, de kellemes érzés ettől a képzelgéstől. Egész testét elöntötte egy érzéki hőhullám. Behunyta a szemét, és élvezte a finom csiklandozást. Hevesen vert a szíve, a melle megfeszült, s olyan ellazulást és elnedvesedést érzett a lába között, hogy attól elkezdett remegni a térde. Ez hát a vágy. A testi kívánás. Marlie meglepődött e vágy felbukkanásától is, és hevességétől is. S ahelyett, hogy felháborodott volna azon, hogy Dane a helyzetet kihasználva bebújt az ágyába, inkább izgalmasnak találta, hogy ez a férfi együtt aludt vele. Dane olyan kedves volt vele egész nap, oly nagy szeretettel gondoskodott róla, hogy Marlie valóban azt érezte, védelmezik őt, biztonságban van. Dane öltöztette, megtörölgette és megfésülte a haját, enni-inni adott neki, az ölébe vette és vigasztalgatta, amikor sírt, és mindenekelőtt megnyugvást hozott számára a puszta jelenlétével. Marlie immár nem volt egyedül, pedig egész eddigi élete a magányosság jegyében telt; még Ewell doktor intézetében sem akadt társa, pedig sokan éltek ott, de mindenki inkább kerülte őt, három lépés távolságot tartott vele szemben. S ő már annyira hozzászokott a magányossághoz és az elhagyatottsághoz, hogy csak most ébredt rá, milyen embertelen és nyomorult állapot is ez. Dane bekopogott, s választ sem várva benyitott: - A pizza előállt! A férfi megjelenésétől, mint mindig, most is elállt a lélegzete. Őhozzá viszonyítva Dane óriás volt, nagydarab ember, s ráadásul úgy áradt belőle a férfi, a hím vitalitása és rámenőssége, hogy Marlie abba mindig beleborzongott. Kellemes volt ez a borzongás is, és Marlie most először gondolkodott el azon, hogy az Arno Gleen által művelt szörnyűségek hatása talán mégsem tart örökké, s hogy egyszer talán ő is élhet még normális emberként, aki nem retteg a szexualitástól, normális, egészséges nőként, aki örömét leli egy férfi testi 101

közelségében. Gleen egy perverz állat volt, akinél a szexualitás jóformán csak ürügyként szolgált a szadista hajlamok kiélésére. Dane viszont maga a csupa tűz és lendület, a nyers férfiasság; nem biztos, hogy könnyű volna örökké vele élni, de az biztos, hogy egy nő mindig jól érezheti magát vele, az ágyban meg máshol is. - Jól vagy? - nézett rá fürkészőn Dane, majd két lépéssel mellette termett, és két karjával átölelve magához szorította. - Jól vagyok - suttogta Marlie, és átölelte a férfi nyakát. Dane-nek se kellett több. Nem hagyott időt a lánynak, hogy meggondolja magát, ő pedig ezúttal nem óvatoskodott. Olyan vad szenvedéllyel vetette bele magát a csókolózásba, hogy Marlie egészen elképedt. Dane az egyik kezével, mintha csak egy almát tartana, megfogta az állát, a nyelvével pedig szinte beköltözött a szájába. Marlie félelemmel vegyes kívánással simult a nagy testhez, és a hasát hozzászorította Dane kőkeményen felálló hímvesszőjéhez. Azelőtt még soha senki nem kívánta őt ilyen hevesen, és nem volt tapasztalata olyan férfiakkal, mint Dane Hollister. És azt sem tudta, hogy egy férfi ilyen kellemes érzéseket tud gerjeszteni őbenne. Nem érdekelte most semmi, csak az, hogy minél tovább érintkezésben maradjon ezzel a nagy, erős férfitesttel. A nyaka köré fonta mindkét karját, és csak csókolta, és csókolta... És azt vette észre magán, hogy már többet is akar a puszta csókolózásnál. A két lába között mármár fájdalmas ürességet érzett, s egyre bizsergetőbb, forró nedvesedést... Dane most a mellét kezdte simogatni, s Marlie lélegzete elakadt. A férfi hüvelykujja a mellbimbóján körözött, alig érezhető, gyönge érintéssel. Marlie számára az első pillanatokban elég furcsa volt az érzés, aztán beleborzongott a sarka hegyétől a feje búbjáig. Hangosan felnyögött, és most azért kezdett félni, mert egész teste ilyen gyorsan kikerült a kontrollja alól, és az érzések viharában szinte önálló életet kezdett. Dane fölemelte a fejét. Arcán a győztes ragadozó arckifejezése tükröződött, s ajkai nedvesen csillogtak, ahogy nyitott szájjal fújtatott és lihegett. Az egyik kezét még mindig a lány mellén tartotta, s úgy vert a szíve, hogy a dobbanásokat Marlie is megérezte. - Ágy vagy pizza? - kérdezte furcsa torokhangon. - Mert ha pizza, akkor még most szólj, míg nem késő... Marlie majdnem rávágta, hogy „ágy”. Rettenetesen kívánta. Ilyesmit azelőtt sohasem érzett, és kezdett örülni ennek az ellenállhatatlan, de határozottan kellemes vágynak. Nem akart mást, csak átadni magát a testi örömöknek, a gyönyörnek, és elfelejteni mindent, a múlt borzalmait, a gyilkosságokat, a szörnyű látomásokat. Gyerünk az ágyba, és essen már neki ez a begerjedt kan.

102

- P-p-pizza! - nyögte ki végül, de csak azért, hogy ellenőrizze magát, megvan-e még az önkontrollja. A következő pillanatban viszont már el is kedvetlenedett a saját gyávaságától. Látta, hogy Dane is keményen viaskodik önmagával, csak áll ott komor képpel, és mélyeket lélegzik. - Akkor hát legyen pizza! - sóhajtott végül egy nagyot. Lassan elengedte öleléséből a lányt, hátrébb lépett, s Marlie a nadrág hatalmas kidudorodásából is megsejthette, hogy milyen nehéz lehetett most szegény Dane számára a pizza mellett dönteni. Más férfi valószínűleg föl sem kínálta volna a választási lehetőséget. - Lehet, hogy ez megint túl sok volt neked? - kérdezte Dane némi aggodalommal a hangjában. - Lehet, hogy még mindig túl gyors neked ez a tempó? Ne haragudj, nem akartalak megrémíteni!

Marlie csak állt ott, és nem tudta, hova legyen az új érzések és felismerések záporában. Most döbbent rá, pár perce, hogy ő is kezdettől fogva vonzódott ehhez a férfihoz, s hogy igazából nem is ellene, hanem e vonzalom ellen hadakozott egészen a legutóbbi időkig. Aztán rádöbbent, hogy az a szexuális félelem, amelyről azt hitte, hogy élete végéig elkíséri, egyszerűen nem jelenik meg. Ebben a pillanatban pedig arra jött rá, hogy Dane éppen attól fél, hogy kiváltja benne ezt a félelmet, a szörnyű Gleen-emlékeket és hasonló egészségtelen reakciókat. Hirtelen megsajnálta ezt a jóságos „vadembert”, hogy fölöslegesen aggódik. Kinyújtotta felé a két kezét. - Nincs semmi baj, csak egy kicsit beleszédültem. Lehet, hogy te nem is tudod, milyen nagy hatással vagy a nőkre? Dane megnyugodva elvigyorodott. - Lehet, hogy tényleg nem tudom pontosan. Muszáj lesz a pizza után azonnal alaposan leellenőrizni! Kéz a kézben mentek át a nappaliba, ahol Dane a kanapéra ültette a lányt. - Maradj csak itt, majd én behozom az enni-innivalót. A pizzát a dobozából eszed, vagy kérsz hozzá rendes tányért? - Rendes tányért kérek, sőt kést-villát is! - nevetett Marlie. - Micsoda női rigolyák! - csóválta a fejét tettetett bosszankodással Dane. - Talán még szalvéta is kell? - Bizony! Nem szeretem nyalogatni az ujjaimat! - Majd nyalogatom én őket, ha csak ez hiányzik! - szólt vissza Dane már a konyhaajtóból. Pár perc múlva jégkockás üdítőitallal s Marlie számára tányérral, késsel-villával, szalvétával tért vissza. Kiszedett egy szelet pizzát Marlie-nak, majd bekapcsolta a tévét, s nagyon elégedetten nyugtázta, hogy az egyik csatornán baseball meccset közvetítenek, aztán csak úgy kézzel kiszedett magának is egy szeletet, és élvezettel dőlt hátra a kanapén. Legalább negyvenötös méretű lábait fölpakolta a kisasztal sarkára, és csak csámcsogott és bámulta a tévét. Marlie megrökönyödve konstatálta, hogy most meg imponál neki ez a Neander-völgyi, 103

férfias barbárság, melyet valószínűleg soha senkitől nem lett volna hajlandó eltűrni. Egyébként pedig jó volt, nagyon jó érzés volt, hogy itt ül mellette ez a vadember. Aztán Marlie is nekilátott a pizzának, mert már egy napja alig evett valamit. Közben pedig végre alaposabban szemügyre vette a férfit. Dane hatalmas ember volt, tényleg egy csupa izom óriás. Súlyra bő egy mázsa. Válla olyan széles, hogy Marlie nyugodtan odaülhetett volna a feje mellé. Kinyújtott két lába mint két farönk, izmos alkarját pedig Marlie két kézzel sem érte volna át. Haja sötétebb volt, mint az övé, majdnem fekete. A képét mintha szekercével nagyolták volna ki valami göcsörtös farönkből. Kiugró pofacsontjait elnézve Marlie arra gondolt, hogy talán indiánok is lehettek az ősei között. Szakálla erős növésű volt, mert a reggeli borotválkozás ellenére máris sötét borosta lepte el az állát. Ahogy újabb szelet pizzáért nyúlt, Marlie jól megnézte a kezét is. Hát igen... Dane egy tenyerébe ő nyugodtan beletenyerelhetett volna mind a két kezével. Ugyanakkor nem durva mancs volt a férfi keze; izmos, inas, itt-ott bütykös is, látszott rajta, hogy ha odaüt valahova, akkor ott csont törik - de meglepően szép formájú és mozgékony kéz volt ez, ápolt, tiszta körmökkel. E kezek alapján az ember minden másnak nézhette volna Hollister urat, csak zsarunak nem - ha nem lett volna mindig a keze ügyében a stukker. Mert Dane még itt, a lakásban is folyton hurcolászta egyik helyiségből a másikba, s ha letelepedett valahol, akkor letette maga mellé. A jobb keze fején a csúnya forradást csak akkor vette észre Marlie, amikor a férfi a harmadik szelet pizzáért nyúlt a dobozba. - Hát ezt a sebet meg hol szerezted? - kérdezte. Úgy néz ki, mintha késsel csinálták volna. Izgalmas volt a meccs, Dane le nem vette a szemét a képernyőről, csak úgy nyújtotta oda a kezét a lánynak. Hadd nézze, ha már ilyen kíváncsi. - Akadt egy kis nézeteltérésem egy barommal, amikor még közúti járőr voltam. - Elég rondán nézhetett ki. - Hát, szó se róla, de azért nem volt olyan komoly. Eret, inat nem vágott át, így aztán pár öltéssel össze is fogták - csámcsogott tovább Dane a meccset bámulva. - Engem is megszurkált Gleen - mondta maga számára is váratlanul Marlie. Dane abban a pillanatban letette a pizzát, és kinyomta a tévét is. - Micsoda?! Ewell doktor ezt nekem nem is említette.

Marlie is letette a tányért, és az álla alá húzta föl, kezeivel átkarolva a két térdét. - Nem mélyen, éppen csak összevagdalt itt-ott. Csak játszott velem, azt hitte, hogy a fájdalomtól és a félelemtől majd megadom magam. Szórakozott. Nem akart megölni, legalábbis akkor még nem. De ha a seriff nem érkezik időben, akkor persze velem is végzett volna.

104

- Mutasd, hadd lássam - mondta komoran Dane, és már húzta is szét a lányon a köntöst. Marlie egy kicsit még húzkodta volna vissza a leplet, aztán belátta, hogy ennek most semmi értelme nincsen. Ott ült hát kitakarva, a vékony kis bugyit leszámítva teljesen meztelenül. Az immár hatesztendős sebhelyek nem csúfították el a testét. Az ilyen vágásnyomok egyike-másika idővel szinte teljesen el szokott tűnni. Marlie sohasem foglalkozott velük, nem bosszankodott miattuk, egyrészt azért, mert nem volt annyira hiú, másrészt pedig azért, mert ezek a sebesülések igazán semmiségek voltak az elszenvedett egyéb traumákhoz képest. Öt kis forradásnyom ékeskedett vagy éktelenkedett rajta: egy a jobb melle belső oldalán, négy pedig az altestén. Lett volna ennél jóval több is, de Cleen gyorsan elvesztette türelmét, amikor Marlie a szurkálástól nem volt hajlandó megtörni. Gleen akkor letette a kést, és ököllel ütötte-verte a lányt, ahol érte.

Marlie összerezzent, ahogy rájött, hogy Dane itt most az ő mezítelen testét tanulmányozza. Elszégyellte magát, arcát elöntötte a vér. Így még soha nem tárulkozott ki senkinek. Dane összehúzott szemekkel és összeszorított szájjal vizsgálgatta a sebhelyeket. Mutatóujja hegyét, a bőrt alig érintve végighúzta a lány mellén lévő forradáson. Marlie mellbimbója nyomban megmerevedett, pedig azt Dane keze nem is érintette. Légzése és szívverése egyre gyorsult, ahogy a férfi végigtapogatta egyik sebhelyet a másik után. Dane-en szintén erőt vett a remegés, és Marlie csak lassan jött rá, hogy Dane egyszerűen csak tehetetlen dühében reszket, hogy azt a gazembert már soha nem fogja tudni elkapni. Megsimogatta Dane bozontos fejét, s ujjaival beletúrt a hajába. - Ne törődj velük. Engem már nem zavarnak - mondta, s most már őt sem zavarta a saját meztelensége. - Amit Gleen művelt, abban ezek a kis sebek voltak a legkevésbé fájdalmas dolgok. - Nem is a sebek zavarnak engem - mondta Dane a dühtől még mindig remegő hangon, és magához húzta a lányt, aki a vállára hajtotta a fejét. - Hanem az, hogy most már el tudom képzelni, min mehettél keresztül. Tudtad, hogy meg akar ölni? - Tudtam. Vártam a halált. Bizonyos értelemben talán jobb is lett volna meghalni.

105

12 Marlie most ott ült Dane ülében, csupasz testén szétnyílt a köntös, Dane keze pedig szabadon járkált erre-arra. Marlie már nem félt az érintéstől, sőt nagyon is jólesett neki, és nagy-nagy biztonságban érezte magát. Ilyen kellemes érzéseket korábban nem is ismert. Élvezte hát ezt az új szabadságot, és szeretett volna egyszerűen csak nyakig elmerülni benne. Dane azonban kíváncsi volt. Foglalkozási ártalom vagy sem, de minden részletről tudni akart. És ügyesen csinálta. Nem követelőzött, nem nyaggatta a lányt, mert akkor az úgyis csak megmakacsolta volna magát. Nem. Dane hallgatott. És Marlie ebben a mély hallgatásban megérezte a férfit szorongató feszültségeket. Végül már ő nem bírta tovább, így elmesélte mindazt, amit hosszú évek óta hordozott magában, és amit még soha senkinek nem mondott el.

Homlokát a férfi vallanak támasztotta, s úgy beszélt, mintha a szívének suttogta volna a szavakat, így valahogy könnyebb volt, hogy nem kellett a másik arcába nézni, és az ő arcát sem fürkészték. - Gleen leütött engem - kezdte Marlie a történetet. - Amikor magamhoz tértem, a padlón feküdtem, hanyatt és meztelenül. A két kezem valami csőhöz, talán egy régi radiátorhoz volt kötve. Gleen szintén meztelenül, lovaglóülésben ült rajtam, és késsel a kezében, mosolyogva várta, hogy föléledjek. Dusty kábé másfél méterre tőlem egy vaságyhoz volt kötve, és mindent látott. Olyan szép kisfiú volt! - Marlie itt egy pillanatra elhallgatott, nyilván a gyerekre emlékezve. - Gesztenyebarna, fürtös a haja, nagy, kerek, kék a szeme. Rettenetesen félt. Sírt egész idő alatt. Dane a lány mezítelen hasát simogatta azzal az óriási tenyerével, és dühöngve egyre csak azon törte a fejét, hogy egy ilyen szép, gyönge női testet hogyan lehet megütni vagy pláne megszurkálni. És persze majd megőrült már a vágytól is, de attól félt, hogy ha most hagyja, hogy a farka diktálja neki a tennivalókat, akkor valószínűleg sohasem fogja megismerni a Gleen-féle horrortörténet részleteit, így aztán uralkodott magán, bármennyire nehezére esett is. - Nem tudom, miért csináltam - folytatta Marlie. - De valami azt súgta, hogy ne adjam meg magam. Hogy inkább haljak meg, de ne csináljam azt, amit Gleen akar. Azt szerette volna, ha könyörgök neki, de én nem tettem. Azt akarta, hogy féljek tőle, és én féltem is, de nem mutattam előtte. Nevettem rajta. Kinevettem. Kiröhögtem. Uramisten, kiröhögtem! Megszúrt, erre én a képébe vágtam, hogy ő egy szánalmas alak, nem is férfi! Erre szétfeszítette a lábam, és megpróbálta bedugni nekem. - Marlie itt egy pillanatra zavarba jött. - Nem a kést, tudod, hanem azt. - Sejtem, hogy mit - legyintett bosszúsan Dane.

106

- Ő pedig - szorította erősebben Marlie a férfi vállához a homlokát -, ő pedig nem tudta bedugni. Megint kinevettem. Gúnyolódtam rajta. Azt mondtam neki, hogy milyen kókadt kis kukaca van, s hogy milyen puhány féreg is ő. Rettenetesen bedühödött ettől, de én csak cukkoltam tovább. Szegény Dusty pedig a szabad kezével felém nyúlkált, és sírva könyörgött, ne hagyjam, hogy megint bántsa őt ez a gonosz bácsi. Én csak nevettem Gleen pofájába, és amennyire csak tudtam, igyekeztem rugdosni is őt. Egyszer valahogy sikerült betalálnom a két lába közé is, de nem volt erős a rúgás, mert a combja félig fölfogta, de Gleen ettől mégis teljesen elvesztette az eszét. Elkezdett tombolni. Az egyik pillanatban rajtam volt, a másikban Dustyra vetette magát. A gyerek hangosan sírt. Még most is a fülemben cseng a sírása. Érzem a rettegését, a halálfélelmét. Valami sötétség ráborult a tudatomra, és én is sírtam már. Sírtam és sikoltoztam, sírtam és sikoltoztam. Mindent elborított már a vér... - Itt Marlie megint tartott pár másodperc szünetet, aztán szenvtelen hangon jelentette ki: - Semmi másra nem emlékszem. Dusty meghalt, és én is meghaltam vele együtt. Dane azonban tudta, hogy mi történt ezután; Ewell doktor elmesélte neki. Marlie sikoltozása alapján a seriff az embereivel rátalált Gleen rejtekhelyére, és lelőtték a férfit, még mielőtt az Marlie-t is agyonszurkálta volna. Ami Dustyt illeti, sajnos elkéstek, és bizonyos értelemben nagyon elkéstek Marlie kimentésével is. A két áldozat olyan szorosan egymáshoz volt kötözve, hogy Marlie közvetlenül átélte a kisfiú szörnyűséges halálát, és az a csoda, hogy egyáltalán túlélte ezt a megrázkódtatást. Dane elsimította a lelógó hajszálakat Marlie fülemellől, és megcirógatta a lány nyakát. - De te mégiscsak túlélted. - Végül is. De sokáig nem érzékeltem és nem éreztem semmit. Azelőtt mindent éreztem, mindenki más érzéseit és indulatait, ezután pedig nem éreztem még a saját emócióimat sem. Nem voltak érzelmeim, nem voltak érzéseim. - De most már meggyógyultál, Marlie. Sokáig tartott, de meggyógyultál, és nem Gleen győzött. Nem tudott tönkretenni téged. - Pedig jaj de közel járt hozzá! - sóhajtott a lány. - Ha én nem rúgkapálok, és engedem, hogy tegye velem, amit akar, akkor Dusty valószínűleg ma is élne! - Persze! - horkant fel Dane. - A legszebb pedig az volna, ha mindentudók volnánk, és mindent abszolút világosan előre látnánk! - Nem törődött azzal, hogy Marlie esetleg megsértődik ezen a kifakadáson, mert esze ágában sem volt szó nélkül hagyni a talán természetes, de ma már teljesen indokolatlan lelkifurdalást. Kissé eltolta magától a lányt, s a fejét két tenyerébe fogva és fölemelve arra kényszerítette, hogy belenézzen a szemébe. 107

- Én nagyon örülök annak, hogy te itt vagy nekem! - mondta, külön hangsúlyozva minden szót. Marlie szomorúan elmosolyodott. - Most már én is örülök. S néha olyan morbidnak tűnik, hogy örülök, hogy életben maradtam. Amikor ott Gleenen nevettem, abban a pillanatban nem tudtam és nem láttam semmit. Csak az járt a fejemben, hogy nem élném túl, ha megerőszakolna. Annyira undorodtam már a gondolatától is annak, hogy ez a féreg belém hatoljon, hogy kész lettem volna inkább meghalni. S visszatérő rémálmaimban azóta is a szex volt a legellenszenvesebb mozzanat. A tévében és a moziban bizonyos erőszakos jeleneteket már el tudok viselni, de mind a mai napig képtelen vagyok végignézni egy szexjelenetet. Nem tudom beleképzelni a szerelmet. Rögtön Gleen arcát látom magam előtt, érzem a büdös leheletét és a reám fröcsögő nyálát. Érzem, ahogy rám tehénkedik, ahogy a lábam között szerencsétlenkedik, és nem sok hiányzik, hogy elhányjam magam. - Marlie vett egy mély lélegzetet, és őszinte hangon még hozzátette: - Nem mintha azelőtt élvezni tudtam volna a szexet. - Hát az meg hogy lehet? - kérdezte Dane teljesen közömbös hangon, nehogy riadalmat keltsen a túlzott kíváncsiságával. Mert bizony rettenetesen kíváncsi volt Marlie szexuális előéletére. - Nagyon egyszerűen. - Marlie-nak csak egy pillanatra villant be, hogy erről sem beszélt ő még soha életében senkinek. De aztán folytatta. - Ahhoz, hogy az én médiumos túlérzékenységem ellenére is normálisan tudjak élni és mozogni, meg kellett tanulnom kiépíteni egy belső mentális védőpáncélt. Hogy ne „fogjam” állandóan mások érzelmi „adásait”. De a szerelem, az intim párkapcsolat pillanatokon belül szétrágta ezt a páncélt. És zúdult rám minden, amit csak a férfi érzett. Az ő érzelmi rezonáltak bennem, és képtelen voltam átérezni a saját testi gyönyörérzéseimet. Borzasztó volt. És ez ismétlődött minden egyes alkalommal. Végül már tudatosan menekültem a szex elől. - Hát, nem is csoda - mondta eltűnődve Dane. - Csak a kellemetlen oldalát láttad, szép élményeid nem voltak, „beleláttál” az önző hapsik érzelemvilágába, aztán jött Gleen. Nyilván arra a belátásra jutottál, hogy minden férfi egy szemétláda. - Nem egészen - mosolygott Marlie. - Vannak szemétláda, önző nők is. Amikor pedig Ewell doktorral dolgoztam a „védőpáncélom” kiépítésén, akkor a világtól eléggé elzárva éltem, jólesett az egyedüllét is, és elfogadtam, hogy ha normálisan akarok élni, akkor nem szabad szerelmi ügyekkel terhelni magam, és folyton tönkretenni a keserves munkával kiépített védőpáncélomat. Gleen után annyiban fordult a helyzet, -

hogy a traumától a médiumos

képességeim kioltódtak - bár most kiújulni látszanak megint -, viszont a szexről azóta tényleg csak a borzalmak és a félelmek jutnak vagy jutottak eszembe.

108

- Azért látok én itt némi ígéretes fejlődést - dörmögött Dane. - Szerintem épp itt az ideje, hogy mutassak neked valamit a szex örömeiből. S minthogy nem érzed az én érzelmeimet, ezzel meg van oldva a probléma egyik fele. Ha pedig borzadnál és félnél tőlem, akkor nem ücsörögnél itt az ölemben jó fél órája csaknem meztelenül, úgyhogy nagyjából meg van oldva a probléma másik fele is. Nem kell mást csinálnod, csak feküdj nyugodtan, és hagyd, hogy kellemes dolgokat csináljak neked.

Marlie keze-lába elkezdett libabőrözni. Tényleg „épp itt van az ideje”? A Dane-nel való megismerkedés előtt nemigen gyötörte a szexuális vágy. Most nagyon is kívánja a szexet, de mi lesz, ha csak újabb nagy csalódás vár rá? Ha képtelennek bizonyul végigcsinálni? Most igazán nincs szüksége egy újabb, bénító kudarcélményre. - Nem is tudom... - hebegte zavartan. - Mi lenne, ha csak... - Ne aggódj - vágott közbe Dane. - Csak dőlj hátra, hunyd be a szemed, és a többit bízd rám. Könnyű azt mondani, gondolta Marlie, és csak ült ott, mint a cövek, és riadtan nézett Danere. Képtelen volt dönteni és... dőlni. Aztán elszégyellte a gyávaságát és elkezdett pityeregni. Dane körülbelül két másodpercet hagyott még neki a tétovázásra, aztán férfiasan átvette az események irányítását. Gyöngéd, de határozott mozdulattal hanyatt döntötte a lányt, aztán a bugyija alá csúsztatva a kezét benyúlt a két lába közé. Marlie fölkiáltott a meglepetéstől, ösztönösen elkapta a férfi csuklóját, és összeszorította a combjait. Pár pillanatig mozdulatlanul meredtek egymásra, aztán Marlie arckifejezése megenyhült. - Bízol bennem vagy nem? - kérdezte Dane nagy önfegyelemmel, mert legszívesebben rávetette volna magát a lányra, és jól benyomta volna neki a már-már fájdalmasan hosszú ideje kőkeményen meredező hímvesszőjét.

Marlie beharapta az alsó ajkát, és csak lassan bökte ki: - Hát, igen. - Akkor ne szorítsd össze a lábadat. Semmi olyasmit nem csinálok, ami fájdalmas vagy kellemetlen. Sőt, garantálom, hogy élvezni fogod. - Garantálod?! - nevette el magát bátortalanul Marlie. - Száz százalékig - mosolygott Dane is, aztán föléhajolt és szájon csókolta.

Marlie beleborzongott. De azért még nem oszlott el teljesen a félelme. Félt attól is, hogy kudarcot vall, és félt attól is, hogy ha most ellenszegül, akkor nemigen lesz több alkalma kipróbálni, hogy tényleg jó dolog-e számára is a szex. Végül aztán ez a második félelem legyőzte az elsőt. Marlie megadta magát. Ha így alakult, hát legyen így. Akkor már derüljön ki, hogy milyen érzés befogadni a testébe Dane-t. Hogy milyen érzés, amikor ez a hihetetlenül erős férfi belehatol. És ha másért nem, hát azért, hogy Dane-nek jó legyen. Marlie tudta, hogy Dane előbb neki szeretne örömöt okozni, de azt is tudta, hogy utána Dane örömei következnek. S ha már így alakult, akkor legyen egy teljes értékű szexuális aktus, ne csak afféle intenzív „kézimunkázás”. - Hát legyen. De a személyes garanciavállaláshoz ragaszkodom ám!

109

- Oké! Majd legépelem három példányban, és közjegyzővel hitelesítem - nevetett Dane és szájon csókolta megint. Marlie-nál a beleremegés már menetrendszerűen érkezett. De most már hagyta, hadd remegjen mindene. Aztán vett egy mély lélegzetet, és lassan ellazította és széttárta a combjait. Dane elkezdte ujjaival gyöngéden masszírozni a keze alatt egyre síkosodé, lágy redőket. Marlie elengedte a csuklóját is. - Most lazulj el! - suttogta Dane, és ügyes mozdulattal szétnyitotta a redőket, s az egyik, hosszú ujjával mélyen belehatolt.

Marlie megmerevedett Dane karjaiban, s a betolakodó elleni ösztönös védekezésként ismét összeszorította a combjait. Nem sokra ment vele, mert odabent így is tudta Dane finoman mozgatni az ujját. Marlie beleszédült a túl erős élménybe. Nem volt ugyan száraz, de még egyáltalán nem volt felkészülve a behatolásra. A mozgatástól pedig olyan nagynak érezte Dane ujját, mint egy péniszt. Egy kicsit kapálózott, tiltakozni próbált, aztán megadta magát megint, és odahajtotta a fejét Dane mellkasához.

- Ez az. Így a jó! - súgta Dane, és bedugta még egy ujját. Marlie ívben kifeszítette, aztán ellazulva leengedte a csípőjét. Úgy érezte, leteperték, leigázták, legyőzték, az ő teste mások hatalmába került. Ugyanakkor lassan, de határozottan feléledt benne valami rég elaltatott, ősi ösztön. Testében az izmok engedelmesen, alig észrevehetően összehúzódtak, Dane-nek pedig egész teste megremegett. - Ez a legtöbb, amit egyelőre csinálok veled - mondta halkan. - Úgyhogy nyugodtan ellazulhatsz, mert a dolog már megtörtént. Fáj, amit csinálok? Igen. Nem. Marlie

maga sem tudta, hogy mit érez. Sosem tudta, hogy ilyeneket tud ő érezni. Enyhe

önkívületbe került a sokktól és a gyönyörtől. Hang most nem jött ki a torkán, így válaszul csak megrázta a fejét. - Akkor hunyd be a szemed, kedvesem, és ne csinálj semmit. Csak hunyd be a szemed, és érezd. Ne gondolj semmire, csak érezd.

Marlie gyámoltalanul, mi mást tehetett volna, szót fogadott. Becsukta a szemét és csak befelé figyelt, a testére, meg arra, ami abban történik. A két ujj finoman ide-oda mozgott benne. Hőhullámok futottak végig rajta, melyeket gyors, hidegrázásszerű borzongások követtek. Vagy inkább a gyönyör már-már fájdalmas, gyorsan tovafodrozódó lökéshullámai. A bőre megfeszült és szuperérzékennyé vált. Mellbimbói megkeményedtek, és hegyesen meredtek fölfelé. Az ujjak most egészen mélyre hatoltak, és a belső, finom és selymes zugokban barangoltak. Marlie önkéntelenül ismét felemelte a csípőjét, de ezúttal azért, hogy segítsen még mélyebbre hatolni az ujjaknak. Combjait már teljesen ellazítva tárta szét. A szíve hevesen vert, mintha alig férne el a mellkasában. És észre sem vette, hogy Dane ingét markolássza, s néha bizony jól belemarkol a férfi mell izmába is. Hallotta, hogy Dane mond valamit, de zúgott a füle, és nem tudta kivenni a szavakat. Nem is bánta. A szavak most nem voltak fontosak. Aztán az ujjak kicsusszantak belőle, s ő csalódottan felnyögött, csípőjét követelőzőn Dane felé lökdösve. Dane fürge mozdulatokkal leszedte róla a bugyit, és már vissza is dugta az ujjait oda, ahol voltak. Marlie ezúttal kérés 110

nélkül tárulkozott ki és lazult el, és érezte, hogy teljesen el van már ázva. Az újabb behatolás most nagy megnyugvással töltötte el, oldódott benne a feszültség - de ez az állapot csak pár percig tartott. Az ujjak lassú ki-be csúszkálása valami mély, ellenállhatatlan éhséget ébresztett benne, s így nem kielégítette, hanem csak felkorbácsolta a vágyát. Azután Dane a hüvelykujjával megkereste azt a feszesre duzzadt kis dudort is a redők között. Marlie

hirtelen

úgy érezte, hogy ezer voltok futkosnak minden idegszálában, és halkan nyüszítve bújt közelebb Dane-hez. Dane szilárdan tartotta a lányt és igyekezett megkímélni őt a túl heves, túl gyors, vagy kellemetlenbe átcsapó érzésektől. Folyamatosan beszélt hozzá, halk, rekedtes és mély hangon, hogy fönntartsa benne a természetesség érzetét. Aztán elkezdte a hüvelykujjával módszeresen cirógatni és gyöngéden masszírozni a csiklóját, melyet minden érintésre egyre forróbb bizsergés árasztott el. Marlie lábai között olyan lüktetés indult meg, amilyet azelőtt sohasem érzett. És a szenvedély valósággal égette a húsát.

- Ó, Dane! - nyüszítette Marlie olyan hangon, melyről már nem lehetett volna megmondani, hogy gyönyör vagy fájdalom van-e mögötte. Dane ekkor ismét a száját kezdte csókolgatni, s nyelve ugyanúgy járt ki-be Marlie ajkai között, mint ott lejjebb az a két ujj. Marlie totálisan elolvadt ebben az ölelésben, és két karjával már-már görcsösen kapaszkodott a férfi nyakába. Aztán felgyorsultak az események. A gyönyör spirálja egyre lendületesebb körökben szaladt fölfelé, mígnem aztán fölrobbant minden. A lány egész teste egy pillanatra merevgörcsbe rándult, majd heves vonaglásba kezdett, ahogy az orgazmus hullámai végigfutottak rajta. A rángások és ritmikus összehúzódások feltartóztathatatlanul követték egymást, és Marlie úgy érezte, hogy a teste mindjárt darabokra esik szét. Dane még szorosabban ölelte, egyrészt azért, hogy a lány ne érezze elhagyatottnak magát ebben a tűzviharban, másrészt pedig azért, hogy megérezze, hogy neki is van némi köze az élményekhez. Marlie hosszan elnyújtva ismét nyüszített egyet, de ez most csak alig hallatszott, mert tele volt a szája Dane nyelvével. Az érzékek vihara aztán elült, bár apró lökéshullámok és finom kis összehúzódások még egy darabig ott lüktettek Marlie ölében azután is, hogy Dane óvatosan kiszállt belőle az ujjaival. A lányt elhagyta minden ereje, arcát beletemette a férfi válla szegletébe, és zihálva szedte a levegőt. Dane fölültette, aztán két karjába csúsztatta őt, majd fölállt a kanapéról és megindult vele a hálószoba felé. Ott Dane óvatosan lefektette őt az ágyra, lehámozta a vállairól és félrehajította a köntöst, majd megállt fölötte és elkezdte levetni a saját ruháit. A lámpát nem kapcsolták föl, de a nyitott ajtón, a nappaliból beszűrődött annyi fény, hogy látni lehessen mindent, ami fontos és izgalmas. Marlie mozdulatlanul feküdt ott, ahová letették, s olyan kellemes fáradtság zsibbasztotta el, hogy nem is volt semmi kedve megmoccanni sem. Ebben a félig öntudatlan, agyilag lelassult, de testileg nagyon is felfokozott állapotban jól érzékelte szíve minden egyes dobbanását, sőt a vér áramlását is az ereiben. Egyes testrészeiben pedig külön is érzékelhette a vér lüktetését.

111

Külön erőfeszítésébe került, de kinyitotta a szemét, és végignézte Dane vetkőzését. Dane türelmetlensége már szinte a levegőben vibrált, mozdulatai gyorsak és energikusak voltak. Pár másodperc kellett csak hozzá, hogy teljes szépségében láthatóvá váljék kisportolt alakja. Aztán térdre-könyékre ereszkedve, amúgy férfiasan, rámászott a lányra. Izmos combjaival széttolta annak lábait, aztán egy kicsit kényelmesebben ráereszkedett egész óriási testével.

Marlie szinte eltűnt alatta. Csodálatos volt ez a nyugalom, ez a „megállt az idő” hangulat, amely a lányt kívül-belül körülvette. Aztán Dane akcióba lendült, és Marlie megérezte, ahogy egy forró és izmos valami elkezd előrenyomakodni a lába között. Izgalmas, jó érzés volt ez is. Dane ekkor fél könyékre támaszkodott, másik kezével pedig benyúlt kettejük közé, és meredező hímtagját célszerű mozdulatokkal odakormányozta a bejárathoz. Aztán beindította far- és hasizmait. Lassú mozdulatokkal nyomkodta be magát a lányba. Marlie lélegzete elakadt, testét pedig megint elárasztották a kellemes érzések. Már az előbb, Dane ujjaitól is úgy érezte, hogy szétfeszítik és több „nem fér” belé, de most, Dane vastag dorongjától már komolyan megijedt. Nem mintha nem lett volna elég nedves és síkos, de finom belső hártyáit kissé megviselték az iménti, számára teljesen szokatlan játszadozások. Hüvelye már egész hosszában túl érzékeny volt, s amikor Dane lendületesen tövig nyomkodta belé a farkát, Marlie bizony elkezdett félni, hogy a kellemes érzések pillanatokon belül átcsapnak elviselhetetlen fájdalomba. Halkan, ijedten felnyögött, mire Dane azonnal megállt, éppen egy tövig nyomott helyzetben. - Valami baj van? - kérdezte halk, ziháló hangon. Marlie nem tudta, mit válaszoljon. A mentális túlérzékenységgel nem volt semmi baj, képes volt magára figyelni, nem zavarta őt semmi külső pszichikus „adás”.

Am ami a testieket illeti, nem tudta, hogy meddig bírja még. Hogy nem

sokáig, az biztos. Dane most, vagy most még kívül-belül túl nagy volt neki, és bár a gyönyörök terén közel járt az eksztázishoz, közönséges testi idegvégződései ugyanakkor közel jártak ahhoz, hogy csődöt jelentsenek. Keresgélte a szavakat, hogy mit is válaszoljon Dane-nek, de elkésett. Dane férfi volt és nem egy szent. Különösen ebben a szituációban nem. Az ő türelmét sem lehetett már túlfeszíteni, s így a hallgatást egyszerűen úgy értelmezte, hogy nincsen semmi baj. És beindult, immár teljes lendülettel. A lökések fölkavarták és megrázkódtatták Marlie egész testét, akinek nem maradt más választása, mint hogy két karjával és két lábával átölelje a rajta fekvő férfi testét. Mozgásuk, légzésük és önkéntelen hangjaik gyorsuló ritmusa összefonódott, s nemsokára olyan ujjongó lobogás volt hallható, mint az agárversenyeken a kutyáké, mikor már közel vannak a célhoz, mikor hajszájukban már-már elérik a nyulat.

Marlie megint félönkívületi állapotba került. Szorosan becsukta a szemét, s annyi energiája még maradt, hogy figyeljen a testére és megpróbálja élvezni a történések minden mozzanatát, minden pillanatát. Dane csak járt ki-be, csípője mint valami döngölő kalapács, úgy lendült előre-hátra. Marlie élvezte, hogy ő most egyszerűen nő, vagy ha úgy tetszik, nőstény, s hogy Dane egyszerűen férfi, vagy ha úgy tetszik, hím. El kell jutni az életben oda, hogy az ember az ilyen helyzeteket és állapotokat is élvezni tudja... Marlie élvezte is, és nagyon örült, hogy egyáltalán képes ezt élvezni, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana a pillanat.

112

De nem tartott örökké. Dane bepörgött, és érezte, hogy már csak pillanatai vannak hátra. Két karjával még a nyakába nyalábolta Marlie lábait, aztán minden erejét beleadta a lökésekbe. Marlie még fölsikoltott a minden eddiginél mélyebb behatolástól, aztán már csak azt érezte, hogy a férfi testét ütemes görcsök rángatják, hogy a „döngölés” megszűnt, s hogy az a mélyen belé meredő valami most mozdulatlanul lüktet benne, s közben szinte odacövekeli őt az ágyhoz. Amikor elcsitultak a rángások, Marlie is eleresztette a férfi nyakát, s lustán széttárta karjait az ágyon. Dane nyögdécselve és zihálva szintén elengedte magát, vagyis mind a száz kilójával szépen ráereszkedett a lányra. Csapzott fejét ott pihentette Marlie arca mellett, és csak bámult kimerülten. Marlie is halálosan fáradt volt, de nagyon élvezte a helyzetet. S Dane eközben még mindig benne volt. Őbenne. Marlie-t mulattatta a szituáció, s most is az villant be az agyába, hogy milyen jó volna, ha ez örökké tartana. De ez sem tartott örökké, mert a varázslatot a következő pillanatban szertefoszlatta a mobil telefon fülsértő csipogása. Dane azonnal mozdult. „Kiszállt” a lányból, leszállt az ágyról, fölkapcsolta a villanyt és fölkapta a készüléket. Marlie dermedten figyelte. Dane nyomogatott valamit a szerkentyűn és a füléhez emelte. - Tessék, Hollister! - szólt bele katonásan. Egy pillanatig dermedten figyelt, aztán... - Tíz percen belül ott vagyok - és máris rángatta magára a ledobált ruhadarabokat. Trammelt értesítették már? Jó, akkor majd én fölhívom. És hívja vissza a járőrtisztet, hogy be ne merje tenni senki a mocskos lábát a tetthelyre! Aztán újra elkezdte nyomkodni a gombokat, Marlie pedig kikászálódott az ágyból, és remegő kézzel, kapkodva magára szedte a köntösét. Dane már a cipőjénél tartott, amikor bejelentkezett Alejandro. - Megvan a hulla - mondta minden bevezető nélkül Dane. Találkozzunk a helyszínen, írod? Ciprus sor 3311. Marlie-nak görcsbe rándult a gyomra. Dane kiviharzott a nappaliba, menet közben gombolva be az ingét. Marlie néma árnyként követte, és az ajtófélfának támaszkodva, szótlanul nézte, ahogy a nyomozó magára csatolja a hevedert és a bal hóna alá bedugja azt a nagy fekete stukkert. Dane a bejárati ajtóból még visszanézett: - Nincs semmi bajod? - De a hangja már valami idegen világokból csengett, és érezni-látni lehetett, hogy Hollister nyomozó lélekben már másutt jár. - Nincs - intett szomorúan Marlie, és igyekezett nem kimutatni, mekkora kétségbeesés tört rá. - Ahogy tudok, jövök! - intett vissza Dane, és elrohant.

Marlie

megvárta, míg a kocsi kifordul, aztán bezárta az ajtót és nekiállt úgy-ahogy rendbe tenni a lakást.

Fölszedte a kanapé sarkában heverő bugyiját, aztán eltakarította a pizza maradékait, és elmosogatott. Mindez kivette

113

a maradék erejét is. Aludni azonban képtelen lett volna. A gyönyörű estét tönkretették a mégiscsak előjött szörnyűségek, de Marlie sem a gyönyörökre, sem a szörnyűségekre nem mert most visszagondolni. Még gyorsan megmosakodott, aztán lekuporodott a kanapéra, és csak nézte, hogyan jár körbe halk pöccenésekkel a falióra másodpercmutatója. Virrasztott. Önmagáért és a meggyilkolt ismeretlen nőért is.

114

13 Villámok cikáztak az ég peremén, és kísérteties fénnyel alulról világították meg a komor esőfelhőket. Pont úgy, ahogy a detektívregényekben a gyilkosság éjszakáján szokott

lenni,

gondolta Dane, és bár rohant, igyekezett óvatosan vezetni, mert megint esett az eső. Közeledett a hajnal. Dane agya teljes gőzzel dolgozott, de nagyon tudatosan igyekezett nem gondolni a Vinick-ügyre, nehogy prekoncepciói legyenek, és ott is párhuzamokat véljen fölfedezni, ahol semmi ilyesmi nincsen. Marlie-ra sem gondolt, mert akkor meg képtelen lett volna az új feladatra koncentrálni. Sőt, egyelőre azt is kizárta a tudatából, amit Marlie mesélt valószínűleg ennek a gyilkosságnak a helyszínéről és eseményeiről. Mindent tiszta lappal, előfeltevések és elfogultságok nélkül kell elkezdeni feltérképezni, aztán majd később jöhet az esetleges párhuzamok feltárása és a különféle ötletek és hipotézisek végigzongorázása. A hajnali forgalom elég erős volt már, s Dane türelmetlenségében túl közel merészkedett egy nyerges vontatóhoz, amely az első tócsánál jól be is takarta a kocsiját. Már éppen kezdett volna fölrobbanni a méregtől, aztán elnevette magát, mert rájött, hogy így legalább van valami, ami elvonja a figyelmét a kínos vagy fölösleges gondolatoktól. Így aztán majdnem negyedóra lett abból a tíz percből, míg a Ciprus sor 3311.-hez ért. Az utcában a szokásos látvány fogadta: rendőrkocsik, kordon, bámészkodó tömeg. Dane, ahogy kiszállt a kocsiból, rögtön a bámészkodókat kezdte figyelni, hátha talál egy ismerős pofát...

A Ciprus sor egy fokkal előkelőbb környék volt, mint Vinickéké, legalábbis jó tíz évvel fiatalabbnak látszottak errefelé a házak. A ház bejáratánál egy őrszem állt, a többi rendőr a fedett kocsibeálló alatt gyülekezett, és Dane nagyon remélte, hogy a hátsó ajtót is őrzi valaki, és nem járkálnak ki-be a kíváncsiskodók. Ezen a hétvégén Freddie Brown és szolgálati párja, Worley volt az ügyeletes, s ők már rég ideértek. Freddie ahogy meglátta, elésietett. - Hello, szépségem! - üdvözölte, és rögtön belé is karolt és félrevonta. - Nem kell úgy rohanni. Beszélni szeretnék veled. Dane persze rohant volna, és mindenki mást otthagyott volna, ha ilyenkor zavarni merészeli, de Freddie... Freddie az más. És különben is ez most a kolléganő helyszíne. És bár Freddie is nő, mégsem az a típus, aki csak úgy félrevonja az embert egy kicsit dumcsizni, ha nincs rá halálosan komoly oka. - Azt mondják - kezdte félig suttogva Freddie -, határozottan kérted, hogy neked szóljanak, ha olyan késes gyilkosságot találnak, amelyben nő az áldozat. Dane bólogatott, és nem tudta, hogy most sértődés lesz-e abból, hogy ő itt beleüti az orrát mások ügyeibe. Freddie azonban mosolyogva paskolta meg a karját. - Arra gondoltam, hogy sohasem kérnél te ilyet, ha nem volna rá halálosan komoly okod. így aztán tessék, tálcán fölkínáljuk neked, születésnapi ajándékként a helyszínt. Legyen a tiéd, ha kéred.

115

- Hozzá se nyúltatok? - csodálkozott Dane. - Úgy érted, senki sem tette még be a lábát és nem tolta oda a pofáját? - Pontosan így értem. A járőr, aki megtalálta a hullát, igazán kitüntetést érdemel. Ahogy meglátta az áldozatot, már hátrált is ki a lakásból, és nem érintett meg semmit, kivéve a kilincset, és hermetikusan lezárta a helyszínt. Semmi nincs összemászkálva, összefogdosva, össze... Ilyen érintetlen helyszínt még életedben nem láttál. Ivanék már úton vannak. Dane elismerően bólogatott. - Nagyon köszönöm, Freddie. Igazán rendes vagy. Na de hogy talált rá a járőr a hullára? Freddie előkapta a jegyzetfüzetét. - Az áldozat neve Jacqueline Sheets,_elvált, gyermektelen. Volt férje Minnesotában él. Ő maga titkárnőként dolgozott az egyik legnagyobb ügyvédi irodánál, és nagyon jó munkaerő volt. Úgy volt, hogy az egyik kolléganőjével elmennek vacsorázni. Amikor nem jelent meg a megbeszélt helyen, a barátnője megpróbálta fölhívni, de senki sem vette föl a telefont. Minthogy a nőt rendkívül pontosnak és megbízhatónak ismerték, a barátnő nem tudta mire vélni a dolgot, viszont eszébe jutott, hogy mintha az utóbbi időben orvosi problémákról beszélt volna neki Ms. Sheets. A barátnő elkezdett aggódni. Eljött ide, és azt látta, hogy Ms. Sheets kocsija ott áll a ház mellett, a lakásban ég a villany, be van kapcsolva a tévé, ajtót azonban nem nyitott senki. Bekopogott hát a szomszédba és kihívta a rendőrséget. Egy járőrpár, Charles Marbach és Perry Palmer ért ide legelőször. Amikor ők is hiába dörömböltek, Marbach betörte a bejárati ajtót. Rögtön észrevette a hullát, és rögtön húzott is kifelé, érintetlenül hagyva mindent. - Freddie összecsapta a jegyzetblokkot. - A barátnőt Elizabeth Cline-nak hívják. Most ott ül a fedett kocsibeálló alatt. Véletlenül megpillantotta ő is a hullát, és most elég szar állapotban van. Közben befutott Alejandro kocsija is. Freddie kérdőn nézett Dane-re: - Áruld már el nekem, mit akartok most csinálni? - Megnézzük, milyen hasonlóságok vannak a Vinick-esettel. Erős a gyanúnk, hogy ugyanaz lesz a tettes. - Úristen! - döbbent meg a nő. - Hiszen a hétnek ugyanarról a napjáról van szó itt is! - Ne hidd, hogy nem jutott eszembe nekem is - legyintett szomorúan Dane. És tudta, hogy szemet szúr a dolog az újságíróknak is, már látta lelki szemeivel a szenzációs szalagcímet: „A SZOMBATI MÉSZÁROS!” Legföljebb akkor lesznek szarban a tollforgató urak, ha kiderül, hogy a nővel még éjfél előtt végeztek, mert címnek az, hogy „a pénteki-szombati gyilkos”, szóval, elég hülyén néz ki. Alejandro, ezúttal zabszínű vászon pantallóban és égszínkék selyemingben pompázva, odalépett hozzájuk. A frizurája - mintha most lépett volna ki a fodrászszalonból, a képe 116

illatosra beretválva, a szeme alatt - a kialvatlanságnak semmi jele, egyetlen halvány kis karika sem! Dane megint a fejét rázta, s azon tűnődött, hogy az úristenbe csinálja ezt ez a ficsúr. - Nem akartok a barátnővel beszélni? - kérdezte Freddie. - Nem - válaszolta Dane. - Az a te asztalod. Mi legelőször is a helyszínt szeretnénk látni. - Nem kell megvárnotok Ivant. - Tudjuk. De azért szeretném, ha majd ő is olyan érintetlenül hagyna meg mindent, amennyire ez csak lehetséges. - Nem lesz gond - mondta Freddie a maga anyás hangsúlyával, aztán visszament az eső elől a kocsibeálló alá húzódó csoporthoz. - Szóval, az az a ház - mondta Alejandro teljesen fölöslegesen. - Igaz, hogy ciprusfa nincs, de az utca neve Ciprus sor. Tehát jó nyomon jártunk. Most még csak az kell, hogy a tévé is nagyképernyős modell legyen. - Hát, sajnos itt már sok mindenben elég biztosra mehetünk. - Sajnos. Értesítettem a főnököt. Bármelyik percben befuthat. Egyelőre azonban Ivan Schaffer érkezett a műszeres furgonján. Hórihorgas alakjával igencsak mérgesen kászálódott ki a volán mögül. - Csak azt nem tudom - förmedt rájuk -, hogy nekem mi keresnivalóm van itt! Freddie miért ragaszkodott éppen énhozzám? Nincs más szabad ember a cégnél? Van nekem enélkül is épp elég dolgom! Dane rájött, hogy Freddie ezek szerint zseniálisan ráérzett valamire. Körbe kellene csókolni a nőt érte - ha az a féltékeny férje nem verné be az ilyesmivel próbálkozók orrát. - Tudod, ez egy speciális ügy - magyarázta kissé jobb kedvre derülve Ivannak, és segített neki kipakolni a felszerelést. - Először is: az a ritka szerencse ér, hogy a helyszín tiszta. Te leszel az első, aki belép. Úgy menj be, mintha szentélybe lépnél! - Ugrassátok azt a jó kurva...! - legyintett Ivan, aki nem volt most tréfás kedvében. - Ilyen soha nem szokott lenni. - Hát most mégis van. Becsüld meg magad, mert ilyet az életben többé nem látsz! - Kösz. Na, és mi a második? Alejandro feltűnés nélkül, de egy áldozatát kereső ragadozó szemével fürkészte a bámészkodók tömegét. - A második meg az, hogy valószínűleg ugyanaz a fickó járt itt is, aki Vinicknét kicsinálta. - Jaj, istenem - sóhajtott Ivan. - Akkor szarban vagyunk. Vagy tudtok már valamit? - Majd kiderül. Mehetünk? Dane megkérte Marbach rendőrt, hogy tartson velük. Ez, a helyszínbiztosításban rendkívül okosan eljáró kolléga igazán megérdemelte, hogy bevonják a nagy balhé felderítésébe. 117

Marbach fiatal volt, nemrég került ki a rendőriskolából, és sápadt arcbőre elárulta, hogy nincs még hozzászokva az ilyen borzalmakhoz. Mindazonáltal volt benne annyi intelligencia, hogy még azt is megfigyelje, a holttest körülbelül milyen távolságra fekszik az ajtótól. - Ha benyitunk, az utcáról lehet majd látni a holttestet? - kérdezte Freddie, aki szintén csatlakozott hozzájuk. - Nem - rázta a fejét Marbach. - Az ajtó mögött egy kis előtér van, aztán jobbra a nappali. Egy lépést haladtam előre, s akkor vettem észre a holttestet. - Oké! Ivan, te következel! Ivan benyitott és belépett. A többiek követték és becsukták maguk után az ajtót. Megálltak a kis előtérben. A tévé még mindig ment, a mozicsatornán épp egy Fred and Gingert adtak. Elég hangosra volt állítva, mintha Jacqueline Sheets nagyothalló lett volna. Vagy a gyilkos hangosította föl, hogy a tévétől ne lehessen hallani a sikoltozást. Ivan megnyomta a kikapcsológombot, és a szobára hirtelen nagy-nagy csönd telepedett. Dane és Alejandro az ajtóból bámult befelé, és tátva maradt a szájuk: a tévé óriás képernyős, igen modern készülék volt, tévéállványra állítva. Nem kellett hozzá kommentár, nem is szólt egyikük se semmit. Ivan is némán kezdett hozzá a nyomgyűjtögetési rituáléhoz. Ahol ők álltak, onnan az áldozatnak csak a felsőtestét láthatták. A nő meztelen volt, és úgy nézett ki, mintha valami vadállat marcangolta volna össze. A kanapé, a fal, a szőnyeg, minden vérrel telefröcskölve, és Dane-nek eszébe jutott Marlie furcsa kifejezése: körbe-körbe a bozótosban. Meg talán mintha epret vagy málnát is említett volna a lány... De itt semmi bozót nem volt, csak egy kanapé. Vajon miért említette Marlie ezt a bozót-, vagy eperfa-, vagy micsoda dolgot? Talán a gyilkos mondott vagy gondolt valami ilyesmit? Kinyílt mögöttük az ajtó, és belépett Bonness főhadnagy. Rámeredt az alvadt vérfoltokra, és elsápadt. A múlt heti tetthely szörnyűbb képet mutatott ugyan, de akkor még azt hitték, hogy egyszeri esetről van szó. Most viszont már tudták, hogy egy folytatásos rémregény második fejezetével van dolguk. Egy olyan szörnyeteggel, aki nagyon sok ártatlan nőt fog még meggyilkolni, tönkretéve családjaik és barátaik életét is, míg végül elkapják. Mert a sorozatgyilkosokat rendkívül nehéz elkapni, és rémtetteiket figyelembe véve igazán sovány vigasz, hogy előbb-utóbb kivétel nélkül horogra (villamosszékbe, akasztófára...) kerülnek. Dane is érezte, megint, hogy nagy szarban vannak, de aztán kínjában arra gondolt, hogy van nekik egy titkos fegyverük, amellyel a gyilkos nem számolt: Marlie. - Dane - szólalt meg most Worley -, Alejandró-val nézzetek körül. Mert ti tudjátok, hogy mit kerestek. 118

- Hát ez az! - vágta rá Alejandro, akinek nagyjából ugyanúgy járt szakmailag az esze, mint Dane-nek. - Éppen ezért kell nektek csinálnotok. Nehogy mi olyasmit is belelássunk, ami nincs ott. Aztán majd mondjátok el, hogy mit láttatok. Worley bólintott. Freddie-vel fürgén nekiláttak a ház átkutatásának. Ivan behívta az ujjlenyomatosokat, akik minden szilárd területet fekete púderral szórtak le. A ház hamarosan megtelt emberekkel, egyesek csak nézelődtek, mások viszont keményen dolgoztak. Végül becsomagolták és elvitték Jacqueline Sheets holttestét is. Kint pedig nyüzsögtek a fotósok és az újságírók, s Dane még mindig nem tudta, mit lehet mondani nekik. A „véletlen egybeesés” már most sem egészen hihető, és ha ne adj isten bekövetkezik a harmadik gyilkosság, akkor a mostani nyilatkozatával nevetségessé teheti magát is és a rendőrséget is. Pedig jó volna, ha a riporterek csak olyan dolgokat írnának meg, amelyek „nem veszélyeztetik a nyomozás eredményességét”. Bonness főhadnagy félrevonta Dane-t és Alejandrót. - Ha úgy látjátok, hogy ugyanaz a fickó csinálta... - Ugyanaz - zárta le a továbbiakat Dane. - Hétszentség. - Minden úgy van, ahogy Marlie előre megmondta - tette hozzá Alejandro. - Még a tévékészülék típusa is stimmel. - Nem volt lehetősége semmilyen módon előzetes ismereteket szerezni? Ezt azért is kérdezem, mert kezdetben én voltam az, aki mindent elhitt ennek a lánynak, maguk, uraim, pedig mindenben kételkedtek. Hát most fordítsuk meg, hátha úgy előbbre jutunk. - Nem volt lehetősége - mondta határozottan Dane. - Az első gyilkosságnál ha akart volna, se tudott volna a helyszínnek még csak a közelében sem tartózkodni, ezt több oldalról is lenyomoztuk, az elmúlt napot és éjszakát pedig nála töltöttem. Fölhívott ugyanis, amikor az újabb látomások rátörtek, s én rögtön odarohantam hozzá. - Oké! Holnap reggel tízkor mindenkit szeretnék az irodámban látni. Áttekintjük, hogy mire jutottunk, hogy Ivan mi újat talált; összeállítunk és ráállítunk erre az ügyre egy külön csapatot. Jelentést teszek a főnökségnek is, aztán majd ők eldöntik, hogy mikor és mit érdemes közölni a városi elöljárósággal. - Nagyon remélem - jegyezte meg Dane -, hogy visszafogják magukat. Mert a városházáról aztán minden információ azonnal kiszivárog! - Viszont a rendőrfőnököt meg kirúgják, ha a sajtó megszellőztet egy szaftos ügyet, amelyről nem tájékoztattuk az elöljáróság nagykutyáit - legyintett szomorúan Bonness. - Akkor viszont legalább pár napig legyen kuss és hírzárlat - kérte Dane. - Mert lássuk csak. Mindkét gyilkosság péntek éjszaka vagy szombat hajnalban történt. Ha a tettes nem 119

tudja, hogy mi fölfigyeltünk erre a momentumra, és azt legalább már tudjuk róla, hogy neki valami miatt fontos ez a meghatározott időpont, akkor egyrészt még legalább egy hétig nem fog támadni, másrészt pedig nem fogja eltüntetni az erről a meghatározott időpontról árulkodó nyomokat. És nem kezd például megtévesztésből vagy csak szórakozásból a hét különböző napjain gyilkolászni. Tehát minél tovább tartja itt mindenki a pofáját, annál nagyobb az esélyünk, hogy elkapjuk ezt a patkányt. Viszont ha az újság mindent megír, amit tudunk, vagy valamelyik vén városi tanácsnok elpofázza odahaza anyunak a „titkokat”, akkor a patkány hülyét csinál belőlünk. És tíz-tizenöttel több nőt csontoz ki! - Megígérem, hogy megpróbálom meggyőzni a rendőrfőnököt - mondta láthatóan meggyőzve Bonness. És ennél az ígéretnél tényleg nem lehetett többet várni tőle. Freddie és Worley befejezték a szemlét. - A gyilkos fegyver egy konyhakés volt, valószínűleg az áldozat saját tulajdona - jelentette Worley. - Ugyanolyan fajta, mint a konyhában található többi kés. A gyilkos a vendégszoba ablakán hatolt be, úgy, hogy kivágta a redőnyt. - Az éjjel esett az eső. Nincs valami lábnyom az ablak alatt? - Nincs - ingatta a fejét Freddie. - A faszi nagyon óvatos volt. - Vagy már azelőtt érkezett, hogy az eső eleredt volna, és itt lapult valahol a házban vetette föl Alejandro. - Szűzanyám! - rémüldözött Freddie. - Ha belegondolok, hogy ez a szörnyeteg négy órája itt volt már a házban, és az a szegény nő nem sejtett semmit! - De mi történt azután? - kérdezte Marbach, az ifjú rendőr. S egy kissé zavarba is jött, amikor mindenki őrá kezdett figyelni. - Úgy értem, akkor is esett még, amikor a fickó eltávozott. Akkor nem hagyhatott lábnyomokat? - Hagyhatott - válaszolt Dane. - De csak akkor, ha ugyanott távozott, ahol érkezett. De erre semmi oka nem volt. Sőt, ha szépen kisétál a főbejáraton, akkor az senkiben nem kelt semmiféle gyanút. Ha egyáltalán észrevették, amiben én kételkedem. A ház előtt pedig beton a járda és a kocsibehajtó. Esőben semmi lábnyom nem marad meg rajta. - A nőn a támadás időpontjában minden jel szerint pizsama volt - vette át a szót Freddie, megint a jegyzeteiben lapozgatva. - Találtunk ugyanis egy csupa vér pizsamát a szennyestartóban. A vércsoportot persze ellenőriztetjük még. - Mi van a férjjel? Meg az esetleges barátokkal? - kérdezte Bonness. - Semmi. Itt ül a barátnője a garázstető alatt. Az ő elmondása szerint a volt férj Minnesotában él, húsz éve váltak el, és azóta gyakorlatilag nem látták egymást. Barát, szerető nincsen. 120

- Járt valahová a nő? Kocsmába, étterembe, konditornára, mit tudom én, hova, ahol sok férfival kerülhetett kapcsolatba? - Nem tudom. Idáig még nem jutottunk el a barátnő kikérdezésében. De ezt ti is megtudakolhatjátok tőle, amíg mi végzünk a tereppel. Aztán úgyis egy kalapba dobjuk, amit külön-külön összeszedtünk, nem igaz? - mondta Worley, és a hangjából érződött, hogy annak örülne a legjobban, ha ezt az egészet szépen elintézné Dane és Alejandro. A barátnő, Elizabeth Cline a garázstető betonpárkányán üldögélt magába roskadva; kifejezéstelen tekintettel bámulta az előtte járkáló sok rendőrt. Magas, csinos, szőke nő volt, haja rövidre vágva, két fülében majdnem a válláig lelógó fülbevaló. Ez utóbbiak ellenére semmi estélyi ruha; szandál, hosszú, sárga sztreccsnadrág, hosszú, fehér ingruha, sárga-lila selyemkendő a nyakban. Gyűrűk bőven, de nincs köztük jegygyűrű (ezt Dane az első pillanatban kiszúrta). Dane leült a nő mellé a betonpárkányra, a kevésbé közvetlen Alejandro pedig velük szemben, tőlük talán egy méterre állt meg, az áldozat kocsijának támaszkodva. - Maga Elizabeth Cline? - kérdezte Dane, épp csak a biztonság kedvéért. A nő döbbenten nézett rá. - Igen. De maga kicsoda? - Hollister nyomozó. Ez pedig itt Trammell nyomozó. - Örvendek - mondta a nő udvariasan, aztán elszörnyedve kiáltott föl: - Jaj, istenem, hogy is mondhatok ilyet! Nem örvendek! Nem! Hiszen maguk éppen azért vannak itt, mert Jackie-t megölték. - Megértjük önt, asszonyom. És tudjuk, hogy nagy megrázkódtatás volt ez az ön számára. De azért nagyon szeretnénk néhány kérdést föltenni önnek, ha megengedi. - Már beszélt velem az a másik két detektív. - Tudjuk, asszonyom. De azóta eszünkbe jutott még más is, és amit ön elmond nekünk, az komoly segítség lehet a gyilkos elfogásához. A nő kapkodva vette a levegőt. Didergett és remegett, két karjával a saját vállait ölelte. Fülledt, meleg éjszaka volt, a nőt mégis a hideg rázta. Dane egy szál ingben volt, úgyhogy nem tudott egy zakót fölajánlani a nőnek. Végül megkérték az egyik rendőrt, hogy hozzon valahonnan egy takarót. A takaró meg is érkezett, bebugyolálták vele a nőt, és kezdődhetett a kérdezz-felelek. - Nos, ön azt mondta Brown nyomozónak, hogy Ms. Sheetsnek mostanában nem volt fiú barátja. De tud-e ön olyanról, akivel nemrég szakított, vagy akivel csak alkalmilag futott össze? - Nem - rázta a fejét a nő. - Egyetlen egyről sem? Ms. Sheetsnek a válás óta nem volt senkije? 121

Elizabeth zavartan nézett maga elé, aztán összeszedte magát, és szomorú mosollyal mondta: - Ha éppen tudni akarják, volt egy tizenkét éves kapcsolata az egyik ügyvéddel a cégnél. Az ügyvéd azt mondta neki, hogy majd elveszi őt feleségül, ha elválik a saját feleségétől, de az a válás most nem aktuális, mert előbb meg kell csinálnia a karrierjét. Aztán a pasas megcsinálta a karrierjét, alkalmas lett az idő, el is vált a feleségétől, és... és abban a pillanatban elvett feleségül egy huszonhárom esztendős cicababát. Jackie kikészült, de már túl régóta dolgozott a cégnél ahhoz, hogy kilépjen és új életet kezdjen, nulláról indulva. A pasas még folytatni szerette volna vele is a dolgokat, de Jackie erre nem volt hajlandó. A pasas nem próbálta meg kirúgatni őt, de azt hiszem, ehhez nem is találtak volna indokot. Különben is a cégnél mindenki tudott már mindenről, kár lett volna botránnyá dagasztani az ügyet. - Mikor volt ez? - Várjanak csak. Úgy négy éve, ha jól számolom. - Ms. Sheets azóta kivel járt? - Én nem tudok senkiről. Lehet, hogy voltak futó kalandjai, de például nem létezett olyan, akivel mondjuk egy évig járt volna. Aztán jöttek a betegségei, és nem is volt kedve fiúzni, vagy hogy szokták maguk mondani. Mi hetenként egyszer elmentünk vacsorázni, ez úgyahogy tartotta benne a lelket. - Milyen betegségei voltak? - Többféle is. Nőgyógyászati panaszokkal kínlódott sokáig, aztán egy évvel ezelőtt végül eltávolították a méhét. Volt aztán egy kis gyomorfekélye is meg magas vérnyomása. Egyikbe sem szokás belehalni, de mind egyszerre szakadt a nyakába, és ettől mély depresszióba zuhant. Az utóbbi időben néhányszor már el is ájult. Ezért kezdtem aggódni, amikor nem jelent meg a megbeszélt helyen, az étteremben. Zsákutca. Igazság szerint Dane nem is nagyon számított másra. - És véletlenül nem beszélt valakiről, akit mostanában ismert meg? Vagy akivel összeveszett? Vagy aki esetleg követte? Elizabeth megint csak a fejét rázta. - Nem. Jackie nagyon kiegyensúlyozott volt, tudta kezelni a konfliktusait. Még az sem tette tönkre, amikor a barátja nem őt, hanem azt a macát vette feleségül. Kiborult, persze, de kiheverte. És azóta semmi baja nem volt. A legnagyobb ügy, ami nemrég földúlta a lelki nyugalmát, az az volt, hogy egy vadonatúj selyemblúz az első mosásnál szétfeslett a varrások mentén. Tudja, Jackie szerette a szép rúnákat, és kényes volt az ilyesmire. - Járt rendszeresen valahová, ahol emberekkel találkozhatott? - Igen. Az élelmiszerüzletbe. De máshová nem. 122

- Mindenkinek vannak ilyen-olyan rendszeres dolgai - próbálkozott Dane türelmesen egy másik oldalról megközelíteni a kérdést. - Például fodrászhoz jár. Vagy könyvtárba meg hasonló helyekre. - Azt kellett kideríteniük, hogy a gyilkos hogyan, milyen szisztéma szerint szemeli ki áldozatait. Ha ezt a két nőt ugyanaz a gyilkos ölte meg, akkor Vinicknének és Ms. Sheetsnek kell hogy legyen valami közös vonása vagy vonatkozása. Más környéken éltek, tehát ez a közös vonatkozás nem a lakhelyben keresendő, hanem valami másban. - Jackie-nek gyönyörű vörös haja volt. Két-három hetenként a munkahelyéhez közeli kis fodrászatban, a Hairportban rakatta rendbe. A fodrásznőjének Kathy vagy Kathleen, vagy Katherine a neve. Nem tudom pontosan. Könyvtár? Nem, könyvtárba nem járt. Nem nagyon szeretett olvasni. A filmeket szerette, állandóan kazettákat kölcsönzött. - Hol? - A szupermarketben. Azt mondta, nagyon jó kazettarészlegük van, el is ment oda elég gyakran. - Melyik ez a szupermarket? - A Phillips. Innen úgy másfél kilométerre. Dane följegyezte ezt is, bár ez nem az a bolt, ahová szegény Vinickné eljárt volna bevásárolni. Mindegy. Bármilyen részletről kiderülhet később, hogy nagyon fontos. - Mondjon valamit magáról is - nézett kedvesen a nőre. - Ön férjnél van? - Özvegy vagyok. Hét éve. Jackie segített át a legnehezebb időszakon. Akkor lettünk közeli barátok, bár már azelőtt is ismertük egymást, hiszen egy helyen dolgoztunk. Nagyon jó barátságban voltunk - sírta el magát most a nő. Dane vigasztalni próbálta, miközben Alejandro csak némán és fapofával hallgatta az egészet. Voltak Alejandrónak ilyen időszakai, amikor csak szótlanul figyelt. - Bocsássanak meg - hüppögött a nő. - Tudom, hogy semmi hasznomat nem veszik. - Ó, dehogynem! - sietett megnyugtatni őt Dane. - Ön nagyon is sokat segített, hogy kizárjunk olyan dolgokat, amelyekkel csak időpocsékolás volna foglalkozni. Nagyon köszönjük, és ha Brown nyomozó felírta már az ön címét és telefonszámát, akkor nem tartóztatjuk tovább, és a rendőrségre sem kell bejönnie. Mindjárt szólok egy kollégámnak, hogy vigye önt haza, mert talán jobb, ha ön most nem vezet. Aztán visszatértek Freddie-hez és Worley-hoz, hogy föltúrják az áldozat lakását. Jackie Sheets a halála után, tetszik, nem tetszik, elveszíti a magánéletét: átnézik naplóját, telefonkönyvét és személyes feljegyzéseit, elolvassák a leveleit, ellenőrzik a számláit, biztosításait és megrendeléseit, az utolsó darabig átrámolják minden holmiját, de még a szemetét is. Ugyanúgy, ahogy Vinicknével tették. S ha szegény Vinick nem lett volna 123

öngyilkos, akkor most nagyon sokat segíthetne a két meggyilkolt nő közötti esetleges közös vonatkozások felderítésében. Az orvos szakértők viszont megint nem sokat tudtak mondani. A halál beálltának körülbelüli időpontját Dane nélkülük is jól ismerte. Akkor telefonált ugyanis neki Marlie. A társaság lassan oszladozott. Elment a főnök is, még egyszer emlékeztetve a holnap tíz órakor kezdődő értekezletre; elment Alejandro, nyilván várt rá Grace Roeg, és erről Dane-nek eszébe jutott, hogy ideje volna neki is eldönteni, hová megy. Rápillantott az órájára: délután egy körül járt. És aludni kéne, mert az utóbbi 24 órában erre nem sok alkalma volt. De ott van Marlie is, aki nyilván még mindig ott ül a kanapén és várja őt vissza. Szegény lány! Annyi szenvedésen ment már keresztül, amennyi egy egész életre elegendő lehet-e. De mert hihetetlenül erős volt, úgy-ahogy kiheverte, nem rokkant bele, bár a testi-lelki sérülések nyomait valóban élete végéig hordozni fogja. Óriási teljesítmény volt tőle az is, hogy képes volt a szexre, hogy képes volt ma lefeküdni vele - ő meg úgy szállt ki belőle, hogy rohant a gyilkos után. Az után a gyilkos után, aki nemcsak a saját áldozatait pusztítja el, hanem, ha így folytatja, tönkreteszi Marlie életét is, megnyomorítja ezt a szegény lányt is. Aki most ott ül, teljes reménytelenségben a kanapén, és szenved... És... Dane maga is kezdett begolyózni. Aludni, haza - vagy Marlie-hoz, vigasztalni? Nem tudott dönteni. Megpróbálta a szex oldaláról megközelíteni a dilemmát. Most akkor ők szeretkeztek vagy sem? Ha a szeretkezés annyi, mint szűkebb értelemben vett közösülés, behatolás plusz elélvezés, akkor ők ma szeretkeztek. De ha az intimitás teljességéhez hozzátartozik az is, hogy utána legyen alkalmuk ellazulni vagy beszélgetni, vagy csak némán átölelve tartani egymást, vagy akár egyszerűen elaludni egymás mellett, akkor itt baj van a definíciókkal. Mert minek nevezzük azt, ha fél perccel az elélvezés után kiugrasztják az embert egy nőből, ráadásul egy gyilkos miatt?!. Na, ez már Dane-nek is sok volt. Bevágta magát a kocsiba, és irány Marlie. Szakadt az eső; úgy látszik, ez most már így lesz, hogy ha nagyon kell sietnie valahová, akkor mindig vizescsúszós az út, és dugókkal van tele a város. Gyilkolta a motort, a gumikat, s mi tagadás, nem vezetett túl udvariasan. Alig fordult be a ház elé, Marlie már nyitotta is neki az ajtót. Még mindig az a könnyű, kis átlátszó köntös volt rajta. Fáradt, a kialvatlanságtól karikás szemekkel nézett rá. Dane egy pillanatra megtorpant, és azon nyomban megfeledkezett minden egyéb nemes szándékáról és elképzeléséről. Lehajolt, fölnyalábolta a lányt, s megindult vele a hálószoba felé, miután sarkával berúgta az ajtót. A hálóban letette az ágyra a lányt, lefejtette róla megint a köntöst, és Marlie hanyatt fekve, meztelenül, szótlanul és mozdulatlanul nézte, ahogy Dane leráncigálja 124

magáról a ruhát - csak éppen a két lábát tette szét, lassan és teljesen kitárulkozva a szeretett férfinak. Dane ledobta az utolsó ruhadarabot és már feküdt is rá. Először az arcát találta meg a két tenyerével, aztán a száját a szájával, a következő pillanatokban pedig azt a forró és sikamlós bejáratot a farkával. Marlie egy kicsit megemelte a csípőjét, hogy segítsen neki, s ő egyetlen lassú, de energikus mozdulattal tövig szaladt belé. Felnyögött attól a szoros és síkos forróságtól, ami Marlie testében fogadta. Megtartva magát ebben a helyzetben egy darabig mozdulatlanul feküdt a lányon, s most ő gondolt arra, hogy ez a pillanat igazán örökké tarthatna. - Feledtesd el velem - suttogta könyörögve, félig megint önkívületben Marlie. - Feledtesd el velem! Nem kellett megmondania, hogy mit. Dane pontosan tudta.

125

14 Marlie megmozdult álmában, és a következő pillanatban felriadt. Döbbenten konstatálta, hogy valaki ott alszik mellette az ágyban. Eltelt pár másodperc, míg eloszlott az álom bódulata, és a lány rájött, hogy ki ez a valaki, és hogy került oda. Életében ez volt az első eset, hogy egy mellette alvó férfi karjaiban köszönt rá a reggel. Kellemes ébredés, gondolta magában, sőt azt is fölmérte, hogy mekkora szerencse, hogy ez a nagy darab férfi átölelve tarja őt: egyébként ugyanis könnyen legurulhatott volna az ágyról. Aztán fölkönyökölt, hogy megszemlélje ezt az izgalmas újdonságot, az ő ágyában fekvő, meztelen férfit. Nem fogta vissza magát, hanem igenis élvezte, hogy ő most milyen szép látványban gyönyörködhet. Odakint esett az eső, s a borongó reggeli fény csak haloványan világította meg Dane testét. Marlie nem tudott ellenállni a kísértésnek, s nagy bátortalanul először csak az ujjaival, majd egész tenyerével elkezdte simogatni Dane izmos domborulatait. S bár óvatosan csinálta, Dane egyszer majdnem fölébredt, de aztán, álmában dörmögve egyet, szorosabban ölelte ma gához Marlie-t, és visszazuhant a reggeli, ébredés előtti, mély álomba. Mint egy barátságos, nagy, meleg állat, gondolta magában Marlie, s először elszégyellte magát a hasonlatért, majd mulatott rajta.

Marlie soha életében nem kedvelte különösebben a meztelenkedést, mert az azzal járó, felfokozottabb mentális állapotokat az ő túlérzékenységével nehezen tudta elviselni. A Gleentrauma után - és ahhoz képest - viszont már egyszerűen semmiség volt számára a meztelenség, az előző éjszaka pedig Dane, a maga rámenős „terápiájával” némi ízelítőt adott neki az ilyen állapot kellemességeiből. Nagyon élvezte. Más, „normális” ember tán meg sem értené, hogy minek kell itt annyira örülni, de Marlie föl volt dobva attól, hogy itt most megnyílt számára egy új világ, melyről ő egyszer már örökre lemondott. Ujjongó lélekkel, a mégiscsak beeresztettek örömével indult hát bebarangolni és fölfedezni ezt az új, csodálatos világot. Mely elől a korábban lebonthatatlannak vélt falakat Dane, a nagy varázsló alig két ujjal távolította el. Marlie jót mulatott ezen a pajzán hasonlatán is. S most ez a nagy varázsló és nagy vagány itt fekszik teljesen csupaszon az ő ágyikójában. Ó pedig a szemével szabadon barangolhat és garázdálkodhat a testén. Gyerekes leskelődés? Peep-show? Esztétikai élménygyűjtés? Vizuálterápiás pszichológiai konditorna? Mindegy. Fő az, hogy nagyon élvezi. Nagyon.

126

Ujjaival és egész tenyerével Dane mellét kezdte simogatni, borzolgatni a göndör, sűrű szőrzetet. A szőrzet alatt vastag izomkötegek rejtőztek, Marlie

érdeklődéssel méricskélte, hogy egy

tenyérrel Dane mellizmának legföljebb a felét tudja letakarni. Rátalált a mellbimbóra is, eszébe jutott, hogyan csinálta neki Dane, így hát ő is elkezdte hüvelykujjával körbe-körbe cirógatni azt a kis dudort, mely nyomban megkeményedett az érintéstől. Dane fél szemét kinyitva figyelte a nő mesterkedéseit. Az még nem vett észre semmit, és éppen lefelé indult a barangolásban, a szőrfoltok mintáit követve. Dane, mintha csak aludna, nyögdécselve hanyatt helyezkedett, hogy a lány keze könnyebben mozoghasson. Az a kéz most már a hasán járt, a köldöke alatt kúszott lassan lefelé a ritkás szőrcsíkot követve, miközben Marlie, hirtelen ötlettől vezérelve, nyelvével kezdte cirógatni a férfi hozzá közelebb eső mellbimbóját. Dane-t mulattatta a szituáció, és kellemes csiklandozások futkorásztak a testén.

Marlie aztán fölemelte a fejét, és a saját, birizgálva lefelé haladó kezét figyelte. Meglepődve látta, hogy míg ő a férfi mellére hajolt, addig amott, lejjebb némi változások következtek be: Dane eddig ellazulva egyik oldalra hajló phallosza igencsak kezdi emelgetni a fejét az ég felé. - Tetszik a látvány? - szólalt meg váratlanul az „alvó” Dane, és sikerült is Marlie-t jól megijesztenie. A lány önkéntelenül is jól belemarkolt Dane szőrébe, aztán elnevette magát. - Nagyon. Dane most teljesen kiterítette magát, kezét-lábát szétrakva, s a párnával még föltámasztva a fejét, hogy jobban lássa, mit mesterkedik a lány. - Hát akkor tessék, tied a pálya!

Marlie pedig ellenállhatatlan vágyat érzett. Már szeretkeztek, többször is, de eddig mindig csak sötétben vagy félhomályban. Eddig inkább csak érezte, mint látta a férfi testét. Most igyekezett jól meg is nézni. Föltérdelt tehát, hogy jobb rálátása legyen a néznivalókra, és egyáltalán nem zavarta a saját meztelensége. Meg is feledkezett róla, s azzal sem törődött, hogy az arcával vagy éppen a hátsó felével fordul-e a nagy tüsténkedésben Dane felé. Először a férfi mellbimbóit kezdte ismét cirógatni és nyalogatni, majd egy kis izomsimogatás és -markolászás után megfordult és az alsóbb régiók felé vette az irányt. Ujjaival megint a szőrvonulatot követve meg is érkezett Dane most már elég látványosan ágaskodó fütyköse tövéhez, s pár pillanatnyi habozás után megmarkolta a szerszámot, melyet az ujjaival alig ért át. Dane nagyon elégedetten dörmögött, s néha meg-megrándult egy-egy végtagja vagy izomcsoportja. Marlie ekkor két tenyerébe fogta Dane szerszámát, s úgy vizsgálgatta, tágra nyílt, csodálkozó szemekkel, mint egy kisgyerek a végre megkapott, rég várt játékszert. Komoly felfedezéseket is tett, elámult például azon, hogy milyen hűvös érintésű ez a jobban megmarkolva tűzforró testrész, s hogy milyen finom, puha bőr borítja, miközben (jobban megmarkolva) érezni lehet, hogy kemény, mint egy vasdarab. Sőt, a birizgálástól és markolászástól még tovább keményedik, miközben Dane egyre kéjesebben és elégedettebben nyögdécsel. - Jaj, az isten legyen hozzám irgalmas! - sóhajtotta. - És én? - nézett rá mosolyogva Marlie. - Én is? 127

- Ne, te inkább ne! - nyögte Dane.

Marlie ekkorra már teljesen elázott, s még az jutott eszébe, hogy eddig minden alkalommal Dane csinált neki vagy vele valamit, hát épp itt az ideje, hogy most ő... Legalább kipróbálja, mire képes akkor, amikor neki kell irányítani a saját testét, amikor neki kell azzal és abban ezt-azt elérnie. S hogy képes-e félelem nélkül végigcsinálni olyan dolgokat, amelyekről azért ő is fantáziált néha, s amelyek oly könnyen és természetesen mennek a „normális” embereknek. Nem is habozott tovább, hanem egy ügyes láblendítéssel lovaglóülésbe helyezkedett a hanyatt fekvő férfin. Ahogy a fenekét annak combjaira eresztette, Dane kőkemény pénisze ott meredezett a hasa előtt. Marlie ekkor ráborult Dane mellére, megemelte a fenekét, s jobb kezével hátranyúlva a lába közé illesztette Dane dárdájának nagyra duzzadt fejét. Aztán idegtépő lassúsággal elkezdett ráereszkeni a meredező rúdra, és le-föl mozgással, centiméterről centiméterre haladva egyre mélyebben nyársalta föl magát erre a „karóra”. Neki még most is túl érzékeny volt a lába között és beljebb is minden porcikája, de olyan finom és kellemes érzések öntötték el egész testét, hogy nekibátorodva már játszani is tudott: egyszeregyszer jó magasra emelte magát, hogy Dane teljesen kicsússzon belőle, pár pillanatig hagyta a „hideg” levegőn borzongani a forró és nedves szerszámot, majd egy mozdulattal újra tövig csusszant belé. Dane behunyt szemmel csak a lepedőt markolászta, Marlie pedig nemcsak a hihetetlenül finom testi gyönyöröket élvezte, hanem a női, vagy ha úgy tetszik, nőstényi hatalmát is, azt, hogy örömöt tud okozni egy férfinak. S miközben mélyen bent a hasában járatta és mozgatta Dane vesszejét, egy pillanatra majdnem elsírta magát, mert arra gondolt, hogy ha nem vigyáz, akkor megint elveszíti ezt a képességét, s vele együtt ezt az újonnan fölfedezett, csodálatos egész világot is. Nem sietett. Tudta, hogy a lehető legtovább kell nyújtani a gyönyört és kiélvezni a helyzet minden pillanatát. Dane már nem egészen volt magánál, egyes testrészei önálló életet élve rángatóztak és borzongtak, feszültek meg és lazultak el, szőrmeredeztető lúdbőrözéssel. Ügy érezte, fölrobban az agya, bár sejtette, hogy a vulkánkitörés valahol lejjebb fog bekövetkezni, méghozzá pillanatokon belül. Marlie

most már teljesen síkos és nedves volt. Dane érezhette testének

belsejében az összes hajlatokat, redőket és finom domborulatokat. Megfeszítette a hátát és összeszorította farizmait, hogy a farka még magasabbra döfhessen. - Marlie... Marlie... - hörögte félig önkívületi állapotban. - Marlie... Légy szíves, most minél mélyebben... Úgy... Tövig... Teljesen...

Marlie szintén kezdett bepörögni. Nem bírta tovább a „lassúzást”, és az eddigi, romantikus sétalovaglás egyre vadabb vágtába csapott át. A teste egyre inkább megfeszült, légzése zihálóvá vált, s érezte, hogy viharos gyorsasággal közeledik, egy tájfun erejével, a

128

gyönyörhullám. Ami meg is érkezett, s Marlie egész testében beleremegett. - Ó, Dane! Ó, Dane...! - nyöszörögte, míg azok a finom görcsök rángatóztak benne, meg-megszorítva Dane farkát is. Dane-nek szintén megvolt a maga „baja”. - Most, jó mélyre, Marlie - hörögte furcsa torokhangon. - Most ne mozdulj!!! - kiáltott föl végül, fölfelé döfve és mozdulatlanná merevedve. Aztán sokáig feküdtek egymáson, szótlanul és valami végtelen nagy nyugalomban és ellazulásban. Marlie, a férfit még mindig a testében tartva, ráborult Dane szőrös mellére, Dane pedig a lány hátgerincén járatta le-föl, a feneke vágásától a tarkójáig az ujjait. Hogy mennyi idő telhetett el így, azt nem tudta, ám egyszer csak eszébe jutott, hogy ma értekezlet van, s hogy két dugás között azért jó volna néha elfogni egy-két tömeggyilkost is. A következő pillanatban pedig elszégyellte magát az idétlen gondolatokért, és nekilátott fegyelmezni és összeszedni magát. - Mennem kell - suttogta Marlie reá boruló haj-zuhatagába. - Hová? - kérdezte a lány, de nem emelte ki az arcát a férfi melléből, és a fenekét sem mozdította. - A rendőrségre. Értekezletet tart a főnök - simogatta tovább Dane a lány fenekét. - A tegnapi ügy miatt? - Igen. Összerakjuk a két balhé közös mozaikkockáit. Alakul egy külön munkacsoport, és lehet, hogy bevesszük a buliba az FBI-t is. - Ha úgy gondolod, hogy szükség van rám, én is szívesen elmegyek. Hm. Pontosan ez volt az, amitől Dane szerette volna megkímélni a lányt. Távol tartani őt mindentől, amennyire csak lehet, hiszen már látta, hogy a látomások is és maga a szörnyűség is mennyire ki tudja készíteni Marlie-t. De Dane azt is tudta - legalább magának ne hazudjon az ember, ugyebár -, hogy ha nem lesz más megoldás, akkor kíméletlenül elő fogja venni és föl fogja használni Marlie-t. Mert ez még mindig kisebb áldozat és szenvedés, mint újabb és újabb szerencsétlen nők kibelezése és kicsontozása. Egy zsarunak pedig ne csak az ökle és a farka legyen kemény, hanem a logikája is, és szerelmi vagy dugási ügyleteit ne keverje össze a kutya kötelességével. - Szeretnék mondani valamit. Nem akarom, hogy az újságból vagy a tévéből tudd meg. Marlie most már a rémülettől nem merte mozdítani az arcát és a fenekét. Dane gyorsan folytatta: - Ansel Vinick főbe lőtte magát péntek éjszaka. Dane a melle szőrén érezte, hogy elakad Marlie lélegzete. - Akkor eddig három. Három áldozata van a gyilkosnak suttogta a lány.

129

- Elkapjuk. Ígérem neked, elkapjuk - mondta komoran Dane, aztán az órára pillantott. Nyolc óra húsz perc. Átkarolta a rajta fekvő lányt, és áthemperedett vele az ágyon befelé, hogy ő kerüljön fölülre. Aztán még odaszorított egyet a csípőjével, majd lazán kihúzta magát a lányból, és föltápászkodott. - Jössz velem zuhanyozni? nézett vissza rá.

Marlie szintén az órára nézett. - Nem - mondta mosolyogva -, mert akkor sohase érsz be. Menj csak zuhanyozni, én pedig megcsinálom addig a reggelit.

Ez igen! Ez már valami, hogy a lány ilyen gyorsan elfogadja őt, gondoskodik róla, főz neki... Dane jókedvűen, fütyörészve és a farkát lóbálva lépegetett kifelé a fürdőszobába. Marlie pedig kissé ijedten sietett a konyhába. Soha életében senkinek nem csinált még kaját. Aztán mégiscsak összeütött valamit. Amit magának is szokott: kávé, gofri, eperdzsem (cukormentes!), müzli, ilyesmi. Dane hamarosan előkerült, egy szál alsógatyában, de illatosán és frissen borotválva. Rámeredt az asztalra. - Én... Én is ezt szoktam enni - mondta tétován Marlie. - Baj? - Nem baj - nevetett Dane, és jóízűen elkezdte falni ezt a „takarmányt”. - Alejandro is ilyen tápszerekkel mérgezi magát - mondta csámcsogva. És gondosan leplezve, hogy ilyen finomat rég evett... - Mióta dolgoztok együtt? - Kilenc éve. Együtt kezdtük járőrként, aztán együtt léptünk elő nyomozóvá is. - Kilenc év! - csodálkozott Marlie! - A házasságoknak a fele sem tart ennyi ideig. - Hát igen - csámcsogott tovább Dane. - Még jó, hogy nem kell egy ágyban aludnunk, mert akkor ez se tartott volna tovább egy napnál. - Tényleg - nézett rá Marlie. - Volt neked feleséged? - Aztán elszégyellte magát a tolakodásért. - Vagyis... Tökmindegy... Felejtsd el a kérdést. - Miért? - vonta meg a vállát Dane. - Nem titok. Sohasem voltam nős, és még tartós élettársi kapcsolatom sem volt. De nem vagyok homoszexuális. - Na, ezt az egyet kivételesen elhiszem neked! - nevetett megkönnyebbülten Marlie. - Ami pedig a rövid életrajzomat illeti: harmincnégy éves vagyok. A családom Fort Lauderdale-ben él, van három fiú-

és

két

lánytestvérem.

Mindegyiküknek

családja

van,

és

jelentős

mértékben

járultak

hozzá

a

népességrobbanáshoz. Így aztán van tizennyolc unokahúgom és unokaöcsém, életkoruk kettő és tizenkilenc év között szóródik. Ha ünnepeken összejövünk, akkora a tolongás, mint az állatkertben a majomház előtt. Mind Floridában élnek. Legközelebb, ha lesz egy kis időd, majd elsorolom a nagynénikéimet és nagybácsikáimat is. - Félve pillantott Marlie-ra, mert e mondatok vége felé rájött, hogy egy olyan életre kényszerített embernek, mint Marlie, talán már hallani is kínos egy ilyen népes rokonságról.

Marlie valóban megpróbálta elképzelni ezt a népes famíliát, ezt a „majomház előtti tömeget”, de nem ment neki, mert tényleg legföljebb az állatkertre tudott asszociálni. Aztán belekezdett a saját élettörténetébe.

130

- Az én anyám meghalt, amikor hároméves voltam. Belevágott a házunkba a villám. Engem még kimentett a szomszéd, de az anyám abban a részben volt, amely azonnal leégett. Én nem is emlékszem semmire, csak az iszonyú, elképzelhetetlen hangerejű csattanásra. Ewell doktor pedig azt a magyarázatot találta ki, hogy a hatalmas elektromos kisülés valahogy megváltoztatta vagy felfokozta az én mentális folyamataimat. Mert addig tényleg normálisnak számítottam minden tekintetben, utána viszont jött ez az egész csodabogárság. Megtaláltam például néhány elkódorgott kisgyereket, minden újság hozta a szenzációkat. Ewell is így talált rám. Aztán elvittek az intézetbe, és ez apámnak is meg nekem is jó volt, mert nem nagyon jöttünk ki egymással. Egy darabig még látogatott, de tizennégy éves koromban újra megnősült, s utána már alig találkoztunk. Nemsokára infarktusban meg is halt. Rokonaim nincsenek, illetve vannak, nagynénik, másod-unokatestvérek, ilyenek, de sose láttam őket. Mit készítsek neked vacsorára? Dane meghökkent. A váratlan témaváltástól is, és attól is, hogy ezek szerint őt ide már hazavárják... Az órájára pillantott. - Rohannom kell -

mondta. Elment fölkapkodni a ruháit, s egy perc

múlva már a kocsikulcsot csörgetve ment kifelé. - Ha nem találsz itthon, akkor elmentem bevásárolni - mondta Marlie, és megcsókolta. - Mert már nem sok olyan kaja van itthon, amit te is meg tudsz enni.

Dane meglepődve látta, hogy Rodger Champlin rendőrfőnök is eljött az értekezletre. Annyian voltak, hogy nem is fértek el Bonness irodájában, át kellett menniük a tanácsterembe. Champlin vén róka volt, negyven év szolgálati idő mögötte, de mert mindig képes volt elfogadni és véghezvinni minden szervezeti és technikai megújítást, őt nem állították félre, mint hasonló korú kollégái többségét. Bonness vonakodva nyitotta meg az értekezletet, mintha attól félt volna, hogy a tények hivatalos bejelentésétől a dolog végképp valósággá válik. - Emberek - köszörülte meg a torkát, mire mindenki elhallgatott a teremben. - Emberek, nagy bajban vagyunk. Csak két esetünk van, amelyeket össze tudunk hasonlítani, de már ebből a kettőből is teljesen világos, hogy sorozatgyilkos működik Orlandóban. - A termen halk morajlás futott végig, ahogy a nyomozók egymásra néztek. - Mit tudunk róla? - kérdezte a rendőrfőnök. - Semmit. Ujjlenyomat nincs, a fickó kesztyűt visel. Spermanyom nincs, bár mindkét áldozatot megerőszakolták. Vagy óvszert használva, vagy idegen tárggyal. Nem találtunk egyetlen haj- vagy szőrszálat sem. Nincs lábnyom, nincs rostszál a ruhájából, és nincsenek szemtanúk.

131

- Tehát, ha jól értem - ráncolta a homlokát a rendőrfőnök -, azt jelenthetem a polgármesternek, hogy van egy olyan sorozatgyilkosunk, akit akkor sem tudunk bíróság elé állítani, ha netán elkapjuk, mert nincs ellene bizonyíték. - Nagyon úgy néz ki - válaszolta Ivan. - Akkor meg honnan szedik, hogy ugyanaz a fickó a tettes?! - képedt el főnök. - Késes gyilkosság folyton adódik, nemdebár? - Két olyan késes kéjgyilkosság, amelynél abszolút semmi nyom nincs hátrahagyva, már önmagában is ritkaság - szólt közbe Dane. - Mindkettőt péntek este hajtották végre, az áldozat saját otthonában, a saját konyhakésével. Ilyen „véletlen egybeesés” nincs. - Marlie-t nem említette, és biztosra vette, hogy nem említi Bonness sem. - Azt hiszem, érdemes lesz bevenni a buliba az FBI-t. Nekik ugyanis, mint tudjuk, van egy éppen ilyen ügyekre szakosodott elemzőcsoportjuk. - FBI... - húzta az orrát a rendőrfőnök. - Csak nem azt akarja mondani, Hollister, hogy nem boldogul el maga ezek nélkül a szövetségi nagyokosok nélkül?! - Csak azt akarom mondani, hogy most mindenhonnan össze kell szednünk minden létező információt. Ha a sarki fűszeres segédtől, akkor attól, na pedig ezektől a nagyokosoktól, akkor tőlük is. Én nem vagyok féltékeny rájuk, nekem nem kell bizonygatnom, hogy egyébként én is vagyok olyan tökös legény, mint ők. Sőt. - De mi hogyan bizonyítsunk? - kérdezte fapofával a hirtelen beállt csöndben a kolléganői között ülő Freddie. Kitört a röhögés. - Hát jó - nevette el magát a nagyfőnök is. Aztán komoly hangon folytatta: - Jöjjön az FBI. De majd csak akkor, ha én szólok. És előbb még beszélnem kell a polgármesterrel is. Meg vagyok értve? Addig pedig varrogassák el, kedves kollégák, a még elvarratlan szálakat. - Nem várogathatunk sokáig - jegyezte meg Dane. - Az újabb péntekig már csak öt nap van hátra. - Tudom, hogy milyen nap van ma, és hogy körülbelül hány napból áll egy hét - zárta le a vitát a főnök. - Legkorábban kedd délután beszélek a polgármesterrel. Ez azt jelenti, hölgyeim és uraim, hogy van még két napjuk, hogy találjanak nekem valami nyomot, amin el lehet indulni. Mert ha nem találnak, akkor, már megbocsássanak a kifejezésért, nagy szarban leszünk.

132

15 A vasárnap nem az a nap, amikor dögivel lehet találni olyan nyomokat, melyek a gyilkoshoz vezetnek. Jackie Sheets kedvenc fodrászüzletében, a Hairportban még csak egy üzenetrögzítő sem fogadta a hívást. A bankok mind zárva. A telefontársaság persze élt és dolgozott vasárnap is, így Dane legalább azt megpróbálhatta kideríteni, hogy a Sheets házból telefonálgattak-e az utóbbi időben érdekesebb helyekre. Nem egy „forró nyom”, de a semminél mégis több. Bonness kialakított egy külön csapatot, melyet erre a két gyilkosságra állított rá. A csapat tagjai, Dane, Alejandro, Freddie és Worley felmentést kaptak minden más feladat alól, s az ő éppen folyó ügyeiket átvállalni kényszerülő kollégáikat azzal vigasztalták, hogy gyorsan végezzenek mindennel, mert hamarosan ők is a „különítményben” fogják találni magukat hiszen itt olyan profi gyilkosról van szó, akire nem lesz elég négy embert ráállítani. A nagy szervezkedésekkel el is ment az idő rendesen, így Dane és Alejandro csak fél öt felé szabadult a kapitányságról. Az épületből kilépve Dane mélyet lélegzett a párás, de mégiscsak friss, eső utáni levegőből, s ahogy laza mozdulattal, két ujjal a képébe billentette a napszemüvegét, mintegy mellékesen megkérdezte: - Grace? Mi van vele? Alejandro bosszús képet vágott. - Hogyhogy mi van vele? Él és virul. Ha azt várod, hogy megszökünk valami lakatlan szigetre, akkor csalódni fogsz. - Aztán a megjegyzés tökéletes értelmetlenségére ráébredve kissé higgadtabban hozzátette: - Grace egyébként jól van. - Még mindig ott van nálad? Alejandro vágott egy pofát és megnézte az óráját. - Nincs. - Még nem teljesen költözött be, mi? - röhögött Dane. - Még csak költözőfélben van, ugyebár. - Elmész te a büdös... - mondta Alejandro kedvesen. - Amúgy meg tényleg: te most hová mész? - Hová. Haza. Alejandro felhúzta az egyik szemöldökét, de úgy, hogy a fél pofája megnyúlt belé. - Pár ruhadarabot össze kell még szedni - magyarázta Dane az ifjú szerelmesekre jellemző elégedettséggel és logikai lazasággal.

Vagy úgy. Alejandro megérezte, hogy most ő következik. - Nem egyszerűbb bepakolni a bőröndöket és szépen átköltözni a nőhöz? Ha már úgyis véget ért az a korszak, mikor még a nők költöztek be hozzád pár hétre... Dane már nagyon megbánta, hogy elkezdett poénozni nőügyekben, mert most lám, ő az, aki magyarázkodhat, de hát mi mást tehetett.

133

- Marlie más - mondta halálosan komoly képpel. - Ő a saját kuckójában érzi biztonságban magát, nem is volna hajlandó onnan elköltözni sehová. - Azt már nem tette hozzá, hogy Marlie

előtt kissé szégyellné az enyhén lepusztult legénylakást. Inkább így fogalmazott: - És tudod, nem ártana

nálam egy kis tatarozás sem. - Tatarozás?! - kapott a szón Alejandro. - Csak nem? - De. Festeni kell meg a padlót is rendbe tenni, a fürdőszoba pedig teljes felújításra szorul. - Bizony, bizony! - csillant föl Alejandro szeme. - Hány éve mondom már. Mit szólnál, ha segítenék kicserélni a bútorokat? Húszéves lomok között élsz... - A nagyszüleimtől örököltem őket. - Hát az látszik. Szóval, akkor bútorcsere?

Dane elgondolkozott. A rendőrök többségéhez viszonyítva neki elég rendes bankszámlája volt - amelyet persze Alejandróéval nem lehetett összehasonlítani. Egyedül élt, s ami a kaját, a ruhát és a kocsit illeti, igazán nem volt nagy igényű. A házat is a nagyszüleitől örökölte, úgyhogy arra sem kellet törlesztenie a részleteket. Így aztán gyakorlatilag a fizetése feléből élt, a többi meg hosszú évek óta csak halmozódott a bankszámláján. Már arra is gondolt, hogy vesz egy vitorlást, de mindig lebeszélte magát, hiszen úgysem volna ideje hajókázni. A házat viszont tényleg nagyon ideje volna már kipofozni. Hogy Marlie-t legalább egyszeregyszer el lehessen vinni oda, bár ő igazán nem az a típus volt, akinek a lakásában szanaszét hevernek a csikkek, üres sörösdobozok, az ételmaradék és hasonlók. De hogy Marlie

tartósan

odaköltözzön, azt egyelőre nem tudta elképzelni. Viszont a bútor, így is, tényleg. - A bútor, tényleg... - mondta. - Az jöhetne.

Alejandro megdörzsölte a tenyerét. - Akkor holnap kezdjük! - Mármint micsodát kezd, mikor és kicsoda?! - bámult rá elképedve Dane. - Te, ha jól tudom, mostanában elég elfoglalt vagy. Majd a következő hétvégére kihívom a festőket és a padlójavítókat, meg veszek útközben pár darab bútort. - Ezt nem egészen így kéne csinálni, öreg barátom - magyarázta Alejandro. - Már tisztáztuk, hogy a nőket leszámítva neked szörnyű ízlésed van. Úgyhogy a nőket meghagyom neked, a többit meg hagyd meg nekem. Mindenki jobban jár. - Még csak az kéne! Ismerlek már. Hogy a nappaliba egy vagyont érő perzsaszőnyegecskét vegyél nekem, amelyre aztán az ember rá sem mer lépni! Az én bankszámlám nem olyan kimeríthetetlen, mint a tied! - Ezt majd szem előtt tartom. Perzsát pedig nem kapsz, úgysem való az neked. Csak egy kicsit kipofozzuk a kéglidet. Meglásd, tetszeni fog Marlienak - tette hozzá nagy ravaszul. Dane vágott egy pofát, Alejandro pedig elnevette magát. - Ne idegeskedj! Tetszeni fog neked is. - Már látom előre, hogy jól ki lesz itt izélve velem!

134

- Dehogy lesz. Tízezerből kijön az egész. - Tízezer dollár?! A fele nem lesz elég? - De elég lesz - fintorgott Alejandro. - Sőt, még marad is. Ha szalmazsákon akarsz aludni meg linópadlón járni. Tízezer dollár. Nagy pénz. De Alejandrónak, ennek a beképzelt majomnak most tényleg igaza van. Neki csak jobb az ízlése. És a házat mindenképpen ki kell pofozni, kívül-belül, még akkor is, ha Marlie odaköltözéséről nincs szó. - Na jó - mondta megadóan. - Mikor volna időd eljönni velem az üzletekbe körülnézni? - Az üzletekbe körülnézni?! - csodálkozott Alejandro. - Olyasmiről még nem hallottál, hogy árukatalógus meg telefon? Majd szépen kihozatom a cuccot, aztán ha nem tetszik valami, legföljebb visszaviszik. - Óúúú! Jaj. Te túl régóta vagy gazdag ember, öreg barátom. Nem ártana neked egy kicsit körülnézni ebben a világban és nem a fellegekben élni! Teherautószám hordatni ki a szajrét! Ki hallott már ilyet! - A hozzám hasonló „teherautós” megrendelők teremtenek munkahelyeket és működtetik a gazdaságot! Részt vállalhatnál már ebből a szép feladatból te is! Elég volt a tétovázásból. S ha van tartalék lakáskulcsod, akkor azt holnap reggel hozd be nekem. - Rendben - mondta Dane, s azon tűnődött, hogy vajon rá fog-e ismerni a saját házára, ha egyszer Alejandro ott szabadon garázdálkodhat. Mindenesetre két jó vonatkozása van ennek az egész ügynek: egyrészt nem neki kell szenvednie a ház kipofozásával, másrészt egy lakásfelújításnál keresve sem lehetne jobb ürügyet találni ahhoz, hogy odaköltözzön Marlie-hoz.

Másfél órával később Marlie azt hitte, hogy nem jól lát, amikor Dane nagy dobozokat és bőröndöket kezdett kipakolni a háza előtt a kocsijából. - Mit akar ez jelenteni? - kérdezte elhaló hangon. Ostoba kérdés volt, hiszen a vak is látta, hogy mit. Helyesebb lett volna azt kérdezni, hogy miért. Arra viszont magától is kitalálhatta a választ. Mert bár Dane személy szerint kedvelhette a vele való testi közelséget, az együttalvástól az együttlakásig, ám Marlie nem tudta és nem is akarta elfelejteni, hogy ez a férfi elsősorban és minden körülmények között rendőr, egy kopó, akinek talán még az ágyban is a nyomozáson jár az esze, és aki azokkal a vizsla szemeivel nemcsak a rejtett női bájakra kíváncsi. És van-e kényelmesebb megoldás, mint odaköltözni ahhoz a személyhez, akitől olyan sok függhet egy gyilkossági ügy felderítésében? Ha például jön egy újabb látomás, akkor a detektív úr abban a pillanatban tudomást szerezhet róla.

135

- Izé... Renoválás van - kezdte nem túl értelmesen Dane. - A házamban. Tatarozás meg bútorcsere, padló, fürdőszoba, ilyesmi. Festés, mázolás. Pár hétig most lakhatatlan a kégli. És bocsáss meg, hogy nem szóltam előre, de hirtelen kellett döntésre jutnunk Alejandróval. - Értem - bólogatott ironikus mosollyal Marlie. - Hiszen tényleg nem lehet festékesvödrök között lakni, no meg ha nem szarozunk, és egyszerűen beköltözünk a nyomozás egyik kulcsfigurájához, akkor máris a helyzet magaslatára kerülhetünk. Felülre. Átvitt meg konkrét értelemben is. - Mit akar ez jelenteni? - kérdezte ezúttal Dane, kicsit megütközve a Marlie-tól szokatlan szóhasználaton. - Na mit - nézett mélyen a szemébe Marlie. - Tegye a szívére a kezét, detektív úr! Csak nem azt akarja mondani, hogy ennek az ideköltözésnek az égvilágon semmi köze nincsen a gyilkosságokhoz, ehhez az egész ügyhöz? - Nem akarom azt mondani - hadarta Dane. - Nem akarok hazudni. Nélküled nem sok esélyünk van elkapni azt a férget. De ez csak a dolog egyik oldala. - A másik oldalból meg több is van, tette még hozzá magában. Egyrészt látta már a nő szenvedéseit, és mellette akart lenni a válságos pillanatokban, másrészt szerette volna megvédeni őt minden szörnyűségtől, még a mentális sérülékenység kiújulásától is, harmadrészt pedig egyszerűen férfiként szeretett volna e nő testi közelségében maradni.

Marlie elgondolkodva, szótlanul figyelte. Kissé meg volt zavarodva. Ösztönei egyrészt azt súgták, hogy így a jó, legyen csak minél közelebb hozzá ez a férfi, másrészt viszont azt, hogy ennyire talán mégsem kéne elkapkodni a dolgot. Előbb el kéne kapni a gyilkost, mert azzal az ő kapcsolatuk is tisztábbá válna, megszabadulna egy nyomasztó tehertől. De ha már így alakult, mit lehet tenni. - Hát jó, gyere be. Ha már így alakult. Majdcsak kijövünk valahogy egymással.

Alejandro nagyot és kacskaringósat füttyentett, amikor másnap reggel egy Dane Hollister nyomozóra erősen emlékeztető, de teljesen normális öltözetű figura jelent meg a kapitányságon. A kollégák felnéztek, és mindenkiben megállt az ütő. Freddie ájuldozni kezdett és két kézzel legyezgette az arcát friss levegőért. Bonnessnak is leesett az álla a csodálkozástól, kiejtette a kezében tartott papírokat, és mély megértéssel a hangjában így szólt: - Valami baja van, uram? Hívjunk orvost? Mit tehetünk önért? - Még hogy mit tehetnek?! - meresztette az égnek a szemét Dane, miközben nagy kényesen, az ülőkét leporolva hanyatt vágta magát a karosszékében. - Hát mindenekelőtt azt tehetik, seggfej divatmajmok, hogy elnézést kérnek tőlem az öltözködésemmel kapcsolatos, lassan egy évtizedes, állandó baszogatásért. Mert most új világ jön. Kéretik tudomásul venni. Alejandro összetette a kezét, mintha imádkozna. - Isten az égben! Add, hogy ez most már örökre így maradjon! Hogy ne kelljen többé belevakulnunk szegény Dane testvérünk esztétikai eltévelyedéseibe!

136

- Megisszuk rá az áldomást munka után? Mondjuk két sörrel? - kérdezte gonoszul Dane, bár ezt a célzást a többiek nem értették. - Engem vigyél! Engem vigyél! - integetett Freddie. - Engem sose visz itt senki kocsmába! - Na, majd én elviszlek egyszer! - nevetett Dane. - Csak aztán apu szét ne verje a pofámat féltékenységében! - Ne is törődj vele - vont vállat Freddie. - A nőkért áldozatot kell vállalni, tudod. Mindenki elsütötte még az összes poénját, aztán elkomolyodott a társaság. - Azt azért elárulhatnád, Dane, hogy mi okozta ezt a nagy változást - kérdezte később Bonness, amikor kettesben maradtak. - Ki az, aki rá tudott venni téged, hogy normálisan öltözködjél? Dane sejtette, hogy fog ő itt még újabb meglepetést okozni. - Marlie Keen. Tudod, az a médium. Nem szereti például a gyűrött ruhát. Bonnessnak nem igazán fogott az agya ma reggel. - Értem. Ezért hol erre, hol arra járkál az autójával a városban, és menet közben, agyi kisugárzással gyűrteleníti a környéken a ruhákat. - Ne találgass, ez ma nem megy neked - vigyorgott Dane. - Ő maga vasalta ki az ingemet. A nadrágomat meg kivasaltatta velem. Érted már? - Nem. Mit keresett az a nő nálad? - Nálam semmit. Én lakom most őnála. Így már érthető?

- Így már végképp nem. Hiszen alig egy hete még úgy utáltad, mint a... Itt verted az asztalt, hogy le kell tartóztatni, mert ő a gyilkos vagy a cinkos, vagy a szemtanú. - Ó, az már régen volt! Változnak az idők. Szóval, az a lényeg, hogy ha kerestek, akkor ott vagyok nála. Bonness tanácstalan képpel ingatta a fejét. - Micsoda csalódás! Nem néztem volna ki abból a nőből, hogy ilyen rossz ízlése van! - Nagyon is jó ízlése van! - vigyorgott Dane. - Hiszen látod, hogy kezd kipofozni engem is. És ez még csak a kezdet! - Hogy mi a folytatás ebben a tekintetben, azt maga sem látta még kristálytisztán, de azt tudta, hogy ha Marlie azt kéri, hogy olyan olasz öltönyökben járkáljon, mint Alejandro, akkor ő olyanokban fog járkálni. Ha azt kéri, hogy vasalja ki az ingét, akkor ő ki fogja vasalni. És ha kétszer kell borotválkoznia egy nap, akkor kétszer fog. És ha azt kéri, hogy álljon fejre, akkor ő fejre fog állni. De ezt már nem kötötte a kedves kollégák orrára. Kiosztották a munkát. Freddie és Worley feladata lesz elbeszélgetni néhai Jacquelin Sheets munkatársaival, a főnök elkéri a bankokból és az áruházakból az áldozat átutalási betétszámláinak másolatait, Dane és Alejandro pedig elmegy a Hairportba, beszélni az áldozat fodrásznőjével. A Hairport elegáns kis fodrászszalon volt egy rendes házban, de nem az a flancos, lila neonos, forgó tükörgömbös „stúdió”, amelyből úgy támolyognak ki a kipreparált kuncsaftok,

137

mintha véletlenül beledugták volna az ujjukat a konnektorba. Miheztartás végett és az „árfekvés” előzetes sejtetése céljából azért itt is megvoltak a szolid jelzések, az eredeti parfümillattól a formatervezett székeken át a valódi páfrányig (Alejandro nem bírta ki, hogy egy óvatlan pillanatban bele ne dugja az ujját a virágládába: tényleg valódi, jó komposztos virágföld volt benne!). Körben a fal mellett a szépészeti generálozás különféle stádiumában leldző asszonyszemélyek ücsörögtek, színes abroszkkal a nyakukban, fürdőlepedő-turbánok vagy csavaros drótszerkezetekkel a fejükön, volt olyan is, akinek csak a szeme pislogása látszott ki a haja tövétől a két füléig és a dekoltázsáig rákent tésztaszerű massza alól. A „valami Kati” nevű fodrászlány, a szép vörös hajú Kathleen McCrory azonnal abbahagyta a jóvágású detektív urakkal a flörtölést, és elsírta magát, amikor a kis hátsó, személyzeti helyiségben közölték vele a tragikus hírt. - Nem is tudtam - hüppögte. Megölték? De ki? Nem néztem a híreket, a hét végén a barátommal Daytonában voltunk. Kathleen elmondta, hogy Jackie úgy háromhetenként járt ide a haját csináltatni. Csodálatosan szép,

jól kezelhető, jó tartású haja volt..., de ha nem ez a fontos, akkor izé, nem, Vinicknét nem

említett, és igen, persze, szoktak ők beszélgetni, minden kuncsafttal, jaj, ha a nyomozó urak tudnák, némelyik asszony mi mindent el nem pletykál neki, bele kell pirulni sokszor, de nem, Jackie nem beszélt arról, hogy új hapsija lett volna, és arról sem, hogy valaki fenyegette vagy követte volna. És persze, járnak ide férfiak is, főleg hajfestésre meg manikűrre, még olyan is akad, hi-hi, aki a bajszát festeti, de nem, Jackie egészen biztosan nem ismerkedett meg egyikükkel sem. A nők itt külön ülnek. - Újabb zsákutca, vakvágány, hogy az a joó kúúúrva...! - káromkodott Dane, már kint az utcán.

A folyószámlák és hitelszámlák áttanulmányozása gyorsan produkált még egy zsákutcát. Dane kezdett őrjöngeni. Mert az rendben van, hogy Vinickné a város egyik végében lakik, Jackie Sheets meg a másikban; hogy az egyik kék galléros, a másik meg fehér galléros réteg és környék; hogy az egyik inkább készpénzzel fizet, a másiknak meg fél tucat hitelkártyája van; hogy az egyik férjezett, a másik meg elvált; hogy az egyik a szép ruhák bolondja, a másik meg nem. De akkor is kell lenni bennük valami közös vonásnak! Valami érintkezési pontnak! Mert egyébként hogyan szemelhette volna ki őket ugyanaz a gyilkos?! Champlin rendőrfőnök feje szintén lila volt a méregtől. Mert mi az, hogy semmi nyom?! Bár volt azért ő olyan intelligens vén kopó, hogy ne a beosztottait hibáztassa, hanem belássa, hogy a teljes nyomnélküliség ezúttal nem más, mint maga az első közös nyom. - Rendben van. Megadom magam. Fölhívhatják az FBI-t. Én meg tájékoztatom a polgármestert - sóhajtotta. A két FBI-ügynök már várta őket. Dennis Lowery a két számmal nagyobbnak látszó öltönyével és fontoskodó képével, a fiatal Sam DiLeonardo pedig a kezdő rendőrnyomozók

138

érdeklődésével és lelkesedésével. Nem sok érdekeset tudtak mondani egymásnak. A két ügynök így kapásból nem emlékezett az Egyesült Államokban hasonló típusú gyilkosságokra, de egyetértettek abban, hogy ennek utána kell nézni. A gyilkos ugyanis túlságosan profi munkát végzett ahhoz, hogy azt lehessen feltételezni róla, hogy itt kezdte a pályafutását Orlandóban, a múlt héten. Ez az ember már gyilkolt másutt is, és korábbi ügyei talán segítenek a lebuktatásában. A megbeszélésnek más eredménye nem nagyon volt, legföljebb az, hogy szisztematikusan újra átnézték a két ügy

közös és eltérő vonatkozásait. Dane elégedetten

konstatálta, hogy a két ügynök nem játszotta az eszét, és nem olyanra vette a figurát, mintha ők születésüknél fogva okosabbak volnának a helyi zsaruknál. Azzal búcsúztak, hogy azonnal értesítik egymást, ha valamelyikük bármilyen új információhoz jut. Dane nagyon remélte, hogy nem egy zsákutcában jártak.

139

16 Caroll Janes nyűgös volt és rosszkedvű. Múlt pénteken elrontották a játékát. Jacqueline Sheets-szel nem volt olyan élvezetes a dolog, mint amilyenre számított. Hiába várta, hogy nagyon-nagyon fogja érezni az erejét és a hatalmát, mert alig érzett valamit. A nő csak siránkozott és mászkált előle négykézláb, ahelyett hogy valamivel izgalmassá tette volna a hajszát. És a lapok is alig írtak az esetről, ami egyenesen kiábrándító. Igazából csak annak tudott örülni, hogy a zsarukat legalább jól megszívatta. Hogy téphetik most a hajukat a bunkók, hogy két gyilkosság is történt, igen gyorsan egymás után, de sehol semmi nyom! Buta emberek ezek, nem nehéz hülyét csinálni ilyen méltatlan, amatőr ellenfélből, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ő most megmutatta nekik! Hogy hol az ész, és ki itt az úr! Nem értette, mi rontotta el az örömét. Talán az, hogy Sheets túl gyorsan következett Vinickné után. S így a várakozás izgalma és feszültsége nem tudott eléggé felfokozódni, a felderítő portyák sem húzódtak hetekig, hogy ezáltal a láz és az elfojtott szenvedély robbanásig feszüljön, majd valósággal felrobbanjon az erő és a hatalom átélésének önkívületig fokozódó pillanataiban. De hát ő - természetesen! - nem az a nyafogó típus, akin úrrá lehet a bánat. Nem. Ő majd pontosan ellenőrizni fogja, hogy mi történt. Méghozzá egy újabb

„munkával”. És ha az sem lesz

igazán élvezetés, akkor tudni fogja, hogy nagyobb szüneteket kell tartania. Nagyon figyelt tehát, hogy mikor bukkan föl valami tiszteletlen alak, aki akár csak a legenyhébb módon is meg merészeli őt sérteni, s akit ezért keményen meg kell büntetni. Mihamarabb lép be a csapdába egy szerencsétlen, reklamáló vásárló, annál jobb. Mert ezen a „próbamunkán”, ezen az öntesztelésen célszerű minél hamarabb átesni.

Marlie ideges volt, nem lelte a helyét, ám semmi okot vagy magyarázatot nem tudott találni erre a nyugtalanságra. Azt leszámítva persze, hogy közeledett a hétvége. S azzal talán egy újabb szörnyűség. Nem volt képes elmondani senkinek, még Dane-nek sem, hogy nem egyszerűen idegileg viselik őt meg ezek az események, mert a megrázkódtatást és a traumát végül is többé-kevésbé ki lehet heverni. De a beszennyezettség, a bemocskoltság érzésétől már képtelen volt szabadulni. Hiszen a förtelmek elől nem tudta elszigetelni a lelkét, s most állandóan úgy érezte, mintha bekenték volna valami undorító, hánytató dologgal. Legszívesebben világgá ment volna, hogy ne is érezze meg az újabb borzalmakat, akár gyilkol az az őrült, akár nem.

140

Aztán itt volt Dane. Szerette ezt a férfit, de annyi év egyedüllét után hirtelen ketten lenni valakivel, hát ezt sem könnyű megszokni. Számtalanszor előfordult, hogy jártában-keltében egyszerűen összeütközött Dane-nel, nekiment, mert nem léteztek olyan reflexei, hogy a saját lakásában ki kelljen kerülnie valakit. S egyik napról a másikra kétszer annyi lett a mosnivaló, háromszor annyi kaját kellett készíteni, kétszer annyit mosogatni, beosztani a vécé és a fürdőszoba használatát, és úgy helyezkedni az ágyon, hogy azon más is elférjen. Szóval, mindenestül megváltozott körülötte a világ. A hétvége pedig könyörtelenül közeledett. Igyekezett nem gondolni rá, de hiába. Mint amikor az embert a kihalt utcán egy sátáni kinézetű kutya kezdi követni, s egyre közelebb ér hozzá... Dane - aki egyébként elvállalta a mosogatást és a takarítást - igyekezett tréfára venni a dolgot. Csütörtökön, amikor Marlie már alig tudott enni az idegességtől, lazán megkérdezte: Izgulunk, izgulunk? - Á, dehogy! - nézett rá mérgesen Marlie. - Hiszen az elmúlt két hétvége is olyan szép víkend volt, hogy csuda! Nem igaz? Dane kissé elszégyellte magát, aztán közömbös hangsúllyal igyekezett megszólalni, bár feszült érdeklődéssel várta a választ. - Nem érzékelsz valamit? Úgy értem, a gyilkos agyi hullámaiból? - Nem. Nagyon ideges vagyok és egyre feszültebb, de ez most az én idegállapotom, nem az övé. Meddig tart, míg az FBI előkotorja róla a kartotékot? - Nem tudom. Nekünk csak két esetünk van, ez igazán nem könnyíti meg a dolgot. Másik oldalról kell elindulni és végigzongorázni az összes létező szakértői jelentéseket a felderítetlenül maradt ügyekben. - Szerinted hányszor gyilkolt már ez a pasas? - kérdezte Marlie, s ahogy kinézett az ablakon, ott látta Billt, aki a sövényt nyírta nagy szakértelemmel. Boldog ember, gondolta Marlie elszorult szívvel. - Hányszor... Ki tudja. De hogy nem kezdő, az biztos. Ahhoz túl jól csinálja. Nyilván váltogatja tevékenységének helyszíneit, s ahol már túl forró a lába alatt a talaj, onnan odébbáll. - Tehát nemrég költözhetett Orlandóba? - Valószínűleg. - Nem lehetne valahogy átnézni az új lakosokat? Például a megváltozott postacímek vagy az újonnan bérbe vett lakások alapján? 141

- Nem rossz ötlet. Csak éppen ezer embert kéne ráállítani erre a feladatra, és sohasem végeznének, hiszen Floridában óriási a népesség mozgása. - De ki lehet hagyni a nőket, s akkor máris felére zsugorodik a lista. - Még akkor is marad több tízezer. De azért fölvetem a főnöknek, hátha neki eszébe jut erről valami. A „főnök” szó hallatán Marlie mintha összerezzent volna. - Áruld el nekem, de őszintén nézett Dane szemébe. - Rajtad és Alejandrón kívül ki tud még rólam? - Senki. Egyetlen más nyomozó sem. De miért kérdezed? - Mert ez is aggaszt. Hogy valaki kifecsegi. Aztán ráveti magát a témára a sajtó meg a tévé. És az borzasztó tud lenni. - A sajtó még a gyilkosságokról sem tud. Ezen magam is csodálkozom, mert már jelentettük a polgármesternek a dolgot, s ami egyszer eljut a városházára, azt ott pár órán belül mindig elpofázza valaki a sajtónak. Úgy látszik, most valami miatt késnek a kifecsegéssel. De miért izgat ez annyira? Azelőtt voltak talán kellemetlenségeid a sajtóval? - Most hülyéskedsz? - nézett szomorúan Marlie. - Mi az, hogy „kellemetlenségeid”? Vagy tényleg nem tudod elképzelni, mi volt? Pokollá tették az életemet. Éjjel-nappal csörgött a telefon, a ház előtt lesben álltak a fotósok, a szemetet sem tudtam kivinni, mert a legkisebb ajtónyitásra rögtön három-négy mikrofont toltak a képembe, éjszakánként pedig az összes elképzelhető felekezetek aktivistái rendeztek éneklő-imádkozó, gyertyafényes virrasztásokat a ház előtt, hogy kiűzzék belőlem a sátánt. És akkor te „kellemetlenségekről” beszélsz... Legalább az jutna eszedbe, hogy egy bank hány perc alatt rúgna ki egy olyan alkalmazottat, akiről elterjed, hogy ebbe-abba „belelát”? Hiszen az ügyfelek azonnal kivennék a pénzüket, mert ki szereti, ha „belelátnak” a számláiba. - És te nem látsz bele a számlákba? Vagy az emberekbe? Kicsit sem? - kérdezte sejtelmes mosollyal Dane. Ő ezt is viccnek szánta, de Marlie arca kővé dermedt. - Nem, uram, ha tudni akarja. Sőt, elárulhatom, hogy épp a múlt héten ellenőriztem magam ebben a tekintetben, hiszen azelőtt volt egy kis belelátó képességem. Nos, megpróbáltam „ráhangolódni” a gyilkosra, de képtelen voltam megtalálni. Megpróbáltam ráállni Alejandróra. Semmi. S ha tudni akarod, megpróbáltalak „befogni” téged is. Egy pillanatra be is villant valami, de a gondolataidból az égvilágon semmit sem tudtam kiolvasni. Megnyugodhatsz. Dane egy kissé tényleg megnyugodott, bár azt tudta, hogy Marlie is tisztában van azzal, hogy az ő esetében teljes „megnyugvásról” nem nagyon lehet szó. Végül is ő egy rendőr, egy rendőrkopó, akinél a gyanakvás és a bizalmatlanság afféle szakmai minimumnak számít. 142

Marlie-nak ez nem esett jól, de hát nem hibáztathatta Dane-t. Tudta, hogy amíg a kéjgyilkos ügye le nem zárul, addig Dane gyanakodva fogja figyelni őt is, és az is nyugtalanítani fogja, hogy esetleg belelát a gondolataiba. - Mi volna, ha nem vitatkoznánk fölösleges vagy nem létező dolgokról? - kérdezte Marlie kedvesen, mire Dane odalépett hozzá és átkarolta. A lány megint érezhette a férfi kőkeményen meredező férfiasságát, de ezen már nem volt meglepődve, mert az utóbbi héten szinte nem is emlékezett olyan időre, amikor az a büszke szerszám ne állt volna föl. - Igazad van - mondta Dane. - Mit szólnál egy kis autókázáshoz? - Nagyszerű. De hová megyünk? - Hozzám. Kíváncsi vagyok, hogy Alejandro mit művel a kéglimmel. - Csak nem azt akarod mondani, hogy nem is tudod? - Pedig tényleg nem tudom. Azt mondta, a környékre se menjek, amíg be nem fejezi. - Úristen! De hát miért? - Miért, miért... Mert szerinte a lakberendezéshez én pont annyit értek, mint az öltözködéshez. - Vagy úgy. Akkor tökéletesen igaza van. - Seggfej ficsúr. Akkor megyünk vagy sem? - Megyünk. Bár mindjárt hét óra. Amikor megérkeztek, két kocsit találtak a ház előtt. - Ez igen! - rikkantott Dane. - Most tetten érjük a madárkát. Biztos rögtön ki is próbálja az új bútorokat! Alig szálltak ki a kocsiból, amikor Alejandro már meg is jelent a ház ajtajában. - Nem megmondtam, hogy amíg kész nem vagyok, a környéket is kerüld el?! - Még hány napig? - kérdezte Dane, s közben azért nyomult befelé. Magas, karcsú nő sietett mosolyogva elébük. - Hello, Crace! - üdvözölte vidáman Dane. - Marlie, bemutatom Grace Roeg városi rendőrjárőrt. Grace, ez itt Marlie Keen. - Hello - mondta Grace mély, ünnepélyes hangon. Marlie, ahogy a nők szokták, egy pillanat alatt tetőtől talpig „föltérképezte” Grace-t, és szimpatikusnak találta. - Na, ha már idehurcolt az ördög, kerüljetek beljebb és nézzetek körül. Dane körül is nézett, s közben átkarolta Grace vállát. - De hol van a bútorom? - kérdezte elámulva. - A raktárban - vetette oda Alejandro, s levette Dane kezét a nő válláról. Aztán szemrehányóan tekintett Marlie-ra, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy miért hagyja Dane-t ilyen illetlenül viselkedni. Marlie viszont ártatlan képpel mosolygott vissza rá, bár 143

tulajdonképpen nagyon is meglepődött ennek az elegáns, olasz öltönyös hapsinak ezen a gyerekes féltékenységi reakcióján. - Ne törődj vele, Dane - nevetett Grace. - Most nagyon féltékeny, mert még nem házasodtunk össze, de már készülünk. - És odatartotta elébük az ujját, rajta egy vadonatúj, háromkarátos gyémántgyűrűvel. - Ez igen! - füttyentett Dane. - Alejandro, nem is érdemled meg te ezt a tündért! És mikor lesz a lagzi? - Hat hónap múlva - válaszolt Grace elégedetten. - Úgy gondoltam, hogy egy hosszú jegyesség megkönnyíti Alejandro számára, hogy hozzászokjon a gondolathoz. Meg egyébként is minek elsietni a dolgot és valami hülyeséget csinálni. - Nagy lagzi lesz? - kérdezte Marlie. - Bizony nagy - nevetett Alejandro. - Dane barátunk szenvedni fog, mert csak szmokingban lehet majd megjelenni! - Szmokingban?! - hördült föl Dane. - Abba én bele fogok betegedni! De hogy lásd, milyen jó haverod vagyok, a kedvedért fölveszem. Aztán elkezdtek körülnézni. Dane meglepődött, hogy alig négy nap alatt mekkora változás történt. A nagyszülei a tapétát szerették, és minden helyiségben más-más mintájú papír borította a falakat. A tapéta most mindenhonnan eltűnt, s az egész lakásbelső lágy fényű, fehér gipszvakolatot kapott. Az összes belső ajtó és átjáró kerete íves lett. A padlót felszedték, s mindenfelé halomban, plasztikzsákokban és vödrökben állt a még bedolgozandó, fölkenendő anyag. - A padlósok holnap kezdenek - magyarázta Alejandro. - És én a külső ajtókat-ablakokat is ívesre alakítanám át, de az már tényleg olyan összeg, amennyit te nem szívesen áldoznál rá. Dane megállt a fürdőszoba ajtajában, s a romhalmaz láttán földbe gyökerezett a lába. Hát itt meg szőnyegbombázás volt? - kérdezte elképedve. - Rosszabb - magyarázta készségesen Alejandro. - És ebben az ügyben én ártatlan vagyok. Kiderült, hogy az egész vezeték- és csatornahálózat szét volt rohadva. Mindent ki kell cserélni. Csoda, hogy nem volt csőtörés vagy hogy nem öntött el a trutymó! Persze ez egy ezressel megnyomja a végső számlát. - Mi lett volna, kedves jó Alejandro, ha előbb megkérdezted volna tőlem, hogy elkölthetede újabb ezer dolláromat? - kérdezte most már komolyan bosszankodva Dane. - Azt mindenki tudja, hogy mi lett volna - válaszolta higgadtan Alejandro. - Te megtiltottad volna, aztán pár héten belül egy klotyólehúzásnál minden szétszakadt volna, s

144

tízezerbe került volna az egész házat kiszárítani és renoválni. De ne idegeskedj, a végén úgyis azt fogod mondani, hogy megérte. Dane csak legyintett. Lehet, hogy azt fogja mondani. Az utóbbi két hétben hihetetlenül gyors változások zajlottak le. Ki tudja, mi jön még. Kezdődött az első gyilkossággal, aztán jött Marlie, aztán a második gyilkosság, aztán a Marlie-hoz költözés, aztán a lakástatarozás, aztán Alejandro házasodási szándéka, aztán a fürdőszoba szétverése... Végiggondolni is hosszú. Viszont eszébe jutott, hogy ami őt illeti, nemhogy házasságról, de még szerelemről sem volt szó közte és Marlie között. Sőt, föl sem vetődött benne, hogy feleségül is vehetné Marlie-t. Pedig... Pedig nem is olyan elképzelhetetlen a dolog. Feleség, család, gyerekek... Persze tényleg nem kell ezt elkapkodni. Mert még hülyeséget csinál az ember. Arról nem is beszélve, hogy előbb el kéne kapni azt a kéjgyilkost, mert enélkül a Marlieval való kapcsolata sem lehet soha normális. Dane most érezte meg először, és beleborzongott a felismerésbe, hogy hiszen ez a gyilkos jelen van az ő magánéletében is, sőt, bizonyos értelemben ettől a szörnyetegtől függ az ő életének alakulása is!

145

17 Lowery FBI-ügynök már hétfőn kora reggel telefonált, hogy azonnal menjenek be hozzá. Épp most tért vissza Quanticóból, ahol a központi nyilvántartóban igen érdekes anyagot sikerült összebányásznia. Forró és párás volt a reggel, lehetett sejteni, hogy tíz óra felé már mindenkiről szakad majd a verejték. Dane egyébként is nyomott testi-lelki állapotban volt, egész hétvégén alig aludt valamit, mert már ő is feszülten csak arra tudott koncentrálni, hogy melyik pillanatban támadnak Marliera az újabb víziók. Dühödten nézegette a tükörben a szeme alatt a karikákat, és arra gondolt, hogy lám, a gyilkos már az ágyába és az álmaiba is betolakodott. Víziók azonban nem támadtak. A feszült várakozás viszont majdnem annyira megviselte Marlie-t, mintha támadtak volna. Dane csak azt nem értette, hogyan bírja mindezt elviselni a lány. Más már rég belerokkant volna. Marlie tehát hihetetlenül erős személyiség, és finom, törékeny testében szívós lélek lakozik. De hát, mint tudjuk, előbb-utóbb a tölgyfa is elpusztul, ha kitartóan rágja a féreg... A féreg! Az FBI irodájába ő futott be utolsónak, kollégái már mind ott üldögéltek. Lowery ügynök szintén elég hervadt benyomást keltett, nyilván most érkezett Virginiából a hajnali géppel. Dane értékelte, hogy mégis a munka volt számára az első, nem pedig a pihenés. - Nos, hölgyeim és uraim - kezdte fáradt hangon -, a központi nyilvántartás dolgozott ezen az ügyön. És odabent mindenki csak elismerését fejezi ki, hogy önök ilyen gyorsan fölfedezték a hasonlóságokat, de ezt a fickót elkapni nem lesz könnyű. A létező legrohadtabb ellenfél. Hidegvérű, az elmebetegség szintjén érzelemmentes, csak a gyilkos indulatai vezérlik, ugyanakkor eszes és találékony, lelkifurdalásnak pedig nyomát sem mutatja. Tartott egy kis szünetet, majd folytatta: - Elhoztam egy csomó hasonló, késes, szexuális aberrációval terhelt, gyanúsított és bizonyíték nélküli gyilkosság anyagát. Elvileg bármelyiket elkövethette ez az orlandói figura, de gyakorlatilag néhány eset máris kizárható, mert például körülbelül ugyanabban az időpontban történtek meg az ország különböző csücskeiben, egymástól ezer kilométerekre. De hogy a mi madarunk éppen melyik csücsökben munkálkodott, azt még nem tudhatjuk. A gyilkosságok körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdődtek. Az adatok elemzéséből az derül ki, hogy a tettes a harmincas évei elején-közepén jár. A sorozatgyilkosok többsége huszonéves

146

korában kezdi. Tízéves sikeres „pályafutás”

azonban számunkra nem sok jót ígér. A fickó tapasztalt,

dörzsölt vén róka, nyilván mindent megtanult, amit lehetett, a saját hibáiból is, a hasonló esetek leírásaiból is, a kriminalisztikai szakirodalomból is, hadd ne soroljam. A lényeg az, hogy tudja, mit csinál, és nem hagy hátra értékelhető nyomokat. - Nem feltételezhető, hogy maga is rendőr? Vagy hivatásos katona? Vagy ilyesmi? - kérdezte Bonness. - Nem valószínű - válaszolta Lowery. - Méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy az ilyen típusok éppen a hatalmukat igyekeznek kiélni, és nemigen volnának képesek elviselni a katonaságnál vagy a rendőrségnél uralkodó szigorú alá-fölérendeltségi viszonyokat. Úgyhogy a mi madarunk nem nagyon kaphatott katonai vagy más fegyveres kiképzést. Már az első alkalmassági szűrővizsgálaton kibukott volna. Tudni lehet róla azt is, hogy fehér bőrű. Ugyanis fehér bőrű nők az áldozatai, és a sorozatgyilkosok szinte sohasem lépik át a rasszhatárokat. Kisportolt testalkatú és nagyon erős. A legapróbb részletekig mindent nagyon gondosan előkészít és megtervez. Áldozatait nem üti le és nem kötözi meg, mert enélkül is ura tud maradni a helyzetnek. A gyilkos fegyvert, a kést mindig az áldozat konyhájából szerzi, azután a tetthelyen hagyja. Ujjlenyomatok nélkül, természetesen. Trófeákat nem gyűjt. A központ elemzői szerint már hetekkel a gyilkosság előtt becserkészi áldozatát és felderíti a környéket, bemegy az áldozat lakásába, amikor senki nincs otthon, ismerkedik a helyszínnel. Néha meglepően kitartó és türelmes. Áldozatait megerőszakolja, de nem használ kényszerítőeszközöket, s ez már önmagában is aberrációra utal. Vannak nők, akik foggal-körömmel harcolnak még akkor is, ha torkukon a kés. Ennek a fickónak az áldozatai viszont valamilyen oknál fogva nem harcolnak. Megadják magukat.

Mert a gazfickó az első percekben megnyugtatja őket! - fakadt ki majdnem Dane, de még időben lakatot tett a szájára. A fickó elhiteti a szerencsétlen nőkkel, hogy nem bántja őket, ha nem ellenkeznek vele. Nagylelkű, nem erőszakos, és óvszert használ. A nők lebénulnak attól, hogy teljesen váratlanul, a saját, biztonságosnak hitt otthonukban támad rájuk, s ebben a kezdeti, sokkos állapotban mindent elhisznek neki... Ezek a részletek mind Marlie-tól származtak, úgyhogy Dane nem is szólt inkább semmit... - Nem köti be áldozatai szemét - folytatta Lowery -, és a tetemet rögtön otthagyja. Ez is egy nagyon tudatos gyilkosra utal. Kissé meglepő, hogy levágta Vinickné ujjait, mert ez nem jellemző rá. - Vinickné nyilván megkarmolta - vetette közbe Dane. - Hát igen - sóhajtott Lowery. - Ez is arra utal, hogy nem bíz semmit a véletlenre. Nem hagy nekünk esélyt arra, hogy az áldozat körme alatt megtaláljuk az ő bőrének darabkáit. Brutális, de hatékony megoldás. Úgy látszik, nem szívbajos a fickó. És nagyon rugalmasan tud alkalmazkodni a változó körülményekhez. Valószínűleg rendes munkahelye van, s minden tekintetben feltűnően normális. A gyilkosságokat minden vidéken nagyjából ugyanabban az időpontban követte el. Az egyik körzetben viszont napközben gyilkolt, ami arra utal, hogy akkor vagy munkanélküli volt, vagy pedig éjszakás. Én inkább azt feltételezem, hogy volt állása, mert az a kevésbé feltűnő. Rendszeres életvezetésű, hideg fejjel számító, erőszakos típus. Nem jár új, feltűnő kocsival,

147

hanem éppen olyannal, amelyből több száz áll minden utcában. Feltételezhetően közép vagy alsó-középosztálybeli. Nyugodtan besétálhatna a rendőrkapitányságra is, és senki sem fogna gyanút. Fennáll az a veszély, hogy elveszti önkontrollját és „bepörög”. Eddig tartotta a tempót és a gyilkosságok közötti, viszonylag nagy időközöket. Az egy héten belül elkövetett újabb gyilkosság viszont arra utal, hogy a fickó megvadult a vértől, és nem elégíti ki a háromnégyhavonkénti ölés. Tudom - zárta le a mondanivalóját Lowery -, hogy ezen a hétvégén még nem jelentettek újabb gyilkosságot, de ennek az is lehet az oka, hogy egyszerűen még nem fedezték föl az áldozatot. Dane, Alejandro és Bonness egy pillanatra egymásra néztek. Ők tudták, hogy nem ölt meg senkit a pasas ezen a hétvégén. Mert Marlie-nak nem voltak látomásai. Csönd volt a teremben, mindenki csak ült és némán bámult maga elé. Így aztán mégiscsak Lowery szólalt meg ismét. - Ha ez a fickó nem követ el hibát és nem hagy hátra valami azonosítható nyomot, akkor nem marad más választásunk, mint „Munka közben” megpróbálni elkapni. Ehhez sem tudtak mit hozzászólni. „Munka közben”... De hogyan lehetne csapdába csalni? Dane is hallgatott, s arra gondolt, hogy van azért nekik egy titkos fegyverük: Marlie . Ez a lány az egyetlen, aki talán el tudja kapni a gyilkost. A hírműsorokba aznap délután robbant be a dolog. Dane csodálkozott is, hogy a kiszivárogtatok ilyen sokáig bírták. Hogy a városháza egy álló hétig ne fecsegjen ki valamit - hát erre sem volt még példa. Hazafelé hajtva hallotta a kocsiban a bemondó ünnepélyes szózatát: „Városházi forrásaink megerősítették, hogy a rendőrség egy késes sorozatgyilkos után nyomoz Orlandóban. Áldozatai nők. Két héttel ezelőtt Nadine Vinickkel, egy hete pedig Jacqueline Sheetsszel végzett, mindkettőjükkel saját otthonukban. Rodger Champlin rendőrfőnök a nyomozás érdekeire hivatkozva nem volt hajlandó kommentálni az ügyet, viszont arra kéri a városban a nőket, hogy legyenek óvatosak. Dane bosszúsan kapcsolta ki a rádiót, mert szinte látta maga előtt a gyilkost, ahogy elégedetten röhög a hír hallatán. És újabb ösztönzést kap, erősödik benne a vágy, hogy ismét „megmutassa”.

Marlie a kanapén ült és a tévét nézte. Már az időjárásnál tartottak. - Történt valami érdekes ma? - kérdezte. Sortban és pólóban volt már, Dane leült mellé, és a csupasz combokat simogatva elmesélte az FBI-ügynök által hozott információkat. - A fickó tényleg járja az országot - mondta. - Most a te ötleted szerint megpróbáljuk ellenőrizni az új lakosokat a bútoros és a bérlakáscégek számlái alapján. És nálatok a bankban mi érdekes történt?

-

Érdekes?! - nézett bosszúsan Marlie. - A számlázási osztályon? A nap legérdekesebb eseménye az volt, hogy egy

felbőszült ügyfél kiverte a huppot, mert valami elírás miatt hiteltúllépést hoztak ki a számláján. Az osztályvezető majd fölrobbant a méregtől, de nem mutatta, és nekem is alaposan felment a vérnyomásom. - Azt már nem árulta el Danenek, hogy tulajdonképpen mitől: attól, hogy legnagyobb megdöbbenésére „vette” a főnöke felfokozott és elfojtott indulatainak kisugárzását. Hiába próbálta blokkolni a „vételt”, nem sikerült; s egészen pánikba esett, hogy most visszatér ez a fajta, régi túlérzékenysége is, és megint nem fog tudni emberek közé járni. Egy föld alatti, rádiófrekvenciailag szigetelt bunkerba kell költöznie vagy vissza Ewell doktor intézetébe. Ha pedig még némi gondolatolvasói képessége is kiújul, akkor azt Dane nem fogja tudni elviselni.

148

A sajtó le nem vette a témát a napirendről. A kapitányságon égtek a telefonvonalak. Riporterek vertek tanyát a rendőrfőnök és a polgármester hivatala előtt, és szinte eltorlaszolták a rendőrség bejáratát. De még ennél is elviselhetetlenebbek voltak a rosszindulatú telefonok. Orlandóban százak vélték úgy, hogy eljött az ő idejük és följelenthetik „régóta gyanús” szomszédjukat, haragosukat, hűtlen szeretőjüket, lányuk csábítóját. S a rendőrség nem tehetett mást, mint hogy ellenőrizte a névtelen bejelentéseket is. Éjszakánként pedig a halálra rémült, magányos nők telefonálgattak, hogy „jöjjenek gyorsan, valaki mintha ólálkodna a ház körül!” Carroll Janes nagyon elégedett volt a „sajtójával”. Meggyőződhetett arról, hogy a rendőrség szinte semmit nem tud róla, mert hiszen semmi tájékoztatást nem tudtak adni. Sikerült hát megint túljárni az ostoba kopók eszén! Túl hülyék ezek ahhoz, hogy őt valaha is elkapják!

149

18 Carroll Janes tehát roppant elégedett volt azzal a felhajtással, amelyet körülötte csaptak. Mindössze két gonosz nőszemélyt büntetett meg, és lám, máris címoldalra került! S ami még izgalmasabbá teszi a játékot, az az, hogy az orlandói rendőrök mégsem annyira hülyék, mint feltételezte róluk. Hiszen nagyon sok város rendőrsége sohasem lett volna képes fölismerni semmiféle hasonlóságot a két gyilkosság között, már csak azért sem, mert a második esetnél nem vágta le a nő ujjait. Az elsőnél viszont egy kicsit fölment a pumpája, amikor az a szemtelen Vinick ringyó meg merészelte őt karmolni! És külön munkát adott neki, vagdalhatta lefelé az ujjakat. De nem baj, az ujjak nem nagy tömegűek, könnyű megszabadulni tőlük. A kutyáknak sem okoznak gondot, s ha marad is belőlük egy-egy csontocska, azokat úgysem lehet azonosítani. A zsaruknak reményük sem lehet arra, hogy őt elkapják, de most már legalább tudnak róla, ami magasabb szintre emeli a vetélkedést. Mert mégiscsak élvezetesebb közönség, sőt, egy ekkora tömeg előtt játszani! Nem tudta megállni nevetés nélkül, ha eszébe jutott, hogy a zsaruk tehetetlenül csak káromkodnak és bosszankodnak, miközben azért magukban nyilván elismeréssel adóznak az ő profizmusának és tehetségének. Most pedig gyorsan egy új, „kísérleti” áldozatot kell keresnie, hogy ellenőrizze magát, miért is nem okozott akkora élvezetet neki Jackie Sheets. Szerette hallgatni, ahogy körülötte az emberek a „kéjgyilkosról” beszélnek. Még kis kolléganője, Annette is elmesélte neki, milyen óvintézkedéseket foganatosított, hogy a gyilkos ne tudjon elbánni vele. Például a kocsijához sem ment oda egyedül, de a többi „óvintézkedés” is olyan naiv és primitív volt, hogy Carroll Janes majdnem elröhögte magát. Ennek a buta libának még az sem tűnt föl, hogy ő - pardon: a „gyilkos” - sohasem támad az utcán, így aztán hiába kísérteti magát fegyveres őrséggel a kocsihoz, ha otthon a lakásában egyedül marad. Szerdán Annette éppen kiment ebédelni, amikor egy feldúlt képű, nagy mellű, szőke nő imbolygott oda hozzá. - Szeretnék valakivel elbeszélgetni arról, hogy milyen a kiszolgálás ebben az üzletben! - pattogott, és behajlított ujjainak bütykével minden szónál odavert egyet a pultra. Janesnek megdobbant a szíve az izgalomtól. Elővette a legszebb mosolyát. - Boldogan állok rendelkezésére, hölgyem!

150

A reklamáció lényege az volt, hogy a nő a munkahelyéről, ebédidőben ugrott át az áruházba, és a ruhaosztályon negyedórát várt hiába, hogy jöjjön valaki, aki kicseréli az előző nap vásárolt blúzt, így aztán sem a cserét nem tudta elintézni, sem pedig ebédelni nem maradt ideje. Botrány!!! Janes testét kéjes izgalmak kezdték borzongatni. A nő rikácsolása tündéri zene volt a fülének. - Odatelefonálok a ruhaosztályra, hölgyem, és intézkedem, hogy azonnal cseréljék ki önnek azt a blúzt. Szabad a kedves nevét. - Farley - mondta a nő. - Joyce Farley. Janes lopva a nő kezére pillantott. Jegygyűrű nincs. - Van nálunk hitelszámlája, Miss Farley? - Mrs. Farley! - csattant föl a nő. - Nem mindegy, hogy van-e hitelszámlám vagy nincs? Talán ettől függ, hogy kicserélik-e ezt a blúzt? - Ó, dehogy! - mondta Janes udvariasan. Azt már nem tette hozzá, hogy könnyebb megszerezni a személyi adatokat, ha egyszerűen lehívhatja őket a komputeren. Ilyen egy szemét, pattogó boszorkányt! Hú, mit fog ez kapni! Odatolt a nő elé egy űrlapot. - Legyen szíves kitölteni ezt a panaszűrlapot. Áruházunk nagy figyelmet fordít minden felmerülő panaszra, hogy tökéletesíthessük a munkánkat. - Nincs erre most időm. Már így is elkésem a munkahelyemről. - Akkor csak a lakcímét árulja még el - mosolygott rá Janes. - A többit majd beirkálom én. A nő sietősen odakörmölte a nevét és a lakcímét a lap tetejére, míg Janes felhívta a ruhaosztályt. Amikor letette a kagylót, bátorító mosollyal fordult a nő felé. - Mrs. Washburn személyesen várja önt a ruhaosztályon, asszonyom, hogy kicseréljék önnek a blúzt. A nő mintha kissé elbizonytalanodott volna. - Erre nincs már szükség - tolta odébb az űrlapot, melyet Janes ugyanazzal a mozdulattal egy alsó rekeszbe el is süllyesztett. A nő elindult, majd két lépés után megtorpant és visszafordult. - Bo... Bocsásson meg - kezdte dadogva. - Rettenetesen fáj a fejem, és azonnal kiborít minden apróság. De nem kellett volna önnel veszekednem. Hiszen ön nem tehet semmiről, és igazán olyan segítőkész volt velem. Kérem, ne haragudjon, hogy így rátámadtam önre! Janes úgy megdöbbent, hogy másodpercekig szóhoz sem tudott jutni. - Felejtse el. Örülök, hogy segíthettem - hebegte. Közhelyes, sablonos válasz, naponta ezerszer hangzik el a fáradt eladók ajkáról, mert azonnal kirúgnák őket, ha csak egyszer is azt mondanák helyette, amit valójában gondolnak a „kedves” balhézó kuncsaftokról. Janes azonban fordítva „működött”. Ő addig volt boldog, amíg a kuncsaft, ez az undok banya balhézott. Kéjes izgalmak kezdtek ébredezni benne, hogy mekkora büntetésben fogja ő részesíteni ezért a viselkedésért ezt a 151

pimasz ribancot. De most elrontották a játékát. A pimasz ribanc „megjavult” és tiszteletteljesen bocsánatot kért!!! Mindent tönkretett! Mindent. Az ilyen illedelmes nőszemélyekkel való szórakozásban semmi élvezet nincsen. Semmi. Megölhetné persze az ostoba kurváját, ha akarná, de nem akarja, mert talál ő ennél százszor jobbat is. Egy Carroll Janes tartja a színvonalat. Dühödten gyűrte gombóccá az űrlapot, rajta a nő címével, és vágta bele a szemétkosárba.

Marlie mozdulatlanul ült az asztalánál, és igyekezett megfékezni a remegését. Szerencsére ebédidő volt éppen, és szinte mindenki elment enni. Ő hozott magával kaját meg egy könyvet is, azt remélve, hogy lesz egy nyugodt órája olvasgatni. Már bele is feledkezett a regénybe, és jóízűen majszolt egy almát, amikor valami sötét balsejtelem markolt a szívébe. Nem taglózta úgy le, mint egy igazi látomás, de az „adás” forrását sikerült felismernie. Érezte annak a férfinak a piszkos-kéjes borzongását, aztán a perverz haragját, majd hirtelen kiábrándultságát. A férfi mentális energiáinak kisugárzása most nem volt elég erős ahhoz, hogy Marlie „lássa” is az eseményeket, de tudta, miről van szó. A gyilkos keresi az újabb áldozatot. Most ki is választott egyet, de valami közbejött, ami miatt azt a nőt futni hagyja. De mi vár a következőre?

- A gyilkos keresi az újabb áldozatot - mondta este Dane-nek. - Ma fogtam az „adását”. Dane azonnal letette az újságot, mely tele volt az „orlandói mészáros” szenzációs és hihetetlen történeteivel. Egészen megkeményedett az arca, ahogy a lányra bámult. Marlie ismerte már ezt az arcot. Dane Hollister agresszív és őt gyanúsító rendőrkopó-arckifejezését.

- Mikor? Mi történt? Miért nem hívtál föl azonnal? - pattogtak a kérdések. - Mit tudtál volna csinálni? - kérdezte Marlie és elfordította a fejét. - Egyébként ebédidőben volt, fél egy körül. Hirtelen, minden átmenet nélkül tört rám. Éreztem a férfi kéjes borzongását, feszült idegállapotát, de aztán közbejöhetett valami, nem tudom, mi, a nő eltűnt, a pasas meg ott maradt csalódottan. - Aztán? - Aztán semmi. Megszűnt az adás. Nekem meg kezem-lábam reszketett. - De azt csak meg tudod mondani, hogy a pasas mikor választja ki az áldozatait? - Hát most éppen meg tudtam mondani - vont vállat Marlie. - És mit tudsz még? Mit sikerült megtudnod az áldozatról? - Semmit. - A legapróbb részlet is fontos lehet.

152

- Semmit, nem érted? Semmit nem sikerült megtudnom! - fakadt ki türelmetlenül a lány, és elindult a fürdőszoba felé. - Azt hiszed, nem igyekeztem? Dane úgy ugrott föl, mint a tigris, és még a fürdőszoba ajtajában elkapta és magához ölelte Marlie-t. És nyomban meg is érezte, hogy a lány gyöngén, de egész testében remeg. Ez a remegés dél óta nem múlt el. - Ne haragudj, kérlek - dörzsölgette borostás arcát a lány homlokához. - Tudom, hogy az ilyesmi nagyon megvisel. Jobban vagy már? - Igen - válaszolta némi habozás után Marlie. - Bár még egy kicsit szédülök. Dane megölelgette, jobbra-balra megringatta a lányt, hogy megnyugtassa szeretetével és ölelő, erős karjaival. Most már az is eszébe jutott, hogy ez a szerencsétlen lány már egy hónapja állandó stresszben él. Csoda, hogy ki nem borult teljesen.

Biztos jót tenne neki valami

kikapcsolódás. Valami, ami mindenről eltereli a figyelmét. Elsimította az arcából a haját. - Nem megyünk moziba?

Marlie kissé megenyhült, de nagyon fáradtnak érezte magát. Jó volt ennek az erős férfinak a nyakában lógni, az ölelésébe bújni. - Nem tudom - mondta tétován. - Az első gyilkosság óta nem voltam moziban. Nem mertem elmenni. - Akkor most épp itt az ideje, hogy elmenjünk. Én meg már évek óta nem voltam. Milyen filmeket szeretsz? - Fogalmam sincs, hogy most mit adnak. De tudod mit? - nézett föl mosolyogva. - Inkább csak autókázni menjünk. - Jó! - vágta rá Dane. Nagyon örült, hogy „kiment” a lányból a feszültség, s hogy moziba vagy autózni mennek, az már igazán mindegy. Ő persze legszívesebben az ágyba ment volna vele, de most szükség van egy kis „környezetváltozásra”. Jót fog tenni. - Gyerünk! A nap már lement, de a szürkületben még mindig párás hőség nehezedett a városra. Nagyon távol, az ég alján alig láthatóan villámok cikáztak. Dane letekerte az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő, aztán a kocsi orrát a tengerpart felé fordította, amerről a villámlás látszott. A vihar kísérteties, sötét felhőalakzatokkal közeledett, s ők teljes sebességgel elkezdtek belerohanni. Az ablakon bevágó huzat valóban felfrissítette őket. Dane az utat figyelte, Marlie szótlanul ült mellette, és a közelgő vihart bámulta. Először csak néhány csepp eső vágódott a szélvédőnek, aztán hirtelen mintha egy vízesés alá hajtottak volna be. Zengett az ég, és körülöttük csapkodtak a villámok. Gyönyörű volt és ijesztő. Dane kénytelen volt egészen lassan haladni, mert a vízfüggönyben alig pár méterre zsugorodott a látótávolság. Az autópálya kihalt volt, aki csak tehette, lehúzódott valami

153

biztonságos helyre, hogy ott várja meg a vihar elálltát. Marlie-nak eszébe jutott, hogy neki talán nem tesz jót, ha a villámkisülések közelében tartózkodik, de most nem félt. Az első ijedelmek után nagy-nagy nyugalom szállt rá. Dane mint mindig, most is lekapcsolt belső fénnyel vezetett, s a kocsi vaksötét barlang volt, melybe csak egy-egy villám világított be egy pillanatra. Szótlanul ültek egymás mellett, de a vihar mintha felfokozta volna az érzelmeiket. Dane nem nagyon ért rá velük foglalkozni, mert a vezetésre kellett figyelnie. Marlie viszont szerette volna megkérdezni tőle, hogy szereti-e őt, de kiszáradt a torka és nem jött ki hang a száján. Hirtelen rettenetes erővel kívánta meg a férfit, azt akarta, hogy leteperje, hogy rámásszon, hogy belehatoljon... Érezni akarta őt a testében, mélyen, bent, sokáig... Lassan kinyújtotta és Dane térdére tette a bal kezét, majd megindult vele fölfelé. Tenyere alatt érdekes alakzatokban hullámzottak az izmok, aztán a keze elérte azt a megint és máris kőkemény testrészt. Ujjaival elkezdte hosszában cirógatni a csúcsától a tövéig. Dane arcáról szakadt a víz. Marlie a villámok fényében látta meg-megcsillanni a verejtékcseppeket. Lassan kiértek a zápor alól. Dane letekerte megint az ablakot, hogy meg ne fulladjanak. - Ne vacakolj velem, kérlek! - szólalt meg fakó hangon. - Én nem vacakolok - mondta Marlie szintén alig hallhatóan. - Nagyon is komolyan csinálom, amit csinálok. - És megszorította a nadrágon keresztül azt a kidudorodást. Dane önkéntelenül is lelassított, aztán megint beletaposott a gázba. - Taposs csak bele rendesen, és ne törődj semmivel. Nincs forgalom, megteheted. - S egy ügyes mozdulattal már le is húzta a nadrágon a cipzárat. Dane-ben feltámadt a rendőr is meg a józan ész is, de aztán belátta, hogy ez az őrültség, melybe oly sokan belehaltak már, a kihalt sztrádán nem feltétlenül életveszélyes. A sebességet azért visszavette, hogy el ne veszítse az uralmát a kocsi fölött, ha bármi történik is, aztán tényleg nem törődött semmivel. Marlie pedig fürge ujjakkal benyúlt neki a nadrágjába, és... elővette. Dane felnyögött. Még lejjebb tekerte az ablakot, s majdnem elröhögte magát, mert a csupaszon meredező farkát is elkezdte legyezgetni a friss tengeri szél. Marlie pedig virtuóz manuális technikákat mutatott be - bár Dane azt is megérezte, hogy a lány kezéből még mindig nem állt ki az a remegés, amelyet végső soron a gyilkos indított el benne. Marlie pedig valahogy ráérzett, hogy miképpen lehet a robbanás előtti pillanatok gyönyörszintjén „tartósítani” Dane szexuális izgalmi állapotát. Tudta, hogy elég volna pár gyors és erős húzás a markával le-föl, és Dane itt élvezne el, ezért tudatosan csak alig érintette ujjaival, s csak 154

néha-néha markolta meg egy pillanatra erősebben azt a bizonyos, legférfiasabb testrészt. Leföl, szép lassan le-föl. - Ezért még megfizetsz - kuncogott Dane. - Hú, de megkapod a magadét! Csak érjünk haza. Még vagy fél órát autókáztak így az éjszakában, Marlie bal kezében a „botkormánnyal” , s amikor végre hazaértek, Dane már rogyadozó térdekkel szállt ki a kocsiból. Aztán összeszedte az erejét, és szó szerint kihúzta a lányt a kocsiból, fölnyalábolta, és meg sem állt vele a hálószobáig. Ott ledobta az ágyra, hogy csak úgy nyekkent, s amikor az utolsó ruhadarabokat is lerángatták magukról és egymásról, Dane egy mozdulattal hasra fordította a lányt, két térdével szétlökte a lábait, aztán valósággal belezuhant.

Marlie belemarkolt az ágytakaróba, és egész testét rázták Dane szédületes tempójú és energiájú lökései. Szexuális előéletéből, oly sok egyéb mellett, valahogy kimaradt ez a póz is, és Marlie most nemcsak élvezett, hanem boldog is volt, hogy megint valami újat és nagyon finomat fedezhetett föl ebben a csak nemrég megismert világban. Ösztönösen is magasabbra emelte és meg-megriszálta a fenekét, hogy jobban érezze a testében Dane-t, s hogy az még mélyebben hatolhasson belé, bár a dolognak ezt a részét már nemigen lehetett fokozni. A hosszas előkészítő „kézimunkázásnak” aztán gyorsan meg is lett az eredménye, Dane torkából artikulálatlan hangok kezdtek feltörni, egész teste megfeszült, és csak tartotta megint mozdulatlanul, végtelennek tűnő percekig az ágyhoz „cövekelve” a kedvesét. Alig fújta ki magát, és Marlie is alig nyöszörögte végig párszor azt, hogy „Ó, Dane! Ó, Dane! Én így még soha nem csináltam... És én is elélveztem közben, ha nem vetted volna észre... Ó Dane!” - amikor megszólalt a telefon. Dane úgy ugrott föl, hogy majdnem leesett az ágyról. - Tessék, Hollister - kapta föl a kagylót, másik kezével pedig fölkapcsolta a villanyt. Marlie hunyorogva, félig vakon nézte, s egész testében újra megindult az a délutáni remegés. - Rendben van. Kábé negyedóra múlva ott leszek. Oda ne engedjétek a riportereket, elég volt a hisztériakeltésből! - és fél kézzel már a gatyáját cibálta magára... - Újabb késes gyilkosság - mondta, és letette a telefont. Amikor elrohant, Marlie csak ült az ágyon, zsibbadtan és értetlenül. Lehet, hogy olyan messzire jártak a várostól, hogy ott már nem érzékelte a gyilkos agyhullámait? Vagy a villámok árnyékolták le elektrosztatikusán a „közvetítést”? Ki tudja. Ő ezúttal nem érzett semmit.

155

19 - Hogy hívják az áldozatot? - kérdezte Dane a rendőrségi fotóst, aki a hullát fényképezte különböző látószögekből. Tipikus gyilkossági helyszín, ha ugyan beszélhetünk ilyenről. Felbolydult méhkas. Kívülbelül egész tömeg, és az emberek többsége egyszerűen csak ácsorog és bámészkodik. A házban rendőrök nyüzsögtek, odakint, a bámészkodók sűrűjében pedig riporterek, akik a szakadó eső ellenére kitartóan koslattak újabb és újabb riportalanyok után. Bonness, Alejandro, Freddie és Worley is itt volt már - meg persze „magánszorgalomból” szinte az egész nyomozói testület -, a rendőrfőnök pedig bármelyik percben befuthatott. Az ujjlenyomatosok fújkálták a fekete púdert, a többi nyomszakértő négykézláb mászkált a padlón vagy porszívózott-szóval, állta bál. - Az áldozat Felicia Alden - mondta Freddie. -

A férj, Gene Alden találta meg. Egy gyógyszergyár

képviselője, és éppen üzleti úton járt. - Aha. És pont a felesége meggyilkolása utáni pillanatokban toppant be a házba - mondta Dane fáradtan. Egymásra néztek. Nem sokat kellett beszélni. Látták a másik két gyilkosság helyszínét, de ez semmiben sem hasonlított azokra, kivéve, hogy itt is agyonszurkáltak egy nőt. De ez a nő ruhában volt, s úgy feküdt az ágyon, hogy látni lehetett, nemrég tették oda. Szexuális erőszaknak semmi nyoma. Dane megkönnyebbülten sóhajtott föl. Marlie ezek szerint nem mondott csődöt. Mert itt nagyon úgy nézett ki minden, hogy Gene Alden ölte meg a feleségét, és megpróbálta úgy beállítani a dolgot, mintha a sorozatgyilkos volna a tettes. Nyilván olvasta-hallotta a riportokban, hogy az a gyilkos nem hagy nyomot maga után, s úgy okoskodott, hogy ő akkor gyanún felül áll, hiszen ő itt lakik, a gyilkos pedig „nyomtalanul” eltűnt.

- Vigyétek be kihallgatásra, és valaki nézzen utána a feleség nevére kötött esetleges életbiztosításoknak - mondta Bonness. - Meg a nő esetleges szeretőinek is. Én megpróbálom lehiggasztani a riportereket, bár sejtem, hogy addig nem lesz nyugtunk tőlük, amíg el nem csípjük azt a másik madarat. Miközben a riporterek hada Bonnesst nyúzta, Alejandro félrevonta Dane-t. - Ha jól sejtem, Marlie-nak erről az esetről nem voltak víziói. - Nem. Délután viszont el-elcsípett valamit homályosan a kéjgyilkostól. Az kiszúrt magának egy újabb áldozatot, de valami közbejöhetett, mert aztán lemondott róla. Marlie-t megviselte a dolog, de nem annyira, mint egy igazi látomás. De beszéljünk másról. Mi van a házammal? - A padló majdnem kész, a bútort a hét végén hozzák. Ha akarsz, hétfőn már vissza is költözhetsz - nevetett, mert sejtette, hogy Dane nemcsak a gyilkos kedvéért költözött el otthonról.

Marlie ébren várta, és Dane tudta is, hogy nem fog elaludni, amíg ő haza nem ér. - Most nem az a fickó gyilkolt mondta a lánynak köszönés helyett, és szinte látta, hogy mekkora kő esik le Marlie szívéről. - Valószínűleg a férj lesz a tettes, aki megpróbálta úgy beállítani a dolgot, mintha a kéjgyilkos járt volna az asszonynál. - Aztán fölnyalábolta a kanapé sarkában fázósan kucorgó lányt, és elindult vele a hálószoba felé.

156

Janes igyekezett megfékezni a lelkében fellángoló örömöt, ahogy péntek délután a dühösen távozó vásárló után nézett. Annette ott volt mellette, és nem engedhette meg magának, hogy a lány előtt bármilyen érzelmeit is kimutassa. Na végre! Ezt már nem fogja futni hagyni! Túl sok idő telt már el, három hét, így az utolsóval az összehasonlítás eredményesnek ígérkezik. Ráadásul arra a belátásra jutott, hogy a Sheets-esetet azért nem élvezte igazán, mert elkapkodta a dolgot. Ezt tehát most úgy fogja csinálni, szépen, lassan, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Gondos tervezés, előkészítés, felderítés, plusz az érzelmi feszültség tervszerű felfokozása. Ehhez pedig még legalább egy hét kell. Legkorábban tehát a következő péntek éjjel... A hétvége nagyon alkalmas időpont, mert másnap jól kialhatja magát. És jó volt a médiabeli felhajtás, de most hadd csendesedjen el az is egy kicsit. Majd annál nagyobb lesz a durranás egy hét múlva. Különben is kiábrándító volt az a gyógyszergyári majom, aki kicsinálta a feleségét, és a pancser munkát megpróbálta az ő nyakába varrni! Megérdemelné, hogy megbüntesse érte, de a primitív faszjankóján rögtön átláttak még ezek a féleszű kopók is, úgyhogy most vagy ötven évig nem nagyon jön ki a rács mögül... A nő viszont tökéletes. Az a típus, amelyet mindig is a legjobban utált: karcsú, napbarnított bőrű, törékeny testalkatú, s minden testrészén gusztustalan díszek és „ékszerek” fityegnek, játssza az agyát a pénzével. Lehet, hogy van riasztója, sőt talán egy-két őrkutyája is. Nem baj, annál izgalmasabb. Végre egy igazán az ő zsenialitásához méltó erőpróba! Férjecske nem számít, azok korábban sem tudták őt megakadályozni semmiben. Lopva figyelte a panaszűrlapot és memorizálta a nevét-címet. Marilyn Elrod. Marilyn Elrod... Dó-ré-mi-fá-szó... Ma-ri-lyn-el-rod... Dallamot kell komponálni alá, és akkor könnyebb megjegyezni. Ezt is ő találta ki. Hát nem zseniális?! Péntek este Marlie megkérdezte, hogyan haladnak a munkálatok a házban. Dane szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy már lassan minden kész, de késnek az Alejandro által rendelt bútorok. Természetesen minden ragyogott már, és a bútorok is a helyükön voltak, de nem akarózott elköltözni Marlie-tól, míg a gyilkost el nem kapják. Elmúlt egy újabb hét gyilkosság nélkül. Egyik-másik riporter már úgy föl bátorodott, hogy azt kezdte feszegetni, nem tévedett-e a rendőrség, amikor sorozatgyilkosról beszélt. - Éreztél ma valamit? - Semmit - rázta a fejét Marlie. - Semmi konkrétumot. Csak volt valami homályos rossz érzésem. Fontos újdonság viszont, hogy ezúttal elég jól sikerült kézben tartanom a dolgot. Hazafelé jövet pedig elhajtottam egy szenvedélyesen csókolózó szerelmespár előtt, 157

mindkettőjük agyából csak úgy dőltek a mentális hullámok, de képes voltam egyszerűen kikapcsolni a „vevőkészülékemet”. Azelőtt ezt sohasem tudtam megcsinálni, és most nagyon boldog vagyok tőle. Gleen tehát, ezek szerint, nem tette őt tönkre egész életére. A gyógyulás, ha lassan is, de eredményt hozott. Különös képességét Marlie minden eddiginél jobban tudta kontrollálni és irányítani. Dane segítségével és igencsak „aktív közreműködésével” le tudta győzni a fizikai undort és a nemiségtől való beteges rettegést, és meglepően gyorsan megtanulta élvezni a szexuális örömöket. Két évvel ezelőtt mindez egyszerűen elképzelhetetlen lett volna számára. - Vadászik a fickó? Keresi az újabb áldozatot? - kérdezte Dane. - Nem tudom. Mint már említettem, semmi konkrétumot nem „láttam”. Lehet, hogy csak sokat voltam egyedül ma este és rám törtek a magányosság rossz érzései. - Erre tudnék én egy gyógymódot - mondta Dane azon a rekedtes hangon, amelyről Marlie már sejtette, milyen vágyak és szándékok rejlenek mögötte. A lány megint úgy érezte, hogy hirtelen kifut a térdéből minden erő. Dane megint annyira férfi-, annyira hímbenyomást keltett, hogy Marlienak minden sejtje beleremegett. Dane-nek ilyenkor jól állt egy kis öltözködésbeli vagy megjelenésbeli faragatlanság, a „faragatlan” képe, a borostás álla, a csapzott haja, a hanyag tartása, ahogy most is nekitámaszkodik a konyhaszekrénynek, a mellén összekulcsolt szőrös karja, a hóna alól előkandikáló fekete stukkeragy (mert ez a Neander-völgyi Sherlock Holmes előbb veszi le a cipőjét meg a nadrágját, mint a Berettáját!), arról a vadnyugati, sátorponyva-anyagúnak tetsző farmernadrágjáról, s annak ilyen-olyan domborulatairól nem is beszélve! És a szeme! Az a zöldesbe hajló mogyoróbarna szem, melynek pillantása előtt Marlie mindig meztelennek érezte magát még a legvastagabb ruhadarabjaiban is. - Lehet, hogy ki kéne próbálni azt a kúrát - válaszolta ő is rekedtes hangon a felvetésre. Élvezte a magabiztosságát, és tudta, hogy Dane-t is megnyugtatja, hogy végre nem egy gátlásos, mindentől húzódozó és rettegő, sérült lelkű nővel van dolga. Mert Dane-nek bizonyos értelemben hatalma volt az ő teste felett - nem kellett mást tennie, csak erősebben végigmérnie őt azokkal a ragadozó röntgenszemeivel, s Marlie térde máris elkezdett remegni, legnőiesebb testrésze pedig elázni, az ágyban pedig egyenesen az őrületbe tudta kergetni őt -, de egyre inkább érezte, hogy a dolog kölcsönös, és hogy neki is van hatalma a férfi teste felett. Elég csak szépen-kedvesen ránéznie Dane-re, netán egy kicsit, „véletlenül” hozzáérnie, átlátszó öltözékben vagy éppen bugyiban-trikóban megjelennie előtte - és Dane-t máris a farka kezdi irányítani.

158

Mások az ilyesmin viccelődnek, Marlie

számára viszont élet-halál kérdése volt a dolog. Most már

viszolygó, rossz érzés fogta el, ha csak belegondolt, hogy nem is olyan régen ő még olyan nyomorult, szerencsétlen teremtés volt, aki tudatosan idétlen, öregítő, férfiriasztó ruhadarabokat válogatott össze magának, s azokat hordta, hogy minden nőiességét elleplezze, nehogy valakinek eszébe jusson valami, mert a szexuális vagy akár csak szexuális színezetű közeledést nem tudta elviselni. - Miféle kúrát kéne kipróbálni? - kérdezte Dane gyanakodva. - És miért méregetsz úgy engem, mint Szilveszter macska Csőrikét, amikor éppen bekapni készül a madárkát?

Marlie nem szólt semmit, csak mosolygott, majd Dane arcáról lejjebb eresztette a tekintetét, le egészen odáig, ahol már megint meredezett valami nagyon keményen a „sátorponyva” alatt. És közben a szája szélét nyalogatta, körbe-körbe. Dane elképedt, honnan ez a mimika, honnan ez a nyalogatás. Karikatúrának is beillő változatait az idétlen szexfilmekben lehet látni, de azokat, mint tudjuk, Marlie sohasem nézte. Akkor hát nincs más magyarázat, mint hogy ösztönös és őszinte a dolog. - Ha így áll a helyzet, akkor erre érdemes egy kis időt szánni - mondta, és kikapcsolta a gáztűzhely lángjait. Marlie pedig lassan odament hozzá, és letérdelt előtte...

Egész hétvégén nem történt semmi, bár az enyhe rossz érzés mindvégig megmaradt. Marlie azzal játszott, hogy újonnan szerzett kontroll képességét próbálgatta: kénye-kedve szerint kibe kapcsolgatta a „vevőkészülékét”. Akadt egy érdekes élménye is. A szomszédasszonnyal, Louval beszélgetett a sövény mellett, és megérezte, hogy az idős hölgy tele van feszültséggel és negatív érzelmekkel a szomszédjában történtek miatt. S mert voltak már olyan jó viszonyban, Lou el is mondta, hogy bizony nem tetszik neki, hogy egy tisztességes lányhoz csak úgy beköltözik egy férfi, aki minden jel szerint „még éjszakára is itt marad”. Mert mi lesz, ha ez a rossz példa elharapózik, és majd mások is elkezdik követni, jaj istenem...! Marlie alig tudta elfojtani a nevetését: rossz példa, édes istenkém, nehogy már itt harapózzék el, pont ebben az utcában, ahol őrajta kívül csupa idős, nyugdíjas ember lakik! Épp itt tartottak a beszélgetésben, amikor Dane megjelent a tornácon, egy szál rongyos farmerban, félmeztelenül. Boltozatos, szőrös mellét meg-megborzolgatta a langyos szellő, vállán-karján kidagadtak az erek és az izmok. Lou asszonyság majd elájult már a látványtól is, de Dane rátett még egy lapáttal: - Marlie! Nem tudod, hová tettem a fegyverolajat? Hello, Lou! Elnézést, hogy közbeszólok! Marlie-nak megint el kellett fordulnia, hogy a szomszédasszony ne lássa a kaján nevetését. - Én tettem el, ott van a konyhában, a kávé mellett, a polcon!

Marlie pár percig még beszélgetett Louval, aztán bement Dane után a konyhába. Dane szorgosan tisztogatta a pisztolyát, s a fegyverolaj szaga betöltötte a helyiséget. Marlie nagyon férfiasnak találta ezt a szagot is. - Most mondd meg őszintén, miért kellett megbotránkoztatni ezt a szegény vénasszonyt?

159

Dane ártatlan képpel nézett föl. - Megbotránkoztatni? Én? Hiszen direkt az ő kedvéért húztam nadrágot, mert először csak úgy, gatyában akartam kimenni! - Még csak az hiányzott volna! - nevetett Marlie . - Leszel szíves viselkedni, amíg nálam laksz, és nem elüldözni a szomszédaimat efféle gatyás, szőrös, melles fegyverolajos erkélyjelenetekkel! Egyébként pedig tudod, hogy mi volt ebben a jelenetben a legérdekesebb? - Na mi? - Elárulom, de csak akkor, ha megígéred, nem csalsz meg a legújabb, titkos rajongóddal... Dane igen hülye képet vágott, láthatóan nem értett az egészből semmit. - Megcsalni...? Titkos kicsodámmal? makogta. - Szóval, jobb, ha tőlem tudod, hogy Lou teljesen odavan érted. Mert éppen arra célozgatott, hogy nem tisztességes egy ilyen férfival nekem csak úgy, itt, meg éjszaka is és egyáltalán, de amikor megjelentél a tornácon, te zsivány, akkor Lou mama nőként olvadt el a látványtól, kéjes borzongások futkorásztak le-föl a gerincén, és megütötte a guta, amikor pár pillanat múlva már el is tűntél. Felfogtam ugyanis a mentális kisugárzását, de aztán kikapcsoltam magam, mert ne legyen indiszkrét az ember, és különben is, elég nekem a magam baja. Te szőrös mellű zsivány... - S azzal odabújt Dane-hez, és elkezdte birizgálni azt a boltozatos, szőrös... - Állj le, tökig fegyverolajos vagyok! - próbált tiltakozni a maga úri modorában Dane, de nem ért el vele semmit. - Na és - suttogta Marlie. - Én meg szappanos vízzel lemosható vagyok...

Egész hétvégén otthon maradtak. Olvasgattak, főzőcskéztek, tévét néztek, és persze folyton egymást bújták. Ez volt az az élet, amelyre Marlie mindig is vágyott, s amelyről azt hitte, hogy neki sohasem lesz része benne. Minthogy nem történt semmi, hétfőre megváltozott a sajtó hangneme. Egy hírlapíró odáig szemtelenedett, hogy az orlandói rendőrség szakmai felkészültségét kezdte megkérdőjelezni, mondván: nincs is itt semmiféle sorozatgyilkos, az urak csak fantáziálnak, mindenféle „párhuzamot”

látnak ott is, ahol ilyesmi egyáltalán nincsen, sőt, a rendőrség a felelős azért, hogy a városban

eluralkodott a rettegés és a hisztéria, és végső soron ők kínálták az alkalmat vagy ürügyet az idióta férjnek Felicia Alden meggyilkolásához. Dane nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.

Carroll Janes nagyon elégedett volt mindazzal, amit a hét végén végzett el. Többször is elment autóval Marilyn Elrod háza előtt, és roppantul tetszett neki a helyszín. Nagy ház nagy telken, a telken zegzugos díszkert, körben csaknem kétméteres sövény minden szomszéd felől - kell-e ennél jobb terep a rejtett mozgáshoz és elbújáshoz? Férjnek nyomát sem látta, bár a városi telefonkönyvben volt ezen a lakcímen egy Mr. Elrod. Janes nem tudta, hogy a férj hol lehet. A házból ítélve itt olyanok laknak, akiknél minden családtagnak van legalább egy kocsija, ám Janes minden alkalommal csak egy kocsit látott, az asszonyét. Végül szinte nevetségesen könnyen oldódott meg ez a rejtély, igaz, elég szokatlan módon. Marilyn Elrod mindig úgy ment el hazulról, hogy nem várta meg a postást,

160

Janes tehát egész egyszerűen kirámolta a postaládát, és átnézte a küldeményeket. A több kiló reklámanyag között voltak Mr. Elrodnak címzett levelek, a férj tehát létezett. És volt egy olyan levél is, melyben egy orlandói ügyvédi iroda a válóper állásáról értesítette az érintett feleket, Mr. és Mrs. Elrodot. Hoppá! Tehát válófélben vannak a madárkák, s ezért nem tartózkodik mind a kettő ebben a fészekben. Janes a fölbontott levelet megtartotta magának, a többit meg visszarámolta a postaládába. Aztán gyors felderítés a ház körül - kutya nincs. Volt viszont lakásvédő riasztórendszer. Nem túl bonyolult, de azért lesz vele mit pepecselni. Minden riasztónak megvan a gyönge pontja, s azt megtalálni legalább újabb érdekes feladatot kínál. Ő, természetesen, meg fogja oldani a feladatot. De majd mindent a maga idejében. Nem kell sietni. Ráérünk.

- Mindenki úgy néz ránk, mint a hülyére! - mondta paprikavörösen Champlin rendőrfőnök. Minden oka megvolt arra, hogy dühöngjön. A polgármester jól letolta, hogy minek csinálja a hisztériát, ha nem tud gyilkost is produkálni, és ellene, illetve a rendőrség ellen fordult az egész város közvéleménye is. Orlando ugyanis nagyrészt az idegenforgalomból élt, és a sorozatgyilkos hírére egyik napról a másikra felére csökkent a szállodák forgalma. Az emberek már rég nem a gyilkoson szörnyülködtek, hanem a rendőrséget szidták. - Én ezt nem értem, nem értem, nem értem!!! - dühöngött Bonness. - Itt mindenki megőrült? Az a bajuk, hogy még mindig nincs kibelezve egy újabb szegény nő?! - Ne dúld föl magad! - próbálta lehiggasztani Dane. - Az FBI szerint is nekünk van igazunk. Van sorozatgyilkos, szabadon járkál még, és itt, a városban. Akinek nem tetszik, szarja össze magát. Annál is inkább, mert az FBI szerint a pasas már legalább tizenhét embert, többségében nőt csontozott már ki. - Nem lehet, hogy elköltözött már Orlandóból, mi? Amikor a sajtó kiverte a huppot? kérdezte még mindig bosszúsan Champlin. Dane a fejét rázta. - Nem. Itt van még a városban. - De ezt maga honnan szedi? Mire alapozza? Dane kis híján elszólta magát, hogy „Marliera” , de szerencsére még időben észhez tért. - Arra, hogy még sehonnan sem költözött el pár héten belül. - A polgármester nagyon kíváncsi arra, s mi tagadás, most már én is, hogy maguk mi a fészkes fenével töltik a drága idejüket. Ha nincs, még mindig nincs bizonyíték, akkor mi a jó fenével foglalkoztak eddig is? Dane-nek elborult az arca, de még mielőtt valami visszavonhatatlant mondhatott volna, az éber Alejandro gyorsan közbeszólt: - Az FBI-tól kapott jellemzés szerint átnézzük a lakberendezési és a lakást bérbe adó cégek új ügyfeleinek listáját. Azt reméljük, hogy így jelentősen szűkíthetjük a potenciális gyanúsítottak körét. Champlin rendőrfőnök nem találta valami meggyőzőnek ezt a magyarázatot, de nem tehetett semmit. Odavágta a kezében tartott dossziét az asztalra, és búcsúzóul csak ennyit mondott: - Engem nem érdekel, mit csinálnak. De vagy produkálnak nekem záros határidőn belül valami kézzelfogható eredményt, vagy megnézhetik magukat!

Janes remekül kihasználta ezt az éjszakát is. Talált egy jó helyet, ahol feltűnés nélkül leállíthatja majd a kocsiját. Ellenőrizte a szomszéd kutyákat. Kettő volt belőlük, az egyik 161

mindenre és állandóan ugatott néhányat, azért már rég senki sem figyelt fel rá, a másik okosabbnak és vadabbnak látszott, de azt meg egy kis barátkozással gyorsan el tudta némítani. Hiába, okos ember a kutyákhoz is ért. Az ostoba emberek pedig ilyen, gyönge jellemű ebeket tartanak... Marilyn Elrod társasági nő volt. Szinte minden este elment otthonról, és késő éjszakáig támasztotta hol itt, hol ott a bárpultokat, vagy ki tudja, még mire könyökölt... Nyilván ezt unta meg a férjecske, és jobbnak látta elköltözni a francba. A nő egyelőre nem hozott új hapsit a házba, úgyhogy Janest esténként senki sem zavarta a terep előkészítésében. A magas sövény takarásában biztonságosan közlekedhetett. A garázsig úgy juthatott el, hogy az utcáról senki sem láthatta. A nőnek az volt a szokása, hogy farral állt be a garázsba, hogy induláskor csak be kelljen ülnie a kocsiba, és már tűzhetett is el, kanyargás, fordulás, visszapillantózás nélkül. Soha nem is nézett vissza, csak gázt adott, s már ott sem volt. Janesnek így gyerekjáték volt elrejtőzni a sövény takarásában és besurranni a garázsba, míg a lassan leereszkedő automata garázsajtó be nem zárult. A garázsból a ház felé egy kis raktárszobán át vezetett az út. Ennek a helyiségnek az ajtaját nem védte riasztó, bár be volt zárva. A zárak azonban semmiféle problémát nem okoztak Janesnek, mert már sok-sok évvel ezelőtt - álnéven! - elvégzett egy barkácstanfolyamot, melyen a lakatosmunkákra, s azon belül is a zárakra szakosodott. Tudását később már egyénileg tökéletesítette, s elmondhatta magáról - ha lett volna kinek -, hogy szeretné ő látni azt a zárat, amely előbb-utóbb nem adja meg magát neki! Amikor először ment be a házba, csak sétálgatott benne erre-arra. Ismerkedett a helyszínnel, a tárgyakkal. Jól megfigyelt mindent, de még nem nyúlt semmihez. Mindent a maga idejében... A második alkalommal már mélyebbre hatolt a felderítőmunkában. Kinyitogatta a szekrényeket és átnézte a nő ruháit. Ez is szórakozás, és ez is hozzátartozik az előkészítéshez. Azután jött a fürdőszoba. Janes megvető mosollyal konstatálta, hogy a hülye kurvája egy vagyont költ szépítőszerekre, csak azt nem értette, hogy egy ember mikor tud ennyi mindent magára kenni, magára spriccelni. Janes nagy megnyugvással állapította meg, hogy nincs fegyver a házban. A fegyver az nem tréfadolog, azzal nem jó viccelni, az könnyen nagy bajt okozhat! Aztán magában dúdolgatva beosont a konyhába. A konyha...! Ez különösen izgalmas helyiség volt számára. A nő számára viszont nem lehetett különösebben izgalmas, mert azonnal észre lehetett venni, hogy itt minden azt a célt szolgálja, hogy minél kevesebb időt kelljen főzőcskével tölteni. Tiszta automatika, mikrók, konzervmelegítők, univerzális 162

konyhagépek, ilyesmik... Csúcs-technikás edény- és eszközkészletek körben a falakon. És egy szupermodern, formatervezett, húszdarabos vágókészlet, benne a hentesbárdtól a csirkeollóig minden, és egy gyönyörű késsorozat is, természetesen. Ami ez utóbbiakat illeti, Marilyn Elrod is olyan volt, mint a nők többsége. Mert arra még van eszük, hogy megvegyék a boltban a késeket, de hogy azokat időnként élezni is kellene, arra már nem gondolnak. Vagy a teflonos pengéjű, önélező késeket csontok vagdalásával teszik tönkre, aztán nem törődnek velük. Janes itt is kénytelen volt saját kezűleg megélezni néhány, a munkához majd szükséges kést. Elvinni nem merte őket, félt, hogy esetleg észreveszi a nő, hogy foghíjas lett a falon a gyönyörű sorozat... Dane és Marlie péntek este Alejandróhoz mentek vendégségbe. Péntekről lévén szó először húzódoztak, de Alejandro nem hagyta magát elutasítani, ott lesz Grace is, magyarázta, ő is megérdemli, hogy néha emberekkel is találkozzon, ne csak az éjszakai autós ámokfutó állatokkal, meg aztán Dane-nek és Marlie-nak sem árt egy kis kimozdulás abból a fülledt „leánylakásból”. S amikor még mindig vonakodtak, hogy de hát péntek, péntek...-, akkor azzal szerelte le őket, hogy Marlie esetleges vizionálásához az ő lakása ugyanolyan alkalmas helyszín, mint bármelyik másik lakás. Kacagtak a tréfán, kicsit ugyan kínjukban, de aztán elfogadták a meghívást. Alkalomhoz - pontosabban Alejandróhoz - illő szerelésbe vágták magukat,

és

nemsokára

már

Trammell

detektív

pazarul

berendezett

kéglijében

gyönyörködhettek. - Ilyen lesz a tiéd is, ha Alejandro végez az átalakítással? - nevetett Marlie ,

s Dane válasz

helyett csak nevetett, értsen rajta mindenki azt, amit akar. Pompás volt a vacsora, és igazán remekül érezték magukat. Tréfálkoztak, nevettek, ugratták egymást, Grace a legapróbb részletekig elmesélte Marlie-nak az esküvői előkészületeket, Alejandróról pedig kiderült, hogy remek fotós, és évek óta szebbnél szebb albumokat állít össze a kollégákról, a nevezetesebb bűnesetekről és társasági eseményekről. Szenzációs képeket tudott csinálni, az estnek valóságos fénypontja, legfőbb programpontja lett az albumok közös nézegetése és kitárgyalása. Alejandro fáradhatatlanul magyarázott....

Marilyn Elrod a szokásosnál korábban érkezett haza. Az történt ugyanis, hogy az óriási vihar több kerületre kiterjedő áramszünetet okozott, és a pincérek nagyon udvariasan bár, de határozottan kitették a kedves vendégek szűrét a bárból. Búcsúzóul a pislákoló gyertyafényben a kedves vendégek azért még gyorsan benyomták az egész estére-téjszakára tervezett piaadagjukat, úgyhogy Marilyn is a szokásosnál jobban bekokszolva és nagyobb fékcsikorgással állt meg a garázs előtt. Kitapogatta és megnyomta a távirányító gombját, de

163

nem történt semmi. Egyik szemét behunyva most már meg is nézte és úgy nyomta meg ismét a gombot, de a garázsajtó csak nem akart fölemelkedni. - Megint ez a kurva elem! - szállt ki imbolyogva a kocsiból. - És ki az isten emlékszik ilyenkor a kódszámra?! A zár kinyitása után ugyanis pár másodpercen belül be kellett ütni a kódszámot, hogy ne szólaljon meg a riasztó. Marilyn gyűlölte ezt a rohadt riasztót, ha megszólalt, meg lehetett süketülni bele, de hát a férje ragaszkodott hozzá. Ezek a férfiak mindig kitalálnak ilyen technikai baromságokat... Eltelt vagy egy perc, míg a nő rájött, hogy a zár fölött nem ég az a kis piros fény. S hogy különben is, sötét az egész ház. Meg a szomszéd ház is! Meg az egész utca! Hát persze, hiszen, hiszen... Itt is áramszünet van. Elnevette magát, a részeg nők idétlen vihogásával... Nagy nehezen beletalált a kulccsal a zárba. Odabent vaksötétség fogadta. Megint káromkodott, hogy miként fog ő így bejutni a lakásba. Gyertyák. Persze, a gyertyák. Van itthon, van valahol egy zacskóval. Akkor vette őket, amikor még szerelmesek voltak egymásba a férjével, hogy romantikus-szexis hangulatot árasszanak a hálószobában. Illatosított gyertyák ám ezek! Csak meg kéne találni őket... Végül a konyhában rájuk talált. Nagy nehezen, három szál gyufával sikerült is meggyújtania az elsőt. Attól kezdve már könnyebben ment minden. Kistányérra kirakott egy-egy égő gyertyát a lakás néhány pontjára, hogy biztonságosan közlekedni tudjon. Hanem csinálni nem lehetett semmit. Áramszünet. A tévét sem tudja bekapcsolni. Nyomasztotta a síri csend, hiszen nem működtek a hűtőgépek és a ventilátorok sem, melyek halk zümmögéséhez úgy hozzá tud szokni az ember. Lefeküdni. Ez az este már úgyis az ördögé. Se kocsma, se tévé, se szerető... Összekotort pár falat ennivalót a félhomályban, de nem volt étvágya sem, hát otthagyta a felét. Aztán lassan levetkőzött, ott hullajtva el az egyes ruhadarabokat, ahol éppen lecibálta magáról. Majd holnap, világosban összeszedi. A fürdőszobában rájött, hogy a gyertya csak jól befüstölte a helyiséget, sokáig ott megmaradni nem lehet, különben is, sötétben zuhanyozni, miféle dolog az, majd holnap reggel. Egy megnedvesített törülközővel még letörölte arcáról a smink romjait meg a napi mocskot, aztán csak úgy, meztelenül elindult föl a hálószobába. Amikor fölfelé nyújtott karokkal magára eresztette a hálóinget, már nagyon álmos volt. A magára húzkodott takarók által keltett légmozgásban megrebbent az éjjeliszekrényen, a kis keretes tükör előtt álló gyertya lángja. Felkönyökölve odahajolt, hogy elfújja a gyertyát, s ekkor egy férfiarc nézett vissza rá a tükörből. - Hello! - mondta a férfi szelíden.

164

20 Marlie kezéből nagy csattanással hullott ki a fotóalbum, és a képek szanaszét szóródtak a padlón. Megtántorodott, arca egy szempillantás alatt holtsápadt lett, s pupillái úgy összeszűkültek, hogy csak egy gombostűfejnyi fekete pont maradt a helyükön. - Dane... - szólalt meg kísértetiesen vékony, alig hallható hangon. Dane már ugrott is, és még időben kapta el az összecsuklani készülő lányt. Grace döbbenten figyelt, nem értett semmit. - Jesszusom! Mi ez?! - sikoltotta rémülten, de Dane és Alejandro nem is figyelt rá. Marlie-t nézték. A lány nehezen szedte a levegőt, s mozdulatlan szemével a semmibe bámult, de a két férfi már sejtette, hogy „befelé” néz, és a külvilágból már nem sokat lát. Dane óvatosan fölnyalábolta és a kanapéra ültette. - Itt vagyok, Marlie. Veled vagyok, Marlie, ne félj! - ismételgette, azt remélve, hogy a lány még hallja őt. - Megint az a pasas? Megint csinálja? Válaszolj valamit! - Megrázta a lányt, de választ hosszú pecekig nem kapott. Marlie görcsösen kapkodta a levegőt, rossz volt látni és hallani. - Rám néz... - szólalt meg végül, teljesen idegen hangon. - Rám néz a férfi... Többet nem tudtak kihúzni belőle. Marlie mozdulatlanul ült, légzése egyenletessé és alig észlelhetővé vált, tágra nyitott, de beszűkült pupillájú szeme vakon meredt a semmibe. - A rohadt életbe! - sziszegte Alejandro. -

Higgyétek el, hogy csak viccnek szántam, hogy nálam

ugyanolyan jól lehet vizionálni, mint bárhol másutt. A fene gondolta volna, hogy be is következik. - Alejandro! - szólalt meg Grace higgadt, határozott hangon. - Légy szíves, magyarázd meg nekem, hogy mi történik itt! - Grace ezek szerint tényleg nem értett semmit, s a nagy idegeskedésben ez egy pillanatra megnyugvással töltötte el Dane-t. Lám, Alejandro még az ágyban sem pofázza el azt, ami nem tartozik másokra. Ritka az ilyen ember. - Alejandro! - csattant föl Grace most már nagyon is türelmetlenül.

Dane ránézett, s abban a pillanatban belátta, hogy itt most úgyis új korszak kezdődik ebben a rémtörténetben. - Mondd el neki - szólt Alejandróhoz. - Most már megtudhatja ő is. - Mit kell nekem elmondani? - Grace hangjában érződött, hogy nem tudja, megsértődjön-e vagy inkább megijedjen. - Mit titkoltatok el eddig előlem? Mi van ezzel a lánnyal? - Ne idegeskedj - tette a kezét Grace vállára Alejandro. - Csupán arról van szó, hogy Marlie egy médium. Látomásaiban megjelennek a gyilkosság eseményei, pont akkor, amikor a dolog megtörténik.

165

- Médium?! - lépett hátra hitetlenkedve Grace. - Figyelmeztetlek, Alejandro Trammel, hogy ha tréfálkozni merészelsz itt velem, akkor... - Higgadj már le! - szólt rá most Dane. - Igazat mond. Marlie médium, és lelki szemei előtt most filmszerűen peregnek a gyilkosság éppen zajló eseményei. - Fiúk, ha ez valami hülye vicc... - kezdte elbizonytalanodva Grace, de Alejandro odavágott az asztalra. - Nem vicc, értsd már meg! - Majd nyugodt hangon hozzátette. - Légy szíves, ne mondd el senkinek. Rajtunk kívül csak Bonness főhadnagy tudja, senki más. Grace szánakozva fordult most Marlie felé. - És meddig tart nála ez? Ez a... izé...? Dane ránézett az órájára. 22.36 volt. A másik két gyilkosság korábban történt. - Nem tudom - válaszolta Grace-nek. - Ez a lebénult állapot talán egy fél óráig. A városban most, ebben az időben, ahogy itt most mi beszélgetünk, egy szerencsétlen nő szörnyűséges halált hal. Marlie a halál bekövetkezte utáni percekben fog úgy-ahogy magához térni. Addig semmi mást nem tehetünk, mint hogy várunk. 22.54-kor Marlie jobb keze görcsösen meg-megrándult, mintha kést tartana a kezében és döfne vele. Dane és Alejandro döbbenten figyelték, jól tudva, miről van szó. Dane egész arcát kiverte a veríték, pedig a légkondicionáló igen hűvösre volt állítva. Ideges mozdulatokkal letörölte a képét a nyakkendőjével, aztán megfogta Marlie kezét, abban reménykedve, hogy így talán hamarabb létrejöhet valami kommunikáció közöttük. Alejandro nyugtalanul járkált föl-alá. - Csinálj gyorsan egy kávét - szólt oda neki Dane. - Vagy egy erős teát. Szüksége lesz rá, ha magához tér. - Majd én csinálok!.- ugrott volna Grace, de Alejandro visszanyomta a székbe. - Maradj itt, rád itt lesz talán nagyobb szükség -mondta, és kirohant a konyhába. Tizenegykor Dane elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni Marlieval. Még mindig átkarolva tartotta a lányt, de most elkezdte simogatni a karját. Majdnem maga is beleborzongott, hogy milyen hideg érintésű volt Marlie bőre. Megragadta a lány vállát, és gyöngéden megrázta. - Marlie! Marlie, kedvesem! Hallod a hangomat? Semmi válasz. A lánynak még a szeme sem rebbent. Dane várt néhány percet, aztán újra elkezdte. Rázogatás, szólítgatás... Rázogatás, szólítgatás... Aztán elkezdte dörzsölgetni, masszírozgatni a lány békahideg kezeit. - Marlie! Ébredj föl, kedvesem! Ébredj föl, és válaszolj nekem. Hallasz engem?

Marlie szemei lassan lecsukódtak. Teste megingott, s végül a lány Dane ölelésébe omlott, ahogy az izmait megfeszítő merevgörcs feloldódott. Dane nem akarta megvárni, míg ismét mély, öntudatlan álomba zuhan, ezért megint megragadta a vállát, és megrázta.

166

- Marlie! Marlie! Beszélned kell! Előbb beszélned kell, aztán majd alhatsz! A lány kínlódott, hogy magához térjen, és ez látszott is rajta. Iszonyú erőfeszítéssel felnyitotta a szemeit, és Dane-re nézett. Látni nyilván nem sokat látott, de keményen küzdött, hogy legalább valamit visszanyerjen az öntudatából. Dane már majd felrobbant az idegességtől és a türelmetlen, túlfeszített várakozástól, de egy higgadt fél másodpercben bevillant neki, hogy ez a lány minden elismerést megérdemel, ahogy félholtan is küzd az öntudatáért. Ahogy a karjaiban tartotta, egyszer csak elkezdte érezni, ahogy a lány végtagjaiban elindul az az ijesztő, gépies és megállíthatatlan remegés, amelyet ő is nagyon jól ismert már. Az újabb rázogatásra Marlie végre megszólalt. - Kér...lek... Hagyjatok lefeküd...ni... Aludni... - Nem hagyunk! - csattant föl Dane, hogy a következő pillanatban maga is megbánja ezt a türelmetlen kifakadást. Integetett Alejandrónak, hogy szaladjon a kávéért. - Nem hagyhatunk, értsd meg - fogta majdnem könyörgőre. - Itt egy kis kávé. Igyál, aztán gyorsan meséld el, mit láttál.

Marlie szempillái egymástól függetlenül ereszkedtek le és emelkedtek föl, ami egyszerre félelmetes és komikus látvány volt. Nagy nehezen belé tudtak diktálni egy fél pohár langyos kávét, s ez mintha tényleg segített volna. - Mit láttál... Mit láttál... - ismételgette félig öntudatlanul a kérdést. - Igen! Mit láttál?! - kiáltott rá megint türelmét vesztve Dane. - Sötét van. Sötét van... - dadogta a lány, és Dane már majdnem a fejét kezdte rázni, amikor szerencsére magától folytatta. - Kiment a villany. Áramszünet. A vihar miatt. Belevágott a vezetékbe a villám... Dane a két tenyerébe temette az arcát és kezdte elveszíteni a reményt, hogy ő itt ma még használható dolgokat is fog hallani. Alejandro azonban odahajolt, és a lány mintha neki folytatta volna. - A nő a szokásosnál hamarabb ért haza. Egy kicsit be van baszva. Bocsánat. Be van csípve. Alig találja meg a gyertyákat. Mert nincs áram. Az egész kerületben. A gyertyák égnek és büdösek, mert már régiek. A nő levetkőzik. Anyaszült meztelen. Fölveszi a hálóingét. A férfi ebben a pillanatban megjelenik... - Szentséges úristen! - suttogta Dane, és a hideg futkosott a hátán. - A férfi a nő mögül lép elő, amikor a nő odahajol, hogy elfújja a gyertyát. A nő látja őt, de nem sikít, mert megbénul a félelemtől, és a kés is ott van már a torkán. És bár be van egy kicsit rúgva, azért még pontosan érzékeli és fölfogja, hogy mi történik. Hogy mi vár rá. Ezt a férfi nagyon élvezi, mert szerinte semmi értelme a megleckéztetésnek, ha az áldozat nem tudja, hogy mit és miért kap. - A férfi arra kényszeríti a nőt, hogy levegye a hálóinget. A nő nagyon sovány, kilátszanak a bordái. A férfi nem nagyon szereti az ilyen csontos nőket. A nő majd meghal a félelemtől. 167

Nem ellenkezik, amikor a férfi azt parancsolja, hogy feküdjön le. Nem az ágyra, hanem a padlóra. A férfi a padlón szereti. Kedvesen és gyöngéden bánik a nővel, bár látja annak a szemében, hogy pontosan fölfogja, ki ő és mekkora hatalma van fölötte. A férfi ezt élvezi, de közben azt is sajnálja, hogy ebben az ügyben már nem fog tudni meglepetést okozni. - Megerőszakolja. Nem siet vele. Utána fölsegíti a földről a nőt. Állnak egymás mellett, a férfi megcsókolja az arcát. Simogatja a haját. Aztán belemarkol a nő hajába, hátrahúzza a fejét, hogy a nő belenézzen az arcába. A nő könyörög, rimánkodik. Semmi büszkeség nincs benne. Semmi tartás. Ezekben a dögökben soha nincs semmi tartás, gondolja a férfi. A nő megpróbál mosolyogni, hátha az segít. Már kezdi hinni, hogy segít, amikor megérzi az első késszúrást. Ahogy a hideg penge belevág a húsába. Alejandro nem bírta tovább, s mintha csak a kávé miatt volna az egész, fogta a csészét és kirohant a konyhába. Dane még tartotta magát. - A kés most még nem szúr, csak vág. Sebez. Kibuggyan a vér. A nő nem menekül, csak értetlenül néz a férfira. Az megvágja megint. Menekülj, szemét kurva, menekülj! - ilyeneket mond neki. A nő még mindig nem mozdul. A férfi megdühödik, ököllel belevág a nő képébe. A nő ettől elveszíti a fejét, sikítozik, rúgkapál, hadonászik, verekszik. A férfi bosszankodik, ő nem ezt a viselkedést szereti. Hülye kurva! De ha ez kell neki, hát megkaphatja. Belevág a nőbe, újra és újra, egyre mélyebben. Már nagyon utálja és gyűlöli a nőt. Ilyen egy hülye kurvát! Már megint elrontja a játékot! Pedig olyan jó lett volna egy igazi, rendes hajtóvadászat...! - A nő a padlóra kerül. Már a karját sem bírja emelni. Már föl sem nyög, amikor a kés újra és újra beleszalad. Aztán a férfi egy kis szünetet tart. Föláll. Megpihen. És... - Marlie

egész

testén hirtelen valami szabálytalan ritmusú, kényszeres rángás futott végig. - És mi?!

Marlie arca megint elfehéredett, szeme elkerekedett. - És belenéz a tükörbe!!! Dane értetlenül bámult rá, de Marlie egy pillanatnyi kihagyás után szinte tébolyodottan kezdte sikoltozni: - És belenéz a tükörbe!!! Belenéz a tükörbe!!! Emberek! Úristen! Belenéz a tükörbe!!! És látja magát!!! Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Marlie megfullad, mert elfogyott a levegője. Aztán kiszakadt belőle a hátborzongató sikoly:

- És én is látom őt!!! Látom őt!!! Látom!... Dane azt hitte, hogy menten itt ájul el ő is. Alejandro térdre esett mellette és rákönyökölt a kanapéra, hogy Marlie ajkáról lesse el a szavakat. Grace néma döbbenettel állt a hátuk mögött.

168

- A férfi teljesen kopasz - suttogta Marlie. - Le van borotválva a feje. Szögletes az álla. A két szeme olyan, mint a malacé, apró és közel van egymáshoz, szokatlanul közel. Dane felugrott. Végre! Szinte kiabálva mondta: - Nagyszerű, Marlie! Hívunk egy rajzolót a cégtől. Leültök, megbeszélitek, és ő elkészíti a pasas fantomképét. Azt rögtön lehozza az összes újság és tévéállomás. Végre! Ez óriási áttörés! Azonnal hívd föl Bonnesst! - kiáltott Alejandróra. - Mindent mondj el neki! Mindent, a legapróbb részletekig. A nőt pedig meg kell találnunk, minél előbb, mindegy, hogyan. Marlie! Hol van a nő? Milyen utcában...? De amikor visszafordult, már csak azt látta, hogy a lány ájultan alszik. Belezuhant abba a félönkívületi álomba, amelyből most hosszú órákig nem lehet magához téríteni. Dane egy darabig habozott, majd így szólt. - Vedd át az ügyek intézését. Én hazaviszem Marlie-t. - Marhaság - mondta rögtön Alejandro. - Minek most hurcolkodni? Nyugodtan itt is maradhattok mindketten. - Tudod, az a helyzet - kezdte magyarázni Dane -, hogy amikor végre fölébred, még sokáig tart, míg kitisztul az agya. És biztosan sokkal gyorsabban fog tudni magához térni otthon, a megszokott környezetben, mint idegen helyen. - Mennyi idő múlva lehet megint beszélni vele? - kérdezte Alejandro. - Erre nyilván Bonness is kíváncsi lesz. - Legkorábban délután. Úgy két-három óra körül. - Bonness aligha óhajt ilyen sokáig várni. - Kénytelen lesz - zárta le a maga részéről a kérdést Dane, és fölnyalábolta az alvó, magatehetetlen lányt. Grace a lakásajtókat nyitogatta előttük, Alejandro pedig a kocsiban döntötte hátra az ülés támláját, majd segített beültetnibefektetni, sőt fektében be is szíjazni valahogy a biztonsági övvel Marlie-t. Alejandro is és Grace is el akarta kísérni őket, de Dane azt mondta, hogy teljesen fölösleges. Marlie-val elboldogul egyedül is, és a lány álmát semmi értelme őrizni. Ebben maradtak.

Alig takargatta be Marlie-t az ágyon, amikor máris megszólalt a telefon. Igaza volt Alejandrónak. - Nem várhatunk holnap délutánig a fantomkép elkészítésével - szólalt meg a telefonban minden bevezető nélkül Bonness. - Ennek a képnek már a holnap reggeli lapokban benne kell lennie! - Kell vagy nem kell, a lány nincs most abban az állapotban... - Hát majd olyan állapotba hozzuk! - vágott közbe a főnök. - Máris küldök egy orvost, talán egy adrenalininjekció vagy valami hasonló segíteni fog. Dane összeszorította a fogát, elszámolt tízig, hogy ne mondjon túl nagy gorombaságot. - Meg a nagy büdös...! Miért nem lehet megérteni, hogy Marlie öntudatlan állapotba került a kimerültségtől? Most akármit döfnek belé, attól nem nyeri vissza a tiszta tudatát! Várni kell, órákig várni... - De ezt talán lerövidítheti egy orvos... - próbálkozott ismét Bonness. - Én meg eltöröm a kezét annak, aki most tűvel próbál a nő közelébe kerülni!

169

Hoppá. Ez már Bonness hadnagynak is sok volt. - Hollister, fölfogod te, hogy mit beszélsz?!

Hallottál

már

olyan

dolgokról

harangozni,

hogy függelemsértés

meg

parancsmegtagadás? - Hallottam, főnök - mondta kimérten Dane. - Remélem, magnóra veszi, amit én erre mondok: engem nyugodtan jelentsen föl, jöjjön ide tíz orvos, adjanak a lánynak száz csodainjekciót, de ő akkor is csak tíz-tizenkét óra múlva fogja visszanyerni úgy az öntudatát, hogy abból fantomkép is legyen. Ha megszurkálják most őt, akkor három nap múlva lesz fantomkép, vagy két hét múlva, vagy soha a kurva életbe! Nem lehet megérteni, hogy ki kell aludnia magát?! Én most leteszem a kagylót, és ki is húzom a telefont, hogy senki se zavarhassa meg az álmát. Ha valakinek kellek, az hívjon a mobilon! - Várj egy kicsit! - szólt megenyhülten Bonness. -

Ne velem balhézz! Értsd meg, hogy engem meg a

rendőrfőnök fog falhoz állítani, ha nem lesz fantomkép holnap reggelre. - Nem kell elpofázni neki, hogy mi ilyet is tudunk csinálni. Ha meg valami nem tetszik neki, küldd hozzám, majd én elküldöm őt a jó kurva anyjába! - Kösz, Dane! - röhögte el magát kínjában Bonness. - És most elmegyek és megpróbálom valahogy letörölni ezt a beszélgetést, mert a francnak van kedve téged a sitten látogatni!

Dane másnap tizenegy körül tett egy kísérletet, hogy kíméletesen fölébressze Marlie-t. Nem sikerült. A mobil már őrületbe kergette, mert Bonness félóránként érdeklődött, hogy mi van. Mi volna. Semmi. S amikor nem a főnök telefonált, akkor Alejandro érdeklődött, majd Grace, majd megint Alejandro... Dane kezdett begolyózni. De nem ebből lett a baj. A baj abból lett, hogy Alejandro is elveszítette a türelmét vagy a józan eszét, vagy mindkettőt. A lényeg az, hogy szépen fölemelte a telefont, és közölte az egyik tévéállomással, hogy az éjszaka újabb nőt ölt meg a sorozatgyilkos, de az áldozatot még nem találták meg, ezért a rendőrség kér mindenkit, hogy ellenőrizze ismerősét, szomszédját... A tévének több se kellett. Negyedóránként tette közzé a felhívást. A korán kelő típusú Champlin rendőrfőnök a plafonon volt, amikor meghallotta a hírt. A polgármester először azt hitte, hogy nem jól hall, aztán majdnem szívszélhűdést kapott. Egy perc múlva már úgy üvöltöztek Bonness főhadnaggyal a telefonban, hogy az majdnem kiejtette a kezéből mindkét kagylót. Bonness csak annyit volt képes kinyögni, hogy ő nem tud semmit, érdeklődjenek Trammel nyomozónál; Trammel nyomozó pedig, minthogy úgyis el volt már szánva mindenre, végtelen nyugalommal közölte velük, hogy ez egy taktikai húzás, bevett szakmai gyakorlat, aki nem ért hozzá, az ne avatkozzon bele, egyéb részletekért pedig forduljanak Hollister nyomozóhoz.

170

Mindenkinek az volt a nagy szerencséje, hogy Dane, aki mit sem sejtett erről az egészről, tényleg kihúzta még az éjszaka a telefont. Mert különben tényleg elküldött volna mindenkit a jó kurva anyjába. Carroll Janes lustán heverészett másnap reggel az ágyában, és a tévé távkapcsolóján találomra nyomogatta a gombokat. Aztán tátva maradt a szája... A hírekben bemondták, hogy gyilkosság történt, de még nem tudni, hol, és azt sem tudni, hogy ki az áldozat. Janesnek ez annyira nem fért az agyába, hogy nem is foglalkozott vele többet. Ásított egyet, és kinyomta a tévét. Fél egykor Dane a költögetésben odáig jutott, hogy ki tudta vinni megpisiltetni Marlie-t, és majd egy liter vizet is megitatott vele, de a lány ennél többre még mindig nem volt képes. Öntudatlan álomba zuhant megint. 12.55-kor Alejandro jelentkezett a mobilon: - Megtaláltuk az áldozatot. A neve Marilyn Elrod. A külön élő férje hallotta a hírt, elkezdett aggódni... - Milyen hírt?! - vágott közbe Dane. - Hát, szóval, izé... Tudod, már reggel bemondattam, hogy volt egy újabb gyilkosság, és mindenki keresse az áldozatot... - Szűzanyám! - hördült föl Dane. - Börtönbe akarsz kerülni vagy az őrültek házába? A francnak van kedve téged ilyen intézetekben látogatni! Na de mi történt? - Szóval, a férj elkezdett aggódni, hazatelefonált, és amikor senki nem vette föl a kagylót, kocsiba ült és odament. Rögtön látta, hogy baj van, mert a nő sohasem szokta a garázs előtt hagyni a kocsiját. A férj fölrohant a hálószobába, és ott találta az asszonyt. Nemrég szólt be... - És most mi lesz? - A szokásos - válaszolta Alejandro. - A csapat már úton van. Rohanj te is. Grace pedig már úton van hozzátok. Majd ő átveszi Marlie felügyeletét. Minden eligazítást megadtam neki. Ne aggódj. Dane azért mégiscsak elkezdett aggódni. Alig tette le a telefont, Grace máris kopogtatott az ajtón. Ő sem tűnt valami nyugodtnak. - Hol van Marlie? - kérdezte, s már nyomult is befelé. Dane megmutatott és elmagyarázott neki mindent, és többé-kevésbé megnyugodva távozott. Csak az aggasztotta, hogy Grace-nek legkésőbb fél háromkor szolgálatba kellett állnia, de nem volt mit tenni, mindenkit várt a kötelesség. Grace a kapott instrukcióknak megfelelően két órakor elkezdte rázogatni Marlie-t, és a lány valóban föl is ébredt. Grace megnyugodva vette tudomásul, hogy Marlie megismerte őt,

171

rámosolygott, és a nevén szólította. Azután azt kérdezte, hogy milyen nap van ma, és hogy hol van most Dane. Tán csak nem történt vele valami... - Helyszínel - válaszolta Grace, és nagyon igyekezett eltalálni a leginkább megnyugtató hangszínt. - Megtalálták ugyanis a hullát. Marlie-n végigvágott a jeges rémület, de ez most csak még gyorsabban oszlatta agyáról a ködöt. Már arra is volt ereje, hogy fölüljön az ágyon. Meztelenül feküdt a takaró alatt, s csak most fedezte föl, hogy Dane gondosan levette róla az „utcai” ruhákat, hogy nyugodtabban aludhasson. - Hozok egy kávét - nyújtotta oda a fürdőköntösét Grace, és már ment is a konyhába.

Marlie aztán szürcsölgette a kávét - Grace előrelátóan rögtön két csészével is hozott -, és elbeszélgettek. Még a készülő esküvő is szóba került, de a fő téma természetesen a gyilkosság volt. A még mindig nyomasztó erejű álmosság ellenére Marlie agya csaknem teljesen kitisztult. Grace úgy bánt és úgy beszélgetett vele, mintha évtizedes barátnők lettek volna. Marlie nagyon hálás volt ezért. Grace még arra is rá tudta őt beszélni, hogy zuhanyozzon le, jót fog tenni, „kicsit” fölébred majd tőle. Marlie hősiesen le is zuhanyozott, majdnem teljesen hideg vízben, ami tényleg jót tett neki, nem akart már annyira visszafeküdni aludni; Grace még segített szárazra törölni a haját, aztán elrohant járőrözni.

Marlie csak ült a konyhában, és azon tűnődött, hogy a Grace által az imént említett fantomképrajzoló „művész” érkezik-e meg előbb vagy Dane. S hogy ő most már mindig látni fogja-e lelki szemeivel ennek a kéjgyilkosnak azt a förtelmes pofáját...

172

21 A fantomképművész egy vörös hajú, Esther névre hallgató, dundi kis nő volt, valahol harminc és ötven év között. Fürge mozgású, kicsiny kezén csupa festék volt minden ujja, szeme élénken csillogott, hangja pedig még a rikácsoláshatáron épp innen, jó magasan csengett. Kinézetre mint a karikatúrákon a művészek: csapzott, agyonmosott haj, ám üde és friss bőr, „ma épp ez akadt a kezembe” öltözék, ami ebben az esetben egy zokni nélküli tornacipőt, térdben lenyírt szárú, kigatyásodott tréningnadrágot és a férjtől kölcsönzött, öt számmal nagyobb férfiinget jelentett. Esther bűbájos, közvetlen teremtés volt, és Marlie csak sajnálni tudta, hogy ilyen mocskos ügy kapcsán kellett megismerkednie vele. Dane este hatkor ért haza, fölébresztette a kanapén alvó Marlie-t, s most szorgalmasan töltögette a kávét a két nőnek. Esther már gyakorlottan tette föl a kérdéseit, de Marlie még sohasem próbálta szavakkal leírni a lelki szemei előtt oly elevenen megjelenő arcmást. Nehezen ment a dolog. Esther aztán elővette a mappáját, és szénnel, tollal, ceruzával különféle vázlatokat készített. Marlie-nak úgy tűnt, hogy végtelen sok változata lehet az emberi szemnek, szájnak, orrnak és az arc egyéb részleteinek, s e variációk között végtelenül sok az átmenet. Végül aztán csak kialakult az a vázlatos portré, amely többé-kevésbé hasonlított a kéjgyilkosra, s amelyet elkezdhettek tökéletesíteni. - Az orrgyöke mintha magasabb volna... - nézte elgondolkodva a képet Marlie, s a halvány rajzon erősebb vonalakkal Esther máris megemelte az orrgyököt. - Most jó! - kiáltott Marlie. Magasabbra már nem kell. A szemei pedig kicsit közelebb vannak egymáshoz. - Esther közelebb „tolta” egymáshoz a szemeket. - A szemtávolság már jó, de a méret nem - tűnődött Marlie. - Sokkal apróbb szeme van. Olyan malacszem, ahogy mondják... - Röfögni nem röfögött? - nevetett Esther, és összezsugorította a szemeket. - Most jó! - kiáltott megint Marlie. - Csak most még valahogy beljebb kéne nyomni őket a fejébe. Mert olyan mélyen ülő szemek ezek, vagy hogy mondjam, biztos érted. És a szemöldökív elég egyenes. - Hát, nem egy szép gyerek - nevetgélt megint Esther, miközben a keze járt. - És a haja? Milyen hajat csinálunk neki? - Semmilyet. Tökkopasz. Borotválja. - Jézus Mária! - hüledezett Esther. - Nem elég, hogy gyilkol...

173

- A homloka pedig szélesebb. A feje pedig, itt fönt, olyan „tojásabb” vagy milyen. Csúcsosabb. Nem ennyire kerek. Nem olyan, mint Kojaké. Végül csak elkészült a portré. Esther elégedetten, Marlie

rettegve, Dane pedig undorodva nézte. -

Hát akkor megvolnál, te állat! - sziszegte a foga között. - Most már nem menekülsz. Karmolást vagy egyéb sérülést nem láttál az arcán? - kérdezte még Marlie-tól. - Vagy valami könnyen felismerhető szemölcsöt vagy anyajegyet? Nem? No, nem baj. Elkapjuk így is. Megvan a tervem... És az események ettől kezdve felgyorsultak.

Carroll Janes döbbenten meredt a vasárnap reggeli újságra. A címlapról a saját képe nézett vele szembe. A fantomkép hátborzongatóan tökéletesre és élethűre sikeredett, bár a kopasz fejes változatot mutatta, nem a dús, göndör parókásat. Carroll Janes tarkóját életében először cirógatta meg a félelem, és szinte már érezte, ahogy a hóhér borotválja a lábáról a szőrt, mielőtt beleültetik a villamosszékbe. Mert gyilkolt ő olyan államban is, ahol még működtetik ezt a szerkezetet, s ha elkapják, akkor nyilván abban az államban fogják elítélni... Dühösen gyűrte össze és vágta a szemétbe az újságot. Aztán a két tenyerébe támasztotta az állát és komolyan elkezdett gondolkodni. Hogyan kerülhettek ilyen közel őhozzá ezek a kopók? Hiszen eddig a közelébe sem jutottak! Fizikailag is tíz és száz mérföldekre voltak tőle, s még csak elképzelni sem tudták, hogy miféle fazonú ember ő! Még azt sem tudhatták pontosan, hogy férfit vagy nőt kell-e keresniük! És most tessék. Vajon ki láthatta őt meg? Megesküdött volna, hogy senki. Képtelenség. De ha mégis látta őt valaki, akkor miért csak most és így jelentkezik? Vagy talán titkos biztonsági kamerája volt ennek a legutolsó kurvának? Nem lehetett, mert azt ő azonnal kiszúrta volna. És ha volt is: áramszünet esetén hogyan készülhetett felvétel? Vagy miképpen lehetséges, hogy felderítő látogatásai alkalmával nem működött ez a kamera? Netán annyira hülye volt ez a kurva, hogy fölszereltette a kamerát, de sohasem nézte meg a felvételeket? Ez elképzelhető. De a rendőrség nyilván végignézett mindent. De akkor meg minek ez a művészkedés? Ha ott a videófelvétel, akkor miért kell rajzolgatni? Sokkal egyszerűbb volna egy sorozat fényképet készíteni a szalagról, ráadásul a tévé a felvételt magát is bemutathatná. Carroll Janes életében először nem értett semmit. Ő, Carroll Janes nem értette a helyzetet. Példátlan, tűrhetetlen helyzet. Az önértékelési kudarctól jobban szenvedett, mint a félelemtől. Abba próbált kapaszkodni és abból valami bátorságot meríteni, hogy a szakértőknek semmi olyan nyomot nem hagyott, amelyet vele kapcsolatba lehetne hozni. Nincs hajszál, szőrszál, bőrdarabka, ujjlenyomat, lábnyom, textilszál. Semmi nincs. A kés az áldozaté volt, azt otthagyta a helyszínen, egyék meg. Nem hozott el semmit, nem lopott el semmit, trófeákat

174

nem gyűjt. Nála semmi olyasmit nem találnak, ami az áldozatoké volt. Erről az oldalról tehát biztonságban érezheti magát. De valaki meglátta őt. És ez a valaki nyilván újabb és újabb adatokkal fog szolgálni a rendőrségnek. Kifaggatják, s eszébe jutnak egyéb részletek is, mert ez a fantomkép valószínűleg csak a kezdet. És ha a zsaruk egyszer szimatot fognak, akkor nincs megállás. Akkor... Most meg úgy érezte, hogy a karját borotválja a hóhér... Szinte hisztérikus kapkodással kezdte dörzsölgetni hirtelen lúd-bőrössé vált alkarját. A francba!!!... Nagy nehezen mégiscsak lehiggadt, bár szörnyen bosszantotta, hogy ezek az idióták, akiket ő már több mint egy évtizede az orruknál fogva vezet, most így ki tudták őt hozni a sodrából. Mindegy. Az a lényeg és az új feladat... Az a lényeg, hogy annak, aki meglátta őt, annak meg kell halnia. Akár férfi, akár nő. És minél gyorsabban. Órákon, de legkésőbb napokon belül. Carroll Janes nem a húszezer volttól félt, nem a haláltól. Hanem attól a szégyentől, hogy ezek az idióták őt - ŐT! -, mint valami majmot, egyáltalán odaültethetik. A villamosszékbe... - Nem akarsz eljönni velem az áldozat házába? - kérdezte Dane, és Marlie

azt hitte, nem jól

hall. Micsoda?! Dane teljesen megőrült talán? Nem volt elég neki, hogy vízióiban látta az egész szörnyűséget, hogy majd beledöglött megint, most még menjen el megszemlélni is a vérfoltos padlót és falakat?! A kiontott belek nyomait a szőnyegen?! Hogy meg is érezhesse az alvadt vér szagát?! Hogyan képzelheti Dane, hogy ő ezt képes volna elviselni? Dane azonban inkább szigorú és komoly képpel nézett rá, egyáltalán nem mutatva semmi jelét a tréfálkozásnak vagy a pillanatnyi elmezavarnak. - Nagyon jól tudom, mit beszélek - szólalt meg higgadtan. - És nagyon jól tudom, hogy mekkora szenvedést okozott neked ez az egész szörnyűségsorozat. De te is értsd meg, hogy nélküled mi csak sötétben tapogatózunk. S ha most nem tudunk a te segítségeddel áttörést elérni, akkor örökre elveszítjük ezt a meccset, és akkor talán még évtizedeken át fog hetenként szörnyű halált halni egy-egy szerencsétlen nő. És én úgy gondolom, hogy ha te megnéznéd a valóságos helyszínt, akkor nagy valószínűséggel eszedbe jutnának olyan részletek is, amelyek enélkül nem tudatosulnak benned, s amelyek talán elvezetnek bennünket ehhez a féreghez. Szóval, tudom, hogy ez neked újabb szenvedés, de hát a mérleg másik serpenyőjében tucatnyi nő kínhalála van. Gondold meg...

Marlie gondolkodóba esett. Az utolsó helyszín, amelyet látott, arra jobb nem is gondolni. Ahogy Gleen vágja és szurkálja azt a szegény kis Dustint. Rémálmaiban még most is sokszor előjön, nem tud szabadulni tőle. Azt kívánja tőle Dane, hogy mindent újra átéljen? És beleőrüljön? Dane szótlanul, kérdőn és szokatlanul jeges tekintettel nézett rá. Meg kell érteni őt is. És a meggyalázott, iszonyatos kínhalált halt áldozatokat is, akiknek emléke ha nem is bosszúért, de igazságszolgáltatásért kiált. Ő ebbe valószínűleg bele fog őrülni - mint ahogy abba is, ha most képtelen elszánni magát, és miatta fognak, esetleg minden hétvégén, újabb nyomorultak, nők és gyerekek meghalni. - Nos? - törte meg a csendet Dane. - Hogyan döntöttél?

Marlie előbb csak bólogatott, aztán ki is bökte: - Rendben. Menjünk. Dane nem óhajtott egy percet sem vesztegetni, arról nem is beszélve, hogy Marlie is ember, s nincs kizárva, hogy meggondolja magát. Rohanás tehát. És öt perc sem telt bele, már száguldottak is a helyszín felé. Déli tizenkettő múlt éppen, s a templomokból jött kifelé a nép,

175

gyerekek szaladgáltak mindenfelé, ahogy bekanyarodtak Elrodék utcájába. Marlie szótlanul ült a kocsiban, maga elé bámult, és próbált lélekben felkészülni a látványra. Felkészülni? Ugyan mire? Fogalma sem volt, mi vár rá. Csak rettegett. Ha újra rátörnek ugyanazok a látomások, akkor megint kikészül; ha semmi új nem jut eszébe, akkor kár volt ezért a horrortúráért; ha meg mégis eszébe jut valami újdonság, akkor még mindig kérdés, hogy a nyomozók mire mennek vele. De akkor mit fog csinálni, ha belenéz a tükörbe, és a gyilkos vigyorog vissza rá? Ezt nem tudta. Dane bekanyarodott a kocsibeállóba. A ház le volt zárva, a szélben mindenfelé a sárga kordonszalagok libegtek. A gyilkosság óta már vagy huszonnégy óra telt el, de az utcán még mindig csoportokba verődött emberek bámészkodtak és tárgyalták meg az eset hallott-látottolvasott részleteit. És persze agyalták ki a maguk verzióit és magyarázatait, melyekből már holnap az egész városban terjengő pletykák és rémhírek lesznek. Kiszálltak a kocsiból, és Dane valahogy szokatlanul erősen fogta Marlie könyökét, ahogy a garázs felé ballagtak. - A pasas minden jel szerint akkor surrant be a garázsba - kezdte magyarázni Dane -, amikor a nő elment itthonról. - Átbújtak a sárga szalag alatt. - Amikor aztán a nő hazaérkezett, az áramszünet miatt nem nyílt ki a garázsajtó. A nő kint hagyta a kocsit, és a főbejáraton ment be a házba. Az áramszünet miatt a riasztó nem működött. De ha nem lett volna áramszünet, a nőn ez sem segített volna, mert a garázsból a házba vezető ajtó, melyen ez a szörnyeteg kényelmesen besétálhatott, nem volt rákötve a riasztórendszerre. Az emberi hülyeség néha tényleg elképesztő dolgokat produkál. A férj, Mr. Elrod tegnap azt a magyarázatot adta, hogy nem akartak a garázsba jövet-menet a riasztóval meg a kódszámokkal bajmolódni, úgy gondolták, hogy elég, ha a ház összes többi ajtaján és ablakán ott a nyitásérzékelő. A barom. Ezzel az erővel akár azt is kiírhatta volna e fölé az ajtó fölé, hogy „Betörők és gyilkosok bejárata”. Dane folyamatosan beszélt, míg kulcsával kinyitotta az ajtót, s előremenve maga után húzta Marlie-t. A riasztó most ki volt kapcsolva, a házra úgyis ezer szempár vigyázott.

Marlie vett egy mély levegőt. Az egész ház teljesen normálisnak tűnt, egyelőre semmi sem utalt arra, hogy ez itt a poklok pokla volt, az elviselhetetlen szenvedések és a tomboló téboly színtere. Marlie-nak először is az jutott eszébe, hogy lesz-e olyan bátor ember, aki ezek után ide beköltözik, vagy eladhatatlanná válik a ház, és egyszerűen le kell bontani. S mintha más baja sem volna, azon kezdett sajnálkozni, hogy a szomszédos házak, sőt az egész utca házainak értéke mekkorát zuhanhatott; ki szeretne olyan utcába költözni, amely arról híres, hogy ott trancsíroztak szét egy nőt...

176

A lakás egyébként gyönyörű volt. Felső középosztály. Rögtön látszott. Magas belső tér, ízléses berendezés, drága bútorok. Marlie-nak nem is volt semmi baja, míg csak a földszinten járkáltak. De már előre viszolygott attól, hogy előbb-utóbb föl kell mennie az emeletre. A hálószobába. A lakás különböző helyein még mindig ott árválkodtak a félig égett gyertyák. Az emeletre vezető lépcső aljában Dane, aki eddig szótlanul követte, megfogta a könyökét. - Eddig fölfogtál vagy találtál valami újat? Például azt nem érezted meg, hogy hol rejtőzhetett a gyilkos? Ha ezt meg tudnánk jelentetni a sajtóban, akkor a pasasból talán ki tudnánk provokálni valami olyan reakciót, amelynek alapján aztán elkaphatnánk. - Nem éreztem semmit - mondta halkan Marlie. - Semmi új konkrétumot. De mintha itt még a falakból is sugározna az őrület, meg az az érzelmi-indulati feszültség, amit a gyilkosság után itt járt emberek átéltek. Menjünk föl. - Várj! - kapta el megint a könyökét Dane. - Meggondoltam magam. Ha nem bírod, tényleg hagyjuk a fenébe az egészet. - Ha már itt vagyunk... - mosolygott szomorúan Marlie, és lassan megindult fölfelé a lépcsőn. A hálószoba ajtaját Dane tárta ki előtte. Dane már tudta, mi van odabent, de Marlie-t, minden korábbi víziója ellenére váratlanul érte a látvány. És a szag. A küszöbön megtántorodott. Az egész szobát beborították a vérfoltok; tele volt fröcskölve a fal, a padlón lépni sem lehetett, hogy az ember ne az alvadt vértócsákon járt volna, az ágy pedig leírhatatlan látványt nyújtott. Marlie a hányás és az ájulás között ingadozva keményen elhatározta, hogy tényleg mindent megtesz, most rögtön, ha belegebed is, hogy ezt a férget Dane-ék elkaphassák. Nekitámaszkodott az ajtófélfának és megpróbált koncentrálni, befelé tekinteni. - Most ne zavarj körülbelül egy percig, kérlek - nézett Dane-re, akinek szintén remegett keze-lába az idegességtől. - Szeretnék koncentrálni. Megpróbálta azt, ami eddig még sohasem sikerült. Kilépni a gyilkos tudatából és átlépni az áldozatéba. Azt ugyan nem tudta, hogy mi lesz vele, ha ez sikerül, de úgy érezte, legalább meg kell próbálnia. Ennyivel tartozik a szerencsétlen áldozatoknak. Igaz, a gyilkos érzelmiindulati tombolása is megviselte, de azokból a traumákból a gyilkos lehiggadása után nem sokkal magához tért. De ha most sikerül átlépnie az áldozat tudatába, akkor hogyan fog ő egyáltalán magához térni, hiszen az áldozat sem... Mindegy. Ha vállalta, végig kell csinálnia. Iszonyú erőfeszítéssel igyekezett koncentrálni. Lassanként valami furcsa köd ereszkedett a tudatára... - Marlie! Marlie! A jóisten áldjon meg, térj már magadhoz! 177

Messziről jöttek a hangok, Marlie csak nehezen ismerte föl, hol van, s ki az, aki szólongatja. - Mi történt veled, az isten áldjon meg?! - Dane nem is igyekezett leplezni a dühét. - Itt állsz félórája, mint valami szobor, csukott szemmel, élettelenül. Miért nem válaszoltál? Félórája ordítozok neked! - Ne haragudj - dadogta Marlie. - Nem tudom, mi történt velem. - Fölfedeztél legalább valami újat? - kérdezte Dane, még mindig indulatosan. - Nem? Na akkor indulás. Tűnjünk el innen! A kijáratnál Dane kinyitotta az ajtót és előreengedte őt. A délutáni nap épp szembe sütött, Marlie önkéntelenül is becsukta a szemét. S amikor hunyorogva kinyitotta, egy nagy fekete mikrofont látott az arca előtt. A mikrofont egy fiatal kis nő tartotta, aki mögött kamerák imbolyogtak, jobbról-balról pedig meg-megvillant egy-egy vaku. - Cheri Vaughn vagyok a WVTM Televíziótól - hadarta rámenősen a nő. - Azt hallottuk, hogy az orlandói rendőrség ennek a gyilkossági ügynek a felderítésébe bevont egy Marlie Keen nevű, távolbalátó médiumot is. Ön ez a Marlie Keen? - és a vastag fekete mikrofont odatolta Marlie orra alá. Marlie megszédült, s ha Dane nem tartja átkarolva a derekát, tán össze is esik. - Hollister nyomozó vagyok! - tolta félre a mikrofont határozott mozdulattal Dane. - Önök jogtalanul tartózkodnak a rendőrség által lezárt területen. Kérem, azonnal távozzanak! A riporternő azonban láthatóan nem ma kezdte a szakmát. Előrelépett egyet, mintha valóban távozna, aztán „visszakézből”, s úgy, hogy az összes kamerák közelről foghassák be Marlie fejét, még egyszer megkérdezte: - Ezek szerint ön az a médium?

Marlie majdnem elhányta magát. Nem a pimasz riporternőcskétől, és nem is a kameráktól vagy a vakuktól. Hanem attól, hogy most viszont pontosan „vette az adást”. Nem Dane gondolataiba látott bele, ennek a férfinak túl erős volt a személyisége és az érzelmi-gondolati hullámkibocsátását leárnyékoló szigetelése. A nőcske viszont ebből a szempontból szinte mezítelenül állt ott Marlie előtt. Marlie jól hallhatta „lelki füleivel”, ahogy a nő magában ezt mondja: Oké, Hollister, sikerült a klip, ahogy megbeszéltük! Micsoda gyalázatos árulás! Az a férfi, aki mindvégig azt játszotta, hogy szereti őt. Aki visszahozta őt a normális emberek világába. Marlie

zsibbadtan lépkedett a kocsi felé, és tényleg nem

tudta eldönteni, hogy elsírja vagy inkább elhányja magát. - Átvertél, Dane - csak ennyit mondott, s bénán ballagott a kocsi felé.

178

22 - Igen, én vagyok Marlie Keen - mondta jeges nyugalommal az ismét útját álló riporternőnek. - Kérdezzen csak, ha még kíváncsi valamire! Dane közbe akart lépni, de Marlie félretolta őt. - Miss Keen, igaz az, hogy ön segít az orlandói rendőrségnek a gyilkos kézre kerítésében? - élénkült meg a riporternő. - Igaz - válaszolta nagy-nagy önfegyelemmel Marhe. - És milyen segítséget tud ön nyújtani a rendőrségnek, Miss Keen? - lendült bele a kérdezősködésbe a nő. - Megadtam a gyilkos személy leírását. Annak alapján készült a fantomkép. - Hogyan volt ön képes erre? Honnan tudja, hogy milyen a gyilkos? Látomásai támadtak? Médiumos víziói?

Marlie megszédült ezektől a kifejezésektől. Pontosan tudta, hogy ezek csak Dane-től származhattak. És megjátszották neki ezt az egész jelenetet! Ezt a „helyszíni szemlét”!... Micsoda egy kutyakomédia! De nem baj. Ha ez kell nekik, akkor megkapják. - Igen, tulajdonképpen látomásaim voltak. És vannak is. Ahányszor csak ez a sorozatgyilkos működésbe lép, én távolból képes vagyok meglátni mindazt, amit csinál. A riporternő lázba jött. Nagyszerű! Ez már nem is volt benne a Dane-nel előre megbeszélt forgatókönyvben. Remek riport lesz! - És ön, mint nő, milyennek látta a gyilkost, Miss Keen? Pofa kell egy ilyen kérdés föltevéséhez, gondolta magában Marlie. Dane megint úgy tett, mint aki nagyon hessegeti a tolakodó riportereket, de Marlie most már könnyedén tolta őt félre, és egyenesen a kamerába nézve mondta: - Hát, nem egy álomférfi, hacsak nem a rémálmokról beszélünk. Kisportolt manus, de egyébként egy undorító, gyáva féreg, akinek védtelen és gyönge nők agyonszurkálásával kell önmaga előtt bizonygatnia, hogy ő bátor, hogy ő okos, és hogy egyáltalán férfi! Ez már Dane-nek is sok volt. Most nemcsak úgy tett, hanem valóban karon ragadta Marlie-t és meg sem állt vele a kocsiig. - Ez már tényleg több a soknál! - kiáltotta a riportereknek, és Cheri Vaughn nagy műfelháborodással állt félre az útból. Dane jól bevágta az ajtót, azonnal indított, csak úgy füstöltek a kerekek. - Hogy ezek mit képzelnek?! - méltatlankodott, de már kezdte megérezni, hogy baj van. Hogy Marlie ezt a dolgot nem kajálta meg. És tényleg nem. - Miért kellett ezt a komédiát megrendezni? - kérdezte a lány, visszafogva magát, de fuldokolva a haragtól. - Nem lett volna becsületesebb...

179

- Miféle komédiát?! - kezdett volna fölháborodni Dane, aztán belátta, hogy jobb, ha nem tagad semmit. - Nem komédia volt - folytatta hát lehiggadva. - Azt látom. Inkább tragédia. És árulás. Elárultál, Dane Hollister. Vagyis, az első perctől kezdve csak eszköznek tekintettél. Arra kellettem neked, hogy sikeresebben tudjál nyomozni. Minden más hazugság volt. A szerelmeskedés, a hozzám költözés, a rólam való „gondoskodás”, minden! Most legalább megnyugodhatsz, hogy tényleg nem vagyok gondolatolvasó. Mert ha képes lettem volna belelátni abba a beton fejedbe, és kiolvasni onnan, hogy miben sántikálsz, akkor már rég kirúgtalak volna a büdös francba. Szemét árulás volt ez az egész, Dane Hollister! És most csalinak használsz engem, hogy kiugrasd a nyulat a bokorból, hogy a gyilkos engem kezdjen üldözni, mert így talán könnyebben el tudod kapni. Ha szerencsém van, akkor még azelőtt, hogy meggyilkolna engem is, ha pedig nincs szerencsém, hát az meg aztán mit érdekel téged! - Nem igaz! - üvöltött Dane, aki eddig némán tűrte ezt a szemrehányásözönt. - Nem igaz? Mi nem igaz? - kérdezte Marlie olyan hanghordozással, hogy Dane alig tudta irányban tartani a kormányt. - Nem igaz, hogy odalöksz engem, szabad prédául a gyilkos elé? A te kemény fejedbe nem látok bele, Hollister, de a riporternőcske agyilag ugyanolyan „leszigeteletlen”, naiv teremtés, mint a szomszédban Lou mama! Ezeknek eszükbe sem jut, hogy megfékezzék vagy fegyelmezzék az érzelmeiket és gondolataik kavargását! Ha három méternél közelebb megyek hozzájuk, azonnal tudom, mit éreznek és mit gondolnak. Ne játszd meg itt nekem magad, jobb, ha elmondasz mindent. Bár, tulajdonképpen a franc kíváncsi rá. Újat nekem úgysem tudsz mondani. Legföljebb arra volnék még kíváncsi, hogy még milyen terveid vannak velem. - Először is - kezdte Dane a tőle telhető legnagyobb visszafogottsággal -, én nem vertem át senkit. Téged sem. Másodszor: nem doblak oda csaliként vagy micsodaként a gyilkosnak, és garantálom, hogy a hajad szála sem fog meggörbülni. Harmadszor: az valóban igaz, hogy ki akarom ugratni a nyulat a bokorból. Nincs más választásom, ha józan logikával végiggondolod, akkor magad is beláthatod, hogy vagy sikerül ezt a patkányt csapdába ejteni, méghozzá napokon belül és itt, Orlandóban, vagy újabb száz nőnek fogja még kiontani a belét. Lehet, hogy én bunkó vagyok és betonfejű, de akkor sem vagyok képes megérteni, hogy mit nem lehet ezen megérteni! - Azt nem lehet megérteni, Dane Hollister - csattant föl Marlie -, hogy minek kellett ehhez színlelni boldog szeretőt. Miért kellett odaköltözni hozzám, belebújni az ágyamba meg egyéb másba is?! Nem lett volna tisztességesebb rögtön elmondani, hogy mik a terveid velem?

180

Nagyon valószínű, hogy készségesen segítettem volna. Miért kellett még testi, szexuális áldozatot is hoznod a cél érdekében?! Miért kellett ennyit színlelni és alakoskodni?! - Színlelni és alakoskodni sok mindent lehet, de elárulok neked egy nagy titkot: nincs az a férfi, aki „színlelésből” föl tudja állítani a farkát, ha nem kívánja a nőt. De ha véletlenül sikerül is neki egyszer vagy kétszer, akkor sem lesz képes heteken át erekciót produkálni nap mint nap, ha nem szereti is azt a nőt. Ennyit az alakoskodásról. - Nekem te ne dumálj, Hollister, a farkadról - vágta oda sértődötten Marlie. - Nekem az a benyomásom, hogy számodra ez nem szerelmi vagy mit tudom én, milyen kérdés. Hanem alkati. Ha túl közel elrepül melletted egy légy, akkor már föl is áll, nincs mit beszélni erről. Viszont a további terveidről még mindig nem mondtál semmit. Mi a szándékod most velem? Kiülünk a tornácra, és várjuk a gyilkost? Vagy csak én ülök ki, te meg a sövény mögött fogsz lesben állni? Vagy mi lesz? - Mi lesz... - fujtatott Dane. Rég vágtak ennyi sértést a fejéhez, nem könnyen viselte el. Az lesz, hogy összecsomagolsz, és elviszlek egy biztonságos, őrzött lakásba. A te lakásodban pedig már ott vár bennünket a rád megszólalásig hasonlító Beverly Beaver rendőrnő, kétdanos karatenagymester, minden küzdősportok és önvédelmi fegyverek kiváló ismerője. Ő lesz Marlie Keen, és az elkövetkező napokban ő fogja a lakásodban várni a gyilkost. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez az egész szemrehányásözön az én állítólagos árulásomról egyáltalán nem állja meg a helyét. Lehet, hogy nem így kellett volna csinálnom, de majd a huszadik orlandói sorozatgyilkosnál már okosabb leszek. Vagy megérted ezt, vagy nem. És vagy megérted, hogy én szeretlek téged, vagy nem. A többi már nem rajtam múlik. Ami pedig a gyilkosnak állított csapdát illeti: a riporternővel valóban minden előre meg volt beszélve. Régóta ismerjük egymást, ő már nagyon sokszor segített nekem ebben-abban, így most fölkínáltam neki ezt a nagy lehetőséget. Szenzációs riportjáért biztos előléptetik vagy adnak neki egy halom pénzt. Megérdemli. De hogy ne legyen olyan átlátszó ez az egész csapda mert ne feledd, hogy a patkányunk egy dörzsölt profi, akit primitív módszerekkel nem lehet átejteni! -, a te nyilatkozatod vagy micsodád elhangzása után rögtön nyilatkozni fog Bonness is és a rendőrfőnök is, akik a kamerák össztüzében pofátlanul letagadnak majd mindent. Hogy téged nem is ismernek, soha a nevedet sem hallották. S hogy nem tőled szerezték a gyilkos fantomképét. Érted már? - Nem értek semmit, nyomozó úr, azon kívül, hogy elárultál engem - mondta fáradtan Marlie. - Pedig minden világos - folytatta töretlen lendülettel Dane. - A patkánynak egy csavarra még járhat az agya, kettőre viszont már nem. Teljesen világos, hogy egész eddigi, áldásos 181

tevékenysége arra a logikára épült, hogy becsapja a zsarukat, s hogy nem hisz el nekik semmit. Ha tehát a rendőrfőnökök oda nyilatkoznak, hogy hülyeség az egész, és nem te vagy az a médium, akitől a fantomképet is kapták, akkor a patkány csak arra gondolhat, hogy védeni akarnak téged, nehogy idő előtt elhalálozzál, mert még szükségük van rád. És ebből arra a következtetésre fog jutni, hogy el kell téged tennie láb alól, minél gyorsabban. És napokon belül megjelenik a házadban. Ahol a két-danos, mesterlövész Beverly várja. - Én viszont nem megyek sehová. Semmiféle „védett lakásba”. Otthon maradok és kész. És eljárok dolgozni is, bár szerintem már holnap ki fognak rúgni - hadarta elkeseredetten Marlie. - Jó. Akkor tudnod kell, hogy vagy elköltözöl, vagy védőőrizet. Be van izzítva az egész orlandói rendőrség, meg persze a tévéállomások is. Ezt visszacsinálni már nem lehet. Tőlem sem függ már semmi, ha egy órán belül most nem költözöl el, akkor a rendőrfőnök már küldi is a legényeket, hogy akár erőszakkal is elvigyenek. És engem is, ha megbolondulnék és szembeszállnék velük. De nem ennyire tragikus a helyzet, ott van már nálad Alejandro és Grace is, ha velem nem vagy hajlandó kommunikálni és együttműködni, akkor ők majd segítenek neked.

Marlie nem tudta, hogy sírjon, dühöngjön vagy nevessen. A dolog „technikai” részét minden gond nélkül képes lett volna elfogadni, de nem tudott szabadulni attól a csalódástól, hogy becsapta őt és prédául odalökte a gyilkos elé az a férfi, akit nagyon szeretett. Őrzött lakásba pedig nem fog elköltözni, ha a fene fenét eszik, akkor sem! Inkább tartóztassák le!

Alejandro és Grace tündérek voltak. Pár pillanat alatt átlátták a feszültség mibenlétét, és megtalálták a mindenkinek jó megoldást: Dane házában épp véget ért a tatarozás,

Marlie tehát

odaköltözhet. Ott biztonságban is van, és mégsem idegen zsaruk vigyáznak rá, hanem Dane, s ha most ebben a pillanatban még nagyon utálják is egymást, akkor is van alkalmuk a dolog lezártáig, vagyis a patkány elkapásáig lehiggadva eldönteni, hogy a továbbiakban együtt maradnak-e vagy pedig elválnak útjaik.

Marlie ezt végül elfogadta. Grace és a rendőrlány segítettek neki összecsomagolni a holmit. A délutáni híreket már Dane lakásában nézte. Valóban, minden úgy volt, ahogy Dane előre elmondta. Bejátszották az ő kijelentéseit - azt, hogy „undorító, gyáva féregnek” nevezte a gyilkost, többször is -, aztán átadták a szót és a képet a stúdiónak, ahol Bonness és Champlin az istent is letagadta volna az égből, meg a saját anyjukról is készek lettek volna azt nyilatkozni, hogy sohasem látták, nevét sem hallották - de most csak őt kellett le- és megtagadniuk. Bonness majdnem túl is játszotta a szerepét, amikor kétszer is, szándékosan, naná, eltévesztette az ő nevét.

Marlie már kezdett volna jól szórakozni az egész cirkuszon, amikor a műsorvezető búcsúzóul még bekonferálta, hogy Marlie

Keen egyébként tényleg nem valószínű, hogy médium, mert

akkor nem kistisztviselőként dolgozna ennél és ennél a banknál, hanem nyilván a showbusinessben keresné a kenyerét. Kész. Marlie tudta, hogy nincs többé állása.

Carroll Janes majd gutaütést kapott az esti híradó nézése közben. Hát persze! Egy rohadt kurva, szemét médium. És ez is nő! Hát persze. Itt a magyarázat. Hogy honnan szerezték ezek a primitív kopók azt a tökéletes fantomképet. Nem hibáztatta magát, erre igazán nem

182

gondolhatott. A rendőrfőnökön meg a főhadnagyon pedig már csak röhögni tudott. Őt akarják átverni?! Carroll Janest? Hiszen lerí a pofájukról, hogy csak azért tagadják le ezt a médiumos kurvát, mert még szükségük van rá, és nem szeretnék, ha a tetű kurva idő előtt elhalálozna. Márpedig idő előtt el fog halálozni. Ha másért nem, hát azért, mert undorító, gyáva féregnek merészelte nevezni őt. Mert beletaposott az önbecsülésébe. Ezt eddig egyetlen ribanc sem merte megtenni vele! Micsoda sértés! Vérlázító! Ha ezt nem mondta volna ez a ringyó, akkor ő holnap elköltözött volna az Államok másik végébe, és a zsaruk összeszarhatták volna magukat médiumostul, fantomképestül, mindenestül. És rajtuk röhögött volna egész Florida. De így... De így előbb meg kell büntetni azt a kurvát. És aztán majd röhöghet egész Florida a balfasz zsarukon! Még hogy ő nem egy álomférfi! Hát majd gondoskodik arról, hogy jó néhányan még sokáig álmodjanak róla.

183

23 Carroll Janes másnap beteget jelentett. Marlie Keent megtalálta a telefonkönyvben, a térképen pedig kikereste azt az utcát, ahol lakott. Vesztegetni való ideje nem volt, a kurvának napokon belül meg kell halnia. De ez nem azt jelenti, hogy ő, Carroll Janes most fejjel rohan a falnak vagy pancser módon belesétál valami csapdába. Mert valami bűzlött neki. Valaminek nagyon kelepceszaga volt. Először tehát ellenőrizni kell mindent. Az ő eszén nem fognak túljárni! Lakott a bérházban egy idős nő, aki ritkán használta a kocsiját. Janes föltette hát annak a rendszámtábláját a maga kocsijára, és párszor elhajtott Marlie Keen háza előtt. Nem félt semmitől, bár nagyon is el tudta képzelni, hogy a házban ötven zsaru rejtőzik, és csak őt várja. De biztonságban érezte magát a vénasszony rendszámtáblájával, no meg azzal a hatalmas, bodros-fürtös parókával a fején. A kopóknak nyilván egy kopasz figurát adtak meg a körözési parancsban. És a loboncos fürtök annyira elvonják a figyelmet, hogy az arcát már nem is nézik alaposabban meg, így hát ezek a szemét zsaruk azzal a fantomképpel is kitörölhetik a... könnyeiket! Ha-ha! De a ház nem tetszett neki. Másik oldalról kell megközelíteni a problémát. Lehet, hogy a tévében látott Marlie Keen nem is az a Marlie Keen, akinek a háza-címe a telefonkönyvben szerepel. Lássuk csak... Bemondták a bank nevét. Telefonkönyv... Megvan! Már hívta is a számot. A központ a második csöngetésre fölvette. - Marlie Keent keresem a számlázási vagy milyen osztályról! - szólt bele elváltoztatott hangon a kagylóba. Aztán pár másodperc múlva hallotta: „Marlie! Téged keresnek a kettesen!” Janes erre azonnal letette a kagylót. Megvan hát a madárka! A bank előtti parkolóban leshelyet találni már nem volt nehéz. Délben ki is jött a nő. Ő volt az, ő szerepelt a tévében. S mivel most kocsival ment egy gyorsbüfébe löncsölni, délután négykor már azt is tudta Janes, hogy melyik kocsi mellé kell beállnia, feltűnés nélkül várakozni. Négyig pedig feltűnés nélkül ellenőrizhette, hogy nem állnak-e lesben gyanús alakok a parkoló környékén... Az ő eszén akarnak túljárni? Ugyan kérem...! Ahhoz ezeknek a majmoknak korábban kell felkelniük. Járó motorral várta a nőt a munkaidő végén. Meg kell nézni, hová megy „haza”.

Mert ha

hazamegy, akkor két eset lehetséges: vagy tényleg nem médium a nő, és véletlenül igazat mondott a két főrendőr, vagy pedig médium, és akkor ötven kopó rejtőzik abban a házban. Ha viszont ez a ribanc nem oda megy haza, akkor

184

valóban ő az a médium. Akit ebben az esetben még ma el kell tenni láb alól. A két főrendőr majmot meg üsse meg a guta, majd máskor okosabb trükköket próbáljanak megkajáltatni vele! Két kocsival haladt Marlie Keen mögött. A nő nem vette észre, hogy követik, Janes pedig megbizonyosodott arról, hogy senki más nem követi sem a nőt, sem pedig őt. Hiába! Fő a figyelem, a részletekre való odafigyelés! Nagyon elégedett volt magával. Ezt csinálják utána! Mert ő tulajdonképpen még semmit sem csinált, de pár óra alatt máris átlátott a városi rendőrség és a vele együttműködő tévécsatorna megtévesztési hadműveletén. Ezek meg fognak őrülni, ha rájönnek, hogy ő fél nap alatt megfejtette a „kódot”! Ha-ha-ha! Olyan röhögés jött rá, hogy majdnem beleszaladt az előtte hirtelen fékező kocsiba. És csak akkor ocsúdott, hogy milyen környéken is jár.

Marlie Keen ugyanis még véletlenül sem a telefonkönyvben szereplő, délelőtt ellenőrzött címre hajtott, hanem megállás nélkül egy egészen más utcába. Janes menet közben agyába véste a címet, a visszapillantóból még megfigyelte, ahogy a nő a saját kulcsával megy be a házba, aztán meg sem állt az első könyvtárig. Két perc alatt lehívatta az információból a lakcím szerinti lakót és telefonszámot. Dane Hollister rendőrnyomozó. Carroll Janes arcát elöntötte a forró szégyenérzet. Mert hiszen ez a Neander-völgyi óriásmajom már abban a tévériportban is föltűnt! Bosszantó. Nagyon bosszantó. Ha jobban odafigyel, délelőtt már ezt a házat is ellenőrizhette volna. Kívül, belül... Keményen koncentrált, hogy többé semmi se kerülje el a figyelmét. Annak a médiumos ribancnak még ma föl kell darabolódnia... Ehhez már csak azt kellett elintéznie, hogy este az az óriásmajom ne jöjjön haza, vagy rohanjon el valahová, minél messzebbre, a büdös francba. Gyerekjáték...

185

24 Carroll Janes remek színésznek (is!) tartotta magát, s most alkalma nyílott bevetni ez irányú képességeit. A ribanc menedékéül szolgáló házat egész este figyelte - parókában, s a vénasszony rendszámtáblájával! -, és valóban látta hazajönni azt a Hollister nevezetű ősmajmot, akiről száz méterről ordított, hogy zsaru, már csak azért is, mert a bal hóna alatt láthatóan valami dudor akadályozta a karja szabad mozgását. Ó, a marhája! Micsoda méltatlan ellenfél megint. Hogy neki, Carroll Janesnek ilyen primitív majmokkal kelljen megmérkőznie! Már majdnem elment a kedve az egésztől, amikor eszébe jutott, hogy akár így, akár úgy, de annak a ribancnak még ma legalább két darabban kell lennie. Leállította a kocsit egy alkalmas helyen, fogta a telefonkártyáját, és belépett a már előzőleg kinézett telefonfülkébe, amelyből remek kilátás nyílt a „majomházra” . Nem a rendőrségi ügyeletet hívta, mert tudta, hogy ott a kijelző mutatja a hívóállomás számát és helyét, hanem a rendőrkapitányság egy véletlenszerűen kiválasztott hivatali telefonszámát. Gondnokság vagy garázs, vagy valami ilyesmi lehetett... - Halló! Jaj, jaj, jaj, jöjjenek gyorsan! - sipákolt elváltoztatott hangon. - Jöjjenek gyorsan! Megint leszúrtak egy nőt! Minden csupa vér! Szörnyű! Jaj jaj, jaj, de szörnyű! És egy kopasz alakot láttam elrohanni, véres késsel a kezében! Jöjjenek gyorsan! A vonal másik végén valaki sokáig értetlenkedett. Hogy micsoda? Meg hol? Többször is el kellett sipítozni neki az utcát meg a házszámot. Orlando másik végében...

Marlie a tévét nézte a kanapén üldögélve, miközben Dane nem nagyon találta a helyét a saját lakásában. Minden új volt, minden más. A saját lakását már szagról sem ismerte volna föl, amit pedig Alejandro művelt benne tatarozás ürügyén, arról jobb nem beszélni. Dane-nek az volt az érzése, hogy a seggét sem tudja csak úgy, automatikusan letenni valahová, mint régen, mert minden mindenütt volt, csak a régi helyén nem, vagy pedig egyáltalán nem is volt föllelhető az egész kurva lakásban sehol, úgyhogy az embernek előre meg kellett terveznie az olyan, korábban nem is tudatos mozdulatsorokat, mint például a leülés, a „leteszem ide a sörömet” vagy pláne egy ajtónyitás. (Az ajtók ugyanis egyszerűen eltűntek, pedig azelőtt voltak...) Még ennél is kínosabb „újdonság” volt azonban, hogy Marlie nem nagyon látszott megbocsátani neki a nagy „árulást”. A lány alig szólt hozzá, Grace-szel és Alejandróval hogy nagyobb legyen a balhé! - már eleve a vendégszobácskába vitette a holmiját, ott is rendezkedett be - „arra a pár napra, míg el nem kapjátok a gyilkost, mert aztán engem többé

186

itt nem láttok!” -, és a hálószobának nagyon is hangsúlyozottan a tájékára sem ment. Ott ült tehát a tévé előtt, hosszú szárú, hosszú ujjú tréningruhában, véletlenül sem bugyiban-trikóban, pedig volt vagy harminc fok még most este is odakint, és a távkapcsolón a csatornákat nyomogatta. Már vagy negyedórája nem játszották be őt sehol, így elkezdett nézni egy régi, klasszikus mozifilmet. Ekkor szólalt meg a telefon. Dane ugrott, mint a tigris... - Hol?! Késes gyilkosság? Kicsodát? Nőt?... Rohanok! Szóljatok a többieknek is! Levágta a kagylót, és kérdőn nézett Marlie-ra. - Ő volt? - Nem - mondta szokatlan nyugalommal a lány. - Biztosan nem. Eléggé föl vagyok húzva ahhoz, hogy megérezzem. Ez biztosan nem az a gyilkos. Dane káromkodott, mint a jégeső. Megint egy idióta amatőr... Aztán valami finom kis jeges borzongás futott végig a gerincén... Megzavarodva rohangált a lakásban, míg megtalálta azt a sublótot. Ott volt a kanapé mellett... - Figyelj rám, Marlie - mondta idegesen, s a legfelső fiókból egy otromba nagy stukkert bányászott elő. - Nekem most el kell mennem. Bentről riasztottak. Vagy valami újabb gyógyszerügynök, vagy pedig átverés. És akkor mégiscsak érted jön a patkány. Tudod kezelni a revolvert? - Tudom. - Marlie úgy érezte, hogy már a csodálkozáshoz vagy a megdöbbenéshez sincs ereje. Elfáradt. Sűrű volt a mai nap is. Az osztályvezető közölte vele, hogy péntekig még maradhat, de aztán ki van rúgva... - Miért ne tudnám. Meg van töltve? Dane megnyugvással látta, hogy a lány szakszerűen ellenőrzi a tárat és az egész stukkert, majd kibiztosítja és úgy teszi maga mellé, hogy mindig kéznél legyen ugyan, de véletlenül senki ne kaphasson bele az elsütőbillentyűbe. - Szólok, hogy egy járőr nézzen már ide, és tekerek haza, ahogy tudok - kapkodta magára Dane a ruhákat meg a saját stukkerét. - Ha bármi gyanúsat észlelsz, telefonálj, ha valaki kopogás nélkül lépne be, azonnal lődd le, de én majd szólok, ha jövök, úgyhogy engem majd ne lőj le. Bár tudom, hogy most mérges vagy rám, és szemét árulónak tartasz - tette még hozzá az idétlen poént. Nem kellett volna. Aztán váratlanul megcsókolta Marlie-t - „Nagyon szeretlek!” -, és elrohant.

Marlie bezárta utána az ajtót, aztán ismét leült a tévé elé. Hogy egy fél pillanat múlva már fel is pattanjon, és körbejárva a lakást bezárja az összes többi ajtót és ablakot. Igazán vidám film ment a tévében, és Marlie nem értette, miért nem élvezi ő a poénokat igazán, s hogy egyáltalán mi ez az egyre erősödő rossz érzés benne. Mikor semmi oka rá, ha meg volna, itt a telefon, bármikor beszólhat, és ötven rendőr ugrik, a szám be van programozva, neki csak föl kell emelnie a kagylót, így ni... Fölemelte a kagylót, és a füléhez tartotta. Döglött, süket csönd. S mire a jeges iszonyat hátborzongatása a feje búbjától elért a fenekéig, halk pukkanással kiment a tévé. Meg az összes villany, a hűtőgépek, a légkondicionálás is...

187

Annyi lélekjelenléte még megmaradt, hogy a vaksötétben kitapogassa és markába fogja a stukkert. - Ó, Dane! Ó, Dane! - motyogta maga elé. - Ezt te sem akarhattad! Aztán valami állat túlélési ösztönével halkan és négykézláb bevonszolta magát egy sarokba, hogy legalább hátulról ne támadhassák meg. A hátát nekitámasztotta a falnak, fölhúzta a két térdét, a stukkert két marokra fogva maga elé tartotta, és várt... Ekkor rohanták meg az első, letaglózó erejű látomáshullámok. A teste megfeszült, a tudata kezdett ködbe borulni, a szeme mozdulatlanná dermedt. Az az állati életösztön azonban nem hagyta, hogy teljesen elboruljon az agya. Tudata egy csonka, de tiszta szegletével Marlie fölfogta, hogy mi történik. Jön, itt van, érte és miatta jön az a gyilkos, és most ő ennek a „patkánynak” a felfokozott agyi-indulati hullámait érzékeli. Ha átadja magát a szokásos öntudatvesztésnek, akkor ez az undorító, gyáva féreg itt, ültő helyében fog rátalálni és fogja őt kicsontozni. - Légy észnél, Marlie! Maradj eszednél, Marlie! - mondogatta magában. - Ha élni akarsz, Marlie, akkor ne mereszd a szemedet mozdulatlanul a semmibe, mert az csak arra jó, hogy utána azt se lásd, ahogy kibeleznek. Mozgasd, Marlie, a szemedet, mozgasd a füledet, forgasd ide-oda a fejedet, hogy meghalld még időben a gyilkos feléd közeledő macskalépteit. Ó, Dane! Ó, Dane! Merre jársz most?! Dane a város másik végéből éppen ezekben a percekben indult, őrült tempóban visszafelé, mert a „gyilkosság” megadott helyszínén egyszerűen már ház sem volt abban az utcában. Dane szerette volna főbe lőni, leköpni és különben is lehányni saját magát, hogy őt egy patkány ilyen primitív trükkel át tudta ejteni. Ó, Marlie! Ó, Marlie ! Kedvesem! Élsz-e még? Tarts ki! Húsz perc, és ott vagyok! Húsz percig maradj még életben, légy szíves! Úristen, még húsz perc...! Rádión beszólt a központnak, hogy azonnal induljon a járőr, és ha kell, törjenek be a házba. - Oké, Hollister, nyolc perc, és ott vagyunk! - rikkantották a kollégák, akik mint mindig, elsőre most sem fogtak föl semmit. .

Nyolc perc, úristen, nyolc perc...! Marlie, légy szíves, bírd ki! Maradj életben még nyolc percig. Aztán már nem lesz baj... Gyilkolta a motort, a féket, a gumikat, az egész autót. Ha közlekedési járőrrel találkozik, nyolcvan évre vonják be a jogosítványát. Mindegy. Marlie! Légy szíves, ne halj meg! Marlie-nak éppen esze ágában sem volt meghalni. Görcsösen szorongatta a sarokban kuporogva a stukkert, és nem is annyira a közeledő gyilkossal, mint inkább a transzba esni óhajtó saját testével-lelkével volt neki problémája. Nem mintha más már nem ájult volna el rég annak a kísérteties neszezésnek a hallatán, ahogy a gyilkos apró, reszelő mozdulatokkal kivágta a redőnyt annyira, hogy szőrtelenre borotvált, kesztyűs kezével belülről ki tudja nyitni az ablakot. Vagy ahogy végigjárta a lakást, egyre türelmetlenebbül, hogy megtalálja azt, akit keres... A gyilkos valóban kezdte elveszíteni a türelmét. Már mit sem adott az óvatosságra, csapkodta az ajtókat, káromkodott, ha megbotlott valamiben, és összevissza villogtatta a zseblámpa fénysugarát.

Ó, Dane! Ó, Dane! Milyen virágot hozol a síromra?

188

Aztán a fénypászta belevillant Marlie képébe. A lány megvakultan csak annyit látott még, hogy egy nagy darab, kopasz és vigyorgó pofa közeledik felé, egyik kezében a lámpát, másik kezében egy konyhakést tartva. - Megvagy hát, nyuszikám! - röhögött kéjesen a figura. - Most majd elbeszélgetünk, hogy ki is az az undorító, gyáva féreg. Na állj föl szépen, és kezdjél levetkőzni!

Marlie meghúzta a két térde közé szorított pisztoly ravaszát. Dane majd megőrült, amikor az utcába bekanyarodva azt látta, hogy a háza előtt a szokásos látvány fogadja: villogó rendőrautók, mentők, bámészkodó tömeg... Alejandro szaladt elébe, mondani akart valamit, de ő félrelökte, és rohant a ház felé. A rendőrök percekkel ezelőtt érkezhettek, mert épp csak végeztek a bejárati ajtó és az egyik, nagyobb ablak betörésével, s most a villanyórát keresték vagy a biztosítéktáblát, hogy visszakapcsolhassák az áramot. Dane kikapta az egyik rendőr kezéből a zseblámpát, s már rohant is be a házba. A nappaliban hanyatt vágódott valami undorító szagú, meleg és sikamlós anyagon. Az eleső ember ösztönös marokszorításával a kezében maradt a zseblámpa, s annak fénye egy szétlőtt képű, még meg sem alvadt vértócsában fekvő, kopasz férfin állapodott meg. Dane kemény legény volt, de most nem sok hiányzott ahhoz, hogy telecsinálja a nadrágját. - Dane! Dane! Hol vagy, kedvesem? Nehezen jutott el a tudatáig, hogy ezek szerint Marlie él. Vinnyog, persze, de él még. Még?! Dane föltápászkodott a vértócsából, s mire két széken átbukva odaesett Marlie mellé, a zsaruk már a fényt is visszakapcsolták. Gyönyörű volt a látvány. Hulla, vértócsa, agy-velőfröcsedék az egyik falon, kiszakadt koponyacsont-darab a kanapén, Marlie

a sarokban, lövésre tartott stukker a kezében, boldog mosoly az

arcán, és Dane Hollister nyomozó nemrég vásárolt, csúcstechnikás-teflonos, önélező konyhakése a bal vállcsontjában. - Imádlak, Dane! - nevetett Marlie. - Mondtam neki, hogy ne szurkáljon, de ő egyre csak szurkált. Én meg egyre csak lőttem. Beléeresztettem az egész tárat.

Marlie Keen a következő pillanatban elveszítette az eszméletét. A kórház különfolyosóján sorszámot osztogattak a riportereknek. A későn érkezők csak másnap juthattak be Orlando város ünnepelt hőséhez, Marlie Keenhez. Aki nemcsak Floridát, de az egész Egyesült Államokat megszabadította az utóbbi évtizedek legvérengzőbb sorozatgyilkosától, Carroll Janestől, az FBI még nem teljes listája szerint tizenkilenc nő, négy férfi és két gyermek késes kéjgyilkosától. Marlie kimerülten heverészett az ágyon. Unta már a riportereket, a tévéállomások mesés összegű szerződéseket kínáló menedzsereit, de a legjobban azt a temérdek, civil és egyenruhás zsarut unta, aki mind vele akart beszélgetni, esettanulmányt készíteni, meg rendőrakadémiai disszertációt írni róla. Az a két-három könnyű

189

seb, amelyet Janes ejtett rajta, igazán szépen gyógyult. Dane Hollister pedig, ez az „áruló” , ez a Neander-völgyi, agresszív óriásmajom, zseniális Sherlock Holmes, és minden körülmények között, ágyban és csatatéren egyaránt kőkemény férfi épp most húzta föl a jegygyűrűt az ujjára. Igaz, a kisujjára, ideiglenesen, mert a gyűrűsujja még nagyon be volt kötve. - Az a seggfej ficsúr, bizonyos Alejandro Trammell és kedves mátkája, Grace azt üzeni - rendezgette a tíz szál vörös rózsát az ólomkristály-utánzatú kórházi vázában Dane -, hogy nem várnak hat hónapig, hanem előrehozzák az esküvőjüket, és ha te is úgy gondolod, akkor rendezhetünk együtt egy világra szóló, páros rendőrlagzit! - Ki tud egy ilyen ajánlatnak ellenállni? - nevetett Marlie. - Két ilyen álomférfi...

190

Linda Howard Az álomférfi

Daniel Hollister, az orlandói rendőrség nyomozója még sosem találkozott olyan emberrel, mint Marlie Keen. Nem nagyon hitt a lány látnoki képességeiben, de abban egészen biztos volt, hogy borzasztóan kívánja őt. Szerette volna a karjába zárni ezt a szelíd teremtést, és elűzni szép szeméből a szomorúságot. Marlie számára a csupa izom Dane maga volt a tűz, mely olyan hőfokra izzította a testét, amilyenhez hasonlót azelőtt még sohasem érzett. De azt nem láthatta előre, hogy a szenvedély hová juttatja: a megfoghatatlan, álomszerű szerelmi eksztázis kiéhezett hajszolásához... és egy veszedelmes utazáshoz annak az őrültnek az eltorzult elmevilágába, aki a boldogságukat, sőt már az életüket is fenyegette.

191