BEVEZETŐ II. Erzsébet angol királynőt az angol titkosszolgálat leghíresebb ügynöke, James Bond kísérte el a 2012-es nyári olimpiai játékok megnyitására. Az emlékezetes (és százezrek által „lájkolt”) képsorok Daniel Craig angol színészt mutatják, aki feladatának teljes tudatában siet fel a Buckingham Palota lépcsőin. A királyi inasnak két nevet mond: „Daniel Craig – James Bond”. Ezzel azonban meg is szűnik Daniel Craignek lenni: az inas már James Bondot jelenti be a királynőnek, aki maga is Mr. Bondként szólítja meg a férfit, beléptetve ezzel Ian Fleming regényalakját a Buckingham Palota imázs-világába. Majd Bond az etikettnek megfelelően pár lépéssel az uralkodó mögött lépkedve – a királyi fenségnek kijáró alázattal, de a feladat szabta méltósággal – egyetlen szó nélkül kíséri királynőjét a várakozó helikopterig. Két „valóságosból” performált fiktív személy jelenik itt meg „valóságosan”: a királynő, aki mintegy önmagát játssza, és a titkos ügynök Bond-Craig, aki a szerző Ian Fleming (maga is egykori titkos ügynök) egyfajta meghosszabbítása és fiktivizálása. Ez a jelenet azonnal bejárta a világhálót, nevetést csalva milliók arcára. A királynő jó humorérzékéről már eddig is sokat lehetett hallani, de most arról is bizonyságot kaphattunk, hogy II. Erzsébet valóban 21. századi uralkodó, aki megértette, hogy manapság léteznek bizonyos új eszközök, amelyekkel még közelebb kerülhet alattvalóihoz. Úgy tűnik, a Buckingham-palota PR-esei nemcsak a populáris kultúra lehetőségeivel vannak tisztában, hanem azt is tudják, hogy a virtualitás korában rendre összekeveredik fikció és „valóság”. Pontosabban azt tudják, hogy az a valóság, amelyet a média reflektorfényében élő királyi család megjelenít, semmivel sem kevésbé fiktív vagy virtuális, mint a James Bond-filmek világa. Ezért nem képtelenség, hogy a királynő és „Őfelsége titkosszolgálatának” az irodalom és a film diszkurzusából kilépő, fiktív, kitalált, eljátszott titkos ügynöke ugyanannak a lehetséges világnak legyen része; és ezért nem is méltóságon aluli, hogy a királynő egy népszerű regény-, illetve filmfigurával kísértesse magát. Elméleti megfogalmazásban azt mondhatnánk, hogy II. Erzsébet angol királynő esetében itt fikció és valóság úgy keveredik, hogy a valós személy hagyja, hogy őt egy fikció (a James Bond-regények és -filmek világa) képezze meg, performatív módon. Fiktív személlyé képezteti meg magát; vagyis a királynőből diszkurzív konstrukció lesz. Azzal, hogy nem a valóságos Daniel Craiget fogadja, hanem az általa alakított James Bondot (aki maga is az angol titkosszolgálatból kinövő Ian Fleming performálása), a királynő is belép a játék világába: előad, alakít, performál (a kommentátorok ezért beszélhettek a jelenetről a királynő első színészi alakításaként). Ugyanakkor a fikció vissza is lép a valóságba, hiszen valóban
lesétálnak a lépcsőn, valóban elindulnak az olimpiára – igaz, akik lesétálnak, azok a James Bond-regények és -filmek diszkurzusa által „megképzett” (megalkotott, létrehozott, konstruált, performált) uralkodó és fiktív ügynök. A királynő mindeközben végig királynőként viselkedik, saját normái szerint, a kötelező etikettet minden részletében betartva fogadja a szolgálatára jelentkező ügynököt. Vagyis a királynő alanyiságának előállításában részt vesz az angol korona, esetében az „uralkodóság” normatív szövegkönyve, amelyet egész életében követett. Azt mondhatjuk tehát, hogy a királynő itt egyszerre két normarendszer kódjai szerint cselekszik; szubjektumának megalkotásában részt vesz egyrészt az „uralkodóság”, másrészt a James Bond-regények és -filmek diszkurzusa. Végül a jelenetről még az is elmondható, hogy a személyek megalkotásában részt vevő két diszkurzus – az uralkodóság kulturális „szkriptje” és a Bond-fikciók konkrét szövegkönyve – egészen szokatlan módon keveredik, s az így előállított szubjektum katakretikusnak tekinthető. Vagyis a végeredmény olyan retorikai alakzattá lesz, amely egy létező fogalmat, a „királynőség” fogalmát új elemekkel tölti föl, s ezzel valójában új fogalmat hoz létre. Ez a királyi fenség játékos és önironikus; belemegy önmaga fikcionálásába, amennyiben egy nagyon is valóságos történelmi szereplőként hajlandó egy fikciótól – egy népszerű regény- és filmsorozat diszkurzusától – megképeztetni magát. Ezzel pedig nemcsak azt éri el, hogy egy mindenki számára ismert és hozzáférhető fiktív világba lépve ő maga is megközelíthetőbb és népszerűbb lesz, de azt is – és elméletileg ez az érdekes –, hogy a két megképző diszkurzust együtt fölvállalva, saját alanyiságát erősíti. Olyan szubjektummá lesz, aki diszkurzív megképzését nem az „uralkodószkript” által meghatározott tárgyként, passzív módon szenvedi el, hanem a megfelelő diszkurzusok előzmény nélküli összehozásával maga irányítja ezt a megmegalkotást. Vagyis ágens és nem „páciens”; alakzati szempontból pedig megképzése katakretikus és nem metaforikus. Nagyjából efféle folyamatokról szól ez a könyv: megképzésekről, alanyképzésről, szkriptekről, diszkurzusokról, performativitásról és a metafora vagy a katakrézis alakzatát felvevő szubjektumperformativitásról. Olyan folyamatokról, amelyekhez a virtualitás korában már hozzászokhattunk. Hiszen valójában elég hamar napirendre térünk a királynő és Bond találkozása felett – mint ahogyan nemigen csodálkozunk a fiatalabb nemzedéket magával söprő, úgynevezett Cosplay-, Comic-Con- vagy Mondocon-versenyek divatján. Ezekben a játékokban mindenki számára nyilvánvaló a diszkurzív megképzés, hiszen a Darth Wadernek, Rex klónkapitánynak vagy Pikachúnak beöltözött játékosok a különböző sci-fikből, rajzfilmekből vagy képregényekből – a Csillagok háborújából vagy a Pokémon-animéből – megismert személyek bőrébe bújva képeztetik meg magukat a megfelelő fiktív történetek
által. Kicsit hasonló ez a szerepjáték a 19. századi előkelő körökben divatos élőképekhez (tableaux vivants); mindkettőről elmondható, hogy annál jobb a performansz, minél több eleme érhető tetten benne a megképzés alapjául szolgáló szkriptnek. Könyvemben a diszkurzív megképzés olyan eseteit fogom vizsgálni, amelyekben a megképzettség kevésbé látható, mint a James Bond-klip vagy a Cosplay-versenyek esetében. Olyan irodalmi szövegekben mutatom be a szubjektumperformativitást, amelyekben sem a megképzés alapjául szolgáló kulturális szövegkönyv, sem maga a megképzettség nem mutatja meg magát azonnal. Ilyen rejtőzködő szkript például a „nőiség”/a „tökéletes nő”/az „igazi nő” szövegkönyve, amely a női megképzés igazodási pontjaként működik (még azokban az esetekben is, amikor az illető ezt nem ismeri el, mert adottnak, „természetesnek” és „esszenciálisnak” véli saját nőségét, nőiességét). Vizsgálódásaimat
elméleti
bevezetővel
kezdem,
melyben
felállítom
azt
az
irodalomelméleti „képletet”, mely a szubjektumperformativitást és az alanyképzés tropizálódását érinti. Előbb az alany elméleti fogalmát igyekszem körüljárni, nyomon követve a szubjektumelméletek alakulását a karteziánus felfogástól a posztstrukturalista-posztmodern elképzelésekig. Ezután a performatív elméleteket tárgyalom, szembeállítva J. L. Austin és más nyelvfilozófusok téziseit a posztstrukturalista performativitáskoncepciókkal, majd a performativitás fogalmának szubjektumelméleti alkalmazását mutatom be, kitérve az alanyi és tárgyi megképzés különbözőségére. A katakrézist a szubjektumperformativitás par excellence trópusának tekintem. A katakrézis kapcsán előbb az alakzat mibenlétét és működését vizsgálom, majd az alanyképzés metaforikus és katakretikus változatait tekintem át. Az irodalomelméleti konstrukció gyakorlatba ültetése során az elméleti képlet szövegközeli olvasási gyakorlattá alakul, az irodalmi szövegek és karakterek újszerű megközelítését nyújtva. Szövegközeli elemzésekben tárgyalom a társadalmi nem, a szexualitás és a „rassz”1 ragjaival létrejövő megképzés normakövető és normataszító eseteit. A kétfajta megképzést konkrét – amerikai (és néhány kivételes esetben angol) és magyar – szövegekben elemzem, bemutatva előbb a két nagy típust a magyar népdalok és népballadák, illetve Emily Dickinson genderkonstrukcióiban, majd egy-egy nagyobb fejezetet szentelek egyfelől a normatív megfelelés, másfelől a női alanyképzés különböző eseteinek és alakzati szerveződésének. A metafora alakzati szerkezete mentén konstituálódó nőalakokat vizsgálva előbb néhány 20. századi magyar szerző (Szerb Antal, Török Sophie, Márai Sándor, Ignotus,
1
A „rassz”-t természetesen nem esszenciális vagy biológiai kategóriaként értelmezem, hanem történeti és társadalmi konstrukcióként. A könnyebb olvasás érdekében a későbbiek során elhagyom az idézőjelet.
Szőcs Géza) karaktereit értelmezem,2 majd amerikai irodalmi nőalakokat, akik esetében a diszkurzív megképzést a ruházat gendertechnológiái szolgáltatják egy normakövető társadalmi nemi előadás részeként (Henry James, Kate Chopin, Edith Wharton). A tárgyi megképzés sajátos példáit alkotják a férfiak nők feletti kontrollját bemutató szövegek; példaként Nathaniel Hawthorne és Charlotte Perkins Gilman egy-egy novelláját, valamint három Márai-mű szereplőit tárgyalom. E fejezet utolsó esettanulmányai az amerikai Dél sajátos kulturális kódjaitól megképzett nő alakja köré szerveződnek (William Faulkner, Tennessee Williams, Flannery O’Connor). A tisztán katakretikus női alanyisággal foglalkozó részben előbb a női ágensség alakzati és performatív lehetőségeit vizsgálom. Itt előbb néhány magyar férfiszerző (Ignotus, Kosztolányi Dezső) karaktereit elemzem, bemutatva a normakövetés parancsának felfüggesztését, amikor is destabilizálódik az azelőtt biztosnak tekintett konstrukció, mely a társadalom normatív szövegkönyvéhez való igazodás nyomán létrejött. Ezután radikális újítóként mutatok be néhány szerzőt: a magyar Kaffka Margitot és Németh Lászlót, valamint az amerikai Gertrude Steint, Djuna Barnest és H. D.-t, akik a társadalmi normákkal szemben vagy azokat nem tekintetbe véve katakrézisként konstruálják meg nőalakjaikat. A társadalmi nem katakretikus rögzítetlenségének sajátos esetét vizsgálom egy Carson McCullerskisregényben,
amelyben
a
gender
a
konkrét
vágykapcsolatoktól
függő,
relatív
képződményként jelenik meg. E rész utolsó fejezeteiben a katakrézisnek két másik trópussal megvalósuló interakcióját elemzem: előbb a szövegköziség nagy alakzata, a metalepszis nyomán megképzett szubjektum katakrézisét tárgyalom az amerikai H. D. regényeiben, majd a magyar Rácz Zsuzsánál mutatom ki a konfabuláló kitéréssel megképzett katakretikus szubjektum esetét. A következő fejezetben a meleg szubjektivitás változatait vizsgálom, röviden érintve Herman Melville, Arthur Miller, Oscar Wilde és Nádas Péter szövegeit. Itt igyekszem kibontani egyrészt a diszkurzív normaként összeálló szövegkönyv alakzati szerkezetét (ez újra a metafora, amelyben a meleg szubjektum a hagyományos női pozíciókat elfoglalva tárgyként konstituálódik), másrészt a normától való eltérés tropizálódását (ez megint csak a tiszta katakrézis, amelyben a meleg szubjektum egyszerre alany és tárgy, a nézés és a nézettség kéthelyzetű Narcissusa).
2
Itt közben két írást is érintek, amelyek az említett magyar írások túlzó ellenszövegeiként olvashatók (Jonathan Swift verse afféle mizogün ősszövegként jelenik meg, Gertrude Stein rövidprózája pedig a Mme Récamiertoposz paródiájaként).
Végül külön fejezetet szentelek a passing jelenségének, melyben előbb röviden érintem Harriet Beecher Stowe és Hunyady Sándor egy-egy átlépő figuráját, majd részletesen elemzem Mark Twain, James Weldon Johnson, Nella Larsen, Vladimir Nabokov, David Hwang és Philip Roth alakjait. Ezekben a szövegekben a többszörösen ragozott alany (vagyis a vizsgált esetekben a társadalmi nem, a szexualitás és a „rassz” inflekciói által megképzett szubjektum) a ragok, vagyis a bináris identitáskategóriák (férfi/nő, heteroszexuális/homoszexuális, „fehér”/„fekete”) között lépeget, mindig változtatva ragozott alanyiságát. A szövegelemzések alapján azt a következtetést vonom le, hogy a kategóriaváltások nem egyenként, egymástól elszigetelve valósulnak meg, hanem a gender, a szexualitás és a „rassz” bináris inflekciói együtt mozognak, gyakran más hasonló kettősségekkel együtt (például „eredeti”/másolat, nyugati/keleti, felnőtt/gyermek). Szubjektumelméleti vizsgálódásaimat a posztstrukturalista-posztmodern és a feminista kritikai áramlatok határolta elméleti térben folytatom, segítségül hívva az analitikus nyelvfilozófia, valamint az alakzattan fölismeréseit. Karakterelemzéseimet nem a művek összes aspektusát érintő szövegelemzéseknek szántam; inkább csak az elméleti alapvetésben vázolt képletet kívántam nyomon követni a különböző szövegekben. Vagyis a szubjektiváció, a performativitás, a diszkurzív megképzettség és a tropizálódás alkotta képlet működését írom le, bemutatva a társadalmi nemi és szexualitáskonstrukcióik különböző válfajait, valamint a többszörösen ragozott alany határátlépéseit és ragcsúszásait. Amerikanista lévén, többségében amerikai irodalmi alakokat elemzek; a magyar irodalom olvasójaként azonban nem hagyhattam figyelmen kívül számos olyan magyar szöveget, amelyben szintén látványosan tetten érhető a vázolt elméleti képlet. A tárgyalt szövegekkel (főként a normakövető és normataszító gendermegképzések illusztrálására idézett írásokkal) kapcsolatban két megfigyelést tehetünk: egyrészt feltűnő a szerzői identitáskategóriák (elsősorban a társadalmi nem) szerinti kétosztatúság, másrészt nyilvánvaló a szövegek heterogenitása, illetve a válogatás majdhogynem esetleges és véletlenszerű volta. Előbbivel kapcsolatban azt jegyzem meg, hogy a normakövetést, illetve a nő tárgyként való megalkotását alátámasztandó nem azért merítek túlnyomórészt férfi szerzőktől – és ennek megfelelően a normataszítást, illetve a nő alanyként történő konsituálását igazolandó nem azért idézek nőírókat –, mert e két narratív opciót valamiféle gender-esszenciához kötöm. Nem eleve adott lényegről van szó, hanem narratív pozícióról, ahonnan a szerzők a nőt előállítják – férfipozícióból többnyire tárgyként, női pozícióból pedig már alanyként is. Ugyanakkor nagyszerű, kivételeket képező ellenpéldákat is elemzek: így Ignotus, Kosztolányi
Dezső és Németh László alanyi-katakretikus nőalakjait, illetve Kate Chopin és Edith Wharton tárgyi-metaforikus figuráit. Az esetlegesség vádjára pedig azt mondhatom, hogy az elméleti képletet igyekeztem egymástól több tekintetben is nagyon különböző szövegek elemzésében tesztelni. Reményeim szerint az idézett szövegek sokfélesége, a szerzői lista heterogén volta és a karakterelemzések széles merítése hozzájárul a megfogalmazott elméleti képletet általánosan érvényesként való bemutatásához.
Balatonkenese, 2012. augusztus 28.
