Takács Miklós az MTA Régészeti Intézet tudományos fımunkatársa: Egy régész-történész gondolatai a koszovói/kosovai helyzetrıl, 2007 késı ıszén
(Az elıadás 2007. december 14-én az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett „Koszovó: konfliktus után, konfliktus elıtt” c. konferencián hangzott el.)
Két magatartást tapasztalni a Koszovó/Kosova tartományáról/országáról nyilatkozó történészek körében. Az egyik csoport tagjai érzelmekkel telített monológokat tartanak az adott térségrıl, fájdalmas egyhangúsággal ismételgetve az egyik vagy másik nemzeti álláspont érveit. A másik csoportba tartozó kollégák igyekeznek szenvtelenül megközelíteni az adott problematikát. Okfejtésük sokszor tőnik száraznak, néha kiábrándultnak, sıt egyes megfogalmazásokban talán még cinikusnak is. Az alábbiakban én mégis a második megközelítést választom. Vállalva annak az ódiumát, hogy e negatív jelzık egyike-másika mondandómra is alkalmazható lesz. Egy-egy ilyen jelzınél ugyanis sokkal rosszabbnak tartom azt, ha a két nemzetiségi közösség egyikébe sem tartozó történész átveszi az egyik közösség érvrendszerét, és azt lelkesen propagálja. Mintegy feladva a kívülálló objektivitását. Oly módon azonban, hogy látszólag – tehát a folyamatokat nem kellı mértékig ismerık számára meggyızıen – meg is ırzi a pártatlanság nimbuszát. Az elızı sorokból kiderül egy – a hallgatóság számára már minden bizonnyal jól ismert – tény. Koszovó/Kosova földjéért nem csak a szerb, illetve az albán nép politikai és katonai elitje küzd fegyverrel és/vagy a tárgyalóasztalnál, hanem a két nép történetírása is. Egy ilyen magatartás következtében tárgyalja a szerb történetírás szinte kizárólag csak az adott térség 13 – 15. századi történetét. Hiszen ekkor volt Koszovó a szerb királyság része. Ugyanebbıl az alapállásból vizsgálják az albán régészek nagy elıszeretettel a vaskort. Annak a bizonyítása érdekében, hogy az ıseiknek tekintett illírek már ekkor – és implicite azóta is – ott éltek és élnek a két kérdéses karsztmezı területén. Mindkét történeti rekonstrukció esetében sajátosan keverednek a valós tények és a túlinterpretált, sıt téves elemek. Ez utóbbiakból szemezgetünk. Nem igaz, hogy Koszovó a szerb nép bölcsıje lenne. Nemanja István nagyzsupán (1168 – 1196) a rasi vár uraként alapította a szerb államot a mai Sandžak, Kelet-Hercegovina és Észak–Montenegró területén, a 12. század utolsó harmadában. Csak hatodik utóda, II. Uroš István Milutin szerb király (1282– 1321) terjesztette ki uralmát Koszovó, azaz középkori magyar nevén: a Rigó-mezı földjére 14. század elején. Gazdag ércbányái révén Koszovó lett a 14. századi Szerbia
leggazdagabb része. Ezért kellett itt folynia a döntı összecsapásnak a Dušan cár halála után belviszályokba süllyedt Szerbia és a feltörekvı Oszmán-török birodalom között. A szerb állam bukását elindító, 1389. június 14.-i, Rigó-mezei csata központi szerepet játszik a szerb történeti tudatban. Ezt szokás tekinteni minden rossz kútfejének, az etnikai arányok végletes megváltozását elindító folyamat kezdetének. Téves azonban az, hogy 1389 elıtt Koszovó lakossága homogén szerb népesség lett volna. Nemcsak, hogy a középkori Európában egyetlen ilyen állam nem létezett, hanem konkrét írott adatok szólnak albán nemzetiségő lakosokról Prizren városában, a 14. században, amint erre Sima Ćirković adatgyőjtése utalt. Az viszont a rendelkezésre álló írott források alapján megbízhatóan igazolható, hogy a középkor végéig Koszovó lakosságának a többségét pravoszláv nemzetiségő délszlávok, azaz szerbek és nem albánok alkották. Utóbbi megjegyzésünkkel már az albán történetírás egy axiomatikus érvényőként kezelt tételét igyekeztünk cáfolni. Kiindulópontként fogadjuk el, az albán nyelv az illírbıl, vagy jórészt az illírbıl ered, mivel ténylegesen emellett szól a legtöbb érv. Így is azonban aligha érdemes Koszovó esetében 2500 éven át tartó, megszakítatlan, albán települési kontinuitással számolni. A folyamatos és megszakítatlan egy helyben lakás ellen szól a népvándorlás-kor eseménysora. A 6, század végén az avarok és szláv szövetségeseik feltörték az al-dunai határzárat, és a szlávok elözönlötték a félszigetet. A Balkán-félszigeten összeomlott a bizánci közigazgatás, a gazdálkodás rendszere, az ebbıl kinövı városi civilizáció és a keresztény egyházi szervezet is. A szlávok a karsztmezıkön és a folyóvölgyekben telepedtek meg, és kiszorították eredeti települési területükrıl az ıslakosokat, azaz a birodalom romanizált, grecizált, vagy törzsi nyelvüket megırzı alattvalóit. A gazdagabbak a népvándorlás által nem érintett, tengerparti városokba húzódtak, a szegényebbek pedig a
magashegyi
övezetekbe,
ahol áttértek
a transzhumáló
állattenyésztésre. E folyamatok figyelembe vételével szokás meghatározni az albán ıshaza területét is. Egy széles körben vallott, nyugat-európai megfogalmazású elmélet a mai ÉszakAlbánia hegyvidéki övezetébe, a Mati folyó felsı folyásának mentére teszi az albán nép kialakulási területét. Egy újabb elgondolás szerzıje, Gottfried Schramm pedig KeletMacedóniában vélte felfedezni e helyszínt. Mindkét terület igencsak messze fekszik Koszovó/Kosova földjétıl. Összefoglalva az elhangzottakat: Koszovó/Kosova földje se nem tekinthetı a szerbség bölcsıjének, sem pedig egy 2500 éves települési kontinuitással rendelkezı albán földnek. A történeti folyamatokat e két kijelentéssel mintegy megfosztjuk attól az érzelmi töltettıl, amely által negatív indulatok felkorbácsolására válnak, válhatnak alkalmassá. Etnikai kérdésekben
nem a „múltbeli érdemeket” kell figyelembe venni. A mai etnikai arányok kialakulását ilyen módon egy jóval reálisabb, azaz a források által jobban igazolható keretben tudjuk szemlélni. A 17. századtól gyorsult fel az albán lakosság északi, geg csoportjának a beáramlása Koszovó/Kosova földjére. Az etnikai arányok átalakulása oly mértékő volt, hogy – amennyire ez a források alapján kikövetkeztethetı – a 19 – 20. század fordulóján már az albánok tették ki a tartomány lakosságának a többségét. Ha e tény elıtt nem hunjuk be a szemünket, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a 19. század folyamán, lépésrıl lépésre önállósodott Szerbia végzetesen elkésett Koszovó török alóli felszabadításával. Amire szerb katonák az I. Balkán-háborúban, 1912-ben a tartomány földjére léptek, a lakosság többsége már nem felszabadítót, hanem megszállót látott bennük. Az etnikai arányok és az állami hovatartozás közötti
ellentmondás
volt
és
maradt
Koszovó/Kosova
20.
századi
történetének
alapkonfliktusa. Sıt, az alaphelyzetet jelentıs mértékben súlyosbította az, hogy a koszovói albánság lett Európa legdinamikusabban növekvı populációja az 1945 utáni idıszakban. Így részaránya már az 1980-as évekre elérte az össznépességen belüli 80 százalékot, az ezredforduló körüli évekre pedig e becsült érték elérte a 90 százalékot. Az albánkérdés genocídiumba hajló megoldási kísérlete pedig magával hozta a NATO-tagországok 1999-es beavatkozását is. Hozzászólásomnak nem lehet tárgya az ezredforduló elıtti és utáni évtizedben lezajlott események további taglalása. A két évtized tragikus történései ugyanis csak áttételesen kapcsolhatók össze a régi korok történetének, tárgyi hagyatékának a kutatásával. Az alábbiakban egy ilyen aspektussal, a mőemlékekkel szeretnék foglalkozni. A koszovói mőemlékek egy sajátos gyúanyagot jelentenek az etnikai vitákban, különösen a szerbség számára. Az alaphang már legalább egy évszázada adott. Egyetlen példaként Milan Rakić „Szimondia” címő versére emlékeztetnék. Rakić a szerb irodalom jeles alakja volt a 20. század elsı felében, a szimbolizmus egyik helyi meghonosítója. Az I. Balkán-háborút megelızı években prištinai szerb konzulként vállalt külügyi feladatot – Koszovó/Kosova földje ekkor még közismert módon az Oszmán-török birodalom része volt. A költı a gračanicai pravoszláv kolostor talán leghíresebb freskóját választotta egy 1907-es, a szerb irodalomban sokat idézett verse témájául. Rakić a Simonida királynét ábrázoló freskó egy részletét: a kikapart szemgödröket énekelte meg. Versének bevezetı gondolata, hogy e gaztettet csakis egy állítólagos albán lator követhette el.1 Meg kell jegyeznünk, hogy a 1
Iskopaše ti oči, lepa sliko!
Večeri jedne na kamenoj ploči,
kikapart szemekre egy másik magyarázat is létezik. A Simonida-freskó, és más hasonló alkotások szemeit azok – a dolog természetébıl következıen pravoszláv – hívek is kikapargathatták, akik az így nyert portól reméltek gyógyulást szembetegségeikre. A vers mozgósító erejő, általa válik egy mőemlékek cselekvésre, harcra buzdító tényezıvé. Az 1990-es évek elsı felében zajló délszláv etnikai háború azt bizonyította, hogy a mőemlékek ilyen szerepével az összes harcoló fél számolt. A „piszkos háború” szerves része volt a másik fél mőemlékeinek tervszerő és kegyetlen rombolása. Az alaphangot egy helyi védelmi bizottsági parancsnokságot magához ragadó, trebinjei kamionsofır, egy bizonyos Božidar Vučurević adta meg, Dubrovnik 1991. decemberi lövetése idején. İ ugyanis azt találta nyilatkozni, hogy „Ha, kell, majd egy sokkal szebb és régibb Dubrovnikot fogunk felépíteni!” A kijelentés abszurd logikája jól jellemzi a különbözı rendő és rangú hadurak hozzáállását a balkáni térség épített vagy régészeti örökségéhez, pontosabban ezen örökség általuk idegennek ítélt részéhez. Az elfoglalt, és rend szerint vegyes etnikai összetételő területek teljes birtokba vételét nem pusztán az etnikai arányok erıszakos megváltoztatása – azaz az úgy nevezett etnikai tisztogatás – révén kellett elérni, hanem az adott régió múltjának az erıszakos megváltoztatása által is. A hadurak embertelen logikája szerint nemcsak a nem kívánt etnikumnak kellene maradéktalanul eltőnnie, lehetıleg megalázva és meggyalázva, hanem az összes olyan építménynek is, amely rájuk emlékeztet. Az etnikai tisztogatás abszurd logikájú fogalmát így ki lehet egészíteni egy továbbival is: „mőemléki tisztogatás”. A hadurak nézetrendszerében természetesen semmilyen szerepet nem játszott az, hogy – a civilek győjtıtáborba zárásához, kínzásához, megerıszakolásához és gyilkolásához hasonlóan – a mőemlékek „eltüntetése” is háborús bőn. A hadurak arra sem tudtak felfigyelni, hogy mőemlékrombolásuk bizonyos nézıpontból hiábavaló. Hiszen Horvátországban vagy Boszniában már több mint száz éve létezik mőemlékvédelem, és ennek következtében bıséges dokumentáció áll rendelkezésre a lerombolt épületekrıl. A „damnatio memoriae”-t célzó, gyilkos indulat így nem eredményezhetett teljes feledést, lett légyen szó akár Dubrovnik, azaz a középkori Raguza egyes épületeirıl, akár a vukovári, azaz valkóvári EltzZnajući da ga tad ne vidi niko, Arbanas ti je nožem izbo oči.” Magyarul (Bács Kálmán fordításában) „Sugárzó szemed vandál kéz kivájta gyönyörő kép, e hős kövön, egy este: hogy bújtatá a szürkület homálya tırét egy albán arcodnak szegezte.”
kastélyról, akár a fočai Aladža-dzsámiról, akár pedig a mostari régi hídról, és a sort szinte a végtelenségig lehetne tovább folytatni. A térség története és régiségei iránt érdeklıdınek két dolgot kell igyekeznie elkerülni. Nagyon rossz az, ha a mőemlékrombolást egy fajta rezignáltsággal vesszük tudomásul, és a pusztítási dühöt pusztán az „örök balkáni néplélek” bevett sztereotípiájával igyekszünk magyarázni. Rossz eredményre vezethet továbbá az is, ha a rombolást rangsoroljuk, és a számunkra egyébként is szimpatikusabb harcoló félnek jobban elnézzük az elkövetett háborús bőnöket. A délszláv etnikai háború azt bizonyítja, hogy a bőnös és áldozat szerepköre egyébként is felcserélhetı, ha a rombolást nem egységesen, azaz egyes országok szintjén, hanem régiónként, és kisebb idıszakokra lebontva vizsgáljuk. Így a háború kezdetén a nagyszerb érdekeket kiszolgáló néphadsereg vagy a szerb félkatonai alakulatok végeztek nagyobb, és szakszerőbb pusztítást. A szerb fél által elkövetett bőnök hangoztatásával azonban nem érvelhetünk a két másik fél büntetlensége mellett. A bosnyák és a horvát alakulatok
lelkén
is
több
gaztett
szárad
az
1991
és
1995
között
elkövetett
mőemlékrombolások miatt. Egyetlen, de jellemzı adat: a méltán világhírő mostari hidat a hercegovinai horvát haderı, a HVO egy harckocsizó egysége lıtte szét 1993. november 9-én. Gyilkos türelemmel, és valamivel kisebb precizitással. Akciójával pedig a hercegovinai muzulmánoknak igyekezett kárt okozni. A koszovói konfliktus is azt bizonyítja, hogy a mőemlékrombolás vonatkozásában az összes harcoló felet felelısség terheli. Elszórt, de mégis szignifikáns mennyiségő adat utal arra, hogy a koszovói konfliktus fegyveres szakaszának a kezdete óta folyt az egyházi épületek, azaz a moszlim, a katolikus vagy pravoszláv kegyhelyek rombolása. A két fél természetesen e vonatkozásban is egymásra mutogat. Feltehetıen joggal, hiszen ilyen eszközökkel – amennyire ezt sajtóhírek alapján meg lehet ítélni – mindkét fél élt. Így pl. az UÇK felszámolására irányuló hadjáratot indító szerb különleges rendıri alakulatok 1998-ban és 1999-ben nemcsak a gazdagabb albánok házát dúlták, majd gyújtották fel, hanem számos dzsámit is, ellenállási fészeknek titulálva ezeket. Ha pedig igaznak bizonyul, hogy a Jugoszláv Hadsereg koszovói parancsnoksága a prištinai Koszovói Múzeum épületében rendezte be az 1999-es NATO légicsapások idején a fıhadiszállását, így remélve elkerülni önnön lebombázásának a veszélyét, ez egy eklatáns, mondhatni iskolapéldaként tanítható háborús bőn. (A szerb katonai-rendıri erık által végzett pusztítást leltárszerő pontossággal Riedlmayer András tekintette át, egy internetes folyóirat lapjain.) A mőemlékrombolásban a kumanovói szerzıdés és a NATO-erık koszovói/kosovai bevonulása jelentette a fordulópontot. A NATO megjelenésével párhuzamosan szerb pravoszláv templomok sorát gyújtották fel, és/vagy
rombolták le. (A rombolások fekete listája a rasi-prizreni szerb pravoszláv püspökség honlapján tanulmányozható.) Az albán fél – amennyire ez a ritka sajtónyilatkozatok alapján rekonstruálható – arra szokott hivatkozni, hogy a miloševići diktatúra idején számos, kizárólag albánok által lakott helységben épült pravoszláv templom, provokációs célzattal, és ezeket pusztította el a helyi lakosság. Mivel azonban egy sor középkori vagy koraújkori pravoszláv templom is áldozatául esett e rombolási hullámnak, az érvelés nyilvánvaló módon hiányos és magyarázkodó. Mit tehet e helyzetben a térség épített hagyatéka iránt érdeklıdı, de az egyik nemzeti közösségbe sem tartozó kutató? Egyetlen megközelítési lehetıség az emlékanyag iránti aggodalom. Objektív kritériumok alapján Koszovó/Kosova földjén jelenleg a szerb pravoszláv egyház épített öröksége van kitéve nagyobb veszélynek, így a pravoszláv templomok iránt kell, hogy megnyilvánuljon nagyobb aggodalom. Teljesen függetlenül attól, mit gondolunk a szerb kormányzat, különösképpen pedig Vojislav Koštunica egy-egy adott politikai húzásáról. Továbbá azt sem szabad az elfordulás indokaként felhasználni, hogy az egyes mőemlékek katonai védelme alatt élı szerb közösségek szinte végletesen eltolódtak a szélsıségek irányába – egyetlen példakánt a gračanicai monostor mellett elhelyezett, Šešelj vajdát és Szerb Radikális Pártját dicsıítı óriásplakátokra utalok. Valóságos és szimbolikus értéke maguknak a mőemlékeknek van: természetesen nemcsak magának az épületnek, hanem az ott végzett liturgikus cselekmények folyamatos fenntartásának is. A tartomány civil ügyeinek a vezetését 1999 óta ellátó, ENSZ-megbízottak viszonylag hamar felismerték e helyzetet, így az elsı hónapok fejetlensége után a KFOR egy-egy fegyveres osztag látványos helyben állomásoztatásával szokta biztosítani a legfontosabbnak ítélt, mintegy szimbolikus jelentıségő szerb mőemlékeket. Ilyen például a fentebb már utalt gračanicai monostoron kívül Visoki Dečani, a peći, középkori magyar nevén ipeki pátriárkátus épületegyüttese, valamint a Rigó-mezei csata helyén, az ú. n. Gazimestanon álló, középkori tornyot formázó, 20. századi emlékmő. Ez utóbbi védelmének a megszervezésére sajnálatos módon már csak részleges felrobbantása után került sor. Az igazán nagy veszélynek a sajtóhírek alapján már nem is az emblematikus jelentıségő, mővészettörténeti szempontból is alapvetı jelentıséggel bíró templomok vannak kitéve, hanem a kisebb jelentıségőként számot tartó épületek. A KFOR-erık létszáma nyilvánvalóan nem elég nagy ahhoz, hogy mindenhova látványos, páncélozott jármőveket is felvonultató védıosztagot küldjön. A megoldás máshol keresendı. A nemzetközi közösség helyi képviselıinek a helyi albán politikai elitet kellene arra sarkalnia, hogy felismerje a szerb jellegő mőemlékek megvédésének alapvetı fontosságát. E mőemlékek sorsa ugyanis – visszautalva a fentebb
elmondottakra – stratégiai jelentıségő. Esetleges pusztulásuk olyan gyúanyagot jelentene, amely a biztonsági helyzet radikális romlásához vezethetne. Ez utóbbi megjegyzésemmel már át is tértem a „Hogyan tovább” nehezen megválaszolható kérdésére. E ponton ıszintén be kell vallanom, hogy túllépek a régésztörténészi képzettségem kompetenciáján. Óvatosságra inthet az 1990-es évek délszláv háborúinak egy körülménye is. Az tehát, hogy e háború folyamán több, a térségben korábban dolgozó, nyugat-európai vagy amerikai régész is bocsátkozott a jövendı események taglalásába, jóslataik pedig rend szerint nem teljesültek. Nem érzem magam kompetensnek arra, hogy lehetséges forgatókönyveket dolgozzak ki a leendı hetek-hónapok eseményeire. Arra sem szeretnék kitérni, mekkora az esélye egy alacsony intenzitású fegyveres konfliktusnak, illetve egy a fegyveres konfliktus és a béke közötti „szürke zónába” tartozó eseménysornak, vagy – végül de nem utolsó sorban – egy, a külvilág által olyannyira óhajtott, békés megoldásnak. Olyan aspektusokra kell koncentrálnom, amelyek közvetlenül nem érintenek katonapolitikai kérdéseket. Teljesen nyilvánvaló, hogy a szerb politikai elit nem fogja elfogadni a koszovói függetlenedést, legalábbis rövid-, vagy középtávon bizonyosan nem. Az elválás tudomásul vételének a folyamatában – a helyi sajtó ismeretében ez bizton állítható – csak minimális szerepet játszanak a realitások: Koszovó/Kosova etnikai képe, vagy az 1999-ben bekövetkezett változás, tehát a vesztes háborút követı kivonulás, a szerb közigazgatás helyi megszőnése. Önnön államterületének egy részérıl a kevésbé turbulens történelemmel rendelkezı országok közvéleménye sem tudna egykönnyen lemondani. A szerb népléleknek egyébként is alapvonása a dac, szerbül inat. Az önállósodás tudomásul vételéhez a szerb politikai elitnek egy fájdalmas tényt kellene belátnia. Azt, hogy a 19. század közepén megfogalmazott nemzeti cselekvési program eleve irreális volt, mert az két, egymással nem egyeztethetı célt tőzött ki. Egyszerre követelte délen Dušan cár 14. századi birodalmának a visszaállítását, azaz a török foglalás területi következményeinek a felszámolását. Északon pedig a szerbség által a kései középkorban és a korai újkorban belakott területek, tehát a Balkán nyugati szélének, valamint Kárpát-medence déli harmadának a bekebelezését. Miközben ez utóbbi területeket éppen az által tudta a szerbség betelepíteni, hogy mintegy feladta korábbi települési területe egy részét, jelesül éppen Koszovó/Kosova földjét. Hosszú idın át úgy tőnt, a szerb politikai elitnek mindkét célt sikerült megvalósítania. Az által, hogy a szerb nemzeti célokat közös délszláv üggyé tudta alakítani, és követeléseit – ügyes külpolitikával – az I. világháborúból gyıztesen kikerülı nagyhatalmi szövetség rendezési elveinek a részévé tette. A II. világháborút lezáró területi újrarendezésben is
Jugoszlávia lett a délkelet-európai stabilitás egyik alapeleme, és e helyzet – közismert módon – fennmaradt egészen a kommunista ideológián alapuló, egypárt-rendszerő államok bukásáig. Egyes megközelítések szerint Slobodan Milošević 1990-es évek eleji kudarcát külpolitikai szinten az okozta, hogy nem sikerült megosztania a nyugati szövetségeseket a szerb-horvát, illetve szerb-bosnyák konfliktus ügyében, az Oroszországgá alakuló Szovjetunió régi-új politikai elitje pedig e kérdés iránt nem tanúsított kellı mértékő érdeklıdést. A sajtóhírek olvasása alapján is teljesen nyilvánvaló, hogy Koszovó/Kosova ügyében, 2007-ben más a helyzet. Oroszország, a putyini korszak Oroszországa határozott, és jelcini korszaknál jóval konfrontatívabb külpolitikát folytat, és a célok között határozott prioritást élvez Szerbia területi épségének a védelme, a koszovói albán függetlenségi törekvések akadályozása. Más oldalról közelítve: a Balkán-félsziget újkori történelmének ismeretében joggal sejthetı, hogy Koszovó/Kosova ügyében a közelmúltban nemcsak az ún. kontakt-csoport egyeztet, hanem az egyes nagyhatalmak különbözı rendő-rangú külpolitikusai is. Az ilyen egyezetésekrıl a sajtóhírek alapján tájékozódó közvélemény rend szerint csak késve szerez tudomást, ha egyáltalán tudomást szerez. Szakmánknál maradva: e kérdések elemzése nem a mai, hanem egy jövendı történésznemzedék feladata lesz. Olyan tényekre szeretnék reflektálni, amelyekkel jó eséllyel egy mai, magyarországi történész-régész is találkozni fog. Bizonyosan sok konferencián, tanácskozáson felmerül majd a koszovói pravoszláv templomok ügye. Joggal vélelmezhetı, hogy ezek állapotát, állagromlását beszámolók hosszú sora fogja ismertetni. Így e kérdéskörre sokadszor is vissza kell majd térni. A magyar szakembereknek fokozott empátiát kell tanúsítaniuk az ilyen elıadások iránt. Hiszen mi tényleg jól ismerjük azt, hogyan pusztul az egyes utódállamokban, így pl. magában a Szerbiában is, a kisebbségi közösségekre, jelesül a magyarságra utaló épített hagyaték. Egy további vitás kérdéssé válhat a prištinai Koszovói Múzeum régészeti leletanyagának az ügye. A múzeum értékesebb leleteit ugyanis egy 1998-ban megrendezett, reprezentatív kiállítás miatt Belgrádba szállították, és tudomásom szerint – egyetlen neolitikus idol kivételével – nem kerültek vissza eredeti ırzési helyükre. A kivételként hivatkozott mőtárgy, az ún. trónoló istenasszony Harry Steiner a korabeli koszovói különmegbízott 2002es, belgrádi látogatása idején került visszaszolgáltatásra, nyilvánvaló módon a szerb fél jóindulatának szemléltetése érdekében. Joggal sejthetı, hogy e gesztus kivételes eljárás marad, és a leletanyag visszajuttatásának az ügye nem a közeljövıben, és nem egyetlen tárgyalási forduló árán fog rendezıdni.
***
Fentebb már, mintegy mellékesen utaltam a vajdasági magyarságra, nem véletlenül. Hozzászólásomat nem zárhatom anélkül, hogy saját magam is fel ne hívjam a figyelmet a magyar nemzet e kicsiny, de talán nem jelentéktelen részére. A vajdasági magyarok létezése mindannyiunkra fokozott felelısséget ró. Nem közelíthetünk elıkelı idegenként az északbalkáni tájegységhez, így Koszovó/Kosova problematikájához sem. A világhatalmi vetélkedés erıterébe került koszovói albán függetlenedés tárgyalásakor is minden alkalommal fel kell hívnunk a figyelmet, akár a történeti, akár pedig az aktuálpolitikai aspektusokról szólunk: Magyarország számára alapvetıen fontos segíteni a vajdasági magyarság fennmaradását, kisebbségi jogainak maradéktalan érvényesítését. E cél szolgálata érdekében folyamatosan gondoskodnunk kell ismereteink gyarapodásáról. Megszólalásunk ugyanis csak akkor lesz hiteles, ha az a tények, a száraz, de megfellebbezhetetlen tények biztos ismeretén alapszik.
Illusztrációk
1. A Közép-Balkán a 6 – 9. valamint a 13 – 15. században (Térképek a História Koszovó-számából)
2. Riedlmayer András beszámolójának elsı lapja http://www.bosnia.org.uk/bosrep/marjune00/museums.cfm#top
3. A rasi-prizreni püspökség honlapján levı térkép http://www.kosovo.net/map3.jpg
3. A koszovói szerb templomokat ért rombolások jegyzéke http://www.rastko.org.yu/kosovo/crucified/churches/default.htm
4. A koszovói régészeti leleteket bemutató kiállítás katalógusának címlapja
Ezt nem tudta megoldani az etnikai arányok erıszakos átalakítására irányuló kísérletek sora sem. Sıt az albán lakosság részaránya éppen hogy rohamos növekedésnek indult, különösen az 1960-as évektıl kezdıdı idıszakban. A „kissebségi” lakosság részarányának a növekedése miatt Koszovó/Kosova története szinte egyedül álló az egész délkelet-európai térségben. Abban viszont e kivétel is erısíti a szabályt, hogy az adott államhatalom a más etnikumúak különbözı szintő elnyomását tartotta elsıdleges feladatának, az 1966 és 1987 közötti két évtized kivételével. Az egységesre álmodott délszláv állam szerbeket és montenegróiakat költöztetett az albán bégektıl elvett földekre és albánokat őzött Albániába a két világháború közötti idıszakban. Válaszként, 1941 és 1944 között a szerb lakosságot érték a tömeges atrocitások, az SS-be, illetve különbözı félkatonai alakulatokba szervezett albánok részérıl. Majd pedig, miután ismét fordult a kocka, a méltán hírhedt jugoszláv titkosrendırség, az UDB követett el tömegesen albánellenes akciókat 1945 és 1966 között. Az 1960-as évek közepétıl kialakult viszonylagosan békés helyzetet Slobodan Milošević fellépése borította fel. Mindezek az „intézkedések” csak a bosszú szellemének a fennmaradását szolgálták. Miközben az albán lakosság részaránya folyamatosan nıtt.
E szempont a harctéren elfogott katonák vagy civilek: öregek, gyermekek kínzása vagy legyilkolása esetén sem játszott semmilyen szerepet. A három fél által végre hajtott rombolásban maga a rombolás ténye a közös. A lerombolt mőemlékeket – lett légyen szó akár katolikus, akár pravoszláv templomokról, akár pedig muzulmán dzsámikról – olyan vétlen áldozatoknak kell tekinteni, mint a háború viharába került, és kegyetlenül lemészárolt, magatehetetlen idıs embereket. Mindannyiunknak a magunk módján küldetést kell teljesítenünk, akár a politikai döntéshozatal, akár pedig a történelmi korok régiségeinek a kutatása a szakmánk. Küldetésünk célja: a magunk módján segíteni e közösség megmaradását. E célt több módon is segíthetjük. Ha másképp nem, legalább úgy, ha ismételten felhívjuk szőkebb és tágabb környezetünk figyelmét a balkáni nagytájra és az ott élı magyarok gondjára-bajára. Hogy ezt tehessük hiteles és pontos ismeretekkel rendelkeznünk, ha ismerjük az adott földrajzi nagytájat, és döntéseinket is megf3elelı információk birtokában hozzuk. Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni. Egyetlen, talán kicsit abszurdnak tőnı kivétellel:
