KERÉKPÁROS ZARÁNDOKLAT LOURDES-BA július 6. augusztus 1

KERÉKPÁROS ZARÁNDOKLAT LOURDES-BA 2012. július 6.—augusztus 1.

2012. július 3., kedd Gabi: Az úgy kezdődött, hogy… Hát az úgy kezdődött, hogy… Karesz bá’-nak (újabban így nevezi magát, régen csak Karesz volt. Gondolom, az 50 évére céloz, de nekem elhihetitek, nem látni rajta… 1-2 napot simán letagadhatna) volt egy fogadalma. A fogadalom tárgyát sajnos nem árulhatom el — egyelőre — mert azzal lelőném a poént, hogy miért is akarunk kerekezni cirka 2000 km-t. De ígérem, az út és a blog végén mindenre fény derül. (Utálom ezeket a bulváros megfogalmazásokat.) Szóval egy egyházközségi bál alkalmával futottam össze Karesz bá’-val, aki hadműveletet szervezett Lourdes meghódítására előre eltervelt aljas szándékkal. (Erről, mint írtam, majd csak a végén szólok). Már társa is volt ekkor az útra, András, akivel 2010-ben elkerekeztek Csíksomlyóra a búcsúba. (Szerintem csak bemelegítettek.) Ám Karesz bá’ fondorlatos módon elejtett egy félmondatot, miszerint jobb hárman menni, mint ketten. Itt jött az a rész, amikor — rajtam keresztül, erőszakkal — szót kért Maligán elvtárs, és azt mondta, miért ne lennék én a harmadik. Aztán később már azt gondoltam, hogy ekkora őrültséget nem csináltam azóta, hogy mezítláb kirúgtam az előszoba ablakát, mert a nővérem bezárt a lakásba, és különben is rám fér egy kis kihívás. (A multik óta ezt a szót is utálom.) De az igaz, hogy idővel az ember hajlamos eltunyulni, amit persze nehezen vesz tudomásul. Trenírozás gyanánt elmentem a február 18-ai megbeszélésre; lesz, ami lesz. Ott mindhárman kinyilvánítottuk akaratunkat arra vonatkozóan, hogy elzarándokolunk brinyiglin Lourdes-ba. De mivel onnan már csak 150 km az Atlanti-óceán, miért ne mennénk odáig? Szóval a cél Bayonne lett. Voltak terveink útvonalra, szponzorációra, arculatra, meg minden másra, de persze a végére minden felborult. A legfájóbb, hogy András kb. 1 hónapja lemondta a részvételt, mert az élet nagy rendező, és meg tudja kavarni a dolgokat. Maradtunk tehát ketten. Később folytatom… Karesz bá’: Három nap és indulás! Sűrűsödnek a teendők. Egy nagy feladat megoldva, elkészült a blog! A következő feladat: elküldeni a blog címét a barátoknak, mire indulunk, mindenki megbarátkozhasson a kezelésével. Ma megjött a bicajos cipőm, forradalmi '48-as. Megpróbáltam, nem töri a lábam. És megjött az állítható kormányszár is. Gabi beadta a bicaját átvizsgálásra, és neki is úton van már az SPD-cipője és a hozzá tartozó pedál. Ma a szálláskérő leveleinkben is előrehaladtunk, az olasz fordításon kívül minden kész: francia, szlovén, angol nyelven készen vagyunk. Holnap az aláíratást kell előremozdítanom. És lezárni a munkahelyi feladatokból a zömét. Gondolom, az út végére én ledobok pár kilót. 2012. július 4., szerda Karesz bá’: Ma délelőtt ismét ügyintézés telefonon, szálláskérő támogató levelek intézése Szombathelyen. Holnapra talán kész lesz az olasz fordítás is. Ma ismét meleg volt, vettem 3 naptejet. Beszéltünk Gabival telefonon, ő is érezte a hőséget, ő is vett naptejet. Holnap reggel megszerelik Lentiben az SPD-pedálokat meg a kormányszárat. Pakolnom kellene, meg dolgozni is még, de fáradt vagyok; majd holnap. Furcsa, hogy 2 nap múlva már úton leszünk. Ma megbeszéltük, hogy péntek reggel 6-kor találkozunk Tornyiban, aztán indulunk is. 1

2012. július 6., péntek Gabi: Ma reggel minden jól kezdődött. Tornyiszentmiklóson találkoztunk Karesszal. A biciklije úgy meg volt pakolva, mintha a 14. kozák lovasezred teljes ellátmányát hozta volna magával a zabbal együtt. Kezdtem megijedni, hogy nem is Nyugat-Franciaország, hanem valamelyik polinéz szigetre változtatta meg a végcélt. Szabályosan szégyelltem magam, amiért én — kvázi — csak ilyen kevés pakkot hoztam. A másik lényeges momentum a „lovainkra” szerelt SPD-pedálokkal történő ismerkedés volt. (A kerékpárok anatómiáját kevéssé ismerők számára hadd írjam le, hogy az SPD-pedál-cipő együttes (régi slágerük: a „Taknyolj velem egy jó nagyot”, nagyon ismert biciklis berkekben) fix kapcsolatot biztosít az erőforrás (ember lába) és a hajtott oldal (bicikli) között, ami nagyban segíti az erőelosztást a két láb között. Használatának egyik jellegzetessége, hogy csak jól begyakorolt mozdulattal lehet bele, illetve belőle kilépni. Erre minden létező fórumon felhívják az ember figyelmét, de az „ezzel lehet igazán nagyot esni” mondat hallatán mindenkinek valamiféle, tornából felmentett nyamvadt alak sejlik fel lelki szemei előtt, aki még arra sem képes, hogy átessen a ló másik oldalára. Hát persze, hogy az ilyen pereccel egy-kettőt. De hát én? Hát megoldottam én ennél meredekebb dolgokat is! Például, amikor a hegyi búcsúban íjászkodtam. Ott is minden ment simán, leszámítva azt a férfitenyérnyi kék-lila-zöld foltot, amit a (k)íncsapások okoztak az alkaromon, amire megtanultam, hogy ami nem megy, azt nem muszáj erőltetni. De itt a gyakorlat feladására nem volt lehetőség, úgyhogy a mozdulat begyakorlására körülbelül 14,2 ±0,8 másodperc állt rendelkezésre, mert csak eddig volt hajlandó a bájsziköl hajtás nélkül gurulni. Speciel én egy öreg nyárfa (de lehet, hogy hárs volt, ha jobban visszaemlékszem a levelek erezetének mintájára) törzsének támaszkodva vettem fel a rajtpozíciómat. A cipő bepattintása pillanatok alatt megvolt, ha nem számolom azt 4-5 percet, amit azzal töltöttem, hogy „lukra találjak” a talpára erősített fémdarabbal. De aztán gurultunk, és próbálgattuk a kipattintást is SPD-módra, majd önbizalommal telve nyugtáztuk, hogy megy ez nekünk, nem lesz gáz. Szédítő tempót diktáltunk az elején és sitty-sutty már Lendván is voltunk. Lazán csorogtunk az első szemafor felé egymás mellett, nehogy egy pofátlan autós beszúrjon elénk megszerezve előlünk a pole pozíciót. Nem is értem, miért nem tetszett ez a mögöttünk érkezőnek, aki megunva a velünk folytatott taktikai harcot, ráfeküdt a dudára. Erre nekünk a lehúzódik, kipattint, megfékez, lábletesz cselekménysort kellett volna végrehajtani, de annyira meglepődtünk a szlovén sporttárs faragatlan és durva manőverén, hogy a cselekménysor első két elemét kihagytuk, az utolsót meg fizikailag képtelenek voltunk megvalósítani. Így hát maradt az állóra fékezés; és mivel ez a hülye bicikli tudja a fizikát, a következő pillanatban már pereceltünk is egy jó nagyot. Ezután már próbálkoztunk tudatosan kilépni a pedálból, mielőtt kritikus ponthoz, vagy forgalomba értünk. Ez többé-kevésbé sikerült is, legalábbis ezt a napot már megúsztuk esés nélkül. Lendva után megálltunk egy benzinkútnál, ahol — meglátva magamat az üvegkirakatban — szörnyülködve vettem tudomásul, hogy ihajzöld biciklis pólómban és fekete biciklis nadrágomban — amitől olyan érzésem volt, mintha egy nyereg lett volna állandóan alattam — nem úgy festek, mint Lance Armstrong, hanem mint egy Michelin-baba… Ez azért nagy csalódás volt. Eszembe jutottak Anikó szavai, hogy „ha az ember elmegy biciklizni, miért kell úgy kinéznie, mint egy idióta?”. Kösz. A következő fontosabb állomás Ljutomer, ahol találkoztunk egy cseh sráccal, aki Szalonikiből jött egyedül, és hazafelé tartott. Aztán egy másik, Nagyvázsonyból tartott Spanyolországba, amire öszsze-vissza 6 napja volt, mert addig tartották fent neki az elvállalt munkát. Azért jó volt látni, hogy rajtunk kívül is kószál egy-két őrült az utakon. Karesz bá’: Lendván ránk dudált egy autó, Gabi jobbra dőlt én meg balra, jó a pedál, csak meg kell szokni, hogy hirtelen nem tudod kivenni belőle a lábad. Nem lett semmi bajunk szerencsére, jót nevettünk magunkon. 11-kor leálltunk pihenni, baromi meleg volt. Előtte ültettem egy erdőben ka2

kifát. Aztán bementünk a hegyekbe. Elborzasztó volt, milyen lassan haladtunk csak. Délután Ptuj után alig találtuk meg a jó irányt, 2 órát keveregtünk Ptuj körül. Ptujska Gora volt a cél, de nem értük el. Előtte egy faluval megpróbáltuk a püspöki ajánlást, 1 órát vártunk a papra, soroztunk, aztán megjött a plébános, működött a papír, kifizette a sörözésünk, meghívott vacsira, és volt alvási helyünk is. 2012. július 7., szombat Karesz bá’: 5-kor keltünk, 1 órát pakoltunk, ez normális még, az út elején vagyunk. Jöttünk kb. 20 km-t, eltört a hátsó kerekemen 2 küllő. Tegnap le kellet ugratnom a járdáról, mert nem álltak félre, akkor is eltört valószínű kettő. De a maival már nem lehetett továbbhaladni. Lepakoltunk egy benzinkútnál, Gabi elment Slovenska Bisztricába, kb. 10 km, venni nekem küllőket. Amikor elment, kiszereltem a kereket, láttam, hogy a belső oldaliak törtek, csak szakszervizben lehet cserélni, mert le kell venni a lánckerekeket. Most jól jött vonna, ha tudom Gabi telefonszámát. Zolcsit próbáltam felhívni, neki meg a régi telefonszáma volt felírva, Kri pedig szokás szerint nem vette fel. A benzinkutas segített, bepakoltuk a cuccainkat egy konténerbe, a bicajt meg kint hagytuk hátsó kerék nélkül, és elmentünk kocsival Slovenska Bistricába, ahol az utcán találkoztunk Gabival, már visszafelé tartott. A szervizben a szaki mondta, hogy a többi küllő is elég bizonytalan. Kiszámoltuk, megegyezett, ha újra küllőzi, vagy veszek egy új abroncsot, hát vettem. Szegény Gabi 2-szer elesett, de nem lett baja, elvesztette a sisak alóli fejfedőjét. Amikor visszaértünk, összeszereltük a bicajt, felmálháztunk, és jöttünk tovább kb. 20 km-t. Egy fiú segített az útirányban, aztán meghívott egy sörre, a háza egy dombon van. Itt meg én estem egy hatalmasat, nem oldott ki a bal oldali pedálom. A srác most megmutatta az utat az olasz határig, hozott kaját, sört, és megengedte, hogy megírjam a blogot a gépéről. Nemsokára megyünk tovább. A bal könyököm fáj, de nem dagadt be, kajálunk és megyünk tovább, a mai cél: elérjünk Ljubjanához minél közelebb. 2012. július 8., vasárnap Karesz bá’: Itthon ülök a nagyszobában Lovásziban, és bekötött karral írom ezt a szomorú bejegyzést. Mi vezetett ide? Tegnap a Loce-ben történt esésem sajnos súlyosabb volt, mint gondoltuk elsőre. Amikor a kajálás és a blog írás után elindultunk, éreztem, hogy fáj, de a Flektor-tapasz tette a dolgát. Ami utat a házigazdánk javasolt, gyönyörű volt, de iszonyú parttal kezdődött, 2 órát toltuk felfelé a bicajokat. Fogalmunk sem volt, jó irányba tartunk-e, mert útjelző semelyik keresztezésben sem volt. Amikor végleg elbizonytalanodtunk, hogy merre menjünk tovább, akkor mindig küldött egy embert valami jó tündér; érdekes módon mindenki más km-t mondott még Celjéig. A szórás: 7 km, majd 2 km gurulás után 30 km. Közben a kezem elkezdett fájni, nem tudtam vele megtartani a kormányt. A végén már felülni se tudtam, mert minden feszítésre rendkívüli fájdalom volt a válasz, alig tudtam vele fogni, forgatni meg semmit, az első féket is alig tudtam húzni. Lefeküdtem az út szélére, és boszszankodtam, miért tettem tönkre az utunkat azzal a benga elesésemmel. Törtem a fejem a megoldáson, de egyre csak azt éreztem, hogy ez nem fog így menni. Gabi is látta rajtam a töprengést, neki is rossz lehetett, hiszen addig mindent oly sikeresen és szerencsésen megoldottunk együtt. Aztán szomorúan, de megmondtam, hogy nem megy nekem most tovább, hívjuk fel a nejem, kérjünk mentést. Ildikó éppen hegyi búcsún volt, nagyon megijedt, mondta, hogy összeszedi Zolcsit a strandról, és indulnak. Mi addig megcéloztuk Celjét. Leeresztettük nyergemet a legalsó állásba, 3

hogy leérjen a lábam, meg a felüléskor se kelljen felvennem a földről. Menet közben kigondoltuk, hogy az autópályához legközelebb találkozunk Ildikóval. Az autópálya fölött elgurulva legnagyobb meglepetésünkre egy MOL-kutat vettünk észre. Pont jó lesz! Beültünk a bisztróba, Gabi megküldte Zolcsinak SMS-ben, hol vagyunk, és kb. másfél óra múlva ott is voltak értünk. Közben Gabi is értesítette a nejét, mi a helyzet, hogy átmenetileg felfüggesztjük az utat. Megbeszéltük, mit kell a folytatásban másként csinálni, a pakkal és a technikai felszereléssel kapcsolatban. Hazafelé a kocsiban megcsináltuk a videó-összefoglalót is. Itthon lefürödtem, szóltam a klubvezetőnknek (Markotán Ildinek, aki a kórházban dolgozik), hogy készülődhet, ismét a sürgősségire kell kísérnie. Az utóbbi időben a klubunkban ez a fő tevékenysége. Elvittük haza Gabit, engem meg eldobtak Kanizsára a kórházba. Megforgatta egy doktornő a kezem a sürgősségin, elküldött röntgenre, szerencsére nem tört el, csak csúnyán megzúzódott. A kórház után kiváltottuk a javasolt kenőcsöt, hazajöttünk, és bekentük a könyököm. Éjjel nagyon fájt, alig aludtam. Reggel beborogattam, meg jégzselét raktam rá, és bizakodom, hogy mihamarabb rendbe jön. Szeretnénk folytatni az utat. Az SPD-pedálról pedig annyit, hogy nagyon jó, de a bal pedálnál ezután csak sima pedálom lesz. Mindkét esésemkor balra dőltem, be az út felé, ami nagyon veszélyes. Most más lehetőségem nincs, mint értesíteni Sziszit, meg a főnökömet, Ivánt, hogy mi történt. Ha jobban lesz a karom, folytatjuk! Majd a mai nap teszek fel még képeket. 2012.július 9., hétfő Karesz bá’: Ma reggeltől egy dolgom volt: torna, jégzselézés, utána langyos-vizes áztatás, lóbalzsamozás. Aztán kezdődött elölről. A lóbalzsam baromira éget, de valamit biztosan dolgozik, mert minden lóbalzsamozás után elaludtam. A kezem elkezdett alul foltosodni, most szép piros, később majd lila lesz, meg zöld. Délután beszéltem Gabival, ha így javul a kezem, csütörtökön újra el tudunk indulni. Nekiláttam lecsökkenteni a csomagom súlyát. Átrendeztem mindent, kitettem a sátrat és a főzőfelszerelést is. Kb. 6 kg-ot tudtam csökkenteni. A 26"-os bicajról átszereltem az állítható kormányszárat, a nyerget, a visszapillantót, az első csomagtartót a 28"-osra. Az SPD-pedálokat is leszereltem, és visszaraktam az eredeti pedálokat. Gondolkodtam, hogy a jobb SPD-t felszerelem a 28"-osra, de ha megint eltanyáznék miatta, az már csúcshülyeség lenne. A cipőről is leszereltem az SPD csatlakozókat. Egykezesen nem volt egyszerű a mai szerelés. 2012. július 13., péntek Gabi: Szóval ma ott folytattuk, ahol a múlt héten abbahagytuk. Celje mellett Dramlje volt a startpont. 8 km után, Celjében már Karesznak defektet szereltünk, aztán le kellett küzdenünk egy elég komoly emelkedőt, így értünk Trojaneba. A fánkmániásoknak biztosan beindult a nyálelválasztásuk erre a szóra, nekem speciel levegőre volt szükségem, nem fánkra, úgyhogy ez az élvezet kimaradt. Innen viszont majdnem végig gurultunk és Domzaleban volt a napi végállomás. A megtett út 75 km. Nem is rossz ahhoz képest, hogy csak fél napot (8 órát) mentünk. Az összesen megtett út: 230 km. Az éjszakát megint hittanteremben töltöttük: Karesz a földön, nekem jutott egy heverő. A mosdó a kerettyei tornateremére emlékeztetett, leszámítva, hogy nem volt zuhanyzó, amit azért hiányoltam. Vacsorára megittunk 3 sört, meg egy utcai árustól vettünk csevapot, aztán alvás. Reggel 5-kor csörgött az ébresztő, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Fél 7-kor nekivágtunk a mai távnak. Ljubjanán már túlvagyunk, ahol az operaház előtt megint sikerült néhány mg-ot csökkenteni a menet4

súlyomon azzal, hogy egy balos borulással (SPD-forever) némi bőrt és vért hagytam hátra az aszfalton. Karesz bá’: Ma, péntek 13-a volt, mégis újra elindultunk. Reggel bepakoltam, a bicajt fel a tetőtartóra. Nem mertem próbakört menni, nem akartam magam stresszelni, hogy nem megy. Menni kell. Elmentem Gabiért Bázakerettyére, aztán Lentiben vettem tartalékbelsőket és fékpofákat, felfújtuk a gumijainkat a MOL-benzinkúton. Ildikót felvettük Lovásziban, aztán irány az a MOL-kút Celje előtt, ahol a múlt szombaton kiszálltunk a túrából. Lemálházás, felpakolás a bicókra. Ildikó elindult Ausztriába Katához, mi meg elindultunk az utunkon. Celjében defektet kaptam egy Petrolkút előtt. 35 perc alatt megcsináltuk. Celjében már sokat segített a GPS. Aztán Celje után jöttek újra a hegyek, de nem toltuk, felhajtottunk rajta izomból. A kezem közben már Celje előtt megfájdult, mert nagyot rántott rajta a váltó, be is kellett vennem egy fájdalomcsillapítót. A hágón megálltunk a híres fánkos helyen, aminek a neve nem jut eszembe. Kajáltunk, megittunk 1 liter ásványvizet, aztán jött egy 15 km-es gurulás. Domzsálét kb. 19.30-kor értük el. Megkerestük a katolikus papot, aki elolvasta a püspöki ajánlásunk, azt mondta: Dobro. És volt szállásunk a templom melletti hittanteremben. Elnézést kért, hogy kaját nem tud adni, de közös fényképet szeretett volna rólunk készíteni. Aláírattuk vele is a magyar zászlót; ezt az írhatja alá, aki segíti az utunkat. Bementünk este a városba, megvacsiztunk, aztán 10.50-kor lefeküdtünk. 2012. július 14., szombat Gabi: Túl vagyunk a vrhnikai hágón, de nem is az volt a legrosszabb, hanem a Postojna előtti. Egyrészt mert már fáradtak voltunk, másrészt nagyon durva, hajtűkanyaros rész. A motorosokat külön figyelmeztetik, hogy melyik kanyarban dönthetik be a motort és melyikben nem. Az autósokat meg arra figyelmeztetik, hogy melyik kanyarban várható csúszó motoros! (Nem is emlékszem olyan kanyarra, ami nem volt megjelölve…) A legdurvább az volt, amikor az utolsó táblán egy bedőlő motoros és 3 kereszt volt. Szóval, ha bedöntöd, meghalsz. Így egyszerűen. Na de nagy nehezen túljutottunk rajta. Aztán Vipavában aludtunk egy szokásos hittanteremben, ahol megint csak egy kis kézmosó volt. (A honvédségnél volt zuhanyzó, de nem volt meleg víz, itt meg mindenhol van meleg víz, de nem lehet zuhanyozni.) Karesz bá’: Elég korán, 5-kor keltünk. Fürdés a lány WC mosdótáljánál cserkészien. Fél 7-kor indultunk, 2 óra alatt átjöttünk Ljubjanán. Ez volt az utolsó főváros, amit kereszteztünk. Aztán 10 km tekerés után megreggeliztünk: 1 nagy májkrémet pogácsákkal, meg szendvicset. Tekerés tovább egyenletesen felfelé egészen Vhrnikáig. Itt megálltunk egy kávézónál, innen írom a blogot. Most jönnek a durva hegyek, délután 3-ig szeretnénk elérni a postojnai jeges barlangig, de ha sokan lesznek, nem megyünk be. Ma 98 km-t terveztünk. Valahol Posztojna és a határ között szeretnénk aludni, holnap pedig elérni az Adriát és átlépni Olaszországba. Valahol a vhriniki hágó előtt írtam az utolsó bejegyzést egy kávézóból. Utána nagyon durva volt a hágó. Találkoztunk egy svájci biciklis lánnyal, aki megkínált barackkal bennünket, jó elbeszélgettünk, aztán mentünk tovább. Logatecben már nagyon kivoltam, nagy ellenszél is nehezítette a dolgunk. Megálltunk vásárolni vizeket, meg ettünk. Utána még durvább szerpentin jött, Posztojna előtt már tényleg az erőm végét jártam. Posztojnán megálltunk fagyizni. 4 km-t bírtam is tekerni. Gondoltam, itt a vég. De csak erőt vettem magamon, Gabi is mondta, ne csüggedjek, nyomjuk csak. Aztán felértünk a hágóra, ott leintettünk egy motorost, hogy jó helyen járunk-e, mert a GPS nem jelezte, hogy hol vagyunk éppen. A motoros megállt, és egy nagyot esett a BMW-vel. Nagyon sajnáltuk; öreg papa volt, de nagyon aranyos és jószándékú. Mondta, hogy jó helyen vagyunk, csak vigyázzunk, mert nagy lejtő jön. 16 km-t mentünk lefelé, végig satu fékkel elől-hátul, alig maradt fékpofám. Leértünk a völgybe, és hamarosan elértük a napi célt, Vipavát. 5

Nehezen lett szállásunk. A pap, akihez a mise után elkísértek, elsőre elég elutasító volt; elolvasta a levelet, aztán megkérdezte, mit akarunk? Mondtam szállást. Elkérte a levelet újra, bement és felolvasta valakinek, gondoltam, a káplánjának. Jókat vidultak, hallottam, esznek. Na, erről ennyit. Éhes és nyűgös voltam, be se engedtek, kint a folyosón álldogáltam. Aztán kijött a pap, mondta, hogy befejeznék a vacsorát, addig várjak kívül. Na, ekkor elgondolkodtam, hol bújt el a katolikus eszme itt. Kint tébláboltam, őriztem a bicajokat, Gabi elment felderítőbe, hol ihatjuk meg a „gyógy”-sörünk. Aztán fél óra múlva kijött a pap, meg egy másik. Majd elájultam, amikor bemutatkozott, a koperi püspök volt. Kicsit beszélgettünk vele, de sietnie kellett, aztán behívtak. Kaptunk vacsorát, meg megmutatták szállásunkat a plébánia melletti hittanteremben. Fél órára még kimentünk a városba, a pap bácsi megmutatta a Vipava forrásait, aztán egy kocsmában legurítottuk a 2 „gyógy”-sörünket, visszamentünk és aludtunk. 2012. július 15., vasárnap Gabi: Reggel indultunk Nova Goriza felé. Olyan oldalszélben mentünk, hogy izomból rá kellett dőlni, és veszettül tekerni. Ez kb. 8 km hosszan tartott, utána szerencsére elfordultunk, és majdnem hátba kaptuk a szelet. Goriziánál ünnepélyes határátlépés következett (nem volt fogadóbizottság, amit egy kicsit nehezményeztem). Aztán kihasználva az olasz síkság adta lehetőséget az út során először futottunk 100 km felett: 107 lett a vége. Portogruaroban szálltunk meg egy motelben, mert a zuhany már nagyon hiányzott. Karesz bá’: Reggel fáradtan ébredtem, összepakolás, lassan megtanulom, mi hova kerül, szinte félálomban is tudom, hova teszem a ruhát, hova a kamerát és a többit. Sajnos rengeteg súlyt cipelünk. Reggel 7-re összepakoltunk mindketten, és a házvezető néni vezetésével elmentünk misére. Dugig volt a templom. Szép mise volt, megadják rendesen a módját. A perselyezés teljesen más, mint minálunk, itt az elején kitették a perselyt a helyi kis katolikus újság mellé, aztán mindenki annyit tett bele, amennyit gondolt. A mise után a pappal visszasétáltunk a plébániára, majd megkérdezte, kérünk-e reggelit. Megköszöntük, de túlzásba nem estünk. Elbúcsúztunk, és a főtéren reggeliztünk, miután Gabi lefényképezte a Vipava forrásait. A Vipava 25 km-re onnan már nagyobb, mint a Kerka Lovászinál. Ahogy befejeztük a reggelit és a videoblog készítést, megeredt az eső. Na, ez hiányzott még. Betoltuk a bicajokat a posta előtti árkád alá, és kíváncsian vártuk, mikorra áll el az eső. A felhők alapján akár 2 napos eső is kinézett. Amikor szűnni kezdett, elindultunk. Olyan oldalszél volt, amilyenben még soha nem bicajoztam. Be kellett dőlni jobbra, hogy egyenesen haladjunk. Nagyon veszélyes volt, főleg, mert a felezővonal felé tolt minket. Vipavától Ajdovcsináig egy nagy szenvedés volt az út. Úgy elfáradtam, hogy alig bírtam állni a lábamon, amikor Ajdovcsinában megálltunk vásárolni. Nem hittem, hogy el tudjuk érni az olasz határt tőlünk kb. 25 km-re. Aztán megvolt a vásárlás, menni kellett tovább. Kb. 10 km múlva látta Gabi, hogy a végét járom, és átpakoltatta velem a nehéz cuccaim az ő bicajára. Könnyebb lett nekem, neki meg sajnos nehezebb. A határváros egy útvesztő, többször is megkérdeztük merre menjünk, de így is eltévedtünk. A határ átlépése után euforikus állapotban fényképezkedtünk, aztán megkerestük a főteret, ami szép római kori kinézetű. Nagy élet volt rajta. Egy padon megebédeltünk: konzerveket, pogácsával. Sötét felhők gyülekeztek a hegyek felett. Elindultunk: ha megered, félreállunk felkiáltással. Aztán kigurultunk a felhők alól. Mellékutakon haladtunk. Feltűnt mellettünk egy folyó, később kiderült, hogy bizony elég nagy és bővizű. A hídon átkelve megtudtuk, hogy az Isonzó völgyében tekertünk. Szegény magyar katonák mennyit szenvedtek erre az I. világháború idején! Egy út menti bárban 1 6

liter narancsos üdítőt gurítottam le, mert már totál ki voltam száradva. Na, utána alig bírtam tekerni. Kitűztük a napi célt, estére elértünk oda, de le kellett volna menni a főútról, és azt nem kívántuk. Esteledett is. Kérdezősködtünk, kemping, motel van-e, mert az olasz nyelvű ajánlólevelünket pénteken rendezték Szombathelyen. Nem volt kemping sem, meg motel sem. Egy hölgy angolul segített olcsó szállodát találni, így aludtunk meg a Sportszállóban. Mellettünk lengyel zarándokok aludtak, ők bicajjal mennek Rómába. Sajnos a WIFI nem volt a legjobb, nem tudtuk a blogot írni. 2012. július 16., hétfő Gabi: Reggel kicsit nehezen indultunk, mert vártuk a püspöki menlevelünk olasz fordítását, de persze nem érkezett meg. László atya segített ki bennünket, így tőle kaptunk menlevelet. Reggel Karesz közölte, hogy az éjjel kétszer is rám kellett szólnia, annyira horkoltam, és ne aggódjak, ha az E.ON nem alkalmazna, mert ilyen rejtett tehetségnek minden erdélyi falu kisebb vagyont dobna össze, ha a környékükön elvállalná a medvék elűzését. Egyébként ő csak a környező 3 szobában tanyázó lengyel biciklis csapatot sajnálta, mert állítása szerint egész éjjel beszélgettek, mivel az alvásra esélyük sem volt. Az egésznek persze az volt az oka, hogy a bal térdemen van egy nagy seb, ami nem gyógyul, és nem akartam összevérezni az ágyneműt, ezért hanyatt kellett aludnom… Karesz amúgy sziporkázott ezen a reggelen. Mint kiderült, ez az ő napja volt, nem az enyém. Ma valahogy Karesz (továbbiakban Ká) tartotta bennem a lelket, mert nem volt jó a kedvem, és minden idegesített. (Egyébként ő is ír blogot a www.lourdestour2012.blogspot.com oldalon.) Amikor negatív hullámaim már a tetőpontra hágtak, mindig elsütött valami poént. A menetsúly csökkentése továbbra is sarkalatos pont. Tegnap előtt Ká-tól minden súlyosabb dolgot átpakoltunk az én biciklimre, mert látszott, hogy nehezen halad vele. De még mindig sok a plusz súly, amit legfőképp töpörtyűs pogácsa és különböző krémek formájában cipelünk magunkkal. Ká kitalálta, hogy aki segít bennünket az út során, azt, ha kéri, ha nem, bekenjük valamilyen krémmel, max. választhat, hogy izomlazító legyen-e, vagy lóbalzsam. Ezek után csak elfogy a cucc. A töpörtyűs pogácsát pedig gyűrjük minden nap, szegényem már nagyon száraz, ezért különböző kenyőcsöket eszünk hozzá. (Néha májkrémet, néha Richtofitot.) Az út egyébként úgy alakult, hogy Portoguaroból kb. 11.15-kor indultunk, és másfél órán keresztül tekertünk egy mekiig (némi WIFI reményében, de azt nem sikerült beizzítani), ahol átvészeltük a forróságot. Néha nagyon nehezen haladtunk, mert a tenger felől rendesen kaptuk a szembeszelet. A cél Padova környéke volt, de a nap vége felé már látszott, hogy Padova előtt kell megállnunk. Mestre felé haladva 15 óra után olyan erős forgalom lett a főúton, hogy szabályosan rosszul lettem, hányingerem lett. Olyan konvojok kerültek el bennünket, hogy a kocsik 2 mp-ként húztak el mellettünk. Persze rengeteg kamion, némelyik jó, ha 10 cm oldaltávolságot hagyott; a léghuzatuk hatásáról már nem is írok. Mire Mestrébe értünk, úgy kikészültem, hogy a szlovén hágók ehhez képest semmik voltak. A vércukorszintem is leesett, teleszívtam magam kipufogógázzal, és nagyon ideges voltam az autótömeg miatt. Azt már nem is mondom, hogy az ülésem úgy törte a seggemet, hogy azt sem tudtam, hogyan helyezkedjem rajta. Ha kétes hajlamú lennék, komolyan mondom, már levettem volna. De aztán Mestrében jobbra fordultak a dolgok, mert betoltunk egy vagon cukrot magunkba üdítő és csoki formájában, vettünk egy zselés nyeregbetétet és egy észak-olasz nagyfelbontású térképet. Így álltunk neki Mestre és Padova között szállást keresni. Mira-t szemeltük ki, ahonnan a helyi plébános szabályosan kidobott bennünket. (Persze csak a parókiáról.) Ezután Ká fél órán keresztül fejtette ki megvetését vele kapcsolatban. A következő kisváros Dolo, ahol nagy nehezen ráakadtunk egy fiatal katolikus közösségre, akik éppen valamilyen összejövetelt tartottak. Mint kiderült, ezt hetente kétszer rendszeresen megteszik. Nekik még a menlevelet se kellett megmutatni, máris felajánlották, hogy alhatunk a közösségi házukban. Itt van zuhanyzó, de nincs meleg víz; egyébként a szokásos padlón alvós megoldás, de egy 7

zarándoknak ne legyenek nagy elvárásai. 7 órakor jön az atya kinyitani a közösségi szállás ajtaját, (merthogy be voltunk ide zárva…) és folytatjuk az utat Mantova felé, ahol Ká megpróbálja kamatoztatni MOL-os kapcsolatait, mivel ott — mint megtudtam — a MOL-nak van egy finomítója. Karesz bá’: Reggel bőszen nekiálltam telefonálni Szombathelyre, a püspöki hivatalba. Félóránként hívtam őket. Aztán meguntuk, és megkérdezte Gabi Laci atyát, mi a szabotázs oka? Kiderült, hogy hétfőtől 2 hétre bezárt a hivatal. Hát alig hittem el, hogy így átvertek; elhúztak pihizni anélkül, hogy elküldték volna a püspöki ajánlást. Nem volt mit tenni, át kellett alakítanom a püspöki ajánlást pákai plébánosi ajánlássá; kis fordítás a SZTAKI magyar—olasz szótárral, amit leküldtem Pákára. Ott Balázs atya épp misézett; várakozás, aztán kinyomtatták, majd aláírta László atya, kaptunk rá pecsétet is, aztán szkennelés, küldés vissza nekünk. Közben a recepción megbeszéltem a hölggyel, hogy ki kell nyomtatni. Végül minden sikerült, lett ajánlásunk. Elindultunk, elég későn és nagy melegben. Este Mira-ban szerettünk volna aludni. A város nagyon szép, egy csatorna partján fekszik, pompás paloták sorakoztak az út mindkét oldalán. Megkerestük a templomot, szinte az égig ért a tornya. Megkérdeztünk fiatalokat, hol a plébánia? Stílszerűen egy palota volt a templom mellett. Becsengettem, be is engedtek, de itt vége is volt minden keresztényi dolognak. A padre egy nagyképű manus volt, aki miután végigolvasta az olasz nyelvű ajánlólevelünket, dölyfösen kidobott. Nincs semmi lehetőség — mondta. Ahogy kijöttem az ajtaján, levettem a cipőim, és stílszerűen leporoltam a dölyfös, öntelt pap házának porát. 20 szobája van, de egy apró lyukat nem volt képes adni a zarándokok számára. Nem volt ez pap, csak reverendás. Van különbség! Nagyon feldúlt az eset. Megpróbáltuk a város másik plébániáját, de ott senki sem volt, minden lezárva. A következő faluban ismét próbálkoztunk. Először a katolikus hittanteremnél; zárva, aztán egy vendéglőben megkérdeztem, hol van a paplak, ott is csengettem, semmi. Visszamentem a vendéglőbe, megkérdeztem azt a srácot, aki az előbb is segített, hogy hol van olcsó motel. Hát az sehol, meg kemping sem a közelben, talán egy panzió; azt megmutatta, merre keressük. Ahogy kifordultunk a vendéglőtől, Gabi észrevette, hogy hárman állnak a hittanterem bejáratánál. Odagurultunk a fiatalokhoz, mondván, hogy hová tartunk, szállás kellene. Mondták, hogy jön nemsokára a plébános, nem lesz gond. Jött is, nem kért az semmit, aranyosan végignézett rajtunk, és mondta, hogy sok szeretettel köszönt bennünket, ott alhatunk, ha megfelel. Egy tökéletes szállás volt: WC, zuhanyzó, nagy terem. A csocsóasztalok mellett aludtunk. Na, ilyen pap is van, tisztelt mirai nagyképű paptestvér. Este még kimentünk a folyadékháztartást karbantartani, közben komplett oroszórát vettünk egy moldáv csapattól. 2012. július 17., kedd Gabi: Reggel frankó kis vesegörcsre ébredtem, a No-Spát persze otthon hagytam. Megállapítottuk, hogy az utakon zötykölődés és az esti jutalomsörök megtették a hatásukat. Gyorsan kerestünk egy gyógyszertárat, ahol elhasználtam a telefonos segítségemet, és így lett gyógyszerem. (Ráadásul ettől kezdve orvosilag ajánlottan Ká sörfejadagjának 2/3-át megkapom, mert nekem vesém van, és ez mindent megmagyaráz.) Dolo-ból Padova felé mentünk, ahol újra jó hasznát vettük a GPS-nek (amint miként egy harmadik útitársat egyszerűen csak Jenő bá’nak hívunk), mert simán átvitt bennünket a városon kikerülve a forgalmas helyeket. Az előző nap vásárolt nagyfelbontású térképen kinéztem egy települést nyugatra, és megindultunk abba az irányba. Csak később jött a szomorú felismerés, hogy a térképen magassági vonalak is vannak, és a kiszemelt település egy hegytetőn leledzik. Nem volt mit tenni, meg kellett mászni, amit 35 fokos melegben nem nagyon díjaztunk, de nem volt más választásunk. Az emelkedőknek viszont van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy a másik oldalon lejtő szokta követni, így Teolo-ból Noventa Vicentináig végig gurultunk. Montana, Legnago útvonalon tartottunk 8

Mantova felé, de nem erőltettük az elérését, mert rájöttünk, hogy a MOL-os kapcsolat nem fog működni. Ma már nem a családias hangulat dívik a nagy cégeknél, úgyhogy Mantova előtt kerestünk szállást. Este 8 óra felé érkeztünk meg Casaleone-ba, ahol éppen a késő esti strandröplabda utcabajnokság kezdődött. Ká megszólított egy srácot, és amíg ő intézkedett, mi megfigyelő harcálláspontot létesítettünk a parókia előtt. Hamar rájöttünk, hogy ez elég unalmas, ezért Ká nekiállt blogolni, én pedig sörölni. Közben jöttek a fiatalok, kisgyermekek és idősek: dumáltak, kártyáztak, söröztek, röpiztek, idétlenkedtek nem feltétlenül ebben a sorrendben. Igazi mediterrán zsibvásár volt. Eszembe jutott, hogy nálunk esténként mindenki beül a villanypásztor elé, oszt jóccakát… Olasz menlevelünk újra működött (Grazie Padre László). Gabrielle (a srác, akitől segítséget kértünk) közbenjárt értünk az atyánál, (aki éppen gyerekeket vitt a Garda-tóhoz), és befogadtak bennünket. A szállásunk egy tanterem volt, de volt zuhanyzó és meleg víz, na és a legkirályabb, volt pottyantós vécé! Lefényképezni lefényképeztem, de ezt a fajta fajanszot csak piszoárnak tudom használni. Akkor inkább vissza a természetbe! (Mondjuk Szlovéniában ez nem volt probléma, mert sok volt az út menti erdő, de itt elég hülyén mutatna egy láthatósági mellényben a paradicsomföld közepén guggoló ember…) Viszont kihasználva a meleg vizet kimostam a ruháimat, amik reggelre többé-kevésbé meg is száradtak. Ami meg nem, azt kiteregettük a biciklire száradni. Hát persze, hogy a zoknik és az alsógatyák voltak azok, de nem nagyon érdekelt. Ká egyenesen lobogónak tűzte ki a gatyáját előre, tök jól nézett ki! Karesz bá’: Ma 6-kor keltünk, azaz én 6.20-kor, sajnos reggel tudok igazán mélyen aludni. Reggel 7-re jött a plébános, megköszöntük, hogy szállást adott, és áttoltuk a bicajokat az esti étterembe, ahol megreggeliztünk. 8 előtt indultunk, már majdnem 30 fok meleg volt. Úgy gondoltuk, ma Mantovában alszunk valaki MOL-os főnöknél. Ivánt hívtam, ha tud, segítsen ilyet találni. Gabi nem érezte jól magát, ezért gyógyszertárt kerestünk, majd egy benzinkútnál pumpálás közben kiderült, nem jó a hátsó gumijának a szelepe. Gumicsere. Aztán Pádovában megálltunk venni Gabinak telefontöltőt, nekem meg bicajos pólókat. Pádován 2 órán keresztül mentünk át nagy forgalomban. Ahogy kiértünk belőle, jöttek a hegyek velünk szembe. Na, mondom, a Pó-síkságon 1 hegy van, tuti, hogy azt megmásszuk. Úgy is volt, mire a hágóra értünk, egy csöpp erőnk sem volt. Nevetett a vendéglősnő, hogy elsőre még a bicikliről sem tudtam leszállni. Negyed órát gyűjtöttük az erőt, hogy el tudjunk indulni. Szerencsére lejtő jött, de sokáig remegett még a lábam. Ahogy leértünk újra a síkságra, nyomtuk, ahogy tudtuk. 20 km-et mentünk egyben, aztán pihenő, üdítőzés. Az egyik helyen a falusi kocsmában, amikor megtudta a kocsmárosnő, hogy Magyarországról bicajjal megyünk Lourdes-ba, kijött, visszaadta az üdítő árát, és mégannyit adott, hogy legközelebb is ihassunk. Kicsit meg is könnyezte, hogy mekkorát bicajozunk. Egy svájci néni volt Lousanból. Vacsoránkat egy Lidl parkolójában ettük meg: zsömlét májkrémmel. Megittunk 2 liter vizet hozzá. Eltekertünk a következő faluig. Megálltunk a templom mellett a parókiánál, egy fiatal srácnak mondtam, hogy a papot keressük. Nincs itthon mondta, várni kell, hát vártunk kb. 1 órát, közben a srác kiderítette, hogy a plébános a Garda-tónál van, csak reggelre jön meg. Nem indult ez valami jól. Mivel a srácnak az elején megmutattuk a Laci atya által aláírt és lebélyegzett ajánlólevelet, ő mondta is a helyi plébánosnak telefonon, hogy van ajánlólevelünk. Ő megkérdezte, ki írta alá, és van-e pecsét rajta. A srác bemondta a dolgokat, és a plébános kinyittatott egy termet meg egy zuhanyzót a templom melletti katolikus iskolában. Itt nagy közösségi élet van, a nép összejár a templom mellé esténként: a gyerekek csocsóznak a hittanteremben, a nagyobbak strandröplabdáznak, működik a bár a suli előterében (szerintem alig önköltségi ár fölött), az idősebbek énekelgetnek a kápolnában, és locsolják a templom előtti virágokat. Az emeleten megkaptuk a tantermet, felhoztuk a bicajokat, Gabi elment a büfébe italért, ettünk egyet, most én írom a blogot. Gabi fürdik, meg mos. Holnap korán szeretnénk indulni, mire megjön a plébános, addigra össze kell pakolnunk. 9

Ma több helyen is nagyon elcsodálkoztak, milyen messziről bicajozunk. Hát ma átléptük a 600. kilométert, és kb. 100 km-tekertünk. Délelőtt Padovában 40 C°-ot mutatott egy köztéri hőmérő, ez talán túlzás, de 35 C° lehetett. Pádova óriási, a Szent Antal székesegyház mellett fényképezkedtünk, de sokat nem vacakoltunk. Lourdes-ban majd veszek ajándékokat. A szállásért eddig egyszer kellett fizetnünk. Szlovéniában a papok nagyon rendesek voltak, és az olaszok is leszámítva a mirai plébánost. A kocsmai törzsközönség szemében keresztes lovagokként jelenünk meg; elborzadva mondják egymásnak, ezek Magyarországról kerékpárral jönnek. Némelyik falusi kocsmában nagyobb szenzáció ez, mintha megint bejöttek volna az amcsik teljes fegyverzettel. Holnapra korai indulást és kb. 120 km-t tervezünk. Amennyire lehet, a Pó völgyében szeretnénk maradni. Kihagyjuk Mantovát, amúgy is elég égő volt, hogy MOL-osként nem tudtam egy magyart sem találni, aki segíthetett volna. Ez a turáni átok! Nem örülünk egymásnak, féltékenyen tekintünk egymás sikereire. Szégyen, hogy egy magyar sem épített olyan kapcsolatot Mantovában, ami ilyen esetben segített volna. Vállalati kultúra, nesze neked. 2012. július 18., szerda Gabi: Casaleonéból Mantova irányába tekertünk tovább, és rövid pihenő után átszáguldottunk Mantován. Eldöntöttük, hogy alacsonyabb rendű utakon haladunk, mert a nagy forgalomban életveszélyes a közlekedés a magunkfajta egy nyomon haladóknak. A városokban és a kereszteződésekben figyelnek ránk, de a kikerülésünk közben úgy húznak el mellettünk, mint a gyorsvonat. Igyekszünk a Po völgyében haladni, ami látványban annyit tesz, hogy kukoricaültetvény, kukoricaültetvény, kukoricaültetvény, paradicsomültetvény, paradicsomültetvény, …és ez sormintában. És annyi víz van ezen a területen, hogy mindent öntöznek. Nagy vízágyúkkal öntözik a kukoricát, meg a földeken keresztülfutó villanyvezetékeket, mert azokat is telibe kapják… De hát ez Olaszország, ahol nem nagyon szoktak ilyen apróságokra adni. Annyira nincs értéke a víznek (Ellenben pl. Horvátországgal), hogy egy 1,5 l-es vizet 0,14 euroért adnak. Ha az ár—érték arányt néznem, azért még a sör vezet! Miután Isola Pescaránál sikeresen átkeltünk a Po-n, célba vettük Bussetot, mint éjszakai szállást. A gondviselés ismét küldött egy segítőt, egy 60 év körüli hölgyet, aki megszólított bennünket, mi pedig megmutattuk a menlevelünket. Mondta, hogy bueno, bueno és elkísért bennünket egy kolostorhoz, ahol átadott az atyának. Ezek után neki már nem sok választása volt, hogy befogad-e bennünket éjszakára… Hát az éjszaka az nem volt semmi. Ennek az 1470-ben épült kolostornak van egyfajta hangulata. A terem, amiben aludtunk, ketté volt osztva, Ká az egyikbe vackolt be a dobogókra, én meg a másikba az asztalra. Éjjel háromnegyed egykor olyan hangokra ébredtem, mintha Ká-n éppen valamilyen rituális gyilkosság lenne. Horkolt, mint egy medve, közben a lábával időnként tekert egyet az álombéli biciklipedálon, ami a dobogón elég érdekes hangokat adott. Ráadásul ez a pinceterem szinte teljesen üres volt, úgyhogy az egész iszonyatosan visszhangzott. Hát nem bírtam tovább, ki kellett költöznöm az udvarra! Ott egy padon aludtam, aminek a hossza a magasságom 2/3-a volt… Hajnali 4-kor viszszamerészkedtem a terembe az asztalra; arra már Ká is lenyugodott, de nem volt egy pihentető éjszaka, az már biztos… Napi táv: 121 km Karesz bá’: Reggel korán keltünk, összepakoltunk, jött a fiatal plébános, fényképezkedés, kicsit imádkoztunk közösen, aztán elindultunk. Alsóbbrendű utakon, amelyiken eltört 2 küllőm a hátsó keréken. A műhelykeresés vidéken nem egyszerű. Egy furgonos srác segített, meg is találtuk 10 km-es kitérővel. Ám nem vállaltak el. Nagyon mérges voltam; látszott, hogy nem akartak segíteni. Elküldött egy másik helyre, ahol kiderült, hogy csak karbonszálas bicajokat árultak. Visszamentünk az első helyre. Megmutatta Gabi a papi ajánlásunkat, és így már elvállalták. A bicajszerelés után a 10

főúton behajtottunk Mantovába. Nem sok MOL-os jött le ide bicajjal. Mantovában ittunk 2 üdítőt a belvárosban aztán jöttünk 2×20 km-t. Most olyan kávézóban iszogattuk a limonádét, ahol működik a WIFI, ezért feltöltöttük a blogot. Ma átkelünk a Pó-n is. Majd később megírom, hogy ma meddig jutunk, és milyen szállást sikerül szerezni. Busettóban ébredtünk. Gabi nem aludt jól, mert nagyon horkoltam. A boltíves szobának tényleg jó akusztikája volt. Én sem tudtam nagyon jól aludni, mert fájt a kezem. Fa dobogón aludtam, hogy ne a hideg kövön kelljen, Gabi meg összetolt asztalokon egy ideig, aztán kiment az udvarra éjjel, mert a horkolásomtól nem tudott aludni. Reggel a plébános meghívott reggelire, majd fényképezkedtünk. Szolgálati közlemény: Kezem jól van, fenekem is bírja a nyerget, izomlázam nincs, általános közérzetem jó, ma sok nektarint is ettem; érzem, jönne a barna maci, csak itt nem angol WC-k vannak. 2012. július 19., csütörtök Gabi: Piacensa irányába indulunk tovább, a 10-es utat követve. A megpakolt biciklik néha egy-egy érdeklődőt hozzánk vonzanak, akik persze azonnal ellátnak bennünket jótanáccsal az útvonalat illetően. Ez röviden abban merül ki, hogy mindig ismernek egy jobb, szebb és legfőképp rövidebb utat (a kiserdőn keresztül) kiszemelt célunkig, mint amit Jenő bá’ ajánl. Most is így történt, ezért Piacenzában letértünk a tervezett útról a gyérebb forgalom reményében Bobbió felé. Hát 2 km-en belül kiderült, hogy megütöttük a főnyereményt, mert a forgalom nagyon nem volt gyér, ámde annál inkább iszonyatos, ráadásul az út a hegyeken keresztül futott. Amíg még lehetett, visszafordultunk az eredetileg tervezett irányba, Voghera felé. A városból viszont már nem sikerült kijutni, mert a melegben kidőltünk, mint a lovak. Megálltunk egy parkban, Ká kidőlt (ő bárhol, bármilyen körülmények között képes erre). Két óra után tudtunk csak elindulni. Kerestük az alacsonyabb rendű utakat több-kevesebb sikerrel, ami kb. annyit tesz, hogy össze-vissza csalingáztunk az autópálya fölött, és többet haladtunk keresztben mint előre. Az utolsó 40 km-t iszonyatos szembeszélben tettük meg, ami legutolsó tartalékainkat is felemésztette. Este a végkimerülés határán érkeztünk meg Vorghela-ba, ahol végigcsöngettük a plébániákat, de még ajtót sem nyitottak. Aztán a főtéren, ahol a másnapi vásárra készültek, megszólítottunk egy olaszt, Mariót, aki lelkesen elkezdett nekünk szállást keresni, persze senki hallani se akart rólunk. A végére az maradt, hogy a bicikliket hagyjuk ott az ő műhelyében, és a feleségével kivisznek bennünket 5 km-rel távolabb, hogy a villájában alhassunk. Útközben megálltunk a szüleinél, ahol felvettük a nekünk készített cukkinis rizottót, aminek a csomagtartóban való tárolása nálam pavlovi reflexet váltott ki. Aztán az események nem várt fordulatot vettek, Ká szavaival élve az egyház gondoskodó keze utánunk nyúlt. Mariot hívták telefonon, hogy mégiscsak szereztek nekünk szállást a városban. Kocsival vissza, biciklikre fel, kerekezés a városban, megérkezés egy új építésű szálló elé. Mikele, a recepciós csak olaszul beszélt, de ez nem zavarta, mert lassan érthetően tette ezt, hátha úgy megértjük. Ahogy lassult a beszédtempója, egyre hülyébbnek éreztem magamat előtte, hogy azt gondolja: basszus ennél lassabban már nem tudom mondani, ez meg nem érti. Nem hát, mert NEM BESZÉLEK OLASZUL! Mindegy, Miki vezetett lépcsőkön és folyosókon keresztül — gondoltam kapunk egy kétágyast, zuhanyzóval — aztán benyitott a folyosó végén levő szobába. Ekkor jött a döbbenet, mert két nagy szőrős férfiláb volt velem szemben, ami még rosszabban folytatódott volna, ha nincs rajta alsógatya, ugyanis egy hajléktalanszállóra intézett nekünk a pap szállást. A villa helyett! Megáll az ész! Ká teljesen ki volt akadva, azon rettegett, hogy reggelre szétlopnak mindenünket, ezért minden mozdíthatót leszerelt a biciklikről, a maradékot pedig odaláncolta a kerítéshez ügyelve arra, hogy minél több alkatrészen fűzze át a biztonsági zárat. Végül a cuccunkat bezárattuk a kazánházba, és így nyugodtan aludtunk. A legjobb az ébredés volt, és a sok gyanakvó tekintet a szomszéd ágyakról…

11

Karesz bá’: Indulás után végig a Pó folyó völgyében maradtunk. Sok alacsonyabb rendű úton mentünk, így lehet igazán megismerni az olasz falvakat és a vidéket. Mivel a terület Olaszország éléskamrája, minden cm-t megművelnek. És minden terület árkokkal körülvett; óriási mennyiségű vizet locsolnak, a Pó-ban alig van víz, a mellékfolyók gyakorlatilag kiszáradtak, mert itt ellocsolják teljesen a folyók vizét. Hatalmas kukoricaültetvények, paradicsomföldek. Fiatalok is traktoroznak, a falvaik rendezettek tele szép házakkal, jól felszerelt gazdasági épületekkel. Sok biciklissel találkoztunk: időssel, fiatallal egyaránt. Itt a nyugdíjasok is sokan bicajoznak. Az egyik bicajos leelőzött bennünket, de közben egy kicsit tekert a mi tempónkban is lassan. Beszélgettünk angolul, honnan, hova tartunk, nagyon elismerte a megtett kilométereinket, főleg, mert irdatlan nagyok a csomagjaink. Az itteni bicajosok semmit nem visznek magukkal, csak mobilt, lekvárt, csokit, meg mézet. Mindezt a mezükben hátul. Meg flakonokban spéci innivalót. Ez a srác kb. 30 km múlva jött szembe velünk, látta, hogy a szembeszélben rettenetesen szenvedünk; megállt, átadta a lekvárját, csokiját, mézét. Mesélte, hogy szenior versenyző, nemsokára Hollandiába megy versenyre. Voghera volt a cél az alvásra. Nagyon nehezen értük el, alig hittem el, hogy beértünk. Sorra csöngettem a plébániákon, semmi válasz, ki se jöttek. A végén beértünk a főtérre, ahol egy óriási templom állt. Megkérdeztem egy rendőrt, hol a plébánia, mondta a házszámot. A téren valami városi nap volt, a plébánia előtt is sátor, valakik ott hesszeltek. Kérdem tőlük, hogy hol a pádre, itt lakik-e. Mondja az egyik kb. velem egykorú, hogy nem itt lakik, meg tudja mutatni, hogy hol. Én meg mondtam neki, hogy mi járatban vagyunk, és megmutattam az olasz ajánlólevelet. Elkísért a plébános lakásához, aki nem volt otthon, én maradtam a plébános lakásánál a biciklikkel, Gabi elment vissza a manussal a főtérre. Mário volt a neve, és segíteni akart. Telefonon felhívta a plébánost, aki viszont hallani se akart rólunk. Ekkor Márió felhívta a katolikus Karitaszt. Ők se segítettek. Aztán szólt Márió, hogy a bicajokat betesszük a műhelyébe, és mert a lakásuk kicsi, a kb. 5 km-re levő villájukban megalhatunk. Szemben vele van egy bár is, reggel 7-re meg értünk jön. Így is csináltunk, lepakoltuk a bicajokat, a szükséges csomagokat meg be Márióék VW-jébe, és először elmentünk Márió apukájáékhoz, ahonnét hozott nekünk egy tál rizottót vacsorára. Ekkor hívta a pap, hogy van szállásunk benn Vogheraban. Ezért vissza a bicajokhoz, és elvittek bennünket egy kerítéssel körbevett 3 emeletes házhoz. Csengetett Márió, jött egy manus, beengedett bennünket, bevittük a bicajokat, Gabi előrement a manussal, mi meg Márióékkal becipeltük a kocsiból a csomagokat. Amikor visszajött Gabi meg a helyi manus, megkérdeztem, hogy ugye van lehetőség valami közeli pizzázóba kimenni, de a manus mondta, hogy innen majd csak holnap 7-kor lehet kimenni. Márió látta a képemen a döbbenetet, és gyorsan elbúcsúztak. Gabi még fokozta a csalódásom, amikor mondta, hogy ez egy hajléktalanszálló, és hogy külön alszunk. Az összes pénzünk benn volt a hajléktalanok között felügyelet nélkül! Ha akkor a papot kézbe kaparinthattam volna, akkor ma egy új papi hivatásra nagy szükség lenne. Nem elég, hogy sunyi módon nem segít, nem fogad be, még a közben kialakított jó dolgainkat is tönkretette. Mondtam a helyi manusnak, hogy 2 dologban segítsen, egymás mellett alszunk, és hogy azonnal mindenünket el kell zárni. Szerencsére lehetett vele értelmesen beszélni, egy kicsit értett angolul. Nagy mázli, hogy amíg Gabi lent volt, nem nyúltak a csomagjához, oda lett volna a pénz, a netbook, és még ki tudja mi még. A srác az ágyam mellé rendezte Gabit, felváltva lefürödtünk, én meg is borotválkoztam. Meg kell mondani, hogy nem várt tisztaság volt a vizesblokkban. Aztán meghívtuk a srácot is vacsizni, jutott a rizottóból neki is, sőt a maradékot eltetettük vele a reggeles váltója részére. Kaptunk tőle hideg vizet, ami jólesett, mert nagyon fülledt idő volt. 11 után jóval mentünk aludni. Életem első éjszakája hajléktalanszállón. Többször felébredtem, mindig lenyúltam az ágy alá, megvan-e még a cipőm. Szerencsére nem fújták meg. Éjjel nagyon izzadtam, 10-en vagy 12-en voltunk a szobában, lepedőkkel el lehetett függönyözni az ágyakat, a tartókon nadrágok, ingek, egyéb személyes holmik. Az áporodott levegőt egy ventillátor próbálta kiszorítani a szobából kevés sikerrel. Nagyon rossz belegondolni, hogy csupán 10 percre voltunk már csak a villától. Legszívesebben 12

azt a papot is elküldeném aludni a hajléktalanszállóra. Egy zarándokot nem befogadni, aztán még belökni egy hajléktalanszállóra! Na, ilyenek miatt áll a katolikus egyház ott, ahol. Végül is hálát adhatunk az őrangyalunknak, hogy nem lett semmi gond. 2012. július 20., péntek Gabi: Kitűzött útvonal: Voghera, Tortona, Novi Ligure, Ovada. Továbbra is a mellékutakat preferáljuk. Azért ezek a mellékutak nem is annyira mellékesek, mert van rajtuk teherautó, meg kamion bővel. Jenő bá’ néha meghülyül, ilyenkor kisebb kitérőket javasol, amik egyik pillanatról a másikra, gyönge 30 km-rel növelik a cél távolságát. Nagyon oda kell figyelni az öregre, amikor ilyen vicces kedvében van, mert ha nem figyelsz, már 1-2 km-rel le is tértél az útirányról. A másik nagy tréfamester (Ká-n kívül) a szél, ami valahogy mindig szembe fúj. Mindig nyugatról, mi meg olyan hülyék vagyunk, hogy mindig arra haladunk. Kipróbáltam a déli irányt, de az is nyugati volt! Alig haladunk előre, mert még a lejtőkön is izomból kell tekerni. 8-10 km-enként megállunk inni. Azt már megtanultuk, hogy tartsunk magunknál csokit, de folyadékot tök fölösleges, mert pillanatok alatt lábvíz minőségű lesz, így a helyi műintézményeket keressük, és ott tankolunk. A kóláról meg az ücsikről már leszoktunk, mert csak a nyálunk sűrűsödik be tőlük, a szomjunkat nem veszik el. Sokkal jobb az ásványvíz, citrommal, meg jéggel. Nagy nehézségek árán küzdöttük el magunkat Ovadáig. A város egy magas domb tetején leledzik, oda már toltuk a bringát, mert már így is tiszteletbeli tagjai voltunk a Mazohista Biciklisek Klubjának, de azért nálam is mindennek van határa, mint ahogyan a nagy Szovjetuniónak is volt. A főtéren várakoztunk, ami abban merült ki, hogy szóba elegyedtünk a helyiekkel (többet hallgattunk, mint amennyit válaszként mutogattunk, de tök jól megértettük őket), illetve a tér túloldalán lévő bárban nekiláttam a napi egészségügyi vesemosatásnak. Egész jól ment a dolog. Végre előkerült a plébános a temetőből (nem feltámadt, csak temetett), és az első reakciójából tudtam, hogy van szállásunk, mert az a fajta ember volt, akit arra is rá tudnál dumálni, hogy vegye meg a Mona Lisát profilból. De azért óvatosságból leellenőrzött bennünket, mert hívott egy nagydarab férfit, aki magyarul mutatkozott be, aztán amikor mi is megtettük ezt, odafordult az atyához, oké, ezek magyarok. Mint kiderült kb. 10 magyar él itt. Az egyikük — Marika — egy éttermet vezet, ahova hamarjában el is vittek bennünket bemutatni. Szívélyes fogadtatás után meghívott bennünket vacsorára, amire 9 óra után sikerült is megérkeznünk. Amúgy is nagyon finom volt, amit készített, de mivel már egy hete csak hideget, meg gyorskaját ettem, különösen ízlett. Este valamilyen fesztivál volt a főtéren, ezért minden nyitva volt éjfélig, még a hatalmas templom mindkét monumentális ajtószárnya is. Az egésznek annyi hatása volt ránk, hogy óriási zsibvásári hangzavarban kellett aludnunk; mondjuk engem nem zavart, mert olyan fáradt voltam. Lefekvés előtt még kimostuk a ruháinkat, később kiderült, nagy ötlet volt, mert reggelre semmi sem száradt meg. Pedig Ká cserkésziesen, gumipókokból szárítót is készített, amihez felhasználta a mennyezetről lecsüngő 2 db többszáz éves vaskarikát is, aminek a valamikori rendeltetése valószínűleg az inkvizíció tevékenységével fonódott szorosan össze. Reggel összepakoltunk, és a gumipókos szárítót ráapplikáltuk a biciklikre, és így, lobogó zoknikkal és gatyákkal vágtunk neki, hogy elérjük a Ligúr-tengert. Karesz bá’: Ma két hete indultunk, és 1 hete indultunk újra. Ma reggel a hajléktalanszállón ébredtem, csatak víz voltam. A tegnap esti 1 liter jéghideg víz visszaköszönt. Összepakoltunk, előszedtük a kazánházba elzárt dolgainkat, és leszállítmányoztuk a bicajokhoz. Szerencsére nem tűnt el semmi. Aggódtam, életem első hajléktalanszállón eltöltött éjszakája volt. Legurultunk a nagytemplom melletti kávézóhoz, de késtünk 10 percet, Márió nem volt ott. Vártunk rá 15 percet, aztán elindultunk. Vettünk kaját (ez Gabi dolga, és eddig 5*-ös). Egy parkban reggeliztünk, majd elindultunk. Őrült szembeszélben mentünk egész nap. Nemcsak az a gond, hogy 13

alig haladsz, hanem hogy borzasztóan fárasztó. Még a nagy lejtőkön is erőből kellett nyomni a pedált. A főútvonalon jöttünk sokáig, elég sok teherkocsi ment el cm-ekre a kezemtől; nem csípem az ilyen utakat. Ahogy lehetett, kitértünk alsóbbrendű útra. Novo Ligure-ban vásároltunk ebédnek valót, egy hűs parkban megkajáltunk és én 1 órát aludtam. Utána egy időre elállt a szél, akkor nagyon felgyorsultunk, de aztán újra elkezdett fújni. 12 km-el Ovada előtt elfogyott mindkettőnk ereje, beálltunk egy büféhez ásványvizezni. 1 óra kellett, amire egy kis erő visszatért belénk. Az utolsó kilométereket szinte emberfeletti erőbedobással tudtuk csak megtenni. Ovada nem kicsi hely, egy hosszú lejtővel ér be a főút, de ma ezen lefelé is izomból kellett tekerni. A templomok a dombon vannak, ide feltoltuk a bicajokat. A templom előtt ott állt a plébános. Ekkora szerencsét! Aztán kiderült, hogy nem az itteni plébános, csak átutazóban van itt. A helyi plébános éppen temetett. A plébánián hiába csengettem. Aztán nem sokkal később nyílt a plébánia ajtaja, és kijött egy fiatal néger srác. Odamentem hozzá, mutattam a levelet, elolvasta, mondta, oké lesz, de ő csak gyakorlaton van itt Párizsból, majd a plébános lesz az illetékes. Megvártuk, megmutattuk a menlevelünket. Allora! Tudtuk, ha így kezdi, akkor minden OK, és így kezdte. Mondta, hogy várjunk egy kicsit. Szerzett egy erdélyi (Szováta) magyar embert (Fülöp István), aki segített a tolmácsolásban, elkísért egy magyar igazgatás alatt lévő étterembe, ahol Marika mondta, hogy szeretettel vár bennünket fél 9-re vacsorára. Nagyon jó volt érezni a magyar összefogást. Találkoztunk még egy aranyos magyar hölggyel is, ő elmesélte az életét. Este a vacsora pompás volt, szerettük volna kifizetni, de Marika nem engedte. A kisebbik fia is nagyon aranyos srác, csodáltuk, milyen lelkiismeretesen dolgozott. Rómeó csak így tovább! Este, amikor visszamentünk a szállásra, a plébános lejött elbúcsúzni; mondta, hogy ő reggel alszik még, amikor mi indulunk. Tudom, hogy ajándékot nem illik továbbadni, de a plébános pocakja mutatta, hogy szereti a finom falatokat, ezért a Marikától kapott sütit nekiadtuk. Amúgy is túl sok jó jutott nekünk mára. A lefekvés előtt volt még 2 feladat: a blog írása és a mosás. Felváltva csináltuk. A gumipókokból készítettem szárítót. Poén, de semmi nem száradt meg reggelig. 2012. július 21., szombat Gabi: Ovadából a tengerig nem nagy a távolság, csak út közben van egy ronda 400 méteres hegy. Elég borús, esőre álló időben indultunk. Egyszer még az utunkat felülről keresztező autópálya alá is be kellett állnunk, hogy meg ne ázzunk. Amikor felértünk a hegytetőre, fel kellett venni a széldzsekimet, hogy meg ne fázzak lefelé gurulás közben. Aztán a jutalomgurulás következett, néhol 45-50-nel, amit nagyon tudok díjazni. Genovától nyugatra értünk partot (vagy tengert). Itt egy parkban megkajáltunk, majd Ká kamatoztatta a helytől és elhelyezkedéstől független alvási képességét, én pedig stikában megetettem a galambokkal a száraz kenyerünket, mert utálom, hogy mindig a régit kell enni, amikor már van friss is. 2 óra után újra nekiindultunk, most már plusz töltettel, mert a tenger látványa nagymértékben javítja az ember motivációját még ezer kilométer után is. (Ja, mert délután átléptük az 1000 km-t.) Addigi gyenge átlagsebességünk rohamosan javulni kezdett, mert 20-22 km/h sebességgel tudtunk haladni. Este fél nyolc körül érkeztünk meg Loanoba, ahol az első helyről kapásból elküldtek bennünket, ezért — hasonlóan a Mirában történtekhez — újra meghallgathattam Ká véleményét némely egyházi személyek elkorcsosult lelkivilágáról. Aztán nagy nehezen rátaláltunk egy ferences intézményre, aminek a funkcióját nemigen tudom most sem. Hosszas várakozás után aztán jött egy morcos ember, aki egy zeneiskolai részbe vezetett bennünket, ahol mindjárt kiutalt nekünk egy-egy termet, amiben volt ÁGY! Ezen kívül volt zuhanyzó is! A legnagyobb poén, hogy adott az ajtóhoz és a kapuhoz kulcsot, hogy szabadon kimehetünk a városba — amit lassan 1 hete nem tehettünk meg, mert mindig a szállásadónkhoz kellett igazodnunk —, de mi olyan fáradtak voltunk, hogy képtelenek 14

voltunk kimenni az épületből. Fürdés után kidőltem, azért még előtte bevettem a 660 ml-es Moretti vesegyógyszeremet, amit a hátizsákomban csempésztem be a szállásra. Karesz bá’: Ma szokás szerint alig tudtam felkelni, reggel tudok rendesen aludni. Fél 7-ig csicsiztem, közben Gabi írt. Gyors összepakolás, kakifaültetés, fürdés a mosdótálnál. Indultunk 7.10-kor, vásároltunk, a zeneiskola kertjében reggeliztünk. Aztán nekiindultunk a hegyeknek. Az Appenninek elválasztják a Pó völgyét a Ligur-tengertől. 26 km-t tekertünk egyfolytában hegymenetben, közben egyszer ki kellett állnunk, mert megeredt az eső. Igen fárasztó volt. Mire a hágóra értünk, remegtem a fáradtságtól. A lefelé jövet sem volt egyszerű; 10 km alatt 560 métert ereszkedtünk. Majdnem begörcsölt a kezem, mire leértünk a tengerig. Vásárlás egy boltban, megebédeltünk egy parkban: paprika, paradicsom, kenyér, sonka, kolbász. Aztán egy órát aludtam a padon. Ha nem alhattam volna, el sem tudom képzelni, hogy bírtam volna elindulni. Az indulás után 28 C°-os melegben, napsütésben tekertünk. Egyszer a GPS (Jenő bá’-nak hívjuk) megbolondult, és felvitt minket egy baromi magas tetőre. Gabi nagyon mérges volt, mert kilógott a nyelvünk, mire felértünk, és ott derült ki, hogy volt út a tengerparton is. Többet nem hallgattunk feltétlenül Jenő bá’-ra. Kitűztük a ma esti célt, ahol Gabiék nyaraltak tavaly. Az délutánra még több mint 60 km-t jelentett sok emelkedővel, mert az út sokszor eltávolodott a parttól. Elértük az 1000. km-ünket délután. Este fagyiztunk a kiszemelt célnál, de továbbjöttünk egy falunyit, mert különben nem lett volna meg a 100 km-ünk mára. Na, itt az első helyen, ahol szállást kerestünk, nagyon udvariatlanul kidobtak bennünket. Ez egy akkora rendház volt, hogy a II. huszárezred is bekvártélyozhatott volna ide, de még arra sem voltak hajlandóak, hogy elolvassák az olasz ajánlólevelünket. Rettenetesen mérges voltam, ezek nevezik magukat kereszténynek? Átkerekeztünk egy másik templomba, ott senki sem jött elő a csengetésre. Átmentünk a ferencesekhez, ott kb. 45 percig volt bent a levelünk, amíg valaki eldöntötte, hogy segítenek. A rend által üzemeltetett iskolában kaptunk 1-1 jól felszerelt szobát ággyal, zsetonos fürdési lehetőséggel. Úgy gondoltuk, kimegyünk a partra, de dörög, csöpög az eső, és én el vagyok maradva a bloggal is. Fáradt is vagyok, mint a csuda. Ha minden oké, holnap, ha minden jól megy, átérünk Franciaországba. Megyek fürödni, nagyon klassz. Ma a váltóm kétszer visszaváltott, úgy megrántotta a sérült kezem, hogy felkiáltottam a fájdalomtól. Tegnap este is Gabi csavarta ki a ruháim, mert a bal kezemben semmi erő sincs. Sajnos ezt a bicajozáskor is mindig észben kell tartanom, hogy béna a kezem, mert bal kézzel nem tudom megtartani a kormányt, nehéz is a csomag elől, másrészt nem tudom erősen szorítani. Sok olasz nem ismeri a magyar zászlót, azt hiszik, hogy anarchista olaszok vagyunk, elég félelmetesen néznek ránk néha. Ma írok Sziszinek is SMS-t, hogy hol vagyunk. 2012. július 22., vasárnap Gabi: Reggel gyorsan összepakoltunk, és a tengerparton indultunk tovább. Akármilyen nehéz is ezeken a dombokon biciklizni, a tenger folyamatos látványa a bal oldaladon mindig plusz motivációt jelent. Nem csak az unalmas, véget nem érő kukoricatáblákat kell nézni. Elég rendesen fújt a szembeszél és a part menti hullámvasutazás sem segített bennünket, hogy a 35 fokos hőségről (aszfalt közelében 35,2°) ne is szóljak, így délelőtt csak Imperiáig küzdöttük el magunkat, ott álltunk meg pihenni. A szokásos gyorskaja ebéd után Ká ledőlt (vagy inkább kidőlt) egy parkban, ahol a következő másfél órában helyi turistalátványossággá változott át, mert aki arra jött, senkinek sem kerülte el a figyelmét. A reakciók elég széles skálán mozogtak, de erről majd egy külön tanulmányban értekezem a pszichológia államvizsgámon. A legjobb poén az ébresztése után volt, mert a fa alatti madártollak és még ki tudja mi minden volt ráragadva hol itt, hol ott. Még dumáltunk egy kicsit a padon, mert nem igen akaródzott indulni, ekkor érkezett egy kábelfektető mester egy kutya 15

személyében, akinek a teljesítménye láttán elállt a lélegzetünk. Meg is jegyeztük, hogy a kábelfektető géplánc tiszteletbeli tagjává fogadjuk. Ezen annyit röhögtünk, hogy folyt már a könnyem. Nagy nehezen elindultunk, és egyből meg is álltunk kb. 30 méter után. Ká ugyanis wifi pontot vett észre, ami ritka lehetőség a blog frissítésére. 1 órát elmolyoltunk ott, aztán végre tényleg elindultunk. Nem akartuk még átlépni a francia határt, hogy ne Monaco és Nizza környékén kelljen szállást keresni. Ezért megálltunk Ventimigliában és kerestük a helyi plébánost. Persze nem találtunk senkit, de a gondviselés megint mellénk rendelt egy segítőt egy orosz származású nő személyében, aki felkutatta az atyát. Ő nem igen izgatta magát miattunk, de megengedte, hogy a lakása melletti közösségi teremben (én csak egyszerűen fészernek nevezném) megalhatunk (mint a tej). Örültünk, mint a majom a farkának, de amikor becuccoltunk, akkor láttuk csak, hogy se mosdó, se WC. Na, ez szép eset. Gyorsan elmentünk a közeli pizzériába, hogy a napi jutalomsörünket megigyuk, amiből aztán 3 is lett. Ez a WC hiányát tekintve halált megvető bátorságnak tekinthető. Visszamentünk a fészerbe, letettünk 2 sörpadot, azon megágyaztunk és elaludtunk. Éjszaka nem jól aludtam, mert a harangtorony kb. 20 méterre volt tőlünk, ami a harangok mérete miatt olyannak tekinthető, mintha a fülemben zúgtak volna. Karesz bá’: Tegnap a ferences rendházban aludtunk egy kis városban Imperia előtt kb. 40 km-rel (a neve nem jut eszembe). Ma reggel 6-kor keltem, fürdés, pakolás, indulás, reggelizés 2 croisson 1 ásványvíz, 1 nektarin. Ez a jó összeállítás nekem. Irgalmatlan dombokon tekertünk fel, sokszor 2025 emelet magasan jártunk a tenger felett, szinte függőlegesen szakadt a szikla a tengerbe. Elég félelmetes. Délig kb. 40 km-t tudtunk csak jönni Imperiáig. Aztán megebédeztünk: hotdogot meg pizzát ettünk, és aludtam egy parkban. Ma van először izomlázam a vádlimban. A délelőtt sokat kivett belőlünk. Volt olyan is, amikor nem tudtunk tekerni sem, mert annyira meredek volt; akkor toltuk 2 km-t. A forgalom óriási, mindenki megy, mint a vakegér. Figyelnünk kell, hogy bennünket se üssenek el, mi se üssünk el gyalogosokat, akik meg külön kategória itt. Ma mégsem megyünk át a francia határon, mert a szállást itt az olasz oldalon talán meg tudjuk oldani egyházi vonalon, de Monacoban nem valószínű. Nizzában este nem szeretnénk kóvályogni, így kb. 40 km vár még ránk ma. A képeket, amiket Gabi csinál, nem tudjuk feltölteni, az én fényképezőgépem meg szabotál. Megyek, mert felváltva vigyázzuk a bicajokat az utcán. 2012. július 23., hétfő Gabi: Reggel gyors pakolás, és azonnali WC keresése. Olaszországban nem sok az ilyen hely, bár van ilyen korán is nyitva; sikerült egyet találnunk. Ez Ká arcának színét látva életmentőnek minősíthető. Ha már ott voltunk, meg is előreggeliztünk, és kitaláltuk, hogy menjünk le a partra, fürödjünk meg a tengerben. Hát ez telitalálatnak bizonyult, mert volt édesvizes zuhanyzó is, meleg vizes, mert a sétány oldalán futó fekete KPE-cső kiváló bojler. Egy kb. másfél órás wellness programot követően Monaco volt a következő megálló, ahol a kikötőben letámasztottuk a gépsárkányokat, és leültünk vizezni. Hát legalább annyian megnézték a bájkokat, mint ahányan a Ferrarikat. Többek között egy csapat fiatal, akik magyarul tanakodtak, hogy ez most olasz, vagy magyar zászló. Megunva a tanácstalanságukat Ká átkiabált a tömegen: — Mi van fiúk nem láttatok még magyar zászlót? Na, volt röhögés. Magyarország méretét tükrözi, hogy egyikük zalakarosi volt, akivel Ká egyből talált közös ismerőst. No komment… Mivel nem nyaralni jöttünk, diszkréten visszautasítottuk a hercegi pár meghívását egy ólinkluzív hétre, és indultunk Nizzába. Odaérve mindenképpen térképet szerettünk volna vásárolni, mint ahogyan Olaszországban is tettük, mert nagyon hasznosnak bizonyult. Ámde valószínűleg mi vagyunk az egyetlenek, akiknek ilyenre lehet szüksége, mert sehol sem találtunk. Találtunk viszont egy kababost, ahol megkajáltunk. Én eleve arra készültem, hogy ezen fogok itt élni egy hétig, de ennek az elfogyasztása után még meggondolom. (Szerintem a salátát meg sem mosták. Csiga szerencsére nem volt benne, csak 16

fél kiló homok.) Aztán Jenő bá’ ámokfutó percei következtek, mert össze-vissza tekertünk a városban, amire megtaláltuk a kifelé vezető irányt. Úgy gondoltuk, hogy nem a tengerparton megyünk, mert ott nagy a forgalom, hanem keresünk egy kevésbé forgalmas utat nyugat felé. Mint később kiderült, ez rossz döntés volt, mert ez viszont egyenesen a hegyek közé vezetett bennünket. Vért izzadva küzdöttük magunkat fölfelé, 1-1-ben vagy tolva. Az már látszott, hogy Grasse-t nem érjük el, ezért az első faluban — Roquefort la pin — szállást kerestünk, de senki nem tudott segíteni. Plébános meg nem volt. Mit volt mit tenni, beszállásoltunk magunkat a buszmegállóba; én a földön, Ká a padon aludt. Eddig ez a szállás viszi a pálmát. Szerencsére volt szárazkajánk és vizünk, úgyhogy nem haltunk éhen. Azért az éjszaka pihentetőnek nem igen volt mondható. Karesz bá’: Reggel nem tudtunk a tervezett időben kelni, mert éjjel a plébánia raktárában baromi rosszul aludtunk. Óriási forgalom volt a plébánia előtt, a harangok 25 méterre szóltak tőlünk, minden fél órát 2 harang szépen elkongatott, de jó nagyok. Szóval reggelre baromi fáradtak voltunk, 7ig aludtunk. Gyorsan összepakoltunk, és azonnal elindultunk, mert nem volt a helyen WC. Szerencsére volt a közelben egy Meki, a logóját messziről észrevettük. Nagy megdöbbenés volt, amikor odaérve láttuk, hogy 11-kor nyit. A mellette levő benzinkútnál körbenéztünk, de WC sehol. Megálltunk egy kávézónál, talán az utolsó pillanatban. Rendeltünk egy capuccinót és egy croissont, én meg mint a villám a WC-re. A kalandtúra része most kezdődött: még szerencse, hogy megnéztem milyen WC-papír van; nem vagyok kényes, de azért a szakadósak nem a kedvenceim. Nagy meglepetésemre, semmilyen papír sem volt. Na, ne! Hát még gatyát is mosnom kelljen? Tényleg, mint egy műlovarnő, összeszorított lábakkal kirohantam a kávézó elé. Előkaptam a saját gurigám, indulok befelé, Gabi rám szól, tedd el már valahova, ne lássák, mit viszel! Hát még ez is, meghatároztam, hol van a pultos, átellenesre bedugtam a gatyaszáramba, aztán usgyi vissza. A WC-ajtóig azon fohászkodtam, hogy a bent ülő 2-3 vendég közül nehogy valaki beosonjon azalatt az idő alatt, amíg én kint időztem! Nagy szerencsém volt. Amikor kijöttem, Gabi óvatoskodott be a papírral, de ő előre, középre dugta a gatyájába, mint egy néger pornósztár lépdelt befelé mosolyogva. A kávézó után új feladatot kellett megoldanunk, történetesen valahol feltétlenül meg kellett mosdanunk, mert a barna macis fenekünkkel nem jó a bicaj nyergében. Meg tegnap sem fürödtünk. Ekkor villant be, hogy a legkézenfekvőbb lenne a Ligur-tengert használni bidének. Így is tettünk. Ami pluszként adódott, hogy a strandon volt édesvizes zuhanyzó. A fürdőzés után kimostam, meg tudtuk csinálni a videoblogot, aztán lenn a tengerparton reggeliztünk. Reggeli után indultunk tovább a francia határ felé. Hatalmas, meredek hegyekre kellett feltekernünk, hogy pillanatok alatt leszáguldjunk. A francia határon fényképezkedtünk, szerencsére megjavult a gépem. Tiszta hullámvasút volt. Egy mellettem elhaladó kabrióból kikiáltott egy szőke nő: Magyarország? Visszakiáltottam: Aha, Magyarország, erre gázt adtak, és továbbmentek. Magyar rendszámú volt. Monaco elején egyszerűsíteni szerettük volna, de olyan meredek mellékutat fogtunk ki, hogy biciklivel képtelenség volt felmenni rajta. Így ennek köszönhetően fedeztük fel, hol élt Sziszi 4 éven keresztül. Ma is Sziszi Pallace a neve, mellette a magyar állam által 1898-ban állíttatott emlékmű van, amit le is fényképeztem. Monacoban a yacht-kikötőben ültünk le egy bárban üdítőzni. A bicajok a sétányon 5 méterre tőlünk. Óriási tömeg jobbról balra, balról jobbra. Özönlenek a világ minden részéről. Gondoltam, tuti hallunk magyarokat is. Egyszer csak magyar fiatalok jönnek balról, éppen előttünk tűnődnek, hogy beüljenek-e oda, ahol mi ültünk. Egyszer csak az egyik észreveszi a bicajomat, rajta a zászlót, szól a másiknak, Te ez nem magyar zászló? Nézik erősen, erre odaszóltam nekik: Mi van fiúk, nem láttatok még magyar zászlót? El voltak szörnyülködve, hogy honnan jöttünk el bicajjal. Ők Németországban dolgoznak vendégmunkásként és egy napra leugrottak fürödni Monacoba, Volt közöttük egy Zalakarosi fiú. Kérdeztem a zalakarosi ismerőseimet tőle, ismerte őket. A zászlót vele is aláírattuk. Monacoból Nizzát vettük célba. Ismét hegymászás ezerrel. Nizzában, térképet szerettünk volna venni a belvárosban, amikor fiatal srácok leszólítottak franciául, hogy olasz vagy magyar zászló 17

van-e a bicajon. Mondom magyar. Nagy öröm volt, mert debreceni vendégmunkás srácok voltak, jót beszélgettünk. Sajnos nem volt jobb felbontású térkép, mint a miénk. Ettünk egy kebabot, és elindultunk Grasse irányába. Jenő, a GPS sokat szabotált, de a végén kihozott bennünket. A rossz hír csak az volt, hogy baromi nagy emelkedők jöttek, néha olyan meredekek, ahol csak tolni tudtunk. A rekord 4 km tolás. Nem is értük el a kitűzött célt. Megálltunk egy kis faluban, megkérdeztük, hol lakik a plébános; megmondták, de nem volt ott senki. Körbenéztünk a faluban, szinte semmi; egy fiatal srác volt, aki szeretett volna segíteni. Elment haza megkérdezni a szüleit, miután beszéltem vele angolul, hogy kik vagyunk, honnan hova megyünk. De a szülei nem adtak szállást; a srác visszajött, elnézést kért. Így bekvártélyoztunk a buszmegállóba, megvacsiztunk, és Gabi lefeküdt az egyetlen padra. Össze van csomózva, hogy én is elférjek ülve. Szunyókál, amíg én írok. Ma a bicajosok közül is sokan olasznak néztek, még autókból is kiabáltak: Forza Itália! Szép, nem tudják, hogy ezt a három színt más is használja, csak a sorrend más. Ma egy francia nőt kérdeztem, beszél-e angolul, és büszkén mondta, hogy no. Ostobák. A mai nap láttuk az abszolút és felesleges fényűzést Monacoban. Rengeteg luxusautó és yacht. 2012. július 24., kedd Gabi: A buszmegállóban nagyon korán csörög a kukásautó úgy, hogy hat órakor már menetkészek voltunk. Újult erővel vágtunk neki a hegyek meghódításának. A lelkesedésünk hamar alábbhagyott, mert csak fölfelé kellett menni. Mit menni!? Mászni, küzdeni! Amikor lejtő volt, utána végeláthatatlan emelkedő következett. Elértük Grasset, és Draugnan irányába tartottunk, de a terep nem változott. El se tudom mondani, mennyire lélek- és fizikai erőt őrlő ez a végtelen hullámvasút. Kilenc óra magasságában feladtuk. Írtam Anikónak egy SMS-t, hogy segítsen, és Bidnay Csaba — aki már megtette biciklivel ezt az utat — könyvében nézze meg az útvonalat, mert ez járhatatlan. Én eredetileg is ezen az útvonalon akartam menni, de otthon felejtettem a könyvet. Az eddigi tapasztalatok alapján úgy gondoltuk, megoldjuk ezt a szakaszt is. Amíg a válasz megérkezett, tovább gyűrtük magunkat nyugat felé. De amint befutott a várt SMS, gyorsan összehívtuk a vének tanácsát, akik hatalmas bölcsességükkel úgy határoztak, hogy ne másszuk meg az előttünk álló dombot, hanem guruljunk le az alacsonyabban fekvő Le Muy irányába. Azért a gurulás közben még meg kellett mászni jó néhány emelkedőt. Közben úgy kimerültünk, hogy muszáj volt megállni egy másfél órás pihenőre. Ha azt mondom, hogy még én is aludtam, az mindent elárul. Nagy nehezen elértük a hegység szélét, ahonnan a nagy gurulás kezdődött. Erről a pontról olyan kilátás tárult elénk, mintha egy mini Grand-kanyonban lettünk volna. A lejtő alján pedig a filmekből jól ismert provence-i táj fogadott. Délután 5 felé elértük Le Muy-t. Úgy határoztunk, nem megyünk tovább, mindenképpen itt maradunk, ezért ahogy beértünk a városba, azonnal megajándékoztuk magunkat egy sörrel. A templomban, plébánián azonban nem találtunk senkit. A turista információnál megtudtuk, hogy a legközelebbi hotel 13 kmre van. Na, mindegy, a várakozás közben együnk valamit, mert a sör már megtette a hatását. Hoppsza, itt egy üzlet, hát bementem kajáért. Az már gyanús volt, hogy a zöldségek olyan fonynyadtak voltak, mintha egy hétig a napon lettek volna. Bemegyek, hát olyan igazi, émelyítő faggyúszag volt bent. A döbbenet csak akkor jött, amikor megláttam, hogy az egy kiló húsra jutó legyek száma a legnagyobb, amit valaha üzletben láttam! Gyorsan vettem egy kenyeret, ott nem voltak legyek, mert a húsokat támadták, és egy vákuumcsomagolt szalámit, mert ahhoz meg nem tudtak hozzáférni. Később vettem csak észre, hogy annak a címkéjén egy teve volt, de az összetételt nem tudtam elolvasni, mert arabul volt. Talán jobb is… Mivel semmilyen szálláslehetőség nem adódott idő közben sem, elhatároztuk, hogy elmegyünk a 13 kilométerrel távolabb lévő hotelbe. Kértem a tourinfós nénit, hogy foglaljon le nekünk egy szobát. Aztán ekkor jött a poén, mert lefoglalta ugyan, de a hotelben csak egy óra hosszáig voltak 18

hajlandók tartani a szobát. Na, már csak ez hiányzott. Fel a gépsárkányra, és tekerés. Mivel ketten együtt képtelenség lett volna teljesíteni a távot, szétváltunk, és én mint az örült tekertem, ahogy bírtam, teljesen Jenőre voltam utalva. Az öreg még ekkor is bedobott 1-2 viccet, de az a lényeg, hogy sikerült időre odaérnem. A felcuccolást követően azonnal jutalomsört engedélyeztem magamnak, majd visszamentem a szobába. Nem tellett el 5 perc, Ká biciklidudájának jellegzetes hangja hallatszott. Hát újra együtt voltunk! „Gyógy”-sörök, vacsora (kebab, nem ropogott), nagymosás, blogírás, alvás. Ká-val egy ágyban… Karesz bá’: Tegnap egy buszmegállóban vermeltük el magunkat. Gabi pillanatok alatt elaludt, én sokáig nem tudtam szundítani. Gondolkodtam, vajon ezek a franciák miért ilyenek. Kő gazdag a többség, de végtelenül antiszociálisak és nem közvetlenek. Ezt nem azért írom, mert mindjárt az elején nem adtak szállást, hanem amiért a leigázott gyarmataikról származó emberekkel bánnak. Feszíti is eléggé ez a gond a társadalmukat; főleg, hogy az algériai, meg a többi kisebbség háromszoros ütemben szaporodik, mint a meglehetősen ráérős (csúnyábban: lusta) francia. Mivel reggel már baromi hideg volt a padon, rossz ötlet volt este nem elővenni a hálózsákot. A kezem is egész éjjel fájt, figyelnem kellett rá, mert a váltóm rendetlenkedik, sokszor magától visszavált hegymenetben, és akkor az úgy megrántja a bal kezem, hogy sokszor felkiáltok a fájdalomtól. Szidom ilyenkor a Shimanot becsületesen magamban. Reggel Grasse volt az első cél: 12 km, azt hittük, nem kell egy óra sem. Hát 1 órát tekertünk lépésben felfelé baromi meredek dombokon. Volt, amikor le is kellett szállni, mert 1-1-ben sem lehetett bírni. Ott a főtéren megreggeliztünk. Az átlag francia nagyon buta, mindenki olasznak nézett bennünket. Grasse után egész nap vagy toltuk a bringát vagy lépésben tekertük, vagy őrülten száguldottunk lefelé. Délután 1-re ez felemésztette az összes erőmet. Mondtam Gabinak, hogy pihennem kell. Ahogy lefeküdtem, 10 mp-en belül el is aludtam. Másfél óra után úgy ébresztett Gabi: menni kéne. Próbáltunk kijönni ebből a hullámvasútból. Nehezen sikerült is. Le Muy-ben először ittunk egy „gyógy”-sört, aztán megpróbáltam a plébánost, de nem nyitott ajtót, aztán vett Gabi kaját egy elképesztő higiéniájú arab üzletben, aztán a helyi turista információs irodában próbálkoztunk szállást találni. A legelfogadhatóbb a 13 km-re levő „7 Hotel” volt. Egy bibi mutatkozott csak, 1 óráig tartották csak fenn a szobafoglalási szándékunkat. Megbeszéltük Gabival, hogy erre együtt nincs esély, menjen a GPS-el, és foglalja el a szobát, én majd érkezem. Kifelé ennek ellenére mindketten rossz irányt választottunk. Gabi észrevette, és fordult is, én meg utána, de hamar lemaradtam. Nehezen, de visszataláltam a helyes irányra, Vindouban kellett csak kérdezősködnöm, de sok helyi sem tudta, hol a Hotel. Fenomenálist vacsoráztunk (kebabtálat) megfürödtünk, Gabi mos, én meg írok, de érzem már, hamarosan alszom. A szoba korrekt, a bicajokat el tudtuk záratni a recepcióssal. Mostantól a Bidnay Csaba által megtett útvonalon megyünk. 2012. július 25., szerda Gabi: Úgy ébredtem, mintha minden tagom ólomból lenne. Nehéz elindulni, de muszáj. Most nem kell magunkra erőltetni, hogy bekenjük magunkat sportkrémmel. Felmálházunk, aztán indulás. Gyűrjük a kilométereket, de csak szenvedés az egész. Fáj mindkét combizmom; úgy érzem, mintha a következő pedálnyomást már nem lennék képes megtenni. A kezeim folyamatosan zsibbadnak, nem is tudom Ká a sérült karjával hogyan bírja. (Vagy stikában eszi a Vicodint, mint House. Majd ráfigyelek, nehogy függő legyen, mire hazaérünk!) Amióta Franciaországban vagyunk, egyfolytában csak szenvedünk. A terep valamelyest javult azzal, hogy a főúton haladunk, mert szinte mindenhol fel tudunk tekerni 1-2, 1-3-ban. Csak egyszer kellett leszállni és tolni (egyszer Jenő bá’ miatt), mert nem akarom túlerőltetni magam. Ma volt az első nap az úton, amikor azon kellett gondolkodnom, hogy be kell osztanom az erőmet, mert nem 19

fogom bírni. 10 kilométerenként megállunk, döntjük magunkba a vizet, mert a hőmérséklet 35 °C. Fototémának való tájakon haladunk, én mégis csak az aszfaltot nézem közvetlenül az első kerék előtt. Többen dudálnak: Forza Italia!.. Beléd is te birka! Ha a pihenővel egybe esik, útszéli árusoknál állunk meg pár szem gyümölcsöt és — ha van — vizet venni. A vendéglőkben méregdrága a víz, és szerintem jól át is vágnak vele, mert szabadárasként kezelik. Van, aki 1,5 literért 1 eurót kér, van, aki a 3 deciért 3-at. Egy helyen — miután megkérdezték, hogy kik vagyunk és mi járatban — kaptunk 1-1 karéj dinnyét. Na, ez a hölgy volt, aki először tett jót velünk ebben az országban. Napközben aztán másik jó barát, a szembeszél is megérkezett. Na, már csak ő hiányzott. De mégis elhajtjuk magunkat Aix en Provence-ig, ahol majdnem egy órán keresztül tekergünk Jenő bá’ miatt, amire megtaláljuk a kivezető utat. Közben olyan utcákon tekerünk fel, mint amilyeneket a San Francisco utcáin sorozatban láttam, csak ott rabolókat üldöztek repülő kocsikkal. Hét órakor nagy nehezen irányra állunk, és elindulunk Éguillés felé. Jenő bá’ útközben bedob egy vezércselt, amit én be is nyelek, és pikk-pakk olyan meredek utcában találjuk magunkat, ami minden eddigit túlszárnyal. Ká mondja a magáét, én meg csak zsugorodom össze. De végül megérkezünk, és a főtéren olyan panoráma fogad, mintha egy vár bástyájáról néznénk szét. Kb. 30 kilométerre ellátni, körben hegyek, a települések néhol sűrűbben, máshol ritkábban fehérlenek. Persze minden zárva már, de az utcán egy sráctól kapunk egy francia kenyeret, aztán egy éppen zárni készülő üzletben tudunk venni vizet és szárazkolbászt. A papot persze nem találni sehol, ezért a templom előtt várakozunk. Valamiféle aláírásgyűjtés van, mert néha jön egy-egy ember, és a templom előtti kisasztalon lévő könyvbe írogat. Ká megszólítja az egyik hölgyet és megmutatja a menlevelünket. Kis idő múlva szól a hölgy, hogy kövessük. A falu határán lévő, régebben használt közösségi teremhez vezet, ami akkora, mint egy tornaterem. Van WC, mosdó (a zuhanyzó kulcsra zárva, kulcs nincs), meleg víz, és kapunk két matracot is. Az enyém a jobb, mert Ká-é úgy ring, mint egy vízágy. Megesszük a kajánkat, fürdünk, blogolunk, alszunk. Napi táv 105 km, Lourdes még 540 km… Karesz bá’: Reggel fitten ébredtem, ezt teszi az elegendő alvás, persze az is sokat nyom a latban, hogy nem egy vékony padon kellett aludnom. Reggel a fürdést még véletlenül se hagytam volna ki; mennyei örömök, ahogyan a langyos víz végigcsiklandoz. Nappal 35-40 fok van, izzadunk, mint a lovak, így már talán érthető, miért olyan nagy élmény a zuhanyozás. Utána még gyorsan kimostam a tornagatyám, az egyik biciklis pólóm és az alsógatyám. Sajnos a mosásra váró zoknijaim lent vannak bezárva a bicikliknél. Időben elindultunk, az első pékségnél megreggeliztünk, aztán egész nap nyomtuk keményen a pedált. Mert bizony izmos nyugati szembeszelünk volt, ami nagyon viszszafogta a haladásunk. A franciák nem főutat építenek, hanem hullámvasutat. Kerékpáros turizmus ezért nincs itt, mert a főutak is alkalmatlanok erre. Ma megtörtént az első segítség francia részről, amikor megtudta zöldséges néni, hogy magyarok vagyunk, és végig bicajjal megyünk Lourdes-ba. Egy szelet dinnyét adott mindkettőnknek, a vásárolt vízért pedig csak jelképes összeget fogadott el. Ez azért nagy szó, mert este egy 2 dl ásványvizet 900 forintért adtak. Errefelé más az árfekvés. Nagyon nagy volt a forgalom is, néha szidtuk a kamionosok felmenőit, ami nem zarándokokhoz méltó, de ha majdnem elüt, akkor talán méltányolható. Jenő bá’, a GPS ismét a legrosszabbkor mondta be az unalmast, Aux=En Provence városban elkezdett bennünket várost nézetni. Bevitt bennünket a sétálóutcákba. Sok időbe és km-be telt, amire Gabi kiküszöbölte a hibát. Nehezen keveredtünk csak ki a városból. Utána ismét emelkedők jöttek, aztán Jenő bá’ levitt minket a fő-útról. Na, 500 méter múlva majdnem rácsaptam kalapáccsal! Olyan meredek részre vitt bennünket, hogy a köldökömig lógott a nyelvem, amire feltoltam a gépsárkányt. Aztán pár km múlva elértük a kisvárost, vagy a nagyobb falut, ahol aludni szándékoztunk. Még vásárolni is kellene, rémlett fel. Ahogy embert láttunk, megkérdeztem, holt találunk boltot. Minden zárva, válaszoltak. 7.30-kor. Ajánlom az Auchan menedzsereinek! Amíg a templomot kerestük, jött egy kinézetre arab felmenőkkel rendelkező srác, a kezében vagy 10 bagett. Kérdeztük, hol vetted, mert mi is vennénk. Mondja, hogy 20

bezárt már. Látta rajtunk, hogy elkeseredünk ezen, erre adott egyet. Ki akartuk fizetni, de mondta, dehogy. A templom hatalmas volt, nyitva is volt, bementem, de senki sem volt benn. A templom elől gyönyörű kilátás nyílt egész Marseille-ig. A templommal szemben a plébánia, de hiába csöngettem, senki nem szólt bele a kaputelefonba. Mivel a bejárati ajtó nyitva volt, bementem és mind a 4 lakásba becsöngettem. Sehol sem nyitottak ajtót. Visszamentem a templom elé, és úgy ültem le, hogy a plébániát és a bicajokat egyaránt figyelemmel tarthassam. A templomajtó előtt volt valamiféle füzet kitéve a hívek aláírásához. Egyszer egy idősebb hölgy jött, hogy aláírja. Odamentem hozzá, megmutattam a francia ajánlólevelünket. Elolvasta, majd mondta, hogy maradjunk itt, nekiállt a kocsijából telefonálni, majd visszajött, és azt mondta, menjünk utána. Egy katolikus gyerektáborba vitt ki, ami üres volt, ám volt angol WC, meleg víz, vittünk fel egy régi lakókocsiból 2 matracot is. Egyedül a fürdő kulcsát nem találta meg. Csapnál fürödtünk, az is jó volt. 2012. július 26., csütörtök Gabi: Nem jól ébredtem, össze-vissza álmodtam mindent, és ezért elég keveset aludtam. Az előző nap sem adott okot nagy örömre. Megdöbbentett, hogy mennyire az erőm határán jártam. Mi lesz, ha ez így folytatódik? Tudatosságot kell vinni a dologba, be kell osztani az erőt, mert különben nem sikerül időre elérni Lourdes-t. Ká-t sem dobja föl a jókedv, szó nélkül pakolunk és indulunk. Jenő bá’ mindjárt más úton indulna, de leszavazzuk, és milyen jól tesszük. Jó hosszú lejtővel indítunk; szabályosan fázom, ahogy lefelé gurulunk. Leérünk arra a síkságra, amit előző este a főtérről láttam. Ja, itt van ilyen terep is? Továbbra is Bidnay mester útvonalát követjük, Anikó folyamatosan küldi az útvonalpontokat. Az enyhén lejtős, max. vízszintes terepen csak úgy faljuk a kilométereket. Kezd visszatérni a kedvem, a lábam is elég jó formában van. Sokat használt a Richtofit, meg a nyújtó gyakorlatok. Nem fúj a szél, és ez nagyon megkönnyíti a haladást. A kétnapos kínszenvedés után ez örömbiciklizésnek számít. A tegnapi lehangoltság után erőt ad, hogy érzem, túllendültem egy súlyos mélyponton. Ma csak péksüteményt reggelizek. Mert tegnap, miután megettem 25 deka szalámit kenyérrel és „zőcscséggel”, és megittam rá legalább egy liter vizet, Ká benyögte, hogy be kell hoznunk a lemaradásunkat, és feláldozza a déli sziesztáját a cél érdekében. Na, aki próbált már tele gyomorral sportolni, az tudja milyen érzésem volt! Szóval ma csak könnyű kaja lesz. (Ká-nak meg főleg, mert a szervezete nem volt képes értelmezni a reggelire bevitt gyümölcslé vegyi összetételét, és igyekezett minél rövidebb ideig magában tartani.) A déli pihenőig elérjük Arles-t, ahol egy péksütemény után Ká már nem képes ébren maradni. Őrület, én még nem láttam embert, aki ennyit képes aludni. Megkeressük a parkot, ahol Ká egy percen belül már alszik is, én meg nekiállok behozni a 4 napos lemaradásomat a blogírásban, amiben csak az a gáz, hogy elég nehéz a négy napja megéltek hangulatát átadni, ezért jobbára csak a történtekre szorítkozom. Az emberek jönnek-mennek, többen aggódva nézegetik Ká-t, aki ki van terülve a füvön, de megnyugtatok mindenkit, hogy nyugi, csak hullarészeg, nem kell vele foglalkozni. Negyed háromkor indulunk tovább a délelőtti 67 kilométeren felbuzdulva, ugyanis ma min. 120-at akarunk menni. Rájöttünk, miért hülyült meg Jenő bá’ a városokban. Azért, mert ez egy túra GPS (ezer köszönet érte Csótai Laci barátomnak, aki kölcsönadta, mert a nyafogásunk ellenére, hármunk közül még mindig Jenő bá’ tudja legbiztosabban, hogy hol vagyunk, és merre kell mennünk!) és beállítottuk neki a kerékpárt, mint közlekedési eszközt. Hát persze, hogy ezek után ennek megfelelő utakat keres. De kitaláltuk, hogy kicselezzük. Amíg a városban vagyunk, átállítjuk autó/motorra, akkor simán kivezet bennünket. A városokon kívül pedig visszaállítjuk biciklire, hogy nehogy felvigyen bennünket az autópályára. Szóval elindulunk, megyünk Jenő bá’ után, aztán egyszer csak odaérünk egy hídhoz, amire kerékpárral felhajtani tilos! Na, ennyit a cselezésről… 21

Szerencsére van alternatív útvonal, és most Jenő — megbocsátása jeleként — kivezet bennünket a városból. (Közben újabb megálló, mert a vegyi elemzés Ká gyomrában továbbra sem járt sikerrel.) Ráhajtunk a főútra, a kitűzött cél Lunel. Többször letérünk és a Jenő bá’ által javasolt teljesen forgalommentes utakon kerekezünk. Na, még lesz valami ebből a dzsipiszből. Vauvertben bevásárolunk estére, aztán este 7 óra magasságában megérkezünk Lunel-be. A parókiát segítenek megtalálni, de mivel a csöngetésre senki sem jelentkezik, megint várnunk kell. Az idő múlik, a környék pedig nem valami bizalomgerjesztő. Az arab negyedben vagyunk, bár nekem úgy tűnik, az egész városban sokkal több az arab az utcákon, mint a francia. (Totál olyan érzés, mint amikor a filmekben a fehér srác bekeveredik Harlembe. Még szerencse, hogy meghagytam a szakállamat, mert Ká szerint most erősen Piedonéra hajazok), aki mint tudjuk, egy-két arab országban már rendet tett úgy, hogy tartanak tőle. Döntünk, megyünk tovább, és mára hagyjuk az egyházi szállás vonalat, mert muszáj pihennünk. A következő hotelnél megállunk. Ká próbál alkudni az árból, de nem lehet. (Pedig ezt átvehették volna az araboktól.) Kivesszük a szobát, és amíg Ká beprogramozza az indításgátlót (leláncolja a bicikliket), addig én a jutalomsörökkel bíbelődöm. Azért a többes szám, mert Ká részét is nekem KELL meginnom. A szobában elmolyolok, telefonálok, Ká fürdik, blogot ír, aztán végignyúlok az ágyon, és filmszakadás. Akkor ébredek, amikor Ká aludni készül. Most ő horkol, én meg nem bírok aludni, pedig már hajnali egy van… Pedig rá kell pihenni, mert most következik a finis! A mai táv 127 kilométer, az első indulás óta 1495 km-t tettünk meg. Lourdes távolságát még nem tudjuk meghatározni, mert nem mindig a főutakat használjuk, de kb. 4-500 km között lehet. Az óceán onnan „már csak” 150 km… Vagy ne legyek telhetetlen? Karesz bá’: Reggel minden rendben volt, mostam is még, a WC is szuper volt, volt guggolós is, de amilyen izomlázam volt a tegnapi szembeszél miatt, nagy kihívás lett volna. Maradtam az angol dizájnnál. Az első városig 1 óra alatt 25 km-t mentünk, azaz nagy részét őrült tempóban gurultuk. A bevásárláskor Gabi hozott 100%-os gyümölcslevet, mert csak az volt hideg. Itt nem szokás sem az ásványvizet, sem az üdítőket hűteni a boltokban. Na, ez a hideg gyümölcslé elintézte a KFÜ (kakifaültetés) expressz változatát. Olyan hevesen jött rám kb. 30 km múlva, hogy futva értem csak el az út mellett lévő szederindást. Normál körülmények esetén ilyen helyen meg sem állok, de most tényleges vészhelyzet volt. És napközben még egyszer mennem kellett, szerencsére akkor kontrollált verzió volt egy kocsmában. Arles-ben péksüteményeket ebédeltünk, én visszafogottan, aztán egy parkban aludtam a füvön 1 órát hason. Ma 127 km-t jöttünk. Sajnos egyházi szállást nem sikerült szerezni, A városban, ahol megszállni szerettünk volna, ismét senki sem nyitott ajtót a plébánia ajtajánál. Tiszta arab lumpen környék volt. Próbáltunk angolul segítséget kérni sétáló fiataloktól, de nem segítettek érdemben. Továbbtekertünk még vagy 5-6 km-t, itt találtunk egy hotelt, ahol sajnos nem akceptálták, hogy zarándokok vagyunk; azt mondták, 2 ágy az 2 ágy. Lemálháztunk, és Gabi batyuból megvacsorázott, én ropit eszem a békesség kedvéért, majd megfürödtem és nekiálltam megírni a blogot. Gabi már elszunnyadt, mindketten fáradtak vagyunk. 1495 km-en áll a számláló. Nekem ma a kezem is fájt, valamit kezdek vele majd, ha hazamentem. Amúgy még vagy 500 km Lourdes. 2012. július 27., péntek Gabi: Nyolc óra elmúlik már, amire el tudunk indulni. Nem igazán történik semmi, a terep inkább sík, csak néha kell megmászni egy-két nagyobb emelkedőt. Sík terepen még megy a tekerés, de a dombokon — főleg a nap vége felé — mindig vissza kell váltanom 1-2, 1-1-be, mert már nincs elég erő a lábaimban. Átküzdjük magunkat Montpellier-en, ami a város méretét tekintve nem egyszerű. Kevés kilométer sok idő alatt, ennek ellenére tartani tudjuk a tervezett ütemet. Séte felé haladunk, és felrémlik, hogy Bidnay mester itt olyan szakaszon haladt, ahol a tengerparton vezet egy út kb. 10 22

km hosszan. Amikor azonban odaérünk, egy biciklivel behajtani tilos tábla fogad! Rövid tanakodás után úgy döntünk, figyelmen kívül hagyjuk, mert nem fordulhatunk vissza. Ekkor ér oda egy rendőrautó, és a benne ülők — látva, hogy „szabálysértés elkövetésének alapos szándéka merült fel bennünk” — kikiabálnak, hogy arra van a bicikliút, és mutogatnak a part felé. Na, akkor menjünk arra. Amikor odaérünk, a tenger látványa egyből beindítja az agyunkat, pláne, hogy ez az egész partszakasz szabad strand! Nosza, átöltözés fürdőgatyába, aztán irány a tenger. Fél óra fürdést engedélyezünk magunknak, de rövidebb lesz, mert a tenger csak 20 fokos. (Szerintem 23° volt). Fél négykor már újra tekerünk, sőt száguldunk a bicikliúton, tartjuk az irányt Béziers felé. Aztán hogyhogy nem, egyszer csak egy autóúton találjuk magunkat, ahonnan a magunkfajta lassú járművek ki vannak tiltva. Nincs más lehetőség, a füves rézsűn egy szervizútra menekülünk, és Jenőre bízzuk magunkat, aki talál is egy rövidebb utat a kiserdőn keresztül, és este hét óra felé elérjük Béziers-t. Bevásárolunk, mert már tudjuk, hogy ha nem készülünk fel az estére, könnyen ellátmány nélkül maradhatunk. Keressük a templomot és a plébánost, de az utóbbival nem járunk sikerrel. Még az elsővel is nehezen. Itt senki nem ismer senkit, és magasról tesz arra, hogy kik vagyunk és mi járatban. Mondjuk, ez számomra abszolút nem meglepő, de Ká nem tudja feldolgozni. (Ilyenkor mindig nagyon morcos.) Nekem Szlovénia és Olaszország volt a kellemes meglepetés, mert ott sem vártam, hogy segítsenek. Na, mindegy. Nézzük a következő útvonalpontot — Narbonne — és megindulunk abba az irányba. Kb. 2 kilométer után találunk egy hotelt, ahol kiveszünk egy szobát. Van medence is, amit Ká nem tud kihagyni, de nekem már nincs kedvem hozzá. Megkajálok, aztán az olimpia megnyitóját nézzük. A „B”-betűs országok kezdetére még emlékszem… Napi táv 110 km. Összesítésben átléptük az 1600 km-t. Karesz bá’: Reggel nehezen ébredtem, pedig nagyon kényelmes volt az ágy. Vagy talán éppen azért. Fürdés, mosás, pakolás. 8.30-kor indultunk. Az út nem volt nehéz, megálltunk egy pékségnél vásárolni és enni. Egy óriási pálmafa alatt ettünk, én ropit hideg vízzel. Aztán átvergődtünk Montpellieren. Nem volt egyszerű, mert hatalmas. De Jenő ma jól vezetett bennünket. Sette után ránkdudáltak a rendőrök, hogy nehogy arra menjünk, amerre akartunk, mert arra tilos. Na, ezt mi is láttuk, de mondtam Gabinak, hogy ezt most nem láttuk. És pont jött a rendőrautó. Mutatták, hogy kicsit arrébb van a kerékpárút. És ahogy oda eltoltuk a bicajt, látom, hogy ott a tengerpart és egy szép nagy strand. Jött egy nő, megkérdeztem tőle, hogy van-e belépő vagy ingyenes? Mondta, hogy ingyenes. Bementünk, és fél órát fürödtünk a Földközi-tengerben. Aztán elindultunk a kerékpárúton, a távolban fekete felhők gyülekeztek. Na, még megázunk! Nyomtuk, ahogy bírtuk; 1 óra alatt 20 km-nél is többet mentünk. Beziers volt a cél. Nagyváros, a szélén hatalmas bevásárlóközpontok. Mivel az utolsó 30 kilométert versenytempóban tettük meg, és semmi vizünk nem volt, először is leküldtünk 2-2 doboz coca-colát, utána kerestünk egy élelmiszert is árusító áruházat, utána Gabi esett egy kisebbet. Megkerestük a belvárost, ott is a katedrálist. Be volt zárva, ez nem gáz. De senki sem tudta, hogy hol laknak a papok, pedig sok embert megkérdeztem: időset, fiatalt. A katedrális melletti étterem pincérnője mutatott egy házat, hogy ott van a plébánia. Elolvastam a kiírást, egy doktor lakott ott. 1 óra keresést engedélyeztünk magunknak. Amikor az lejárt, Gabi bekapcsolta Jenőt, és az olyan meredek utcácskán vitt le a katedrálistól, hogy a fékeim alig fogtak meg. Kb. 5 km-t jöttünk ki a városból. Közben 2 hotelkiírást is találtunk: az első zárva volt, a másiknál már egy éve csak az étterem üzemel, a hotelfeliratot meg elfelejtették levenni. Aztán még 1 km, és találtunk egy szépen berendezett hotelt. Amíg Gabi rendezte a szobát, engem behívott egy francia család, és arról kérdeztek, hogy honnan jöttünk. Jó beolvastam nekik, hogy milyen tapasztalatunk van a francia segítőkészségről. Amikor lemálháztunk, a bicajokat lezártuk az ablakunk elé egy oszlophoz, én elmentem, úsztam egyet a szálloda medencéjében. Amikor visszajöttem, akkor kezdődött az olimpiai megnyitó. Közben megvacsoráztunk, Gabi bealudt, én még megírtam a blogot. Kint villámlik, dörög. Szép kilátások holnapra. 23

2012. július 28., szombat Gabi: Ká-val sörözünk egy bárban Carcassone után 5 km-rel egy kis településen, miután elárulta, hogy ma van a szülinapja. (Balázsnak holnap lesz, hát kell-e több ok az ivásra?) Az az igazság, hogy nekem jutott megint a kevesebb gépidő, mert Ká mindig elveszi tőlem, így lehet, hogy szétszórt leszek. (Ha részleteket akartok tudni, olvassátok el Ká blogját) Ma aztán megint meg-tapasztaltuk, hogy nem kirándulni jöttünk. Egész nap baromi erős szembeszélben haladtunk, ami — hasonlóan a hegyekhez — felőrli a fizikai és lelkierőt. Gondoltam, hogy ma nem fogunk távolsági rekordot dönteni. Amúgy is későn indultunk, mert nem volt egyikünknek sem ereje elindulni. Ma én voltam a mozgékonyabb és noszogattam Ká-t, hogy menjünk-menjünk. De így is fél 11 volt, amire elindultunk. Kínszenvedés volt az elejétől. Ráadásul dél körül egy kis faluban kaptam egy hátsó defektet. Szerencsére 20 méterrel odébb volt egy benzinkút — és kompresszor — de a tulaj szólt, hogy 10 percünk van szerelni, utána bezárja a boltot. Szereltünk, mint a F1 boxutcában, aminek az lett az eredménye, hogy az első szett belső gumit odacsipettem, és eldurrant. A második már jó lett, a kutas rendes volt, megvárta, amíg befejezzük. Aztán folytattuk a küzdelmet a széllel. Sokszor már dühből tekertem, és betettem a fülest is, hogy a zene hajtson előre. Este már annyira fáradt voltam, hogy a dombok megint csak alapjáraton mentek. Carcasson után még vagy 10-12 km-t akartunk menni, de aztán az első hotelnél megálltunk. Kisebb veszekedés után — nem mi veszekedtünk, hanem a személyzet — szobát is kaptunk, lemálháztunk, söröztünk, ettünk, söröztünk. Most pedig alvás, mert reggel Ká ébreszteni akar 6-kor. HaHaHa! Ő, engem? Kemény leszek, mint a modellgipsz, és csúnya ébresztést rendezek neki! Ma csak 87 km-t jöttünk. (A szél miatt 2-vel kell szorozni) Holnap a hegyeket kikerülve próbálunk közelebb lopózni Lourdes-hoz… Karesz bá’: Éjjel a vihar elvonult, a nap reggel most hétágra süt. Pakolunk, és indulunk tovább. Majd később folytatom. Ma lassan tudtunk csak elindulni. Nagyon fáradtak voltunk, nekem izomlázam is volt a combomban és a jobb kezemben. Lényegileg ballal semmit nem tudok kormányozni, teljesen jobbal tartom a kormányt és nagyon kell tartani, ha oldalszél van, vagy ha kamion megy el mellettem. Ilyenkor nagyot ránt a kormányon a menetszél. Ma fél 11-kor indultunk. Baromi későn. De ez a szülinapom volt, nem volt erőm nekem sem, hogy tönkretegyem a lustálkodást reggel. Gabi a szállodavendégekből verbuválódott segítőcsapattal a NET-en megnézték, merre a legjobb menni, és persze arra mentünk, amit mi is gondoltunk. Egy bevásárlóközpont mellett eldobtuk a szemetünket, Gabi vett hideg vizet és péksüteményeket, megreggeliztünk. Aztán kezdődött a francia hullámvasút. A főúton haladtunk, de Narbonne előtt kb. 10 km-re egy iszonyú hosszú dugó volt, km-et jöttünk a kocsik jobb oldalán, amíg ők araszoltak, mi haladtunk rendesen. A következő faluban lejöttünk Jenő tanácsára az alsóbbrendű útra, de aztán belecsöppentünk az igazi francia vidéki falusi miliőbe. Jenő minden dombot megmászatott velünk, minden kis falut érintettünk a környéken. És a hab a tortán, hogy mindezt 50-60 km-es szembeszélben. Na, ez az igazi gond. Még lejtőn is izomból kell nyomni a pedált, ha nem nyomod, teljesen leállsz. Carcassonne előtt két ütemben bevásárolt Gabi, a biztonsági szolgálat figyelme rajta volt erősen. Nagyon erősen hasonlít George Clooney-ra ma reggel óta, amióta leborotválta a szakállát. Addig meg Piedóne fiának nézték folyamatosan. Nem is kötözködött velünk senki. Carcassonne nagyváros, mi meg versenytempóban átrobogtunk rajta, mert féltünk, hogy ránk sötétedik. Megállapodtunk, hogy az első hotelben megszállunk, és egy őrült szülinapi sörözésbe kezdünk. Na, most itt sörözünk tisztán és üdén a Hotel Alessandriában egy kis faluban a helyi alkesz kulturált törzsközönség körében, főként arabok. A bicók eltéve a tulaj lakásának bejáratához, éjjel áthozza a kocsmarészbe. Reggel 7-kor indulunk Tolouse felé még 37 km-t aztán be a Pireneusokba. Ma csak 87 km-t jöttünk, de jobban elfáradtunk, mint amikor 100 km fölött tekertünk. Ma is 30 C fok fölött volt egész nap. Ma népnevelési programot hirdettem unatkozás ellen: minden 24

szembejövő biciklisre dudáltam, és intettem neki. Ez a szlovéneknél és az olaszoknál természetes, hogy a bicajosok köszönnek egymásnak, sőt örülnek is. De itt ez nem szokás. Minden francia, mint a birka, néz maga elé. Ennek ma egy kicsit bezavartam. Ma sokat haladtunk egy mesterséges csatorna mellett, ahol elég nagy hajók is közlekedtek. Én még azoknak is dudáltam és integettem; meglepődtek, de visszaintegettek, volt valami hatásom a francia életre! Csak Gabi nem tudta, mi a bajom? Ő zenét hallgatott, és amikor a dudámat hallotta, azt hitte, valami gondom van (eddig így jeleztem). Ma mentem elöl egy rövid szakaszon. Baromi nehéz. Nekem már az is nagy segítség, ha látom Gabi lábát le-föl járni, ha más ütemben is tekerünk, valahogy mégis húz. Jenő pedig nagyon nagy segítség, javasoltam is Gabinak az eredeti megnevezés (Jenő bá’) visszaállítását. A sörözés lassan megteszi hatását, álmosodunk. Jaj, ma Gabinak volt defektje is, gyorsan megszereltük egy benzinkútnál, egy gumit el is pukkantottunk a nagy sietségben. 2012. július 29., vasárnap Gabi: A tegnapi napról annyit, hogy a szembeszél, vagy az 1-1-ben is alig járható dombok közül az egyik tényező folyamatosan jelen volt, rosszabb esetben mindkettő. Volt kutyakalandunk is. Jenő miatt. Jenő nagy hiányossága — ebben még a jövőben fejlődnie kell —, hogy nem rendelkezik magassági adatokkal a terepviszonyokat illetően. A dombok között rokkáztunk és már csak 12 km volt hátra főúton egy folyóvölgyig — ami esetünkben a megváltást jelentette —, amikor egy útkereszteződésben Jenő javasolt egy 8 km-es utat, ami ráadásul délebbre éri el a folyóvölgyet, tehát pont ideális. Ezt választottuk. Kár volt. (Az az igazság, hogy könnyű mindent Jenőre kenni, mert nem tud visszaszólni a szerencsétlen, de az igazság az, hogy én vagyok a hülye, mert már megtanulhattam volna, hogy ezek a rövidítések csak térképen szépek, aztán a valóságban vagy bejönnek a várakozások, vagy nem.) A 8 km-ből legalább 4 km-t toltunk, mert képtelenek voltunk feltekerni. Az út szélén magángazdaságok voltak, persze mindenhol kutyák is. De itt nagy általánosságban elmondható, hogy ismerik a kerítés és/vagy a bezárt kutya fogalmát. Ám ezen a mellékúton volt egy birtok, ahol egy kuvaszt — erős izgalmi állapotban mérve — 20 cm-es botokból összetákolt kerítés választott el tőlünk. Az eb nem volt valami barátságos, ezért én már előre elővettem a kakifaültetőt, Ká meg a műanyag biciklipumpát, mivel a svájci bicskákat leszámítva ezek a legveszélyesebb fegyvereink. Toltuk a gépeket, és én okosan Ká takarásába húzódtam, A kutya tőlünk 5 méterre, és nem volt barátságos. Megálltunk, mentünk 20 cm-t, megálltunk, mentünk 40 cm-t, azt se tudtam, hogy ránézzek-e vagy ne. Végig azt vártam, hogy na, most fog ránkrontani. Érdekes, a házból senkit sem érdekelt, hogy életveszélyben vagyunk. Pedig nekem kutyafóbiám van, kérem! De túléltük a dögöt és a dombokat is, csak szállást nem találtunk egykönnyen, mert az egyházi vonallal már nem is próbálkozunk. Elég volt a csalódásokból. Karesz bá’: Ma rekordkorán keltünk. 6-kor felkeltem, de még teljesen sötét volt, így még 20 percet engedélyeztünk magunknak. 40 perc is elég volt felkészülni, ez már szinte becsukott szemmel is megy. Felmálháztunk, aztán 7-kor elindultunk. 18,5 C fokot mutatott az utcai hőmérő. Kis idő múlva megálltunk, mert majd lefagytunk a bicajról. Jaj, elfelejtettem, viharos szembeszél is hűtött bennünket. Egy pékségnél megálltunk, Gabi megvette a reggelinek valót, sőt visszament, bevásárolt egész napra. Ez bölcs előrelátás volt. Vasárnap a franciáknak a fű se nagyon nő. Aztán nyomtuk a pedálokat, és nagyon szenvedtünk a szél miatt. Éreztem, hogyan fogy el az erőm. Elkeserítő volt. Majdnem Toulousig felmentünk a főúton. Itt aztán letértünk észak-nyugati irányba. Na, eztán kezdődött az igazi zarándokszenvedés: 25 percig tekerni felfelé a domb egyik oldalán szembeszélben, aztán 2 perc alatt lezúdulni a domb másik oldalán. Egész végig azon törtem a fejem, hogy a franciák ismerik-e a „szintvonal” kifejezést. Alig hiszem. Nagyon durva terep volt. 25

10 km-enként tartottunk pihenőt, de ebéd után nem álltunk le pihenni. Este ez jól jött. Ugyanis erőnk annyira elfogyott már, hogy St. Gaudenig nem volt esélyünk eljutni. Előtte 35 km-re volt egy kisváros, ahol sok helyen próbálkoztunk, de sehol nem működött már a hotel. A következő faluban találtunk egy kempingtáblát, megkerestük, sajnos sátrat nem tudtunk bérelni, mert azt mind kiadták már, de egy bungalót kivettünk a listaár alig több mint a feléért. Megnéztük a büfét, aztán visszajöttünk és megvacsiztunk. Gabi bealudt, ő fárasztó helyen bicajoz elől. Ma én is kipróbáltam, sokkal nehezebb elől tekerni. Szisziék a Garda tónál alszanak. Megyek én is, mert elalszom már gépelés közben. Nagy izomlázam van. Ma 127 km-t jöttünk és 108 km még Lourdes. 2012. július 30., hétfő Gabi: Reggel 6 óra 30 perc. Ká extra pihenőidőt igényelt, amit — látva az állapotát — engedélyeztem. Addig is kihasználom az időt blogírással. Tegnap átléptük az 1800. km-t, Lourdes még 108 km. Mauran mellett éjszakáztunk egy kempingbungalóban. Ez még hiányzott az éjszakai szállások repertoárjából. De azért kellett a tervezett napi távra még rátenni 10 km-t, mert másik szállást sem tudtunk találni. Ez a kemping viszont tökéletes megoldás. Lecuccoltunk, megittam a jutalomsörömet, megettük az összes maradék kajánkat, aztán megint filmszakadás volt, olyan fáradt voltam. Most meg Ká nem tud felkelni, Ő is teljesen ki van égve. Ma még nem akarjuk elérni Lourdes-t, de lehet, hogy nem is tudnánk, mert a táv ugyan nem nagy, de a Pireneusok lábánál kell tekerni. Ká alszik, mint a bunda, tegnap is alig tudta magát üzemkész állapotba hozni, nem tudom, ma mi lesz. Elvileg kb. 2 órával előbb leálltunk, mint a tervezett, mert stikában, senkinek sem szólva el akartuk érni Lurdot. A St. Gaudens, Lannemezan, Tarbes útvonal volt az eredeti terv, de Tarbes előtt megváltoztattuk, hogy legyen esélyünk az óceánig elbiciklizni. Ugyanis az még Lurdtól 170 km, és ha csütörtökön akarunk hazaindulni, akkor ezt a távot egy nap alatt kellene letekerni, ami még csomagok nélkül is nagyon nehéz 1900 km-rel a lábunkban. Szóval Lourdes-ig akartunk menni, amire reális esély volt, de Ká hátsó kerekén 2 küllő megint megadta magát, úgyhogy Tarbig alig tudtunk eljutni, mert a végén már 88-as volt benne. St. Gaudensig folyóvölgyben jöttünk, de ott elfordultunk nyugatra, és megint kezdődött a hullámvasút. Szokásos 1-1-ezés, mert a lábakban már nincs elég erő. A küllőtörés után meg már le is szálltam tolni, mert nem volt értelme erőltetni a dolgot. Tudtuk, hogy le kell állnunk. Útközben volt egy hosszú lejtő, ahol 9 km-en keresztül gurultunk, ami nagyot dobott a teljesítményen. (Ja! Gurulásban a csúcssebességem 57 km/h volt, akkor megfékeztem, mert már nagyon bizonytalanul éreztem magam. Nekem már ez is adrenalinbomba volt, ezért csodálom a hegyről lefelé száguldó versenybicikliseket, akik mint a golyó mennek lefelé, kanyarban úgy bedőlnek, mintha nem virsligumikon lennének.) Na, szóval elértük Tarbot, vettünk kaját, kerestünk egy bicikliszervizt, ám sikertelenül. Állítólag az Intersportban szerelnek biciklit, de azt kétlem. Mindegy. 9-ig várnunk kell, mert ilyen biciklivel nem tudunk továbbmenni. 23 km-re vagyunk Lourdes-től, ha más nem lesz, Ká gyalog jön … Karesz bá’: Reggel a kempingben nem tudtam időben felkelni. Olyan fáradt voltam, hogy reggel 8kor még azt sem hittem el, hogy egyáltalán önállóan fel tudok ülni a bicajra. A combomban, a vádlimban nagy izomlázam van, éjjel többször húzta a görcs is a lábaimat. A bal kezemmel alig bírok fogni, a tusfürdőt megpróbáltam, azt is alig bírtam el vele. Hát ezzel kell együtt élni. 8.30-kor aztán kimásztam a fürdőbe, 10 percig zuhanyoztam, attól úgy-ahogy magamhoz tértem. Kimostam a bicajos pólóm, a zoknit, alsóneműt. Összepakoltunk, levittük a recepcióra a kulcsot, a kemping bejáratánál volt egy nagy, kukás placc, eldobtuk a szemetünket, és betekertünk a faluba. A falu szélén volt egy nagy bevásárlóközpont, Gabi reggelire csokis táskát meg ionos italt vett, meg az útra ásványvizet. Aztán nekiláttunk a pedált nyomni. Nemsokára feltűntek a Pireneusok iszonyúan magas, tűszerűen hegyes csúcsai. Te jó ég! Ha oda be kell tekerni, akkor még 1 hét, amire Lourdes-be érünk. 26

Az út szerencsére a hegyek lábánál vezetett egész nap, bár sokat kellett felfelé tekerni, de nem extrém meredek partokon. Ebédre egy pékségnél álltunk meg 4 óra előtt. Megbeszéltük, hogy ma eltekerünk Lourdes-ig, hogy holnap délután megindulhassunk az óceán felé, ne kelljen szerdán 170 km-t tekerni. És volt a sok felfelé menetnek egy hozománya: egy kb. 6 km-es lejtő, amin 40 km/óra fölötti sebességgel robogtunk le. Aztán a lejtő utáni első faluban egy csattanást hallottam hátulról. Gabinak szóltam, hogy álljon meg, mert gond van. Sajnos a legrosszabb verzió volt, a hátsó keréken küllőtörés a lánckerék felöli oldalon. Ráadásul 2 egyoldali szomszédos. Sejtem, az egyik tegnap volt, hallottam is, meg is álltunk, kerestük, de nem találtuk, és azt hittem csak egy kavics vágódott fel. Hát onnét rettenetes volt az út, táncolt alattam a bicaj, egyre nagyobb lett a nyolcas benne. Alig tudtam vele Tarbesig megtenni a hátralevő 20 km-t. Próbáltunk szervizt keresni, de senki sem tudta, hogy hol van. Elmentünk vacsorát venni egy bevásárlóközponthoz, ott egy motoros mondott egy bicajszervizt, majd elhajtottunk a megadott címre, de az már megszűnt. Hotelt viszont találtunk, lepakoltunk, megvacsoráztunk, megfürödtünk, és holnapra maradt a bicaj javítása. 20 km-re vagyunk Lourdestől. Ha kell, odáig el is tolom. Ma meghaladtuk az 1900. km-t. Szisziék is közelednek felénk, holnap este találkozunk Lourdes-ban a kempingnél. Ők még nem tudják, hogy 14 kemping van Lourdes-ban. 2012. július 31., kedd Gabi: Reggel elmentünk az Intersporthoz, hogy kicseréltessük a két törött küllőt Ká bájkján. A szokásos francia szívélyességgel fogadtak, és csak azt ismételgették, hogy „not possible”, mármint, hogy nem lehetséges. Ká tiszta ideg volt, és lehívatta az igazgatót is, aki két szót tudott angolul: „not possible”. Miután Ká kidühöngte magát, elindultunk biciklisszervizt keresni, ami többszöri próbálkozásra ugyan, de sikerült. Ott normálisak voltak, és egy röpke fél óra alatt kicserélték a törött küllőket és a külső gumit is — mert az sem mutatott valami jó formát. Ezután Lourdes felé vettük az irányt. Egész jól haladtunk, amíg megint választanunk kellett Jenő és az útjelző táblák között. De Jenő már annyiszor átvágott minket, hogy most én sem védtem meg, így a táblák alapján mentünk egészen a biciklivel behajtani tilos tábláig… Ott nagyon ideges lettem, mert odáig persze gurultunk, most viszont tekerhettünk vissza. De aztán nagy nehezen irányra álltunk, és leküzdöttük, az utolsó 18 km-t. Hát itt vagyunk. Nem is tudom igazán, mit írjak. Úgy sem tudnám leírni, mit éreztem, amikor elértük a város határát jelző táblát, és tulajdonképpen nem is akarom. Képtelenség visszaadni, hogy mi játszódik le egy emberben egy ilyen út során, és mit jelent neki, amikor eléri a célt. Lourdes-ban egy gyors kaja után lejöttünk a kegyhelyre, ahova felváltva tudunk csak bemenni. Én már voltam benn, most Ká-t várom kint az utcán. Este érkezik meg a logisztikai csapategység. Jelen állapot szerint holnap megkíséreljük a csúcstámadást, mert nem akarok úgy hazamenni, hogy meg sem próbáltam. Este óta sajnos a dolgaink nem a tervezettek szerint alakultak. A logisztikai kontingens — akiket kedd este 6 órára vártunk — jelezte, hogy jelentős csúszásban vannak. Ez nem volt igazán jó hír, mert a szabad ég alatt feküdtünk, a sátrakat ugyanis ők hozzák. Már az összes szomszéddal megismerkedtünk: olaszokkal és egy angol sráccal; megcsináltuk a napi videoblog felvételünket is, de Szilárdék — Ká gyerekkori barátja — csak nem érkeztek meg. Egyre jobban idő szűkébe kerültünk emiatt, mert az estére tervezett ajándékvásárlást csak akkor tudtuk volna megejteni, ha időben érkeznek. Kajánk sem volt valami sok, azért a maradék löncskonzervünket megettük sós keksszel, ropival és paradicsommal. Végül is nem volt olyan rossz, mint amilyennek elsőre hallatszik. Ahogy egyre telt az idő, engem egyre jobban frusztrált, hogy kicsúszik az irányítás a kezünkből, és a nagyon szorosra sikerült végjáték egyre jobban válik véletlenszerűvé. Ezért, hogy mentsem a menthetőt, a lemálházott biciklivel visszatekertem Lourdes-ba, hogy legalább egyikünk tudjon szu27

venírt vásárolni. Hát el se tudom mondani, hogy milyen könnyű volt csomagok nélkül tekerni. Pillanatok alatt bent voltam a városban, pedig egy jó hosszú kaptatót is le kellett küzdenem. Olyan felszabadultan bicikliztem, hogy egész végig arra gondoltam, ha ez holnap is így megy, akkor pikkpakk letekerünk az óceánig, elvégre lesz rá másfél napunk. Az ajándékvásárlás nehézségi foka Lourdes-ban erősen viszonylagos. Mert ha kiválasztasz egy üzletet, és ott megveszel mindent, akkor könnyű, de ha végig akarod járni az üzleteket, akkor a második után már zsong az agyad. Egyébként 90%-ban mindenhol ugyanazt árulják. Iszonyatos turistabiznisz az egész. Rózsafüzérek minden színben, anyaggal, alakkal, teljes, egysoros, újrahúzható; szentképek minden nyelven, szobrok a gagyi angyalkától a méregdrága nemesfémig minden méretben; kulcstartók, műanyag kannák és flakonok a forrásvíznek; gyűszűk(!?), medálok, kulcstartók, legyezők(!?), nyakláncok, feszületek, festmények, üveg és fém dísztárgyak, gyertyák, csengettyűk, pólók, kitűzők és még ezernyi más. A kivitelezés minősége a kínai tök gagyitól a kellő igényességgel, kézzel készítettig terjed. A boltokat pedig megszámolni sem lehet, mert órákon keresztül lehet bolyongani közöttük. Mivel nekem tömeg- és vásárlás fóbiám van, egy távol eső üzletben vásároltam be, így elég hamar végeztem, Amire visszaértem a kempingbe, már majdnem sötét volt, ám Szilárdéknak se híre, se hamva. 11 óra elmúlt már, amikor megérkeztek, és fél 1 körül végeztünk a sátorállítással. Közben megittunk egy-két kipufogódob fölött melegített sört, aminek az élvezeti értéke jóval elmaradt a hatásfokához képest, de legalább nem kellett álomba ringatni bennünket. Karesz bá’: Ma rosszul ébredtem, illetve begörcsölt a bal lábam, amikor felébredtem. Nagyon rossz érzés volt így ébredni. Fürdés, borotválkozás, mosás, pakolás. Amikor cuccoltunk le a bicajokhoz, 3 biciklis jött a hotelhez közel, s szóltam nekik, hogy segítség kellene. Odabicajoztak hozzám, kiderült, hogy 2 úriember és egy középkorú hölgy Ausztriából, akik Lourdes-ba, majd az El Caminora mennek. Sajnos nem tudtak segíteni. Elkerekeztünk az Intersporthoz. Fél 10-kor nyitott, addig megreggeliztünk a hátizsákból. Egy fiatal srácot kérdeztem nyitás előtt, hogy van-e kerékpárszerviz az áruházban. Azt mondta, persze, ne aggódjak. Hát gyorsan kivettük a kereket, azzal mentem be az áruházba. Nagy volt a döbbenetem, amikor a fiatal taknyos francia azzal kezdte a kerékpárszerviz részlegen, hogy 2 hét múlva lesz csak küllője, addig nem tud segíteni. Mondtam neki, hogy van küllőm, adok, csak meg kell csinálni. Erre úgy válaszolt, hogy ma nem tudja megcsinálni, mert sok a munkája. Bizonygattam, 10 perc az egész, de akkor már csak azt hajtogatta, hogy beszéljek franciául. Mondtam neki, hogy közel 2000 km-t jöttem, és szeretném, ha megjavítaná. Erre azt mondta, ma nem. Beszéltem az igazgatóval ezután, de az is egy bunkó volt. Az Intersport leszerepelt. Az áruház mellett volt egy autómosó, annak az alkalmazottja, egy bajszos úriember viszont térképet rajzolt, hol találunk szervizt. Nagyon keservesen találtuk csak meg. Ott egy eladó mondta, persze, tudnak segíteni, azonnal is. Megnézte a kereket, azt ajánlotta, cseréljük le a külsőt is, mert van rajta egy szakadás. Az egész 15 perc alatt lezajlott. Aztán elindultunk Lourdes felé. Én a főúton mentem volna, Jenő egy alacsonyabbrendűn. A főutat választottuk, de most nem volt szerencsénk. Az úton egyszer csak a „Kerékpárral behajtani tilos” tábla volt. Fordulás vissza, most Gabi volt morcos. 20 km múlva értünk Lourdes-ba. Fényképezés a táblánál. Nekem teljesült az álmom, el tudtam tekerni ide. Kicsit megfeszegettem a határaim. A fényképezkedés után kajáltunk egy pékségben, aztán bejöttünk a belvárosba. Megkerestük a kegyhelyet, a bicajok ki vannak tiltva, ezért felváltva mentünk be. A barlangnál egy püspök misézett éppen, nagyon sokan hallgatták, még a folyó túloldalán is ültek az árnyékban. Beálltam a sorba, be lehet sétálni a barlang belsejéhez, nagyon megható. Csináltam pár fényképet, megnéztem a templom minden szintjét, majd kijöttem. Sziszi SMSben közölte, hogy este 6-7 között érkeznek. Kerestünk kempinget, nem messze találtunk is. Sajnos Szisziéknek közbejöhetett valami, mert utána az érkezést 9-10 közé módosították. Ez megborította a programunkat. 28

Összepakoltuk a holnapi felszerelést, kicseréltem a hátsó fékeim, mert már alig fogtak, próbáltam beállítani a váltóm, mert állandóan visszaváltott, és ilyenkor nagy rántásokat kapott a suta balkezem. Gabi bicajjal visszament ajándékokat venni. Én meg őrzöm a cuccot most. A hátsó szomszéd egy motoros angol srác 1200 cm3-es BMW-vel. Beszélgettünk egy kicsit, aztán idejött a szomszéd olasz házaspár, amikor megtudták, honnan jöttünk bicajjal, s nagyon fellelkesedtek. Az előbb jött egy spicces francia, hogy tud adni egy sátrat. Mondtam neki, hamarosan lesz sátor. Holnap nagy fába vágjuk a fejszét, csomagok nélkül ugyan, de bicajjal elérni az Atlanti-óceánt. Kb. 170 km. Meglátjuk, belefér-e 1 napba? 2012. augusztus 1., szerda Gabi: Ma reggel jött a hidegzuhany. Az út során mindvégig kitartó jó időjárásnak vége szakadt. Olyan nyirkos, párás reggelre ébredtünk, hogy leesett az állam. Az egész kemping szinte egy felhőben állt; ha kiléptem a sátorból, pillanatok alatt csuromvizes lettem. Úgy döntöttünk, 9-10 óráig várunk az indulással, de sajnos a helyzet csak rosszabbodott. Már az eső is esett, így pedig értelmetlen lett volna elindulni. Tíz óra után aztán Ká kimondta az ítéletet, lemondunk az óceán eléréséről… Ahogy a Lourdes-ba érkezést sem lehet leírni, ezt a csalódást sem. Mert erre még egyszer nem lesz esély. Olyan ez, mint amikor a Mount Everest expedíció az időjárás miatt nem tudja elérni a csúcsot, pedig az már elérhető közelségben van, vagy kikapni egy döntőn és másodiknak lenni. Utólag biztosan szép eredménynek látszik majd, de most csalódás. Hát az ilyen helyzetek kezelésére az egyik kézenfekvő megoldás, hogy az ember alkoholba fojtja bánatát. Mivel a logisztikai kontingens érkezésével az ilyen jellegű készleteink a nulláról az elfogyaszthatatlan mennyiségűre nőttek, egyből nekiláttam, hogy tompítsam a csalódás pszichés hatásait. Tudjuk, az alkohol nem válasz, de legalább a kérdést elfelejted. Idővel én is lenyugodtam, és beletörődtem a helyzetbe. Annyi minden alakult szerencsésen ebben a három hétben, hogy nincs okom panaszkodni, ha most nem a terveink szerint történtek a dolgok. Ká eséséből is látszik, hogy ezernyi buktató van egy ilyen út során, amik pillanatok alatt véget vetnek az egésznek. Mi igazán köszönetet mondhatunk a gondviselésnek, hogy idáig is eljuthattunk. Az embernek néha le kell tudni mondani a vágyairól, ha úgy hozza a sors. S ha már itt ragadtunk még egy napra, a délutánt Lourdes-ban töltöttük, ahol most volt idő mindent megnézni, körbejárni, és Ká is tudott az otthoniaknak ajándékot vásárolni. Este 7 óra felé érkeztünk vissza a kempingbe, ahol először mindenki kidőlt, majd átmenetileg életre kelt, de készülve a holnapi hazaindulásra viszonylag hamar, 11 óra tájékán általános és kötelező jellegű takarodót rendeltünk el. Most háromnegyed egy óra van, és lassan befejezem. Hát itt ért véget ez az út: négy országon át huszonegy nap alatt 1949 km-t tekertünk. Karesz bá’: Éjjel elborult az ég, szitálni kezdett az eső, később csöpögött, majd esett. 6-kor felkeltünk, tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, aztán hagytunk időt az időjárás kedvezőbbre fordulására, majd visszafeküdtünk aludni. 9 óra után is esett, amikor felébredtem. Nem volt kétséges számomra, hogy esőben nincs értelme bevállalni. Hideg, barátságtalan, cudar időjárás volt. Ezt akarták az égiek, hogy Lourdes-ba végig jó időben érjünk, de aztán változzon. Minden rosszban van valami jó is, legalább tudok ajándékokat venni. 11 körül bementünk a városba. Először a kegyhelyre mentünk, végignéztünk mindent; végtelen nagy nyugalom árad a kegytemplom és a barlang környékén. Mindenki befelé fordul, elcsendesedik, megnyugszik. A forrásnál beálltunk a sorba, végigsétáltunk a barlangnál. Aztán kerestünk egy éttermet, mert tombolt már az éhség a gyomrunkban. A hamizás után vásárlás következett. Mindenki megvette az ajándékait haza. Aztán visszamentünk misére a kegyhelyre. 29

A mise után vacsoravásárlás egy szupermarséban, aztán 2 km gyalogtúra vissza a kempingbe. Kb. 6 óra volt, amire visszaértünk; ettünk egyet, és mindenki ment szunyókálni. 2 órát aludtam, s arra ébredtem, hogy az angol srác jött búcsúzkodni. Nem volt nagyon szimpi, hogy az ebédnél még csak fel sem ajánlotta, hogy a saját kajáját kifizeti. 1200 cm3-is BMW motorral császkál, és csóró magyaroktól lejmol. Miután elment, Szisziékkel beszélgettünk. 11.00-kor elment mindenki aludni. Holnap is egy fárasztó nap lesz, reggel pakolás, aztán indulás haza. 2012. augusztus 2., csütörtök Gabi: Hazafelé hajózunk egy 30 éves veterán Mercédesszel, közben egy Mekiben blogot frissítek. Érdekes visszafelé végigjárni azokat az utakat, ahol pár nappal ezelőtt még tekertük a pedált. Ha leülepedtek bennem a dolgok, befejezem ezt a bejegyzést, addig is mindenkinek köszönöm a támogatást, biztatást! Karesz bá’: 8 körül felkeltünk, borult volt az ég; igyekeznünk kell a pakolással, ha nem akarjuk, hogy esőben pakoljunk. Végül is 1 óra pakolás, 1 óra reggeli, fürdés, egyéb és menetkészek voltunk. A Sziszi Mercije úgy néz ki, hogy a német ipar büszke lehet rá: szép a fényezése, szépen jár a dízelmotor, és úgy megpakoltuk, hogy az az érzésem, mindjárt hátrabukfencezik. Hátul a 2 bicaj. Gabi első kerekét le kellett venni, hogy ha huppanón megyünk, nehogy leérjen. Kb. 150 km után megálltunk ebédelni. Most Sziszi kávézik, mi meg fagyiztunk egyet a Mc Donalds-ban, és itt a NET-hez is hozzáfértünk. Egy ideig arra jöttünk kocsival, amerre tekertünk. Jó érzés volt látni, hogy arrafelé már érintettük azokat a falvakat. Néha el-elszundítottam, de az új szakaszokon megpróbálok ébren maradni. Persze szép a táj is, de az is érdekel, hogy jobb lett volna-e arrafelé. Hát eddig nincs nagy különbség, mindenhol nagy dombokat érintettünk. Na, adom vissza Gabinak a Netbook-ot, ő is szeretné megírni a mai napot. 2012. augusztus 7., kedd Karesz bá’: Epilógus Ismét itthon. Pár napig nem akartam megírni az epilógust, hagytam, hadd ülepedjenek a dolgok. A hazaút nem volt rövid, de mégis szép emlékekkel gazdagodtunk. A francia Alpokon keresztül jöttünk. Vicces, hogy a 2 hágót leszámítva, amit csomagokkal csak tolva lehet megtenni, a többi rész simán teljesíthető bicajjal. Az út széles, a hágókat leszámítva szép egyenlejtős, sokkal jobb, mint a Nizza utáni hegyek. Az első éjszakai szállásunk az Alpok kezdetén egy falusi parkban volt, mögöttünk 25 méterre csobogott a kis folyó. Mi Gabival 1-1 kőpadon aludtunk, Sziszi Lacival a Merciben. Meglepően jól aludtam, éjjel betakaróztam a hálózsákkal is, mert amikor lefeküdtem, akkor elég volt a pléd is. Gabinak a felfújható polifómját egy tüske éjjel kiszúrta, reggelre le is eresztett, nem lehetett valami kényelmes így a kőpad. A hegyekben filmeztem, amíg ki nem fogyott az energia a kamerából. Éjjel Olaszországban pont ott álltunk meg, ahol először nem csinálták meg a küllőtörésem. Nagyon érdekes volt ismét ott lenni, ahol Lourdes felé tekertünk. Az olasz szállásunk a főút melletti kukoricás útján volt. Bár keveset aludtunk (3 órát), de frissen ébredtem. Készültünk arra, hogy Jesoloban fürdünk egyet, de akkora dugóba kerültünk, hogy végül ki kellett hagynunk. Elég illatos volt már a csapat. Olyan férfiasan. Utána kerültük a főutakat, nehogy beragadjunk a dugóba. Szlovéniában volt egy eszméletlen hosszú emelkedő Vipavától, szegény Merci megszenvedett velünk, amire felküzdötte magát. Sziszi még soha nem tette vissza kettesbe autópályán a Mercit. Itt autópályán jöttünk, de őrült forgalom volt. Este értünk haza, Lovásziba. 30

Letekertünk Lourdes-ig 1942 km-t. Bár az időjárás nem engedte, hogy az Atlanti-óceánig eljussunk, azért így is elégedett vagyok. A faluból elsőként tekertem el Csíksomlyóra 2010-ben, most pedig Lourdes-ba. Most azért is vagyok különösen elégedett, mert gyakorlatilag 1 kézzel mentem végig, mert a bal kezemmel nem tudok még ma sem igazán erőkifejtést végezni. Az ülésem sem az ideális pozícióban volt, mert nem mertem rendesre felemelni, mert akkor minden megálláskor és induláskor erőltetnem kellett volna a bal karom. A hátsó váltóm sem segített, nagyon sokszor magától visszaváltott, és ilyenkor iszonyú fájdalmat okozva megrántotta a fájós bal kezem. A váltóim marokváltók, a bal kezemmel nagyon nehezen húztam magasabb pozícióba. A csomagjaim sajnos baromi nehezek voltak annak ellenére, hogy Gabi hősiesen átvette a saját gépsárkányára a szerszámost és a nehezebb gyógyszerest. Aki ilyen túrára készül, max. 6 kg-os csomagot vigyen, ne 20 kg-ot. Aminek különösen örülök, hogy akármilyen kilátástalan helyzetben voltunk, tudtunk egymásnak segíteni, és nem martuk egymást. Azokat, akik egyedül mennek, becsülöm, de nem tudom, hogy egy csomó helyzetet hogy oldanak meg, és az élményeit sem tudja megosztani senkivel. Nálunk Gabi volt a bevásárló, ő kezelte a pénzt, én meg a vigyázó voltam. Tökéletesen működött.

31