Közép-Európa: múlt és jövő

KÖZÉPEURÓPA: MÚLT ÉS JÖVŐ

EMIL BRIX

Közép-Európa: múlt és jövő Egy közép-európai polgár, aki ötven évvel ezelőtt Budapesten vagy Krakkóban élt, ma akár azt is mondhatná, hogy gyanúsan jól megy neki. A kommunista rendszer nincs többé. A Keletet nem választja el vasfüggöny a Nyugattól. A politikai életnek vitathatatlan elvévé vált a piacgazdaság és a demokrácia, ő maga pedig 2004. május 1jétől az Európai Unió polgára. Így aztán Közép-Európa fogalma, amely korábban a Kelet–Nyugat vagy fekete–fehér felosztás elleni tiltakozás hatásos metaforája volt, elveszítette protestáló színezetét. Ugyanakkor a közép-európaiak meggyőződései keveset változtak, és továbbra is szükségét érzik, hogy definiálják Európában elfoglalt helyüket. Claudio Magris Mikrokozmosz című könyvében Gabriel García Marquez történetét idézi, a térképészt, aki felméri a világot, és aztán meglepődve látja, hogy a felmért világ saját arcvonásaira hasonlít. 1989 után mégis sajátos csend támadt Közép-Európa fogalma körül. Ki emlékszik ma már arra, hogy a nyolcvanas évek közepén Milan Kundera „Közép-Európa tragédiájáról” írt, mert vele a szovjetek a Nyugat egy részét rabolták el; ki emlékszik Václav Havel követelésére: „igazságban élni”; ki Konrád György receptjére, aki a reális szocializmus ellen polgári „antipolitikát” javallt? Közép-Európa protestáló fogalma úgy látszik, megtette a dolgát, és vizsgálatát bízvást átengedhetjük a kortörténészeknek és publicistáknak. 2004. május 1jével Közép-Európa törzsterületei bent vannak az Európai Unióban. Szükség van-e ezután is közös közép-európai projektumokra, kell-e még közös perspektívákat 4

vázolgatni? A válaszhoz vegyük fontolóra, hogyan látják a kívülállók ezt a régiót, hogyan jelölik ki a helyét Európában, és akkor figyelemre méltó kontinuitások tűnnek föl. Legalább a középkorig visszanyúló hagyománya van annak a felfogásnak, hogy Közép-Európa a „Nyugat perifériája”. 1945-től 1990-ig Közép-Európa a „Kelet” részének számított. Lehet, hogy most megint egy hosszú periódus elé nézünk, melyben a közép-európaiak ismét a Nyugat peremére szorulnak, és – Esterházy Péter szavával – legfeljebb a „csendháborítók” szerepét kapják, akik részesedni akarnak a jólétből? Talán meg kellene hallgatnunk, mit mondanak a geopolitikusok: 1. A közép-európai államok identitása és helyzete mindig a szomszédaikhoz való viszonyaikból ered, mert itt a szomszédok lényeges részét alkotják a „saját” történelemnek, vagy pedig – mint a nagy szomszédok, Németország és Oroszország esetében – nem egyenlő partnerek. 2. A XX. század szétválasztó élményei után még sok tennivaló van a szomszédsági viszonyokat illetően. A csaknem ötvenévnyi kommunizmus szétszabdaló hatása a fejekben még mindig él. A kölcsönös közeledéshez politikai támogatásra van szükség. Drago Jančar szlovén író ezért fordul szembe a kizárólag pragmatikus politikával, amely mindössze „a közös ügyeket lerendező szolgáltatásnak” tudja magát: „Csakis a kreativitás, és igen, benne a művészi kreativitás az, ami megmenthet a lapos fejek abszurd eszméitől. Az ő analitikus és pragmatikus világuktól. A kreativitás biztos támasz a feledés csábításával szemben, hiszen a művészet a bontatlan emberi tapasztalást őrzi magában.” Közép-Európának nagy hagyományai vannak abban, hogy kreatívan éljen meg különféle kulturális mintákat (határátlépések és határeltolások, többnyelvűség, etnikai nacionalizmus). A szüntelen változások tapasztalatából sarjad a sajátos közép-európai szkepszis. E távlatból nézve az örök optimizmusban van valami mulatságos és komikus (Konrád György). Innen nőhetnek ki az új

Erp ts

KÖZÉPEURÓPA: MÚLT ÉS JÖVŐ közép-európai feladatok, amelyek a Nyugattól való ésszerű különbözést tűzhetik ki célul. Ehhez azonban nem elég az a rituális szellemidézés, amely Közép-Európát egy kákániai eredetű nagycsaládként jeleníti meg. Szép-szép, ha egy bécsi saját múltját fedezi fel Csernovicban járva, ha egy budapesti valahogy otthon érzi magát Krakkóban. A közös kulturális térnek azonban csak akkor van jövője, ha léteznek reális közös érdekek. A közép-európai hagyományok és perspektívák az EU-ban csak akkor válhatnak országaink erősségévé, ha arra is rákérdezünk, hogy milyen feltételek mellett bontakozott ki a XX. század eleji Közép-Európa kreatív miliője. Akkor mindjárt kiviláglik, milyen reális probléma az, hogy míg a XIX. században a vonat 5 óra 43 perc alatt jutott el Krakkóból Bécsbe, ma több mint 8 órát tart az út. A kulturális Közép-Európa nosztalgiája az unió bővítése után keletre és délkeletre látszik elcsúszni a térképen. Az értelmiségiek most Horvátországban, Szerbiában, Romániában és Ukrajnában idézgetik egy közép-európai világ szellemképét, s vallanak odatartozásukról. Néhány éve Juri Andruhovics nyugat-ukrajnai író számba vette, hogy mitől olyan vonzó a nyugat-ukrajnaiaknak Galícia fogalma és Közép-Európa. Az indokok a késő Habsburg Monarchia („Ausztria nagymama”) posztmodern minőségeire mutatnak.1 Listáját azzal kezdi, hogy „az ukrán elem e világ végtelen nyelvi és etnikai sokrétűségének köszönheti megmaradását… nem lennénk ma, ha a régi Ausztria nem lett volna”. Ironikus szerelmi vallomása így hangzik: „Úgy vélem, az »öreg Prohászka«, I. Ferenc József császár már ez okból is megérdemli a kulturális fajfenntartás Nobel-díját, már ha ezt a díjat lehet posztumusz adományozni, és ha egyáltalán volna ilyen díj.” Utal a nyugat-ukrajnai nyelvjárásra, melyben olyan germanizmusok fordulnak elő, mint „slag by joho trafyl” [„hogy ütné meg a guta!”, a német „der Schlag soll ihn treffen” nyomán – a szerk.]. Utal arra a bámulatos liberalitásra, amellyel e birodalom gyakorlatilag mindenkinek menedéket nyújtott, „a hászidoktól kezdve… el egészen a közönséges máramarosi cigányokig”. Szól a megmaradt városi építészetről, amely „minden kedvezőtlen körülmény ellenére dacolt a pusztulással”. És utal a távlatot adó „nyugati kilátásra”. Galícia hozzátartozott egy nagy közös politikai organizmushoz,

2004/2

melynek olyan városai voltak, mint Velence és Bécs: „A század elején nem kellett volna vízum, hogy találkozzam Rilkével, netán Gustav Klimttel”. Közép-Európa újrafelfedezésekor olyan témák és mítoszok merülnek föl, amelyek ellentmondanak a modern nemzetállami gondolkodásnak. Vizsgálatuk gyakran mégis többet mond a térség és lakosai aktuális helyzetéről, mint megannyi kommentár Európa eljövendő architektúrájáról. Közép-Európában az identitást elsősorban a történelem közvetíti. Ám a történelem üzenete fölöttébb sokértelmű. Inkább az időtől, mint a helytől függ, ki nevezheti magát nyertesnek. 1989 előtt egy varsói újságban megjelent egy névtelen apróhirdetés: „Gazdag történelmet cserélek jobb geográfiára.” Csernovicban néhány hete restaurációs munkák közben találtak egy szobrot, Austria allegorikus ábrázolását. Csak a szobor feje hiányzik. A lengyel aforizmaíró, Stanisław Jerzy Lec ötven éve megírta a szobordöntés gyakorlati útmutatóját, amelyben ezt ajánlotta a közép-európaiaknak: „A talapzatot ne bántsátok. Még szükség lehet rá!” Közép-Európa történelmének iróniája, hogy miközben az előző évszázad nagy radikális projektumai, a nacionalizmus és a kommunizmus kitartóan bomlasztották e térség fennálló kapcsolatait, a „párhuzamos élet” érzése mégsem tűnt el. Elvégre Közép-Európa jellegét mindenekelőtt a peremlét adja, és az ide-oda tologatott határok folytán itt minden helyre mint perifériára emlékezhetünk. Vajon Bécs nem német periféria, nem a Balkán határa, az egykori Nyugat nyúlványa? Eric Hobsbawm a huszadik századot a szélsőségek rövid századának nevezte. Valóban rövid volt, Európában alig több, mint hetven évig tartott, 1918-tól 1989-ig. És szélsőséges, gondoljunk csak az Európából kiinduló két világháborúra, az európai népirtásra, a kommunizmus tündöklésére és bukására. A közösségek kulturális identitásának állagát történelmi mítoszok és elbeszélések adják. A közép-európai térben a határok, politikai rendszerek és ideológiák sokszoros változása, a XX. századi áttelepítések és asszimilációs folyamatok az itt élőket különlegesen érzékennyé tették a történelemre és a történelem kollektív identitásokat létesítő és módosító szerepére. Ezenközben főleg az etnikai és világnézeti történelemképek a közösségképzések mellett vagy ellen szóló politikai érvekké váltak, amelyek óhatatlanul elfedték és elfojtották a saját 5

KÖZÉPEURÓPA: MÚLT ÉS JÖVŐ tradíciók jelentős részeit. Az európai jelent ezért a vasfüggöny leomlása után egyesek, mindenekelőtt a közép- és kelet-európai reformállamokra nézve, mint „a történelem visszatérését” interpretálják. 2 Európa 1945től 1989-ig tartó ideológiai megosztottsága sem a kontinens nyugati, sem keleti felében nem engedett nagy teret a politika alakításában a történetileg legitimált identitásoknak. A Jaltában rögzített háború utáni rendezés mind nyugaton, mind keleten új tradíciók megalapozását indította meg. Határt vontak múlt és jelen közé, s csak több mint ötven év elmúltával tudatosodott ennek tarthatatlansága. Nyugaton a konfliktusokat gerjesztő etnikai identitáspolitikát egy felvilágosult és demokratikus európai identitásprojektummal akarták felváltani. Európa kommunista keleti felén a polgári világképet akarták kiküszöbölni. A közép- és keleteurópai totalitárius rendszerek bukásával a történelem ismét a kontinuitásnak és egyben a társadalmak tanulékonyságának bizonyító eszköze lett. 1989 óta két elképzelés verseng egymással: az egyik szerint a történelem a felvilágosodás instrumentuma, a másik szerint az (etnikai, állami) közösségi tudat képződésének eszköze. 3 Ennek egyik tünete, hogy történelmi tabutémák válnak nyilvános viták tárgyává, miközben a felvilágosodás és a kollektív identitásképzés egyre inkább egymást kiegészítő folyamatnak tűnik föl. A történelem ugyanakkor ismét politikai konfliktusok anyaga lehet (például az etnikai és állami közösségek szerepe a nemzetiszocializmusban, etnikai alapú tömeges kitelepítések a második világháború után). Ez azonban azt jelzi, hogy a történelem felvilágosító funkciója jelentőséget kap a közösségképződés kérdéseiben is. Minél radikálisabb a valóság változása, és minél gyorsabban távolodik a mindenkori jelen saját múltjától, annál fontosabb eszköz lesz a történelem abban, hogy segítsen eligazodni az átalakulás korában. Jól látható, hogy 1989 óta Közép-Európában milyen nagy közönségigény mutatkozik a történelemre a radikális változások feldolgozásához. Ez azonban veszélyt is rejt magában, mert a hagyomány-összefüggések és a történelmi folyamatok ábrázolása és értelmezése emiatt könnyen alárendelődhet a jelen szempontjainak. A történelem így az aktuális érdekek tetszőleges érvelési anyagává válik. 4 Ennek a helyzetnek vannak hagyományai Közép-Európában. Hagyományok kiötlése és hagyomá6

nyok eltagadása, ez Közép-Európa lényegéhez tartozik. A szüntelen identitáskeresés és a gyakori konfliktusok okozzák a tradíciókkal való emez önkényes bánásmódot, amelyet az irodalomban Robert Musil vagy omas Bernhard mint a valóság „látszatszerűségét” festett meg. De utalhatok arra is, ahogyan a késő Habsburg Monarchia megpróbálta népszerűvé tenni az osztrák „birodalmi eszmét”, vagy ahogyan a két világháború közötti államok nemzeti hagyományokat posztuláltak. Ennek legvilágosabb példája a fiatal Csehszlovákia hivatalos „osztráktalanítási kampánya” 1918 után. Mindehhez 1945 után a kommunista rendszerek is csatlakozni tudtak, amelyek évtizedekre szólóan deformálták a történeti tudatot, és megpróbálták zár alá helyezni a kollektív emlékezet bizonyos részeit. De vajon 1989 óta miféle történelem tér vissza Közép-Európába? Elsősorban a térségbeli nemzetek történelme. Van azonban érdeklődés az olyan elfojtott témák feldolgozása iránt is, amelyek az új demokráciák történetének európai kontextusát hangsúlyozzák. Közép-Európa közös kulturális vonásainak kiemelése immunizálhatja a nacionalizmust, és az Európába való visszatérés mellett szól. A közös vonások keresése már a nyolcvanas évek vitáit is meghatározta. A Közép-Európáról és a reálszocialista rendszerek képmutatásáról folyó nyilvános diskurzusnak morális töltete volt, amelyet Václav Havel (Tomáš Masarykhoz kapcsolódva) így formulázott: „Igazságban élni”. Az „igazságra és az emlékezésre” való jog követelése a kritikai tudat kialakítására irányult, olyan „identitás” megteremtésére, amely az ellentmondásokat nemcsak elismeri, hanem a kollektív önértelmezés jegyeként tünteti ki őket. 5 A „történelem terhének” nyomása alatt különféle válaszok születtek, és a kommunizmus bukása után a múlttal való megbírkózás többféle stratégiája érvényesült. Eleinte a kommunista rendszer jelképeinek eltávolítása és régebbiek visszahozása volt napirenden, a megszakított kontinuitást legalább szimbolikus síkon helyreállítandó. Eltörölni a kommunizmus alatti társadalmakat mélyen és szívósan alakító tapasztalatot, ez volt a cél. Az állami címerek megváltoztatása, a ledöntött emlékművek, a visszaállított régi utcanevek és az új ünnepnapok csak külső jelei voltak a „használható” múlt keresésének, mert a múltnak annál nagyobb a hatalma a ma élők fölött, minél töredezettebb a nem-

Erp ts

KÖZÉPEURÓPA: MÚLT ÉS JÖVŐ zeti identitás, és minél bizonytalanabbak a jövő kilátásai. 6 Ebben a helyzetben természetesen erős a kísértés egy lehetőség szerint makulátlan előtörténet megteremtésére. Legalábbis átmenetileg megerősödik a hajlam, hogy a kommunizmust „orosz” vagy „ázsiai” barbárságnak ábrázolják, és hogy az egyes nemzetek saját közelmúltjukat „kommunisták nélküli kommunizmusnak” interpretálják. De bármilyen valós az igény, amely a kommunizmus előtti időkhöz való visszacsatlakozás törekvését hajtja, maga az elővarázsolt kontinuitás gyakran merő fikció. A második világháború nyomán odébb tolt határok, az etnikai kisebbségek kitelepítése és áttelepülése ellentmond a kontinuitás minden tézisének. A történelem visszatérése ezekben az országokban nemcsak a kommunizmustól való megszabadulást jelenti, hanem a nemzeti csoportok történetének visszajöttét is, nemzeti csatlakozási pontokat kínálva.7 Többnyire a két világháború közötti időszakról van szó. Ennek az időnek a történelme azonban nem a demokratikus kibontakozás története. Az 1918 után létrejött államokat autoritárius hatalmi struktúrák, politikai illúziók és nemzeti történelemhamisítások jellemezték. A kommunizmus 1945 után erre is építhetett. A közép-európai államok 1918 utáni világára a korábbi, monarchiabeli nemzetiségi küzdelmek nyomták rá a bélyegüket. A közép-európai térben élő etnikai csoportok nemzeti mítoszai – ezek mindig történelmi mítoszok – a romantika, nem pedig a felvilágosodás szelleméből születtek, és mindig magukban hordták a „nacionalizmus” két elvi természetű elemét: azt a meggyőződést, hogy a saját nemzetet a szomszéd népektől való elhatárolással kell definiálni (elhatárolási elmélet), s azt, hogy politikai-kulturális fölényre kell törekedni (fölényelmélet). Ezt a térséget nem az egyenjogúság hagyományai formálták, hanem az a meggyőződés, hogy a nemzeti megmaradást csak az elzárkózáson és kultúrfölényen alapuló hegemónia biztosítja. 8 A hasonló osztrák politikai stratégiák és mentalitásstruktúrák egyértelművé teszik, hogy az 1918 utáni Ausztria a politikai kultúra kérdéseiben a kis közép-európai államok köréhez sorolandó. Európa 1989-ig tartó megosztása a földrész közepén tartósította a százados hagyományokra visszanyúló kulturális különneműséget, melyet Manès Sperber „a történelem különös jelenlétének” nevezett. Közép-, Ke-

2004/2

let- és Dél-Európa politikai és társadalmi átalakulásában ezért tesz szert oly nagy jelentőségre a történelmi kutatás, a történelemképek közösséget (identitást) közvetítő szerepe és az emlékezetért vívott harc. A radikális változások nyilvános feldolgozásához a történelem nem csupán az utcanevek átkeresztelésével vagy az emlékművek kicserélésével járul hozzá, hanem alapjaiban érinti az új államalapítások legitimációját is. A „történelem jelenléte” a közép-európai tér pluralitásának lényeges következménye. A történeti elbeszélések az egyéni és kollektív identitás lényeges tényezőjeként tűnnek föl. A politikai átalakulást szüntelen történeti diskurzusok kísérik, és a transzlokális hagyomány-összefüggések érveivel formálják arculatát (Közép-Európa-vita). A történeti viták legitimáló funkciókat teljesítenek (nemzeti történeti mítoszok), és meghatározzák az új demokráciákban és az új demokráciákról folyó eszmecseréket (a második világháború és a kommunizmus történetének feldolgozása). A történelem 1989 óta messze több mint a történészek vitatárgya, a politikai és nemzeti identitás közegévé és eszközévé vált. Az 1989 utáni helyzet interpretációi itt a „történelem visszatérésétől”9 a „történelem végéig”10 terjednek. A történelmi reprezentáció az „igazságra” és az „emlékezésre” hivatkozva a biztos fogódzót keresi a sodró változásban (a történelem mint a politikai kultúra része). Egyben világossá válik az ellentmondás két megközelítésmód között: az egyik oldalon a történelem reprezentációs jellegét (nyelv és szimbólumok) tanulmányozó divatos dekonstrukciós történetelméletek állnak (cultural studies), a másikon a történelmi igazság képzetei, amelyek a politikai átalakulásban a felvilágosodás hagyományai mellett kötelezik el magukat.11 A történelemképek mint specifikus hagyományminták aktualizálódnak, és így elfoglalhatják a Kelet– Nyugat ellentét helyét, mely elfojtotta, de egyben konzerválta is a hagyományos konfliktusokat, előítéleteket, közös vonásokat. Mit visz Közép-Európa az Európai Unióba? Mindenekelőtt a haladás civilizációs fogalmának kritikai képzetei aktualizálódnak benne, szembeállítva azzal a kulturális pluralitás fogalmait.12 A haladásgondolat kritikája: A haladásgondolat szerint a társadalmi fejlődésnek csupán egy iránya, egy eszménye van. A nyugati felvilágosult liberalitásnak ezzel az eszményével szemben ott állnak a lemaradt és 7

KÖZÉPEURÓPA: MÚLT ÉS JÖVŐ elkésett társadalmak, melyek annak alapján ítéltetnek meg, hogy milyen gyorsan tudnak felzárkózni a haladott országok civilizációs vívmányaihoz. E modell szerint fogalmazódik meg ma az a kérdés, hogy az átalakuló keleti országok milyen gyorsan tudnak alkalmazkodni. A jelszó: „Vissza Európába”. A gazdaságilag sikeres piacgazdasági elvek megerősíteni látszottak a haladásoptimizmus sikereit. Európa keleti felének tapasztalatai most visszahozzák Európába azokat a kritikai reflexiókat, amelyek megkérdőjelezik a haladásideológiák szerepét, és amelyek már a XX. század elején hangot kaptak a bécsi fin de siècle-ben. A lassúság dicsérete, a kritika, amely nem engedi az embert tiszta racionalitásra feloldani: a másik Európa tapasztalatai most aktualizálják ezeket a szempontokat. Geográfia és geopolitika: Európa geográfiája ismét politikai kategóriává válik, és ennek elvei szerint vitatják Európa külső és belső határait. A kulturális elkülönböződés és összeköttetés „tereiről” és „helyeiről” való gondolkodás az egykori Keleten ellenhatás volt, válasz az egységesítés ideologikusan megalapozott tendenciáira. Az új Európában a földrajzi helyzet a kulturális és politikai önértelmezés tényezőjévé válik. Kulturális sokrétűség: Közép-Európa politikai átalakulása Európát nemcsak földrajzi értelemben növeli meg, hanem az Európa-vitákba újra behozza a kulturális sokrétűség témáját, annak minden konfliktusával és csábításával. Közép-Európa a maga többszörös kulturális kódolásával itt központi szerepet játszik.13 Európa nyelvileg, vallásilag és etnikailag sokrétűbb lesz. A kulturális pluralitás modelljei történelmi vizsgálat tárgyává válnak (Habsburg-monarchia), és aktuálisan formulázódnak (Szilézia, Bosznia). Különböző nyelvek, hagyományok és kulturális térségek kapcsolódnak be a demokratikus politikai párbeszédbe, és a különböző identitások képviselői ennek keretében követelhetnek történeti feldolgozást, jóvátételt és „igazságot” (például a szudétanémetek vagy a romák). Civil társadalom és ellennyilvánosságok: Amikor ma Európában demokráciáról beszélnek, akár az elveiről, akár gyakorlati alakításáról, akkor ennek hátterében a lényegét tekintve mindig ott vannak a civiltársadalmi ellennyilvánosságok, melyek Kelet- és Közép-Európában kivívták a szabadságot, és ma országaikban a civiltársadalmi struktúrák kiépítésén dolgoznak. Feltűnő, hogy itt a közösségképzés és társadalmi 8

reform civiltársadalmi esélyeiként értelmezik az olyan tradicionális kötelékeket is, mint például az egyházak. Az uniós államokban is nagyobb szerepet követel magának a civil társadalom és a nyilvánosság. A határok kreativitása: Közép-Európa kulturális hagyományaihoz tartozik az az élmény, hogy az élet itt állandó határátlépésekből áll, s hogy maguk a határok változékony és nagyon viszonylagos dolgok. Közép- és Kelet-Európában nem csupán irodalmi hagyomány az a látásmód, hogy a határok és a periferikus terek kreatív helyek, amelyek kulturális kihívásokat támaszthatnak, és nem csupán civilizálásra szoruló vidékek. Emlékezés és emlékezet: Kelet-Európa új demokráciáinak kulturális emlékezetében, úgy tűnik, nagyobb tere van az ellentmondásos hagyományoknak és az emlékezés közösségi érzéseket közvetítő formáinak, mint a nyugat-európai demokráciákban. Míg Berlinben és Bécsben holokauszt-emlékműveket avatnak, az egykori másik Európában nemzeti hősöknek is állítanak új emlékműveket. A Kelet nagyon különféle valóságokat adott Európának. Mítikus terek (Galícia, Erdély) és Európában szinte teljesen „elfelejtett” városok (Krakkó, Csernovic, Vilnius, Odessza) válnak újra vonzóvá és turisztikai célponttá. Az emlékezés persze felszínre hoz etnikai békétlenségeket is, melyeket a kommunizmus eltagadott vagy a maga céljaira használt ki.14 Etnizálás: Európa középső és keleti részében hagyománya van az etnikai, nyelvi és vallási kisebbségekkel való együttélésnek, és ezeket a kisebbségeket a XIX. század, az „asszimiláció százada” és a XX. század, a „szélsőségek százada” nem semmisítette meg egészen. A kisebbségi kérdések újra a politikai rend minőségének próbakövévé válnak. Zsidó identitás Európában: Európa keleti felében, amely a XX. század elejéig az európai zsidók fő települési területe volt, reneszánszát éli a zsidó kultúra iránti érdeklődés. A zsidó hagyományok és közösségek hozzájárulása az európai kulturális örökséghez nem csupán a nyugati és keleti Európa közötti összekötő vonalakat erősíti, hanem új érvekkel is szolgál az antiszemitizmus ellen. Történelem és felelősség: Ha a történelem permanensen jelen van az aktuális politikai vitákban, ha minduntalan a jelen fennálló vagy célba vett helyzeteinek igazolásául hivatkoznak rá, akkor a történészeknek fokozott felelősséggel kell bánniuk a történelmi anyaggal.

Erp ts

KÖZÉPEURÓPA: MÚLT ÉS JÖVŐ Ezek a címszavak világossá teszik, hogy Közép-Európa politikai átalakulásában nem a történelmi többlet az igazi kérdés, hanem az, hogy milyen fajta történelempolitika érvényesül. Az 1989 utáni drámai átalakulásnak látványos következménye volt a nemzeti szimbólumok és sztereotípiák széles körű felhasználása. Ez támaszt adott az átalakulás egyéni feldolgozásának, segítette az állami szuverenitás helyreállítását és stabilizálását. De ahogy az 1989-es év eseményei távolodnak az időben, úgy csökkennek a történelem politikai instrumentalizálásának lehetőségei. A közvéleménykutatások szerint a történelem már nem játszik szerepet a lakosság beállítottságában. Az alapvető politikai, társadalmi és gazdasági reformok megoldandó feladatai is csökkentik a szimbolikus politika jelentőségét az átalakuló államokban, és nagyobb teret nyer a szakmailag orientált érdekpolitika. Az 1989 eseményeire és a kommunista rendszerre való kollektív emlékezés ma már nem jelen idejű. Ha ma úgy érződik, hogy 1989 „majdnem oly távoli, mint a francia forradalom”, akkor ebben az érzésben az elfojtás és a feldolgozás egymással ellentétes egyéni és kollektív tényezői működnek. A politikai paradigmaváltás utáni periódusokra jellemző ez a képlet. Úgy tűnik, egészében véve a politikai elmélet és gyakorlat átfogó „rekontextualizálásának” vagyunk ta-

núi. Kosmopolis című könyvében Stephen Toulmin utal a dekontextualizálás és a politikai racionalitás összefüggésére.15 Descartes és Newton annak idején a tudományban olyan eljárásokat dolgozott ki, amelyek lehetővé tették a kérdések kontextustól független megválaszolását, és ez a megközelítés a politikában is teret nyert (omas Hobbes), mert összefüggött a XVIII: és XIX. század központosított nemzetállamának társadalmi követelményeivel és a XX. század politikai utópiáival, valamint globalizációs képzeteivel. Az 1989 óta világosan felismerhető rekontextualizálás (a történelem és a földrajz visszatérése) hosszú távú politikai hatásokkal járhat, mert támogatja a diskurzusok pluralizálását, és ezzel ismét döntő társadalompolitikai kérdéssé teszi a különböző térségek és a bennük foglalt emlékezések és identitások közötti kommunikáció formáit és minőségét. Közép-Európa ismét a „párhuzamos életek” helyszínévé válik. Lehetnek, akik az EU bővítésében azt látják, hogy Közép-Európa betagolódik a Nyugatba, hogy megvalósul egy befektetés, amelynek célja, hogy Európa állja a sarat a globális gazdasági versenyben. Valójában Európa közép-európaibb lesz, és átvesz minden esélyt és tapasztalatot, amely ezt a térséget jellemzi.

Juri Andruchowytsch: Das letzte Territorium. Essays. Frankfurt am Main, 2000. 40–42. 2 A fogalom megalapozására és alkalmazására v.ö. Transit. Europäische Revue, 1991/2. 3 Vö. Rainer Schmidt: Die Wiedergeburt der Mitte Europas. Politisches Denken jenseits von Ost und West. Berlin, 2001. 23. 4 E tekintetben alapvető Paul Connerton munkája: How Societies Remember. Cambridge, 1989. 5 Vaclav Havel: Living in Truth. London/Boston, 1986. 6 Emil Brix: Kontinuität und Wandel im öffentlichen Gedenken in den Staaten Mitteleuropas. In: Emil Brix–Hannes Stekl (szerk.): Der Kampf um das Gedächtnis. Öffentliche Gedenktage in Mitteleuropa. Wien/Köln/Weimar, 1997. 13–21. 7 George Schöpflin: Nations. Identity. Power. e new Politics of Europe. London, 2000. 9–12. 8 Vö. Emil Brix: Der Gleichheitsgedanke in der österreichischen Sprachenpolitik um 1900. In: Peter Berner–Emil Brix (szerk.): Wien um 1900. Aufbruch in die Moderne. Wien, 1986. 176–184. 9 Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, 1998.

10

1

2004/2

Farkas János László fordítása

Francis Fukuyana: A történelem vége. A „theorise of meaning”-re v.ö. John Tosh: e Pursuit of History. Aims, Methods, and New Directions in the Study of Modern History. Harlow 2000. 177–192. 12 Az ilyen irányú interperetációk korábbi példájaként l. Joseph Rotschild: Return to Diversity. A Political History of East Central Europe Since World War II. New York/Oxford, 1989. 13 A közép-európai tér kulturális többszörös kódolásához lásd mindenekelőtt Csáky Móric munkáit, amelyeknek tüzetes kifejtése és vitatása olvasható a Gotthart Wunberg és Dieter A. Binder szerkesztette kötetben: Pluralität. Eine interdisziplinäre Annäherung. Festschrift für Moritz Csáky. Wien/Köln/Weimer, 1996. 14 Lásd: Ernest Gellner: Die Vielfalt der europäischen Nationalismen. In: Michael Geistlinger (szerk.): Dissonanzen in Europa. Der neue Nationalismus und seine Folgen. Wien, 1994. 37–49. 15 Stephen Toulmin: Kosmopolis: die unerkannten Aufgaben der Moderne. Frankfurt/Main, 1991. 11

9