John Updike NYÚLSZÍV
John Updike: Rabbit at Rest Alfred A. Knopf, New York, 1990 Copyright © 1990 by John Updike This translation published by arrangement with Alfred A. Knopf, Inc. Fordította: Gy. Horváth László
Nyúl fent sütkérezik a régi, emlékeiben él világ fölött, gazdagon és nyugalomban. NYÚLHÁJ A restnek az étel méreg, s nem táplálék. FREDERICK DOUGLASS ÉLETE ÉS KORA
I. FL A lesült és izgatott karácsony utáni tömegben, a Délnyugat-floridai Területi Repül téren, Nyúl Angstromnak hirtelen az a vicces érzése támad, hogy ami elé kijött, ami valahol odakinn lebegve leszállni készül, az nem is a fia, Nelson meg a menye, Pru és a két gyerekük, hanem valami baljósabb, valami, ami meghitten az övé: a tulajdon halála, bizonytalan repül gépforma alakban. Dermeszt gondolat, jobban beleborzong, mint a várócsarnok légkondicionálásába. Hát igen: Nelsonnal szembenézni harminc éve folyamatos megpróbáltatás a számára. A repül tér viszonylag új. Az ember a 21-es kijáratnál letér a 75-ös államközir l, és három mérföldet hajt egy osztott pályás beköt úton, amely, hiába hogy nyiszlett pálmasorok és harsányzöldre gondozott bermudaf csíkok szegélyezik, mintha nem vezetne sehová. Se hirdet táblák, se országúti vendégl k és üzletek, még egy alacsony, h vös fehér cseréptet s ház se, amik pedig gomba módjára n nek errefelé. Az ember azt hiszi, eltévedt. Egy ideges, piros Camaro kabriolet tolakodik be a visszapillantó tükörbe. – Harry, nem muszáj rohannod. Úgyis korán érünk ki. Janice, a felesége mondta ezt Nyúlnak idefelé jövet. Nyulat leginkább az az elnéz , aggodalmas hanghordozása bosszantotta, mindig így beszél vele mostanában, mintha id el tti érelmeszesedésben szenvedne. Ránézett az asszonyra, aki éppen egy makacsul repked , félig sz hajtincset tolt hátra nap keményítette, barna kis dióarcából. – Szívem, valaki belém akar jönni – magyarázta, miközben átváltott a jobb sávba, és hagyta, hogy a sebességmér remegve visszaálljon hatvanöt alá. A Camaro elzúgott mellette, szürke filc stewardess-sapkás, kakaóbarna fekete csibe ült a volánnál, álla és szája el reszegve, még egy oldalpillantásra se méltatta t. Fölbosszantotta ez is. Hátulról, ahogy a csomagtartóját meg a lökhárítóját tervezték, a Camarónak mintha szája lenne, két vastag, szétnyílt, sziszeg fémajak. Lehet, hogy már ez ráhozta a frászt Harryre. A repül téri váró, amikor végre felt nik, alacsony, hosszú, fehér épület, nagyobb változata a napszúrásos klinikáknak – fogászat, gerincmasszázs, köszvény, szív, jogi tanácsadás, törvényszéki orvostan –, amelyek ennek az öregeknek szentelt államnak az útjai mentén sorakoznak. Az önm köd barna üvegajtótól pár lépésre le lehet parkolni: az egész állam csecsem ként bánik az emberrel. Benn, az emeleten, az utasvárók hosszúak, alacsonyak, ízléses filcszürkék, mint annak a pimasz stewardess-nek a sapkája, és az a fajta zene tölti be ket, amire csak akkor lesz figyelmes az ember, ha a lift megáll vagy a fogorvos abbahagyja a fúrást. Húros hangszerek, szöveg semmi, zene, amely hozzászokott, hogy kutyába se veszik, amolyan sz nyeg a leveg ben, hogy feledtesse a csöndet, ami az embert a halálra emlékeztetné. Ezek a hosszú, alacsony, ízléses terek, amelyeket éppoly kevéssé éktelenítenek reklámhirdetések, mint a beköt utat, valamire emlékeztetik Nyulat. Légaknák, gondolja el bb, aztán: kripták. Futurisztikus terek, akár azok a szögletes alagutak a filmekben, amelyeket egy kameratrükkel rgörbületté gyorsítanak, jelzend , hogy most egyik bolygóról a másikra tartunk. 2001, megéri-e vajon? Megtapintja a mellette álló Janice-t, az átizzadt fehér pamut teniszruha derekát, hogy a hirtelen halálsejtelmét el zze. Janice dereka vastagabb, kisebb rajta a bemélyedés, n bele a középkoruk végén járó asszonyok hordótestébe, a lábuk elvékonyodik, karjuk meglöttyed, mint a f tt csirke húsa, ahogy jön le a csontról. Az átizzadt teniszruhára lyukacsos sárga kardigánt kerített begombolatlanul, a repül téri légkondicionálás ellen. Nyúl ártatlan büszkeséggel konstatálja, hogy öltözetével, barnaságával, a fehér karikákkal, amiket a napszemüveg hagyott a szeme körül, hajszálra úgy néz ki, mint ez a sok többi amerikai nagymama, akik megengedhetik maguknak, hogy itt legyenek az örök napsütés, az örök ifjúság földjén. – A5-ös kijárat– mondja Janice, mintha a tapintása kérdés lett volna. – A Newarkon át közleked clevelandi gép – mondja azzal az üzletasszonyos biztonsággal, amit középkorúan szedett föl, f leg amióta az anyja hét esztendeje meghalt, és ráhagyta a telepet, a Springer Motorst összes tartozékával, a breweri körzet két Toyota-képviselete közül az egyiket: a család még ma is csak „telepként" emlegeti, mert használtkocsitelepként kezdte, amit a tulajdonosa, Fred Springer vezetett,
az azóta halott Fred Springer, aki, legalábbis az özvegye, Bessie és a lánya, Janice szerint, Nelsonban reinkarnálódott, lévén mind a ketten inas kis vakarcsok és valami meghatározhatatlan módon alamusziak is. Ezért tölti Harry és Janice az év felét Floridában – hogy Nelsonnak szabad keze legyen a telepen. Harryt, aki tíz esztendeig volt a vezérképvisel , és Charlie Stavrosszal együtt irányította a dolgokat, Springer mama végrendelete még csak meg sem említette, hiába hogy éveken át lakott vele együtt a nagy, sötét Joseph Street-i házban, hallgatta a povedálását, hogy micsoda egy szent volt a Fred, meg a nyavalygását, hogy mennyire sajognak a dagadt bokái. Minden Janice-re szállt, mintha Nyúl csak egy takargatni való szégyenfolt lenne a Springer-dinasztián. A Joseph Street-i ház,amitNelson meg a családja ingyen használ, csak a rezsit meg az adót kell fizetniük, háromszázezret is megérhet, most hogy a yuppie-k költöznek át a hegyen északkelet-Brewerb l Mt. Judge városába, nem beszélve a poconoki nyaralóról, ahol már az erdei kalyibák ára is az egekig szökött, a telepnek meg pusztán az alapterületéért, azért az egy holdért a 111-es út mellett, a folyótól délre, megadna közel egymilliót bármelyik elektronikai társaság, amelyeket az elmúlt évtizedben csábítottak a breweri körzetbe a megüresedett gyárak, a szakképzett, de elhelyezkedni nem tudó munkaer meg az ódivatúan alacsony árak. Janice gazdag. Nyúl szeretné megosztani vele a váratlan, dermeszt érzést, ami elfogta, annak a mennybéli repül gépnek az árnyékát, de a páncél, amit Janice maga köré növesztett, taszítja, a ruhadereka vastagnak és élettelennek rémlett, nyirkos irhának. Magára marad az el érzetével. Vendégvárók egész tömege gy lt össze ezen a karácsony utáni kedden, Reagan uralkodásának utolsó esztendejében. Egy görbe hátú, szögletesen fürge mozgású kis ember – gyakori jellemz i a zsidóknak – el reiramodik mögülük, és úgy kiált hátra a feleségének, mintha Angstromék ott se volnának: – Gyere már, Grace! Grace, gondolja Harry. Fura név egy zsidó n nek. Bár lehet, hogy mégse. Bibliai nevek, Rachel, Esther, de viszont: Barbra, Bette. Még mindig csak hozzászokóban van itt a zsidókhoz, tanul t lük, próbálja ellesni a filozófiájukat, amit l olyan keményen tudnak kapaszkodni a világba. Például ez a púpos öreg szivar a rózsaszín kockás ingében meg a rúzspiros nadrágjában: úgy rohan, mintha a közelg repül gép a Varsóból induló utolsó vonat lenne. Amikor Harry és Janice a leköltözést tervezgette, Florida-szakért ik, els sorban Charlie Stavros és Webb Murkett, azt mondták nekik, hogy az öböl fel li part a keresztény rész s az atlanti a zsidó, de Harry ezt idáig nem nagyon vette észre; ameddig az ismeretségi köre terjed, zsidó az egész Florida, éppannyira, mint New York meg Hollywood meg Tel-Aviv. Társasházukban, ami azt illeti, és Janice amolyan mindenki kedvencei, merthogy gójok: cukinak tartják ket. Elnézve ezt a kis öreget, úgy megvan hetven, mint egy se, amint már valósággal száguld, szöcskeként ugrándozva a párnázott, egylábú székek között, nehogy valaki megel zze, Harry b ntudatosan érzi a maga tömegét, amit a legjóindulatúbb mérleg is kétszázharminc fontra taksál, s ami ötvenöt éves korára úgy burkolja be, mint egy csomó takaró, amelyeket az évtizedek hoztak egyenként. Az itteni orvosa folyton a fülét rágja, hogy szokjék le a sörr l meg a nassolásról, és meg is fogadja minden este fogmosás után, de másnap, a napsütésben, megint kiéhezik bármire, ami sós és ropogtatható. Mit is mondott a régi kosárlabdaedz je, Marty Tothero az élete vége felé, hogy öregen az ember csak eszik, eszik, és sohasem kapja meg azt, ami kellene? Nyúlnak néha már-már összerogy a lelke a hatalmas test cipelését l. Szorongató kis fájdalmak csiklandozzák a bordáit, szöknek a bal felkarja felé. Van, hogy nem kap leveg t, és a melle rejtélyes módon megtelik valami feszít eszenciával. Kölyökkorában, ha növési fájdalmak bántották, a feln ttek megnyugtatóan nevettek; de hiába, most már is feln tt, rajta lenne a nevetés sora. Színes nyolcszöglet butik akasztja meg a repül tér szigorú szürke tereit: újságokat, képeslapokat, édességet, korallmütyüröket kínál, meg azokat a nevetséges pasztellszín trikókat, amik mind délnyugat-Florida paradicsomi voltát hirdetik. Janice megtorpan, és azt mondja: – Tudsz várni egy percet, amíg megnézem, van-e új Elle-jük? Utána meg visszamennék vécét keresni, most még van id nk, és hazafelé szörny lesz a forgalom ebben az rült napsütésben. – Neked is jókor jut eszedbe – mondja Harry. – Eredj, ha annyira muszáj. – Janice kurta
Mamie Eisenhower-frufruja, mert még mindig így hordja a haját, az évek múltával kiritkult, a nedvességt l és sós vízt l meg begöndörödött, és ett l gyerekesnek, konoknak s ami azt illeti, egész cukinak látszik. – Még legalább tíz percünk van, nem is tudom, hová rohant az a majom. – Egyszer en csak imádja az életet – feleli Harry, és engedelmesen vár. Amíg Janice a vécén van, nem bír ellenállni, bemegy a boltba, és vesz valami rágcsálnivalót, egy Planter's mogyorós szeletet, negyvenöt centjébe kerül. Eredeti Planter's Mogyorós Szelet, mondja rajta a papír. Szállítás közben valahol kettétört, és arra gondol, egyik felét meghagyja, megkínálja vele az unokáit, amikor már mind a kocsiban lesznek és indulnak hazafelé. Kisebbfajta sikert arathatna. De az els fele olyan jó, hogy megeszi a másodikat is, s t még a morzsákat is kirázza a papírból a tenyerébe, és fölnyalja, mint a hangyász. Aztán arra gondol, hogy visszamegy, vesz még egyet az unokáinak és magának, megosztoznak rajta a kocsiban – „Nézzétek, mije van a nagypapának!" –, amikor ráfordulnak majd a 75-ös államközire, de nem bízik magában, fölfalná most az egészet, ezért ott marad az ablaknál, bámul kifelé. A repül teret úgy tervezték, hogy nagy ablakok néznek a kifutókra, ha egy gép lezuhan, karosszékb l lehet élvezni a látványt. A t zgolyót, a lassan, pörögve csúszó törzset, a leszakadó szárnyakat. Miközben a ragacsos-törmelékes masszát, a karamellé égetett cukrot és kukoricaszirupot próbálja kipiszkálni a nyelvével a fogai közül – hál' istennek még mind saját, és az elüls kön korona sincs –, Nyúl csak mered kifelé a ver fényes délután roppant térségébe. A kifutó háromszöggé hegyesedik, és Florida lapsimasága zsúpszín re barnul ott, ahová már nem ér el semmiféle öntöz rendszer zöld ujja. A tél, vagyis az árnyéka, mert errefelé csak az van, még nem köszöntött be. A h mérséklet mindennap nyolcvan fölé emelkedik. Négy Floridában töltött tél után Nyúl már tudja, hogy az öböl fel l támadó szélnek néha foga van, az els tee-nél bele-beleharap az emberbe, ha korán kezdik a golfjátszmát, és a pulóvert csak déltájt lehet levenni, de ez az idei december, eltekintve attól a kis leh lést l a hónap közepén, idáig olyan volt, akár a szeptember eleje Pennsylvaniában – fülledt, csak a vadgesztenyelevelek vörösödése meg a csüggedt szárazság a leveg ben és a tücsökkórusok tudatták, hogy vége a nyárnak. Ahogyan a csokoládé leülepszik a gyomrában, a baljós el érzet újra karmokat növeszt a szíve körül: kicsi t hegyeket, mint amik a brossban fogják össze a gyémántot. Rengeteg manapság a halál az újságokban. Max Robinson, az ország els és eddig egyetlen fekete hírm sorvezet je, meg Roy Orbison, aki mindig fekete ruhát és fekete napszemüveget hordott, és amikor a „Pretty Woman"-t énekelte, úgy föl tudott menni a hangja, mint egy n nek, aztán, most karácsony el tt, az a Pan Am 103-as járat úgy repedt szét, mint egy rohadt dinnye, öt mérfölddel Skócia fölött, hullák és lángoló roncsok zuhogtak annak a kis Glockamorra vagy milyen nev , megvan, Lockerbie-nek a golfpályájára meg földútjaira. Elképzelni is nehéz, ott ül az ember fönn, elbágyasztja a nagy Rolls-Royce-motorok búgása, a csilingel italos kocsik közeledése, a megkönnyebbülés, hogy nem késte le a gépet, és most már semmi dolga, kedvére hátrad lhet, amikor hatalmas robbanással-repedéssel és elszórt sikolyokkal ez az egész kényelmes világ kiesik alóla, és nincs alatta semmi, csak a fekete r, a mellét összepréseli a rettenetes, belélegezhetetlen hideg, amit el se tudott volna képzelni, pedig néha tapintható a csomagtérb l frissen kikerült b röndökön is, amikor az ember pakolja ki a ruháit, a szennyes alsókat meg a strandtörülköz ket, és még bennük van a küls r könyörtelen, halálos jegessége. Csak tegnap is valami utasszállító Rochester és Atlanta között, harmincegyezer láb magasan kilyukadt, tizennégy hüvelyk széles hasadék tátongott rajta, azt írták az újságok, szerencséje volt, hogy sikerült leszállnia nyugat-Virginiában. Minden széthullik, repül gépek, hidak, Reagan elnökségének nyolc esztendeje alatt senki se vigyázott a boltra, a semmib l termett a pénz, szaporodtak az adósságok, Istenben bízott mindenki. Harry elég sokat röpködött életében, vezérképvisel i konferenciákra, meg kilenc éve egyszer két másik párral együtt a Karib-tengerre, de Floridába és Janice mindig kocsival jönnek, úgyhogy a kocsijuk most is lenn van. Nelson valószín leg nyafog majd, hogy csak egy kocsi van, még ha Camry kombi is, amibe hatan kényelmesen beleférnek. Nelson magának való, szeret órákra elt nni valami rejtélyes céllal. Nelson. Igazi sajgó sebhely. Harrynek már sajog a nyelve, abbahagyja a
vadászatot a szemfoga mögé szorult édes kukoricaszirup-töredékre. A Fort Myers-i News-Press ma reggeli kiadásában meg azt olvasta, hogy odaát Fort Lauderdale-ben tegnap valami rablási kísérlet során agyonl ttek egy terhes asszonyt. Színesb r lehetett, de az újság ezt nem említette, mostanában már nem szokták. A n meghalt, de a csecsem t császármetszéssel megmentették. Aztán ott volt az az interjú az els oldalon azzal a pasassal, aki felszedett egy tizenkét éves lányt, kábítószert füstöltetett vele, meger szakolta és, ki tudja, hogy, elevenen elégette, és most panaszkodik, mert a cellájában, a halálsoron csótányok meg patkányok vannak, és azt mondja a riporternek: „Én mindig a jóra törekedtem, persze nem vagyok egy angyal. De gyilkos se vagyok." Ez tetszett Harrynek, annyira, hogy nevetett is rajta. Nem vagyok egy angyal, de gyilkos se vagyok. Nem úgy, mint ez a Bundy nev alak, aki több tucat államban több tucat n t gyilkolt meg, és már tíz esztendeje húzatja-halasztatja a kivégzését idelenn Tallahassee-ben. De nem kapkodja el Hirohito sem. Nyúl még emlékszik rá, amikor Hirohito neve együtt szerepelt a háborús propagandában Hitlerével és Mussoliniével. És azt sem felejti el soha, hogyan fulladt meg a csecsem kislánya, Rebecca June, épp harminc esztendeje lesz júniusban, s hogy amikor egymaga visszament a lakásba, a kád még mindig tele volt azzal a poshadt, szürke vízzel, ami megölte. Isten nem húzta ki a dugót. Olyan könny lett volna Neki, aki a csillagokat a helyükre függesztette. Meg nem történtté tenni. Vagy mondjuk kiiktatni az univerzumból azt a valamit, ami a Pan Am 747-esét Skócia felett fölrobbantotta. Azok a pumpáló szívvel lefelé bucskázó testek a sötétben. Vajon k mennyit tudtak, miközben zuhantak alá a leveg ben, amely s r volt, mint a poshadt víz, poshadt szürke, mint ez a váró, amin úgy zúgnak végig az emberek, akár a porszemek a légaknán, a társaság szemében mi csak számok vagyunk egy komputerben, eggyel több vagy kevesebb, kit érdekel? Egy pötty az erny n, aztán már nincs pötty az erny n. Azok a nedves dinnyemagok módjára lefelé bucskázó testek. Csillag bújt ki a nappali égre, a fátyolfelh csíkok alatti kékségre, egy villogó, ereszked , egyenesen feléjük tartó repül gép. Arra gondol, hogy ebben a villogásban fészkelnek most a szerettei: Nelson, a fia, a balkezes menye, akit Prunak hívnak, bár Teresára keresztelték, Judy, a nyolcéves lányunokája és Roy, a négyéves fiúunokája, aki azon az szön született, amikor Harry és Janice elkezdte itt tölteni a féléveket Floridában. A kisfiú eredetileg mindkét nagyapa nevét megkapta a keresztségben, Harold Roy volna igazából, de mindenki Roynak hívja, és ezen Harry meg is sért dhetnék, hiszen Roy Lubell csak egy elbocsátott, h börg kazánszerel Akronban, aki még az esküv re se jött el, és szart se tett soha a hét éhes gyereke szájába. Pru még ma is valahogy éhesnek látszik, és ez Harryt önmagára emlékezteti benne. A csillag n -növekszik, már csészealj alakú, és több pontján villog, szárnyas alumíniumgépezet, siklik-nagyobbodik a komor, lapos bozótvidék és a pálmafákkal öltögetett horizont felett. Elképzeli, hogy a repül gép földet éréskor kigyullad, felrobbantja valamelyik villanása, feketével árnyékolt piros lánggolyó, folyton ilyesmiket látni a tévében, és döbbenten tapasztalja, miközben ezt elképzeli, hogy nincs sok érzelem benne, csak a szemtanú h vös izgalma, báva csodálkozás a vegyi anyagok tomboló dühén, és a megkönnyebbülés, hogy nem volt rajta a gépen, itt állt biztonságban az ablak innens oldalán, a végzet halvány, karmos el érzetével. Megint ott van mellette Janice. Liheg, izgatott. – Harry, siessünk –mondja. –Már itt is vannak, tíz perccel el bb érkeztek, biztosan hátszelet kaptak Newark után. A vécéb l egyenesen a kijárathoz mentem, de sehol se találtalak, nem voltál ott. Hol voltál? – Hol lettem volna? Itt ácsorogtam az ablaknál. – Az a gép, amit képzeletben fölrobbantott, még csak nem is az övék volt. Ugráló szívvel, bosszantóan szapora lihegéssel igyekszik apró felesége mögött a terjedelmes, szürke sz nyegen. Janice rakott teniszszoknyája meg-meglibben combjai barna hátulján, sokréteg fehér Nike-ja képtelenül nagy a pipaszár lába végén, akár Minnie Mouse a hatalmas cip jében, bár Janice szerelése semmivel sem abszurdabb a többiekénél a vendégváróknak ebben a forgatagában: férfiak bankárokra jellemz kurta sz hajjal és bankárokra jellemz hosszú, komor, begombolkozott arccal – sárgászöld, ujjatlan Day-Glo trikókban, amikre az van rányomva, hogy CORAL POINT
vagy CAPTIVA ISLAND, paradicsompiros bicikliz sortokban meg tükörtojásmintás bermuda-gatyákban, bodorított hajú, vastag derekú feleségeik pedig ezekben a nevetséges szabadid ruhákban, olyanok, mintha rózsaszín vagy kék hosszú alsók lennének, babaszínek Kewpie-baba termeteken, öltözködésükkel hirdetik a meglelt örök ifjúságot, mint azok a síel k meg teniszez k meg golfozók, akik úgy jelennek meg manapság a tévében, akár egy két lábon járó hirdet tábla. Az a púpos kis zsidó ürge, aki annyira sietett, már megtalálta azt, akit szeret, egy magas, szélesen mosolygó n t, Rachelt vagy Esthert, szerteálló haja van és nagy, fakó profilja, karjára vetve a kabát, ami Newarkban még elkelt, másik oldalán a kövér, hurkás anyja, Grace-nek hívják, a kisöreg dühös, vagdalkozó kézmozdulatokkal adja el a n knek a legújabb spíljét, azok meg fejenként fél füllel hallgatják azt a jelentéktelenséget, ami olyan fontos az öreg szivarnak. Nyúl furcsálkodva konstatálja, hogy ennek a nagylánynak, aki egy fejjel magasabb a szüleinél, láthatólag nincsen párja. Mögöttük, természetellenesen közel, magas fekete férfi ballag, mutatós mellényes öltönyben, de korántsem jampecos, s t lerí róla, hogy a fehér arisztokraták közönyével viseltetik a külseje iránt, kezében az a fajta nagy, formátlan táska, amit az eszes utazók használnak és ami minden helyet elfoglal az ülések fölötti csomagtartóban. De ez nem lehet rokon, nyilván csak kerülni akar, mint az a Camarós fekete csibe a beköt úton. Mindenki belénk jön, így közlekedünk mostanában. Harry és Janice odaér az A5-ös kijárathoz. Az emberek csomókban szállnak ki a gépb l, egy-egy három táskás, fontoskodó hülye vagy mankós, billeg öregasszony mögött fürtökbe töm dnek a többiek. Az ember nem is érti, hogy nem rokkantunk még bele a nyomorékok ajnározásába. – Ott vannak – jelenti végre Janice, és súgva, gyorsan hozzáteszi: – Nelson fáradtnak látszik. Nem is annyira fáradtnak, gondolja Nyúl, hanem inkább alamuszinak. Fia a bal karján hozza az fiát, és Nelson jobb szeme összesz kül, szemhéja meg-megrebben, mintha onnan, a védtelen oldalról ütésre számítana. Roy elaludhatott a gépen, mert a feje az apja nyakához billen, párnát keres rajta, nyitott szemében az a folyadékszer gyermeki sötétség, duzzadt szája néma, nyáltól fénylik, sokkos. Harry el remegy, hogy amint a kötélkorlát engedi, átvegye fiától a terhet, de Nelson nem adja, mintha a nagypapa emberrabló volna; csimpaszkodik Roy is. Harry bosszús vállrándítással nyugtázza ezt, odahajol, megcsókolja Roy bársonyos arcát, finomabb a bársonynál is, még meleg az alvástól, és megrázza a saját fia kicsi, nyirkos kezét. Nelson néhány éve bajuszt hord, a sörtés kis barna folt alig szélesebb az orránál. Alatta az érzékeny ajkai sohasem mosolyognak. Harry hiába keresi ebben az ijedt, barna szem arcban a kék szem sajátját. Nelson Janice-t l örökölte ezeket a feszülten rendezett vonásokat, a mindent kerül , homályos, zavarodott tekintetet; ez az örökké értetlen kifejezés n nek jobban áll. S ami még rosszabb, Janice magas homloka és ritkás, vékony haja Nelsonnál a határozott kopaszodás formáját ölti. Egyre terjed halántékai között a maradék haj áttetsz háromszöge nemsokára sziget lesz, a tarkóján meg, amikor elfordul, hogy megcsókolja az anyját, b rlebernyeg szélesedik. Kopott kék farmerzakót vett az úthoz, alája ropogós-csicsás, rózsaszín csíkos, fehér galléros-mandzsettás inget, úgyhogy elég felemásan fest, mint valami családos rocksztár vagy hétvégi gengszter. Az egyik fülcimpájában apró arany karika. – Mmmvö! – szusszant Janice a csókhoz; idelent tanult meg efféle zajokat produkálni, ezek között a csöpög s zsidó n k között. Harry vigyázatosan köszönti Judithot és Prut. A sovány kislány, alig egy hónap és kilenc lesz, amolyan n vázlat, még nem életnagyságú és nem befejezett. Vörös hajú, mint az anyja. Bájos vonások, a b re rózsás a szepl k alatt, az arcrészletek – szempillák, szemöldökök, fülek, orrlyukak, a fogakról fürgén visszahúzódó ajkak – ijeszt en tökéletesek, könnyen széttörhet k. Amikor lehajol hozzá, hogy megcsókolja, a füle el tt látja a gyermekkor rejt z pihéjét. Tiszta zöld szeme és sárgarépa haja Prué, de törékeny, egyenes vázában, hosszúkás, nyugodt arcában még semmi sincs abból a ferdülésb l, amit Pru kapott az élett l, amit l a szépsége már huszonnégy éves korában is kissé esetlennek, bicebócának t nt, s ez csak még savanyúbb, még nehézkesebb lett benne a Nelsonnal való házasság kilenc esztendeje alatt. Pru kedveli Harryt, és Harry is kedveli t, de a
többiek folytonos nyüzsgése eddig megakadályozta, hogy ezt kifejezésre juttassák. – Micsoda szépségek – mondja most anyára és lányára. A kis Judy összeráncolja az orrát, úgy mondja: – Nagypapa már megint csokit evett, szégyellhetné magát. Érzem a száján, meg azt is, hogy mogyorósat. Ott van a fogai között a ragadék. Szégyellhetne magát. Muszáj volt nevetnie ezen a támadáson, a részletek pontosságán, meg azon a pennsylvaniai holland módon, ahogyan a kislány azt mondta: „szégyellhetné magát". A helyi dialektusok kivesz ben, pedig a gyerekek olyan precízen utánozzák a feln tteket. Judy nyilván fültanúja volt, amikor odahaza Nelson és Pru meg talán Janice is az testsúlyáról és az örökös nassolásáról beszélgetett. Márpedig ha err l beszélgetnek, lehet, hogy pocsékabb az egészsége, mint hinné. Rosszul nézhet ki. – A fene – mondja zavartan. – Mostanában folyton lebukom. Pru, veled jól bánik a világ? Menye azzal lepi meg, hogy amint kötelességtudóan el rehajol megpuszilni, minden köntörfalazás nélkül szájon csókolja. Ajkai savanyúan, szomorkásán, szégyell sen lefelé görbülnek, de melegek, melegek és puhák és nagyok, mintha csak párnák volnának Nyúl bensejében, a csók utóhatásaképpen. Amióta megismerkedett vele azon a régi nyáron Springer mama házának árnyékai között – vékony, esetlen alak, minden figyelmeztetés nélkül hatolt be az életükbe, Nelson visel s, római katolikus barátn je Ohióból, a Kenti Állami Egyetem titkárn je, Teresa Lubell, leend anyja két unokájának, akik továbbviszik majd génjeit az örökkévalóság felé –, Pru kiszélesedett, anélkül, hogy a pennsylvaniai n k szalonnás módján elnehezült volna. Nagyobb homlokzatot mutat, mintha láthatatlan feszít vasak széjjeltolták volna a csontjait, új kalciumanyag rakódott volna közéjük, s a húsa is ennek megfelel en széthúzódott volna. Valaha Judyéhoz hasonlóan keskeny arca néha lapos maszknak t nik. Mindig is magas volt, és miközben megkérgesedett feleséggé és matrónává vált, hosszú, egyenes szálú haja az évek során megkurtult, bozontos szárnyacskákká kényszerült, akár a Szfinx frizurája. Kiszélesedett a csíp je és a válla is a kockás kosztüm harsány mintája alatt – a barna, fehér és fekete kockák és rombuszok háromdimenziós hatást keltenek –, amit az úthoz vett fel, könny anyaga meggy r dött a háromórai ülésben és gyerekdajkálásban. Vállán degesz, kék táska, karjai és kezei között teveszín nagykabát, két gyerekkabátka, több csúszkáló gyerekkönyv, a tévémesék nyomtatott változatai, egy ráncos bézs kép Cabbage Patch baba meg egy felfújt gumidinoszaurusz. A keze nagy, bütykei rózsaszín ek, repedezettek. Harry anyjának is ilyen volt a keze a sok mosástól, mosogatástól. De hogy Prué, a mindenféle háztartási gépek korában? Nyúl csak bámulja a csók utáni döbbenet fél másodpercében. Annak a varázsa, hogy felesége és gyerekei lehetnek, Nyúl számára hamar megkopott, de hogy igazi hús-vér menye van, az folytonosan izgatja. Pru közvetlenkedik, hogy a találkozás kezdeti zavarát feloldja: – Istenien nézel ki, Harry. Jót tesz neked a napsütötte dél. Mit jelent ez a frontális csók? Az enyhe mohósága? Mintha bánatos üzenet rejlenek benne. Pru és Nelson valahogy sosem illettek össze. – Ezzel a véleménnyel egyedül állsz – mondja, a válltáska után nyúlva. – Hadd vigyek már valamit, add azt a táskát. – Rángatni kezdi Pru válláról. Pru átrendez kabátot-játékot, hogy kiegyenesíthesse a karját, de közben megkérdi: – Szabad ezt neked? – Miért bánik velem mindenki úgy, mint valami tökkelütött hadirokkanttal? – kérdezi Nyúl, de már csak a leveg t l; Pru és Janice hamis mohósággal ölelkezik össze, Nelson meg már baktat is el re a hosszú szürke folyosón, vállán az újra elszenderedett Royjal. Harry bosszankodva látja, hogy habár Nelson frissen, néhány napja nyiratkozott, a borbély varkocsot, amolyan patkányfarkat hagyott neki hátul, lelóg a gallérjára, a növekv kopasz foltra. Hány évesnek képzeli ez magát, tizenhétnek? A kis Judy megy az apja után, de Nelson nem várja meg, hátra se néz. A lány elég nagy már ahhoz, hogy átérezze, csinos útiruhájában nem vághatja sutba a méltóságát, nem szaladhat utánuk. Tengerészkék télikabát van rajta a rózsaszín nyári ruha fölött; a ruha rózsaszín szegélye kilóg a kabát alól, aztán már a csupasz lábai következnek, hosszabbak, mint amilyennek november elején
látta ket. De leginkább a tarkója sajdítja meg Nyúl szívét, a fényl sárgarépa haja, copfba fogva, mutatós, keményített szalaggal megkötve. Az anyja katolikus neveltetése tükröz dik ebben a szalagban: a Szüzet vagy Kisjézust vagy Akárkicsodát felcicomázták a körmenetre, a repül út parádéjára. Judy csillogó tarkója, a röpköd copf, amint annyira igyekszik nem rohanni, olyan jámboran és öntudatlanul viseli az anyja által belekötött szalagot, hogy Harry elmosolyodik. Lépteit meggyorsítva beéri, lenyúl – Szia, szépségem –, mondja, és megfogja a kezet, amit Judy gyermeki reflexszel emel föl hozzá. A tenyere éppoly meglep en nedves, mint amilyen meleg az anyja szája volt. Csontfehér választékú feje Nyúl derekánál is följebb ér már. Panaszkodik az anyjának, Harry ezt Janice-t l tudja, hogy a legmagasabb lány a negyedikben. A rossz fiúk cikizik érte. – Hogy van az iskola? – kérdezi. – Utálom – mondja Judy. – A fiúk mind nagymen nek képzelik magukat. A lányok meg kibírhatatlanok. – Na és te nem tartod magad nagymen nek? A kislány ezen elgondolkodik. – Egy-két srác folyton utánam koslat, de én megmondom nekik, hogy menjenek a búsba. Harry cöcög. – Egy negyedikesnek nem szabad így beszélni. – Ugyan – feleli Judy. – Ha felhúzzuk, a tanárn nk még olyanokat is mond, hogy a fene egye meg. – Mivel húzzátok fel? Judy rámosolyog az anyja hirtelen, széles mosolyával, de az övében még nincs semmi görbület. – Hát például zümmögünk, úgy, hogy a szánk nem mozog. Meg néhány hete, amikor karácsonyi dalokat akart énekeltetni velünk, az egyik ilyen nagymen srác azt mondta, ez ellenkezik a szülei hitével, és az apja ügyvéd, és mindenkit be fog perelni. – Nagy seggfej lehet – mondja Nyúl. – Nagypapa. Ne beszélj csúnyán. – Ez nem csúnya beszéd, ez csak azt jelenti, hogy mi van a feje helyén. Ha azt mondtam volna, hogy az a kölyök egy segg, az csúnyább lett volna. Nézd csak, itt vettem azt a mogyorós csokoládét, amit megéreztél rajtam. Kérsz egyet? – Meg kell kérdezni a mamától. Harry megfordul, és bevárja az összeér csíp vel közeled , összedugott fejjel pusmogó anyákat. – Pru – mondja –, fogszuvasodás lesz bel le, ha veszek Judynak egy szelet csokoládét? Pru szórakozottan felpillant, aztán kötelességtudóan rámosolyog Harryre. – Ez egyszer talán nem hal bele, bár Nelson és én nem szeretjük, ha mindenféle vacakot összeesznek. – Akármit veszel neki, Harry – teszi hozzá Janice –, Roynak is kell venned egyet. – Roy alszik, és feleakkora sincs, mint Judy. – Ha Judyval kivételezel, azt észre fogja venni – mondja Pru. –Most van kibújóban az árnyéka alól. A kis Judy árnyékot vet? Vajon is árnyékot vetett Mimre? Az biztos, hogy jó messzire elmenekült Diamond megyéb l, lehet, hogy épp ezért? Belevetette magát a Las Vegas-i örvénybe, és azóta is abban forog. – Ne maradjatok a végtelenségig – mondja Harrynek Janice. – Vagy pedig add ide a kocsikulcsot, hogy bepakolhassunk. Van még két táskájuk, Newarkban feladatták velük poggyásznak. Nelson már biztosan odalenn van. – Mi a nyavalyának rohant úgy el re? Kire zabos ez a kölyök? – Valószín leg rám – feleli Pru. – De már rég nem töröm a fejem, hogy miért. Harry beletúr kockás golfnadrágja zsebébe, de csak néhány tee-t meg egy m anyag labdajelz t talál, rajta két kék V – Valhalla Village –, aztán a másikban megleli az összegubancolódott, recés kulcsokból álló karikát. – Kapd el – mondja, és odavágja Janice-nek. Az asszony a n k rémült mozdulatával rántja föl mindkét kezét, de a kulcsok elrepülnek köztük, és a hasán puffannak. Ett l az apró er feszítést l, ahogy a kulcsokat keresgélte és elhajította, Nyúl úgy elgyengül, mintha fölemelt karja áztatott ruha volna. Unokája megajándékozásából máris kiveszett a
spontaneitás és az öröm. Judy ráadásul nem Planter's mogyorós szeletet választ, ahogyan elképzelte, hanem Sky Bart, ami tényleg árt a fogaknak, ötfajta nyúlós töltelék a mer csokoládéanyag öt púpjában. Farzsebébe nyúl, a nadrág olyan régi, hogy kockáit majdnem színtelenre fakította a nap, a zsebek szegélye elfeketedett izzadt tenyere gyakori érintését l, el veszi a tárcát, és totojázik a csokoládérészlegnél, hogy ne vegyen-e magának még egy cukorral összeragasztott mogyorórudat, talán most lenne akkora szerencséje, hogy nem töröttet kapna, de lemond róla, így is túl sokat eszik, túl sok vacakot, ahogy Pru mondta, meg az itteni orvosa, az öreg dr. Morris, aztán az utolsó másodpercben, amikor a pult mögött álló néger n már a visszajárót számlálja, mégis úgy dönt, hogy megveszi azt a mogyorósat. Nem is az ízét meg a lenyelését élvezi annyira, inkább azt az érdes-reszel s érzést, amint az els leharapott sarok, az els szögletes csücsök lassan olvad szét a szájában. Meglep dik és fölháborodik, amikor kiderül: nemcsak hogy nem kap most már vissza a dollárjából, hanem még tartozik a fekete n nek – szigorú, hígítatlan mattszín , ritkán látni ilyet Amerikában, tompa, mint a pala, haiti lehet vagy dominikai, Florida tele van csónakon menekül kkel – öt centtel, állami adó fejében. Ilyenek a repül téri árak, nyugodtan kibabrálhatnak veled, mert nincs konkurenciájuk. Ahol nincs konkurencia, ott kész a szocializmus: mindenki lejmol, a gazdaság mégolyan, mint Kubában meg Haitiban. Pillantása a képeslapállványra téved. Felül a plasztikba csomagolt szexmagazinok, nyomtatott lapjaik tátott szájú lányok testrészeit rejtegetik, mintha azért lenne örökösen tátva a szájuk, mert maguk is csodálják, hogy nekik kelend áruik vannak, Hustler, Gallery, Penthouse, Oui, Live, Fox. Elképzeli, hogy kér egyet, dacolva a haiti n rosszallásával – ezek a karibiak mind evangelizáló fundamentalisták, bádogsipkás templomaikban ordibálnak, hogy legyen miel bb vége a világnak –, hazacsempészi, és miközben Janice alszik vagy f z vagy valamelyik csoportfoglalkozásán van, csömörig falja magát a kihajtható fotókkal, rózsaszín szeméremajkakkal, fölpumpált mellekkel, fölmered fenekekkel, amik alatt jól kivehet a borotvált pina a szánalmas kis anatómiájával, mint valami kagyló, de csüggedten tudja, hogy még csak fel sem .fog izgulni rajtuk, egyetlen érzése az unalom lesz, meg a méreg a fölösleges kiadás miatt. Négy dollár huszonötbe kerülnek manapság, és cserébe ilyesmiket ígérnek: Szexi szirének a szaunában; Cara Lott, a flott; Orális szex: gourmet-kalauz. Milyen undorítóak is vagyunk, Uramisten – eldobható hús. – Nagypapa, menjünk már – mit ácsorogsz? Sietnek a többiek után, de azoknak nyoma veszett. Judy fényl , szalagos feje idegesíti, el bb az egyik oldalán bukkan föl, aztán a másikon, akár a kocsikulcsok, amiket olyan lassan talált meg, Janice teszetoszának mondja, Janice, aki még a dolgokat se tudja elkapni, az ügyetlen liba. Ha az unokájukat el találnák rabolni mell le, akkor hívná csak igazán teszetoszának. – Csak óvatosan – mondja Judynak a mozgólépcs tetején –, nézz ki magadnak egy fokot, és maradj rajta. Kett közé ne állj. – Majd az alján: – Oké, lépj le, de ne kapkodd el, semmi pánik, sikerülni fog, oké, már lenn is vagyunk. – Az áruházakban folyton mozgólépcs zök – mondja Judy, szemrehányó, összecsücsörített szájjal nézve föl rá, a sarkaiban olvadt csokoládégyöngyök. – Hol az ördögben vannak ezek? – kérdi Nyúl, mert a napbarnított, lármás tömegben, amely odalenn nyüzsög a Délnyugatfloridai Területi Repül tér magasabb mennyezet földszintjén – ez kevésbé akna– és kriptaszer , de ugyanattól a fojtott, acélos végzetszer ségt l visszhangzik, ami máris fölkavarja a gyomrát –, nincs egyetlen ismer s alak, csupa vadidegen, mintha a pokolba szállt volna alá. – Eltévedtünk, nagypapa? – Ki van zárva – mondja Nyúl. Váratlan kis kutyaszorítójukban újra fölfigyel Judy finomságára, a gyémánt vágta szemekre és szemöldökökre, a füle el tti pihés glazúrra, dús haja minden egyes szálának ragyogására, melyeket feszes, vastag copfba fogtak és valószer tlenül kemény fehér szalagba kötöttek. Most veszi csak észre, hogy szimmetrikus, fehér pillangóforma hajcsatokat is visel. Judy föltekint az arca irányába, és meglátva rajta a tanácstalanságot, máris könnyeivel küszködik. – Meleg a kabátom –
panaszolja. – Majd én viszem – mondja Harry. Karjára teríti a szövetsúlyt, és most a kislány is olyan, mint valami pillangó, a rózsaszín ruhájában. Zöld szemei a szürke repül tér hullámzó anonimitásától elkerekednek a vörösbarna szemöldökök alatt, egyik a lapos, szepl s kis orra nyergénél rakoncátlanul az ellenkez irányba hajlik; Nelsoné is pont ilyen, Harryt l örökölte, aki a középs ujját megnyalintva próbálta lesimítgatni annak idején a gimnáziumi vécé tükre el tt. Fantasztikus, ahogy egy ilyen apróság újra és újra kiütközik. Lehet, hogy ennyi csak a halhatatlanságunk, egy kis genetikai gikszer, ami újra és újra megismétl dik, mint valami kódszám az ember havi bankkimutatásán. Kísérteties, üres figurák, emberek, akiket nem ismer, könyökölnek, áramlanak el mellettük. Szigetet képeznek ketten, tréfák, lármás közlend k, ölelések nyaldossák ket; sötétkékes mahagóniszín re sült, hónapok óta Floridában tartózkodó emberek lapogatnak tapétafakó újonnan érkezetteket. Hogy Judy hallja is a nagyapját, ne csak szerencsétlenkedve álldogálni lássa, Harry azt mondja: – Biztos odaát vannak a poggyászszalagnál. Felnéz, feje fölött meglátja a POGGYÁSZ feliratú táblát, megfogja a nyirkos kis kezet, és húzza a poggyászszalag körül csoportosuló tömeg felé: már jár is a szalag. De hiába forgatják a fejüket, se Pru, se Janice, se Nelson, se Roy nincs sehol. Arc arc után tagadja meg, hogy ismer s arccá álljon össze. Nyúlnak mindig jó volt a szeme, de mesterséges megvilágítású helyeken mostanában már rakoncátlankodik. A kék válltáska, amit Pru átengedett neki, nehezebb, mint hitte volna; téglákat rakhatott bele. Válla, szeme ég. – Gondolom – kockáztatja meg, bár ez valószín tlen –, kimentek a kocsihoz. – Megtapogatja a zsebeit, a kulcsokat keresi, nem érez semmit, pánik fogja el, aztán eszébe jut, hogy odadobta Janice-nek. Hát persze. Magabiztosan halad a barna üvegajtó felé, de a rossz ajtó nyílik pattanva, amint a teste aktivizálja az automata szemet. 0 közeledett rossz ajtóhoz, Judy a helyes irányba rángatta, ahol máris gyorsan szélesedik a fülledt kinti leveg szelete. A nap áttört a tejes fátyolfelh kön. Ott táncol a térde magasságában burjánzó névtelen trópusi növények viaszos levelein. Vakítóan kacsint vissza a mozgó autók tömegér l, err l a brutális folyamról, amely a kihajtón árad, közvetlenül a járda mellett. Szorítja Judy kezét, nehogy le találjon ugrani a járdáról, mind tele vagyunk rült ösztönökkel. Átvágnak a csillámló kocsitengerhez, a parkolóhoz, ahol az autót hagyta. De pontosan hol? Rájön, hogy elfelejtette. Halvány fogalma sincs, hol lehet a kocsija. Camry Deluxe kombi, gyöngyszürke metál, az er teljesebb huszonnégy szelepes, két és fél literes, V-6-os motorral. Az a piros Camaro meg Janice kritizálása úgy feldühítette, hogy nem is figyelt, hova parkol. Emlékszik a zebrára, meg arra a növényekkel beültetett térelválasztó gátra, ahol egy napfényre kiéhezett egyetemistaféle a hátizsákjára támasztott fejjel itta föl a pár gyenge sugarat, meg arra a fontoskodó vén pasasra, aki hadvezérnek képzelte magát, úgy integetett, hogy merre lesz majd a kijáró meg a fizet fülke, olyan eltúlzott mozdulatokkal, akár az a feleségére kaffogó férj a váróban, mintha Grace tyúkagyú volna, ügettek szerteálló hajú, nagy fogú, mosolygós zsidó hercegkisasszonyuk elé, aki mindegyiküknél magasabb volt, de arra nem emlékszik, hogy melyik sorban parkolta le a kocsit. Az elhalt, üres agysejtekre parkolta, ilyen lesz az egész agyunk, amikor elpatkolunk, hacsak az univerzum nem f z ki addig valami falrenget meglepetést a számunkra. A National Enquirer, amit Janice a Winn Dixie-b l néha hazahoz, rendszeresen közöl beszámolókat az emberek majdnem-halál-élményeir l, de Harry szemében ezek gyanúsan hajaznak a marsbéli zöld emberkékre. És az se nagy vigasz, ha igazak. Judy keze kicsúszik a markából, amint ott tanácstalankodik a parkoló szélének bermudafüvén, itt mindenhol bermudaf n , forgófejekkel öntözik, nem is igazi f , csomós és széles, ropog az ember lába alatt. Megfájdul a melle. Alattomos, tág fájdalom, mintha öv lenne szorosan a b re alá varrva. Judy hangja úgy tekereg föl hozzá, mint egy vékony ment zsinór. – Milyen szín a kocsid, nagypapa? – Hát, izé – mondja Harry, igyekezve rövid mondatokban beszélni, nehogy fölverje a fájdalmat. – Olyan halványszürke. Metál. Mint minden második autó a világon. Csak semmi pánik. Mindjárt eszembe jut, hogy hol hagytam.
Szegény gyerek vesztésre áll a könnyekkel vívott csatában. – Apu el fog vele hajtani! – hüppögi. – És téged meg engem itthagy? Ugyan már, Judy. Dehogyis tesz ilyet. – Néha minden ok nélkül begurul. – Biztosan van rá oka, csak neked nem mondja meg. Na és te? Te sose gurulsz be? – De igen, csak nem úgy, mint apu. Anyu szerint meg kéne vizsgáltatnia magát. – Hébe-hóba mindnyájunknak meg kéne. – Nyúl rossz el érzete hideg vízként csorog le a gyomrába. Orvosok. Az orvosa apránként adja át a praxist a fiának, ha feldobja a talpát, a gyerek egy receptkitöltésnyi id alatt a helyére áll. Az ember teng-leng a kalickájában, aztán kihurcolkodik; ez a helyes eljárás: helyet csinálni másoknak. Végigpásztázza a villogó fémsorokat, hátha talál egy ismer s szürke csíkot, és az jut az eszébe, hogy talán a színre is rosszul emlékszik – annyi kocsija volt életében, olyan rengeteget adott el. Bejelenti: – Azt hiszem, odaát balra hagytam. Nagyjából a harmadik sorban. Tudod, Judy, volt ott egy dirigáló öreg mókus, összevissza hadonászott, hogy ki merre menjen, és egészen megkevert a vén marha. Te nem utálod a parancsolgatókat, akik mindig mindent jobban tudnak? A kislány fényes-vörös feje némán bólint mellette, nem szól, ijedt. Nyúl tovább fecseg, hogy el zze közös gondfelh iket: – Ha valaki rám szól, hogy ezt vagy azt csináljam, én csak azért is az ellenkez jét csinálom. Sokszor bajba kerültem már emiatt, de élveztem is. Az a parancsolgató öreg szivar erre mutatott, én meg juszt is arra mentem, és találtam is helyet. – És egy másodpercre, mint egy ablakon át, a mellét szorító öv két feszülése közt, meg is pillantja a helyet: egy krémszín minibusz, egy Ford Bivouac mellett, vizeny s kék minnesotai a rendszámtáblája, aljasul túlparkolt a fehér vonalon, ez is fölbosszantotta. Úgy kellett bearaszolnia, hogy Janice-nek maradjon helye jobboldalt a kiszálláshoz, és a balra álló zbarna Galaxy sárhányóját se karistolja össze. És most már látja messzir l, a vibráló floridai h ségben, a többi fémtet közül kiemelked krémszín csíkot a harmadik sorban. Diadalmasan mondja: – Judy, látom. Gyerünk –, és kézen fogja megint, nehogy apró tökélyét összezúzza a sorok körül ólálkodó, helyet keres autók valamelyike. Egyik-másik nagy fehér Caddyben és Oldsban az apró öregember alig ér föl a szélvéd ig, csimpaszkodik a kormányba, teste összetöpörödött, kétrét gör-nyesztette a csontritkulás; t még nem kapta el, még ma is hat láb három hüvelyk a legjobb tudomása szerint, a nadrágja nem kúszik mögötte a padlón, de Janice folyton err l beszél, a tévé is rengeteget foglalkozik vele, például az a reklám a két n vel a vonaton, a n ket jobban megviseli, mint a férfiakat, kisebbek a csontjaik, Janice kalciumtablettákat szed a töméntelen vitamin mellé, reggelinél veszi be ket a narancslével. Úristen, micsoda makkegészséges n . Örökké fog élni, csak hogy vele kibabráljon. Nyúl és a kis Judith a veszélyekkel teli forró aszfalton odaér a gyöngyszürke Camryhez, Nyúl tudja, hogy az övé, mert a hátuljába külön-külön van behajítva Janice teniszüt je és üt tokja – ostoba liba, minek a tok, ha nem rakja bele? De nincs még itt senki, az ajtók zárva, és Harry elhajította a kulcsokat. A kislány sírva fakad. Szerencsére Nyúl kopott golfnadrágja farzsebében van zsebkend . Leereszti Pru tömött kék táskáját az aszfaltra, a kis télikabátot a kocsi tetejére rakja, mint aki lefoglal valamit, letérdel és letörli Judy szájáról a megolvadt Sky Bar-gyöngyöket, arcáról a könnyeket. Legszívesebben is elb gné magát, amint ott guggol a kocsi napszúrásos fémvéknya mellett, ráadásul sajog a térde, és a kislány forró, rémült zihálása csak növeli a h séget. Judy szepl s orrocskája folyni kezd, szája megkeményedik, és a fels ajknak ez a merevsége Nelsonra emlékeztet, amikor meg van ijedve vagy dühös valamiért. – Itt maradhatunk és bevárhatjuk a többieket – magyarázza Harry az unokájának –, vagy visszamehetünk megkeresni ket. De szerintem eléggé elfáradtunk már, és melegünk is van, jobb, ha maradunk. Játszhatnánk azt, hogy hány különféle állami rendszámtáblát találunk. A kislány szipogós, nedves nevetésfélét hallat. – És akkor megint eltévednénk. – Szemhéját vörösre súrolták a könnyek, zöld íriszében apró fényszöszök csillognak, akár a mikroszkopikus fazetták, amikt l a metálfestés olyan flitterszer .
– Nézd csak – mondja Harry. – Ez itt például minnesotai, ezzel a kis feny facsoporttal. Az van ráírva, hogy Tízezer Tó. Egy-null nagypapa javára. Judy erre már csak mosolyog, nevetéssel nem jutalmazza; tudja, hogy Harry így kér t le bocsánatot, amiért a többieket elvesztették. – Nem mi tévedtünk el, mi tudjuk, hol vagyunk – mondja Harry. – k tévedtek el. – Felhagy a guggolással a kényes kis nagysága mellett, feláll, hogy visszarecsegtesse a térdét és enyhítsen a mellét szorongató érzésen. Aztán észreveszi ket. Már innen vannak a zebrán, közelednek, küszködnek a csomagokkal. El ször Nelsont pillantja meg, Royjal a vállán, mint valami kétfej rém, utána Pru szfinxszer en szétterjed vörös haját, majd Janice fehér teniszruháját. Harry mellig autótengerben hadonászik, mint lakatlan szigeten a hajótörött. Janice visszaint, a kurta kézmozdulat mintha azt jelezné, hogy Harry messze van, úgyse hallhatja, mit beszélnek. De amikor összetalálkoznak, Nelson rjöng. Arca sápadt, fels ajka merev, rángatózik. – Az Isten szerelmére, apa, hol csámborogtatok? Egészen addig a hülye édességboltig visszacaplattunk az emeletre, amikor a poggyászátvételnél nem találtunk benneteket. – Pedig ott voltunk, nem igaz, Judy? – mondja Harry, és közben elképedve bámulja a fia kopaszodását, a ritkuló csomók közé bever floridai nap könyörtelenül felfed mindent, az egérszürke bajuszkezdeménye meg olyan itt kinn, mint a bútorok alatt összecsomósodó szöszm . Többször is felfigyelt már ezekre a fejleményekre az elmúlt évek során, de még mindig megdöbbentik, akárcsak a szarkalábak és a keser arcred k, amiket az id vésett a gyereke b rébe, és a napsütés most élesen megvilágítja ket. – Talán egy percig ha maradtunk az édességboltban, utána rögtön lementünk a mozgólépcs n a csomagszalaghoz – mondja Nyúl, és örül, hogy ilyen pontosan emlékszik, ilyen pontosan látja maga el tt a két csokoládészeletet, az ötcentest, amit még el kellett halászni, hogy a fekete n ezüstl tenyerébe pottyantsa, a szexmagazinokat a tátott szájú lányokkal, a mozgólépcs fokok egymásba akaszkodó fogazatát, amiken, attól félt, Judy elbotolhat. – Nyilván elkerültük egymást a tömegben – teszi hozzá, igyekezve segít késznek és ártalmatlannak látszani. A fia megrémíti. Janice kinyitja a Camryt. A kocsi belsejének rekken h sége mint valami palackból szabaduló szellem húz el az arcuk mellett. A csomagokat hátrarakják az ülések mögé. Pru leemeli az álomittas kisfiút Nelson válláról, és elhelyezi a hátsó ülés árnyékai közt; Roy hüvelykujja a szájában, sötét szeme egy vak másodpercre kinyílik. Nelson, hogy a keze végre fölszabadult, rácsap a Camry tetejére, és a bosszúság agóniájában vonítja: – Az istenit, apa, majd meg rültünk miattatok! Már azt hittük, elvesztetted! – Nelsonnak, ha dühös vagy meg van ijedve, Harry úgy fogalmaz magában, „elfehéredik a kopoltyúja" – a feszültség kilopja a színt a kölyök arcából, szeme visszahúzódik a koponyájába. Az anyjától örökölte, Janice meg az övét l, a kövér, fekete, vén Bessie-t l, a temperamentumos Koerner lánytól, ahogy magát emlegetni szokta. – Egy pillanatra se szakadtunk el egymástól – mondja nyugodtan Harry. – És ne lapítsd össze a kurva kocsimat. Épp elég autót tettél tönkre életedben. – Te meg épp elég életet. És most mindennek a tetejébe elrabolod a nyavalyás lányomat! – Nem hiszek a fülemnek – kezdi Harry. Hideg fájdalomnyíl indul lefelé a bal karjában, a hónalján keresztül. Pislant egyet. – A tulajdon unokámat– ennyire futja az erejéb l. Janice az arcába néz, megkérdi: – Mi a baj, Harry? – Semmi – förmed rá. – Csak ez az eszement kölyök. Valami piszkálja a cs rét, de nem tudom elhinni, hogy én volnék az. – Furcsa, fejét és mellét is beburkoló, légnem súly ereszkedik le a váratlan nyíl nyomában. Bezöttyen a kormány mögé, jóformán azt se tudja, hol van, de vezetni akar. Ha az ember nyugalomba vonul, rutinokhoz szabja az életét, és a többiek, még a szerettei is, ny ggé válnak a számára. Ezek a többiek, a családja, végre leülepednek mögötte. Pru a háromdimenziós kockás kosztümjében a hátsó ülésre lódítja be formás, széles fenekét, az alvó Roy mellé, Nelson a másik oldalon mászik be, Harry a tarkóján érzi a kölyök leheletét. Amennyire tudja, hátrafordítja a fejét, úgy mondja a szeme sarkában fölt n Nelsonnak: – Még hogy elraboltam!
– Ez volt az ábra. Néztünk erre, néztünk arra, de nem voltatok sehol. Akár az a Pan Am 103-as a radarerny n. – Mi pontosan tudtuk, hol vagyunk, igaz-e, Judy? – szól hátra Harry. A kislány átmászott a szülein meg a testvérén, a csomagok közé. Harry a visszapillantó tükörben a feje sziluettjét látja a copffal meg a merev szalaggal. – Én nem tudtam, hol vagyok, de tudtam, hogy te tudod – válaszolja lojálisan, hangja vékonyka fonalát el revetve. Nelson békülni próbál. – Nem akartam ennyire begurulni – mondja –, de ha tudnád, mi az, két gyereket nevelni, meg ez az egész napos utazás, és a tetejébe az ember tulajdon apja ellopja az egyiket... – Nem loptam el, a kórságos istenfáját! – mondja Harry. – Sky Bart vettem neki! – Érzi, hogy meglódul a szíve, már szinte vágtat, méghozzá úgy, hogy az egyik láb ki-kirúg közben. Beindítja a Camryt, menetbe teszi, aztán lefékez, mert a kocsi megugrik, hátramenetbe teszi, és vigyáz, miközben tolat, nehogy hozzáérjen a minnesotai Bivouac oldalához, a kimered oldaltükréhez meg a háromtónusú barna csíkozásához. – Harry, akarod, hogy vezessek? – kérdi Janice. – Nem – feleli . – Miért akarnám? Az asszony habozik; Harry anélkül, hogy odanézne, látja, amint hegyes kis nyelve kicsusszan a száján, és a vége a fels ajkán állapodik meg, mindig ezt csinálja, ha gondolkodni próbál, úgy ismeri már. Annyira ismeri, hogy beszélgetni vele olyan, mintha önmagával hadakozna. – Az el bb olyan fura volt az arcod – mondja Janice. – Úgy... – Elfehéredett a kopoltyúm – fejezi be Harry. – Olyasmi. Az öreg szivar, aki karmesternek képzeli magát, az aszfaltra festett nyilakat mutogatja, amik a fizet fülke felé vezetnek. Az orruk el tti kocsiban, világosbarna Honda Accord New Jersey-i rendszámtáblával, KERTÁLLAM, ismer s fejek t nnek föl: az energikus kisöreg, aki a székek közt szökdécselt a váróban, mellette a jó öreg Grace, a hátsó ülésen a szerteálló hajú lányuk meg még egy utas, ennek a feje még magasabb, bozótfrizurája még s r bb – a fekete ürge, az az el kel öltönyös, akir l Harry azt hitte, semmi köze hozzájuk. Az öreg szivar a száját jártatja, gesztikulál, a fekete bólogat, akárcsak Harry annak idején Fred Springernek. Akkor is elég szörny ez, ha az ember egyszín az apósával. Harryt annyira érdekli a jelenet, hogy majdnem belehajt a Hondába. – Szívem, fékezz – mondja Janice, és a Harry szeme sarkában megjelen fehér teniszruhafoltból ötven centet nyújt feléje, a parkolási díjat. Az ázsiai kölyök, töksüket a Walkman-hallgatójában, elveszi a két negyeddollárost, közben a keze csak valami általa hallott ütemre ráng, a csíkos sorompó fölemelkedik, szabadok, mehetnek haza. – Hát – mondja Harry a fura, osztott pályás, rövidúton-, nem akármi, ha az embert a tulajdon fia gyerekrablással vádolja. Az meg, hogy micsoda cécó két gyerek – nem lehet sokkal rosszabb, mint az egy. A szabadságod így is, úgy is oda. Nelson, szándékosan vagy akaratlanul, fájó pontra tapintott, mert Harrynek és Janice-nek is két gyereke volt valaha. A halott gyermek úgy él tovább köztük, mint a b ntudat és szégyen néma ragasztója, eltávolíthatatlan, savanyú íz a dolgok alján. És Nyúl még azt is gyanítja, hogy van ráadásul egy fattyú lánya, Nelsonnál három évvel fiatalabb, egy Ruth nev n t l, bár az tagadta, amikor Harry utoljára találkozott vele. Nelson csak folytatja, tehetetlen a megkérgesedett nehezteléseivel szemben: – Felszívódsz Judyval, haverkodsz vele, a kis Roynak meg annyit se mondasz, hogy bú. – Bú? Bú, hogy fölébresszem? Egyfolytában alszik, mint akit elkábítottak. És meddig hagyjátok még, hogy a hüvelykujját szopja? Nem kellene már kin nie? – Miért érdekel az téged, ha szopja? Mért fáj az neked? – Nyúlfogai lesznek. – Apa, ez egyszer en babona. Pru megkérdezte a gyerekorvosunktól, és az azt mondja, az ujjunkat nem a fogainkkal szopjuk.
Pru csöndesen megszólal: – De azt is mondta, hogy lassan ki kéne n nie. – Mit hergeled föl magad mindenen, apa? – nyüszít Nelson, képtelen más hangfekvésbe ugrani. Viszket az egész gyerek, és a hangja nem bírja abbahagyni a vakarózást. – Azel tt olyan nyugis ürge voltál, most meg minden negatív, amit mondasz. Nyúl tovább akarja cukkolni a fiát, tovább égetni a n k el tt. – Merev vagyok – helyesel mosolyogva. – Az ember, ahogy öregszik, egyre rigorózusabb lesz. Valhalla Village-ben senki se szopja az ujját. Talán még a szabályzat is tiltja, mint például a fürd sapka nélkül úszást a medencében. Vagy a fülbevalóstul úszást. Árulj már el valamit. Mit jelent ez az egy szem fülbevaló, ha egyszer házasember vagy, két gyerekkel? Nelson hallatlanná teszi a kérdést, amit l viszont az apja t nik föl rossz színben. Suhannak tovább a bermudaf csíkok között, a pálmafák úgy cikkannak el mellettük, mint a telefonpóznák. Pru, hogy témát váltson, azt mondja a hátsó ülésr l: – Újra és újra meglep, hogy milyen lapos ez a Florida. – A parttól beljebb – közli Harry – már hullámzik egy kicsit. Ranch– meg narancsligetvidék. Fehér napszámosok, rengeteg mexikói. Valamelyik nap elhajthatnánk arra. Megnézni az igazi Floridát. – Judy és Roy a Disney Worldöt akarja látni mindenáron – mondja Nelson, normálisabb hangot ütve meg. – Túl messze van – vágja rá az apja. – Olyan, mintha Brewer-b l autóval akarnál menni Pittsburgh-be. Nagy állam ez. S ha éjszakára maradni akarsz, jó el re szobát kell foglalnod, de ilyenkor már nincs helyük. Ki van zárva. Az ellentmondást nem t r kijelentést l mindenki elszótlanodik. Harry a légkondicionálás zúgásán és a kerekek zümmögésén keresztül is hallja a csomagtérb l, hogy már az els félórában sikerült másodszor is megríkatnia az unokáját. Pru hátrafordul, sustorog. Harry odakiált: – Annyi mindent lehet itt csinálni. Elmehetnénk megint Sarasotába, abba a cirkuszmúzeumba. – Utálom a cirkuszmúzeumot – hallja Judy vékonyka hangját. – Sose voltunk még Fort Myersben az Edison-házban – jelenti be Harry, mint valami pátriárka, az egész autórakománynak. – A lakótársaink szerint fantasztikus. Kiderült, hogy a televíziót is találta föl. – Na és ott van a strand, kicsim – teszi hozzá simogatóan Pru. – Tudod, hogy mennyire szereted a jerseyi strandot. – Kevésbé anyás hangon közli Janice-szel és Harryvel: – Remekül tud már úszni. – Nem volt annál unalmasabb, mint mikor a New Jersey-i tengerpartra szoktunk kihajtani – mondja Nelson a szüleinek, igyekezve kikecmeregni a rosszkedvéb l és belehelyezkedni a családias hangulatba; még arra is kész, hogy a gyerekkorát idézze. – Autózni unalmas – prédikál Nyúl –, de valamennyien ezt csináljuk. Az amerikai élet java része abból áll, hogy elhajtasz valahová, aztán hazahajtasz, és közben nem is érted, minek mentél oda egyáltalán. – Harry – mondja Janice. – Megint túl gyorsan mész. A 75-ösre akarsz rátérni, vagy odább a 41-esre? Az összes út közül, amit Harry az életben látott, a 41-es, a régi Tamiami-ösvény a legállhatatosabban lehangoló. Szélesebb, mint a teherszállításnak engedélyezett északi országutak, s valahogy az egymást taszigáló út menti üzletek is rosszabbul festenek az állandó napfényben: mint a m anyag szemeteszsákok, amik sose rohadnak el. WINN DIXIE. PUBLIX. Ekerd Drogéria. K Mart. Wal-Mart. TACO BELL. ARK PLAZA. Joy Food. Mard El Marvin Diszkont Élelmiszer, Bor és Sör. Az egymást váltogató láncüzletek között, amelyek benzint, élelmiszert, szeszes italt és gyógyszert árulnak egy helyen az itteni sajátos, törvénytelen szokás szerint, alacsony, halovány épületek alapoznak a betegségre és az öregkorra. Köszvényrehabilitációs Központ. N vérközvetít Rt.
Szívrehabilitációs Központ. Gerincmasszázs. Ügyvédi Irodák – Szakterület: Betegbiztosítás és Orvosi M hiba. Hallókészülékek és Kontaktlencsék. Nyugati Parti Térdközpont. Universal M végtagok. Országos Hamvasztó Vállalat. A telefondrótokon verebek és seregélyek helyett, amiket Pennsylvaniában látni, magányos héják és kesely k ülnek. Flancos, nagy füstüveg bankok emelkednek fényesen csillogó felirataikkal a drótok fölé. First Federal. Southeast. A Barnett Bank, az automata pénztárával. C & S, Minden Szolgáltatással, kiszolgálja mind a rengeteg milliót és milliárdot, amit az emberek a rozoga testükkel együtt hoznak ide, hosszú életek prédája önti el az alacsony, homokos földet, tartja vízen a nagy, füstüveg óceánjárókat. Végig a 41-es mentén, bankok, üzletek, kisállat-kereskedések és öntöz beszerel k között, mérföldek hosszat alacsony lakóházak, vastag, h vös fehér cseréppel fedve. Egy vagy két tömbbel beljebb az úttól, a szén-monoxidködben magas, rózsaszín társasházak, megannyi spanyol kastély és kínai pagoda terpeszkedik, akár az indiai fügefa. Harryt leny gözik az itteni banyanfák az egyre messzebb terpeszked léggyökereikkel, olyanok, mint valami hatalmas rágógumi az ember cip jén. Viheti Drog. NUVIEW. Amer-Élet és Egészség. Starlite Motel. JÉZUS KRISZTUS A MI URUNK. Autónyi családja megkukul, elkábul, amint a Camry falja a mérföldeket, meg-megáll a felfüggesztett közlekedési lámpáknál, amelyek kereszt– vagy másodrend utat jeleznek nyugatra a strandok és a maradék mangrovemocsarak, keletre a csenevész préri felé, amit nagy, négyzetes darabokban nyúznak további építkezések számára. Fejlesztés! Halálra fejlesztenek bennünket. A 41-es mindegyik kijárata hazavisz egyeseket a maguk kis labirintuslyukába, a maguk parkolójába, megszolgált helyére a nap alatt. A nap már olyan alacsonyan jár az öböl felett, hogy mindent rózsaszín re fest, a stoplámpák pirosa jóformán láthatatlan. Angstromék letér jénél újabb két mérföldnyi utcarengeteg bomlik ki, van, amelyik egyenes, van, amelyik kanyarog, családi házak tömbjei között, félhalott kiskertjüket pampaf csomók meg virágbokrok díszítik, utóbbiak épp szünetet tartanak a virágzásban az évnek ezen a száraz végén. El ször Janice és Harry is egy ilyen fakó, egyszintes, trópusi bokrok és narancsfák mögött megbúvó, h vös és sötét barlangot akart venni, rejtett úszómedencével az önm köd ajtajú garázs hátuljában, de ezek a házak kínosan emlékeztették ket a Penn Villas-i házukra, amely annyi hitvesi nyomorúságot és furcsaságot látott, miel tt leégett, legalábbis a fele, hogy végül egy kétháló-szobás társasházi lakás mellett döntöttek, fenn a leveg ben, a harmadikon, keskeny balkonja a golfpályára néz és norfolki feny k ágcsúcsai erny zik. Az összes cím közül, ahol Harry élete során lakott – Jackson Road 303; Fort Hood, Texas, 66. Tüzérzászlóalj, A üteg; Wilbur Street 447, 5-ös lakás; Summer Street valahány, ahol azon a régi tavaszon horgonyzott le Ruth Leonard mellett; Vista Crescent 26; Joseph Street 89, tizenöt éven át, Springer mama szívességéb l; Franklin Drive 14 1/2 –, messze ez a legnagyobb szám: Pindo Palm Boulevard 59600, B épület, 413-as lakás. A tizenhármas nem nagyon tetszett neki, azt hitte, az épít k ezt a számot nem rakják föl sehova, de lehet, hogy manapság már nem annyira babonásak az emberek, mint régen. Gyerekkorában még javában dúlt az aggodalom, és csak félig tréfából, a fekete macskák, feldöntött sótartók, odabenn kinyitott erny k, felrúgott vödrök, létra alatt elhaladás láttán. Akkoriban még az a hit járta, hogy szeme-füle van a leveg nek, békíteni kell. VALHALLA VILLAGE: nagy gipszhabarcs tábla, a két szó egy rézb l való aranykarika köré hajlítva, a karika süllyesztve és epoxival odaer sítve vandál tolvajok ellen. Az ember befordul a biztonsági fülkénél, az r megismeri, leparkol a két hely egyikén, amelyeknek aszfaltjára rá van festve a lakásszáma, saját kulccsal kinyitja a B épület küls kapuját, bepötyögteti a kódszámot, hogy a bels kapu is kinyíljon, beszáll a liftbe, azután balra indul. A folyosón szibarackszín sz nyeg, leveg je légfrissít -szagú, hogy ne érz djék a penész, ami Floridában minden zárt helyre befurakszik. Hetente háromszor kijön a takarítóbrigád, porszívóznak, a sz nyeget vegyszerrel átmossák, a falakat havonta letisztítják, minden számozott ajtó mellett kis kosárgy r szer tartókban m virágcsokor, a lifttel szemben tükör meg egy folyószöld-arany váza félhold alakú márványasztalkán, az embernek még sincs kedve itt elid zni. Csomagjaik az ezüst– és szibarackszín falaknak üt dnek, Janice és Pru kitartóan cseveg, a kis Roy is kénytelen a maga lábára állni most, hogy felébredt végre, b g is egyhuzamban: Harry úgy
érzi, megzavarják ezt a halottaskamra-nyugalmat, holott akik ezek mögött az ajtók mögött laknak, mind kitaláltak valamit délutánra, golfoznak, teniszeznek, szépségszalonba mentek vagy átbuszoztak Evergladesbe. Az ember úgy él itt, mintha a lakása csak bázis volna, légkondicionált el szobája a szabad ég alatti, napsütötte kastélynak. Ha sokáig benn marad, a végén maga is megpenészedik. Fél hat körül a szimultán szieszta hullaszer csöndje ereszkedik le, de négykor ehhez még korán van. A 413-as ajtaja duplazáras, egyik kulcsa nyitja a f bejárat küls kapuját is. A teljes család türelmetlen tömegével és nyomakodó poggyászával a háta mögött Harry ügyetlenkedik, a keze mindig remeg, ha ez a szorongató érzés tölti el a mellét, a recézett kulcs ugrál a rovátkolt lyuk körül, de aztán belecsusszan, elfordul, kattan, az ajtó kitárul, itthon van. A több millió részid s floridai közül bárkié lehetne ez a hely, de történetesen az övé, az övé és Janice-é. Az ember egy hallfélébe lép, balra beépített szekrény, jobbra térelválasztó polcállvány lakkozott deszkából, Janice madarakkal és virágokkal zsúfolta tele, amiket kagylókból csinált a szakkörben, ahová az els évben járt, amikor még lelkesedett a kagylókért. A kagylók iránti lelkesedés rövid élet , akárcsak a spanyoltanulás, hogy az ember szót válthasson a személyzettel. Fázis, amin minden újonc keresztülmegy. A kölyökfés kagyló tollnak és sziromnak, az augur madárcs rnek jó, a papucskagyló maga is olyan, mint egy kis hajó. A polcállvány, amin Springer mama vicik-vacakjai is helyet kaptak, például az a nagy zöld üvegtojás, belsejében a buborékkal, a konyhát választja el a halitól, a konyhán túl pedig az ebédl következik; egyenesen el re van a nappali, ott található a tévé, a kényelmes nádszékek meg egy alacsony, kerek üvegasztal, néha azon vacsoráznak, ha érdekes m sor megy. Balra szögletes karfájú, sz ke kanapé, ki lehet nyitni ágynak, meg egy ajtó nélküli átjáró a nagy hálóba, aminek saját fürd szobája van meg egy kis raktárhelyisége, abban tartja Janice a sosem használt vasalódeszkát és a szobabiciklit, amit akkor vesz igénybe néha, amikor azt képzeli, hogy elhízott, Nelson régi Bee Gees-kazettáira pedálozik, amiket a fia már rég kin tt. A vendégháló jobbra nyílik a nappaliból, külön fürd szobával, amely a konyhai stranghoz csatlakozik. Eddig az volt a szokás, hogy Nelson és Pru aludt a vendéghálóban, oda tették be a kiságyat is a babának, Judithé a kihúzható kanapé, de Harry úgy gondolja, ma már ez nem volna helyes. A kicsik megn ttek: Roy túl nagy és kíváncsi ahhoz, hogy együtt háljon a szüleivel, a lány pedig lassan kész hölgy, jár neki egy kis magánszféra. El is magyarázza a tervét: – Idén betehetnénk a kiságyat a raktárkamrába Judynak, használhatja a mi fürd szobánkat, aztán egyszer en becsukja az ajtót, Roy meg megkapja a nappalikanapét. A kisfiú fölbámul a nagyapjára, hüvelykujja máris kúszik a szája felé. Petyhüdt száját Nyúl a Lubellékével rokonítja; se az Angstromoknak, se a Springereknek nincsenek ilyen összecsü-csöröd , vastag ajkai, két egybefolyó kövér bogyó, de Teresa apjáé, amikor Harry egyetlenegyszer találkozott vele, mert úton egy clevelandi lerakatvezet i konferenciára beugrott hozzájuk, igenis ilyen volt, már amennyire a kétnapos borostától meg a pasas dagadt szájában lógó örökös cigarettától egyáltalán látni lehetett. Mintha csak Pru semmirekell , hitvány apja furakodott volna közéjük gyereknek álcázva, egy kis kémszemlére. Ez a kölyök mindent megfigyel, és soha nem szól semmit. Harry durván lekaffant rá: – Van kifogásod ellene? A hüvelykujj már tövig becsúszott, a Nelsonénál és Janice-énél is sötétebb szem bizalmatlanul fénylik. Judy szolgál magyarázattal: – Fél egyedül a kisbaba. Pru segíteni próbál. – Drágaságom, anyu és apu itt lesz a másik szobában, ahol te is aludni szoktál, amíg ilyen nagy fiú nem lettél. Nelson azt mondja: – Velünk is megbeszélhetted volna, apa, miel tt mindent a feje tetejére állítottál. – Megbeszélni, mikor tudok én veled bármit megbeszélni? Ahányszor csak fölhívom a telepet, vagy nem vagy ott, vagy a vonal foglalt. Azel tt legalább Jake-et vagy Rudyt megkaptam, de mostanában csak azt a macskahangú haverodat hallom, akit fölvettél. – Egen, Lyle mesélte, hogy folyton faggatod. – Nem faggatom, érdekl döm. Nekem is van még benne némi érdekeltségem, még ha te azt
képzeled is, hogy az év felében te vagy a f nök. – Felében! Egész évben, kérdezd csak meg anyát! Janice közbeszól: – Ha anyát kérdezitek, sajog a lába a kocsiban üldögélést l, és az a terve, hogy el rehozza a koktélid t, ha mind az öt nap így akartok beszélni egymással. Nelson, apád mer figyelmességb l szervezte át a dolgokat. Énvelem megbeszélte. Judy, melyiket szeretnéd inkább, a kanapét vagy a vasalószobát? – Nekem jobb, ahogy régen volt – mondja Judy. A kis Roy igyekszik követni a vita általános menetét, még a hüvelykujját is kihúzza petyhüdt szájából, hogy motyogjon valamit, amit Nyúl nem ért. Mindenesetre a könnyek is kicsordultak a szeméb l attól, amit mondott. – Éééé – mindössze ennyit fog föl Nyúl a mondat végéb l. Pru fordít: – Azt mondja, persze, mert Judy akkor nézheti a tévét. – Árulkodó júdás – mondja Judy, és akár szitaköt a víz színén, odacikázik a sz nyegen, és nyitott tenyérrel képen törli gombafej kisöccsét. Pru fölfordított tálkaformára nyírja Roy haját. Mint amikor a vízcsap tátog üresen egy másodpercig, ha kinyitják, a törpét egy pillanatra elnémítja a felháborodás, bár a szája már tátva. Aztán teljes hanger vel kitör bel le az üvöltés; robbanásszer hátterében Judy leereszked en magyarázza a többieknek: – Csak a Johnny Carsont szoktam bekapcsolni, amikor már mindenki alszik, meg egyetlenegyszer a Szombat esti egyenes-t. Harry megkérdi: – Szóval inkább aludnál itt a nyomorult tévé miatt, amikor kényelmes saját szobád lehetne? – Nincs ablaka – mutat rá szegyell sen a kislány, mert nem akarja megbántani a nagyapját. – Rendben, rendben – mondja Harry. – A rossebet érdekli, hogy hol alusztok. – Azzal közönyét demonstrálva beüget a hálóba, el a nagy dupla ágy mellett, amit idelenn vettek, párnázott fejtámlájának szaténhuzata egyezik a jádezöld terít vel, amit éppen olyan nehéz összehajtani, mint a szállodaiakat, be az ablaktalan kis szobába, felkapja az összehajtható kiságyat leped stül, baboskék Orlon-pokrócostul, és az egészet kicipeli az ajtókon, beleverve a félfákba meg az egyik nádszékbe, át a vendéghálóba. Kínos zavarban van: túlbecsülte Judy növését, úgy akarta elhelyezni, mint az kis hercegkisasszonyát, hiába, nem ismeri a lányokat, az övé meghalt, a másik meg nem az övé. Janice rászól: – Harry, nem szabad meger ltetned magad, az orvos is megmondta. – Az orvos is megmondta – visszhangozza gúnyosan Harry. – Mást se lát idelenn, mint hetvenöt éves aggastyánokat, erre jár rá a szája. De azért zihál rendesen, Pru utánasiet, hogy mentesítse az U alakú fémcsöves láb kiegyenesítése alól, mert menet közben kilazult és visszahajlott, és elrendezi a leped ket meg a pokrócot is. Visszatérve a nappaliba, Harry azt mondja Nelsonnak, aki már megint a karjában dajkálja Royt: – Na, meg vagytok elégedve, te meg ez a b g masina? Nelson válaszul Janice-hez fordul: – Úristen, anya, nem tudom, hogy fogom kibírni ezt az öt napot. De amikor már mind elrendezkedtek – a b röndök tartalma fiókokba pakolva, Judy és Roy, tejjel-süteménnyel megitatva-megetetve, fürd ruhásan lementek a f tött Valhalla Village-i medencéhez az anyjukkal meg Janice-szel, mert csak Janice írathatja be ket –, Harry és Nelson egy-egy sörrel a kerek üvegasztalhoz ül, és megpróbálnak barátságosan viselkedni. – Hát – mondja Harry-, hogy megy az üzlet? – Tudhatod – mondja Nelson. – Kapod a havi kimutatásokat. – Ideges és idegesít szokása, hogy folyton grimaszol és behúzza a nyakát, mintha valaki hátulról kupán akarná vágni. Úgy szívja a cigarettáját, mint aki csövön át táplálkozik, és állandóan a hamuval babrál a fehér kagylóhéj szélén, amit Janice kollekciójából csaklizott el. – Hogy tetszik a '89-es? – kérdi Harry, aki nem hajlandó eltérni a tárgytól, most hogy egyedül van a fiúval. – Magát a kocsit még nem láttam, csak a brosúrákat. Gyönyör brosúrák. Mit gondolsz, hány milliót keresnek a reklámügynökségek ezeken a brosúrákon? Amikor a Corolláét nézegettem, egyfolytában az járt a fejemben, tényleg fölmentek-e a kupéval meg a kombival a hegyekbe, vagy csak trükk az egész. Röhögnöm kellett. A kocsik ott állnak a hóban, de mögöttük sehol a keréknyom!
Nézd majd meg egyszer. Nelson nem derül fel. Tökéletes kúpot formáz a cigarettája végéb l, aztán hirtelen elnyomja, vadul csavargatva a csikket. A keze úgy remeg, mint valami öregemberé. Beleiszik a sörébe, habcafatok lógnak sörtebajszáról, és egyenesen az apja szemébe nézve mondja: – A véleményemet kérdezted a '89-esr l. Hát semmivel se jobb, mint a '88-as. Unalmasak, apa. Szappantartók. Még mindig ezeket a benzinkupori kocsikat küldik nekünk, amikor már tíz éve ömlik megint az olaj a világra. Az amerikaiak újra uszonyosakat akarnak, kabrioleteket, meseautókat, a japcsik meg változatlanul a kis kockadobozaikat nyomják. És nem is olcsón. Ez okozza a legnagyobb kárt. A dollár szart sem ér a jennel szemben. Ki ad tizenhét grandot egy GTS-ért, ha annyiért már egy Mustangot, egy Beretta GT-t vagy egy Mazda MX-6-ot is kaphat? – A Celica nem kerül tizenhétezerbe – mondja Harry. – Az enyém, odahaza, tizenötöt se kóstált. – Csapj hozzá néhány extrát, és kijön a tizenhét. – Az extrákat ne er ltesd. Rossz hírbe keveredsz a megyében, ha kupeckedel. Akik azért mennek be, hogy alapmodellt vegyenek, azoknak azt kell eladni. Senki se szereti, ha olcsójánosnak nézik. – Mondd ezt a kaliforniai központnak – vágja rá Nelson. – Másról se akarnak hallani, mint az extrákról. Automata sebváltó, terepturbó. Ha az ember alap-ST-t vagy GT-t rendel t lük, hónapokig tart, mire leszállítják. A luxusban van a nagy profit mindenkinek, egészen Tokióig. Azt kell eladni, amit küldenek – az egyetlen valamirevaló masinájukból, a Camryb l sose lehet eleget kivasalni a rohadékokból. Úgy bánnak velünk, mint a kutyával, apa. Puhányoknak tartanak bennünket. Puhány, lusta, kipurcant amerikaiaknak. Még tíz év, és fölvásárolják az egész országot. A minap azt mondta a televízió, hogy övék már egész Hawaii meg a fele Los Angeles és Nevada. Ezerholdanként veszik a sivatagot Nevadában! Mi az istent akarnak vele? Ott robbantják föl a japán atomot? – Ne szidd a japánokat, Nelson. Nagyon jól elvoltunk velük eddig. – Ja, mint egy Tercel hátsó ülésén. Te mindig olyan tisztelettel emlegeted ket, mintha szupermenek volnának. Hát nem azok. Egyik-másik szériájuk, ha az olcsó, megbízható kis családi kocsitól eltekintünk, kész katasztrófa. A Land Cruiserük lusta dög, meg se közelíti a Cherokee-t, és a négykerék-meghajtású se, semmi ereje nincs, a V-6-os motort kellett belerakniuk, az meg csak úgy zabálja a benzint – egy gallont eszik tizennégy mérföldön, benne van a Fogyasztók Lapjá-ban. A furgon pedig egyszer en nevetséges. Az els ülések közé tették a motorját, ha hátulról el re akarsz menni, ki kell szállnod. Pennsylvaniában télen nem csípik az ilyesmit. A kuncsaftok annyit szívóztak, hogy a minap magam is kipróbáltam egyet; én igazán nem vagyok egy óriás, de mintha ürgelyukba szorultam volna – nincs helye a lábadnak, a könyöködet mozdítani se bírod. A gyorsulása a nullával egyenl : ha a gyorssávba állsz, hétszentség, hogy beléd mennek. A szél az egész 422-esen végig lök dött, olyan magas az a szar – alig tudtam föllépni a volánhoz. Na igen, gondolja Harry, óriás, az nem vagy. Nelson olyan furán precíz, fölháborodott és izgatott most, mint valami finom óraszerkezet, amiben egy fogaskerékr l letörött egy fog, vagy szösz került az olajozásába. Megállás nélkül szipákol, és újabb cigarettára gyújt, pedig az el z t sem élvezte. Folyton az orrát tapogatja, mintha szúrná a bajsza. – Hát – mondja Harry ráér sen, hogy a fiát megnyugtassa –, sose a furgon csinálta a nagy forgalmat, és a Toyota maga is tudja, hogy kakukktojás az a fészkükben. '91-re egy teljesen új modellt fognak kihozni. És az új Cressida hogy tetszik? – Szerény véleményem szerint vacak. Semmi új nincs benne. Valamivel persze nagyobb, a motorja is fölment két egész nyolcról háromra, és húsz helyett huszonnégy szelepe van, úgyhogy egy kicsit tökösebb, de huszonegyezerért el is várhatja az ember, hogy tökös legyen a járgánya, a rohadt életbe! A m szerfala botrányos. A klímaszabályozója úgy csúszik ki, mint valami fiók, és amíg a motort be nem indítod, meg se moccan, ami röhej, ez egy, és kett , megtartották a tavalyi modell két külön hangszabályozóját, amikhez külön gombok kellenek, pedig anélkül is olyan az egész, mint egy repül gép pilótafülkéje. Egy vagyonba kerül, apa, és megy is, nem mondom, de belül csiricsáré,
kívül meg Audi-utánzat. Nézzünk szembe a tényekkel, a Toyotának annyi stílusérzéke van, mint egy sügérnek. Az autóik nem fejeznek ki semmit. A jó kocsik, a klasszikus kocsik – a harmincas évek Packardjai, a nyújtott tet s, küll s kerek kis Jaguarok, az ötvenes évek uszonyosai, még a bogárhátú VW is – kifejeztek, képviseltek valamit. A Toyota nem fejez ki semmit azon kívül, hogy ne felt n sködjünk, viszont lopjuk el mások ötleteit. Nézd meg a kisteherautójukat. Milyen nagy szám volt valamikor – aztán hagyták újra betörni a piacra a Fordot meg a GM-et. Nézd meg az MR-2-est. Ha ingyen vágják hozzá, se kell senkinek. Harry vitatkozik: – A kétüléseseket megnyúzza a magas biztosítás. A Toyota jó, megbízható gépeket gyárt. Könnyen kezelhet k és tartósak, az emberek tudják ezt és méltányolják. Nelson a szavába vág. – És hogy uraskodnak – centre megmondják, mi mennyi, mit tehetsz ki a kirakatba, milyen ruhát viseljenek az eladók, mekkora alapterülete legyen ennek meg annak a részlegnek, és csak aztán engedik, hogy kinyald a seggüket. Amikor átvettem az irányítást, el voltam képedve, mennyi szart nyeltetek le t lük Charlie-val az évek során. Robotot akarnak csinálni az emberb l. Nyúl most már tényleg megsért dik. – N j föl, gyerek. Az ember ebben a világban el bb-utóbb része lesz valamilyen szervezetnek. A Toyota jó volt hozzánk és a nagyapádhoz, és ezt ne felejtsd el. Emlékszem, amikor Fred Springer megkapta a Toyota-koncessziót, azt mondta, álló évben úgy érzi magát, mint a karácsonyi ajándékokat bontogató kiskölyök. – A n k a családban folyton azt hajtogatják, hogy Nelson a nagyapjára ütött, Harry hát reméli, hogy a halott Fred fölemlítésével kijózaníthatja a fiút. Ez a Toyota-gyalázás nagyon nyugtalanítja. De Nelson nem tágít: – Nagypapa keresked volt, apa. Imádott alkudozni. Mesélte is többször: az egyikre ráfizettél, a másikon megszedted magad, mint valami rabló, és az egész élvezet volt. Abban a szituációban volt játék, kreatív lehet ség. Spontán kreativitást ma csak a cserékbe lehet belevinni, de ezek még azt is megtiltják, hogy ronda amerikai roncstelepeket tarts elöl, jóformán dugiban kell a használt kocsikat eladni. Egy-egy balekról még így is levághatsz egy ezrest, ellenben az újak eladása egyszer pénztári ügylet. Ez nem eladás, ez csak pult mögött ácsorgás. – Negyvenötezer plusz jutalékért t rhet állás. – Ennyit keres Nelson évente. Harry és Janice veszekszik is miatta; Harry sokallja, Janice azonban azzal érvel, hogy a családját is el kell tartania. – Amikor én ennyi id s voltam – mondja a fiának, talán nem is el ször –, tizenháromezer-ötszázat szakítottam le évente mint gépszed , és minden este fülig mocskosan mentem haza. Belefájdult a fejem, és tönkretette a szememet. Azel tt tökéletes volt a látásom. – Az akkor volt, apa, ez meg most van. Te még az ipari korszakban éltél. Bérrabszolga voltál. Az emberek manapság nem az órabérb l szerzik a pénzt; egyszer en csak megfelel pozícióba kell kerülnöd, és d l hozzád. Ismerek ügyvédeket, ingatlanközvetít pasasokat, nem öregebbek nálam és nem is okosabbak, akik két vagy háromszáz grandot is leszakítanak egyetlen üzletkötésnél. Gondolom, te is ismersz errefelé pénzes palikat. Meggazdagodni könny , ez ennek az országnak a lényege. – Ezek lehetnek azok a pasasok, akik Nevadát elkótyavetyélik a japánoknak, ami téged annyira bosszant. És különben is, mit koslatsz úgy a pénz után? Jelzálogmentesen laksz a házban, amit anyádtól kaptál, nem kell költened semmire. Mellesleg a használt kocsik... – Apa, ki kell hogy ábrándítsalak: negyvenezer nem valami kurva nagy pénz mostanában, ha az ember színvonalasan akar élni. – Atyaisten, hát mekkora színvonal kell neked és Prunak? A házatok ingyen van, csak a f tést meg az adót kell fizetnetek... – Annak a ménk hodálynak az adója már négy grand fölött jár. A Mt. Judge-i ingatlanárak az egekig szöktek az új gyerekszaporulat óta, még azokért az ikerházakért is százezreket kérnek a Jackson Road lerobbantabbik felén, ahol azel tt laktatok. És ez az országos adóreform is betett nekem. Csak a gazdagoknak el nyös. Lyle mutatott a minap egy hirdetést... – Ez a másik, amit meg akartam kérdezni. Kinek az ötlete volt, hogy ezt az alakot vegyétek fel Mildred Kroust helyébe?
– Apa, az a n az özönvíz el tt került a Springer Motorshoz... – Éppen err l van szó. Álmában is meg tud csinálni mindent. – Nem igaz, bár aludni elég sokat aludt munka közben. El ször is nem ért a komputerhez. Próbát tett vele, persze, de amint egy kis zavar keletkezett vagy téves adat jelent meg az erny n, már hívta is a szerel ket, százhúsz dollár per óra, pedig egyszer en csak az volt a baj, hogy nem tudta megemészteni a kezelési útmutatást, és rossz gombot nyomott be. Vén, mint az országút. Nyugdíjba kellett volna küldened, amint a korhatárt elérte. Lopva kattan a bejárati ajtó. – Csak én vagyok– szól be Janice. – Pru és a gyerekek még maradni akartak, gondoltam, hazajövök, és nekilátok vacsorát készíteni. Arra gondoltam, ma este csak valami hideget eszünk, de azért megnézem, van-e még egy kis fölmelegíteni való leves. Ti csak beszélgessetek nyugodtan. – Nem akarja zavarni ket; léptei a konyha felé távolodnak. Biztosan azt képzeli, hogy apa és fia a békepipát szívják. Valójában Harry úgy néz Nelsonra, mintha a gyerek egy komputer volna. Itt valami gikszer van, valami titok. Túl sokat beszél és túl szaporán. Nellie azel tt hallgatag volt és mogorva, most meg ömlik bel le a szó, több választ ad, mint amennyi kérdést kapott. Valami kurblizza, valami nincs rendben. Harry aztmondja, még mindig Mildred Kroustnál tartva: – Nem is volt olyan öreg. Hatvannyolc? Hatvankilenc? – Hetvenvalahány, apa, közelebb a nyolcvanhoz. Lyle minden munkáját elvégzi, és csak kétszer-háromszor jár be hetente. – De ezt-azt máshogy csinál, látom a kimutatásokon. Err l is akartalak kérdezni, a használt kocsikra vonatkozó adatokról a novemberi összesítésben. A kölyöknek valamiért megint elfehéredik a kopoltyúja. Cigarettáját belenyomja a sörösdoboz lyukába, és fél kézzel összegy ri a dobozt: nem nagy h stett, mostanában papírvékony alumíniumból csinálják. Feláll, és az anyja felé indul, aki a konyhában csörömpöl. – Janice! – kiáltja Harry, er lködve fordítja el a fejét, nyaka merev a hájtól. Az asszony a konyhabejáróban áll, vizes fekete fürd ruha és lila lapszoknya van rajta, a lifthez vette föl az illend ség kedvéért. Kissé becsiccsentettnek látszik; már miel tt a többieket levitte a medencéhez, el szedte a camparis üveget, nyilván azért sietett vissza, hogy még egyszer meghúzza. – Mi az? – reagál b ntudatosan Harry követel z hangjára. – Hol az a legutóbbi kimutatásköteg a telepr l? Nem az íróasztalon hevert? Ezt az íróasztalt is idelenn vették olcsón, amikor kapkodva rendezték be a lakásukat, ugyanolyan stílusú, mint a kihúzható kanapé és a hálószobai fiókos szekrények két oldalán álló asztalkák – fehérre festett fa, a lábain közönként aranyerezet, bambuszutánzatul. Csak három sekély fiókja van, folyton beragadnak a nedvességt l, meg néhány rekesz a tetején, azokban szoktak elveszni a számlák, meghívók. A lapját, ezt a fényezett márványszer valamit, olyan, mint a megkövesedett mézes vaníliafagylalt, rendszerint megválaszolatlan levelek, banki értesítések, t zsdekimutatások, befektet i jelentések, golferedménylapok és xeroxhirdetések borítják, utóbbiak a Village Id töltési Gondnokságtól származnak, amit röviden csak VIG-nek neveznek, mert idelenn ugye örök vigalom az élet. Azonkívül Janice-nek szokása kitépkedni mindenféle cikkeket az egészségmagazinokból, a National Enquirer-b l meg a Fort Myers-i News-Press-b l, aztán elfelejti, kinek is akarta elküldeni ket. Most éppen kétségbeesettnek látszik. – Igen? – kérdi. – Lehet, hogy kidobtam. Folyton rájuk pakolsz mindent, Harry, és azt képzeled, hogy jöv ilyenkor is ott lesznek, ha éppen beléjük akarsz kukkantani. – Ezek a múlt héten érkeztek. A novemberi pénzügyi összesítésekr l beszélek. Janice szája becsücsörödik, arca rácsukódik az elhatározására, amihez mostantól vakon tartani fogja magát, történjék bármi; általános szokása ez a n knek. – Nem tudom, hová keveredtek. A legjobban azt utálom, amikor a régi golflapjaid szanaszét hevernek. Minek rizgeted ket? – Tanulságokat írok rájuk magamnak, amiket az adott játszmából vonok le. Ne térj el a tárgytól, Janice. Azokat a kurva statisztikai kimutatásokat akarom. Nelson az anyja mellett áll a konyha torkolatában, még mindig az összegy rt sörösdobozt
szorongatva. A farmerzakó nélkül az inge még pipisebb a rózsaszín hajszálcsíkjaival, fehér dupla kézel jével és fehér, kerekített hegy gallérjával. A fiú és Janice majdnem egyforma magasak, és egyforma a feszült, felh s kis arcuk is. Mindketten alamuszinak látszanak. – Nem nagy ügy, apa – mondja Nelson kiszáradt szájjal. – Két hét, és megkapod a decemberi összesítéseket. – Amint elfordul, hogy újabb sört vegyen ki a jégszekrényb l, feje hátulja szívszorító látványt mutat Nyúlnak – a precíz kis patkányfarok, a fülbevaló íves szilánkja, a terjed folt. És amint Pru följön a medencét l a gyerekekkel, mindhárman gumipapucsban, vállukon törülköz , hajuk a koponyájukra simul, a két kicsi vidoran remeg, szájuk kék, miniat r ujjaik kifehéredtek és megráncosodtak a vízben, Harry új fényben látja Prut: a leggyengébb láncszem az ellene sz tt összeesküvésben. A repül téren az a puha frontális csók. A magasan felvágott, de különben illedelmes fehér fürd ruhában az a medencecsont, amit olyan szelíden feszegettek széjjel a múló évek. Ez az ötödik telük idelenn, de ébredéskor Harry még most is elképedve konstatálja, hogy tényleg Floridában van, a Mexikói-öböl partján. No nem egészen a partján, de legalább látótávolságra, illet leg volt, amíg az az új, hatszintes társasházsor a dísztornyaival meg spanyol cserepes tet ivel el nem zárta el le a vízhatár utolsó, távoli villanását is. Amikor és Janice 1984-ben megvette a lakást, a balkonjukról itt-ott még látni lehetett az öblöt, a világ halottsima végét a háztet k fölött, csak hellyel-közzel szakították meg az újdonatnyers tornyok, mint megannyi morzepont és vonal, els lelkesedésükben be is szereztek egy állványos teleszkópot valamelyik tengericikkboltban a Pindo Palm Boulevard bevásárlóközpontjában, egy mérfölddel lejjebb. Remeg kis látókörébe azon az els télen be-befogtak egy dagadó spinakker vitorlást, vagy egy luxusjachtot, magas fehér oldalai némán hámozták a vizet, egy bérhalászhajót a szárnyforma szigonyfedélzeteivel, és, legkijjebb, mintegy külön világ, egy-egy rozsdás, szürke tankhajót, amint mozdulatlanul haladt Mobile vagy New Orleans felé, vagy vissza Panamába, Venezuelába. Az azóta eltelt években beépítették a horizontjukat, felh karcoló hotelek n ttek végig a part mentén, zabkása– és málnahabszín szerkezetek, meg mer üvegkonstrukciók, függélyes, hideg és tiszta desztillációi az öböl kékeszöldjének. Ahol ezek a tornyok emelkednek, valaha homok és mangrovemocsár volt minden, keskeny dagályszalagok tekeregtek a gyökérhálók között, meg-megfodrosodva, ha egy aligátor vagy egy mokaszinkígyó siklott arra; kés bb észak felé néhány fehér falú ház és festetlen kalyiba, gyenge déli utánzatok, egy kis gyapottermesztés, marhalegeltetés a homokos talajon, hogy baktató húscsordákat küldhessenek fel északra a kiéhezett lázadóknak a polgárháború idején; majd összébb s r söd házak, némelyik tégla és kovácsoltvas, némelyik mészk és gránit, amit bárkán szállítottak ide az alabamai fejt kb l. Aztán, az új század beköszöntével, a Délnek erre a végnyúlványára megérkeztek a vasutak, a gazdagok, a betegek, a reményteljes kallódók, mert új határ nyílt itt, váratlan irányban. Válság jött konjunktúrára; hullámzott be az optimizmus. Ma meg, a lökhajtásos repül gépek, a társadalombiztosítás és az össznemzeti napimádás korában úgy építkeznek, mintha megvesztek volna, ebben a Deleon nev városban, amit egy spanyol konkvisztádor után kereszteltek el, fényes fekete mellvértje dacára mérgezett hegy szeminol nyílvessz végzett vele 1521-ben, valahol errefelé. A múlt mint valami álom pislákol Harry agyának hátuljában, amikor felébred; félnyugdíjas korára rákapott a történelemre. Halványan mindig is érdekelte ez a baljós ténytakaró, amib l mindnyájunk apró élete n ki, miel tt maga is talajtakaróvá válik, egybevegyülve régebbi halálok törékeny, barna, rothadó rétegeivel, a rétegekkel, melyek, ha elég mélyek és elég er sen présel dnek egymásra, szenet adnak, mint Pennsylvaniában. Csöndes estéken, amikor Janice a kanapén kuporogva hülyére szopja magát egy-egy agylágyító tévéshow-val, az ágyban fekszik, a párnázott szaténtámasznak d lve, kezében könyv, és szédülve mered alá a múltba, mintha csak egy magas, jádezöld fakoronába épített házikóban ücsörögne. A hang, ami betört az álmába és el zte, a golfpályán berreg f nyíró, majd meg semmivel
sem kevésbé mechanikus sirályri-koltozás; a golfpálya frissen öntözött gyepén gyülekeznek, várva az inni el bújó gilisztákat. Az ágyuk feje ott van mindjárt a nagy üveg tolóajtó mellett, amit résnyire nyitva hagytak, hogy a téli reggel h vöse bejöhessen ebben az egy-két hónapban, amikor a légkondicionáló nem nélkülözhetetlen; így hát a h vös-sós, a golfpálya friss illatával édesített leveg rögtön emlékezteti rá az arcát, hogy hol is van: itt, ebben a szériaparadicsomban, ahová Janice pénze révén jutott. Janice már nincs az ágyban, bár a térde még érzi a melegét, amint átlódítja magát a helyére. A hat láb három hüvelykes termete miatt végre extra méret ágyat vettek, életében el ször nem lóg le a lába, nem kell hason feküdnie, mint egy lebeg vízihullának. Nehezen szokott hozzá, hogy a lába feje nem akaszkodik többé kampóként a matrac végébe, hanem bokában fel kell hajtania vagy hagynia oldalt billenni. Görcs áll bele. Próbál az oldalán aludni, enyhén összegömbölyödve, így szabad a szája, kap leveg t, a hasának is van hová folynia, és a gyenge szívét is kevésbé rémisztgeti, mint amikor lefelé kellett lógnia, bele a matrac keménységébe. De a karjai nem találják a helyüket. Ha egyiket begörbítve a feje alá teszi, a csuklóban megáll a keringés, elzsibbad, és Nyúl mintha áramütésre ébredne. Hanyatt fekve Janice szerint hortyog. Hortyog újabban Janice is, mind a ketten közelednek az öregkorhoz, de Nyúl igyekszik nem hibáztatni érte: szerencsétlen liba, nem tehet róla, miket m vel álmában, hortyog és néha akkorákat fingik, hogy az orrát bele kell temetnie a párnába, és tudatosítania kell magában, hogy Janice is csak ember. Szegény n k: sok rajtuk odalenn az eresztés, túlságosan komplikált a testük. Már hallja is a konyhában, azon a mesterkélt, magas, idegesít hangon beszél, ahogyan a gyerekekkel szokás. Nyúl a gyerekek anyjának halkabb, fiatalabb hangjára fülel, de ehelyett, majdnem a fejénél, egy madár kezd csipcsiripelni a norfolki feny n, aminek az ágai a balkonjukról elérhet k. Még mindig, újra és újra meglepik a norfolki feny k, olyanok, akár azok a boltban kapható m anyag karácsonyfák, ágaik vonalzóval húzva, mindegyiken makulátlan pihefürtök, mint valami madáron, és az egész fa tökéletesen kúp alakú. A madár csiripelése mint egymáson ritmikusan húzogatott két nedves fadarab. Floridában még a természet túlnyomó része is mintha gyári termék volna. Faltól falig sz nyeg, zöld sz nyeg a kinti betonjárdákon, a járdák között bermudaf , mindez a homokra telepítve, a piszkosszürke homokra, amivel telemegy az ember cip je, ha a golfüt föltép egy gyepcsomót. Szerda van, golfjátszmája lesz, a megszokott négyes, kezdés kilenc negyvenkor: a gondolat megindokolja, miért kell felkelnie, ahelyett hogy a végtelenségig heverészne, próbálva felidézni az álmát. Álmában nyúlt valami után, amit alvó szemei nem láttak a héjukon át, valami kerek és árnyékos és szomorú után, aminek a hasa attól a homályos el érzett l dagadt, amelyet nappal hiába igyekezett elfojtani. Már fenn is van, kipislog a norfolki feny gyanús ágaira, hátha megpillantja a lármás madarat. Fontoskodó hangja után kakadura, de legalábbis tukánra számít, valami rikácsoló trópusi dögre két láb hosszú, lelógó farktollakkal, de csak egy kicsi barna madarat lát, amilyenek Pennsylvaniában cikáznak mindenfelé. Lehet, hogy tényleg pennsylvaniai, vándormadár, mint . Kimegy a fürd szobába, fogat mos, vizel. Fura, hogy régen hogy csobogott a csészében, most meg éppen hogy csurran-cseppen, éjjelente egyszer, de néha kétszer is fel kell kelnie, és leül, akár a n k; a fityma álmosan összevissza tekereg, sose tudni, merre jönne ki, pont mint a n k, azok se tudnak célozni. Megborotválkozik, és lemázsálja magát. Egy fontot hízott. Azok a Planter's Mogyorós Szeletek. Indulna ki a hálóból, de rádöbben, hogy nem lehet. Itt Floridában mindig alsóban alszik; a pizsama félretekeredik rajta, és hajnali kett re úgy megizzad, hogy nemcsak a hólyagja ébreszti föl, hanem ez is. Nem támolyoghat ki alsógatyában a konyhába, Pru meg a gyerekek közé. Hallja, amint odakinn beleütköznek ebbe-abba. Vagy a golfnadrágját veszi föl meg egy pólót, vagy a fürd köpenyét. A fürd köpeny mellett dönt, puha barna, olyan – na, mi is az a szó, ami annyiszor el bukkan a középkori történelemben? – granszeny ri. Uras. Nagypapás. Kifejez valamit, ahogy Nelson mondaná. Mire Nyúl rájuk nyitja az ajtót, a konyhában már javában dúl a napi els ütközet. A drága kicsi Judy boldogtalan; szemhéjának pereme sós könnyekt l vöröslik, s habár igyekszik nem sírni,
azért remeg a hangja. – Az iskola fele járt már ott. Van, aki kétszer is, pedig nincs floridai nagypapájuk meg nagymamájuk! – Nem mehet el Disney Worldbe. Janice magyaráz: – Az egy külön út, szívem. Orlandóba kell hozzá repülni. Innen... – Olyan lenne, mintha Pittsburgh-be akarnál eljutni autóval – fejezi be Harry. – Apu megígérte! – protestál a gyerek olyan hévvel, hogy a négyéves testvére öklében megáll a kanál, amivel a zabpelyhes tálkában turkált, és mer szimpátiából b gni kezd. Két csöpp tej gördül le a málé alsó ajkáról. – Ráadásul unalmas út – folytatja Harrry. – Közlekedési lámpák végig az egész 27-esen. Néha arrefelé jövünk, amikor utazunk le. Pru azt mondja: – Apu nem mostra ígérte, hanem valamikor máskorra, amikor több id nk lesz. – Igenis mostra ígérte – makacskodik a gyerek. – Mindig csak ígérget. – Apunak sok a dolga, pénzt kell keresnie, hogy mindenetek meglegyen – mondja Pru azon a megrovó hangon, amikor egy n kezdi elveszteni a türelmét egy másikkal szemben. Rajta is fürd köpeny van, steppelt, kurtácska, hajnalkavirág– és folyondármintákkal. Szepl s combjai szélesek és simák, mint az autósárhányók. Lábfeje hosszú és csontos, az ujjközöknél rózsaszín , fölül papírfehér, parafatalpú, rúzspiros klumpába bújtatva. Lábujjkörmein pattogzik a lakk, Nyúl ezt is szexinek találja. – Ahaaa – feleli a gyerek dühös és gunyoros hangsúllyal, amit Harry nem ért. A családi élet, a gyerekek a múltjába vesztek, és nem is bánja, hogy túl van rajta; olyan volt az a számára, mint valami bokor a hátsó udvar elhagyatott zugában, ami csak burjánzik, orgona vagy fagyal, úgy behálózza alulról a szulák vagy mi, annyira egyformák a levelei, a szárai úgy eltekeregnek, hogy a kertész napszúrást kap, mire jót-rosszat szétszálal. Alapjában amúgy is csak egy gyereke volt, Nelson, egyetlen semmit ér gyereke, holott a minap azt olvasta valahol, az emberi hím elegend spermát termel, hogy ne csak a Földet, de a Marsot és a Vénuszt is benépesítse, már ha ezeken lehetne élet. Lehangoló gondolat, túlságosan is planetáris, mint az az elérhetetlen, kerek tárgy az álmában, hogy földi létének egyetlen célja a kis Nellie Angstrom el állítása volt, Nellie-é meg Judy és Roy el állítása, és így tovább, míg ki nem h l a nap. Nelsont is fölébreszti és kiszippantja a konyhába a lárma. Biztosan meghallotta, hogy róla beszélnek, kijön a vendéghálóból, csupasz fels testtel, borotválatlanul, gy rött, füstkék, drágának látszó pizsamaalsóban. Nyugtalanság árad szét Harry gyomrában Nelson költséges ízlése láttán, valami számokkal kapcsolatos, amit nem tud felidézi, nem tud elérni. Janice azt mondta, fáradtnak látszik a fiú, és bizony sovány is, halvány árnyékok ugrálnak a bordái között. A csupasz mellében van valami agresszív, valami területfoglaló, ha Pru kurta köntösét is hozzávesszük. A pizsamajáték. Doris Day, meg ki is volt a másik, John Raitt? A pizsama min sége dacára Nelson nyúzott, rozzant és lerobbant a borotválatlan képével meg a silány kis bajuszával, ilyen volt a halott Fred Springeré is, meg a gyérül , átizzadt, csomókban fölmered hajával. Nyúlnak eszébe jut, milyen mélyen aludt Nelson gyerekkorában, milyen forró és nyirkos volt a feje a párnán. – Hogy mit ígértem én? – kérdi a kölyök mérgesen, elnézve Judy és Pru között. – Szó se volt arról, hogy most megyünk föl Orlandóba. – De apu, Floridának ez a része olyan unalmas. A cirkuszmúzeumot tavaly utáltam, és visszafelé olyan iszonyú volt a forgalom, hogy Roy összeokádta magát a Kentucky Fried Chicken parkolójában! – Hát, a 41 –es nem egy leányálom – ismeri el Harry. – Egyáltalán nem unalmas itt – mondjaNelson. – Ússzál. Malmozz. – Máris lefullad, páni rémülettel néz az anyjára. Janice azt mondja Judynak: – A Village-nek külön teniszpályái vannak, lejárhatunk ütögetni. – De akkor Roy is jön, és mindent elront – ny gösködik a kislány, és a gondolatra kiújulnak a könnyei. – ... aztán ott a strand... – folytatja Janice. Judy most már csak kifogásokat keres. – A tanárn nk szerint a napozás árt a b rnek, és
csúnya rákot kapunk t le. – Hagyod abba ezt a szarrágást! – förmed rá Nelson. – A nagyi csak segíteni akar. A gyereknek most már gáttalanul ömlenek a könnyei az íves szempillák közül, végigfolynak az arcán, mint az ezüstösen rángó es cseppek az ablaktáblán. – Én nnnem is... – hüppögi. Ennek a kislánynak ebben a korban boldogabbnak kellene lennie, gondolja Harry. – Ne tör dj vele – mondja neki. – Igazad van. Rém unalmas elutazni a családdal és otthagyni az összes barátn det. Emlékszünk, milyen az, mi is folyton lecipeltük a papádat a New Jersey-i tengerparta, aztán meg föl a Poconokba, ahol szénanáthát kapott azok között az átok sötét feny k között. Rémes, hogy mit m velünk egymással szórakozás címén. Oké. Van egy tervem. Kíváncsiak vagytok a tervemre? A kislány bólint. A többiek, még Roy is, aki nagy gonddal építgetett valami piramisfélét a zabpehelymoslékjából, a kanala hátával paskolgatva formára, úgy néznek rá, mint a varázslóra. Nem is olyan nehéz visszalendülni a családi életbe. Csak ki kell dugnia az embernek a fejét a csigaházából. Pont mint a kosarazás annak idején, az az els két-három perc, amikor a nagy tolongásban, ordítozásban, testmelegben és tömeglármában az ember ráébredt, hogy neki kell megcsinálnia, senki se fogja megcsinálni helyette. – Ma golfoznom kell – kezdi. – Pompás – mondja Nelson. – Ez aztán a segítség. Csak azt ne hidd, hogy Judyt elviheted üt hordónak. Nem akarom, hogy elferdüljön a gerince. – Nellie, te paranoiás vagy – mondja Harry. A fiú már vagy húsz éve, az óta a Jill-ügy óta folyton a n ket védi az apjától. A fia az egyetlen a kerek világon, aki t veszélyesnek tartja. Harry a mellében érzi a napi els rándulást, játékos, perzsel valami, mint amikor a gyerek ég gyufával kísérletezik. – Nem ez a tervem, de miért is ne? Hozhatná a könnyebbik zsákomat, két fát meg egy labdavasat kivennék bel le, és néhány lyukat lejárhatnánk valamelyik kés délután, amikor a játszmáknak már vége. Megmutathatnám neki, hogyan kell ütni. Ha négyesben játszunk, ma már kocsival megyünk. Magam inkább gyalogolnék, tréningnek se rossz, de a többi süket alak ragaszkodik a kocsihoz. Különben rendes emberek, mindegyiknek vannak unokái, imádnák Judyt. Beülhetne az én helyemre. – Mindjárt maga elé is képzeli: Judy úgy trónol ott, mint egy karcsú kis hercegn , a villanykocsi volánjánght=l meg Bernie Drechsel rágja a szivarját. A varázsló a fennhangon gondolkodással máris veszíti el a néz sereg érdekl dését. Roy leejti a kanalát, Pru leguggol, hogy fölvegye, és egyik combján fölcsúszik a rövid köntös. Szurokfekete bugyi csipkeszegélye villan el . Fehér oltásheg, jó magasan. Nelson felnyög. – Mondjad már, apa. Vécére kell mennem. – Belefújja az orrát egy papírtörülköz be. Miért folyik állandóan az orra? Harry olvasta valahol, talán a People-ben, Rock Hudson halálakor, hogy az ilyesmi az AIDS egyik legels jele. Harry azt mondja: – Nincs több cirkuszmúzeum. Különben is be van zárva. Renoválják. – Egy hete látott err l egy cikket a sarasotai újságban, Cirkusz Redux volt a címe. Gy löli ezt a szót, hogy „redux", mostanában mindenhol felbukkan, és Harry nem tudja, hogyan kell kiejteni. Akárcsak az „arbitrageur"-t meg a peresztrojkát. – Tervem a következ . Ma golfoznom kell, de este tombola lesz az étteremben, gondoltam, a gyerekek, de legalábbis Judy élvezné, és nekünk is jót tenne végre egy igazi étkezés. Holnap meg elmehetnénk a Lionel Vonat– és Kagylómúzeumba, ami Joe Gold szerint fantasztikus, vagy pedig az ellenkez irányba, délre, Edison szül házába. Engem mindig is érdekelt, de lehet, hogy gyerekeknek túl bonyolult, nem tudom. A telefon és a fonográf feltalálása talán már nem is olyan izgalmas a sok komputeres szaron nevelkedett mai kölyköknek. – Apa – mondja ingerülten, szipákolva Nelson –, nem fogod elhinni, de nekem se izgalmas. Nincs valami játékterem a 41-es mellett, ahol videózhatnának? Vagy egy minigolfpálya? De hát ott a strand meg az uszoda is, az istenfáját! Azt hittem, pihenni jöttünk ide, erre te máris valami oktató célzatú kínkamrán töröd a fejedet. Nyugi. Állítsd le magad. Nyúl megsért dik. – Állítsd le magad, én csak egy kis formát akartam adni az egésznek – mondja. Pru a védelmére kel. – Nelson, nem tölthetik az egész napot az uszodában, teleszívnák
magukat ultraibolya-sugarakkal. Janice azt mondja; – Ez a fülledtség ilyenkor nem tart sokáig. Bármikor h vösbe fordulhat. – Az üvegházhatás – mondja Nelson a vécébe menet, az undorító patkányfarkát mutatva a tarkóján, meg az egy szem fülbevalóját. Vajon mennyire homokos ez a gyerek? – A mohó fogyasztói társadalom tönkretette az ózonréteget, 2000-re meg fogunk sülni – mondja Nelson. – Látjátok? – A Fort Myers-i News-Press-re mutat, amit valaki az asztalra terített. A f téma címe: 1988, a száraz év, a karikatúra eszel s kép sárga napot ábrázol, amint egy csepp vizet is hiába próbál kifacsarni a felh kb l. Biztosan Janice hozta be az újságot a folyosóról, bár t csak az Életstílusok rovat érdekli. Ki kivel baszik, ki kit l válik. Rendszerint az ágyban fekve várja, hogy a férje behozza. Az Életstílusok eláll. Pru visszaadja Roynak a kanalat, és elveszi el le a szörny moslékot, ami úgy összeszáradt, mint az éjszakára kitett kutyaeledel. – Kérsz egy fincsi banánt? – búgja ingerked , szexi hangon. – Egy igazi fincsi banánt, amit az anyu meghámoz és fölaprít neked? Janice vallomást tesz: – Teresa, attól tartok, nincs itthon banán. S t biztosan tudom, hogy nincs. Harry utálja a gyümölcsöt, pedig ennie kéne, és tegnap be is akartam vásárolni nektek meg Nelsonnak, de a tenisznek nem lett vége a második szettel, aztán már indulnunk kellett a repül térre. – Felélénkül, a hangja feler södik: is b vésztrükkre készül. – Ezt fogjuk csinálni délel tt, amíg a nagypapa golfozik! Mind elmegyünk a Winn Dixie-be, és alaposan bevásárolunk! – Rám ne számítsatok – kiáltja Nelson a vécéb l. – De a kocsit szeretném kölcsön venni. Mit akar a kocsival ez a törpe nagymen ? Judy könnyei már felszáradtak, beosont a nappaliba, ahol A mai nap végén éppen a híreket foglalják össze, és következik az id járásjelentés. Willard Scottot kapcsolják az alaszkai Nome-ból, s Jane és Bryant máris röhög, mint az eszeveszett. Pru a fiókokat húzkodva rimánkodik Roynak: – Mit szólnál egy kis Sugár Popshoz, szívem? Nagyiéknak rengeteg Sugár Popsuk van. És pörkölt mogyoró meg kesu, több dobozzal. Harry, tudod te, hogy a mogyoró tele van koleszterinnel? – Tudom, mindenki ezt szajkózza. De azt is olvastam valami cikkben, hogy a szervezetnek szüksége van a koleszterinre, és ezt az egész koleszterinpánikot a csirkelobbi vezényli a háttérb l. – Janice rózsaszín aligátoringben és meggypiros nadrágban, így járnak idelenn a n k bevásárolni, beékelte magát a konyhaasztalhoz a News-Press-szú, egy kettészelt barhesszel meg egy doboz krémsajttal. A floridai félévekben mindig rákap a barheszre. Meg a Loxra. Az újságból kihúzta az Életstílusok részt, és Harry, aki mint volt gépszed , még ma is képes bármilyen szögb l olvasni, oldalvást látja a f címet (a stílus „visszafogott", rengeteg az USA Today típusú színes grafika): A férfiak, akik szakért ink szerint leginkább felül pedig, verzállal: RENGETEG HALOTT és KÖVETKEZ HÁZASSÁGÁN „DOLGOZIK". Eltekeri a nyakát, hogy a megfelel szögb l nézze az oldalt, és már látja is, hogy A dolgozó n címszerepl jér l, Melanie Griffithr l meg az örmény tragédiát túlél kr l és „páratlan gyászukról" van szó. Fura, hogy ha az ember felesége olvassa az újságot, minden hír érdekesnek rémlik benne, aztán ha maga kezdi böngészni, unalmasnak bizonyul az egész. A Braun Aromaster csöpögtetés kávéf z , üvegrészében egy kis összes r södött langyos kávéval, a pult végén trónol, mellette Pru még mindig ennivalót keres Roynak. Hogy Harry elhúzhassa mögötte a pocakját, lábujjhegyre áll, és puha kis nyögéssel hozzápréseli a combjait a pult széléhez. Ez az egész, meghitt családi összeszorultság majdnem olyan, mint egy afrikai kunyhóban, ahol mindenki a többiek orra el tt alszik és baszik. De hát, teszi föl magában Harry a kérdést, ugyan mire jutott drágalátos magányigényével a nyugati ember? A történeti munkákból ítélve nem sokra: föltalálta a pisztolyt
meg a pszichoanalízist, ennyi. Idelenn a kenyeret és a süteményt fiókban, bádogdobozban kell tartani, különben szétrágják a hangyák, még a harmadikon is. Kényelmetlen kihúzni a fiókot és felhajtani a doboz tetejét, de megteszi: két üres süteményes zacskót talál, egy Double-Stuf Oreósat meg egy Fruit Newtonosat, az unokái nem hagytak bennük csak morzsákat, azonkívül egy egész és egy fél aszott cukros fánkot, amit l még k is undorodtak. Nyúl kiveszi mindegyiket, fogja a leülepedett kávéval teli bögréjét, és visszanyomakodik Pru mögött, az ágyéka bizsergésére koncentrál, amint a kurta köntös hozzáér, és valami gonosz ösztönt l indíttatva meglöki comja hátuljával a konyhaasztalt: Janice tele kávéscsészéje megbillen, kiloccsan. – Harry – mondja Janice, felkapva az újságot. – A rosseb egye meg! A konyhába kiszivárog a zuhany sistergése. – Mit l ilyen h börödött Nelson? – kérdi hangosan a n ket. Pru, aki nyilván tudja a választ, nem felel; Janice mondja, a kávét itatgatva a Prutól átvett Scott-papírtörl vel: – Stresszben van. Manapság sokkal kíméletlenebb a verseny az autópiacon, mint tíz évvel ezel tt, és Nelson mindent maga kell hogy csináljon, nem bújhat Charlie háta mögé, mint te hajdanán. – Megtarthatta volna Charlie-t, nem akarta, Charlie félállásban is maradt volna – mondja Harry, de senki se felel neki, csak Roy, aki ránéz, és azt mondja: – Nappapa olyan komikus. – Ez aztán a szókincs – gratulál Harry Prunak. – Nem tudja, mit beszél, a tévéb l szedi föl ezeket a kifejezéseket – mondja Pru, két tenyérrel simítva hátra a haját a homlokából, megható mozdulattal. A konyhadekoráció domináns színe a tengerkék, krémes, frigid szín, a skálán valahogy pikánsabbnak látszott, amikor Janice-szel négy éve, az egész lakás újrafestésére készülve kiválasztották. Neki már akkor eszébe jutott, hogy nem bírja majd az id t, de Janice úgy gondolta, éppolyan könnyed és merész lesz, mint a társasházi lakásvásárlásuk maga. Tengerkék a h t szekrény és a pult is, és Harryt a látványra, ha még az el szobai oldalon, a nyitott polcokon sorakozó kagylókreációkat is hozzáveszi, pánik fogja el, zihálni kezd. Rémálmaiban is legtöbbször víz alá süllyed. Az egyszer szürkésfehér, mint amilyen Goldéké a szomszédban, sokkal kevésbé lenne nyomasztó. Kiviszi a bögrét, a másfél fánkot meg a News-Press maradékát a nappaliba, és a kerek üvegasztal kanapé fel li oldalához telepszik, mivel Judy a tévé felé irányított nád karosszéket foglalta el. A címoldalon a képek Donald Trumpot (Itt is csal, ott is csal: az év legpikánsabb sztorija), a felh ket facsargató ádáz napot (Csapadékmennyiség 33 %-kal az átlag alatt; 1927 óta a legszárazabb év) és Fort Myers polgármesterét, Wilbur Smitht ábrázolják, hosszú hajával és kölyökképével még Nelsonnál is fiatalabbnak látszik: kijelenti, hogy Deion Sanders futballsztár hatósági közeg inzultálása miatti letartóztatásáért részben a heccel d tömeg a felel s, amely az incidens láttán összever dött. Van benne egy cikk az évenként közreadott, könyv terjedelm , az autókkal és a vásárlói panaszokkal foglalkozó kormányzati jelentésr l is; a keretes betétben fel vannak sorolva A könyv szerint legjobbak, mind a négy kategóriában, szubkompakt, kompakt, köztes és minibusz, de egy árva Toyota nem található köztük. Fájdalmasat, aprót süllyed valami a gyomrában. – Harry – szól ki Janice –, muszáj szilárd reggelit enned, ha az ebédet is át akarod golfozni. Dr. Morris megmondta, hogy a kávé üres gyomorra a lehet legrosszabb, ha valakinek magas a vérnyomása. – Nekem csakis attól megy föl a vérnyomásom – szól vissza Harry –, ha n k akarják megmondani, hogy mit egyek. – Amint beleharap a kiszáradt fánkba, a cukor lepereg róla az újságra, és telehinti granszeny ri fürd köpenye bíbor szegélyét. Janice már Pruhoz beszél: – Te nem gondolkodsz el néha azon, miket eszik Nelson? Mintha nem is enne semmit. – Sose volt nagyev – mondja Pru. – Roy biztosan t le örökölte a finnyásságot. Judy a hálózati és a kábelcsatornák közt végre talált egy régi Lassie-filmet; Harry odébb
csúszik a kanapé végébe, hogy rálásson. A collie az orrával bökdösve ébresztgeti a szénaboglya tövében alvó eltévedt gyereket, aztán hazavezeti a földúton, bele a bíborpiros skót napnyugtába. A zene torokszorítóan fölcsap; Harry szégyell sen mosolyog Judyra a könnyein át. A kislány nemrég még sírós szeme száraz. Lassie az let nt gyerekkorának nem része, számára elveszett, eltévedt örökre. Amikor a gombóc megsz nik a torkában, Harry azt mondja: – Mennem kell golfozni, Judy. Mit gondolsz, egyedül is kibírod ezeket a durva alakokat? Judy komolyan néz rá, nem biztos benne, hogy viccel. – Igen, azt hiszem. – Tulajdonképpen rendes népek – mondja Harry, bár nem biztos benne, hogy ez igaz. – Nincs kedved naphalászni valamikor? – Mi az, hogy naphalászni? – Vitorlázni, kicsi csónakban. Az egyik deleoni hotel strandjáról indulnánk. Elvileg csak szállóvendégek vehetik igénybe, de ismerem a pasast, akié a koncesszió. Rendszeresen golfozom az apjával. Judy nem veszi le a szemét az arcáról. – Te csináltad már, nagypapa? – Persze, többször is. – Igazából csak egyszer, de az felejthetetlen lecke volt. Cindy Murkett a fekete bikinijében, az ágyékánál kilógtak a sz rök. A melle ide-oda csúszkált a semmi kis fekete rongyban. Szél cibálta, víz csapkodta ket, a nap hangtalan fehér kalapácsa a b rüket verte, kettesben voltak, jóformán meztelenül. – Izgi lesz – mondja tétován Judy, és hozzáteszi: – A táborban díjat nyertem az úszóversenyen, én tudtam a legtovább víz alatt maradni. – Tekintete visszaréved a televízióra, fürgén váltogatja a csatornákat a kézi irányítóval – csatornaszörf, így hívják ezt a gyerekek. Harry megpróbálja elképzelni, hogyan látja tiszta zöld szemével a világot ez a kislány: minden apróság eleven, éles körvonalú, új, degeszre tömve tulajdon magával, mint valami Bálint-napi szaténpárna. , Harry ellenben ködösen lát már mindent, akár az olvasó, akár az utcai szemüvegét teszi föl. Utóbbit csakis moziban és éjszakai vezetéshez, bifokálist pedig egyáltalán nem hajlandó viselni; ha egy óránál tovább van rajta szemüveg, belefájdul a füle. A lencsék folyton beporosodnak, és valahogy minden fáradtnak rémlik rajtuk keresztül – túl sokszor látott már mindent. Valami aszály telepedett a világra, fakul, mint a régi színes nyomatok, amiket hiába riznek fiókban. Kivéve, furcsa mód, az els gyepet a golfpályán, az els ütés el tt. Az mindig friss. Ott, a tee földemelvényén, nagy, fehér, szöges Footjoy-cip jében, kék gyapjúzoknijában, amikor kihúzza a zsákból a Lynx Predator-üt hosszú, formatervezett acélbotját, újra és újra magasnak képzeli magát, magasnak, mint hajdan a kosárterem keményfa padlóján, amikor a bevezet percek után egyre gyorsuló tempója, egyre hosszabbodó léptei és ugrásai gyerekméret vé zsugorították a pályát, el bb teniszpálya, aztán pingpongasztal nagyságúvá, lábai gondolkodás nélkül nyelték a távolságot, oda-vissza, és a kosár a vékony kis szoknyahálójával engedelmesen megbókolt, hogy fél kézzel, nyesetten belesuvassza. Ugyan ,gy van a golfban is: a távolságokat, a több száz yardot néhány könnyed ütés föleszi, ha az ember rálel a bels mágiára, a kulcsra. A golf Harryt mindig a tökély reménységével kecsegteti, a tökéletes súlytalanság és végtelen könnyedség reményével, mert hébe-hóba ez is bekövetkezik, méghozzá három dimenzióban, ütésr l ütésre. Aztán úrrá lesz rajta az emberi esend ség, túl akarja hajtani, mindenáron a bekövetkeztére tör, hogy még tíz yarddal hosszabbra sikeredjen, épp a kívánt görbét írja le, és akkor fuccs az egésznek, mert a kegyelem állapotába akart kerülni, érezni akarta, hogy rejtélyes hatalmak m ködnek együtt vele, hogy nagyobb , mint a valóság maga. Amikor fölállsz az els tee-hez, az a valami ott van veled, visszajön onnét, ahol egyébként egész életed során bujkál, a végtelen lehet ség, a hibátlan menet lehet sége, egy menet, amit nem piszkol be egyetlen földszemer se, nincs benne kihagyott kétlábos, túlságosan kitartott jobb könyök, elbizonytalanodó fa, visszafogott vas; az els gyep ott van el tted, balra pálmafák, jobbra a víz, lapos, mint valami kép. Csak annyit kell tenned, hogy egy egyszer , makulátlan ütéssel kilyukasztod a kép közepét, s a labda egy pillanat alatt t hegynyire törpül,
mikroszkopikus alagúttá az abszo-lútumban. Err l volna szó. De a próbaütésnél fájdalom nyilall a mellkasába, s ett l valami okból Nelson jut az eszébe. A kölyök folyton ott lármáz az agyában. Amint föláll a labdához, mintha mindenfel l szorongatnák, és türelmetlenül üt, kívülr l befelé, túlságosan ráhúzva a jobbjával. A labda ígéretesen indul, de aztán jobbra sedrézik, és nem messze a hosszú, békalencsés tó szegélyét l veszik nyoma. – Na, ez már a krokodiloké – jegyzi meg szomorúan Bernie. A mai játszmában Bernie a partnere. – Gulyás? – kérdi Harry. Szünet. Ed Silberstein megkérdezi Joe Goldot: – Szerinted? Joe azt mondja Harrynek: – Nem vettem észre, hogy mi kaptunk volna gulyásokat. Harry azt mondja: – Mert ti kriplik olyan messzire se bírjátok elütni, hogy bajba kerüljetek. Els ütésnél mindig megadjuk a gulyást. Ez a hagyomány. Ed azt mondja: – Angstrom, hogy a fenébe fogsz föln ni a benned rejl ígérethez, ha folyton gulyásokkal kényeztetünk? Joe azt mondja: – Szerinted mennyi ígéret van egy ekkora pocakú ipsében? Szerintem az összes potenciálja a vastagbelében rekedt. Miközben ugratják, Nyúl másik labdát vesz el a zsebéb l, lerakja, és merev félütéssel, biztosra menve, de nem valami látványosan végigzavarja a gyep bal oldalán. De még a biztos se biztos: valami keménybe ütkew Rzhetett, mert ugrál tovább egy pálma felé. – Bocs, Bernie – mondja. – Majd lazítok. – Panaszkodtam én? – kérdi Bernie, és egy törtmásodperccel el bb nyomja a talpát a villanykocsi pedáljára, mint hogy Harry leereszkednék mellé az ülésre. – A te marha er ddel meg az én eszemmel lemossuk ezeket a bohócokat a pályáról. Bernie Drechsel, Ed Silberstein és Joe Gold mind öregebbek Harrynél, és kurtábbak is, ezért általában jól érzi magát a társaságukban. Számukra a böhöm svéd, Angstromnak szólítják, a kedvenc vicces gójuk, a nagy, fakófehér, körülmetéletlen amerikai-álom-pacni. Harry a maga részér l becsüli a világszemléletüket; férfiasabbnak tetszik az övénél, szomorúbbnak, bölcsebbnek, kevésbé ingatagnak. Hosszú történelmük egyszer en zsebre vágta a rengeteg szenvedést, és masírozik tovább rendületlenül. Harry megkérdi Bernie-t, miközben a kocsi a labdáik felé gurul a csillogó, döngölt gyepen: – Mi a véleményed err l a fölhajtásról Deion Sanders körül? A mai újságban még a Fort Myers-i polgármester is t mentegeti. Bernie egy hüvelyknyivel arrébb löki a szájában a szivart, és azt mondja: – Kegyetlen egy dolog – kiemelik ezeket a fekete gyerekeket a semmib l, cikkeznek róluk, milliomost csinálnak bel lük. Nem csoda, hogy bezsonganak. – Az újság szerint a tömeg nem hagyta, hogy a rend rök helyet csináljanak neki. Valami eladón re lett pipás, aki azt állította, hogy ellopott egy pár fülbevalót. Pofon is vágta a spinét. – Sanders esetét nem ismerem – mondja Bernie –, de sokszor a kábítószer a b nös. A kokain. Bárki beszerezheti. – Az ember nem is érti, mit remélnek t le – mondjaNyúl. – Mit remélnének? – mondja Bernie megállítva a kocsit és a m anyag italospolcocska szélére téve a szivarját. – Az azonnali boldogságot. – Föláll a második ütéshez a szörny tartásával: a lábai túl közel vannak egymáshoz, kopasz feje lebillen, és négyes vassal csap bele a labdába – csupa kar– meg csuklómozdulat. De a labda menete egyenes, és egy paraszthajszálra állapodik meg a lyuktól. – A boldogsághoz két út vezet – folytatja, már újból a volán mögött. – Megdolgozol érte nap nap után, mint te meg én, vagy pedig az egyszer bb, vegyi megoldást választod. Amilyen manapság a világ, ezek a kölykök mind a rövid utat választják. A hosszabbik túl hosszú nekik. – Na, hát hosszú is. És amikor végigjártad, hol a boldogság? – Mögötted – ismeri el a másik. – Sanders meg a hasonsz r ek azért érdekelnek engem – mondja Nyúl, miközben Bernie továbbszáguld a nap perzselte pályán, megbarnult pálmaleveleket és kókuszdiókat kerülgetve –, mert
valamikor magam is belekóstoltam. A sportba. Az emberek éljeneznek, imádnak. Részt kérnek bel le. – Naná, hogy belekóstoltál. Meglátszik az. Már ahogyan az üt t kezeled. Bár itt nekivitted a pálmának. Leragadtál, öregem. – Bernie megállítja a kocsit, Harry szerint kellemetlenül közel a labdához. – Azt hiszem, el tudom csavarni mellette. – Ne is próbáld. Pattantsd ki egyenesen. Tudod, mit mond Tommy Armour: ilyen helyzetb l kiütni, és a következ vel menni lyukra. Ne kísérletezz a csodával. – Hát, a te normálisod már biztos. Azért csak megpróbálom megcsavarni. – A pálmafa az a fajta, amelyiknek a törzse olyan, mint valami óriási fonat. Halk zizegéssel lehel Harryre, enyhe szaga mint a barátságos padlásé, ami tele van töredez vé száradt iskolai dolgozatokkal meg szerelmes levelekkel. Floridában mindenütt ott a halál. A pálmák is úgy n nek, hogy alsó ágaik elhalnak és lepottyannak. A forróság fölgyorsítja az életciklusokat. Harry csíp je majdnem érinti a durva, éles-hegyes fatörzset, amint elhelyezkedik, borítót húz az ötös vasra, és el re elképzeli a csodaütés görbül ívét meg Bernie örömteli, gratuláló kiáltását. Ám a fa közelsége, meg talán Bernie-é is a kocsiban, idegesíti, túlságosan belehúz a borítós vassal, úgyhogy a labda egyenesen a következ pálma csúcsának vágódik, és beleesik a rövid vadba. Persze Floridában a vad sem olyan, mint például fönn északon; szivacsos, kifakult f , alig fél hüvelykkel magasabb a gyepnél. Itt a golfpályákat is az öregekhez és bénákhoz szabják. Csecsem ként bánnak az emberrel. Bernie felsóhajt. – Makacskodsz, makacskodsz – mondja, amint Harry visszaül. – Ti mind azt hiszitek, hogy csak füttyentenetek kell, és a világ elolvad a gyönyör ségt l. – Harry tisztában van vele, hogy a „ti" „gójok"-at jelent. A gondolatra, hogy talán téved, hogy az akadályok nem olvadnak el a füttyentésére, kiújul az a tompa, végzetszer bels fájdalom, amit a repül téren érzett. A harmadik ütéséhez fölállva, amit nyolcas vasra taksál, Bernie rosszallása valósággal lehúzza a karját, alulüt, a labda nem is ad hangot, és a kelleténél tíz yarddal el bb állapodik meg. – Ne haragudj, Bernie. Csínján fejezd be. – Bernie azonban elkapkodja – csupa csukló megint, és túl hirtelen is –, mind a ketten hatot kapnak, és Ed Silberstein rutin normálisa megy bele a lyukba. Ed inas hajdani könyvel Toledóból, égnek mered fekete hajjal és finoman el remered állal, amit l folyton mosolyra késznek látszik az arca; három yardnál hosszabbat sohasem üt, de mindig kitartóan halad a lyuk felé. – Azt csináltátok, mint a Dukakis – kukorékol örömében. –El-baltáztátok. – A Duke-ot ne bántsd – mondja Joe. – a változatosság kedvéért becsületesen kormányzott bennünket. Ezt nem bírják megbocsátani neki a bostoni politikusok. – Joe Goldnak két italboltja van egy Framingham nev massachusettsi városban. Köpcös, homoksz ke, és olyan vastag szemüveget hord, hogy úgy fest t le, mintha a szeme két kis akváriumból akarna ide-oda cikázva kiugrani. meg a felesége, Beu vagyis Beulah nagyon csöndes szomszédok; az ember el se tudja képzelni, mit csinálnak napszámra a lakásban, ami semmi zajt nem ad. Ed azt mondja: – A legrosszabbkor szállt inába a bátorság. Ki kellett volna állnia és a képébe mondania mindenkinek: „Igen, liberális vagyok, és büszke is vagyok rá". – Na ja, és hogy hangzott volna ez Délen meg Középnyugaton? – kérdi Joe. – Meg Kaliforniában meg Floridában, ahol ez a sok vén seggfej mást se akar hallani, csak azt, hogymegsz nik az adóhivatal? – Szép kis egérfogó – ismeri el Ed. – De hát az szavazataikat amúgy se kapta volna meg. Az egyetlen reménye az lett volna, hogy a szegényeket fölcsigázza. Hagyd a fenébe azt a háromlábost, Angstrom. Már beírtam a hatodat. – Gyakorolnom kell – mondja Harry, és megüti, és nézi, hogyan megy ki a bal szegélyen túlra. Ez nem az napja. Lesz-e még napja egyáltalán? Ötvenöt éves, és máris alkonyul. A tulajdon fia nem bír vele meglenni egy szobában. Ruth valaha Mr. Halálnak hívta. – A Reagan-párti demokratákat akarta megnyerni – magyarázza tovább Joe. – Csak persze
Reagan támogatói nem demokraták, hanem vidéki tahók. Most, hogy itt vagyok a mélyvidéken, már világosan látom ezt. A feketékr l van szó. Százharminc esztend vel Abe Lincoln után a republikánusok kapják az összes négergy löl szavazatát, márpedig az olyan sok, hogy egyetlen demokrata jelölt se képes megbirkózni vele, hacsak nem jön közbe valami masszív válság vagy egy Watergate méret ijedelem. Ollie North ehhez kevés. Aminthogy az is kevés volt, hogy Reagan egy hólyag. Nézzünk szembe a tényekkel: ennek az országnak a nagyobbik része halálra van rémülve a feketékt l. Ez az egyetlen ösztönünk maradt meg épen. A húsz évvel ezel tti Szúnyog-epizód óta Nyúl vegyes érzelmekkel viseltetik a feketék iránt, s ha a téma fölmerül, befogja a száját, nehogy ebbe vagy abba az irányba elárulja magát. – Neked mi a véleményed, Bernie? – kérdezi Harry, miközben a másik kett t nézik, akik éppen ütni készülnek a második tee-t l: százharminchat yardos, háromütéses szakasz, ugyanafölött a békalencsés tó fölött. Hármuk közül Bernie-t tartja a legböl-csebbnek, a legflegmatikusabbnak, a leglassúbb beszed nek. Pár esztendeje szívm tétet hajtottak végre rajta, és sose heverte ki igazán. Nehézkesen mozog, tüd tágulása van, kicsit púpos is, és az a petyhüdtség jellemzi, ami a kövér embereket általában, akik orvosi parancsra leadtak a súlyukból. Elég rossz a színe, és profilból nézve lefittyed az alsó ajka. – Szerintem – mondja – Dukakis megpróbált intelligens párbeszédet folytatni az amerikai néppel, de mi erre nem vagyunk fölkészülve. Bush úgy beszélt hozzánk, mint a gyengeelméj ekhez, és benyaltuk. Gondold csak el: „h ségnyilatkozat", „olvassatok a számról" – hát hitted volna, hogy ilyen ócska duma elképzelhet még a huszadik század végén? Ailes meg a többiek valóságos sörreklámot csináltak bel le – hejhó, a hegyre föl! – Bernie az utolsó szavakat már énekelte, reszket s, de meghatóan tiszta hangon. Nyulat leny gözi a zsidóknak ez a képessége, a dalolni és táncolni tudás, meg hogy úgy átadják magukat a pillanatnak. Szédereste énekelnek, azt tudja, mert Bernie és Fern egyik áprilisban áthívta ket széderre, épp miel tt fölindultak volna északnak. Pészach. A halál angyala elrepült. Harry azel tt nem ismerte ennek a szónak az értelmét. Múljék el t lem e keser pohár. Bernie levonja a következtetést: – Énszerintem kétfélét hihetünk Bushról – vagy komolyan gondolta, amit mondott, vagy nem gondolta komolyan. Nem is tudom, melyik a borzasztóbb. Az ilyeneket hívjuk mi piser-nek. – Dukakis mintha mindig dühös lett volna valamiért – kockáztatja meg Nyúl. Csak ennyivel hajlandó jelezni, hogy négyük közül egyedül Bushra szavazott. Bernie valószín leg megsejti ezt. Azt mondja: – Reagan nyolc éve után azt hittem volna, többen dühösek, mint ahányan azok voltak. Ha ebben az országban valaki szavazásra bírná a szegényeket, itt szocializmus lenne. De az emberek gazdagságban gondolkodnak. Ebben áll a kapitalizmus zsenialitása: vagy gazdag vagy, vagy az akarsz lenni, vagy úgy gondolod, hogy annak kéne lenned. Nyúl kedvelte Reagant. Kedvelte a fátyolos hangját, a mosolyát, a széles vállát, ahogy a feje remegett a hosszú szünetek közben, ahogy ellebegett a tények fölött, tudván, hogy a kormányzásban nem a tények a legfontosabbak, és ahogy irányt volt képes váltani, miközben állította, hogy egyfolytában el re megy: kivonult Beirutból, összehaverkodott Gorbival, halmozta az államadósságot. A legfurább az, hogy a reménytelenek, a társadalomból eleve kiszakadtak kivételével a világ mindenki számára jobb hely lett az elnöksége alatt. A kommunisták összeomlottak, kivéve Nicaraguát, de Reagan még nekik is bef tött. Varázslói tehetsége volt a pasasnak. Álomember volt. Harry merészen kiböki: – Tudod, Reagan alatt olyan volt az egész, mint az anesztézia. – Operáltak már téged? – Igazából nem. A mandulámat vették ki még kölyökkoromban. És a vakbelemet a hadseregben. Hátha Koreába vezényelnek. Aztán nem is vezényeltek. – Nekem négyes bypass-m tétem volt három évvel ezelw Rott. – Tudom, Bern. Emlékszem, mesélted. De mostanában prímán nézel ki. – Amikor az anesztéziából kijössz, iszonyú a fájdalom. El se tudtad volna képzelni, hogy
akkora fájdalmat kibírsz. Hogy a szívhez hozzáférjenek, kettévágják az egész mellkasodat. Föltörnek, mint valami kókuszdiót. És kihúzkodják a lábadban található legjobb ereket. Úgyhogy amikor magadhoz térsz, nemcsak a melled gyilkol, de az ágyékod is. – Azannyát! – Harry az alkalomhoz nem ill en felnevet, mert miközben Bernie a kocsiban meséli mindezt, Ed nagykép en és aprólékosan elhelyezkedett, ujjanként fonva rá a tenyerét az üt re, mint aki virágot rendez, ütés el tt ötször-hatszor is a lyuk felé pislantott, mintha pókhálót akarna lerázni magáról vagy a gallér dörzsölné a nyakát, majd épp ütés közben fölnézett, úgyhogy a tetején eltalált labda belepörgött a vízbe, kacsázott rajta hármat és elsüllyedt, három egybekapcsolódó koncentrikus körcsoportot hagyva maga mögött a felszínen. Ez már a krokodiloké. – Hat órát feküdtem az asztalon – mondja Bernie a fülébe. – Amikor fölébredtem, mozdulni se bírtam. Még a szememet se tudtam kinyitni. Befagyasztják az embert, hogy a vérkeringés leálljon. Mintha bele lettem volna csukva egy fekete koporsóba. Nem is. Én voltam a koporsó. Aztán ebben a feketeségben egyszer csak hátborzongató hangot hallottam, irgalmatlan indiai akcentust, a pakisztáni aneszteziológusét. Joe Gold, lévén hogy a partnere labdája a vízben kötött ki, túl gyorsan akar ütni, hogy játékba hozzon egy labdát, szokása szerint két fokozatban húzza vissza az üt jét, és lapos horogütést produkál, ami gyakran sajátja a köpcösöknek. A labda persze félremegy, egyenest neki egy jobb oldali terepakadálynak. Bernie az éles, döcög s pakisztáni hangot utánozza. – „Ber-nie, Ber-nie", mondja a hang, de olyan istenesen, hogy már-már azt hittem, maga az Atyaisten az, „m -tét si-ke-rült!" Harry hallotta már a történetet, mégis nevet rajta. Jó ijeszt kis történet a halál küszöbér l. – „Ber-nie, Ber-nie" – ismétli Bernie –, mintha csak a felh k közül szólt volna Ábrahámhoz, hogy eridjen és vágja el Izsák torkát. Harry megkérdi: – Maradunk a sorrendnél? – Úgy érzi, az el z lyuknál szégyent vallott. – Kezdd csak te, Angstrom. Úgy látom, téged fölzaklat, ha utolsónak ütsz. Rajta. Mutasd meg ezeknek a nudnyikoknak, hogy kell csinálni. Nyúl ezt szerette volna hallani. Kivesz egy hetes vasat, és megpróbál egyszerre öt dologra koncentrálni: hogy lehajtva tartsa a fejét, hogy az üt t ne húzza túlságosan vissza, hogy a csíp je akkor mozduljon, amikor az üt még fenn van a leveg ben, hogy simán lendítsen és hogy az üt lapja pontosan érintkezzen a labdával, hajszálra ott, ahol az óraszámlap negyed négyet mutatna. A labda fütyül , fürge röppenése, ahogy elt nik leszegzett látómezejéb l, tudatja vele, hogy az ütés osztályon felüli; együtt nézik a sötét pontot, amint emelkedik, egy kísérteties pillanatig szinte mozdulatlanul lebeg, amib l meg lehet állapítani a távolságot, azután egyenesen lepottyan a gyepre, egy hajszálnyit ugyan balra, de aztán jobbra pattan az arrafelé lejt , tál alakú pályán. A világ máris olvadozik. – Príma – ismeri el Ed. – Kapunk gulyást? – kérdezi Joe. – Adunk most majd mi is. Bernie kikászálódik a kocsiból, megkérdi: – Milyen vas volt? – Hetes. – Öregem, ha így ütögetsz, akkor használj nyolcast. – Gondolod, hogy túlment a lyukon? – De mennyire. Már a hátsó peremnél vagy. Ez ám a partner. Semmi sem elég jó neki. Akár Marty Tothero, most már majdnem negyven esztendeje. Ha az ember huszonöt pontot szerzett egy meccsen, Marty harmincötöt szeretett volna, és a végtelenségig emlegette azt az egy kihagyott felugrást. Harryben a katona, a mazochista keresztény tiszteli az ilyen embereket. A kritikátlan szeretet, amit az asszonyok nyújtanak, elpuhít, kikészít. – Nekem, azt hiszem, egy fölsipkázott hatos lesz célszer –mondja Bernie. De amikor vissza akarja fogni az ütését, túlságosan vissza találja fogni, és rövidre sikerül, átmegy ugyan a vizén, de lent van a parton, ahol nehéz beállni. – Peches hely – mondja Harry szelíden csipkel dve. Még mindig Bernie-t hibáztatja, amiért olyan közel vitte a kocsit az iménti
csavarási próbálkozásához. Bernie nem sért dik meg. – F leg hogy az el bb is jól elszúrtam, igaz? – mondja, betolva összevagdalt, leeresztett, púpos öreg testét a kocsiba, ahol Harry már átcsusszant a vezet ülésre. Akinek gyepen van a labdája, azé a vezetés joga. Harry érzi, hogy növekszik benne az energia, le fogják mosni a pályáról ezeket a bohócokat. Áthajt a víz fölött, az ívelt kis fahídon, aminek a deszkáira vörös gumicsíkokat ragasztottak. – Ott, ahol a tiéd van – mondja Bernie, amint kiszállnak –, a gyep lejt. Ha túl er sen mész lyukra, mérföldekkel túlrepüli. Ed, akinek a vízben kötött ki a labdája, kiesett a játékból. Bernie olyan szerencsétlenül áll föl a meredek parton, hogy el ször luftot üt, aztán meg elfordul a kezében az üt , fel kell szednie a labdát. A homoksz ke Joe Gold bezzeg elemében van, aprólékosan elrendezi a lábát a felálláshoz, és szépen kiüti a labdát az akadályból. Harryt zavarba ejti Bernie tanácsa, mert ellentmond az ösztönének, így aztán éppen csak megsimogatja, és a labdája négy lábbal a lyuk el tt megállapodik. Egy Valhalla Village-jelz vel megjelöli, miközben Joe kétszer egymás után ráhajt a normálisára. Joe nem kapkodja el a dolgot, túl sok id t hagy Harrynek, hogy a négylábosát studírozza. Lát is egy lehet séget, aztán már nem látja. Nem szeretné kicsapni balra, mint az utolsó lyuknál, ezért egy hüvelykkel jobbra landoltatja. – Az Isten, az Isten verje meg– mondja, és a frusztráció úgy feszíti belülr l a szemét, hogy attól fél, mindjárt sírva fakad. – Eggyel a közelébe jövök, aztán háromszor toszogatom. – El fordul – mondja Ed, és mint akkurátus könyvel , bevési a négyest. – Lyukra döntetlen. – Bocs, Bern – mondja Harry, és visszamászik a kocsiba az utasülés fel l. – Én csesztem el – mondja a partnere. – Nem kellett volna alej-tésr l povedálnom. – Ujabb szivart bont ki, lenyomja a pedált, és hátrad l, neki a hosszú napnak. Nem Harry napja. A floridai nap mintha nem is egy darabból lenne odafönn, valóságos jupiterlámpasorként követi az embert mindenhová egyenletes fehér izzásával. Megtalálja még a pálmafák alatt és a tizenkét láb magas feny kerítés mellett is, amely a Village-et a világ többi részét l elválasztja, vörösre perzseli Nyúl orra hegyét, pecsenyévé süti az alkarját meg a keszty tlen keze fejét, ami máris tele van apró, fehér keratózishólyagokkal. A golfzsákban mindig ott a 15-ös napken cs, kenegeti is magát szorgalmasan, de hiába, az ibolyántúli sugarak áthatolnak, rákosra f zik a felhámsejtjeit. A másik három sose használ semmit, mégis szép egyenletesen lebarnulnak, Bernie-nek még a kopasz koponyája is, ami olyan sima, akár a strucctojás, csak egy-két pihét látni rajta, amikor belehajol az ütésbe azzal a szörny , összezárt lábú tartásával. Bernie megbízható, gépiesen ismétl d ügyetlenségét – rövid ütéseit, pocsék irányzását – Harry ma tehernek érzi, amit képtelen cipelni, és eltöpreng rajta, hogy lehet az, hogy valaki, akir l úgy lerí a megszenvedett bölcsesség, mint Bernie-r l, ennyire ne tudjon megtanulni golfozni, s t még csak meg se próbálja. Harry föltételezi, hogy Bernie számára ez csupán játék, az id töltés egy neme életének ezen a pontján, a nap honában. Bernie valamikor gyerek volt, aztán pénzkeres és gyerekcsináló férfi lett (sz nyegüzlet Queensben; két lány, akik rendes, szolid pasasokhoz mentek feleségül, meg egy fiú, aki a Princetonra járt, s utána a philadelphiai Wharton Schoolba, és az agresszív cégátvételek specialistája lett a Wall Streeten), most pedig, az élet szivárványának túlsó végére érve, teszi, amit ilyenkor szokás: éppúgy elviseli a floridai nyugdíjasélet örömeit, ahogy az egész életét elviselte, s nem szop ki bel le semmi mást, csak ugyanazt a savanyú nedvesszivarízt. nem azt látja a játékban, amit Harry – a végtelenséget, a végtelen fejl dés lehet ségét. De ma Nyúl sem látja ezt. A tizenegyedik lyuknál – miután mindent eltolt, amit csak lehetett – a játék és az egész nap mély depresszióba taszítja. A f zsírosnak és valószer tlennek látszik, minden második pálma haldoklik a szárazságtól, hullatja merev, barna leveleit, a pályát mindenfel l stukkózott klozetre hajazó társasházak szegélyezik, és még a máskor legalább a szemnek megkönnyebbülést jelent eget is kondenzcsíkok mocskolják be: addig terjedeznek és vándorolnak, hogy a végén Isten tiszta felh it l megkülönböztethetetlenek. Rakódnak egymásra az órák, elmúlik dél, a jupiterlámpák halványulnak, de a h ség csak annál nagyobb. Háromnegyed háromkor fejezik be, Harry és Bernie húsz dollárt veszít. –
leg-közelebb elkapjuk ket – fogadkozik Harry a partnerének, de maga sem hiszi. – Ma nem voltál formában, öregem – szögezi le Bernie. – Talán összevesztél a barátn ddel ? Ezek a zsidók mind ilyen kanosak: olvasta egy Hollywoodról szóló könyvben, hogy mekkora n csábászok. Harry Cohn, Groucho Marx, a Warner fivérek, egyt l egyig begolyóztak odakinn a napfényben, az úszómedencék mellett, a sok középnyugati siksze között, akik bármire hajlandók voltak, csak hogy mozisztár legyen bel lük – orgiákban vettek részt, furulyáztak a filmcsászárnak, miközben az telefonált –, de a golfpartnerei ugyanazoknak a n knek a férjei már negyven, ötven éve, ugyanazoknak a festett kazalfrizurájú, vastag fürtös, hájas barna felkarú n knek, akiknek be nem áll a szájuk, amikor kikenve-fenve megjelennek a vacsoránál, Bernie és Ed és Joe meg csak hallgat mellettük mosolyogva, mintha ez a teméntelen n i kárpálás maga is a szex egy válfaja lenne, aminthogy bizonyára az is – energia, élet. Hogy csinálják? Úgy hordják az életet, mint egy méretre szabott öltönyt. – Azt hiszem, mondtam már neked – mondja Harry Bernie-nek –, hogy a fiam meg a családja itt van nálunk vendégségben. – Akkor ez a te bajod, Angstrom: furdal a lelkiismeret, amiért velünk szórakozol. A szeretteidet kellene mulattatnod. – Ja, mulattatnom. Csak tegnap érkeztek, és máris halálra unják magukat. Disney World t szomszédságában akarnak lakni. – Vidd el ket a Dzsungel-parkba. Fenn van Sarasotában, a Ringling-múzeumtól a 41-esen kell továbbmenni. Fern és én telente kétszer-háromszor is elmegyünk, és sosem unjuk meg. Órákig el tudnám nézni azokat az alvó flamingókat – hogy csinálják vajon? Fél lábon állva, ami legalább félméteres, és vékonyabb, mint az ujjam. – Föltartja az ujját, ami elég vastagnak látszik. – Ennél is vékonyabb– istenkedik. – Nem is tudom, Bernie. A fiam úgy viselkedik, mintha nem akarná, hogy az unokáimnak bármi közük legyen hozzám. A kisfiú négyéves, eléggé idegen a számomra, de a kislánnyal jól kijönnék. Már majdnem kilenc. Arra is gondoltam, hogy kihozom egyszer ide a kocsiban, hadd üssön egyet. Vagy kibérelnék egy naphalászt, Ed, ha a fiad odaát a Bayview-ban hajlandó lenne beírni vendégnek. A négyes sörözik és ingyen korcsolyát ropogtat a Tizenkilences Klubban, a szertár mellett, Valhalla Village A épületének földszintjén. A benti sötétséget – angol kocsmát utánzó faborítás, gerendák – csak föler síti a szubtropikus ragyogás odakinn a kerek fehér asztalok körül, a Coors feliratú erny k alatt. A lubickolás az A és B épületek közti uszodából éppúgy idehallik, mint a generátor zúgása a fal túlfelér l, a vécéken és a videomasinákon túlról. Harry néha úgy képzeli, még éjjel, a közbees lakásokon, sz nyegeken, légkondicionálókon, beszélgetéseken, matracokon és szibarackszín folyosótapétán keresztül is hallja a generátor zúgását. A zaj valahogy a falakhoz tapadva megkerüli az akadályokat, és beslisszan a nagy tolóablakon, amit résnyire nyitva hagy az öbölleveg nek. – Nem gond – mondja Ed, miközben összesíti a pontjaikat. –Jelentkezz a recepciónál, és mondd azt, hogy Gregg Silverset keresed. Így hívatja magát, fogalmam sincs, hogy miért. Az el csarnokon át lemehetsz az öltöz be. Nehogy fürd ruhában állítsatok be, az ilyesmit nem veszik jó néven. Mit mondjak, melyik nap várjon benneteket? Harrynek az a benyomása, hogy nagyobb szívesség lesz ez, mint gondolta, nagyobb adósság, mint amennyit ér. – Ha valamikor, hát pénteken – mondja. – Muszáj Greggnek biztosra tudnia? Holnap valószín leg fölmegyünk Sarasotába. – Dzsungel-park – köti az ebet a karóhoz Bernie. – Lionel Vonatmúzeum – szúrja közbe Joe Gold. – És szemben a Ringling-múzeummal ott van a Bellm's Cars and Music of Yesterday, azt hiszem, így hívják. Több mint ezerféle zenegép, el tudod ezt képzelni? Antik kocsik 1897-b l, nem is tudtam, hogy már akkor voltak autók. Te autókban utazol, nem, Angstrom? Meg a fiad is. Az állatok leesik abban a múzeumban. – Nem is tudom – kezdi Harry, s tapogatózva érzékeltetné azt a fura felh t, amit Nelson cipel magával mindenhová és ami záporszer en mos el minden kirándulást.
– Harry, ez érdekes – mondja Ed. – Heted van, meg két hendikep a tizenegyesnél, ahol fölszedtél, és hat a tizenhatosnál, ahol két labdát is vízbe ütöttél, ennyi az egész, és mégis kijön kilencvenre. Nem is játszottál rosszul. Ha kevesebb hosszú ütést tolsz el, mindig meglesz a nyolcvanvalahányad. – Nem bírtam belelendülni, nem bírtam kiengedni – mondja Harry. – Nem bírtam lazítani. – Volna egy föltehetetlen kérdése ezekhez a bölcs zsidókhoz: hogy állunk a halállal? Azt kérdi: –Mit szóltok ehhez a Pan Am-ügyhöz? Hallgatás. – Pokolgép volt – mondja Ed. – Acélszilánkok fúródtak át a b rtáskákon, és a roncsok ötven mérföldes körzetben szóródtak szét Skócia fölött: nem lehetett más, csakis pokolgép. Bernie felsóhajt. – Megint a síriták. – Az arabok – mondja Joe Gold. Ugráló szemében hazafias láng ég. – Amint a bizonyítékunk meglesz, az F-111-esek megint elindulnak Líbia felé. Szerintem meg se kellene állnunk Iránig, azt a vén ajatollahot kéne eltakarítanunk. De a nyelvük nem pörög olyan szaporán, mint máskor; Harry kellemetlen helyzetbe hozta ket a korántsem ennyire politikainak szánt kérdésével. Írjanak bármir l az újságok, a zsidók minden témával Izraelnél kötnek ki. – Arra vagyok kíváncsi – mondja –, hogy milyen érzés lehetett. Ott ülsz, és egyszer csak felrobban alattad a repül . – Fölébredtek rá, azt lefogadhatod – mondja Ed. – Nem éreztek semmit – mondja jóságosan Bernie, valahogy megorrontva Harry privát félelmét. – Egy másodpercbe se telt. Joe azt mondja Harrynek: – Ugye, tudod, mit mondanak az izraeliek, Angstrom? Ha muszáj, hogy legyen ellenségünk, hálisten, hogy az arabok azok. Harry hallotta már ezt, de azért nevetni próbál. Bernie azt mondja: – Szerintem Angstromnak új partner kell. T lem depresszióba esik. – Nem t led, Bernie. Már így jöttem ki, depressziósan. A Tizenkilences Klubban rengetegféle nassolnivalót raknak ki, a porcelántálkák oldalán Valhalla Village monogramja, a két egymásba fonódó, tengerkék V. Nemcsak pörkölt mogyorót, mandulát, hanem apró pereceket, sózott tökmagot, s t kukorica-pehelyhez hasonló kunkori kis valamiket is, csakhogy ezek sokkal vékonyabbak és élesebbek az ember szájában, abban a mennyei pillanatban, amikor a nyelvével helyre tolja, hogy a metsz fogak összeroppantsák. A többiek csínján csipegetik ezt a keményít s-sós salátát, a tálka mégis hamar kiürül: Nyúl ette meg a nyolcvan százalékát. – Ez a szar tele van nátriummal–figyelmezteti Bernie. – Igen, de a léleknek jót tesz – mondja Harry: ez a legvallásosabb megjegyzés, amivel el mer hozakodni. – Ki szavaz még egy sörre? – kérdezi. – Ezt a rundot a vesztesek állják. Kezd megjönni a kedve: sötét hangulata oszladozóban, mint tintacsöpp az alkohol szelíd oldószerében. Int a pincérnek, és a négy sörhöz kér még egy tálka korcsolyát. A pincér, faunszer , fiatal latin-amerikai, a fülbevalója nagyobb, mint Nelsoné, mindkét csuklóján aranylánc, félénken bólint; Harry irdatlan nagynak t nhet a szemében, fenyeget en fehérnek és rózsaszín nek, nátriumos vízt l püffedtnek. Az egész kvartett lármásnak és potenciálisan kötözköd nek t nhet a számára: ronda vén gringók. Újabb csöpp tinta. Harry újból nehéznek érzi magát. Floridában sosem olyan gondtalan az élet, mint amilyenek azok a szeszközi kés délutánok voltak odahaza Diamond megyében, a régi klubjában, a Röpül Sasban, amíg Buddy Inglefinger feleségül nem vette azt a hórihorgas, rült hippi Valerie-t, és el nem költözött Royersfordba, Thelma Harrisont a lakásába nem zárta a lupus, és Cindy Murkett úgy el nem hájasodott, hogy Webb elvált t le; utána már jóformán senkivel se találkozott az ember. Itt Floridában mindenki olyan óvatos, mintha két sört l már hanyatt eshetnének, és eltörne a combnyakcsontjuk. Az egész állam aszott és törékeny. – Golfozik a fiad? – kérdi Joe. – Nemigen. Sose volt hozzá hajlandósága. Meg ideje se, ahogy mondja. – Azonkívül, tehette
volna hozzá Nyúl, nem is hívtam soha. – Akkor mi a hobbija? – kérdi Ed. Harry rájön, hogy ezek az emberek udvariaskodnak vele. Azzal, hogy még egy kört rendelt, túllépte a határt, ahol a tizenkilencedik lyuk utáni haverkodás még természetes. Ezeket a pasasokat várják haza a szexi, id secske feleségeik. Pletykákat kell továbbadni. Kötelességtudó, tehet s csemeték leveleit elolvasni. Kamatokat kiszámolni. Tórát bújni. – G zöm sincs – mondja Harry. – Egy csomó breweri széltolóval cimborál, a fesztelen agglegényfajtákkal. Igazából sose láttam még, hogy jól érezte volna magát. A sport sem érdekli. – Úgy beszélsz róla – mondja Bernie –, mintha volna az apa, te meg a fia. Nyúl lelkesen helyesel; már beleivott a második sörébe, majdhogynem látomása támad. – Méghozzá rovott múltú fia. Mert annak lát, vén, rovott múltú süvölvénynek. A felesége rémes, hogy milyen nyúzott. – Ezt meg honnan veszi? Igaz lenne? Segítség, fiúk. Áruljátok el, hogyan gy rtétek le a szexet és a halált, hogy már egyik se bánt benneteket. Folytatja: – Ideges az egész család, még a két gyerek is. És én nem tudom, hogy mit l. – A feleséged se tudja? Az a liba. Harry meg se hallja a kérdést. – Csak tegnap este is, barátságosan el akartam beszélgetni a kölyökkel, de az mást se csinált, egyvégtében a Toyotáékat szapulta. A céget, amelyik kenyeret adott nekünk, aminek hála a faterjából meg a sunyi kis öregapjából nem lett állástalan csavargó, de egyébre se képes, csak nyavalyogni, hogy a Toyoták nem Lamborghinik! Az istenit, ez a sör hamar lecsúszott. Olyan volt ma odakinn, akár a Gobi-sivatag. – Harry, többet már ne igyál. – Menj szépen haza, és pendítsd meg a családnak a Bellm'set. B-E-L-L-M'-S. Tudom, hogy úgy hangzik, mintha analfabéta volnék. Megvan ott minden régi autó, amit csak el tudsz képzelni. A volán el tti korból. S t, a sebváltó el ttib l. – Hogy szinte legyek, fiúk, engem sose érdekeltek annyira a kocsik. Vezetem ket, eladom ket, de érteni sose értettem a nyavalyásokhoz. Egyforma énnekem mind. Ha mennek, jó, ha nem mennek, baj. – A többiek szedel zködnek. – Találkozunk holnap délután, de a kislány unokádat is kihozd. Megtanítjuk az alapokra. Fejet le, nyugis lendítés. Ezt Bernie mondta; Ed Silberstein folytatja: – Kurtíts a lendítéseden, Harry. Minek váll fölé emelni? Az ütés innen indul, a micsodádtól. Egyszer egy profi adott nekem egy jó tanácsot: képzelje azt, hogy a micsodájával üt. Megérezték a néma segítségkiáltását, a vigasztalásvágyát, és egyre zsidóbbak a kedvéért, legalábbis így rémlik Harrynek, aki csak ül tovább a székén. Bernie feltornázta magát az asztaltól, és Harry fölé magasodik a szürke b rével, árnyékokkal teli, lefeg állred ivel. – Van minekünk egy szavunk – mondja lefelé. – Córesz. Úgy nézem, öregem, hogy te megkaptad a córesz-t. Még nem kifejlett példány, nem gehóket córesz, de córesz, az egyszer biztos. Harry kellemes alkoholmámorban, mellében távoli szúrás, orra hegye hámlik, semmi kedve mozdulni, pedig körülötte mozgásban a világ. Két egyetemista nagymen , a sarkukban tapostak egész délután, most a vécé mellett videózik, brr, zümm, beee. Sokszín , rángó gépemberek t nnek föl és el a képerny n. Látja fehér ujjait, a körmökön a nagy félholdakkal, amint szórakozottan matatnak a korcsolyástálka alján, mintha az összefonódott V-ket akarnák kihalászni. A nassolnivaló elfogyott. Nem emlékszik biztosan, hozott-e még eggyel a pincér. Joe Gold, a haja homoksz ke sörény, fölnagyított szeme ide-oda jár a szögletes lencse mögött, lehajol, mint aki megint ütéshez készül dik, és azt mondja: – Elmesélek neked egy zsidó viccet. Abe és Izzy hosszú id után újra találkozik. Abe megkérdi: „Hány gyereked van?" Izzy azt feleli: „Egy sincs". Mire Abe: „Egy sincs ? Ki fog akkor a sírba vinni?" Nevetésük mintha fölgyorsulna, akár egy sörreklámfilm; csú-folódásuk természetellenes uniszónója rossz el érzettél tölti el Harryt, hogy elvesztegette a napját, és most sietnie kell, sietnie, hogy utolérje magát, mint amikor megkésve loholt az iskolába, gyomrában azzal a vizes, lötyög
érzéssel. Azok hárman, hazafelé készül dve a szolid családi körbe, búcsúzóul megbokszolják, még a nyakszirtjébe is belecsípnek, föl akarják rázni lelki tespedtségéb l. Harry arra gondol, hogy Floridában a barátság is csak vékony, feltételes valami, hiszen bármelyik pillanatban elhurcolkodhat innen az ember: új lakást vesz egy új társasházban, vagy fogja magát és fölfordul. Az üt ket és a cip ket ott kell hagyni a szertárban. Nyúl szandálban lépeget, annyira kitágult már, hogy csúszkál benne a lába, mégse dörgöli, át a parkolón, a csíkozott behajtón és a komplexum egyik zöld m sz nyeggel borított kis járdaszigetén, a B épület bejáratához. Kulccsal nyitja a küls kaput, bepötyögteti a kódot a sz k kis térben, ahol két zárt láncú tévékamera figyeli minden mozdulatát, megrántja a bels kaput – nem búg, hanem csilingel, mint egy tolató t zoltóautó –, s a lifttel fölmegy a harmadikra. A 413-ban, második otthonában Janice, Pru meg a gyerekek kártyáznak, jobban mondva hárman játszanak, Roy egy marék lapot szorongat, és az anyja magyarázza neki, mit kell csinálnia, melyik lapot kell letennie. Roy arca duzzadt, frusztrációkkal, csalódásokkal lehetett teli a délután. Úgy köszöntik Harryt, mint aki tüstént kimenti ket az unalomból, de Harry úgy össze van törve, hogy legszívesebben ledobná magát, áztatná a testét a semmiben. – Hol van Nelson? – kérdi. Rossz kérdés, legalábbis a gyerekek el tt. Janice és Pru egymásra néz, Pru adja meg a választ: – Elment ügyeket intézni a kocsival. – Idelenn csak egy kocsijuk van, a Camry, Harry Celicáját ott hagyták Penn Parkban. Nincs is rá szükségük, hiszen ami kell – orvosság, újságok, hajvágás, fürd ruhák, teniszlabdák –, az mind elérhet a Valhalla-komplexumban. A C épület kis élelmiszerboltjában repül tériek az árak, ezért Janice hetente egyszer bevásárol a Winn Dixie-ben, fél mérfölddel lejjebb a Pindo Palm Boulevard-on. Szintén hetente egyszer elmennek a bankjukba, Deleon belvárosában, egy téren áll, csak két sarokkal följebb a strandtól, és bent is, kint is állandóan liftzene szól, a fákra szerelhették az er sít ket. Úgy havonta kétszer megnéznek egy filmet egy óriási bevásárlóközpont mozijában, két mérfölddel odébb a Palmetto Palm Boulevard-on. De a kocsi így is sokszor napokig rostokol a parkolóban, gy lik rá a rozsda meg a fehér madárszar. – Miféle ügyeket? – Ugyan már, Harry – mondja Janice. – Mindenkinek szüksége van erre-arra. Nem szereti azt a sört, amit te veszel. Azonkívül más fogközpucolót használ, nem zsinórt, hanem szalagot. És szeret autókázni; itt klausztrofóbiája van. – Az mindnyájunknak van – mondja Harry. – Mégse lopkodjuk el a más autóját. – Fáradtnak látszol. Vesztettél? – Honnan tudod? – Mindig veszítesz. Három zsidóval szokott golfozni – magyarázza Janice a menyének –, és folyton megvágják húsz dollárral. – Hagyd már ezeket az el ítéleteket, tisztára olyan vagy, mint az anyád. És közlöm veled, hogy legalább annyiszor nyerek, mint ahányszor veszítek. – Ezt most hallom el ször. Hízelegnek neked, hogy milyen tehetséges vagy, és bezsebelik a pénzedet. – Te üt dött, te, az egyik velem vesztett húsz dollárt, a partnerem volt! Janice rezzenéstelen arccal feleli, akár az anyja, bele a leveg be: – Biztosan visszaadják neki; egy brancsban vannak. Harrynek az jut eszébe, hogy Janice Nelson udvariatlan és rejtélyes elt nésér l akarja elterelni a figyelmet ezekkel a visszataszító, abszurd kijelentésekkel. Judy azt mondja: – Nagypapa, gyere, fogd Roy kezét, és játssz helyette. Még a kártyát se tudja rendesen tartani, és állandóan nyavalyog. Roy szolgálatkészen bizonyít is: lecsapja a lapjait a kerek üvegasztalra, ahogy a kanalát vágta oda a reggelinél. – Utálok kártyázni – mondja fura-precízen, akár azok az ódivatú babák, amelyek egész kis szónoklatot adnak el , ha az ember meghúzza a hátukból kijöv zsinórt.
Judy azonnal csépelni kezdi a kártyátlan kezével. Ököllel üti a vállát és a nyakát, s hogy a kisfiú védekezésül teli torokból ordít, megmagyarázza neki: – Elrontottad a játszmát, most már nem lehet befejezni. Pedig én nyertem volna! – Pru ábrával lefelé szépen elrendezi lapjait az asztalon, s a másik, hosszú, szeret csontú, pihés karjával a mellére húzza a bömböl kisfiút; Judyból, ezt látva, kitör a féltékenység, a szeme rózsaszín be vált, mint sírás el tt a n ké, és kirohan Harry és Janice hálószobájába. Pru er tlenül elmosolyodik, maga is kimerültnek látszik. – Mindenki fáradt és rosszkedv – dalolja Roy feje fölött, hogy Judy is hallja. Janice feláll, megtántorodik. Lába szárával meglöki az üvegasztalt, otthagyott lapjai mellett a Camparival félig tele narancsleves pohár meginog, és a skarlátpiros kör a tavat juttatja Harry eszébe, amint Ed labdája beleugrott. Janice már visszavette a teniszruháját. Oldalán és hónaljában a megszáradt izzadságfoltok mint kontinensek egy nagyon kifakult térképen. – Lehet, hogy túlságosan megterheltük ket – magyarázza Harrynek. – Óriási bevásárlást csaptunk, megebédeltünk a Burger Ringben, hazajöttünk, Pru két órára levitte ket úszni meg malmozni, azután Judy és én átmentünk ütögetni a teniszpályára. – Hogy tud? – kérdi Harry. Janice meglep dve nevet. – Egyszer en zseniális. Nagy teniszez lesz, akárcsak te. Nyúl átmegy a hálószobába. Ha csak Janice-szel lennének, most leheveredne az ágyra, végigjáratná a szemét néhány oldalán annak a történelemkönyvnek, amit a feleségét l kapott karácsonyra, aztán ráhunyná a norfolki feny n ücsörg madár száraz csivitelésére, és behódolna a lét iszonyú súlyának. Csakhogy Judy már elfoglalta a jádezöld terít s, extra méret ágyat. Összegömbölyödött rajta, arca rejtve. Harry lefekszik az ágy szélére, és hagyja, hogy a kislány térde hozzáidomuljon a jelenlétéhez. Megcsodálja a haját, a hihetetlen proteintökélyét, a hosszú, fakó szálakat, melyek a napon fényl narancsszín re mélyülnek. – Pihenjünk egyet az esti tomboláig – mondja. – Ha Roy is jön, én nem megyek – mondja Judy. – Ne haragudj már ennyire Royra – mondja neki Harry. – Rendes kiscserkész. – Nem is igaz. Én nyertem volna. Már a kezemben volt a pikk dáma és a k r ász meg a bubi meg mások is, erre mindent elront, és a mami azt hiszi, hogy ez nagyon vicces. Folyton csak vele foglalkoznak, amióta megszületett, azért, mert fiú! – Nem könny , tudom – ismeri be Harry. – Én is így voltam ezzel, csak éppen fordítva. Nekem is volt testvérem, csak nem fiú, hanem lány. – Nem utáltad? – Judy elemeli az arcát összefont karjáról, és vörösre dörzsölt zöld szemével felnéz rá. Harry azt feleli: – Nem. Hogy szinte legyek, azt hiszem, szerettem. Szerettem Mimet. – A kijelentés igazsága sokkolja: rádöbben, hogy kevés embert szeretett az életben olyan nagyon, minden megvetés nélkül, mint az inas kis Mimet. Az arca keskenyebb, keményebb változata volt az övének, ugyanaz az egyenes, kicsi orr, rövid fels ajk, csak éppen Mim barna volt és lány. Tulajdon maga, egészen más hangnembe áttéve, de a dallam felismerhet . Emlékszik a ragacsos ujjai szorítására, amikor a mama meg a papa vasárnapi sétára vitte ket, föl a hegyre az Orom Szállóig, és vissza a k fejt mentén; Mim belé kapaszkodott, fölébresztve oltalmazó ösztönét, s talán teljes egészében el is használva mindenki el l, minden más n nem lény el l. Mimnek mint vértestvérkéjének olyan természetes jogai voltak fölötte, amilyeneket azóta sem volt képes érvényesíteni egyetlen n sem. – Fiatalabb volt nálad, vagy öregebb? – Fiatalabb. Fiatalabb, mint amennyivel Roy fiatalabb tenálad. De lány volt, és a lányok nem olyan háklisak, mint a fiúk. Bár azért Mim is háklis volt a maga módján. Amint tizenhat lett, pokollá tette a szüleink életét. – Nagypapa, mi az, hogy „háklis"? – Hát nyavalygós, h zöng . Harapós. – Mint az apu?
– Szerintem apád nem háklis, csak hogy is mondjam... feszült, ideges. Neki jobban az agyára mennek az emberek, mint másoknak. – Már ennyi szellemi er feszítést l is akadozik a nyelve, bepókhálósodik az agya. – Judy, versenyezzünk. Te feküdj ott, én meg itt, és lássuk, ki alszik el hamarább. – Ki lesz a bíró? – Anyád – mondja Harry, és lerúgja a szandálját az ágy végén túlra. Ráhunyja szemét a poszterszer floridai napfényre, és agyának meghitt vörösében újra látja, mint zúgnak végig a biciklivel a Jackson Roadon, a Potter Avenue-n, Mim ott ül a zirg -zörg öreg kék Elgin kormányán, hatéves lehet, Harry meg tizenkett , ha rámennek egy k re vagy belezökkennek egy lyukba, Mim el reröpül, és a bicikli pedig rá, belepasszírozzák az aszfaltba, örökre tönkreteszik a bájos arcát, egy n nek az arca a legf bb kincse, de Mim annyira bízik benne, hogy még dalol is közben, a dalra már nem emlékszik, csak az érzésre, ahogy a szavak vágódtak hátra a fülébe, Mim hosszú fekete haja meg a szemébe és a szájába, amit l csak még veszélyesebb lett a robogásuk. Harry minden veszedelembe belevitte Mimet, de ki is hozta bel lük. Hessbogárpite. Ez volt az egyik, addig harsogta odahaza nap nap után, míg mind majd bele rültek. Fincsi almafelfújt és hessbogárpite, nyálad csorog, de a hasad fáj, lüke! Aztán a végén csinált valamit a szemével, és az egész család gurult a nevetést l. Érzi, hogy Judy lemászik mell le, és a gyerekek eltúlzott, padlórecsegtet lopakodásával megkerülve az ágy lábát, kioson a szobából. Kattan az ajtó, n i hangok súgnak-búgnak. Susogásuk beleolvad egy álomba, hatalmas, gödörszer térség, amfiteátrum, és valami közönség, amelynek játszik, noha más személy nincs is az álmában, csak valami jelenlét, valaminek a visszhangzó, fenséges, rettenetesen komoly jelenléte. Rémülten ébred, folyik le a nyál a szája sarkán. A tér, amir l álmodott, döbben rá, a tulajdon mellkasa, meg mintha a tulajdon szívévé vált volna, liheg -ziháló-pattogó emberré a pálya közepén, aki várja a sípszót, a fölugrást a magasba dobott labdáért. Alvás közben valamikor fájni kezdett a melle, poshadt, búbánatos fájdalom, arra fogja, hogy olyan pocsékul játszott délután, képtelen volt koncentrálni, kiengedni. Vajon mennyit alhatott? A tolóablak küls b rére ragasztott poszter-napfény, pálmakoronák, távoli, rózsaszín, piros tet s épületek – színe eltompult, árnyékos lett, a golf zaja, a céltudatos csattanások, feszült csöndek, önkéntelen diadal– és dühkiáltások abbamaradtak. És kinn a leveg ben, mint használtkocsitelep fölött a szélfútta zsírpapírok, különféle madarak biztatják egymást, hogy ideje elülni. Ez a vacsora el tti egykét óra, amikor a játék – az utolsó kosárramenetek a garázs mellett, kinn a közben – a legvadabb volt, mostanában a szundítás ideje, lassan süllyed a föld felé sorvadó izmaival, egymásra rakódott háj rétegeivel. Le kell adnia a súlyából. Csak Judy van a nappaliban. Némán váltogatja a csatornákat. Arcok, a Jejfersonék-ban feketék, A rokonság-ban fehérek, ugranak el könyörögve és vesznek a lassított vízesésbe csobbanó sörösdobozok közé, George Bush puskát markolva lopakodik a texasi bozótban, egy floridai farmer a kiégett mezejére mutat, a Scotland Yard nyomozója kisel adást tart egy repül gép csomagterének vázlata el tt. – Mit mond? – kérdezi Harry, de a kép már el is t nt, fölváltotta egy másik, egy lamantiné, amibe elektronikus követ készüléket ültet egy lófarkas természetbarát lamantin-buzi. Aztán a gyerek türelmetlen dühe, képfaló étvágya elsöpri a lamantint is. – Menj vissza két csatornát – rimánkodik Harry. – Mi van azzal a Pan Ammel? – Pokolgép volt, te buta – mondja Judy. – Világos, nem? A gyerekek azt hiszik, az újságf címek csak másokkal történhetnek meg. – Az Isten szerelmére, hagyd már abba ezt a csatornaváltogatást. Hozok magamnak egy sört, aztán megtanítlak egy igazi kártyajátékra. Hol vannak a többiek? – Nagymama a csoportfoglalkozásán, anyu meg lefekteti Royt. – Apád... ? – Kés n jut eszébe, hogy nem kellene el hozakodni vele. Judy vállat von, és befejezi a mondatot: – Még nem jelentkezett. Kiderül, hogy Judy már tud römizni. Nyúl keze tele van tercekkel, már épp kopogna, de Judy megel zi. Megfogta. Nevetésük kicsalja Prut a hálószobából, kis fehér sortja a kiszélesedett csíp jén
vízszintes ráncokba ugrik. Az arcára is ráncokat gy rt a párna, elnagyolt és puffadt az alvástól vagy talán a sírástól. Milyen árulkodó a n k húsa. Lábfeje nagy és csupasz, körmeir l pattogzik a lakk. – Mi van? – kérdi Harry a menyét l. Pru is vállat von. – Gondolom, amint Janice hazajön, lemegyünk vacsorázni. Adok egy kis almaszószt Roynak, hogy addig is kibírja. Harry és Judy lejátszik még egy partit, miközben Pru halkan zörög a konyhában, majd burukkolva hívja Royt. Idelenn minden ceremónia nélkül száll le az este; a balkonon túl egyszerre csak megszürkül a leveg , mintha finom köd szitálna, tengerillat sodródik be a tolóajtón, és megsz nik a madár– meg golflárma. Békesség. Janice hazatérése elkedvetleníti, mert azt az agresszív sugárzást hozza, amit a n csoport gerjesztett benne. – Harry, hogy ti micsoda disznók voltatok! Nemcsak hogy árunak tekintettetek bennünket, de azokban a patriarkális vallásokban még a menstruáció miatt is röstelkednünk kellett. Azt mondták, tisztátalanok vagyunk. – Bocs – mondja Harry. – Ronda dolog volt t lünk. – Ez volt Éva legnagyobb b ne, a professzorasszonyunk szerint – folytatj a Janice, félig már Prunak. – Meg hogy az alma vérszín , de ezt már nem értettem egészen. Harry közbeszól: – Ti nem haltok még éhen, Évák? – Vettünk neked egy csomó egészséges nassolnivalót – mondja Pru. – Kénmentes szárított barackot, meg sózatlan banánszeleteket. – Az a vacak azokban a kis m anyag zacskókban? Azt hittem, valami kínai ebédhez lesz, és nem szabad hozzányúlnom. – Igen – dönti el Janice –, menjünk le vacsorázni. Nelsonnak hagyunk üzenetet. Pru, valamelyik ruhádat vedd föl. Este nem engednek be sortban, és a férfiakat se zakó nélkül. A Mead Hall a B épületben, a Tizenkilences Klub fölött kombinált étterem és rendezvénycsarnok. Egyrészt van étlap választékkal és árakkal, vannak pincérn k kurta, aranysárga ruhában, ez a Valhalla aranykarika-témáját variálja, ami máshol is fel-felt nik, attól függ en, hogy mikor jutott éppen eszébe a bels építésznek, s t van borfiú is nyári szmokingban, a nyakában valami biciklilakatfélével; másrészt amint az ember belép, a pillantása egy hirdet táblára esik, amely tele közleményekkel, prospektusokkal, színes lapokkal, mind foglalkozásokat, el adásokat, koncerteket, bálokat, fényképes útibeszámolókat hirdet, és miközben az ember eszik, szerda és szombat esténként a terem másik végében zajlik a tombola, amit egy mikrofonnal fölszerelt színpadról vezényelnek, bár ez alig látható, mert eltakarja a hatalmas, bordázott oszlop, amely a terem csillagokkal borított, íves plafonját tartja. A plafon egy része ugyanis üvegb l van. Az a fura, gödörszer , nagyon személyes tér az álmában: lehet, hogy csak ez a helyiség volt, és azért tolakodott be az álmába, mert a gyomra ételt kívánt? Nyúl Marty Totherónak érzi magát, miközben az étlapot böngészi, ezredszer kerülve szembe a régi dilemmával: bélszín vagy natúrszelet, disznósült vagy sonka, ilyen vagy olyan rák, kardhal bennszülött módra vagy nyelvhalfilé étikagylóval, gombával és articsóka szívével töltve. Az oszlop két széles oldalán óriási, felkavarodott iszapra emlékeztet kerámiareliefek a vikingekr l: nagy kétél kardok, szarvas sisakok, sárkányorrú hajók türemkednek ki foltos színekkel a zománcmasszából, de az ezeket lóbáló, visel és irányító emberek karok, lábak és villámok rült egyvelegébe vesznek: véres z rzavar a történelem tiszteletére. – Hetvenegyes – kántálja a mézesmázos férfihang az oszlop mögött. Meg is ismétli: – Hetvenegyes. Nem könny beszélgetni a megafonba ordított számok között. Pru Royt ajnározza, beléhízeleg egy kis f tt krumplit meg egy apró sült rákot. Janice rábeszéli Judyt, hogy homárt rendeljen, aztán kénytelen megmutatni neki, hogyan kell föltörni és kitolni az ujjával a nagy, fehér, íves húst a szerencsétlen f tt flótás fenekén, s hogyan kell kiszopogatni a kis farokrészeket, akár az articsóka leveleit. Nyúl, aki bélszínt rendelt, nézni se bírja; a homár-evést – az a sok kicsi pihés láb, a kocsányon lógó szemek, a vörösre sült csápok – hátborzongatónak tartja, visszahullásnak az élet rángó-nyüzsg eredetébe. Így van a rákokkal meg a kagylókkal is: itt Floridában ahány vénséget csak lát maga körül, mind ezzel az undorító, enyvszer mocsokkal tömi a fejét, ráadásul még a képébe mondják, hogy jót tesz a szervezetnek, jobb, mint a bélszín meg a hamburger, amit szokott
rendelni, bár semmi kifogása a töltött hús, a natúrszelet, az ananászos sonka és a zsírban sült, pókerzsetonhalomra emlékeztet holland burgonyaszirom ellen se. Pennsylvaniában mindig ezzel körítik a sonkát. Idelenn nem létezik kolbászt szerezni, legalábbis azt a f szeres disznókolbászt, amin feln tt, de nincs juharsziruppal nyakon öntött húsos kukoricakása, fahéjas almás rétes és hessbogárpite se. Janice a múltkori el tti télen eljárt valami táplálkozási tanfolyamra, és folyton azzal nyaggatta, hogy a sok zsír meg tészta mennyire eltömi az artériáit. Egy darabig salátákon, kalóriaszegény makarónin, halon és madáron élt; de ha a Mead Hallba lejönnek, azt rendelhet, amit akar. A bélszínhez meg kell magyaráznia, hogy jól át legyen sütve, különben kocsonyás-kéken hozzák ki. Undorító. Minden étvágygerjeszt és szépnek látszó dolog undorító, ha nincs étvágya az embernek. Eldobható hús. Judy tökéletes kis kezei homártól fénylenek. Kérdez valamit az anyjától, és Harry látja, hogy Pru szája is mozog, de az Úr hangjaként mennydörg szavak mindent elnyomnak: – Huszonhetes. Kett -hetes. – Mit mondasz, bogaram? – kérdi zavartan. Vajon süketül, vagy mostanában máshogyan, szaporábban és halkabban beszélnek az emberek? A tévéshow-kból, amikben nyüzsögnek a brit színészek, néha egy kurva szót sem ért, f leg amikor az alsóbb osztályok akcentusát utánozzák. Na és a mozifilmek, f leg a szerelmi jelenetek, ahol a sztárok a tinédzsernéz kre akarnak hatni. Pru magyaráz: – Aggódik, hogy az apu nem fog tudni enni –, és pikírten elhúzza a száját. Valami üzenet netán ez a grimasz, panaszkodás, felhívás, hogy esküdjenek össze Nelson ellen? Judy fényl zöld szeme a nagyapjára fordul, mint aki azt várja, hogy mindjárt valami lelketlen megjegyzést tesz. Harry azonban azt mondja: – Nincs semmi baj, Judy. Itt kilencig kiszolgálnak, utána meg lenn a Tizenkilences Klubban éjfélig adnak szendvicset. Azonkívül láttad te is a 41-es utat: rengeteg itt az étkezési lehet ség a te szegény éhez papád számára. A lány alsó ajka megremeg, kiböki: – De lehet, hogy nincs pénze. – Miért ne lenne? Judy megmagyarázza: – Sokszor nincs. Jönnek a számlák, meg néha emberek is odajönnek hozzánk, és az anyu nem tud nekik fizetni. – Szeme az anyja arcára téved, rájön, hogy elszólta magát. Pru elfordul, letöröl egy krumplimorzsát Roy szája szögletéb l. – Néha megszorulunk – vallja be alig hallhatóan. Harry firtatná a dolgot. – Hogy lehet az? Évi ötvenezret keres a jutalékokkal és prémiumokkal együtt. Apám annak idején kétezer-kétszázból tartotta el az egész családot. – Harry – szól közbe Janice, és a hangja olyan, mint az anyjáé volt élete vége felé, amikor a vén özvegy már csak ellentmondást nem t r en bírt beszélni –, az embereknek ma több mindenre van szükségük, mint hajdanán az apádnak. Az egyszer bb világ volt. Emlékszem jól, hiszen benne éltem én is. Mi volt a mi szórakozásunk, ha randevúztunk? Moziba mentünk fejenként hetvenöt centért, vagy a minipályára golfozni, a 422-es mellett, ami még kevesebbe került. Utána megittunk egy h sít t a Pensupreme-ben, és úgy érezhettük, hogy nagyszer en mulattunk. De mennyire, idézi föl Harry, f leg ha aztán a kocsi hátuljában, a töméntelen csókolózás meg mellgyömködés után, Janice kétségbeejt en sokára fölizgult annyira, hogy magába engedte t, és meleg és nedves és puhán horzsoló volt belül, olyan, mint a selyempapucs. Ha Janice menstruált, vagy éppen az erényes kislányt játszotta, akkor kézbe vette, Harry meg addig döföl dött, míg ki nem jött neki, fehéren, mint a homárhús. Döbbenetesen fehér volt, és kemény munkába került fölitatni. A kocsiban legjobban azt szerette, ha Janice ráült, feneke az tenyerében, mellei az arca el tt. És szépen, tisztán magába eresztette a spermáját. De Janice esze egészen más vágányon jár, mondja tovább: – Nelsonnak jó ruhák kellenek, hogy rendesen nézzen ki a telepen, a gyerekek pedig manapság már nem érik be épít kockákkal meg labdával, mindenféle videojátékok kellenek nekik... – Az Isten szerelmére, mennyi videojátékot lehet venni ötvenezerb l? Ha mind arra költi, nemsokára egy egész vásárlóutcája lesz bel lük.
– Neked ez persze csak vicc, de a mama ménk nagy hodálya maga is egy vagyonba kerül, nem igaz, Pru? Udvarias-mosolygós révületéb l visszarángatva, Pru nevetve beismeri: – Eszi a pénzt, az biztos. Harry érzi, hogy ezek valamit titkolnak el le. A láthatatlan ember fontoskodva gajdolja: – Ötvenhatos. Öt-hatos –, mire egy reszketeg öreg hang az izgalomtól fuldokolva károgni kezd: – Megütöttem a f nyereményt! – Ef-száztizenegyes, mondta ma délután Joe Gold. Harry azt mondja: – Sejtelmem sincs, mi a fene van e mögött az egész mögött. Senki sem szól rá semmit. Roy már alszik is el, lefittyedt alsó ajkán rákpáncélszilánk. Harry hirtelen megkívánja a hikoripitét. Próbálja rábeszélni Judyt is az édességre, hogy ne egyedül rendeljen. – Citruspite – duruzsolja neki. –Ilyet csak Floridában kapni. Itt a nagy lehet ség, ne szalaszd el. – Miért, mi benne a pláne? Harry maga sem tudja. Hazudik. – Egészen apró citromokból készül, amik csak Floridában n nek. Máshol mindenhol túl hideg és zord nekik az éghajlat. Judy belemegy, de aztán éppen csak a tésztájából csipeget, úgyhogy Harry, ha már rábeszélte, kénytelen megenni helyette a hikoripitéje után, ami ráadásul jókora adag folyós hikorivaj-fagylalttal van nyakon öntve. Nelson távolléte egyre növekszik közöttük, amint vége felé jár a vacsora. Janice és Pru koffeinmentes kávét iszik, és mivel majd meghalnak már egy kis trécselésért, szórakozottan nézik a Judy süteményét eltüntet Harryt. A falánkság bizonyos értelemben sportteljesítmény, nyújtógyakorlat. De a hasad fáj, lüke! Arany rakott szoknyájában végre megjelenik a pincérn a csekkel, és Harry, miközben aláírja és mellé biggyeszti a házszámukat, istennek érzi magát, aki hanyagul szórja villámait; a nap majd a havi elszámolásán bújik el jöv re, de hol fog már akkorára járni a világ! Borzasztóan elteltnek érzi magát, amint kilépnek az éjszakai leveg be. Léggömbember, kis lufikkal körülvéve. Harry viszi Royt, aki a desszert alatt végleg elaludt. Janice és Pru kétfel l kézen fogja Judyt, és mivel jól viselkedett a hosszú, unalmas vacsora közben, meg-meghintáztatják, és Judy kuncog, hogy mekkorákat nyögnek. Az A és B épület között a magas, fényezettalumínium ostornyeles nátriumg zlámpák többjében is széttörték a körtét: a b nöz k megszállták az utcákat, csak azt várják, hogy a biztonsági rök elszundítsanak, s k megrohamozhassák az alvó nyugdíjasok er djét. Ebben a kivilágítatlan szurdokban a csillagok szinte rájuk vetik magukat a sötét, meleg égb l. Éjszakánként Florida visszahódít valamit régi szubtrópusi önmagából, amikor az ember még nem szelídítette meg hemzseg lapályát. Izgalmas itt lenni, olyan, akár egy hajó fedélzete; a leveg sós íz , rohadó pálmazsúptól, mocsártól b zlik. A csillagok erre nyirkosabbak, teltebbek. A bermudaf furán szivacsos, csomós, minden egyes szála sötéten fémes; a pázsit ügyesen rejti a beleágyazott öntöz fejeket. A b r, amivel a sivár természetet az ember bevonta, olyan vékony, hogy itt is, ott is kilyukad, és el bújnak az armadil-lók, ezek a szánalmas, kicsi jószágok, amelyek hajnalonta föl-föl-t nnek a Pindo Palm Boulevard-on, hogy aztán a reggeli forgalom els hulláma kivasalja ket, hiába gömbölyödnek össze védekezésül páncélos kis labdává. Harry, miközben Roy lélegzetvétele nyirkosán csapódik le a nyakán, s a gyerek feje k ként nehezedik a vállára, fölnéz a hemzseg égre, és azt gondolja: Nincs irgalom. A telt, meztelen csillagok nyomják fölülr l, és a galaktikus r mélye egy pillanatra azt kápráztatja elé, hogy fejjel lefelé lóg. Feltolul el ttük a B épület bejárata kabinba zárt sárga fényével. Az öt Angstrom egyenként hadakozik a bennük sajgó hellyel, Nelson marcangoló hiányával. Átbotorkálnak a védett kett s bejáraton, föl a lifttel, ki az szibarack-ezüst folyosóra, kínosan mosolyogva kerülik egymás tekintetét. Miközben anyja betakargatja az öccsét, Judy letelepszik a tévé elé, és a Csodaévek-r l az Éjjeli leszámolás-ra, arról meg egy francia filmre vált, az a nagy melák Depardieu játszik benne, mint mostanában majdnem mindegyikben, ezúttal egy férfit alakít, aki betoppan egy faluba, és elbitorolja egy másik férfi személyiségét, beleértve a feleségét is. A bemocskolt, magányos fiatal
özvegy egy pillanat alatt dönt, elfogadja férjéül, és Harry ett l izgalomba jön; törvényt kéne hozni, hogy tízévenként mind cseréljünk személyazonosságot és családot. Judy azonban továbbvált a filmr l, s végül Pru ráordít, hogy lesz szíves megágyazni magának a kanapén, az kedvéért ugyanis mindenki ki fog takarodni a nappaliból, bár hogy miért nem fogadta el a nagypapa és a nagymama kedves ajánlatát, azt a finom kis különszobát, azt , Pru fel nem foghatja. A kislány elsírja magát, s ett l végre mindnyájan megkönnyebbülnek, utat engednek közös és kimondatlan elhagyatottságérzésüknek. Janice azt mondja Harrynek: – Te is feküdj le, szívem. Agyonvertnek látszol. Engem úgy fölkurblizott a kávé, hogy kiülök egy kicsit Pruval a konyhába. – Azt hittem, koffeinmenteset ittatok. – Harry arra számított, hogy a ruganyos kis barna test bebújik majd mellé az ágyba; ezzel a rengeteg emberrel a lakásban egy percük sincs egymás számára. Az emlékei fölvillanyozták. Janice ötvenkét éves, de még mindig kemény a feneke. Bezzeg szegény Thelmáé milyen lottyadt mostanság. – Azt rendeltem – mondjaJanice-, de sose tudni, mit hoznak. Szerintem sokszor csak hazudják, hogy koffeinmentes, hogy befogják a szánkat. – Ne maradj fönn sokáig. – Egy ösztönnek engedve nyugtatás-képpen hozzáteszi: – Nincs semmi baja a gyereknek, egyszer en csak kirúg a hámból. Pru meglepetten néz rá, mintha többet mondott volna, mint amennyit tudhat. Harry kényszeresen részletezi: – Valami okból én is meg a Toyota is az idegeire megyünk. Megint nem mond ellent neki senki. Az Amerikáról sz tt ábrándok két homlokegyenest ellentétes konklúzióra vezettek, amelyek azonban végül is ugyanazt eredményezték: a rózsás álmokat józan óvatossággal vegyítették, olvassa Harry az ágyban. Történelmi munka, Janice-t l kapta karácsonyra, ráadásul n írta, a hollandoknak az amerikai szabadságharcban játszott szerepér l, amit Harry eddig nem taksált volna jelentékenyre. Az egyik elképzelés szerint Amerika túl nagy, túl megosztott, hogy egy ország szülessék rajta, a kommunikáció túlságosan problematikus, hogy az egész terület valaha is egyesülhessen. Harry már ett l a mondattól irdatlannak, szétterül nek, problematikusan püffedtnek érzi magát. Visszalapoz oda, ahol tegnap este valami mulatságosat talált: Az újvilági klíma egy népszer francia traktátus szerint, amelyet 1775-ben fordítottak le hollandra, fásulttá és tunyává teszi az embereket; boldogok lehetnek, de délcegek nem. Amerika, szögezte le a szóban forgó tudós, „boldogságra termett, nem birodalomépítésre". Egy másik európai tudós arról számolt be, hogy a bennszülött indiánok,, reproduktív szervei aprók ", „szexuális kapacitásuk elhanyagolható". Talán ha Nelson nagyobb lett volna, boldogabb lett volna. De a nagyság még nem teszi automatikusan boldogabbá az embert. Harry épp elég nagy, és tessék csak megnézni. A képe egy-egy ruhaüzlet tükrében vagy egy kirakatüvegben néha egyenesen megdöbbenti. F be kólintja, ami azt illeti: hogy mekkora helyet foglal el a világban. Kínlódik még néhány oldalt: A jövedelmez kereskedelem reménye... Tengeri ütközetek... bonyolult kérdések... növekv feszültség... semleges területek... a franciák kitartóan... Vita a peremállamokban ...A korlátozatlan hajóforgalom mint újabb szakítópróba és casus belli. Ezt az utolsó mondatot kétszer is elolvassa, mire rájön, hogy fogalma sincs, mit jelent, agya zárlatosán pattog, mintha álomban. Eloltja a lámpát. Vékony fényrés jelenik meg az ajtó alatt, s mint valami foszforeszkáló rádióadó, hangokat bocsát ki. Hallja Janice és Pru duruzsolását, pohár csörren, egy lépés, aztán megszólal a berreg , bizonytalanul éles n i hang, ahogy a kaputelefonba szólunk bele bizalmatlanul, azután nyugtalan, püffedt tudatának egy kés bbi hajlatán ajtó nyílik, Nelson hangja, az asszonyoké között mély, és, ez a legálomsze-r bb, nevetés, mindnyájan nevetnek. Fogcsikorgásra emlékeztet zaj, tinédzserek nyírják a golfpálya gyepét azokkal a nagy, ronda motoros masinákkal. Izgatott sirályok rikoltoznak. A norfolki feny , ágai olyan szabályosan elrendezve, akár a vékony vasszálak a balkonrácsban. Hihetetlen. Még mindig Floridában van, még
mindig él. Reggeli csíp s-sós leveg surran be az öböl fel l a kéthüvelyknyire nyitva hagyott tolóajtón. Janice alszik mellette az ágyban. Testmelege enyhén kellemetlen szagú; az éjszakai izzadás sötét, kunkori hajszálakat tapasztott a nyakszirtjéhez. A nyakánál a legkevésbé sz a haja, régi, sötét, selymes valójának titkos maradványfészke. Hason alszik, Harryt l elfordulva; ha az éjszaka h vös, lerángatja róla és magára húzza a takarót, ha meg fülledt, az egészet rárugdossa Harryre, s mindezt állítólag álmában. Nyúl óvatosan lecsusszan az extra méret ágyról, kimegy a rózsaszín m anyag káddal és zuhanyozófülkével felszerelt fürd szobájukba, és belevizel a szintén rózsaszín porcelán vécécsészébe. Leül, mivel úgy halkabb, és a csésze elejébe csobogtat. Fogat mos, de a borotválkozáshoz már türelmetlen; ha borotválkozna, Janice még megszökne el le, elbújna a többiek közé, ahogy szokása. Visszacsúszik az ágyba, lopva, de remélve, hogy az elkerülhetetlen leped -zizegés és a matrac puha hullámzása fölébreszti a feleségét. Amikor ez nem következik be, megböki a vállát. – Janice? – suttogja. – Nem akarsz? Az asszony hangja motyogós. – Mi? Hagyjál békén. – Mikor feküdtél le? – Meg se mertem nézni az órát. Egykor. – Hol volt Nelson? Mivel magyarázta? Janice nem válaszol. Azt akarja elhitetni vele, hogy alszik tovább. Harry vár. Gyengéden simogatja az asszony vállát. A francia filmnek az az egy-két kockája tegnap este lázba hozta a feleség mint vadidegen ember gondolatával, hogy csak úgy beköltözhet hozzá, bevackolhat a meleg kis barna teste mellé. Egy feleség olyan idegen is lehet, akár egy kurva, ez a szép a férfi-n kapcsolatban. Janice továbbra sem fordítja vissza a fejét, úgy mondja: – Harry, ha még egyszer hozzám nyúlsz, megöllek. Harry átgondolja ezt, és az ellenagresszió mellett dönt. – Hol a búbánatos jóistenben volt? – kérdi. Janice a hátára gördül, feladja. Lélegzete savanyú, dohány-szagú. Állítólag leszokott a bagóról, de ahányszor megjelenik Nelson a Cameljével és Pru a Pall Malljével, nyomban visszaszokik rá. – Maga se tudja pontosan. Összevissza autózott. Azt mondja, mehetnékje volt, Floridától klausztrofóbiát kap. Harry ezt megérti: idelenn az élet a magad választotta keskeny ösvényekre korlátozódik. A Winn Dixie-re, a Loew mozijára, a boltokra a Palmetto Palm bevásárlóközpontjában, az orvosra, a golfpályára. Oda, vissza. Az ösvények között valahogy nincs semmi, rengeteg egyforma pálmafa, kaktusz, szomjas pázsit, üres napfény, hotelek, amikben nem laksz, strandok, ahová nem engednek ki, s a szárazföld belseje, ahová semmi okod bemenni. Pennsylvaniában, legalábbis Diamond megyében, minden emlékekkel van kikövezve, és bármerre menj, már jártál ott. Janice megnyalja az ajkát, olyan képet vág, mint akinek a torka fáj, és folytatja: – Végighajtott a 41-esen, ahogy kivettem, egészen Naplesig, aztán megéhezett, megállt egy étteremnél, és hazatelefonált, de senki se vette fel a kagylót, én gondoltam is akkor, hogy várnunk kéne a vacsorával, de te azt mondtad, éhen halsz, és... – Helyben vagyunk. Ez is az én b nöm. – Dehogyis hibáztatlak én téged, szívem. A gyerekek se bírtak magukkal, én meggondoltam, az élet nem áll meg, a vacsora majd eltereli a figyelmünket; Nelson azt mondja, épp akkor telefonált, amikor mentünk lefelé, aztán egyik sör követte a másikat, és haza-úton eltévedt egy kicsit, magad is tudod, ha az ember a Pindo Palm-i kijáratot eltéveszti, mérföldek hosszat egyformának rémlik minden. – Nem hiszek a fülemnek – mondja Harry. Érzi, hogy a düh fortyogni kezd a mellében, fel kell ülnie, hogy enyhítsen a szorításon. – Egy kurva szó nélkül, csak úgy ukmukfukk elt nik nyolc órára! Ez egyszer en bedilizett. Sose volt egészen normális, de ez már tiszta dili. Ennek a kölyöknek meg kéne vizsgáltatnia magát. Janice azt mondja: – Színjózan volt, amikor hazajött, és még egy marék olyan kis kitömött szuvenírkrokodilt is hozott; Pru és én d ltünk a nevetést l. Mindegyik gyerek kapott egyet, és te is, a
tiéd két lábon áll, és golfüt t szorongat a pici mancsaiban. – Janice hátralöki a takarót Harry ágyékáról, és megérinti álmos péniszét a nyitott pizsamasliccben. – Na, sehogy se állunk? Mostanában sose szeretkezünk. Harrynek azonban már nincs hozzá kedve. Erényesen elcsapja Janice kezét, fölrángatja a takarót, és azt mondja: – Most szeretkeztünk. Karácsony el tt. – Hónapokkal – mondja Janice, nem fordítva el a fejét, és Harrynek egy másodpercre az az rült reménye támad, hogy újból lehajtja róla a takarót, és gyorsan, minden lacafacázás nélkül a szájába veszi a pöcsét, mint Thelma szokta volt, mindjárt a legelején, amikor titkon találkozgattak az elmúlt évtized során; de Janice-nek sose volt stílusa a furulyázás. Ahhoz nagyon részegnek kell lennie, és Harry nem szereti, ha részeg, akkora káosz örvénylik fel olyankor benne, hogy halálra rémül t le, elnyeléssel fenyegeti az egész világot. – Na jó, barátom – mondja Janice, sejtetve, hogy megjegyezte az elutasítást, ha netán Harry kés bb mégis kedvet kapna hozzá, és kilódul az ágyból. Nyirkos, kurta hálóinge felgy r dött a dereka fölé, és miel tt lecibálná, Harry megcsodálja feszes, halvány fenekét a barna combjai fölött. B ntudatosan hallgatja, amint az asszony lehúzza a vécét és mérges recsegéssel-sziszegéssel megindul a zuhany. Pontosan maga el tt látja, milyen lesz, amikor kilép a zuhanyozóból, a haja átlátszó sapkában, feneke rózsás, puncija vízcsöppökt l fehér, és gyászolja, amiért neki és ennek a kis barna asszonynak, az makacs-szégyell s Springer ivadékának a szándékosan észre nem vett jelzések világában kell élniük. Idelenn jobban össze vannak zárva, mint bármikor az életük során, s erre k azzal reagáltak, hogy hátat fordítottak egymásnak, és még vastagabb b rt növesztettek. heti háromszor-négyszer golfozik, Janice-nek meg ott van a tenisz, a n csoportjai meg a bevásárlásai. Amikor frottírköpenyben visszajön a fürd szobából, Harry még ágyban van, a könyvét olvassa a holland keresked hajók elleni brit akciókról, meg hogy a franciák a szétrohadt flottájukat holland hajók által szállított balti fából akarták újjáépíteni, hátha Janice-nek újra kedve szottyan a szexhez, de a lakás másik végéb l most már hallani a gyerekek zsivaját és Prut, amint az elgyötört anya hangján csitítgatja ket. Harry azt mondja Janice-nek: – Összpontosítsunk ma Judyra és Royra. Olyan csüggedtnek látszanak, nem? Janice nem felel, résen áll. Nelson mint szül bírálatának veszi a megjegyzést. Aminthogy talán az is. Nelsonnak magának is szül i gondoskodásra volna szüksége; mindig is szüksége volt rá, és sose volt neki elég. Ha az ember valamib l nem kap eleget a megfelel biológiai pillanatban, Nyúl azt olvasta valahol, egészen a haláláig igényelni fogja. Megkérdi: – Mir l beszéltek ti Pruval folyton? Janice összeszorított szájjal feleli: – N i dolgokról. Téged csak untatnának. – Janice mindig olyan fura, koncentráló, homlokráncoló képet vág, ha öltözik. Még ha csak nadrágot meg blúzt vesz is, hogy elugorjék a Winn Dixie-be, vádló pillantást vet a tükörbe, mintegy szembenézve a legrosszabbak – Lehet – mondja Harry, véget vetve a beszélgetésnek, tudván, hogy ett l Janice csak azért is folytatni akarja majd. Eltalálta. – Pru aggódik Nelson miatt – böki ki Janice, és mondaná tovább, keresve a szavakat, nyelve hegye el csusszan és rátapad a fels ajkára, mert a gondolkodás meger lteti. Nyúl azonban kurtán rávágja: – Meg tudom érteni. – Hátat fordít, hogy felhúzza az alsógatyáját. Még ma is klottgatyát hord. Rutht mulattatta azon a réges-régi éjszakán, Nyúlnak ez mindig eszébe jut. Ma nagyapa akar lenni, ennek megfelel en öltözik. Tojáshéjszín , hosszú, hajtókás vászonnadrágot vesz a piszkos, régi, trapézszárú golfnadrág helyett, a megszokott pólót pedig igazi, kék csíkos, rövid ujjú, százszázalékos pamutingre cseréli. Megnézi magát a tükörben, amelyb l Janice képe már kiköltözött, és a lelke mélyén megdöbbenti a hatalmas tömeg, amit lát – arca teliholddá dagadt, napégette kis orra, jeges szeme, nassolós kis szája középütt egy csomóban a tokák fölött, csonttalan tokák, fölkúsznak zsírpárnáikkal egészen a füle elé, ahol Judynak selymesen fénylik. S még hogy Nelson – Harry szbe vegyül , piszkossz ke haja igencsak vonul vissza a halántékáról. Hiába magas, az inge alatti lejt , amit hordoz, az elomló has, a pocak magában is nyom
annyit, mint egy éhez etiópiai gyerek. Le kell fogynia. Minden mozdulatánál érzi, ahogy a súlya a szívét húzza – perzsel érzés, mintha a belsejében egy gyerek ég gyufával játszanék. A reggeliz asztalon a mai News-Press színes fotója apró, beteges külsej egyéves kislányt ábrázol, tegnap este halt meg, mert nem állt rendelkezésre átültethet máj. Ambernek hívták. Egy szalagcím szerint a Scotland Yard közölte, hogy a Pan Am 103-ast valóban pokolgéppel robbantották fel, ahogy Ed Silberstein és Judy mondogatta. Fémrepeszek. Csomagtér. Plasztik robbanószer, bármilyen formába gyúrható, valószín leg a nagy hatóerej cseh Semtex: Harry alig bírja olvasni, azokra az érz -éber testekre gondol, amelyek körül hirtelen nem volt semmi, fagytak meg, Ber-nie, Ber-nie, Lockerbie csak halvány, elszórt csillagok csoportja odalenn, minden a feje tetején, irgalom, értelem nélkül. Fort Myers polgármestere ma már úgy véli, rend rsége kifogástalanul járt el Deion Sanders letartóztatásakor. Halálos szennyezés fert zi az Okeechobee-tavat. Itt-ott felh s, legmagasabb h mérséklet 80-85 között. – Ma – jelenti be – csodás helyekre fog elvinni benneteket a nagypapa! Judy és Roy arca kétked , de azért nem teljesen. Janice azt mondja: – Harry, egyél még egy cseresznyés papucsot, miel tt összeszáradnak. Els sorban a gyerekeknek vettük, de azt mondják, utálják ezeket a folyós, piros izéket. – Mért akartok mindenáron megölni ezzel a sok szénhidráttal? – kérdezi Harry, de megeszi, még az édes, cukros morzsákat is föltakarítja az ujja hegyével. A Harry ül szögéb l nézve magas Pru, csíp je a szemével egy vonalban, bizonytalanul azt mondja: – Kibírnátok ezt a kirándulást egyedül az unokákkal? Nelson semmit sem aludt az éjjel, és engem sem igen hagyott. Képtelen volnék most kocsiban tölteni egy napot. – Tényleg sápadtnak és nyúzottnak látszik, az a kölyök egész éjjel nem hagyhatta aludni a nyavalygásával vagy miegyébbel. Sápadtak még a szepl i is, az ajkai meg, amik olyan puhák és melegek voltak a repül téren, lemondóak, feszültek, egyik oldalt szárazon legörbülnek. Janice felel: – Hát persze, édesem. Aludj egy jót, aztán válasz-szatok Nellie-vel valami egészséges kikapcsolódást. Ha lementek a Valhalla-medencéhez, ne felejts el szólni neki, hogy el tte és utána is le kell tussolni, és fejest ugrani tilos. Judy nevetve közbeszól: – Apu a hasára szokott pottyanni. Roy azt mondja: – Apu nem is. Te pottyansz a hasadra. – Az Isten szerelmére – mondja nekik Harry –, ne kezdjetek el marakodni. Még be se ültünk a kocsiba. Fél tízkor már a kocsiban vannak, felszerelkezve egy hármas csomag Double Stuf Oreóval és egy hatos rekesz Classic kólával, nekivágnak a hosszú napnak, amit a családi legenda évek múlva is úgy fog majd derülten emlegetni, hogy Amikor Nagypapa Megette A Papagájeledelt, pedig nem is egészen papagájeledel volt, és alig evett bel le. Kezdetnek a 41-es úton (PATIO-LAND, Kissin' Kuzzins, Recept Nélküli Gyógyszerek, ÁLOMORSZÁG) elhajtanak Fort Myersbe, és felkeresik Thomas Alva Edison Téli Otthonát, s már ett l majdnem kikészülnek. Leparkolják a Camryt, átmennek egy óriás banyanfa alatt, amit (közli velük egy segít kész tábla) Edison gallyacska korában kapott valami pénzügyi hatalmasságtól, Harvey Firestone-tól vagy Henry Fordtól, s azóta a legnagyobb banyanfa lett Indián kívül, ahol egyetlen ilyen gigantikus fa alatt elfér egy egész bazár. A banyanfák úgy n nek, hogy gyökereket lógatnak le, amelyekb l új törzsek születnek, s mankókként támogatják az egyre kifelé terjeszked ágakat – ezek a kúszó-mászó fák mérföldekre elmennének, ha senki sem állítaná meg ket. Harry elt n dik: Hogyan halnak meg? Kiderül, hogy nem lehet csak úgy mászkálni a házban és a kertben, csatlakozni kell egy csoporthoz, fejenként öt dolcsiért. Judyt és Royt, amikor ezt megmagyarázzák nekik, elfogja a harctéri idegesség. Látják magukat több buszra való nyugdíjas vénségt l körülvéve, akik baseballsapkát és fölhajtható napszemüveget viselnek, kezükben azok a kis botok, amiket nyeregformára lehet kinyitni, hogy egylábú székként szolgáljanak. Jó néhány tolókocsis nyomorék is csatlakozik növekv túracsoportjukhoz, miközben az indulásra várnak. Judy, aki koraéretten hosszú lábú a rövid kis rózsaszín sortban, a pofacsontja mulatságosan kipi-rosítózva, azt mondja: – Engem
nem érdekel ez a hülye csoport, én azt a gépet akarom látni, ami villámot csinál –, Roy pedig, petyhüdt kis szája Oreo csokoládéval összemaszatolva, úgy bámul a fátyolos szemével, mint aki mindjárt elolvad a h ségben. Harry azt mondja Judynak: – Nem hiszem, hogy lesz villámcsináló gép, viszont látni fogjuk a világ legels villanykörtéjét. – Roynak meg: – Ha elfáradsz, majd fölveszlek. Valami jelre, amit elmulasztott, s így a legvégére maradnak, mindenki kinyomul a kalyibából, beleértve a motorizált nyomorékokat, és porosszürke föld, szabadtéri dzsungels r ség, késszer levélárnyékok fogadják ket. Vezet jük, egy fontoskodó, kék hajú öreglány simléderes sapkában, darálja, amit memorizált. El ször a Kigelia pinnatá-t, az afrikai kolbászfát mutatja meg nekik. – Gyümölcse kolbászhoz hasonló, innen a neve. Nem ehet , de az afrikai bennszülöttek orvosságként használják, és mer babonaságból szentnek tekintik a gyógyító ereje miatt. Mindjárt az Emlékkerten túl lesz a tükörtojásfa. Virága olyan, mint a tükörtojás. Azért ültették oda, hátha valaki tojással szereti a kolbászt. A csoport udvariasan nevet. Egyik-másik öreg több is mint udvariasan, mintha ez volna hosszú-hosszú életük legjobb vicce. Mikor kezdenek a szürke sejtek tömegesen kihunyni? Nála vajon mikor kezd dik majd, t n dik Harry. Netán már el is kezd dött? Vezet jük, felbátorodva a várt és bekövetkezett reagáláson, egyéb mulatságos fákra hívja fel a figyelmet – a Hura crepitans-ra, a dinamitfára, amelynek gyümölcse felrobban, amikor beérik, a nagyon ritka dél-amerikai Cecropiá-ra, a lajhárfára, figyelem, ez az egyetlen nagyra n tt Cecropia palmata az egész Egyesült Államokban, levelei textúrája olyan, mint a zergeb r, és sohasem megy széjjel. Minek fáradt az Úr evvel a sok trükkel, t n dik Harry, mennyit kellett ehhez kóborolnia az Amazonas menti dzsun-gelekben? – Egyik oldaluk csokoládébarna, másik fehér, és különleges formájuk, valamint tartósságuk miatt nagy népszer ségnek örvendenek a szárazvirág-rendez k körében. Ajándékboltunkban önök is vehetnek bel lük. – Szóval azért csinálta, hogy az embereknek legyen mit venni az ajándékboltban. Következik az Enterolobium cyclocarpum, közismert nevén a fülfa. – Magtokjai – darálja a vezet jük – az emberi fülhöz hasonlatosak. – A tömeg, amely most már majdnem minden Isten teremtette mulatságos dolgon kész nevetni, felkuncog, s a vezet mosolyogva gratulál magának; oda-vissza ismeri már ezeket a fákat, ezeket a szövegeket, ezeket a jámbor, szenilis turistákat. Apró emberi kéz rángatja meg Harryét a maga zergeb r puhaságával. Lehajol a kis Judy finom, kipirosítózott, zöld szem arcához. Észreveszi, hogy Pru egy kis szájrúzst is engedett neki fölkenni. Hogy megédesítse számára a kirándulást, hogy nevezetes alkalomnak tekinthesse. Kiruccantok nagypapával és nagymamával. Felejthetetlen élmény lesz, kés bb is meg fogjátok emlegetni. Amikor k jobblétre szenderülnek. – Roy azt kérdezi – suttogná Judy, de a nyugtalanság felsrófolja a hangját-, hogy mikor lesz vége. – Csak most kezd dött – mondja Harry. Janice sugdolózni kezd velük. Az összpontosító képessége nagyjából akkora, mint a gyerekeké. – Nem lóghatnánk meg, miel tt át kell menni az utcán? – Egyirányú túra – mondja Harry. – Gyerünk, nyomás. Ki fogjuk bírni. Felveszi a kis Royt, akinek az unalom megkett zte a súlyát, és cipeli, és mind átmennek az utcán, az utcán, amely a nagyon régi id kben tehéncsapa volt, „Mr. Edison" azonban, ahogy a n emlegeti pajzán negéddel, mintha csak a nagy pöcs barátja volna, fejébe vette, hogy királypálmákkal ülteti végig. – Ezek a királypálmák hatvan mérföldre t lünk, az Everglades szélén vadon n nek, de 1900-ban sokkal könnyebb volt Kubából hozatni ket nagy vitorlás hajókon, mint ökrös fogatokkal végigvonszoltatni a gyakorlatilag áthatolhatatlan floridai mocsarainkon. Kanyargós ösvényeken vonszolják magukat, tolókocsikat kerülgetve, igyekezve nem rálépni az ösvényeket szegélyez kis kaktusz– meg virágágyásokra, igyekezve fülelni a vezet jükre, akinek a hangja id nként elhalkul, mint valami összekaristolt lemez, igyekezve érdekl dést mutatni a körülöttük burjánzó zöld misztériumok iránt, amiket Edison hurcolt haza messze földr l, miközben anyagilag rendesen megtámogatva alternatív gumit keresett. Van itt kapokfa, jávai szilva, trinidadi
ágyúgolyófa, indiai mangó, rúzsfa, madárszembokor, szerelmes orchidea, ami a közhittel ellentétben nem él sköd , és licsi, aminek a gyümölcsét a kínaiak igen kedvelik. Harrynek fáj a lába, hátul a dereka, meg az a gyanús hely is a bal bordái mögött, ahol nyilallni szokott, de nem teheti le Royt, mert a kölyök elaludt: ez a világ legaluszékonyabb négyévese. Janice és Judy összeesküv k módján levált a csoportról, és el reiramodott az Edison-házhoz, amelyet négy szkúner szállított ide Maine-b l 1886-ban, mondhatni, ez a világ els el regyártott elemekb l álló háza, konyha nincs benne, mert Edison utálta a f zésszagot, széles veranda futja körbe, s benne található a legels modern floridai úszómedence, kék beton, de nem vassal, hanem bambusszal meger sítve, és a mai napig nincs rajta egy fia repedés. Csoda! Hogy mi minden fáradságot, zsenialitást, furcsaságot és merészséget gyömöszöltek a történelembe: Harry alig bírja el a roppant súlyt, meghajlanak t le a csontjai, olvadni kezd az agya, csavarhúzóként nyomja a koponyaszegmentumait, valami félelmetesen viszket a lapockái alatt, ahol a kék csíkos, százszázalékos pamutinge megnedvesedett, aztán megszáradt. Peng szívvel éri utol Janice-t, és halkan mondja: – Vakarj meg. – Halkan, nehogy a gyereket fölébressze. – Hol? – Janice átteszi a cigarettát, a Pall Mallt, amit nyilván Prutól kölcsönzött, a másik kezébe, és végighúzza a körmeit a hátán, föl, le, jobbra, balra, Harry irányításának megfelel en, míg végre a démon ki zetik. Pokoli egy hely az öreg Edison dzsungelkertje. Harry nehezen lélegzik, mindenesetre próbál nem lihegni. A nagy tevés-vevés fölriasztja Royt, álmosan bejelenti: – Pisilni kell. – Édesapám – mondja neki Harry-, ezek mögé a bokrok mögé nem hugyozhatsz, túl értékesek. – A scarlet dombeya wallichi indiai rózsaszín golyófaként ismeretes – dalolja a vezet az engedelmesebb nebulóknak. – Igen átható illatú. Mrs. Edison rajongott a madarakért, és mindig tartott kanárikat és mindenféle papagájokat. Ezek a madarak álló éven át a szabadban élnek, és nagyon jól érzik magukat. – Honnan tudja, hogy jól érzik magukat? – kérdi Judy a nagyapjától kissé hangosan, úgyhogy több tisztességben meg szült fej arra fordul. – nem papagáj! – Biztos vagy ebben? – súgja Harry. – Pisilni kell – ismétli Roy. – Kuss, a szentségit, nem te vagy a világ közepe, te hugyozógép – mondja neki Harry. Kijött ebb l az apáskodásból, és különben se volt benne soha valami nagy gyakorlata. Janice felajánlja: – Visszaviszem, abban az épületben, ahol bejöttünk, volt vécé. Judy kétségbeesetten látja, hogy ezek ketten megszöknek. – Én is menni akarok! – kiáltja olyan hangosan, hogy a túravezet egy egész másodpercre elhallgat. – Lehet, hogy nekem is pisilnem kell! Harry elmarja a kezét, szadistán meg is roppantja egy kicsit. – De nem biztos, igaz? – mondja. – Itt maradsz. Kövessük a többieket, az istenfáját. El akarod mulasztani ennek a kurva világnak a legöregebb villanykörtéjét? Egy tolókocsis n , annyira még nem nyomoronc, hogy a haját ne festette volna narancssárgára és ne tetetett volna bele több kacskaringót, mint amennyi egy majom seggén található, megrovó pillantást vet rájuk. Legalább azt tudná ez a tyúk, mikor kell abbahagyni, gondolja Harry. Senki nem tudja, mikor kell abbahagyni. Vezet jük egy oktávval följebb emeli a hangját. – És itt az amerikai trópusokon honos sapodilla. Ennek a fának a nedvéb l nyerik a csiklét, amib l a rágógumi készül. – Hallod? – kérdi Harry Judytól; lélegzetét szegik a végtelen túra szociális feszültségei, szégyelli azt a fájdalmas szorítást. – Ebb l a fából lesz a Chiclet. – Mi az a Chiclet? – kérdezi Judy, s amint felnéz rá, valami új kis csorba, valami hunyorgás van a tiszta zöld szemében. Kicsit fájt neki a szorítás, egy kicsit már fél Harryt l. Csorbát ejtett a kislány ártatlanságán. Lehet, hogy nem hallott a Chicletr l? Elt nt az is, mint a filléres cukorka, a
mézgalabdacs meg a pemetef cukor, mint azok a háború alatt használatos kis piros élelmiszerjegyek? Harry úgy emlékszik rájuk, mintha csak tegnap lett volna. – Mr. Edison ezt a rágógumifát a gyerekek kedvéért ültette – mondja tovább a vezet . – Nagyon szerette a gyermekeit és az unokáit, hosszú órákat töltött velük, bár mivel süket volt, többnyire beszélt. – Nevetéshullám, mire a n elkomorodik, kinyújtja a nyakát, és összepréseli a száját, mintha nem erre számított volna, pedig számítania kellett rá, annyiszor el adta már ezt a spílt, hogy a legutolsó tétova kuncogásig ismeri az összes reakciókat. Most egy drótkerítés s egyben az ötdolláros zarándoklat új fázisa felé vezeti a csiricsáré játszóruhájukban ünnepélyesen csoszogó és ingó-bingó vénségek csordáját. Át fognak kelni a természetellenesen egyenes és betonszín törzs pálmafák szegélyezte úton, amiket Edison, a nagy, a fantasztikus amerikai Kubából úsztatott föl ide, amikor még kölyök volt a század. De el bb még kupán vágja ket egy másik cuki fával. – Ez a hosszú vörös bojtú bokor a Bismarck-szigeteki zsenília. A zsenília franciául hernyót jelent. Látni való, honnan kapta a nevét a bokor. – Fúj, hernyó – csipogja a kis Judy Harrynek, s fölismeri ebben a n i próbálkozást a szakadék áthidalására, s ett l csak még pocsékabbul érzi magát, amiért megroppantotta a kezét. Elt n dik, miért is csinálta, mért hajlamos efféle gonoszságokra, f leg a n k iránt, mintha ket okolná, amiért ilyen a világ, teli zsenília-bokrokkal, minden irgalom híján való. Törékenynek érzi magát, rosszullét kerülgeti. Az a t zrevaló gyerek a mellkasában tovább szórakozik a gyufákkal. Vezet jük bejelenti: – És most átmegyünk az utcán a laboratóriumba, ahol Mr. Edison az utolsó kísérleteit végezte. Végre tényleg átmennek, és Edison szell s, öreg laboratóriumában, poros cs röspoharak és szivornyák és görebek és hasas fekete masinák között újra találkoznak Janice-szel és Royjal. A vezet megmutatja nekik a priccset, ahová Edison tíz percre leled lt szunyókálni, hogy aztán végtelen órákon át képes legyen üldögélni és álmodni a nagy, süket feje belsejében, és az amerikai aranyvessz b l készült gumidarabot is az íróasztalán, aranyvesz-sz b l csinálta idelenn Fort Myersben, és annyi év után még ma is rugékony. Végül a vezet nekiereszti ket mászkálni, hüledezni és menekülni. Északnak hajtva Harry megkérdi három útitársát: – Na, mi volt benne a legjobb? – A pisilés – mondjaRoy. – Te hülye – mondja neki Judy, s mutatván, hogy viszont nem az, válaszol: – Nekem a legjobban az a fonográf tetszett, amire, merthogy süket volt, annyira ráhajolt, hogy a fogait a fadobozán pihentette, látni is rajta a fognyomokat. Áz nagyon érdekes volt. – Énnekem az tetszett – mondja Harry –, hogy hányszor tévedett, amíg kifejlesztette az akkumulátortelepet. Az ember nem is hinné, hogy ilyen nehéz volt. Hány kísérletet is végzett – kilencezret? Ablakuk mellett zümmög a 41-es. Bankok. Élelmiszer és benzin. Köszvényklinikák. Janice szórakozottnak látszik. – Hát – mondja, igyekezve azért bekapcsolódni –, nekem azok a régi mozigépek. Meg a pirító és az ostyasüt . Nem is tudtam, hogy azokat is fedezte fel, az ember azt hinné, az ilyesmit nem kell különösebben felfedezni. Mennyire más lenne a világ, ha nem élt volna. Egyetlen ember. Harry mindentudóan közli, és Janice az elüls ülésen, mint két bábnagyszül , csak a fejük látszik, m sort rendeznek a hátul ül kis néz seregnek: – Alig lenne más. Ez az egész benne volt rnár akkor a technológiában, egyszer en csak arra várt, hogy valaki belebotoljon. Ha nem mi találjuk ki, akkor a svájciak, vagy valaki más. Valahol olvastam, hogy az egyetlen modern találmány, ami nem volt elkerülhetetlen, az a cipzár. – A cipzár! – sikítja Judy, mint aki elhatározta, hogy mivel ennek a nagyszül k társaságában töltött napnak úgyse lesz soha vége, csak azért is jól fogja érezni magát. – Bizony ám, nagyon bonyolult szerkezet – mondja neki Harry –, avval a rengeteg kis nyelvvel meg csappal, ahogy összeillenek. Az alapelve az éké, a szögbe állított síké, már a piramisokat is így építették. – Hirtelen úgy érzi, messzire csavargott, bemerészkedett abba a
rettenetes, üres térségbe, ahol a piramisokat építették, és leszögezi: – Azonkívül Edisonnak voltak támogatói. Csak meg kell nézni, hogy kik voltak idelenn a barátai. Ford. Firestone. A pénzügyi nagykutyák. Azért találta ki azt a sok mindenfélét, hogy eladja nekik. Nevetnem kellett azon a szövegen, hogy mennyire szerette az emberiséget. – Ja igen – mondja Janice –, az a százszorszépgumi-kerekes régi autó is nagyon jó volt. – Aranyvessz – javítja ki Harry. – Nem százszorszép. – Azt akartam mondani. – Szerintem a százszorszép jobb – mondja Judy a hátsó ülésr l.–Nagypapa, neked hogy tetszett a túravezet nk, az az undok hangja, mintha pemetef cukor lett volna a szájában? – Szerintem nagyon szexi volt – mondja Harry. – Szexi! – sikítja a kis Judy. – Éhes vagyok – mondja Roy. – Én is, Roy – mondja Janice. – Köszönöm, hogy szóba hoztad. Egy McDonaldban esznek, ahol törvényi okokból – félnek, hogy beperelnék ket, véli minden menteget zés nélkül a pénztáros, amikor megkérdik – zárva a játszótérre szolgáló ajtó, pedig nagyon csábos spirálcsúszdája van, a m anyag ember feje pedig még Edisonénál is nagyobb, és hamburgert formáz. Roy hisztériát rendez, amikor rájön, hogy az ajtó zárva, s egész ebéd alatt nyúlós takonyszálakat szívogat vissza az orrába. Halom sót önt ki a sótartóból, és egyenként tunkolja bele a sültkrumplihasábokat. Hasábkrumpli és vagy fél font só, ennyit eszik a gyerek; a Big Macjét Harry tünteti el, bár utálja azt a technicolor szószt, amivel McDonaldék nyakon öntik – tiszta vegyszer az egész. Mi történt a jó öreg, egyszer hamburgerrel? Nyoma veszett örökre, mint a Chicletnek. Az egyik sarokban kis tombolajáték folyik; keresztül kell menni rajta az embernek, ha a vécére igyekszik, öreg szivarok ülnek a bokszokban lapjaik fölé görnyedve, egy fiatal fekete lány barna McDonald-uniformisban nagy komolyan mondja be a számokat. – Huszonhhéét... neggyvenegy... Újra a fülledt autóban, Harry lopva az órájára néz. Még csak dél van. Nem akar hinni a szemének, azt hitte, legalább délután négy. Mélyen a húsában sajognak a csontjai. – Most pedig – jelenti be –, válogathatunk. – Kihajtogatja a térképet, amely mindig a keszty tartóban van. Csak úgy lehet eljutni valahová, ha elhatározzuk, hogy hová akarunk menni, és odamegyünk: régen, nagyon régen mondta ezt neki valaki. – Fönn Sarasota felé ott a Ringling-múzeum, de az most zárva, aztán a Bellm's-féle régi autók múzeuma, de ma már épp elég régi autót láttunk az Edisonban, aztán van még a Dzsungel-park, amit az én egyik golfpartnerem az egekig dicsért. Judy felnyög, és a kis utánozómajom Roy máris rezegtetni kezdi az alsó ajkát. – Nagypapa, kérlek – mondja Judy majdnem anyás hangon –, nem akarok több hernyófát látni! – Ott nemcsak növények vannak, az van a legkevesebb, hanem leopárdok meg mindenféle bolond madarak. Igazi leopárdok, Roy, a szemedet kikarmolnák, ha hagynád, meg fél lábon alvó flamingók – Bernie, a barátom el se akarta hinni, hogyan tudnak azon az egy pipaszár lábukon állva aludni! – Fölmutatja egy ujját, hogy érzékeltesse velük a csodát. Milyen fura és ronda látvány is egy ujj – bütyökráncok, hullámvonalas begy, haszontalan köröm. De a gyerekek arca máris piroslik a hátsó ülésen, mint Nelsoné annak idején, ha kitört rajta az influenza – szemeikben fuldokló, réveteg kifejezés. – Aztán – mondja Nyúl a térképet böngészve – van itt valami, amit úgy hívnak, hogy Braden-kastélyrom. Szeretitek a romokat, srácok? – El re tudja a választ, ezért kivágja a tromfot: – Vagy pedig szépen hazamehetnénk, és szundíthatnánk egyet. – Ezt a trükköt még autókeresked ként tanulta: kínálj a kuncsaftnak olyasmit, ami nem kell neki, annál csábítóbbnak fog látszani az, ami egy kicsit csábítja. Janice-re pislant, bosszantja a nemtör dömsége. Miért kell mindent egyedül csinálnia? Janice is nagyszül , nem? Felesége fölrezzen, és azt mondja: – Ilyen korán nem mehetünk haza, biztosan pihennek még. – Vagy ha nem, hát kisnyúl. – Verekednek. Basznak. Van Nelsonban és Pruban valami fülledt és katasztrofális, ami a többieket megijeszti. Újházasok árasztanak ilyen h t; azok ügyködnek teljes g zzel a világ legfontosabb dolgán, a gyerekcsináláson. Az öreg párok, mint meg Janice, vázában rohadó vir hazgszárakként b zlenek.
– Menjünk moziba – javasolja Judy. – Aha. Moziba – mondja Roy, és ezzel a két szóval teljesen véletlenszer en olyan feln ttes hangot üt meg, mintha csak egy stopos ücsörögne a hátsó ülésen. – Kössünk alkut – mondja Harry. – Beugrunk a Dzsungelparkba, és ha ott is csoportos nézel dés van, vagy nem tetszik nektek, otthagyjuk a fenébe az egészet. Ha viszont nem ez a helyzet, végigmegyünk rajta, megnézzük a flamingókat, aztán veszünk egy sarasotai újságot, és kikeressük, mit adnak a mozikban. Roy, elég nagy vagy már, hogy végigülj egy teljes filmet? – Bekapcsolja a motort, és megrántja a sebességváltót. Judy azt mondja: – A Dumbo alatt is úgy b gött, hogy anyunak ki kellett vinnie. – Dumbo anyukája... – magyarázná Roy, de már b g is. – Tudom – mondja Harry, újból ráfordulva a 41-esre, hátravetve a hangját, gördülve el re. – Szörny látvány, ott kinn abban a kis börtönkocsiban. A csomagtartó, emlékszel? De aztán minden rendbe jön. Végig kellett volna nézned, Roy. Ha nem nézed végig az ilyesmiket, csak a rosszra emlékszel bel lük. – Sztár lesz bel le – mondja Judy kárörvend en az öccsének. – Mogyoróval lövöldözi meg az összes csúnya bohócot. De te err l lemaradtál. – Az a Disney – mondja Harry félig Janice-nek, félig a kis hallgatóságának. – Meredek dolgokat csinált. Az embernek a gazdasági válságban kellett feln nie, hogy megértse. Még Nelson, az apukátok sem állhatta a Hófehérké-t, amikor felújították. – Apu nem szeret semmit – árulja el Judy. – Csak a hülye barátait. – Miféle barátait? – kérdezi Nyúl. – A nevüket nem tudom. Slim meg ilyenek. Anyu úgy utálja ket, hogy már el se jár sehová. – Tényleg? – Azt mondja, fél. – Fél? Mit l? – Harry – súgja Janice. – Ne vallasd a gyereket. – Slimt l fél – szólal meg Roy. Judy kupán vágja. – Apu nem Slimt l fél, te hülye, hanem a többi pasastól. – Miféle többi pasastól? – kérdi Harry. – Harry! – mondja Janice. – Jól van, nem kérdeztem semmit – szól hátra Nyúl, de a szavai elvesznek a civakodásban, mert Roy belemarkol Judy hajába, és az istennek se ereszti el. Janice hátranyúl, hogy szétválassza ket, és a blúzán reped a varrás; Harry hallja, amint a szálak kiszabadulnak, bár abban a pillanatban épp melléjük ér egy tizennyolc kerekes teherautó, vibráló fehér oldalán MAYFLOWER KÖLTÖZTETÉS felirat, s a kialakuló aerodinamikai helyzetben a Camry balra sodródik, Harrynek küszködnie kell a volánnal. Bádogcsónak viharos tengeren. A japánok nem az amerikai körülményekhez szabják az autóikat. Ahogy Nelson is megmondta a minibuszról: a szél végig lök dte a 422-esen. De valamit akkor is csak árulni kell. Morgolódással semmire se megyünk. Nem árulhat mindenki Lamborghiniket. A Dzsungel-park jobbnak bizonyul a vártnál. A nagy ajándékbolt, amely tele van kagylókkal meg olyan giccses tárgyakkal, amiket Janice tart odahaza a polcain, miniat r szabadtéri show-ra nyílik. Egyik irányba van a Hüll Show és a Krisztus Kertje, másikba a Madár Show. Egyöntet en a Madár Show felé indulnak, és megbámulják a bicikliz , mérleghintázó, karikákon átugráló, zilált, mogorva papagájokat. Azután egy kanyargós betonúton, a Dzsungelösvényen mennek tovább: mohos fagyökerek, vízt l csöpög sziklák mellett csoszognak el engedelmesen, és minden fordulónál újabb és újabb kis csoda fogadja ket – hosszú sz rös karú, aggodalmas arcú pókmajomtrió, majd egy kalitkára való pinty, föl-alá surrognak, ül kér l ül kére, mint valami óram fáradhatatlan alkatrészei, aztán egy bódhifa, amilyennek a tövében megvilágosodott a Buddha. Nyúl elmereng: hogy érezheti magát hosszú szám zetése után a Dalai Láma? Hihet-e Istenben valaki, akinek folyton azt hajtogatják, hogy maga az Isten?
A négy Angstrom megérkezik a Tükör Tóhoz, amelyen néma hattyúk lebegnek, és a Flamingó Lagúnához, ahol Bernie Drechsel állításának megfelel en valószín tlen narancsos-rózsaszín flamingócsapatok alszanak állva, mint nagy, tollas nyalókák, mindegyik test egy labda, a nem használatos láb, a nyak és a fej valahogy bevarrva, egyetlen pipaszár lábon és széles, fura, tollazott lábfejen egyensúlyoznak. Más flamingók majdnem olyan csodával határos módon ébren vannak, mozgolódnak, finoman emelgetik a lábukat. – Nézzétek, hogyan isznak – mondja Harry az unokáinak, visszafogva a hangját, mint aki valamilyen szentség jelenlétét érzi. –Fölfelé. A cs rük csak fölfelé m ködik. – Éscsak áll bámulva a négy emberi lény, mintha az egymástól messzire vetett planéták közti távolság elt nt volna, annyira mások ezek a teremtmények, mint k. Sok planéta a föld, s útjuk csak néha keresztezi egymást. Különbségszeletek furakodnak még közéjük is, pedig k ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanúgy nincs tolluk, és ugyanúgy lefelé isznak. A flamingók után az ösvény egy falatozópavilonhoz vezet, majd kagyló– és lepkekiállításhoz, aranyhalas tóhoz, valamint egy fekete leopárdokkal tele ketrechez, ahogy Harry Roynak beígérte. A sötét szem gyerek úgy bámulja a némán fel-alá járó állatokat, mintha egy örvény mélyébe bámulna, amely bármikor magába szippanthatja. Egy pavilonoszlophoz, annak a térségnek a közelében, ahol ideges pávák vonszolják extravagáns tollazatukat a porban, olyan kis masina van er sítve, mint amikb l Harry fiatalkorában maréknyi mogyorót vagy pisztáciát lehetett csapolni majdnem minden benzinkútnál és vegyesboltban. Itt követi el történelmi balfogását. Amint három hozzátartozója el remegy, el kapar a zsebéb l egy tízcentest, bedobja, és eszegetni kezdi a markába potyogó barna szárított valamiket. Nem mogyoró, lehet, hogy valami speciális floridai csemege, az íze száraz, állott, kesernyés; de hát ki tudja, meddig kell várni ezeknek a masináknak egy-egy kuncsaftra? Megkínálja Judyt, a kislány nézi, szagolja, aztán döbbent csodálkozással mered az arcába. – Nagypapa! – kiáltja. – Ez madáreledel! Nagymama! A nagypapa madáreledelt eszik! Kicsi barna golyók, olyanok, mint a nyúlszar. Janice és Roy is köréje gy l bámészkodni, és Harry szégyenkezve mutatja a bizonyítékot. – Nem tudtam – mondja elgyengülve. – Nincs semmi kiírás vagy ilyesmi. – Furcsa érzés járja át; lebénul és émelyeg, ezen túl pedig, a b re által közrezárt meleg téren túl univerzális leértékel dés söpör végig a világon; egy másodpercre ostoba valaminek látja az életét, amit l megköny-nyebbülés lesz megszabadulni. Csak Judy nevet, de az nevetése is er ltetette válik tökéletes fogazatú, finom vonalú kis arcán; Janice és Roy csak szomorú és döbbent. Judy azt mondja: – Nagypapa, ekkora butaságot még életemben nem láttam! Harry mosolyog és bólogat felfújt magasából; nem kap leveg t, feszes fájdalomövek lüktetnek keresztben a mellén. Szájában egyre er sebb a savas íz. Megfordítja a kezét, püffedt, keratózisos kezét, melynek hosszú ujjai fentr l markolva is megtartották a labdát, és leszórja a golyóbisokat a páváknak. Az egyik, piszkosfehér, fátyolos tollazatát a porban húzva, megbámulja a nyúlszarszer eledelt, de nem kér bel le. Lehet, hogy mégis emberi eledel. A napja mindenesetre komoly csorbát szenvedett, és miközben mennek el re az ösvényen, egyedül Judy vidám; fecsegése elfojtja a mögöttük hirtelen felhangzó, elgyötört pávarikoltást. A Dzsungel-parkra ráunva tovább nyomulnak egy ösvényen, amely a sok célú tó újabb része mellett vezet, majd egy ketrec mellett, amelyben magányos ocelot szunyókál, azután kaktuszkert következik, és egy fekete tavacska, ami mellé az van kiírva, hogy vízmonitor, de k nem látnak semmit, talán azért, mert nem tudják, mi az a vízmonitor, majd egy ketrecnyi papagáj, színpompás tolldíszük és cikornyás cs rük lehúzza ket. Pocsék egy dolog az állatlét. Önmagad csapdájába, genetikai utasításaidba estél, szigorúbb rizet, mint a ketrec. Az utolsó ketrecben egy magas, csont-b r emu és egy nandu csipkedi a drótot bánatos, halk, b rszer cs rcsattogással. Hosszú pillájú nagy szemük kifelé mered a négyzet alakú lyukakon. Csitt, csett, csatt, mondja szomorú, állhatatos cs rük, de hiába. Lehet, hogy olyan rovarok után kapkodnak, amiket az emberi szem nem lát? Vagy vizionálnak, mint a vén elmebetegek? Harry újra a szájában érzi a savas golyóbisokat meg a McDo-nald-hamburger sárga-vörös
szószát, aszott kis zöld salátáját, és azon fohászkodik, bárcsak leszokhatna az evésr l. Janice odajön hozzá, és megérinti lelógó keze fejét a keze fejével. – Természetes tévedés volt – mondja. – Én csak ilyeneket követek el – mondja Harry. – Természetes tévedéseket. – Harry, ne légy már ilyen rosszkedv . – Rosszkedv volnék? – Folyton Nelson jár az eszedben – mondja Janice. Szóval ett l olyan szórakozott. Janice, nem . – Az emuk jártak az eszemben – vallja be. Janice azt mondja: – Nézzük meg, kérnek-e a gyerekek valamit az ajándékboltból, aztán vegyünk egy újságot. Már majd meghalok a légkondicionálásért. – Az ajándékboltban Judynak egy szép fényes kúpcsigát vesznek, Roynak meg egy tövises csigát, aminek éles töviseivel végigkarcol minden sima felületet – a parkolóba visszavezet festett korlátot, aztán a Camryt, ha Harry el nem kapná a ronda kis vakarcs csonttalan karját. Harry gy löli a kagylókat. Mindig a bennük lakó puha, éhes, nyálkás teremtményekre kell gondolnia, arra, hogy szájuk, szívük, ánuszuk, csápjuk, vaksi szemük van, lenn élnek a tenger fenekén, a homályos, jéghideg vízben, félúton a halálhoz. Nem bírja elviselni a vízfenék gondolatát, az ott ólálkodó él lényekét, amik fölfalják egymást, kagylókat fúrnak át, kiszívják egymás rágós belét. A kocsiban most már süt a meleg. A floridai nap felégette a vékony felh ket, mintha csak avas kondenzgázok lettek volna, és tiszta kék sivatagot hagyott az égen a pálmák és spanyoltet k felett. A h ség és a családi élet nyomása elkábította a gyerekeket; fél szívvel se könyörögnek édességért, amikor Harry megáll egy Joy Foodnál, és vesz egy sarasotai Sentinel-t. Egyhangúlag A dolgozó n -re szavaznak, háromnegyed háromkor kezd dik valami „parkban", ami, mint kiderül, mérföldekre van, vibráló, lapos floridai mérföldekre, melyeken nagy, fehér, jóformán önm köd amerikai autókat vezetnek aszott vénségek, akik alig látnak ki a volán mögül. Ha az ember idelenn frontális ütközés nélkül eljut valahová, azt a geriatria csodájának köszönheti, az élénkít -szereknek, vitamininjekcióknak és vérritkítóknak. Bár Judy esküszik, hogy Roy volt már moziban, az öcskös képtelen megérteni, hogy itt nem lehet fecsegni, mint odahaza a nap-paliban. Állandóan kérdezget, durcás hangsúlyozással: – Miért veszi le a ruháját? – Miért haragszik a néni a bácsira? – Harrynek tetszik, mármint a film, amikor kiderül, hogy Melanie Griffith abban a kurvás alsónem ben egy kissé kövérke, nem olyan, mint azok az anorexiás hollywoodiak, meg amikor rátör a barátjára és arra a pucér lányra, aki állítólag ugyanúgy olasz, mint , de vele ellentétben Wall Street-i cápának készül, ül pozitúrában lovagol a pasason, hosszú, meztelen oldala makulátlan, mint a kúpcsiga héja, sötét bimbójú csöcsei öt másodpercig lengenek a néz orra el tt. De magát a sztorit, a bohózatot, ahogy a h s meg a h sn beszélhámoskodja magát az el kel esküv re, úgy érzi, már látta negyven esztendeje Cary Granttel vagy Gary Cooperrel és Irene Dunne-nal vagy Jean Arthurral. Amikor Roy fennhangon megkérdi: – Miért nem megyünk ki? –, Harry hajlandó kimenni vele az el csarnokba, hogy Janice és Judy háborítatlanul nézhesse végig a filmet. Megosztozik Royjal egy doboz pattogatott kukoricán, aztán kipróbálnak egy Megsemmisítés cím videojátékot. Noha mindig úgy képzelte, jó a szem-kéz koordinációja, Harry egy árva rszörnyet sem bír eltalálni, amint ott ránganak el tte a komputergrafikán. Nem ügyesebb Roy sem, akit fel kell emelni az irányítótáblához, míg ficánkoló súlyától Harry vállába bele nem áll a fájás. – Hát, Roy – összegez, amikor végre megint kap leveg t-, ha t lünk függne, a világot hamar elfoglalnák az rbéli szörnyek. – A fiú már úgy-ahogy hozzászokott a nagyapjához, közel nyomakodik, lélegzete vajszagú a kukoricától, Harry enyhén émelyeg: a híg, öntudatlan gyereklélegzet-sugár a repül ülések fölötti szell z re emlékezteti. Amikor a tömeg kiárad a 3-as moziból, Janice bejelenti: – Azt hiszem, állást kéne keresnem. Ugye neked is jobban tetszenék, Harry, mint dolgozó n ? – Melyik államban dolgoznál? – Nyilvánvalóan Pennsylvaniában. Floridában csak vakációzni lehet.
Harrynek nem tetszik az ötlet. Van benne valami z rös és kel-lemetlen, mint a Springer Motorsnak azokban a novemberi kimutatásaiban. – És mit dolgoznál? – Nem is tudom. A telepen biztosan nem, Nelson utálja, ha az útjában vagyunk. Mondjuk, árulnék valamit. Ezt csinálta az apám, ezt csinálja a fiam, miért ne? Eladó lennék. Nyúl nem is tudja, mit feleljen. ennyi éven át, morogva ugyan, de kitartott mellette, el sem tudja képzelni, hogy most könyörögjön, hogy Janice is tartson ki mellette, pedig ezt diktálná az ösztöne. Beszélget partnert cserél. – Hogy tetszett a film, Judy? – Jól végz dött. Az az esküv i pasas bevette a lány meséjét, és a lány külön ablakos irodát kapott, és a ronda f nökn je kitörte a lábát, és otthagyta a pasas is, akit mind a ketten szerettek. – Szegény Sigourney – mondja Harry. – Maradt volna inkább a gorilláknál. – Toronylón magaslik kis csordája fölé a mozi el csarnokában, ahol zöld szemeteszsákokkal és piros bársonykötelekkel föl-alá jár a segédszemélyzet, készülnek az ötös el adásra. – Na, srácok, mi legyen a következ ? Minigolf? Vagy hajtsunk föl St. Petersburgbe, át azon a fantasztikus hosszú hídon? Roy alsó ajka rezegni kezd, nem bírja kibökni a szavakat, úgyhogy Judy fordít. – Azt mondja, haza akar menni. – Ki nem? – ért egyet Janice. – A nagypapa csak viccelt. Te még nem jöttél rá, Roy? A nagypapa folyton viccel. Vajon igaz-e ez? Harry még sose gondolt magára ilyen fényben. Néha tényleg csak úgy mond dolgokat, hogy kipróbálja ket, cselezik, hogy egy kis helyet csináljon. Judy mindentudóan mosolyog. – Megjátssza a mogorvát –mondja. – Grrr – mondja nagypapa. Negyven percet töltenek a délnyugat-floridai csúcsforgalomban, és már ott is vannak a deleoni kijáratnál meg a Pindo Palm Boulevard-nál meg Valhalla Village pompásan rzött bejáratánál. Fenn a 413-asban Pru és Nelson nemrég fürdöttnek, frissnek látszik, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Hallgatják az útimeséket, els sorban is azt a hihetetlen történetet, hogy hogyan evett nagypapa a gusztustalan madáreledelb l. Pru nekilát a vacsorakészítésnek, biztatja Janice-t, hogy fújja ki magát, Nelson pedig mindegyik térdén egy-egy gyerekkel elhelyezkedik a kanapén, az esti hírm sor el tt, s ett l Harrybe beleszúr a féltékenység, igazságtalannak érzi a dolgot. A neveletlen kölyke az egész napot ennek a nagy darab vöröshajúnak az izélgetésével tölti, s a tetejében még h snek kijáró rajongást kap ett l a két porontytól, akik miatt halálra fárasztotta magát. Nyúl leül az üvegasztal átelleni oldalán lev székbe, és finoman piszkálni kezdi a fiát. – Na, kialudtad végre magadat? – kérdi t le. Nelson látja, mire megy ki a dolog, ugráló, sötét szeme elkeskenyedik, mint a bosszús macskáé. – Betértem valahová enni tegnap este, és ott ragadtam a bárpultnál – mondja az apjának. – Gyakran megesik ez veled? Nelson szeme figyelmeztet leg bandzsít le az arca alá, a gyerekek fejére, akik a tévét nézik, de talán hallgatóznak is. Kanálfül törpék. – Nem – feleli. – Csak amikor feszült vagyok, néha így eresztem ki a g zt. Pru megérti. Semmi különös. Nyúl nagylelk en emeli a tenyerét. – Semmi közöm hozzá, igaz? Nagykorú vagy. De azért telefonálhattál volna. Figyelmes ember ilyenkor telefonál. Egyikünknek sem esett jól a vacsora, nem tudtuk, mi van veled. Alig ment le a torkunkon a falat. – Apa, én próbáltam telefonálni, de az itteni számotokat nem tudom fejb l, és abban a csehóban nem volt telefonkönyv, valami bunkó megfújta. – Szóval ma estére ezt a verziót találtad ki? Reggel anyád még azt mondta, ideszóltál, de már lenn voltunk vacsorázni. – Igaz is. Egyszer próbáltam telefonálni az országút mell l, aztán másodszor a csehóból, de nem volt könyvük. – Melyik csehó volt? Lehet, hogy ismerem.
– Fogalmam sincs – mondja Nelson, és belemosolyog a televízió villódzásába. – Nem bírok én itt tájékozódni, minden csupa üzlet meg étterem. Annyi jót el lehet mondani Floridáról, hogy ehhez képest Pennsylvania maga a paradicsom. A helyi hírm sorvezet beszámol a lamantinokkal kapcsolatos legfrissebb hírekr l. – Mivel a jó id folytatódik, a h mérséklet továbbra is nyolcvan fok felett jár, a lamantinrajok változatlanul megtalálhatók a meleg id ben használatos táplálkozóhelyeken és hagyományos téli menedékeiken. Vízen járók, csónakázók, figyelem: kéretik a farmotorokat félsebességen m ködtetni. A hét végén délnyugat-Floridában mindenütt felt nhetnek lamantinok. – Folyton ezt mondják – mondja Nyúl –, de én még sose találkoztam eggyel sem. – Mert sose mégy ki a vízre – mondja Nelson. – Micsoda hülyeség, idelenn laksz, és még csónakod sincs. – Minek nekem csónak? Utálom a vizet. – Megszeretnéd. Pecázhatnál öbölszerte. Nem tudsz mit kezdeni magaddal, apa. – Ugyan miért akarna pecázni az, aki csak félig is civilizált? Döglött húst lengetni valami szegény agyatlan jószág orra el tt s aztán horoggal a szájpadlásában kirántani? Ennél kegyetlenebb dolog nincs is a világon. A sz ke m sorvezet , haja úgy lelakkozva, hogy merev, mint a paróka, bejelenti: – Szerdán délben feln tt lamantint láttak a borjával, fél mérföldre a Bimini-medencét l, felfelé úszott a Cape Coral-i Bimini-csatornán. Ez és más hasonló jelzések azt bizonyítják, hogy miközben a caloosahatchee-i raj túlnyomó része visszatért a folyó és a hátsó öblök nyílt vizeire, a védett vízi utakon és a közelükben is lehet még találkozni példányokkal. Aki elpusztult vagy sérült lamantint lát, kérjük, jelentse az 1-800-342-1821-es telefonszámon. – A kiírt telefonszám végigkúszik a vízben lustán lebeg lamantincsaládon. – Aki pedig – fejezi be a pasas azon a zengzetes hangon, ami mindig reklám közeledésére utal – egészséges lamantinnal találkozik, tárcsázza a lamantinregisztrálót, a 332-3092-est. Nyúl azt mondja Judynak, próbálva megütni a nap közben kialakult fesztelen hangot: – Mit szólnál, ha neked is egyetlen, nagy fogad lenne, mint annak a lamantinmamának? – De a kislány meg se hallja, sugárzó, tiszta kis arca révülten szegez dik a kaliforniai mazsola reklámjára, amelyben a mazsolaszemek mint megannyi fekete ember dalolnak és táncolnak. Akár a régi Mousketeerek. Hol vannak már. Középkorú szül k maguk is. Jimmie évekkel ezel tt meghalt, emlékszik, olvasott róla. Fiatalon, így van ez. Roy a hüvelykujját szopva bóbiskol Nelson mellén. Nelsonon még most is az a fehér gallérú, rózsaszín csíkos ing, amit a gépen viselt, mintha olyan csacskasággal, mint rövid ujjú ing, nem is rendelkeznék. – Holnap – fogadkozik hangosan Nyúl, bár azt sem tudja, kinek –kimegyek a vízre. Judy és én kibérelünk egy naphalászt. Már el is van boronálva a dolog Ed Silberstein fiával odaát a Bayview Hotelben. – Nem veszélyesek azok a vacakok? – kérdezi Nelson. Nyúl meg van sértve. – Olyanok, akár egy játékszer, az Isten áldjon meg. Ha fölborul, egyszer en rá kell állni a közepére, és visszabillen. Tíz-tizenegy éves gyerekek száguldoznak velük az öbölben. – Igen, de Judy még kilenc sincs, egy hónap múlva tölti be. Te pedig, apa, már meg ne haragudj, nem vagy mai csikó. És, ahogy az el bb mondtad, gyakorlott vízen járó se. – Oké, akkor foglalkozz holnap a gyerekeiddel te. Szórakoztasd ket te. Én nyolc órát töltöttem ma velük, és kábé nyolcvan dollárom bánja. Nelson közli vele: – Ezt el is lehet várni t led, nem? Te vagy az édes drága nagypapa, vagy elfelejtetted? – Aztán egy kissé megenyhül. – A naphalászás jó ötlet. Csak adj rá ment mellényt. – Gyertek ki ti is. Te, Pru meg ez a Csipkerózsika. Igazán príma strand. Tisztán tartják. – Lehet róla szó, bár várok egy-két hívást... – A telepr l? Négy napig se boldogulnak nélküled? Nelson elsodródik, elbújik a tévém sor mögé. Éppen az egyik Toyota-hirdetés megy, a fekete n i eladóval. A végén a n és a kuncsaft felugrik a leveg be és kimerevedik. – Nem – mondja Nelson olyan halkan, hogy Nyúl alig hallja. –
Az egyik itteni kapcsolatomtól. – Kapcsolat? Miféle kapcsolat? Nelson a szája elé teszi az ujját, mutatva, hogy ne ébresszék föl Royt. Nyúl újból el szedi a fullánkot. – Egyfolytában azon töröm a fejem, mi nem stimmelt a novemberi kimutatásban. Talán az, hogy az évszakhoz képest meglep en kevés használt kocsi fogyott. Ilyenkor több szokott elmenni, akárcsak az új típusokból. – Most, hogy Reagannek lejárt az ideje, a pénz kétségbe van esve – feleli Nelson igen halkan. – Azonkívül Lyle egy új könyvelési szisztémát dolgozott ki, lehet, hogy az adatok átkerültek a következ hónapba, és majd a decemberi összegzésben jelennek meg. Ne aggódj, apa. Élvezd anyával Floridát. Egész életedben keményen dolgoztál. Megérdemled a pihenést. Azzal a gyerek, mintha csak a rejtett iróniára akarná rányomni a pecsétet, megcsókolja Judy fényl -csinos, sárgarépaszín feje búbját. A tévé kék fénye áthatol a Nelson terjed halántéka közötti ritkuló, háromszöglet hajrészen. A zálog, amit Harry a boldog jöv nek adott. Gyermekeink öregedése szomorúbb látvány, mint a sajátunk. – Fiúk-lányok, kész a vacsora – szól ki Pru Janice tengerkék konyhájából. A Pru által készített vacsora sokkal átgondoltabb, mint Janice-éi: f szeres, tiszta minestroneleves, a saláta külön tálcán, azután friss fehér hal, a rostsüt n sütve, amit Janice sose használ. Janice idelenn nagy híve lett a maradék felmelegítésének a mikrohullámú süt ben, és állandóan veszi a Winn Dixie-ben a fagyasztott húsokat, töltött paprikákat és rákragukat, amiknek a kis alumíniumserpeny it amúgy piszkosan bele lehet dobni a szemétaprítóba. Sose volt lelkes háziasszony, és most utolérte a technológia. A salátának, amit Pru fölszolgál, a vadrizsnek, a zsenge kis borsószemeknek és a fiatal hagymának finom, pikáns íze van, Harry úgy érzi, ez személyesen neki szóló üzenet, amit a többiek öntudatlanul falnak be. – Mennyei – mondja Prunak. – Mi ez a hal? – Azt mondták, cs rös – mondja Pru. – Micsoda?, mondtam én, mire k megint, hogy cs rös, és nekem egyszer en nevetnem kellett, olyan hülyén hangzott. De csak ez volt nekik frissen. Aztán a pasas megmagyarázta, hogy cs rös csuka vagy keszeg, elfelejtettem, melyik. Janice részletekkel szolgál Harrynek. – Pru abban a keskeny kis halas boltban járt az Ekerd mögött, ahová nekem eddig sose jutott eszembe bemenni. Tudod, az én nemzedékem – magyarázza Prunak – nemigen evett halat. Legföljebb a papa hozott néha magának egy nagy üveg hántott chesapeake-i kagylót. Pru Harrynek mondja a személyes színezet , enyhén kaparós ohiói hangján: – Az olajos mélyvízi halak, különösen a kékhalak olajában sok az EPA, ez egy savféle, amit l felhígul a vér és leesik a triglicerinszint. Pru tör dne velem, gondolja Harry. Élvezettel panaszolja: – Miért aggódik folyton mindenki a koleszterinszintem miatt? Olyan borzasztóan nézek ki? – Nagy darab férfi vagy – mondja Pru, és a jellemzés mint valami szerelemnyilacska fúródik Harrybe –, és ahogy öregszünk, úgy n a testünkben a zsírmennyiség, ezen belül is els sorban az alacsony s r ség lipoprotein, vagyis a rossz fajta zsír, míg a nagy s r ség , vagyis jó fajta ugyanazon a szinten marad, ezért az arány megbomlik, és megn a veszélye annak, hogy egyre több Apo B rakódik le az artériákra. És nem is végzünk annyi testedzést, mint régen, amikor mindenkinek farmja volt, úgyhogy a szervezetünk nem égeti el a fölös zsírt. – Te annyi mindent tudsz, Teresa – mondja Janice, akinek nem tetszik, hogy háttérbe szorult, ezért megrovólag, helyreutasítólag használja Pru keresztségben kapott nevét. A másik n lesüti a szemét, lecsavarja a hangját. – Emlékszel, hogy elvégeztem azt a tanfolyamot a Penn Egyetem breweri esti tagozatán. Arra gondoltam, ha Roy iskolás lesz, belefogok valamibe, talán a táplálkozás vagy a diétetika terén... – En is állásba akarok menni – mondjaJanice, Harry bosszúságára megszakítva Pru tapintatos kis el adását az , legalábbis úgy érzi, zsíros belsejér l. – Láttunk ma délután egy filmet arról a rengeteg n r l, akik New York-i felh karcoló-irodákban dolgoznak, úgy megirigyeltem ket. – Janice azel tt nem szokott drámázni. Amióta az anyja meghalt, és megvették ezt a társasházi lakást,
egyre dühít bb lett a nagy önbizalma, mint aki az egész világot a maga színpadának tekinti, amin meglehet s biztonsággal mozog. Valhalla Village-ben határozottan a fiatalabb n k közé tartozik, tagja egy csomó bizottságnak. Idelenn már az is erény, ha nem szenilis az ember. Amikor Drechselék széderére elmentek, kiderült, hogy a legfiatalabb, és neki kell feltennie a négy kérdést. Harry féltékenyen kérdi Prut: – Nelson is hasznot húz ebb l a táplálkozási tudományodból? Pru azt mondja: – Nincs rá szüksége – alig eszik, ráadásul tele van ideges energiával. A lipidekb l kétségtelenül több is elkelne neki. De a gyerekek – állítólag minden kétévesnél nagyobb amerikai gyereknek magas a koleszterinszintje. Amikor a koreai háborúban elesett fiatalembereket boncolták, a háromnegyed részüknek túl sok zsír volt lerakódva a szívkoszorúerében. Harry mellkasa elszorul, sajogni kezd. A belsejét olyannak érzi, mint a tengert, sötétnek, nedvesnek, tele csupa olyasmivel, amire gondolni sem akar. Nelson semmivel se járul hozzá a beszélgetéshez, csak az orrát szívja meg id nként. Mostanában mintha állandóan folyna az orra, és a bajusza fölötti b rcsík gyulladtnak látszik. Hátralöki magát a félig megevett csukától, és önelégülten kijelenti: – Énszerintem nincs, ami ártalmas ne lenne a szervezetnek. – Tenyere az asztal szélén, mégis remeg a keze, az idegei pattanásig feszültek. – Nem arról van szó, hogy mi ártalmas, hanem hogy mikor –mondja neki az apja. Janice megijed, tekintete egyikr l a másikra röppen. – Beszéljünk vidámabb dolgokról – mondja. Desszertnek Pru fagyasztott joghurtot ad – egészségesebb a fagylaltnál, egyáltalán nincs benne koleszterin. Vacsora végeztével Harry addig ácsorog a konyhapultnál, míg bele nem túrhat a süteményes fiókba, és magába nem töm három vaníliás Cameót és egy kettétört sós rudat. Errefelé sokkal kisebb a sósrúdválaszték, mint Brewerben, de a Sunshine mindig tart raktáron a vastagabb fajtából, ami nem annyira ízetlen. Már-már odaáll segíteni Janice-nek, de meggondolja magát; a mosogatás csak annyi, hogy bele kell dobálni a tányérokat a mosogatógépbe, és különben is, Janice-nek ma ez az egyetlen dolga a vacsoránál. Fáj a lába az egész napi járkálástól; két lábujja annyira deformálódott az évek során, hogy beléjük vág a köröm, ha nem nyírja szorgalmasan. Pru meg Roy meg Nelson visszavonul a szobájába, Nyúl leül, és nézi, hogyan ugrál Judy csatornáról csatornára: a Cosby Show, aztán valami jégrev , hisztérikus dokumentumfilm arról, hogy külföldiek vásárolják föl egész Amerikát, a Cheers, aztán pedig drámai beszámoló arról, hogyan lett kicsi híján prostituált egy tizennégy éves lányból, akárcsak az anyjából hajdanán. Csupa vészhelyzet, gondolja Harry, csupa m nevetés, színészkönny, er ltetett boldogság, vasakarat, szeretetigény, csupa pocsékba ment er lködés. A tévé fáradhatatlan energiája elbágyasztja. Sóhajtva talpra verg dik. Teste úgy roggyan rá a szívére, mint sátor a karóra. Azt mondja Judynak: – Feküdj le te is, aranyom. Holnap nagy nap lesz: lemegyünk a partra, vitorlázni. – De a hangja ny gös, és talán ez a legnagyobb veszteség, ami a korral jár, hogy az embert már alig bírja izgatni valami. Ez a négy vendég is csak teher; alig várja a szombatot, 1988 utolsó napját, amikor elutaznak. Judy azonban egyre csak bámulja a képerny t, és tovább nyomkodja a csatornaváltót. – Csak még az L. A. Law elejét – fogadkozik, de ehelyett az ABC-hírmagazinra kapcsol: „Az amerikai fiatalokat a veszély élteti". Hálószobájukban Janice az Elle-t olvassa, jobban mondva a képeket nézegeti: a szuperkarcsú, bávatag modelleket. – Janice – mondja Harry. – Kérdeznék valamit t led. – Mi? Ne beszélj hozzám, éppen elaludni próbálok. – Abban a tömegben – mondja Harry –, az Edison-házban. Úgy néztem ki, mint aki közéjük illik? Janice-nek idejébe telik koncentrálni, aztán rájön, mit akar a férje. – Ugyan dehogy, Harry. Sokkal fiatalosabb voltál a többi férfinál. Úgy néztél ki, mint valamelyiknek a látogatóba érkezett fia. Nyúl úgy dönt, ez a legnagyobb vigasz, amit remélhet. – Mindenesetre – mondja – nem tolószékben szerencsétlenkedtem. – Elolvas pár oldalt a történelemkönyvéb l, éppen a Bonhomme Richard és a Serapis csap össze, a vércafatos robbanások közepette az ágyúmester fölordít, „Adjuk
meg magunkat, az Isten szerelmére!", mire John Paul Jones hozzávágta a pisztolyát, és az ember elterült. Pearson, a Serapis kapitánya azonban meghallotta a kiáltást, és átszólt nekik: „Kegyelmet kérnek?" A csatazajon, ágyúlövéseken és ropogó t zön át halkan szállt feléje a híres válasz: „Még el se kezdtem a harcot! "A gy zedelmes amerikai hajó annyira megrongálódott, hogy másnap el is süllyedt, és Jones a zsákmányul ejtett, árbocavesztett Serapis-szal kötött ki Hollandiában, ezzel is fokozva a britek neheztelését. Mennyi szilajság és bátorság: mennyi pocsékba ment er lködés. Nyúl az emberiséget roppant, színes, tülekv masszának látja, amelyt l bicegve lemarad. Az éjjeliasztalkára teszi a könyvet, eloltja a lámpát. Az ajtó alatt a fénycsík távoli lövöldözést, ordibálást továbbít feléje valami tévém sorból. Szokatlanul gyorsan elalszik, alig fordult bele a párnájába. Rendszerint akadályt jelent karjai maguktól hajlanak össze, mint valami takaró. Álmai közt van egy, amelyben ajtóhoz ér, az ajtónak kerek a teteje, lökné befelé. A McDonald üvegajtaja, bár azon a másikon keresztül látni lehetett a hamburgerfejet is. Álmában tudja, hogy van valami vagy valaki az ajtó mögött, valami félelmes, mohó és mozdulatlan, de azért csak löki be, s a félelme az ajtóra nehezed nyomással együtt n , annyira, hogy föl is ébred, sajog a hólyagja, ki kell menni a fürd szobába. Nem bírja már egyvégtében végigaludni az éjszakákat. A prosztatája, a hólyagja veszíti el a rugalmasságát, akár az arany vessz gumi. Hiba volt meginni azt a Schlitzet, miközben Judyval csatornaszörfözött. Nem könny újra elaludni Janice mély szuszogása mellett, amely éppen akkor csap reszel s hortyogásba, amikor Harry már kezd kilazítani, s az agya rááll az értelmetlenségek generálására. Az ajtó alól elt nik a fényl csík, de az általános levendulaszín félhomály, amelynél a baglyok és más éjjeli állatok ölni tudnak, kiemeli a hálószobában a síkokat és nagyobb tárgyakat. Egy kocka alakú komódon üveges négyszög: Nelson érettségi fényképe; egy kövér, fakó szék egyik karfáján Harry odavetett vászonnadrágja, a hajlatok üreges szem koponyát formáznak megnyúlva, mint a rágógumi. A behúzott függöny red i alatt a balkonról beáramló leveg karistolja az arcát. Talán elalszik, ha hanyatt fekve próbálja fölidézni az iménti álmot. Nyugtalanság ragadja meg, mint egy nagy, pikkelyes papagájkarom, és arcra fordítja megint. Aztán már a f nyírókat hallja kinn a golfpályán, és a fölzavart, rikoltozó sirályokat. Az Omni Bayview el csarnoka, ahová széles zbarna erny alól, luxuskocsik ablakára emlékeztet en átlátszatlan, színes automata üvegajtón lépnek be, f be kólintja, elkápráztatja ket hatalmas terével és világosságával, nagy prizmacsillárával, csobogó szök kútjával és magas hátsó üvegfalával, melyen végigárad a Deleon-öböl látványa: el térben a strand, mögötte a tenger csillámló, kékeszöld függönye a horizontra akasztva, amely viszont két földszeg, a dúsgazdagok két szigete között feszül. – Huuú – suttogja Harry mellett Judy. Pru és Roy, akik mögöttük jönnek, nem szólnak semmit, de a szandáljuk most halkabban, tapintatosabban csoszog. Betolakodóknak érzik magukat. A n a feketemárvány recepciós pult mögött egzotikus szín , néger, indián és ázsiai keverék, b re szorosan ráfeszül a pofa– és az orrcsontjára, szemhéja metálzöld, fülcimpáját bordázott aranykagyló takarja. Harry úgy meg van illet dve, hogy amikor a b vös szót kimondja, hibát követ el: – Silberstein. A n megrebbenti hihetetlen metálszemhéját, és megbocsátón így szól: – Bizonyára Mr. Silversre gondol. Ma a strandfelügyel . – Könyörületes megvetéssel int végig a hallon, gy r s keze úgy lendül, mint egy bali táncosn é, a vékony arany tölt tollat le se teszi hozzá. Harry belevezeti kis csapatát a roppant, légkondicionált rbe, át a feketemárvány padlón, amelyen rézcsíkok szaladnak szét napsugarasan az orgonát formázó alumínium szök kúttól, el a magas mennyezetr l lógó aranyozott fémnégyszögek alatt, amelyek viszont azokra a csillogó szalagokra emlékeztetnek, amiket a farmerek szoktak kiaggatni madárijeszt nek. A lefelé men lépcs sor felirata: MEDENCE ÉS STRAND, komor bet k, akár a postahivatalok homlokzatán. A földszinti tejes-zöld mozaikpadlós folyosón el bb rossz irányba fordulnak, és egy SZEMÉLYZET feliratú ajtóval találják magukat szemközt, de végül Harry és csapata rábukkan Ed Silberstein Gregg fiára
egy beüvegezett, szalmagyékényes kalickában, a hotel úszómedencéje felé vezet úton – medencék, Harry ugyanis hármat lát egybeszerkesztve, akár a tintapacák valami intelligenciatesztben, egy a pocskolóknak, egy a fejest ugróknak és egy hosszú, sávokra osztott. Gregg göndör hajú, barna, mint egy arab, attól, hogy folyton a strandon lebzsel. Apró, fekete, gumírozott, európai fajta úszónadrág és csuklyás stranding van rajta, utóbbi hátán az ötszög Omni-címer, alacsonyabb az apjánál, öröklött, hegyes könyvel i állát lekerekítette az anyai vér meg az üdül i munkakör. Rájuk mosolyog, a foga éppolyan fehér, mint Edé, de gömböly bb; Edé olyan szögletes, hogy m fogsornak nézi az ember, bár Harry még sose látta félrecsúszni. Mikor Gregg megszólal, a hangja majdhogynem túl fiatalos; kunkori hajában szürke sávok, mosolya ráncokat vet napégette arcán. Nem a strandon kéne már ennek viháncolni. – Apám említette, hogy kijönnek. Mrs. Angstromhoz van szerencsém? – Prura céloz, aki Janice helyett jött, aki a tegnapi rengeteg talpalás után inkább otthon maradt, elintézni ezt-azt, elmenni az aerobikórájára meg a bridzspartira, meg beszélgetni egy kicsit Nelsonnal, miel tt hazautazik. Harryt megdöbbenti, hogy Ed fia ekkora bakot l , aztán eszébe jut, hogy itt lépten-nyomon olyan meglett férfiakkal van dolga, akiknek jóval fiatalabb a feleségük. És Pru különben se nagyon fiatal már. Magas és fehér b r , akárcsak : lehetne akár az övé is. – Kösz a bókot, Gregg – mondja Harry t le telhet könnyedséggel –, de Teresa, a menyem. – Teresa, Pru – még ebben is rá hasonlít, hogy két neve van, egy bels meg egy küls . – Ezek pedig az unokáim, Judy és Roy. Gregg azt mondja Judynak: – Szóval te akarsz tengerészkedni. A kislány szemét, amint Gregg arcára emeli, valami égszín fény önti el itt a medencék mellett, kimossa bel le a zöldet, s a pupillája ceruzahegynyire sz kül. – Aha. Ed fia olyan tökéletesen gondtalanul mozog és beszél, mintha az egész napját rájuk szándékozna áldozni; visszaviszi ket a mozaikpadlós folyosóra, szekrénykulcsokat kér nekik egy asztal mögöttül fiútól – fekete legény, a haja a legújabb, undorító divat szerinti lósörény, kétoldalt kopaszra borotválva –, aztán odavezeti ket az öltöz khöz, és elmagyarázza, hogyan lehet kimenni egyenesen a partra, ahol már várni fogja ket, és elintézi a csónakbérlést. – Mennyivel tartozom? – kérdi Harry, félig arra számítva, hogy ingyen lesz, Ed így törleszti azt a húszast, amire a szerdai golfon levágta. Gregg azonban üzletiesre fordítja a hangot. – A csónakokat kizárólag szállóvendégek vehetik igénybe, benne van az árban, de azt hiszem, százhúsz dolcsi elég lesz négyükt l szekrény– és strandhasználatért meg a két naphalászért, darabonként egy-egy órát számolva. Megszólal Pru. – Nem kett t kérünk. Én halálra ijednék benne. Gregg végignéz rajta, s a hangjában valami új közvetlenséggel, az olyan pasas baráti rámen sségével, akinek ebben a munkában rengeteg n vel akad dolga, azt mondja: – Nem kell félni, Teresa. Ezek a csónakok egyszer en nem tudnak elsüllyedni, és a ment mellény amúgy is kötelez . A legrosszabb esetben, ha úgy érzi, elvesztette fölötte az uralmat, eressze le a vitorlát, és kimegyünk magáért a motorossal. – Köszi, de nem – mondja Pru, Harry szerint egy kissé túlságosan dévajul, de hát Pru meg ez az alak nagyjából egykorú. A bébidömping idején születtek mind a ketten. Rock and roll, kábítószer, Forduljon Beaverhez, testépítés. Hát még ha majd az is kiderül, hogy mindketten ohióiak. Gregg Silvers Harryre pillant, és azt mondja: – Akkor legyen kilencven. Ez mintha fölhívás lenne, hogy csapjon hozzá egy tízest borravalónak, de Harry arra gondol, hátha megsértené vele, hisz a család barátjaként van itt, s várja, hogy Gregg elhozza a számlát a lósörényest l. Amikor Nyúl és Roy magára marad az öltöz ben, azt mondja a gyereknek: – A kutyafáját, Roy, szegény nagypapának egy huncut dollár nem maradt a zsebében! Roy megretten , tintasötét szemmel néz rá. – Börtönbe fognak csukni bennünket? – kérdi éles és precíz hangon. Harry nevet. – Ezt meg honnan veszed? – Apu utálja a börtönt. – Ki nem? – mondja Harry, s közben eltöpreng, vajon normális-e ez a gyerek. Roy nem fogja
föl, hogy az úszónadrág zsinórját meg kell lazítani, csak úgy lehet felhúzni, s miközben szerencsétlenkedik, egyenesen el reáll az apró pénisze, nem hosszabb, mint amilyen vastag, jópofa, akár egy kölyökgomba. Körül van metélve. Nyúl azon t n dik, hogyan alakult volna az élete, ha t is körülmetéltetik. A probléma id nként felmerül az újságokban. Vannak, akik szerint a fityma olyan, mint a szemhéj, nélküle a makk érzéketlenné válik, az örökös súrlódástól megvastagszik és megkeményedik rajta a b r. Olvasott egyszer egy levelet valami szexlapban, a pasas azt írta, hogy középkorúan metéltette körül magát, és a nemi gyönyör és vágy olyannyira alábbszállt benne, hogy a körülmetélt élete kutyának való. Ha Harryben is kevesebb lett volna a vágy, talán megbízhatóbb lett volna, nem akarta volna folyton nyitogatni a lenti szemét. Ha az embernek megmerevedik, érzi, amint a fityma kellemes bizsergéssel hátracsúszik, mint amikor azokon a régi fajta tejesüvegeken a megfagyott tejszín fölfeszítette a papírkupakot. Érzéketlennek látszó fütyköséb l ítélve Roy szolid polgár lesz. Nagyapja kézen fogja, és kivezeti a strandra. Harry és Janice a Floridában töltött els egy-két év után, amikor még új kelet izgatottságukban teleszkópot vásároltak, és hetente háromszor-négyszer is végigautózták a két mérföldet a deleoni nyilvános strandra, hogy járjanak egyet, piknikeljenek, netán ússzanak, fokozatosan felhagytak az öböl látogatásával. Most hát egészen vadonatújnak, váratlannak t nik ez a víz– és leveg tömeg, ez a millió oszcilláló lyukacskává püfölt, irdatlan felszín. Ennek az egésznek a nyers ragyogása egy pillanatra legy ri a mellében akadékoskodó kis fájdalmakat és aggodalmakat, és önfeledtségbe ringatja. Ilyen vakító fény , tükörsima fenséghez fogható nincs a pennsylvaniai tájban, amit erd k, hegyek, háztet k zárnak közre, sok évszázados használattól lepusztult föld, amin még a vadabb foltokat, a k fejt ket, sarjerd ket, elhagyott gyárakat és bányaaknákat is használatba vette és eldobta már az ember. Itt minden sz znek > Pru és Judy is megérkezik, s a társaság lemegy a betonlépcs n. Tíz óra elmúlt, hátuk mögött a magas szálloda, tizennégy emeletes, S alakú monstrum, minden szintjét s r fogú piros fés re emlékeztet balkonok csipkézik, még mindig árnyékos homlokzatú, bár az árnyéka már a legbels medencéig visszahúzódott. Lábuk alatt a homok frissen gereblyézve, a tegnapi lábnyomokat, m anyag poharakat és kiürült napolajos üvegeket eltakarították, a faszékeket felslihtolták. Már rendezkednek is be a mai napimádók, törülköz ikkel, krimijeikkel (Ruth olvasott hajdanán ilyesmiket, a legnagyobb rejtélyük az, hogy mit élvezett bennük), különféle színkódos számozású naperny ikkel. Párok kenegetik egymást. Csokoládészín vénségek masszíroznak olajat kopasz fejükbe, mellükön makulátlan fehér a sz r. A napolaj szaga elvegyül a sós leveg ével, döglött rákokéval, hínáréval. Miközben végigvezeti csapatát a homokon, Harry érzi, hogy fejek emelkednek föl, szemek mozdulnak utánuk a napszemüvegek mögött; furcsa büszkeség fogja el, hogy ezzel a sokkal fiatalabb n vel és két kisgyerekkel látják. A második családja. Vagy a harmadik, vagy a negyedik. Családot család után vonultat bennünk az élet. A víz locsogó, sziszeg , habzó szélénél sárszalonkák szaladoznak rángva, valami morzsáért beletúrnak a tajtékba, továbbiramodnak. Lábuk és fejük olyan fürge, hogy mechanikus játéknak látszanak. De hiába, mert Roy nem tudja megfogni ket. Amikor Harry leveszi bef zetlen Nike-ját, a homok váratlan-hidegen csíp a lábába – az éjjeli dagály még mindig fagyos a legfels , napsütötte szemcseréteg alatt. Lábfeje tetején kukacszer , kék erek, lába szára krétafehér, b re repedezett, mint aki térdig áll az öregségben. Rémület elevenedik föl a lábában. A tenger, a nap óriási: kozmikus kerekek, melyek porrá rölhetik. A t zzel játszik. Gregg m anyag hullámlemez házikónál várja ket a parton, valamivel hátrább a vízt l, kiálló gyöker pálmák mellett. Már ki is rakott a házikóból egy kormányrudat, egy svertet és két fekete habgumi ment mellényt. A szín, az anyag nem tetszik Nyúlnak; ódivatú, színes kapokot szeretne, Thomas Edison kapokfáiból valót. Gregg megkérdi: – Csinálta már? – Persze. De a hangjában lehet valami, mert Gregg elmagyarázza: – A rudat a vitorlától elfelé tolja. A hullámok tarajáról leolvasható, merr l fúj a szél. Ha a hátukba kerül, eressze utána a kivonókötelet.
– Hogyne, persze – mondja Harry, de nemigen figyel oda, Ed Silberstein tegnapi normálisára gondol bosszúsan, az els lyuknál, s hogy hogy elrontotta az a számára már a kezdet kezdetén a játszmát. Gregg Pruhoz fordul: – Tud úszni a kislánya? – Hogyne, persze – válaszol Pru Harry odavetett szavaival. – A nyári táborban nyerte az osztálybajnokságot. – Anyu – mondja könyörögve a kislány –, második lettem. Gregg lenéz Judyra, a hátába t z nap olyan fényes, hogy az arcán kéken világít az árnyéka. – Az már majdnem bajnoki helyezés. – Tovább mondja Prunak: – A kisfiú inkább ne menjen ki. Ma egy kis parti szél van, itt a hotel tövében nem érezhet , de gyorsan ki fogja röpíteni a csónakot. Mivel kabin nincs rajta, könnyen belecsúszhatna a vízbe. Pru szárazon, csibészesen rávigyorog Gregg Silversre, és megmozdítja a testét, mintha ennek a magakorú férfinak a közelsége az majdnem-csupaszságát juttatná eszébe. Foltosan festett dasikit vett egyrészes fehér fürd ruhájára, amely kétoldalt a medencecsontig föl van vágva. Ez viszont azzal jár, hogy ki kellett borotváltatni a punciját. Mi mindenre nem képesek a n k! Van valami viaszkos eljárás is, amivel a sz r egyszer s mindenkorra eltávolítható. De mi van, ha megint változik a fürd ruhadivat? Nyúl jobban szerette a Reagan el tti kétrészes bikiniket, amiknek az alsó része mint valami vékony kis pelenka lógott a has alatt, mint amilyenben Cindy Murkett vonaglott annak idején. Persze, ez az új divat kellemesen meghosszabítja Pru amúgy is hosszú lábát, és kordában tartja vastagodó derekát. – Roy velem marad a parton – mondja Gregg Silversnek, és véglegesítend a dolgot, el rehajol, vörös haja lecsapódik, s lehúzza a dasikit, felfedve a fürd ruha madzagpántját és fakó szepl kkel pettyezett, széles fehér vállát. – Meddig lehetünk kinn? – kérdi Ed fiát az elhanyagolt Harry. A fiú szoros kis európai stílusú fürd nadrágján határozottan átsejlik a fütykös körvonala. – Egy órát, uram. – Az „uram" szórakozottan szalad ki a száján, igyekszik is visszaváltani a keresetlen baráti tónusba. – De ne izgassa magát, ha nem sikerül id re visszahoznia. Ma nem nagyon tülekednek a népek, ilyen szélben senki se megy ki szívesen. Vigye a tizenkilencest, onnan a végér l. Harry elindul, de még hallja, amint Gregg megkérdi Prutól: – És hol laknak maguk ott fönn északon? – Pennsylvaniában. De én Ohióból, Akronból származom. – Nahát! Tudja, hogy én meg hol nevelkedtem? Toledóban! A csónakok fenn sorakoznak a száraz homokon, más vízi játékok – vízi biciklik, szögletes lábhajtók – mellett. Harry megrántja az orrhoz er sített vontatókötelet, de a csónaktest nehezebbnek bizonyul, mint gondolta; mire a negyvenlábnyi homokon végigvonszolja, alig kap leveg t, és a bosszantó, feszes fájdalom cikázni kezd a bal bordái között. Még egy utolsót ránt a csónakon, és leül a homokba, nem messze onnan, ahol Pru telepszik bele éppen egy strandszékbe, amit Gregg cibált le neki a rakásról. A fiút közben elszólította egy másik strandoló. – Te szereted ezeket? – liheg Nyúl. – Nem szereted érezni a homokot a... tudod, mintha egy fészekben ülnél? Pru azt mondja: – Belemegy a fürd ruhába, Harry. Bemegy mindenhová. A szükségtelen hangsúlyozás, amikor megvilágosodik el tte az ábra, felizgatja Harryt itt ebben a kényelmetlen ragyogásban. Halványan fölrémlik egy régi középiskolás vicc arról, hogy a n k gyöngyöt termelnek. A picsa mint chesapeake-i kagyló. A huncut vén Fred. Így szól Judyhoz: – Egy pillanat, csak kifújom magamat, szívem. Addig ússzál egyet, hogy szokd a vizet. Egy perc, és megyek én is. Beszélnie kellene Pruval Nelsonról. Valami nem stimmel a fiúval. Roy a cukorszer homokban áskál egy m anyag lapáttal, amit Janice vett neki el relátóan a Winn Dixie-ben. A sötét szem gyerek komor képpel hányja a homokot egy fölfordított Garfield alakú vödörbe. Mivel Harry láthatólag képtelen elkezdeni, Pru szólal meg: –Borzasztóan kedves t led, hogy ezt az egészet megszervezted. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy milyen sokat kért érte. – Hát – mondja Harry, aki most, hogy a csupasz lábszára felmelegedett a fels
homokrétegt l, lassan kezdi jobban érezni magát-, egyszer nagyapa az ember. Illetve kétszer, az én esetemben. Nem terveztek még egyet? – Ez elég bizalmasan hangzik, bár nincs egy súlycsoportban azzal, hogy a homok mindenhová bemegy. – Jaj, Isten ments – vágja rá Pru egy csendárokban két hosszú, alacsony hullám között, melyek egymás után törnek meg csillogó tajtékot túrva, sárszalonkák mechanikus szaladozása közepette. – Szó se lehet róla. – Igen? – mondja Harry, nemigen tudva mit kezdeni ezzel a közléssel. Pru megmagyarázza, a hangja Harry fülébe cseng, miközben bámul ki az öbölre. Nem meri odafordítani a fejét Pru csupasz lábára, a rózsaszín ujjközökre, a repedez körömlakkra s a felhúzott, hosszú lábakra, a más-másféleképpen fehér sztreccs– és puha húságyékra. Ezekbe az újmódi fürd ruhákba egyáltalán nem fér bele a n k feneke. Pru bevallja: – Azt hiszem, a meglev kett nek sincs valami jaj de jó dolga, ha Nelson állapotát tekintjük. – Tényleg, mi van Nelsonnal? Olyan ideges és szórakozott. – Az – feleli túlságosan is egyetért leg Pru. Csak ennyit mond. Újabb hullám omlik össze és sistereg föl a homokra. Pru visszakozott. Azt várja, hogy találja ki. – Gy löli a Toyotákat – mondja Harry tétován. – Akkor is panaszkodna, ha Jaguarok volnának – feleli Pru. – Semmi se jó neki ebben a mostani állapotában. A mostani állapotában. Ebben a kifejezésben lehet a kulcs. Csak nem szedett össze ez a szerencsétlen, fehér kopoltyús kölyök valami halálos betegséget, mondjuk leukémiát, mint az a lány a Love Story-ban? Vagy AIDS-et, valami módon – hogy hogyan, arra Harry gondolni se bír –, hiszen folyton annak a buzi Slimnek a társaságával lóg, amelyhez az új könyvel , Lyle is tartozik. De mindez távolinak rémlik, akárcsak azok a szigetek, ahová a kalózok az aranyukat ásták s ahol a gazdagok tarponra halásznak, mer megvastagodásai a horizontnak ebb l a szögb l, három lábbal a tenger szintje fölött. Képtelen fókuszálni, ahogy a nap t z le a fejére. Kalapot kellett volna hoznia, hogy óvja a svéd arcb rét. Mindig is az volt a gyanúja, hogy hülyén fest kalapban, anélkül is elég nagy a feje. Roy teletöltötte a vödröt, és ahhoz képest, hogy csak négyéves, ügyesen, vigyázva felfordítja és felemeli. Homok-Garfieldre számít, de a forma túlságosan trükkös, egyik oldala beomlik. Oktalanság ez a túlbonyolított forma. Maradjunk meg az egyszer váraknál, hadd használja a gyerek a képzeletét. Harry a leveg be mondja, nem meri odafordítani a fejét Pru ágyékára meg azokra a nevenincs részekre, amiket a felhúzott lába fölfed: – Sose volt valami boldog gyerek. Azt hiszem, ebben én és Jan vagyunk a ludasak. – Hajlamos is titeket okolni – vallja be Pru a színtelen ohiói hangján. – Nem szeretném, ha meger sítenétek ebben a hitében azzal, hogy magatokat okoljátok. – Pru beszéde idelenn nagyon tárgyszer , például tegnap este, amikor a koleszterint emlegette: akár a kisállat bundája, amely durvább és szúrósabb, mint amire az ember számított. – Én legalábbis – jelenti ki határozottan – nem t rném, hogy a gyerekem b ntudatot akarjon ébreszteni bennem. – Nem is tudom – állhatatoskodik Harry. – Elég vad dolgokon ment velünk keresztül a hatvanas évek végén. – Mindenki azokon ment keresztül a hatvanas évek végén – mondja Pru, és visszazökken a durva félorvosi stílusba. – Ha továbbra is hagyjátok, hogy titeket okoljon mindenért, te és Janice csak tovább infantilizáljátok. Ha az ember elmúlt harminc, maga felel s az életéért, nem? – Fogalmam sincs – mondja Harry –, én sose tudtam, ki a felel s az enyémért. – Azzal feltornázza magát az árokból, amit a teste melegített a homokba, de az utolsó pillanatban a tekintete mégiscsak odaugrik a feszül fürd ruhacsíkra, amelyet Pru nap ritkán érte s ezért teljesen szepl tlen darabkái határolnak. A kicsi Judy visszajött az úszásból, vörös haja a koponyájához tapad, tengerészkék fürd ruhája rásimul t hegyni mellbimbójára. – Azt mondtad, egy perc – durcáskodik, miközben az arcán folyik le a víz, és könnycseppszer gyöngyökké áll össze a pilláján.
– Úgy is van – helyesel Harry. – Gyerünk naphalászni! – Feláll, és a floridai szell a b re minden szögletébe beletalál, mintha csak volna odafenn az a röpül sárkány. Magasnak érzi magát a magas kék ég alatt; a körülötte szétöml elemek – víz, homok, leveg , a nap tüze, óriási adagok, mégse töltik be a határtalan teret – si, állati nyugtalanságot ébresztenek benne újra. A b rének, a szívének sosem elég. – Vedd föl a ment mellényedet – mondja az unokájának. – Olyan kövér leszek t le – vitatkozik a kislány. – És különben is fölösleges, több mérföldet végig bírok úszni, becsszó. A táborban oda-vissza átúsztam a tavat. Ha elfáradok, egyszer en a hátamra fordulok és lebegek. Ez sós vízben még könnyebb. – Vedd csak föl, szívem – ismétli Harry, akit kellemes érzéssel tölt el, hogy az vére baráti viszonyban van egy olyan elemmel, amely t mindig halálra rémisztette. Felveszi a mellényét, fölpáncélozottnak, n iesnek, és ahogy a gyerek mondta, kövérnek érzi magát benne. A karja és a lába valahogy sose nehezedett el, csak a hasa és furcsa mód az arca; reggelente, borotválkozáskor mintha több holdnyi habot kellene lekaparnia magáról, s ha benn az üveges-tükrös Deleonban oldalvást megpillantja magát valami visszaver felületen, elképedve nézi azt a magas, fakó, kitömött alakot. – Tarts szemmel bennünket – mondja Prunak, aki maga is fölállt a tengerre szállás tiszteletére. Majdhogynem anyaszült meztelenül segít lehúzni a csónakot a víz idegesen locsogó széléhez. Megjuhászítja a csapkodó vitorlát, amely rángatni akarja az öregfát, közben Harry a zsinórokat és köteleket szortírozza, bonyolultabbnak látszanak, mint amikor évekkel ezel tt Cindy Murkett-tel meg a bikinijével indult naphalászni a Karib-tengeren, és beilleszti a kormányrudat. Ráemeli Judyt a csónakra. A kis Roy, látva, hogy a n vére menni készül valahova, ahová nem mehet, bömbölve gázol bele egy hullámba, és hanyatt esik. Pru felkapja, és a csíp jére ülteti. A leveg úgy ragyog, hogy minden díszletnek tetszik, ibolyaszín ködben úszik, mint a filmeken, amikor tudni, hogy stúdiófelvétel az egész. Harry derékig begyalogol a vízbe a csónakkal, aztán fellódul rá, lenyúzva a lábát egy kötélvillán, s elkapja az alumínium öregfához er sített zsinórt. Minek is hívta Cindy ezt a nylonzsinórdarabot? Kivonónak. Drága Cindy, micsoda cukorfalat volt valamikor. Kiegyenesíti a rudat, és feszesre húzza a vitorlát. A csónak bukdácsol, egyenként pofozza a hullámokat, amint a parti szél a vele mindig együtt járó álomszer csöndben elhajtja a föld, a part és Pru kézzelfoghatóságától, aki hófehér fürd ruhájában a csíp jén egyensúlyozza a visító Royt. Judy az árbocon innen várja, hogy helyére illeszthesse a svertet; Harry ügyetlenül ücsörög a nedves m anyag vázon, lába behajtva, fél keze a háta mögött, a kormányon, a másik a kivonót szorongatja. Lelki szemei el tt irányjelz nyilak ábráját igyekszik összeállítani, a fényl szél feszül neki a csíkozott vitorla magasának. Feszes virgulák indulnak ki a kezéb l, s tágulnak szét a horizontnak és a zenit iránt. Olyasféle, mint az olló, mondta akkor Cindy, és Harry érzi, amint eltölti a célszer energia. – Svertet le – hangzik a parancsa: végre kapitány lett, pedig alig ötvenöt éves. Lenyúzott lába szára sajog, fenekét a vékony, vizes fürd nadrágban nyomja az üvegszálas csónakszél. Annyira nehezebb Judy-nál, hogy az üreges törzs orra egészen fölemelkedik. A hullámok itt már ugrálósabbak, a vitorla vadabbul csapkod, a víz piszkosabb zöld, mint abban az emlékek eszményítette karibi kalandban, az évtized elején. De a társa boldog, fényes arcocskája csupa vízpermet. Vékony kis karjai libab rözve nyúlnak ki a mattfekete gumimellényb l, s egész teste reszket a mozgásba, az újdonságba, a más elembe való belemerülést l. Nyúl visszanéz a föld felé: Pru, háta mögött a nappal, kétágú sziluett a parti ragyogásban. Egy perc, és az alakja megkülönböztethetetlen lesz az összekevered összes többit l, sziluettek egymásra nyomtatott ábécéjét l. Még a szálloda is összezsugorodott a növekv messzeségben, magas torony a többi közt, szállodák és társasházak, ameddig csak a szem ellát mindkét irányban a floridai tengerpartnak ezen a szakaszán. A kezében frissen lelt perspektívaváltó er nyomasztóan nehezedik a mellére és a hasára. Amikor Janice-szel erre hajtottak a parti úton, vagy be a deleoni bankjukba, a kis háromszög vitorlák látványa egyáltalán nem sugallta a perspektívák e roppant végtelenjét, mint ahogy a tet kön vagy állványokon mászkáló emberek látványa sem érzékelteti azt a térdremegtet iszonyt, ami ránk tör, ha tényleg olyan magasan kell lépkednünk egy deszkaszálon. – Tudod, Judy – mondja, igyekezve kirekeszteni a hangjából a
merevgörcsszer félelmet, mégis jó hangosan, nehogy a tér szemkápráztató amplitúdói minden értelmet kiszopjanak a szavaiból –, a végtelenségig nem mehetünk ebbe az irányba, mert még Mexikóban kötnénk ki. Most ferdézni fogunk, ahogy mondani szokás. Amikor azt mondom – tudom, hogy hülyén hangzik –, ferdézésre készülj, szél alatt vigyázz!", te szépen lekapod a fejedet, és vigyázol, nehogy kiessél, amint a csónak irányt vált. Érthet ? Na akkor, ferdézésre készülj, szél alatt vigyázz. Nem elég határozottan tolja el magától a kormányrudat, s miközben Judy akrobatikus kis golyóvá gömbölyödik, noha az öregfa már ellódult a feje fölött, túlságosan hosszan fordulnak szélbe, a mozdulatlanságban enyhén locsog a víz, és Harry úgy érzi, hátrafelé sodródnak. Aztán az inercia, amit mégse passzolt el teljesen a félénkségével, átlendíti a csónak orrát a szélvonalon, a vitorla abbahagyja a türelmetlen csapkodást, egy mogorva csattanással a horizont felé hasasodik s kifeszül, és Judy idegessége is alábbhagy, fölnevet, amint érzi, hogy a csónak nekiugrik, át a bukdácsoló, homályos hullámokon. Harry kurtít a vitorlán, s a szélirányra mer legesen, a színpettyes parttal párhuzamosan haladnak. Pillanatnyi mozdulatlanságukban mintha csak a roppant vidék nyilai járták volna át ket minden üres, fényl tenger– és leveg zugból, de amint nekiindulnak, már meg is menekültek, épp a teret használva ki; az öböl, a csónak, a szél, a nap, mely a fülük hegyét égeti és libab rös karjuk minden fölmered , halvány sz rszáláról felszárítja a permetet, mindez együtt külön kis klímát alkot, precízen behatárolt üreget, amelyhez Harry fokozatosan hozzáidomul. Már anélkül is meg tudja állapítani a szélirányt, hogy fölnézne az árboccsúcs kifakult jelz jére, és ösztönösen érzi a keze által kontrollálható er síkokat, mint ahogy egy elszaladás vagy visszapattanás utáni villámgyors megtorpanáskor is azonnal és gondolkodás nélkül maga el tt látta hajdan az adogatás mintáját, ett l a csapattagtól ahhoz, majd amahhoz, míg csak a palánkról a hálóba nem csusszan a lövés. Egyre magabiztosabban ferdéz megint s indul egy távoli, zöld sziget felé, melyet rózsaszín tetej házacska koronáz, nyilván valóságos kastély, de ebb l a távolságból zömök kis kalyibának t nik, kurtít a vitorlán, és meg se rezzen, amikor a csónak az új útsávra lódul. Mint rendes nagyapához illik, elmagyaráz Judynak minden m veletet, elméletet és gyakorlatot, s mindkett jüket megfert zi az önbizalom, a könnyedség, amivel ezt az ket tartó játékszert rá lehet bírni, hogy erre, arra vagy amarra menjen, cukkolva szelet és vizet, elcsenve egy-egy morzsányit szikrázó, roppant tömegükb l. Judy bejelenti: – Én is akarok kormányozni. – Ezt nem lehet kormányozni, bogaram, mint valami biciklit. Nem lehet csak úgy arra fordítani, amerre éppen menni akarsz. Számításba kell venni a szelet is, azt, hogy honnan fúj. De jó, nem bánom, kuporodj le szépen, a feneked énfelém álljon, és markold meg a rudat. Irányítsd a csónakot a sziget felé, amelyiknek az a rózsaszín ház van a tetején. Úgy ni. Pompás. Na, most egy kicsit eltértél. Húzd magad felé, hogy balra mozduljon. Most neki fogom ereszteni a vitorlát, és amikor azt mondom, „Ferdézésre készülj", amennyire csak bírod, felém tolod a kormányrudat és tartod. Nem kell megijedni, beletelik egy másodpercbe, amíg a csónak reagál. Készen vagy? Készen vagy, Judy ? Oké. Ferdézésre készülj, szél alatt vigyázz. Az ív utolsó szeletébe maga is besegít, Judynak kurta hozzá a karja. A vitorla megereszkedik, csattog. Az öregfa idegesen ráng oda-vissza. Az alumíniumárboc nyikorog m anyag foglalatában. Távoli, szürke teherszállító ül a horizonton, mint negyeddolláros egy magas asztal lapján. Begörbített szárnyú csér függ mozdulatlanul a szélbe feszülve, és félrebillent fejjel bámulja ket: mit keresnek ezek ilyen messze a megszokott elemükt l? Aztán hasasodik a vitorla, Harry behúzza; tenyerét Judy kicsi kezére borítva beállítja a rúd új irányszögét. Tat felé d l testsúlyuk megemeli az orrot, és a naphalász dülöngélni kezd. A csónaktörzset pofozó hullámok locsogása mint valami süketség fészkel bele Harry fülébe. Judy még néhányszor ferdéz, aztán ráun. Lányos ásítása hibátlan fogak (annyi vegyszert raknak ma már a fogpasztába, ezek a gyerekek sose fognak fúró alatt szenvedni, mint annak idején) és bársonyos, ívelt nyelv virága. Egy nap majd kezelésbe veszi ezt a nyelvet egy férfi. – Az ember idekinn elveszti az id érzékét – mondja Harry. – A nap állásából úgy látom, közel a dél. Indulnunk kéne befelé. Id be fog telni, mert a szél arról fúj. Nem szeretnénk, ha anyád
idegeskedne miattunk. – Az az ember azt mondta, kiküld értünk egy motorcsónakot. Harry nevet, hogy feloldja a feszültséget, amit a tökéletes, rézbarna, ragyogó és még hibátlan gyerek iránti gyengédség támaszt benne. – Azt csak vészhelyzetben csinálják. Bennünket meg más vész nem fenyeget, mint hogy leég az orrunk hegye. Szépen bevitorlázunk magunk, szél ellen man verezésnek hívják az ilyesmit. Én bevonom a vitorlát, te meg igyekezz a hotel felé irányítani a csónakot. Nem a messze jobbra lev , hanem a szomszédja, a piramis alakú felé. A parton egybeolvadt testek elvesztették a színpettyeiket, fürd ruháik villogását, egyetlen hosszú szürke madzagként rezegnek mérföldek hosszat az öböl mentén. Idekinn rondább a víz színe, mint a partnál, halványzöld, alatta meg, ki tudja, milyen mélyen, epezöld. – Nagypapa, fázol? – Most, hogy mondod, szinte – vallja be Harry. – Csíp s az id itt kinn. – Hajaj. – A ment mellény nem melegít? – Síkos és undorító. Le akarom venni. – Ne vedd le. Megy az id , a hullámok lustán pofozkodnak, a kandi csér tovább leskel, de a part csak nem jön közelebb, a pont, ahol Roy és Pru vár rájuk, nagyon távolinak t nik. – Ferdézzünk – mondja Harry, de ezúttal, mivel a gyerek unja magát, s is szeretné már befejezni a kalandot, túl nagyot fordul. Ráadásul váratlan irányból érkezik egy széllökés, az alacsony kalózszigetek fel l s nem a partról, és a naphalász nem áll szilárd hegyesszögben a kívánt célra, csak fordul és fordul tovább, egyensúlyát veszti a vízen, a kék leveg n. Az árboc meglódul, s mintha csak egy rosszindulatú óriás mancsa taszítaná, ráfekszik az öböl síkjára. Nyúl érzi, amint nagy teste Judy könny kis testével egyth="tt lábbal el re belecsúszik a víz szakadékába, keze pánikszer en markolja a zsinórt, lába szárát újra lenyúzza a m anyag csónakszél. Gyilkos, s r , hideg elem borítja el a fejét belélegezhetetlen sötétzölddel, mely rázárul a szájára, szemére, aztán halványul, s fölereszti megint a leveg re, a napra, a megállított mozgás kísérteti csöndjére. Agya végre beéri a történteket. Eszébe jut, hogy Cindy akkor rálépett a svertre, és a naphalász kiegyenesedett, árboca vízcseppek özönét zúdította az égre. Egyszóval nincs nagy baj. De valami mégsincs rendben, szívszorongatóan nincs rendben. Judy. Hol van Judy ? – Judy? – kiáltja, és a hangja mintha nem is az övé lenne itt kinn a horizontok között, ahol semmi szilárd nincs alatta, a hullámok der s rosszindulattal pofozzák az arcát, a peremén egyensúlyozó naphalász törzse keskeny árnyékot vet, és a csíkos vitorla úgy hasal a vízen, mint valami sokszín békalencse. – Judy! – A hangja most már az üreges leveg é, a rémület csimborasszójáé; akkorát kiált, hogy vizet nyel, elmerült teste nem szolgál emelvényül, amir l kiálthatna; keser , folyékony ólom tódul leveg helyett a torkába, szíve dobogása összevegyül a tenger rángásával-dagadásával. Köhög, köhög, szemén kiüt a könny. Judy nincs sehol. Csak a piszkoszöld hullámok vannak, vizet rugdosók, jádeszín t, ahol átsüt a nap, rétegeset az epe fölött. És vékony, ferde felh k nyugatra, melyek id változást jósolnak. És a naphalász üreges, néma, fölébük toronyló törzse. Hólyagja pisilésre ingerli, talán pisil is egy keveset. A másik oldalon. Ott kell lennie. meg a csónak meg a vitorla csupán néhány négyzetyardot foglal el, mégis úgy érzi, hatalmas távolságok sorakoznak fel ellene. Le kell buknia a törzs alá, gyorsan. Minden múló másodperccel süllyed minden. Leveg , fény, víz, csönd ütközik össze a fejében mennydörg könyörtelenséggel. Még a tökéletes, s r megvilágítás e pillanatában is helyet talál élethossziglani állati iszonya, hogy a fejét víz alá dugja, meg a gondolat, hogy ha még egy pillanatig nem csinál semmit, valami csoda folytán minden rendbe jön; felmerül a gyerek mosolygó arca, pilláin sós víz csillog. De a déli ver fény azt mondja, most vagy soha, és valami szentség azt sikoltja benne, még minden visszahozható, kitátja a száját, páni lélegzetet vesz melle fájdalomszitáján át, és már furakodik is az ellenálló homályban, melyben látni se, lélegezni se lehet. Feje fölfelé feszül valami keménynek, keze irgalmatlan lassan tapogat fennakadt test után, de még
kitüremkedést se talál, amin a test fennakadhatott volna. Próbálna felbukni. Üvegszálas m anyag feszül a hátának, mint valami cápab r, aztán a kormányrúd lecsüng , csöpög fája karistol végig az arcán. – Judy! – Most, hogy harmadszor szólítja, már bugyborékol; vízcafatok szivárványozzák a szemét, amint fölfordítja, bele a napba; a csónak ezekben a másodpercekben is lassan forog, naphoz viszonyított helyzete, vízre vetett árnyéka egyre változik. A vitorla alatt. Ott kell lennie a vitorla alatt. Irdatlan nagynak t nik a vízen, hosszú nylonoszlop keresztirányú varratokkal, hímzett számokkal, naphalsziluettjével. Nincs mese. Gyomrát a teremtés óta halmozódó savas b ntudat marja; megint lekényszeríti magát a piszkoszöld agyagba, ahol a buborékai gyémántok. A hátát súroló vászon ellenében furakszik el re. Üregében kígyóval találkozik, hajlékony, petyhüdt végtaggal, mely az érintésére pánikba esik, meg akarja fojtani, rángatná le a mélybe. A fülébe csimpaszkodik; Nyúl feje fölemelkedik, belenyomódik a vitorlába, sz rt fehér fény üt a szemébe, nyirkos nylonszag, de leveg nincs benne. Teste tekerg zve szabadulna a sírból; sodródik csukott szemmel; végül a vitorla széle elborzong fuldokló arca mellett – felcibálta Judyt a fényre. A kislány rezes-vizes haja ott csillámlik egy hüvelykre a szemét l; az arca homályos csomó, de vonaglik, él. Föl akar mászni rá, karjait a fejére fonni. Teste forró a síkos máz alatt. Sötét víz vágódik Harry szemébe és szájába, mintha egy szétpukkanó pók került volna közéje és a nap közé. Hosszú, fehér karjával kinyúl, megmarkolja az alumíniumárbocot, amely a járulékos súlytól mélyebben merül alá, de a vitorla és a csónaktörzs nem engedi egészen elsüllyedni. Harry zihálva, két rántással följebb húzza magukat, oda, ahol az árboc még kiáll a vízb l. Az öröm, hogy Judy él, összeszorítja a szívét, feszül , ritmikus fájdalom, mintha egy kéz préselgetne gumilabdát izomer sít ként. A benne lév r összenyomódott, s amint ott lóg, vékony leveg ékeket kell leszuszakolnia a sajgó s r ségbe. Judy a nyakában lóg, és köhög, vizet és ijedelmet köhög fel. Apró testének durva mozgása szúrásokat ránt ki Harry érzékeny, kába melléb l, ahol valami eleven mocorog és fáj. Mintha ebben a rengeteg sós vízben a melle sós vízzel tele korsó lenne, amelyben felizgatott polip csapdos. Talán egy perc telhetett el a felborulásuk óta. Újabb perc múlva Judy lélegzethez jut annyira, hogy mosolyogni próbál. Szeme fehérje belülr l, a köhögés könnyeit l vöröslik. Szikrázik az egész hosszúkás kis arca, mintha csillámmal szórták volna be, s aztán a naphalász lassú fordulása a törzs vetette keskeny, nyirkos árnyéksávba vonja a fejüket. Rémült fakósága Harry szemében inkább Nelsonhoz, mint Pruhoz teszi hasonlóvá Judyt; finom csontozata, fehér a kopoltyúja, szeme alatt karikák, mintha ébren töltötte volna az éjszakát. Noha a víz alatt nem sz nik a fájdalma, beszélni már képes. – Hé – mondja. – Mi a fene történt? – Nem tudom, nagypapa – feleli udvariasan Judy. A szavak kisajtolása újabb köhögésrohamot indít el. – Amikor felmerültem, valami volt a fejem fölött, úszni próbáltam, de nem ment, nem bírtam kikerülni alóla. Harry ráébred, hogy a kislány ijedtségének határai vannak; úgy gondolja, még itt kinn se történhet vele kellemetlenségnél egyéb. Halhatatlannak véli magát, es t, Harryt tekinti ennek zálogául. – Most már minden rendben – zihálja Harry. – Nem esett bajod. – A fájdalom mellett, amely nem ereszti, s t felszalad az árbocba kapaszkodó karján is, a leveg vétel se könny , s t rosszullét, talán tengeribetegség kerülgeti, erre pedig valami gyengeség, pihenni vágyás borul. – Hirtelen megváltozott a szél – magyarázza Judynak. – Ezek a holmik hamar fölbukfenceznek. A helyszín nagy ismeretlensége, több száz yardra a parttól, több száz láb mély tengeren, végül f be kólintja a kislányt. A tökéletesen szabályos szempillasorral keretezett szem kitágul, a gondosan összeillesztett vékony ajkak meglazulnak, elformátlanodnak. Hangja remeg. – Hogyan fogjuk felállítani? – Gyerekjáték – mondja Harry. – Mutatok neked egy trükköt.
– De vajon emlékszik-e, hogy kell csinálni? Cindy villámgyorsan hajtotta végre, lebukva a csónak alá abban az üveges karibi vízben. Egy zsinór, biztosan megrántott valami zsinórt: – Maradj a közelemben, de ne kapaszkodj belém, szívem. A ment mellényed fenn fog tartani. – Az el bb nem tartott fenn. – Dehogynem. Csak beszorultál a vitorla alá. A hangjuk valahogy eltörpül idekinn az öblön, elrepül az rbe, nem marad ott a leveg ben, mint a szobában elhangzó szavak. Már a víztaposás kiveszi bel le a szuszt. Nem szabad elájulnia. Nem hagyhatja, hogy a sugaras nap a fejére rántsa a spalettát. Arra gondol, ha ezt megússza, lefekszik a szilárd, száraz f be – el is képzeli a zöld szálakat, a foltokban kivillanó sima földet, a régi Mt. Judge-i játszótér volt ilyen –, és soha többé el nem mozdul onnét. Vigyázva elereszti az árbocot, s óvatos evez mozdulatokkal, nehogy felb szítse a mellében nyugtalankodó valamit, megfogja a két szabadon libeg zsinórt, s miközben az er feszítés visz-szahatásaképpen az arca újra vízbe merül, átveti ket a másik oldalra. A hullámok elég durvák ahhoz, hogy Judy a vállába kapaszkodjék, pedig kérte, hogy ne tegye. Elmagyarázza: – Oké. És most szép lassan, kutyaúszással megkerüljük a csónakot. – Talán kijön értünk motorossal az az ember, akinek annyira tetszett az anyu. – Talán. De azért kínos lenne, ha Roy szeme láttára ki kellene menteni bennünket, nem gondolod? Judy azonban túlságosan fáradt, nem nevet, nem is reagál. Megkerülik a kormányrudat, ezt a ronda faalkalmatosságot, amely lenyúzta Harry arcát. A csér már elt nt az égr l, de az egyéb él világ jelenlétére papír felmosórongyszer vagy bohócparókához hasonló barna hínárcsomók utalnak. Az oldalán fekv , nyálkás fehér törzs mint valami hulla, amit sose lesz képes feltámasztani. – Húzódj hátrébb egy kicsit– mondja a belécsimpaszkodó gyereknek. – Nem tudom biztosan, merre fog lendülni. Amíg a vízben van, legalább nem nyom sokat; de amint az alumíniumárboc csúcsán átf zött zsinórt megmarkolva, el bb karral, majd lábbal próbálja a súlyát a svertre áthelyezni, majdnem összepréseli tulajdon petyhüdt izom-, háj– és hastömege. A mellében olyan vörös bels lánggal lobban a fájdalom, hogy szorosra hunyja a szemét, hátha úgy kizárhatja, s így vakon éppen csak érzi, hogy a vitorla valami szippantásszer hanggal elszakad a vízt l, és alatta a svert a függ leges felé lök dik. Hátrazuhan, amint a csónak helyre perdül, és a nedves, laza vitorla zsinórok és zsinegek kusza csomójában lengeti oda-vissza az öregfát. Harry tüdejében semmi leveg nem maradt, legszívesebben újra átadná magát a víznek, amely gy löli, mégis akarja. De a vele lev gyerek hurráz. – Juhé! Sikerült! Nagypapa, semmi bajod? – Semmi az égvilágon. Mássz föl el bb te, szívem. Én addig tartom a csónakot. Több ugráskísérlet után Judy hason érkezik az ívelt fedélzetre, kékes-fekete feneke két félholdban világít, azután lekuporodik az árboc mellé. – És most jön a bálna – jelenti be Harry, s félresöpörve a mellkasában lüktet csíkos szorítást, kiemelkedik a vízb l annyira, hogy a hasával elkaphassa a dülöngél törzset. Megmarkol egy kötélvillát. A m anyag m erezése a pofacsontjába nyomja finom hálóját. A falánk víz még mindig szívja a lábát, de Harry elrúgja, és reszketegen elfoglalja állomáshelyét a kormánynál. – Haladunk, ifjú hölgy, haladunk – mondja Judynak. – Jól vagy, nagypapa? Olyan furcsa a hangod. – Nehezen kapok leveg t. Valamiért. Lehet, hogy. Hányni fogok. Hadd pihenek. Egy kicsit. És gondolkodom. Nehogy újra föl. Borítsuk ezt a kurva. Jószágot. – A fájdalom most már mindkét karjában fut, fölmegy az állkapcsáig. Egyszer Nyúl azt mondta valakinek, egy kandi papnak, valahol e mögött az egész mögött van valami, és azt akarja t lem, hogy találjam meg. Bármi légyen is, most az találta meg t, és kezelésbe vette. – Fáj valamid? – Persze. A fülem, amit megcibáltál. És a lábam, ahol lenyúztam. – Szeretné megmosolyogtatni, de Judy csillagos tekintete rezzenéstelenül komoly. Milyen furcsák is a gyerekek,
gondolja Nyúl, akinek a gondolatait hátborzongatóan világítja meg a kín, formára akárcsak mi, testük, lábuk, fülük és minden, de a méretarányok egészen mások – szubkompakt emberkék, jobb, de kisebb planétára készültek. Judy bizonytalanul nézi, nem tudja, mennyire vegye komolyan, mint tegnap, amikor megette azt a mogyorónak álcázott madáreledelt. – Maradj, ahol vagy – mondja neki Harry. – Föl ne billentsd. A csónakot. A kormányrúd furán nagynak érz dik a kezében, a nylonzsinór valószer tlenül durvának és vastagnak. Úrrá kell lennie rajtuk. A gazdátlanul hagyott csónak besodródott szélnek szembe. Hogy is mondta Cindy? Béklyóban. Béklyóba került. Megbillegteti a rudat, keményen erre, szelíden arra, hogy szögbe álljon a szélhez, és félénken bevon a vitorlából, rettegve, hogy az óriás kéz megint fellöki ket. Meglep módon más naphalászok is vannak kinn a vízen, meg két fiú lökhajtásos sível, brutálisan ugrálnak a hullámokon, de olyan messze, hogy az ordítozás, a becsapódások zaja késleltetve ér el hozzá. A nap átbillent a délen, már a magas szállodák homlokán jár. Az ablakok most szikráznak, a fés szer balkonok tisztán kivehet k, a parti tömeg villog, újabb sárkányröptet csatlakozott az els höz. A köztük meg a part között elterül víztükröt lefelé zuhogó, szikrákat hányó fénynyilak lyuggatják. Nyúl vacog a száradó b rében. Tele van szürke izgékonysággal, amely mérget szivárogtatna a pórusain. Kinyújtja a lábát, és hátratámaszkodik a könyökén, ennyire tud itt lefeküdni. Elaludni volna jó, ha nem ott volna, ahol van, és nem kellene sértetlenül visszaszármaztatnia ezt a gyereket a szüleinek. Nyilallások között, gyorsan és tisztán beszél, mert nem akarja elismételni. – Judy. Azt fogjuk csinálni, hogy amilyen nyugodtan csak tudunk, két ferdézéssel kimegyünk a partra. Lehet, hogy nem pont anyádnál kötünk ki, de partot kell érnünk mindenképpen. Nagyon fáradt vagyok, furcsán érzem magamat, és ha elaludnék, ébressz föl. – Ébresszelek föl? – Nyugalom. Ez az egész egy nagy móka. S t, éppen egy mókás dologgal akarlak megbízni. – Micsodával? – A kislány hangja megélesedik; rájött, hogy ez mégsem egészen olyan, mint a papagájeledel. – Az lesz a feladatod, hogy énekelsz nekem. – Amint feszesebbre húzza a vitorlát, mintha magában feszítene meg valamit; fájdalom szökik fel a karja puha bels oldalán a könyökéig. – De én nem is tudok énekeket, nagypapa. – Egy-két éneket mindenki tud. Kezdd mondjuk azzal, hogy „Evezz, evezz, evezz csónakodban". Harry be-behunyja a szemét, sarkallja az állati ösztön, hogy bújjék valami üregbe a fájdalmával, miközben Judy apró hangja a hullámok locsogása és az árboc tiltakozó nyikorgása közepette végigbukdácsol a kördal szövegén, amelyet Harry is énekelt másodikos elemista korában, amikor még kordbársony térdnadrágot hordtak a fiúk, és Margaret Schoelkopfnak copfja és magas szárú gombos cip je volt. is rákezd, de csak magában, ahhoz nincs ereje, hogy a hangládát m ködésbe hozza: A kedvem megtalálom, A folyón, a folyón, a folyón... – Az élet csak egy álom – fejezi be Judy. – Nagyszer – mondja Harry. – És most a „Marynek a kisbá-rányá"-t. Tanultátok az iskolában? Mi a rossebet tanultok ti egyáltalán az iskolában? – Most, hogy így kikészült, megoldódik a nyelve, atavisztikus káromkodhatnék lesz úrrá rajta, és kitör bel le a politikai elégedetlenség. Csak mondja tovább, azt gondolva, így kevésbé ijeszti meg az unokáját, és viccesebbnek, elevenebbnek fog t le látszani: – Tudom, hogy tudományos oktatásban a béka segge alatt vagyunk, folyton err l írnak az újságok. Még szerencse, hogy itt vannak ezek az ázsiaiak. A kínaiak meg a vietnami menekültek nélkül félkegyelm ek országa lennénk. Judy ismeri a „Marynek a kisbárányát„-t és a „Három kis vak egér"-t meg „A gazda lenn a völgyben"-t is egészen addig, hogy a felesége vesz egy tehenet, de onnan egyikük se tudja folytatni. – Kezdjük újra a „Három kis vak egér"-t – rendelkezik Harry. – Uccu neki, hogy szaladnak. A három kis vak egér... Judy azonban nem énekel, és Harry hangja elhal. Messze kifelé siklanak északnak, Sarasota,
Tampa meg a gazdagok szigetei felé, ahol hajdan kalózok tanyáztak, de a parton nyaralók egy kissé már kevésbé látszanak szürke madzagnak, a fürd ruhák színei valamivel közelebb villognak, s t még egy strandlabda röptének elgyötört ívét is ki tudja venni. Melle közepében er södik a nyomás, és a hányingeren kívül most még szarnia is kéne. Miközben megpróbálja maga elé képzelni a valóságos életét, egyszer kényelmeit, szerény kihívásait, amiket mind odahagyott, amikor lelépett a homokról, els sorban is a rózsaszín porcelán vécécsésze jelenik meg el tte az ugyanolyan szín bolyhos ül kével , meg a Fogyasztók Lapja és a Times stószai a fehérre festett bambuszasztal alsó polcán, aminek a tetején Janice a szépít szereit tartja, mindjárt a rózsaszín mosdókagyló mellett. Az az ül ke maga a paradicsom, úgy látja most. – Nagypapa, több ének nem jut eszembe. – A gyerek Pruénál is zöldebb szemében vizeny s pánik. – Ne hagyd abba –nyögi Harry, miközben igyekszik mindent magában tartani. – T led megy a csónak. – Dehogyis. – Judy halvány mosolyfélét er ltet. – A szélt l. – Igen, de kurva rossz irányba – mondja Harry. – Rossz irányba megyünk? – dadogja ijedten a kislány. – Nem, csak vicceltem. – Olyan volt ez is, mint a tegnapi szadista kéznyomorgatás. Nem szabad. Ha gyerekek vannak az emberre bízva, n jön föl a feladathoz. – Semmi baj – mondja. – Forduljunk. Készen vagy? Húzd be a fejed, csillagom. – Semmi tengerészszöveg. Megrántja a rudat, a csónak lendül, vitorla megereszkedik, a nap süt a csönd résén, szikrákat kalapál a vízen. Az orr átlebeg egy képzeletbeli vonalon, a vitorla habozva, majd határozottan dagad, s már indulnak is egy másik irányba, délnek, a legtávolabbi üveghotel, Naples meg a gazdagok másik szigetcsoportja felé. A man verhez szükséges csekély er feszítés és az izgalom olyan fájdalmat facsar a melléb l, hogy könnyek szöknek a szemébe. De valahol mélyen mégis jól érzi magát. Elégedettséggel tölti el, hogy égi ellensége végre rátalált. A végzetnek az utóbbi napokban fölötte lebeg baljós el érzete valósággá s r södött, ahogy a felh k s r södnek es vé. A nyomorúsággal könny ség, könnyebbedés jár együtt: hatalmas részek metsz dnek le a világból, melyek egyszeriben figyelmen kívül hagyhatók. Az ember fizikai poggyásszá válik, mely valakiknek átadandó. A m anyag fedélzeten kiterülve a világ padlójához van szegezve. A nyomás, az elviselhetetlen teltségérzet ritmikussá vált, szeszélyes lüktetéssé, mint amikor egy lendkerék leröpül a dugattyúról. A fájdalomból egy id re még kiemelheti a fejét az ember; ami ennél rosszabb, az a légzés, hogy a leveg t már csak egy résen kapja, amelyet egy váladékcsöpp is eltömhet, és ami még a légzésnél is rosszabb, hiszen ha arról el tud feledkezni, akkor enyhülni látszik, az a belei, a zsíros, szürke kavargás, a hányni és szarni akarás, illetve nem akarás, meg a nyirkos verejtékezés, amit l vacognia kell, mert fúj a szél és a nap hamar fölszárítja. – Liccs, loccs, fürdöm a kádban – dalolja Judy fakó hangon, tovaszálló kis zenefoszlányok –, szombaton este... – A gyerekdalokról tévéreklámokra váltott, de csak az els sorokra emlékszik. – A McDonald íze, a McDonald varázsa... De szeretnék Oscar Mayer lenni. Oscar Mayer-rántottszelet, ó! Ha Oscar Mayer-rántottszelet lennék, mindenki azt mondaná, jaj de jó! – Aztán amit a vécépapír szokott énekelni, majd a kaliforniai mazsolák „Maradj velem"-imitációja, a „Bicska Maxi" Ray Charlestól mint holdbéli embert l, majd a magabiztos kijelentés, ön igényli, mi megadjuk, „Toy-o-ta..." Olyan az egész, mintha csatornákat váltogatna, apró hangja felszáll és visszacsapódik Harry arcába, akinek csukva a szeme, miközben a gondolatai lopva be-bekukucskálnak a sötétbe, a mellében rl , vágtázó, félrefittyedt rendellenességbe, aztán kinyitja, ellen rizni az irányt, a vitorla feszességét, a kék ég illúzióját és szilárd hitét, hogy a kislány hangja hajtja a naphalászt a part felé. – A kólánál – dalolja Judy – jobban semmi se frissít, a kóla sose hagy cserben, a kólánál finomabb egyszer en nincsen! Harrynek még kétszer kell ferdéznie, s közben az unokája egész dalkincsestárat fedez fel magában sokszor látott videofilmekb l, gyerekklasszikusokból, amiket Nyúl akkor látott, amikor még újak voltak, azokban a régi mozgóképszínházakban, amiknek arab stílusú dekorációja volt,
vastag bársonyfüggönyt húztak félre a vetít vászonról, s az el csarnokban a falakon hatalmas tükrök lógtak, búcsúdalokat, „Megyünk a varázslóhoz, a csodás Oz varázslóhoz" meg „Hejhó, hejhó, munkába menni jó", szomorú dalokat égi dolgokról, melyek a figyelmünket voltak elterelend k a gazdasági válságról, „Ott fönn, hol a szivárvány íve száll" meg „Ha választunk csillagot", a kis Tücsök Tihamér a kürt kalapjával és összecsavart eserny jével, kinn a holdfényben fürd ablakpárkányon. Az a Disney meredek dolgokat csinált. – Nagyszer , Judy – lihegi Nyúl. – Isteni. Pompásan belejöttél. – Tényleg mókás volt, ahogy ígérted. Nézd csak, ott az anyu! Harry elengedi a kivonókötelet és a kormányrudat. A naphalász bukdácsol a sekélyesben megtör hullámokon, Judy kirántja a svertet, a víz fényl csíp jéig ér, amint beleugrik, és bárkaként vonszolja a csónakot az utolsó yardokon, míg homokot nem súrol. – Felborultunk, és nagypapa rosszul lett! – kiáltja. Nemcsak Pru és Roy, de Gregg Silvers is kijön eléjük, egy jó hatosvasütéssel feljebb attól, ahonnét elindultak. Gregg túlságosan is napbarnított arca megrándul, amint a haszontalan kormány mellett kiterült Harryre pillant, talán olyasmit is lát, amit nem, mondjuk az arca színét. Vajon mennyire rossz a helyzet? Megnézi a tenyerét; sárga és kék foltok ütöttek ki rajta. Gregg átveszi Judytól a vontatókötelet, és megkérdi Harryt: – Akar fekve maradni? Harry megvárja, míg a fájdalom nyomása elmúlik, majd azt mondja: – Kiszállok ebb l a kurva lavórból, akkor is, ha belehalok. De a fölállás, a dülöngél naphalászról való lecsusszanás meg a rövid gázolás ronda dolgokat m vel félrefittyedt belsejével. Határozott ellenállásban gázol még a leveg ben, a tömött homokon is. Lefekszik a homokba Pru lábához, hosszú, csupasz lába fejéhez, a repedez festék , skarlátpiros körmökhöz, a rózsaszín ujjközökhöz, az anyja kézbütykei lettek ilyenek a rengeteg mosogatástól. Hanyatt fekszik, néz föl Pru fehér fürd ruhás ágyékába. A kis Roy azt hiszi, hogy Harry játszik, odatotyog, megáll a nagyapja feje fölött, és pergeti a homokot Nyúl fülébe, összeszorított szájára, nyitott szemébe; Nyúl lehunyja a szemét. Az ég üres vörösség, Pru tárgyilagos ohiói hangja potyog bel le aggódó lejtéssel. – Láttuk, hogy felborultatok, de Gregg azt mondta, ez nagyon gyakori. Aztán hogy olyan sokáig tartott, már indulni akart értetek a motorossal. A vörösségben bordaszer en elhelyezett fájdalmak lüktetnek, fájdalomcsíkok, köztük a könyörületes semmi. Nagyon magasan, lassan, repül gép húz el fölöttük, maga után vonszolva a zaját. – Judy beszorult a vitorla alá – hallja a tulajdon hangját. – Megijesztett. – Úgy fekszik ott, mint egy partra vetett tintahal, dagadón, tele reszket vággyal elvesztett eleme után. Újabb komplikált, meleg, ujjakkal ellátott valami ér a csuklójához, méri a pulzusát. Az els segélynyújtás is része Gregg munkájának. Harry segíteni akar a diagnosztizálásban, kiböki: – Bocs, hogy ennyi gondot okozok. Egyszer en muszáj volt lefeküdnöm. – Feküdjön csak, Mr. Angstrom – mondja Gregg hirtelen hangosan, határozottan, erélyesen, ahogy az apja szokta összeadni a golfpontokat. – Be fogjuk vinni a kórházba. Vörös, vak világában akkora megkönnyebbülés ez az újság, hogy kinyitja a szemét. Judyt látja hatalmasan, napkoszorúsan maga fölött, száradó, kuszált hajába szivárványdarabkák keverednek. Nyúl nyugtató mosollyal próbálkozik, és azt mondja: – Attól a madáreledelt l lehet, amit megettem. Nelson még tizenegykor is aludt, de Janice-nek se volt sürg s a konfrontáció. Kiült a balkonra, amint Harry és Pru meg a gyerekek elmentek, kétszer is vissza kellett jönniük otthon felejtett holmikért, s két úszólábat meg egy üveg napolajat végleg ott felejtettek, és egy lépéssel a norfolki feny t l balra felfedezett egy helyet, ahonnan egy társasház dísztornya meg egy spanyolcserepes tet között rá lehet látni a kékeszöld víz, az öböl kis négyszögletes, szikrázó foltjára. De a vitorlájukat persze innen reménytelen megpillantani; jachtnak kéne ahhoz lennie, mint
amilyennel San Diegónál versenyeztek szeptemberben, amikor a katamarános amerikaiak lef zték az új-zélandiakat a hatalmas, gyönyör , reménytlen hajójukban. Janice-t mindig elszomorítja egy kicsit, ha kinéz a balkonjukról, feléled benne valami rég eltemetett, a kilátás a Wilbur Street-i lakásuk ablakából az egész városra, Mt. Judge odalenn nyüzsg , ártatlan, lejt s utcáira. Harry akkor is elment, akárcsak most, és egyedül maradt Nelsonnal. Amikor Nelson végre kijön a drága, füstkék pizsamájában, meglep dik és bosszankodik, hogy t ott találja, bár igyekszik nem mutatni. – Azt hittem, elmentél a többiekkel. Istentelen lármát csaptak. – Nem – mondja Janice a fiának –, napozom én eleget, és különben is szerettem volna egy kicsit veled lenni, miel tt visszarohansz. – Kedves t led – mondja Nelson, visszamegy a szobájába, s egy perc múlva újra kijön, fürd köpenyben, a saját anyja iránti illend ségb l, gondolja Janice. Hányszor, de hányszor pelen-kázzuk, fürdetjük ket, aztán egy szép napon kizárnak bennünket. Vékony, bíbor levélmintás nyári köpeny, Janice-nek a gazdagok ruhái jutnak róla eszébe a filmekb l, amiket lánykorában látott. Köntösök, zsakettek, keménykalapok, csokornyakkend k, uszályos fehér ruhák, amiket Ginger Rogers hordott, állig strucctoll, vagy talán fehérróka? A fiatalok manapság már ezt sem irigyelhetik, erre sem ácsingózhatnak, a rocksztárok piszkos farmert hordanak, és, látta Harry válla fölött a televízióban, még a baseballjátékosok se borotválkoznak, akár azok az arab terroristák. Az lánykorában senkinek se volt pénze, de voltak álmaik. Felajánlja Nelsonnak, hogy csinál pirítóst, ami hajdan a kedvenc reggelije volt. Azokban a Vista Crescent-i években, miel tt még annyi gondjuk lett, Janice ünnepivé varázsolta a vasárnap reggeleket a pirítóssal, miel tt Nelson a vasárnapi iskolába elindult. Olyan ártatlan gyerek volt, olyan könnyen megörvendeztethet , azzal a visszahajló szemöldökével és a barna szemével, amely aggodalmasan cikázott közte és Harry között. Nelson azt mondja: – Nem, köszönöm, mama. Hozok magamnak egy kis kávét, a kajával ne is idegesíts. A szirupos pirítósnak a gondolatától hánynom kell. – Rossz mostanában az étvágyad. – Mit akarsz, hízzak meg, mint egy disznó, mint apa? Legalább ötven fontot le kéne adnia, a sírba fogja vinni. – Túlságosan szereti a nassolnivalókat, attól hízik. A só vonzza a vizet. Az Aromaster alján fél csészényi, kátrányos üledék. Janice emlékszik, amikor ezt a csöpögtet s kávéf z t vették a 41-es út menti K Martban, és Harry még újak voltak idelenn, a tízcsészés Krups-féle Brewmastert választotta volna, de Harry, akinek még mindig a Fogyasztók Lapja volt az orákulum, azt mondta, a Braun-féle tizenkét csészés Aromastert jobbnak taksálják. Nelson olyan képet vág, mint gyerekkorában a csukamájolajra, és beleönti a tizenkett mínusz feledik csészényit a mosogatóba. Hosszan szívogatja az orrát, és a konyhaablak alatti polcról fölveszi a News-Press-t. Fennhangon olvassa: – A futballsztár elleni vádak egy része visszavonva. Az Okeechobee-tó tisztítása piszkos munka lesz –, de mindkett jük el tt világos, hogy beszélniük kell. Janice azt mondja: – Ülj be a nappaliba az újsággal, én meg f zök kávét. Kéred az utolsó cseresznyés papucsot? Ha nem, apád fogja megenni. – Nem, mama, mondtam már. Semmiféle egészségtelen szart nem akarok enni. A kávéf z ben felforr a víz, Nelson nevet a nappaliban. – Ezt hallgasd meg – kiáltja, és olvassa fennhangon: – „A Cape Coral-i rend rség kábítószercsoportjának többszörösen kitüntetett vezet jét elbocsátják, mert nem tud számot adni majdnem ezer dollár érték kokainról, amit a sanibeli rend rségt l kért kölcsön. A kölcsön vett kokainnak nyoma veszett, a helyén egy marék süt port találtak." – Mintha az anyja félesz volna, magyarázatul hozzáteszi: – Mindenki lop és szippant idelenn, még a kábszercsoport f nöke is. – Te? – kérdi Janice. Nelson azt hiszi, kávéval kínálják – Kérek –, mondja, és nyújtja a csészéjét, de nem veszi le a szemét az újságról. – Azt írják, délnyugat-Florida volt tegnap a legfert zöttebb terület az országban.
Janice kihozza a kávéf z t, és leteszi az üvegasztalra, újságpapírt hajtogat alája alátétnek. Babonásan retteg, hogy a h megrepeszti az üveget, pedig Harry kineveti, azt mondja, lángvágóval se lehetne megrepeszteni. A férfiak nevetnek az ilyesmin meg az elektromosságon, holott nincs mindig igazuk. Történnek balesetek, és a férfiak ilyenkor elhárítják vagy más férfiakra tolják a felel sséget. Janice határozottan elhelyezkedik a kihúzható kanapén, a nádszék mellett, amelyben Nelson ül, és széttárja a lábát, hogy kiszélesítse az ölét, ahogy az anyjától látta, amikor határozott akart lenni, és azt mondja: – A kokainra céloztam. Mi a helyzet, kisfiam? Amikor Nelson ránéz, Janice-nek eszébe jut az az ijedt, alamuszi arckifejezése, ami mintha egész nyárra ráragadt volna tizenkét vagy talán tizenhárom éves korában – 1969, tehát tizenkét éves volt szeptemberig. Azok közé tartozik ez is, amikért sohasem bocsát meg magának: hogy Nelson újra és újra elbiciklizett az Eisenhower Avenue-ra, és csak állt ott Charlie háza el tt, hátha megpillantja t, az anyját, aki elszökött egy másik férfihoz. Nelson megkérdi: – Ki mondja, hogy helyzet van? – A feleséged, Nelson. Azt mondja, a rabja vagy, és egy kalap pénzt elszippantasz. – A hülye, hazudós kurva. Tudod jól, hogy szeret túlozni a hatás kedvéért. Mikor etette meg veled ezt a szart? – Ne beszélj csúnyán. Elég egy pillantás, hogy az ember lássa, valami nincs rendben. Tegnapel tt este, amikor éjfélig nem jöttél haza, Teresa elejtett ezt-azt, és aztán tegnap volt id nk beszélgetni, miközben apád el rement a gyerekekkel. – Ez a másik – mit játssza meg a jóságos-aranyos nagypapát a kölykeimmel? Velem sose volt ilyen. – Ne tereld el a szót. Talán éppen ket akarja kárpótolni a veled elkövetett hibákért. És mostanában különben sem aggaszt engem. Amikor fiatalok voltunk, sok problémája volt, nehezen adta fel az álmait és a szabadságát, de mára megbékélt. Amit terólad nem lehet elmondani. Ideges vagy és udvariatlan, és az eszed állandóan máshol jár. Folyton valami másra gondolsz, nem a családodra, és abból, amit olvastam meg amit a tévében látok, csak arra következtethetek, hogy a kábítószer tölti ki az agyadat. Pru szerint a kokain és újabban a crack, a heroint, legalábbis reméli, elkerülöd, bár van olyan is, hogy a kett t keverik. – Azt injekciózni kell, anya, és én t vel nem foglalkozom. Efel l biztos lehetsz. Attól AIDS-et lehet kapni, az Isten szerelmére! – Na igen, az AIDS. Most még emiatt is idegeskedhetünk, mindnyájan. – Behunyja a szemét, és szótlanul végiggondolja, mennyi nyomorúságot okozott a szex a világnak, és milyen kevés örömöt adott kárpótlásul. Nelsonnak vannak hibái, de Janice biztos benne, hogy a szexért sose bolondult úgy, mint az apja – Nelson generációja korán megkapta bel le a részét, számukra hamar elkopott a varázsa. Szegény Harry, amíg csak rá nem unt, minden este úgy ugrott be az ágyba, mint aki csodát vár. S t lehet, hogy , Janice is éppen ilyen ostoba volt életének egy bizonyos szakaszában. Amikor úgy érezte, hogy a sírból rángatta vissza Charlie-t. A puszta szerelmével. A n k számára ez hatalom, egészen az utóbbi id kig az egyetlen fajta, amire szert tehettek. Nelson kihasználja a hallgatását, támadásba lendül. – Na és ha tényleg szippantok egy keveset hétvégeken? Semmivel se rosz-szabb, mint a te italozásod. Amióta az eszemet tudom, mindig a kezed ügyében volt a pohár, a konyhában is, mindenhol. Ha nem tudnád, anya, az alkohol öl. Tudományos kutatások bizonyították, hogy a kokain kevésbé ártalmas az emberi szervezetre, mint a pia. – Hát – mondja Janice, kisimítva kurta khaki szoknyáját a combján –, lehet, hogy kevésbé ártalmas, de úgy látszik, sokkal drágább. – Csak mert tiltják a hülye törvények. – Na igen – az alkoholról sok rosszat el lehet mondani, de legalább nem törvénybe ütköz . Springer nagyapád ifjúkorában még az volt, nem is kapott rá, különben nem tudott volna ilyen gondtalan életet teremteni a számunkra. – Látja, hogy Nelson nyitná a száját, ezért fölemeli a hangját: – És te sok mindenben hasonlítasz rá, Nelson. Megvan benned az ideges energiája, folyton töröd valamin a fejedet, és én nem bírom elviselni, hogy mindez az energia erre az önpusztításra
pazarolódjon. – Látja, hogy Nelson közbe akar szólni, befejezi: – És most beszélj a kokainról, Nelson. Magyarázd el nekem, buta vénasszonynak. Mi a jó benne? Pru szerint elöntenek benneteket a kifizetetlen számlák, hát kell hogy legyen benne valami nagyon-nagyon jó. Nelson fölháborodva veti magát hátra a székben, a fonat megnyikordul, valami elpattan. – Anya. Semmi kedvem meggyónni neked a magánéletemet. Harminckét éves vagyok, az Isten megáldjon. – Te az én gyerekem leszel nyolcvankét éves korodban is –mondja Janice. Nelson közli vele: – Te most úgy próbálsz beszélni és viselkedni, mint az anyád, holott mind a ketten tudjuk, hogy nem vagy sem olyan dörzsölt, sem olyan kemény. – Kimondta, de akkora benne a b ntudat, hogy elfordítja a fejét, mered ki a fényes-szell s floridai napba, a balkonon túlra, ahol madarak rikoltoznak, golfüt k puffannak, közeledik a dél, a h mérséklet nyolcvanöt körül jár, az országnak ez most a legmelegebb pontja. Az anyja rajta tartja a szemét az arcán. Nelson világosságban fürd b re áttetsz , egészségtelenül megvékonyodott. Zavarában a fülbevalóját piszkálja, a semmi kis bajuszát lapogatja kétfel l a mutatóujjával. – Megnyugtat – böki ki végre. Janice azonban többet vár, ösztökéli: – Nem látszol valami nyugodtnak. – Hozzáteszi: – Gyerekkorodban is feszült voltál, Nelson. Mindig mindent komolyan vettél. Nelson hadar: – Hát hogyan vettem volna? Mint valami jó viccet, akárcsak apa, mintha ez az egész kurva világ egyetlen hosszú szerelmes levél lenne, egyenesen hozzám címezve? – Most ne apádról beszéljünk, hanem rólad. Ahogy mondtad, én egyszer asszony vagyok. Nem dörzsölt, nem kemény. Tudatlan vagyok egy csomó mindenben. Például azt sem tudom, mennyit kell ebb l az izéb l szívni, és mennyibe kerül. Azt sem tudom, hogyan kell bevenni – felszippantani-e, füstölni, s ha igen, miben. Amit a kokainról tudok, azt a krimifilmekb l meg a talk-show-kból merítettem, és ez édeskevés. Sose hittem volna, hogy szerepet fog játszani az életemben. Látja, hogy Nelson zavara n ttön-n , mint amikor hatéves korában megbetegedett, és a bélm ködésér l kérdezte. Vagy amikor tizennégy volt, és megkérdezte t le, mik azok a foltok a leped jén. Ugyanakkor azt is látja, hogy beszélni akar mindeme részletekr l, hogy mutassa, mennyire feln tt, miféle tudásra tett szert. Nelson megadóan sóhajt, behunyja a szemét, és elkezdi: – Nehéz ezt érzékeltetni. Tudod, mit szoktak mondani a részegekr l, hogy „nem éreznek fájdalmat". Ha megkapom az adagomat, én sem érzek fájdalmat. Ami, gondolom, azt jelenti, hogy máskor mindig fáj valami. Fekete-fehérb l színesbe vált minden. Valahogy minden fölpörgetettebb, reménytelibb. Olyannak látod a világot, amilyennek lennie kéne. – Ez az utolsó mondat annyira bizalmas, hogy a fiú szemhéja, lányosan hosszú pillái megrebbennek, és elvörösödik. Janice-t enyhe émelygés fogja el, hogy ennyire közel került ahhoz a valamihez, ami a fia nemiségében semleges és bizonytalan – amit talán hajdan ijesztettek ki bel le –, és maga alá húzza a lábát a kanapén, kurta szoknyája felcsúszik a térde fölé. A lába még most, ötvenkét éves korában is er s és karcsú, lányként-asszonyként is ez volt a legf bb er ssége, lévén a haja mindig ritka, melle apró, arca jellegtelen. Idelenn Floridában kivált tetszik neki a lába, mert itt még le is barnul, és szebb, mint a többi n é, akik kimentek a formájukból vagy sohasem is volt valami jó formájuk. Ezek a zsidó n k többnyire zongoralábúak és alacsony csíp j ek. Tovább kérdez, hadd élvezze ki a fia az tudatlanságát: – Hány ilyen szippantásra van szükséged egyszerre, hogy színesben lásd a világot? Nelson fens ségesen nevet. – Ha szippantasz, akkor csíkoknak hívják ket, anya. A port borotvapengével kell fölvagdalni, lehet leg tükrön, és nyolcad hüvelyk széles, egy-két hüvelyk hosszú csíkokba rendezni. Szalmaszállal szippantod be, vagy pedig üvegszippantóval, amit Brewerben a hídnál lehet kapni, több helyen is. Vannak, akik összetekert papírpénzzel szívják, az igazi nagymen k százdollárossal. – Elmosolyodik, miközben felidézi magában a csillogó, precíz eljárást, barátok közt, a lakásokon, Brewer dombos, Mt. Judge-nak támaszkodó északi részén. – Pru is csinálja veled? – kérdezi az anyja. Nelson arca elborul. – Azel tt csinálta, de amikor Royjal terhes volt, abbahagyta, és nem is kapott rá többet. Megcsontosodott. Azt mondja, tönkreteszi az embert.
– És igaza van? – Van, akit tönkretesz. Bár ez így túlzás. Ezek az emberek el bb-utóbb úgyis tönkremennének. Mondtam már, hogy fizikailag ártalmatlanabb, mint az alkohol. Az ember a munkahelyén, a vécében is felszippanthat egy csíkot, senki se veszi észre a különbséget, csak , mert Supermannek érzi magát t le. És úgy is adja el a kocsikat, mint egy Superman. Ha ellenállhatatlannak hiszed magad, akkor nehéz is ellenállni neked. – Újra nevet, kilátszanak a szürke kis fogai, pont ilyenek az övéi is. Nelson arca is kicsi, akárcsak az övé, mintha minél kevesebbet akarna mutatni abból, amit a világ megrongálhat. Ezzel szemben Harry meglett korára földagadt, képe akár a holdvilág. Ezek a dörzsölt zsidók cukkolják is idelenn, és kihasználják, mint az a három a golfnégyesb l. Janice megnyalja a fels ajkát, nem tudja, hogyan folytassa az interjút. Tisztában van vele, hogy egyhamar nem sikerül ennyire megnyitnia Nelsont. S holnap délután különben is röpül vissza, nem akar lemaradni a szilveszteri buliról. – Crack-kel is csinálod ? – kérdi t le. Nelson begombolkozik. Rágyújt egy Camelre, hátraveti a fejét, hogy kiigya a kávé maradékát. Halántékán, a szürke, áttetsz b r alatt ráng egy ideg. – A crack egyszer en finomított kokain – kis kavicsok, k nek hívják. Rendszerint egy ilyen pipafélében szívják. – A kezével mutatja; füst karikázik az arca el tt. – Kellemesen, gyorsan dobja föl az embert, gyorsabban, mint a szippantás. De a visszazuhanás is gyorsabb. Vagyis több kell bel le. Belebonyolódik az ember. – Szóval, crack-kel is csinálod? – Megesett. Semmi különbség. Könny hozzájutni, az utóbbi években tele lett vele az utca, és a bandák közti verseny miatt tök olcsó. Tizenöt, s t akár egy tízes egy k . Cukornak hívják. Semmi különös, mama. A magadkorúak babonásan rettegnek a kábítószert l, pedig ez is csak egyfajta relaxálás, élvezet. Már a barlanglakók is élveztek. Ópium, sör, f – id tlen id k óta ismeretesek. A kokain mind közül a legtisztább, s a használói többé-kevésbé sikeres emberek. Éppen ett l sikeresek, dörzsöltté teszi ket. Janice keze a párnán nyugvó meztelen lábfején állapodott meg. Kezével szétnyitja a lábujjait, hogy érezze közöttük a leveg t. – Na látod, ilyen ostoba vagyok – mondja. – En azt hittem, a nyomornegyedekben pusztít, és a b n melegágya. – Az újságok túloznak. Mindent eltúloznak, csak hogy eladják a lapot. És a kormány is túloz, nehogy észrevegyük, micsoda barmokból áll. Janice lélektelenül bólint. A papa utálta, ha mindenért a kormányt okolták. Kiegyenesíti el bb az egyik lábát, sarkát az üvegasztalra rakva, majd mellé teszi a másikat is, hogy a csupasz bokák összeérnek; ívbe hajlítja barna, inas lába fejét, mintegy bókot provokálva. A lába még mindig fiatalos; az arca sose volt az. Összenyaklintja és a sz nyegre teszi a lábait, újra határozott. – Fölmelegítem a kávét. Ne osszuk meg azt a cseresznyés papucsot? Hogy ne az apád pocakjában kössön ki? – Megeheted az egészet – feleli Nelson. – Pru nem engedi, hogy ilyen egészségtelen szarokat egyek. – Janice ezt durvának érzi. Elvégre az anyja, nem Pru. Miközben a konyhában áll, várva, hogy fölmelegedjen a kávé, Nelson fesztelenül kiszól neki, új témát talált: – Egy szolgálaton kívüli helyettes t zoltóparancsnok villogóval-szirénával rohant bele egy motorosba – nyilván az egekig föl volt dobva. Azonkívül lehet, hogy szilveszterkor esni fog. – El is kel – mondja Janice, behozva az Aromastert meg egy tányéron a kettévágott papucsot. – Én szeretem a meleget, de ez a december már túlzás. – Nem láttad a konyhában, mennyi az id ? – Dél felé jár, miért? – Csak eszembe jutott, micsoda hülyeség, hogy egy kocsitok van idelenn. Ha senkinek sincs ellene kifogása, amikor hazajönnek, elintéznék ezt-azt. – Példának okáért mit? – Vennék ezt-azt. A drugstore-ban. Magamnak például altatót. Roynak kiütései vannak, mert nem vette le a fürd nadrágját, amikor kijött abból a szörny klóros vízb l; esetleg hozhatnék rá
valami ken csöt. – Nem azokhoz akarsz véletlenül elmenni, akikkel abban a halas étteremben találkoztál tegnapel tt este? Akikt l csíkokat, köveket vagy mi a fenéket lehet szerezni? – Ugyan, mama, ne játszd a detektívet. Semmi jogod vallatni, feln tt vagyok. Már sajnálom, hogy a felét is elmondtam. – Ami igazán érdekel, azt még nem mondtad el: hogy mibe kerül ez a szokásod. – Nem sokba, becsszó. Tudtad, hogy manapság csak a komputernek meg a kokainnak megy lefelé az ára? Régen egy vagyonba került, popzenészek engedhették meg maguknak, ma egy egész grammot kapsz nyavalyás hetvenöt dollárért. Persze sose lehet tudni, mennyire vágták már meg, ezért az ember visszajár a megbízható eladójához. – Ma is szippantottál, miel tt kijöttél a hálószobából, hogy szembe merj nézni velem? – Hát ez több a soknál. En próbálok szinte lenni, de ez már nevetséges. – Szerintem szippantottál – ismétli makacsul az anyja. Meglepi, hogy Nelson nem is tagadja. Miért félnek t lünk a gyerekeink? – Lehet, hogy beleszagoltam a borítékba, mármint a maradékba, hogy föltámadjak t le. Idegesít, hogy apa vitorlázni vitte Judyt – szart se ért a vitorlázáshoz, és különben is olyan mostanában, mint az szi légy. Depressziós, te nem vetted észre? – Egyszerre mindent nem vehetek észre. Én azt veszem észre, Nelson, hogy már nem is emlékeztetsz magadra. Anyám úgy szokta mondani: mintha a kutya szájából rángattak volna ki. Tartozol ennek az eladónak, akiben annyira megbízol? Mennyivel? – Mi közöd neked ehhez, mama? Nelson élvezi ezt az egészet, ébred rá szomorúan Janice; örül, hogy kihúzza bel le, hogy a szégyenletes terhét átrakhatja az vállára. Megkönnyebbülés van ellazuló hangjában, a csicsás köntös alatt megereszked vállában. Janice azt mondja: – A pénzedet a telep hozza, és a telep még nem a tiéd, hanem az enyém, az enyém és az apádé. – Övé a fészkes nyavalyát. – Mennyi, Nelson? – Hitelem van nála, igen. – Miért nem tudod fizetni a számláidat? Negyvenötezret kapsz évente, plusz a házat. – Tisztában vagyok vele, hogy te ezt rohadt nagy pénznek tartod, de csak mert infláció el tti dollárban gondolkodsz. – Azt mondtad, hetvenöt grammja, tíz dollár egy k . Hány grammot vagy követ szívsz egy nap? Tudni akarom, szívem, mert segíteni szeretnék rajtad. – Segíteni? Hogyan? – El bb tudnom kell, mekkora bajban vagy. Nelson habozik, kivágja: – Tartozom vagy tizenkét granddal. – Jaj nekem. – Janice-nek mintha szakadék nyílna meg a lába el tt; úgy képzelte ezt a beszélgetést, hogy gyónás lesz és b nbánat, és nagylelk en feloldozza majd a fiát egy-két ezressel. Az, hogy ilyen könnyedén mond ki egy ekkora számot, egészen más mércét sejtet. – Hogy tehetted, Nelson? – kérdi sután, szerencsétlenül, mert Besssie Springer minden öntudatos keménysége elszállt bel le. Nelson kiérzi hangjából a megdöbbenést, fakó, kicsi arca a páni rémülett l elvörösödik. – Mi olyan szörny ebben? Egy ócska Camry többe kerül. Szerinted ti mennyit költötök italra egy évben? – Ennyit semmiképp. Apád sose volt nagyivó, bár a Murkett-id kben megpróbálta. – A Murkett-id k – tudod-e, mire ácsingózott akkoriban? Hogy leimádkozza Cindy Murkettr l a bugyiját, arra. Janice csak bámul, majdnem elneveti magát. Milyen fiatal is Nelson, milyen régen volt az az egész, és mennyire más volt, mint Nelson képzeli. Üresnek érzi magát. Bárcsak lenne a keze ügyében valami hörpölnivaló, egy kis narancsleves pohár vérpiros Campari, amit nem szelídített szódával, mint az itteni asszonyok, akik ebédhez is, medence mellett is spritzert isznak folyton. A cseresznyés papucs fele megülte a gyomrát, és most idegességében Nelson részér l csipegeti a
cukormázt. Ez a legdühít bb benne, hogy enni se hajlandó, olyan fens ségesen nyilatkozik a szerény kis mérgekr l, amiket és Harry szeret. Mereven mondja: – Akármekkora is a számlánk, fizetjük. Van pénzünk, tehetjük. – Kinyújtja a kezét, összedörzsöli két ujját. – Adsz egy cigit? – Nem dohányzol – mondja neki Nelson. – Csak ha te meg a feleséged a közelben vagytok. – Nelson vállat ránt, felveszi az asztalról a Cameles csomagot, feléje dobja. Cinkosságuk ezzel kiteljesedik. Az egésznek a könnyedsége – a cigaretta, a száraz bizsergés az orrlyukában, ahogy leszívja – megint olyan mércéhez szabja a dolgokat, amit Janice kezelni tud. Megkérdi: – Mit csinálnak ezek az emberek, ezek az eladók, ha nem fizetsz? – Le tudná harapni a nyelvét – átlépett Nelson terrénumára, ahol a fia ártatlan áldozat. – Ó – mondja Nelson, élvezettel adva a bátrat, a cigarettája parazsát alakítgatva a szép tellinakagyló szélén, amit hamutartónak használ – , általában csak szájalnak. Hogy eltörik az ember lábát. Elrabolják a gyerekeit. Talán ezért is vagyok olyan ideges Judy meg Roy miatt. Ha már sokszor fenyeget ztek, el bb-utóbb csinálniuk is kell valamit. Persze nem szívesen veszítenének el egy jó kuncsaftot. Janice azt mondja: – Nelson. Ha megkapod ezt a tizenkétezret, hajlandó vagy egyszer s mindenkorra leszokni a kábítószerr l? – Er lködik, hogy a szemébe nézhessen a fiúnak. Legalábbis mohó fogadkozást vár cserébe az ajándékért, de a gyerek csak üldögél szégyentelenül, és rá se nézve mondja: – Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit. Próbáltam már, Pru kedvéért. Imádom a kokaint, mama. És az is imád engem. Nem tudom megmagyarázni. Jót tesz nekem. Jól érzem magam t le, úgy, mint semmi mástól. Janice azon kapja magát, hogy sír, nem zokogás, csak az a száraz szalmaíz fájdalom a torokban meg a nedvesség az arcon, mint amikor a férj higgadtan közli, hogy mást szeret. Amint újra képes megszólalni, világosan kimondja: – Hát akkor ostobaság volna segédkeznem a tönkretételedben. Nelson visszafordítja a fejét, egyenesen a szemébe néz. – Persze hogy leszokom róla. Csak hangosan gondolkodtam. – De le tudsz-e, kisfiam? – Semmi az egész. Gyakran napokig nem szippantok. Nincsenek elvonási tünetek, ez a szép benne – semmi öklendezés, delírium, semmi. Elhatározás kérdése. – De elhatároztad-e? Valahogy nem az az érzésem. – Persze hogy. Hisz te mondtad: nem engedhetem meg magamnak. A telep a tiéd meg apáé, én csak a bérrabszolgátok vagyok. – Így is lehet mondani. De úgy is, hogy mindent megtettünk azért, hogy felel sségteljes állásod legyen, f nöki állás, ahol senki se szól bele a dolgodba. Apád nagyon unatkozik idelenn. Egy kicsit még én is unatkozom. Nelson egyszerre irányt vált. – Tudod, Prutól nem sok segítséget kapok – mondja. – Nem-e? – Az a véleménye, hogy gerinctelen vagyok. Mindig is így gondolta. Én csak a vonatjegye voltam, hogy otthagyhassa Akront, és ez sikerült. Nem kapom meg t le azokat a dolgokat, amiket egy férj meg szokott kapni a feleségét l. – Miféle dolgok azok? – Janice-t tényleg érdekli; férfitól még sohasem hallotta elsorolni ket. Nelson mérges, tétova képet vág. – Tudod te nagyon jól, ne add a naivat. A biztatás. A ragaszkodás. Hogy pompás fickónak érezhesd magad, még ha nem is vagy az. – Lehet, hogy naiv vagyok, Nelson, de azt hiszem, vannak dolgok, amiket csak önmagunktól kaphatunk meg. A n knek is van lelki életük, nekik is vannak problémáik. – Janice nemhiába jár idelenn a heti n csoport-foglalkozásra. Annyira felháborodik, annyira függetlennek érzi magát, hogy föl is kel, kimasírozik a konyhába, kinyitja a szekrényajtót, és leveszi a Camparis üveget meg egy narancsleves poharat. A tengerkék porcelánóra a t zhelyen 12:25-öt mutat. Mellette a falon hirtelen megszólal a telefon, és úgy megijeszti, hogy az üveg megugrik a kezében, a m anyag pultra öml
Campari vizes vörös, akár a megritkult vér. – Igen... igen... Úristen... – A fonott székben ül Nelson, aki a következ lépést fontolgatja, és azon t n dik, nem kellett volna-e többet kérni, mert tartozni igencsak többel tartozik tizenkétezernél, hallja, ahogy az anyja lélegzet-visszafojtva löki ki magától a szavakat, s amint a telefont leteszi, és feléje siet, már az arcán is látja, hogy a dolgok mércéje bizony megváltozott; új rend született. Anyja floridai barnaságának nyoma sincs, az arca zöldesszürke. – Nelson – mondja olyan szabatosan, mint egy tévébemondó –, Pru telefonált. Apádnak szívrohama volt. Bevitték a kórházba. Tüstént jönnek vissza, hogy utána mehessek a kocsival. Neked nem érdemes bejönnöd, rajtam kívül senki se látogathatja, én is csak öt percet tölthetek benn nála óránként. Az intenzív osztályon fekszik. A deleoni közkórház modern, alacsony, fehér épületek csoportja a harmincas évekb l származó központi mag körül, a tet ket spanyol cserép fedi, az ablakokon indamintás rács. A komplexum két tömböt foglal el a Tamarind Avenue déli oldalán, amely, egy mérfölddel északabbra, párhuzamosan fut a Pindo Palm Boulevard-ral. Janice majdnem az egész tegnapi napot itt töltötte, tudja már a bejárást a parkológarázsba, meg hogy a betonra festett nyilak közül melyikek vezetnek ki a parkolóból, föl a beüvegezett, els emeleti gyaloghídra, amelyen átmennek a parkoló jegyfülkéi, egy nyüzsg , aszfaltozott térség meg egy hatszöglet csempékkel borított, oleanderösvénnyel kerített és csillogó acél tolószékekben üldögél betegekkel tele nyitott udvar fölött, majd egy fél lépcs sort le valami el csarnokba, ahol különféle fajtákhoz tartozó utcai emberek szundikálnak, a fehérek keze-arca lesült barna, összes vagyonkájukat tartalmazó, gondosan összekötözött batyuk és nylonzsákok mellett. Az el csarnok oleandert l, húgytól és légfrissít t l b zlik. Janice megy elöl puha, lazacszín , kék ujjú és csíkos szárú szabadid ruhában, Nelson, Roy, Pru és Judy úti öltözetben siet utána. Janice egy nap leforgása alatt szert tett valami özvegyi elszántságra, az olyan asszony fürge tempójára, akinek a haladását nem szabja meg többé férfi. Azonkívül a régi szeretet maradéka – valami régi, állati magnetizmusé, ami most föltámadt megint ebben a nyüzsg intézményi környezetben, amely a gimnáziumi folyosóra emlékezteti, ahol felfigyelt Nyúl Angstromra, a híres, magas és sz ke fels sre, , a senki kis sötét hajú, jellegtelen és jelentéktelen kilencedikes – húzza-vonja az emberéhez most, hogy annak állati sebezhet sége új fényben láttatja vele a testét. Az övét meg a sajátját. Férje kollapszusa óta egyfolytában büszkén érzékeli saját teste ruganyos egészségét, dacos járóképességét, m ködése szívós csodáját. A gyerekek ijedtek. Roy és Judy nem tudja, mit várjon ett l a látogatástól. Lehet, hogy a nagyapjuk iszonyatosan elváltozott, valami gonosz boszorkány varangyosbékává vagy g zölg pocsolyává varázsolta. De az is lehet, hogy mindig szörnyeteg volt, csak az kedvükért tettette a barátságot és a jóságot meg azt az éles, ingerked hangot, mint a nagymama ruhájába bújt farkas, aki fel akarja falni Piroskát. Az édeskés fert tlenít szag, a rengeteg lift, csukott ajtó, irányjelz , a fehér köpenyes, fehér zoknis, fehér cip s és névkit z s emberek, tulajdon lábuk kongó, céltudatos zaja a linóleumpadlón, melyet olyan fényesre suvickoltak, hogy mozogni látszó hullámok vannak benne, akár a vízen, mindez elmélyíti gyermeki gyomrukban a baljós érzést, a gyanút, hogy útveszt be jutottak, ahonnan nincs menekvés, költséges, fényezett csapdába estek, melynek ajtói és szelepei csak egy irányba nyílnak. A feln ttek önmaguk számára teremtett világa olyan képtelen szerkezet, hogy csakis a rosszindulat lehet a mozgatórugója. Kórházban úgy érzi az ember, nincs is más világ. Az ablakon át látható pálmafák, kondenzcsíkok, kék ég, megereszkedett drótkerítések is az ablaküveg, a csapda részei. Az íves mennyezet el csarnokban két falfestmény – egyik végében mindenféle szín , vidám emberek dolgoznak egy narancsligetben, amely fölött mintha a nap is kerek narancs volna, a másikban szakállas, páncélos, merev mozdulatú spanyolok cserélnek kivehetetlen ajándékokat majdnem pucér indiánokkal, akik közül az egyik íjjal-nyíllal egy tüskés dzsungelbokor mögött ólálkodik. Ennek az indiánnak a képér l lerí a gonoszság. A konkvisztádor meg fog halni.
A sovány, szigorú n a recepciónál belenéz a komputerlistába, s megad nekik egy emeletszámot, megmondja, melyik liftbe szálljanak. Az öttagú család betódul egy csokrot szorongató, torkát köszörül férfi, egy zörg s tálcányi ampullát tartó kreol fiú meg egy nagy állú, bokros hajú, középkorú n közé, aki önmaga söreg változatát tolja tolószékben, csak annak nem olyan s r és rikító a haja. Kirángatja az anyját, hogy mások ki– és beszállhassanak, aztán visszalökdösi a tolószéket. Judy az ég felé fordítja tiszta zöld szemét: milyen undorítóak és tehetetlenek a feln ttek. A harmadikra, vagyis a legfels emeletre kell menniük. Janice-t meglepi, mennyivel egyszer bb itt a n vérfülke, mint a szívesek intenzív osztályán. Ott egyenruhás n k ültek egy egész barikádnyi szívmonitor mögött, melyeken tekerg narancssárga vonalak mutatták a tökéletlen dobogásokat a három sor betegszobában, minden szobának üvegb l volt az elüls fala, egyik-másik ajtó nyitva, látni lehetett a csövek spagettije alatt kábán ül pácienst, egyik-másik csukva, de a függönyt nem húzták be, úgyhogy látni lehetett egy-egy mozdulatlan fej két sötétl orrlyukát és háromszöglet , haldokló száját, ismét másokra pedig baljóslatúan ráhúzták a függönyt, elrejtend valami kétségbeesett gyógyítási kísérletet. Két gyereket szült, anyját-apját sírba tette, nem egészen idegen a kórházakban. Itt, a harmadikon csak egy magas pult van meg pár asztal és egy váróhely kemény diófa paddal és kávézóasztalkával, rajta képeslapok: Modern Health, Woman’s Day, The Watchtower, The Monthly Redeemer. Nagydarab fekete n , fehér sapkája alatt fényes-szoros fonatok, állítja meg mosolyogva az izgatott Angstrom-csordát. – Egyszerre csak két látogatót fogadhat. Mr. Angstrom ma reggel jött ki az intenzívb l, a sok móka megárt neki. Valami a széles, csillogó arcában és a bonyolultan fonott hajában szíven üti a kicsi Royt; az egyre növekv idegenség súlya alatt pityeregni kezd. Tintás szeme elkerekedik, majd szorosan becsukódik; gumiszer ajka legörbül, mint aki keser be harapott. Sírására fejek fordulnak meg a folyosón, ahol orvosok és kisegít k végzik a kora délutáni munkát. Pru átveszi Nelson karjáról, és a nyakához húzza az arcát. – Vidd be te Judyt – mondja a férjének. Nelson arca is megnyúlik, ijedten, rosszkedv en. – Nem akarok els lenni. Mi van, ha félrebeszél? Mama, te menj be el ször. – Az Isten szerelmére – mondja Janice, mintha Harry türelmetlensége egyetlen él gyermekükkel szemben rá testálódott volna. – Két órája beszéltem vele telefonon, minden tökéletesen rendben volt. – De azért kézen fogja a kislányt, és elindulnak a fényl , hullámzó folyosón a 326-os szoba felé. A szám valamiért ismer s Janice-nek. Honnan? Melyik életéb l? Pru leül a kemény padra – talán azért párnázatlan, hogy az gyelg ket elriassza –, és sugdolózva, lovagoltatva nyugtatja Royt. Öt perc múlva, csuklásszer sírással el is alszik, nehéz és forró az ölében, összegy ri és még izzasztóbbá teszi a kockás kosztümöt, amit az északkeleti télbe való kiszálláshoz vett fel. Mintha kikapcsolták volna itt a légkondicionálást; megint nyolc-vanvalahány fok a h mérséklet, tíz fokkal melegebb a szokottnál. Elhozták Harrynek a mai News-Press-t, s miközben a padon várakoznak, Nelson beleolvas. Reagant és Busht megidézik, olvassa Pru a válla fölött. A helyi gyilkosságok száma 1988-ban csökkent. Amber temetésének költségeit a csapat tulajdonosa állja. A breweri Standard-del ellentétben ennek mindig van szín az els oldalán, a mai Nagy-Britannia zöld térképét ábrázolja Lockerbie-vel, és bekeretezve egy b röndöt meg egy felrobbanó repül gépet. A bonyolult szerkezet bomba részletes leírása. – Nelson – mondja Pru halkan, nehogy Roy felébredjen vagy a n vérek meghallják. – Valami nyugtalanít engem. – Igen? Nem vagy egyedül. – Most nem rád és rám gondolok. Teszerinted... nem, képtelen vagyok kimondani. – Mit? – Psszt! Ne olyan hangosan. – Az istenit, olvasni szeretnék. Végre-valahára tudni vélik, milyen fajta bombával robbantották föl a Pan Am-gépet.
– Már akkor eszembe jutott, de próbáltam elfelejteni, és aztán tegnap este elaludtál, miel tt megbeszélhettük volna. – Ki voltam ütve. Hetek óta el ször aludtam jól. – Tudod, hogy miért, ugye? Hetek óta tegnap nem szippantottál el ször. – Annak ehhez semmi köze. A testem jól megfér a kokainnal. Attól feküdtem ki, hogy az apám majdnem meghalt, és ez szörny . Ha neki vége, ki jön soron? Fiatal vagyok én még ahhoz, hogy ne legyen apám. – Attól feküdtél ki, hogy végre nem jutott vegyi anyag a szervezetedbe. Iszonyú neurotikus feszültségben vagy, és ezt a kábítószernek köszönheted. -Az egész kurva neurotikus életemnek köszönhetem, amióta veled összeálltam; annak, hogy egy szentfazék a feleségem, akiben amióta a gyerekeit megkapta, annyi a nemi vágy, mint a mélyh tött joghurtban. Ha mérges, Pru fels ajka vízszintes ráncokba feszül, mintha bajusza lenne. Van is egy kis fakó, pihés bajuszkája; sz rösödik. Ha dühöng, az arca pajzsként feszül a férjének, szeme alatt a kreppszín b r éppolyan halottfehér, mint a választék a hajában, a suttogása gy lölköd , begyakorlott. Hallotta már ezt a szöveget Nelson azel tt is: – Miért tenném kockára veled az életem, te kábítószeres, azt hiszed, AIDS-et akarok kapni a mocskos t idt l meg az olcsó kokainkurváidtól, akiket baszogatsz, amikor hajnali kett kor jössz haza? Roy belenyöszörög Pru nyakába, a pult mögött a két fiatal n vér tüntet en rezegteti a papírokat, mint akik nem akarnak hallani semmit. – Te szemét, hülye kurva – mondja Nelson lágyan, mosolyogva, mintha kellemes dolgokról beszélne –, én nem foglalkozom t vel, és nem baszogatok kokainkurvákat. Azt se tudom, mi az a kokainkurva, és te se tudod. – Hívd ket, aminek akarod, csak ne ragaszd rám a nyavalyáikat. Nelson hangja halk, szinte simogató. – Csak azt tudnám, hogyan lettél ilyen fene fens séges. Mit l vagy ilyen kurva makulátlan. Akkor bezzeg nem voltál makulátlan, amikor elhatároztad, hogy fölcsináltatod magad. S aztán Melanie-val küldtél haza Brewerbe, hogy meressze nekem a seggét, nehogy a végén meglógjak. Ez volt a legszebb, hogy a barátn d kerít je lettél. Nelson krónikus megnyugvást lel abban, ahogy a felesége halvány b r , id tágította arca a düh bajuszráncaival és harag barázdálta, háromszöglet homlokával nekifeszül, és elfogja el le a kilátást. Kirekeszti a peremen túli, fenyeget dolgokat. Pru akadozva mondja, mint aki tudja, hogy cukkolják: – Egymilliószor megrágtuk már ezt, Nelson Angstrom, fogalmam se volt róla, hogy ágyba fogsz bújni Melanie-val, olyan ostoba voltam, hogy azt hittem, belém vagy szerelmes, és a szüleiddel akarsz zöld ágra verg dni. – A panaszciklus poshadt már és visszataszító, viszont ismer s, olyasmi, amiben Nelson elfészkelhet. Éjjel, amikor mindketten alszanak, Pru az, aki hosszú, pihés karját az izzadó mellére fonja, és az, aki magzathelyzetbe gömbölyödik, felesége prémes öléhez nyomva a fenekét. – Igenis azt akartam – mondja Nelson, most már nyíltan cukkolva Prut –, és zöld ágra is verg dtem velük. Szóval mit kezdtél elmondani? – Mikor? – Az el bb, amit tegnap este nem tudtál elmondani, mert elaludtam, mert szerinted nem voltam úgy felspannolva, mint máskor. – Nelson a pad támlájának dönti a fejét, és nagyot sóhajt új kelet tisztavér sége depressziójában. Csak amikor lepottyan az ember, akkor jön rá, mennyire fönn van általában. – Úristen – mondja –, de jó lesz visszatérni a normális világba. A tegnappal kapcsolatban igazad van, meg voltam l ve, mert a mama rögtön elvitte a kocsit, amint hazajöttetek. Valhalla Village-ben meg csak geritolt lehet szerezni. Pru hangja ellágyul a házastársi együttérzést l. – Így szeretlek – vallja be. – Amikor önmagad vagy. Amikor nincsenek benned szerek. – Nelson, amint rendezett, feszes profilja rácsukódik fáradt gondolataira, szinte jókép nek látszik a ritkuló halántékát ellensúlyozó, helyre kis bajuszkával. Prut megindítják a patkányfarkas frizurájában itt-ott felt n sz szálak, mintha ez is az hibája volna.
Pru megbocsátó tónusából Nelson kihallja, hogy a felesége még nem mondott le a házasságukról. Szóval még van tere, ugrálhat. – Én mindig ugyanaz vagyok – zsörtöl dik. – Akkor szokom le a drogról, amikor akarok. Tegnap, lehet, hogy igazad van, az öreg iránti tiszteletb l vagy mi. Egyszer en elhatároztam, hogy nem szippantok. De miért nem képes senki megérteni, hogy ez nem szenvedély? – Óriási – mondja Pru, és a hangjából fogy a lágyság. – Szóval az én férjem a kivétel, amely er síti a szabályt. – Nincs más témánk? – Ez a sztori – vág bele végre Pru –, hogy Judy beszorult a vitorla alá. Ezek a vitorlák nagyon kicsik, nem? És tudod, hogy Judy milyen jó úszó. Nem gondolod, hogy ... ? – Nem gondolok mit? – Hogy egyszer en játszott, bújócskázott az apáddal, csak aztán elfajult a dolog. – Úgyhogy majdnem kinyírta? Hát, nem mondom. Szegény apa. – Nelson profilja elmosolyodik, bajusza közelebb ugrik kicsi, egyenes, ideges orra aljához. – Nem hiszem – folytatja. –Judy annyira nem bátor. Gondold csak el, milyen távolinak t nhetett neki a part, és hogy tele lehetett a képzeletében a víz cápákkal. Eszébe se jutott volna játszadozni. – Nem tudjuk, milyen messzire voltak a parttól, vagy hogy hány másodpercig tartott az egész. A gyerekek agya nem úgy jár, mint a miénk, apád meg folyton ugratta, emlékszel, hogyan beszélt vele. Nem föltétlenül rosszindulatból csinálta, egyszer en csak is ugratni akarta a nagypapát. Nelson mosolya mögül most el villannak apró, befelé álló fogai, amelyek mindig szürkék egy kicsit, hiába mossa ket, tisztogatja fonállal a közöket s használja azokat a gumihegy pálcikákat, amint a pizsamába belebújik. – Én eleve megmondtam, hogy rossz ötlet kivinnie Judyt, amikor szart se ért a csónakokhoz – jelenti ki. – Azt mondod, büszkének látszott, hogy megmentette az unokáját? – Ott a parton, amíg oda nem ért a ment – mintha évekbe telt volna, de szerintük csak hét percbe –, boldognak látszott, valahogy megkönnyebbültnek, pedig rettenetes fájdalmai voltak, és alig kapott leveg t. Folyton viccelni próbált, meg akart nevettetni bennünket. Azt mondta, ideje lenne újralakkoznom a lábkörmeimet. Nelson szeme kinyílik, de nem a szemközti falra bámul, ahol egy halott adományozó olajportréja páváskodik, hanem a messzi múltba. – Tudod, hogy volt egy kishúgom – mondja –, aki csecsem korában megfulladt. – Tudom. Nincs módunk elfelejteni. Nelson bámul tovább, majd azt mondja: –Talán azért volt boldog, hogy ezt a kislányt megmenthette. És tényleg, Harry szemében, aki elkábítva, csövekkel-drótokkal béklyózva fekszik a hátán egy horizonttalannak tetsz fehér mez ben, az él kicsi Judy látványa, minden egyes tökéletes vörös hajszála és szepl je, minden egyes hosszú szempillája, amelyeket mintha csak szed sorzóval rendeztek volna el szabályosan egymástól egypontos távolságra, maga a gyönyör ség. Unokájára is lesújtott az átok, de túlélte. Elevenen úszta meg Floridát. Huszonhat órával ezel tti kollapszusának volt jó oldala is: amikor ott feküdt tehetetlenül, mint valami tintahal, a vörös ég alatt, azt, hogy úgy érezte, mások kezében van, hogy egy aggodalmas és szakért világ vak, fájdalommal teli fókuszpontjává vált, valahol mélyen úgy élte át, mint hazatérést egy elhibázott utazással töltött élet után. Süllyedt, s közben úgy látta, körülötte gáznem a világ és emelkedik, emelkednek a komoly és barátságos arcú ment sök és orvosok és n vérek, akiket az esete szabadított el, mint egy felh nyi vásári léggömböt. Összes terhét levették róla ebben a fénnyel átitatott kórházban, ebben a nyüzsg nagyáruházban, ahol a csodák mindennaposak, ha nem is olcsók. A katétert l már megszabadult, egyetlen problémája a vissza-visszatér hugyozási inger – a rengeteg beléje csöpögtetett folyadéktól –, oldalvást bele az ágytálba, hogy ki ne tépje magából az infúziós csöveket, a szívmonitorhoz vezet drótokat meg az orrába dugott oxigéncsöveket.
Másik, kisebb problémája a köd: megy a tévében a futballmeccs, amit már régóta várt, a Sasok és a Medvék második mérk zése a nemzeti bajnokságban a chicagói Soldier's Fielden, a készülék a kihúzható, barna porcelánbevonatú fémkar végén két lábra sincs az arcától, de a meccs, amely tizenkett harminckor kezd dött, egyre homályosabb lett, elnyelte a Michigan-tóról behömpölyg példátlan köd. A tévéközvetítés az oldalkamerákra zsugorodott; a lelátókon ül néz k és a kalickájukban kuporgó riporterek annyit se látnak bel le, mint az ágyán hever , elkábított Nyúl. – Valaki fantasztikusat kap – közli az egyik szakért , éppen Terry Bradshaw, akit a Szuperkupában, az évtized elején az a szerencsés mamlasz Stallworth mentett meg egy egészen cirkuszi kapással. Fenn a ködben a mérk zéssel furcsa aszinkronban morajlik és üvölt a tömeg, az elektronikus jelz táblákról próbálják leolvasni, mi történik a pályán. A közvetít k – egy gülüszem fekete pasas, talán éppen az, aki Bill Cosby tévéfeleségét vette el, meg egy tésztakép fehér ürge – fel vannak háborodva, hogy az Úr ilyesmire vetemedett, ujjat húz a CBS-szel, láthatatlanná tesz egy olyan m sort, amelynek minden percéért egymillió dollárt fizetnek a szponzorok és amelyet milliók néznének. Hangosan méltatlankodnak, amiért nem fújják le a játékot. Harry szerint azonban a ködöt az ég küldte, mert miel tt behömpölygött volna, a Sasok elég rosszul álltak, két pompás Cunningham-gólt nem adott meg a bíró, hülye szabadrúgásokat ítélt helyettük Anthony Toneynak, aztán meg az a zöldfül Jackson ejtett el egy dobást a végzónában, pedig közel s távol nem volt körülötte senki. A ködben fel-felvillanó meccs, a semmib l el toronyló, majd újra belevesz kitömött emberek különös szépséggel bírnak Nyúl számára ebben az új helyzetében, egy új világ mozdulatlan középpontjában. A riporterek váltig hajtogatják, hogy ilyet még nem pipáltak. El ször nehezen fogja föl, hogy reagálnia kell a látogatóira, nem elég feküdni s úgy fogadni a megjelenésüket, mint valami másik csatornát. A reklám alatt, amelyben a fekete Miller fölemeli a biliárdasztalt, s a golyók mind belegurulnak a lyukba, lesüllyeszti a szemét Judy eleven arcára, amely ragyogó és pontos, akár egy portalan, rozsdátlan óram , és azt mondja: – Megtanultuk, Judy, igaz-e? Megtanultunk visszafordulni. – Akár az olló – mondja a kislány, és a kezével mutatja. – Tolni a vitorla felé. – Úgy van – mondja Harry. Vagy el a vitorlától? A gondolkodása is ködös. Rekedt orrhangja mintha nem az övé volna; a torka nyers, valamit csináltak vele, amikor behozták a kórházba, valami oxigénnel kapcsolatost, már csak félig volt magánál, aztán félig se, mert beadtak neki valamit a nagy fölfordulásban. – Harry, mit mondanak az orvosok? – kérdi Janice. – Mi lesz? – Egy székben ül az ágya mellett, valami újfajta, m anyag párnás kerekes székben, Fred Springer kedvenc Barcaloungerének modern változatában. Homloka aggodalmas-nyúzott, szája sötét, renyhe, félhüvelykes rés. Kétárnyalatú szabadid ruhájában és ormótlan Adidasában úgy fest, mint valami els osztályú tekebajnok, arca kemény a sok naptól, pofacsontján két kis hurkaszer dudorkezdemény. Szemöldöke alatt a finom b r ráncosodik. Ahogy öregszünk, egyre több lesz rajtunk a kidudorodás meg a bemélyedés. Harry felel: – Az egyik doki szerint sportszívem van. Túl nagy. Mármint kívül, mert belül meg túl kicsi. Az izom túl vastag. A szív egyáltalán nem valami érzelmes szerv, hanem izom. Csavarmozgással pumpál, valahogy így. – Öklét csavargatva mutatja kis hallgatóságának: dobbanás, szünet, dobbanás, szünet. Judy arca megmerevedik a szívmonitor képerny je el tt, amit Harry nem lát, de el tudja képzelni, hogy az er feszítés, amibe ez a kis demonstráció került, meg is látszik a kardiogramján. Janice is nézi, négy szemük fényl n tükrözi az elektronikus rángást, két nyitott szájuk egyforma sötétségrés. Harry ezel tt sose látott bennük örökletes hasonlóságot. Folytatja: – Valami festéket akarnak a szívembe juttatni, úgy, hogy egy hosszú csövet dugnak valamelyik artériába a combom tetején, hogy világos képet kapjanak, de úgy saccolják, legalább az egyik koszorúér eltöm dött. A rengeteg sertésszelett l meg a fiatalkori futkosástól a pályán. De nem probléma. Manapság bypasszal mindent meg tudnak oldani, naponta csinálják, olyan, mint a plasztikcsöves vízvezetés. Állítólag fantasztikus, mi mindenre jöttek rá az elmúlt tíz évben. – Nyitottszívm tétet akarnak csinálni? – kérdi ijedten Janice.
A szívet megszemélyesít ököl elködösödik, elnehezül; Harry óvatosan leengedi maga mellé a leped re, és behunyja a szemét, hogy megkímélje magát aggódó felesége látványától. – Egyel re semmit. Kés bb, esetleg. Lehet választani. A másik lehet ség, hogy a katéterben van valami ballon, amit felfújnak, amikor bejut az eltöm dött artériába. Megrepesztik vele a plaque-ot. Így hívják, plaque-nak. Eddig azt hittem, a plakett az, amit a bajnokoknak adnak. – Nyúlnak el kell fojtania a nevethetnékjét, amiért képtelen megosztani Janice-szel azt a gyógyszerek kiváltotta békességet a mellkasában, az érzést, hogy végre benn van a mozdulatlan középpontban. Fájdalomcsillapító, véralvadásgátló, nyugtató, értágító és vizelethajtó csöpög föntr l a szervezetébe, a jóindulat és vidámság rózsás árnyalataira festve a kórházi világot. Imádja az állandó tüsténkedést, a vérvételeket, vérnyomásméréseket, m szer– és infúzióellen rzéseket, a szagtalan, feszes fiatal n i testek vonulását keményített vászonköpenyekben, b rszínük a legkülönböz bb kontinensekr l való, a tisztelet és a brutális leereszkedés szexi keverékével gondozzák magatehetetlen testét, bájos arcukon a színészn k és gésák hozzáért kifejezésével. Kicsi, fehér falú szobája színpadnak rémlik ebben a b völetben, melynek a legváratlanabb helyeken vannak ki– és bejárói. Félprivát, így függönye is van, az rejti a szobatársát, aki reggel még hörgött, okádott, nyöszörgött, de azóta csöndben van, talán meghalt. Harry számára azonban tovább zajlik az el adás, s mintegy végszóra belép egy újabb színész. – Itt van neked egy doki – jelenti Janice-nek. – Kérdezz csak t le, amit akarsz. Én addig a meccset nézem, Judy meg a monitoromat. Szólj, ha megállt, Judy. – Nagypapa, ne viccelj – zsémbel a drága gyermek. A kardiológus nagy darab, vörös b r bevándorolt ausztrál, dr. Olmannek hívják. Az orra görbe és rózsaszín , foga vakító fehér, haja fakó, egyenes szálú. A floridai paradicsomban töltött évek ráér s déli hanghordozássá szelídítették pattogó eredeti akcentusát. Húsos, vörös kezébe veszi Janice kicsi, keskeny barna kezét, és Nyúl szemében átvedlenek az kardiológiai szüleivé – aggodalmas, dióbarna kis anyává és látszatra nyugodt, szenvtelen apává. – Jó ideje beteg a fiú – mondja dr. Olman –, meg kell tanítanunk, hogyan vigyázzon magára. – Egész pontosan mi a baja a szívének? – kérdi Janice. – A szokásos, asszonyom. Kimerült, elmerevedett, tele van túróval. Tipikus amerikai szív, a korának és jövedelmi státusának, satöbbijének megfelel . A képerny n megjelenik az érzelmes és enyhén idegesít Gallo-borreklám a pasasról, aki ismeretlen lánnyal randevúzik, akir l kiderül, hogy azonos azzal a bolti eladóval, akit l tanácsot kért, milyen bort vigyen ajándékba. – Amit szívkatéterezés nélkül is megkockáztathatunk – mondja dr. Olman –, az az, hogy a leglényegesebb sz külés helye a megszokott, a bal els lehágó, a szervezet igáslova. Szerencsére elég jól fejlett kollaterálisai vannak, ezek vették át a feladatot. Tudja, asszonyom, ha a szív oxigénhiányban szenved, igyekszik alternatív útvonalakon továbbítani a vért az izmokhoz. Azonkívül a zörejekb l ítélve az aortabillenty nél is nagy mérv sz kület lehetséges. Nem valami biztató ábra, de láttunk ennél sokkal rosszabbat is. Janice majdhogynem büszkén pillant a férjére. – Jaj, Harry! Hisz emlegetted is, hogy kisebb fájdalmaid és légzési problémáid vannak, de sose vettem komolyan. Jobban kellett volna panaszkodnod. – Hát ez tökéletes volt – sóhajt a lány a reklámban a randevú végén, a szeme ragyog, majd elködösül; látni való, hogy baszni fognak, ha nem most, akkor a következ randevún, aztán összeházasodnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, s mindezt a Gallónak köszönhetik. Dr. Olman úgy látja, hogy Janice m velhet , ezért belevág a s r jébe. – Ha a férjének szerencséje van, és a zavar nem egy kettéágazódásnál lokalizálódik, és a meszesedés se nagy mérték , akkor sok orvos mértékletességet tanácsolna, kezdjük angio-plasztikával, mondanák, aztán majd meglátjuk. Nekem viszont az a véleményem, hogy ennek a pozitívumait, a trauma és a költségek kisebb voltát – mert a költségekre is gondolnunk kell, igaz-e, most, hogy a betegbiztosítás egyre sz kmarkúbb, és ez az új fiú azt ígérgeti, nem vezet be új adókat –, szóval ezeket a lélektani pluszokat kiegyenlíti a legnagyobb mínusz, a sz kület megismétl désének veszélye, amikor is újra
végig kellene csinálni az egészet, aminek a valószín sége, ha szinték akarunk lenni, egy kicsit több mint ötven százalék. Szóval énszerintem kereken kimondva az artéria-bypass a legjobb megoldás. Hogy is mondják maguk itt az Államokban, ne bízd fiúra, ha férfira is bízhatod? És most, asszonyom, mennyit akar tudni a szívr l? – Mindent – mondja Janice ragyogó szemmel ennek a férfinak, aki hajlandó elmagyarázni neki a dolgokat, s a nyelve máris el bújik, összpontosításra készen. – Hát az nem kevés – mondja rettenthetetlenül dr. Olman, s egyik hatalmas kezét ökölbe szorítva, a másiknak az ujjaival mutogatni kezdi, hogyan fekszenek a koszorúerek a szív felületére, s az elágazásaik hogyan furakodnak be a keményen dolgozó izomzatba. Harry már látta ezt a demonstrációt, int Judynak, hogy lépjen közelebb az ágyhoz. A kislányon ugyanaz a rózsaszín ruha van, amit a repül n viselt, hajában ugyanaz a keményített fehér szalag. A tegnapi kaland leégette az orra hegyét meg a tiszta zöld szeme alját, ahol a legkevesebb a szepl . Bámulja tovább a szívmonitort. – Mit látsz? – kérdi t le rekedten Harry. – Olyan, mint egy kis rángatózó féreg, csak megy, megy. – Az ott az élet – mondja Harry. – Az a te nagyapád. Judy szabad utat enged az ösztönének: az ágy fölé d lve megpróbálja átölelni az öregembert, s közben összekuszálja a felsn, mtestéhez csatlakoztatott csöveket és drótokat. – Jaj, nagypapa – vallja be –, ez az egész az én hibám! Lélegzete forrón csapódik le Harry nyakán. Magához szorítja, amennyire tudja, azzal a karjával, amelyikbe nem szúrtak infúziót. –Ne beszélj butaságokat. Mi a te hibád? – Megijesztettelek tegnap odakinn. – Nem te ijesztettél meg, bogaram. Hanem a Mexikói-öböl. Te nem voltál megijedve? A kislány könnyesen rázza a fejét, hogy nem. Harry szemében ez újabb csoda. – Miért nem? –kérdi. Judy sima kis arcán megjelenik az a pipisked kifejezés, ami feln tt n nél arra utal, hogy hazudni készül. Kicsit kacéran mondja: – Mert te ott voltál velem, nagypapa. És más csónakok is voltak körülöttünk. Harry megismétli a kínlódó ölelést, és Judy karcsú kis teste nem áll ellen, valami kiveszett bel le; Harrynek kapar a torka, talán a tegnap nyelt sós vízt l. Szemét a forró megkönnyebbülés könnyei fátyolozzák. A képerny n széles vállú, keskeny csíp j férfiak mozognak, mint istenek az olümposzi ködben. Annyit se látni, hogy melyik fehér, melyik fekete. A riporterek, hiába hogy vakok, tovább kiáltoznak er lköd , izgatott hangon. A reklám egy Subarut mutat, amint döcögve kaptat fel a roncskocsihegyre. – Akarsz csatornát váltani? – kérdi Judyt, és bekötözött csuklójáról, ami fáj, a televízió fémkarjába épített távkapcsolóra tolja a kezét. Hátrad l, és úgy érzi, a fehér falak kiszélesednek körülötte, akárcsak tegnap az óceán, és az ágya tutaj. Judy kapcsolgat: birkózás, parádé, ijesztget s reklám Karl Maldennel, aki azt ordítja, hogy akinek American Express-úticsekkjei vannak, azt nem lehet kirabolni, fekete ruhás férfi és n korcsolyázik a szikrázó jégen, horrorbörleszk egy londoni tinédzser emberfarkasról, aztán egy másik film, a Bruce Lee öklei. A kung-fu-er szak néhány percre leköti Judy figyelmét. Dr. Olman bizalmas, de ausztrál módra eleven és hangos közlend i bekúsznak a cselekménybe – gyilkos rúgások lassított technikával, kecses ázsiai színfoltvillanások. – ... el zetes teszt... szívizominfarktus után szokásos tüd pangás... vérrel telít dik a tüd szövet... hidralazin... szívburokgyulladás... dilantin... b rkiütés, hasmenés, hajhullás... nem szeretnék pacemakert ültetni ilyen korú emberbe ... Bruce Lee rúg, egyszer, kétszer, háromszor, és a három jól öltözött vagány lassan röpül a szoba sarkai felé, bútor törik, mint a gyufaszál, majd Judy hirtelen megint csatornát vált, egy reklám jön, Harry kedvence, valami b rápolóról, aminek a nevére nem emlékszik, de a modell arckifejezését sose tudná elfelejteni, ahogy hátramosolyog a csupasz válla fölött, és besurran a fürd szobaajtón, aztán amikor kijön, elégedett, kéjes, doromboló az arca, vizes haja nagy, bolyhos törülköz be
csavarva, kilátszanak a mellei, csak a bimbók maradnak le a képr l, ha egy pindurkával szélesebb lenne az erny , ha lelassíthatná, mint a kung-fu-filmeket, egy harmincadmásodpercre talán kibukna ott egy mellbimbó is, a n mélységes elégedettséggel süpped bele a kék bársonykerevetbe, gyönyör szemei behunyva, szemhéjai zsírosak, szemöldöke enyhén vastag, mint Cindy Murketté, kés bb estélyibe öltözve elmenni készül, és az aranylamé alatt még mindig csupa b rápoló... – Ne, ne, várjál, kisbogaram. – Megérzi, hogy Judy csatornát készül váltani, és nyúlna, hogy megállítsa, de már kés , visszaugranak az emberfarkasra, a fiú arcán rohamosan n ki a sz rzet, miközben egy telefonfülkében kuporog, majd újra a m korcsolyázók, a n hátra, a néz felé siklik, apró szoknyácskája fölcsapódik a derekára; aztán Harry csuklójának a teteje sajogni kezd az el bbi rángatástól, és a tegnapi fájdalom kacér kísértete keresztülsuhan a mellén. Múlik a demerol hatása. Kapott egy barna üveg nitroglicerint, ott van az éjjeliasztalán a telefon mellett, a poshadt ivóvízzel együtt, reszket kézzel kiráz egy tablettát, s a nyelve alá dugja, ahogy tanították. Marja a nyelvét, majd egy-két perc múlva a vicces érzés: csikland a segge lyuka. – Mennyi m kaját fogyaszt? – Ó – feleli lelkesen Janice –, tisztára a rabjuk. – A felesége, gondolja Harry, olyan csatorna, amir l nem lehet átváltani. Ugyanaz a kissé túl magas homlok, ugyanaz az ostoba, makacs szájrés, napról napra, mindig ugyanakkor, ugyanazon az állomáson. Úgy néz fel az orvos nagy, vörös-sz ke arcába, mint valami professzorosan szép napnyugtába. Duót alkotnak ezek ketten, felosztják t egymás között. Egyiké a belseje, másiké a külseje. Cseresznyepiros Subaru suhan az emelked , kaktuszos vadnyugati tájon, amit az autóreklámfilm-készít k annyira kedvelnek. Párálló modell száll ki a kocsiból, sovány, mint a paszuly-karó, gödröcskés, szögletes állú, mint valami magasabb Audrey Hepburn az Álom luxuskivitelben korából, ravaszul mosolyog, fején az autóversenyz k tojássisakja, a ruhája mintha párálló fénykötelekb l volna fonva. Lehet, hogy Nelsonnak mégis igaza van, s a Toyota unalmas társaság. Reklámjaiban az emberek felugranak a leveg be, csak mert megtakarítottak egypár fillért. A csatorna visszavált a parádéra. Fiatalok, virágok, hatalmas Garfield macska táncol fenséges mozdulatokkal. Harry bels nyugtató– és utóhatás-éghajlata távoli viharba kerül, akár a napfolttevékenység meg azok a messzi, gyengén érzékelhet hurrikánok a Jupiteren. Harryben nemcsak a történelem, hanem az asztronómia iránt is babonás érdekl dés él. Miatyánk, ki vagy a mennyekben... – ... több tonna zsír folyik át a szervezetén – mondja dr. Olman –, csak úgy árad át rajta, és valamennyi bizony leülepszik bel le. Zsíreres hús, disznókolbász, májas hurka, füstölt kolbász, mogyoróvaj, sós mogyoró... – Imádja mind, állandóan nassol – fuvolázza készségesen Janice, udvarol, megcsalja a férjét. – Imádja a mogyorót. – Az a legrosszabb, a lehet legrosszabb – mondja rá dr. Olman, s a hangja fölgyorsul, a délies ráér sség kiveszik bel le –, tele van zsírral, nátriummal, aztán a kesu is szörny , de a legrosszabb a makadámiadió, szörny , szörny , mind szörny . – Izgalmában Janice fölé görnyed, mint aki valami különösen nehéz golfütésre készül. – Minden, amihez hidrogénes növényi zsiradék kell, kókuszolaj, pálmaolaj, de a vaj, zsír, tojássárgája, teljes tej, fagylalt, sajt, bels ség is, az összes mélyh tött tévévacsora, a készételek, majdnem minden, ami csomagolva van, zsírpapiros csomagolásban, méreg, asszonyom, halálos méreg. Össze fogok magának állítani egy listát. – A menyem táplálkozástannal foglalkozik. Rengeteg ilyen listája van. – Végszóra megjelenik Pru, bizonytalanul tölti ki az ajtónyílást asszonyosan széles testével, csinos útiruháján a háromdimenziós kockákkal. Janice nem veszi észre, tovább duruzsol dr. Olmannek: – Évek óta mondogatja Harrynek mindezt, amit itt elmondott nekem, de ügyet se vet rá. Azt képzeli, fölötte áll mindennek, még mindig tinédzsernek képzeli magát. Az orvos felhorkan. – Még a villámgyors anyagcseréj tinédzserek se bírják azt a sok zsiradékot és cukrot elégetni, amit ennek az országnak az élelmiszeripara beléjük töm. Kamaszkori szívrohamokkal találkozunk mindenütt – hangja újra déliessé lágyul – Isten zöldnek teremtett
világában. El lép Pru három dimenzióban. – Ne haragudj, Janice – mondja, még ma is kényszeredetten ejti ki anyósa nevét –, tudom, hogy nem szabad ennyi látogatónak betódulnia egyszerre, de Nelson ideges, fél, hogy lekéssük a gépet. Janice olyan gyorsan áll fel, hogy a kerekes szék hátracsúszik. Meginog, de nem esik el. – Megyek. Váltsatok pár szót, aztán hozd ki magaddal Judyt. Harry, beugrom majd visszafelé is, ha feltettem ket a gépre. De este origami-bemutató lesz a Village-ben, azt nem szeretném elmulasztani. – Távozik, mire Judy egy mulatságos Midas-keszty reklám kell s közepén kikapcsolja a tévét, és utánamegy. Dr. Olman hevesen megrázza Pru kezét, és kivicsorítja cápafehér fogait. – Asszonyom, tanítsa meg ezt a csökönyös szamarat a helyes táplálkozásra. – Megfordul, és laza ököllel vállba bokszolja Harryt. – Barátom – mondja –, maga fél évszázadon át moslékkal töltötte a bend jét. – Azzal is távozik. Harry és Pru feszeng váratlan magányában. – Ez a pasas – mondja Harry – folyton Amerikát ócsárolja. Ha nem szereti az itteni kosztot, miért nem megy vissza oda, ahonnan jött? Egye meg a kenguruit. Magas menye hosszú, vörös kezeit tördeli, jegygy r jét csavargatja, de azért el remegy az ágy lábáig. – Harry – mondja. – Kétségbe vagyunk esve, hogy ez történt veled. – Te és ki még? – kérdi Harry szándékolt kedélyességgel – Bogart a Casablancai repül téren, Flynn Little Big Hornnál, George Sanders Dágon összed l templomában, Victor Mature, miután szétnyomta az oszlopokat. – Hát Nelson, természetesen. Egy szemhunyást nem aludt az éjjel, annyira aggódott érted. Képtelen kimondani, de szeret téged. Harry nevet, de csak lassan, mert az érzelmes szerv bármikor szétrepedhet benne. – A kölyök és énközöttem van valami. Hogy szeretet-e a neve, abban nem vagyok biztos. – Mivel Pru habozik, csak nézi azzal a merev, sár pöttyözte zöld szemével, amib l Judy tisztább, halványabb szemét párolták, Harry folytatja: – Én persze szeretem t, de lehet, hogy ez az „ " már régen nincs benne. Egy apró kiskölyök az, aki felnéz rád, miközben te cserbenhagyod – nehéz az ilyesmit elfelejteni. – Benne van az még, az összes többi alatt – er sítgeti Pru, de azt nem mondja meg, az „összes többi" mit jelent. Szfinxfrizurája kuszált, Harry azonnal észreveszi az éles kórházi fényben-kiszabadult, színtelen szálak hajladoznak mindenhol a feje körül. Úgy érzi, Pru sok mindent szeretne mondani neki, de nem meri. Felidéz dik benne, milyen volt, amint fölötte lebegett, amikor ott feküdt leveg után kapkodva a parton, aggódó volt és asszonyos, az arca árnyékban, láthatatlanul, mellette Ed Silberstein fiának viharfelh képe, sótól spr d, fekete fürtjei, vajmogyoró b re, dudorodó fütyköse a feszes fekete úszónadrágban, az ötszög Omni-címer mellett – ígéretes, nagy jöv j nyikhaj. Hejhó, Silvers. – Mesélj magadról, Pru – mondja Nyúl, s a szavak úgy csúsznak ki sajgó torkából, mintha az, hogy ágyban fekszik, nyugtatókkal teletömve, a meghittség új síkjára emelné ket. – Te hogy jössz ki a kölyökkel? Mármint Nelsonnal. Az emberek meglep módon reagálnak a nyílt beszédre, mintha csak arra várnánk üregünkben, hogy kiöntsenek, mint az ürgét. Pru habozás nélkül mondja: – Nagyszer apja a gyerekeinek. Ezt szintén állíthatom. Gyámolító, odafigyel , beleérz . Már amikor összpontosítani tud. – Miért nem tud összpontosítani? Most elbizonytalanodik Pru, gondolattalanul csavargatja ujján a gy r t. Mintha egész Florida felcserélhet részekb l állna, Harry kórházi ablaka el tt is van egy norfolki feny , rajta láthatatlan madár csap nedves fa nyikorgására emlékeztet zajt. Reggel is hallotta, most is hallja. A melle mintha nyilallva visszhangzana. Biztos, ami biztos, bekap még egy nitroglicerint. Pru kiböki: – Azt hiszem, a telep aggasztja. Most, hogy a dollár meggyengült, nem mennek
úgy a kocsik, és az új típusok is unalmasak szerinte, s attól fél, a Toyota be fogja zárni a képviseletet. – Ahhoz pokolgépnek kéne ott robbannia. Jól járt mivelünk a Toyota. Amikor Fred Springer megkapta a koncessziót, a japán termékeket minálunk még mindenki viccnek tartotta. – Az régen volt. A dolgok nem maradnak meg egy helyben –mondja Pru. – Nelsonnak fogytán a türelme, és szintén szólva azt hiszem, az is megijeszti, hogy a régiek közül már senki sincs körülötte, Charlie, aztán Manny és most Mildred is, bár Mildredet rakta ki, te is itt töltöd a fele évet, Jake átment a Volvo-Olds-hoz, az oriole-i új bevásárlóközpontnál, Rudy meg saját Toyota-Mazda-képviseletet nyitott a 422-es út mellett. Nelson magányos, társaságnak pedig csak ezek a gyanús észak-breweri alakok kínálkoznak. Pru közölni akar valamit, valami bujkál a szavai mögött, de egy magatehetetlen, ágyhoz kötött férfi hogy eredhetne annak a nyomába? Nyúlnak vigyáznia kell a szívére. Ez élet és halál kérdése. Múlik a nyugtatók hatása. Helyzetének halálos iszonyata föltolul a torkán, savas öklendezésként marja. Segglyuka menetrend szerint csikland. Valami gonosz, valami gyenge fészkel benne, ami bármelyik percben elárulhatja, belelöki a jeges feketeségbe, amir l Bernie mesélt. Pru megrántja széles vállát, megkésett válaszul arra, hogy hogy megy soruk. – Milyen lenne az élet? Másikat nem kap az ember, hogy összemérhesse vele. A nagy házat, Pennsylvaniát szeretem. Akronban mindig csak lakásunk volt, a bérrel folyton hátralékban voltunk, és a vécécsésze mintha állandóan szivárgott volna. Nyúl megpróbál fölemelkedni Pru szintjére, kiemelkedni privát sötétsége félelméb l, felböfögött ízéb l. – Igazad van – mondja. –Hálásnak kellene lennünk. Csakhogy hálásnak lenni nehéz. Úgy érezzük, mindig is kutyaszorítóban voltunk, mindig éhesek voltunk és féltünk, és ebb l az egyetlen kiút se megoldás. De a fenébe az egésszel. Figyelj rám. Te még fiatal vagy. Gyönyör vagy. Mosolyogj. Mosolyogj a kedvemért, Teresa. Pru mosolyog, ellép az ágya vége mellett, és lehajol, hogy megcsókolja, most nem a száját, mint a repül téren, hanem az arcát, kikerülve az orrába oxigént juttató csöveket. Közelsége hatalmasnak érz dik, kockásnak, felöltözöttnek, felh ként borul rá, mint az oldalára fordult csónak árnyéka odakinn az öbölben, ahol hideg és meleg volt egyszerre. Harryt rosszullét kerülgeti: betegsége tényei fel akarnak jönni a torkán, égetik, kis híján hánynia kell t lük. – Aranyos ember vagy te, Harry. – Na igen. Viszontlátásra odafönn, tavasszal. – Szörny , hogy csak így itthagyunk, de Nelson mindenáron el akar menni erre a ma esti breweri bulira, és a helyfoglalást különben is lehetetlen áttenni, ilyenkor minden tele van, még a newarki járatok is. – Hát persze – mondja Harry. – Nem lesz semmi bajom. Tulajdonképpen áldás ez az infarktus. Kijózanított egy kicsit. Le fogok adni a súlyomból. Sétálok, kevesebb m kaját eszem. A doki szerint új emberré kell válnom. – Én pedig be fogom lakkozni a lábkörmeimet. – Pru teljes magasságában kiegyenesedik, és nyugodtan, halkan, ahogy Harry még sohasem hallotta, mint férfinak mondja neki: – Azért ne változz meg nagyon, Harry. – Majd hozzáteszi: – Beküldöm Nelsont. – Ha annyira menni akar, mondd meg neki, hogy menjen csak, majd odafönn találkozunk. Pru egyik szája sarka legörbül, arca kissé megmerevedik az illetlen javaslattól. – Megkell néznie az apját – mondja. Pru távozik; Harry körül tágul a fehér, tiszta világ. Amikor majd mindenki elmegy, kéjesen csönget a n vérnek, és kér még demerolt. És megnézi, hogy állnak a Sasok a ködben. És egy élvezetes pillanatra végre lehunyja a szemét. Bejön Nelson, karján a kis Royjal, noha hat éven aluliaknak elvileg tilos a látogatás. A kölyök úgy viseli a gyereket, mint valami páncélt: ha a saját kölykét hozza, mi rosszat vághatnak hozzá? Roy fölháborodottan bámul Harryre, mintha az ágyban fekv , mindenféle gépezetekre kötött nagyapja valami ijeszt mutatvány volna. Amikor Harry megpróbál rámosolyogni és kacsintani hozzá, Roy villámgyors mozdulattal apja nyakába temeti az arcát. Nelson is meg van döbbenve;
tekintete újra meg újra a monitorra téved, a folyvást szaladó élet narancsszín rángatózására, majd tétován vissza az apja arcára. Nehézkesen egyensúlyozva az ólmos, meredten bámuló gyereket, odamegy az ágyhoz, és az összehajtogatott News-Press-t a krómozott szél asztalra teszi, amelyen már ott a vizespohár, a telefon és a kis barna nitroglicerines üveg. – Elhoztuk az újságot, hátha bele akarsz nézni. Sokat írnak a Pan Am-katasztrófáról, ami annyira érdekel. Most már pontosan tudni vélik, milyen fajta pokolgép volt – valami barométerfélét építettek bele, ami akkor robbant, ha egy bizonyos magasságot elér. Fel, fel; a leveg egyre ritkul, az id zít ketyegni kezd, miközben a repül gép kényelmesen szeli a sötétet, a pilóta cseveg a rádión, a fülke lámpái égnek és villognak körülötte, az utasok bólogatnak az italuk fölött pasztellszín plasztiküregükben. A kép, mint valami mag, amely a nyirkos talajban végre szétveti burkát, ráébreszti Harryt, hogy itt ebben a fert tlenített fehér ködben fekve, csövekbe és vérségi meg családi kötelékekbe gabalyodva olyan is, mint akiket annyira sajnált, akik zuhantak ki a szétvetett repül gépb l: zuhan is, tehetetlenül zuhan a halál felé. A végzet, ami az orvosi tör dés fátyla mögött várja, ugyanúgy megfellebbezhetetlen, mint ami azokat a vja azzel teli szemeteszsákokként a mocsaras skót földbe vágódó testeket fogadta. Plitty, placcs, testek repednek szét szerte Lockerbie golfpályáin és éjbe merült, hanga szegélyezte földútjain. Ami fogadta ket, semmivel sem volt több, mint ami rá vár. Azokra az utasokra rátört a valóság, miközben a légitársaság csirkéjét trancsírozták a kibontatlan késsel-villával, vagy Barry Manilow-val a fülükbe dugott csövekben szunyókáltak, és ugyanez a jeges, fekete valóság tört rá is; a halál nem az élet szelíd háziállata, hanem szörnyeteg, amely magába nyelte Amber babát és Becky babát, a syracuse-i diákokat és a hazatér katonákat, és el fogja nyelni t is, itt van alatta, hatalmas, mint egy éjszakai planéta, gigantikus és teljességgel az övé. A halála. Sajgó torkában egyre er södik a maró érzés, majd belefullad a félelmébe. – Kösz – mondja rekedten a fiának. – Amint elmégy, elolvasom. Azok a rohadt arabok. Idegesít, hogy le fogod késni a saját gépedet. – Ugyan. Rengeteg id nk van. Ezen az úton még a mama se tud eltévedni, vagy igen? – Keletnek hajtsatok a 75-öshöz, s azon délre a 21-es kijáratáig. Az az út olyan, mintha sehová se vezetne, de három mérföld után már felt nik a repül tér. – Harrynek eszébe jut, amikor hajtott azon a fura országúton, reklámtábla egy szál se, a pálmafák karóvékonyak, az a kakaóbarna csibe a piros Camaróban és stewar-dess-sapkában majdnem belement, s aztán még egy oldalpillantásra se méltatta, orrát fölszegte, száját el recsücsörítette, és valószín tlennek tetszik most neki az egész, porcelánszer napfényutánzat vonja be, mint az a sárga napsütés, amit stúdiólámpák gerjesztenek a tévéshow-kban. Akkor még nem voltak gondjai. A paradicsomban élt, csak nem tudta. Érzi, hogy kiüt rajta a félelem verejtéke, érzi a saját verejtéke szagát, nyirkos, mint valami kút alja, és látja Nelsont, amint ott áll annak a világnak mesterséges fényében fürödve, amely még nem lépett át a halálba, csinosan és frissen a gittszín öltönyben, most nem a farmerzakót vette föl, de az ingnyaka megint nyitva, úgy fest, mint valami éjjeli kártyás, aki póker közben letépte a nyakkend jét, majdnem egy hetet töltött itt, de napot alig látott. Kis bajuszfoltja idegesíti Harryt, és a kölyök még rá is tereli a figyelmet, szipákol és az orra tövét tapogatja, mint aki kiszimatolja az apja nyirkos félelmét. Azt mondja: – Azonkívül, képzeld, apa, a Deion Sanders-ügy hátrakerült a sportrovatba, és valahol a B részlegben van egy cikk a hájrétegek megszüntetésér l, hülyére röhögtem magam rajta. – Igen, a háj. Én még belül is hájas vagyok. Erre a végszóra a fia komoly képet vág és megkérdi: – Hogy érzed magad? – A kölyök kopoltyúja elfehéredik, mintha attól félne, hogy az apja tényleg megmondja neki. Idegesít a frizurája is – fölül túl rövid, hátul túl hosszú, az a szánalmas patkányfarok. Meg a miniat r fülbevaló. – Aránylag t rhet en. – Remek. Az a furcsa kiejtés , böhöm orvos kijött hozzánk, és azt mondta, az els t sokan nem élik túl, így a te esetedben, egy darabig legalábbis, már csak arról van szó, hogy meg kell változtatnod az életmódodat.
– Annak a pasasnak a sült krumpli meg a hot dog a vessz paripája. Ha Isten nem akarta, hogy sót és zsírt együnk, miért tette ket olyan jóíz vé? Nelson szeme elsötétül és ugrálni kezd, mint mindig, ha az apja Istent emlegeti. A társalgás akadozik, Harry csak a zuhanásra tud gondolni, a kölyök súly a mellén. Rajta, rajta, biztatja magát, próbálkozz. Csak egy életünk van. – Pru azt mondja, egész éjjel nem aludtál az aggodalomtól. – Na ja, mindig túloz, de nagyjából igaza van. Nem tudom, miért nem bírok aludni idelenn. Nekem itt minden olyan mesterkélt, ráadásul Brewerben egy csomó elintéznivaló vár. – A telep például? Két ünnep között rendszerint uborkaszezon van. Karácsony után mindenkinek üres a zsebe. – Az is, meg más is. Egy rakás ny g. – Ez az élet, Nelson. Ny g. – Na igen. Harry azt mondja: – Gondolkodtam a beszélgetésünkön, tudod, hogy a Toyoták unalmasak és fantáziátlanok. Rájöttek erre k is, és most szexibb variációval próbálkoznak. Jöv sszel piacra dobják a Lexus luxuskupét. V-8-as motorja lesz. – Aha, de a régi képviseleteknek nem adnak bel le. Egy egész új kiskereskedelmi hálózatot építenek ki az eladására. Csinálják csak, úgyis bele fognak bukni. A japánok nem olaszok. G zük sincs róla, mi a luxus. – Err l a külön Lexus-hálózatról elfeledkeztem. Nem vagyok valami nagy formában, Nelson. Valahogy minden ködös el ttem. – Nem vagy egyedül – mondja Nelson. – Ja igen – a statisztikai kimutatások. Ezen is gondolkodtam. Nehéz eladnotok a használtakat? Ne légy mohó. Tízszázalékos haszonkulcsnál ne akarj többet, érdemes lenyesni a profitból, ha cserél dik a készlet. – Oké, papa. Ha te mondod. Majd utánanézek. Megint elakad a társalgás. Roy izeg-mozog az apja karján. Harry zuhan, a fény csak a sötétség héja, vékonyabb, mint a repül gépé, vékonyabb, mint egy alumínium sörösdoboz. El kellene kapni valamit, akármit. – Egész príma asszony lett bel le. Pruból – tárja fia elé a véleményét. A kölyök meglep dik. – Aha, nem rossz. – is megkockáztatja a magáét: – Kedvesebbnek kellene lennem hozzá. – Hogyan? – Hát... tudod. Össze kellene szednem magamat. Érettebbnek kéne látszanom. – Szerintem te mindig is érettnek látszottál. Talán túlságosan is, már régebben. Meglehet, nem mutattam neked valami jó példát érettségb l. – Annál inkább kellene akkor. Mármint nekem. Csak képzeli Harry, vagy tényleg hall valami mocorgást, apró, száraz köhécselést a függönyön túl, az ágyból, amit nem lát? Fan-tom szobatársa, úgy látszik, él még. Azt mondja: – Igazán nem szeretném, ha lekésnétek miattam a gépet. – Ja igen, ne haragudj. Ronda dolog, hogy így faképnél hagyunk. Beszélgettünk is Pruval tegnap este, nem kéne-e maradnunk pár napot, de tudod, hogy van az, az ember programokat csinál, aztán beléjük gabalyodik. – Hajaj, de mennyire. Minek maradnátok? Az öreged rendben van. Els osztályú kezekbe került. Egyszer en csak hozzá kell szoknom, hogy nem valami jó a szívem. Hogy zörög a masina. Charlie húsz éve elvan vele, elleszek én is. – De azután hozzáteszi, már-már sírósan, riadtan, panaszosan: – Persze egy sovány kis görög, én meg nagy, hájas svéd vagyok. Nelson már nagyon feszült. Ordít róla az ideges vágy, hogy szeretne máshol lenni. – Oké, apa. Igazad van, indulnunk kéne. Puszild meg a nagypapát – mondja Roynak. Odatartja a gyereket, mint aki egy pattogó futball-labdától szabadul meg, hogy puszilja meg a nagypapa arcát. Roy azonban csók helyett megmarkolja a Harry orrába oxigént vezet babakék
ikercsövet, és kirántja. – Az istenit! – mondja Nelson, végre valami érzelmet mutatva. – Nem esett bajod? Fájt? – Fenekére csap a fiának, és leteszi maga mellé. A dolog váratlan, karcoló er szakossága fájt ugyan egy cseppet, Harrynek mégis muszáj nevetnie. – Semmi gond – mondja. – Ez csak úgy ül az ember orrában, mint valami fölfordított pohár. Igazából nincs is szükségem oxigénre, de vele jár a kezeléssel. Roynak harmonikázik a lába a düht l, leveti magát a fényes padlóra. Tekereg és furcsán hörög, mire Nelson lehajol, és újra rávág. – Ne bántsd a gyereket – mondja neki Harry egykedv en. – Szívességet akart tenni. – Szabad kezével úgy-ahogy visszailleszti a két halványkék csövet a fülére, mivel az oxigénláda mögötte lóg a falon, és újra az orrsövényére helyezi a szelíd-éltet n susogó csíptet t. – Minthogyha az orromat fújta volna ki. – Te undorító kis féreg, meg is ölhetted volna a nagyapádat – magyaráz Nelson a földön rángatózó gyereknek, akit ki kellett húznia az ágy alól. – Most meg te túlzol – mondja Harry. – Nem olyan könny engem megölni. – És kezdi is elhinni. Roy, akinek apjához hasonlóan fehér a kopoltyúja, megtalálja a hangját, és üvöltve próbál szabadulni Nelson kezei közül. N vérek gumisarkai sietnek feléjük a folyosón. A láthatatlan szobatárs hirtelen felnyög fehér függönye mögött, gurgulázó, tüd ödémás hörgés. Roy úgy fickándozik, akár a partra vetett hal, s közben mintha gyomron is rúgná Nelsont; Harrynek kuncognia kell a teljesítményen. Ügyes béka. Talán a négyesztend s agyával azt gondolta, kígyók azok a csövek, s a nagypapa arcát falják; de lehet, hogy csak nem tetszettek neki. Noha tele van a keze, Nelsonnak sikerül elhajolnia csövek-drótok mellett, és Roy helyett gyors csókot nyomnia Harry arcára. Meleg bajuszdörgölés. Tengeri sün bökése. A függöny mögött mozgolódó víziszörny újabb bugyborékolást, kínlódó nyögést ereszt meg a mélyb l. Ijedt n vérek lépnek a szobába; arcuk piros. Feltoronylik a f n vér viaszos fonadékával, fekete nudlihurkák, petárdák nyalábja. – Ja igen – jut eszébe Harrynek, amikor Nelson már a folyosón üget visítozó-tekerg terhével Pennsylvania felé. – Boldog 1989-et! II. PA Nap és hold, emelkedés, süllyedés: a természet kényelmesre kopott kerekei, melyek Floridában, ahol strand fut a tengerbe, összeütköznek, Pennsylvaniában hangfogósak, halkak, üledékkel lépettek, a mélységesen megszokottba burkoltak. A Penn Park-i kétszáznyolcvan négyszögölön, amit Janice és Harry egy évtizede vásárolt, a klinkertéglás szomszéd ház kerítésének közelében van egy díszcseresznyefa; Harry szeret itthon lenni, mire április tizedike táján kivirágzik. Ekkorra már a baseball is feljön északra – Schmidt ebben az évben két körfutást produkált az els két meccsen, alaposan rácáfolva a pletykára, hogy már nem a régi –, és a gyepen kin nek a fokhagymacsomók. Virágba borulnak a magnóliák meg a birsalmák, virít az aranyes , der s, h vös sárgája itt is, ott is feltünedezik, hirdetve a titkos nedvet, amely mindnyájunk életén átcsorog. Piros bimbófelh ül a járda menti juharfákon, s átterjed az erd kre is, amik még mindig fellelhet k, egyre ritkásabban, a régi és új parcellázások szélén. Ezek az els itthon töltött napjai: Nyúl körbe-körbe autózik, frissíti a memóriáját, belesajdulnak régi énje darabkái, melyek még ma is makacsul tapadnak a breweri körzet csaknem minden zugához. Megvannak az utcák, ahol gyerekeskedett, bár a villamosok már nem közlekednek. A vashidak, vonatremizek egykedv en rozsdállnak a kerül utak hurkában, mely azóta az egész várost körbevette. A rendszámtáblák közepén még mindig ott a narancssárga zárók , de a föliratuk most az, hogy Pennsylvania a te barátod, amit Nyúl mindig is érzelg snek talált, s még érzelg -sebbnek azokat a rendszámtábla-imitációkat, amiket az elüls lökhárítóra lehet fölcsavarozni, s az áll rajtuk: JÉZUS a te barátod. A telefonkönyvek borítóján a büszke Pennsylvania Álomállam. A volán mögött ülve Harry Mt. Judge felé gravitál, a város felé, ahol született és
nevelkedett, Brewer túlsó végén, ha Penn Parkhoz viszonyítunk. Ebben a hozzá nem ill új szárnnyal b vült, ormótlan homokk templomban, Mt. Judge lutheránus templomában keresztelték és konfirmálták, az inge nyaka úgy kidörzsölte a b rét, mintha lúggal keményítették volna, itt meg, valamivel följebb a Central Roadon, egy cukorkabolt el tt, ami most fénymásoló, itt volt életében el ször szerelmes, a magas szárú cip t visel , copfos Margaret Schoelkopfba. A szíve zsibbadt és dagadt a járdanégyzetek fölött, akár a zeppelinek, amiket a leveg ben lehetett látni, a cementkockák telek nagyságúra n ttek lebeg , gyermeki szíve alatt. Ennek az ismer s városkának minden második házában valakinek a kísértete lakik, akit ismert s aki elt nt azóta. Ezek a téglaoszlopos tornácú, sötét szalonú, rusnya kis otthonok üresek a számára, mint a tengeri kagylók a gy jt vitrinében, s nem változnak; ugyanolyan formájúak a lepusztult sorházak is, amelyek egyikében és Janice lakott házasságuk kezdetén, a Wilbur Avenue-n, mint valami lépcs kaptatnak föl a hegyre, bár a csúf, véraláfutásos vagy tehéntrágyaszín betonhomlokzatok ünnepibb anyagoknak adták át a helyet, durván faragott k – és deszkautánzatnak, egyik vastagabb, mint a másik, úgyhogy ha az ember végigfuttatja a szemét a soron, egy kis lépcs foknyi ki– és beugrással lépten-nyomon találkozik. Harry mindig elfelejti, mert a lapos Floridában igencsak nehéz elképzelni, ezt a foltos nyüzsgést, a bohócosan összeszoruló architektúrát, a távoli kék hegyeket, amelyek miatt még az el térben álló oromfalas házaknak is kapaszkodniuk kell az utcák magasabbik oldalán, a karószer gyámfalakon és meredek lejt kön borbolyasövény vagy tulipánágyás, a lejt ket mostanában nem annyira füvesítik, inkább talajfogóval, borostyánnal meg borókával ültetik be, amit nem kell hetente nyírni az ódivatú csörl s f nyíróval. Voltak, akik kötelet kötöttek a f nyíró nyelére, s zötyögve eregették le, majd visszahúzták. Nyúl elmosolyodik a kocsiban, mert a régi fanyel f nyírókról a rég halott metodista szomszédjuk jut eszébe, a Jackson Roadon, akivel az anyja valóságos háborút vívott annak a két láb széles f sávnak a nyírása miatt, amely a két ház alapfala melletti cementjárdák közt húzódott. Az öreg metodista házaspár Zimékt l vette meg a házat, amikor azok Clevelandbe költöztek. Carolyn Zim olyan szép volt – akár Shirley Temple a gödröcskék nélkül, vagy inkább talán Deanna Durbin fülledt nemisége áradt annak a kislánynak a testéb l –, hogy apu és anyu állandóan veszekedtek, a mama szerint azért, mert anyu féltékenykedett. Harry az ablakából kukucskált a balzsamos estéken, hátha megpillantja a vetk z Carolynt a kis leveg sávon át. A szobája: szinte emlékszik még a radiátor fölött különösen kisárgult tapétára, a lakkozott polcra, amin a játékmackói ültek, a vessz kosárra, amiben a Tinker Toy-küll i és –szelepei, a gumikatonái és ólomrepül gépei laktak. Íze volt annak a szobának, olajos rongyé, fölforrósodott ablakpárkányfestéké, vaníliáé és dióé, ha a mama süteményt sütött, mintha még most is érezné, és mégsem, beleveszik az árnyékba, becsúszik az ezüstszín re festett radiátor mögé, amelynek a bordáit csak halványan kivehet kacskaringók díszítették. Róla meg az ijeszt en mélyre süppedt múltjáról mesél Brewer, ez a lomha méhkas is; amikre még személyesen emlékszik, a második világháború vége, meg az a vasárnap, amikor Truman hadat üzent Észak-Koreának, ma már történelem, a legtöbben csak könyvekb l tudnak róla. Brewer volt az gyerekkora, az egyetlen város, amit ismert. Még ma is fölizgatja, hogy itt jár egyszer , virágcserépszín háztömbjei, téglából épült gyárai és sorházai és nagy, komor templomai között, amelyek egymásra vannak hányva, súlyosan, szolidan, divatjamúlt díszít buzgalommal. A jóformán kihalt belváros, a széles Weiser Street, amely emlékeiben kivilágított és zsúfolt, mint valami vidámpark karácsony táján, ma csupa törmelékhalom meg parkoló, pár felújítási próbálkozásként emelt, üveghéjú épületét többnyire bankok és kormányhivatalok foglalják el, az üzleteknek eszük ágában sincs visszatérni Brewer szélér l, a bevásárlóközpontokból. A régi Bagdad, valaha a fél tucat bemutató mozi egyike a Weiser Streeten, most két üres telek közt áll, arab csempéi lehántva, az eresztet m sortáblája, mely utoljára tizennyolc éven felüli nagyfilmet hirdetett, foszlik, rozsdáll, annyi olvasható rajta, hogy ÍTS, az alatta lev sorban pedig: NTS MEG – kivehetetlen maradványa a sorsdönt restaurálásra való buzdításnak. Gyerekkora édes illatokkal és sötét bársonnyal, mormolással, kuncogással és egymást szorongató kezekkel teli filmszínházai: egyt l egyig történelem. SEGÍTS, MENTS MEG. Az el csarnokban mór szök kút volt, színes fények játszottak
az ugráló vízen. A zenem bolt, a Kóta és Flóta, amit Ollie Fosnacht vezetett húsz évvel ezel tt a Bagdadtól pár számmal följebb, s kés bb átvedlett Fidelity Audióvá, ma a Fantasztikusan Könny névre hallgat, és futócip ket árul, két teljes kirakatra valót. Nagy keletje lehet a kisebbségek között. Üsd le és fuss. Nyúl korlátozott tapasztalata szerint minél tovább tökéletesít-gették a futócip ket, minél több alátámasztó betétet, gyorsító éket raktak beléjük, a tudományosan tervezett hatréteg talpról nem is beszélve, annál merevebbek és kényelmetlenebbek lettek: akár a cip k. És azok a futónadrágok, amiket a fiatal n k vesznek fel mostanában, úgy néznek ki bennük, mint rbéli lények, epervörösek meg neonzöldek, és olyan szorosak, hogy minden izom kirajzolódik alattuk, még a fenékrésé is, mi az értelmük? A mutogatás. A fiatal állat igényli a magamutogatást. Ollie Fosnacht különvált felesége, Peggy nyolc esztendeje meghalt, elvitte a továbbterjed mellrák. Nyúl elt n dik rajta, hogy volt az els szeret je, aki beadta a kulcsot. Aztán rájön, hogy ez nem is igaz. Hiszen ott volt Jill is. Sokat baszott Jill-lel azon az rült nyáron, pedig érezte, hogy Jill nem élvezi valami nagyon. Fiatalka volt még. És lehet, hogy meghalt azóta az a texasi kurva is, aki a maga furcsa, ráér s beszéd udvariasságával defloreálta t. A kurváknak nincs hosszú életük: a munka, a pia, a pofonok. Meg persze a kábítószerek, és az AIDS. De hát ki él örökké? Pofonokat meg mindnyájan kapunk. Lehet, hogy a kurvák úgy gondolkodnak: el bb vagy utóbb, mit számít? Éppen olyanok k, mint mi, csak még olyanabbak. Van, aki a börtönben megharapja az rt, hogy megfert zze AIDS-szel. Veszett kutyákká válunk – az emberi faj egyetlen nagy vírustelep. Brewer üres központjától visszafelé, a szorosan egymás mellé épült téglaházakban, melyeket száz éve emeltek, amikor az azóta elhagyott vagy mintaboltokká átvedlett nagy üzemek még füstöltek és vibráltak, textilt fontak, acélt öntöttek, az élet ugyanolyan eleven, mint régen, legföljebb egy kicsit árnyékosabb. Nyúl szeret ezeken az utcákon cirkálni. Áprilisban túlcsordul bennük az ártatlan energia. Négy hosszú lábú, fiatal fekete ver dik össze egy bicikli körül, amit éppen javítanak. A kés délutáni ferde napfényben egy latin-amerikai lány lép ki keskeny kis házszeletéb l, magas sarkú selyemcip van rajta, és lila ünnepi ruha, a vállán átvetve bíborpiros szalag, derekán nagy vászonrózsa: virág maga is, mondja a pillanat, majd egy csordányi tüleked , lökdös d fiú t nik fel, mind acélszürke zubbonyt és zöld katonai nadrágot visel, genguniformis, gondolja Harry. Brewerben az emberek még használják az utcát, kiülnek a lépcs re vagy a kis tornácra, mintha várnának valamit – Deleonban ilyet sose látni. És a pennsylvaniai sorházak a lehet legegyszer bb módon szolgálják hajlékcéljukat, alig különböznek azoktól a zabpehelydoboz-városoktól, amiket a tanító csináltatott velük els ben: ajtókat vágtak, ablakokat rajzoltak rájuk; Harry boldogan nézegeti ket a Floridában töltött tél, a golfpályákkal keresztbe-kasul sz tt társasházak, csempézett tornyú, ideiglenesen lakott apartmanok, m – és álfaluk, a kicsicsázott silányság után. A palaszürke, kétajtós Celicában, amit és Janice bezár a garázsba, amikor sszel leindulnak délre a Camryvel, biztonságban érzi magát, nem bámulják meg túl sokan, bár a keményebb városrészben, közel a sínekhez, egy bedeszkázott ablakú kocsma kerek saroklépcs jén egy trikós, kerek kis fekete lány ül egy fiú ölében, akinek csupasz a melle, pedig a tavaszi leveg még csíp s, és ellazult-elszánt, nyitott szájjal csókolgatja, miközben szemtelenül mered az arra haladó autókra. A félmeztelen fiú, valószín leg hülyére kábszerezte magát, nem néz sehová, de amilyen pillantást a lány vet Harryre a Celica oldalablakán, az ölni tudna. Le vagy szarva. Te vagy leszarva, mondja a lány szeme. Mintha megérezte volna, hogy mit csinál: gurul körbe, hogy egy kis életet lopjon magának ezekb l a dél-breweri életekb l, amelyek mind fiatalok és pezsg k, mint a nedv, míg az övé öreg és lassúdó. Sok élet pergett le ezekben a fáradt utcákban. Az öreg sorházakat újrafestették, falaikat újraburkolták, kés bbi csinosításul fölszerelt alumíniumerny ik és kovácsoltvas rácsaik maguk is megöregedtek. Üregek, amelyek ma is lakottak, a házszámot az ajtók feletti festettüveg világítóablakokba helyezték az épít k. A tömböket teleépítették, itt nem lesz soha átszámozás. Valaha is itt lakott, a 326-ban, Ruthtal, és vásárolni abba a saroküzletbe ugrott le, amely most ROSA ÉLELMISZERBOLTJA (Tienda de Comestibles), az ablakból pedig egy mészk templom
rózsaablakát bámulta: ebb l PAL Közösségi Centrum (Centro Comunidad) lett. A város gyorsabb, mint hitte volna, akár keveréskor a kártyapakli, úgy suhannak el mellette a tömbök, s az épületek, amelyek gyerekkorában foghíjasan álltak, most egymáshoz szorulnak. A mellpasztillagyár, a városi bíróság felh karcolója, az Y, ahol úszni tanult, de helyette tüd gyulladást szedett össze, mert vizes hajjal lépett ki a téli utcára, mind-mind egymás közelében, és közel a postahivatal is azzal a furcsa, hosszú, üres el terével, csak az egyik végén van kivilágítva, ott van egy-két ablak nyitva, meg a Ben Franklin, a büszke, aranycirádás belvárosi szálloda, ma Ramada Autós Hotel. Ott tartotta az osztálya, a Mt. Judge '51 az érettségi bankettet, nyári szmokingot vett, Mary Ann vállpánt nélküli, levendulaszín szaténruhát, krinolinos alsószoknyái annyi gondot okoztak kés bb a kocsiban, hogy muszáj volt röhögniük rajta, kerek fehér combjai elvesztek a rengeteg zizeg réteg és szegély alatt, húsvéti tojások papírfészekben, a bugyija nyirkos volt a sok tánctól, és tele a mohájával, er s, nedves, szúrós pézsmaszag, Mary Ann volt az els n , akinek a szagát a magáévá tette, mindenét a magáévá tette, minden nyílást, hasadékot, minden hangulatot, aztán hogy elment két évre katonának, Mary Ann minden értesítés nélkül valaki másnak a felesége lett! Talán megérzett valamit rajta. Hogy született vesztes. Bár tizennyolc évesen éppenséggel nyer nek látszott. Amikor elvitte valahová Mary Annt, tudva, hogy utána az övé lesz, learathatja a meleg kocsiban, igazi nyer nek érezte magát, laza volt és nyugodt, az élete d lésszöge ellenállhatatlanul el re mutatott. A Ben Franklint l két tömbre a hegy felé, ahol az Eisenhower Avenue fakorlátos bakhátat púposít, régi-régi kubikosok nagy árkot ástak az út alá, hogy a vasutat a városba bevezessék; a síneket azóta már nem használják, a mészk vel falazott vágat szemétgödör lett, sörösdobozokat, üdít süvegeket, tele szemeteszsákokat, matracokat dobálnak bele; Brewer mindig is kemény város volt, vasútváros, a vágányok menti háztömbök tele kemény férfiakkal, a kialvatlan hobók negyed dollárért hajlandók leszopni az embert, a szurtos zugszállókban napszámra verik a blattot, a bárok elüls ablakai megrepedtek az elhaladó vonatok dübörgését l-vibrálásától, mérföld hosszú szénszállító szerelvények jártak keresztbe a Weiseren, megállítva a forgalmat, egyszer t és Rutht is, az azóta rég megsz nt kínai étterem neonfényei ugráltak Ruth sokszín haján. Ezek a vörösre festett téglák, ezek a szürkek utánzatok rengeteg szívszaggató dolgot láttak, csak éppen nem tudják. Ruth régi utcájától – Summer Streetnek, Nyár utcának hívták, de k tavasszal éltek ott, nyárra vége lett mindennek – egy vagy két tömbre a hegy felé Nyúl egyszerre csak fehér alagútban hajt, az utca mindkét oldalán fehér virágban állnak a fák, fiatal, ovális forma fák, egymásba olvadnak, mint a felh k, s fenn az ég kékje árnyalja a legfels virágokat, akár a nappali holdat. A csúcsaikon, ahol a legtöbb a fény, már a csillogó, szív alakú kis levelek is bomlanak; tudja, hogy ilyenek, mert úgy gondolva, hogy eleget vezetett, a járda mellé kormányozta a Celicát, és kiszállt, leszakított egy levelet, és úgy tanulmányozza, mintha az volna ennek az egész irdatlan glóriának a kulcsa. A sugaras, hosszú liget járdáján árnyékos emberek babakocsit tolnak, vagy a lépcs k alján állva beszélgetnek, s mintha észre se vennék a fölöttük függ , ket körbevev , máris sziromkonfettit hullajtó szépséget; a mennyországban vannak. Szeretné megkérdezni valamelyikt l, hogy hogy hívják ezeket a fákat, s hogy kerülnek ide Brewernek ezek közé a kemény téglatömbjei közé, virítva, mint lenn Floridában a Naples utcáit szegélyez fikuszfák, de valahogy feszeng a ráirányuló tekintetek alatt, árnyék maga is a virágalagút sz rt fényében, vendég, múltból szalajtott betolakodó, s különben is úgy érzi, nem tudják, vagy ha tudják is, túlságosan idegenfélének tartanák t ahhoz, hogy kérdéseket tehessen fel. De Janice tudja. Amikor elmeséli neki az élményét, azt feleli: – Bradfordi körte, mindenfelé telepíti a város, ahol a régi szilek meg platánok kipusztultak. Virágzik, de gyümölcsöt nem hoz, és városi környezetben is igen szívós. Nem zavarja a szén-dioxid. – Miért nem láttam eddig? – Láttad, Harry, biztosan láttad. Legalább tíz éve ültetik. Cikkek is jelentek meg róla az újságban. Az egyik klubtag lánynak a férje benne van a Városszépít Bizottságban. – Sose láttam ehhez hasonlót. Egészen fölkavart. Janice azzal van elfoglalva, hogy újra otthont teremtsen a Penn Park-i házban, takarítja a téli
pókhálókat, tisztítja az anyjától öröklött Koerner-ezüstöt, türelmetlenül odébb megy. – Dehogynem láttad, egyszer en csak máshogy látod most. A szívrohama óta, erre céloz Janice. Amikor majdnem meghalt. Valamiképpen úgy érzi most magát Janice-szel, mint a hazajáró lélek, aki figyeli az életben maradottakat, velük él láthatatlanul, mint az egerek a falban. Az asszony sokszor meg se hallja, nem veszi egészen komolyan. Átjár Brewer másik végére, Mt. Judge-ba Nelsonhoz, Pruhoz meg a gyerekekhez, felújítja az ismeretséget a barátn ivel odaát a Röpül Sas Country Clubban, ahol már hengerelik a teniszpályákat, a golfpálya pedig már zöldell is, fogadóképes. Azonkívül állást keres. Harry azt hitte, csak viccelt a A dolgozó n cím film után, de nem, a Janice-korú n k mostanában mind csinálnak valamit – egyik teniszpartnere például beállt gyógytornásznak, olyan kar– és vállizmai vannak, hogy na, egy másik meg, Doris Eberhardt, azel tt Doris Kaufmann, gyémántszakért lett, jóformán hetente buszozik be New Yorkba, több százezer dollár érték követ hurcol oda-vissza, egy harmadik barátn je pedig a ház-, gyár– és iskolaazbeszttalanítás vadonatúj területén dolgozik. Rengeteg a régi azbeszt, amit ki kell szimatolni. Janice az ingatlanüzletbe akar belevágni. Egy barátn jének a barátn je csak hétvégi állásban leszakít évi ötvenezer jutalékot. Harry megkérdi: – Miért nem inkább Nelsonnak segítesz vezetni a telepet? Úgyis van ott valami katyvasz. – A magam alkalmazottjának lenni nem nagy vicc. Ráadásul tudod, milyen érzékeny Nelson arra, ha beleavatkozunk a dolgába. – Igen – de miért? Janice-nek mindenre van válasza, most, hogy újra összejár azzal a nagyokos n csürhével a Röpül Sasban. – Azért, mert egy zsarnoki apa árnyékában n tt föl. – Nem vagyok zsarnoki. Inkább balek vagyok. – Neki zsarnoki vagy. Legalábbis pszichológiailag. Például sokkal magasabb vagy nála. És kit n sportoló is voltál. – Voltam. Kit n sportoló, aki orvosi utasításra golfkocsiban kell hogy közlekedjen, és a szapora sétánál meger ltet bbre nem vetemedhet. – De még azt se csinálod, Harry. Tovább, mint az autóig meg vissza, sose látlak sétálni. – Kertészkedem. – Ha azt annak lehet nevezni. Estefelé szeret kiballagni a kertbe, letördösi a tavalyról száradt virágszárakat meg a csontfehér, elöregedett alkörmösöket, tüzet rak bel lük a breweri Standard aznapi számával. A gyep rég megérett a nyírásra, amikor hazajöttek, a hagymaágyásokat márciusban kellett volna kitakarni. A hóvirág és a krókusz elnyílt, míg k lenn voltak Floridában; a jácintok most vannak teljükben, és el bújtak a tulipánok is, bár még csak hegyes kis zöld lándzsa a fejük. Nyúl békén érzi magát a napnak abban a pillanatában, amikor a fény elfakul és a díszcseresznye izzik a szürkületben, apró virágai mint kicsi rózsaszín boglárkák, s az egész lehajló ágú, asszonyos, megbocsátó alak neonszínezetet ölt, amint az árnyékok hosszabbodnak és nyirkosodnak; a föld fordulása kicsivel el bbre lódul, s a napfénycafatok valamivel tovább id znek a kondenzcsíkok, jeges zsurlók szabdalta áprilisi égen, pár aranyrongy csupán, amely fönnakad a bozontos aranyes n a keskeny sárga téglából épült szomszéd palota felé, meg a csapzott kanadai feny n és a rododendronok legmagasabbján a deszkakerítés mellett, amire a konyhaablakból rálátni. Janice néhány sszel ezel tt madáretet t er sített a feny re, bár Doris Kaufmann vagy valamelyik másik kotnyeles megmondta neki, hogy kegyetlenség madáretet t kitenni, ha álló télen nincs odahaza az ember: Harry, ha eszébe jut, telirakja napraforgóval. Madáretet ket kitenni Janice anyjának volt a mániája. Janice-nek eszébe se jutott volna ilyesmi, amíg az anyja élt. Génjeink egész életünkben egyre bontakoznak. Harry éppen olyan savanyúnak érzi a tulajdon szájszagát, mint amilyen az apjáé volt s amit l undorodott. Szegény papa. A végére úgy megsárgult az arca, mint a szárított barack. Bessie drótokra meg póznákra aggatta a madáretet it a Joseph Street-i ház hátsó kertjében, hogy ne férjenek hozzájuk a mókusok. A régi hálószobájuk ablaka el tt álló vérbükk makkjai egész éjjel pattogtak, és ez vonzza a mókusokat,
mondogatta Bessie, szétvetve a lábát és a térdére nyomva a kezét, mintha Isten csakis azért sütötte volna ki a mókusnépet, hogy az életét pokollá tegye. Harry kedvelte Bessie-t, bár az a végrendeletével jól elintézte. Sohasem bocsátotta meg neki az '59-es esztend t. A cukorbaj meg a vele járó keringési zavarok vitték el egy nappal azután, hogy Di hercegn megszülte a kis Vilmos herceget, az utolsó eleven valamit, ami iránt Bessie még érdekl dést mutatott: lesz-e jövend királya Angliának? – és persze érdekelte Hinckley pere is, az volt a véleménye, hogy a Capitolium lépcs jén kellene felakasztani, lehet leg napfényben; botrány, hogy elmebetegséggel megúszta. Az öregasszony rettegett, hogy amputálni kell a lábát, mint az anyjának. Harry még Bessie anyjának a nevére is emlékszik. Hannah. Hannah Koerner. Lehetetlen, hogy valaha is annyira halott legyen, mint Hannah Koerner. Miel tt még leszáll az áprilisi est, a madarak, kicsik és nagyok, amelyeket az etet vonzott oda, surrogva-szökdécselve isznak egyet, megmártják tollaikat a kék fenek cementmedencében, amit ennek a kis háznak, ennek a nagyobb Penn Park-i otthonok közé ékelt kényelmes kis mészk házikónak valamelyik korábbi tulajdonosa csináltatott. A cementmedence repedezett, de még nem ereszti a vizet. Akárcsak , gondolja Nyúl, amint a háza felé fordul: kivilágított ablakai olyan távolinak s mégis oly furcsán közelinek rémlenek, akár a szülei háza, amikor kölyökkorában Mimmel és a környékbeli srácokkal huszonegyezett vagy lovazott kinn a garázsra szerelt kosárpalánknál, a sikátorban, a Jackson Road-i hosszú, keskeny kertjük mögött. Akkor, akárcsak most, ha alkonyati álmodozásból riadt, hirtelen nagyon közel találta magát valami fényl jelenlétéhez, olyan közel, hogy arany árnyékot vetett a léptei elé, ha baktatott át a kerten; akkor a jöv je volt az, most a múltja. Azokban a Ruthtal a Summer Streeten töltött tavaszi hónapokban sokszor elgondolta, milyen lenne végigfutni az utcán, ameddig a szem ellát. Az azóta eltelt harminc esztend ben többször is végighajtott rajta, Brewer északnyugati széléig és tovább, ahol az országút és a motelek (Takarít-lak, Korona, Meghitt Menedék) szántóföldekbe vesztek, és Harrisburg meg Pittsburgh felé mutató jelz táblák tünedeztek fel. A farmok és k épületeik, a faszeggel-gerendával a domboldalakba menekített cs rök, az égtájakra igazított, ölvastag falú lakóházak egyre-másra esnek áldozatul az ingatlanpiacnak. Két mérfölddel a vámsorompón túl, amelynek az útja Maiden Springsbe vezet, ahol Murkették laktak, míg el nem váltak, áll egy viszonylag új település, Arrowdale-nek hívják a régi Arrowhead-farm után, melyet annak a vénkisasszonynak az unokahúgai és –öccsei adtak el, aki hosszú éveken át élt ott, és az egészet valami televíziós hittérít re akarta hagyni üdvözül -parknak, szentfazékbúvodának, de az ügyvédei err l sikeresen lebeszélték. Nyúl az utóbbi évek során látta, hogyan veszíti el a planírozott föld a nyers külsejét, hogyan n nek ki rajta fák, bokrok, úgyhogy a végén már úgy rémlett, mindig is voltak itt házak. Az utcák itt is kanyargósak, mint hajdan a Murkették telepén, de a házak hétköznapibbak – álranch-házak meg osztott szintesek, oldalukon alumíniumburkolat, az elejük tégla, egyik-másikat k lapokkal kirakott apró tornác, egy-két funkciótlan kiszögellés különbözteti meg a többit l. Az apró el kerteken cementjárdák vágnak át, a panorámaablakok alatt virágozna is meg nem is az azálea. Itt is, ott is fakéreg-talajtakarás, passzol hozzá a tornácbútor, és zsarnoki a rend, ami a régebbi, inkább munkásvárosokra, Mt. Judge-ra és Nyugat-Brewerre nem jellemz . Ronnie és Thelma Harrison ezeknek a szerény új házaknak az egyikébe költözött ki, amikor a három fiuk feln tt és kirepült a fészekb l. Alex, a legid sebbik, elektronikai mérnök valahol San Franciscótól délre; a középs , Georgie, akinek az iskolában olvasási problémái voltak, zenész és táncos szeretne lenni New Yorkban; a legkisebbik, Ifjabb Ron, a megyében maradt, részállású épít munkás, bár elvégzett két évet a Lehigh f iskolán. Thelma nem panaszkodik se a gyerekei, se a háza miatt, pedig Harry szemében mind kiábrándítóak, kiábrándítóan szabványosak egy Thelma intelligenciájával és – az tapasztalatai szerint – szenvedélyes-ségével megáldott n höz mérten. Thelma betegsége, a lupus erythematosus egy vagyonba került az évek során, pedig Ronnie
biztosítótársaságával el nyös betegbiztosítást is kötöttek. Azonkívül megakadályozta, hogy az asszony visszamenjen tanítani az általános iskolába, miután a fiai elköltöztek, pedig ebben reménykedett. Kiszámíthatatlan volt az egészségi állapota; házhoz kötötte, ahol Harry rendszerint megtalálhatta. Ma délben is, amikor felhívta Brewerb l, Thelma vette fel a telefont. Harry megkérdezte, kimehet-e hozzá, és Thelma azt felelte, igen. Nem hangzott se boldognak, se kétségbeesettnek; még a leginkább beletör döttnek. Harry kinn hagyja a Celicát a kanyargós járdánál, pedig Thelma azel tt a távkapcsolóval kinyitotta neki, majd bezárta a garázskaput a konyhából, hogy az árulkodó jelet eltüntessék. Most, hogy legalább annyira beteg, mint az asszony, Harry nem tudja, kell-e még titkolózniuk. A környék napközben kihalt, míg a buszok haza nem hozzák a gyerekeket az iskolából. Egy árva motor vonít láthatatlanul valahol Arrowdale-ben, s a leveg fülsért en zümmög és morajlik a láthatatlan forgalomtól a Maiden Springs-i vámúton. Madarak csiripelnek, szintén láthatatlanul, duhaj fészekrakó buzgalmukban, bár errefelé ritka a fa. Vörösbegy szökdécsel a Thelma cementjárdája melletti kis gyepdarabon, s Harry közeledtére fölkepesztet a leveg be. Nem emlékszik, hogy a vörösbegyek ilyen nagy, szilaj madarak lettek volna; ez itt akkora, mint egy varjú. Fölmegy a két, k lapos lépcs fokon, átvág az apró tornácon; miel tt még csöngethetne, Thelma nyitja a bejárati ajtót. Alacsonyabbnak látszik, a haja szürkébbnek. Szigorú, elég jelentéktelen arca mindig fakó volt egy kicsit, s mostanára megsárgult, ezt Harry az arcfestéken keresztül is látja, amivel Thelma a betegsége okozta piros kiütéseket leplezné az orrán meg a szeme alatt. Meghitten ismer s lénye ennek ellenére felizgatja. Könnyedén összecsókolóznak, miután Thelma becsukta az ajtót, aminek vastag, kerekített szél üvegén le van húzva a hosszú zöld roló. Az asszony ajka h vös, kissé zsíros. Benn marad az ölelésében, mintha még valami mást is várna, teste kimondhatatlan vallomás gyanánt simul az övéhez. – Sovány vagy – mondja aztán, és elhúzódik t le. – Inkább nem annyira kövér – feleli Harry. – Az orvosok és Janice még egyáltalán nem elégedettek velem. – Természetesnek t nik megemlíteni Janice-t, mégis alig tudta kimondani a nevét. Thelma tisztában van a helyzettel, kezdett l fogva. Ez a viszony az ötlete volt, s Harry az évek során beleszokott, hozzáidomult. Az asszony járása, amint a nappaliba indul, merev, kicsit kacsázó; a lupushoz a köszvény is hozzátartozik. – Janice – ismétli meg Thelma. – Hogy van a Csudan ? – Harry egyszer elkottyantotta, hogy így hívja Janice-t, és Thelma ezt nem felejtette el. A n k nem felejtenek, f leg az olyasmit, amit jobb volna elfelejteniük. – Hát, egyformán. Floridában folyton ezekbe a n csoportokba jár, a ház kedvence, ráadásul ugye siksze. Meg se ismernéd, olyan eleven. Fantasztikusan teniszezik, legalábbis a partnerei szerint. – Rájön, hogy túl lelkes a hangja. – De azért örültünk, hogy hazajöhetünk. Nagyon hideg lett arra. A március iszonyú volt. Itt legalább elvárja az ember, és ennek megfelel en öltözik. – Nem is tudattad velünk, hogy infarktusod volt. – A „velünk" törlesztés Janice emlegetéséért. Az ember úgy vonszolja maga után a házastársát, akár az árnyékát, még az ágyba is; ott homálylik a leped k között. – Ilyesmivel nem szoktak hencegni. – Ifjabb Rontól hallottuk hírét, aki ismer egy fiút, aki ismeri Nelsont. A gyerekhírhálózat. Képzelheted, milyen érzés volt, így tudni meg. A szeret m kis híján meghal, de velem nem közli. – Hogyan közöltük... közöltem volna? Ehhez nem árulnak értesít kártyát a drugstore-ban. Az utóbbi években és Janice alig találkoztak Harrisonékkal. Nyúl és Ron együtt gyerekeskedett Mt. Judge-ban, együtt kosaraztak a gimnáziumi válogatottban, amely Marty Tothero irányításával kétszer egymás után ligabajnokságot nyert. De Harry sosem kedvelte Ronnie-t; nagypofájú, er szakos, durva alak volt, állandóan a micsodáját fogdosta az öltöz ben, és törülköz vel verte az alsósokat. A n k nem idegenkednek annyira az ilyen tahóktól, mint Harry. Thelma vonzereje többek közt épp az volt a szemében, hogy kibírta a pasast, elt rte szexuális ferdeségeit, durvaságát, s küls re mégis szigorú, jellegtelen tanító néni tudott maradni. No, nem is
olyan jellegtelen: levetk zve jobban néz ki, mint amit ruhában sejtet. Amikor el ször háltak együtt, a melle olyan volt, akár egy Playboy-görlé – a bimbói két tökéletes kis ajtócseng . – Mivel kínálhatlak meg? – kérdezi Thelma. – Kávé? Sör? – Az új Harrynek mindegyik tiltva van. Esetleg egy diétás kóla vagy Pepsi? – Eszébe jut Judy remeg hangocskája azon a hosszú, cikcakkos visszaúton. – Hozom. Mi se nagyon iszunk mostanában, amióta lemondtuk a Röpül Sas-tagságot. – Nem iratkoztok be újra? – Aligha. Úgy halljuk, megint fölmentek a díjak, persze te észre se veszed, amilyen gazdag vagy, azonkívül ott vannak a plusz költségek, mert az út menti gyeprészeket megint javíttatni kell, a vandálok folyton tönkreteszik. Ronnie már három évvel ezel tt is úgy számította, nyolcvan dollárba kerül neki egy játszma, egyszer en nem éri meg. Ráadásul meg is fiatalodott a társaság a Sasban, most k uralnak mindent. Más a stílus. Túlságosan yuppie. – Kár. Hiányozni fognak a játszmák az öreg Ronnie-val. – Ugyan miért? Ki nem állhatod, Harry. – Mindig nagy élvezettel gy ztem le. Thelma bólint, mintha a maga részét nyugtázná abban, hogy Harry legy zte Ronnie-t. Nem tehet róla, szereti ezt az embert, fakó, puha tanácstalanságát, hideg, kemény szívét, körülmetéletlen fütykösét, hanyag stílusát, és lassú haldoklása közben nem is tagadta meg magától az örömet, hogy szeretetét kifejezésre juttassa, annyira, amennyire ezt Harry el tudta viselni. A leger sebb érzelmeit kordában tartotta, és a viszony gazdagította Istennel való érintkezését, b ntudattal látta el, amit megvitathatott Vele. Az, hogy házasságtör , magyarázat a lupusára. Istennek is könnyebb a dolga, ha megérdemli a büntetést. Kimegy a konyhába az italért. Nyúl csendesen bóklászik a nappaliban; érkezésére készülve Thelma nemcsak a bejárati ajtó keskeny rolóját húzta le, hanem a széleset is a panorámaablakra. Harry szánja a szobát, a sötétségét, mintha már az ablakon besz r d gyenge fény is átjárhatná Thelma b rét, s felgyorsítaná sejtjei pusztulását, szánja visszafogott temetési hangulatát. Noha vad, s t konok is tud lenni, mint aki fütyül a világra, Thelma hagyományh en rendezte be a házat. Degeszre tömött, virágos huzatú, széles karfájú fotelek, csokoládébarna bársonykanapé, hímzett párnák, sárguló csipke fejtámaszok, politúrozott nipp-polcok és állványok, egy régi vízimalmot ábrázoló zsámoly, egy pár lámpa, porcelánaljukon angol vadászebek ovális aranykeretben, nyomasztóan zsúfolt mintás, megfakult koloniál tapéta, és minden sima felületen szegett csipketerít k, féldrágakövek, porcelántündérek és –papagájok, csecsem k és érettségiz fiúk bekeretezett fényképei, kovácsoltréz– és óntálcák, –tálak, állandóan porolni való, de sohasem elmozdítandó tárgyak. Ez a szalon, eltekintve a diófa vitrinjében terpeszked , szemcsés szürkészöld képén zsúrterít – és mütyürparókát visel televíziótól, mintha csak Harry kamaszkorából lépne ki, amikor feszengve vizitelt a lány ismer seinél, és az anyjuk a kezét törölgetve jött be a konyhából, hogy üdvözölje az ehhez hasonló, mozdulatlan, telezsúfolt szobákban. Azok a házak, amelyekben Janice-szel lakott, ehhez képest rendetlen, foghíjas képet mutattak, de legalább lélegezni tudott bennük. Ez a szoba annyira befejezett, hogy halottnak érzi benne magát. Annak a rengeteg biztosítási kötvénynek a szagát árasztja, amelyeket Ronnie adott el, hogy megvásárolhassák a berendezést. – Hát akkor mesélj – mondja Thelma, amint bejön egy kerek, festett tálcával, rajta két magas pohárban a habzó barna ital s két egyforma tálkában dió, mogyoró. Egy üres, hosszúkás képkeretre emlékeztet , üveglapos kávézóasztalra teszi a tálcát. Harry azt mondja: – El ször is ilyesmit nem szabad ennem. Sózott mogyoró, s t makadámiadió! A lehet legrosszabb, azonkívül egy vagyonba kerül. Gonosz vagy, Thelma! Zavarba hozza; sárgás b re majdhogynem elpirul. Az asszony alapjában sovány arca ma püffedtnek látszik, talán a kortizontól, amit szednie kell. – Ronnie veszi. Ez volt itthon. Ne edd, ha nem szabad, Harry. Azt se tudom, hogyan viselkedjem veled, olyan régen láttalak. – Pár szembe nem fogok belehalni – nyugtatja meg Harry, s udvariasságból fölcsippent néhány makadámiadiót. Apró, könny kis aranyrögök, sópihével borítva. A legjobban azt szereti
bennük, hogy amikor néhány másodperce már a szájában vannak, s aztán szelíden odatereli ket az rl fog koronái közé, két darabra törnek, és a hasadás felülete olyan sima a nyelvnek, akár az üveg vagy a babapopsi. – És még kesudió is – mondja. – A kettes számú ártalom. Ráadásul pörkölve. – Mintha úgy emlékeznék, hogy pörkölve szereted. – Lefogadom, hogy sok mindenre emlékszel – mondja Harry, és belekortyol az ízetlen diétás kólába. El ször a kokaint vonták ki bel le, aztán a koffeint, most meg a cukrot is. Egy kis marék kesut szorongatva hátrad l; a pörkölt kesunak kissé savas az íze, és éppen ezt a méregzamatot szereti benne. A hintaszéket választotta, amelynek fekete festékébe piros minták vannak nyomva és piros-sárga, lapos párna van a támlájára kötve, Thelma meg a barna bársonykanapét: nem süpped bele, a szélén ül, összezárt térde nekinyomódik a kávézóasztal keretének. Ezen a kanapén szoktak szeretkezni; ahhoz nem elég hosszú, hogy el lehessen nyújtózni rajta, de ha mindketten behajlítják a térdüket, megfelel. Harry jobb szerette az ágyaknál, mert igazi ágyban Thelmának lelkifurdalása támadt, és sose volt igazán önfeledt, és a feszengése rá is átragadt. Ha odább tolná az asztalt, letérdelhetne eléje, és épp a megfelel szögb l nyalhatná a picsáját. Beljebb és beljebb, egyre mélyebbre a sötétben, ahol a dolgok vonaglani kezdtek, külön céljuk született. Harry imádta, amikor az asszony nyirkos combjai közé szorítva az arcát, akár diótör be a diót, elélvezett. Tört-e már így ki nyaka férfinak? Árnyék szaladt át Thelma arcán, rándulás, mintha arra ítélte volna, hogy már csak emlékezni tudjon, a lepecsételt és megismételhetetlen múltba szám zte volna, a néma televízión díszelg fényképek közé. Harry azonban kellemesebbre gondolt, miközben elfészkelt a hintaszékben, szemközt azzal az egyetlen emberrel, aki az elmúlt tíz esztend ben mindig csak azt adta neki, amire szüksége volt. Szexet. Lelki táplálékot. – Remélem – mondja Thelma, tekintetét leeresztve a tálcára, aminek a tartalmához nem nyúlt –, azért neked is van mire emlékezned. – Épp azt csináltam. Emlékeztem. Szomorúnak látszol – mondja Harry vádlóan, mert a jelenléte fel kellene hogy vidítsa az asszonyt, a tekintend ket tekintve is. – Mintha még nem tértél volna egészen magadhoz. Valahogy ... óvatosabb vagy. – Na hallod. Ha ez örömet szerez neked, eszem még egy kis makadámiát. – Egyenként eszegeti ket, s miközben rágcsál és arra figyel, milyen simán repednek ketté a szájában a pihés rögöcskék, elmeséli neki a szívrohamát – a csónakot, az öblöt, a kis Judyt, azt, hogy ott hevert a parton, mint valami tintahal, a kórházat, az orvosokat, a tanácsaikat, meg hogy hogyan próbálta megfogadni ket. – Majd meghalnak a vágytól, hogy belém vágjanak, hogy bypass-m tétet hajtsanak végre. De van egy kevésbé radikális megoldás is, meg kell beszélnem egy pasassal itt a Szent Józsefben, hogy még tavasszal csinálja meg. Úgy hívják, hogy angioplasztika. Legalább egy yard hosszú katétert tolnak föl az ember szívébe az artérián, az ágyéktól, és annak a végén van egy ballon. Csinálták Floridában is, csak akkor ballon helyett egy csomó festéket raktak bele, hogy lássák, milyen állapotban van az én szegény ketyeg m. Fura érzés: nem fáj, de igen furán érzi magát az ember, olyan demoralizáló, és utána napokon keresztül rettenetes. Amikor a festéket bejuttatják, úgy fölforrósodik a melled, mintha kemencében volnál. Mélynek érz dik, iszonyú mélynek. Mintha szülnél, csak nem gyerek lesz bel le, hanem egy halom komputeres rossz hír a szívereidr l. De a nyitottszívm tétnél mindenképpen jobb, mert ahhoz el ször is átf részelik a szegycsontodat – megérinti a melle közepét, és Thelma melleire gondol, azokra a szopni való mellbimbókra, amik ott várnak a blúzában, várják, hogy kezdeményezzen –, aztán meg órákig egy gépen keresztül vezetik az összes véredet. Arra az id re az a gép vagy te. Ha leáll, meghalsz. Egy pasas, akivel odalenn golfozni szoktam, négyes m téte volt, billenty csere, pacemaker, amit akarsz, azt mondja, már sose lesz a régi, mint akit oda és vissza kivasalt egy teherautó. A lendítése is borzalmas. De hagyjuk ezt. Mi van veled? Hogy áll a te egészséged? – Teszerinted hogy nézek ki? – Thelma beleiszik a kólába, de a nassolnivalót az egyforma tálkákban meghagyja neki. Díszítésük hímzésmintát utánoz: szögletes, kék és rózsaszín virágok. – Jól – hazudja Harry. – Egy kicsit fakó vagy meg püffedt, de tél végén mind ilyenek
vagyunk. – Énnekem végem, Harry – mondja Thelma felnézve, és a tekintetük összetalálkozik. A szeme ködösebb, mint Prué, de mogyoróbarna, és mindenét látta már Harrynek, úgy ismeri, ahogy egy asszonyé csak ismerheti. A feleség a sötétben tapogatózik rajtad; a szeret ddel napvilágnál találkozol, a kanapén. Thelma azzal szokta ugratni, hogy a fütyköse kalapot hord, amikor még fönn van a fityma. – A vesémmel egyre több a baj, és a szteroidadagot már nem lehet növelni. Olyan vérszegény vagyok, hogy vánszorogva is alig bírom a napi munkát, délutánonként aludnom kell egy keveset – ami azt illeti, éppen most van az alvásid m. – Harry ösztönös mozdulatot tesz, megmarkolja a szék karfáját, hogy fölhúzza magát, mire Thelma hangja mérgesen felcsap. – Nem. Ne menj. El ne merj menni. Az Isten szerelmére. Fél évig nem látlak, aztán meg már egy hete itthon vagy, mire méltóztatsz kijönni hozzám. – Thelma, is itt van, nem csavaroghatok kedvemre. Azonkívül hozzá kellett szoknom az új helyzethez. Mostantól jobban kell vigyáznom magamra. – Sose szerettél engem, Harry. Csak azt szeretted, hogy én szeretlek. Nem panaszkodom. Megérdemeltem. Az ember magának köszönheti a büntetését ebben az életben, ez meggy z désem. Pontosan azt kapja, amit érdemel. Err l Isten gondoskodik. Nézd csak meg a kezemet. Valamikor szép kezem volt. Most meg az ujjaim fele – nézd csak! Deformálódtak. Le se tudnám venni a jegygy r t. Harry el rehajol, a hintaszék megcsúszik alatta, vizsgálja a kinyújtott kezeket. A bütykök dagadtak, fénylenek, egyikmásik körmös ujjperc elferdült, bár magától nem vette volna észre. – Úgyse akarod levenni a jegygy r det– mondja. – Ha jól emlékszem, te és Ronnie össze vagytok csirizelve. Mintha azt mondtad volna, hogy néha még a csirizt is megeszed. Thelmát feldühítették a kezei, és Harry visszaüt, mintha az asszony t okolná a kezei állapotáért. – téged mindig bosszantott – mondja Thelma –, hogy a felesége vagyok Ronnie-nak, miközben téged is kiszolgállak, amikor úgy tartja kedved. De ki vagy te, hogy ez bosszantson, te, aki úgy oda vagy ragadva Janice-hez meg a pénzéhez? Sose próbáltalak elvenni t lé, pedig néha könny lett volna. – Igen? – Harry visszad l a székbe. – Nem is tudom, engem még mindig vonz valami abban a kis libában. Harcias teremtés. Sose értette igazán, mit l kerek a világ, de egyfolytában töri rajta a fejét. Most éppen úgy döntött, hogy dolgozó n lesz. Beiratkozott a Penn Egyetem itteni, Pine Street-i tagozatára, hogy kiválthassa az ingatlanügynöki engedélyt. A Mt. Judge gimnáziumban közepest se kapott soha, még háztartástanból se. S t, szerintem háztartástanból egyenesen megbukott, ami fix, hogy egyedülálló teljesítmény az iskola történetében. Thelma komoran elmosolyodik; fakó arca kivirul az árnyékos nappaliban. – Jól teszi – mondja. – Én is eljárnék innen, ha egészséges volnék. Ez az otthonteremtés... jól átvágtak minket háztartástanórán. – Jut eszembe, hogy van Ronnie? – Elvan – mondja Thelma azon az ernyedt, panaszos hangon, amelynek zenéjét a megye asszonyai mindig beleszövik hosszút r napjaik eposzába. – Most már nem hajkurássza az új kuncsaftokat, visszafogja magát. A gyerekek taníttatásának a gondja megsz nt, én vagyok az egyetlen anyagi teher, az orvosi számlákkal. Nem mintha nem fizetne szívesen Ifjabb Ron után, hogy elvégezze a Lehigh-t; nagy csalódás nekünk, hogy ilyen hippi lett bel le. Pedig hármuk közül volt a legjobb tanuló. Egyáltalán nem kellett meger ltetnie magát. Harry hallotta már ezt. Thelma hangja kötelességtudó, szándékoltan nyugodt, a családi gondokról beszél, miközben mindketten tudják, hogy a saját régi problémájáról szeretne beszélni, ami az el bb már fölmerült egy pillanatra, hogy tudniillik szereti-e t Harry vagy sem, vagy legalábbis miért nincs rá annyira szüksége, mint amennyire neki Harryre. De hát már a viszonyuk is úgy indult, hogy Thelma vetette magát utána, s az azóta eltelt években, a titkos találkák, bölcs szakítási elhatározások és a szexbe való, izgalmas-lealázó visszamerülések során se változott az alapminta, Thelma adott, elvette, Thelma félt jobban, hogy egyszer vége lesz, kapaszkodott belé, és
utálta magát, amiért kapaszkodik, s t akarta büntetni az önutálatáért, miközben vállát vonogatva sütkérezett tovább az asszony szerelmének fényében, mely mindennap megújult, akár ott volt , akár nem. Még ma se meri elhinni egészen, állandóan ellen riznie kell. – Hát igen, a gyerekek – mondja, mintha nyilvános helyen társalognának, és nem Arrowdale-ben, lehúzott rolók mögött élveznék a lopott meghittséget –, a szíve szakad meg az embernek. Látnád csak Nelsont, amikor odalenn van Floridában, és ki kell bírnia velem egy darabig. T kön ült a szerencsétlen. Thelma ideges mozdulatot tesz. – Harry, nem te vagy a világ közepe, még ha úgy érzed is. Azt hiszed, Nelson miattad olyan hisztérikus? – Mi másért? Thelma tud valamit. Habozik, de képtelen magába fojtani, talán egy kicsit meg is akarja bosszulni, hogy , Harry mindig adottnak vette, hogy egy hete itt van már Pennsylvaniában, és csak most látogatta meg. – De hát neked is tudnod kell. A fiaim szerint a kokain rabja. k is éltek vele, akár az egész generáció, de szerintük Nelson rászokott. k úgy mondják, a drog parancsol neki, s nem élvezi a drogot. Harry annyira hátrad lt a hintaszékben, amennyire csak lehetett, hogy a cip je még a sz nyegen maradjon, és olyan sokáig hever ebben a pozitúrában, hogy Thelma megijed; tudja, hogy ennek az embernek nincs rendben a belseje, bármikor szívrohamot kaphat. Végre el relendül, és gondterhelten bámul az asszonyra. – Hát ez sok mindent megmagyaráz. – Belekotor a tweedszer szürke sportzakó oldalzsebébe, el húz egy kis barna üveget, ügyesen kiráz a tenyerére egy apró pasztillát, és a szájába dugja, a nyelve alá. Van valami megszokott kecsesség ebben a mozdulatsorban. – A kokain pénzbe kerül, igaz? – kérdi Thelmától. – Úgy értem, százasokba. S t ezresekbe. Thelma bánja már, hogy megmondta, elszállt az elégedettsége, amiért felrázta Harryt, s újból ráébresztette az létezésére. A lelke mélyén még mindig tanítón ; imád leckéztetni. – Nem tudom elhinni, hogy Janice ne tudna róla, és ne beszélte volna meg veled, vagy hogy Nelson felesége nem fordult hozzátok tanácsért. – Pru nem az a szószátyár fajta – mondja Harry. – És én elég ritkán találkozom velük. Még ha mind itt vagyunk a megyében, akkor is Brewer két végén lakunk. Janice gyakran átjár az anyja régi házába, de én nem. Az övé, nem az enyém. – Harry, ne legyél már ennyire lesújtva. Pletyka az egész, és különben is Nelson dolga, az övé meg a családjáé. Mindnyájan csinálunk olyasmit, amit a szüleink nem helyeselnének, és k tudják is, de nem akarnak tudni róla, ha érted, hogy gondolom. Jaj, Harry, a fene enné meg! Elszomorítottalak, amikor pedig az életemet odaadnám, hogy boldog légy. Miért nem akarod, hogy boldoggá tegyelek? Miért küzdöttél ellene mindig? – Ugyan. Dehogyis küzdöttem, Thel. Remekül éreztük magunkat. Csak hát sose voltunk mi boldogságra szánva, most meg... – Most meg, drágám? – Most már tudom, hogyan érezted magad az utóbbi években. Thelma szeretné, ha megmagyarázná, de Harry képtelen, szavát veszi a tapintat. – Halandónak? – ösztökéli az asszony. – Aha. Valami olyasmi. A dolgok úgy elvékonyodnak, hogy egyszer en keresztülnézel rajtuk. – Például rajtam. – Nem, rajtad nem. Hagyd már abba ezt a folytonos siránkozást. Mit gondolsz, miért vagyok itt? – Szeretkezni. Azért, hogy megdugj. Rajta. Gyerünk. Mit gondolsz, miért nyitottam ajtót? – El rehajol az asztal fölött, térde elfehéredik, ahol belevág a széle, és az arcára kiül az az olvatag, eszel s kifejezés, amikor a n k elhatározzák, hogy lesz, ami lesz, baszni fognak, és Harry megrémül, mert azt látja tükröz dni benne, hogy Thelma kész a halálba is belecsúszni.
– Várj. Thel. Gondolkodjunk egy csöppet. – A nitroglicerin végszóra leér, jelentkezik a csiklandás. Harry hátrad l, hogy elnyomja. – Nekem kerülnöm kell az izgalmakat. Thelmát valahogy mulattatja ez a tárgyalási kényszer, megkérdi: – Janice-szel szeretkeztél-e? – Egyszer vagy kétszer. Nem emlékszem. Tudod, olyan ez, mint este a fogmosás, az ember elfelejti, hogy megtörtént-e. Thelma megemészti ezt, és ugratni próbálja. – Pedig én már megvetettem Alex régi ágyát. – Igazi ágyban azel tt nem szerettél. – Fejl döm – mondja mosolyogva Thelma; igyekszik kiélvezni Harry köntörfalazását. Harry kísértésbe esik, elképzeli Thelmát meztelenül az ágyban, viaszsárga, készséges testét, a mellét, amelyet három fiúgyermek és legalább két férfi vett a szájába, de még ma is sz zies és rózsaszín, mint egy csecsem hüvelykujjának a hegye, nem göcsörtös és agyonrágott és sötét, mint Janice-é, a feneke üvegsima, s nem finoman szemcsés, mint Janice-é, a szeméremsz re vörös és ritkás, látni benne a hasadékot, nem úgy, mint Janice sötét, gubancos bokrában, és a szája, Thelma szégyentelen szája, szinte, mulatságos éhsége, amely csak nevet azon, hogy újra és újra beleesik a kéjvágy csapdájába, s mégsem haragszik igazán, amiért évek óta csak ezért jár bele, amikor jólesik. De aztán eszébe jut Ronnie – ki tudja, hol meg nem fordult annak az undorító fasznak a fasza, Nyúl képtelen elhinni, hogy tényleg h séges Thelmához, ahogy Thelma hiszi, emlékszik, hogyan viselkedett az öltöz ben, meg hogy el bb izélgette Rutht, mint , Harry, és Cindyt is megkapta, akkor, a Karib-tengeren – meg az AIDS. Az az elképzelhetetlenül apró vírus, amint a nedveinkben közlekedik, elég egy-két csepp nyál, picsaváladék, picuri karmaival szétnyitja az antitesteinket, a bens nk elveszti az egyensúlyt, és már d lünk is bele a tüd gyulladásba, a sorvadásba. Szerelem és halál, szétfeszegetni se lehet ket többé. De ezt nem mondhatja meg Thelmának. Olyan lenne, mintha beleköpne a szélesre nyílt arcába. Thelma magától is látja, hogy nincs hozzá kedve. – Még egy kóla? – kérdezi. Harry most veszi csak észre, hogy mindet megitta, és gondolkodás nélkül elrágta az össze zsíros-nátriumos ropogtatnivalót is. – Nem. Mennem kell. De hadd ücsörögjek még egy kicsit. Olyan megkönnyebbülés veled lenni. – Miért? Én is csak követel zöm, mint mindenki. Kis fájdalomvillám cikázik át Harry mellén, besz kítve a lélegzési terét. Nehezek rajta a követelések, agyonnyomják. – Dehogy. Te mindig csodás voltál, Thel. Tudom, hogy megszenvedtél érte, de csodálatos voltál. – Harry, kérlek. Hagyd az érzelgést. Fiatal vagy még. Mennyi is? Ötvenöt? Még a sebességhatárt se érted el. – Két hónapja múltam ötvenhat. Van, akinek ez nem kor – az olyan kis köpcös rusnyaságok, mint Ronnie, örökké fognak élni. De ha valaki olyan magas, mint én, és olyan sokáig volt túlsúlyos, annak a szíve belefárad az egésznek a cipelésébe. – Rájön, hogy egész képvilágot épített a szíve köré, nyughatatlan fogolynak látja a mellében, gályarabnak, nyomtató lónak. Úgy érzi, Thelma új szemmel néz rá – klinikai szemmel, tárgyilagos, fölmér tekintettel, amit mérföldek választanak el az el bbi olvatag, eszel s arckifejezést l. Valamit l megfosztotta magát, amikor nem baszta meg: elvesztette az állandó rangját, és Thelma már költözteti is ki, anélkül, hogy maga tudna róla. Méltányos dolog. A lupusa miatt már rég kiköltöztette Thelmát. Ha Thelma egészséges lett volna, elhagyta volna érte Janice-t ebben az utolsó évtizedben. Ehelyett kihasználta az összes lyukát, aztán bekecmergett a melyik évben melyik Toyota-modelljébe, s vissza Janice-hez, Janice makacs, buta egészségességéhez. Mi az, ami vonzza Janice-ben? Valami vallási kötés lehet, más értelmét nem leli. Két beteg, régi barát, és Thelma, üldögélnek még egy félórát, tünetekr l meg gyerekekr l beszélgetnek, kicserélik a közös ismer sökr l szóló híreket – Peggy Fosnacht meghalt, Ollie, Thelma úgy hallotta, valahol New Orleansban van, Cindy Murkett kövér és boldogtalan, egy butikban dolgozik az Oriole-hoz közeli új bevásárlóközpontban, Webb negyedszer is megn sült, huszonvalahány éves n t vett el, s a csicsás, modern Brewer Heights-i házából az egész rusztikus
bútorzatot egy öreg k farmházba költöztette, amit az alapoktól a tetejéig átalakított, a megye déli részén, Galilee mellett. – Hát igen, ha Webbnek eszébe jut valami, meg is csinálja. aztán tudja, hogy kell élni. – Ugyan. Nekem sose imponált úgy, mint neked és Janice-nek. Mindig is nagykép okostóninak tartottam. – Gondolod, hogy Janice-nek imponált? Thelma zavarba esik, kerüli a tekintetét. – Hát ugye, ott volt az a bizonyos éjszaka. Janice másnap reggel nem panaszkodott. – Egy karib-tengeri éjszakára emlékeznek, amikor a három pár házastársat cserélt, Janice kapta Webbet, Ronnie Cindyt, Harry meg, nagy csalódására, Thelmát. Aznap éjjel árulta el Thelma, hogy évek óta szereti. – De én sem – mondja lovagiasan, bár leginkább csak arra emlékszik, milyen fáradt volt másnap reggel, és milyen furcsa volt úgy golfozni, hogy a gyepet mindenfel l lehetetlen dzsungelnövények és mély korallüregek szegélyezték. Thelma gunyorosan bólint a bókra, majd visszatér beszélgetésük egyik korábbi témájához: – Ami a halandóságot illeti – azt hiszem, mindenkit máshogyan érint meg, de számomra sohasem volt az elvékonyodás. Bármennyire beteg is az ember, az élethez egészen a legvégéig csorbítatlan joga van. Csorbítatlanul él, utána pedig valami csorbítatlanul más lesz. Ti jártok Janice-szel templomba? Harry nem lep dik meg, Thelma mindig vallásos volt a maga módján, ez is hozzátartozik a konvencionális szobabels khöz meg a rejt zköd nemiségéhez. – Alig. Odalenn az istentisztelet is amolyan népies déli banzáj. Azonkívül a legtöbb barátunk zsidó. – Ronnie és én mostanában minden vasárnap elmegyünk. Az egyik új fundamentalista felekezetbe járunk. Ismered – elvesztünk, de üdvözülünk. – Igen? – Harryt lehangolják a periférikus szekták. A penészes régi felekezeteknek legalább történelmük van. – Én néha hiszek benne – mondja Thelma. – Segít legy rni a kétségbeesést, amikor mindazokra a dolgokra gondolsz, amiket már sohasem csinálhatsz meg, pedig esetleg szeretnél. Például elmenni Portugáliába, vagy doktori címet szerezni. – Te azért megcsináltál egyet-mást. Ronnie, én, aztán fölneveltél három fiút. Portugáliába is eljuthatsz még. Azt mondják, viszonylag olcsó. Én csak egy helyet szerettem volna látni külföldön, Tibetet. Nem tudom elhinni, hogy most már lehetetlen. Meg hogy sohasem leszek berepül pilóta, ami tízéves koromban szerettem volna lenni. Ahogy mondtad is, én még mindig azt hiszem, hogy én vagyok a világ közepe. – Azt én nem elítél leg mondtam, Harry. Épp ez a vonzó benned. – Nelson szemében aligha. – Dehogynem. sem akarná, hogy megváltozz. – Kérdeznék valamit, Thel. Te olyan okos vagy. Mi történt a Dalai Lámával? Klinikai, fölmér hangulatában semminek sem volna szabad meglepnie, Thelma mégis elneveti magát. – Megvan, nem? S t a hírekbe is bekerült megint, most, hogy a tibetiek lázadnak. Miért kérded, Harry? Csak nem lettél a tisztel je? Ezért nem jársz templomba? Nyúl felkel, nem szereti, ha ezzel ugratják. – Mindig is közel állt hozzám. Magam korú pasas, érdekel. Az az érzésem, ez az éve lesz. – A visszalendül hintaszék nekikoppan a lába szárának, a gyógyszerekt l szédül egy kicsit. – Kösz a mogyorót – mondja. – Rengeteg mindenr l tudnánk még beszélgetni. Az asszony is felkel, mereven tolja fel magát a bársonykanapéról, köszvényes kacsázásával megkerüli az asztalt, és melléje lép, arca a hajtókájánál. Az olyan n k magabízó komolyságával néz föl rá, akiket megbaszott az ember. – Higgy Istenben, drágám. Az segít – biztatja. Harry megborzong, valahol belül. – Nem vagyok nemhív . – Sajnos, ez nem elég. Harry, drágám. – Szereti ennek a „drágám”-nak a hangzását. – Miel tt elmégy, legalább mutasd meg. – Mit?
– t, Harry. Téged. A kalapost. Thelma letérdel csipkés, poshadt, sötét nappalijában, és lehúzza a sliccén a cipzárt. Harry érzi az ujjai h vös, klinikai érintését, látja a feje tetején a választékból szertesugárzó sz hajszálakat; meglódul a szíve, arra vár, hogy meleg szájába veszi, akárcsak a régi napokban. Thelma azonban ennyit mond: – Aranyos –, és visszatuszkolja, félig keményen, a klottnadrágba, felhúzza a cipzárt, és kínlódva felegyenesedik. Zihál, mint aki házimunkát végzett. Harry megöleli, és most kapaszkodik bele. – Azért nem hagytam el Janice-t és most már nem is fogom – vallja meg kis híján könnyek közt, érzelg sen, ahogy Thelma mondta –, mert nélküle szar se lennék. Állástalan vénember. Csak egyvalami lehetek mostantól, egészen a végig: az férje. Együttérzést vár, de talán nem kellett volna megint Janice-t emlegetni. Thelma valahogy meghal a karjában. – Nem tudom –mondja. -Mit? – Hogy idegyere-e hozzám még egyszer. – Engedd meg, kérlek – rimánkodik Harry, perverz módon most kerülve végre összhangba ezzel a találkozással, s Thelma fölizgatja. – Nélküled nem is élek. – Lehet, hogy a Természet figyelmeztetése ez. Öregek vagyunk már a bolondozáshoz. – Soha, Thelma. Te és én soha. – Úgy látom, nem kívánsz. – Téged kívánnálak, csak Ronnie férgeit nem. Az asszony eltolja magától. – Ronnie-nak semmi baja. Éppen olyan tiszta, mint én. – Hát err l van szó. Ett l félek. Hidd el, Thelma, nem ismered t. Ronnie elmebeteg. Te azért nem veszed észre, mert h felesége vagy. – Harry, ne mondjunk többet, most már csak rosszul sülhet el minden. A szex már nem az, ami volt, ebben igazad van. Óvato-sabbnak kell lennünk. Te legyél óvatos. Mosogasd csak a fogadat, én meg majd mosom az enyémet. Csak amikor már kinn áll Thelma kanyargós járdáján, s a behúzott függöny , vastag üveg ajtó csukva mögötte, érti el Harry a fogmosásra tett célzást. Újabb pofon neki és Janice-nek. Az ember ne legyen szinte a n kkel: az agyuk akár az FBI-é. A vörösbegy még mindig ott van a gyepen. Lehet, hogy beteg, a környezetünkben lev állatoknak is megvannak a maguk nyavalyái, megvan a maguk dögvészes kórtörténete. Merev szemmel bámul Harryre, szökdécsel egy keveset Thelma viaszos áprilisi füvén, de annál dölyfösebb, hogy elrepüljön. Hess, madár. A pitypang rikító sárgája ezen a héten csatlakozott a százszorszépekhez és az aranyes höz. Hírharangok. A virág vonzza a méhet, ahogy mi is vonzzuk egymást. A jeleink. Szagok. Higgy Istenben. Ha most benn volna a házában, veszély ide, veszély oda, megbaszná. Ehelyett biztonságra lel a szürke Celicában; amint tovagördül, Arrowdale csöndjét megtörik a hazatér , ormótlan sárga iskolabuszok és a minden kanyargós utca sarkán el tóduló lármás, ricsajozó gyerekek. A TOYOTA-STÍLUS, mondja egy nagy kék transzparens a Springer Motors kirakatában, a 111 –es út mellett. 36 hónap – 36000 mérföld. Korlátozott garancia minden új modellre, hirdeti egy kisebb plakát, egy másik meg: Vadonatúj Cressidák. Nagy teljesítmény , új 3 literes motor. 190 lóer . 4 sebességes, elektronikusan vezérelt gyorsító áttétel. Új, biztonsági váltózár. Harry nagy megkönnyebbülésére Nelson nincs benn. Kedd van és pangás, a két eladó Harry számára ismeretlen fiatalember, azok sem ismerik t. Mindenféle változások történtek itt november óta. Nelson az irodarészt vidámabbra festette, rózsaszínre meg zöldre, olyan, mint valami kínai teaház, és leszedte azokat a régi, kinagyított fotókat, amik Harryt ábrázolták fénykorában, a kosárlabdasztárt, s az újságcikkek címében „Nyúl"-ként emlegették. – Mr. Angstrom ebédelni ment úgy egy körül, és azt mondta, lehet, hogy délután már nem jön vissza – közli vele a kövérkés eladó. Jake-nek meg Rudynak hajdan kinn volt az asztala a teremben,
a diszkóklub felé es falnál, amely megbukott és a hetvenes évek végén háztartásigép-kölcsönz vé alakult át. Nelson egyik nagy ötlete az volt, hogy ezeket az asztalokat eltávolította, és a szemben lev falat építtette be fülkékkel: akár a bokszok valami étteremben. Lehet, hogy az ilyesmi nagyobb meghittségét teremt eladó és kuncsaft között a papírok kitöltésének csiklandós pillanatában, de az általános üzletmenett l valahogy elkülönül, és odahallik a karbantartás zaja is. A falon túl ebbe az irányba, a folyó és Brewer felé esik a telepnek az a füves-gazos, betonozatlan része, amit Harry magában mindig Paraguaynak nevezett – az igazi Paraguay mellesleg nemrégiben szabadult meg attól a német nev vén diktátortól, olvasta a lapokban. – Na igen – mondja a kövér idegennek –, én magam is Mr. Angstrom vagyok. Van itt valaki, aki ért valamihez? – Nem szándékos a durvasága, de Thelma híre felzaklatta; érzi a szíve zakatolását meg a gyomra er lködését, hogy a két tálka diót-mogyorót megeméssze. A másik, vékonyabb, fiatal eladó közeleg feléjük az egyik Para-guay menti fülkét l, és Harry rájön, hogy nem is férfi; a haja szorosan hátra van húzva, és világosbarna es kabátot vett a kuncsaftok szabad ég alatti fogadásához, ez csapta be. N . N i autókeresked . Akár abban a Toyota-reklámban, csak ez itt fehér. Harry igyekszik fegyelmezni az arcát, hogy a férfisovinizmusa meg ne látsszék. – Elvira Ollenbach vagyok, Mr. Angstrom – mondja a n keskeny, kemény kezét nyújtva, amely Thelma fél órával ezel tti tésztás, hideg érintése után forrónak tetszik. – Tudtam, hogy Nelson papája, még a falán rzött képekre se kellett ránéznem. Nagyon hasonlítanak egymásra, f leg a szájuk körül. Viccel ez a csibe? Vékony, feszült fiatal n , agyontornázott test , mint annyian manapság, mély, csontos szemüreg, mély, hajlatok nélküli hang, vékony ajkak világító halványrózsaszín re festve, akár a biciklik jelz csíkjai, a nyaka olyan karcsú, hogy az állkapcsa szélesnek látszik t le, és kihegyesedik elálló, fehér füle alatt. Arany fülbevalói csigakagyló alakúak. – Maga új alkalmazott, ugye? – kérdi t le Harry. – Januárban léptem be – feleli a lány. – De el tte három évig dolgoztam a Datsunnál, a 819-es út mellett. – Hogy tetszik az autóeladói szakma? – Élvezem – mondja Elvira Ollenbach, de többet nem mond. Nemigen mosolyog, s a szeme egy kicsit er szakos. Harry kidugja a fejét a lövészárokból. –Nem tipikus n i foglalkozás, ugye? A lány egy kissé megelevenedik. – Tudom, hogy sokan ezt hiszik, pedig annyira kézenfekv . A n k, akik bejönnek, nem érzik megfélemlítve magukat, és a férfiak se idegesek, mert nem leplez dik le a tudatlanságuk egy másik férfi el tt. Imádom. Apám imádta a kocsikat, és gondolom, rá ütöttem. – Kézenfekv bizony – ismeri el Harry. – Nem is tudom, miért tartott ilyen sokáig. Mármint a n i eladók felvétele. Hogy megy az üzlet? – A tavasz idáig jó volt. Az emberek imádják a Camryt, és persze a Corolla is kapós, a luxusmodellekkel meg irtó szerencsénk volt, a többi ügynökséghez képest. Brewer annyi év után végre fellendül ben van. A halott iparágakat kigyomlálták, jönnek be az újak, a spéci különlegességeket gyártó üzemek, a csúcstechnológia, és persze a nagy gyárak mintaboltjai is mesés fogadtatásban részesültek. Ezek a kulcsai a pezsgésnek. – Pompás. Na és a használt kocsik? Azok lassabban mennek? A lány besüppedt szeme – árnyékos, akár Nelsoné, de nem mogorva és sebzett – meglep dve fordul rá. – Nem, szó sincs róla. Nelsonnak részben azért is kellett új eladót felvennie, hogy több figyelmet szentelhessen a használt kocsiknak, s ne kiárusításon kelljen megszabadulnia t lük. Azel tt volt egy ember, aki velük foglalkozott, valami görög nev ... – Stavros. Charlie Stavros. – Igen. Amióta nyugdíjba ment, Nelson egyfolytában úgy érezte, a használt kocsik automata vezérlésre kerültek. Nelsonnak az a filozófiája, ha nem szolgálunk az alacsony jövedelm eknek meg
a kisebbségeknek olyan kínálattal, amit megengedhetnek maguknak, potenciális vásárlókat vesztünk el a drágább szériákra, öt vagy tíz év múlva. – Igaza lehet. – Hogy tele van Nelsonnal ez a lány. Még hogy lány, meglehet harminc, vagy több is, negyven alatt kölyöknek néz már mindenkit. A kövérkés eladó, a férfi – a rendes, ismer s olasz fajta, ma is terem még bel le Brewerben, rekedt hangú, sz rös csuklójú, ódivatú frizurája a fülénél kurtára vágva –, úgy érzi, neki is le kell tennie a garast. – Nelson nagyon fölpörgette a használtkocsi-forgalmat. Hirdetéseket tesz a Standard-be, borotvakrémmel írja ki az árat a szélvéd re, és két-három naponként lejjebb szállítja, készpénzre kedvezményt ad. Vannak, akik mindennap erre jönnek, csak hogy lássák, mi kapható. – Izeg-mozog, túl közel áll az emberhez, hadar; arcára ráférne a borotválás, leheletére a szájvíz. Fokhagyma, ezek fokhagymát esznek mindenhez. – Készpénzre kedvezmény? – mondja Harry. – Hol van egyáltalán Nelson? – Aztmondta, ki akar ereszteni – feleli Elvira. – Meg akart szabadulni azoktól a telefonhívásoktól. – Miféle hívásoktól? – Valami férfi keresi folyton – mondja Elvira. Lehalkítja a hangját. – Valami külföldi. – Harrynek az a benyomása, mégsem olyan okos ez a lány. Er szakos szeme mintha elkapná a gondolatát, mert védekez en hozzáteszi: – Nem volna szabad mondanom semmit, de hát maga az édesapja... – Biztos egy elégedetlen kuncsaft – mondja Nyúl, hogy kirántsa a csávából. – A Toyotának olyanja alig van – szól közbe a másik eladó. – Évr l évre k dobják piacra a legkevésbé javításigényes masinákat, a javításmentes élettartamuk pedig egyszer en fantasztikus. – Engem ne f zzön, én már meg vagyok fogva – mondja neki Harry. – Elnézést, de úgy be tudok gerjedni. Egyébként Benny Leone a nevem, Mr. Angstrom. Benedict Leone. Örülök, hogy itt látom. Nelson szerint egyszer s mindenkorra hátat fordított az autóüzletnek, és nem is bánta meg. – Félnyugdíjas vagyok. – Vajon tudják-e ezek, hogy törvényesen Janice a tulajdonosa ennek az egésznek? Feltételezi, hogy tisztában vannak a helyzettel. Mint az emberek többsége általában. Az emberek rendszerint többet tudnak, mint amennyit mutatnak. – Ebben a szakmában mindenféle telefonbetyárral számolni kell. Nelsonnak nem volna szabad mellre szívnia – mondja Benny. – Nelson mindent komolyan vesz – teszi hozá Elvira. – Mondom is neki, ne hagyd, hogy fölhúzzanak, de nem tehet róla. Vannak, akik állandóan feszültek, szinte nyikorognak. – Mindig lelkiismeretes fiú volt – mondja nekik Harry. – Ki van még magukon kívül? Automata vezérlésen megy az egész? – Van még Jeremy – mondja Benny –, de többnyire szerdától szombatig jár be. – És itt van Lyle is – mondja Elvira, miközben arrafelé pislog, ahol egy koptatott farmeres párocska járkál a csillogó Toyotatengeren. – Azt hittem, Lyle beteg – mondja Harry. – Azt mondja, javulás állt be az állapotában – mondja Benny óvatos arccal, talán Harryé is ilyen volt, amikor nem akart sovinisztának látszani Elvira szemében. Elvira kisietett tavaszi es kabátjában a fényl telepre, ahol a potenciális vásárlók nézel dnek. – Ezt örömmel hallom – mondja Harry, aki most, hogy kettesben maradt Bennyvel, már nem olyan kényszeredett és szertartásos. – Azt hittem, az bajában nincs javulás. – Hosszú távon nincs is. – A férfi hangja még rekedtebb, gengszteres, mintha a n jelenléte t is kényszeredetté tette volna. Harry a telep felé rántja a fejét. – Hogy vált be? Benny egy hüvelykkel még közelebb nyomul, úgy súgja: – Egy bizonyos pontig elviszi ket, aztán lemerevedik, és hagyja kicsúszni a kezéb l az üzletet. Talán attól fél, hogy mi, többiek puhánynak tartanánk.
Harry bólint. – Mint ahogy a legkevesebb borravalót is mindig a n k adják. Félnek a pénzt l. De azért – mondja, lojálisan a változó id khöz és a fia újításaihoz – nem volt rossz ötlet. Akár a miniszterasszonyok. Olyan össznépi jelleget adnak az egésznek. – Egen – mondja óvatosan a pofazacskós kis ember. – Feldobja a telepet. Egyéni íz. – Mit mondott, hol van Lyle? – Harry azon t n dik, vajon mi mindent titkolnak ezek el le, hogy Nelsont védjék. Látta, ahogy a szemükkel jeleztek egymásnak, miközben beszélgettek. Kész titoklabirintus ez az ügynökség, melyet a saját képére formált 1975 után, amikor az öreg Springer úgy pukkant ki egy nyári napon, mint valami túlmelegített h mér . Sok a rejtett feszültség az autóüzletben. Nagy a kockázat, a raktárkészlet meg ott van az ember nyakán. – Tíz perce még Nelson irodájában volt. – Nem Mildredét használja? – Harry magyarázni kezd: – Mildred Kroust volt hosszú éveken keresztül a könyvel nk. Már akkor az volt, amikor maga még gyerekcip ben járt. – Harry a Springer Motors történésze lett az id k során. Arra is emlékszik, amikor annak a háztartásigép-kölcsönz nek ott följebb az út mentén DISCO volt a cégére, el tte meg Mr. Peanut a neonkamáslijában, neonköcsögkalapjában és neonsétabotjával. Benny viszont mindent tud, amire kíváncsi. – Az most olyan tárgyalóterem-féle. Dívány is van benne, ha valakinek hirtelen le kell feküdnie. Leginkább Lyle használja, bár a betegsége miatt többnyire otthon dolgozik. – Mióta van ez a nyavalyája? Benny arcára megint kiül az óvatosság. – Legalább egy éve. A HIV-vírus öt-tíz évig is benne lehet az emberben, mire fölfedezik. – Hangja rekedtre vált, és még közelebb nyomakodik. – Egy-két szerel kilépett, amikor Nelson ebben az állapotában felvette könyvel nek, de Nelson nem esett kétségbe, megmondta nekik, hogy fel is út, le is út, ha ilyen babonásak. Részletesen megmagyarázta, hogy a mindennapi érintkezés során nem lehet elkapni, azután rájuk bízta a döntést. – Manny hogy fogadta? – Manny? Ja, Mr. Manning a m helyb l. Azt hiszem, végül is ezért ment el. Úgy hallom, most a többi ügynökségnél próbálkozik, de az korában már nemigen lehet ugrálni. – Ahogy mondja – feleli Harry. – Ott egy másik kuncsaft, menjen, segítsen Elvirának. – Nézel djenek csak, ez az én jelszavam. A komoly vev úgyis bejön. Elvira túl er szakos. Nyúl átballag a bemutatótermen, el a teljesítménytábla, az alkatrészraktár ablaka és a karbantartóm helyre nyíló hangszigetelt ajtó mellett, ahhoz a zöld ajtóhoz, amely az újabban poros rózsaszín re festett, erezetrajzos farostlemez falban az hajdani irodájába vezet. Elvirának igaza volt; kinagyított fényképeit és a régi kosárlabda-sikereir l szóló, megfakult újságcikkeket nem dobták ki, fönn vannak Nelson falain, ahol a kölyök tekintetének mindennap beléjük kell ütköznie. A falakon ezen kívül Kiwanis– és Rotary-emlékplakettek lógnak, Brewer Körzet Kereskedelmi Kamarájának oklevele, egy Elnöki Dicséret, amelyet néhány éve kapott a Toyotától a lerakat, meg egy Playboy-naptár, az e havi görl egy meztelen segg húsvéti nyuszi, ami Harry szerint nem éppen ide való faldísz, de legalább azt mutatja, hogy az ügynökségnél nem mindenki buzeráns. Miel tt még Harry a szobába lépne, Lyle feláll Nelson asztala mögött. Nagyon sovány. Szürke öltönye alatt vastag piros szvetter. Kinyújtja csontvázszer , kékes kezét, mosolya váratlanul széles, fogai hatalmasak az összeaszott arcban. – Üdvözlöm, Mr. Angstrom. Lefogadom, hogy nem ismer meg. Tényleg ismer s, mint valaki, aki ellen negyven évvel ezel tt játszott az ember. A koponyája irtózatosan keskeny, sörtehaja olyan egyenletesen sz ke, mintha festve volna; orra nyergén a könyvel i félszemüveg vékony aranykeret . Olyan halvány, mintha a b rén át jönne a fény. Harry hunyorogva, kurtán megrázza a kinyújtott kezet, és igyekszik nem gondolni a kis HIV-vírusokra, ezekre az apró rhajókhoz hasonlóan bonyolult felépítés dögökre, amint átugrálnak a tenyerére, fölszaladnak a csuklóján és a karján, be a hónalja pórusaiba s onnan egyenesen a vérkeringésébe. Zakója oldalába törli a kezét, remélve, hogy úgy néz ki, mintha a zsebeit tapogatná.
Lyle megmondja: – A Biztos Befektetésnél dolgoztam a Weiser Streeten, amikor maga meg a felesége ezüstre váltották az aranypénzeiket. Harry emlékez n fölnevet. – Majd beleszakadtunk, amíg elcipeltük azt a sok ezüstdollárt abba a kurva bankba. – Ügyesen csinálta – mondja Lyle. – Idejében szabadult meg az aranyától. Nagy hatást tett rám. Ez az utolsó megjegyzés egy kissé szemtelen, de Harry barátságosan feleli: – Véletlen szerencse. Megvan még az a bolt? – Nagyon kicsi a forgalma – mondja Lyle, Harry szerint túlhangsúlyozva a „nagyon"-t. Ügy látszik, ha az ember buzeráns, mindent túl kell hangsúlyoznia, hogy a normális szintet elérje. – Az a nemesfémbuli múló divat volt. Nagyon leesett az árfolyamuk. – Helyre kis boltocska volt. Emlékszem arra a szépségre, aki az adásvételt intézte. Sosem értettem, hogy képes a komputert kezelni azokkal a hosszú körmökkel. – O, Marcia. Öngyilkos lett. Nyúl elképed. A maga módján angyali volt az a lány. – Csak nem? Miért? – Ó, a szokásos. Magánéleti problémák – mondja Lyle, áttetsz keze fejével hessentve el ket. Nyúl úgy látja, fénygömböcskék cikáznak Lyle egész kerülete körül, mint az E. T.-nek a filmben. – A nemesfém-recessziónak ehhez semmi köze. Marcia különben is csak frontember volt, philadelphiai pénzek álltak mögötte. Lyle hanyagul beszél, de Harry hallja közben a lélegzetvételét, ezt az enyhe lihegést, ami a halántékán játszó kékes árnyékokkal együtt azt látszik sugallni, hogy ez az ember tényleg az rb l jött, és oda is fog mindjárt visszatérni. Rosszabb formában van, mint én, gondolja Nyúl, és ez tetszik neki. A Kaposi-foltoknak még nem látja nyomát, de az általános aura mégis egy olyan testé, amely elutasítja az életet, a táplálékot, azt, hogy együttm ködjön a szervezetével. Edeskés-rothadt szagot érez, mint amikor egy nyaraló rég nem használt h t szekrényét nyitjuk ki, de lehet, hogy ezt csak képzeli. Lyle ernyedten leül, mint akit meger ltetett az állás. Harry az asztal innens felén lev székbe telepszik, ahol általában a kuncsaftok ülnek, amikor kedvez bb feltételekért rimánkodnak. – Lyle – vág bele Harry. – Szeretném megvizsgálni a könyveket. A bankkimutatásokat, nyugtákat, kifizetéseket, kölcsönöket, raktárkészletet, mindent. – Ugyan miért? – Lyle szeme, miközben arcának többi része a semmibe veszik, kimered, kerekebb, mint az egészséges embereké. Egyenes derékkal ül, egyik csontsovány, szürke ruhaujjú karját Nelson asztalának szélével elvágólag pihenteti. Akár azért, hogy az energiáját konzerválja, akár hogy az igazságot eltitkolja, szemlátomást elszánta magát, hogy minimális válaszokat ad. – Emberi kíváncsiság. Az a helyzet, hogy a kimutatásokban, amiket Floridában kézhez kaptam, valami nem stimmel. – Harry habozik, aztán úgy dönt, rámutathat bizonyos konkrétumokra is. Változatlanul reméli, hogy mindenre lesz magyarázat, és kiverheti a fejéb l a telepet. – Aránylagosan kevés az eladott használt kocsi. – Kevés? – Persze mondhatná, hogy ez mindig fluktuál, és a Reagan alatti fellendülésben az emberek megengedhetik maguknak, hogy újat vegyenek; de azokban az években, amikor még itt voltam, mindig volt bizonyos arány, néhány hónap során mindig kijött egy elfogadható átlag, és ez az, amit november óta nem látok a kimutatásokban. S t, az egész egyre furcsább lett. – Furcsább. – Különösebb. Hamisabb. Ahogy akarja. Mikor kaphatom meg a könyveket? Én nem vagyok könyvel , Mildred Krousttal akarom átnézetni ket. Lyle er lködve lehúzza a karját az asztalról, mindkét kezét lát-hatatlanul, az ölében nyugtatva pihen. Mozgása Harryt azoknak az ernyedt, rongybabaszer buchenwaldi halottaknak a kísérteties lassúságára emlékezteti, akiket a háború utáni filmhíradókban cipeltek ide-oda. Pucérak voltak, lógó végtagúak, látni lehetett az ágyékukat – az egész obszcenitást meg kellett mutatni nekünk, hogy elhiggyük. Lyle azt mondja: – Sok adatot otthon rzök, a komputerben.
– Itt is van komputerrendszerünk. Csúcsmin ség, IBM. Emlékszem, amikor beállítottuk. – Az enyém kompatibilis. Egy kis Apple, mindenre képes. – Azt elhiszem. Tudja, hogy szinte legyek, csak mert maga beteg és sokszor kell otthon dolgoznia, még nem ok rá, hogy a Springer Motors könyvelése szerte legyen szórva egész Diamond megyében. Itt akarom látni az egészet. Holnap. Most el ször történt említés arról, hogy Lyle beteg, hogy Lyle haldoklik. A fiú megmerevedik, ajka kibiggyed. Csontvázszer széles vigyorral elmosolyodik. – A könyveket csak arra felhatalmazott személyeknek mutathatom meg – mondja. – Én az vagyok. Ki lehetne nálam felhatalmazottabb? Azel tt én vezettem a telepet. Ezek itt a falakon az én képeim. Lyle szemhéja – a szempillái sötétebbek, mint a haja – leereszkedik kimered szemére. Pillogva igyekszik finomnak és udvariasnak maradni. – Nelsontól úgy értesültem, a cég az édesanyja tulajdona. – Igen, de én vagyok a férje. Ami az övé, annak fele az enyém. – Bizonyos körülmények között, bizonyos államokban talán igen. De azt hiszem, Pennsylvaniában nem. Ha konzultálni kíván egy ügyvéddel... – Egyre nehezebben lélegzik; Harry, majdhogynem könyörületesen, félbeszakítja. – Semmi szükségem ügyvédre. Egyszer en csak szólnom kell a feleségemnek, hogy telefonáljon ide és utasítsa, hogy mutassa meg nekem a könyveket. Nekem és Mildrednek. Mildrednek is látnia kell ket. – Miss Kroust, azt hiszem, egy öregotthonban lakik. A Penn Park-i Dengler Otthonban. – Nagyszer . Az öt percre van a házamtól. Holnap idefelé jövet felveszem. Állapodjunk meg egy id pontban. Lyle szemhéja újból leereszkedik, karját ügyetlenül visszateszi az asztal lapjára. – Ha és amennyiben megkapom a felesége felhatalmazását és Nelson hozzájárulását... – Azt nem fogja megkapni. Nelson a probléma itt, nem a megoldás. – Mondom, amennyiben, akkor is szükségem lesz néhány napra, hogy az adatokat összeszedjem. – Miért? A könyvelésnek naprakésznek kell lennie. Mi folyik itt maguknál? Lyle meglep módon nem válaszol. Talán a leveg ért való küszködés kimerítette. Nagyon fárasztó ez az egész. Harry szíve ugrál, a melle szúr, de csak azért se kap be még egy Nitrostatot, nem akar rászokni. Lejjebb csúszik a kuncsaftszékben, mintha az alkudozás máris eljutott volna addig, ameddig elmehet. Más témával próbálkozik. – Meséljen róla, Lyle. Milyen érzés? – Micsoda? – Hát, hogy már majdnem minden koporsószög beverve. Csak azért kérdem, mert volt egy kis bajom a szívemmel odalenn Floridában, és máig nem bírom elhinni, hogy kis híján elpatkoltam. Úgy értem, olyan valószer tlen az egész, én én vagyok továbbra is, minden a megszokott mederben folyik körülöttem, de aztán ha éjjel fölébredek, hogy pisilni kell, vagy mondjuk valami tökhülye tévém sor közben, egyszer csak lecsap rám, és akkor kiesik a világ feneke. Olyankor szeretnék visszamászni a szüleimbe, de k már rég halottak. Lyle duzzadt ajka megremeg, legalábbis úgy látni, miközben a beszélgetésnek ezt az új fordulatát próbálja kihüvelyezni. – Az ember beletör dik – mondja. – Mindenki meghal egyszer. – De van, aki el bb, mint mások, nem? A bosszúságroham megeleveníti Lyle-t. – Új gyógyszerekkel kísérleteznek. Egyfolytában. A franciák. A kínaiak. Trichosanthin. TIBO-kivonatok. El bb-utóbb be kell hogy engedje ket az egészségügy, hiába állnak az élén reaganista fasiszta homofóbok, akik a legszívesebben mindnyájunkat legyilkolnának. Kitartás kérdése az egész. Én reménykedem. – Nagyon helyes. Igaza is van. De a gyógyszerek se mindenhatók. Ezt én most a magam kárán tanultam meg. Tudja, Lyle, gondoltam én már többször is a halálra, haltak is meg körülöttem emberek, de az ízét eddig még sohasem éreztem a számban. Arra akarok kilyukadni, hogy nem
tréfadolog ez. El akarja nyelni az embert, sz röstül-b röstül. – Kívánja azt a tablettát. Vajon tart-e Nelson a fiókban Life Savert, mint annak idején? Csak hogy bekaphasson valamit, ha fölidegesítik. Harry rájön, hogy valahányszor a halálra gondol, mindjárt enni akar – ezért is nem fogy le rendesen. Lyle ennek a másik embernek a próbálkozásától, hogy fölnyissa t, csak még jobban kihúzza magát az asztal mögött, és még ellenségesebb. Mereven bámul Harryre a lepusztult határú szemével, a szemöldöke alól, mely ugyanolyan metálsz ke, mint ahaja. – Az a jó benne – mondja –, hogy nehezebb az emberre ráijeszteni. Csip-csup dolgokkal. Mint a maga fenyeget zése például. – Én nem fenyeget zöm, Lyle, én csak tudni akarom, hogy mi a lófasz történik itt. Már kezdem azt hinni, hogy meglopják a céget. Ha tévedek, és minden a legnagyobb rendben, akkor nincs mit l félnie. – Szegény pasas, fél lába a sírban, és feleannyi id s sincs, mint Harry. Mit csinált Harry az korában? Bet t szedett a régi módszerrel, és n i seggekr l álmodott. Akár n i, akár nem, a segg a halálunk: túl vékony a hártya, azok a kis HIV-ek minden további nélkül átfurakodnak rajta. A semmi fekete doboza, Thelmával legalábbis így érezte. Állandóra elég furcsa étvágy. Nem fenékig tejföl buzeránsnak lenni. Lyle ismét változtat a kartartásán, azzal a szögletes óvatossággal. A teste száraz kórókollekció. – Ne vádaskodjék olyasmivel, Mr. Angstrom, amit a bíróságon nem tudna bizonyítani. – Vádaskodás az, hogy nem hajlandó megmutatni a könyveket nekem és egy elfogulatlan könyvel nek? – Mildred nem elfogulatlan. Gy löl engem, amiért elfoglaltam a helyét. Meg amiért a komputeremmel én pár óra alatt elvégzem azt, ami neki egy hetébe került. – Mildred derék öreg csataló. – Mildred szenilis. – Itt nem Mildredr l van szó. Arról van szó, hogy maga a fiamat védve szembeszáll velem. – Én nem szállok szembe magával, Mr. Angstrom... – Szólítson Harrynek. – Én nem szállok szembe magával, uram. Én csak azt mondom, hogy nem fogadhatok el magától parancsokat. Nekem az utasításokat Nelsontól vagy Mrs. Angstromtól kell kapnom. – Meg fogja kapni. Uram. – Lyle mosolygó, provokatív arckifejezése tovább ösztökéli: – Kételkedik benne? – Majd meglátjuk – mondja Lyle. – Ide figyeljen. Lehet, hogy maga sok mindent tud, amit én nem, de a házaséletr l szart se tud. A feleségem azt fogja tenni, amit mondok neki. Amit kérek t le. Az üzletben abszolút egyek vagyunk. – Majd kiderül – mondja Lyle. – Különben a szüleim házasok voltak. Családban n ttem föl. Rengeteg mindent tudok a házaséletr l. – Nem sokra ment vele. – Megmutatta, hogy mit kerüljek el – mondja Lyle, és éppolyan szélesen, ártatlanul mosolyog hozzá, mint amikor Harry bejött, s egy másodpercre visszatérnek a régi szép napok a Biztos Befektetésnél, a nagy halom aranyak meg ezüstök, a makulátlan, h vös Marcia a hosszú, piros körmével. Szegény kis tündér, kinyírta magesét. Akárcsak Monroe. Nyúl magában elismeri, hogy a buzeránsokban van valami különös báj, valami fiús könnyedség, fölülemelkedés azon a sok asszonyi mocskon, ahol az élet szaporodik. – Hogy van Slim? – kérdi Harry, miközben felkel a székb l. – Nelson azel tt sokat emlegette. – Slim – mondja Lyle, aki túlságosan gyenge vagy talán arcátlan, hogy fölkeljen – meghalt. Karácsony el tt. – Sajnálattal hallom – hazudja Harry. Kezet nyújt az asztal fölött, s a másik habozik, mint aki attól fél, hogy megfert zik. Lázas, kilazult ízület csontok: Harry megszorítja ket, és azt mondja: – Üzenem Nelsonnak, hogy tetszik az új dekoráció. Olyan butikra emlékeztet . Csini. Jól megy az új eladóhoz. Hát csak kitartás, Lyle. Reméljük, Kína fölfedezi a csodaszert. Majd még beszélünk.
Hazafelé hallja a rádióban, hogy Mike Schmidt, aki pontosan két évvel ezel tt, 1987. április 18-án teljesítette az ötszázadik körfutását, amikor a pittsburgh-i Kalózok ellen játszottak a Three River stadionban, hamarosan megdönti Richie Ashburn 2 2 17-es ütésrekordját, és lesz minden id k legtöbbet üt Phillie-játékosa. Nyúl emlékszik Ashburnre. Egyike volt a Csodagyerekeknek, akik a dönt ben megverték a Kópékat azon az szön, amikor Nyúl fels s lett a gimiben. Curt Simmons, Del Ennis, Dick Sisler középen, Stan Lopata a lemez mögött. Az idény utolsó meccsén megverték a Kópékat, aztán zsinórban négyszer kikaptak a Jenkikt l. 1950-ben tizenhét volt, és a megyei B ligában 817 ponttal vezetett, alsós korában! A statisztikai adatok felidézése valamennyire elcsitítja a zaklatottságát, Thelma és Lyle látása fölkavarta, fölkavart és kielégítetlen vágy támadt benne, de ezt is az a lever gondolat nyaldossa körül, hogy igazából semmi se számít, nemsokára mind meghalunk. Janice úgy képzeli a nátriumszegény étrendet, hogy m anyag dobozos fagyasztott vacsorákat vesz neki, amikre rá van írva, hogy alacsony kalóriatartalmúak. A legtöbb ilyen kész csirke és marha tele van vegyszerrel, hogy meg ne romoljanak a polcon. Harry rendszerint csak két sörrel tudja lenyomtatni ket. Janice nagyon szórakozott mostanában, folyton a tanfolyam miatt izgul. – Nem tudom, hogy jól értem-e, pedig az a n a Pine Street-i irodában – hogy leromlott az a környék, amióta te és apád ott dolgoztatok a Verity Nyomdában! – nagyon türelmesen válaszolgatott a kérdéseimre. Heti három óra tíz héten keresztül, s két kötelez és négy választható tárgy, hogy megkapd a bizonyítványt, bár az nem világos, hogy bizonyítvány is kell-e az engedélyvizsgához; eladóknak – ez lennék én – havonta, ügynököknek, ami kés bb lehetnék, csak negyedévenként van vizsga. De a lényeg az, hogy kezdhetném most áprilisban kett vel, a másik kett jönne júliustól szeptemberig, s ha minden jól megy, szeptemberben meg is kapom az engedélyt és árulhatok, el ször csak megbízásos alapon, persze, annál a cégnél, ahol Doris Eberhardt új sógora az egyik társtulajdonos. Doris azt mondja, említett már neki, és érdekli a dolog. Kifejezetten el nyös, ha középkorú vagy, a kliensek azt hiszik, sok a tapasztalatod. – Szívem, miért kell ezt csinálnod? Ott van neked a telep. – A telep nem az enyém. Nelsoné. – Igen? Ma arra jártam, Nelson nem is volt benn, csak ezek a kölykök, akiket fölvett. Egy buzi, egy digó meg egy tyúk. – És még neked nincsenek el ítéleteid, Harry. Nyúl nem kapkodja el a beszélgetést, arra tartogatja, amikor majd mindketten összpontosítani tudnak. Vacsora után Janice szereti nézni a Kockázat!-ot, pedig soha egyetlen kérdésre se tudja a választ, utána meg a Phillie-k játszanak a Metekkel a 11-es csatornán. A Franklin Drive-i törtszámú kis k ház sötéten összehúzódik körülöttük, csak körülöttük, amint az est leszálltával a fokonként s r söd északi félhomály (Floridában egyik pillanatról a másikra csuk be a nap és nyit ki a hold) beleszivárog a még mindig csupasz fákba, elfojtva a madárdalt, és a nyugati égen, a nagy klinkertéglás ház sziklaszer kéményei mögött a citromárnyalat lángoló naranccsá mélyül, majd az utolsó parazsak bíborába d l. Még néhány hét, és kilevelesednek a fák, és akkor nem lesz több napnyugta a dolgozószobája rombusz alakú ablaktáblái mögött, ha odafordítja a szemét a televízió képerny jér l. A harmadik ütésnél, miközben ketten lógnak rajta, Schmidt körfutást teljesít, a negyediket ennek az idénynek az elején és az ötszáznegyvenhatodikat a karrierje során. Ezzel a Philek öt-nullra vezetnek, és Nyúl kapcsolgatni kezd, de nem talál kosár-labdameccset, csak a Matlock meg a Csodaévek megy. Hiába idegesíti Janice, amikor a közelében van, ha nincs vele a szobában, vagy nem hallja a konyhában vagy a feje fölött, az emeleten zörögni, elfogja a nyugtalanság. Kikapcsolja a tévét, és a keresésére indul: úgy tele van az aggasztó híreivel, mint egyszer régen az arannyal, a Krugerrandokkal. Janice már hálóingben az emeleten, lábán az az rjít floridai papucs, ami csak úgy klaffog,
ha föl-alá mászkál benne, amikor még aludni próbálna reggel. Nem mintha reggelente úgy tudna aludni, mint fiatal korában vagy akár negyvenévesen. Mostanában megrándulva ébred hat körül, és az infarktusa óta valami folytonosan rág a gyomrában, az okát képtelen meglelni, amíg rá nem jön, hogy a rémület az, a rémület, hogy csapdába ejti pusztuló teste, mintha egy cellába zárták volna valami rülttel, aki bármelyik pillanatban a torkának ugorhat. Janice föl-alá klaffog, klap-klap, összehajtogatott ruhák kis rakásait hordja, a mosott ruha az, most hozta fel a hátsó lépcs n; az egyik rakásban Harry összehajtogatott zsebkend kre ismer, a másikban, amely kevésbé nett, az lassan lazuló gumírozású alsógatyáira, a harmadikban Janice alsónem ire, ezek még mindig fölizgatják, nem annyira amikor rajta vannak, hanem amikor üresek és frissen mosottak. Nem is tudja, hogy kezdje. Nagy testét átlósan elveti az ágyon, a terít gombjai belenyomódnak az arcába. Lezárt szemhéja mögött a vörös üresség pihentet a televíziókészülék vibráló szemcséi után. – Harry, valami baj van? – Janice hangja ijedt. A betegség új üt kártya Harry kezében. A hátára fordul, és mosolyognia kell, olyan darabos Janice alakja a hálóingben. Majdnem olyan, mint Judy az övében, és nem is sokkal nagyobb. Csenevész frufruja nem leplezi el magasodó homlokát, floridai barnasága már színtelenedik, fáradt szeme valahová máshová összpontosít. Harry belevág. – Valami z r van odakinn a telepen. Ma, amikor ott jártam, meg akartam nézni a könyveket, de az az AIDS-es buzeráns, akit Nelson Mildred helyébe vett fel könyvel nek, azt mondta, nem mutathatja meg, csak ha te fölhatalmazod. Szerinte te vagy a góré. Janice kis nyelve hegye kibújik, és a fels ajkára feszül. – Butaság – mondja. – Szerintem is, de meg riztem a nyugalmamat. Az a szegény ürge csak Nelsonnak falaz. – Miért falazna Nelsonnak? – Hát – sóhajt egy nagyot Harry, és egy csíp mozdulattal olyan helyzetbe dobja magát az ágyon, mint valami odaliszk –, tényleg hallani akarod? – Persze. – De közben tovább sürög-forog a kis ruharakásaival. – Van egy új elméletem. Azt hiszem, Nelson rászokott a kokainra, ezért olyan alamuszi és ideges meg paranoiás. Janice meglassúdva a szekrényhez megy, klap, és klap, a lazacszín , kék ujjú, csíkos szabadid ruháját viszi, amiben idehaza sose lép ki az utcára, a középkorúak errefelé jobban vigyáznak, hogy ne váljanak nevetségessé. – Ki mondta ezt neked? – kérdezi. Harry fészkel dik, felhúzza a lábát, és lerúgja a cip jét, nehogy bepiszkítsa a fehér pettyes svájci ágyterít t. – Senki se mondta – feleli. – Magamtól jöttem rá. Kokain bárhol kapható, és ezek a Nelson-korú yuppie-k élnek vele a leginkább. Pénzbe kerül. Sok pénzbe, ha a rabjává válnak. Pru panaszkodik is, hogy nem tudja fizetni a számlákat, vagy nem? Janice odajön az ágyhoz és megáll; a batiszt hálóingen keresztül látni a mellbimbói és a szeméremsz re árnyékát. Harry néz szögéb l furán óriásinak rémlik, s átlós helyzetében az a fajta szédülés fogja el, mint amikor túl gyorsan áll fel; nem világos, hogy ki van talpon és ki nem. Janice teste meg rizte azt a kemény, fiatalkori nettséget, amikor még együtt dolgoztak Krollnál, de az álla alatt ronda hajlatok olvadnak bele a nyakába. Föltette magában, hogy nem hízik úgy el, mint az anyja, de hiába, a kor ellen az ember semmit sem tehet. Janice óvatosan azt mondja: – A legtöbb fiatal párnak vannak kifizetetlen számlái. Harry felül, hogy kirázza a fejéb l a szédülést, és mivel a felesége teste ott van, a csíp je köré fonja a karját. Azután benyúl a hálóing alá, és tömör, enyhén szemcsés fenekére simítja a tenyerét. Fölnéz a mellén túlra, az arcába, és azt mondja: – A legnagyobb baj az, szívem, hogy azt hiszem, a cég pénzét lopja. Azt hiszem, sikkaszt, és Lyle segít neki ebben, ezért küldték el Mildredet. Janice feneke megfeszül a keze alatt; két partja összerándul, oválisabb lesz, olyan, mint a kosárlabda, ha a szabályosnál egykét fonttal kevesebb benne a nyomás. Harry dereka alatt er tlen merevedés mozdul csigalassúsággal. Janice homályos szeme komoran összpontosítva néz le rá, arcb re lefittyed a csontról. Harry megböki az egyik mellét az orrával, újra behunyja a szemét, szagolja a kissé izzadt batisztot, bújik a lefelé irányuló tekintet el l. Janice hangja azt kérdi: – Milyen bizonyítékaid vannak?
Ez felbosszantja. Buta liba. – Épp err l beszélek. Meg akartam nézni a könyvelést meg a bankkimutatásokat, de nem hagyják, csak ha te fölhatalmazod ket. Fel kell hívnod ezt a Lyle-t. Janice mellkasában fura csönd, testében feszült vonakodás. A hálóinge átlátszó, de maga kivehetetlen. – Ha látnád a kimutatásokat – kérdi –, eligazodnál rajtuk? Harry megnyalja a mellbimbót a batiszton keresztül. A csiga odalenn rástartol, nekivadul. – Nem biztos – mondja. – De valahogy még azok a havi kimutatások se voltak rendben, amiket Floridában kaptam. Magammal vinném Mildredet, vagy ha már nem képes rá – az az alak azt mondja, szenilis, fölvetette magát a Denglerbe –, akkor fogadnunk kéne valakit, egy breweri könyvel t. Megkérdezhetnéd az ügyvédünket, hogy kit ajánl. A végén még kiderülhet, hogy a rend rséget is be kell vonnunk. – Kellemes áprilisi zápor eredt el odakinn, a lassú naplemente megvilágítja. Janice teste megmerevedett, hátrább rándult egy hüvelyknyit. – Harry! Az édesfiadról van szó! – Aha – mondja Harry; újból ingerült. – Neki meg az édesanyjáról. A tulajdon anyját lopja meg. – Semmi biztosat nem tudunk – mondja Janice. – Ez csak a te feltevésed. – Mi mást titkolna Lyle? Most majd megszimatolják, hogy baj van, úgyhogy minél el bb neki kell kezdenünk, különben eltüntetik a bizonyítékokat, mint Ollie North. Janice ideges, kihátrál a karjaiból, összedörgöli a keze fejét, áll a sz nyeg közepén. Harry látja, hogy ebb l már nem lesz szex, pedig most, hetek óta el ször, vágyott rá. A fene egye meg Nelsont. Janice azt mondja: – El bb Nelsonnal kell beszélnem. – Neked? Miért nem mindkett nknek? – Lyle szerint csak én számítok. Ez fáj. – Te túlságosan elnéz vagy Nelsonnal. Azt csinál veled, amit akar. – Jaj, Harry, olyan iszonyú volt, amikor odaköltöztem Charlie-hoz! Nelson még csak tizenkét éves volt, többször elbiciklizett az Eisenhower Avenue-ra, ott állt egy óra hosszat is az utca túlsó oldalán, nézett föl az ablakainkra, és én néhányszor észre is vettem, és elbújtam, elbújtam a függöny mögé, hagytam, hogy csak álljon ott, míg el nem fáradt és haza nem kerekezett. –Harry feje fölé bámul, a kisfiát látja az utca túlsó oldalán, türelmesen, értetlenül, reményked n, és sötét szeme megtelik könnyel. – A francba – mondja Nyúl –, senki se kérte, hogy leskel djön utánad. Én a gondját viseltem. – Igen, azzal a szegény bolond lánnyal meg azzal a szörny feketével. Tiszta szerencse, hogy Nelson nem volt a házban, amikor leégett. – Kihoztam volna. Ha ott vagyok, mindenkit kihoztam volna. – Nem tudhatod – mondja Janice –, nem tudhatod, mit csináltál volna. Mint ahogy most sem tudhatod, mi az igazság, csak gyanakodsz, mert valaki föl akar piszkálni Nelson ellen. Lefogadom, hogy Thelma. – Thelma? Sose találkozunk vele, egyszer meg kéne már hívni Harrisonékat. – Hha! – Janice úgy köpi ki ezt az elutasítást, hogy Harry önkéntelenül is megcsodálja a dühét, meg ahogy vadállatian szétmered t le a haja. – Csak úgy mondom. – Nem jó téma. Visszavált: – Nem tudom, mi az igazság, de te tudod, ugye? Mit mesélt neked Nelson? Janice úgy összeszorítja a száját, hogy egy pillanatra mintha ajka se lenne; így szokott nézni Springer mama is. – Tulajdonképpen semmit – hazudja. – Tulajdonképpen semmit. Jó, rendben. Többet tudsz nálam. Sok szerencsét. Téged rabol ki. A te apád cégét teszi tönkre a buzeráns haverjaival. – Nelson sohasem lenne képes meglopni a céget. – Szívem, neked fogalmad sincs róla, micsoda kényszerít ereje van a kábítószernek. Olvass újságot. Olvasd a People-t, Richard Pryortól mindent megtudhatsz. Csak a minap fülelték le Yogi Berra kölykét. A kokain rabjai a saját nagyanyjukat kinyírják egy adagért. Régen a heroin volt a
legrosszabb, de most ehhez a crack-hez semmi se mérhet . – Nelson nem él crack-kel. Vagy csak alig. – Nafene. Ki mondja? Janice majdnem elárulja, de megijed. – Senki. Ismerem a fiamat. Meg Pru is elejtett ezt-azt. – Szóval Pru beszélt róla? Mit mondott? – El van keseredve. És a gyerekek is. A kicsi Roy igen furcsán viselkedik, te is észrevehetted. Judynak meg rémálmai vannak. Pru bevallotta nekem, ha a gyerekek nem lennének, már rég otthagyta volna Nelsont. Harry úgy érzi, eltáncoltak el le. – Maradjunk csak a tárgynál. Prunak is vannak problémái, de neked is. Ajánlom, hogy minél el bb rúgd ki az emberpalánta kölyködet a Springer Motorstól. – Beszélni fogok vele, Harry. Addig te ne szólj egy szót se. – Miért ne, a kurva életbe? – Mert er szakosan csinálnád. Attól csak még jobban visszahú-zódna magába. Túlságosan... komolyan vesz téged. – De téged nem? – Velem biztonságban érzi magát. Tudja, hogy szeretem. – És én talán nem? – A gondolatra megnedvesedik a szeme. Odakinn elállt a zápor, már csak az ereszcsatorna bugyborékol. – Dehogynem, Harry, de te férfi vagy. Egy másik férfi. A férfiakban van bizonyos területbirtoklási ösztön. A telepet te a magadénak tekinted. Nelson meg az övének. – Az övé is lesz valamikor, ha addig börtönbe nem kerül. Ahogy Floridában elnéztem, egyszer csak az a szó jutott eszembe: b nöz . Talán a feje formájáról. Undorító, ahogy kopaszodik. Úgy fog kinézni, mint Ronnie Harrison. – Megígéred, hogy nem csinálsz semmit, amíg nem beszélek vele? – Hagyni fogod, hogy kimagyarázza magát. – De ami azt illeti, Harrynek semmi kedve konfrontálódni a fiával. Janice tudja ezt. Azt mondja: – Nem fogom hagyni, ígérem. – Abbahagyja a keze feje dörgölését, visszaindul feléje, klap-klap, miközben Harry ül az ágyon. Janice a füle fölé illeszti az ujjait, és puhán magához húzza a rövid hajszálainál fogva. – Szeretem, hogy ennyire védeni akarsz – mondja. Harry enged az állhatatos húzásnak, és újból Janice melléhez nyomja az arcát. A hálóingén nedves folt, ahol a nyelvével cicerélte a mellbimbóját. A bimbói rágottak, kevésbé tökéletesek, valóságosabbak, mint Thelmáé. Janice csöcsei mindig kisebbek voltak, ezért meg is tartották a formájukat, azt a hetyke fölfelé ágaskodást a negyvenes évek angórapulóverei alatt a gimnáziumi tantermekben. A batiszton keresztül is szaglik a teste, fölkavart, füstös szag. – Mit kapok érte? – kérdezi Harry, nekinyomva a száját a nedves ruhának. – Ajándékot. – Mikor? – Mindjárt. – Szájjal? – Meglátjuk. – Janice eltolja az arcát füstös meleg testét l, álla alá nyúl az ujjaival, és fölkényszeríti a fejét. – De ha még egy szót hallok Nelsonról, abbahagyom, és l ttek az ajándéknak. Harrynek felforrósodik az arca, szíve vadul, de édesen és valahogy mégis egyenletesen lüktet, becsomagolva a mellkasába, ahogy a merevedése van becsomagolva a nadrágjába, édesen telepakolva vérrel; örül, hogy noha szédül a Vasotect l, azért hagy neki annyi vérnyomást, hogy néha-néha sor kerülhessen ezekre a be nem tervezett alkalmakra. – Oké, egy szót se többet – fogadkozik Nyúl, és tüsténkedni kezd. – Kiugrok a fürd szobába, megmosom a fogam ésatöbbi, te meg oltsd el a lámpát. És a kagylót is mellé kéne tenni. Odalenn, hogy ne is halljuk a károgását.
Furcsa hívások futnak be az utóbbi id ben. Recseg , mégis fekete férfiakra emlékeztet en zengzetes hangok kérdik, ott van-e Nelson Angstrom. Harry vagy Janice azt feleli, Nelson nem itt lakik, ez a szülei háza. – Hát, amit az otthoni számának megadott, nem csöng ki, a munkahelyén meg a titkárn folyton azt vartyogja, hogy nincs benn. – Akar üzenetet hagyni? Szünet. – Csak annyit mondjon, hogy Julius kereste. – Vagy Luther. – Julius? – Az. – Mir l van szó, Julius? – tudni fogja. Mondja meg neki, hogy Julius kereste. – Vagy Perry. Vagy Dave. Vagy pedig az illet a neve meghagyása nélkül leteszi a telefont. Vagy vékony, enyhén idegenszer és precíz a hangja, és egy ízben nem Nelsonnal, hanem Harryvel akar beszélni. – Végtelenül sajnálom, uram, hogy zavarnom kell, de az ön fia nem hagy számomra más választást, mint hogy személyesen önt informáljam. – Informáljon? Mir l? – Informáljam arról, hogy az ön fia súlyos adósságokba keveredett, és bizonyos úriemberek minden ellenkez értelm tanácsom dacára azt fontolgatják, hogy kárt tesznek a testi épségében. – Nelson testi épségében? – S t akár a szeretteiében is. Sajnálattal mondom, és bocsánatot kérek, de ezek talán mégsem úriemberek. Én csupán a rossz hírek hozója vagyok. Ne engem hibáztasson. – A hang mintha közelebb húzódott volna a telefonkagylóhoz, közelebb Harry füléhez, panaszosan komor, mintha cinkosságot akarna teremteni, a barátjává és szövetségesévé akarná tenni Harryt. Az ismer s szoba, a kuckója a fagyott arcú tévével, a két ezüstös-rózsaszín füles fotellal, a polcokkal, amelyeken többnyire történelemkönyvek állnak, a föls kön porcelántárgyak – tündérek kucsmagomba alatt, angyali, kopasz szerzetesek, vörösbegyfiókák kerámia szalmafészekben –, amik hajdan Springer mama polcait díszítették, mindez a tiszteletre méltó berendezés min ségi változáson megy át, elhomályosul, cseppfolyóssá és haszontalanná válik, amint ez a fenyeget , panaszos hang belekúszik a fülébe, ez a hang, amelynek úgy látszik, szíve van, érthet emberi küldetése, kellemetlen feladata, valami roppant, nyirkos föld alatti térségb l szól hozzá: éppen így változott át a Mexikói-öböl balzsamos, kék leveg je is, mintha sz r t csúsztattak volna a szemére, amikor fölborult vele a naphalász. Harry a vizet taposva kérdi: – Hogyan keveredett Nelson ezekbe a súlyos adósságokba? A hang szereti visszahallani a szavait. – Úgy keveredett beléjük, uram, hogy a kedvteléseinek hódolt, ami jogában áll, de neki vagy a megbízottjának fizetnie kell érte. Üzletfeleim úgy értesültek, hogy ön kit n apa. – Azért nem viszem túlzásba. Mit mondott, hogy hívják? – Nem mondtam, señor. Nem adtam meg nevet. Itt az Angstrom név fontos. Üzletfeleim e kit n név bármelyik visel jével készek rendezni a dolgot. – Harrynek az jut az eszébe, hogy ez az ember imádja az angol nyelvet, ezt az ígéretteli, rejtett lehet ségekt l duzzadó instrumentumot. – A fiam feln tt – közli vele Harry –, semmi közöm a pénzügyeihez. – Ez az ön szava? A legeslegutolsó szava? – Az. Nézze, én az év felét lenn töltöm Floridában, aztán visz-szajövök, és akkor ez... De az illet már letette a telefont, és Harry magára marad az érzéssel, hogy szilárd kis mészk házának falai olyan vékonyak, akár a diétás ostya, lába alatt a faltól falig sz nyeg átázott, valahol megrepedt egy cs , és nincsen szerel , akit kihívhatna. Régi barátjához és üzletfeléhez, Charlie Stavroshoz, a Springer Motors hajdani f eladójához fordul, aki a visszavonulása után a régi Eisenhower Avenue-i lakásából kiköltözött a város keleti szélén épült új lakótelepre, ahol a vasút eladott egy régi teherpályaudvart, ötholdnyi terület, fantasztikus, hogy mi mindent birtokolt a vasút a fénykorában. Harry nem biztos benne, hogy odatalálna, ezért azt javasolja, ebédeljenek Johnny Frye-nál a belvárosban; Johnny Frye
Pecsenyesüt je volt az eredeti neve ennek a Weiser Square-i étteremnek, aztán a hetvenes években átalakult Café Barcelonává, az évtized vége felé meg Crêpe House-szá, s most ismét gazdát cserélt, Salátalakomának hívják, mint a felirata hirdeti: Kalóriaszegény Remény, meg Fantáziadús levesek és Organikus Frissfogások, mert ez vonzza az egészségbolond yuppie-kat az üvegb r irodaházból, amely a Kroll-lal szemben emelkedik; a Kroll még ma is üresen áll, hatalmas kirakatüvegei belül bemeszelve, hegy felé néz csupasz, ablaktalan oldalának fröcskölt téglája a szeméttel teleszórt parkolóra mered, amely egészen a régi Bagdadig ér. ÍTS. NTS MEG. A belváros most jobbára parkoló, és a meglep az, hogy tele van. Noha a belvárosban már nemigen lehet vásárolni, legföljebb egy-két diszkont drugstore-ban meg egy-egy krajcáros McRory-ban, ahol még mindig árulnak madáreledelt, és m anyag barettet is azoknak a vénembereknek, akik 1942 óta nem váltottak ruhát, a nyári öltönyt és feszes vászonszoknyát visel fess, fiatalos értelmiségi alkalmazottak száma ugrásszer en megn tt; itt dolgoznak a bankokban, biztosítótársaságoknál, állami és szövetségi hivatalokban, rengetegen. Egy ilyen ver fényes napon megtöltik az erd s parkot, amelyet a várostervez k – nem helybeliek, hanem egy divatos építészcég, ideröpültek, megnyerték a versenytárgyalást, és már röpültek is vissza Atlantába – a Weiser Square helyére telepítettek, ahol régen a nyikorgó, szikrát hányó villamosok sorakoztak utasokra várva. Ott sütkéreznek ezek a fiatal aktatologatók az absztrakt cement szök kutak mellett, olvassák a Wall Street Journal-t, a kabátjuk csinosan összehajtogatva mellettük a galvanizált, vandálbiztos padokon. Különösen a fajta n tagjai ny gözik le Harryt; magas sarkú helyett futócip t hordanak, de a lábukat harisnyanadrágba burkolják, az arcukat nagy, kerek szemüveg díszíti, amit l komikusan szexinek látszanak, mintha csak a dudáikat visszhangoznák odafönn a kemény szarukeretek meg a színbevonatú plasztikok. Megannyi Jane Fondán edzett Goldie Hawn. Egyt l egyig széles vállúak, ez a legújabb divat, csíp jüket lehámozta és megkeményítette a kondibicikli meg azok a seggösszeprésel nadrágok, amelyek minden izom vonalát követik a neonszínükkel. Látogatók ezek a n k egy lefogyasztott jöv b l, ahol a szex is csak tornagyakorlat, mindnyájan lepecsételt kalickákban élünk, és komputerek segítségével érintkezünk. Az ember azt hitte volna, Charlie már rég meghalt, de ezek a mediterrán figurák még csak nem is szülnek, pocakot se eresztenek. Ötvenévesen fölérnek valami fennsíkra, és az addig már nem is változik, amíg nyolcvanvalahány évesen le nem fordulnak róla. Ügyesen használják fel a testüket, mint amikor kenyérrel kitörölgetjük a tányér alját is. Charlie-nak reumás láza volt kölyökkorában, és noha azóta is vannak szívzörejei és hajlamos az anginára, sohasem került olyan komoly helyzetbe, mint Harry odalenn az öbölben. – Hogy az istenbe csinálod, Charlie? – kérdi t le Nyúl. – Az ember megtanulja, hogy kerülnie kell az izgalmakat – mondja Charlie. – Ha valami problémásnak ígérkezik, egyszer en hátat fordítasz neki. A telepen is problémásak lettek a dolgok, úgyhogy hátat fordítottam. Úristen, de boldog vagyok, hogy megszabadultam a Toyotáktól! Mindjárt az els nap vettem magamnak egy ódivatú amerikai cirkálót, egy Olds Toronadót. A lengéscsillapítója mint a pehelypaplan, egy ujjal elkormányozhatod, vedeli a benzint, imádom. Ötliteres V-8-as motor, a színe paradicsompiros, párnázott fehér féltet vel. – Jól hangzik. Itt parkolod valahol? – Próbáltam, de nem tudtam. Kétszer is körbekerültem, föl a Spring Streeten, végül ott hagytam a régi Bagdad mellett, és busszal jöttem vissza három sarkot. Többet igényel pár fillérrel, de mondd már. Kerülni az izgalmakat, bajnok, ez az én jelszavam. – Én ezt nem értem. Brewer belvárosa állítólag halott, és még-sincs parkolóhely. Honnan jön ez a rengeteg kocsi? – Egymás közt szaporodnak – magyarázza Charlie. – Tizenévesen teherbe esnek, aztán élnek a munkanélküli segélyb l. Köpnek a világra. Harry többek közt ezt szereti Charlie-ban, hogy van érzéke az összképhez; hajdan ott álltak k ketten, eseménytelen reggeleken a telep kirakatüvegénél, és rendre megbeszélték a nap híreit. Nyúl mindig úgy gondolta, hogy a hírek az számára is jelentenek valamit. Miközben leülnek az egyik csempézett lapú asztalhoz, amelyek még a Café Barcelona idejéb l maradtak itt, megkérdezi: –
Mit szólsz a Schmidthez tegnap este? – A Kalózok ellen, a Three River stadionban a Phillie-k veterán els alapjátékosa kétszer duplázott, és ezzel megdöntötte Richie Ashburn ütésrekordját. – Még csak tavasz van – mondja Charlie. – Várd ki, amíg a dobóknak bemelegszik a karjuk. Schmidt sehol se lesz. Öreg már, persze nem hozzád meg hozzám képest, de a játékhoz öreg, és az egész, hosszú idényben nem bújhat el a fiatal dobók el l. Harry hirtelen üdvösnek érzi, hogy a Schmidt iránti lelkesedését leh tik. Az ember nem élhet ezek által a sportolók által, akik azt se tudják, hogy te létezel. Számukra csak a többi játékos létezik. Kimennek a pályára, vannak ott vagy harmincezren, nagy, hullámzó üvöltés, amikor a nevüket bemondják, csupán ennyi kell nekik bel led. – Észrevetted – kérdezi Charlie-t –, mennyi manapság a katasztrófa? Az a lezuhant Pan Am-gép, aztán a minap azok az összetaposott szurkolók Angliában, most meg ez az ágyú, ami csak úgy magától felrobbant azon a csatahajón. – Magától a nyavalyát – mondja Charlie. – Mindennek van valami incifinci oka, még ha nem látjuk is. Egy kis szikra, egy kis repedés a fémen. Azonkívül az arányt is nézd, bajnok. Hányan vagyunk ma a világon, ötmilliárdan? Dugóba kerültünk, csoda, hogy még többünket nem taposnak össze vagy robbantanak fel naponta. Iszonyú a tolongás, és ez csak még rosszabb lesz. Nyúlnak megbillen a szíve, amint arra gondol, hogy Nelson szemében is jókora része ennek a tülekedésnek. Akkor, ott az ég ház el tt, a Vista Crescent 26-nál azt ordította: Megöllek. Nem gondolta komolyan. Egy szikra, egy repedés a fémen. Egy apró hiba. Szívességet teszünk a világnak, amikor meghalunk. Charlie a homlokát ráncolva nézi az étlapot, ami hatalmas, zöld tintás fénymásolat vastag, savmentes papíron. Miket meg nem csinál manapság a xerox. Kinek kell már a Verity Nyomda? El ször a magasszedés ment ki a divatból, aztán a foto-ofszet. Charlie már nem vastag, szögletes szarukeret szemüveget hord, amit l mintha fekete léc lett volna a szemöldökére ragasztva, hanem arany pilótakereteset, amely úgy tartja az orrán a vastag, levendulaszín lencséket, akár a borospoharat szorító ujjak. Charlie valaha tagbaszakadt volt, de a kor lefarigcsálta, úgyhogy kilátszanak a görög csontjai – keskeny, magas orrnyerge, lejt s, lapos halántéka a sötét hajvonal alatt. A barkója szürkül, rövidebbre is borotválja. Kuncogva böngészi az étlapot. – Bifszteksaláta – olvassa. – Sertéskebab-saláta. Miféle saláták ezek? Amikor megérkezik a pincérn , Charlie ugratni kezdi. – Mik ezek a csupa kalória, csupa zsír húsok itten? – kérdi. – Bifszteket kapunk, és hozzá egy kis salátát? – A hús bele van darálva – mondja a pincérn . Magas és majdhogynem szép, haja fehérítve és bolyhos mohawkfrizurába tornyozva, fél fülén apró fülbevalók sora, szeme köré sötét, poros rózsaszín foltok rúzsozva. A nyelve valamiért nem akar elférni a szájában, s ett l az ajka jópofán, lassan és körülményesen mozog. – Rájöttek, hogy a közönség igényli ezeket a, hogy is mondjam, komolyabb hozzávalókat. Más szóval, gondolja Nyúl, bújtatva és leplezve ez még mindig Johnny Erye Pecsenyesüt je. – Meséljen nekem a Makadámia– és Szalonnasalátáról – mondja. – Közkedvelt – mondja a n . –A szalonna hártyavékony, és át van sütve. A zsír nagyját kipasszírozzák bel le. Azonkívül van benne lucernacsíra, egy kis vékonyra szeletelt retek meg uborka, egy-két fajta saláta, már nem emlékszem, milyen, és talán egy kis chuba is – tudja, szárított szardínia. – Jól hangzik – mondja Nyúl, miel tt még elmenne t le a kedve, és újra választania kéne. Charlie rámutat: – Neked nem diót meg szalonnát rendelt az orvos. – Hallod, hogy a zsírt kipasszírozzák bel le. Azonkívül egy-két falatba nem hal bele az ember. Az a lényeg, hogy a bels egyensúly ne bomoljon meg. Ugyan már, Charlie. Engedj ki egy kicsit. – Mi van a Különleges Tengeri Salátában? – kérdi Charlie a pincérn t, mert mind a ketten élvezik a hangját. – Hát, természetesen hidzsiki, vakame, dulse, agar, rengeteg csicseriborsó meg lencse, mindenféle leveles zöldség, ha makro-biotikus étrendet tart, ez a csúcs, csak egy kicsit kesernyés a
tengeri növényekt l. – Máris lebeszélt róla, Jennifer – mondja Charlie, leolvasva a nevét a citromzöld dzsömper, a Salátalakoma-uniformis mellrészér l. – A Spenót és Rákból kérek. – Salátaöntetnek van orosz, rokfort, olasz, tejszínes olasz, pipacsmag, ezersziget, olaj-ecet és japán. – A japánt mib l készítik? – kérdi Harry, nemcsak azért, mert tetszik neki, ahogy a lány ajkai fodrozódnak és dudorodnak a kis szájproblémája körül, hanem mert a japánok szakmailag is érdeklik. Vajon hogy csinálják, k meg a németek, amikor Amerika egyfolytában lefelé megy a lejt n? – Megkérdezhetem a konyhán, ha tényleg érdekli, de gondolom, umebosiból, aztán persze tamariból – mi nem használunk kommersz szójaszószt –, szezámolajból és rizsecetb l. – Megkeményedik a tekintete, amint rájön, hogy ezek ketten csak az idejét vesztegetik, flörtölnek vele. A két férfi meghunyászkodva a tejszínes olaszt választja, és attól fogva beérik egymás társaságával. Rég nem találkoztak, rozsdás köztük az összhang. Charlie így közelr l öregebbnek, kiszáradtnak látszik. A vékony aranykeretes pilótaszemüveg megfosztja az arcát attól a férfias magabiztosságtól, ami Janice számára húsz évvel ezel tt olyan vonzó lehetett. – Aranyos csibe – mondja Charlie, és megigazítja az ev eszközeit, hogy a papír alátéttel elvágólag feküdjenek. – Mi van Melanie-val? – kérdi Nyúl. Tíz éve ugyanebben az étteremben ültek, és Melanie szolgálta ki ket, Nelson és Pru barátn je, aki akkor Springer mama házában lakott. Kés bb a hozzá képest öreg Charlie-nak a barátn je lett. Legalábbis együtt utaztak le Floridába. Többek közt ezért is volt Nyúl számára rokonszenves Florida. De neki ott se kínálta fel magát egyetlen fiatal, szédült pipi sem. Csak a magakorú, vén szatyrok kacsingattak rá. – Orvos lett – feleli Charlie. – Pontosabban gasztroenterológus, az oregoni Portlandben. Ott kötött ki végül az apja, ha emlékszel rá. – Épp hogy. Amolyan fáziskéséses hippi volt, nem? – A harmadik felesége mellett lehorgonyzott, és sokat segített Melanie-nak. Inkább Melanie anyja nem találta a helyét, tudod, még Mill Valleyben. Alkohol, pasasok, drog. Az utolsó szóba Harrynek belesajdul a gyomra. – Honnan tudsz te ennyi mindent? Charlie megrántja a vállát, de a büszke kis mosolyt nem fojtja el. – Kapcsolatban vagyunk. Én adtam meg a kezd lökést, amikor szüksége volt rá. Nyomás, mondtam neki. Tudod, mindig megvolt benne az az én-csak-egy-szegény-kislány-vagyok-féle bizony-talanság. Én adtam meg neki a kezd sebességet. Rábeszéltem, hogy menjen ki az apjához meg a ringyójához, és rúgjon a seggükbe. – Nekem azt mondod, hogy kerüljem az idegeskedést, t meg erre biztatod. – Más helyzet. Más életkor. Ha te olyan fiatal lennél, neked is azt mondanám, hogy nyomás. S t mondom is. Csak az idegeskedést kerüld. – Charlie, van egy problémám. – Nem újság. – S t kett . El ször is kéne valamit csinálnom a szívemmel. Nem akarom jámbor birka módjára várni a következ MI-t. – Micsodát, bajnok? – Tudod, a miokardiális infarktust. A szívrohamot. Tiszta szerencse, hogy az els t megúsztam. Az orvosok szerint többszörös bypass-m tétet kellene végrehajtani rajtam. – Hát akkor nyomás. – Na persze. Te könnyen mondod. Az ilyesmibe bele is lehet halni. Megjegyzem, neked sose volt. – De volt. '87-ben. Decemberben, amikor te Floridában voltál. Két billenty t lecseréltek. Az aortásat és a mitrálisat. Ha az embernek reumás láza volt gyerekkorában, kikészülnek a billenty i. Nem záródnak rendesen. Ett l van a szívzörej, hogy nem jó felé áramlik a vér. Nyúl alig tudja elviselni ezeket a képeket, a belsejére vonatkozó részleteket, billenty ket,
megcsúszásokat, lerakódásokat. – Mivel helyettesítették ket? – Disznószívbillenty kkel. Vagy azt választja az ember, vagy a mechanikus billenty t, ami egy ballonnal ellátott szifon. Csakhogy a mechanikus állandóan csetteg. Én meg nem akartam csettegni. Azt mondják, aludni se lehet t le. – Disznóbillenty . – Nyúl igyekszik leplezni az undorát. – Szörny volt? Felvágták a melledet, és egy gépen vezették át a véredet? – Gyerekjáték. Úgy kiütnek, hogy semmit sem érzel. Na és ha egy gépen vezetik át a véredet? Miért, te mi más vagy, bajnok? Isten teremtette egyedi valami, amibe halhatatlan lelket leheltek. Kegyelemteli edény. A gonosz és a jó csatatere. Angyaltanonc. Mindaz, amire a vasárnapi iskolában próbáltak tanítani, vagy talán nem is próbáltak, csak hagyták, hogy beléd szivárogjon a brosúrákból ott a templom alagsorában, amely még a légó-pincénél is mélyebbre temet dött a lelkedben. – Puha gép vagy te magad is – állítja Charlie, és fölemeli szögletes kezét a fehér kézel vel meg a négyzet alakú arany mandzsettagombbal, hogy Jennifer lerakhassa eléje a salátát. A tarkóján is szeme van, csak úgy vehette észre, hogy jön. Jennifer éberen kerüli meg az asztalt – ezek a férfiak, maga sem tudja, hogyan, de hatással vannak rá –, és leteszi Harry elé a szalonnával pettyezett, jókora mellnél is nagyobb zöld halmot. Rengeteg benne a kalória, ráadásul túl sok. A magas, suta mozgású lány, a hajában rezg furcsa fehér fés vel, ott téblábol körülöttük, kerekdedsége a zöld uniformisban nem hagyja nyugodni Harryt, amint a négyzetes csempékkel borított asztalnál ül, és a dilemmáit próbálja szavakba önteni. – Hozhatok még valamit az uraknak? – kérdi Jennifer a küszködve mozgó ajkaival. Nem pöszeség; talán a nyelve túl nagy. – Innivalót? Charlie citromos Perriert kér. Jennifer azt feleli, csak San Pel-legrinójuk van. Charlie azt mondja, tökmindegy. Cifra víz ez is meg az is. Nyúl némi tusakodás után megkérdi, milyen sörük van. Jennifer sóhajt egyet, mint aki érzi, hogy megint ugratják, és sorolja: – Schlitz, Miller, világos Miller, Bud, világos Bud, Michelob, Löwenbrau, Corona, Coors, világos Coors és csapolt Ballantine. – Mindeme márkák varázsához hozzájárul, hogy csak úgy bukdácsolnak a szájában. Harry Charlie tekintetét kerülve Micket rendel. Jennifer mosolytalanul bólint és távozik. Ha nem akarja fölizgatni a férfiakat, ne hordjon ennyi fülbevalót, és ne fesse ennyire magát. – Ott tartottál, hogy gyerekjáték – mondja Harry. height="0pt"> – Lefagyasztanak. Semmit sem érzel. – Egy ismer s pasasnak odalenn Floridában, nem sokkal id sebb, mint te meg én, nyitottszívm tétet csináltak, és azt mondja, pokoli volt, évekig lábadozott utána, és szintén szólva most is pocsékul néz ki. Úgy lendíti a golfüt t, mint egy kripli. Charlie újabb ügyes kis vállrántást produkál. – Az alapoknak meg kell lenniük, hogy m ködni tudj. Lehet, hogy a pasas már túlságosan leromlott. De te jó formában vagy. Néhány fontot le kellene adnod, de fiatal vagy – mennyi is, ötvenöt? – Bárcsak annyi volnék. Ötvenhat múltam februárban. – Csekélység. Hinnéd, hogy én tavaly októberben betöltöttem a hatvanat? – Ahogy én állok, örülök, ha a hatvanat megérem. Elnézem Floridában ezeket a vén szivarokat, ezeket a kiaszott múmiákat, kilencven felé totyognak a sortjaikban meg az ortopéd sportcip ikben, fessek, mint az öregisten, és szeretném megkérdezni t lük: „Mit l vagytok ilyen jól? Hogy csináljátok?" – Lassan élj, ráér sen – tanácsolja Charlie. – És ne lógasd az orrod. – Harry látja, hogy Charlie unja a folytonos vigasztalást, de Charlie-n kívül nincs senkije, most, hogy Thelma kiadta az útját.
– Van ez a másik fajta m tét is. Az angioplasztika. Fölvágnak egy artériát az ágyékodban... – Hé, enni szeretnék. – ... és földugják egészen a szívedig, ezt add össze. Aztán a koszorúér sz kületében kiugrasztanak bel le egy ballont és fölfújják. Nem leveg vel, hanem valahogyan sós vízzel. Szétrepeszti a plaque-ot. Visszanyomja az eret az eredeti alakjára. – Ha szerencséd van – mondja Charlie. – Aztán egy év múlva ugyanott vagy megint, elzáródsz a makadámiadiótól meg a sört l. Jennifer vékony karja végén megérkezik a sör, h tött üvegkorsóban, aranylón habzik és sistereg a sok izgatott buboréktól. – Ha még egy sört se ihatok néha, akkor forduljak föl – lódít Harry. Belekortyol, és meggörbített mutatóujjával letörli az orra alól a habot. Nelson mozdulata. Mennyire kell vigyáznia Jennifernek arra az ingatag mohawkfrizurára, amikor baszik? Olvasta, hogy vannak punklányok, akik biztosítót t szúrnak a mellbimbójukba. – Szívkoszorú-bypasst csináltass – mondja Charlie. – Ezekkel a ballonokkal egyszerre csak egy eret lehet megtisztítani. Bypass-szal négyet, ötöt, hatot is lecserélnek. Mit zavar az téged, hogy széthúzzák a mellkasodat? Te nem leszel ott. Álmodsz valahol az egészen kívül. Mellesleg nem álmodsz. Annál sokkal mélyebb. Olyan, mint a nagy semmi, mintha meghaltál volna. – Gondolni sem akarok rá – hallja magát Harry. Hozzáteszi: – Legalábbis egyel re. – Charlie szava, a széthúzzák, földúlta, túlságosan is valószer en hangzott, a fizikai er feszítés, széthúzzák a vonakodó csontkaput, és a lélek kiröpül, halványzöld maszkos férfiak halásznak fogókkal, horgokkal, fényes késekkel a kocsonyás, vörös pocsolyában. Egyszer véletlenül belenézett Janice válla felett egy kábeltévém sorba a szülésr l – ilyen meredek anyagokat a nagy csatornák nem adnak le –, és látta, amint kezdték föl vágni a n hasát a császárhoz. A kés a gumikeszty s kézben egyenes vonalat húzott, és mindkét oldalán sárgás zsír pöndörödött fölfelé, mint két habgumicsík. Annak a n nek a hasát, benne a gyerekkel, anyag borította, tisztára mint a habgumi. – Odalenn Floridában – mondja – megkatétereztek – nehezen gördül ki a száján, mintha most volna a pincérn –, és nem is volt olyan rossz, inkább csak unalmas. Az ember ébren van, a mellére valami nagy tálat raknak, hogy lássák, mi folyik a belsejében. De ahol a festéket pumpálják, ott forró, olyan forró, hogy alig bírod elviselni. – Ügy érzi, kiábrándítja Charlie-t, amiért ilyen gyáva a bypasszal kapcsolatban, s hogy meger sítse a kontaktust ezzel a homlokráncoló, rágó emberrel, bevallja: – A legrosszabb az, Charlie, hogy félig már így is halottnak érzem magam. Hónapok óta ez a pincérlány az els , akit meg szeretnék baszni. – A csöcsök – mondja Charlie. – A nagy csöcsök. Sovány testen. Szexi. Mint Bo Derek a beültetése után. – A haja is fantasztikus. Magas, de ez a frizura még legalább hat hüvelykkel rátesz. – Nem rossz az, ha magasak. Nem fickándoznak alattad annyit, mint az aranyos kicsikék, ezért többet foglalkoznak veled. Ha soványak, az meg azért jó, mert nincs annyi háj közted meg a csikló között. Ez a fajta férficinkosság azonban már sok Nyúlnak. Azt mondja: – De az a rengeteg fülbevaló, nem fájhat? Igaz az, hogy vannak punklányok... ? Charlie türelmetlenül félbeszakítja: – A punkoknak a fájdalom a sikk. Az öncsonkítás, önutálat, ütköz tánc. Ezeknek a mai kölyköknek a ronda a szép. Így adják a tudtunkra, micsoda tetves világot kaptak t lünk. Pusztuló es erd k. Mérgez hulladék. Ismered. – Amikor tavasszal hazajöttem, kocsikáztam a város minden részében. Ezek a latin-amerikaiak jóformán az utcán kefélnek. – A drog – mondja Charlie. – Többnyire fogalmuk sincs róla, mit csinálnak. – Olvastad a Standard-ben, hogy valami nyugat-miami illet ség teherautó-sof rt nyakon csíptek odaát Maiden Springsben? Hetvenötmillió dollár ára kokain volt nála, ötszáz kiló, „Törékeny!" feliratú narancsosládákban! – A kábítószert sose fogják tudni megszüntetni – mondja Charlie, egymás mellé illesztve a kését meg a villáját az üres tányéron –, amíg az emberek hajlandók fizetni érte.
– Valószín leg kubai menekült volt. Nyakra-f re engedjük be ket. – Ezek az országok fölcsapnak kommunistának, és hozzánk löködik át az összes szélhámosukat meg elmebajosukat. – Charlie hangja kiegyensúlyozott, ellentmondást nem t r , de Harry úgy érzi, ez az egész nem érdekli. Nem úgy van már, mint régen, amikor naphosszat beszélgethettek a bemutatóteremben. Charlie végzett a Spenót és Rákjával, de Nyúl még jóformán bele se ásott a maga salátahegyébe, annyira szeretne tanácsot kapni. Bevilláz egy csúszkáló adagot, s az olajos saláta és lucernacsíra között egy egész makadámiadiót talál, finoman kettéroppantja, nyelve érzi a hasadás csodával határos simaságát, olyan, mint egy fiatal n teste, mint egy márvány asztallap. Amikor végre nyelni tud, kiböki: – Ez a másik probléma, ami nem hagy nyugodni. Azt hiszem, Nelson rákapott a kokainra. Charlie bólint. – Én is úgy hallom. – Felveszi az imént elhelyezett villát, s átnyúl vele Harry szalonnával spékelt nagy zöldségmellébe. – Hadd segítek, bajnok. – Hallottad, hogy kokainnal él? – Ühüm. Egen. Olyan, mint a nagyapja, ideges. Mankóra van szüksége. Valahogy sose jöttem ki a gyerekkel. – Én se. – vágja rá Harry, és könnyít a lelkén. – A múlt héten kiugrottam hozzá, hogy megbeszéljük ezt a kokainügyet, épp akkor szereztem tudomást róla, de elcsászkált valahová, mint mindig, viszont ez a könyvel , akit fölvett, AIDS-es a pasas, ezt add össze, az ott volt, s amikor azt mondtam, meg akarom nézni a könyveket, jószerivel beintett, közölte, hogy Janice engedélye kell hozzá. Az a buta liba meg nem akar belemenni. Szerintem fél attól, amire rábukkannánk. A saját gyereke sikkasztja el a pénzét. A használt kocsik alig fogynak, és a havi kimutatások körül már hónapok óta nem stimmel valami. – Hát igen. Nem hangzik jól – mondja Charlie, megint átnyúlva a villájával. Egy makadámiadió – mostanában darabja belekerül negyed dollárba – Harry felé pattan, csak a gyors reflexének köszönheti, hogy nem pottyan az ölébe s olajozza össze a barna nadrágját, amit ma vett el el ször, az els tavaszi napon, amelyet tényleg melegnek érez. A hirtelen mozdulatra ég szúrás bök a mellkasába. A t zrevaló kölyke még mindig ég gyufával játszik odabenn. Megpróbál tudomást sem venni a fájdalomról, folytatja: – Most meg jönnek ezek a telefonok, a legvadabb id pontokban, furcsa beszéd alakok keresik Nelsont, és nekem mondják, hogy pénzt akarnak. – Ezek kemény fickók – mondja Charlie. – A kábítószer nagy biznisz. – Megint átnyúl. – Hé, hagyjál valamit nekem is! Hogy bírsz te ilyen sovány maradni? Mondd meg, mit csináljak. – Janice beszélhetne Nelsonnal. – Ezt mondtam neki én is. – Hát akkor. – De nem beszél vele a hülye kurva. Legalábbis idáig tudtommal nem beszélt. – Jó ez az egészségkaja – mondja Charlie –, csak az a baj, hogy olyan, mint a kínai koszt, nem tölti ki az ember hasát. – Szóval mi a véleményed? – Férj és feleség közt néha akadályt jelent az egész történelmük. Akarod, hogy beszéljek az öreg Jan-Jannel, hogy lássuk, merr l fúj a szél? Harry alig habozik. – Charlie, irtó jó lenne, ha megtennéd. – Desszertet kérnek az urak? Testet öltött mellettük Jennifer. Édesen botladozó hangja hallatán Harry meglep dve odafordítja a fejét, és alig pár hüvelykre a szemét l látja, hogy Charlie-nak, mint mindig, igaza volt: jó nagy csöcsök, el remered k és önutálók, akár a lány többi része. A szülei rengeteg fehérjét, Cheeriót meg vitamindús kenyeret tehettek ezekbe a csöcsökbe. Harry törékeny, ijedt hangulatában csak újabb terhekként nehezednek az agyára. A lány zöld dzsömperének feszül eleje megemelkedik,
amint nagyot sóhajtva rákezdi: – A mai különlegességünk alacsony zsírtartalmú kecsketejb l készült túróslepény, a tetején fincsi tejszínes egressel. Nyúl, szemöldöke még mindig a pincérn mellére rántva, Charlie felé pillant. – Mi a véleményed? Charlie közönyösen megvonja a vállát. – A magad sírját ásod. Csöng, egyre csöng a telefon, mintha pezsdít hideg vizet önte-nének álma mohos-meleg réseibe. Épp arról álmodott, hogy elfészkelt valamiben, talált egy hasadékot, amibe szépen belepasszolt. A telefon Janice oldalán van; tapogatózva nyúl át makacsul alvó testén, és a nyitott szájjal alvástól kiszáradt torokkal hörgi: – Halló? – Az órának az ágy mellett mintha csak egy mutatója volna, míg rá nem jön, hogy tíz perccel múlt kett . Valamelyik férfihangra számít, és magában arra gondol, most már tényleg mellé kéne tenniük odalenn a telefont, ha lefekszenek. A szívverése mintha a sarkakig betöltené a sötét szobát; fojtogató. Remeg , fiatal n i hang szól bele: – Harry? Itt Pru. Kérlek, ne haragudj, hogy felébresztettelek, de... – A szégyen és a félelem hallgatásba buktatja a hangját. Pru meztelennek érzi magát. – Igen, mondjad – biztatja halkan Harry. – Kétségbe vagyok esve. Nelson teljesen rült, engem már megütött, és félek, hogy a gyerekeken folytatja. – Csak nem? – mondja ostobán Harry. – Nelson sose tenne ilyet. – De igenis tesznek ilyet az emberek, folyton ezt olvasni az újságban. – Ki a fene az? – kérdi mérgesen az álmából végre fölriasztott Janice. – Mondd meg neki, hogy nincs pénzünk. Tedd le a kagylót. Pru sír a vonal túlsó végén. – ... nem bírom tovább... kész pokol... évek óta... – Igen, igen – mondja Harry még mindig ostobán. – Itt van Janice – mondja, és az asszony tapogatózó kezébe nyomja a forró krumplit. A váratlanul Prura tárt ablak, forró, fényl , boldogtalan szíve, valahogy tiltottnak rémlik. Meggyújtja az éjjeli lámpát, mintha az segítene tisztába tenni a dolgokat. A rakott lámpaerny alatt világítón ötlik szemébe a történelemkönyve, amelyen azóta se rágta át magát, a fehér borító egy klippert ábrázol felh – és tengeroválisban. Amióta karácsony délután olvasni kezdte, meghalt a szerz je is, és ez valamiképpen megmételyezte számára a kötetet. Mégis úgy érzi, balszerencsét hozna, ha nem fejezné be. – Igen – mondja Janice hosszú hallgatások után a telefonba. – Igen. Nelson, tényleg? Igen. Máris átmegyünk – mondja. –Ne maradj a közelében. Mi lenne, ha bemennétek Judy szobájába és bezárkóznátok? Anya reteszt szereltetett arra az ajtóra, gondolom, megvan még. Pru hangja tovább recseg, mint valami sav marja bele magát az éjszaka csöndjébe, a békébe, ami tíz perccel ezel tt még a szobában honolt. Harryhez visszatérnek félbeszakított álmának darabkái. Látogatás valami várva várt helyre, valami járm vön, olyan volt, mint egy villamos, igen, egy ódivatú villamos, szorosan font nádülések, már el is felejtette, hogy ilyenek voltak, s hogy ilyen szaguk volt, ha fölhevítette ket a nap, és a porcelánkapaszkodók, a porcelángombok, az ablakok helyén poros drótháló, d lt be a fény és a leveg , az ódivatú szalmakalapokra, a n kén papírvirágok, mind valami vidám helyre indultak, vidámparkba, vásárba, ki volt vele? Volt egy társa, partnere, ott ült mellette, de az arca nem akar felbukkanni. A szerelem alagútja. A villamos befordult velük, vitte ket, t, a szerelem kényelmes alagútjába. Éppen belepasszolt. – A szomszédok nem tudnának segíteni? Ujabb recsegés, folytatódó sírás. Nyúl mutatja Janice-nek a „snitt" jelet, ahogy a tévében látta – keresztülhúzza az ujját a torkán –, és kimászik az ágyból. Fölcsap öreg testének szaga, amint csupasz talpát a sz nyegre teszi, pállott, húsos-sajtos illat. Durva szövés , halvány bézs Antron van a mészk ház hálószobájában; az, hogy az egész házban mintázatlan, faltól falig sz nyeg borítsa a padlót, jó és valahogy modern ötletnek t nt, amikor megrendelték, de az azóta eltelt tíz évben
bizonyos helyeken – a bejárati ajtónál, az el szobában a pincébe vezet ajtó el tt, a hálószobában az ágy két felén – meggy lt a piszok és az izzadság, és úgy beszürkült, hogy nincs az a tisztító, ami eltávolítaná, nagy, szutykos ujjnyom, amit az életed hagyott. Gyerekkorának mintás sz nyegei – szögletes virágok, indák, sorlabirintusok, amiket addig követett a szemével, míg el nem veszett bennük, mint valami dzsungelben – valahogy elnyelték a piszkot, s aztán a háziasszonyok végig a Jackson Roadon ilyentájt kiporolták ket a hátsó udvar ruhaszárítóján, s az örvényl felh cskék, amiket felvertek a h vös áprilisi leveg ben, belevesztek a világ porába. Harry alsónadrágot és zoknit vesz el a fiókból, majd eltanácstalanodik: milyen ruhát vegyünk feleségveréshez? Az agya úgy ugrál, mintha szörföz lenne a szíve dobogásán. – Szervusz, életem – mondja Janice másik, magasabb, nagyanyás hangfekvésben. – Nem kell félned. Mi mind nagyon szeretünk. Apukád is szeret, de igen, szeret, méghozzá nagyon. Nagypapa és én mindjárt átmegyünk hozzátok. Csak hagynod kell, hogy felöltözzünk. Húsz perc múlva, szívem. Sietni fogunk, igen. Addig is légy jó, és tedd, amit anyád mond. – Lerakja a kagylót, és Harryre bámul ritkás, kuszált csigái alól. – Úristen – mondja. – Ököllel vágott Pru arcába, és mindent összetört a fürd szobában, mert nem találta az eldugott kokaint, amikor szüksége volt rá. – Méghogy volt. Van, van, állandóan – mondja Harry. – Azt mondta Prunak, hogy mi mind meglopjuk t. – Haha – mondja Harry, hogy tudniillik épp az ellenkez je a helyzet. – Hogy tudsz nevetni, a saját fiadról van szó – mondja Janice. Ki ez a n , ez a diókemény kis n , hogy t rendre utasítsa? Mégis elszégyelli magát. Nem felel, inkább azt mondja kiegyensúlyozott, józan hangon: – Tulajdonképpen nem is árt, hogy kenyértörésre kerül a sor, már ha túléljük. Végre szintén beszélhetünk róla. Janice azt veszi föl, amit itt északon nappal sose hord, a lazacszín , poroskék ujjú, csíkos szabadid ruhát. Harry egy frissen mosott cejgnadrágot választ és azt a khaki inget, amelyet köny-nyebb kerti munkákhoz szokott fölvenni, rá pedig a legöregebb kordzakóját húzza, a széles bordázatú, b rgombos zöldet: informális szombat délutáni viselet. A nyugdíjasélet érzékenyebbé tette ket az öltözködésre; Floridában a nyugdíjasok mindennap átöltöznek, mintha a tulajdon papírbabáik volnának. A palaszürke Celicába, ebbe az inkább Batmobile-szer , er s kocsiba ülnek a kétségbeesett éjszakai bevetéshez. Penn Park néma, kanyargós utcáin a tölgyek még épp csak rügyeznek, de a juharok már telnek ki, nem pirosas árnyalatúak többé, hanem gyöngéd, áttetsz új levelekt l s r ek. A házak némelyikében ég egy-egy emeleti lámpa, meg a hátsó tornác lámpája, hogy távol tartsa a kukától a macskákat és a mosómedvéket, de a holddal csak az utcalámpák kelnek versenyre. Az ápolt el kertek szépen nyesett nagy bokrai, a tiszafák, tuják és rododendronok éberek így éjjel, akár a vízhez seregl és a vakutól megriadó dzsungelbéli vadak. Fura elgondolni, hogy miközben mi alszunk, ezek a bokrok ébren vannak, oxigént lehelnek, n nek; nem alszanak. Nem alszanak a csillagok sem, hideg, ívelt, poros fröccsentésként fénylenek a háztet k és fakoronák fölött. Mi miért alszunk? Mihez térünk vissza? Az álma, ahogy köréje passzolt. Bizonyos szögekb l a megvilágított aszfalt hónak rémlik a szeme sarkában. Penn Park Nyugat-Brewerbe vált, egy-két kocsi még ébren, mozog a kifehéredett, elhagyatott Penn Boulevard-on, a Weiser meghosszabbításán, egyik oldalán szupermarket-parkoló, másikon a harmincas években épült alacsony tégla üzletsor, apró, keskeny boltok, gombot, menyasszonyi ruhát, süteményt, Zipf csokoládét, Sony tévét árulnak, meg hobbikészletet azokhoz a kis repül modellekhez – tovább gyártják és árulják ket, még ebben a mai korban is, amikor a gyerekeket a tévén kívül állítólag semmi sem érdekli, és a repül gépek már kivétel nélkül lomha, széles test lökhajtásosok, az orruk fekete, mint a pandamacié, és nem azok a karcsú öl masinák, mint amilyenek a Zerók, a Messerschmittek, a Spitfire-ök és a Mustangok voltak. Fura elgondolni, hogy a nagy világháborús er feszítés közepette engedélyezték a gyártóknak, hogy ilyen kis modelleket is csináljanak, s rizzék velük a morált a gyerekhadban. A boltok egyt l egyig alszanak. Egy virágboltban ibolyaszín növeszt fény, egy kisállat-kereskedésben gyenge fény
akvárium. A járdák mellett parkoló autók színei földöntúli skálát húznak, nem pirosak, kékek vagy krémszín ek, hanem salakos holdbéli árnyalatok, nappal ilyet látni se, elképzelni se lehet. Harry bedob egy nitroglicerin-tablettát, és vádlón mondja Janice-nek: – Az orvosok szerint kerülnöm kell az izgalmakat. – Nem én ébresztettelek föl hajnali kett kor, hanem a menyed. – Na ja, mert a drágalátos fiad agyba-f be verte. – Szerinte – szögezi le Janice. – Nelson verzióját még nem hallottuk. Harrynek ég a nyelve alja. – Mib l gondolod, hogy van verziója? Azt akarod mondani, hogy Pru hazudik? Miért hazudna? Miért csörgetne föl bennünket hajnali kett kor egy hazugsággal? – Neki is megvan a menetrendje, ahogy mondani szokás. Amikor teherbe ejttette magát, az nagyon megfelelt neki, de most, hogy Nelsonnal egy kis baj van, ez már nem felel meg, és ha másik férfit akar fogni, sietnie kell, mert az külseje se örökre szól. Harry nevet, mint aki megtapsolja a szónoklatot. – Ezt jól kiöt lötted. – A segge lyuka diszkréten, távolian csikland a tablettától. –Jókép n , mi? Még mindig. – Egyes férfiaknak nyilván. Akik szeretik a nagy, kemény n stényeket. Nekem például sose tetszett benne, hogy Nelson olyan alacsonynak látszik mellette. – Alacsony is – mondja Harry. – Sejtelmem nincs, miért. Anyám is, apám is magas volt. Az egész családom magas volt mindig. Janice csöndben emészti a felel sségét, amiért Nelson ilyen alacsony. Breweren át többféleképpen lehet Mt. Judge-ba jutni, de ma éjjel, hogy az utcák jóformán üresek és a közlekedési lámpák sárgán villognak, Harry a legegyenesebb utat választja, a Vágtató Ló-folyó hídján keresztül, amin Jill-lel sétált egyszer holdvilágnál, bár nem ilyen kés éjjel, föl egyenesen a Weiseren a saroképület mellett, ebben volt valaha JIMBO Meghitt SZALONJA, míg bajuk nem támadt a rend rséggel és be nem zárták, most lakótelepi pasztellszínekre festve yuppie ügyvédeknek és pénzügyi tanácsadóknak szolgál hivatalul, el balra a Schoenbaum Ravatalozószalon méltóságteljes fehér téglatömbje, jobbra a cip pucolóstand mellett, ahol New York-i újságokat és forró pörkölt mogyorót is árulnak, itt kapni az egész város legjobb mogyoróját már kölyökkora óra, amikor alig volt nagyobb, mint most Judy. Az volt akkor a csúcs, ha egy-egy szombat délel tt fölült a villamosra, a hegyet megkerülve bejött Brewer központjába, vásárolt egy tízcentes zacskó t zforró mogyorót, aztán csak ment, amerre látott, törte a mogyorót, és potyogtatta a héját a Weiser Square járdájára. Egyszer egy öreg csavargó ráförmedt, hogy ne szemeteljen; akkoriban még a csavargókban is volt polgári felel sségtudat. A régi belváros ma kísérteties, holdbéli színekkel kongó, le van zárva a forgalom el l az Ötödik utcánál, ahol az atlantai várostervez k által sétálóparknak megálmodott kis erd komorlik föl kísérteties ágaival az éles fény kék lámpák alatt, amelyek a rablótámadásokat, nyílt színi nemi életet és kábítószer-kereskedelmet vannak hivatva megakadályozni a fák közt, amik minden évvel magasabbra n nek, és még borongóbbá teszik a centrumot. Nyúl balra fordul az Ötödiken, elhajt a postahivatal és a Ramada Hotel, a hajdani Ben Franklin nagy bálterme el tt, amelyr l mindig Mary Ann jut az eszébe, a krinolinjai és az illatos lába köze, rátér az Eisenhower Avenue-ra az 1204-es szám fölött, ahol Janice bujkált annak idején Charlie-val, tompaszögben jobbra kanyarodik, fölfelé halad a latin-amerikai negyedben, amit azel tt a német munkásosztály lakott, át a Tél, Tavasz és Nyár utcákon, egy-egy vakító reflektor, itt-ott mozgó árnyék, gyanús dolguk után járnak a füstösök, az éjszaka még elég h vös, hogy ez a szemétnépség kinn lófráljon, majd a Locust Boulevard következik, a Breweri Gimnázium homlokzata, latin feliratú emlékm a gazdasági válság idejéb l, emelte a közjóra tör ambíció, ez elég kommunistán hangzik, a harmincas években az egész ország közel állt a kommunizmushoz, az emberek még nem voltak ilyen önz k, épült Harry születése évében, 1933-ban, és túl is fogja élni t, ahogy elnézi. Halványsárga téglájával, gránitkiszö-gelléseivel úgy kapaszkodik a zöldül hegyoldalon, mint valami sáska héja. – Szerinted mire célzott azzal – kérdi Janice-t l –, hogy Nelson „teljesen rült"? Mennyire lehet meg rülni a kokaintól? – Doris Kaufmann-nak vagyis Eberhardtnak van egy sógora, annak a felesége els
házasságából származó mostohafia be kellett hogy vonuljon egy detoxikáló centrumba valahol az állam közepén. Paranoiás lett, azt képzelte, hogy Hitler nem halt meg, és hogy az ügynökei mindenhol a nyomában járnak. Zsidó volt. – A feleségét és a gyerekeit összeverte? – Azt hiszem, nem volt felesége. Nem tudjuk biztosra, hogy Nelson a gyerekeket is fenyegette. – Pru azt mondta. – Pru fel volt dúlva. Nagyon zaklatott mostanában, azt hiszem, els sorban a pénz miatt. – Miért, te nem vagy zaklatott miatta? – Nem annyira, mint hiszitek, te meg Pru. Engem nem érdekel a pénz, Harry. Papa mindig azt mondta: „Ha dollárom nincs, majd csinálok centb l". Hitt benne, hogy mindig lesz elege, és azt hiszem, én megörököltem t le ezt a filozófiát. – Ezért hagyod, hogy Nelson mindent megússzon? Janice felsóhajt, és most minden eddiginél inkább úgy hangzik, mint az anyja, Bessie Koerner Springer, aki az egész életét túlsúlyosan, a házimunkától eltekintve minden testmozgás nélkül élte le, csak ült a nagy házban a leeresztett rolók mögött, amelyek a függönyöket és a bútorhuzatot védték a kifakulástól, és sóhajtozva emlegette a fájós lábát. – Mit tehetnék, Harry, de komolyan? Nem gyerek már, harminckétéves. – Kezdetnek kirúghatnád a telepr l. – Igen, és rúgjam ki mint fiamat is – mondjam, hogy sajnálom, de nem úgy alakult, ahogy szerettem volna? az apám unokája, ezt ne felejtsd. Papa a semmib l hozta létre a telepet, és azt akarná, hogy Nelson irányítsa, még ha a falnak viszi is. – Komolyan? – Ez a pusztulásvízió meghökkenti Harryt. Az embereket felel tlenné teszi a pénz. Milliókba fogadnak. Szélhámosok martalékává válnak. – És nem rúghatnád ki ideiglenesen, amíg össze nem szedi magát? Janice hangja belemar a türelmetlenségével, a fáradtságával. – Neked könny így beszélni – pipás vagy, amióta Lyle kace=zölte veled, hogy én vagyok a góré, és rajtam töltöd ki a mérgedet. Csináld csak te, csinálj a telepen, amit a legjobbnak látsz, és mondd meg nekik, hogy én akarom. Belefáradtam. Belefáradtam, hogy rajtam keresztül vívjátok Nelsonnal a régi csatáitokat. Az utcalámpák gyorsabban villognak Harry kezén, amint a Celica nagyobb sebességre kapcsol a városi parkban, a teniszpályák és a második világháborús tank fölött, amelyet vastagon befestettek zöldre, nehogy megfogja a rozsda, annyiszor átfestették, hogy teljesen elvesztette azt a katonai zöldjét, amire Harry megemlékszik. Hogy is hívták? Olajszürke. Az utcalámpák ütegei mintha tüzet nyitnának rá, úgy érzi, egész Brewerb l kiveszett az élet, akár azokból a lebombázott német városokból a háború után. – Nem hinnék el – mondja gy lölködve –, továbbra is hozzád fordulnának. Azonkívül én is úgy vagyok vele, mint te – mondja szelídebben –, félek attól, hogy mit kavarnék föl. A park után közlekedési lámpa jön, pirosat mutat, majd egy helyileg híres, tornyos öreg ház, kerek, halpikkelyes palazsindely a teteje, utána bevásárlóközpont, a nagymozi m sorkiírása: TALÁLKOZUNK ÁLOMCSAPAT BÁRMIT IS MONDJ MEGVADULVA. Aztán már rajta vannak a 422-esen, a csontjaikba ivódott terepen, utcák, amelyeken minden évszakban, számtalanszor átkeltek gyerekkorukban, Central, Jackson, Joseph, Mt. Judge város t zcsapjai és postaládái az életükre gombolódnak, az igazi életükre, amelyben minden színehagyott most az éj nadírján, az ég kék nátriumg z alatt kerekek az utcák, mint a cipók, hóból van a héjuk, a téglaoszlopós tornácok veszedelmes géppuskafészkek a lapos kis pázsitfoltok és tulipánágyások mögött. A Joseph Street 89-ben, Springerek nagy, stukkós házában, ahová Nyúl utált eljárni, amikor Janice-nek udvarolt, mert az Jackson Road-i ikerházuk szegényesnek t nt mellette, minden ablak kivilágítva, mint valami süllyed hajó az elsötétült, néma fakoronák és a város háztet i között. Az óriási, elterpeszked vérbükk a ház bal oldalán, ahol Harry és Janice hálószobája volt, a fa, amelynek s r lombja sosem eresztette át a napot, és pattogó makkjai egész éjjel nem hagyták aludni Harryt,
nincs többé, csupasz a ház fala, ablakai lemeztelenedve égnek. Nelson kivágatta. Apa, szétrohasztotta a házat. A festék nem maradt meg a deszkaburkolaton, olyan nyirkos volt. A f se n tt ki alatta. Harry ezt nem vitathatta, nem mondhatta, hogy élete legvallásosabb élménye volt, ha annak a nagy bükknek a lombján surrogott az es . Egy-egy hibátlan golfütést nem számítva. Kinn parkolnak le a juharfák alatt, amelyekb l csak úgy d l ilyenkor a sartr z pihe meg ragacs. Ezért utál errefelé parkolni. Hétf n majd lemosatja a kocsit. Pru már várja ket. Amint a lábukat a tornácra teszik, már nyitja is az ajtót, mint valami elektromos szem. Mint Thelma a múlt héten. Mellette Judy bolyhos, rég kin tt Oshkosh b'Gos pizsamában. A gyerek lába feje meglep en hosszú és fehér és csontos, a bokájából több hüvelyknyi kilátszik. – Roy hol van? – kérdi azonnal Harry. – Nelson most fekteti le – mondj a Pru, s a száj a sarka szárazon, bocsánatkér en legörbül. – Nelson? – mondja Harry. – Rá merted bízni a gyereket? – Ó, persze – mondja Pru –, amióta telefonáltam, lehiggadt. Azt hiszem, t is sokkolta, hogy ilyen er sen megütött. Jót tett neki. – Az el szobai világításban látják is a pofacsontján keresztbe húzódó rózsaszín csíkot, fels ajka puffadt szögletét, vörös árnyékú szemét, amelyet mintha drótszivaccsal súrolt volna körbe. Ugyanaz a kurta, steppelt, hajnalkaszín köntös van rajta, de alatta nem csupaszak a lábai, mint Floridában; hosszú kék hálóing lóg ki alóla. A lábai vonalát így is látni a vékony anyagon át; mint zavaros vízben mozgó halak. A m sz rmével bélelt papucstól Harry nem tudja ellen rizni a körmén a lakkot. – Hé, mi ez, vaklárma? – kérdezi Harry. – Nem fogod ezt hinni, ha Nelsont meglátod – mondja Pru, és a másik n felé fordul. – Janice, nem bírom tovább. Titkolóztam, ameddig csak lehetett, de most már elegem van! – És a szeme, amely könnyekkel karistolta össze a szemhéját, megint megnedvesedik, átöleli az id sebb asszonyt, miel tt még az kiegyenesedhetne hajoltából, ahogy Judyt magához húzva megcsókolta. Harrynek beleremeg a gyomra: érzi, hogy Pru mindent átfogó kapcsolatot akar teremteni köztük, de érzi a felesége ellenállását is. Prut katolikusnak nevelték, demonstratív megnyilvánulásokra, Janice viszont bezárkózó kis protestáns. Judy megmarkolja Harry ujjhegyeit. Amikor lehajol, hogy megpuszilja a kislány arcát, a haja belemegy a szemébe. Judy kuncog, és a fülébe mondja: – Apu azt képzeli, hogy hangyák mászkálnak rajta. – Állandóan viszket – mondja Pru, kitalálva, hogy nem sikerült bevonnia Janice-t a menekülési tervébe, tovább kell magyaráznia a helyzetet. – A kokaintól. Formikációnak hívják. Az idegközvetít i tropára mentek. Betéve tudom az egészet. Egy éve járok miatta a breweri Névtelen Narkománokhoz. – Nafene – mondja Nyúl, akinek nem tetszik Pru kemény tónusa. – És mit tanultál még ott? Pru nyíltan ránéz, zöld szeme merev a könnyekt l és a sokktól, de azért valahogy sikerül elmosolyodnia azzal a legörbül mosolyával. Az, hogy a fels ajka be van dagadva, különleges szomorúságot kölcsönöz neki ma éjjel. – Például, hogy az ilyesmi nem a mi problémánk, csak maguk a narkósok tudják megoldani. De ez persze megint csak az én problémám. – Mi történt itt pontosan az éjjel? – kérdi Harry. Neki kell vinni a szót. Érzi, hogy Janice visszahúzódik, dühít en távolságot tart, mint a Camryben, amikor a Dzsungel-parkba mentek a gyerekekkel. Judy, nem találva olyan szórakoztatónak a nagyszüleit, mint máskor, otthagyja Harryt, és nekid l az anyjának, sárgarépaszín tarkóját Pru hasához nyomja. Pru oltalmazóan fonja át a gyerek nyakát pihés-szepl s alkarjával. Most már két zöld szempár mered rájuk, mintha Harry és Janice nem is a felment csapat, hanem ellenséges betolakodók volnának. Pru hangja kemény, fáradt. – A szokásos ocsmányság. Egy után jött haza, s amikor megkérdeztem, hol volt, azt mondta, semmi közöm hozzá, de én ezt, úgy látszik, nem fogadtam olyan jámboran, mint máskor, mert kijelentette, ha ilyen akarok lenni, neki a nyugalma érdekében
szüksége van egy adagra, s aztán amikor a kokain nem volt ott a fürd szobában, ahová dugta, egy aszpirines üvegben, törni-zúzni kezdett, s amikor én ezt szóvá tettem, utánam jött, és végigpüfölt a házon. Judy azt mondja: – Én is felébredtem rá. Anyu beszaladt a szobámba, és az apu arca olyan fura volt, mintha semmit se látna. Harry megkérdi: – Volt nála kés vagy ilyesmi? Pru szemöldöke helytelenít en összeugrik. – Nelson sose fogna kést. Nem bírja látni a vért, a konyhában se segít. Azt se tudná, melyik végével kell szúrni. Judy azt mondja: – Utána azt mondta, hogy borzalmasan sajnálja. Pru eddig Judy hosszú, vörös haját simítgatta félre az arcából, s most, csak a középs ujjai végével érintve a homlokát és az arcát, a magáét tolja hátra. Kin tte már a szfinxfazont; ernyedten lóg le a vállára. – Miután felhívtalak benneteket, lecsillapodott. Azt mondta: „Fölhívtad ket? Ezt nem tudom elhinni. Fölhívtad a szüleimet?" Mint aki úgy el van képedve, hogy még haragudni se tud. Egyre csak azt hajtogatta, hogy ez a vég, és hogy mindent nagyon sajnál. Összevissza beszélt. – Grimaszt vág, kicsit eltolja magától Judyt, és borzongva meghúzza a derekán az övet. Egy pillanatra mintha mindenki elfelejtette volna a szövegét. Krízishelyzetekben az ösztöneink váltig faragnának, próbálják a megszokott hétköznapira redukálni a hallatlan eseményt. – Elkelne egy csésze kávé – mondja Pru. Janice megkérdi: – Nem kéne el bb fölmennünk Nelsonhoz? Judynak megtetszik az ötlet, el reindul a lépcs n. Csupasz, tejfehér lábacskáját követve a fokokon, Harry szégyenkezve gondolja el, hogy a lányunokájának kin tt pizsamát kell hordania, miközben floridai ismer seik más-más szín nadrágot vesznek a hét minden napján, és húsz átmeneti kabátjuk lóg a tisztítós zsÖsszkokban. A ház, amelyre még Springerék idejéb l emlékszik, akkorról, amikor azok fiatalabbak voltak, mint most , elég nyomorúságosan van bebútorozva, ha jobban megnézi, maradékok a régi id kb l, például az az ütött-kopott vén barna Barcalounger, Fred Springer valamikori trónusa, jellegtelen újabb holmik Schaechnert l vagy valamelyik másik ócska bútorboltból, amelyek egyre-másra n ttek ki a városból kivezet országutak mentén, az autólerakatok és gyorsbüfék között. A lépcs n ugyanaz a foszlott török futósz nyeg, amit Springerék szögeltek rá negyven esztendeje. A ház fokonként szállt Nelsonra és Prura, ezért sose vették igazán birtokba. Az ember igyekszik kedvében járni a gyerekeknek, megkönnyíteni számukra az életet, kipárnázni egy kicsikét, aztán rájön, hogy kitolt velük, aláaknázta ket. Ez a ház nem fiatal párnak való. Mivel minden lámpa ég, valami páni, túlf tött atmoszférája van az egész háznak. Judy, Harry, Janice, Pru sorrendben mennek fel a lépcs n, Pru talán megbánta már, hogy telefonált, szívesebben gyógyítaná az arcát s tervezné a következ lépését magányosan. Nelson a pihen n várja ket, karján Royjal. – Á – mondja, amint az apját meglátja –, itt a nagykutya. – Énvelem ne szemtelenkedj – mondja neki Harry. – Szívesebben lennék otthon az ágyamban. – Nem az én ötletem volt, hogy felhívjalak. – De az a te ötleted volt, hogy agyba-f be verd a feleségedet, halálra rémiszd a gyerekeidet, és úgy viselkedjél, mint egy féreg. –Harry beletúr a cejgnadrág zsebébe, hogy ellen rizze, nála vannak-e a szívpirulák. Nelson próbál fesztelennek látszani, még most is fekete nadrág és fehér ing van rajta, amiben a várost járta, karján a fia, de ritkuló haja sörteszer en fölmered, szeme zött a pihen plafonlámpájának éles fényében, és szikrák ugrálnak benne, mint akkor régen az ég ház el tt, a Vista Crescent 26-nál. Pupillái még a ragyogó fényben is tágak, fényes-feketék, teste remeg, borzong, mintha ez a majdnem májusi éjszaka jeges hideg lenne. Még soványabb, mint Floridában volt, az orra ugyanolyan kellemetlen nyers szín , s alatta az a hülye bajuszpaca. Na meg a fülbevaló. – Ki vagy te, hogy te döntsd el, ki viselkedik úgy, mint egy féreg? – kérdezi Harryt l, majd hozzáteszi: – Szia, mama. Isten hozott az édes otthonban. – Nelson, ez így nem mehet tovább.
– Add ide Royt – mondja hideg, semleges hangon Pru, elhúz az id sebb Angstromék mellett, és anélkül, hogy a férjére ránézne, kicsippenti a karjából az alvó gyereket. A súlyától önkéntelenül is felnyög. A cukorkásüveghez hasonlóan fazettás üvegburájú lámpa glazúrral koronázza a fejét, amint elsiet alatta, be Roy szobájába, amely régen Nelson szobája volt, Nyúl annak idején ébren fekve hallgatta, hogyan oson be oda Melanie a saját szobájából, abból a kis homlokzatiból, ahol a próbababa állt. Azóta gasztroenterológus. A plafonlámpa éles fényében Nelsonnak fehér a kopoltyúja, arcán valami villanyos nyomorúság és ellenséges pimaszság honol, Janice-én meg sötét z rzavar, visszabújás agyának árnyékai közé; Janice z rzavar-kapacitása mindig megrémítette Harryt. Rájön, hogy továbbra is neki kell vinni a prímet. A kis Judy fényl tekintettel néz föl rá, élvezi, hogy fenn van, és tanúja lehet ezeknek a feln tt tranzakcióknak. – Nem ácsoroghatunk itt a lépcs házban – mondja Harry. – Menjünk be a nagyhálóba. Harry és Janice régi hálószobája most Nelsoné és Prué. Az ágyterít új – az régi pennsylvaniai holland, kis háromszöglet foltokból varrt steppelt térít jüket sárga rózsamintás vattázott váltotta fel, Pru szereti a virágos mintákat –, de a nyikorgó ágy a régi, lakkozott, göcsörtös fejtámlájának sose lehetett rendesen nekid lni, ha olvasni akart az ember. Mások az újságok az éjjeliasztalkákon – Versenyautók és Rolling Stone a Time és a Fogyasztók Lapja helyett –, de a cseresznyefa asztal a beragadó fiókjával Harry régi oldalán ugyanaz. A komódra állított fényképek közül az egyik t és Janice-t ábrázolja elködösült szemmel, némileg elmosódott színekben, a huszonötödik házassági évfordulójukon, 1981 februárjában. Mintha be volnának balzsamozva, gondolja Nyúl, fölfüggesztve abban a színes id buborékban. A plafonlámpa, üvegburás, akár a pihen é, itt is ég. – Nem zavar, ha eloltom? – kérdezi Harry. – Ett l a sok lámpától megfájdul a fejem. – Te vagy a nagykutya – mondja savanyúan Nelson. – Parancsolj. Judy magyaráz: – Anyu mondta, hogy gyújtsam meg ket, amikor az apu kergette. Azt mondta, ha baj lesz, vágjak ki egy széket az utcai ablakon, és kiabáljak segítségért, mert akkor kijön a rend rség. A lámpát eloltva Nyúl kilát a sötét leveg öbölbe, ahol hajdan a vérbükk állt. A szomszéd háza közelebb van, mint tizenöt évi itt lakás alatt valaha is gondolta. Égnek az emeleti lámpáik. Fal– és bútorrészleteket lát, de embereket nem. Talán azon töprengenek, hogy kihívják-e a rend rséget. Talán már ki is hívták. Felkattintja a cseresznyefa asztalon álló lámpát, hogy a szomszédok belássanak, és észrevegyék, hogy minden rendben. – Pru eltúlozta – magyaráz görcsösen hadonászva Nelson. – A szájába akartam rágni valamit, de nem maradt nyugton. Mostanában nem is figyel rám. – Talán nem beszélsz eleget olyasmir l, amir l hallani szeretne – mondja a fiának Harry. Fehér ingében és fekete nadrágjában úgy fest a kölyök, mint valami b vészinas, folyton a mellét és a tarkóját tapogatja, karját dörzsöli a fehér anyagon keresztül, mint aki valami mutatványra készül. Zavarban van, retteg, és, Nyúl úgy érzi, képtelen fókuszálni; számára mások is vannak itt a szobában, az ágyon, a bútoron, a szülein és a lányán kívül, egy csapat kísértet, amiket csak lát. Szaga van, ital– és vegyianyagszaga. Izzad is; nedves a kopoltyúja. – Oké, oké – mondjaNelson. – Egy kicsit kilazítottam ma este, elismerem. Pokoli volt ez a hét a telepen. Kalifornia országos Toyotathont vár t lünk a tévéreklámkampánnyal összhangban, és az újabb árleszállítások ellensúlyozására húsz százalék eladásnövekedést követel. Értésemre adták, hogy nem tetszenek nekik a legutóbbi mutatóink. – Nafene, nekik sem? – mondja Harry. – Mesélte az a Lyle nev cimborád, hogy a minap kinn voltam nálatok? – Odajöttél szimatolni, naná, hogy mesélte. Azóta be se teszi a lábát. Kösz. És Elvirát is jól fölzaklattad a szexista flörtöléseddel. – Nem voltam szexista, nem flörtöltem vele. Csak meglepett, hogy n i eladót látok, és megkérdeztem, hogy megy a bolt. Hülye picsa, nagyon is kedves voltam hozzá. – nem így látta.
– Bassza meg. Ahogy elnéztem, nem kell t félteni. Mit vagy úgy oda miatta – talán kettyintgeted ? – Apa, te csak erre tudsz gondolni? Hány éves is vagy, ötvenhét... – Ötvenhat. – ... mégis úgy viselkedsz, mint egy szerencsétlen kamasz. Más dolgok is vannak a világon, mint hogy ki kettyintget kicsodát. – Akkor mesélj róla. Meséld el nekem, hogyan lazít ki a te nemzedéked. Félóránként nem szippanthattok abból az izéb l, mert szétmarná az orrotokat. Különben is olyan vagy, mint a mosogatórongy. A crack-kel mit csináltok? Hogyan veszitek be? Olyan kristályszemcsés, nem? Ahhoz is kell az a sok csicsás éget eszköz meg cs , amiket a tévében mutogatnak? És hol csinálod? A Hanyattba, vagy minek hívják újabban, nem cipelheted el az egész hóbelevancot. – Harry, kérlek – mondja Janice. Judy is hozzáteszi a magáét, csillog a szeme, így hajnali három tájt: – Apunak sok kis fura csöve van. – Pofa be, szívem, jó? – mondja Nelson. – Keresd meg anyut, és kérd meg, hogy fektessen le. Harry Janice felé fordul. – Kérdezni csak szabad? Miért járnánk lábujjhegyen körülötte, mintha nem is volna narkós? Nézz szembe a tényekkel, Nellie, egy romhalmaz vagy. Istencsapása. Segítségre szorulsz. Az önsajnálat egy pillanatra fókuszba rántja a fiú arcát. – Mindenki azt szajkózza, hogy segítségre szorulok, de nem veszem észre, hogy haj de nagyon segítenének. A feleségem szarik rám, az apám nem apa, sose volt az, az anyám meg... – Elhallgat, nem meri megsérteni az egyetlen szövetségesét. – Az anyád meg – fejezi be helyette Harry – hagyja, hogy elsikkaszd a pénzét. Ez hat rá, keresztülég szeme ideges nyüzsgésén. – Nem sikkasztok el semmit – mondja tompán, mintha egy hang ösztökélné a fejében, hogy ezt mondja. – Már minden tisztába van téve. Rosszul vagyok. Hánynom kell. Harry nagylelk áldásra emeli a kezét. – Csak rajta. Tudod, merre van a fürd szoba. A fürd szobaajtó jobbra van a komódtól, melyen színes felvételek állnak a gyerekek különböz életkoraiból, meg az az elmosódott árnyalatú, melyen Harry és Janice bebalzsamozva, elködösült szemmel mered ugyanarra a pontra. Harry bepillant a fürd szobába, látja, hogy mindenféle kacatok hevernek a padlón. Prell, Crest, pirulák. Még szerencse, hogy mostanában mindent m anyag dobozba meg fiolába csomagolnak, alig tört el valami. Az ajtó becsukódik. Janice azt mondja: – Harry, túl er szakos vagy vele. – A fenébe is, ha egyszer mindenki más megkukult! Te persze azt várod, hogy ez az egész magától elmúljék. Nem fog. Ez a gyerek narkós. – Legalább a pénzr l ne beszéljünk – könyörögJanice. – Miért? Miért olyan szent az a kurva pénz, hogy senki se mer beszélni róla? Az asszony nyelve hegye kikukucskál aggodalmas ajkai közül. – A pénzzel hamar jogi területre tévednénk. Judy még mindig ott van, hallgatja ket: tiszta, fiatal szeme, kékes szeme fehérje, vörösessz ke, visszakunkorodó szemöldöke, kicsi arca, mely olyan fehér, mint egy óra számlapja, és olyan pontos is, élét veszi Harry mérgének, aláássa a szükséges felháborodást. A fürd szobaajtó mögül kihallatszó öklendések most megijesztik a kislányt. Harry nyugtatja: – Ett l majd jobban érzi magát az apu. Kiadja magából a méreganyagot. – De a gondolat, hogy Nelson rosszul van, t is feldúlja, és azok a szorító övek a mellén, az a játékos, komisz perzselés valahol mélyen újra fenyegetni kezd. Beletúr a zsebébe a kincset ér barna fioláért. Hál' isten, hogy eszébe jutott magával hozni. Lecsavarja a tetejét, kiráz egy kis fehér Nitrostatot, és olyan nagyvilági mozdulattal helyezi a nyelve alá, ahogyan régen cigarettára gyújtott. Judy felmosolyog rá. – Ezek a tabletták meggyógyítják a szívedet, ami miattam betegedett meg.
– Dehogyis temiattad betegedett meg, aranyom, verd már ki a fejedb l. – Nyugtalanítja Janice megjegyzése a pénzr l meg a jogi területr l, és a gondolat is, hogy nem tudják, mibe másznak bele. ANGSTROM ÉS FIA BÖRTÖNBEN. Cinkostársak tönkretették a családi vállalkozást. A szomszéd emeleti ablakaiban kihunytak a fények, ez legalább enyhít valamit a nyomáson. Harry már érezte, amint Springer mama forog a sírjában a lehet ségre, hogy az régi háza zavarhatja a környéket. Nelson megrendülve, elkerekedett szemmel jön ki a fürd szobából. Szegény kölyök, látott néhány szörny séget élete során: amikor Jill holttestét gumizsákban hozták ki a leégett házból, meg amikor az anyja a keblére szorította halott kishúgát. Nem igazán lehet okolni semmiért. Megmosta az arcát és megfésülködött, így a sápadtsága valahogy csillogó. Remegés fut rajta végig a feje búbjától, mint amikor az árokban megmártózott kutya rázza le magáról a vizet. Irgalmas gondolatai ellenére Harry újból támad. – Ja igen – mondja, bár a kölyök még be se csukta az ajtót –, a másik fejlemény, ami miatt nem repesek az örömt l, hogy azt a kövér olaszt fölvetted. Minek ereszted be a telepre a maffiát? – Apa, elképeszt , hogy micsoda el ítéleteid vannak. – Ez nem el ítélet, hanem tény. A maffia tény. Kiszorulóban van a kábítószerpiacról, mert túl er szakos lett a számára, és egyre inkább a törvényes üzlet világába akar beépülni. A 60perc-ben másról se hallani. – Anya, vakard már le rólam. Janice nagy lélegzetet vesz és kimondja: – Nelson, apádnak igaza van. Segítségre van szükséged. – Nincs semmi bajom – nyüszíti Nelson. – Csak egy kis alvásra lenne szükségem. Van fogalmatok róla, hogy mennyi az id ? Elmúlt három. Judy, le kellene feküdnöd. – Nagyon fel vagyok dobva – mondja mosolyogva a gyerek, s kimutatja hibátlan ovális fogait. – Hol tanultad ezt a kifejezést? – kérdi t le Harry. – Fel vagyok spannolva – mondja Judy. – A gyerekek mondják az iskolában. Harry Nelsontól kérdi: – És kik ezek az alakok, akik éjjel-nappal telefonálgatnak nekem, és pénzt követelnek? – Azt képzelik, hogy tartozom nekik – feleli Nelson. – Lehet, hogy tartozom is. De ez csak átmeneti, apa. Minden rendbe fog jönni. Gyere, Judy. Ágyba duglak. – Álljon meg a menet – mondja Harry. – Mennyivel tartozol, és hogyan fogod kifizetni? – Mondtam már, hogy mindent elrendezek. Nem volna szabad téged zaklatniuk, de ezek primitív pasasok. Fogalmuk nincs a szakaszos törlesztésr l. Menj vissza Floridába, ha zavar a telefonálgatásuk. Vagy változtasd meg a számodat, én is azt csináltam. – Nelson, mikor lesz ennek vége? – kérdi Janice, és ahogy ránéz a fiára, a könnyekt l elcsuklik a hangja. Fehér ingében, rángatózó mozgásával Nelson olyan sebezhet nek és reménytelen-ébernek látszik, mint egy sarokba szorított állat. – Le kell szoknod a drogról. – Leszokom, anya. Már el is kezdtem. Ma éjjel. – Haha – mondja Harry. Nelson tovább fogadkozik. – Meg tudom csinálni. Nem vagyok a rabja. Csak kikapcsolódásra használtam. – Aha – mondja Harry –, mint Hitler a gyilkolást. – Nyilván a bajusza miatt jutott eszébe Hitler. Talán ha leborotválná a kölyök, és eldobná azt a fülbevalót, akkor érezne iránta valami részvétet, akkor új lapot nyithatnának. De persze, gondolja Harry, hány új lapot nyithat még? Ez a szoba, ahol tizenöt éven keresztül aludt Janice mellett, hallgatva a horkolását, szagolva a kellemes n i izzadságát, az önkéntelen szellentéseit, ahol néha óriásiakat szeretkeztek, például akkor, a Krugerrandokkal, máskor meg undorodva nézte, amint félrészegen botorkál be hozzá, miután a fél éjszakát odalenn töltötte sherryt vagy Camparit szopogatva, ez a szoba az ablaka el tt a vérbükkel, amely kilevelesedve elfogta a fényt, aztán leveleit elhullatva visszaadta, a makkjai mint petárdák pattogtak,
Springer mama televíziója meg csak darált, darált, amikor a m sor végét jelz zene fölcsapott, berezonált t le az éjjeli lámpa, de a mama akkor már rég az igazak álmát aludta, egy hangot se hallott bel le, ez a szoba, amely az életével, tizenöt hosszú esztendejével van átitatva – hányszor látja még viszont? Ma éjjel se számított rá, hogy viszontlátja. Most egyszerre, ahogy ez megesik néha az korában, bels szök árként önti el a fáradtság, ázottnak, piszkosnak, ziláltnak érzi magát. Kis szikrák ugrálnak a szeme sarkában. Kerülni az izgalmakat. Le kellene ülnie. Janice már leült az ágyra, az régi ágyukra, Nelson meg odahúzta magának azt a kis párnázott, sárga rózsamintás ül két, amire biztosan Pru szokott letelepedni bugyiban, hogy a komódnál kifesse magát, miel tt elindulnak a Hanyattba vagy valami északkelet-breweri yuppie-buliba. Mi a fenének sajnálná a fiát, amikor egy ilyen szép nagy, telt csíp j cukorfalatot kettyintgethet? Nelson már más húrokat penget. Anyja felé d lve, ujjait összef zve, hogy ne remegjenek, ajkait összeszorítva, hogy a hányingert visszagy rje, sötét szemében az anyjáét tükröz zavarodottsággal, összefüggéstelenül könyörög, magyarázkodik: – ... csak olyankor érzem magam embernek, mint ahogy mások, gondolom, mindig. De amikor ma éjjel rátámadtam Prura, az olyan volt, mintha valami szörnyeteg vagy micsoda bújt volna a testembe, én meg csak álltam mellette, kívüle, és figyeltem, és semmi közösséget nem éreztem magammal. Mintha valami tévém sor lett volna. Igazad van, le kell szoknom róla. Már úgy vagyok, hogy el se tudom kezdeni a napot... egy adag nélkül... és egész nap csak arra bírok gondolni... Ez már nem is emberi. – Szegény kicsikém – mondja Janice. – Tudom. Pontosan tudom, mit jelent ez. Hogy nincs az emberben semmi önbecsülés. Én is így voltam évekig. Emlékszel, Harry, mennyit ittam, amikor fiatalok voltunk? Bele akarja rángatni, érzékeltetni akarja vele, hogy is szül . De ebbe nem megy bele. Egyel re még nem harap rá. – Amikor fiatalok voltunk? Na és amikor középkorúak voltunk, mint például most? Mi akar ez lenni, csoportterápia? Ez a kölyök az el bb verte össze a feleségét, most meg cs be akar húzni bennünket, és te hagyod! Judy, aki rézsút fekszik az ágyon a nagyanyja mögött, s a szeme tótágast áll, úgy nézi ket, most közbeszól: – Amikor nagypapa begurul, a fels ajka ugyanúgy megmerevedik, mint az anyué. Nelson egy pillanatra el bújik az önsajnálat ködéb l. – Szívem, nem volna szabad ezeket végighallgatnod. – Majd én lefektetem – ajánlkozik Janice, de nem mozdul. Harry nem akar egyedül maradni Nelsonnal. Azt mondja: – Nem, majd én. Ti csak beszélgessetek. Zagyváljatok össze mindent. Én már elmondtam a magamét ennek a börtönvárományosnak. Judy élesen elneveti magát, a feje még mindig tótágast, fordított szemhéja óriási. – Milyen vicces szó – mondja a szája, de a fogai is fordítva vannak, alul nagyok, fölül kicsik. –Börtönvárományos. Börtöntölteléket akartál mondani. – Nem, Judy – magyarázza Harry, miközben kézen fogja és megpróbálja felhúzni. – Az ember el ször börtönvárományos, csak aztán börtöntöltelék. Akkor börtöntöltelék, ha már börtönben ül. – Hol a picsában van az anyja? – kérdi Nelson a leveg t l. – Az a kurva Pru, folyton azzal jön, hogy micsoda szar alak vagyok, de az esetek ötven százalékában nem is itthon ebédel. Észrevetted, hogy hájasodik a csíp je? Az alkoholtól. A gyerekek hazajönnek az iskolából, és akárhányszor alva találják. – Ezt Janice-nek mondja, t békíti azzal, hogy a feleségét gyalázza, majd váratlanul Harry-hez fordul. – Apa – mondja. – Megfelezünk egy sört? – Neked elment az eszed. – Lehiggadnánk t le – rimánkodik Nelson. – Jó lenne altatónak. – Én így is majd elalszom, az Isten megáldjon. Nem én vagyok földobva, vagy hogy szoktad mondani a lányod el tt. Gyerünk, Judy. Ne fáraszd a nagypapát. Anélkül is fáj mindene. – A gyerek keze nyirkos és ragacsos, húzatja magát, ellenáll, annyira, hogy Harrynek megint elszorul a melle. S
amikor nagy nehezen talpra állítja, Judy elernyed, le akar roskadni a sz nyegre. Harry fogja, és türt zteti magát, hogy pofon ne vágja. Ráförmed Janice-re: – Tíz perc, és nem több. Beszélj a kölyökkel. Ne hagyd, hogy átrázzon. Dolgozzatok ki valami tervet. Rendbe kell tennünk ezt az eszement családot. Miközben félig behúzza maga után a hálószobaajtót, még hallja, hogy Nelson azt mondja: – Na és te, mama? Nem esne jól egy fél sör? Van Mickünk meg Miller. Judy szobája, ahol régen Springer mama szunyókált, úgy téve, mintha tévét nézne, s amelynek elüls ablakaiból a ragacsos norvég juharok lombjai közt foltokban rálátni a Joseph Streetre, a tundraszer en kihalt, lámpák fehérítette utcára, tele van rongy-babákkal, mackókkal, zsiráfokkal, Garfield macskákkal, de Harrynek úgy rémlik, ezek mind régi játékok, ennek a gyereknek jó ideje nem hozott már senki ajándékot. Nemsokára véget ér a gyerekkora, anélkül, hogy végigélte volna. Judy noszogatás nélkül bemászik az ágyába, a Peanuts-figurákkal díszített, rongyos piros vattatakaró alá. Harry megkérdezi, nem kell-e pisilnie. A kislány a fejét rázva néz föl a párnáról, mulattatja, hogy milyen keveset tud a nagypapa az belsejér l. Ferde lámpafénycsíkok szüremkednek be a roló körül, és Harry megkérdi, ne húzza-e be a függönyt. Ne, mondja Judy, nem szereti, ha egészen sötét van. Harry megkérdi, nem zavarják-e az elhaladó autók, nem, feleli a kislány, csak a nagy teherkocsik, mert azokba a ház is belerázkódik, törvény tiltja, hogy erre jöjjenek, de a rend rség lusta betartatni. – Vagy túlságosan elfoglalt – mutat rá Harry, aki mindig kész megvédeni a hatóságot. Fura, hogy megvan benne ez az ösztön, mert amúgy sohasem volt valami kötelességtudó. Egyszer-kétszer egyenesen börtön-várományos volt. De a hatóság mostanában olyan tehetetlen és fegyvertelen. Megkérdezi Judytól, akar-e imádkozni. Köszöni, nem, feleli a kislány. Valami kitömött állatot szorongat, teljesen formátlan, se keze, se lába. Szörny . Megkérdi, micsoda, és Judy mutatja, hogy kitömött játékdelfin, szürke a háta, fehér a hasa. Harry megpaskolja poliészter bundáját, és visszadugja a takaró alá. Judy álla a pilótaszemüveges Snoopy fehér profilján. Linus a pokrócát szorongatja; Pigpennek kis koszcsillagok vannak a feje körül; Charlie Brown a dobóhalmon áll, aztán egy süvít labda leüti róla. Az ágy szélén üldögélve és azon töprengve, esti mesét vár-e t le Judy, Harry olyan szerencsétlenül és fáradtan sóhajt fel, hogy mind a ketten meglep dnek, és idegesen elnevetik magukat. A kislány váratlanul megkérdezi, hogy rendbe jönnek-e a dolgok. – Hogy érted, szívem? – Anyuval és apuval. – Persze. Szeretnek téged és Royt, és egymást is szeretik. – Azt mondják, hogy nem. Folyton veszekszenek. – A házaspárok gyakran veszekszenek. – A barátn im szülei nem. – Lefogadom, hogy igen, csak te nem látod. Amikor ott vagy, jól viselkednek. – Ha az emberek sokat veszekszenek, akkor elválnak. – Igen, el fordul. De csak ha már rengeteget veszekedtek. Megütötte-e apu az anyut valaha is úgy, mint ma éjjel? – Néha anyu üti meg t. Azt mondja, elszórja minden pénzünket. Harrynek erre hamarjában nincs válasza. – Rendbe fog jönni – mondja üresen, mint Nelson az el bb. – A dolgok általában rendbe jönnek. Sokszor nem úgy látszik, és mégis. – Mint amikor összeestél a strandon, és nem bírtál felkelni. – Vicces volt, mi? Úgy bizony, és látod, itt vagyok, kutya bajom. Rendbe jöttem. Judy arca kiszélesedik a sötétben; mosolyog. Haja sötét sugarakban terjed szét a pirosan izzó párnán. – Olyan vicces voltál a vízben. Pedig csak ugrattalak. – Hogyhogy ugrattál? – Játékból bújtam a vitorla alá. Harry visszatekeri fáradt agyát. – Dehogy ugrattál, szívem. El voltál kékülve, és alig kaptál leveg t, amikor kihúztalak. Megmentettem az életedet. Aztán te mentetted meg az enyémet.
Judy nem szól semmit. Szeme sötét gödre magába szívja ezt a verziót, a nagypapa feln ttemlékét. Harry el rehajol, és megcsókolja meleg, száraz homlokát. – Ne félj, Judy, nem lesz semmi baj. Nagymama és én vigyázni fogunk az apukádra és mindnyájatokra. – Tudom – mondja a kislány némi hallgatás után. Mind olyanok vagyunk, mint ez a mi kis kék planétánk, lógunk a fekete rben, nem tart bennünket semmi, csak a kölcsönös nyugtatgatásaink, szeretetteli hazugságaink. Kilépve a régi varrószoba csukott ajtajával találja magát szemben, ahol Melanie aludt annak idején, tovább lopakodik a folyosón, el a nagyháló félig behúzott ajtaja el tt – hallja Janice és Nelson beszélgetését, a hangjuk eggyéfonódik –, a következ szobáig, amely már hátsó szoba, a hátsó udvarra látni bel le és arra a kis bekerített kertre, amit hajdan gondozott. Ez volt Nelson szobája valamikor régen, amikor már gimnáziumba járt, hosszúra növesztette a haját, és homlokpántot viselt, mint valami indián, gitározni tanult Jill gitárján, és egész kis vagyont költött a rocklemezgy jteményére, a lemezek azóta kimentek a divatból, most minden szalagon van, de a magnó is hamarosan divatjamúlt lesz, mindent áttesznek CD-re. A szoba most a kicsi Royé. Ajtaja résnyire nyitva; Harry a h vös fehér fához illeszti három ujja hegyét és benyomja. Ide nem éles szeletekben hatol be a fény a Joseph Street-i utcalámpákból, hanem ködösebben, a város szétszórt, homályos fényeib l, sárga csillagnyel izzásából, amely ködfátyolként száll fel a juharfák, tet ormok és telefonpóznák sziluettjei közül. A félhomályban látja, hogy Pru hosszú teste Roy kiságyán keresztbe fekszik, esend álomba merülve. Egyik lábáról leesett a m sz rmés papucs, csupaszon mered ki a hálóingb l, amely oly vékony, hogy rásimul behajtott, telt combú lába vonalára, a kurta köntös a derekáig felcsúszott, gy rött hajlatai között a bágyadt fényben feneketlenül mélyek a völgyek. Egyik hosszú, fehér keze kinyújtva a gy rött takarón, a másik lazán ökölbe szorítva, a szája és az álla között pihen; az ütés nyoma a pofacsontján mint valami ráragadt piócat a sötétben feketének réml sárgarépa haja összekócolodva. Lélegzetvétele halk, fáradt szuszogás. Nyúl az orrán át lélegzik, hogy érezze a szagát. Pru sérült aurájában illatfoszlányok lebegnek. Amint e vizsgálódáshoz fölébe hajol, Nyulat egy szempár kemény villanása rémiszti meg: Roy ébren van. A különös, mereven bámuló gyerek, akit az anyja az imént babusgatott, akinek énekelt, de attól csak az énekes aludt el, fölnyúl a sötétben, megmarkolja nagyapja arcán a laza b rt és megtekeri, apró, éles körmei úgy beleásnak, hogy Harry majdnem fölordít. Lerángatja az arcáról a tüzes kis rákot, ujjanként húzza ki magából, és bosszúszomjasan belecsíp, miel tt visszahelyezi Roy mellére. Állati fájdalmában vadul fölszisszent; látva, hogy Pru mocorogni kezd, s a keze hajszolt mozdulattal kap összekócolódott hajához, Harry fürgén kihátrál a szobából. Janice és Nelson a kivilágított folyosón várja. Ritkuló hajukkal, zavarodott és mogorva arcukkal mintha testvérek lennének. Odasúgja nekik: – Pru elaludt Roy ágyán. – Szegény tyúk – mondja Nelson. – Semmi bajom nem lenne vele, ha végre leszállna rólam. Janice azt mondja Harrynek: – Nelson már sokkal jobban érzi magát, azt mondja, menjünk haza. Roy szobájának köd világította csendje után mintha nagyon is hangosak lennének, ezért Harry célzatosan tovább suttog. – Miben maradtatok? Nem szeretném, ha ez még egyszer el fordulna. Nelson régi szobájában Roy végre sírva fakad. Még sír – kinek sajog az arca, ha nem Harrynek? – Nem fog megismétl dni, Harry – mondja Janice. – Nelson megígérte, hogy beszél egy tanácsadóval. Harry a fiára néz, hogy ez mit jelent. A gyerek elnyom egy cinkos mosolyt, jelezve, hogy meg kell valahogy békíteni a n ket. – Megmondtam, hogy ne hagyd magad cs be húzni – mondja Harry a feleségének. Janice homloka, amelyet nem fed el a frufruja, a türelmetlenségt l összeráncolódik. – Harry, mennünk kell. – Ahogy Lyle is rámutatott, a góré. A hazaúton teret enged felháborodásának. – Mit mondott? Mi van a pénzzel? – A 422-es út
rázkódik a magas, tizennyolc kerek transzkontinentális teherautóktól. Ilyenkor, éjjel jobb id t tudnak futni. Janice azt mondja: – vezeti a telepet, ha most elvennénk t le, azzal a férfiasságától fosztanánk meg. Én nem tudnám vezetni, te pedig mégy a kórházba arra a milyen m tétre is? Angioplasztika. – Csak a jöv hét után – mondja Harry. – De el is halaszthatjuk. – Tudom, hogy ezt szeretnéd, de nem tehetünk úgy, mintha jól volnál. Újév óta eltelt majdnem négy hónap, és Floridában azt mondták, három hónap alatt eléggé meger södsz a m téthez. Dr. Breit szerint nem fogysz eleget, nem tartóztatod meg magad a nátriumtartalmú ételekt l, ahogy kellene, ezért bármikor megtörténhet ugyanaz, ami a naphalászon. Dr. Breit Harry kardiológusa a breweri Szent József-kórházban – szepl s, kölyökkép fiatalember, hússzín m anyag keretes, nagy szemüveggel. Az, ahogyan Janice mindezt el adja az anyja tárgyilagos, eltökélt hangján, rettenetes rt váj Harry belsejébe. A lejt s park, miközben a Cityview Drive-on gurulnak, törékeny és papírszer , megvilágított fái valószín tlenek. Nincs más ezek alatt a sziklák, meredek pázsitok és büszke sorházak alatt, csak atomok és a semmi, várják, hogy elfoglalja köztük a maga passzentos helyét. Istenem, nyúlj le. Tépd ki bel lem ezt a rossz szívet. Thelma szerint ez segít. Janice agya korántsem az imádság körül forog, a hangja határozott, egy kissé dacos. – Ami meg a pénzt illeti, Nelson elismerte, hogy szükség lehet némi financiális átütemezésre. – Átütemezés? Mindenki ezt emlegeti, aki benne van a kloáká-ban. A dél-amerikai országok meg azok a texasi takarék– és hitelszövetkezetek. Tényleg „átütemezés"-t mondott? – Magamtól nem használnám ezt a szót. Bár a tanfolyamon, ha majd elkezdem, nyilván tanítani fogják. – A tanfolyamod, te jószagú – mondja Harry. Az a téves zöldre festett tank, mennyi id nek kell eltelnie, hogy senki se emlékezzék, miért is állították oda – az élelmiszerjegyek, a légó-gyakorlatok, a harsogó, vastag bet s újságcímek minden reggel, hogy áll Isten harca a Sátán ellen, értsd: hány mérföldet tettünk meg tegnap az aacheni úton? – Magáról és Pruról mit mondott? – Nem hiszi, hogy Prunak lenne valakije – mondja Janice. – Úgyhogy szerintünk még nem fog elköltözni. – Ez mind nagyon szép és h sies. De mi lesz Pruval, az életével? Láttad az összevert arcát. Mennyit t rjön még? Nézzünk szembe a tényekkel, ez a gyerek nem normális. Figyelted, hogy remegett és rángatózott egész id alatt? Meg hogy rókáznia kellett? Hallottad, hogy sörrel kínált, nem? Sörrel, amikor a rend rséget kellett volna kihívnunk hozzá. Csoda, hogy a szomszédok nem hívták ki. – Egyszer en meg akart kínálni. Az az nagy keresztje, Harry, hogy ilyen érzéketlen vagy vele. – Érzéketlen? Talán nincs okom rá? Csal, nyavalyog, szippant vagy mi, iszik, mint a kefeköt , gengsztereket és AIDS-eseket vesz föl a telepre... – Hallanod kellene magadat, Harry. Bánom, hogy nincs nálam magnetofon. – Én is bánom. Szóval mi van ezzel a kábítószerüggyel? – Még ilyenkor, hajnali négy felé is tornacip s, farmernadrágos férfiak ólálkodnak a parkban, fák mögött susmognak, padokon várakoznak. – Megígérte, hogy leszokik róla? – Megígérte, hogy beszél egy tanácsadóval – mondja Janice. – Elismeri, hogy ez a dolog problémává vált a számára. Szerintem ez nagy eredmény. Pru mindenféle neveket és ügynökségcímeket kapott a Névtelen Narkománoknt ,l, ahová eljárt. – Nevek, ügynökségek, nem várhatjuk a társadalomtól, hogy megszervezze az életünket, hogy bölcs t l a sírig csecsem ként bánjon velünk. Ezt a kommunisták csinálják. Egy bizonyos ponton túl az embernek vállalnia kell a felel sséget. – Megtapogatja a nadrágzsebét, hogy ott van-e a kemény kis hengeres üveg. Most nem vesz be bel le, csak majd ha hazaér. Egy pohár tejjel a konyhában. Meg egy Nutter-Butter süteménnyel, amit belemártogat. A Nutter-Butter olyan, mint egy
nagy mogyoró, és isteni az íze, ha tejbe áztatják, el ször csak a mogyoró derekáig, aztán a tetejéig a második faláshoz. Janice azt mondja: – Bárcsak élnének a szüleim és hallanák, ahogy a felel sségr l papolsz. Anyám azt mondta, életében nem találkozott hozzád fogható felel tlen emberrel. Ez fáj egy kicsit. Harry a vége felé egészen megkedvelte Springer mamát, és azt hitte, az is kedveli t. Fülledt estéken kinn üldögélt vele a szúnyoghálós tornácon, együtt kártyáztak a Poconok-ban. Janice-t mindketten egy kissé nehéz fölfogásúnak tartották. Amint a parkból kiérnek, a palaszürke Celicával ráfordul a Weiserre, és átvág Brewer szívén. A Napraforgó sör órája 3:50-et mutat a nagy, lakatlan városszív fölött. Van abban valami megtisztító, hogy ébren jár ezen az istentelen órán. Egy egész új világ. Eleven, kuporgó árnyék – macskáé, mosómedvéé? – bámul kör alakú reflektorszemével a lámpái fényében, egy kiszáradt szök kút cementlépcs jén ül a várostervez k által kreált erd cske szélén. A Weiser és a Hatodik keresztez désénél jobbra kell fordulnia. Azel tt elhajthatott egyenesen a hídig. A gimnazisták közül a vadabbak a villamossíneken hajtottak végig, a járdaszigetek között, ahol az utasok várakoztak. Amint a hallgatása egyre jobban elhúzódik, Janice békít en azt mondja: – Ugye milyen aranyosak voltak a gyerekek? Harry, te sem akarhatod, hogy egy boldogtalan, csonka családban n jenek föl. Nyúl mindig utálta, ha beledugtak valamit – fogfúrót, nyelvkanalat, fülzsírvakaró hosszú kis késeket, végbélkúpot, az orvos ujját az évenkénti prosztataellen rzésen. A gondolat, hogy katétert szúrnak a jobb combja tetejébe, és a hajlékony kis fejével föltolják, mint valami vaksi kukacot, ami az almából bújik ki, ahol éppen beleharaptunk, undorral tölti el, de korántsem annyira, mint ha lefagyasztanák és szétf részelnék, és egy bonyolult masinán vezetnék át a vérét, amíg a lábából vett sikamlós, meleg érdarabot rávarrják szegény, remeg , ijedt szívére. A deleoni kórházban tanulmányokat adtak neki, hogy próbálja elolvasni, még egy kis videofilmet is lejátszottak: a szív a véd zacskójában, a pericardiumban ül, ezt kell felvágni, nyisz-szantani, mondta vidáman a hang, mintha csak szabásztanfolyamot vezetne. Látni is lehetett, hogy hogyan csinálják: hideg, keskeny szikék estek neki a formátlan, véres pacának, amely ott hever az ember mellében, mint valami eleven lény egy forró pocsolyában, s r , zavaros levessel teli üstben, periodikus sírástól remegve, rángatózva, elugrani próbálva a kések el l, megfosztva higiénés hüvelyét l, amelyhez Isten vagy akárki sosem akarhatta, hogy emberi kéz érjen. Aztán amint a vért átirányítják a csillogó, lüktet masinába, ami pont olyan, mint azok a szörny , régi Frankenstein-filmek Boris Karloff-fal, a szív megáll. Az ember látja bekövetkezni: ott fekszik holtan a szíve a leveses pocsolyában. Az ember, a természetes ember, technikailag halott. Egy gép él helyette, miközben a sebészek kotonszer latexkeszty ben babrálnak, nyesnek és kötöznek benne. Harry alig tudja elhinni, hogy az élete ehhez a rengeteg mechanikához van kötve – hogy az én, ami mindeközben beszél benne, vízibogárként futkos a testnedveknek e tava és a csúszós vezetékrendszerük fölött. Hogy támadhatott élete lángja ebb l a lucskos szalmából? Az angioplasztika sokkal kisebb er szaktételnek ígérkezett, mint a bypass-m tét. Péntekre iktatták be. A fiatalos-öreg dr. Breit az ijeszt en fehér b rével, májfoltokká összeálló fakó szepl ivel meg a mopszliorrához túl nagy, m anyag keretes szemüvegével elmagyarázta az operációt – az eljárást, mert így emlegette –, az olyan nightclub-énekes andalító hangján, aki annyiszor énekelte már a szóban forgó dalt, hogy most már éneklés közben is nyugodtan máshol járhat az esze. Harry érezte, hogy a kardiológus bypass-m tétet szeretett volna. Breit szemében az angioplasztika csak zsákutca, utána úgyis lesújt a kés. – A sz kület három hónap alatt harminc százalékban visszaáll – figyelmeztette Harryt az irodájában, amelynek asztalán a bekeretezett színes fényképeken látható szepl s asszonyka úgy hasonlított rá, mint egyik hörcsög a másikra, és a göndör sz ke hajú, rózsaszín orrocskájú gyerekek úgy sorakoztak szüleik el tt, mint valami kis grádics –, és a PTAP-betegek húsz százaléka el bb-utóbb CBGM-re kerül. Bocsánat –percutan transluminalis
angioplasztika, illetve coronaria bypass-graft m tét. – Kitaláltam – mondta Harry. – Azért csak csináljuk el bb a ballonnal, a kést hagyjuk kés bbre. – Rendben – mondta dr. Breit kurtán, komoran, higgadtan és belenyugvóan. Akár a golfozó; ezt a játszmát elveszted, de a jöv héten revansot vehetsz. – Maga is úgy gondolkodik, mint a szívbetegek kilencven százaléka. Imádják a PTAP-t, és nincs az a szívspecialista, aki lebeszélhetné ket. Irracionális, de hát az az egész emberi faj. Tudja, mit, Harold? – Senki sem mondta meg neki, hogy Harryt sosem szólítják Haroldnak, bár ez a bejegyzett neve. Nyúl ráhagyta; újra gyereknek érezte magát t le. Az anyja Hassynek hívta. – Ajándékot kap t lünk. Az egész eljárást végignézheti tévén. Helyi érzéstelenítést alkalmazunk, úgyhogy legalább elüti valamivel az id t. – Muszáj? Dr. Breit egy pillanatra ideges lett. Nagyon fehér b r létére túlságosan is izzadós volt, a fels ajka mindig fénylett. – Rendszerint eltakarjuk a monitort, ha úgy gondoljuk, hogy a páciens gyenge idegzet , vagy rossz b rben van. Mindig van egy kis esély a koszorúér elzáródására, és nem lenne jó, ha az illet ezt premier plánban látná. De maga nincs rossz b rben. Maga nem egy idegroncs. Szerintem maga kemény jellem, tele intellektuális kíváncsisággal. Tévednék? Mint amikor tíz dollárt kérnek vissza valakit l, aki harminccal tartozik. Nem lehet elutasítani. – Nem – mondta a fiatal orvosnak. – Nem téved. Az eljárást azonban nem dr. Breit hajtja végre: a dolog specialistát kíván, egy nagy darab, vaskos barna karú, fenyeget embert, dr. Raymondot. De ott van Breit is, az arca akár a hold – nagy szemüvege villog, fels ajka fénylik az ideges verejtékezést l – kukucskál át dr. Raymond hegynyi, citromzöld válla és a n vérek sebészsapkája fölött. A m tét két kisegít n vért igényel; szó sincs incifinci „eljárásról"; Harryt átejtették. S t két termet is igényel, az egyikben a m tét zajlik, a másik a monitorszoba, ahol több tévéképerny fordítja t leugráló, fényes vonalakra, életjelekre: a Nyúl Angstrom Show, fluktuáló közönséggel, a föl-alá járó n vérek, dr. Breit és mások, akiket be se mutattak neki, odalépnek, nézik egy darabig, aztán kimennek. Csak úgy mellesleg azt is elárulták, hogy riasztásra készen vár egy sebészteam, ha netán azonnali bypass-m tétre lenne szükség. Újabb csalás: minden el zetes figyelmeztetés nélkül borotválni kezdik a nemi szerve mellett, ahová majd a katétert behelyezik. Adnak neki egy tablettát, amit l szédül, s aztán amint ottfekszik tehetetlenül a m t asztalon, a sok lámpa alatt, végignyúzzák az ágyéka meg a szeméremsz rzete jobb felét; sose volt dús test-sz rzete, és lehet, hogy az korában már vissza se n . Az ezután következ t t nagyobbnak és rosszabbnak érzi, mint a fogorvos novokaininjekcióját; a „csípése" – dr. Raymond azt mormolja: „most egy kis csípést fog érezni" – nem múlik el olyan hamar. De fájdalom nincs, csak az egyre er söd hugyozási inger kínja, amint a szervezetében emelkedik a festékadag, egymás után injekciózzák be, olyan forró hullámokban, mintha sütögetnék a mellkasát. Úristen. Néhányszor behunyja a szemét, imádkozni akar, de nem érzi alkalmasnak a pillanatot, túlságosan tolakodó az anyagi világ jelenléte. Ebbe semmiféle keszeg bibliai Öregisten sem merne beavatkozni. Az egyetlen vallásos vigasz, amibe három és fél órás megpróbáltatása során kapaszkodik, az a gondolat, hogy a sivatagi nap barnította, hosszú bánatos orrú, medveszer en hájas vállú dr. Raymond zsidó: Harry, mint a legtöbb gój, úgy képzeli, a zsidók egy kicsivel mindent jobban csinálnak, mint mások, talán a Tóra meg az órásasztal fölött kuporgó számtalan generáció teszi, nem olyan figyelmetlenek, mint a többi felekezetbeliek, nem akarnak folyton szórakozni. Nem isznak, nem kábítószereznek, egyetlen gyengéjük (ha annak a régen olvasott Hollywood-történetnek hinni lehet) a n k. Az orvosok és mellékbolygóik mormogva görbednek Harry leped vel fedett, stratégiai pontokon csupasz teste fölé az éles fény alatt, egy szobában, melynek csempéi olyan szín ek, mint az orosz salátaöntet, a Szent József-kórház harmadik emeletén, ahol évtizedekkel ezel tt a két gyereke született – Nelson, aki életben maradt, és Rebecca, aki meghalt. Akkoriban még apácák vezették az intézményt, fekete-fehérben, tésztás arcuk körül pliszírozott fodrokkal, de mára az apácák mindenfélékké vedlettek, vagy pedig nyomuk veszett. Halnak ki az elhivatások, senki sem akar
önzetlen lenni, mindenki mókára vágyik. Nincsenek apácák, nincsenek rabbik. Nincsenek többé jó emberek, akik a mókát-kacagást a túlvilági élett l várják. A túlvilági élet reménye valahogy kordában tartotta az evilágit, akárcsak az oroszokat. Most már csak Japán van, meg technológia, meg profitéhség, szerezz meg mindent, amit tudsz, amíg tudod. Balra fordítva a fejét, a zöld vászondombocskákként a teste körül nyüzsg vállak felett Nyúl látja a szíve árnyékát a röntgenmonitor-erny n, rángó, fakószürke kísértet, önmaga kamraszerkezetébe hálózva, a kontrasztanyag kígyószer en tekerg csíkjaitól és hosszúkás dudoraitól besötétítve. A katéter vékony dróthegye dr. Raymond billenty re feszül ujjának engedelmeskedve kíváncsian araszol el re, majd lassan, óvatos kis rángásokkal rézsút lefelé gy r zik egy tejpettyes alagútba, egy benne lév folyóba vagy csápba, melynek alakja organikus, bizonytalan, szemben a katéterrel, mely fekete és határozott, kemény szél , mint valami pisztoly. Harry figyeli, hogy nem kezd-e öklendezni a szíve, nem veti-e ki a betolakodót. Mint amikor ledugjuk az ujjunkat a torkunkon, gondolja émelyegve s mégis a berepül pilóta nyugalmával, aki elszakítja magát az erny n megjelen képt l, az elfehéred , majdnem olvashatatlan képt l, pont olyan, mint egy légi felvétel, s a körülötte tanácskozó hangoktól. – Megérkeztünk – mormolja dr. Breit, mint aki attól fél, hogy felébreszt valakit. – Ez a BEL, a bal els lehágó ága. Az özvegycsináló, mi így hívjuk. Messze a legtöbb károsodás helyszíne. Látja, mennyire besz kültek az érfalak? Hogy tele vannak plaque-kal? Azok a kis összeragadt pettyek – az a plaque. Azt mondanám, a maga ereinek sz külete közel nyolcvanöt százalékos. – A Rice Krispies – mondaná Harry, de a szája kiszáradt, a hangja elcsuklik. Csak annyit akart mondani, hogy igen, látja, látja gubancos-árnyékos önmagát, kiterítve, mint valami grafikont, látja az ármányos plaque-ot, ezt a megröntgenezett Rice Krispiest. Kicsit bólint, mert még annál is kínosabban érzi magát, mint amikor a haját nyírják vagy a prosztatáját vizsgálják. Egy er teljesebb bólintásra fuldokolni kezdene a szíve. Vajon a terhesség is ilyen, mint amikor dr. Raymond benne van az ember belsejében? Hogy bírják a n k kilenc hónapig? És hogy, amikor izélik ket? Lehet azt élvezni? Vagy a buzeránsok, amikor buzerálják ket? Ilyesmir l sose beszél senki, még az Oprah talk-show-jában sem. – Most jön a neheze – susogja dr. Breit, akár egy golfközvetít a mikrofonjába, amikor sorsdönt gurításra készül valaki. Harry érzi, aztán látja is a monitoron, hogy a szíve gyorsabban ver, tekereg, mintha menekülni akarna, azzal a rángó, spirális mozgással, ahogyan dr. Olman mutatta Floridában az öklén; az árnyékököl dühös, újra meg újra, percenként hetvenszer; ez a düh Harry élete, lelke, a szellem az anyag, a villamosság az izom fölött. A katéter mechanikailag precíz, fekete kísértete a halál férge a belsejében. Az istentelen technológia bassza a lüktet , nedves csöveket, amiket a tintahaltól, a csonttalan tengeri picsától örököltünk. Harry megint érzi az émelygés tollpihe-birizgálását. Csak nem fogja elokádni magát? Kilendítené, eltömné vele az egész miskulanciát, szétugrasztaná az összpontosító zöld dombocskákat, amik alá eltemették. Nem szabad. Moccannia sem szabad. Látja a monitoron, hogy kíváncsi hegye mögött a féreg egy darabkája megvastagodik, felduzzad, összenyomja a sok fakó Rice Krispiest a szívében lehágó homályos-red s folyó falán, és úgy marad, felfújva, s t váltig telik, úgyhogy ha a BEL-je (ezt elmagyarázták neki) nem képezett kollaterális artériákat, megáll a vérkeringése, és újabb infarktus kezd dik, itt mindjárt a képerny n. – Harminc másodperc – susogja dr. Breit, mire dr. Raymond leereszti a ballont. – Ígéretesnek látszik, Ray. – Harry semmi fájdalmat nem érez, csak azt a késhasogatásszer éles nyomást a hólyagjában, meg valami kaparást a torka hátulján, amit mintha az öbölben nyelt rengeteg sós víz okozna. – Még egyszer, Harold, aztán végeztünk. – Hogy van? – kérdezi dr. Raymond olyan hangon, mintha kavics lenne a szájában; izmos férfiaknak gyakran ilyen a hangja, különösen Pennsylvaniában. – Még életben – feleli bátran Harry, de a hangját élesnek hallja, mintha egy n torkából jönne. A feszít befúvás megismétl dik, és megismétl dnek a képek is az erny n, némán, mint a
molekulák ütközése a mikroszkóp alatt valami természetfilmben, vagy mint a komputergrafika egy biztosítási reklámban, amikor a villódzó darabkákból összeáll a jelmondat. Mindez olyan távolinak rémlik a testét l, akár az angyalok által listázott b nei. Ha most a szíve megállna, az is mer árnyjáték lenne. Amikor a katéter öble másodszor is lelappad, látja, hogy az összes Rice Krispies a BEL-je falához van nyomva. Elképzeli, amint a vére immár szabadabban áramolhat égethet oxigénben gazdag szívébe; a hálától, az extázistól zúg a feje. – Ígéretesnek látszik – mondja idegesen dr. Breit. – Mi az, hogy ígéretesnek? – mondja rá dr. Raymond. – Pompásnak! – Olyan ez a két hang, mintha a tévében a világos Miller sör kiválóságáról vitatkoznának. A n vér, aki aznap este bejön a szobájába (privát szoba, napi százhatvan dollárral többe kerül, de megéri; Floridában végül meghalt az ágyszomszédja, miután egész nap hörgött és nyöszörgött, és végs kinyilatkoztatásként tet t l talpig összeszarta magát), és megméri a lázát, vérnyomását, s kis papírpohárban hozza a tablettaadagját, jóságos, kerek arcú n . Van rajta némi fölösleg, de az is kemény. Ismer snek tetszik. Szeme halványkék, szemürege barlangnyílás a pofacsont felett az háromnegyedes rálátásában, fels ajka egy kicsit duzzadt, Harry szereti az ilyet, akárcsak Michelle Pfeifferé. Haja a n vérsapka alatt barnásvörös, sokszín , jól kivehet sz szálakkal, pedig olyan fiatal, hogy a lánya lehetne. Kiveszi a szájából a furcsa, rakéta alakú m anyag h mér t, amely piros számokkal mutatja a lázat, és rátekeri a bal karjára a vérnyomásmér mandzsettáját. Miközben felfújja, megkérdi: – Hogy megy a Toyota-üzlet? – Megyeget. Bár a dollár gyengülése nem áldás. Mostanában a fiam a f nök. Honnan tudja, hogy Toyotákkal kereskedem? – Vettem magától egyet az akkori barátommal, úgy tíz évvel ezel tt. – Csúfondárosan emeli rá fakókék szemét. – Nem emlékszik? – Maga az? Igen. Hát persze. Persze, hogy emlékszem. Egy narancsvörös Corollát. – A lánya; legalábbis úgy képzeli, bár Ruth mer rosszindulatból ezt sosem ismerte be. A lány ott áll szorosan az ágyánál, a kit z jér l leolvashatja a nevét: ANNABELLE BYER N VÉR. Még a lánynevét viseli. Annabelle összevonja a szemöldökét, és leereszti a vérnyomásmér mandzsettáját, amely olyan szoros a karján, akár egy rend r marka. – Egy perc, és újra megmérem. Miközben beszélgettünk, nagyon fölszaladt. Harry megkérdi: – Hogy vált be a Corolla? Hát a barátja? Hogy az ördögbe is hívták? Nagy darab, vörös fül vidéki gyerek volt. – Legyen szíves, ne beszéljen addig. Én is hallgatni fogok. Próbáljon valami nyugtatóra gondolni. Ruth farmjára gondol, a Byer-birtokra, a lankára, amely a gyümölcsösön át lejtett azoknak a göcsörtös kis fáknak a sorától, ahonnan leskel dött – a szögletes kis k házra, az iskolabuszroncsok sárga héjára, a fekete collie-ra, amely le akarta t terelni, mintha csak tudná, hogy Harry is oda tartozik a többiek közé. Fritzie, így hívták a kutyát. Hegyes fogak, fekete íny. Jó kutya, okos kutya. Nyugalom. Gondolj inkább a határtalan texasi égre, amely Fort Hood fülledt, alacsony laktanyabarakkjai fölé borult, te kimen ben, eltávozási engedéllyel a zsebedben. Szabadság, puha szell , zöld napnyugta az alacsony szemhatáron. Gondolj arra, amikor az oriole-i gimnázium csapata ellen kosaraztál, arra a kis vidéki gimnáziumra, a kosárpalánk közvedenül a falra volt er sítve, akkor még nem vonták össze nagy, jellegtelen körzeti tanintézményekbe a középiskolákat, még nem falták föl bevásárlóközpontok a szántóföldeket. Gondolj arra, amikor a sz rmecsuklyás kis Mimmel szánkóztál Mt. Judge-ban, a kalapgyár mögött, s a téli nap olyan kurta volt, az utcalámpák egy órával azel tt kigyúltak, hogy az éhség hazakergetett benneteket a vacsorához. – Így már jobb – mondja a n vér. – Száznegyven per kilencvenöt. Alacsonyabb is lehetne, de
nem rossz. Ami a kérdését illeti, a kocsi tovább tartott, mint a barátom. Nyolc év után cseréltem be, százhúszezer mérföld volt benne. Jamie egy évvel azután hurcolkodott ki, hogy a városba beköltöztünk. Visszament Galilee-be. Brewer túl vad volt neki. – Hát magának? Magának nem túl vad? – Nem, én szeretem. Szeretem, ha zajlik az élet. Mármint ahogy az anyja körül zajlott? Te igazán kurva voltál? A szürkület és a májusra kilombosodott fák kellemes félsötétbe vonják a szobáját; csend van az emeleten, most, hogy a vacsorának és a munka utáni látogatók özönének vége. Harry nagy merészen megkérdi: – Férjhez ment azóta? Együtt él valakivel? A lány elmosolyodik, természetes jósága egy pillanatra szembe kerül ugyan a meglepetésével Harry kíváncsiskodásán, tolakodásán, de azután újra nyugalmasra simul az arca. A szürkületben mintha közelebb lenne Harryhez arca halvány, kerek pislákolása. De a hangjában városias szárazság, ugrásra kész éberség. – Nem, az anyámmal élek. Amikor Jamie kihurcolkodott, eladta az apámtól örökölt farmot, és beköltözött hozzám. – Azt hiszem, ismerem is azt a farmot. Mentem el mellette az úton. – Harry meger szakolt, fáradt szívét lehúzza a sok ismeret súlya, annak a másik világnak a gondolata, bokraival, évszakaival, zöld és barna napjaival, ahol ennek a gyermeknek nélküle telt az élete. – Na és Ruth... – kezdené, s befejezi: – Mit csinál most? Az anyja? A lány furcsa tekintetet vet rá, de készségesen válaszol, mintha a kérdésével megfelelt volna valamilyen teszten. – Egy államon kívüli beruházó cégnél dolgozik, pénzpiac, keresztfinanszírozás meg ilyesmik, abban az új üvegpalotában van a fiókirodájuk, a belvárosban, szemben a régi Kroll-lal. – Gyorsíró – emlékezik Nyúl. – Tudott gépelni meg gyorsírni. A lány elneveti magát, úgy meglepi ez az igazság utáni – és jó irányú – tapogatózás. Megelevenedik, leveti a n vérmodort. Hátralép az ágytól, telt combjai úgy feszülnek neki a fehér uniformis keményített elejének, hogy még így is van öle, hogy áll. Miért csinál Ruth vénkisasszonyt ebb l a lányból? – Tényleg annak vették fel, de mivel sokkal öregebb a többi n nél, több felel sséget bíztak rá – mondja Annabelle. – Most amolyan középvezet . Maga ismerte az anyámat? – Nem vagyok benne biztos – hazudja Harry. – Ismerhette, még lány korában. Mesélte, hogy elég sok pasast ismert, miel tt az apámmal találkozott. – Mosolyog, engedélyezi, hogy Harry ismerte légyen az anyját. – Igen, tényleg – mondja Harry, akit elszomorít a gondolat. Mindig az egyetlen férfi akart lenni minden n életében, ahogy az anyjának volt egyetlen fia. – Egyszer-kétszer találkoztam vele. – Most kéne látnia – folytatja a lány megelevenedve. – Irtózatosan lefogyott, és nagyon divatosan öltözködik. Azzal ugratom, hogy több barátja van, mint nekem. Nyúl behunyja a szemét, és próbálja maga elé képzelni a hajdanvoltat. Gyerünk. Dolgozz. Divatosan öltözködik. A városi lány már csak városi lány marad. A haja, amikor el ször látta, a széle piros volt a neonfényben, mint a hervadó virág. A lány, aki szerinte az gyereke, mondja tovább: – Megmondom neki, hogy itt van, Mr. Angstrom. – Noha Nyúl már húzódna vissza az esti kábulatba, a közöttük növekv affinitás bizalmassá teszi a lány viselkedését. – Lehet, hogy többre fog emlékezni, mint maga. A hermetikusan zárt kórházi ablakokon túl, a lassan s r söd szürkületben szökik föl az életnedv, még idebenn is pollent l bágyadt a leveg . Harry szeme önkéntelenül becsukódik újra. – Ne – mondja –, hagyja. Ne szóljon neki. Nem hiszem, hogy bármire is emlékezne. – Egyszeriben nagyon fáradt, Ruthhoz is fáradt. S ha ez a lány itt a leánya, akkor is régi mese ez, pereg, pereg, olyan, mint a rádió, amit senki se hallgat. Öt éjszakára tartják benn a kórházban. Janice szombaton meglátogatja. Nagyon elfoglalt mostanában, beindult az ingatlanügynöki tanfolyam, egy este három órán keresztül „Az ingatlantulajdon és átruházásának feltételei" cím el adást hallgatja, egy másikon meg a „Jelzálog és
finanszírozásjog"-ot. Nappal sok id t tölt Pruval és az unokákkal, azonkívül Charlie Stavros felhívta, és elvitte ebédelni. – A rohadék – protestál Nyúl. – Még meg se haltam. – Persze hogy nem, drágám, és nem is kívánja senki. Azt mondta, a te ötleted volt, amikor ti ebédeltetek együtt. Charlie-t érdekli a sorsunk, ennyi az egész. Az a véleménye, hogy ne hagyjam magam, fogadjak egy küls könyvel t, és vele meg az ügyvédünkkel nézessem át a telep könyvelését, pont ahogy te akartad. – Ha Charlie mondja, megfogadod, de ha én, akkor bezzeg nem. – Szívem, te a férjem vagy, és a férjek megkeverik a feleségüket. Charlie csak egy régi barát, és benne megvan a küls szemlél elfogulatlansága. Azonkívül szerette az apámat, és nem akarja, hogy a cég ebek harmincadjára jusson. Harrynek ezen kuncognia kell, pedig mostanában nem szeret nevetni vagy bármi olyat tenni, amit l meglódulhat a szíve, az ugráló árnyéknak ez a finom hálója, amit a monitoron látott a m tét közben. Néha, amikor a Cosby vagy a Vadidegenek vagy az Arany lányok már csiklandozná, inkább kikapcsolja a készüléket, semmint hogy a nevetéssel meger ltesse a szívét. Ezek a m sorok egyt l egyig hülyeségek, de a legszörny bb ez az új, amit l mindenki el van ragadtatva, ez a Roseanne, amiben egy hájas n szerepel, s az egyetlen tehetsége az, hogy mozdulatlan szájjal és nagyon gyorsan tud beszélni. – Janice – mondja Harry komolyan –, apádat világéletében egy ember szerette. Te. Meg talán az anyád, az elején. Bár ezt nehéz elképzelni. – Halottakról vagy jót, vagy semmit – mondja nyugodtan Janice. Valahogy teltebbnek látszik; most, hogy nincs Valhalla Village tenisz– meg úszásdiétája, lehet, hogy hízik. Ma is tagok még a Röpül Sasban, de nem járnak ki annyit, mint múlt tavaszokon. Jól érezték ott magukat baráti társaságban, nem sejtették, hogy egyszer vége lesz. Harry a beteg szívével nem is tudja, akar-e még golfozni. Hiába a golfkocsi, ha egyszer a hetedik lyuknál fölbukfencezik, mire a többi négyesen keresztül beérnek vele, az agya már tíz perce nem jutott oxigénhez. Márpedig elég öt perc, és idióta vagy egy életre. – Na és megteszed? Fogadsz másik könyvel t? – Már fogadtam is! – jelenti be Janice büszkén a titkot, amit a beszélgetésüknek kellett kihúznia bel le. – Charlie csak úgy magánszorgalomból fölhívta Mildredet, és kettesben átmentünk hozzá abba a nagyon kedves otthonba, ott van hozzánk közel, és kiderült, hogy Mildred tökéletesen normális, csak a lábával van egy kis baj, aztán kimentünk együtt a telepre, de az a Lyle, aki olyan szemtelen volt veled, nem volt benn, erre én fölhívtam az otthoni számán. Megmondtam neki, hogy októbert l látni akarjuk a teljes könyvelést, mire , hogy a legtöbb adatot diskeken tartja a lakásán, de ma nem fogadhat bennünket, mert beteg, mire én, hogy akkor talán a könyvel nk se lehet, ha ennyire beteg. – Tényleg ezt mondtad? – Igen, ezt. Átruházásórán legel ször is azt tanítják meg, hogy semmi köntörfalazás, az ügyfélnek és a leend üzletnek többet ártasz azzal, ha ködösítesz, mint ha világosan beszélsz, még ha ez eleinte nem is tetszik valakinek. Megmondtam neki, hogy ki van rúgva, mire , hogy AIDS-eseket nem lehet kirúgni, mert az diszkrimináció, én azonban felszólítottam, hogy holnap hozza be a könyveit meg a diskjeit, különben rend r megy értük. – Ezt mondtad? – Janice szeme csillog, haja bokrosan áll el kis dióarcától, amely újra barnul, s mert hízik is, kezd dupla tokát ereszteni. Harry úgy csodálja, ahogy a gyerekeinket csodáljuk, akiket felneveltünk, s akiket épp a sikerük választ le rólunk, von be a világba, távolít és idegenít el. – Lehet, hogy nem ilyen flottul és okosan, ahogy most el adtam, de igen, ezt. Kérdezd meg Charlie-t, is ott volt. Nem tetszik nekem, amit ezek a buzeránsok csinálnak Nelsonnal. Megrontották. – Vidámok – mondja fáradtan Nyúl. – Mostanában vidámoknak hívjuk ket. – Ma is igyekszik lépést tartani Amerikával, ahogy stílusokat és ruhákat vált, szókincset cserél, ahogy fiatalon és egyre fiatalabban táncol el re. – És mit mondott erre Lyle?
– Azt mondta, majd meglátjuk. Megkérdezte, hogy konzultáltam-e err l Nelsonnal. Azt feleltem, hogy nem, mert nem hiszem, hogy Nelsonnal bármir l konzultálni lehetne mostanában. Megmondtam neki, hogy véleményem szerint és a barátai fejték Nelsont, emberronccsá és kábítószerélvez vé züllesztették, de akkor Charlie ráírta egy papírszeletre, hogy „Ne tovább!". Elvira és Benny kinn a bemutatóteremben a fülüket hegyezték, bár az iroda ajtaja csukva volt. De engem nagyon fölb szített az a homokos – magyarázza Janice –, olyan fens bbségesnek és unottnak hangzott a telefonban, mint akinek a szegény érzékeny teste és lelke nem bírja elviselni, hogy n kkel kell vitatkoznia. Nyúlnak újabban vannak fogalmai, hogyan érezhette magát Lyle. – Valószín leg fáradt volt – hozza fel a védelmére. – Az betegsége nagyon megviseli az embert. Megtelik a tüd . – Ne dugdosta volna a péniszét más férfiak fenekébe – mondja Janice lehalkítva a hangját, hogy az ápolón k és m t sök a folyosón meg ne hallják. Fenekek. Thelma. Az a semmi-urna. Behatolni az rbe. – Azt se tudom – folytatja kimerülten Nyúl –, hogy egy ilyen helyzetben, mint a Nelsoné, ki rontott meg kit. Lehet, hogy én rontottam meg szegény gyereket húsz évvel ezel tt. – Jaj, Harry, ne gyötörd magad. Olyan lehangoló így látni téged. Nagyon megváltoztál. Mit csináltak veled ezek az orvosok? Harry örül, hogy megkérdezte. Elmondja. – Belém szúrtak egy ilyen hosszú, vékony valamit, és láttam is a televízión, benn volt a szívemben. Ott volt a képerny n, az én szegény szívem, csak pumpált, pumpált, hogy életben maradjak. Nem volna szabad t rni, hogy csak úgy belemásszanak a szívünkbe. Hagynák inkább meghalni az embert. – Drágám, ne beszélj butaságokat. Ez a modern tudomány, örülnöd kellene neki. Rendbe fogsz jönni. Mim telefonált, rettenetesen fel volt dúlva, de én megmondtam, hogy semmiség az egész, és megadtam az itteni számodat. – Mim. – Már ett l az egy szótagtól elmosolyodik. A húga. Rajta kívül az egyetlen túlél je annak a Jackson Road-i háznak, ahol a papa és a mama élte súrlódását, dühét, komédiáját, napjaik vonulását. Tizenkilenc évesen Mim a csontos szépségével nekivágott nyugatnak, és meg sem állt Las Vegasig. Valamelyik szentimentális gengszter haverja vett neki egy szépségszalont, amikor a külseje kezdett megkopni, s azóta már van egy mosodája is. Las Vegasban biztosan virágzik a mosodaipar. Lakni senki se lakik ott, mindenki csak látogatóba érkezik, s ott hagy egy kis piszkot, mint ami a halvány Antron-sz nyegeken van a Franklin Drive 14 1/2-ben. Harry és Janice vendégeskedett egyszer Mimnél, hét vagy nyolc éve. Sötétben izzó játékautomata-barlangok, óra sehol, ott mindig hajnali kett van, aztán kilép az ember az utcára, és döbbenten tapasztalja, hogy lángol a nap, s a járda olyan forró, hogy egy kutya végig se tudna rajta menni. Sinatrára meg Wayne Newtonra gondolva csupa csillogásra számított, de a szerencsejátékosok semmivel se voltak elegánsabbak, mint azok, akik a félkarú rablókat rángatják odalenn Atlantic Cityben. De azért az egésznek volt valami nyugati íze, az emberek hangja és arca mer hajszálrepedés. Mim arca és hangja is tele volt repedéssel, pedig felvarratta a „lebernyegeit", így mondta. Az élet hegy, s annál meredekebb, minél tovább másszuk. – Harry. – Janice közben mesélt valamit. – Mit mondtam az el bb? – Fogalmam sincs. – Ingerülten hozzáteszi: – Minek mesélsz itt nekem, amikor odakinn Charlie-tól kapod a tanácsot, hogy egyebekr l ne is beszéljünk? Janice egy kicsit megmérgesedik; ajkát beszopja, arca el reug-rik. – Tanácsot kapok t le, semmi mást, és azt is csak azért, mert te kérted. Mert szeret téged. Amíg nem járt le Floridába meg azokra a n csoport-foglalko-zásokra, sohasem emlegette úgy a „szeretet"-et, mint valamit, ami locsog, mint a benzin. Fel akarja t rázni, gondolja bágyadtan, vissza akarja rángatni az életbe, a harcba. Próbál belemenni a játékba. – Már hogy engem? – Igen, téged, Harry Angstrom. – Miért szeretne, az Isten megáldjon? – Fogalmam sincs – mondja Janice. – Sosem értettem, mit látnak egymásban a férfiak. –
Viccelni próbál. – Talán vénségére vidámnak állt. – Hát, sose n sült meg – ismeri el Harry. – Mit gondolsz, volna kedve visszajönni a Springer Motorshoz? Janice szedi össze a holmiját – a fekete b rtáskáját, ami úgy tele van pakolva, mint egy bomba, az ódivatú kerek fajta, amit hajigálni szoktak, nem a lapos Semtex, amit terroristák csempésznek föl a repül gépekre, az ingatlanüzlet-tankönyvét, a fénymásolt, gemkapoccsal összet zött okmánymintákat, mert este el adása lesz, meg egy újonnan vett tavaszi kabátot, nárciszsárga gabardin széles övvel és széles vállakkal. Lányosnak, boglyahajúnak látszik, miközben bújik bele. – Megkérdeztem – mondja –, és azt felelte, szó se lehet róla. Társult az unokatestvéreivel, valami kölcsönz ik vannak a város északi részén meg a régi vidámpark felé, és egy sz nyegtisztítóba is beszállt, amit az unokaöccse nyitott egy másik fiúval, Charlie azt mondja, ez neki b ven elég, nem bírná elviselni, hogy megint állásba menjen, és adózzon a bére után, meg idegeskedjen, hogy mindennap ki kell járnia a telepre. Szereti a szabadságot. – Azt mindnyájan szeretjük – sóhajt Nyúl. – Ide figyelj, Janice. Épp a minap jutott eszembe, hogy ki kéne tisztíttatnunk a padlósz nyegeinket. Nem a te hibád, de mocskosak, szívem. Vasárnap reggel benéz dr. Breit, és azt mondja: – Pompás színben van, Harold. Ray kit n munkát végzett. Az ápolón k szerint egy galandféregnek meg tudná csiklandozni az állát a katéterével. – Breit felnéz a bozontos szempillái közt, de hogy a várt nevetés elmarad, egy kis extra meghittség végett odatelepszik az ágy szélére. – Végigböngésztem a filmjeinket, plusz azt az anyagot, amit azok a majmok a deleoni közkórházból végre kegyeskedtek megküldeni. Az átmér je a BEL-ben a normális tizenöt százalékáról felment hatvanra. De a JSZK-ja, a jobb szívkoszorúere nem tetszik nekem; úgy nyolcvanszázalékos elzáródást mutat, ami rendben is volna, ha egy jól fejlett kollaterális ellátja a jobb kamrát a circumflexából. Csakhogy bizonyos károsodás van kialakulóban a circumflexa és a BEL kettéágazódásánál, és a kettéágazódás károsodását nehezebb angioplasztikával kezelni. Ugyanez a helyzet – gondolom, érdeklik ezek a dolgok –, ha a károsodás túl nagy kiterjedés , vagy egy hiperkinetikus atrioventrikuláris csomóban található, vagy egy olyan helyzetben, amikor az eljárás kell s közepén nincs megfelel kollaterális keringése. Ilyenkor meredekké válik a dolog. A lába kurta ahhoz, hogy kényelmesen üljön az ágyon; egy kicsit közelebb dobja a sonkáját Harry lábához, és Harry érzi, amint fekv testében meglódul a vér. Breit elmosolyodik, s a hangja bizalmaskodó, mint amikor dr. Raymond válla fölött mormolt. – A helyzet az, Harold, hogy a PTAP amolyan Mickey Mouse-kezelés, és én azt szeretném, hogy amíg itt fekszik még néhány napot, fontolja meg, annak ellenére, hogy egyel re ez az eljárás is jó eredményeket mutat, most, hogy már próbát tett a dologgal, fontolja meg a CBGM-et is. Nem mindjárt, persze. Négy-hat hónap múlva vágnánk csak bele. Lecserélnénk a JSZK-ját és a CFX-ét, esetleg a BEL-jét is, az újrasz külés mértékét l függ en, és új embert faragnánk magából, majdhogynem vadonatúj szívvel. S ha már ott tartunk, megnézhetnénk azt a rosszul záró aortabillenty t, és elgondolkodhatnánk a pacemakeren is. szintén szólva, lehet, hogy volt egy kis posztoperációs MI-je; az elektrokardiogramján új Q-hullámok vehet k ki, és megn tt a szívizom kreatin-foszfo-kináz enzimértéke. – Úgy érti – mondja Harry, aki még nem zavarodott össze teljesen –, hogy újabb infarktusom volt, miközben itt hevertem? Dr. Breit kényesen vállat von. Minden mozdulata kényes, illik a tejfehér b réhez. Hangja egy kissé sípolva tör át égettnek látszó ajkai közt. – A PTAP er szakos eljárás, ezt senki sem tagadja. Egy kis traumára mindig számítani kell. A szívizmain id tlen id k óta van egy kis hegesedés. Minden szívroham egy-egy szívizom elhalását jelenti. Egy kevés úgy is elhalhat bel lük, hogy észre se veszi. Mindnyájunkkal megtörténik, mint ahogy egy bizonyos koron túl mindenkinek van egy kis emfizémája. Ezt nevezzük öregedési folyamatnak, ez el l nincs menekvés. Ezen a világon nincs. Harry elt n dik a túlvilágon, de nem kérdez rá. Kétli, hogy Breit többet tudna róla, mint a National Enquirer. – Azt mondja, egy Mickey Mouse-m tétre feküdtem be ebbe a kórházba az ördög tudja, hány ezer dollárért?
– Róma sem egy nap alatt épült, Harold, és a maga szívét sem egy hét alatt fogjuk rendbe hozni. Az angioplasztika, legalábbis ideiglenesen, az esetek nyolcvan százalékában használ. Viszont a bypassnak mindjárt a kezdeti sikere kilencvenkilenc százalékos. Nézze. Annyi köztük a különbség, mint amikor hosszú nyel kefével tisztogatja a vécécsészét meg amikor kicserélteti az egészet. Vannak helyek, ahová a kefe nem ér el, és vannak lerakódások, amik már vegyileg összeálltak. Egy magakorú, általában jó egészségnek örvend férfi nem is kellene, hogy töprengjen ezen. Nemcsak magának tartozik vele, hanem a feleségének és a fiának is. Meg azoknak az okos kis unokáknak, akikr l már annyit hallottam. Minél gyorsabban mondja Breit, Harrynek annál jobban elszorul a melle. Nagy nehezen kiböki: – Lássuk csak, hogy jól értem-e. Ereket tépnek ki az ember lábából, és rávarrják a szívére, mint valami kancsófület? Ráncok sötétítik el a fiatal orvos homlokát. Biztosan lejárt a látogatási ideje, gondolja Nyúl. Látható türelemmel nyal végig cserepes ajkain, és magyaráz: – Egy felületi eret vesznek ki a lábából, vagy néha eml artériát, mert az artériák jobban bírják az arteriális nyomást, mint a szimpla erek. De ezen maga ne törje a fejét. Nem maga a sebész, ez a mi területünk. Ilyen m tétet évente több tízezret is végrehajtunk az Egyesült Államokban – higgye el, Harold, gyerekjáték. – Itt csinálnák? Breit szeme a hússzín szemüveg mögött fura, sz rös rés, rajta puffadt, rózsaszín a szemhéj. – A mi intézményünkben még nem áll rendelkezésre megfelel berendezés – ismeri el. – Philadelphiába kellene mennie, Lancasterbe nem hiszem, hogy be tudnánk utalni, k hónapokra el re be vannak táblázva. – Mégse lehet olyan egyszer m velet, ha annyi berendezésre van hozzá szükség. – Nyúl a gyerekkora óta el ítélettel viseltetik Philadelphia iránt. A világ legszennyesebb városa: mérgezett vizet isznak. És Lancaster még rosszabb – amish gazdák, akik halálra dolgoztatják az állataikat, és annyira egymás közt házasodnak, hogy a közösség fele púpos meg törpe. Látta ket A kis szemtanú cím filmben, borzasztó furcsák voltak, Kelly McGillis spongyával mosta a meztelen csöcseit, és mindenki beszállt annak a cs rnek az építésébe, de ezzel t ugyan nem csapták be. – Talán Florida lenne a legjobb – mondja dr. Breitnek. Florida mindig olyan valószer tlen a számára, ha idefenn van, hogy egy ottani operáció talán meg se történne soha. Dr. Breit cserepes szája megszigorodik; fels ajka csupa verejték. Miért er lteti ennyire a m tétet? Talán havi kvótát kell teljesítenie, mint az országúti zsaruknak a helyszíni bírsággal? – Deleon nem keltett bennem jó benyomást– mondja. – De azért csak gondolkodjék, Harold. A maga helyében én ezt tettem volna – minden habozás nélkül. Különben csak játszadozik az életével. Aha, gondolja Nyúl, amikor az orvos kimegy a szobából, csakhogy nem vagy az én helyemben. Azonkívül mire való az élet, ha nem arra, hogy játsszunk vele? Mim telefonál. Beletelik vagy fél percbe, mire Harry megismeri a hangját, olyan száraz és pattogós, whiskyt l és cigarettától repedezett. – Mi a fenét m velnek ott veled ? – kérdezi Mim. Mindig is úgy állította be, mintha Harry egy bárányka volna Diamond megye farkasai között, neki is meg kellett volna lépnie, mint ahogy meglépett. – Kórházban vagyok – mondja neki Harry. Legszívesebben elsírná magát, mint egy kisgyerek. – A lábamon keresztül föltoltak egy ballont a szívembe, és telipumpáltak sós vízzel, hogy megnyissanak egy artériát, amit eltömött a sok régi zsír, amit megettem. Aztán homokzsákot raktak a bemetszésre a lábamon, és rám szóltak, hogy hat óráig meg ne mozdítsam, mert elvérzem. Ilyenek ezek a kórházak; azt állítják, olyan egyszer lesz a m tét, mint egy hajvágás, aztán a kell s közepén halálra ijesztenek, hogy el fogsz vérezni. Ma reggel meg bejött az orvos, és azt mondta, hogy ez csak egy kis Mickey Mouse-m tét volt, szóra sem érdemes. Azt akarja, hogy vállaljam a többszörös bypasst. Mim, fölhasítják az embert, mint a kókuszdiót, és ereket tépnek ki a lábából. – Igen, tudom – mondja Mim. – Vállalod? – Gondolom, el bb-utóbb bele fognak kergetni – mondja Nyúl. – Elkapták a frakkomat. Ha
meg vagy rémülve, mi mást csinálhatnál? – Vannak itt pasasok, akiknek nyitottszívm tétjük volt, azok esküsznek rá. Persze én semmi különbséget nem látok, most is csak ülnek naphosszat a hájas seggükön, manik röztetik magukat, telefonálgatnak, de persze el tte se voltak azok a kimondott cs dörök. A mi korunkban, Harry, már meg kell dolgozni az életben maradásért. – Ugyan, Mim. Te csak ötven vagy. – Errefelé az vénasszony. Kicsapnak legelni. Lehúzhatod a red nyt, ha n vagy. Már nem néznek meg, olyan, mintha láthatatlanná váltál volna. – Úristen, hogy megnéztek téged azel tt – mondja büszkén Harry. Emlékszik, amikor Mim tizenkilenc volt – festett sz ke csík a hajában, nagy, piros, szorosra húzható öv, szexi puha szvetterek, vékony karok, a csuklón csörg -zörg karperecek, nyúlfoga kilátszott, amikor mosolygott, ajkán a rúzs, mintha lekváros szendvicset evett volna, hosszú lábú lánycsikó, halt meg a vágytól, hogy Brewerb l kitörjön, mindegy, hogy szétrúgni vagy szétbaszni kell a kerítést. És vitte is valamire. Nyúl sohasem boldogult volna odakinn nyugaton. Puhány ahhoz. Floridában is kif bel le a spiritusz. Neki ott kellett maradnia, ahol emlékeztek rá még régr l. – Mikor jössz már keletre? – kérdezi Mimt l. – Mennyire vagy pocsékul, Harry? – Nem különösebben. Csak panaszkodom. Egyszer en nem kell több állati zsiradékot meg sót ennem, és kerülnöm kell az izgalmakat. – Miért, ki akar felizgatni? – Semmi, csak a szokásos – mondja Harry. – Nellie-nek vannak bizonyos problémái. Hé, sose fogod kitalálni, ki kísérgeti Janice-t mostanában, hogy én itt fekszem kinyújtva. A te régi barátod, Charlie Stavros. – Chas nekem nem volt barátom. Csak azért kezdtem ki vele, hogy levakarjam a feleségedr l. Errefelé akkor barátja valaki egy n nek, ha minimum egy lakást vett neki. Harry igyekszik ébren tartani Mim érdekl dését. A sikeres emberek hamar elunják magukat. – Hát hogy van Vegas? – kérdi t le. – Nagy már a forróság? Miért nem jössz el keletre abból a katlanból, legalább pár hétre? Megszállhatnál a vendégszobában a kuckóm fölött, és összeismerkedhetnél az unokakishúgoddal meg –öcséddel. Judy valóságos hölgy már. Gyönyör n lesz – annyira nem, mint te, de gyönyör lesz. – Harry, amikor utoljára Pennsylvaniában voltam, az a nyirkos leveg majdnem sírba vitt. Fogalmam sincs, hogy bírjátok minden áldott nap elviselni; olyan volt, mintha meleg mosogatórongyba csomagoltak volna. Lefogadom, hogy az a fojtó klíma készített ki téged is. – Igen – helyesel bágyadtan Harry. A telefonkagyló ázott és puha a kezében. Az érdekl dését sem olyan könny lekötni, mint régen. Most már sétálhat a folyosón, és néha döbbenetes dolgokat lát: alig egy órával ezel tt látott egy döbbenetes látogatót, egy fiatal breweri lányt, nem lehetett több tizenötnél, tet t l talpig feketében, fekete zubbony, szoros fekete nadrág, hegyes orrú fekete csizma, a haja sárgásfehérre festve, kurtára nyírva és a szélrózsa minden irányába szétrángatva, olyan volt t le a koponyája, mint egy ázott húsvéti csirkéé, és közvetlenül a szeme mellé egy kis virágos kereszt volt tetoválva. De a szívét ez se tudta megrendíteni, úgy érezte, látott már ilyet, lányokat, akik iszonyú dolgokat m veltek magukkal, azt hivén, a fiatalságuk így is átsüt, és minden begyógyul majd. – Talán sszel odautazom, ha kihúzod addig – mondja Mim. – O, kihúzom én – mondja Harry. – Ilyen könnyen nem szabadulsz meg a bátyódtól. – De a kapcsolat vékonynak rémlik, szinte látja, ahogy Mim téma után tapogat a kis szünetekben. – Hé, Mim – mondja neki. – Nem emlékszel, hogy voltak-e apának mellkasi fájdalmai? – Tüd tágulása volt, Harry. Mivel nem bírt leszokni a dohányzásról. De te leszoktál. Neked volt eszed. Én napi egy dobozra csökkentettem. De azt hiszem, sose szívtam le igazán. – Mintha azt mondogatta volna, hogy úgy tele van a melle. Benyúlt az inge alá, és dörzsölgette.
– Talán mert viszketett. Harry, apa azért halt meg, mert nem kapott leveg t. Mamát a Parkinson-kór vitte el. Gondolom, a végén mindkett jüknek a szíve mondta fel a szolgálatot, de hát így van ezzel mindenki, ilyen az élet, megviseli a szívet. Ilyen dogmatikus lett az húgocskája, az számára minden világos, nyilvánvaló. És mintha haragudna a világra. Akárcsak a kis Roy. – Hé – mondja, mégsem akarva abbahagyni a beszélgetést –, valamit még kérdeznék t led. Emlékszel arra a dalra, amit folyton énekeltél, az „Almafelfújt és hessbogárpité"-re? – Aha. Halványan. – Mi jön azután, hogy „Nyálad csorog, de a hasad fáj, lüke"? A csöndben Harry fecsegést hall a háttérb l, szépségszalonbeli fecsegést, és zümmög egy hajszárító is. – A kurva életbe, fogalmam sincs – mondja végül Mim. – Biztos, hogy én ezt énekelni szoktam? – Úgy rémlett, de nem érdekes. És mi van teveled? – kérdi Harry. – Tartasz-e új vasakat a t zben? Mikor fogunk már kiházasítani? – Ugyan, Harry. Egy ilyen öreg szatyrot csak falból venne el valaki. Hogy becsapja az adóhivatalt, ha a könyvel je meg tudná umbuldálni. – Hát, ami a könyvel ket illeti – kezdené Harry, és el is mondana mindent Nelsonról meg Lyle-ról meg Janice-r l, meg azokról a hangokról a telefonban, de Mim nem kíváncsi rá; kapkodva, lehalkított hangon mondja: – Harry, most jött be egy egészen különleges vendég, az nevét még te is ismered, úgyhogy le kell tennem. Vigyázz magadra, jó? Úgy látom, máris sokat javultál. Ha majd ráunsz az egészre, gyere ki ide, itt van móka és kacagás doszt. Miféle móka, kérdezte volna Harry – hajdanán Mim folyton azzal hívta szórakozni, hogy fölhajt neki egy lányt –, és azt is szerette volna tudni, mib l gondolja, hogy máris sokat javult. De Mim letette. Neki is megvan a maga élete. Harrynek fáj a könyökhajlata a kagyló tartásától. Amióta festékekkel és ballonokkal rohamozzák az artériáit, egészen meglep , távoli ízületekben vannak sajgásai és fájdalmai, mintha a vére már nem is egészen az övé volna. Ha a gyömbérsörös üvegr l lefeszítjük a kupakot, többé sose lesz benne ugyanakkora a pezsgés. A halvány, kerek arcú n vér – tipikus vidéki arc – hétf este bejön, és azt mondja: – Anya be fog hozni nekem valamit ma este a kórházba. Hívjam fel egy percre? – Mondta, hogy hajlandó? – Ha arra gondolok, hogy te azt hiszed, a te lányod, úgy érzem, mintha szarral kenték volna be azt a szegény kislányt. Ezt mondta neki Ruth, amikor utoljára beszéltek. A hajtogatott sapkás fiatal n elmosolyodik. – A minap megemlítettem, hogy maga itt van, és azt hiszem, hajlandó lenne. Legalábbis nem mondott semmi csúnyát vagy ilyesmit. – Az arcán némi pír, negéd, titok. Ha valami sürg sen nem történik vele, ostoba, üres arccá válik. Az ártatlanság butasággá tompul. Különben sem volt jó napja Harrynek. Az utcán újrakezd d forgalom– és munkazaj azt juttatta eszébe, mennyire kívül áll még mindig ezen az egészen. Janice nem látogatta meg, most pedig már tart az esti órája. Egész nap szürke felh k tolongtak az égen, nimbuszfelh k hosszú görgetege, fekete rongyokat aggattak a téglakéményekre, de es nem esett bel lük. Ablakából finoman csipkézett dísztégla mellvédekre lát, azoknak a keskeny épületeknek a második emeletét koronázzák, amelyeknek a földszintjét kávézó, vegytisztító, papír– és írószerüzlet foglalja el. A saroképületet szürkére festették, a középs t kékre, a harmadikat, amelynek a legcifrábbak az ablakkeretei, bézs szín re. Brewer lakossága végre fölfogta, hogy a tégla bármilyen szín re befesthet , nemcsak téglavörösre. Emberek élnek azok mögött az emeleti ablakok mögött az utca túloldalán, de hiába bámult Harry kitartóan, eddig még nem jutalmazta meg egyetlen vetk z n látványa sem, az ablakhoz se lépett oda senki, hogy kinézzen. Tovább növeli a depresszióját, hogy azóta nem volt széklete, amióta három napja bejelentkezett a Szent József-kórházba. Els nap a szégyenl sségét okolta az ágytál meg a n vérek miatt, akiknek el kellett volna vinniük, amit
produkál, második nap az étrendjében bekövetkezett változást – a kórház dietetikusai által megálmodott étel jókép , de az íze akár a nedves papundeklié, rágásra meg mintha törek volna a szájában, annyira jellegtelen, hogy becsukaszkodnak t le a nyálmirigyei –, de a harmadik napon, amikor már szabadon kószálhat a folyosón és használhatja a szobájából nyíló mosdót, csakis önmagát hibáztatja, a rozzantságát, szárad ki, állnak le a bels folyamatok. Még a szélb l is kifogy lassan. Fura, hogy ez a lány (vagy nem is lány már, alig három évvel fiatalabb Nelsonnál) felajánlja neki, hogy felhozza az anyját, mert az éjjel éppen Ruthtal álmodott. Minél jobban szürkül körülötte a világ, az álmai annál élesebb fényben jelentkeznek. Ruthon – Ruthon, amilyen valaha volt, azon a tavaszon, amikor együtt éltek és háltak, huszonhat évesek voltak mindketten, a lány húsos, hetyke és bájos is a maga durva, súlyos, gondatlan módján – tengerkék ruha volt apró fehér pöttyökkel, és Harry ehhez nyomta oda a testét, a benne lév testhez, és azt mondta, gyönyör ez a szín rajta, s közben Ruth haja vörösen, barnán és aranylón csillogott a szeme el tt. Ruth elfordította a fejét, nem iránta való undorában, Harry érezte, hanem a helyzet miatti természetes zavarában, mert mintha együtt élt volna vele és Janice-szel, mind együtt éltek, Janice is ott volt valahol – fenn az emeleten, bár a bútor nap fakította, virágmintás nádbútor volt, mint a floridai társasházi lakásukban, ahol nincs is emelet. Ölelése félig megengedettnek érz dött, egy törvényes hozzátartozó ölelésének, Ruth eleven mintás ruháját pedig mintha azért dicsérte volna, hogy a lányra is átterjedjen az elégedettsége, amiért a sze-relmük végre rendbe jött. A torkához dugta az arcát, sokszín hajának függönyéhez, és tudta, hogy örökétig baszhatja most már, megállás nélkül, feneketlenül ömlesztheti magát bele súlyos szépségébe. Amikor felébredt, olyan merevedése volt, amilyen ébren soha sincs mostanában, hogy ezeket a hipertenzió elleni orvosságokat szedi s annyira nyomott a hangulata. Megértette, miközben még friss, égkék darabokban ragadt hozzá az álom, hogy a fehér pöttyök azok a konfettiszer kis szirmok voltak, amik a járdát borították egy hónappal azel tt azon a bradfordi körtefás utcán, a Summer közelében, ahol Ruth-tal élt valaha, az a napfénytócsa pedig Springer mama páfrányokkal és fokföldi ibolyákkal teli vasasztalára ömlött be régen abba a kis télikertbe az el szoba innens oldalán, a sötét nappalival szemben. Mert, noha álmában floridai volt a bútor, a ház, ahol mindhárman laktak, kétségkívül az öreg Springer-kúria volt. Harry megkérdezi a kerek arcú n vért: – Mennyit tud maga arról, ami köztem és az anyja között volt? A pír most egy árnyalattal mélyebb. – Ó, semmit. Anya sose beszél azokról az id kr l, amikor még nem volt összeházasodva az apámmal. – Ruth lány kora ebben a megfogalmazásban konvencionálisnak hat; akkoriban azonban ki volt közösítve, elkárhozott léleknek számított, botrányk nek Mt. Judge besz kült világában. – De maga nagyon közeli barátja lehetett. – Talán nem is olyan közeli – mondja Harry. Kellemetlen érzés, hogy a lánynak erre, az hazugságára, nincs mit válaszolnia, csak áll udvariasan a duzzadt alsó ajkával, egy türelmes n vér a betege mellett. Harry benne hagyta a pácban. Szereti ezt a lányt; úgy árad el rajta a szeretet, mint valami vak kitörés, anesztézia. Azt mondja lehetséges lánygyermekének: – Nézze, igazán kedves ötlet, de ha feljönne is, csak azért tenné, mert maga kérte, s nem a saját jószántából, és szintén szólva, Annabelle – sohasem szólította még a nevén –, jobb is szeretném, ha nem látna ilyen állapotban. Azt mondja, lefogyott, és divatosan öltözik. Én meg kövér vagyok, egy állatorvosi ló. Azt hiszem, nehezen viselném el. A lány arca újra halvány és illedelmes. A határokat helyreállították, épp amikor Harry kezdett szül i érzéseket táplálni. – Rendben van – mondja Annabelle. – Ha kérdi, majd megmondom neki, hogy már kiengedték. – Lehet, hogy kérdené? Várjon. Ne adja a jólneveltet. Árulja el, miért akar összehozni bennünket. – Úgy láttam, maga érdekl dik iránta. Áz arca életre kelt, amikor szóba hoztam. – Tényleg? Talán attól, hogy magát néztem. – Merészen folytatja: – De azért az szöget ütött a fejembe, hogy még mindig vele lakik. El kéne már szabadulnia a szoknyájától.
– Egyszer meg is tettem. Nem vált be. Egyedül élni meredek. A férfiak nagyon meg tudnak vadulni. – Meg tudunk? Ezt sajnálattal hallom. A lány arca édes mosolyra lágyul, fels ajka a két szélén felhúzódik, teltebb közepe ráncot vet. – Egyébként is ezt mondja. De nekem egyel re megfelel így. Ma már nem is olyan, mintha az anyám volna, inkább szobatárs. Higgye el, csúnya dolgok történnek egyedülálló n kkel ebben a városban. Brewer persze nem New York, de nem is Penn Park. Hát persze. A lakcímét az ágya végén lógó beteglapról olvasta le. Annabelle számára csak egy Penn Park-i sznob, az a fajta, akiket maga is mindig utált. – Brewer nyers város – mondja egyetért leg, miközben visszasüpped a párnájába. – Mindig is az volt. Szén meg acél. Kocsmák és kupik végig a vasút mentén, át a város közepén, legalábbis amikor én fiatal voltam. – Elfordítja a tekintetét, kipillant a dísztégla mellvédekre, a loholó, száraz, sötét felh kre. Azt mondja az ápolón jének: – Maga tudja, hogyan akarja leélni az életét. Mondja meg az édesanyjának, ha érdekl dne utánam, hogy valamikor, máskor, talán még találkozunk. – A körtefák alatt, a paradicsomban. Miközben itt fekszik, Harry mostanában szívesen gondol azokra a halott k m vesekre, akik nem sajnálták az id t, hogy változatossá tegyék téglasoraikat annak a három szemközti épületnek a tetején, cirádás bemélyedéseket és kiszögelléseket csináljanak, ferdéket és függ legeseket, melyek a különböz napszakokban különböz irányokba vetik az árnyékot; egy másik évszázad férfiaira, amint ott fenn az állványon pennsylvaniai holland nyelven beszélnek egymással, vagy talán már akkor is olaszok végeztek errefelé minden k m vesmunkát? Miközben itt fekszik, és arra a rengeteg téglára gondol, amiket felraktak, ledöntötték és újból felraktak ezeken a Mt. Judge iránt emelked , önelégült, szögletes kis utcákon, megpróbálja az életét is úgy nézni, mintha tégla volna, 1933-ban csapták a helyére, s azóta folyvást keményedik, egyetlen élet az életek soraiban, falaiban, tömbjeiben. Van valami kielégít ebben az összképben, valami halvány, távoli közösségi érzésféle, csak éppen nehéz fenntartani, mert neki eredetileg és máig érvényesen az a benyomása, hogy Brewer és azon túl az egész világ csupán díszfodor rajta, akár a csipke egy degeszre tömött Bálint-napi szaténpárnán, az univerzum szíve, mint a Dalai Láma, aki hírek szerint nemrég – Tibet még ma, közel negyven esztendei kínai uralom után is forrong – felajánlotta, hogy lemond. Hívei azonban elborzadtak az ajánlatra, mert az szemükben a Dalai Láma éppúgy nem mondhat le isten voltáról, mint ahogy Harry sem magamagáról. Gyakran néz tévét. Ott van közvetlenül az arca el tt; a zsinórok a mögötte lev falból jönnek, akár az oxigén. Ráébred, hogy nem fantáziaképekre, hanem tényekre vágyik: az AMC kábelén érkez régi filmek merevek és kérgesek a túl élesen világított fekete-fehérben, az NIK-n érkez régi show-m sorok lehetetlenül kopogósak azzal a sok konzervnevetéssel meg tupírozott ötve-nesévek-beli frizurával, még az örökös sportm sorok is (rögbi Írországból, jégkoronghajítás Kanadából) csak az idejét pocsékolják, kinek van minderre ideje, neki már csak az igazságra maradt, amit a DSC-n meg a 12-es csatornán közvetítenek, ahogy MacNeil-Lehrer komolyan pattogtatja a híreket New York és Washington között, meg ahogy A Smithsonian világá-nak hüll i öltögetik villás nyelvüket a sivatagi t z napon, A túlélés világá-nak galápagosi óriástekn cei küzdenek az életükért, vagy az oroszok a nácik ellen azokon a második világháborús, ugráló filmbevágásokon, ahol Sir Laurence Olivier a narrátor („Húszmillió halott", kántálja a végén, amint a képkocka kimerevedik, komputerhomályba megy át s megszólal az a vel t fagyasztó refrénzene, Harryt már attól elfogja az izgalom, hogy is ott volt, itt az északi félteke innens felén, bádogdobozokat taposott meg, bádogfóliát gy rt össze a markában, így tiltakozott Hitler ellen, tízéves résztvev jeként a valóságos történelemnek), meg a Háború és béke az atomkorszakban, meg az így m ködik a természet, meg a Hatalmasok portréja, meg a Vadonkrónikák, meg Az él test, meg a Földanyánk, küzdelem és halál, gnúkat felfaló gepárdok, skorpiókkal vívó tarantellák, a jó csecs után nyúlkáló apró oposszumok a
természetfényképész éles vakufényében, azok a rohadt bonyolult fészkeket készít szöv madarak, hátha meghódítanak velük egy-egy válogatós kis n stényt, mindez a hihetetlen okosság, változatosság, energia és hiábavalóság, ez az intenzív tanfolyam, amire beiratkozott, s ami arról szól, hogy hogyan él a világ. Se vége, se hossza az információknak. Az éjszakai hírek sokat foglalkoznak Kínával – a Gorbacsov-látogatás, diákok tüntetnek a Tienanmen téren, de nem Gorbacsov ellen tiltakoznak, Gorbacsovot szeretik, szereti az egész világ, hiába az a furcsa, Japánt formázó anyajegy a koponyája elején. A kínai diákok láthatólag szabadságot akarnak, olyanok akarnak lenni, mint az amerikaiak, holott máris amerikainak néznek ki, mind farmert és pólót visel. S mindeközben Amerika legfrissebb híre az, hogy nemcsak George Bush elnök, hanem maga Mrs. Bush, a First Lady is együtt szokott zuhanyozni Millie kutyával, ha a kínaiak csak ennyit akarnak, miért ne adnánk meg nekik, ezt vagy valami hasonlót, bár a hírt hallva Harrynek egy kicsit hiányzik Reagan, legalább méltóságteljes volt, betartotta azt az álomszer távolságot; mint elnökben az volt benne a leghatásosabb, hogy sose lehetett tudni, mennyit tud, semmit-e vagy mindent, ebben olyan volt, akár az Isten, kifürkészhetetlen. Err l az újról az ember tudja ugyan, hogy tud valamit, de az a valami valahogy nagyon kicsinek t nik. Nyúl nem akarja, hogy el kelljen képzelnie, amint az elnök és középkorú felesége pucéran zuhanyozik a kutyával. Reaganben és Nancyben volt méltóság, komputerhomály, még akkor is, amikor a bélpolipjaikat meg a mellüket nyiszitelték néz k milliárdjainak szeme láttára. Janice kedden délután hatkor jön be, Harry épp az utolsó ízetlen vacsorát eszi – holnap kiengedik. Janice-en az új kabátja, szürke szoknya és egy mélyen kivágott bíborvörös blúz, majdnem olyan élénk, mint Ruth álombeli pettyes ruhája. Felesége energikus és határozott, mákos haja megkurtítva, a fodrász eltüntette a frufrut, puhán meredez masszába zselézte, s oldalt, alacsonyan választotta el. Janice azokra a lelkes, szapora beszéd n kre emlékezteti Harryt, akik a híreket olvassák be a tévében. Mi több, Janice-b l is kibukni készülnek a hírek. A szeme olyan, mintha furán csillogó kontaktlencsét hordana, míg Harry rá nem ébred, hogy könnyek ülnek benne, adásszünetben preparálták ki, külön az számára. – Jaj, Harry – vág bele Janice –, rosszabb, mint gondoltuk! Ezrek és ezrek! – Micsodák? – Dollárok, amiket Nelson ellopott! Charlie, én meg egy köny-vel , az unokaöccse egyik ismer se – Mildred azt mondja, öreg már a mérlegkészítéshez, és különben is sok a dolga az otthonban –, kimentünk ma, Charlie azt mondta, nekem is ott kell lennem, és a könyvel nem elég, úgyhogy kértem a könyveket, Nelson ez egyszer szintén ott volt, olyan szívettép , reménytelen tekintettel nézett rám, hogy el nem felejtem, amíg élek, azt mondta, hát persze, anya, mire vagy kíváncsi? Mindent bevallott. Eleinte, amikor pénzre volt szüksége a, tudod, a kokainra, csak kiállított magának egy-egy „Költségek" vagy „Aprópénz" jelzés csekket, de Mildred, aki akkor még ott volt, egyszer szóvá tette ezt, és Nelson megijedt. Ezekb l a kis összegekb l, egy-két százas volt csak alkalmanként, egyébként sem futotta sokra, így aztán az jutott az eszébe, hogy engedményt ad azokra a használt kocsikra, amikért készpénzzel fizetnek, vagy olyan csekkel, amit külön az nevére állítanak ki. – Megmondtam neked, hogy nem szerepel elég használt kocsi az eladási összesítéseken – jelenti ki Harry, de a diadala mintha üresnek érz dnék. Amióta beledugták a katétert, mintha az érzelmi reagálásai is vékonyan csordogálnának. – Hány kocsival játszotta el ezt a trükköt? – Pontosan nem emlékszik, de Charlie azt mondja, a nyilvántartásokból ki tudjuk számítani, csak beletelik egy kis id be. Természetesen Nelson nem tehetett minden kuncsaftnak ilyen gyanús ajánlatot, ki kellett válogatnia azokat, akik elég szegénynek látszottak, s akikr l feltehet volt, hogy nem nézik meg az ajándék ló fogát. Nagyon okosan csinálta. Nelson sokkal okosabb, mint hiszed. – Én sose mondtam, hogy nem okos. – És tudod, Harry... – A könnyek kagylója újra megtelik, a barna szemek túlcsordulnak, fényl csapák csillognak tömpe kis orra mentén, amelynek körülbelül annyi a karaktere, mint egy fiók gombfogantyújának. Janice kirángat egy papírzsebkend t a dobozból, amelyet a kórház tesz az
éjjeli asztalára, s amint el rehajol, Harry megpillantja nett kis mellei tetejét a bíborvörös parasztblúz kivágásában, amelyet még nem látott rajta, nemrég vehette a tanfolyamra, a Charlie-val való találkákra s általában a kilépésre a világba, nélküle. Kellemetlen forróság önti el, mint amikor katéterezték. Hogy lephetik így meg a tulajdon felesége csöcsei? Janice az arcát nyomkodja, értetlen, zavaros kutyakö-lyökarcát, s még jobban el rehajol, Harry az arcán érzi a leheletét, halvány Life Saver-íze van. Hogy álcázza a dohányszagot. Janice könnyei fénylenek a szeme alatt; remeg hangja halk, hogy csak Harry hallja. – Ez még nem minden. Rákapott a crack-re, és ahhoz tenger pénz kellett. Kif ztek Lyle-lal egy tervet, egy rettent en bonyolult... – Várj – mondja Harry. Bejött a konyhás n vér, hogy elvigye a tálcáját. Kövérkés latin-amerikai n hosszú vörös körmökkel és helyre bajuszkával. – Nem enni eleget – csóválja a fejét, és szégyenl s mosolyától kilátszanak gyöngy nagyságú fogai. – Elég volt – mondja Harry. – Egyel re. Nagyon jó. Bueno. A n nek van egy notesze, abba írja fel, hogy hány százalékát tünteti el az adagoknak. Most a túlf tt, vizes zöldbabnak az egyharmada, a fakó, ízetlen borjúszelet-oválisnak a fele, a narancsszín kulimászba áztatott vacak salátának alig egy levele fogyott, s a tapiókapudingból épp csak egy falatot bírt lenyelni, lötyög s anyagától a hányinger kerülgette. – Reggelire – olvassa a n egy papírlapról – ananászszeletek, búzakrém, teljesbúzakenyér-pirítós, koffeinmentes kávé. – Alig várom – mondja Harry. – Enni most még– javasolja a n . Harry határozott. – Nem, köszönöm, kih lt. Itt a feleségem. A n rápillant a beteglapjára. – Holnap menni haza. – Képzelje – mondja Harry. – Vár a nagyvilág. De maga hiányozni fog. Akárcsak az egészséges ételei. Amint a n felszedi a m anyag tálcát, hosszú vörös körmei végigkaristolják az alját: Harrynek felborzolódnak az idegei. Eszébe jut az a platinasz ke pipi, aki a komputer billenty it csiklandozta a Biztos Befektetésnél. Az körmei is olyan hosszúak voltak. Lyle azt mondta, meghalt. Ha van túlvilág, ahol a holtak összejönnek, vajon elmélyítheti-e vele az ismeretséget? Bár ha ott nincs pénz, ugyan mir l beszélgetnének? Amikor a n kimegy, Janice újrakezdi. Nyelve hegye egykét másodpercre kibukkan az ajkai közül, amint koncentrálni próbál. – Nem tudom, jól értem-e, de azt tudod, hogy állandó leltárt vezetünk a Marylandb l, a Mid-Atlantic Toyotától havonta érkez kisteherautókról, minibuszokról és személygépkocsikról. – Havi húsz-huszonöt az átlag – mondja Harry, hogy mutassa, hiába terítették ki, azért még érti a dolgát. – Évi háromszázra sose tudtuk feltornázni az új kocsikat, kivéve '86-ot, miután Nelson átvette a kormányrudat. A meger södött jen kibabrált velünk, s a Honda és a Nissan is egyre nagyobb falatokat harapott. Tavaly meg a Ford Ranger ütötte ki az egytonnás teherautónkat. – Harry, most rám figyelj. Ahogy nekem elmagyarázták, arról van szó, hogy a kaliforniai Toyota Motors Credit Corporation fizeti a rendeléseinket a Mid-Atlanticnek, mi pedig akkor törlesztünk nekik, amikor eladunk egy kocsit, s aztán ha újat rendelünk helyette, azt megint hozzáírják a számlánkhoz. No, hát Nelson azt csinálta, hogy havonta egy vagy két eladással kevesebbet vallott be, a Toyota ezeket is hozzácsapta a hitelünkhöz, s közben meg Lyle az így keletkezett bevételt külön bankszámlán helyezte el, amit a cég nevére nyitottak, tudod, hogy mennyi különféle szolgáltatást kínálnak mostanában a társaságoknak a bankok. Így azután egy vagy két kocsival minden hónapra többel tartoztunk a TMCC-nek, mint amennyi a telepen valójában volt, az adósságunk egyre növekedett, a készletünk pedig csökkent; ha semmi sem történik, két-három éven belül kifogytunk volna az új autókból, s egy vagyonnal tartoztunk volna a Mid-Atlantic Toyotának! – Tulajdonképpen mennyivel tartozunk nekik? – Harry agya még képtelen megfelel súlyt tulajdonítani ezeknek a tényeknek, ezeknek a fantom Toyotáknak. Továbbra is kórházi gondolatok foglalkoztatják – az ananász, amit reggelire ígértek, s hogy bevette-e az esti digitálisát.
– Senki sem tudja, Harry. Nelson nem emlékszik pontosan, Lyle meg azt mondja, a diskek nagy része, amiken a könyvelést tartotta, véletlenül letörl dött. – Véletlenül készakarva – jegyzi meg Harry. – Micsoda egy szar alak. Micsoda két szar alak. – Iszonyú, tudom – mondja Janice –, és Lyle is iszonyú volt a telefonban. Azt mondta, haldoklik, és fütyül rá, hogy mit csinálunk vele! Egész rültnek hangzott; ezekkel ilyesmi is megeshet, ugye? – Janice-t most megüti a tények súlya, s váratlan hisztériába taszítja; folynak a könnyei, zokog, próbálná Harry takaróval borított mellére fektetni nedves arcát, de ehhez túlságosan kurta, amint ott ül egy széken a magas ágy mellett, s helyette a kemény matrac széléhez nyomja a szemét és a száját, és fojtottan makogja: képtelen elhinni, hogy ezt tette vele. Aki ezt tette vele, az Nelson; ez egyszer nem Harry van kutyaszorítóban. Janice egész feje, még a koponyája teteje is felforrósodik a bánattól, mint valami kifutni készül fazék. Harry vigasztalóan dörgöli az új kis frizuráján keresztül, és közben próbál nem mosolyogni. Úgy kell nekik, mindkettejüknek, gondolja magában. Springerek. Janice sz szálakkal kevered sötét haja olyan vékony, hogy az ujjaihoz tapad, mint a pókháló. Jó öt percig masszírozza meleg, boldogtalan fejét az ujjhegyeivel, s közben az üres tévéképerny t nézi, és arra gondol, hogy lekési a hatórai híreket s utána a fél hetes országos hírm sort is. Valahogy nem hiszi, hogy amit Janice próbál neki elmondani, az valóságértékében egyenrangú volna az országos hírekkel. Janice a felesége, de azért nem egy Connie Chung, és végképp nem egy Diane Sawyer, akinek olyan távol ül kék szemei vannak, olyan olvatag szája és meglepett arckifejezése: mint egy szépséges sz ke ökör. – Na és most mi lesz? – kérdezi végre Janice-t l. Az asszony felemeli könnyfoltos arcát, és meglep módon válaszokkal áll el . Úgy látszik, Charlie betanította. – Hát, amint kiderítjük, hogy mennyivel tartozunk a TMCC-nek, rendeznünk kell a számlát. A készletre kamatot fizettünk, úgyhogy nagyon nem ugrálhatnak, olyan ez, mint a jelzálog, csak persze Nelson a tudtuk nélkül eladta a házat. – Ha aláírásokat is hamisított, az csalás – mondja Harry, és az elkeseredés fekete festéke hatol be a szívébe a gondolatra, hogy milyen reménytelen eset a fia. Emberi szemét, ahogy az apja mondta egyszer rá. – A kölyökkel mi lesz? –kérdezi. Janice megrebegteti nedves szempilláit. Amit mondani készül, akkora horderej , hogy egy pillanatig visszatartja. Hangjában ugyanaz a dús precízség, ahogyan Springer mama szólalt meg, ha elhatározott valamit. – Beleegyezett, hogy fölvetesse magát egy rehabilitációs központba. Haladéktalanul. – Nagyszer . Miért egyezett bele? – Megmondtam neki, hogy vagy ez, vagy ki van rúgva a telepr l. És pert indítok ellene. – A nemjóját! Ezt mondtad neki? – Igen, Harry. Nem volt könny , de megtettem. – A tulajdon fiadnak? – Muszáj volt. Tönkretette magát, és ezt is tudja. Tulajdon-képpen örült az egésznek. Mindent megbeszéltünk ott helyben a telepen, kinn azon a gazos részen, miközben Charlie és a könyvel benn maradt. Aztán telefonálgatni kezdtünk a régi irodádból. – Hol van ez a rehabilitációs központ? – Észak-Philadelphiában. Ezt javasolta neki a tanácsadója, már persze ha föl tudja vetetni. Ezek a helyek mind túlzsúfoltak. A társadalom képtelen lépést tartani. Bejáró programok vannak Brewerben is, de a tanácsadója szerint az a legfontosabb, hogy megszabaduljon attól a környezett l, amelynek a drog is része. – Szóval tényleg elment egy tanácsadóhoz, miután összeverte Prut. – Igen, mindenki meglepetésére. S ami még meglep bb, Nelson kedveli azt az embert. Tiszteli. Fekete. Harryt elfogja a féltékenység és a neheztelés. Elveszik t le a gyerekét. Apailag nem vált be. Szakembert kellett hívni. – Mennyi ideig tart ez a rehabilitáció?
– A teljes program kilencvennapos. Az els hónap a detoxikálás és az intenzív terápia, utána jön hatvan nap egy másik helyen, valami közmunkával, hogy a normális világba visszaszokjék. – Szóval egész nyárra ellesz. Ki irányítja a telepet? Janice a kezére teszi a kezét; betanult mozdulatnak rémlik. – Te, Harry. – Én nem tudom, szívem. Dögrováson vagyok. – Charlie szerint a hozzáállásod pocsék. Hagyod, hogy legy rjön a szíved. Azt mondja, határozottságra és elfoglaltságra van szükséged. – Ha olyan kurva határozott, álljon vissza, és vezesse a telepet. – Tudod, hogy most más vasakat tart a t zben. – Aha, egyebek közt téged. Szinte látom, ahogy izzol. Janice, arcán a ronda, száradó könnyekkel, elvihogja magát. – Ne szamárkodj. Charlie csak egy régi barát, aki csodásan viselkedett ebben a krízishelyzetben. – Nekem meg semmi hasznomat nem vetted, igaz? – Te kórházban voltál, drágám. A magad módján te is nagyon bátran viselkedtél. Különben is mindketten tudjuk, hogy vannak dolgok, amiket nem intézhetsz el helyettem, amiket csak én intézhetek el. Harry vitatná ezt, valahogy túlságosan jámbornak és újkelet nek rémlik, nem tetszik neki, de ha vissza akar jutni a csapatba, lazítania kell, kerülni az izgalmakat. – Hogyan fogadta Nelson, amikor bekeményítettél? – kérdezi. – Mondtam már, örült neki. Alig várta, hogy levegyük a válláról, tisztában volt vele, hogy ezt már nem tudja kezelni. Pru egészen be van zsongva, hogy végre talpra állítják. Judy is be van zsongva. – Roy is be van zsongva? – még kicsi, és nem érti, de mint te magad mondtad, annak a háznak az egész légköre mérgez volt. – Azt mondtam volna, hogy mérgez ? Janice erre már nem is válaszol. Kiegyenesedett, az arcát törölgeti egy megnyálazott papírzsebkend vel. – Muszáj találkoznom a kölyökkel, miel tt elmegy? – Nem, szívem. Holnap reggel indul, még miel tt téged haza-viszünk. -Jó. Nem biztos, hogy rá bírnék nézni. Ha arra gondolok, hogy mit m velt velünk, hogy az egész brancsot, nemcsak téged meg engem, de a gyerekeit is és mindenkit lehúzott a vécén. Eladott bennünket azért a hülye drogért. – Az Isten megáldjon, Harry – te talán soha életedben nem m veltél önz dolgokat? – M veltem, de nem egy kis fehér porért. – Nem tehetnek róla. A végén már az az életük. És mellesleg Lyle-nak is vett bel le mindenféle szereket. Úgy értem, a betegségére, az AIDS-re, olyasmiket, amiket itt még nem kapni, és iszonyúan drágák, mert úgy kell ket becsempészni az országba. – Gyászos történet – mondja Nyúl némi szünet után. Tintafekete depresszió kering az ereiben. Túl sokáig volt kórházban. Elfelejtette, milyen az élet. – Hova mégy innen ebben a csicsás blúzban? – kérdi Janice-t l. Az asszony föltekeri a szemét a táskatükrér l, amiben az arcát igazgatja, és konok fapofát mutat, mint aki elszánta magát az igazságra. – Charlie hívott meg vacsorázni. Fél, hogy pszichésen kikészülök ett l a traumától. Úgy gondolja, fel kell dolgoznom. – Micsodát? – Kibeszélni, ezt az egészet. – Arra itt vagyok én. Fekszem, dolgom semmi, és már a sporthíreket is lekéstem. Janice mmmm-öt csinál, mint általában a n k, ha berúzsozták magukat, önelégült
komolysággal gurigáztatja egymáson az ajkait, és azt mondja: – Te nem vagy elfogulatlan. Te pikkelsz Nelsonra, és ami azt illeti, rám is. – Na és Charlie mi a frásztól olyan elfogulatlan, csak a bugyit akarja megint lehúzni rólad. Ha ugyan már meg nem tette. Janice bedobja a rúzst a bomba alakú táskába, itt-ott megnyomogatja ujjaival a haját, különféle szögekb l megnézi magát a tükörben, és bekattintja a táska fedelét. – Aranyos vagy, Harry, hogy azt hiszed, érdeklek még valakit ezen a téren, de nem érdeklek, legfeljebb hébe-hóba a férjemet, remélem – mondja. Harry zavarba jön, tudja, hogy a szóban forgó téren a felesége tényleg nem sok hasznát vette az utóbbi id ben. – Na igen, csak tudod, a férfiak számára ez egyszer en vérnyomás kérdése, és ... – Majd beszélünk róla, ha már otthon leszel. Charlie-nak hét órát ígértem, és ... – Hová mentek? Abba a salátabárba, ami azel tt a Johnny Frye volt? Az csak két sarokra van innen. Gyalog is odaérsz. – Az a helyzet, hogy nem. Van egy új vietnami vendégl kinn Maiden Springs mellett, Charlie szeretné kipróbálni. Autóval se kis út, és ismerhetsz, valószín leg el fogok tévedni. Ráadásul még el kell olvasnom ötven oldalt a brit ingatlantörvény-tankönyvb l is, tele van rég kiveszett, vicces szavakkal, ez a holnap esti anyag. – Nem leszel otthon holnap este? Az én els otthon töltött estémen? – Siránkozik, pontokat gy jt Janice ellen, pedig alig várja, hogy elmenjen már, s magára hagyja t a tévéképerny vel. – Majd meglátjuk – mondja Janice, és felkel. – Van is egy ötletem. – Azután megkérdi: – Hát nem vagy büszke rám? – El rehajol, Harry arcához nyomja forró, céltudatos arcát. – Hogy így elintéztem mindent? – De igen – hazudja Harry. A tehetetlen Janice-t jobb szerette. Az asszony új, nárciszsárga kabátjával a karján távozik, és arra gondol, hogy nehezedik a hátulja, szélesedik farban, mint a legtöbb Diamond megyei n , ha a maguk életét kezdik élni. Harry végignézi, ami még a Tom Brokaw-ból hátravan, s már épp a hétórai m sorhoz készül, élet az Antarktiszon, amikor, láss csodát, megjelennek Harrisonék. Nem csak Thelma – magával hozta Ront is, vagy Ron hozta magával t, mert Thelma soványabb és fakóbb, mint valaha, úgy mozog, mintha bármelyik lépésnél eltörhetne egy csontja. Bánatosan mosolyog; a szeme bocsánatot kér, amiért ilyen rossz formában van, amiért Ronnie is vele van, amiért nem bírt távol maradni. – Az orvosomnál voltunk, a kórházban – magyarázza –, és Ifjabb Rontól hallottuk, hogy te is itt vagy. – Csak egy kis „eljárás", ahogy ezek mondják – mondjaHarry, és a székre mutat, amelyet Janice húzott oda az ágyhoz, s valószín leg még mindig meleg a széles farától. – Ron, van a sarokban egy nagy párnázott szék, vonszold ide, ha akarod; kerekes. – Inkább állok – mondja Ron. – Csak egy percre jöttünk. Mogorva, de mivel nem kérte Harrisonékat, hogy látogassák meg, Nyúl nem t ri, hogy hepciáskodjanak vele. – Ahogy gondolod. – Thelmától kérdi: – És te hogy vagy? Thelma sokatmondóan sóhajt. – Ismered az orvosokat. Sose vallanák be, ha valamire nincs válaszuk. Otthoni dialízisre fogtak heti kétszer, Ronnie egy szent, hogy kibírja. Még egy tanfolyamot is elvégzett, hogy a gépet kezelni tudja. – Ronnie mindig is szent volt – mondja Harry, holott a szobában mindenki tisztában van vele, hogy Ronnie Harrisont utálja a legjobban a világon, pedig óvodás koruktól ismerik egymást. Mocskos szájú kis gengszter volt már ötévesen is, most meg kopasz, mint egy faszfej, pár foszlány lengedezik csak a nagy, lelógó fülei fölött. Ronnie a középiskolában és utána is zömök volt, de a közeled öregkor széthúzogatta a zömökségét, mint a gyerek a puha karamellát, üregeket hagyva az arcában, csomókat és valami ijeszt szalonnásságot a nyaka körül. Harry azt mondja, mintha bizony Thelma nem tudná: – Janice is tanfolyamra jár, tanulja az ingatlaneladást. Gondolom, azért, hogy szakma legyen a kezében, ha én elpatkolok. Thelma szemhéja megrebben, a jegygy r t visel csontos keze elhessegeti a lehet séget. Minél betegebb, annál aszottabbnak és tanítónénisebbnek látszik. Nevettek is rajta sokat, hogy pont
Harry szeret je, s hogy olyan illedelmes az emberek közt s olyan vad az ágyban, bár az is lehet, hogy igaz valója inkább a tanítónénis, s a vadságot csak az kedvéért játszotta, mint a rovar, amelyik virágnak tetteti magát. – Harry, te nem fogsz elpatkolni – mondja izgatottan; félti. Milyen különösek tudnak lenni a n k: komolyan tör dnek másokkal, amikor pedig maguknak is épp elég a bajuk. – A szívvel már mindenféle fantasztikus dolgot tudnak csinálni, megvarrják, kifoltozzák, akár valami rongybabát. – Halványan elmosolyodik. – Akarod látni, hogy nekem mim van? Harry arra gondol, látta már Thelmának mindenét, de az asszony kigombolja a ruhaujját, és köntörfalazás nélkül, ahogyan lemezteleníteni szokta magát, megmutatja lemeztelenített karja alsó felét. Vékony csuklóján két szederjes foltot köt össze egy átlátszó, U alakú m anyag cs , amit lapjával a sárga b rhöz ragasztottak. – Ez az én söntöm – mondja, jól megnyomva az utolsó szót. – Egy artériát és egy vénát köt össze; amikor a dialízist kapom, levesszük, és rákapcsolódom a gépre. – Csinos – nyögi ki Harry. Elmeséli nekik az angioplasztikát, de már maga is unja, belefáradt annak a hátborzongató érzésnek az ecsetelésébe, ahogy a katéter sötét árnyéka mint valami lopakodó mutatóujj araszolt egyre beljebb szíve halványabb, remeg árnyai közé. – A szívkoszorúerem el is záródhatott volna, s akkor megállt volna a szívem. – De nem állt meg, te pöcs – mondja Ronnie, ügyet se vetve a maga árnyékára a falon. – Az sz Mester – mondja; ezzel a gunyoros kifejezéssel ugratta kosárlabdás korukban is. Fura, Harrison egész életében követte Harryt a maga testi csúfolódásaival, csupa olyasmire, izzadságra és er lködésre emlékeztetve t, ami fölött egyébként kényesen elsiklott volna, amit legszívesebben kikerült volna. – Senki egy ujjal nem nyúlhat az sz Mesterhez. Az kezén minden egyszer nek látszik. – Ronnie annak idején zokon vette Marty Totherótól, hogy t, Ronnie-t akkor küldte játékba, ha a másik csapatban pályára léptek a vadulók, hogy kikészítsék Harryt – ilyenkor neki kellett kamatostul visszaadni a kölcsönt. Ma úgy hívják az ilyet, hogy ítéletvégrehajtó. – Sose volt olyan egyszer , mint amilyennek feltüntettem – mondja neki Nyúl. Thelmához fordul, gyengéd akar lenni vele, amiért az a férje haragjával is dacolva feljött hozzá. Thelma sohasem átallotta megalázni Ronnie-t, csak hogy Harrynek odaadhassa szerelemajándékát, és bármennyire beteg most a két szerelmes, Thelma közelsége ugyanazzal a biztonságtudattal tölti el Harryt; vannak n k, akiknek a társaságában az a kellemes érzés fog el bennünket, hogy bármit csinálunk is, nem l hetünk bakot. – Na és te, Thel? Az orvosaid kifognak a bajon? – Ó, azok sosem ismernék be, hogy tehetetlenek, de a test elfárad. Az ember egy bizonyos ponton túl nem harcolhat tovább. A fájdalmat elviselem, meg az állandó gyengeséget is, de a vesem ködés leállása demoralizál. Az ember semmi örömet nem lel az életben, ha már a vesem ködését se veheti adottnak. Harry, ugye ismered azt a bibliai részt, amit az istentiszteleten fel szoktak olvasni, miel tt még a Bibliát betiltották volna, hogy rendelt ideje van mindennek? Ideje a kövek egybegy jtésének, ideje az elhányásuknak? Kezdem azt hinni, hogy ideje van a törülköz bedobásának is. – Ne beszélj így, Thel – mondja könyörögve Ronnie. is szereti ezt az asszonyt, is Thelnek hívja. Harrynek az jut eszébe, hogy két férfi kellene minden n nek és fordítva, mint ahogy napokból is kétféle van, munka– és ünnepnap, nappal és éjjel. Ronnie haragszik, amiért az asszony ilyeneket mond, de a májusi este lassan beleolvasztja Ronnie-t az árnyékos falba, és kezd úgy rémleni, hogy Harry és Thelma egyedül van, mint annyi lopott délutánon, amikor együtt vert a szívük, miközben odakinn a kanyargós utcán iskolabuszok fékeztek, és mint abban a szobában a karibi szigeten, amikor el ször voltak együtt, s hajnalig fönn maradtak, azután egyszerre aludtak el, amikor a rolettalécek között már világosodott a kék trópusi leveg , és a pálmák lassan abbahagyták éjjeli lombrezegtetésüket. Ronnie testetlen hangja mérgesen mondja: – Van három fiad, akik öregen is szeretnének még látni. Thelma alattomban rámosolyog Harryre, arca színtelen és viaszos a májusi napvilágnál, mely vészesen fakul az ablakon túl látható cirádás téglapárkányok és kémények fölött. – Ugyan miért, Ron? – kérdezi hamiskásan, nem véve le szemét Harry arcáról. – Feln ttek. Már mindent megtettem
értük, amit tehettem. Szegény Ronnak erre nincs válasza. Talán megkukult. Nyúl megsajnálja. – Hogy megy a biztosítás, Ron? – Megyeget – morogja a hang. – Se nem rossz, se nem jó. A takarék– és hitelszövetkezetek összeomlása megkevert pár céget, de a miénket nem. Legalább leszoknak róla az emberek, hogy ötszázalékos kamattal kölcsönt vegyenek fel a kötvényeikre, s aztán tíz százalékra fektessék be. Az ilyesmi teszi tönkre a biztosítókat. – Abban, hogy ilyen vén hülye lesz az ember, mint mi – mondja Harry –, az a jó, hogy az ügynökök már nem akarnak mindenáron biztosítási kötvényeket sózni ránk. – A folyosón hirtelen éles fény támad, léptek hangzanak, ágytálak csörömpölnek. Leszállt az este. – Ez nem olyan egyértelm – mondja Ron. – Én tudnék a számodra egy elég jó életbiztosítást, húsz részletben kell fizetni, ha érdekel benneteket Janice-szel. Ismerek egy orvost, aki épp csak hogy megvizsgálna. Azonkívül túléltél egy infarktust, ez is a javadra szól. Utánanézhetek, ha akarod. Harry oda se bagózik. Thelmától kérdi: – A fiaiddal minden rendben? – Igen, azt hisszük. Alex ajánlatot kapott egy virginiai csúcstechnológia-cégt l, ott van mindjárt Washington mellett. Geor-gie-t valószín leg beveszik egy musicaltruppba, a Catskill-hegyekben fognak turnézni a nyáron. – Nekem is van hírem, Janice mesélte az imént. Rábírta Nelsont, hogy iratkozzon be egy drogrehabilitációs központba. – Jaj de jó – mondja Thelma olyan halkan és szintén ebben a félhomályban, hogy a hangja mintha nem is a leveg ben léteznék, hanem már Harry vérében volna, intravénásán beadva. Az a sok délután, amikor a testük egybefonódott és nedveket cserélt, nem múlt el, itt rzi ket a belsejében, s a sejtjei emlékeznek. – Jaj de jó, hogy ezt mondod – mondja Harry, és merészen megragadja Thelma h vös kezét, a sönt nélkülit, s úgy emeli fel az öléb l, hogy a saját keze feje az asszony mellét súrolja. Ronnie hangja el revetül a faltól. – Mennünk kéne, Thel. – Kösz, hogy elhoztad t, Ron. – Az sz Mesterért bármit. Különben is erre jártunk. – Nem vagyok én már mestere semminek. – Nem a nyavalyát – morogja Ronnie. Nem is olyan szörny fráter. Thelma közben mereven felállt, Harry fölé hajol, és ott, Ronnie el tt azt mondja: – Meg tudnál csókolni, drágám? Lehet, hogy Harry csak képzeli, de Thelma h vös, fakó, veszend arca, amint gyorsan az övéhez simul, miközben az ajkuk egy kissé elcsúszva találkozik, távolian, alig érezhet en húgyszagú. Egyedül maradva a szobában felidézi, hogy néha, amikor Thelma búcsúzóul megcsókolta a házában, a szájának megsavanyodott tejíze volt az fütykösét l, a túrós fitymafaggyútól. Thelma olyankor még lágy és szétfolyó volt a szeretkezést l, s nem vette észre, meg igyekezett leplezni az undorát, hogy a saját szaga ott van az asszony száján. Olyan volt ez, mint – egy másik szomorú emlék – amikor Nixon, aki körül már egyre magasabbra csaptak a Watergate-botrány hullámai, valamelyik olajmizéria idején nagy komolyan fölszólította a lakosságot a televízióban, hogy csavarjuk lejjebb a termosztátot, mert azzal nemcsak olajat takarítunk meg, hanem a tudományos kutatások azt is bebizonyították, hogy a hidegebb ház egészségesebb. Az a nagy, mogorva, ijedt arc a képerny n, az a nedves, motyogó száj. Az Elnökük, szélhámos vagy sem, amint megszégyenülve, de mondja tovább, amit kell; Harry, mint igaz amerikai, ki is ment, és lejjebb csavarta a termosztátot. Janice-t korán felébreszti az idegesség; hosszú és komplikált nap áll el tte, kilenckor búcsúztatja Nelsont, délben elhozza Harryt a kórházból, este hétkor vizsgáznia kell brit ingatlantörvényb l a Penn Egyetem breweri tagozatán, egy használaton kívüli, renovált elemi iskolában a South Pine Streeten, ahol nem szívesen parkolja le este a kocsit. Május közepén Penn Parkban h vös csókkal kezd a nap, akárcsak Floridában; a kis mészk ház is kellemesebb most, hogy
a fák egészen kilevelesedtek. B ntudatát tovább növeli, hogy élvezte ezeket a napokat, amiket Harry a kórházban töltött, jöhetett-mehetett minden magyarázkodás nélkül, olyan kés n vagy korán feküdt, ahogy neki tetszett, olyan tévém sort nézett, amilyet csak akart. Szerda esténként például szívesen nézi a Megoldatlan rejtélyek-et, de Harry folyton ott ül mellette a dolgozóban vagy az ágyban, és csak mondja, mondja, hogy milyen nevetségesek ezek az úgynevezett rejtélyek, hiszen, ha jobban meggondoljuk, mindig olyan emberek vallomásán alapulnak, akik vagy nem beszámíthatók, vagy anyagilag érdekeltek. Harry ahogy öregszik, egyre cinikusabb lesz; régen a maga fura módján vallásos volt. A televízió nem adhatna ilyen m sorokat, ha nem volna bennük valami igazság, az a Robert Stack pedig annyira okos. Tegnap este, amikor kinn volt Charlie-val abban a vietnami vendégl ben a Maiden Springs-i vámút mentén (kellemes hely, bár azt azóta sem tudja, mit kellett volna csinálnia azokkal a kis hólyagos, töredez s rizsmicsodákkal, megannyi megvetemedett palacsinta, olyan ízetlenek voltak, hogy biztosan bele kellett volna mártogatnia valamibe), az utolsó tíz percet kivéve az egész harmincvalahány-at lekéste, pedig azt is szereti, annyira más, mint amikor volt harmincvalahány, amikor mindenki elvárt t le ezt-azt, anya feleség leány, s aztán Charlie szeret je volt egy darabig, s haszontalannak és b nösnek tudta magát, barátn i se voltak, csak Peggy Fosnacht, aki fogta magát és lefeküdt Harryvel, s ma már halott, elgondolni is iszonyú, rothadt és pergamenszer , mint valami múmia az urnában, olyan hátborzongató, hogy ésszel föl se fogni, és mégis megtörténik, még a magakorúakkal is. Most, hogy Harry nincs itt, hidegen eheti a Campbell-féle tésztás csirkelevest, csak a dobozból kell kiönteni s néhány Ritz-crackert beletördelni, s nem kell azon idegeskednie, hogy elég zsír– és nátriumszegény-e Harry étele, ez a Harry szerint ízetlen kotyvalék. Igyekszik kiverni a fejéb l a gondolatot, hogy talán nem is olyan rossz özvegynek lenni. Éjjel egy órán át zuhogott, nem bírt elaludni, úgy dobolt a légkondicionálón, és ma estére megint záport ígérnek, bár a nap valami drapp ködfélén keresztül süt be a kertbe a szomszéd magas fáinál, ahová Harry kis veteményeskertet telepített a szüleié mintájára, a Jackson Road-i hátsó udvaron, nem termeszt benne egyebet, mint salátát, sárgarépát, karalábét, mert imád rágcsálni. Miközben a kávét issza, látja, hogy Bryanttel és Willard-dal minden rendben A mai nap-ban, annak ellenére, hogy az újságok leközölték Bryantnek azt a szerencsétlen magánfeljegyzését, manapság semmi se szent, a botrányvadászok nem pihennek, folyton egy új Watergate-ben reménykednek, Janice mindig is meg volt gy z dve róla, hogy az apja halálát a Watergate-ügy okozta. A hírek többnyire Kínáról meg Gorbacsovról szólnak, a kommunisták sose hagynak nyugtot az embernek, és Panamáról, ahol az a gonosz, himl helyes Noriega az istennek sem akar lemondani, meg hogy Pennsylvaniában tegnap leszavazták Casey kormányzó adóreformját, az emberek azt hitték, adóemelésr l van szó, és ha az utóbbi tíz évben az amerikaiak valamiben h ek maradtak önmagukhoz, hát abban, hogy önz disznók. Eltöpreng, hogy mi a megfelel öltözék, ha az ember a drogklinikára induló fiát búcsúztatja, s aztán Royra vigyáz egész délel tt, míg Pru autón elviszi Nelsont Észak-Philadelphiába, retteg ett l az úttól, ki ne rettegne, szörny dolgok történnek mostanában, szándékosan belehajtanak az emberbe, s aztán amikor kiszáll, elrabolják a kocsiját, ma már Philadelphia egész környéke megbízhatatlan, egy ilyen látványos fiatal n esetében meg, mint Pru, csak még veszélyesebb. Pru reméli, visszaér délre, hogy Janice elmehessen Harryért a kórházba, legkés bb fél egyre ott legyen, figyelmeztette az ügyeletes n vér, nem szívesen adnak ebédet a páciensnek az utolsó napon, és a lányok, akik az ágyakat áthúzzák, morognak, ha van bennük valaki, aki éppen csak bepiszkítja a leped t, s aztán elmegy. Janice-nek idegesen remeg a gyomra, ha Harryre és a szívére gondol, a férfiak, mint kiderül, olyan törékenyek, bár az a kedves dr. Breit nagyon meg volt elégedve azzal, amit a ballon produkált, viszont Harrynek egészen megváltozott az énképe, úgy beszél magáról, mint valakir l, akit hajdanán ismert, és sokkal inkább csecsem ként viselkedik, mint valaha, rá testál minden döntést. Janice tudja, hogy nem hagyhatja magára a házban az els kórházon kívül töltött estén, de a vizsgát se mulaszthatja el, ezzel a rengeteg jövés-menéssel, meg hogy a gyerekek is zaklatottak, amiért az apjuk elmegy a rehabilitációs központba, jobb, ha anya házában üti fel a f hadiszállását, s azt a
csinos, könny gyapjúruhát veszi föl, amit két esztendeje vásárolt a Wanamakerben, kinn a bevásárlóközpontban a régi vidámpark mellett (hogy örültek annak idején az iskolában, amikor egy napra szünetet kaptak, és felülhettek mindenre, például arra a hengerszer re, amibe négyen is belefértek, és a szemközt ül fiú hol fölöttük volt, hol alattuk, az ég meg hol fönt, hol lent, s a szoknyájuk sose maradt meg a helyén, f részpor és vattacukor szaga, törpék, vadállatok, karikahajigálás, a pecek, amire rá kellett dobni, mindig nagyobb volt, mint amilyennek látszott), azt a matrózkék és fehér ruhát, a szoknyája b , kék és rakott, a blúza törtfehér szatén, a kabátja kék és gomb nélküli, széles vállakkal, amiknek a tömése mindig elferdül vagy összegy r dik vagy kiszakad a vegytisztítóban, rettenetes divat, lehetetlen tisztíttatni. Amikor el ször perdült meg Harry el tt ebben a ruhában, az azt mondta, úgy néz ki benne, mint egy miniat r rend r – nyilván a vállai meg a zsebcsíkjai emlékeztették uniformisra, de egész napra éppenséggel megfelel , gondolja Janice, attól kezdve, hogy lehet leg nem omlik össze, amikor Nelsontól elbúcsúzik, egészen a vizsgáig, amikor azokról a fura, ódon kifejezésekr l faggatják majd, házas bels ség, holtkézi jószág, jobbágytelek, teljes tulajdon, öröklésjogilag korlátozott h bér, célvagyonkezel , örökhaszonbérlet, allodiális birtok, ingatlanhagyományozás, lex loci rei sitae. A régi kis általános iskolai padokat kihordták, félkarú, alumíniumcsöves, narancssárga ül kés székek kerültek a helyükre, de a régi táblák még megvannak, hosszú évek krétaporától szürkéllenék, a magas ablakokat rúddal lehet csak feltolni és lehúzni, a magasan lebeg lámpák olyanok, mint valami ellapított hold, mint nagy, üreges virágok, melyek lefelé lógnak vékony száraikon. Janice élvezi, hogy visszakerült az iskolába, hogy figyelhet a tanárra, és új dolgokat tanulhat, és maga körül érezheti a többi diákot, a lélegzésüket, a lábuk csoszogását, agyuk néma m ködését. Az osztály háromnegyede n , és nem is mind fiatalabb nála, megkönnyebbülésére nem a legöregebb az osztályban és nem is a legbutább. A szívettép , hellyel-közzel a telepen munkával töltött évek megtanították egy s másra; szeretné, ha élnének a szülei s látnák, amint ott ül azzal a huszonöt másik diákkal, tanul, hogy megszerezze az engedélyt, miközben odakinn lármázik a város, latin-amerikai zene harsog, latin-amerikai suhancok megspécizett autói repesztenek a magas ablakokon túl, a Pine Streeten, meg benn ül a füzeteivel, ceruzáival és sárga kiemel jével (ilyenjük nem volt, amikor gimnáziumba járt); de persze ha élnének, nem volna itt, nem jutna rá szellemi kapacitása. Csodálatos szül k voltak, de sohasem bíztak benne, hogy egyedül is elboldogul, s az, hogy Harryhez ment feleségül, csak meger sítette ket a hitükben. mindig mindenben rosszul döntött. A tanáruk, Mr. Lister bánatos, magas, rendetlen ember, a pofazacskói kutyához teszik hasonlatossá. Janice-nek B érdemjegyet adott az utolsó vizsgáján, és Janice érzi is, hogy kedveli. Akárcsak a diáktársai, még a fiatalja is, cigarettával kínálják a vécében a fél kilences szünetben, s aztán tízkor, amikor végeznek, meghívják egy pofa sörre. Eddig még nem fogadta el, de valamelyik este lehet, hogy el fogja, ha majd Harry visszaáll a rendes kerékvágásba, ne mondhassák rá azt, hogy fölvág. legalább nem hízott úgy el, mint némelyik magakorú n az osztályban – undorító, hogy micsoda tömeg háj van rajtuk, és nem is tesznek semmit, hogy lefogyjanak, csak cipelik azt a több száz fontnyi súlyt, alig férnek az iskolapadba. Meddig élhetnek így? Annak a kevéske természeti jónak, amivel Isten felruházta, az egyike a t rhet alakja, s ezt Janice igyekezett is meg rizni, a maga kedvéért éppúgy, mint Harryéért. És Harry, ahogy öregszenek, egyre büszkébb rá. Néha olyan tekintettel méregeti, mintha a holdból csöppent volna ide. Hiába kelt korán, elakad a breweri csúcsforgalom dugójában. Honnan jön ez a rengeteg autó? Az országút mentén, ahol az a hegyet megkerüli, látható az éjjeli nagy es eróziója – a gazostul-mindenestül elmosott vörös agyag nagy, tekerg árkai. A Joseph Streetre érve leparkol, és rettegve megy be a gyalogjárón, hogy mekkora káosz fogadja majd, de Nelson már felöltözködött a gittszín öltönyei egyikébe. Prun barna nadrág, férfias khaki ing, uj jánál fogva vállára kötött piros kardigán – autós viselet. Mindketten sápadtak, nyúzottak; szinte látni a fejük körül azt az ideges pszichés energiát, akár a Megoldatlan rejtélyek bizonyos figurái körül, akiket Harry úgy kigúnyol. A konyhában, miközben megmutatja Janice-nek a mogyorókrémes-mézes szendvicset, amit Roynak készített (Roy csak így szereti, ha máshogy csinálják, mindent leszór a padlóra, még a
TastyKake-et is), Pru talán azt gondolja, az id sebb n észrevett a viselkedésében valami furcsát, mert hadarva odasúgja: – Nelsonnak volt még eldugva egy kis kokainja, gondoltuk, jobb, ha felhasználjuk, miel tt elmegy. Az adag még neki is sok lett volna, úgyhogy én is szippantottam egypár csíkot. Egyszer en fogalmam sincs, mit lát benne – csípett és prüszkölnöm kellett t le, és nem tudtam elaludni, de amúgy semmit sem éreztem. Semmit. Meg is mondtam neki: „Ha ennyi az egész, nem tudom, miért okozna problémát leszokni róla". Én a Hershey csokoládéról nehezebben tudnék leszokni. De azért az, hogy ilyen sokat beszél, hogy ilyen nyíltan vallja be, s hogy remeg ujjakkal simítgatja hátra a homlokából csapzott vörös haját, már önmagában is mutatná, hogy vegyi anyag van a szervezetében. Tényleg mérgez a fia. Megmérgez mindent, amihez hozzáér. Azzal a rengeteg anyai kínnal csak pusztítást hozott a világra. Nelson az elüls szobában maradt, a Barcaloungerben ül, Royt ölelgeti, suttog neki, és a fülébe fúj, hogy csiklandozza. Amikor az anyjára felnéz, egész arca sértettséget tükröz. – Tudod, miért csinálom végig, ugye? – mondja az anyjának. – Hogy megmentsd az életedet – mondja neki Janice, és kiemeli a gyereket az öléb l. Roy napról napra nehezebb; leteszi a padlóra. – Ideje, hogy járni is megtanítsd – mondja Nelsonnak. – Mint ahogy nekem meg ideje elmennem erre az ostoba és haszontalan helyre, ugye? – mondja Nelson. – Szeretném, ha ezzel tisztában lennél. Csakis azért megyek, mert kényszerítesz, és nem azért, mert elismerem, hogy problémám van. Janice-t úgy rohanja meg a fáradtság, mintha nem is az elején, hanem a végén lenne a napnak. – Amit a pénzünkkel m veltél, abból az következik, hogy mindnyájunknak van egy nagy problémánk. A fiú szinte meg se rezzen, de egy pillanatra azért leereszti a szemhéját, azokat a gyönyör , egyáltalán nem fiús szempillákat. Janice mindig is szívettép nek látta ket. – Egyszer tartozás – mondja Nelson. – Ha Lyle nem lenne olyan beteg, jobban elmagyarázta volna. Csak kölcsönvettük a jövend bevétel terhére. Minden rendbe jött volna. Janice a vizsgára gondol, amely este vár rá, meg szegény Harryre, akinek vasférget dugtak a szívébe, és azt mondja a fiának: – Loptál, drágám, méghozzá nem is aprópénzt. Rabja vagy a kábítószernek. Nem vagy magadnál. Nem is emlékeztetsz a régi önmagadra már nem tudom, mióta, és mi csupán ezt akarjuk, hogy újra a régi önmagad légy. Nelson ajkai, amelyek vékonyak, akár az övéi, úgy megfeszülnek, hogy szinte elt nnek a bajusza alatt, amely mostanában mintha n ne, lombosodna. – Kikapcsolódásra használom, ahogy te is csak társaságban iszol. Szükségünk van rá. Nekünk, veszteseknek szükségünk van egy kis fölspannolásra. – Én nem vagyok vesztes, Nelson, és remélem, hogy te sem vagy az. – Janice érzi, hogy n benne a feszültség, de igyekszik halkan és kiegyensúlyozottan beszélni, ahogy Charlie tenné. – Ezt már megvitattuk egyszer Floridában, s akkor megígértél nekem valamit, amit nem tartottál be. Ez a te problémád már túl sok nekem, túl sok a feleségednek, és túl sok az apádnak – neki aztán túlontúl is sok. – Apa fütyül rám. – Nem igaz. Ne szakíts félbe. Azonkívül neked is túl sok már. El kell menned erre a helyre, ahol kidolgoztak egy módszert, ahol tapasztalt emberek vannak. A tanácsadód is ezt akarja. – Ike szerint csalás az egész. Szerinte minden csalás. – Ez csak amolyan fekete szófordulat. szerzett oda be, is azt akarja, hogy menj el. – És ha nem bírom ki? – Janice és Harry sose küldte Nelsont nyári táborba, hátha nem bírná ki. – Ki kell bírnod, különben... – Igen, különben? – Különben baj lesz. Nelson pimaszkodni próbál: – Aha. Te meg Gharlie meg a jó öreg Harry börtönbe csukattok,
mi? – De a kérdés valódi; Nelson idegességében nagyot szív az orrán, majd dörgölni kezdi rózsaszín hegyét. Janice igyekszik valódi feleletet adni, kiegyensúlyozott, halk hangján mondja: – Nem mi csukatnánk börtönbe. A Toyota és a rend rség csukatna le, ha kihívnánk ket. Nelson elképedten szívja meg az orrát. – Miért hívnátok ki ket? Vissza fogom tenni a pénzt. Mindig is ez volt a szándékom. Téged jobban érdekel az a rohadt telep, mint én. Nelson tónusa félig csipkel d , Janice azonban egyre komorabb; fölháborodás és méltalankodás keríti hatalmába. – Megloptál engem, de nem is ez a lényeg. A nagyapádat loptad meg. Abból loptál, amit teremtett. Nelson éber szeme elkerekedik; sápadtsága már a rabé itt a homályos szalonban. – Nagyapa mindig azt akarta, hogy én vezessem a telepet. Na és a gyerekeim? Mi lesz Judyval és Royjal, ha ezeket a fenyegetéseket beváltjátok? – Roy pityeregve elvetette magát a sz nyegen, és most Janice bokájának d l, remélve hogy elvonja a figyelmét, mert a beszélgetés hangneme megrémisztette. – El bb kellett volna gondolnod rájuk – mondja Janice rendíthetetlenül . – ket is megloptad. – Fáradt büszkeség fogja el a rendíthetetlensége miatt; a feje zsibbad, de tiszta, miközben méhének gyümölcse ott könyörög és vonaglik alatta. Úgy érzi, ez a zsibbadás maga a hatalom, amit a n csoportja szokott emlegetni Floridában, ami mindig a férfiak kezében volt. Nelson is próbát tesz a felháborodással. – A kurva életbe, anya, ne gyere nekem ezzel a szöveggel! „Hogy tehettél ilyet anyáddal és apáddal?" Na és amit ti tettetek velem, az az egész szörny ség, amikor Becky meghalt, hogy sose legyen kishúgom, meg amikor összeálltál azzal az olajos göröggel, a hülye apa meg odahurcolta a házba Jillt és aztán Szúnyogot is; és rá akartak kapatni a kábítószerre, engem, a kisgyereket? Janice rádöbben, hogy minden rendíthetetlensége és bels keménysége ellenére sír, szúr a torka, és ostoba könnyek folynak az arcán. Letörli keze fejével, és remeg hangon kérdi: – Mennyit szívattak veled? Nelson fészkel dik, meghátrál. – Nem tudom – mondja. – Hébe-hóba adtak egy slukkot. De csináltak ennél sokkal rosszabbakat is, és meg se próbálták eltitkolni el lem. Janice galacsinná gy rt papírzsebkend vel szárogatja az arcát és a szemét, s arra gondol, milyen pocsékul indul a napja ebben a ruhában, amelyben egyaránt el kell játszania az anya, a nagyanya , a gondoskodó feleség, a tanulni vágyó diák és a leend dolgozó n szerepét. – Nem volt eszményi gyerekkorod – ismeri el a szeme alját nyomkodva, zavartan, de már a következ szerepére készen – de hát kié volt az? Nem ítélkezhetsz a szüleid felett. Megtettük érted, amit tudtunk, de mi is csak emberek vagyunk. – Emberek! – kacag fel Nelson. – Tudod, Nelson – mondja neki Janice –, a gyerekek istennek látják a szüleiket, de te már feln ttél, szembe kell nézned a ténnyel, hogy nem azok. Apád nincs valami jól, én kezdeni próbálok valamit a maradék kis életemmel, nem összpontosíthatunk rád és a min síthetetlen viselkedésedre olyan mértékben, amilyenben szerinted kellene. A te korodban már magadnak kell vállalnod a felel sséget az életedért. Mindenki számára, aki ismer, világos, hogy az az egyetlen esélyed, ha végigcsinálod Philadelphiában ezt a programot. Erre a három hónapra mi tartani fogjuk idehaza a frontot, de amikor augusztusban megjössz, a magad lábára kell állnod. Ént lem legalábbis semmilyen kedvezményre ne számíts. Nelson gúnyosan vigyorog. – Azt hittem, az anyák akkor is szeretik a gyerekeiket, ha rossz fát tettek a t zre. – S mint aki testileg is szembe akar szállni vele, fellöki magát a nagyapai Barca-loungerb l, és szorosan eléje áll; néhány hüvelykkel még magasabb is Janice-nél. Janice megint érzi a torkában a szúrást, a szeme újra beforrósodik. – Ha nem szeretnélek – mondja –, hagynám, hogy tönkretedd magad. – De ezzel ki is merítette a szókészletét; a gúnyos, fehér arc felé veti magát, és átöleli a fiát, aki némi berzenkedés után szintén átöleli, és megveregeti a hátát „azokkal a kis Springer-kezekkel", ahogyan Harry anyja nevezte ket. Az volt csak az igazán rémes anya, gondolja most Janice: soha életében nem tudott nemet mondani a fiának.
Nelson a fülébe mormolja, hogy semmi baj, minden rendbe fog jönni, egyszer en csak túlköltekezett. Lejön Pru két nagy b rönddel. – Nem tudom, hányszor kell majd öltönyt vennetek – mondja –, de a fizikoterápia, gondolom, elég gyakori lesz, úgyhogy bepakoltam az összes sortot és sportzoknit. Farmert is tettem bele, ha majd padlót kell súrolnod. – Szerbusz, apu – mondja Roy a lábuknál. Mivel Prunak tele a keze, Janice emeli fel, hogy az apja megcsókolhassa, bár elég nehéz és hosszú lábú már a gyerek. Roy búcsúzkodás közben Nelson fülébe csimpaszkodik, és Janice elt n dik rajta, honnan van a gyereknek ez a szokása, hogy fájdalom okozásával mutatja ki a szeretetét. Amikor a szülei elhajtanak Nelson burgundivörös Celica Sup-rájával, Roy kivezeti a nagyanyját a hátsó udvarra, ahol Harry régi veteményeskertje helyébe, amit alacsony drótkerítéssel vett körül, hogy átléphessen rajta, egy hintát meg egy csúszdát állítottak öt évvel ezel tt Judynak, de mivel alig használják, már meg is rozsdásodott. Bár még csak nyár elején járnak, a fémlábak környékét felverte a gyom. Janice felismerni véli a sárgarépa és a karalábé páfrányos levelét az útif meg a pitypang között, a pitypang sárga virágát már felváltotta a bolyhos fehér gömb, s repül mindenfelé annak a félbe tört hokibotnak a suhintására, melynek ragtapasszal körültekert nyelét Roy úgy forgatja, mint valami szamuráj kardot. Springerék akkor költöztek ide, amikor Janice nyolcéves volt, s innen, a hátsó udvarról a nagy ház meztelennek látszik a vérbükk nélkül. Az ég tele rohanó, fodros kis felh kkel, melyeknek bíborsötét közepe es t hozhat. Jósolták is ma reggel, bár nem olyan er set, mint a múlt éjszakai. Sétálni indul Royjal a Joseph Street járdanégyzetein, a legtöbbet rég kicserélték, de itt-ott még emlékezik egy-egy repedésre, és megvan az a két betonlap is, amiket a szikomor gyökere feszített föl. Veszélyes kis dombok voltak egy görkorcsolyázó lánynak. Elmeséli Roynak, s megnevez egy-két családot, akik a környéken éltek, de még a sarokig sem jutnak el, amikor Roy nyafogni kezd; a mai gyerekekben már nincs annyi energia, felfedez vágy, mint amilyenre emlékszik fiúkban-lányokban egyaránt, az térde mindig nyúzott volt és retkes, az anyja nem gy zött panaszkodni az elszakított ruhái miatt. Roy érdeld dése csak akkor támad fel, amikor egy sor apró hangyabolyhoz érnek, akár a kávézacc, két járdalap széle között. Szétrugdossa ket, aztán rátapos az el seregl hadakra, amelyek a királyn t akarják, megvédeni. A mészárlás kimeríti, a hangyák egyre özönlenek, végül Janice-nek fel kell kapnia a kis majmot és visszavinnie a házba, miközben Roy tornacip je lustán dobol a hasán és a rakott szoknyáján. Az egyik kábelcsatornán rajzfilmek mennek egész délel tt, vonaltest szuperh sök, egyszerre csak egy testrészük mozdul, s csak az alsó ajkukkal beszélnek, csapatokban vetik rá magukat a más galaxisokból érkezett, vérfagyasztóan röhög gonoszokra. Roy elalszik a tévé el tt, Pru egyik alacsony cukortartalmú zabdarasüteménye a kezében, ragacsosan, morzsállva, két darabra törve. Ez a ház, ahol Janice olyan sokáig élt – a cserepes ibolyák, a nippek, a megrepedt barna Barcalounger, amiben apa szeretett üldögélni, behunyt szemmel várva, hogy elmúljon a fejfájása, az ebédl asztal, amit anya szerint a lusta takarítón k tettek tönkre, akik állandóan Pledge-dzsel fújták be, a fényezése ki se látszik a vastag, gumiszer viaszréteg alól –, csak növeli a Nelson miatt érzett b ntudatát. Fia sápadt, ijedt arca mintha még mindig ott világítana a sötét nappaliban: Janice felhúzza a rolót, megriasztva az álmos darazsakat, amelyek köszvényes vénember módjára araszolnak az ablakpárkányon. Az utca túlsó oldalán, Schmehlingék hajdani háza el tt a rózsaszín somfa a tornác tetejénél is magasabbra n tt; amikor virágzik, mintha oldalvást terjedne, mint a kísérleti atomrobbantások felh i, azokon a régi fényképeken, amikor még féltünk az oroszoktól. Csak elgondolni is, hogy olyan kegyetlen tudott lenni Nelsonhoz a pénz miatt. Beleremeg az iménti keménysége emlékébe, s ami lágy a csontjai központjában még ott maradt, megdermed, és olyan fizikai önutálat fogja el, mint amilyet hányás után érzünk. És senki sem osztja meg vele ezeket az érzéseket. Se Harry, se Pru. Pru nem délben, hanem egy után ér vissza. Azt mondja, iszonyú volt a forgalom, a vámúton mérföldek hosszat csak egy sávot lehetett használni, Észak-Philadelphia pedig óriási, sorházak tömbjei egymás hegyén-hátán. És aztán a rehabilitációs központ sem kapkodta el Nelson felvételét; amikor panaszt emelt,
tudomására hozták, hogy négy jelentkez b l rendszerint hármat elutasítanak. Pru félig máris idegen, magasabb termet , tüzesebb kinézet , mint amilyenre Janice mint anyós emlékszik. Megsz nt a kapocs közöttük. – Nelson milyen volt? – kérdi t le Janice. – Dühös, de józan. Egyre-másra diktálta a teleppel kapcsolatos üzeneteket, hogy adjam át ket az apjának. Azt hiszem, fel se fogta, hogy már nem a kakas a szemétdombon. – Én meg olyan rettenetesen érzem magam, hogy ebédelni se tudtam. Roy elaludt a tévé el tt, és nem bírtam eldönteni, fölébresszem-e vagy sem. Pru fáradtan a hajába túr. – Nelson a gyerekeket se hagyta aludni éjjel, folyton csókolgatta ket, kártyázni akart velük. A kokain fölkurblizza, és olyankor senkinek se hagy békét. Roynak egykor játszócsoportja van, szaladnom kell. – Ne haragudj, tudtam, hogy játszócsoportba jár, de fogalmam sem volt, hogy szerdánként is hordod-e. – Meg kellett volna mondanom, de hát ki hitte volna, hogy Philadelphiába meg vissza ennyi ideig tart az út? Ohióban az ember egy perc alatt beér Clevelandbe. – Nem hibáztatja Janice-t, amiért Roy lekési a játszócsoportját, háromszöglet homlokának zordsága mégis helytelenítést tükröz. Janice továbbra is feloldozást vár a fiatalabb n t l, és megkérdi: – Szerinted joggal érzem magam ilyen rettenetesen? Pru, akinek a szeme innen oda, onnan amoda jár a házban, amely ha valóságosan nem is, de használat és lakhatás szerint az övé, most egy pillanatig Janice-re összpontosít, hideg, egyértelm határozottsággal. – Ugyan – mondja. – Nelsonnak ez az egyetlen esélye. És te vagy az egyetlen, aki rá tudtad kényszeríteni. Hála Istennek, hogy megtetted. Nagyon helyesen cselekedtél. De a szavai olyan nyersek, hogy Janice nincs megnyugtatva. Megnyalja kiszáradt fels ajkát. A közepén van egy kis repedés, amely sosem gyógyul be egészen. – De olyan – hogy is mondjam? – anyagiasnak érzem magam. Mintha jobban érdekelne a cég, mint a tulajdon fiam. Pru vállat von. – Ilyen a világ. Neked megvannak az eszközeid. Rajtam, Harryn meg a gyerekeken Nelson csak nevet. Mi az számára lényegtelenek vagyunk. Nelson beteg, Janice. már nem a te fiad, egy csaló szörnyeteg, aki valaha a fiad volt. Ez pedig annyira nyers, hogy Janice sírva fakad; menye azonban ahelyett, hogy vigasztalná, bosszús határozottsággal fölébreszti Royt, és tiszta bársonynadrágot ad rá. – Én is késésben vagyok. Akkor hamarosan jövünk – mondja Janice, s közben úgy érzi, róla már el is feledkeztek. El z leg abban maradtak Pruval, hogy mivel nem hagyhatják egyedül Harryt a Penn Park-i házban, amíg három órára ellesz a Penn tagozatán, egyenesen ide hozza a kórházból, s itt fogja tölteni az els szabad éjszakáját. Miközben Brewerbe hajt, el re örül, hogy újra talpon látja Harryt, és megoszthatja vele a Nelson miatti b ntudatát. De Harry éppúgy csalódás a számára, mint Pru. A Szent Józsefben töltött öt éjszaka önz vé és nyafkává tette. Hirtelen törékenynek és püffedtnek rémlik; még ma is tompasz ke haját ugyanabba a gereblyézett kefefrizurába fésülte, ahogyan a gimnáziumi öltöz b l lépett ki hajdanán. A hajában alig van sz szál, de a halántéka már magasabb, s a szemöldöke sarkánál, abban a lapályban pergamenszáraz a b r. Úgy fest, akár egy léggömb, amelyb l lassan megy ki a leveg ; napok kérdése, és megráncosodik, ellappad. Rozsdavörös nadrágja és kék sportzakója lötyög rajta; a kórházi diéta több fontnyi vizet préselt ki bel le. Mintha a lelkierejét is megcsapolták volna, tétova és pislogó, mint amilyen Janice apja volt az utolsó öt évében, csak ült behunyt szemmel a Barcaloungerben, és várta, hogy elmúljon a fejfájása. Valahogy nem helyénvaló ez: házasságuk során Harry vitalitása mindig toronymagasan az övé fölé emelkedett – impulzív kívánságai, elkényeztetettségtudata, nemtör döm sértései, kimondatlan fenyegetése, hogy bármelyik percben felszedheti a sátorfát. Valahogy nem helyénvaló, hogy jön érte kocsival, amikor Harry úgy van öltözködve és fésülve, mint valami randevúra készül fiú. Jámboran ült az ágya mellett a széken, nagy b r Hush Puppiesba bújtatott lábai között a régi sportszatyrával, amibe az orvosságait és a piszkos fehérnem jét tömte. Janice karon fogta, és Harry vigyázatos léptekkel indult a lift felé,
miközben a n vérek sorra elbúcsúztak t le. Az egyik kis fiatal töltött galamb mintha különösen sajnálta volna, hogy elmegy, a latin-amerikai konyhás pedig villogó szemmel kiáltotta oda Janice-nek: – Aztán rendeset egyen! Arra számított, hogy Harry hálásabb lesz; de a férfi, ha csak egy kicsit is beteg, automatikusan elvárja, hogy a n k gondját viseljék, ebbe az irányba, férfiaktól a n khöz, nem nagyon dagad a hálafolyam. A kocsiban már a legels szavai sért k: – Miért ezt a rend runiformist vetted fel? – Muszáj kinéznem valahogy a ma esti vizsgán. Attól tartok, koncentrálni nem fogok tudni. Folyton Nelsonra kell gondolnom. Harry lecsúszik az anyósülésen, térde nekifeszül a m szerfalnak, feje öntelten simul a fejtámaszhoz. – Mi van rajta gondolkodnivaló? – kérdezi. – Talán kibújt a hurokból? Én biztosra is vettem, hogy világgá szalad. – Egyáltalán nem szaladt világgá, többek közt ett l olyan szomorú az egész. Úgy ment el, ahogyan az iskolába szokott. Harry, nem tudom, hogy helyesen cselekedtünk-e. Harry szeme csukva, mintha fájna, amit az ablakból látni – Brewer, a festett-tégla épületei, súlyos homokk templomai, hatalmas városi bírósága, az új kis zöldüveg felh karcoló, meg az a fákkal telezsúfolt park a hajdani Weiser Square helyén, amely most kábítószereseknek és otthontalanoknak nyújt menedéket, akik papundeklidobozokban laknak, és lopott bevásárlókocsikban tartják a ruhatárukat. – Mi mást tehetnénk? – kérdi lustán. – Pru mit gondol? – Ó, Pru helyesli. Így legalább megszabadult t le. Az utóbbi id ben nehéz is lehetett kibírnia. Máris úgy gondolkodik, mint egy független, egyedülálló n , igen határozott, és egy kicsit durva is hozzám, úgy érzem. – Ne kényeskedj. És mit gondol Charlie? Milyen volt tegnap a vietnami vacsora? – Nem értek a vietnami ételekhez, de kellemes volt. Kevés, de édes. Még id ben hazaértem, hogy megnézhessem a harmincva-lahány végét. Ez volt a szezonszéria utolsó része – Gary próbálta megvédeni Susannah-t annak a cikknek a következményeit l, amit Hope írt egy magazinba, mert rájött, hogy Susannah pénzt lopott a gondozóközponttól. – Azért meséli el mindezt, nehogy Harry azt higgye, lefeküdt Charlie-val, hogy mutassa, nem is lett volna rá id . Szegény Harry, el se tudja képzelni, hogy az ilyesmib l is ki lehet n ni. Harry csukott szemmel felnyög. – Szörny . Akár az élet. – Charlie nagyon büszke rám – mondja Janice –, amiért úgy beolvastam Nelsonnak. Ma reggel volt egy csúnya beszélgetésünk, Nelsonnak és nekem, azt mondta, jobban szeretem a céget, mint t. Talán igaza is van, nagyon anyagiasak lettünk az utóbbi id ben. Olyan kicsinek látszott, Harry, olyan sérültnek és dacosnak, éppen ilyen volt akkor is, amikor odaköltöztem Charlie-hoz. Otthagyni egy tizenkét éves gyereket, engem kellett volna börtönbe dugni, hogy tehettem ilyet? Igaza van Nelsonnak, ki vagyok én, hogy prédikálok neki, és elküldöm egy ilyen rettenetes helyre? Annyi id s voltam, mint most , amikor azt a szörny séget elkövettem. Olyan fiatal. –Sír megint; az jut az eszébe, hogy talán a könnyekre is rá lehet kapni, mint bármi másra. Mintha élete egész sötétségét, z rzavarát, elgondolhatatlan szégyenét öklendezné fel ebben a megállíthatatlan, sós folyamban. Vezetni is alig lát, és nevet a saját szipogásán. Harry feje lustán görög a fejtámaszon, mintha láthatatlan napfényben sütkérezne. A tolongó felh k még egy világosszürke ágdarabot sem hagynak kivillanni; sötét szívük beleolvad a fenti sötétbe. – Próbát tettél akkor valamivel – mondja neki Harry. – Élni akartál, amíg még életben vagy. – De nem volt jogom, és neked sem volt, hogy olyasmiket m veljünk! – Ne b gj, az Isten megáldjon! – mondja Harry. – Olyan volt a kor. A hatvanas évek. Az egész ország megkergült. Nem voltunk mi gonoszok. Végül is összejöttünk újra. – Igen, de nem tudom, hogy nem színtiszta önzésb l-e. Nem tettük egymást boldoggá, Harry. Janice azt akarja, hogy nézzenek szembe ezzel a dologgal, de Harry csak mosolyog, mintha álmában. – Te boldoggá tettél engem – mondja. – Sajnálattal hallom, hogy fordítva nem ez volt a helyzet.
– Ne – mondja Janice –, kérlek, ne csináld ezt. Komolyan beszélek. Tudod jól, hogy mindig is szerettelek, vagy legalábbis szeretni akartalak, ha hagytad volna. Már a gimnázium óta, de a Kroll óta biztosan. Mondta is Charlie tegnap este, hogy mindig érted bolondultam. – Felforrósodik az arca; hogy Harry nem reagál, zavarba esik, hajt tovább, balra fordul, rá az Eisenhowerre. A felh k közt támadó rés megcsillogtatja a Camry tetejét, aztán még mélyebbre merülnek a felh árnyékba. – B bájos étterem volt – mondja –, pompásan berendezve, s azok a kis vietnami n k olyan aprók voltak, hogy nagy lónak éreztem magam köztük. De angolul tökéletesen beszéltek, méghozzá pennsylvaniai akcentussal – lehet, hogy ez már a második generáció? Olyan rég lett volna a háború? Egyszer elmehetnénk oda ketten. – Hogy megszentségtelenítsem? Az a te helyed meg Charlie-é. – Harry kinyitja a szemét, és felegyenesedik az ülésen. – Hé! Hová megyünk? Ez az út Mt. Judge-ba vezet. – Ne haragudj, Harry – mondja Janice –, de tudod, hogy vizsgázni fogok ma este, és mivel nagyon nem szeretnélek egyedül hagyni három órára közvetlenül azután, hogy a kórházból kijöttél, megbeszéltem Pruval, hogy anya régi ágyában alszunk, amit átraktak a régi varrószobába, amikor Judy megkapta anya szobáját, így lesz babysittered. – Miért nem mehetek haza a saját kurva házamba? Már annyira vágyom utána. Anyádnak abban a rohadt hodályában tizenöt évet húztam le, éppen elég volt. – Csak egy éjszakára, drágám. Kérlek – különben belebetegszem az aggodalomba, és akkor biztosan megbukom a vizsgán. Annyi fura régi meg latin szót kell tudnom. – A szívemmel semmi baj. Sose volt ilyen jól. Akár a lefolyó, amib l kipucolták a hajszálakat meg a fogpasztaüledéket. A saját szememmel láttam, ahogy azok a rohadékok csinálták. Nem lesz probléma, ha magamra hagysz, megígérem. – Az a kedves dr. Breit azt mondta, miel tt hozzákezdtek, hogy fennáll a koszorúér-elzáródás veszélye. – Akkor állt fenn, amikor csinálták, amikor benne volt a katéter. De a katétert már majdnem egy hete kivették. Gyerünk, vigyél szépen haza. – Csak egy éjszakára, Harry, kérlek. Mindenkivel jót teszel. Pru és én úgy gondoltuk, eltereled majd a gyerekek figyelmét arról, hogy nincs otthon az apjuk. Esetleg azt képzelhetik, hogy segítenek vigyázni rád. Harry visszasüpped, feladja. – Na és a pizsamám? Meg a fog-kefém? – Ott van. Még reggel átvittem. Nagyon meg kellett terveznem ezt a napot. És amikor megérkezünk, tényleg magolnom kell. – Nem akarok egy házban lenni Royjal – zsémbel tréfásan Harry, belenyugodva ebbe a kis kalandba, az újra Mt. Judge-ban töltend éjszaka gondolatába. – Bántott. Odalenn Floridában kitépte az orromból az oxigéncsövet. Janice-nek eszébe jut, hogyan taposta el Roy a hangyákat, de azt mondja: – Vele voltam egész délel tt, és aranyosabb már nem is lehetett volna. Pru és Roy nincsenek otthon. Janice felvezeti Nyulat az emeletre, és javasolja, hogy d ljön le. A mama régi ágya frissen megvetve; törtfehér pizsamája csinosan összehajtogatva a párnán. A sötét túlsó sarokban, a régi favázas Singer varrógép mellett megpillantja a próbababát, porszín , az id k kezdete óta fejetlen, szálegyenes. A mama nagy ágya úgy betölti a szobát, hogy alig marad pár hüvelyknyi hely egyik oldalt az ablaknál, másik oldalt a lambériás falnál. A varrószoba lambériája fényezett, péterszeges deszka, függ legesen vannak feler sítve és mellmagasságban szegélyléccel lezárva. Ugyanebb l az anyagból van a keskeny sarokszekrény ajtaja is. Amikor kinyitja, az ajtó idegesít t puffan mama régi ágyának egyik láboszlopán, amelynek tetejét lapos gomb díszíti, mint valami kemény, barnára festett gomba, a festék apró négyszögekre repedezett rajta, akár a kiszáradt iszappocsolya. Harry azért nyitja ki az ajtót, hogy beakassza kék kabátját a pókhálós kandallóvasak, pirítónyársak, sárguló celofánzsákokba csomagolt takarók és Fred Springer halott nyakkend i közé. Felgy ri az ingujját, és máris jobban érzi magát; a gondolat, hogy újra Mt. Judge-ban fog tölteni egy napot, mulattatja. – Inkább sétálok egyet.
– Szabad? – kérdezi Janice. – Naná. S t kifejezetten javallott, mindenki azt mondta a kórházban. A folyosón is sétáltattak. – Gondoltam, pihenhetnél egy kicsit. – Majd kés bb. Te csak magolj. Menj már, idegesít a vizsgád. Otthagyja Janice-t az ebédl asztalnál a könyvével és a fénymásolataival, és elindul a Joseph Streeten a Potter Avenue felé, ahol a jéggyár vize folyt le régen a csatornában. A csatorna réges-rég kiszáradt, de a cementje, úgy látszik, örökre megzöldült. Nyúl elfelé sétál a város centrumától, a vegytisztítóktól, a Turkey Hill Minit Markett l, a Pizza Huttól, a Sunocótól, a diszkont sztereo– és új videobolttól, ami azel tt cip üzlet volt, meg az aerobikteremt l, amelynek a földszintjén pékség m ködött gyerekkorában. Az ajtaján kicsapó meleg tészta– és cukorillattól a nyála csorgott. Megy fölfelé, ahol a Potter Avenue a Wilbur Streetbe torkoll; zöld postaláda támaszkodott itt hajdan a betonoszlopnak, most egy nagyobb, ládásabb küllem t lát a helyén, teteje lekerekítve s az egész kékre festve. A t zcsap, amelyet a hetvenes években, a bicentenárium alkalmából piros-fehér-kékre mázoltak, most rikító narancssárga, akár a ment mellények, a kocogózubbonyok és a vadászruhák, mintha az életvitelünkbe beszivárgott ködt l mindent nehezebb volna észrevennünk. Ballag fel a Wilburön, a meredek emelked a szívét rángatja. Az utca alján nagyzolók a házak, mint a Springeréké, stukkó, tégla, pala, egy-egy er d mindegyik, tornyokkal és több holdnyi tet felülettel, egyik-másikat újabban társasházzá alakították át, a lakások a ragasztottnak látszó, ócska küls falépcs n közelíthet k meg. A sikátornál, ahol régen egy telefonpózna lynellt rászögezett kosárpalánkkal, Nyúl melle mintha felfúvódna, bordái szorítóövek, bedob a nyelve alá egy Nitrostatot, s miközben a h vös felh árnyékok sebesen vitorláznak a feje fölött, át a hegy erd s meredélyén, várja a megkönnyebbülést és a csiklandást. Azt remélte, hogy eztán kevesebb tablettát kell szednie, de úgy látszik, az operáció hatása csak kés bb fog jelentkezni. Tovább bandukol az emelked járdán, fel ahhoz a tömbhöz, ahol és Janice lakott, miután összeházasodtak. A harmincas években egyszerre épített ikerházsor úgy kapaszkodik a dombon, mint valami lépcs . A t zcsaphoz hasonlóan ezek is élénkebbek lettek, hóbortos képeskönyvszínekre mázolták ket, halványlilára és citromzöldre, s t türkizkékre és bíborvörösre, csupa olyan szín, ami tisztességes pennsylvaniai háztulajdonosnak meg sem fordult volna a fejében, amikor Harry fiatal volt. Az élet akkor nemcsak nagyobb formátumú volt, hanem komolyabb is. A véraláfutás– és a tehéntrágyaszín dominált, ha az ember végighúzta rajta az ujját, rajta ragadt, s alóla kilátszott a kátrány. Az házának, a hetediknek a sorban, a 447-es számúnak kopott falépcs je volt, amit azóta betonra cseréltek: sokszín törött csempedarabokat ágyaztak bele, s a közepét zöld m gyepsz -nyeggel vonták be; az el tér bejárati ajtajának paneljeit fényes okkersárgára festették, a kereteket meg vörösesbarnára, úgyhogy az egész dupla keresztet mutat, s a rézkopogtatónak rókafej formája van. Camarók és BMW-k parkolnak a ház el tt; panorámafüggönyök, foltos absztrakt minták díszítik az ablakokat. Amikor Harry, Janice és a kétéves Nelson itt lakott; és a csecsem kislányuk meghalt, még az egész sor le volt robbanva, de azóta kicsinosították; magamutogató yuppie pénz vette át a hatalmat. Mára divatba jöttek ezek a város fölé emelked lakások. Annak idején, harminc évvel ezel tt, a második emeletr l a kátránytet kön át a lenti csúcsos tetej házakra és a parkoló autókra nyíló kilátás mintha az elégedetlenségük, a vereségük meghosszabbítása lett volna, a vereségé, amit a múló évek most megint elébe idéztek a látszólagos sikerszéria után. Az ablakokon akkor, most, hogy itt van, újra eszébe jut, olcsó állítható szúnyoghálók voltak, az el tér rozsdás kazánszagot lehelt, és valami gyerek ottfelejtett egy m anyag bohócot a szemétben az elüls tornác lépcs je alatt, amely most zöld sz nyeges beton, akárcsak azok a járdaszigetek lenn Floridában. Régen ez a sor zárta a Wilbur Streetet; a városfejlesztés megállt egy kavicsos kitér nél, s az elhagyott kavicsbánya után mindjárt a hegy bozontos hátulja következett. Most egy már nem is egészen új dupla házsor kapaszkodik még följebb: társasházai zsindelyes tetej ek, kéményei
hóbortosak, ormai akár a mesekönyvházikóké. Az ablakok, ajtók és deszkaburkolatok mind játékos pasztellszínekre festve. A facsemeték és pázsitfoltok még épp csak hogy megkötöttek; a múlt éjjeli zápor vörös iszapot mosott alá a hegy erdejük fosztott lankáiról, s az egyre keményedve végigfolyt az új járdákon, és ráömlött az utca kékesfekete aszfaltjára is. A végén az egészet elhasználjuk. Gondolja Harry. A világot. Megfordul, és indul lefelé. A Potter Avenue-n elhalad a Joseph mellett, bemegy egy Turkey Hill Minit Marketbe, s hogy a melankóliát legy rje, vesz egy kilencvenkilenc centes zacskó Corn Chipset. TISZTA SÚLY 61/4 UNCIA. 177 gramm. Gyártja a Keystone Food Prod., Inc., Easton, Pa. 18042 U. S. A. Összetétel: kukorica, növényi olaj (egy vagy több az alábbiakból: mogyoró, gyapotmag, kukorica, részben hidrogénesített szója), só. Nem hangzik rosszul. RAJTA, ROPOGTASSA, tanácsolja a zizeg s, tökszín zacskó felirata. Harry imádja a kukoricának ezt a sós kísértetét, ahogy a vastag, körülbelül egy négyzethüvelykes pelyhek, amikben több anyag van, mint a burgonyasziromban, laposabbak, mint a Frito, és kevésbé marják a nyelvet, mint a háromszöglet paprikás Dorito, élesen megülnek a szájában, s aztán összeomlanak és elolvadnak a fogai között. Vannak dolgok, amiket az ember szívesen rak a szájába – Nib, Good and Plenty, pörkölt mogyoró, nem túl puhára f tt limabab –, a többi ocsmány moslék, vagy hús, amit marcangolnunk kell, s ha csak rágondolunk, elhányjuk magunkat. Nyúl gyerekkora óta vegyes érzelmeket táplál az evéssel szemben, f leg ha olyan teremtményekr l van szó, amelyek nemrég még éltek, akárcsak . Néha, úgy képzeli, szinte érzi a kés rémületét a pulyka– vagy csirkehúsban, a boldog prüszkölést-fetrengést a sertésszeletben, a tehén életének ostoba monotóniáját a marhahúsban, a halvány húgyszagot a báránysültben, mint Thelma arcán ott a kórházban. Most a dialízise, akkor meg az egész éjszaka a trópusi kunyhóban, testnedvek, de határa van annak, amit a test tehet, és határa a viszonynak is, Janice, Ron, a gyerekek, zsúfolt nappalik Diamond megyeszerte, s t határa benne is, ellenállás, viszolygás, hogy más anyagokat szeressen, ne csak a magáét. És utána Thelma is furán zord volt mindig, mintha taszítaná most, hogy már jóllakott, s a megsavanyodott tejszaga ott van a kielégült száján. Akkor az húsát ette, most t eszik belülr l azok a mikroszkopikus harapások. A lupus farkast jelent, mondta Thelma, s egyike azoknak az autoimmun betegségeknek, amikor a test önmagára támad, antitestek támadnak a szöveteinkre: egyfajta önutálat. Thelmára gondolva Harry tehetetlennek és tehetetlenségében k szív nek érzi magát. Miközben a járdát rója, a Corn Chips görcsöl fölösleggé csomósodik a gyomrában, savas golyóbissá, mégsem bírja megállni, hogy még egyet a szájába ne tegyen, s érezze hepehupás, sós szélét, sz z ropogósságát a nyelvén, a fogai közt, e nyálképz hártyák között. Mire a ragacsos level norvég juharok fala mögött rejt z Joseph Street 89-be visszaér, megeszi az egészet, még a törmelékdarabokat is, amelyek olyan aprók, hogy egy hangya is be tudná cipelni ket a hátán püffedt, barna királyn jének a járda alatti útveszt be; 61/4 uncia tiszta méreg köré csavarta magát, tiszta moslék folyik az ereiben, olajos íz maradt utána a torkában és a fogai között. Határozott élvezettel utálja magát. Janice az ebédl asztalnál dolgozik, szólistákat állít össze. Amikor fölnéz, a szeme rosszkedv re dörgölt, a szája sötét rés. Utálja látni, utálja, amiért ennyire küszködik, nehogy butának nézzék. A hosszú séta kimerítette, felmegy az emeletre, leveti a nadrágját, nehogy összegy r djön, és lefekszik Springer mama ágyára, a térít re, de az amish takarót, ezt a foltokból varrt pokrócot magára húzza, orrlyukaiba beleszúr az emlék, hogy milyen szaga volt a mamának a vége felé, halvány dohszag a mosdatlan húshajlatoktól. Hirtelen beleretten, hogy nincs már ott a kórházi fehérségben, antiszepszisben, a rá irányuló – beteg magára irányuló – puha gondoskodástól csörg folyosókon. Elaludhatott, mert amikor kinyitja a szemét, a szoba egyetlen ablakán kívül már más tónusa van a napnak: h vös, árnyékos fenyegetés. Közeleg az es . A felh k és facsúcsok egybeolvadnak. A lenti hangokból ítélve Pru és a gyerekek itthon vannak, lépések koppannak a folyosón, mint amikor évekkel ezel tt Melanie és Nelson lopakodott éjjel egyik szobából a másikba. Még nem éjszaka van, csak kés délután. A gyerekek hazajöttek az iskolából, de rájuk szóltak, hogy csend legyen, mert a nagypapa alszik; csakhogy k képtelenek ellenállni a civakodás– és kacagásrohamoknak. Az élet
zajjal jár. Nyúlnak fáj a hasa, de nem emlékszik, hogy miért. Amikor hallják, hogy végigmegy a folyosón, ki a fürd szobába, feljönnek hozzá a szegény kis félárvák. A két pár szem, egyik zöld, másik barna, mohón tapad rá az ágy mell l. Judy arca most mintha hosszabb és komolyabb lenne, mint Floridában. Angstrom módra nyúlánk lesz, zött kinézet . Ruhája orgonalila, alatta fehér mackónadrág. Csak képzelné, hogy a természetesnél vörösebb az ajka? Pru megengedi ezt? A hajában kétségkívül m hullám van, sárgarépa bodor. – Nagypapa, fájt, amit a kórházban csináltak? – kérdezi. – Nem nagyon, Judy. A lelkemnek fájt inkább, hogy oda kerültem. – Rendbe hozták benned azt az izét? – Persze. Ne aggódj. Az orvosok szerint jobb, mint újkorában. – Akkor miért fekszel? – Mert a nagymama vizsgára készült, és nem akartam zavarni. – Azt mondja, itt fogsz aludni. – Igen. Pizsamapartit csapunk. Miel tt még te megszülettél, Judy, a nagymama és én évekig itt laktunk Springer dédmamával. Emlékszel rá? A gyerek mereven bámul, szeme zöldjét feler sítik az ablak el tti juharfák. – Egy kicsit. Kövér lába volt, és vastag narancssárga harisnyát hordott. – Úgy van. – Csak ennyi volna a mama ennek a gyereknek a memóriájában? Ilyen gyorsan zsugorodunk szinte semmivé? – Utáltam a harisnyáját – folytatja Judy, mintha megérezné, hogy többre vágyik, és próbálná teljesíteni. – Azok olyan köt s harisnyák voltak – magyarázza Harry. – És furcsa kis kerek szemüvege is volt, sose vette le. Hagyta, hogy a tokjával játsszam. Kattant, amikor becsukódott. Roy unja ezt a sok beszédet egy olyan nénir l, akit nem ismert, és mondani próbál valamit. Kerek arcát fölszegi, mint aki valami keményet akar lenyelni, s felugró szemöldöke ijedtre nyitja fényes, sötét szemét. – Apu... apu nem ment... – Vagy talán azt mondja, hogy „elment"; nem tudja formába gyúrni a gondolatait, újra nekirugaszkodik az „apu" szónak. Judy türelmetlenül meglöki; Roy nekiesik az ágylábnak a matrac széle és a lambéria közti sz k résben. – Fogd be a szádat, ha beszélni se tudsz – mondja Judy. – Apu a rehabilitációs központba ment, ahol meg fogják gyógyítani. A gyerek beütötte a fejét; úgy bámul a nagyapjára, mintha t le kérdezné, hogy mit csináljon. – Jaj – mondja helyette Harry, és Springer mama öreg ágytámlájának d lve kitárja a karját a gyerek felé. Roy a mellére veti magát, és bömbölni kezd. Haja tapadósan finom szálú, mint amilyen Janice-é volt tegnap, amikor sírt. Ha magunktehetetlen fekszünk az ágyban, az emberek lerohannak bennünket az együttérzésigényükkel. Meg vagyunk fogva, nincs menekvés. Judy túlharsogja Roy hisztérikus lármáját. – Nagypapa, nem akarsz megnézni velem egy videót? Megvan a Dumbo, a Sound of Music és a Dirty Dancing. – A Dirty Dancing-ot szívesen megnézném egyszer, a másik kett t már láttam, de nem kellene vacsora el tt megcsinálnod a leckét? A gyerek elmosolyodik. – Apu is mindig ezt mondja. Sose akar videózni velem. – Ránéz a kényeztetett Royra, és megrántja a karját. – Gyere, te kis hülye. Ne tehénkedj rá a nagypapa mellére, mert fáj neki. Kimennek. Egy kísérteties pillanatra, amint Judy ott állt az ágya mellett, Jill jutott az eszébe, egyike a sok ismer s halottnak. Egyre n a számuk. Az élet olyan, mint az a játék, amit az elemi iskola játszóterén játszottak régen, a „Reggel a róka". Mindenki felsorakozott az aszfalttér egyik szélén. A fogó elkiáltotta magát, hogy „Reggel a róka", mire mindenki átszaladt a másik oldalra, de a fogó elcsípett valakit a rohanó csordából, bevonszolta az aszfalt közepére festett körbe, attól kezdve két fogó volt, ezek elkaptak még párat a biztonságból biztonságba nyargaló tömegb l, négyb l nyolcan lettek, és nemsokára már egy egész banda járt föl-alá középen; az arány megfordult. Akinek
a végére se sikerült elkapni a grabancát, az lett a fogó a következ fordulóban. Kósza es cseppek jelennek meg az ablaktáblán. A szemhéja újból elnehezül; valami köd gomolyog föl benne, hogy elnyelje az agyát. Ha álmosak vagyunk, egy napsütötte magnál is kisebb bels világ n -növekszik bennünk ellenállhatatlanul, szétfeszítve tudatunk burkát. Olyan fura; kell, hogy legyen másfajta élet is, mint ez az állandó evés és alvás, égés és fagyoskodás, nap és hold. Nappal és éjjel egymásba olvad, de nem ugyanaz. A vacsorára hívás messzir l jön, több lambéria-, vakolat– és üres leveg rétegen át, és az éles hangból ítélve nem is el ször. Nem akarja elhinni, hogy elaludt; semmi id nem telt el, csak egy-két gondolat öltött fura, ruganyos formát, ahogy a sarkokat kerülgették. Lepedékes a szája. Az es csepp az ablaküvegen még mindig kevés, meg lehet számolni. Felidézi, hogy délután eszébe jutott a szúnyogháló, ami a Wilbur Street-i lakásukon volt, vasboltban lehetett kapni, amíg a kombinált viharablakok ki nem szorították ket a piacról. Sosem illeszkedtek pontosan, fényrések maradtak mellettük, amiken bejöttek a szúnyogok meg a muslicák, de nem is ez volt bennük a tragikus. A tragédia abban a sz rt nyári leveg ben rejlett, amit bebocsátottak, a napfény villanásában a szálakon, a részletek sosem méltányolt buzgalmában – a hepehupás szövés, az állítható tolókeret, amibe bele volt nyomva a gyártó neve, magának az ablaknak mozdíthatatlan kerete, akár a téglák, melyek Brewer-szerte h ségesen rzik a mintát, pedig a k m vesek, akik fölrakták ket, rég halottak. Valami tragikus magában az anyagban, mely tovább rködik, bármekkora is a mi nyomorúságunk. Aznap, amikor Becky meghalt, visszament a lakásukba, és mindent változatlanul talált. A vizet a kádban, a hússzeleteket a serpeny ben. Megismétl dik a vacsorára szólítás, most már közelebbr l, Janice éles hangján, a lépcs aljáról: – Harry! Vacsora! – Megyek már, az Isten megáldjon – mondja . Hívni Janice hívta, de a vacsorát Pru f zte; könny , finom, egészséges. Valami fehér haldarabok petrezselyemmel és snid-linggel körítve, borssal és citrommal ízesítve, g zölg spárga szögletes mikrohullámú tálban felszolgálva, egy nagy fatálban pedig saláta, benne zeller, sárgarépaszeletek, datolya, zöld sz l . A salátástál és a mikrohullámú süt Springer mama halála óta került a házhoz. Mindenki eszik, de beszélni inkább csak Janice beszél, kitartóan fecseg a vizsgájáról, az osztályáról, hogy ki mindenki van benne, a n k egyik-másika hozzá hasonlóan középkorú s most akar karriert kezdeni, a többiek fiatalok, pont olyanok, mint mi az ötvenes években, rettegnek a szegénységt l, szeretnének biztosra menni. Szóba hozza a tanárát, Mr. Listert, mire Judy elneveti magát, milyen fura név, és megismétli, Mister Lister, még rímel is. – Ne nevess, Judy, olyan búbánatos arca van – mondja Janice. Judy elmesél egy elég homályos történetet arról, hogy mi történt ma az iskolában egy fiúval: plakátot készítettek, és ez a fiú véletlenül feldöntötte a festékesdobozt, az egész kiömlött a padlóra, és amikor a tanítón jük ordítozni kezdett, felkapta a dobozt, megrázta, és néhány csepp ráfröccsent a tanítón ruhájára. Azonkívül van az osztályukban egy fekete fiú, az egyetlen fekete, a családja nemrég költözött át Baltimore-ból, az meg mindenféle jelekkel festette tele az arcát, amiknek titkos értelmük van, szerinte. Judy éppen olyan logikátlanul ad el , ahogy a csatornákat váltogatja, és Harrynek az jut az eszébe, hogy csak kitalálta az egészet, vagy az osztálya összemosódik a fejében mindazokkal az osztályokkal, amelyeket a tévében látott. Pru megkérdezi Harryt l, hogyan érzi magát. Jól, mondja Harry; könnyebben lélegzik az operáció óta – „az eljárás óta, ahogy az orvosok nevezik" –, és a memóriája is javult valamicskét. És eltöpreng, vajon mennyire t nhetett el tte hibbantnak, anélkül, hogy észrevette volna. Az a helyzet, mondja, bocsánatot kérve az alkalmatlankodásért, s megköszönve Prunak az egészséges, finom vacsorát, amit sikerült rágy rnie a Corn Chips erjed gombócának tetejére, hogy nyugodtan egyedül hagyhatták volna a mai estére. Janice azt mondja, biztosan ostobaság, de sose tudná megbocsátani magának, ha Harry rosszul lenne, miközben a tanfolyamon van, és a visszatartási jogra, házas bels ségre és lex loci-ra se tudna koncentrálni, ha közben az járna a fejében, hogy Harry megfullad odahaza.
Az asztalnál ül feln ttekben bennakad a lélegzet erre a nyelvbotlásra; amikor a csend már elviselhetetlen, Harry szelíden azt mondja: – Nem megfulladot akartál mondani –, mire Janice megkérdi: – Azt mondtam, hogy megfullad? –, de a fülében még ott cseng az el z mondata, és tudja, hogy azt mondta. Harry rájön, hogy Janice csak látszólag felejtette el Rebeccát, Janice a maga szemében mindig is az az asszony lesz, aki a kisbabáját belefojtotta a fürd vízbe. Harminc évvel ezel tt. Épp ebben az évszakban, tavaszutón, közeledik az évforduló, a június. Janice kétségbeesetten, vörösen, szégyenkezve feláll. – Ki kér még kávét? – kérdezi, miközben minden szem rámered, mint valami színészn re, akinek a belép je következik. – És édességnek van egy kis hikorifagylalt, ha kér valaki – mondja Pru, akinek lapos ohiói hangja az évek során átvette a helyi tónust, azt a megfontolt pennsylvaniai beszédmodort, mint amikor világosan rá akarunk mutatni valamire a kavargó ködben. A kardigánját levette, férfias khaki inge ujját felgy rte, úgyhogy pelyhes-szepl s alkarjának a fele kilátszik a konyhaasztalnál, a fazettásüveg lámpa alatt. – A kedvencem – mondja Harry, aki sajnálja a feleségét, és szeretné kivezetni a fényesen megvilágított színpadközépr l; még a kis Roy is úgy bámul Janice-re tintás szemével, mint aki megérzett valami furcsaságot, valami átkot, amir l nem beszélünk. – Harry, neked az a lehet legrosszabb – mondja Janice, hálásan a lehet ségért, hogy veszekedhet, jelenetet csinálhat. – Fagylalt és dió egyszerre! Pru azt mondja: – Harryre gondolva hoztam egy kis fagyasztott joghurtot is. Azt hiszem, szibarackosat és banánosat. – Az nem ugyanaz – bohóckodik Harry, hogy mindkét n figyelmét lekösse. – Hikorifagylaltot akarok. És még mást is. Egy kis jó hagyományos almásrétest, olyan pergamentésztásat. Vagy cukros kalácsot. Vagy hessbogárpitét. Mmmm: mit szólsz hozzá, Roy? – Jaj, Harry, el fogod pusztítani magad! – kiáltja Janice túlzó hévvel, de a gyásza máshová összpontosul. – Van valami jégtej nev izé is – mondja Pru, de Harry érzi, hogy az szíve is máshol jár, egész vacsora alatt Nelson távollétének álcázott ürege körül man verezett, amir l senki sem ejtett szót, még az elkerekedett szem gyerekek sem. – Hessbogárpite – mondja Roy furcsán mély és férfias hangon, s amikor megmagyarázzák neki, hogy ilyesmi nincs idehaza, a nagypapa csak tréfált, Roy úgy érzi, hibát követett el, s mivel egész napi próbálkozása, hogy ezentúl függetlenebb legyen, amúgy is kimerítette, pityeregni kezd. – Nyálad csorog– énekli neki Nyúl –, de a hasad fáj, lüke. Pru felviszi Royt az emeletre, s közben Janice hikorifagylaltot ad Judynak, és berakja a piszkos edényt a mosogatóba. Harry megtartotta a kanalát, és beletúr vele Judy tálkájába, míg Janice hátat fordít. Imádja azt a pillanatot, amikor a nyelve a szájpadlásához lapítja a fagylaltot, és el bújnak a diótöredékek, mint este a csillagok. – Jaj, nagypapa, nem szabad! – mondja Judy, és valóságos ijedelemmel néz rá, de közben a szája mosolyogni szeretne. Harry ajkához emeli az ujját, és megígéri: – Csak egy kanállal –, de máris nyúl a következ ért. A gyerek segítségért kiált: – Nagyi! – Csak cukkol – mondja Janice, de megkérdi: – Akarsz te is egy adagot? Harry feláll az asztaltól. – Nem szabad fagylaltot ennem, az nekem a lehet legrosszabb – mondja, majd megszidja Janice-t, amiért olyan rendetlenül hányta bele a tányérokat Pru (a mama régi) mosogatógépébe: – Az Isten szerelmére, nincs benne semmi rendszer – nézd csak meg, micsoda helypocsékolás! – Akkor rakd be te – –mondja Janice, a modern n , és miközben Harry boronafogszer en sorba állogatja az edényeket, összeszedi az ebédl asztalról a papírjait, könyvét, retiküljét. – A fene egye meg – mondja, visszalépve a konyhába –, annyit gondolkodtam reggel, hogy mit vegyek fel, de es kabátot hozni elfelejtettem. – Odakinn most már állhatatosan esik az es , hangos mormolása beburkolja a házat.
– Pru kölcsönad egyet. – Abba kétszer is beleférek – mondja Janice. De azért felmegy az emeletre, ahol Pru Royt dugja ágyba, és egy beszélgetés után, amit Harry nem hall, cseresznyepiros plasztik es kabátban jön le, amelynek széles hajtókája van, túlságosan hosszú öve, és a rengeteg red csak úgy csillog a lámpafényben. – Nevetségesen nézek ki? – Nem vészes – mondja Harry. Felizgatja ez az áttétel: felfelé követve a red ket, az ember arra számít, hogy Pru vörös hajú feje néz vissza rá, s ehelyett Janice középkorú arcát látja színfoltos fejkend ben, amely szintén nem az övé. – Azonkívül, a fene egye meg, úgy haragszom magamra, a sze-rencsetollamat is otthon hagytam az emeleti asztalon. És ebben az es ben már vissza se érek érte. – Túl komolyan veszed ezt az egészet – mondja Harry. – Mit akarsz bizonyítani a tanárodnak? – Magamnak akarok valamit bizonyítani – mondja Janice. – Mondd meg Prunak, hogy elmentem, és fél tizenegyre itthon leszek, esetleg tizenegyre, ha utána megiszunk egy sört. Te meg feküdj le és pihenj. Fáradtnak látszol, szívem. – Búcsúzóul hosszan tartó, hegyes kis csókot nyom Harry szájára: hálás valamiért. Örül, hogy elmehet. Az a sok más férfi tanácsadó, akikre hirtelen szert tett – Charlie, Mr. Lister, az új könyvel –, éppolyan orvtámadásnak t nik most Harry szemében, mint a televízióra vett katéter, amely árnyékos-hálós szívébe furakodott be. A házat körülvev mormogás hangosabbnak rémlik Janice léptei után a tornácon, meg ahogy a Camryt beindította. Janice pánikszer en felpörgeti a motort, miel tt sebességbe tenné, és rendszerint úgy ugrik el a kocsival, mint valami versenyagár. Janice Pru piros es köpenyében, Pru házában pedig Harry a férfi. A nappali tévékészülékén megnézi Judyval az ABC-hírek végét a 6-os csatornán (az a Peter Jennings: csak papol az amerikaiaknak Amerikáról, s közben a kiejtése még mindig komikusan kanadai), aztán Judy nyomkodni kezdi a váltót, és oda-vissza ugrálnak a Kockázat!, a Simon és Simon meg a Cosby és a Cheers hétórai ismétlése között. Pru lejön, miután ágyba dugta Royt, kimegy a konyhába, hogy Janice félmunkáját befejezze, aztán ellen rzi, hogy minden ablak csukva-e az ebédl ben az es ellen, majd kiténfereg a télikertbe, és lecsíp néhány száraz levelet a Springer mama régi vasasztalán álló növényekr l. Végül megjelenik a nappaliban, s letelepszik Harry mellé az öreg díványra, miközben Judy a Barcaloungerben tovább szörfözik. A Cosby Show-ban Huxtable-éknél újabb gyereknevelési krízis van, amely úgy fog felolvadni jókedvük melegében, a kölcsönös szeretetben, akár a kockacukor: Vanessa és barátn i izgatottak, mert beneveztek valami helyi táncversenybe, és egy öreg fekete bárzongoristától vesznek leckéket, s amikor eljön az ideje, hogy bemutatót tartsanak szüleiknek a nappaliban, olyan meghökkent és koraérett szexualitással tekeregnek és simulnak egymáshoz, hogy Mrs. Huxtable, vagyis Claire, a valóságban az elb völ Phylicia Rashad, aki ahhoz a gülüszem fekete sportriporterhez ment hozzá, kénytelen az illem érdekében megállítani a lemezjátszót, és felzavarja a lányokat az emeletre, de azért mosolyog közben, a fekete n knek azzal a széles, fehér, kissé vastag ajkú mosolyával, jelezve, hogy a maga helyén, a maga bölcsen megválasztott idejében rendjén való az illetlenség is, mint például azokban a kéjes össz-Huxtable-ölelkezésekben, amelyekkel a Cosby Show általában véget ér. Mellette a díványon Pru csak nézi a képerny t, és a felé es szeme sarkában gyémánt csillog, egy könnycsepp. Judy a Barcaloungerben trópusi égre vált, meg egy hatalmas tekn cre, amely lassan forgatja a fejét, miközben az Úr hangja deklamál: ...elszánta magát, hogy megvédi szaporodóhelyét. – A fene egye meg, Judy, kapcsolsz vissza azonnal a Cosby-ra! –förmed rá Harry, nem annyira a maga, mint inkább Pru kedvéért, aki számára mintha az elvesztett lehet ségek testesültek volna meg a show-ban. Judy éppúgy meg van lepve, mint a lányok a m sorban, visszakapcsol, de már egy reklám megy, és Judy, aki végre teljes egészében átérzi a sértést, felkiált: – Az aput akarom! Itt mindenki undok velem! Sírva fakad, Pru felkel, hogy megvigasztalja, Harry kegyvesztetten visszavonul. Körbejár a
házban, hallgatja az es t, csodálja, hogy valaha itt élt, felidézi a holtakat meg az él k holt változatait, akik itt éltek vele, egy magas konyhai polcon talál egy üveget félig tele pörkölt kesuval, s a konyhai tévén belenéz a múlt esti Bugyogósok-Bikák meccs kábelismétlésébe. Utálja, ahogy Michael Jordan rózsaszín nyelve ide-oda jár a szájában, amikor fölmegy zsákolni. Látott Jordannal egy interjút, intelligens pasas, minek játssza meg a félkegyelm t? Az a kevés fehér játékos ott a padlón szánalmasan meztelennek látszik, verejtékük lisztes, hónaljuk csupa sz r; Harry elhinni sem akarja, hogy valaha is benne volt ebben, bár akkoriban a nadrágnak hosszabb volt a szára s a trikónak kisebb a hónaljkivágása. Szórakozottan elropogtatta az összes kesut, és a kosárlabda – Jordan nem is egyszer, de kétszer cselez fenn a leveg ben, és visszaesésb l benyesi, miközben Ewing óriási tenyere jóformán az arcára tapad – egyszerre fájdalmat okoz neki gumiszer fürgeségével, extrém testmozgásával, amire már csak az idegei emlékeznek, az izmai nem. Elkelne egy Nitrostat, de a barna üvegcsét a kabátjában hagyta a keskeny emeleti szekrényben. A földszint kísértetiessége nyomasztja. Eloltja a konyhai lámpát, és lélegzetvisszafojtva tipeg el Springer mama öreg komódja el tt a sötét ebédl ben, ahol az ablakon csurgó es az utcalámpák tükrözésében mintha a tapétán kúszna. Az emeleti folyosón a mama régi szobájából, amely most Judyé, televíziómormolást hall, félénken bekopog, és benyomja az ajtót. A kislányt ujjatlan hálóingbe bújtatták, kitömött delfinjét szorongatva, két felpolcolt párnának támaszkodva ül, mellette az ágy szélén az anyja. Az ágy lábánál villogó képerny halvány foltokat világít meg – Judy szeme fehérjét, csupasz vállát, a delfin hasát, Prunak a gyerek lapos mellére fektetett hosszú alkarját. Harry megköszörüli a torkát. – Izé, Judy – sajnálom, hogy undok voltam az el bb. A kislány türelmetlen, csendre int kézmozdulattal jelzi, hogy megbocsát, a nagypapa jöjjön be, és nézze velük a tévét. A bizonytalan kék fényben Harry kiválaszt egy gyerekszéket, odaviszi az ágyhoz, és ráereszkedik; gyakorlatilag guggol. Es cseppek csillognak az ablaktáblákon a Joseph Street utcalámpáinak fényében. Pru profiljára pillant, hogy csillog-e még a könnye, de Pru arca nyugodt, orra hegyes, ajkai összeszorítva. A Megoldatlan rejtélyek-et nézik: sápadt, kövérkés amerikai arcok úsznak be a kamera lencséjébe, s komolyan el adják, hogy UFO-kat láttak a répaföld felett, a bevásárlóközpont felett, a navahó rezervátumban, miközben a szobájuk kockás bútorhuzata és csíkos tapétája a jupiterlámpák éles fényében olyan hátborzongató részletességgel tárul fel, mint mikroszkóp alatt a kovamoszat. Harryt megdöbbenti, hogy ezek a kisvárosi seriffek, lakókocsiban él családanyák, s t csavargók és munkanélküliek, akik épp valami elhagyatott piknikhelyen tébláboltak, amikor az UFO-kat irányító magasrend értelem úgy döntött, hogy leszáll és megkóstolja a földi faunát, milyen ügyesen beszélnek – valóságos el adók, sima beszéd koponyák egész nemzete termett hirtelen a jupiterlámpák alatt, mintha mindenki felkészült volna az országos figyelem rá irányuló harminc másodpercére. Reklám közben Judy átvált Jacques Cousteau-ra, aki búvárruhában van, Porky Pigre, aki a nagygombos kék mellényét viseli (milyen furcsa, azoknak a régi rajzfilmállatoknak mindig pucér volt a fenekük), majd egy dróthajú rockénekesre, aki lucskos agóniájában úgy nyalja körül a mikrofont, mint valami n i pornósztár, ha furulyázni készül, azután egy bírósági jelenet következik, a bíró rókaszeméb l látni, hogy megvesztegették, egy kolibri, amely lassított felvételben csapkod meglep en hajlékony szárnyával, a döbbent Angela Lansbury, Greer Garson szelíden elmosódott fekete-fehérben, majd megint a Megoldatlan rejtélyek, most egy New York-i kórházból elt nt csecsem r l van szó, és Robert Stack a titokzatos es kabátjában még a szokottnál is idegesít bb. Nyúl, aki egyszer már undok volt, bölcsen befogja a száját. A rángó figurák, könyörtelenül, mint a szívverés, rátelepednek az agyára. Az elt nt csecsem rejtélye még megoldatlan, amikor feláll, megpuszilja Judyt, és közben az arca elsiklik a nagyobbik arc mellett. – Szeretlek, nagypapa – mondja a gyerek gépiesen: megbocsátott, vagy már mindent elfelejtett. – Lenn eloltottam – mormolja Harry Prunak. – Úgyis le kell még mennem – mondja halkan Pru, mert mind-ketten félnek megtörni a gyerek és a tévé közti varázst. Az asszony arcának, miközben az övé elúszott mellette, hogy megcsókoljon egy másikat,
samponos-púderes aurája volt, mint ahogy odakinn a fák is leveles, friss faillatot lehelnek bele az es be. Ez a zöld, nedves szag ott van a szobájában is, a régi varrószobában, ahol a fejetlen próbababa áll. Belebújik a tiszta pizsamába, amit Janice rá nem jellemz módon nem felejtett otthon. Valami nagy, vattás fáradtság önti el, beburkolja, mint az es . A sz k szobában jobban kivehet a hangja, mint másutt, és bonyolult, beszélgetésféle, amiben részt vesz a tornác teteje, az ereszcsatorna, a visszhangzó lefolyó, a juharfák szállingózó levelei, egy elhúzó kocsi szisszenése. Hozzá közelebb pedig periodikus csöpögés a viharablak és a fakeret között, ami arra utal, hogy a víz becsorog a falba, s az el bb-utóbb megpenészedik. Nem az problémája. Egyre kevesebb dolog az problémája. Az ablak szell ztetés végett egy kissé nyitva, kósza cseppek pottyannak a keze fejére, amint ott áll, és néz kifelé. Mt. Judge nem sokat változik, legalábbis ez a régebbi része, de az élete alól úgy kiesett, akár egy felemelked repül gép alól. Az élete itt folyt ezen a fényl aszfalton, ezek mellett a ferde pázsitok és téglaoszlopos tornácok mellett, de nem hagyott nyomot. A város sosem ismerte t, mint ahogy gyerekkorában hitte, amikor minden kavics, tejesláda és tulipánágyás t kísérte vaksi tekintettel, amint elhaladt mellettük; barátságosan, de ebben a pillanatban nem ijeszt ez a gondolat sem. Az utca túloldalán egy homályos, kivilágított ablak feltár egy üres hintaszéket, egy pár rézfej t zvasat, egy téglából rakott kandallópárkányt, melyen egy pár közönyös gyertyatartó áll. Nyúl mezítláb végigsiet a folyosón a fürd szobába, majd vissza az ágyba, még kilenc óra sincs. A kórházból már az utolsó látogatók is hazamentek, a távozásukat követ , ámokfutásszer fürd szobahasználatnak és orvosságbevételnek vége, a lámpák eloltva, a n vérek hangja kinn a folyosón halk susogás. Itt, ebben a szobában nincs olvasólámpa, csak a papírerny s plafonlámpa, de azt nem akarja meggyújtani. A szekrényben látott egy halom régi Fogyasztók Szemlé-jét, de a termékek, amiket kiértékelnek, úgyis elt ntek már a piacról. A Janice-t l kapott történelemkönyv, amelyet képtelen végigrágni, pedig már túljutott a felén, odahaza a Penn Park-i kuckójában. Az utcalámpa amúgy sem ad elég világosságot. Rombusz alakú szellemeket vet az ablaktáblákból, görcsös mozgással megelevenednek, amint az es cseppek remegve meggy lnek, majd hirtelen csíkokban leszaladnak. Akár az élet eredete azokban az oktató célzatú tévém sorokban: gy lnek, gy lnek összevissza a molekulák, aztán valami villám életre rezzenti ket. Feje mögött, a lombf részmintás, gombadíszes lábú vén barna fejtámlán túl halott anyósának varrógépe arra vár, hogy puffadt kis lába újra tapossa a hajtót, kurta, kövérkés ujjai belef zzenek egy megnyálazott cérnát a rozsdás t be. Nagyjából annyira valószín ennek a bekövetkezte, mint az, hogy az élet molekulákból sarjad. Brewer fel l fojtott dübörgés, távoli mennydörgés hallatszik, és a fák koronája megremeg. Harry feje két párnán nyugszik, úgyhogy a mellében csitul a teltségérzet. A szíve nem bántja, sebzetten lebeg a fogyó id tengerén. Múlik az id , nem tudja, mennyi telt el, amikor fordul, kattan az ajtógomb, és ferde folyosói fénysugár bök a kis kölcsönvett szoba magzatburok-elszigeteltségébe. Rezes fény csillan Pru haján, amint bedugja a fejét. – Ébren vagy? – kérdezi majdnem suttogva. A hangja mintha nyersebb volna, az arca tejes, szív alakú árnyék. – Igen – mondja Nyúl. – Fekszem, és hallgatom az es t. Judy elaludt? – Végre-valahára – mondja a fiatal n , s ezzel a kimerült hangsúllyal végre egészen belép a szobába, és egyenes tartással megáll. A kurta fürd köpeny van rajta, lábai körül fehér árny, mely a bokájáig terjed. – Nagyon fel van dúlva Nelson miatt, persze. – Persze. Bocs, hogy ráförmedtem – mondja Harry. – Szegénynek már csak ez hiányzik. – Felemelkedik a könyökére, valamiképpen házigazdának érzi magát, szívét megdobogtatja a dolog különössége, pedig a kórházi napok alatt hozzászokhatott volna, hogy ágyban látják. – Nem is tudom – mondja Pru. – Talán épp erre volt szüksége. Egy kis rendre, struktúrára. Azt hiszi, minden tévékészülék az övé. Nem baj, ha rágyújtok? – Nyugodtan. – Látom, hogy az ablak nyitva van, de ha...
– Nem zavar – mondja Harry. – S t élvezem. Ha mások füstölnek. Majdnem olyan jó, mintha az ember maga szívná. Harminc év után még mindig hiányzik. Hogyhogy te nem szoktál le róla ezzel az egészségmániáddal? – Leszoktam – mondja Pru. Bic öngyújtója – akár egy kis rúzstubus – kékeszöld fényénél az arca kovakemény, határozott, alapjaira csupaszított arc, orrától hosszú árnyék szeli keresztbe. A láng kialszik. Pru hangosan kifújja a füstöt. A megújult árnyékokban a hangja tovább beszél. – Csak éjjel szívok el egyet-kett t, hogy ne egyek. De most, hogy ez a Nelson-ügy – miért is ne? Mit számít bármi? – Lebeg arca egy profilt mutat, majd másikat. – Még csak leülni se lehet. Iszonyú szoba. Harry nemcsak a cigarettafüstöt érzi, hanem a n iességét is, azt a halvány illatszerbolti édességet, ami mindig rajta van a n kön, a krémekt l, sampontól. – Kényelmes – mondja, és odébb húzza a lábát, hogy Pru leülhessen az ágy szélére. – Lefogadom, hogy aludtál – mondja Pru. –Csak addig maradok, amíg elszívom. Egy kis feln tt-társaságra van szükségem. – Mélyen, férfiasan szívja le, úgyhogy a füst vékony dupla sugár-ban jön ki a száján és az orrán, és jön tovább, több lélegzetvételnyi ideig. – Remélem, a gyerekek lefektetése Nelson távollétében nem lesz mindig ilyen rémálom. Annyi nyugtatást igényelnek. – Azt hittem, a legtöbb estét nem tölti idehaza. – Ilyenkor általában még itthon van. A Hanyattban csak tíz körül kezd dik az élet. Hazajön a munkából, eszik, játszik a gyerekekkel, de aztán nem leli a helyét. Tényleg azt hiszem, a legtöbb este nem is akar elmenni még egy-két löketre, de rájön a bolondóra, és akkor már nem bír magával. – Újra beleszív a cigarettába. Harry hallja, amint belélegzi a füstöt, mint valami több réteg sóhaj, és eszébe jut, milyen is volt dohányozni. Leveg b l hosszabbította meg magát az ember. – A gyerekekkel sokat segített. Akármilyen szar alak volt másokkal, apának nem volt rossz. Nem rossz. Nem volna szabad úgy beszélnem róla, mintha meghalt volna. Harry megkérdi: – Mennyi az id ? – Negyed tíz körül lehet. Janice legkorábban fél tizenegyre ér haza. B ven van id . Harry visszad l a párnákra. Szerencse, hogy délután szundított egyet. – Szóval te így látod ? – kérdezi. – Szar alak volt? – Az. Iszonyatos. Egész éjszakára kimaradt, csak az Isten tudja, mit csinált, aztán hazajött nyavalyogni, bocsánatért könyörögni. Ez még a szoknyavadászatánál is rosszabb volt; apám is piás volt meg szoknyabolond, de legalább nem nyavalygott a mamának, hagyta, hogy nyavalyogjon helyette. Nelsonnak ehhez az éretlen függ ségéhez hasonlót sosem tapasztaltam. Felparázslik a cigarettája. Egy távoli mennydörgés közelebb nyomul. Pru jelenléte forrón telepszik Harry agyára, tudatának véd zsákjában esetlenül nagy az asszony és csupa éles szög. Szögletes és kemény a beszéde is, az érdes akroni keménységre megvet szókészlet borul, amit a professzionális t r kt l sajátított el. Harrynek nem tetszik, hogy a fiát éretlennek nevezik. – Ismerted már ott a Kenten – mondja majdnem ellenségesen. – Tudtad, mit vállalsz. – Harry, hidd el, hogy nem tudtam – mondja Pru, és a cigarettája zaklatott hurkot rajzol. – Azt képzeltem, fel fog n ni, álmodni se mertem volna, hogy ennyire belétek van gabalyodva. Még ma is azon eszi magát, hogy mit tettetek vele ti ketten, mintha bizony ti volnátok az egyedüli szül k a világon, akik a harmincéves gyereketek fenekét nem törültétek ki. Mondom neki: ébredj föl, Nelson. Nemcsak a te szüleid voltak z rösek. Az Isten szerelmére. Semmi sem tökéletes. Erre begurul, és a fejemhez vágja, hogy halvér vagyok. A nemi életre céloz. A kokain a leghamarabb a szégyenérzetet szünteti meg; a kábszeres n k bármire kaphatók. Mondom neki: nem fogod a kokainkurváid AIDS-ét rám ragasztani. Erre megint elrohan. Ördögi kör ez. És évek óta így megy. – Hány éve? Amikor Pru vállat von, a mama régi ágya beleremeg. – Több, mint gondolnád. Az a Slim-banda mindig is mariskán meg am-phetaminokon élt – a vidámok fütyülnek a világra, a pénz csak azért van, hogy a kedvükre költsék. Nelson talán két éve lett elég nagybani fogyasztó ahhoz,
hogy lopnia kelljen. El ször csak t lünk lopott, a házra meg a ruhára szánt pénzb l, aztán kezdett t letek is – a cégt l. Remélem, börtönbe juttatjátok, tényleg remélem. – A markát tartotta eddig a cigarettája alatt, hogy abba hamuzzon, most hamutartó után kutat a szemével, s hogy nem talál, az ablak felé pöcköli a csikket, szikrát hányva vágódik a rácsnak, és tovább sistereg a vizes párkányon. A hangja rekedtessé válik, meglódul, föltolul. – Semmi hasznom már bel le. Baszni is félek vele, törvényesen hozzá tartozni is félek. Elvesztegettem az életemet. Te nem tudod, mi az. Te férfi vagy, szabad vagy, azt kezdesz az életeddel, amit akarsz, legalább hatvanéves korodig vev vagy. A n csak eladó. Annak kell lennie. És nem alkudozhatnál sokat. Harmincnégy vagyok. Eljátszottam az életem nagy lehet ségét, Harry. Nelsonra pazaroltam. Kezemben voltak a lapok, kiterítettem ket, vesztettem, végem. A férjem gy löl, én is gy lölöm, és még pénzünk sincs, amin megosztozhatnánk! Félek – rettenetesen félek. A gyerekeim is félnek. Söpredék vagyok, k is azok, és tudják is, hogy azok. – Hé, hé – mondja kényszeredetten Harry. – Ugyan már. Senki se söpredék. – De miközben kimondja, tudja, hogy ódivatú nézet ez, nehéz lenne megvédeni. Mind söpredék vagyunk. Ha Isten nem emel föl s tesz bennünket angyallá, mind söpredék vagyunk. Pru zokogása úgy rázza az ágyat, hogy Harry a kényes m tét utáni állapotában émelyegni kezd. Hogy az asszony nagy testét elcsitítsa, érte nyúl, és maga felé húzza. Az mintha csak várná az érintését, odavackolódik hozzá, bár a takaró és a leped köztük van, és zokog tovább keser , halk regiszterben, lélegzete forró Harry mellén, ahol egy pizsamagomb kigombolódott. Az melle. Amit fel akarnak hasítani. – Te legalább egészséges vagy – mondja Prunak. – Énrám már szegelik a koporsófödelet. Nem futhatok, nem baszhatok, nem ehetek, amit szeretnék, és hétszentség, hogy a bypassba is bele fognak hajszolni. Még hogy te félsz. Te fiatal vagy. Sok lapod van még. Képzeld, én mennyire félek. Pru a karjai közt megint nyugodtabb hangon mondja: – A bypassm tét ma már bevett dolog. – Neked könny ezt mondanod. Akárcsak nekem neked, hogy szar alakokhoz menni feleségül bevett dolog. Vagy neked nekem, hogy kábszeres sikkasztókat nevelni bevett dolog. Apró nevetés. Odakinn villámlik, majd néhány másodperc múlva dörren. Mindketten figyelnek. Pru megkérdi: – Janice mondta, hogy nem baszhatsz? – Nem beszélünk róla. Egyszer en csak nemigen csináljuk mostanában. Túl sok minden történt. – Az orvosod mit mondott? – Nem emlékszem. A kardiológusom Nelson-korú, restelltünk belemenni. Pru megszívja az orrát, és azt mondja: – Gy lölöm az életemet. – Harry természetellenesen mozdulatlannak látja: akár a fényszórók csóvájába került nyúl. Az asszony széles hátán nyugvó keze felcsúszik a steppelt köntös ráncain, s betér a selymes üregbe a nyakszirtjénél, eljátszik meleg hajával. – Ismerem ezt az érzést – mondja, beérve a játszadozással, egész testében érezve a vattás álmosságot. Pru azt mondja: – Nelsonban talán téged szerettelek a legjobban. Azt hittem, Nelson is ilyenné n majd, mint te. – Talán ez is történt. Nem látsz engem olyankor, amikor egy szemétláda vagyok. – El tudom képzelni – mondja Pru. – De mások visznek bele. Harry folytatja: – Sok mindent látok magamból abban a gyerekben. – A nyakszirt bizsereg az ujjai alatt, a puha szálak megtelnek elektromossággal. – Örülök, hogy megnöveszted a hajadat – mondja. – Máris túl hosszú. – A tenyere Harry csupasz mellére simul, ahol egy gomb kigombolódott. Harry maga elé képzeli rózsaszín bütykös, sebzett, nyers kezét. Pru balkezes, emlékszik. A furcsaság még jobban felizgatja. Nem hagyva magának sok id t a gondolkodásra, szabad kezével fölemeli a mellér l Pruét, és lejjebb teszi, ahol félig kiborotvált ágyékából meglep erekció sarjadt. Mozdulata gyermekien preszexuális, mint amikor egy gyerek valami érdekes felfedezést oszt meg a másikkal –
egy elmozdítható követ, egy szokatlanul vaskos test pillangót. A félhomályos arcban, mely néhány hüvelykre van csak a párnán nyugvó arcától, kerekre nyílnak a szemek. Apró fénypontok csillannak a szempilláikon. Harry hagyja, hogy feltámadt vérének árama átsodorja az arcát azon a néhány hüvelyken, s a szájuk összeérjen, figyelmesen keresve a legmegfelel bb szöget, miközben Pru ujjai lassúbb ritmusban simogatják, mint ahogy zakatoló szíve ver. Amint a szakadék semmivé sz kül, a szívére, b ntársára ügyel. Úgy érzi, Pru finom vacsorájától halíze van a csókjuknak, hal-, citrom-, snidling– és spárgaíze. Es ver végig az ablakrácson. A párkányra beszivárgó cseppek gyorsabban dobolnak. Vakító, közeli villám remegteti meg mindenütt a leveg t, s alig egy másodperccel kés bb szívdermeszt csattanás, hasadó mennydörgés zúzza össze fölülr l a házat. Mintha csak e természeti tapintatlanság folyamányaként, Pru felkiált – A fenébe! –, leugrik az ágyról, becsapja az ablakot, leereszti a rolót, szétrántja és lelöki magáról a fürd köpenyt, s alányúlva áthúzza a fején a hálóinget. Magas, halvány, széles csíp j meztelensége olyan szép az elsötétült szobában, akár a virágzó körtefasor azon a breweri utcán múlt hónapban, mintha csak az övé lett volna, egy kis édenkert, amibe belebotlott, hihetetlenül. III. MI Június közepére fölburjánzik a gyom: három láb magas a bojtorján és a mezei katáng a 111-es út száraz k padkája mellett, a bágyadt kis tiszafa sövény alján meg, amelynek a Springer Motors kirakatalapzatát kéne elrejtenie, porcsin és tyúkhúr szövi be a rothadó kéregtakarást, amit évek óta nem újítottak fel. Harry többek között ezt is tervezi: kihívja a tájkertészeket, felújíttatja a kéregtakarást, és kicserélteti az elszáradt tiszafákat, legalább az egyharmadukat, pokoli, hogy hogy néznek ki, akár a foghíjak egy szájban. A négysávos út túloldalán – a forgalom s r bb és gyorsabb, mint valaha, pedig az állam még mindig ragaszkodik az ötvenöt mérföldes sebességhatárhoz – a Kajaszekér nev , utcán át árusító éttermet egy Pizza Hut váltotta fel, Brewer körül ez már a hatodik. Vajon mit élveznek benne az emberek? Az a gumiszer tészta meg sajt, amikor beleharapsz, hosszú szálakat húzol bel le az arcod elé. De azért ha szombatonként Bennyt elkapja a víkendhangulat, és a rendeléseket felvéve átszalad az úton, Harry is hozat magának egy pepperonit borssal és hagymával, de szardellát nem kér bele. Sárba ragadt, undok kis csigák. Ma nem szombat van, hanem hétf , tegnap volt apák napja. Harrynek senki sem küldött üdvözl lapot. és Janice már kétszer is meglátogatta Nelsont, családterápián vettek részt abban a nagy, borongós észak-phillyi rehabilitációs központban, amely csupa lépcs korlát meg hirdet tábla, nyirkos stencilszaga az alagsori vasárnapi iskolára emlékezteti, mindkét látogatás olyan volt, mint valami családi veszekedés a konyhaasztal körül, csak épp itt bíró is volt, sovány, fakó b r , csicsás szemüveg n ájtatos templomjáró mosollyal, ami Harry szerint a jobb fajta philadelphiai feketéket jellemzi. Átveszik az egész múltat – a baba halálát, a hatvanas évek z rzavarát, amikor Janice elköltözött, Jill és Szúnyog meg beköltözött, aztán, kész rület, Nelson hozzáadta magát egy nála hüvelyknyivel magasabb, egy évvel id sebb, ráadásul katolikus titkárn höz, aki a Kenti Állami Egyetemen dolgozott, aztán, kész rület, az ifjú pár beköltözött az öreg Springer-házba, az id sebb pár meg kiköltözött, s t az év felét Floridában tölti, hogy a gyerek a szakadékba vezethesse az autóügynökséget; Harry elmagyarázza, hogy szerinte Nelsont az anyja kényeztette és rontotta el, mert furdalta a lelkiismeret, ezért érzi a kölyök feljogosítva magát, hogy légvárakban éljen ezekkel a buzikkal meg kábszeresekkel, s közben a felesége és a gyerekei rongyokban szaladgálnak. Miközben beszél, a mokkakávészín terapeuta egyre jámborabb és türelmesebb, majd a többiekhez fordul, Nelsonhoz vagy Janice-hez vagy Pruhoz, és megkérdezi, mi a véleményük a hallottakról, mintha nem is tényeket sorolt volna, hanem csak egy adag zajt bocsátott volna ki magából, amit valami általános kotyvalékba kell belegyúrni. Ezek a terapeuták szívének oly kedves „megvitatások", „feldolgozások" lealacsonyítják a világ tényeit; a legjobb döntéseket, amikre az ember az adott pillanatban képes volt, valamiféle álombeli lépésekké redukálják, reflexekké, melyeket milliószor „feldolgoztak" már, akár a búzát. Úgy érzi, bármit is mondjon, számítanak rá és jó el re elvetik,
egyre idegesebb, s végül azt mondja Janice-nek és Prunak, legközelebb menjenek nélküle. Benny odajön Harryhez, aki a kirakatablaknál áll, és megkérdi: – Na, mit csinált apák napján? Harry örül, hogy van válasza. – Nelson felesége délután áthozta az unokákat, és húsgombócot sütöttem mindenkinek a kerti grillen. – Ez eszményien amerikainak hangzik, de megvan az árnyoldala. El ször is a grilljük az a fémgömb fajta, amit a Fogyasztók Lapja évekkel ezel tt klasszikusnak ítélt, de Harrynek valahogy sose volt hozzá türelme, ki kell várni, amíg a brikettek teljesen elszürkülnek és szétmállnak, s mindig fél, hogy túl soká késlekedik, ezért a húsgombócok nemigen akartak pirulni, és Janice azzal bosszantotta, hogy beteszi ket a konyhai süt be, miközben a gyerekeket összevissza csípték a szúnyogok. Aztán meg az unokáitól, igaz, kapott csinos nagypapa-üdvözl kártyákat, mindkett annak az új hírességnek, az oly viccesnek tartott Gary Larsonnak a m ve, de ez az egyformaság – még aláírni is ugyanazzal a piros tollal írták alá, Judy szépen, nagylányosan kanyarította az „y"-t, Roy meg mindenféle krikszkrakszokat húzgált – a tervezés, a készül dés hiányáról árulkodott, arról, hogy most ugrottak be értük a drugstore-ba, miközben idefelé jöttek a Röpül Sasból. Pru és a gyerekek uszodától vizes hajjal érkeztek. Pru hozott egy tál salátát is, amit odahaza készített. – Jó mulatság lehetett – mondja Benny a rekedt kis hangján. – Az – mondja Harry, és magyarázza, mintha Pru a hosszú, vizes hajával, csíp jénél a salátalevelekkel és retekszeletekkel tele nagy fatállal hirtelen mindkett jük el tt megjelent volna – , beírattuk Nelson feleségét a klubba ideiglenes tagnak, és majdnem egész nap odaát úszkáltak. – Kedves – mondja Benny. – Kedves lány lehet az a Teresa. A telepen nemigen lehetett látni, de azért szomorú, ha egy ilyen családra rájár a rúd. – Elboldogulnak – mondja Harry, és témát vált. – Nézi a bajnokságot? – Valakinek egyszer már ki kellene menni összeszedni azt a sok papirost, amiket a Pizza Huttól fúj át a szél, és fönnakadnak a darvadozó kis tiszafákon. O nem szívesen hajolgat mostanság, abban meg, hogy Bennyt utasítgathatja-e, maga sem biztos. – Neem, engem a labdajátékok nem dobnak föl – mondja a kövérkés, fiatal eladó, agresszívebben, mint ahogy a kérdés kívánná. – Még a baseball is untat egy-két meccs után. Mi van nekem abban, érti. Hát akkor meg. A 111-es út túloldalán sudár öreg juharfa állt valamikor, de a Pizza Hut kivágta, hogy a piros cseréptet s eladóteréhez hozzáépíthessen. Olyan az a tet , mint egy kalap, amelyik kétfelé konya. Örülhetnének, hogy egyáltalán megy az üzlet ezen a lakatlan rónán, gondolja Harry. – Hát – mondja Bennynek, mert nem akar vitába bocsátkozni –, most, hogy a Philly az utolsó helyre szorult, nem sokat veszít. A baseballvilág legpocsékabb teljesítménye, és most még két régi sztárt is eladtak. Bedrosiant és Samuelt. A h ség ma ismeretlen fogalom. Benny szükségtelenül tovább magyarázza a bizonyítványát. – Én inkább csinálok valamit vasárnaponként, nem eresztek gyökeret a díványon, érti. Lemegyek a kislányommal a szomszéd úszómedencéjéhez, vagy kiviszem sétálni a családot a hegybe, ha nincs nagyon meleg, érti. „Érti": vannak, akiknek minden második szava ez, mintha attól félnének, ha nem szegezik le a figyelmünket, még elkóborol valahová. – Én is azt csináltam hajdan – mondja Harry megköny-nyebbülve, hogy Pru fölkavaró képe a nagy salátástállal a csíp jén elenyészik; beleesik abba a filozofikus és élvezetesen melankolikus hangulatba, amely ennél a nagy ablaknál mindig elfogja. Feje fölött a nagy kék papírtranszparens a AMA ATOYOT felirattal, mivel átsüt rajta a nap, kezd leválni az üvegr l. – Gyerekkoromban mindig sportoltam valamit, aztán egész mostanáig golfoztam, ütögettem azt a hülye labdát. – Azt még most is csinálhatná – mondja Benny az olaszos rekedtségével, kissé zihálva. – Lefogadom, hogy az orvos javasolja. Az enyém legalábbis testmozgást javasol. A súlyomra, érti. – Valamit biztosan kellene csinálnom – bólogat Harry –, hogy keringjen a vérem. De nem is tudom, a golf valahogy hülyeségnek t nik. Rájöttem, hogy most már úgyse tudom magam tovább fejleszteni. A fiúk, a régi négyes tagjai is elpárologtak. Ma már ezekkel a húsos sz ke yuppie-kkal
van tele a klub, ezek meg mind beleülnek a golfkocsiba. Annyira sietnek vissza pénzt keresni, hogy még golfozni is csak kocsiban hajlandók, széttúrják az egész gyepet. Én inkább gyalogoltam, cipeltem a zsákot. Er síti a lábat. Márpedig a golfütés ereje ott van, nekem elhiheti. A lábakban. Én többnyire a karomat adtam bele. Tudtam, hogy hogy kéne csinálni, láttam a többiekt l meg a tévében a profiktól, de valahogy sose vitt rá a lélek. A monológ hosszúsága és meghittsége elbizonytalanítja Bennyt. – Magának is elkelne a testmozgás – mondja. – Elég, ha csak a történetét tekintjük. Nyúl nem tudja, hogy a mostani kórtörténetére gondol-e, vagy pedig a gimnáziumi sportoló störténetére. Régi kosarasfotóinak bekeretezett nagyításai kijöttek Nelson irodájából, fenn vannak újra a falon, ami azóta rózsaszín lett, a teljesítménytábla fölött. Ezt legalább nemcsak tervezgette, mint a talajtakarás-cserét. ANGSTROM 42-T DOBOTT. – Azért az szép volt, ahogyan Schmidt visszavonult – mondja Bennynek, hiába ismételgeti a pasas, hogy nem sportbuzi. Talán élvezi is ugratni, untatni vele. Elt n dik, vajon mennyire volt benne Benny Nelson csalásában, de se szíve, se energiája nem volt hozzá, hogy kirúgja, amikor visszajött igazgatni a telepet. A kocsik maguktól elkelnek, fölösleges szívóskodni. F leg a Camry meg a Corolla. Kell ennél több? – Csak augusztus tizenötödikéig kellett volna maradnia – magyarázza Bennynek –, hogy félmillióval többje legyen. Ráadásul úgy ment neki a szezonnak, mint egy t zgolyó, két körfutást teljesített az els két meccsén, mindjárt a forgatóizomm téte után. De, mint Schmidt maga mondta, eljutott arra a pontra, hogy a teste nem hajtja végre, amire utasítja. Tudta, hogy mit kellene csinálnia, csak éppen nem tudta megcsinálni, és levonta a következtetést, becsületére legyen mondva. Ebben a mai korban fontosabb volt neki a becsület, mint a pénz. – Nyolc hiba – szól oda mély hangján Elvira Ollenbach a fülkéjéb l, a Paraguay falától, ahol egy elefántcsontszín Corolla LE papírjait tölti ki: tegnap adta el egy olyan tyúknak, akik csak vele hajlandók üzletet kötni. Van állásuk és pénzük, még a fiataloknak is, akiknek pedig inkább otthon kéne termelni a gyerekhadat. Egyre több n vezet buszt, teherautót. Lassan éppen olyan undorító lesz, mint Oroszországban; legközelebb bányásznak állnak. Ha nem álltak máris. A két régi szuperhatalom közt csak annyi a különbség, hogy más-más irányba adják el a fát Japánnak. – Egy-egy hiba az Óriások elleni utolsó két meccsen – darálja gépiesen Elvira. – Azonkívül az utolsó negyvenegyb l csak kett t talált el. – Elvira feje a két bájos kis kanálfüle között tele van számokkal. Az apja sportbolond volt, mesélte, s hogy kommunikálhasson vele, is megnézett mindent, és most már képtelen abbahagyni. – Igen – mondja Nyúl; egyszerre gyengének érzi magát, tesz néhány lépést az asztala felé. – De amit megcsinált, azt elegánsan csinálta. Egy héttel ezel tt, nem tudom, látta-e, volt vele egy interjú valamelyik philadelphiai újságban, azt mondta, semmi baja, csak egy kicsit túlhajtotta magát, mint a lelkes iskolás gyerek. Azután volt annyira férfi a talpán, hogy meggondolja magát. Pedig csak lézengenie kellett volna, hogy megkapja mind a másfélmilliót. Tetszett nekem, ahogy abbahagyta – mondja Nyúl –, gyorsan, minden anyagi megfontolás nélkül. Elvira nem néz fel a papírmunkából, arany fülbevalói a körmö-lés ütemére himbálóznak, úgy mondja: – Augusztusban kitették volna így is, úgy is. El akarta kerülni a megaláztatást. – Pontosan – mondja Harry még mindig gyöngén, küzd benne a vágy, hogy szövetséget kössön ezzel a n vel s hogy legy rje, helyre tegye. Nem mintha és Benny akadékoskodott volna. Inkább kezes bárányok voltak, nehogy Lyle-lal és Nelsonnal ket is kisöpörje a telepr l. Harry számára az volt a könnyebb megoldás, ha ártatlannak tekinti ket, és nem állítja még jobban a feje tetejére az ügynökséget. Mindegyiküknek vannak kapcsolatai Brewerben, el tudják adni a Toyotákat, s ha a ráér id ben – a „lentben", ahogy a mai fiatalok mondják – nem lehet velük olyan jól elbeszélgetni, rávilágítani a dolgokra, mint azel tt Charlie Stavrosszal, abban ezek a mostani id k is ludasak lehetnek: talán nehezebb megvilágítani ket. Reagan után mintha köd ereszkedett volna ránk, és most még a kommunisták is összezavarodtak. – Mit szólnak a lengyel választásokhoz? – mondja. – Megbukott a Párt – ki hitte volna, hogy ezt megérjük? Meg hogy Gorbi világgá kürtöli, hogy a vállalkozók, akik Örményországban azokat a homokvárakat fölépítették, szélhámosok? Na és
Kína, nem is annyira ez a brutális leszámolás a szenzációs, hanem hogy azok a diákok egy egész hónapig tüntethettek, és senki se tudta, mit kellene csinálni. Mintha már senki se parancsolna a komcsiknál. Hiányzik nekem a hidegháború – mondja. – Akkor legalább tudta az ember, hogy miért kel föl reggel. Provokálni akarja ezekkel a kijelentésekkel Bennyt vagy Elvirát, de a szavai úgy sodródnak tova, mint az öregek beszéde hajdan a tornácon, amikor még gyerek volt. Nem el ször érzi, amióta visszajött a telepre, hogy igazából nincs is itt, csak a szellemét hallgatják tiszteletteljesen. A szavai mer zajok. Nelson régi irodájában meg a mellette lev ben, ahol régen Mildred dolgozott, a Charlie ajánlására felvett könyvel vizsgálja a nyilvántartásokat, de annyi a dolga, hogy egy teljes munkaid s segédet is magával kellett hoznia. A cég igazi vezetése mintha ennek a két fiatalos férfinak a kezében lenne, akik fölakasztják a szürke öltönyük zakóját, amikor megérkeznek, és fölveszik, amikor távoznak. – Elvira – mondja Harry, mert mindig élvezettel ejti ki a nevét –, olvasta a mai újságban, hogy letartóztattak négy férfit, akik egy abortuszklinika el tt odaláncolták magukat egy kocsihoz? Azonkívül fiatalkorú b nre csábításával is vádolják ket, mert magukkal vittek egy tizenhét éves fiút is. – Tudja, hogy Elvira választáspárti. Ezek az egyedülálló pipik mind azok. Harry életpártinak vallja magát, hogy Elvirát bosszantsa, de a lelkesedés nem túl nagy benne, és a lány tudja is ezt. Otthagyja az asztalát, feléje indul hosszú léptekkel, vérlázítóan vékonyan, kezében a kitöltött rlapokkal, széles állkapcsú kicsi feje a szorosan hátrahúzott fényl barna hajával szépen kiegyensúlyozva karcsú nyakán, himbálózó nagy fülbevalói olyanok, mint egy-egy brazíliai dió. Harry hátralép, és most mindhárman ott állnak az ablaknál, Harry középen, egy fejjel kimagasodva közülük. – Az csak természetes – mondja Elvira –, hogy mind a négyen férfiak. Mit vannak úgy oda? Miért érdekli ket ennyire, hogy mit csinálnak a testükkel olyan n k, akiket nem is ismernek? – Mert gyilkosságnak tartják – mondja Harry. – Szerintük a magzat a fogantatása másnapján már külön kis ember. Elvira undorodva felhorkan. – Ugyan, fogalmuk sincs az egészr l. Ha a férfiakat is fel lehetne csinálni, nem lenne itt vita. Igaz, Benny? Azért vonja be a másik férfit, hogy ne egyedül kelljen szembenéznie Harry homályos célzatú provokálásával. Benny óvatosan, rekedten mondja: – Az én egyházam szerint az abortusz b n. – És te hiszel is ebben, egészen addig, amíg magad is rá nem fanyalodsz, mi? Maria és te nem használtok óvszert? A fiatal katolikus párok hetven százaléka használ, tudtad ezt? A Pru-ügy furcsa aspektusa, jut eszébe Harrynek, épp a koton volt, amit kurta fürd köpenye zsebéb l el húzott. Vagy mindig tart ott egyet, vagy pedig el re látta, hogy baszni fognak, miel tt még a szobába belépett. Harry a katonaság óta elszokott t le, de minden tiltakozás nélkül belement, elvégre ez Pru m sora volt. Félt ugyan, hogy nem marad meg a merevedése, és a szeméremsz re is, már amit a borotváláskor meghagytak, belecsíp dött egy kicsit az aljába, meg kellett igazítani, Pru segített a félhomályban, lehet, hogy emiatt élvezett el lassabban, ami nem rossz, Prunak kétszer is sikerült, egyszer alatta, egyszer rajta ülve, miközben a lehúzott roló mögött es verte az ablakot, a csíp je olyan nagy és széles volt a kezei közt, hogy magát sem érezte kövérnek, a csöcsei ide-oda lengtek, amint a második orgazmusához közeledve lovagolt fölötte, s majd elájult félelmében, hogy a defektes szívének baja eshet. Pru tárgyilagos szégyentelensége elvett valamit annak a költészetéb l, amikor megpillantotta meztelenül és halványan, s olyan volt, mint a virágba borult fák utcája. Többnyire Pru csinált mindent, de valahogy nyersen és lélektelenül, mintha a sötétben mögötte álló próbababa növesztett volna végtagokat és repked sárgarépa hajat. Hogy az erekciója megmaradjon, azt mondogatta magában: Életemben el ször baszok balkezes n vel. Benny elvörösödik. Nincs hozzászokva, hogy n k így beszéljenek vele. – Meglehet – mondja. – Ami nem halálos b n, azt nem kell meggyónni, csak ha akarod. – És így a pap se jön zavarba – mondja Elvira. – De tételezzük fel, hogy bármit használtok is, Maria újra és újra teherbe esik. Akkor mit csináltok? Nem akarod, hogy a drágalátos kislányodat egy
csomó testvér kiszorítsa, igaz? Úgy nyújthatod neki a legtöbbet, ahogy a dolgok pillanatnyilag állnak, igaz? Mi hát a fontosabb, a meglev család életének min sége, vagy az a termeszhangya nagyságú kis proteincsomó? Bennyb l lányos sikításban tör ki a felháborodás. – Hagyj békén, Elvira! Gondolni sem akarok rá. Sérti a vallásos meggy z désemet. Egyáltalán nem bánnék még egy-két gyereket. A fenébe is, fiatal vagyok. Harry segíteni próbál neki. – Ki tudja, mi az élet min sége? – mondja Elvirának. – Lehet, hogy épp az a létszám fölötti gyerek találja fel a fonográfot. – A gettóban ugyan nem. Ott az a gyerek, aki tizenhat év múlva le fogja ütni magát, hogy legyen pénze crack-re. – Azért még nem kell fajgy löl nek lenni – mondja Harry, akit egy fehér gyerek, a saját fia vágott bizonyos értelemben kupán. – Ez épp hogy az ellentéte a fajgy löletnek, ez tárgyilagosság – mondja Elvira. – Éppen a szegény fekete tinédzser anyának az abortuszhoz való jogát akarják ezek az elmebeteg fundamentalista balfácánok elvenni. – Igen – válaszolja Harry –, leginkább a szegény fekete tinédzser anya akar gyereket, mert sose volt babája, amivel játszhatott volna, és mert imádja zsebre tenni a munkanélküli-segélyt, amit az adófizet polgárról gombol le. Dögölj meg, Fehér Ember – err l szólnak mind a születési statisztikák. – És most ki a fajgy löl ? – Mármint a tárgyilagos. A szeretkezés után, elpilledve és boldogan, hogy még él, megkérdezte Prutól, szerinte mennyire buzeráns Nelson, hiszen állandóan Lyle-lal meg Slimmel haverkodott. Az ablak vizeny s világánál az asszony lélegzete finom cigarettafüst-sugarakban testesült meg, amint elgondolkodva válaszolt, épp csak egy kicsit csodálkozva a kérdésén. – Nem, Nelson a lányokat szereti. Mama kedvence, de ebben rád ütött. Csak persze nagyobbnak és fontosabbnak látja a n ket, mint te. – Amikor alig egy óra múlva Janice bejött a szobába, megérezte a füstöt, de Harry álmosságot színlelt, hogy ne kelljen róla beszélnie. Pru a második csikket elvitte a kotonnal együtt, de az els , amely az ablakpárkányon fulladt vízbe, másnap reggelre úgy átázott és ellapult, mintha id tlen id k óta ott lenne, Nelson és Melanie történelmi emlékeként. Nyúl felsóhajt, és azt mondja: – Igaza van, Elvira. Az embereknek kell hogy legyen választási lehet ségük. Még akkor is, ha rosszul választanak. – A szobáról, amelyben Pruval volt, arra a szobára vándorolnak a gondolatai, amelyen Ruthtal osztozott, a Summer Street els emeletén, s fölidézi, amikor utoljára látta: Ruth megmondta neki, hogy terhes, és Mr. Halálnak nevezte, pedig könyörgött, hogy tartsa meg a gyereket. Tartsd meg, tartsd meg, azt mondod: de hogyan? Elveszel feleségül? Ruth gúnyolódott rajta, de kérlelte is, és végül, ha tárgyilagosak akarunk lenni, igen, valószín leg elcsináltatta a kölykét. Ha ezt nem tudod végiggondolni, én meghaltam neked; én is meghaltam, és ez a gyereked is. Annak a kerek arcú, kedves ápolón nek a Szent Józsefben semmi köze hozzá, ahogy Ruth meg is mondta, amikor utoljára találkoztak a farmházában, tíz évvel ezel tt. Harrynek már volt egy lánya, de az meghalt; Isten nem bízott rá másikat. Fennhangon mondja: – Schmidt megtette azt, amihez Rose túlságosan ostoba volt: amikor kikészült, lelépett a színr l. Az ember inkább nyelje le a békát, mint hogy az agóniáját hosszabbítsa a sok ügyvéddel. Benny és Elvira ijedten nézi, hogy így elkószált az esze. azonban élvezi ezt a bels kalandozást. Amikor f eladóként idejött s aztán amikor Fred Springer meghalt, attól félt, nem tudja majd betölteni a helyét. De most, hogy már öregebb s a feje tele emlékkel, betölt dik az magától is. A vastag üvegtáblán keresztül megpillant egy harminc– vagy talán negyvenvalahány éves párt, az számára már mindenki fiatal, kinn a telepen, a kocsik közt, hajolgatva kukucskálnak be a karosszériákba, nézegetik a szélvéd kre ragasztott gyári címkét. A n kövérkés és fehér, vállpántos blúzából hájas karok lógnak ki, a férfi sötétebb, jóval sötétebb – a latin-amerikaiak rengeteg árnyalatban fordulnak el –, és sovány, sz l zöld trikója véget ér a rekeszizmánál. Bukdácsoló fejük
óvatosan mozog, mintha indián rajtaütést l tartanának a csillogó kocsitet k prérijén, s a maguk módján tényleg pionírok k, mert a fajták keveredése a világnak ezen a részén még nem általános. Benny megkérdi Elvirát: – Mégy, vagy menjek én? – Menjél – mondja Elvira. – Ha a n nek több kell, hozd be, majd eldumálok vele. De ne kizárólag vele foglalkozz, csak mert fehér. Mindketten megsért dnek, ha a férfit lesajnálod. – Minek tartasz engem, bigottnak? – mondja Benny színleg viccesen, de amint megy ki a légkondicionálásból a párás júniusi h ségbe, inkább szomorúnak és elszántnak látszik. – Nem volna szabad folyton a vallásával hergelnie – mondja Harry Elvirának. – Nem hergelem, de azt a rohadt pápát szerintem börtönbe kéne csukni azért, amit a n kkel tesz. Nyúlnak eszébe jut, hogy miel tt az egyik mellét leoperálták, s aztán fogta magát és meghalt, Peggy Fosnacht is fújt a pápára. A haragtól rákot lehet kapni, olvasta valahol. Ha az ember elég sokáig élt, mindent hallott már, gondolja, a híreket éppúgy, mint a kommentárokat, daráltan, mint a szemét az aprítóban, amely állandóan eldugul, a média estér l estére bolondítaná az embert, hogy máris szaladjon megvásárolni a rengeteg lehangoló vacakot, amit reklámoz, hashajtót, m fogsorragasztót, Fixodentet, Sominexet, Tylenolt, vérzéscsillapítót, szájvizet. Miért képzelik az esti hírek, hogy a néz ik ennyire rozogák és szorulásosak? Az ember mérgében átvált egy másik csatornára. Undorodik a reklámoktól, amikor m tahók barátságos cseverészés közben vitatják meg egymás végbélviszketését, meg amikor az a szép, fiatal-öreg n élvetegen nyújtózkodik fehér fürd köpenyében, csak mert sikerült egy nagyot szarnia, s amikor az a rengeteg hülye az Ex-Lax hirdetésében egymás után köszön „Jó reggelt", úgyhogy az embernek muszáj maga elé képzelnie, amint a világ fokozatosan megtelik mosolygó amerikai bélsárral, s nemsokára fizetnünk kell a harmadik világnak, hogy a nyakukba zúdíthassuk, akár a mérgez hulladékot. – Miért pont a pápát bántja? – kérdezi Harry. – Bush éppen olyan rossz, is ellene van. – Igen, de meg fogja változtatni a véleményét, amikor majd a n k kezdik kiszavazni a republikánusokat a hatalomból. A pápát viszont nem lehet kiszavazni. – Magának nem az az érzése néha – kérdezi Harry –, most, hogy Bush lett az elnök, hogy mellékvágányra kerültünk, mintha csak egy nagyobb fajta Kanada lennénk, és senkit sem érdekel, hogy mit csinálunk? Persze lehet, hogy így a jó. Inkább megkönnyebbülés, gondolom, hogy már nem vagyunk nagykutyák. Elvira úgy dönt, hogy megmosolyogja. Brazíliai dió fülbevalóját sodorgatva, oldalvást ránéz. – A maga sorsa mindenkit érdekel, Harry, ha erre akar kilyukadni. Ennél leányosabb dolgot még sose mondott neki. Harry érzi, hogy elpirul. – Nem magamra gondoltam, hanem az országra. Tudja, hogy kit okolok én? Azt a vén ajatollahot, amiért Nagy Sátánnak nevezett bennünket. Rontást hozott ránk, összeasztunk t le. Ezt komolyan mondom. Kibabrált velünk. -Ne éljen álomvilágban, Harry. Szükségünk van még magára idekinn. Kimegy a telepre, ahol tinédzserlány-kvartett jelent meg, egyt l egyig k mosott farmerzakóban. Ki tudja, ma már a tinédzsereknek is lehet pénzük Toyotára. Nincs kizárva, hogy egy n i rockzenekar tagjai, akik kisbuszt akarnak venni a turnékra. Harry beballag az irodába, ahol az alkalmi könyvel k fészkelnek nap nap után papiroshalmokon. A f nök arca gumiszer , fáradt, szeme alatt sötét karikák, a segéde meg félkegyelm nek látszik, beszélni legalábbis nem tud, és a fejének mintha nem lenne hátulja. Talán ezt próbálja kompenzálni azzal, hogy mindig tiszta fehér inget hord és szorosra húzott nyakkend t, amit a melléhez is odacsíptet. – Á– mondja a f nök-, éppen maga kell nekünk. Mond magának valamit az a név, hogy Angus Barfield? – A karikák a szeme alatt olyan mélyek és véraláfutásosak, hogy a szemgödrébe is bemennek; úgy néz ki, mint egy mosómedve. Noha az arca megviselt, a haja szurokfekete, s úgy simul a koponyájára, mintha festve volna. A könyvel knek rendszeret nek kell lenniük, az a rengeteg szám, amit leírnak, ezrek és milliók, és köztük soha egy ötös, amit egy hármassal, soha egy hetes, amit egy egyessel össze lehetne téveszteni. Miközben karikás szemét Harryre szegezve várja a
választ, gumiszája, mint valami ideges tréfamesteré, összevissza tekereg. – Nem – mondja Harry –, de várjon csak. Valami rémlik. Barfield. – Kuncsaftnak nem rossz – mondja a könyvel alamuszi grimaszt vágva, és teker egyet a száján. – Decembert l áprilisig minden hónapban vett egy Toyotát. – Belenéz az ingujjas alkarja alatt fekv papirosba. A csuklóján hosszú fekete sz rszálak. – Egy négyajtós Corollát, egy ötsebességes, nyitható tet s Tercelt, egy Camry kombit, egy kétüléses deluxe-öt, s aztán áprilisban tényleg megvadult, és egy sporttet s Supra Turbót vásárolt huszonötezer-hétszázért. Az annyi mint majdnem hetvenöt grand. Ugyanaz a név, ugyanaz a Willow Street-i cím. – Hol van a Willow Street? – Mellékutca a Locust fölött, tudja. Nagyon divatos hely lett. – Locust – ismétli Harry eltöprengve. Ezt a furcsa „Angus" nevet is hallotta már, Nelsontól. Valami észak-breweri házibulival kapcsolatban. – N tlen fehér férfi. Abszolút hitelképes. Nem alkudott, mindig a szabott árat fizette. Az egyetlen probléma az vele – mondja a könyvel –, hogy a városháza nyilvántartása szerint fél éve meghalt. Még karácsony el tt. – Csomóba ugrasztja a száját az egyik orrlika alatt, és úgy felvonja a szemöldökét, hogy orrlikai együttérz en kitágulnak. – Megvan – mondja Harry, és a szíve fájdalmasat lódul. – Slim. Angus Barfield az igazi neve annak a pasasnak, akit mindenki csak Slimnek hívott. Amolyan... vidám volt, fiam korú. Jó állása volt Brewer központjában – a középiskolákból kimaradók szakmai képzésének egyik programját vezette. Szakképzett pszichológus, azt hiszem, azt mondta Nelson. A félkegyelm segéd, aki eddig úgy figyelt, mint azok a bamba koponyák, amelyekbe egyszerre csak egyvalami fér, elvihogja magát: elmebaját fölbirizgálta a „pszichológus" szó. A f nök úgy tekeri meg arca alsó felét, mintha a bogra kötést illusztrálná. – A bankok kölcsönügyintéz i imádják a közalkalmazottakat – mondja. – Rendes, megbízható népek. Mivel a pasas láthatólag ezt várja, Harry bólint, s a könyvel drámai mozdulattal rácsap az asztalon hever , rendezett papírkáoszra. – December és április között a Brewer Trust öt autóvásárlási kölcsönt hagyott jóvá ennek az Angus Barfieldnek, a Springer Motors számára folyósítva. – Ugyanannak az embernek? Hogy lehet az? A józan ész... – Hja, barátom, amióta komputer van a világon, a józan ész kiröpült az ablakon. Matilda néni strucctollas kalapjának a sorsára jutott. Egy banknál az autókölcsön-osztály nem nagy valami; a komputer ellen rizte a pasas hitelképességét, tetszett neki, és a kölcsönt jóváhagyták. A csekkeket rendre beváltották, de a cég számláján nem jelentek meg. Véleményünk szerint a maga Lyle barátja nyitott valahol egy másikat. – A könyvel egy csomó bankkimutatásra nyomja az ujját; fekete sz rszálak n nek rajta a bütykök között, és annyira visszahajlik, hogy Nyúl émelyegve elfordul. Ez a gumiember is azok közé a született tanítók közé tartozik, akiket Nyúl egész életében ösztönösen került. – Fogalmazhatok másképpen is. A komputer olyan, mint a francia férfi. Baromi dörzsölt, amíg az ember meg nem tanulja a nyelvét. Ha már tudja a nyelvet, kiderül, hogy buta, mint az ökör. Fürge, naná. De ez nem egyenl a dörzsöltséggel. – De hát – tapogat Harry a szavak után – hogy Lyle és Nelson, f leg Lyle ilyen szélhámosságra használja szegény Slim nevét, amikor még ki sem h lt a sírjában... ilyen sz rösszív ek lettek volna? A könyvel ekkora naivitás láttán összeroskad. – Kiéhezettek voltak. A halottaknak meg legjobb tudomásom szerint nincsenek érzéseik. A pasas kölcsöntartozását sose hívták le a komputeren, s ha ezeket a Brewer Trusttól felvett összegeket és a Mid-Atlantic Toyota megspécizett leltárját összeadjuk, úgy nagyjából kétszázezer dollárt vágtak zsebre, legalábbis ennyir l tudunk eddig. Ebb l elég sok Toll House-süteményre futja. A segéd újra elvihogja magát. Nyúl az összeget hallva beleborzong a sejtelembe, hogy ez az adósság el fogja nyelni. A rengeteg papiros között, itt ezen az asztalon, ahol régen is dolgozott, s a
bal középs fiókjában mindig tartott egy tekercs Life Savert, valami végzetes üreg készül. Megtapogatja a zakózsebét, hogy benne-e a Nitrostatos üveg. Amint innen elszabadul, bekap egyet. Aznap éjjel, amikor Pruval basztak, fáradtan és a sorsukba félig bele rülve, az alattuk nyikorgó öreg ágy is fészeknek rémlett, családi sorsok egybefonódott üledékének, Springer mama dohos öregasszonyszaga szállt föl a hirtelen ugráltatásra a matracból, amelyen hosszú éveken át egyedül aludt, cédrusládákba, bársonyfedel családi fényképalbumok mellé pakolt molyirtós, régi takarók illata, törött hintaszékek és kerek kalapdobozokban álló fátylas kalapok eszenciája, nem is csak a meggyötört ágyból, hanem az ott tárolt régi varrógépb l, Frednek a szekrényben felejtett nyakkend ib l és a tiszteletre méltó ágy alatti pormacskákból is. Az a rengeteg családi emlék idáig alacsonyodott: baszássá, mennydörgés-villámlás közepette. Olyan már, mintha meg se történt volna. és Pru ádázul udvariasak egymással, az egyre inkább dolgozó n Janice pedig újabban nemigen teremt alkalmat, hogy a család összejöjjön. Az a grillsütés apák napján kivétel volt, és a gyerekek fáradtak voltak és ny gösek, összecsipkedték ket a szúnyogok, mire a húsgombócokat végre meg lehetett enni. Harry felnevet, éppolyan idiótán, mint a segédkönyvel . – Szegény Slim – mondja, próbálva beleilleszkedni a f könyvel szlenges stílusába. – Szép kis haver ez a Lyle, akkor ajándékoz neki kocsikat, amikor már nincs szüksége rájuk. Július negyedikén Judy kedvéért részt vesz a Mt. Judge-i felvonuláson. Ott lesz a kislány cserkészcsapata is, és a csapatvezet férje, Clarence Eifert benne van a szervez bizottságban. Magas termet férfit kerestek Uncle Samnek, és Judy szólt Mrs. Eifert-nek, hogy az nagyapja csodálatosan magas. A hat láb három hüvelyk mai mércével egyáltalán nem sok, az NBA-ben törpének számítana, de a bizottság több tagja id sebb Mr. Eifertnél, emlékeznek még Nyúl Angstromra a dics séges gimnáziumi id kb l, és föllelkesülnek, bár Harry Penn Parkban lakik, Brewer másik felén. A lényeg azonban, hogy Mt. Judge-i gyerek, valaha bálvány volt, és noha kövérebb annál, ami nemzeti szimbólumunknak megfelelne, fehér a b re, kék a szeme, és jó katonás a tartása. Korea idején a hadseregben szolgált. Megtette a kötelességét. A széles piros csíkos trapéznadrágot a hasán nem tudja begombolni, de mivel úgyis háromszín hózentróger tartja, s a halványkék, csillagos mellény eltakarja az övrészt, ez nem sokat számít. Harry és Janice a negyedike el tti héten rengeteget vesz dik a ruhával. Vesznek egy dupla kézel s fehér inget, széles gallérút, ami passzol a loboncos piros kravátlihoz, és úgy döntenek, az antilop Hush Puppies cip je jobban megy a piros csíkos nadrághoz, mint az esküv kön és temetéseken használatos fekete ünnepl cip . A mellénynél sötétebb kék fecskefarkú gyapjúkabát, két oldalán a három-három begombolhatatlan rézgombbal, mintha csak rá volna szabva, de a nagy ezüstcsillagokkal kihányt szalagú kürt kalap bizonytalanul ül a feje búbján, a fehér nylonparókával még egy kicsit szoros is, fél, hogy le fog esni. Sose szerette a kalapokat. Janice elgondolkodva harapja meg a nyelve hegyét. – Kell ez a paróka? A hajad anélkül is világos. – Csakhogy Uncle Sam-viseletnek rövid. Ha tudtam volna, megnövesztem. – És miért ne lehetne Uncle Samnek modern frizurája? – kérdi Janice. – Uncle Sam örökké él, vagy nem? Harry felpróbálja a kalapot paróka nélkül, és elismeri: – Kellemesebb, az biztos. – Azonkívül, tudod, Harry, valahogy ijeszt vagy parókában. Úgy nézel ki, mint valami nagy darab, vörös kép n . – Ha nem tudnád, az unokánk kedvéért csinálom, semmi szükség rá, hogy sértegess. – Ez nem sértés, inkább érdekes. A feminin oldaladat eddig nem vettem észre. Lefogadom, hogy kedvesebb lettél volna n nek, mint az anyád vagy Mim. Nekik meg férfinak kellett volna születniük. Anya attól a pillanattól nem állhatta Janice-t, hogy bemutatta neki, Mim pedig lecsapta a
kezér l Charlie Stavrost, legalábbis Janice így értelmezte. – Kezd rám melegedni ez a hacuka – mondja Harry. – Próbáljuk föl a kecskeszakállt. Amikor a kecskeszakáll is a helyére kerül, Janice azt mondja: – Ez az. Pompásan megvékonyítja az arcodat. Nem is tudom, miért nem növesztettél soha szakállt. – Újabban rafinált múlt id k kezdenek beszivárogni a Harryre tett megjegyzéseibe. – Mr. Lister épp most növeszt, és sokkal kevésbé látszik t le bánatosnak. Lelógnak a pofazacskói. – Hallani sem akarok arról a pojácáról. – Harry hozzáteszi: –Amikor beszélek, mintha a ragasztója nem lenne elég er s. – Er s az, sok felvonulást kibírt már. – Épp ez a baj, te szerencsétlen. Nem lehetne valahogy felújítani rajta a ragasztót? – Minél kevesebbet mozgasd az álladat. Felhívhatom Doris Eberhardtot; amikor Kaufmannhoz hozzáment, nagy amat r színészek voltak mind a ketten. – Nem akarom látni azt az er szakos n stényt. Talán a felvonuláson lesz valakinek ragasztója. De a felvonulás gyülekez jén óriási a z rzavar, a régi Mt. Judge Gimnázium telkén ver dnek össze, amelyet nemsokára le fognak bontani, mert a falai tele vannak azbeszttal, és a fapadlói miatt túl nagy a biztosítási költség. Amikor Harry ide járt, k belélegezték az azbesztet, és vállalták a rizikót, hogy a padló tüzet fog. Zenekarok, régi autók, kerekes dobogók, egyenruhás veteránok keverednek a parkoló aszfaltján és a baseballpálya barna füvén, szervezettségre csupán néhány férfi és n utal, akik MT. JUDGE-I FÜGGETLENSÉG NAPJA BIZOTTSÁG feliratú zöld pólókban és olyan plasztik teherautó-sof rsapkákban mászkálnak fel-alá, amelyeknek elöl simlédere van, hátul pedig likacsosak. Várva, hogy megmondják neki, hová álljon, Nyúl csak téblábol itt, ahol valamikor vizesen fésült kacsafarok-frizurával, feszül hátú kordbársony ingben parádézott, ingujját felgy rte, és ha nem volt kosárszezon, egy csomag cigaretta négyszöge töltötte ki a mellzsebét. Arra számít, hogy mindjárt belebotlik régi barátn jébe, Mary Annbe, amilyen akkor volt, félcip sen, fehér zoknisan, szurkolóvezet i kurta rakott szoknyában, lába szára sima, egyenes, kerek izmú a szoknya és a zokni közt, s az arca, mely az egyik oldalon gödröcskés volt s a homloka felé egy kicsit pattanásos, felragyogott az örömt l az láttára. Helyette azonban a nyolcvanas évek riadt, tétova tekintetével a szemükben ismeretlen emberek kérdezgetik t le, merre kell menni, hisz Uncle Samnek van öltözve, neki tudnia kell. Váltig hajtogatja, hogy nem tud semmit. A régi gimnáziumnak, mely a húszas években épült narancssárga téglából, volt egy magas, ablaktalan hátsó fala, azzal szemben meg deszkából és kátránypapírból összerótt szerszámos bódé állt, és ez a fekete, kavicsos kis rész bonyolult emlékeket ébreszt benne, hatalma van néma tégláinak és rejtett terének, mert tanítás után, egészen sötétedésig, amikor haza kellett menni, itt gyülekeztek a város merészebb és szabadosabb gyerekei, lányok-fiúk vegyest, itt lógtak, kosárra dobáltak a csupasz falhoz er sített gy r be (ilyen volt az oriole-i tornaterem kosara is), csókolóztak a tépett kátránypapírral fedett deszkáknak d lve, beszélgettek (a lányok a fiúk dongaszer en összef zött karjai közt, akár egy sor puha kalitka), ugratták egymást, titkokat adtak tovább, tapasztalatot gy jtöttek, kerülték az otthont, úgyhogy ez a poros maradékrész az iskola mögött ünnepélyes elektromossággal, mohó kamaszkori energiával telt meg. Mára azonban lebetonozták, kitakarították, a bódét és a kosárgy r t eltüntették, és Nyúl éppen itt botlik bele Judy cserkészcsapatába, van, aki uniformisban, van, aki kosztümösen egy p re teherkocsiplatón, ez a Szabadságot megjelenít dobogó, a legmagasabb és legszebb lány fehér leped ben, tüskés koronában nagy bronzkönyvet és aranyozott fáklyát tart, a papundekliemelvénye körül csoportosuló többieknek vörösre, barnára, feketére és sárgára van festve az arca, k képviselik a fajtákat, s az arcuk azért festett, mert Mt. Judge-ban nincsenek indián, néger és ázsiai kislányok, vagy ha vannak, nem álltak cserkésznek. Judy a jelvényes-zsinóros khaki uniformist visel k közt van a plató mellett, s annyira meglepi nagyapja föltoronyló jelmeze, hogy kézen fogja, mintha a földhöz, a valósághoz akarná kötni. Harry alig tud lenézni rá, fél, hogy leesik a kürt kalapja. Úgy mondja, mintha a baseballpálya túlsó végéhez beszélne: – Hogy fest a kecske-szakállam, Judy?
– Jól, nagypapa. Úgy megijesztettél. Nem ismertelek meg. – Én úgy érzem, mintha le akarna pottyanni. – Nem hiszem. Ez a nagy, csíkos nadrág isteni. Nem szorítja a pocakodat a mellény? – Ez most a legkisebb gondom. Judy, figyelj. Megtennél nekem egy szívességet? Most jutott csak eszembe, hogy gyártanak már olyan celluxot is, amelyiknek mind a két fele ragadós. Ha adok két dollárt, mit gondolsz, át tudnál szaladni abba a kis boltba a Central túlsó oldalára, és hoznál egy tekercset? – Bár a neve és a tulajdonosa az évek során többször megváltozott, mindig volt egy kis üzlet az iskolával szemben: rágógumit, cukorkát, durranó pisztolyt és hozzá való l porszalagokat, tablettákat, cigarettát, szexlapokat árult a diákoknak, meg csupa olyasmit, amir l a fiatalok azt hiszik, nélkülözhetetlen a számukra. Fejét mereven föltartva nagy nehezen átfúrja a kezét a jelmez rétegein, a csíkos nadrág egyik erszényszer oldalzsebében megleli a tárcáját, s az arca elé emelve kiás bel le két egydollárost. Biztos, ami biztos, hozzájuk csap még egyet. Mostanság minden többe kerül, mint ahogy képzeli. – De lehet, hogy nincs is nyitva, a szünet miatt! – Nyitva lesz. Mindig nyitva szokott lenni. – És ha közben elkezd dik a felvonulás? Nekem a platón kell lennem! – Dehogyis, nélkülem nem kezd dhet el. Eredj, Judy. Gondolj arra, hogy mi mindent tettem érted. Megmentettem az életedet a csónakon. És különben is ki rángatott bele ebbe a rohadt felvonulásba? Te! Nem mer lenézni, nehogy leessen a kalapja, de hallja, hogy a kislány hangja sírós. Haja vöröses folt a látómezeje alján. – Jó, megpróbálom, de... – Ne feledd – mondja Harry, s amint az álla megfeszül az intelemt l, máris érzi, hogy lazul a szakálla –, mindegyik fele ragadós legyen. Szaladj, drágám! – A szíve kalapál; megtapogatja a ruháját, hogy nem felejtette-e otthon a nitroglicerines üvegcsét. Az erszényszer zseb alján lel rá az életadó aranyrögre. Amikor az ujjait az arcához emeli, hogy visszanyomkodja a szakállát, látja, hogy remegnek. Ha a szakáll nem marad meg a helyén, nix Uncle Sam, és az egész felvonulás megfeneklik; itt szorong majd az iskolaudvaron a végtelenségig. Apró léptekkel jár körbe, senkire se figyel, nyugtatja a szívét. Ez az egész egy mer idegeskedés. Judy végre lihegve megjön, és azt mondja: – Olyan hülyék. Jóformán csak ennivalót tartanak. Csupa vacakot, Cheez Doodle-t meg ilyesmit. A celluxuknak meg csak az egyik fele ragadós, de azért hoztam. Nem baj? Dobok kezdenek pufogni a parkolón, el ször csak elszórtan, néhány türelmetlen gyerek bohóckodik, de aztán uniszónó, könyörtelenül dübörögnek. A régi autók és a dobogókat húzó platós kocsik motorja beindul, s kék kipufogógázzal tölti meg az ünnepi leveg t. – Nem – mondja Harry, aki nem tud lenézni az unokájára, nehogy leessen a kalapja, zsebre teszi a celluxtekercset meg a visszajárót, amit alulról a kezébe nyomnak. Jelmezes testét l elidegenedve, mintha gólyalábakon állna, s a lábát lehetetlenül kicsinek érzi. – Ne haragudj, nagypapa. Én megpróbáltam. – Judy könny kis hangja valahol alatta könnyesen locskol és sistereg, mint a napon lötyög víz. – Nagyon jól csináltad – hazudja Harry. Zöld bizottsági pólót és teherautó-sapkát visel , izgatott, köpcös n siet oda hozzá, és elrángatja a dobogók, a rezesbanda, az A-modell Fordok, a nyakkend s városi elöljárók és egy fehér limuzin mellett, a menet élére. A felvonulást villogós, de szirénátlan Mt. Judge-i rend rautó vezeti, ezt követi meghatározott távolságban Harry. Mintha bizony nem ismerné az útvonalat: gyerekkorában is részt vett ezeken a parádékon, a többi városi gyerek közt ült a biciklijén, a küll k közé font piros, fehér és kék krepp-papírcsíkokkal. Végigmennek majd a Centralon a Marketig, a 422. el tt egy sarokkal befordulnak a belváros lejt s, átlósan húzódó szívébe, aztán balra föl a Potter Avenue-n, tégla ikerházak tömbjei közt, melyek a teraszos gyepen ülnek gyámfalaik mögött, majd el a Kegerise sikátor, újabban Kegerise Street el tt, régi kis harisnyagyárait és vasboltjait most Lynnexnek, Data Developmentnek meg Business Logistical Systemsnek hívják, fel a Jacksonig, a
csúcsra, onnan már csak egy sarokra van az régi háza, utána le a Josephre, el a nagy baptista templom mellett, élesen jobbra a Myrtle-re, el a postahivatal és az öreg, ösztövér Oddfellows' Hall el tt, végig az utcán a szemledobogóhoz, a Városháza elé, abba a kis parkba, amely a hatvanas években tele volt mariskát szívó, gitározó kölykökkel, de ahol mostanság egy átlagos hétköznap csak néhány nyugdíjas meg milliomos módra napbarnított csavargó található. A zöld mell n meg egy nagy papundeklijelvényt visel rendez , egy Himmelreich nev kancsal, púpos ékszerész – Nyúl néhány osztállyal járt alatta az apjának, akit mindenki tündérkének csúfolt – azt magyarázza, hogy mindig legyen kell távolság közte és a vezérkocsi között, nehogy úgy lássék, mintha Uncle Samnek bármi köze volna a rend rséghez. Rögtön Nyúl után a fehér limuzin jön, benne Mt. Judge polgármestere és azok a városi tanácsosok, akik nem épp a Poconokban vagy a New Jersey-i tengerparton nyaralnak. Hátrébbról hallja a rezesbandát meg a Chester megyét l kölcsönzött skót dudásokat és a dobogókról recsegtetett népdalokat, amelyek a Szabadságot, 1776 Szellemét, az EGY VILÁG/UN MUNDO-t és a Fej, Szív, Kéz, Egészséget festik alá, s végül egy helyi rockénekest, aki extázisba esve utánozza Presleyt, Orbisont, Lennont, miközben az egy megawattos ventillátora hangosan rezegteti a platójára szerelt összes er sít t. De itt elöl, a menet élén fura csend és némaság honol, és micsoda bizonytalan, hátborzongató érzés az, amikor Harry végre a város f utcájának sárga dupla vonalára helyezi antilopcip jét és elindul! Szédül, és nevetségesnek, óriásinak érzi magát. Mögötte az egyes sebességben duruzsoló fehér limuzin, úgyhogy nem állhat meg, messze el tte pedig, olyan messze, hogy a sarkokon, kanyarokban újra és újra nyoma vész, a rend rautó; közvetlenül el tte azonban semmi sincs, csak a máskor oly forgalmas Central Street ijeszt üressége a telefondrótok fölötti kába júliusi ég kékje alatt. , az magányos, szálfaegyenes teste most a forgalom. Az elnémult úttest felfedi holdbéli részleteit, himl helyeit, repedéseit, öreg fém csatornafedeleit. A szívében és kezében támadt remegés fennkölt áldozati érzésbe megy át, amint az els lépéseket teszi az asztfalt rben, melyet az útvonalnak ezen a végén még csak egy-két néz szegélyez, egypár sortban, tornacip ben, színes trikóban meztelenked test. Odakiáltanak neki. Gunyorosan integetnek, „Juhé"-t ordibálnak Uncle Samre, a két lábon járó lobogóra, a javíthatatlan adószed re és szorgalmas nemzetközi bajkever re. Nem tehet mást, visszaint, és vigyázva biccentget, nehogy leröpüljön a kalapja vagy elszabaduljon a szakálla. Ahogy s r södik, a tömeg egyre gyakrabban kiáltja el a nevét is, „Harry", „Nyúl" – „Hej, Nyúl! Hej, nagymen !" Emlékeznek rá. Eveken át nem hallotta ennyiszer a régi becenevét; Floridában senki sem használja, az unokái azt sem tudnák, mir l van szó. De most, a járdákról, itt van megint, elevenen, szeretetteljesen. Ez a tömeg mintha elnyúló, reciklált mása volna annak, amely a régi tornatermet töltötte meg kedd és péntek estéken, kosárnapokon, télvíz idején, akkor a testük gerjesztett nyári h t, hogy kinn a parketten izzadság csípte az ember szemét, csorgott le a hajából, a füle mögül, folyt le keresztben a nyakán. Az izzadság most a fecskefarkú gyapjúkabát alatt gy lik, a hátán meg a hasán, amit tényleg szorít a mellény, ahogy Judy mondta, s a kalapja alatt, még így parókátlanul is, tiszta szerencse, hogy Janice lebeszélte róla, nem is olyan buta az a liba. A verejtékét l, amint egyre nagyobb kedvvel és lelkesedéssel integet a sarkokon, norvég juharok árnyékában, homokk gyámfalakon, teraszos gyepeken, h vös, árnyas tornácokon összever dött tömegnek, meglazul a szakálla, válik le a ragasztó. Érzi, ahogy egyik fele puhán lecsúszik az álláról, meg sem állva – Uncle Samnek hajlított térd , gacsos a járása, nem olyan hosszú lépt , mint az övé – el halássza az erszényzsebéb l a celluxot, és letép róla egy hüvelyknyit a piros végjelz vel. Ráragad az ujjára, s csak többszöri dühös rázogatás után sikerül megszabadulnia t le. Aztán letép még egy darabot, s rányomja az arcára meg a fehér álszakáll szegélyére; szerencsére megtartja, bár biztosan csillogó négyszöget rajzol az arcára a napsütésben. A néz k, akik az alkalmi reparálást szemmel kísérték, éljeneznek. Harry megmegemelinti a nehéz, magas kalapot, s óvatosan hajolgat mindkét járda felé, amit még nagyobb taps és baráti kiáltozás nyugtáz. A tömeg, melyet az integetése, mosolygása, csillogó négyszöge mögül lát, elképeszti. Mt. Judge lakói nyáriasan vannak öltözve, s olyan pucérak, amilyenek Harry gyerekkorában a feln ttek sosem lehetettek. sz hajú asszonyok ülnek alumínium kerti székekben a járdán, fodros, pepita
kisruhákban, mint dundi csecsem k, der sen lóg ki bel lük formátlan, eres lábuk. Középkorú férfiak gyereknek való biciklisortba préselték oszlopnyi combjaikat. Fiatal anyák jöttek el a hátsó kertek úszómedencéi mell l, bikinijükb l, oldalt magasan felvágott egyrészes fürd ruhájukból kilátszik a fél fenekük és mellük. A csíp jükön lovagló s a forróságtól kipirult csecsem kön semmi sincs a pelenkán meg a gumibugyin kívül. Annyi a fiatal – csecsem k, totyogók, csak úgy fortyog a sok generáció, amióta t megszülte a város. Akkoriban öregekkel volt tele: reggel, ha iskolába ment, mérgesen kárpáló asszonyok jöttek el a házakból söpr t rázva, és vastag, fekete harisnyát és végiggombolt háziruhát viseltek. Most egy mer vidám ártatlan hústajték szegélyezi a Jackson Roadot. Sz l fürtökként összecsomósodó csupasz térdek, hordónyi meztelen barna vállak a foltos járdaszéli árnyékban. Amerikai zászlók aranyozott pálcikákon, léggömbök, léggömbök minden színben, még fémb l is, szív és párna alakúak, kezekben, bokrokra, babakocsikra kötözve, melyek újabb csecsem ket tartalmaznak. Az élvetegség lelkülete, cinkos mulatni vágyás övezi és igenli a parádét, amint Harry vezeti végig az ismer s, lejt s utcák közepének döbbenetes ürességén. A szakáll másik oldalát is leragasztja celluxszal, ugyanabból a zsebb l kihalássza a tablettás üvegét, és bekap egy Nitrostatot. Az útvonal emelked része próbára tette, s most a lejt a sarkát és a térdét gyötri. Ha túl közel ér a rend rautóhoz, szén-monoxid áramlik a tüdejébe. Hátulról nyomja az elvegyül zene: az „Amerikai rjárat" szüneteit a „Yesterday" dallamai töltik ki. A festett sárga vonalra összpontosít, néhol egy-egy megcsúszó kerék elmázolta, ahol szabad el zni, ott szaggatott, de a legtöbb helyen dupla, mint azok a régi, merev villamossínek, amelyeket rég betemettek vagy föltéptek ócskavasnak. Fényképek kattognak rá. Hangok szólítják többféle nevén. Ismerik, de nem lát egyetlen ismer s arcot, még Pru száraz, vörös hajú, szív alakú arcát, Roy tintasötét tekintetét, Janice makacs, barna kis dióképét sem. Azt mondták, itt lesznek a Joseph és a Myrtle sarkán, de a Városháza felé közeledve itt a legs r bb a tömeg, a nyár sütögette testek négyes-ötös sorokban tolonganak, elnyelték a szeretteit. A várost, amelyet ismert, elnyelték az évtizedek, de másik állt a helyére, fiatalabb, meztelenebb, kevésbé ijed s, jobb. És még mindig szereti t, ahogy akkor szerette, amikor negyvenkét pontot szerzett neki egyetlen hazai meccsen. Harry legenda, két lábon járó felh . A belsejében egy csepp robbanószer úgy megnyitotta az ereket, ahogy a virágszirmok pöndörödnek ki a napon. Szeme ég az izzadságtól vagy valami allergiától, feje megfájdult a kürt kalap g znyomása alatt. Az üvegházhatás, gondolja. Az ózonlyuk. Ha majd az Antarktiszon megolvad a jég, valamennyien belefúlunk. Ismer s arc csillanásáért pásztázva az emberi olvadást, Harry csak egy sörösdobozt lát, amit egy kéz pofátlanul egy másikba nyom, egy rövidlátó gyerek komoly szemüvegének villanását, ezüst fülbevalókarikát egy latin-amerikai kinézet lány cimpáján. Végig az útvonalon itt is, ott is látott fekete arcokat, éppoly vidámak és igenl k voltak, mint a többi, meg néhány ázsiait is – adoptált vietnami árvát, testes filipino háziasszonyt. Messze hátul a váltig bontakozó menetben a dudások vérszomjas skót csatadalt cincognak, „képzeld el a sok eembert", vonítja a rock-imperszonátor, közelebb pedig, a menet eleje felé, karcos szalagról, recseg er sít kön át Kate Smith harsogja, hiába, hogy meghalt már, sírba vitte a roppant, üszkös súlya: „Isten, áldd meg Amerikát" – „óóceántól óóceánig, mely habtól fehér". Harrynek ég a szeme, és egyre dagad benne – mintha csak fölröpítették volna, hogy az egész emberi történelmet betekinthesse – a kerge érzés, amit l a szíve egyre vadabbul és rémiszt bben kalapál: hogy ez a kurva ország a legszebb és a legboldogabb a kerek világon. Épp az a fajta ostoba reveláció volt, amit hajdan megoszthatott volna Thelmával a szeretkezés utáni halk, szégyentelen beszélgetésekben. De Thelma hirtelen meghalt. Veseelégtelenség, trombocytahiány, szívbelhártya-gyulladás, ezek vitték el július vége felé, egy h vös hajnalon, amikor egy újabb fülledt, kékesszürke nap kezd dött volna a breweri Szent József-kórházzal szemközti cirádás téglamellvédek mögött. Szegény Thelma, a hosszú küszködés egyszer en fölemésztette a testét. Ronnie végig otthon tartotta volna, de az utolsó héten már nem lehetett kibírni. Hallucinált,
rjöngött, gúnyolódott. És épp Ronra zúdította a haragját, aki olyan áldozatos férje volt az agglegénykori kilengései után. Thelma még csak ötvenöt éves volt – egy évvel fiatalabb Harrynél s kett vel öregebb Janice-nél. Ugyanazon a héten halt meg, amikor a Denverb l Chicago érintésével Philadelphiába tartó DC-10-es lezuhant az iowai Sioux Cityben, kétszáz mérföldes óránkénti sebességgel próbált landolni, az irányítóberendezés felmondta a szolgálatot, csak a két épen maradt motorja vitte tovább, a leszállópályán bukfencet vetett, egyetlen hatalmas t zgolyóvá vált, de az utasok közül még így is több mint százan életben maradtak, volt, aki fejjel lefelé lógott a biztonsági övén, mások tovabotorkáltak és eltévedtek a leszállópályát szegélyez kukoricásban. Nyúl úgy látta, azon a nyáron ez volt az els hír, ami nem valaminek a huszadik évfordulójával állt kapcsolatban – Woodstockéval, a Manson-gyilkosságokéval, Chappaquidi-ckével, a holdra szálláséval. A televíziós hírm sorok tele voltak feltámasztott dokumentumfelvételekkel. A gyászszertartás helyszíne amolyan márkanév nélküli templom, egy mérfölddel Arrowdale-en túl. Harry és Janice eltévedt az odaúton, s a Maiden Springs-i bevásárlóközpontban kötöttek ki, ahol a hattermes mozikomplexum a következ ket hirdette teleírt m sortábláján: SEGÍTSÉG, ÖSSZEMENTEM BATMAN SZELLEMIRTÓK II KARATE KID III HOLT KÖLT K TÁRSASÁGA TÖKÖS GYEREK. A pénztárfülkében ücsörg lusta lánynak fogalma sem volt, merre lehet a templom, akárcsak a pattanásos jegyszed nek a nagy, üres, lila el csarnokban, amely vajas pattogatott kukoricától és olvadt M & M-ekt l b zlött. Harry haragudott magára: annyiszor szökött ki Arrowdale-be Thelmához, és most a kurva templomát nem képes megtalálni. Amikor végül összeizzadtan, zavarodottan, egymás tehetetlenségén dühöngve megérkeznek, a templom ronda kis jellegtelen épületnek bizonyul, nem egyéb, mint egy ablakokkal és galvanizált alumíniumtoronnyal ellátott raktár egy negyedholdnyi fátlan, vörös föld közepén, amit vedlett gyep borít és autócsapák szelnek keresztül-kasul. Belül látszik, hogy a falak salaktéglából vannak, a magas, világos ablakokon csupaszon és könyörtelenül árad be a fény. A padokat összecsukható székek helyettesítik, a fémgerendákról gyerekes filctranszparensek lógnak, rajtuk keresztek, trombiták, töviskoronák, valamint bibliai helyek – Márk 15:32, Jelenések 1:10, János 19:2. A lelkészen barna öltöny, nyakkend , sima gallérú ing, egy kissé ziláltnak és hajszoltnak t nik, akár valami vasbolt kövérkés, fiatal vezet je, aki hébe-hóba maga is kénytelen a súlyos ládákat emelgetni. A hangját vékony kis virágszár mikrofon er síti föl, amelyet majdnem láthatatlanná álcáztak a tölgyfa olvasópolcnál. Mintaszer feleségnek, anyának, templomjárónak és szenved nek festi le Thelmát. A leírás személytelen, mint a ruha, amiben nincs senki. is megérzi ezt, mert rátér az asszony „különleges" humorérzékére, egyéni gondolkodásmódjára, amely nagyban a segítségére volt, hogy oly bátran vívja csatáját a testi megpróbáltatásokkal. Egyik lelkipásztori látogatása során, amikor Thelma már az utolsó tragikus hetet töltötte a kórházban, a lelkész elmélkedésbe bocsátkozott vele arról az örök misztériumról, hogy az Úr miért mér megpróbáltatásokat egyesekre, míg másokra nem, s miért gyógyít meg egyeseket, míg mások gyógyítatlan maradnak. Mert ne feledjük, hogy így van ez az evangéliumban is, hiszen számos leprás és gonosztól megszállt lélek sosem akadt Jézus útjába, vagy nem voltak elég agresszívek, hogy az óriási tömegen keresztül odatolakodjanak Hozzá a Síkon és a Hegyen, Kafarnaumban és a Genezáreti-tónál. És mi volt erre Thelma válasza? Azt felelte ott a fájdalom– és szenvedésteli kórházi ágyán, hogy éppúgy megérdemelte, mint bárki más. Nagyon alázatos szív , beletör d asszony volt. Egy korábbi és kevésbé gyötrelmes alkalommal, idézi fel a lelkész megelevened hangon, ami azt sejteti, hogy most adoma következik, makulátlan otthonában kereste fel Thelmát, aki úgy beszélt neki testi megpróbáltatásáról, mint valami kisebbfajta félreértésr l, szervezete apró huzalainak összegabalyodásáról. Majd pedig szelíd, der s tekintettel, amelyre mindnyájan oly jól emlékszünk itt, akik szerettük, ám ugyanakkor szomorú komolysággal, azt mondta, Isten valószín leg olyasmikért felel s csak, amiket mi magunk is látunk és megtapasztalunk, de mikroszkopikus szinten nem felel s semmiért. A lelkész fölpillant, nem bizonyos benne, milyen hatást fog kiváltani ez az emlékidézés, ám a gyászolók kis gyülekezete, talán mert a furcsa megjegyzésb l kihallani vélték Thelma hangját, s így maguk elé képzelhették tanítón s, gunyoros, ellentmondást nem t r modorát, vagy pedig mert
megérezték, hogy a lelkész maga is szabadulni szeretne a méltatlan szenvedés rémét l, udvariasan felkuncog. A barna öltönyös ember, akár valami talk-show házigazdája, amikor az utolsó perceket vezényli, megköny-nyebbülve vált át a szokásos kincstári optimizmusba, megemlítve a füves legel ket, azt, hogy rendelt ideje van mindennek, s a himnuszt, amelyben az áll, hogy vége már a napnak. Harry a rend runiformisát visel , szipogó Janice mellett ül, és a meztelen, szilaj Thelmára gondol, akit ismert, s akinek oly kevés köze van a lelkész által lefestett asszonyhoz; bár meglehet, a lelkész Thelmája éppoly valóságos, mint a Harryé. A n k mind színészek, minden egyes kis néz közönségükhöz hozzáigazítják a szerepüket. vele az volt Thelma szerepe, hogy rajongott érte, s úgy bocsátotta rendelkezésére a testét, mintha le is mondana róla. Beteg és fakó volt a teste, s úgy volt belézárva a halál, mint valami selymes fekete dobozba. Abban, hogy olyan tehetetlen foglya volt kínos szereleméhségének, volt valami halványan sért , valami megvet . Harry nem tudta annyira szeretni, amennyire Thelma szerette t, s viszonylagos szórakozottságában volt valami kellemes önostorozás is, valami irónia, amit Thelma imádott. De akárhányszor hagyta ott, az asszony sosem akarta, hogy otthagyja. Üveges kísértete most is nekid l, hogy Harry feláll fogadni az áldást, odasimul a melléhez, és megsavanyodott tej szagú leheletével némán könyörög, hogy ne menjen el. Janice már megint szipog, de Harry a szívébe fojtja gyászát, mert tudja, Janice nem szívesen látná. Kinn a zavarba ejt napfényben Webb Murkett, akinek mosolygós arca ráncosabb, mint valaha, s teveszer en hosszú fels ajkáról most is cigaretta lóg, csoportról csoportra jár, bemutatja új feleségét, egy huszonegy-két éves szégyenl s lányt, fiatalabb, mint Nelson, fiatalabb Annabelle-nél is, pihés kis sz ke jószág fekete fodrokban, alakra akár egy fóka, vagy egy tinédzser úszóbajnok, alig van rajta bemélyedés. Webb mindig is zaftosan szerette ket. Harry sajnálja a lányt, akit elrángattak ide ebbe a vallásos raktárházba, eltemetni férje egyik régi golfpartnerének a feleségét. Itt van Cindy is, Webb utolsó el tti felesége, akiért Harry még nem is olyan rég rajongott, egyedül, formátlanul, dühösen és bizonytalanul álldogál majdnem szandálkönny magas sarkú cip jében a s r f vel borított vörös föld kerékcsapái között, a templom parkolóján. Janice Webbhez és a menyecskéhez csapódik, Harry azonban gálásan odamegy Cindyhez, aki szerencsétlenül bandzsít a forró, fátyolos napba. – Szia – mondja, s közben azon töpreng, hogy ereszthette el magát ennyire ez az asszony. Alakja most az ismer s Diamond megyei n i fazon – a keble mint egy polc, s a segge, mintha a lóca is hozzáragadt volna. Bájos, pontos vonású kis arcát, amelynek fiús hetykesége olyan talányos volt valaha, kis gomborrát és távol ül szeme párját háj keretezi és tokák húzzák alá; nyaka egyáltalán nincs, akárcsak a Matrjoska babáknak. Régente rövid haja most azt a szerteálló, merevített frizurát mutatja, ami manapság a fiatal n k kedvence. Ez is csak a tömegét növeli. – Harry. Hogy vagy? – Hangja temet ien óvakodó, kinyújtja puha, széles medvemancsát, Harry megszorítja, de azért a szomorú alkalom örvén egy csókot is lop a nedves, pufók képére. Cindy haragos esetlensége mintha felolvadna egy kicsit. – Szegény Thelma, milyen szörny , ugye? – mondja. – Igen – mondja Harry. – De már rég esedékes volt. Thelma tudta, hogy közeleg. – Úgy érzi, nyugodtan sejtetheti, hogy ismerte a halott asszony lelkiállapotát; Cindy is ott volt azon a karibi éjszakán, amikor párt cseréltek. Cindyt szerette volna megkapni, de Thelma jutott neki. És most már egyik se valami kívánatos. – Az ember megérzi, igaz-e? – mondja Cindy. – Már úgy értem, amikor az ideje közeleg, ha ilyen beteg. Az ember mindent megérez. – Nyúlnak eszébe jut az a kis kereszt a nyaka völgyében, amit látni lehetett, ha fürd ruhára volt vetk zve, meg az is, hogy mint nemzedékének megannyi tagja, Cindy is bolondult a kísérteties dolgokért – asztrológia, el érzetek –, bár nem annyira, mint Buddy Inglefinger barátn je, Valerie, aki igazi ódivatú hippi volt, hat láb magas, teliaggatva gyöngyökkel. – Talán a n k jobban, mint a férfiak – mondja tapintatosan Harry. Egy kicsit beljebb merészkedik az szinteségbe. – Nekem is volt egy kis problémám az egészségemmel nemrég, s azóta
úgy érzem, mintha az egész eddigi életemet valami kábulatban töltöttem volna. Ez azonban már túl mély az asszonynak, túlságosan gyónás-szer . Cindyhez f z d kapcsolatában mindig volt egy fal, ott mindjárt a fényes, tejkaramella-barna szeme mögött, valami akadály, amin az jelzései nem jutottak át. Ostobácska Cindy, Thelma csak így emlegette. De Nyúl látott polaroidfelvételeket, amikor egy részeg éjszakán belopódzott Murkették hálószobájába, amelyek azt bizonyították, hogy Cindy funkcionált. Baszott és furulyázott. De most tényleg ostobácskának látszott, és boldogtalannak. – Valakit l hallottam – mondja Harry –, hogy egy butikban dolgozol odaát Oriole mellett, abban az új bevásárlóközpontban. – Épp most akarom otthagyni. Amennyit keresek, Webbnek annyival kevesebb feleségtartást kell fizetnie, akkor meg minek fárasszam magam? – Hát – mondja Harry –, ha állásod van, legalább emberek közt forogsz. – Megismerkedhetsz egy pasassal, újra férjhez mehetsz, gondolja magában. Bár ki a fene akarná egy ilyen marhafart höz kötni az életét? Ha most menne vele naphalászni, nincs az a csónak, ami el ne süllyedne alatta. – Esetleg kitanulhatnám a fizikoterápiát. Egy másik lány a butikban épp most próbálkozik a holisztikus masszázzsal. – Jól hangzik – mondja Harry. – És hol masszíroznád a férfiak isztikusát? Ez elég közönséges ahhoz, hogy Cindy rá merjen kérdezni: – Te és Thelma... – De aztán elhallgat, lesüti a szemét. – Igen? – Az a régi akadály nem engedi, hogy Harry bátorítsa. Cindy nem az a közönség, amelynek Thelma gyászoló szerelmesét akarja alakítani. – Hiányozni fog neked, tudom – mondja halkan Cindy. Harry ártatlanságot színlel. – szintén szólva Janice és én nemigen találkozgattunk Harrisonékkal az utóbbi id ben – Ronnie lemondott a klubtagságról, sokallja a tagdíjat, és nekem is alig volt alkalmam kimenni a nyáron. A klub se a régi már, a megszokott bandának se híre, se hamva. Egy csomó fiatal hülye vette át a terepet. Egy mérföldre ütik el a labdát, és minden hétvégi versenyt k nyernek. A menyem kijár az uszodába a gyerekekkel. – Hallom, visszamentél a telepre. – Igen – mondja Harry, hátha úgyis kiszagolta már az asszony –, Nelson benne van a pácban. Addig én állok a kormányrúdnál. Nem tudja, nem árult-e el túl sokat, de Cindy elnéz mellette. – Mennem kell, Harry. Látni se bírom, ahogy Webb azzal a nevetséges, affektált kis pólyással enyeleg. Hatvan elmúlt! Szerencsés rohadék. Megérte a hatvanat. A kis csendben, amely Cindy felháborodott szúrására támad a leveg ben, egy repül gép húz el fölöttük, maga után vonszolva éles, tompa moraját. Harry nem éppen barátságos mosollyal mondja, felidézve a polaroidokat: – Ti riztétek meg fiatalnak. – Egy olyan n re, akiért a fene evett valamikor, muszáj egy kicsit haragudnunk, ha már a fájdalom elmúlt. Az emberek szökdösni kezdenek, és Harry úgy gondolja, váltania kellene pár szót Ronnie-val. Régi nemezise egy csoportban áll a három fiával és a menyeivel. Alexnek, a komputerb vésznek kurtára van vágva a haja, és rövidlátóan pislog. Georgie, a színészjelölt hosszúra növeszti és bodorítja a haját, s a zakó és a nyakkend , amit az anyja temetésére fölvett, jelmeznek t nik. Ifjabb Ronnak van a legkellemesebb arca – a mosolya Thelmáé –, izmos és napbarnított: fizikai munkás. Harry kezet ráz velük, és azzal lepi meg ket, hogy tudja a nevüket. Ha az embernek viszonya van egy n vel, a varázs a gyerekeire is kiterjed, hiszen azoknak a kedvéért is szétnyitotta a lábát. – Hogy van Nelson? – kérdi Ifjabb Ron, de az arca nem arra vall, hogy kellemetlenkedni akarna. lehetett az, már csak azért is, mert itt lakik Brewerben, aki beszámolt Thelmának Nelson bajáról. Harry úgy válaszol, mint férfi a férfinak. – Jól, Ron. Végigcsinálta az egyhónapos detoxikálást, s most húsz másik, hogy is mondják, kábítószerfügg vel egy ilyen „elképzelésház"-nak
nevezett valamiben lakik Észak-Phillyben. Önkéntes munkában ügyel egy játszótéren a gettógyerekekre. – Örülök, Mr. Angstrom. Nelson alapjában nagyszer srác. – Én már nem járok el hozzá, nem állhattam a családterápiát, amivel ott kísérleteznek, de az anyja meg Pru szerint imád azokkal a vad fekete kölykökkel foglalkozni. Georgie, a legszebb, Thelma kedvence, hallgatózott, és most közbeszól: – Nelsonnak az a baja, hogy túl érzékeny. Mindenre ugrik. A show-businessben az ember megszokja, hogy oda se bagózzon. Tudja – lófasz a seggükbe. Különben halálra idegeskedhetné magát. – Megtapogatja a frizuráját. Alex, a legid sebbik, a maga precízked módján hozzáteszi: – Hát, tudja, Kaliforniában már én is kis híján rákaptam a kábítószerre, ezért is örültem ennek a fairfaxi állásnak. Ott mindenki kábítószerezik. Egész hétvégén, lenn a parton, az autópályán; mindenki ki van l ve. Hogy lehet úgy családot nevelni? Vagy pénzt félrerakni? Thelma fiai már férfiak, sz szálak vannak a hajukban, bölcs kis barázdák a szájuk körül, feleségük van s apró gyerekeik, Thelma unokái, akik az apjukra tekintenek menedékért a világ s r dzsungelében. Harry szemében érettebbek Thelma fiai, mint maga Ronnie, akiben most már mindig azt az undorító kölyköt fogja látni a Wenrich sikátorból, meg a nagypofájú öltöz i magamutogatót a gimnáziumból. Emberek, akiket valaha szeretett, sorra itthagyják, de Ronnie marad, akár a tulajdon büdös alteste, akár a klottgatyák, amik minden napnak a végére beszennyez dnek. Ronnie hibátlanul alakítja a gyászoló özvegyet; úgy néz ki, mint akit a mosógép forgódobjából húztak el , pillái fehéren lógnak könnyt l vörös szemhéján, rézvörös dróthaja már csak pár szürke pamacs a lelógó fülei fölött. Nyúl megpróbál er t venni régi ellenszenvén, a régi rivalizáláson, kifejez en megszorítja a másik férfi kezét, és azt mondja: – Fogadd részvétemet. De a régi gy lölköd ördög megint kigyújtja Harrison arcát, amely valaha húsos volt, s most nyúzott, üreges, szalonnás. A fiaira pillantva „menjünk csak odébb" módra bök az állával a leveg be, szándékos-k keményen megmarkolja Harry karját, és hal-lótávolságon kívülre vezeti a megszáradt kerékcsapákon keresztül. Férfias-sporttársi bizalmassággal közel hajol hozzá, s szaporán hadarja: – Azt hiszed, nem tudom, hogy évek óta izélgetted Thelt? – Én... én nem nagyon gondolkodtam azon, hogy mit tudsz, vagy mit nem tudsz, Ronnie. – Te szarházi. Amikor ott a szigeten párt cseréltünk, az csak a kezdet volt, igaz? Idefönn is találkoztatok. – Mintha azt mondtad volna, hogy tudtad, Ron. Ha a részletek érdekeltek, miért nem kérdezted Thelmát? – Nem akartam t nyaggatni. Az életéért harcolt, és szerettem. De a végén beszéltünk róla. – Szóval mégiscsak nyaggattad? – akarta tisztázni a dolgokat. Te szarházi. Az sz Mester. Te vagy a legérzéketlenebb, legönz bb rohadék, akit csak ismerek. – Miért? Miért lennék én olyan rossz? Lehet, hogy én is kellettem neki. Talán kölcsönös volt a nyereség. – Ronnie válla felett Harry látja, hogy a gyászolók búcsúzkodni szeretnének, tétováznak, érzik ennek a siet s beszélgetésnek a hevét. Harrison arca egészen ellilult, és lehet, hogy Nyúlé is. – Ronnie, figyelnek. Nem ez a legmegfelel bb alkalom. – Más alkalom nem lesz. Nem akarlak többé látni az életben. Undorodom t led. – Na ja, én úgyszintén. Mindig is undorodtam t led, Ron. Neked a fejed helyén is pöcs van. Ki ne értené meg szegény Thelmát, ha néha elege lett a gusztustalanságaidból, és másra vágyott? Ronnie arca most már sötétlila, a szeme könnyes; úgy szorongatja Harry alkarját, mintha ez volna halott feleségével az utolsó meleg kontaktusa. Dühében még jobban lehalkítja a hangját, Harrynek oda kell hajtania a fejét, hogy hallja. – Baszok arra, hogy izélgetted, a legocsmányabb az benne, hogy közben fütyültél rá. majd megveszett érted, te meg hidegen bezsebelted a rajongását. Te önimádó mocsok. Te vitted a sírba. Megszegett érted mindent, amiben hitt, és te még csak meg se
köszönted, nem szeretted t, tudta ezt, maga mondta. Mindent elmondott nekem a kórházban, és bocsánatot kért. – Ronnie lélegzetet vesz, és folytatná, de a könnyek elzárják a torkát. Nyúlnak is kapar a torka, amikor Thelma és Ronnie utolsó óráira gondol, arra, hogy Thelma elárulta a szerelmesét, amikor a testében már nem maradt semmi szeretet. – Ronnie – súgja. – Én igenis értékeltem t. Kurvára értett a baszáshoz. – Te rohadék – nyögi ki Ronnie többször is egymás után, majd mindketten a gyászolók felé fordulnak, akik alig várják, hogy kondoleálhassanak, s aztán beszállhassanak a kocsijukba, kihasználni, ami még hátravan ebb l a fülledt, ködpárás szombatból, pázsitot nyírni, kertet gyomlálni Diamond megyeszerte. Janice és Webb is ket bámulta. Biztosan kitalálták, mir l folyt a beszélgetés; a legtöbben kitalálhatták, még a három fiú is. Harry ugyan mindig diszkréten intézte arrowdale-i kiruccanásait, elrejtette a Toyotát a garázsban, s egyszer se kapta rajta ket az ágyban se egy megbetegedett gyerek, aki korábban jön haza az iskolából, se egy szerel , aki rájuk nyitja a be sose zárt ajtót, de azért az ilyesmi el bb-utóbb mindig kiszivárog. Akár az autógumi, elég neki egy gombost is. Az emberek megérzik. Elterjedt a híre, vagy ha nem, hát most el fog. Lófasz a seggükbe, ahogy Georgie mondta. Beleértve Webb gyermekfeleségét is, aki a formájából ítélve terhes lehet. Micsoda egy hóhányó ez a Webb. S ekkor érdekes jelenetre kerül sor. Ronnie és Harry, Harrison és Angstrom begyakorolt precizitással keresztez. Pirosló szemhéjuk, kaparó torkuk ellenére rámosolyognak a kandi kis tömegre, és szépen átvágnak egymás el tt, amint a hozzátartozóik felé igyekeznek, Harry a fehérrel szegett, széles vállú matrózkék ruhát visel Janice felé, Ronnie meg vissza a fiaihoz, e szomorú esemény központjának. Akik egyszer csapattársak, azok örökre csapattársak. Nyúlnak eszébe jut, hogy Ronnie egyszer egy egész hétvégén baszogatta Rutht Atlantic Cityben, és még el is dicsekedett neki vele, és egyáltalán nem tudja sajnálni. Olyan Jó, Amit Csinálsz Velem, Toyota. Ez van az új papírtranszparensre írva, amit a társaság küldött, hogy akasszák a kirakatba. Néha, amint az ablaknál áll, és es felh sötétíti el a leveg t, vagy egy érelzáródásos teherautó farol be a tiszafa sövény mögé, a karbantartás bejáratához, Harry hirtelen megpillantja a tükörképét, és megdöbben, hogy milyen hatalmas, hogy mekkora helyet foglal el a planétán. Amikor a múlt hónapban Uncle Samként masírozott az üres út közepén, olyan hátborzongatóan magasnak érezte magát, mintha a feje az induló fölött lebeg óriási luftballon volna. Noha belül úgy érzi, hogy szerény, passzív lélek , megbízható, halk hang, aki senkinek sem akar rosszat, nem akar csapdába esni, és sohasem akar meghalni, van ez a másik énje is, amit kívülr l látni, ez a hat láb három hüvelyknyi hajdani sportoló, aki legalább kétszázharminc fontot nyom, egy gólem, akin elegáns szürke nyári öltöny fénylik, mintha viaszkozva volna, akinek nagy fején a pihés árnyékhajat a Metsz Gyönyör ség Fodrászszalonban (uniszex, minimum tizenöt dollár alkalmanként) igazították a fülére, riasztó tömeg, melynek szeme van, hogy lásson, keze van, hogy fogjon, és fogai, hogy harapjon, egy test, mely egyszeri étkezésre befal annyit, amib l három etióp egy napig elélne, egy szégyentelen benzin-, áram-, újság-, szénhidrogén– és szénhidrátfogyasztó. Góré, fényl öltönyben. Új kelet szívpanaszai, akárcsak a fájdalmasan és drága pénzért koronázott zápfogai, szintén a részét képezik tiszteletreméltósága fegyverzetének. Harrynek ma szüksége is van az önbecsülésre, mert a telepen délel tt tizenegykor látogatást tesz a Toyota Corporation képvisel je, bizonyos Mr. Natsume Shimada, aki egyel re csak egy gondos aláírás a számára, minden bet je külön megformálva az American Toyota Motor Salesnek a kaliforniai Torrance-ban székel központjából küldött krémszín , vastag levélpapíron. A Charlie útmutatására Janice által felvett két könyvel ténykedésének, a pénzügyi rendellenességeknek a híre feljebb s egyre feljebb szivárgott, s el bb a marylandi Glen Burnie-b l, a Mid-Atlantic Toyotától futottak be levelek, azután a Toyota Motor Credit Corporation baltimore-i irodájából, majd pedig udvarias, de ellentmondást nem t r értesítést kaptak Torrance-ból, amit ódivatú tölt tollal, égszínkék tintával maga Mr. Shimada írt alá. – Ideges? – kérdi Elvira, amint karcsú vászonkosztümében odalejt hozzá. A forróság miatt rövidre vágatta hátul a haját, s szexi, sötét pihéket látni a nyakszirtjén. Vajon kettyintgeti-e Nelson?
Ha Pru igazat mond, valakit kettyintgetnie kell. Bár lehet, hogy beérte a kokainkurvákkal, vagy esetleg titkon mégis vidám. Amennyiben egyáltalán el bírja viselni, hogy a fia nemi életére gondoljon, Elvira egy kissé túlságosan is el kel nek, semlegesnek hat ahhoz, hogy ilyesmibe belemenjen. Persze lehet, hogy Harry alábecsüli a világban meglev energiamennyiséget; hajlamos rá, most, hogy az övé fogyóban. – Nem különösebben – feleli. – Hogy nézek ki? – Nagyon hatásosan. Tetszik az új öltönye. – Afféle szürke metál. A hold fényképezése közben fejlesztették ki az anyagát. Benny a szokásos táncot járja odakinn: ajtókat nyitogat, motorháztet ket pattint föl egy fiatal párnak – annyira fiatalok, hogy bizonyosság végett folyton egymásra pillantanak, egyszerre szólalnak meg és egyszerre hallgatnak el, szinte megbénítja ket az igyekezet, nehogy a kelleténél egy dollárral többet fizessenek. Beindult az augusztusi akció a Toyota ezerdolláros árengedményével. Régen csakis szabott áron adtak el kocsikat, semmi alku, ha nem tetszik, ne vigye, min ségi termék. De a régi purizmust megrontották az amerikai módszerek. A Toyotának állnia kell a versenyt. – Tudja – mondja Harry –, amióta a telep ezeket a kocsikat árulja, nem emlékszem, hogy valaha is lett volna igazi japán vendégünk. Azt hittem, ezek mind ott ücsörögnek a Toyota Cityben, és teaszertartással vannak elfoglalva. – Meg gésákkal – teszi hozzá somolyogva Elvira. – Mint Mr. Uno. Harry elmosolyodik. Ez a lány – n – követi a szakmával kapcsolatos eseményeket. – Na igen, nem sokáig maradt Numero Uno, mi? A fülbevalói ma harang alakúak, ívelt kis mattezüst lapok, pillangóbáb hosszúságúra összef zve. Felháborodottan rezegnek, amint azt mondja: – Tulajdonképpen Nelsonnak és Lyle-nak kéne Mr. Shimadával szembenéznie. Harry vállat von. – Mit tehetünk? Amikor az ügyvédnek végre sikerült telefonvégre kapnia Lyle-t, az egyszer en kinevette. Azt mondta, oxigénezi magát, így is csak épp hogy ki tud szállni az ágyból s kimenni a vécére, és bármelyik pillanatban meghalhat. Azonkívül a betegsége átterjedt az agyára, úgyhogy fogalma sincs, mir l beszél az ügyvéd. A komputerét el kellett adnia, és a diskeket sem tartotta meg. Vagyis az ügyvéd elmehet a... francba. – „Picsába", mondta volna, de nem mondta: így udvarolna Elvirának? Nem tudja. A meccs a vége felé közeleg, de az ember még ráhajt. Szereti, hogy Elvira olyan vékony – hozzá képest Pru, s t Janice is vaskos –, és van benne valami h vös és csöndes, ami megnyugtatja, akár a tévéképerny , amikor a hangot nem hallja, csak a villogást látja. – Muszáj volt nevetnem – mondja Lyle végs üzenetére célozva. – Annak is megvannak az el nyei, ha elpatkol az ember. – Még egy hét, és Nelson hazajön, nem? – kérdi mellette Elvira. – Ez a menetrend – mondja Harry. – Múlik a nyár. Az estéken is le lehet mérni. Még meleg van, de már egyre korábban sötétedik. Az ember egyik évr l a másikra elfelejti, ezt a nyárutói kora sötétedést. A tücsköket. A kisült gyep szagát. Bár ez az idei nyár istentelenül es s volt – a kiskertemben agyonverni se lehet a gyomot, a saláta és a broccoli úgy megn tt, hogy letörik. A borsó meg kúszik, mint a lián, már át is ment a kerítésen a szomszéd kertjébe. – Legalább nem volt olyan iszonyatosan fülledt, mint a tavalyi – mondja Elvira –, amikor mindenki az üvegházhatást emlegette. Talán nincs is üvegházhatás. – Dehogynincs – mondja Nyúl akkora meggy z déssel, ami a maga számára is új. A 111-es út túloldalán, a Pizza Hut piros kalapteteje fölött délnek tartó seregélycsapat pettyezi a telefondrótokat, mint megannyi hangjegy. – Én nem érem meg – mondja –, de maga meg az unokáim igen. New York és Philly dokkjai víz alá kerülnek, ha egyszer az Antarktisz elkezd olvadni, meg az egész New Jersey-i tengerpart is. – Ronnie Harrison és Ruth: micsoda egy szarcsimbók az az alak. – Hogy megy sora, hallott fel le? Mármint Nelsonnak. – Küldött egy-két képeslapot a Szabadság-haranggal. Vidámnak t nik. Azt hiszem, valahogy mindig is több struktúrára vágyott a kölyök, mint amit mi adhattunk, és ezekben a rehabilitációs programokban aztán van struktúra. Pruval szoktak telefonozni, bár a nevel k nem szeretik, ha ezen a
ponton kontaktusokat teremtenek a külvilággal. – Prunak mi a véleménye a dolgokról? – Csak képzelné Harry, hogy itt most elevenebb az érdekl dés, mintha fölcsavarták volna azon a tévén a hangot? – Pru megtartja magának a véleményét – mondja. – Az volt a benyomásom, hogy már épp válni akart, amikor Nelson elszánta magát erre a kúrára. Egyébként fenn van Janice-szel meg a gyerekekkel a Poconokban. – Nem érzi magát egyedül? – kérdezi Elvira Ollenbach. Tapogatózás volna ez? Hívja meg Harry a házukba? Meginnának egy-két daiquirit a kuckójában, simogatná Elvira pihésen sötétl nyakszirtjét, s aztán fönn a ferde plafonú vendéghálóban, ahol beköltözéskor azt a rengeteg régi Playboy-t találta a faliszekrényben, utánajárna, hogy a puncija is ugyanolyan-e – a gondolatra, hogy ez az inas, fiatal n i test az étvágyával verné el a magáét, mintha lavina öntené el. Odalenne a jól megszokott rutinja. – Az én koromban ez nem zavaró – feleli. – Legalább azt nézek meg a tévén, amit akarok. A National Geographic-et, a Disney-t, A természet világá-t. Ha Janice itthon van, folyton ezeket a családi izéket nézzük, amikben mindenki a nappaliban sületlenkedik. Megkérdeztem t le, mi az istent élvez ebben a Roseanne-ben, mire azt mondta: „Tetszik nekem az a n . Kövér, rendetlen és mogorva, mint a legtöbb amerikai asszony." Én egyre ritkábban nézek tévét. Megiszom egy sört, aztán már fekszem is le. A fiatal n némán imitálja, hogy megy vissza a fülkéjébe, Para– guay mellé, de Harry élvezi, hogy ott van mellette, ezért így szól: – Tudja, hogy kit unok halálosan? – Kicsodát? – Pete Rose-t. Olvasta a minap a Standard-ben, hogy máskor is voltak már vele z rök? 1980-ban egy csomó másik Phillel együtt amphetaminszedésen kapták, de a klub akkor csak Andy Leachet adta ki, mert volt az egyetlen, aki beismerte, a többi pofátlanul tagadott. – Épp csak átfutottam. Egy breweri orvos írta nekik a receptet. – Bizony, a mi kis városunk is benne volt. Szóval ezért képzeli Rose, hogy most is megússza. Manapság senkinek se kell megfizetnie azért, amit csinált. Ollie North, a kábítószer-keresked k, mert ugye a börtönök tele vannak, és különben is olyan vérz szív liberálisok lettünk. Szegd meg a törvényt, égesd el a zászlót, a lófasz se tör dik vele. – Ne zaklassa fel magát, Harry – mondja Elvira anyásan, visz-szavonulóban. – Tele a világ csalókkal. – Mi ne tudnánk? A lány már hátat fordított, nem felel. Talán mégiscsak izélt Nelsonnal. – Különben is faragatlan játékosnak tartottam mindig – mondja tovább a semminek Harry. – Ha csak izommal meg durvulással bírod, ne állj ki a pályára. Kinn a kánikulában, amelynek párás fény-árnyék váltakozása vissza-visszaveti az baljós tükörképét, a feljavított tiszafa sövényen – Harry végül is kihívta a tájkertészeket, kicseréltette az elszáradt fácskákat és felújíttatta a kéregtakarást – újra fönnakadt egy csomó pizzazsírpapír meg m anyag kávéspohár, amiket a szél átfújt az úton. Nem szabad, hogy a japán vendég ezt a rendetlenséget meglássa. Kimegy, és az aszfaltból felg zölg fülledt, szennyezett leveg a lélegzetét szegi. Összeszorul a mellkasa bal fele. Nyelve alá tesz egy Nitrostatot, megvárja, míg elolvad, csak aztán hajol le. Minél több papirost szed össze, mintha annál több lenne – csokoládépapír, cigarettástasak celofánja, rek-lámcédulák, egész újságlapok, melyeket összeráncolt az es és megbarnított a nap, nagy üdít spoharak, még rajtuk a m anyag tet , bennük a szívószál, aljukon lötyög az olvadt jég piszkos vize. Tele mocsokkal a világ. Hoznia kellett volna egy szemeteszsákot, már mind a két keze tele van, érzi, hogy szederjes az arca, miközben újabb gy rött, ragacsos papundeklidarabért hajol le, hogy szétterpesztett ujjai közé t zze. Harry még mindig a szemetet szedegeti, amikor limuzin suhan be a telepre, rohannia kell, az egészet az irodai papírkosarába tömi. Lihegve, ugráló szívvel, metálszürke öltönyzakóján szorítanak a gombok, visszairamodik a
bemutatóterembe, s a bejáratnál köszönti Mr. Shimadát, utca porától, száradt cukormáztól, pizzaszalvétától ragacsos kézzel rázva meg a kezét. Mr. Shimada makulátlan külsej , kompakt emberke, van vagy öt láb hat hüvelyk, kezében hihetetlenül vékony, ökörvérpiros aktatáska, öltönye füstszürke, majdnem láthatatlan csíkozású, aranygombos duplamandzsettájából épp a megfelel mennyiség látszik ki, magas, fehér inggallérja halványkék ingben folytatódik. S r nek hat, mint valami söréttel dugig tömött babzsák, és jó kondícióban van, bár egy kissé zömök; barátságosnak mondható arcát kaliforniai nap barnította. – Örvendek tarárkozásnak – mondja. – Környék igen kerremes. – Könnyedén beszél angolul, de az akcentusa miatt Harrynek belekerül egy másodpercébe, hogy reagáljon. – Hát, errefelé nem éppen – feleli, de nyomban rájön, hogy ez tapintatlanság, hisz miért telepítené a Toyota ronda környékre a lerakatát. – Már úgy értem, mi a falusi tájainkról vagyunk híresek, tudja, farmházak, cs rök, a kapukon a rontás elleni jellel. – Eltöpreng, nem kéne-e megmagyarázni a rontás elleni jelet, de úgy dönt, hogy nem érdemes. – Óhajtja szemrevételezni... mármint hogy megtekinteni a vállalatot? – Hátha nem érti a „szemrevételezni"-t. Ha az ember külföldiekkel beszél, jobban elgondolkodik a nyelven. Mr. Shimada lassan, mereven erre, majd arra fordítja a fejét és a vállát, felméri a bemutatótermet. – Igen – mondja mosolyogva. – Torrance-ban már sok fotót és tervrajzot ráttam. Ó! Bájos hörgy! Elvira otthagyta az asztalát, a vendég felé lejt ringó csíp vel, s közben beszopja az arcát, hogy még hatásosabb legyen. – Miss Olshima, akarom mondani, Mr. Shimada – Harry magában gyakorolta a nevet, olyan, mint a Ramada, gondolta, csak sír az eleje, s erre mégis összekeveri –, bemutatom Miss Ollenbachot, az egyik legjobb eladónkat. Mr. Shimada el bb ösztönösen meghajol, kezét az oldalához szorítva. Amikor kezet fognak, mintha mindegyik a mosolyával akarná kiütni a másikat. – Jó ötret, mindkét nemb r eradó – mondja Mr. Shimada Harrynek. – Ez ma ártarános. – Nem is tudom, miért nem jutott el bb eszünkbe – vallja be Harry. – Jó ötretnek id kerr – mondja a másik, visszavonva egy kicsit a mosolyából, s némi megrovást jelezve legörbül , vastag, mégis lapos ajkával. Harry még gyerekkorábból, a második világháborúból emlékszik, milyen kegyetlenül bántak foglyaikkal a japánok Bataanon. Pearl Harbor után mindjárt az terjedt el róluk, hogy nevetségesen aprók, s miniat r tengeralattjáróik meg Zero nev vadászgépeik vannak, de aztán, ahogy a Csendes-óceán térségében egyre-másra következtek a vereségek, kiderült, hogy fanatikusan h ek a császárukhoz, valóságos robotmajmok, akiket lángszóróval kell a barlangjukból kifüstölni. Micsoda nagy utat tettünk meg azóta. Harryn elömlik a jóindulat, legszívesebben megdicsérné a világot, amely pedig nem kér ebb l. Mr. Shimada közben azt kérdezi Elvirától, hogy teniszezik-e. – Igen, lelkes híve vagyok a tenisznek – feleli Elvira. – De honnan tudja? A japán tányérképe mosolygós ráncokra hasad, majomfürgén megkocogtatja a lány csuklóját, ahol a napbarnított b rön sápadtabb csík húzódik. – Csukrópánt – mondja büszkén. – Hogy maga milyen okos – mondja Elvira. – Biztosan maga is teniszezik Kaliforniában. Ott mindenki teniszezik. – Amikor csak tud. Erértem ötös szint, nemsoká négyes. – Ez igen – dicséri Elvira, de közben Harryre pillant, hogy meddig kell még a gésát játszania. – Szervafogadás jó, fonák rossz – mondja Mr. Shimada, és mutatja. – Háttal álljon a hálónak, és alacsonyan üssön vissza – mondja Elvira, és is mutatja. – Mintha elölr l ütne. Ne hagyja, hogy a labda irányítsa. – Úgy beszér, mint profi – mondja Mr. Shimada fülig szaladó szájjal. Elvira kétségkívül leny göz . Látni, milyen laza és gyors lehet a pályán. Harry kezd megnyugodni. Amikor a fantomteniszleckének vége, gyorsan végigkalauzolja a vendéget az irodákon, át az alkatrészraktár telepolcozott alagútján, ahol Roddy, a m vezet helyettes, egy pokolian szép fiú, állandóan a hosszú, egyenes szálú haját simítgatja félre az arcából, arca és keze
szürke az olajtól, és mérgesen pillant rájuk fehér karikás szemével. Harry nem mutatja be ket egymásnak, nehogy bepiszkítsa Mr. Shimadát egy leheletnyi olajjal. Tovább kalauzolja a lármás, barlangszer karbantartóm hely rézreteszes ajtajához, ahol Manny, a részleg m vezet je helyett, akit Harry még Fred Springert l örökölt tizenöt évvel ezel tt, Arnold fogadná ket, a m szaki középiskolát végzett, kövérkés fiatalember, aki azt tanulta, hogy mosható overallt kell hordani, ezért a leginkább Kewpie-babának vagy hóembernek lehet nézni. Mr. Shimada azonban megtorpan a visszhangzó m hely peremén – a fémes kalapáláson is áthallatszik a férfiak szentségelése –, hátralép, és megkérdi: – Arkarmazottak moraru jó? Biztos a „morálra" gondol. Harrynek eszébe jut a szerel k folytonos nyavalygása, állandó macskajajos hiányzásaik hétf n, gyanúsan korai távozásaik pénteken, és azt mondja: – Kit n . Ha mindent beleszámítunk, huszonkét dollárt leszakítanak óránként. Én tizenöt éves koromban, amikor kezdtem, harmincöt centet kaptam egyórai munkáért. Mr. Shimadát ez nem érdekli. – Fekete arkarmazottak vannak? Nem rátok. – Na igen. Szeretnénk többet fölvenni, csak tudja, nehéz szakképzettet találni. Néhány éve volt egy emberünk, ügyes kez , jól kijött mindenkivel, de el kellett bocsátanunk, mert egyre többet késett, s volt, hogy meg se jelent. Amikor felel sségre vontuk, azt mondta, neki afrikai-amerikai id szerint jár az órája. – Harry szégyelli bevallani, mi volt a pasas gúnyneve – az, hogy Suvick. De mi legalább már nem áruljuk azokat a négerajkú Suvickos Sambo babákat, mint a tokióiak, látta a nyáron a 60perc-ben. – Toyota cérja, minden színét arkarmazzon – mondja Mr. Shimada. – Toyota akar renni jó porgárja önök prurarisztikus társadalmának. Kentuckyban, georgetowni rerakatban sok fekete dorgozik. Nemcsak mint szerer , mint vezet is. – Megteszünk minden t lünk telhet t – ígéri Nyúl. – Ez itt elég konzervatív vidék, de haladunk a korral. – Vidék igen kerremes. – Az. Újra a bemutatóteremben, Harryre rájön a magyarázkodásvágy: – A falak meg a burkolat színeit a fiam választotta. A fiam, Nelson. Nekem valami, öö, kevésbé finom jobban tetszene, de hát tulajdonképpen már az igazgató, én az év felét Floridában töltöm. A feleségem imádja a napot. Mellesleg teniszezik is. Imád teniszezni. Mr. Shimadának fülig szalad a szája. Az ajkai olyan laposak, mintha ablakhoz nyomná ket, s a négyszögletes, aranykeret szemüvege mintha bele lenne srófolva a szemébe. – Nelson Angstromot jór ismerjük – mondja. Az Angstrom rengeteg mássalhangzójával baja támad, valahogy úgy ejti, hogy „Ank-a-sztom". – Igen híres ember Toyota-központnár. Harrynek elszorul a melle, a hasában meg mintha víz locsogna: tudja, hogy a hosszú udvariaskodás után elérkeztek a látogatás céljához. – Beülünk az irodámba? – Örömmer. – Hozhatnak valamit a lányok? Kávé? Tea? Na persze, ez nem olyan tea, mint a maguké. Egyszer zacskós Lipton... – Nem kérek. – Mr. Shimada minden teketória nélkül belep Harry irodájába, s leül az asztal innens felén lev , párnázott krómkarú, m anyag kuncsaftszékbe. Csodálatosan vékony aktatáskáját a térdére fekteti, s lazán összef zi rajta a kezét, kilátszik két vakító fehér kézel je. Megvárja, míg Harry is leül, majd belefog szemlátomást el készített beszédébe. – Mi japánok – mondja – mindig csodártuk Amerikát. Megszárrás aratt mint kicsi fiú fernéztem nagy amerikai katonákra, jókedvükre, gondtaranságukra. Errenségek, de nem rossz emberek. Er s, hatarmas emberek. Császárunkat tanácsadók vezették szerencsétren útra, ezért MacArthur tábornokot néztük császárnak: vort dölyfös, ers osztályú. Keményen dorgoztunk, megvarósítsuk tanácsát – újjáépíteni reégett városokat, megtanurni demokráciát. Japánok er ször vortak arázatosak Amerikávar. Ismeri Toyotasztori. Er ször szerény, aztán nagyobb, Toyota jobb terméket ad kisember pénzéért, úgy van? Ön igényri, mi megadjuk, úgy van?
– Jó jelszó – mondja Harry. – Nekem jobban tetszik, mint némelyik az újak közül. Mr. Shimada azonban egy pillanatig sem óhajtja, hogy félbeszakítsák. Fényesre barnult, manik rözött keze határozottan simul a vékony, ökörvérpiros aktatáskára, fels teste el red l, hogy jobban hallják. – Mindazonártar háború utáni években japánok mindenki, férfi, asszony, tiszterik Egyesürt Áramok. Mint nagy testvér. De ma nagy testvér viserkedik, mint kistestvér, sír és panaszkod. Kereskedermi er nyöket akar, azt mondja, japán verseny tisztességteren. Miért tisztességteren? Gyártunk varamit, ami vámmar, szárrítássar együtt is orcsóbb, emberek szeretik, megveszik. Amerika is régen ezt csinálta. Most Amerika semmit se csinár, csak várraratátvétert, karterrt, adócsökkentést, nemzeti adósságot. Amerika mindent ervesz, semmit nem ad vissza. Mint nagy fekete lyuk. Mr. Shimada éppoly büszke erre a modern természettudományos hasonlatára, mint a minden válaszolási lehet séget kirekeszt angoltudására. Maga elé mosolyog, és egy dupla csöv vadászpuska kett s csattanásával nyitja ki az aktatáskát. Egyetlen krémszín , merev papírlapot vesz el , ritkásan elhelyezett, gépelt számok sorakoznak rajta. – Adatok szerint '88 novembere és '89 májusa között Springer Motors nem jerentett kirenc Toyota gépjárm eradását, gyári áron százharminchétezernégyszáz dorrár. Összes kamatokkar együtt jeren pirranatban száznegyvenötezer-nyorcszáz dorrár. – Ösztönös, de félig már visszafogott meghajlással átnyújtja a papírlapot. Harry ráteszi nagy tenyerét, és azt mondja: – Na igen, de ezt az általunk felvett könyvel k jelentették maguknak. A Springer Motors senkit sem akar becsapni. Z rös – kellemetlen – a helyzet, de hamarosan mindent rendbe hozunk. A fiamnak drogproblémája volt, fölvett f könyvel nek egy b nöz t, és k ketten tervelték ki a csalást. Egyébként a Brewer Trustot is cs be húzták – egy halott barátjukkal vásároltatták a kocsikat, el tudja ezt képzelni? Idehallgasson: a feleségem és én – mert papírforma szerint a feleségem a tulajdonos – az utolsó fillérig mindent visszafizetünk a Mid-Atlantic Toyotának. Bár arra azért kíváncsi lennék, hogyan számították azt a kamatot. Mr. Shimada egy kissé hátrad l, és kivágja legkurtább beszédét. –Mikor? Harry gondol egy nagyot. – Augusztus végéig. – Vagyis három héten belül. Lehet, hogy bankkölcsönt kell felvenniük, miközben a Brewer Trust máris nyúzza ket. Hát, Janice könyvel i majd kitalálnak valamit, ha olyan okosak. Mr. Shimada pislant egyet a tányérképébe ágyazott lencsék mögött, s mintha beleegyez leg bólintana. – Augusztus végéig. Kamat havi tizenkét százarékkar számorva, TMCC-körcsönfer-téterekker t késítve. – Becsattintja az aktatáskát, és élére állítja a széke mellett. Rásandít a Harry asztalán álló, bekeretezett fényképekre: Janice-ére, amikor még frufruja volt, hosszú flitteres ruhában épp indulni készült Valhalla Village szilveszteri bulijára, úgy három vagy négy évvel ezel tt, a vakuval készült színes fotót Fern Drechsel csinálta a Nikkomattal, amit épp akkor kapott hanukaajándékul Bernie-t l, meglep en jól sikerült, Janice izgatott arca fiatalabbat mutat a koránál, kicsit túlexponált, elmosódó, csillagszem ; Nelson érettségi fényképére, amelyen a fiú blézert és nyakkend t visel, de a haja a válláig ér, mint egy lánynak; és Harryére, amely még Nelson igazgató korából maradt az asztalon, bekeretezett, fekete-fehér m termi felvétel, Harry az iskola kosarasmezében, a labdát fényl jobb válla felett tartja, mint aki büntet t dob, haja kefe, szeme álmos, trikóján MJ bet k. Mr. Shimada enyhén hátrad l, ami arra utal, hogy most kevésbé szigorú diskurzus következik. – Mai fiatarok igen érdekesek – nyilvánítja ki. – Nem férnek éhezést r, mint emberiség történelmében sokszor. Nem férnek atombombátór, mint nemrég. De varamit r férnek – nem bordogok. Japánban sem. Farmernadrág, rockzene nem bordogít. Régen Japánban igen egyszer dorgok bordogítanak embert. Hordfény a harastavon, egy bizonyos pirranat. Tücsökszó a bambuszrigetben. Igen kicsi dorgok csinárnak nagy érzés. Japán kicsi országsziget, majdnem semmiver kerr beérni. Nem olyan, mint végteren Kína, mint U. S. Nincsenek orajkutak, tágas síkok. Csak van népünk, csak van fegyerem. Öt éve rakom Kariforniában, kiábrándító a fegyerem hiánya amerikai népben. Sok jó turajdonság, persze. Jó tenisz, jó szívek. Móka, kacagás. Regjobb barátaim
közt is vannak amerikaiak. Mindig kérnek t rem bocsánat, hogy Frankrin Roosevert internálta itteni japánok. „Vort háború!", mondom megrep dve. Háborúban kerr fegyerem. Nemcsak háborúban. Béke is háború. Most harcorunk nem amerikaiak és britek erren, hanem Nissan, Honda, Ford erren. Toyota-rerakat kerr regyen fegyermezett, rendezett. Harry úgy érzi, közbe kell szólnia, nem tetszik neki a f csapás iránya. – Mi úgy gondoljuk, ez a lerakat az. A nyári forgalmunk nyolcszázalékos emelkedést mutat, s ez már az országos csúcs közelében jár. Én azt szoktam mondani: „A Toyota jó hozzánk, és mi is jó vagyunk a Toyotának". – Már nem, nagyon sajnár – mondja ki kereken Mr. Shimada, majd folytatja: – Egyesürt Áramokban fantasztikus harc rend és szabadság között. Mindenki emreget szabadság, újságok, terevízió, m sorvezet k, mindenki. Igen szeretnek szabadságrór beszérni. Gördeszkázók akarják szabadon elgázorni szegény öregeket tengerparti járdán. Feketék akarnak szabad önkifejezést üvölt rádióvar. Emberek akarnak szabad fegyvertartást, vadászni egymásra autópályán. Kariforniában kutyaszar engem nagyon megrep. Mindenhor kutyaszar, kutyáknak nagy szabadság szarni mindenhová. Kutyaszabadság fontosabb, mint tiszta f és cementjárda. Toyota akar U. S.-ben rendszigetet csinárni szabad-ságtengeren. Teremteni egyensúlyt kürvirág szükségrete és bers érzerem között, amit mi japánur hívunk giri és nindzsó. – El rehajol, és széles kézel villanással megkocogtatja a papírlapon a számokat. – Túr sok rendetlenség. Túr sok kutyaszar. Augusztus végéig fizet, nincs ferjerentés. De Toyota-rerakat Singer Motorsnár megsz nt. – Springer – mondja Harry gépiesen. – Ide figyeljen – folytatja könyörgve. – Nekem a legnagyobb csapás, hogy a fiam így elzüllött. Most Mr. Shimada szól közbe; a beszéde, amelyben bizonyára gyönyör japán jelentésárnyalatok bujkáltak, feldobta. – Nemcsak fiú – mondja. – Kicsoda apja, anyja ilyen fiúnak? Hor vannak? Froridában napfürd znek, teniszeznek, miközben fiatar fiú viccer autókkar. Nelson Ank-a-sztom gyerek még, hogy vezesse Toyota-ügynökség. Hozta szégyenbe Toyota társaság. – Utóbbi gondolatra lapos ajkai mélyen legörbülnek, arca elkomorul. Harry reménytelenül próbál vitatkozni: – Fiatal személyzet vonzza a fiatal kuncsaftokat. Nelson egy hónap múlva harminchárom lesz. – Azt alighanem hiába ecsetelné Mr. Shimadának, s t talán meg is sértené vele, hogy Jézus Krisztus ugyanebben a korban elég feln ttnek bizonyult ahhoz, hogy keresztre feszítsék, és megváltsa a világot. El hozakodik utolsó érvével: – El fogják veszíteni a vev kört. Az emberek itt harminc esztendeje tudják, hol kapni Toyotát. Itt kinn, a 111-es út mellett. – Már nem – szögezi le Mr. Shimada. – Túr sok kutyaszar, Mr. Ank-sztrom. – Csak a harmadik próbálkozása, és majdnem sikerült. Le a kalappal el ttük. – Toyota nem szereti, ha viccernek autóivar. – Fogja a vékony aktatáskát, és feláll. – Számrát tartsa meg. Jön sok papír még. Érveztem sajnáratos tarárkozás, párbeszéd közérdek témákrór vort kerremes. Szíveskedik erigazítani rimuzinsof r négyhuszonkettes úthoz? Ahor ügynöksége van Mr. Krauss. – Rudyhoz megy? Azel tt itt dolgozott. T lem tanult mindent. Mr. Shimada megmerevedik a halvány csíkozású, füstkék ruhában. – Jó tanító nem mindig jó szür . – Ha lesz a városban az egyetlen Toyota-keresked , a Mazdáról le kell mondania. Az a Wankel-motor nem vált be. Olyan, mint valami mókuskalicka. Most, hogy a bárd lesújtott, Harry egészen megkönnyebbül; a várakozás a legrosszabb; a veszteségnek is megvan a kellemes oldala. – Jut eszembe, sok szerencsét a Lexusszal – mondja. – A Toyotáról nem éppen a luxus jut eszébe az embernek, de a dolgok változnak. – Dorgok vártoznak – mondja Mr. Shimada. – Ez a virág szomorú titka. – Kinn a bemutatóteremben megkérdi: – Bájos hörgy? – Elvira átszeli a termet fürge, kopogó lépteivel, fülbevalói táncot járnak az állkapocscsontja végén. A vendég megkérdi: – Kaphatok névjegy kés bbi megkeresés végett? – Elvira el húz egyet a kosztümzsebéb l, Mr. Shimada átveszi, nagy komolyan tanulmányozza, kezét az oldalához szorítva meghajol, majd igazi amerikai tréfamester módra fonákütést imitál. – Úgy van – mondja Elvira. – Alacsonyan üsse.
Mr. Shimada újra meghajol, s Harryhez fordulva olyan szélesen mosolyodik el, hogy a ráncai megemelik a szemüvegét. – Sok szerencsét sok probrémához. Tarán míg nem kés , vesz Rexus kedvezményes ügynökségi áron. – Ez valami japán szellemesség lehet. Harry megropogtatja kavicsos-kulimászos kezével a manik rözött kezet. – Mostantól Corollára se futja nekem – mondja, és valami jóindulatú ösztönt l hajtva is meghajol. Kikíséri a vendéget a limuzinhoz, ahol a fekete sof r a sárhányónak támaszkodva pizzát eszik, s a napról épp elvonul egy felh ; a színtelen, könyörtelen, kánikulai ragyogástól Harrynek megrándul az arca, vicces hangulata elillan, s egyszeriben törékenynek érzi magát, és émelygés fogja el a veszteség gondolatára. El sem tudja képzelni a telepet a magas, kék Toyota-cégtábla nélkül, a jól megcsinált, kesernyés keleti színekre festett kocsik csillogó, mozdulatlan tava nélkül. Szegény Janice, bele fog betegedni. Úgy fogja érezni, hogy cserbenhagyta az apját. Janice reakciója azonban nem ilyen er s; mostanában jobban érdekli az ingatlaneladói tanfolyam. Két tízhetes kurzust már elvégzett, s már el is kezd dött a következ . Hosszú telefonbeszélgetéseket folytat az osztálytársaival a soron következ vizsgáról, a tanáruk, Mr. Lister leny göz egyéniségér l, aki izgalmas szakállt növesztett. – Biztosra veszem, hogy Nelsonnak van valamilyen terve – mondja Janice. – S ha nincs, majd együtt leülünk, és tárgyalásos alapon megegyezünk. – Tárgyalásos alapon? Kétszázezer nyoma veszett dollárról? Amikor nincs több Toyota, amit eladhatnánk? – Tényleg olyan jó kocsik voltak, Harry? Nelson utálta ket. Miért ne szerezhetnénk meg egy amerikai koncessziót – Detroit újra feljöv ben van, nem? – Annyira semmiképp, hogy egy Nelson Angstromot megengedhetnének maguknak. Janice úgy tesz, mintha tréfának venné. – Olyan szörny vagy – mondja, de azután Harry arcába néz, meglepi és elszomorítja, amit lát, odamegy hozzá, és megérinti az arcát. – Harry – mondja. – Te túlságosan mellre szívod ezt az egészet. Apa mindig azt mondta: „Minden hullámhegyet hullámvölgy követ, és minden hullámvölgyet hullámhegy". Nelson egy hét múlva itt lesz, addig meg úgyse tehetünk semmit. – A konyhaablak szúnyoghálóján túl, ahol molylepkék köröznek, a kora augusztusi este az évszak elmosódó színárnyalatát mutatja, a lassan visszahúzódó fényét, miközben a nyár melege még ott van a leveg ben. Ahogy rövidülnek a napok, az aszott f s a cirreg rovarok szárazsága még ezen a zivatar ülte nyáron át is beszivárog: Diamond megye Harry emlékezete szerint sosem látott még ennyi vihart és áradást. Kinn a kertben a díszcseresznye máris elhullajtott néhány levelet, s a hosta-ibolyának halnak el a szárai. Elszigeteltségében, kedveszegettségében Harryt egyre jobban vonzza a föld, a meghitt anya, akinek szoknyája alatt, a bokrok árnyékában még ott az gyermekkora. – A fenébe – mondja, mert ennek a szónak mágikus ereje van a számára, amióta Pru három hónapja ezzel jelentette be kétségbeesett döntését, hogy lefekszik vele, egyszer. – Miféle tervei lehetnének Nelsonnak? Örüljön, ha börtönbe nem kerül. – Azért nem jár börtön, ha valaki a saját családját meglopja. Nelsonnak egészségi problémája volt, beteg volt, éppúgy, mint te, csak nem anginával, hanem droggal. És most mindketten gyógyulófélben vagytok. Harry egyre inkább más hangokat, más véleményeket, t le távol szerzett bölcsességeket hall ki Janice szavaiból. – Már megint kivel fecsegtél? – kérdi. – Csak nem azzal a mindentudó Doris Kaufmann-nal? – Eberhardt. Hetek óta nem beszéltem Dorisszal. De a tanfolyamon van néhány n , el adás után be szoktunk ugrani egy Pine Street-i kiskocsmába, amely nem túl vad, olyankor legalábbis még nem, és az egyik, Francie Alvarez azt mondja, jobb, ha a kábítózást betegségnek tekintjük, akár az influenzát, különben mind meg rülnénk, és azokat a szegény drogosokat okolnánk, mintha bizony tehetnének a bajukról.
– Na és mib l gondolod, hogy Nelson meggyógyul? Arra, hogy nekünk hatezrünkbe került a kúrája, fütyül. Csakis ezért ment el, hogy ezt az egészet megússza. Te magad mondtad, hogy egyszer azt mondta, a kokaint szereti a legjobban a világon. Jobban, mint téged, jobban, mint engem, jobban, mint a tulajdon kölykeit. – Nos, van az úgy az életben, hogy az embernek le kell mondania arról, amit szeret. Charlie. Vajon rá gondol Janice, ezért olyan szinte, szomo-rúan bölcs és bölcsen szilárd a hangja? Az asszony szeme most, ebben a haldokló augusztusi fényben valami sötétséget tükröz, amely hívogatja t, meg akarja osztani vele az asszonyi élete során tanult bölcsességet. Ujjai megint az arcához érnek, mint valami légy, amikor már épp aludnánk el, rátelepszik az arcunkra, az itt-ott vékonyabb, csiklandós b rre. Idegesít ; ránt egyet a fején, hogy elhessentse. Janice visszahúzza a kezét, de továbbra is komolyan nézi. – Jobban aggódom miattad, mint Nelson miatt. Megint jön vissza az angina? Fulladsz? – Néha-néha egy hangyányit – vallja be Harry. – A tabletta rendbe hozza. Egyszer en hozzá kell szoknom. – Nem tudom, nem kellett volna-e mégis vállalni a bypasst. – Épp elég volt az a ballon is. Néha úgy érzem, még mindig bennem van. – Akkor legalább végezz egy kis testmozgást. A telepr l egyenest a kuckódba mégy, a tévé elé, onnan meg az ágyba. Már nem is golfozol. – A régi banda nélkül semmit sem ér az egész. Azoknak a kölyköknek ott kinn a Röpül Sasban nem hiányzik egy vénember a négyesükbe. Majd Floridában újrakezdem. – Na igen, egyszer már err l is beszélnünk kellene. Mi értelme eladói diplomát szereznem, ha utána rögtön elmegyünk fél évre Floridába? Így sosem alakíthatom ki a helyi imázsomat. – Helyi imázsod, az van elég. Fred Springer lánya vagy, és Harry Angstrom felesége. És most még egy híres kábítószerélvez anyja is. – Úgy értem, szakmailag, Mr. Lister így szokta kifejezni. Azt jelenti, hogy az emberek mindig számíthatnak rád, hogy nem Floridában vagy, mint aki nem is veszi komolyan a munkáját. – Más szóval – mondja Harry –, arra megfelelt Florida, hogy oda rekkents, nehogy az útjában legyek Nelsonnak, de most, hogy dolgozó n lettél, Floridát akár el is feledhetjük, igaz? – Hát – mondja Janice –, szintén szólva arra gondoltam, az adósságtörlesztés miatt esetleg el kellene adnunk az ottani lakást. – Eladni? Csak a holttestemen át. – Nem gondolja komolyan, inkább csak a hangját élvezi, úgy süt bel le a felháborodás, mint azokban a tévésorozatokban az örökké felháborodott apákéból, vagy mint az ezüstös hajú Steve Martinéból a Szül sors cím filmben, amit a minap láttak, mert Janice valamelyik ingatlanbuzi barátn je azt mondta, irtó vicces. – Túl híg már az én vérem, hogy egy északi telet kibírjon. Janice úgy fest, mint aki mindjárt elsírja magát, sötétbarna szeme meleg és üveges, mint a kis Royé, amikor kitörni készül bel le az üvöltés. – Harry, kérlek, ne zavarj össze – rimánkodik. – A záróvizsgát eleve csak októberben tehetem le, nem akarhatod, hogy közvetlenül utána Floridába utazzam, ahol az engedélyem nem érvényes, csak azért, hogy nálad is öregebb és betegebb emberekkel golfozhass. Akik különben is megvernek, és húsz dollárt szakítanak le rólad játszmánként. – És szerinted mit csináljak itt, miközben te éled világodat? A telepnek vége, kaput, vagy hogy mondják japánul, finito, s még ha nem is, ha a kölyköt csak félig is rendbe hozták, vissza fogod oda állítani, pedig nem t r el maga körül, más a stílusunk, az idegeire mennénk egymásnak. – Talán most majd nem. Talán Nelsonnak egész egyszer en el kell fogadnia téged, és neked is t. – Én hajlandó lennék – mondja alázatosan Harry. Apa és fia, együtt a világ ellen, újraépítenek mindent: a vízió, egy pillanatra, felizgatja. Ó elszövegelne Bennyvel meg Elvirával, miközben Nelson odakinn szaladgálna a kocsitet tavon, s az emberek vinnék az autót, mint a cukrot. A Springer Motors újra az lenne, ami volt, miel tt Fred Springer megkapta a Toyota-koncessziót.
Tartoznak pár százezerrel, na és – a kormány billiókkal tartozik, mégsem izgat senkit. Janice reményt lát az arcán, és harmadszor is megérinti. Mostanában, hogy éjszakánként legalább egyszer fel kell kelnie, s t néha kétszer, ha egynél több sört ivott tévézés közben, Harry megtanult szuroksötétben tapogatózni át a hálószobán, el bb az éjjeli lámpa üvegtetejét érinti meg, aztán, amint nyújtott karral tesz néhány vaksi lépést, a magas komód síkosra fényezett szélét, s akkor már majdnem ott van a fürd szobaajtó gombja. Mindegyik érintés, ez minden éjjel eszébe jut, rajta hagy egy kis izzadságot és zsírt az ujjhegyei b rér l, végül teljesen elfeketíti majd a fényezett komód szélét, ahogy a golfnadrágja zsebének szegélye is elkoszolódott az állandó belenyúlkálástól, tee– és labdajel-z kiszedést l a játszmák és évek során; s tétova érintéseinek ez az akkumulálódó anyaga, gondolja néha a fürd szoba és a világító kapcsoló biztonságába érve, akkor is itt lesz majd, árnyék a fényezésen, testzsiradékainak mikroszkopikus felh je, ha meghal. – Ne gyötörj, szívem – mondja Janice a kend zetlen könyörgés szokatlan tónusával, amit l Harry kemény, öreg szívét felpörgetik a kiújuló férji érzelmek. – Ez a rettenetes ügy Nelsonnal nagy stressz volt nekem, még ha nem mindig mutattam is. Az anyja vagyok, le vagyok sújtva, és fogalmam sincs, hogy mi lesz. Minden olyan bizonytalan. Harrynek megtelik a melle; nyilallás szúr a bal bordái közé. A vízió, hogy vállvetve dolgozik majd Nelsonnal, elszállt, mint egy álom. Janice olyan ijeszt en, olyan furcsán komoly és frontális, hogy megpróbálja megmosolyogtatni. – Az, még a bizonytalan is bizonytalan – mondja. Nelson aznap jön haza a rehabilitációból, hogy két hét leforgása alatt már a második kongresszusi képvisel , ezúttal egy fehér republikánus veszti életét repül gép-szerencsétlenségben. Egyik Etiópiában, másik Louisianában; egyik egy hajdani Fekete Párduc, másik egy hajdani seriff. Az ember nem is hinné, hogy a politikusi szakma ilyen veszélyes; de persze repülniük kell. Pru autóval hozza haza Nelsont Észak-Philadelphiából, közben Janice vigyáz a gyerekekre. Alighogy megérkeznek, Janice hazatér Penn Parkba. – Gondoltam, hadd maradjanak egymás közt, négyesben – magyarázza Harrynek. – Milyennek láttad? Janice elgondolkodva dugja ki a nyelve hegyét. – Olyan... komolynak. Nagyon összeszedett és nyugodt. Egyáltalán nem olyan vibráló, mint volt. Nem tudom, Pru mennyit árult el neki abból, hogy a Toyota megvonta t lünk a koncessziót, s hogy hamarosan ki kell fizetnünk azt a száznegyvenötezret. Én mindenesetre nem akartam mindjárt ezzel kezdeni. – Hát akkor mit mondtál neki? – Azt, hogy remekül néz ki – igazából meghízott egy kicsit –, s hogy mind a ketten büszkék vagyunk rá, amiért végigcsinálta. – Na hiszen. Rólam kérdezett? Érdekl dött az egészségem fel l? – Nemigen, Harry – de tudja, hogy megmondanánk neki, ha valami baj volna. Leginkább a gyerekek érdekelték. Olyan megható volt – bevitte ket abba a szobába, ahol anya a növényeit tartotta, s mi télikertnek hívtuk, és bocsánatot kért t lük, amiért rossz apjuk volt, elmagyarázta nekik a kábítószer-problémát, s hogy egy olyan helyen volt, ahol megtanították, hogy soha többé ne szedjen kábítószert. – T led is bocsánatot kért, amiért rossz fiad volt? És Prutól, amiért szar férje volt? – Fogalmam sincs, hogy és Pru mir l beszéltek egymás közt – órákat töltöttek a kocsiban, Philadelphia környékén egyre z rösebb a forgalom, állandóan javítják az autópályát. Egyszerre esik szét minden út és híd. – Rólam egyáltalán nem kérdezett? – Dehogynem, szívem. Holnap estére meg vagyunk híva hozzájuk vacsorára. – Aha. Hogy én is megcsodáljam a drogtalanított mintagyereket. – Ne beszélj így. Mindnyájunk támogatására szüksége van. A gyógyulás legnehezebb része a mili be való visszailleszkedés.
– Mili ? Szóval mi az vagyunk, a mili je? – Így nevezik. Nem szabad újra odaszoknia a Hanyattba, azokhoz a drogos fiatalokhoz. A közvetlen családjának mindent meg kell tennie, hogy betöltse az rt. – Az Isten szerelmére, ne ájtatoskodj már annyit – mondja Harry. Fortyog benne a neheztelés. Zokon veszi, hogy így körüludvarolják Nelsont, csak mert tékozló fiú lett bel le. Zokon veszi, hogy Janice új szavakat szed fel, és t le távoli, új területekre merészkedik. Zokon veszi, hogy tele a világ adóssággal, és senkinek sem kell fizetnie – se Mexikónak, se Brazíliának, se azoknak a szélhámos takarék– és hitelszövetkezeteknek, se Nelsonnak. Nyúl sosem rajongott az ódivatú erkölcsökért, de a felrúgásuk a csontjába sajdul. Eltelik az éjszaka és a másnap, az ágyban és a telepen. Benny-nek és Elvirának elmondja, hogy Nelson hazajött, az anyja szerint hájas, de a terveir l nem beszélt. Elvirát felhívta Rudy Krauss, és megkérdezte, nem akar-e átmenni hozzá a 422-es út mellé eladónak. Egy bizonyos Mr. Shimada sok szépet mesélt róla. Elvira azt is hallotta, hogy Jake otthagyja az oriole-i Volvo-Oldsot, s egy Lexus-ügynökséget fog vezetni valahol Pottstown körül. , Elvira még egy darabig marad, megvárja, mik a tervei Nelsonnak. Benny már érdekl dött más lerakatoknál, és nem aggódik különösebben. – Lesz, ami lesz, érti. Csak az egészség meg a család meglegyen – nekem ez a f . – Harry megkérte ket, hogy a karbantartáson egyel re ne szóljanak Mr. Shimada váratlan támadásáról. Harry egyre könnyebbnek érzi magát; amint a m anyag csempés bemutatóteremben sétál, a feje mintha éppoly szédít magasan lebegne fölötte, mint kürt kalapos feje aznap a ragyaverte, csíkos aszfalt fölött. Hazahajt, elkapja a Brokaw elejét a 10-es csatornán (lehet, hogy a pasasnak nyúlszája van, de legalább nem kanadaiul beszél), de Janice máris nyaggatni kezdi, hogy szálljon vissza a Celicába, és hajtson át vele Breweren keresztül Mt. Judge-ba, életében már vagy trilliomodszor. Nelson leborotválta a bajuszát, és kiszedte a fülbevalóját. Arca játszótéri napbarnított, és egy kicsit tényleg mintha elhízott volna. Láthatóvá vált fels ajka hosszú, duzzadt, kifelé dülled , mint Springer mamáé. Kiderül, hogy rá hasonlít a legjobban; neki volt ilyen töltöttkolbászteste, amilyenné Nelsoné kezd válni. A fiú vénasszonyos-mereven mozog, mintha a rehabilitáció nemcsak a drogot és a rángást préselte volna ki bel le, hanem a vele született ideges energiát is. Apja most el ször látja középkorúnak, a ritkuló haját, kopasz foltjait állandó tartozékoknak, nemcsak ideiglenes állapotnak, ami megváltozhat. Lelkészre emlékezteti Harryt, valami nevenincs szekta kigömbölyödött képvisel jére, például arra az agyalágyultra, aki Thelmát eltemette. Frissen szerzett ünnepélyessége kiterjed a ruhájára is: noha az este az évszaknak megfelel en párás és meleg, Nelson fehér inget és csíkos nyakkend t vett, s Harry csalókán fiatalnak érzi magát mellette puha gallérú, Röpül Sas-emblémás pólóingében. Nelson az ajtóban fogadta a szüleit, anyját megölelte, és ugyanezt próbálta csinálni az apjával is, ügyetlenül köréje fonta a karját, s lehúzta a sokkal magasabb férfit, hogy hozzádörgöl zzék borostás képéhez. Harry meglep dött és viszolygott: az ölelés színpadiasnak, furának, er ltetettnek hatott, mint amire ezek a teleevangelizátorok biztatják a népet, miel tt kirohannának a stúdióból, hogy megkettyintsék a titkárn jüket. és Nelson jóformán meg sem érintették egymást, amióta a gyerek elmúlt tízéves. A dolognak kétségtelenül volt valami békülékenységvagy bocsánatkérés-jellege, de Harry akkor is rítusnak érezte, rítusnak, amit a fia máshol tanult, s aminek semmi köze az Angstromokhoz. Pru is össze van zavarodva, amiért hirtelen egy lelkészt kapott férjnek; amikor Harry lehajol, s puha, meleg csókot vár t le, csak az ijedt fürgeséggel odafordított száraz arcát kapja. Harry megbántódik, nem tud róla, hogy rossz fát tett volna a t zre. Annak a vad és viharos éjszakának a közjátéka óta Pru részér l teljes hallgatás jelezte, hogy szeretné elfelejteni az egészet, s a maga hallgatásával visszajelzett, hogy részér l rendben. Nincs is már ereje, energiája egy viszonyhoz – a veszélyeihez, elvárt teljesítményeihez, a titkolózáshoz, mely fölösleges mütyürként telepedne az ember hétköznapi életére, az állandóan gyötr nyugta-lankodáshoz s a folytonos fenyegetéshez, hogy bármikor felfedezhetik és vége szakadhat. A gondolatát sem bírja elviselni annak, hogy Nelson
megtudná, holott az egyáltalán nem zavarta annak idején, hogy Ronnie tudja-e. Azt még élvezte is, olyan volt, mint egy jó belemenés a palánk alatt. Thelma és egyformák voltak, mindketten fel tudták mérni a kockázatot és a nyereséget, együtt képesek voltak helyet lopni maguknak, ahol szabadok lehettek egy órára, szabadok mindent l, csak egymástól nem. Az ember a saját nemzedékén belül – ugyanazok a dalok, ugyanazok a háborúk, ugyanaz a viszonyulás a háborúkhoz, ugyanazok a szabályok, ugyanazok a rádiójátékok – fel tudja mérni a lehet ségeket és a lehetetlenségeket. De egy másik nemzedt szkbe tartozóval mélyvízbe kerül, t zzel játszik. Ezért nem tetszik neki még ez a kis változás sem Pru h mérsékletében – ez a h vösség olyan, mint valami rendreutasítás. Velük esznek a gyerekek is, Judy és Harry ül Springerek mahagóni ebédl asztala egyik oldalán – valósággal ünnepre van terítve –, Janice és Roy a másikon, Pru és Nelson pedig a két végén. Nelson imát mond; egymás kezét fogják, behunyják a szemüket, s amikor már sikítani tudnának kínos zavarukban, Nelson a következ szavakat kántálja: – Béke. Egészség. Tisztaság. Szeretet. – Ámen – mondja rémülten Pru. Judy egyfolytában Harryre bámul: látni szeretné, mit kezd ezzel az egésszel. – Remek – mondja Harry. – Ezt is a detoxikálóban tanultad? – Nem detoxikáló, apa, rehabilitáció. – Nevezd, ahogy akarod. Ilyen szentfazekak? – Az embernek be kell látnia, hogy tehetetlen, hogy egy fels bb hatalomtól függ. Ez a Névtelen Alkoholisták és a Névtelen Narkománok alapelve. – Ha jól emlékszem, azel tt nem nagyon érdekelt ez a fels bb hatalom izé. – Most sem érdekel, legalábbis abban a formában, ahogyan az ortodox vallás tálalja. Egyszer en egy olyan hatalomban kell hinnünk, amely er sebb nálunk – Istenben, ahogy elképzelni tudjuk. Ez az egész olyan szép kerek és szabályos, hogy Harrynek visz-sza kell fognia a vitatkozókedvét. – Oké, rendben – feleli. – Semmi se rossz, ha az éjszakán átsegít, ahogy Sinatra mondta. – Mimt l hallotta ezt valamikor. Itt, ebben a Springer-házban Harry ma este hatalmas és szomorú távolságra érzi magától Mimet, anyát, apát s azt az egész elsüllyedt, istenfél Jackson Road-i, harmincas-negyvenes évekbeli világot. – Te azel tt hittél ezekben a dolgokban – mondja neki Nelson. – Hittem. És ma is hiszek – mondja Nyúl, tudva, hogy egy-kedv sége piszkálni fogja a fia cs rét. De azért muszáj hozzátennie: – Halleluja. Amikor azt a katétert a szívembe bökték, megláttam a fényt. Nelson bejelenti: – A központban el re megmondták, hogy lesznek, akik kigúnyolnak bennünket, amiért megjavultunk, de arról nem volt szó, hogy az ember tulajdon apja is közéjük fog tartozni. – Nem gúnyolok én ki semmit. Az Isten szerelmére. Legyen neked béke, szeretet, tisztaság, amennyit akarsz. Csak helyeselni tudom. Mind csak helyeselni tudjuk. Így van, Roy? A kisfiú mérgesen bámul rá, amiért éppen t szemelte ki. Lefittyed , nyálas alsó ajka remegni kezd; anyja felé fordítja az arcát. Pru azt mondja halk, irányított hangon, amelyb l Harry kiérezni vél valami ködös nyugtázást, utalást a szúnyoghálós ablakra, a nekiver d es re: – Royt nagyon felzaklatta Nelson hazatérése, még hozzá kell szoknia. – Mélységesen megértem – mondja Harry. – Mind hozzászoktunk már, hogy nincs láb alatt. Nelson tiltakozó, könyörg tekintetet vet Janice-re, és Janice azt mondja: – Nelson, mesélj nekünk a tanácsadói munkádról –, de a tónusa hamis, azt jelzi, hogy már hallott róla. Nelson beszéd közben furán mozdulatlanul ül, mint akit nyugtatóznak; Harry gyerekkora óta úgy ismeri Nelsont, mint ideges, örökösen gesztikuláló kölyköt, akinek a nyugtalanságában van valami barátságos és reményteljes. – Az ember – mondja Nelson – többnyire csak hallgat, s hagyja, hogy k maguk verbalizálják a problémáikat. Nem kell sokat beszélni, elég, ha jelezzük, hogy
hajlandók vagyunk várni, hogy odafigyelünk. El bb-utóbb a legmegátalkodottabb utcagyerek is megnyílik. Hébe-hóba persze emlékeztetnünk kell ket, hogy mi is keresztülmentünk egy s máson, s ezért a gengtörténeteik nem hatnak ránk különösebben. Sokan drogot árultak közülük, s amikor azzal kezdenek kérkedni, hogy mennyi pénzt kerestek, elég annyit mondanunk: „És hol az a pénz?" Egy fillér se maradt bel le – közli Nelson az asztal körül ül kkel, tágra nyílt szem gyerekeivel. – Elhülyéskedték. – Err l jut eszembe... – kezdi Harry. Nelson azonban folytatja a nyugodt prédikációt. – k maguk kell hogy rájöjjenek, hogy foglyok voltak, a drog foglyai, hogy senkinek az eszén nem jártak túl. Maguktól kell ráébredniük, belülr l kell hogy jöjjön a felismerés, ha mi mondjuk, nem fogadnák el. A mi dolgunk az, hogy odafigyeljünk; a hallgatásunk az, ami kivezeti ket önnön bels csapdáikból. Amint beszélni kezdünk, ellenállnak. Türelem kell hozzá, és hit. Hit, hogy az eljárás beválik. És be is válik. És be is válik. Nagyon izgalmas újra és újra látni ezt. Az emberek várják, hogy segítsenek rajtuk. Tudják, hogy a dolgok rosszul állnak. Harry mondani akar valamit, de Janice megel zi, fennhangon mondja neki s az egész asztalnak: – Nelson egyik elképzelése a teleppel az, hogy kezel központot kellene rajta létesíteni. Bre-werben messze nincs elegend lehet ség a probléma megoldására. A kábítószer-probléma megoldására. – Életemben nem hallottam ekkora baromságot – vágja rá Harry. – Hol ebben a pja anz? Ezeknek az embereknek nincs pénzük, elhülyéskedték, kábítószerre költötték. Nelson egy kissé visszavedlik régi önmagává. Nyüszítve mondja: – De van, apa. Alapítványi pénzek. Szövetségiek. Államiak. Még ez a tehetetlen Bush is elismeri, hogy valamit tenni kell. – Húsz alkalmazottat basztál át a palánkon, s a legtöbbjük családos. Mi lesz a szerel kkel? Mi lesz az eladókkal – szegény kis Elvirával? – Kapnak valahol állást. Nincs vége a világnak. Az emberek ma már nem ragaszkodnak foggal-körömmel az állásukhoz, mint a te kétségbeesett nemzedéked. – Persze – amióta a te nemzedéked rászabadult a világra, van is némi okunk a kétségbeesésre. Na és hogyan akarod azt a betonépületet kórházzá átalakítani? – Nem kórházról van szó... – Százötvenezerrel már tartozol a Toyotának, két hetünk van rá, hogy kifizessük. Nem beszélve arról a hetvenöt grandról, amivel a Brewer Trustnak jössz. – Azok a Slim nevén vett autók még most is ott vannak a telepen, úgyhogy nem kell... – Nem beszélve a használtakról, amiket készpénzért adtál el, s az összeget zsebre vágtad. – Harry – mondja Janice a figyel gyerekközönségre mutatva. – Ez nem a megfelel hely. – Nincs megfelel hely, ahol ki lehetne magyarázni, amit ez a tetves kölyök csinált! Több mint kétszázezer kurva sékel – honnan teremtsük el ? – Fájdalomszikrák pattognak a mellizmai alatt, és szédül is, az arcok úgy úsznak el tte, mint valami undorító levesben. Egyre er södnek újabban a kellemetlen tünetei; annak, hogy a BEL-jét megtisztították, már több mint három hónapja. Dr. Breit figyelmeztette, hogy három hónap múltán fellép az újraelzáródás veszélye. Janice azt mondja: – Viszont annyi mindent tanult, Harry. Annyival okosabb. Mintha azt a pénzt a továbbképzésére költöttük volna. – Továbbképzés, iskola! Mit vagy úgy oda az iskoláktól? Az iskola is csak rablás. Arra tanít, hogy hogyan raboljunk ki olyanokat, akik még nem járták ki az iskolát! – Nem akarok visszamenni az iskolába – szúrja közbe Judy. – Csupa nagykép alak. – Nem a te iskoládról beszélek, szívem. – Nyúl alig kap leveg t; a melle mintha habszivacsdarabkákkal lenne tele, amelyek nem akarnak szétolvadni. Nem szabad felidegesítenie magát. Az asztalf n Nelson nyugalmat és megbízhatóságot sugároz.
– Apa, narkomán voltam. Elismerem – mondja. – Crack-kel éltem, és az sokba kerül. Az ember retteg, hogy visszazuhan, húszpercenként kell neki az újabb és újabb adag. Ha egész éjjel csinálod, ezrek mennek rá. De a pénz, amit elloptam, nemcsak nekem kellett. Lyle-nak is sok pénzre volt szüksége, hogy beszerezhesse azokat a kísérleti anyagokat, amikre az itteni minisztériumi barmok ráültek, s ezért Európából és Mexikóból kell becsempészni ket. – Lyle – mondj a elégedetten Harry . – Hogy van az öreg komputerb vész? – Egyel re még tartja magát. – Túl fog élni engem – mondja Harry; tréfának szánja, de a valós lehet ség úgy szúr bele, mint egy jégcsap. – Egyszóval – próbálja összefoglalni a lényeget – a Springer Motors kokainná vált, meg pirulákká egy buzi számára. – Vajon mennyire buzi ez a kölyök, t n dik középkorú, felhizlalt, rehabilitált fiát nézve. Pru válasza nem elégítette ki. Ha Nelson nem buzi, miért hagyta Pru, hogy megizélje? Rengeteg éhség halmozódhatott fel benne, hogy kétszer egymás után elélvezzen. Nelson azon az idegesít , nyugtatózott, senki-nem-bánthat hangján mondja: – Fölöslegesen izgatod magad, apa, ez az összeg ma egyáltalán nem nagy pénz. Te még most is úgy tekintesz a dollárra, ahogy a gazdasági válság idején volt szokás. A dollár nem szent tehén, egyszer mértékegység. -Nagyon köszönöm, hogy elmagyaráztad. Micsoda megkönnyebbülés. – A Toyota pedig nem nagy veszteség. Szerintem évek óta döglött a társaság. Nézd csak meg a Lexus-tévéreklámjukat, és hasonlítsd össze a Nissan Infinitiével: ég és föld. Az Infinitié fantasztikus, kocsit nem is látni benne, csak madarakat meg fákat, k elképzelést árulnak. A Toyota meg csak egy újabb bádogdobozt. Hagyd már ezt a Toyota-fixációt. A Springer Motors megvan – szögezi le Nelson. – A cégnek még vannak vagyontárgyai. Anyával épp azon dolgozunk, hogyan csoportosítsuk át ket. – Sok szerencsét – mondja Harry összesodorva a szalvétáját és visszadugva a gy r be, gyerek-szalvétagy r , világos anyagból készült, tele különféle szín t vonalkákkal. – Harminchárom esztendei házasságunk alatt anyádnak egy tisztességes vacsora kellékeit se sikerült az asztalra csoportosítania, de most talán majd megtanulja. Talán Mr. Lister megtanítja az át– és kicsoportosításra. Pru, ez isteni volt. Bocs a h zöngésért. Nagyon értesz a halhoz. Azok a kis f szeres borsófélék a tetején különösen ízlettek. – Miközben kiráz egy Nitrostatot a mindenüvé magával hordott üvegb l, észreveszi, hogy a keze eddig sose látott módon remeg-nem csak mozog, hanem ugrál is, mintha önálló gondolatai támadtak volna, melyeket vele nem osztott meg. – Kapribogyó – mondja halkan Pru. – Harry, Nelson holnap visszaáll a telepre – mondja Janice. – Remek. Ujabb megkönnyebbülés. – Apa, már mondani akartam, kösz, hogy helyettesítettél. A nyári kimutatások egész jók, ha mindent tekintetbe veszünk. – Ha mindent tekintetbe veszünk? Valóságos csodát m veltünk. Az az Elvira színtiszta dinamit. Mint bizonyára te is tudod. Ez a japcsi, aki kinyírt bennünket, át akarja venni Rudyhoz a 422-es mellé. Az egész raktárkészletet oda viszik át. – Janice-hez fordul. – Nem tudom elhinni, hogy megint ezt az örök vesztest teszed meg górénak. Janice azon a nyugodt hangon mondja, ahogyan a többiek is beszélnek az asztal körül, mintha egy rültet csitítgatnának: – nem örök vesztes. a fiad, akib l új ember lett. Esélyt kell neki adnunk. Pru hangja sokkal inkább feleségi, mint Janice-é, amikor hozzáteszi: – Tényleg megváltozott, Harry. – Napról napra boldogulj – kántálja Nelson –, a fels bb hatalom megsegít. Ha ezt a segítséget elfogadod, hidd el, apa, semmi sem sújt le. Azt hiszem, én éveken keresztül súlyos depresszióban voltam; valahogy minden meghaladta az er met. De most mindent Isten kezébe helyezek, és nyugodtan hajtom álomra a fejemet. Persze, a programot folytatni kell. Lesznek helyi összejövetelek, s hetente egyszer elhajtok Phillybe a terapeutámhoz, és ellen rzöm egyik-másik régi gyerekemet.
Imádom a tanácsadást. – Anyjához fordul, és rámosolyog. – Imádom, és az is imád engem. Harry megkérdi: – Ezek a drogos kölykök, akikkel foglalkozol, mind feketék? – Nem mind. Egy id után már észre se veszi az ember. Fehér, fekete, a problémájuk ugyanaz. Az önbecsülés hiánya. Ez a tudákosság, ez az er ltetett nyugalom, higgadtság és erényesség: Nyúlnak klausztrofóbiája támad t le. A lányunokájához fordul segítségért, egy villanásért, egy be nem tervezett fénysugárért. – Neked mi a véleményed err l az egészr l, Judy ? – kérdezi. A gyerek arcán a tökély máza – tökéletesen egyenes fogak, tökéletesen elhelyezett szempillák, keskeny sugarak a zöld szemekben és a hajszálakon. A természet újabb kísérlete, hogy sikerült egyedet hozzon létre. – Én örülök, hogy apu hazajött –mondja Judy –, és hogy már nem tombol. Rendesen viselkedik. – Harry megint úgy érzi, hogy betanult szavakat hall, hogy volt egy f próba, amire t nem hívták meg. De mi mást kívánhatna ennek a gyermeknek, mint azt az apát, akire szüksége van? Kinn a járdán arra kéri Janice-t, hogy vezessen, bár ehhez át kell állítani az ülést és tükröket. Hazafelé tartva a hegy oldalában, megkérdi: – Tényleg nem akarod, hogy ott maradjak a telepen? – Lenéz a kezére. Már nem ugrál, de még mindig fura. – Egyel re nem, Harry. Adjunk teret Nelsonnak. Annyira igyekszik. – Csak úgy fossa ezt a Névtelen Alkoholisták-féle szart. – Ha a normális élethez szüksége van rá, akkor nem szar. – Nem is emlékeztet önmagára. – Csak meg kell szoknod. – Leginkább anyádra emlékeztet. imádott prédikálni. – Mindenki tudja, hogy kiköpött apja. Csak nem olyan magas, és a szeme az enyém. A park, a sötét sétányok, az elhanyagolt teniszpályák, az emlékm tank, amely nem fog több lövést leadni. Ha vezet, az em-ber nem látja ket ilyen tisztán. Úgy suhannak el mellettük, mint múzeumi tárgyak, amelyekr l rég lejött a címke. Mászna kifelé a csapdába esett, dühös hangulatból. – Bocs, ha rondán viselkedtem vacsoránál, a gyerekek el tt. – Sokkal rosszabbra számítottunk – mondja der senJanice. – Nem akartam felhozni a pénzt, se az összes többit. De valakinek muszáj. Komoly bajban vagy. – Tudom – mondja Janice, miközben a Weiser fels részének utcalámpái végigmossák makacs, tömpe orrú profilját, kormányt szorongató kis kezeit, az anyjától örökölt gyémánt– és zafírgy r t. – De az embernek hinnie kell. Erre te tanítottál. – Igen? – Kellemes meglepetés, hogy az elmúlt harminchárom esztend ben bármire is megtaníthatta Janice-t. – És miben? – Magunkban. Az életben – mondja Janice. – Már csak azért is jó, hogy otthagyod a telepet, mert elég fáradt vagy mostanában. Nem fogytál te le? – Néhány fontot. Miért, nem ezt kellene csinálnom, a francba is? – Attól függ, hogyan csinálod – mondja Janice, bosszantóan eltel-ve ezekkel az új információkkal, új feltételezésekkel. Megszorítja Harry combtövének belsejét, ahol a katétert beillesztették s el is vérezhetett volna. – Minden rendbe fog jönni – hazudja Janice. Augusztus fülledt és nyomasztó közbüls hetei csillámló párlatát f zik a nyárnak, végs ragyogást. A Röpül Sas gyepcsíkjai, melyek ilyenkorra rendszerint kiégnek, és úgy megkeményednek, akár a kocsiút, a sok es miatt még most is zöldek, csak a durva szálú, vörösesbarna vidraf üt el bennük, meg a néhány csökött kis juharcsemete, amelyek máris sárgulnak. Fiatal fa lombja hamarabb szárad – gyengébb, érzékenyebb. Fél sebb. Ronnie Harrison még mindig úgy üt, mint egy patkolókovács: röviden kezdi, kurtán fejezi be, s közben néha nyög egyet. Mivel a telepen már nincs rá szükség, és partnert keresett a golfhoz,
Nyúlnak eszébe jutott, amit Thelma mesélt: hogy az orvosi számlái miatt kellett leköszönniük a klubtagságról. Ronnie a telefonban meglepettnek hangzott – Harryt magát is meglepte, hogy a holt viszony révén ujjaiba ivódott számot feltárcsázta –, de meglep módon belement. Talán éppenséggel valami békefélét kötöttek Thelma holtteste fölött. Vagy felújították a barátságot – nem barátság, de kapcsolat –, amely azóta állt fenn köztük, hogy térdnadrágos, egésztornacip s kisfiúkként kerget ztek Mt. Judge kavicsos sikátoraiban. Visszagondolva azokra az évekre, Ronnie köteked , vastag szájú, bamba szem arcára az elemi iskola játszóterén, Ronnie-ra, aki kukorékolva fogdosta a nagy, fakó uborkafaszát (körül volt metélve és furán lapos volt a teteje) az öltöz ben, Ronnie-ra, aki, még agglegényként, kezdett befutni Brewerben, aki, mint kiderült, egyike volt azoknak, akik Nyúl el tt fektették le Rutht, Ronnie-ra, a henceg re, a mosdatlan beszed re, a men srácra, azután Ronnie-ra, Thelma férjére, aki a Schuylkill Biztosítónál dolgozik, s nem egyéb, csak egy slemil, kitartóan gürcöl, gy zködi a reménybeli kuncsaftokat, a „szerettei"-r l beszél, meg arról, hogy számít-e valaki vagy nem, Ronnie-ra, aki lassanként azzá a fakó mosolyú, kopasz figurává vált, akinek a fényképe Thelma asztalán mintha egyenesen az segge lyukába kukucskált volna, úgyhogy egyszer Thelma derültségére kimászott az ágyból, és lapjára fektette, s utána Thelma mindig elfordította, ha rá várt egy-egy délután, s végül Ronnie-ra gondolva, az özvegyemberre, a kifehéredett aszaltszilvaképére, a szeme alatti, húzgáltnak t n ráncokra, az öreg férfi vékony, pofacsontján rózsaszín b rére, Harry úgy érzi, Ronnie mindig vele volt, jelenléte mindig kísértette, Ronnie önnönmaga egyik alakmása, amellyel sosem akart szembenézni, de most szembenéz vele. Az a bunkós fasz, azok a gennyes viccek, azok a seggébe bámuló kék szemek, a fenébe is, emberek volnánk mindnyájan: fölül agy s a többi vezeték. Az els partit élvezték annyira, hogy betervezzenek egy másodikat, majd egy harmadikat. Ronnie-nak ugyan megvannak még a régi kliensei, de újakra már nem vadászik az újdonsült férjek között, s bármikor kivehet egy délutánt. Rozsdásan, összevissza ütögetnek, s a játszma rendszerint az utolsó egy vagy két lyuknál d l el. Harry szép nagy leng je a gyepre vagy az erd be viszi-e a labdát? Felpillant-e Ronnie, s a könny kis pattintás beleugrik a homokcsapdába, vagy leszegett fejjel, el re álló kezekkel közel juttatja a labdát, lévén, hogy több ütése úgysincs? A két férfi nem beszél sokat, nehogy feltámadjon köztük az ellenségesség; a látvány, ha a másik elcsesz valamit, úgyis olyan fergetegesen mulatságos, hogy már-már a szeretettel határos. Thelmát sohasem emlegetik. A tizenhetediknél, egy hosszú, négyütéses résznél, ahol vagy százkilencven yardra patak folydogál, Ronnie rövidet üt egy négyes vassal. – Ezt jól elszartad – mondja Harry, és kiválaszt egy hosszúnyel t. Ügyelve, hogy küls könyöke a testéhez simuljon, pompásan üti meg a labdát, s az harminc yarddal elkerüli a patakot. Ronnie kompenzálna, s eltúlozza a következ ütését: a hármas fával besuhintja a nagy banánlabdát a Pemaquid-hegy felé es feny erd be. Nyúl megkönnyebbülve gondolja, Na, most nyugi, s a hatos vassal gyönyör en belenyesi a labdát a lyukba – mintha csak a lefolyóban t nt volna el. S mivel maradt még egy ütése, nem veszíthet, már a döntetlen is elég a gy zelemhez. Miközben a tizennyolcadik tee-hez közelednek a kocsin, elégedetten mondja Ronnie-nak: – Mit szólsz a Voyager Kett höz? Szerintem ez nagyobb teljesítmény, mint amikor embert tettünk a holdra. Tegnap olvastam a Standard-ben, hogy egy tudós azt mondta, olyan ez, mintha New Yorkból egyenesen Los Angelesbe ütnél egy labdát. Ronnie csak morrant egyet, elmerül a vesztésre álló golfjátékos önutálatában. – Felh k a Neptunuszon – mondja Nyúl –, vulkánok a Tritonon. Teszerinted mit jelent ez? Lenn Floridában valamelyik zsidó partnere mondana valami okosat, de itt, holland vidéken Ronnie csak tompa, gyanakvó tekintetet vet rá. – Miért jelentene bármit is? Tiéd az els ütés. Nyúl felborzolódik. próbál kedves lenni a pasashoz, az meg leharapja a fejét. Hülye pöcs, mindig is az volt. a küls nap-rendszert kínálja gondolati tápláléknak, de Ronnie félresöpri. Összezúzza durva agyában. Harry finom szertelenséget orront annak a nyakigláb masinának mérföldek milliárdjain átvetett gyenge, de igaz üzeneteiben, isteni kegyelemfélét, mely összehangzik e kristályos nyár végi nap szertelen szépségével. Muszáj dics íteni az Urat. Ronnie-ban is kell hogy éljen hasonló vágy, különben miért járt volna Thelmával abba a nevenincs raktártemplomba. – Az a
három gy r , amit még soha senki se látott – er lteti tovább –, mintha csak ceruzával rajzolták volna – visszhangozza Bernie Drechsel rácsodálkozását a flamingóláb vékonyságára. De Ronnie már odább ment, úgy tesz, mintha nem hallaná, vérszomjasan próbálgatja az ütést, kezdeni akarja a menetet, hogy bosszút állhasson el z gyatra teljesítményéért. A csalódott Nyúl, akinek még mindig a bátor Voyager körül kószálnak a gondolatai, lendítéskor elfelejti behúzni a jobb könyökét, fels részén találja a labdát, s az olyan görbét írva le, mintha csak komputer tervezte volna, beleszáll a gyept l jobbra es , vidrafüves terepakadályba. A tizennyolcadik ötütéses, cicázik a visszakanyarodó patakkal, mégsem igazán nehéz; Harry annak idején szinte átröpült rajta. Csakhogy most oldalvást kell kikeverednie az akadályból, s aztán hármas vassal üt, amely nem tartozik a kedvencei közé, de kell a távolság, túl er set lendít, akárcsak Ronnie az utolsó lyuknál, és a patakban köt ki, egy zsázsacsomó alatt lel rá nagy nehezen a sárga Pinnacle-re. A hiba még egy ütésébe kerül, s addig óvatoskodik a kilences vassal, míg visszafogja, s a lyuk zöldjét l balra, a mélyedésbe kerül a labdája. Ronnie a maga ronda kis patkolókovács-ütéseivel közeledett, de nem rontott semmit, négy ütéssel megérkezett, úgyhogy Nyúl egyetlen reménye a bepöckölés. Elcseszi, ahogy csak a legbutább és leggyávább golfozók tudják, a labda nem kepesztet föl a zöldre, Ronnie pedig higgadtan gurít kett t, és szánalmas gy zelmet arat. Biztos állásból veszíteni, Harry ezt utálja a legjobban. Felveszi a Pinnacle-t, és nagy lendülettel bevágja a feny erd be. A mellének nem tetszett a meger ltet mozdulat, mégis élvezi, ahogy a rohadék golyóbis távoli fütyüléssel és puffanással elt nik. A játszma döntetlennel zárul. – Szóval nem folyt vér – mondja Ronnie. – Jól játszottál – morogja Harry, és úgy dönt, nem ráz vele kezet. Képtelen a csúfos kudarcát feledni. Ki mondja, hogy a világ nem megaláztatások sora? Miközben a labdákat, tee-ket és izzadt keszty ket rakják vissza a zsákok zsebébe, Ronnie elégedett szónoklatba fog: – Láttad tegnap este Peter Jennings m sorában, amikor azokat a fényképeket mutatták a gy r kr l meg ahogy a hold távolodott, s aztán a Nep-tunuszról készült felvételeket belevetítették egy gömbbe és megforgatták, s ott volt az egész bolygó, mint valami játékszer? Hihetetlen – ismeri el Ronnie –, hogy mire képes a komputergrafika. Harryt émelygés kerülgeti a gondolatra, hogy amint a Neptu-nuszról az utolsó felvételeket elkészítette, a Voyager örökre belerepült az rbe. Hogyan is hihetnénk, hogy az r akkora? A szertár melletti állványon hosszú árnyékokat vetnek a golfzsákok. Egyre rövidebbek a napok. Harry szomjas, alig várja, hogy megigyanak egy sört a klub teraszán, valamelyik nagy, zöld-fehér erny alatt, az uszoda mellett, ahol fiatal kölykök és bimbózó pipik marhulnak, miközben vörösen száll alá a nap a Pemaquid-hegy magas szemhatárán. Miel tt a sörükért indulnának, a két férfi véletlenül egymás szemébe néz. Nyúl egy szerencsétlen ösztönt l sarkallva megkérdi: – Hiányzik Thelma? Ronnie fölbandzsít rá. A szemhéja mintha gyulladt lenne a fehér pillák alatt. – Hát neked? A csapdába esett Nyúl alig képes tenni, hogy igen. Használta Thelmát, s aztán elhasználódott. – Persze – mondja. Ronnie megköszörüli inas torkát, ellen rzi, hogy föl van-e húzva a zsákján a cipzár, majd a vállára veti, indulóban a kocsi felé. – Persze – mondja. – Legalább er ltesd az szinteséget. Basztál te Thelmára. Pardon. Bocsánat. Basztad, ez a helyes kifejezés. Harry két lehetetlen alternatíva közt ingadozik – megmondja-e Ronnie-nak, mennyire élvezett lefeküdni Thelmával (miközben Ronnie fotója mosolyogva nézte), vagy hazudja azt, hogy nem. – Thelma csodálatos asszony volt – mondja mindössze. – Nekem olyan ez – mondja Ronnie, a köteked modorát levetk zve s megnyúlt özvegyemberi képet vágva –, mintha kiesett volna a világ feneke. Thel nélkül csak vegetálok. – A hangja undorítóan elcsuklik. Amikor Harry meginvitálja egy sörre, azt feleli: – Nem, haza kell mennem. Ifjabb Ron és a soros jövend belije meghívott vacsorára. – Amikor Harry a következ játszma id pontját feszegetné, Ronnie azt mondja: – Kösz, öregem, de te vagy a tag. Neked van gazdag feleséged. Ismered a Röpül Sas szabályzatát – nem hívogathatod folyton ugyanazt a
vendéget. Különben is mindjárt nyakunkon a Munka Ünnepe. Ha sose megyek be dolgozni, a Schuylkill még azt hiszi, én haltam meg. Harry hazahajt a palaszürke Celicával Penn Parkba. Janice Camryje nincs a behajtón, benn csöng a telefon, biztosan lesz az. Mostanában szinte soha sincs itthon – el adásra ment, a gyerekekre vigyáz Mt. Judge-ban, kinn a telepen pusmog Nelsonnal, vagy Brewerben az ügyvédjével meg azokkal a Charlie ajánlotta könyvel kkel. Babrál a záron – rjít , hogy ezek a recézett kulcsok csak csúszkálnak a lyuk körül, err l eszébe jut valami, valami régi és kellemetlen, amit l megmozdul a gyomra, de mi? –, vállal belöki az ajtót, s épp akkor ér oda az el szobai telefonhoz, amikor az, tudja, az utolsó halálhörgését hallatja. – Halló. – Alig bírja kinyögni. – Apa? Mi bajod? – Semmi. Miért? – Mintha ki lennél fulladva. – Most értem haza. Azt hittem, anyád telefonál. – Anya itt volt. Kinn vagyok a telepen, mondta, hogy hívjalak fel. Óriási ötletem van. – Már hallottam. Drogkezel központot akarsz nyitni. – Majd valamikor, esetleg. De szerintem egyel re használjuk a telepet arra, amire való. Mellesleg istenien néz ki, hogy azok a fura szín kis Toyoták elt ntek. Az emberek továbbra is jönnek a használtakért, azt hiszik, kiárusítás van, azonkívül a telek is érdekel pár céget – a Hyundainak például van egy hatalmas telepe Hayesville mellett, de egy sztrádafelüljáró teljesen eltakarja, senki se tudja, hogy lehet elverg dni hozzájuk, na, k imádnának egy ilyen helyet a 111-esnél –, de én most igazából a tegnap esti ötletem miatt telefonálok, anyának már említettem, és mondta, hogy beszéljem meg veled. – Oké, oké, szép t led, hogy be akarsz avatni – mondjaHarry. – Tegnap este kinn voltam a folyónál, tudod, a várostól nyugatra, ahol azok a kis színes lámpás, tornácos nyaralók sorakoznak, és lépcs vezet le t lük a vízhez. – Nem ismerem, sose jártam ott, de folytasd. – No, hát ott voltunk tegnap este Pruval meg Jasonnal és Pam-mel, biztos említettem már ket. – Rémlik. – Ez a sok ötölés-hatolás kimeríti Harryt. Miért nem bír a kölyök a tárgyra térni? Ennyire fél az apjától? – Szóval Jasonék ismernek egy pasast, annak a nyaralójában voltunk, egész fantasztikus, azok a színes fények, meg a rádiózene, a folyón az a rengeteg csónak, vízisíz k... – Remekül hangzik. Remélem, Jason és Pam nem a régi Lyle-Slim-banda tagjai. – Ismerték ket, de k tiszták, apa. Épp most terveznek gyereket. – Ha nem akarsz visszaszokni a kokainra, jobb, ha elkerülöd a régi drogcimborákat. – Mondom, hogy tiszták. Ifjabb Ron Harrison, az ács az egyik legjobb barátjuk. Ez meg mit jelentsen? Tudna Nelson róla és Thelmáról? – Oké, oké – mondja Harry. – Szóval kinn üldögéltünk a tornácon, egyszer csak elt zött el ttünk egy fantasztikus jószág – egy vízi motorbicikli. Különféle nevei vannak – vízi motor, szörflökhajtásos, lökhajtásos sí... – Ismerem, láttam ket Floridában, az óceánon. Nem biztonságos holmik. – Apa, szenzációs volt – úgy röpült, mint egy rakéta. Csak úgy t zött el mellettünk. Jason azt mondta, Yamaha Hullámfutónak hívják, s valami új elven m ködik, nem is tudom, vizet s rít össze, aztán hátul kilövi, azt mondta, egyetlen vénember árulja errefelé, valami ócska kis sufniban Shoemakersville táján, sosincs nála elég raktáron, mert csak hobbiból csinálja, azel tt farmer volt. Úgyhogy ma reggel felhívtam a New York-i Yamaha kereskedelmi központot, és beszéltem egy taggal. Nemcsak Flullámfutókat árulnánk, hanem motorkerékpárokat, hóekéket, utánfutókat, meg generátoraik is vannak, amiket sok kis cég használ, aztán ezeket a három– meg négykerek ATV-ket, amikkel a farmerek újabban a földjeiket járják, sokkal hatékonyabbak, mint a
villanymotoros golfkocsik... – Nelson. Állj. Ne olyan gyorsan. Mi lesz Mannyvel meg a szerel kkel? – Már nem Mannynek hívják, apa. Arnoldnak. – Azt akartam mondani. Az a pasas, aki úgy tipeg föl-alá, mint valami pizsamás disznó. Ismerem Arnoldot. Fütyülök rá, hogy ki a karbantartás vezet je, a lényeg az, hogy k autókhoz szoktak, nagy, négykerek masinákhoz, amik benzint esznek, nem vizet. – Meg fogják tanulni. Az emberek egy bizonyos kor alatt hozzáidomulnak az új dolgokhoz. Anya és én különben is csökkentettük a létszámot. Három szerel t elküldtünk, és hirdetéseket adtunk fel. Rá akarunk állni a használtakra, most egy darabig úgy lesz, mint Springer nagypapa idejében, mesélte, hogy az elején szinte dugdosta a Toyotákat, mert az emberek nem bíztak a japán termékben. Máris jobb egyébként a helyezet, a kevéspénz eket nem riasztja el az újkocsi-bemutatóterem meg a jen átváltási aránya. Szóval... ? – Szóval? – Mi a véleményed a Yamaha-ötletr l? – Oké, te kérdezted. És nagyon kedves t led, hogy megkérdeztél. Meg vagyok hatva, hiszen tudom, hogy nem kell kérdezned semmit, te meg az anyád vagytok az urak a telepen. De hogy a kérdésedre válaszoljak, ekkora baromságot még életemben nem hallottam. A lökhajtásos sí csak egy bolondéria. Jöv re a lökhajtásos görkorcsolya jön divatba. Egy ilyen játékszeren, mint a motorbicikli vagy a hóeke, tizedannyi nyereséget inkasszálsz, mint egy tisztességes személyautón – el tudsz bel lük adni tízszer annyit? Azt se felejtsd el, hogy nyakunkon a gazdasági válság. – Ki mondja? – Én mondom; mindenki mondja! Mindenki tudja, hogy Bush egy második Hoover. Persze, te nem emlékezhetsz Hooverre. – Az fölpumpált t zsdepiac volt. Most épp a fordítottja a helyzet. Miért lenne gazdasági válság? – Mert nincs bennünk fegyelem! Belefúlunk az adósságba! Már az ország sem a miénk! Ahogy én látom, ültél azon a tornácon, a színes lámpák alatt, hülyére kábszerezve magad, egyszer csak elt zött mellettetek az az izé, mire te: „Azannyát! Halleluja!" Kis híján harminchárom éves vagy, és még mindig játékokon meg bolondériákon jár az eszed. Csupa jó szándékkal jöttél vissza abból a detoxikálóból, és most megint kavicsot termelsz az agyad helyén. Szünet. A régi Nelson gyerekes, védekez nyüszítéssel reagált volna. De a vonal túlsó végén, amikor végre megszólal, a hang azt mondja, lelkészi komolysággal, robotszer nyugalommal, amire Nyúl már a múlt héten felfigyelt a vacsoránál: – Apa, te nem veszed észre, hogy a fogyasztói társadalom a bolondériákra épül. Az emberek nem azért vásárolnak dolgokat, mert szükségük van rájuk. Az alapvet szükségleteink minimálisak. Olyan dolgokat akarnak vásárolni, amik túlmennek a szükségleteiken, amik földobják az életüket, amik többet jelentenek a puszta vegetálásnál. – Szerintem túl sok misztikus meditáción vettél részt abban a detoxikálóban. – Csak azért mondasz folyton detoxikálót, hogy bosszants. Kezel központ volt, utána pedig átmeneti otthon és rehabilitáció. Maga a detoxikálás alig pár nap. A járulékos méregt l megtisztítani a szervezetet sokkal több id be telik. – Én is az vagyok neked ? Járulékos méreg? – Az, hogy Ronnie Harrison elutasította a meghívását, még most, a beszélgetés közben is dühíti. Nelson ismét hallgat egy sort. Majd: – Lehet, de nemcsak az. Én próbállak szeretni, de te nem nagyon kívánod. Félsz t le, félsz, hogy korlátok közé szorít. Egész életedben a korlátoktól rettegtél. Nyúl képtelen megszólalni; nyelve alá dug egy Nitrostatot. Úgy csíp, akár azok a lapos kis piros cukorkák, s olyan lebeg , duzzadó érzést vált ki, hogy több hüvelyknyivel hozzáad a magasságérzetéhez. Még a végén megríkatja ez a kölyök. – Hagyjuk a pszichológiát, és térjünk vissza a földre – mondja. – Mi a szándékotok, neked meg anyádnak, azzal a százötvenezer dollárral, amit hónap végéig vissza kell fizetnünk a Toyotának, különben feljelentenek bennünket? – Ó – veti oda a fiú –, anya nem mondta? El van intézve. Visz-szafizettük. Kölcsönt vettünk
fel. – Kölcsönt? Ugyan ki bízna meg benned? – A Brewer Trust. Második jelzálogkölcsönt adott a telepre, amely legalább félmilliót megér. Száznegyvenötezer, plusz hetvenötezer a Slim öt kocsijáért, ami mellesleg vissza fog jönni a Mid-Atlantic Motorstól. Ne felejtsd el, amint a raktárkészletünket átszállították Rudy telepére, k lettek a mi adósaink. – S a Brewer Trustnak úgy fogod visszafizetni a kölcsönt, hogy vízibicikliket árulsz? – A kölcsönt nem kell visszafizetni, nem is akarják, hogy visz-szafizesd; nekik az a fontos, hogy minél tovább tartsanak a részletek. Közben a dollár értéke megy lefelé, s a kamatokat levonhatod az adóból. Tulajdonképpen rossz kölcsönpolitikát folytattunk eddig. – Még szerencse, hogy itt vagy te. Anyádnak hogy tetszett a Yamaha-ötlet? – Tetszett. nem olyan, mint te; nyitott, és szeret kreatív lenni. Apa, van valami, amit fel kéne dolgoznunk. Miért veszed rossz néven, hogy én és anya kiléptünk a világba, s új dolgokat akarunk tanulni? – Nem veszem rossz néven. Tisztellek-becsüllek érte. – Utálod. Féltékeny vagy és irigy. Ezt szeretettel mondom, apa. Beragadtál, és azt szeretnéd, ha mind beragadnánk veled együtt. Harry a saját fegyverével, egy kis terapeutikus csönddel vág vissza a kölyöknek. A Nitrostat megcsiklandozza az ülepét, kitágult véredényei súlyt emelnek le a környez világról, s az egyszeriben könny nek és távolinak rémlik, akár a Neptunusz gy r i. – Nem én voltam – mondja végül –, aki tönkretette a Springer Motorst. Csinálj, amit akarsz. Te vagy a Springer, nem én. Hangot hall a háttérben, n i hangot, majd azt a tengerikagyló-zúgást, amikor befogják a telefon beszél jét. Nelson hangja, amikor újra megszólal, színt vált, mintha belemártotta volna valamibe, ami közte és Elvira között lezajlott. Szerelemnedvek folytak. Talán mégis normális a kölyök. – Elvira kérdezni akar valamit. Mi a véleményed arról, ahogy a Pete Rose-ügy lezárult? – Mondd meg neki, hogy ez a legjobb, amit a két fél tehetett. És hogy a rekordja alapján így is bekerül a Hírnév Csarnokába. De mondd meg neki, hogy szerintem továbbra is Schmidt a klasszis játékos. És mondd meg Elvirának, hogy hiányolom. Miközben a kagylót leteszi, Harry maga elé képzeli a bemutatótermet, a kés délutáni nap fényét a poros kirakatüvegen, ami most, hogy a transzparensek lekerültek róla, az égig ér, és azt, hogy az élet, hihetetlen módon, nélküle is megy tovább. A Franklin Drive 141/2-ben a kis mészk ház mögötti ritkás gyepet már megérintette az sz száraz csókja: megjelentek a barna foltok és az els lehullott levelek – a díszcseresznyér l, a szomszéd szerecsendiófájáról, a gyümölcscseresznyér l, amely olyan közel hajol a házhoz, hogy látni rajta az ágak közt ugráló mókusokat, s a f zr l az üres cementmedence fölött, amelynek kékre van festve az alja és igazi kagylókkal van körülrakva a széle. A fák mintha még mindig zöldellnének és n nének, de barna leveleik egyre halmozódnak a f ben. Még a vékony sárga téglás szomszéd ház felé es kanadai feny , a nagy ál-Tudor klinkertéglaházat Angstromék kertjét l elválasztó palánkkerítés melletti rododendronok s a t leveleit a cementmedencébe hullajtó loboncos osztrák feny is, hiába örökzöldek, nyárvég-árnyalatúak, porosak és édesen szárazak, ilyen szag csapott föl abból a régi cédrus kelengyés ládából is, amelyben anya a póttakarókat, a csak hálaadáskor és karácsonykor föltett hímzett vászon asztalterít t meg azt a két bolondos, régi steppelt paplant tartotta, amiket a Renningerekt l örökölt. A családi legenda szerint vagyont értek azok a paplanok, de aztán amikor egyszer, még Harry tinédzser korában megszorultak, s megpróbálták eladni ket, mindössze hatvan dollárt kínáltak darabjáért. Hosszan ültek a porcelán konyhaasztal körül, és törték a fejüket, végül úgy döntöttek, elfogadják, s most az eredeti régi steppelt paplanokért ezreket lehet kapni, ha jó állapotban vannak. Ha azokra a régi id kre gondol, s hogy mekkora összegeket tartottak nagynak, úgy érzi, becsapták ket, éhbérért dolgoztak, s tizenegy centes kenyeret ettek. Barlanglakók
voltak k anyagilag ott a Jackson Roadon, s hogy mindenki más is az volt, csak még szomorúbbá teszi az egészet. Lehangolódik, ha azokra a régi id kre gondol; az élet értéke állandóan megy lefelé. Éjjel, ha ébren fekszik, attól félve, sosem alszik el, vagy elalszik örökre, érzi a dolgok fojtogató haszontalanságát, az atomok pusztulását, amint az oly becses, izzó jelen az óra minden kettyenésével a történelem ólmos salakjává válik. Az aranyes és a kínai szépségbokor nagyon elvadult ezen az es s nyáron, s most, a Munka Ünnepe-víkend el tti felh s, h vös csütörtökön Harry visszametszi ket télire. Az aranyes tövéb l a legöregebb szárat kell kivágni, ett l a bokor megfiatalodik, megvékonyodik, valahogy lányosabb lesz, aztán pedig vissza kell nyesni az égnek szök , legillatosabb hajtásokat meg a lelógó ágakat, amelyek gyökeret akarnak ereszteni a liliomok közé. Ilyenkor tilos a lágyszív ség; minél jobban visszanyessük, annál több jókedv sárga virág nyüzsög majd tavasszal a tömzsi szárakon. A szépségbokor még nagyobb probléma, mert még kuszább. Az ember hiába is próbálná szemmel követni lefelé a legmagasabb szárakat, nyomuk vész az összefonódó ágacskák között, lenn pedig az apró törzsek bozótja oly s r , hogy nyes ollót vagy kisf részt be nem fogad; késpengényi hely sincs ott. A bokor, melyet ezen a nyáron elhanyagolt, úgy fölburjánzott, hogy be kéne mennie a garázsba az alumíniumlétráért. Csakhogy Nyúlnak semmi kedve bedugni az orrát a piszkos és rendetlen garázsba, ócska autógumik, merev öntöz csövek, törött virágcserepek, rozsdás szerszámok hevernek egymás hegyén-hátán, még az el z tulajdonostól örökölték, aki éppúgy nem takarította ki a garázst, mint ahogy egy csomó Playboy-t is ott hagyott a faliszekrényben. Az elmúlt tíz év alatt és Janice is hozzáadtak a szemétdombhoz, egy kocsinak sincs már benne hely, nem hogy kett nek; halogatott döntések, szentimentális okokból rzött vacakok barlangjává vált, ha megpróbálná el rángatni a létrát, beszáradt festékesdobozok, rózsájuk vesztett öntöz kannák potyognának utána. Matat hát nyújtózkodva a szépségbokor s r jében, míg bele nem sajdul a melle, mintha merev foltot varrtak volna a b re alá. A nitroglicerin-tablettát az izzadságfoltos zseb golfnadrágjában hagyta tegnap este, korán és magányosan feküdt le, épp csak egy kis sört és Corn Chipset vacsorázott, miután a Ron-nie-val lejátszott golfparti olyan savanyú véget ért. Hogy a fájdalmat kiengesztelje, a liliom és a hosta-ibolya közül kezdi gyomlálni a gazt. Ahol egy-egy nyílás odaengedi a fényt a homokos talajhoz, felüti a fejét a tyúkhúr meg a vidraf , s a porcsin üreges, vörös szára szorgos cikcakkokban borítja el a földet kerek leveleivel. A gyomoknak is megvan a maguk stílusa, személyisége, s visszafeleselnek a munkába fásult kertésznek. A tyúkhúr jó gyom, lágy tapintású, nem úgy, mint a bogáncs meg a bojtorján, és könny felhúzni; tudja, hogy vége a játszmának, feljön magától, míg a vadugorka bármelyik ízénél kettétörik, a f , a lósóska és a mérges szömörce meg a föld alatt terjed, mint valami alattomos, gyógyíthatatlan kór. A gyom nem tudja, hogy gyom. A díszcseresznye törzsének biztonságában egy kéksalátaszár nyolclábnyira n tt, magasabb Harrynél is. Vagy másfél tömbnyire, a Penn Boulevard-on zúg, sziszeg a forgalom, egyhangú duruzsolását csak egy-egy nagy teherautó sebességváltójának hördülése-csikorgása, egy-egy mérges duda vagy egy béget ment autó szakítja meg, amint valami szegény ördöggel száguld a kórházba. Ha a mellékutcákon hajt az ember, id r l id re lát ilyen jeleneteket: aszott öregasszonyt hoznak le hordágyon a tornácról, akár egy szánkó, lassított felvételen, haja zilált, szájából kivették a m fogsort, szeme az égre mered, mint aki megtagadja a testét; vagy egy vörös kép egzitálót raknak be a dupla fémajtón, miközben magára maradt élete párja fürd köpenyben jajgat a járdán, s a ment sök úgy zárják közre a pasast, mint megannyi lakmározó fehér kesely . Nyúl rendszerint valami fagyott békét lát ezekben a reménytelen utcai tablókban. A halálra ítélt arcán bizonyos fokú méltóság: hát eljött az utolsó pillanat; ez a véglegesség úgy izolálja a kis együtteseket, akár a pontvilágítás a betlehemi jászolt. Pedig azt hinnénk, az emberek rosszabbul fogadják az ilyesmit. De nem ordítanak, nem vádolják az Urat. Begubózunk magunkba, gondolja Nyúl. Értelem nélküli állattá válunk. Giliszták a horgon. Messze, túl a folyón sziréna sikolt Brewer szívében. Fenn az égen a holnapi es höz gyülekeznek a bárányfelh k, kis repül gép zakatol, leszállni készül a régi vidámpark mögötti
repül téren. Ennek a háznak épp az eldugottságába szeretett bele annak idején Harry: nincs messze a forgalomtól, mégis nehéz ráakadni a makadámos zsákutca végén, ahol törtszámával megbújik a Penn Park-i gazdagok proccabb házai közt. Mindig is utálta ezeket a sznobokat, s most biztonságban van közöttük, amikor a behajtójára beáll, vagy kinn dolgozik kertben, vagy tévét néz a kuckójában, a homályos, rombusz alakú ablaktáblák mögött, Nyúl olyan biztonságban érzi magát, mintha csak egy üregben kucorogna, ahol a világra rászabadult éhes er knek eszébe se jut keresni t. Megérkezik Janice a gyöngyszürke Camry kombival. Egyenesen a Pine Street-i délutáni el adásról jön: „Ingatlanmatematika – az alapok és alkalmazásuk". A diákuniformis van rajta, szandál és búzaszín kartonruha, vállán lyukacsos fehér kardigán, homlokára már nem lóg rá a Mamie Eisenhower-frufru, fessnek, csillogóra fésültnek, fiatalosnak látszik. Mostanában mindennek van válla, amit felvesz, még a kardigánnak is. Feléje indul a kétszáznyolcvan négyszögölnyi kis kert egyszeriben hatalmasnak réml térségén – egymástól való elidegenedésük mintha kitágította volna a birtokukat. Janice szokatlan módon csókra nyújtja az arcát. Az orra hideg, mint az egészséges kölyökkutyáé. – Milyen volt az el adás? – kérdi kötelességtudóan Harry. – Szegény Mr. Lister olyan szomorú és szórakozott mostanában –mondja Janice. – Szakállt növesztett, és kiderült, hogy minden szála sz. Azt hiszem, a felesége el akarja hagyni. Egyszer bejött az el adásra, rémesen felvágós volt, senkinek se tetszett. – Annak a tisztelt társaságnak elég nehéz a kedvére tenni. Mikor lesz már vége a tanfolyásnak? Közeleg a Munka Ünnepe. – Szegény Harry, ugye, elhanyagoltalak a nyáron? Mihez kezdesz evvel a rengeteg nyesedékkel? A szépségbokor olyan, mintha vihar dúlt volna benne. Harry bevallja: – Elfáradtam, és rossz döntéseket hoztam. Ezért is hagytam abba. – Helyes – mondja Janice. – A végén csak a torzó maradt volna. S akkor úgy kellene hívnunk, hogy rondaságbokor. – Ide figyelj, mikor segítesz te nekem a kertben? Soha. – A kert a tiéd, a ház az enyém – nem így szoktuk csinálni? – Nem tudom, csinálunk-e mostanság bármit is, hiszen sose vagy itthon. Kérdésedre közlöm, hogy a medence mögé akarom felstószolni az egészet, ott majd szépen megszárad, s jöv tavasz-szal, ha Floridából hazajövünk, elégetem. – Te már 1990-et tervezed; fogadd elismerésemet. Az az év nekem még egész valószer tlen. De nem lesz így ronda a kert télen? – Nem ronda lesz, hanem természetes, és különben se fogjuk látni, mert nem leszünk itt. Janice nyelve t n dve tapad a fels ajkához, de mondani csak annyit mond: – Ha azt csináljuk, amit eddig, akkor nem. – Ha? Janice, mintha nem hallaná, a kerítés tetejéig ér szárhalmot nézi. Harry azt mondja: – Ha már a ház a tiéd, mit kapok vacsorára? – A fene – mondja Janice. – Meg akartam állni annál a farmstand-nál a híd végén, hogy vegyek egy kis tejes kukoricát, de annyi minden járt a fejemben, hogy elhajtottam mellette. Gondoltam, azt eszünk a keddr l maradt húspástétomhoz meg azokhoz a zsömlékhez, miel tt megpenészednek. A Standard-ben volt egy fantasztikus recept, hogy hogyan lehet a száraz kenyeret mikrohullámú süt ben felfrissíteni, már nem emlékszem pontosan, de vízzel kell csinálni. A fagyasztóban biztos van még egy kis zöldség, az lesz tejes kukorica helyett. – Vagy megsózunk-cukrozunk egy jégkockát – mondja Harry. – Jég fix, hogy van a fagyasztóban. – Harry, én tényleg be akartam vásárolni, de az IGA annyira kiesik az útból, a Turkey Hill árai nevetségesek, abban a Penn Boulevard-i vegyesboltban meg azok a neveletlen kölykök becsapják az embert. – Vagyis: bevásárolni fizikai lehetetlenség – mondja Harry. Délnyugatra nagy szürke masszába kezdenek összeállni a bárányfelh k; együtt indulnak be a házba a közelg sötétség árnyéka
el l. – Tehát – mondja Janice. Ezt is újabban szedte föl, a diáktársaitól vagy a tanáraitól, üzletkötéskor így kell rátérni a lényegre. – Nem is kérdezted, hogy sikerült az utolsó vizsgám. Visszakaptuk a teszteket. – Hogy sikerült? – Fényesen. Mr. Lister B mínuszt adott rá, de azt mondta, B plusz is lehetett volna, ha jobban összeszedem a gondolataimat, és nem ejtek annyi helyesírási hibát. Tudom, hogy bizonyos szavakat „ie"-vel kell írni, másokat meg „ei"-vel, de mikor hogy? Harry imádja, ha így beszél, mintha mindenre tudná a választ. A hosszú nyel kerti ollót betámasztja a horpadt kuka mögé, a kisf részt fölakasztja a garázsfal szegére. Janice kartonruhás, árnyékos alakja el tte halad a hátsó lépcs n, a konyhában meggyullad a lámpa. Janice a szokott tehetetlen, homlokráncoló arckifejezésével, nyelve hegyét harapdálva matat a h t szek-rényben ehet morzsák után. Harry odamegy, megérinti a búzaszín kartonruha derekát, s gyengéden belemarkol Janice fenekébe, amint el rehajol. Szelíden panaszolja: – Tegnap nagyon kés n jöttél haza. – Elaludtál, szegénykém. Nem akartalak fölébreszteni, ezért a vendéghálóban aludtam. – Mostanában hamar kimegy a szufla. Be akarom fejezni azt a könyvet a függetlenségi háborúról, de folyton elalszom rajta. – Rossz ajándék volt. Az hittem, élvezni fogod. – Élveztem. Élvezem. Nehéz napom volt tegnap, Ronnie döntetlenre végzett az utolsó lyuknál, pedig már majdnem megvertem a rohadékot, ráadásul nem fogadta el az újabb hívásomat, aztán meg telefonált Nelson valami egészen kótyagos ötlettel, vízisí meg Yamaha, ilyesmi. – Ronnie-nak biztosan jó oka van rá – mondta Janice. – Meglep, hogy egyáltalán hajlandó volt játszani veled. Kelbimbóhoz mit szólnál? – Jöhet. – Én valahogy mindig romlottnak érzem, de nincs más. Ígérem, hogy holnap elmegyek az IGA-ba, és bevásárolok a hosszú víkendre. – Nelson és a horda is átjön? – Gondoltam, elmehetnénk együtt a klubba. Alig voltunk ott a nyáron. – Nagyon gyanús volt a telefonban – mit gondolsz, nem szokott vissza a drogra? – Harry, Nelson abszolút tiszta. Valósággal vallásos lett ott a központban. De abban igazad van, hogy a Yamaha nem megoldás. El bb t kére kell szert tennünk, fizet képessé kell válnunk, csak aztán gondolhatunk új koncesszióra. Meg is beszéltük a lányokkal a tanfolyamon... – Kiteregetted az anyagi problémáinkat? – Nem konkrétan a miénket, csak mint esettanulmányt. Hipotetikusan. Rengeteg esettanulmányt beszélünk meg az órákon. Mindnek az a véleménye, hogy abszurdum havi kétezerötszáz dolláros jelzálogkölcsönt terhelni a telepre, amikor annyi egyéb ingatlanunk van. Nyúlnak nem tetszik a beszélgetés iránya. Közbeveti: – A ház után már így is havi hatszázat törlesztünk. – Tudom, te buta. Ne felejtsd, ez most az én szakterületem. – Janice kicsomagolta a kelbimbót a zsírpapírdobozából, beletette egy biztonsági plasztiktálba, bedugta a mikrohullámú süt be, és bepötyögi az id t – három pittyenés, egy sípolás, majd egyre er söd zümmögés. – A házat tíz éve vettük – mondja – hetvennyolcezerért, tizenötezret fizettünk le készpénzben, azóta rárakódott újabb tíz– vagy tizenötezer kamat, a törlesztés els felében nem halmozódik olyan gyorsan, tudod, afféle geometriai görbe ez, egyszóval mondjuk, hogy tartozunk még ötvenezerrel; a házárak ezen a környéken felmentek 1980 óta, egy ideje ugyan stagnálnak, de még nem indultak el lefelé, bár lehet, hogy a télen elindulnak; kétszázhúsz, kétszázharminc lehetne az irányár, tekintve, hogy Penn Park-i, nem zajos, igazi mészk , patinás, ahogy mondani szokták; kétszáznál egy centtel sem megyünk lejjebb, s ha az ötvenezret levonjuk, még mindig marad százötvenezer, vagyis kétharmadát megtéríthetnénk annak, amivel a Brewer Trustnak tartozunk!
Nyúl ritkán hall Janice-t l ilyen hosszú eszmefuttatást, beletelik pár másodpercbe, míg felfogja, mir l van szó. – Eladnád a házat? – Nézd, Harry, az tényleg túlzás, hogy jóformán csak nyárra tartjuk, f leg hogy ott az a rengeteg kihasználatlan hely anya házában. – De én szeretem – mondja Harry. – Ez az egyetlen ház, ahol otthon érzem magam, legalábbis a Jackson Road óta. Stílusa van. A miénk. – Én is szeretem, szívem, de nem te mondtad mindig, hogy legyünk gyakorlatiasak? Hát szükségünk van nekünk négy különböz ingatlanra? – Add el a társasházi lakást. – Gondoltam rá, de azért maximum annyit kapnánk, amenynyibe került. Floridában a ház is olyan, mint az autó – vadonatújan szeretik. Az új bevásárlóközpontok és utcák most kelet felé épülnek. – Na és a poconoki nyaraló? – Az nem sokat ér. F tetlen kalyiba. Kétszázezer dollárra van szükségünk, szívem. – Nem mi vertük magunkat adósságba a Toyotánál, hanem Nelson meg a buzi haverjai. – Na persze, de nem tudja visszafizetni, és különben is a cég nevében járt el. – Hát a telep? Add el a telepet. Ekkora ingatlan a 111-es út mentén vagyont ér; arrafelé van most Brewer igazi központja, hogy az emberek a füstösök miatt már a lábukat se merik betenni a régi belvárosba. Janice arcán fájdalom fut át, s ráncokba ugratja leplezetlen homlokát; ez egyszer Harrynek vált lassabban az esze. – Soha – vágja rá Janice. – A telep a legfontosabb vagyontárgyunk. Az fogja megalapozni Nelson és az unokáid jöv jét. Apa is így akarná. Emlékszem, amikor a háború után megvette, csak egy kis vidéki benzinkút volt egy kukoricatábla mellett, s a háború alatt az is bezárt, mert nem voltak autók, engem is kivitt anyával, hogy nézzük meg, s hátul ott találtam azt a szemétdombot azon a tüskés részen, amit te Paraguaynak hívsz, rozsdás autóalkatrészek, zöld meg barna szódásüvegek, valóságos kincsnek láttam ket, kincsnek, amit én fedeztem fel, csupa kosz lett az iskolás ruhám, anya le is hordott volna, de apa azt mondta, úgy látszik, kedvet érzek az autóüzlethez. Amíg én élek, a Springer Motorst nem adjuk el, Harry. És különben is – mondja, szelídebb húrokat pengetve –, g zöm sincs az ipari ingatlanok értékér l. Ennek a háznak az eladásában épp az lenne a szép, hogy magam csinálhatnám, s én kapnám a közvetít cég jutalékának az eladóra es felét. Kétszázezret biztosan kapunk érte; kétszázezer hat százalékának a fele az annyi, mint hatezer dollár – s mind az enyém! Harry követni próbálja. – Te adnád el – mármint személyesen? – Persze hogy én, te nagy melák, egy közvetít cég nevében. Ez lenne a belép m, ahogy mondani szokás. A Pearson és Schrack vagy a Napraforgó két kézzel kapna utánam, ha mindjárt egy ilyen tétellel állítanék be hozzájuk. – Várj csak egy percet. Szóval az id nagy részét Floridában töltenénk... – Egy részét, szívem. Eleinte nem tudom, mennyit, mert itt is meg kell alapoznom magam. És különben is, nem unalmas Florida? Olyan lapos, és mindenki olyan öreg. – S az id többi részében a mama régi házában laknánk? Hova megy Nelson és Pru? – Természetesen maradnak. Kicsit lassú a felfogásod, Harry. Nem szedsz túl sok tablettát? Úgy élnénk, ahogy hajdan Nelsonnal meg anyával és apával. Nem volt rossz, vagy igen? S t, kellemes volt. Nelsonnak és Prunak lennének beépített babysittereik, és nem maradna rám az egész háztartás. – Te beszélsz a háztartásról? – A férfiak általában nem veszik észre, de két külön hellyel rengeteg aprómunka jár. Emlékezz csak vissza, mennyit idegeskedsz, hogy betörnek az egyikbe, amíg a másikban vagyunk. Így lenne egy szobánk anyánál, akarom mondani, Nelsonéknál, biztosra veszem, hogy megkapnánk a régi szobánkat, és nem kellene aggódnunk semmi miatt! A szorító övek, szélükön fájdalomtüskékkel, újra megjelennek Harry mellén. Nehezen ejti a
szavakat. – Nelson és Pru mit szól ehhez? – Még nem kérdeztem. Gondoltam, majd este, miután el tted szóba hoztam. Nemet aligha mondhatnak, végül is az én házam. Szóval: mi a véleményed? – Janice szeme, amelyet Harry legtöbbször zavarosnak és óvatosnak lát, gyakran sherryt l vagy Camparitól homályosnak, most az els üzletkötés gondolatának fényét l ragyog. Harry maga sem tudja. Fiatal korában bármilyen változás, még egy katasztrófa gondolata is örömmel töltötte el: megvolt benne az ígéret, hogy minden más lesz, hogy megújul a világa. Most azonban csak valami borzongó, makacs testi ellenállást érez: nem akarj a kitépni a gyökereit. – Nagyon nem tetszik – feleli Janice-nek. – Nem akarok albérl lenni megint. Tizenöt évig csináltuk, aztán vége lett. A generációk ma már nem élnek egymás hegyén-hátán. – De igen, szívem – ez az új trend, most hogy a lakásárak így fölmentek s a világ ilyen zsúfolt. – És ha újabb gyerekeik születnek? – Nem lesz több gyerekük. – Honnan tudod? – Tudom. Beszéltünk err l Pruval. – Nem unja még Pru, hogy az anyósa mindenbe beleszól? – Miért unná? Mindketten ugyanazt akarjuk – hogy Nelson boldog és egészséges legyen. Nyúl vállat von. Hadd f jön a saját levében a nagykép kis liba. Iskolába jár, és azt hiszi, mindent jobban tud. – Menj át vacsora után, és majd meglátjuk, hogy fogadják az rült tervedet. Én határozottan ellene vagyok, ha egyáltalán számít a szavazatom. Azt tanácsolom, add el a telepet, és mondd meg a kölyködnek, hogy keressen valami tisztességes állást. Janice ellép a süt t l, ahol az egymás után sorjázó számokat bámulta, váratlanul odamegy hozzá, s azzal a kísérteties, kutató mozdulattal újra megérinti az arcát, nekifeszíti a testét, mintegy szexuálisan akarja emlékeztetni Harryt kicsiségére az nagy darab voltával szemben: így volt ez, amikor megismerkedtek, és így van még most is. Harry az orrában érzi Janice hátrafésült, mákos hajának illatát, látja sötét szeme véreres fehérjét. – Persze hogy számít a szavazatod, jobban, mint bárki másé, szívem. – Mióta becézi t Janice szívemnek? Azóta, hogy leköltöztek Floridába, és megismerkedtek azzal a sok délivel meg zsidóval. Nagyon nyugisak odalenn azok a zsidó házaspárok, akár két összeill , elny tt cip , a férfiak beletör dnek az életükbe, hisz másfélét úgysem kaphatnak, és elégedettek. Nagyszer vallás lehet, gondolja Nyúl, ha a körülmetélést leszámítjuk. és Janice nem bolygatja tovább a házkérdést, némán vacso-ráznak. Harry segít leszedni az asztalt, a tányérokat beállítják a többi mellé a mosogatóba. Lévén, hogy csak ketten vannak, és Janice alig tartózkodik idehaza, napokba telik, hogy elegend piszkos edény gy ljön össze, s érdemes legyen beindítani a gépet. Janice felhívja Nelsont, hogy otthon lesznek-e, fölveszi a fehér kardigánt, beszáll a Camrybe, és áthajt Mt. Judge-ba. A Csudan . Nyúl még elkapja a Jennings-m sor végét, ugráló, régi fekete-fehér bevágások a második világháború elejér l, Lengyelország megszállásának ötvenedik évfordulója van, tankok a lovasság ellen, Hitler rjöng, Chamberlain aggódik; azután kimegy a sötétbe, a szúnyogok közé, és felstószolja a máris fonnyadó szárakat a kopott, kék aljú, megrepedt cementmedence mögött. Visszamegy a házba, és megnézi a Szerencsekerék utolsó tíz percét. Ez a Vanna! Micsoda járása van! Hogy tapsol, amikor pörög a kerék! Hogy kavarja azokat az óriási bet ket! Szinte büszkévé teszi az embert, amiért kétlábú eml snek született. Mire valamelyik Cosby nyári ismétlése is véget ér – folyton Theo nyüzsög benne –, Harry elálmosodik, elkedvetlenítette, hogy Janice el akarja adni a házat, viszont némileg megnyugtatja, hogy úgysem fog sikerülni neki. Túlságosan tyúkagyú hozzá, egyre nagyobb adósságokba verik majd magukat a kölyökkel, akár az egész világ, s a banknak semmi kifogása nem lesz ez ellen, amíg a telep ér valamit. A Phillie-k San Diegóban játszanak, és különben is csak hatodikak. Leveszi a hangot, s miközben az elnémított képsorok megnyugtatóan rángatóznak, fölrakja a lábát a török zsámolyra, amit Springer mamától hoztak el, amikor beköltöztek, és elvackolódik az
ezüstös-rózsaszín füles fotelben, amit Janice-szel vettek tíz esztendeje Schaechnernél. Sajog a válla a nyesést l. Eszébe jut a történelemkönyve, de fenn hagyta az ágy mellett. Puha koppanások a rombuszos ablaktáblákon: esik az es , mint akkor este nyár elején, amikor kijött a kórházból, abban a keskeny szobában a fejetlen próbababával, egy másik világban, álomvilágban. Telefoncsörgésre ébred. Kimegy az el szobába, s közben ránéz a termosztát órájára. Fél tíz lesz tíz perc múlva. Janice jó sokáig elmarad. Reméli, nem valamelyik kábítószer-keresked lesz az, mostanában is hívogatják még, pénzt követelnek, vagy friss „árut" emlegetnek. Az ember nem is érti, hogyan gazdagodnak meg, ha ilyen szervezetlenek és kapkodók. Valami heves küzdelemr l álmodott a karosszékben, már nem emlékszik a részletekre, az ellenfelét nem is látta, de a helyszín annál elevenebb, kupolás térség, mint a régi pályaudvarok, de a plafon alacsonyabb volt és fakóbb, kápolnaféle, sz k hely, nem tudja kiverni a fejéb l, s ett l a keze vénséges vénnek és furának rémlik – felül dagadt és göcsörtös, az ujjak aszottak–, amint a fali kagyló után nyúl. – Harry. – Sose hallotta még Janice hangját ilyennek, ennyire megkövültnek, ennyire halottnak. – Szia. Hol vagy? Már kezdtem megijedni, hogy baleseted volt. – Harry, én... – Valami fojtogatja Janice torkát, nem hagyja szóhoz jutni. – Igen? Janice a könnyein át beszél, nagyokat nyel, fel-felzokog, gombóc van a torkában. – El adtam Nelsonnak és Prunak az elképzelésemet, és abban maradtunk, hogy ne kapkodjuk el, vitassuk meg alaposan, Nelsonnak jobban tetszik, mint Prunak, talán mert Nelson jobban érti az anyagi vetületeit... – Igen, igen. Ez még nem olyan nagy baj. Pru megszokta, hogy övé a ház, a n k nem szeretik, ha osztozkodniuk kell a konyhán. – Amikor a gyerekeket lefektette, és visszajött hozzánk, fura arccal kijelentette, hogy valamit el kell mondania, ha együtt akarunk lakni. – Igen? – Harry hangja még mindig egykedv , de már nem álmos; látja, hogy mi jön, mintha csak egy apró pont volna a távolban, amely egy sci-fi film rakéta rhajójává válik. Janice hangja fölcsap, elhal, megszilárdul, lehalkul, mintha valakik hallgatóznának az ajtónál. Biztosan a régi hálószobájukban ül az ágy szélén, egyik falon túl Judy alszik, a másik mögött Roy. – Azt mondta, hogy lefeküdtetek aznap este, amikor a kórházból kijöttél. Az rhajó befutott, minden szegecse és lámpája külön kivehet . – Ezt mondta volna? – Igen, ezt. Azt mondta, maga sem tudja, hogy történt, de mindig is volt köztetek egy kis vonzódás, és akkor este annyira el volt keseredve. Egy kis vonzódás. Biztosan így van, de azért fáj. a maga részér l mindig többnek érezte. Mintha önmaga tükörképét látta volna egy nyúlánk, hosszú hajú, fiatal balkezes n ben. – Szólalj már meg! Igaz? – Nézd, szívem, mit is mondhatnék, bizonyos értelemben... Csuklásszer zokogás; pontosan maga elé tudja képzelni Janice arcát: fancsali, tehetetlen, ronda, rázuhant az öregkor. – ...de ott, akkor – folytatja Nyúl – valahogy természetesnek t nt, s azóta nem csináltunk semmit, egy szót se váltottunk. Úgy tettünk, mintha meg se történt volna. -Jaj, Harry. Hogy tehetted? A tulajdon menyeddel. Nelson feleségével. Harry úgy érzi, Janice mintha szövegkönyvb l olvasna, a bevett dolgokat mondja, és sokkos, szégyenkez tudatának boltozatába valami résen át befúj egy kis unalom. – Ez a legszörny bb, amit valaha is m veltél, a legszörny bb, a legszörny bb – mondja Janice. – A legeslegszörny bb. El ször megszöktél, aztán Peggy, a legjobb barátn m, aztán az a szegény hippilány, meg Thelma – nehogy azt hidd, hogy nem tudtam –, de amit most csináltál, az tényleg megbocsáthatatlan. – Igazán? – Harry hangja szándékán kívül reményked . – Sohasem bocsátok meg neked. Soha – mondja Janice, megint azon a halotti-színtelen hangon. – Ne mondj ilyet – könyörög Nyúl. – Csak egy rült pillanat volt, nem ártott senkinek. Miért
raktál vele egy házba? Azt hitted, már meg is haltam? – Órára kellett mennem, vizsgáztam, különben el se mentem volna, olyan b ntudatom volt. Nevetséges. Nekem volt b ntudatom. Kezdem megérteni a fegyverviselés híveit. Ha pisztolyom volna, agyonl nélek. Mindkett töket agyonl nélek. – Mit mondott még Pru? – Harry úgy gondolja, ha válaszra kényszeríti, azzal talán lehozhatja a gyilkos hangulat magasáról. – Semmi különöset – válaszolja Janice. – Csak a tényeket adta el , aztán összef zte a kezét az ölében, és dacos tekintettel nézett rám meg Nelsonra. Egyáltalán nem látszott b ntudatosnak, csak keménynek, és az is nyilvánvaló, hogy nem akarja, hogy ideköltözzem. Ezért mondta el. Harry érzi, hogy szövetségbe bonyolódik Janice-szel, házaspár a többiek ellen, közös a néz pontjuk, ha így tekint Prura. Megkönnyebbül, mint akinek máris kezdenek megbocsátani, és enyhe csalódás fogja el. – Pru kemény lány – mondja csitítólag. – Mit vársz egy akroni kazánszerel gyerekét l? – Úgy dönt, egyel re nem árulja el Janice-nek, hogy szeretkezésük közben Pru kétszer is elélvezett, s szakért módon kihasználtnak érezte magát. Még épp csak kezd dik a felmentése. Hetekbe, hónapokba, évekbe kerül, míg ezt ledolgozza. Újkelet üzleti érzékével Janice semmit sem fog olcsón adni. – Azt akarjuk, hogy gyere át, Harry –mondja. – Én? Minek? Kés van – mondja Harry. – Elfáradt az arany-es nyes . – Csak azt ne hidd, hogy ennyivel megúsztad, és máris idét-lenkedhetsz. Undorító, amit csináltál. Egyikünk sem lesz többé ugyanaz. – Sosem vagyunk ugyanazok – veti közbe Harry. – Gondolj arra, hogy Nelson mit érez. Ez fáj. Nem akart erre gondolni. Janice azt mondja: – Nelson nagyon higgadt, felhasználja mindazt, amit a központban pszichiátriából tanult. Azt mondja, ez az ügy alapos feldolgozást kíván, és jobb, ha mindjárt elkezdjük. Ha nem, csak mind megátalkodunk a jelenlegi pozíciónkban. Nyúl újra konspirálni próbál, újra a feleség Janice-t l kér választ. – Hogy fogadta a kölyök? Janice azonban csak ennyit mond: – Azt hiszem, sokkban van. Azt mondja, még nem is tudja, mit érez igazából. Harry azt mondja: – Nem ülhet föl a magas lóra azok után, amiket éveken keresztül m velt. Kokainkurvák Brewer-szerte, és szerintem az az Elvira is több, mint mutatóba fölvett n i munkaer . Ha mellette van, Nelsonnak olyan a hangja, mint aki gyönyörlét fecskendezett magába. Janice nem enged ki. – Irtózatos fájdalmat okoztál Nelsonnak – mondja. – Mostantól bármit csináljon, te nem hibáztathatod. Fogd fel, Harry, hogy pont az ilyen perverz esetek szoktak belekerülni az újságba. Min síthetetlen, amit tettél. – Szívem... – Ne nevezz szívemnek. – Mi az, hogy perverz? Nem vagyunk vérrokonok. Egyszer alkalmi dugás volt. Pru ki volt éhezve, én meg a halál küszöbén álltam. Így játszott ápolón t. Újabb zokogásroham: Harry sosem tudja, éppen mi fogja kiváltani. – Harry, hogy vagy képes viccelni? – Ez nem vicc volt. – De azért úgy érzi magát, mint akinek megmosták a fejét, mint akit elfenekeltek. – Azonnal gyere át, és legalább egyszer az életben segíts helyre-hozni a kárt, amit okoztál. – Janice leteszi a kagylót. Az az „egyszer az életben" komikusan úgy hangzott, mintha az anyja mondta volna. Egy életben kevés a megvilágosodás; követni kell, ha elérkezik. Nyúl tisztán látja, mi a
teend . Határozottan, sietve cselekszik. Felmegy az emeletre, és csomagol. A barna vászon öltönytáska. A nagy, sárga, kemény Tourister b rönd, egyik sarka horpadt, ahol a légi csomagkezel odavágta. Klottgatyák, trikók, zoknik, pasztellszín pólóingek, hosszú ujjú ingek m anyag zacskóstul, golfnadrág, bermudagatya. Pár nyakkend , bár mindig utálta a nyakkend ket. Újabban minden öltönye nyári; a gyapjúöltönyök és pulóverek molyálló zsákban várják az szt, az októbert, novembert, ami az számára idén nem jön el. Berak négy könny átmeneti kabátot és két öltönyt, a gittszín t meg a páncélhoz hasonló fényes szürkét. Esküv re vagy temetésre. Egy es kabát, egy-két pulóver. A fekete f z s cip je befér az összehajtható öltönytáska két zsebébe, a kék-fehér Nike a b rönd két végébe. Újra elkezdhetne kocogni. Fogkefe, borotválkozókészlet. A tablettái, több kilóra való. Mi még? Ja igen. Fölkapja az éjjeli asztalkáról Az els üdvlövés-t, és azt is beszuszakolja: be fogja fejezni, ha addig él is. Az emeleti el tér lámpáját égve hagyja betör k ellen, hasonlóképpen a kocsilámpát a 141/2-es számozású bejárati ajtónál. Két menetben pakol be a kocsiba, a melle megérzi a csomagok súlyát. Körülnéz a kopár el szobában. Bemegy a kuckójába, léptei nesztelenek a faltól falig Antron-sz nyegen, s a rombusz alakú ablaktáblákon kipillant a díszcseresznye izzó éjszakai sziluettjére. Felveri a párnát, megigazítja a füles fotel karfáit, amelyben elaludt, nem is oly rég, de egy dönt szakadéknak még a túlfelén. Az az önmaga, aki itt elaludt, másvalaki volt, szánalomra méltó valaki. Amikor újra megáll a bejárati ajtóban, érzi az arcán az éjszakai szell t, hallja a Penn Boulevard forgalmának halk moraját. Kikattintja a zár nyelvét, és halkan becsapja az ajtót. Janice-nél van kulcs. Janice-re gondol, amint odaát várja Springerek nagy, stukkódíszes házában, amely mindig egy elhagyatott, óriási fagylaltosbódéra emlékeztette t. Bocsáss meg. Nyúl beül a Celicába. Szabad Leveg n Egy Szabad Kocsiban: a Toyota legújabb szlogenkísérlete. Túl sok a szlogen, kioltják egymást. Beindul a motor; hátramenetben, simán kiáll vele az utcára. Ki Kívánhat Ennél Többet? A digitális óra 10: 07-et mutat. A Penn Boulevard-on gyérül a forgalom, zárnak be az éttermek és a benzinkutak. A villogó pirosnál jobbra fordul, majd a breweri kerül nél megint jobbra, aztán tovább egyenesen a Vágtató Ló-folyó mentén. Az elefántszürke gáztartályok közelében az út a fák csúcsa fölé emelkedik, és a körgy r vel megkerült óváros bizonyos méltóságot sugároz. A gazdasági válság elején épült, húszszintes városi bíróság ma is a legmagasabb épülete, sarkain a kiterjesztett szárnyú betonsasokat reflektorok világítják meg, s a Mt. Judge hegy komor árnya, melyet az Orom Szálló csillagcsoportja koronáz, úgy lóg minden mögött és fölött, akár valami mozdíthatatlan szök ár. Az utcalámpák úgy emelik ki Brewer téglaszínét, mint megannyi, vörös tenyerek közt ég gyufaszál. Aztán egyik pillanatról a másikra nyoma vész a városnak és mindennek, amit magába foglal. Vadfák ligetei rejtik el újra meg újra a folyó mellett sorakozó, üres gyárakat, s ez a négysávos, osztott pályás f út akárhol lehetne az Egyesült Államok keleti felében. Annyiszor hajtott már délnek Janice-szel, hogy betéve tudja a lehet ségeket: letér a 222-esnél, s egyenesen, bár nem egészen szabadon Lancaster felé indulhat a közlekedési lámpákkal teli breweri külvárosokon át, vagy pedig marad a 422-esen a pár mérföldre lév 176-osig, s onnan egyenesen délnek fordulhat, majd nyugatnak, Lancaster és York felé. Amikor el ször próbálta ki ezt az utat, jut is eszébe, tavasszal múlt harminc esztendeje, elkövette azt a hibát, hogy túl hamar fordult délnek, csábította Wilmington és a mezítlábas Du Pont n k víziója. Csakhogy a keleti part nyugatnak lejt, ezért nyugatnak kell tartani egészen a 83-asig, amely akkoriban még nem volt meg, s onnan indulni dél iránt, egyenest be annak a kétfej szörnynek, Baltimore-Washingtonnak a torkába. Szörny , legszörny bb, azt mondta Janice. Miért, élni talán nem szörny ? Azok az rült molekulák. Csak úgy maguktól? Ki van zárva. Bekapcsolja a rádiót, s rockzene és talk-show-vartyogás közt régi, nyájas dallamokat keres, amiken feln tt. A régi teker gombossal könnyebb volt keresgélni, mint ezekkel az ugráló digitális izékkel: az ember érezte is, ahogy tapogatózik. Hirtelen Dinah Shore és Buddy Clark selymes hangjára bukkan; duettben énekelik, hogy „Hideg van odakinn, bébi". A háta is beleborsózik az izgalomba, amikor a lágy felelget sdi után, aminek nem minden szavát érteni, bevárják egymást, és együtt vágnak bele a refrénbe. Hiiiideg, van, odakinn. Aztán ugyanez a régi slágereket sugárzó
állomás, amely az alagutakban elhal, a kanyarokban meg, ha az út közelebb szalad egy elektromos vezetékhez, recsegni kezd, bedob egy számot, amit Nyúl már rég elfelejtett, hogy is felejthette el? – a gimibálok, a bágyadt kering ütemére csoszogó táncosok, a kosárhálókról lógó színes girlandok, a rozsdás f t berendezés melege apa Dodge-ának m szerfal világította belterében, az az eleven, meleg, titokzatos illat, mint valami f szeres étel íze, olyan er s, hogy az els falatot nehéz legy rni, amely Mary Ann combjai közül szállt fel. Vaya con Dios, ég áldjon. A bugyi nedves háromszöge, a harisnyatartó, amit a lányok akkoriban hordtak. A testük sima, harmatos üdesége, mindannyiuké, amint izzadva forogtak a krepp-papír, a színes lámpák alatt. Vaya con Dios, szívem. Úristen. Fáj. A sorokba csomagolt érzés eltemetve valami disc jockey poros lemezrekeszében, akár a l gyapot a töltényben, vagy azok a magvak, amelyek évezredek után kelnek életre a piramisokban. A csillagok reciklálhatják magukat, újratermelhetik a nehéz atomokat, amelyek a teremtéshez szükségesek, de Harry sose lehet többé az az ember, az a fiú azzal a lánnyal, ahogy ujjhegyei a combja selymes belsejét simogatják, s átugrik pár atom, pár molekula. Aztán az „Öszvérkaraván" következik Frankie Laine-nel, aki nem tartozott ugyan a nagy Laine-ek közé, de azért nagy volt, majd a „Varázslat" Doris Dayjel. Azok a szünetek: Varázslat. Tudták, hogyan kell az ember szívét hasogatni, akkoriban, amikor még két baseball-liga volt nyolc-nyolc csapattal, s minden játékost külön meg lehetett jegyezni. Az emberek akkor sem voltak puhányabbak, s t keményebbek voltak, csak könnyebb volt fájdalmat okozni nekik, bár azt is kevesebb helyen. A 176-osról le kell térnie az amish vidéken át vezet 23-asra, útvonalának ez az egyetlen mellékútja, ilyen kés n már csak nem szekereznek idekinn, hogy lelassítsák a haladását. Nyúl meg akar nézni valamit Morgantownban, egy két benzinkúttal is rendelkez vaskereskedést, ahol egyszer egy kék inget visel , sz rös orrlikú, tagbaszakadt farmer azt tanácsolta neki, el bb döntse el, hova akar menni, s csak aztán induljon el. Hát most épp ezt tette. Rég kitanulta az utat, s rájött az úticélra. De a vidéki vaskereskedés helyén csicsás kis ingatlanközvetít iroda áll. Ahol a kutak voltak, éles sárga parkolócsíkokat világít meg a holdfény. Nem, nem is a holdfény, már látja: az a fajta kénes illumináció, amely a forgalmas, betonozott helyeket betegíti éjjelszám. Noha már majdnem tizenegy óra, hatalmas teherszállító autók dübörg , sivító, puffogó áradata húz át az álmos kis k városon; az ingatlaniroda kirakata tele az eladásra kínált tételek polaroidfotó-ival, s a 23-as út mentén, amely valaha csak egy keskeny csapa volt a két m velés alá fogott völgy közti hegygerincen, s éjjel sötét, akár a trágyadomb, most kivilágított cégtáblák nyüzsögnek mindenütt. PIZZA HUT. BURGER KING. Béreljen Mozit. Turkey Hill MINIT MARKET. Paplanbirodalom. Árnyas Juhar SMORGASBORD. Falusi Gyógyf . Vidéki Kések. Az ingatlanközvetít r l Janice jut az eszébe, s a szíve megbillen a gondolatra, hogy ott várja Nelsonnal és Pruval a Springer-házban, mostanra már pánikba esve, elképzeli, amint t baleset érte, hazamegy a kulcsaival az üres házba, kapkod, s forró a lehelete, mint ilyenkor mindig. Hagyhatott volna valami üzenetet, mint akkor Janice. Harry, kedves – el kell mennem pár napra, hogy gondolkozzam. De hát azt mondta, sose fog megbocsátani, mindkett töket agyonl nélek, még fokozta is, hadd f jön a saját levében, azt hiszi, a nagyokos, most, hogy újra iskolába jár. Nelson hasonlóképp. Azt leshetik, hogy megint beüljön valami családterápiára, amit a saját fia vezet, akinek a nagy, vörös hajú feleségét megkettyintette. Ez volt az egyetlen jó, ami egész évben történt vele, ha jobban meggondolja. Azt lesheti Nelson, hogy odaálljon elébe, nem adja meg neki az elégtételt, hogy ett l az új sérelemt l megint elfehéredhet a kopoltyúja. Nyúlnak semmi szüksége tanácsadásra. A rádióban a tizenegy órai hírek következnek. Az észak-caroli-nai Charlotte-ban, ahol huszonnégyszeres csalás vádjával állították bíróság elé a botrányok övezte PTL térít televízióállomásával kapcsolatosan, Jim Bakker ma összeesett a tárgyaláson, és valószín leg hatvannapos pszichiátriai vizsgálatnak vetik alá a Szövetségi Javítóintézetben. Dr. Basil Jackson, a pszichiáter, aki kilenc hónapja kezeli Bakkert, azt nyilatkozta, hogy a valaha karizmatikus térít lelkésznek hallucinációi vannak: szerdán, amikor a PTL volt igazgatója, Steve Nelson összeesett a tanúk emelvényén, a bíróságról távoztában Bakker állatoknak képzelte az odakinn összever dött
tömeget, amelyek meg akarják t támadni. Bakker felesége, Tammy a floridai Orlandóban lév luxusotthonukban kijelentette, hogy Bakker úgy hangzott a telefonban, mint aki rettenetes érzelmi traumát szenvedett, ezért együtt imádkozott vele, és megegyeztek, hogy az Úrban minden bizodalmuk. Los Angelesben Jessica Hahn, a PTL volt titkárn je, akinek Bakkerrel 1980-ban folytatott viszonya vezetett a prédikátor bukásához, riporterekkel közölte, idézem, én nem vagyok orvos, de ismerem Jim Bakkert. Véleményem szerint Jim Bakker a manipulálás mestere. Véleményem szerint ezzel is csak szimpátiát akar kelteni maga iránt, mint ahogy Tammy is, amikor megjelenik a tévében, és könnyes szemmel azt mondja, hogy hetet-havat összehordanak ellenük, idézet vége. Washingtonban az Energiaipari Minisztérium rejtélyes körülmények között elt nt tríciumot keres – ez a nehézhidrogén-izotóp a hidrogénbomba el állításának egyik alapkelléke. Szintén Washingtonban a Tudomány magazin nyilvánosságra hozta, hogy a TNA-nak, termikus neutronanalízisnek nevezett új bombakeres , amelyet ma helyeztek üzembe a New York-i JFK repül téren, csak két és fél fontnyi plasztik robbanószert képes jelezni, ezért az állítólag mindössze egy font súlyú Semtexet, amely a PanAm 103-as járatát a skóciai Lockerbie felett felrobbantotta, nem lett volna képes kimutatni. Torontóban Marlon Brando moziszínész szupersztár riporterekkel közölte, hogy elkészült az utolsó filmje. „Iszonyú", e szóval min sítette A gólya cím filmalkotást. „Meg fog bukni, de nekem ez volt az utolsó. Visszavonulok. El se tudják képzelni, milyen boldog vagyok." A nyugat-németországi Bonnban Helmut Kohl kancellár telefonbeszélgetést folytatott Tadeusz Mazowieckivel, az újonnan megválasztott lengyel miniszterelnökkel, és szorgalmazta a két ország kapcsolatának javítását. Holnap lesz ötven éve, s t talán épp ebben a percben, ha az id zónakülönbségeket is figyelembe vesszük, hogy a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, kirobbantva ezzel a második világháborút, amelyben hozzávet leg ötvenmillió ember pusztult el. Te jóságos atyavilág! Sporthírek, a Phillie-k vesztettek San Diegóban, Pittsburgh ezen a héten nem játszott. Ami az id járást illeti, lehetne jobb is meg rosszabb is. Mezzo, mezzo. Nem azt mondtam, hogy mez , de azért, Lancaster megyei éjjeli baglyok, vigyázzatok, mert es viharok várhatók. Ja igen, új és egyben egzitáló filmjér l Brando azt is mondta, hogy „b zlik". Nem rossz szöveg egy olyan alaktól, aki szakadt trikóban kezdte a karrierjét. Nyúl mosolyog a kocsi susogó, suhanó barlangjában; ez a pasas nyilván azt hiszi, hogy senki sem hallgatja, különben nem sütne el ennyi geget. Magányos lehet üldögélni azokban a rádióstúdiókban, papír kávéspoharakkal meg perforált akusztikus csempékkel körülvéve. Nehéz fölmérni, milyen hatást váltunk ki. Nehéz elhinni, hogy Isten mindig odafigyel, hogy sosem unja el. A Celica m szerfalának fényei úgy izzanak Harry látómezeje alatt, akár egy város fényei, melyet nemsokára bombatámadás ér. A f út átvág a Susquehannán, és Yorknál belecsatlakozik a 83-asba. Miközben Harry délnek hajt, a rádióállomás elhal mögötte, éppen Louis Prima „Csak egy dzsigoló"-jának a végén, annál a fantasztikus refrénnél, ahol a kórus hosszan kántálja: „Csak egy dzsigoló", szeretetteljes kigúnyolásaképp annak a pompázatos, zihálós hangnak: az ember beleborsózik a gyönyör ségbe. Nyúl tovább keres, de régi slágereket nem talál, csupa talk-show, részeg alakok telefonálnak be, a m sorvezet is kivan, automata vezérlésen jár a szája, abortusz, nukleáris hulladék, fiatal fekete férfiak munkanélküliségi mutatói, a CIA szerepe az AIDS elterjedésében, Boesky, Milken, Bush és North, Noriega, kuss a pofádba – Nyúl kikapcsolja a rádiót, utálja az emberi hangot. Féreg. Zajos férgek vagyunk, telinyüzsögjük az étert. Jobb a kerekek sziszegése, a fényben fölmagasló zöld útjelz táblák parabolikus megnagyobbodása, majd szem el l veszése: akár a b vész zsebkend je. Mindjárt éjfél, de ki akar keveredni az államból, miel tt megállna. Még akkor, réges-rég is, amikor úgy elbaltázta, még akkor is eljutott Nyugat-Virginiáig. Hogy Pennsylvaniából kikeveredjen az ember, Hungerfordon túl át kell kapaszkodnia egy névtelen hegyen. Jelz táblákból, fényekb l egyre kevesebb van. A magányos országút emelkedik. Felföldi tavak csillognak a felh k résén el villanó igazi holdfényben. Aláereszkedik Marylandbe. Valahogy másnak érz dik az egész: gondozott pályaelválasztó növénysávok, parkolók az ingázóknak, hogy földalattival menjenek tovább a városba. Civilizáció. Vége a dzsungelnek. A szemhéja ég, a szíve remeg, eltelt. Baltimore-tól jóval
északra, egy Best Westernnél letér a 83-asról, és elégedetten gondolja el, hogy senki a világon nem tudja, hol van most, kivéve ezt a zömök, közönyös ázsiai portást. Hol lehet az elt nt trícium? Szereti a motelszobákat – a hosszú, nyirkos, résszer bérelt teret, a két duplaágyat, a tévékészüléket a felirattal, hogy rendeljen magának filmet, a rongysz nyeget, a nagy madarakat ábrázoló, bekeretezett nyomatokat, a fert tlenített törülköz ket, a névtelenség csöndjét, régi közösülések bezárt visszhangját. Jól alszik, mintha csak a beteg testét is levetette volna s ott heverne a másik ágyon. Álmában újra kinn van a telepen, egy fiatal n vel, aki szemlátomást a vezet . Fehér sapkát és himbálózó fülbevalót visel, de amikor odahajol hozzá, hogy kimagyarázkodjék, hogy a szájába rágja, mennyire nélkülözhetetlen itt a telepen, bármit is mondjon Janice, a n nek szárazon legörbül a szája, s az arca a szeme láttára olvad el valami vizuális sikításban. Reggelinél enged a csábításnak, két tojásból kér rántottát, szalonnával, bár a tojássárgája tönkreteszi az artériákat. Nyúl szereti azt a nagyon amerikai pillanatot, amikor álmos, szótlan meghitt-ségben a többi motelvendéggel pakol be a kocsijába, id s párok, veszeked családok szállingóznak ki a reggeliz szobából a hosz-szú, tejfehér reggeli árnyékokkal teli parkolóra. Újra úton, újra a rádió. Ugyanazok a hírek, mint tegnap este, kiegészítve a baseball-végeredményekkel (a Philek öt-egyre kaptak ki) meg az ázsiai hírekkel, ahol már délután van a szorgos japán valutaspekulánsoknak, lázongó kínai diákoknak, babaszer filipino kurváknak, boldogtalan gy ztes vietnamiaknak, tollasodó, bár örökké tüntet koreaiaknak, bukásra álló burmai szocialistáknak, egymással háborúzó kambodzsai csoportoknak, beleértve az elmebeteg vörös khmereket, annak a Hitler és Sztálin után leggyalázatosabb nemzetvezet nek, Pol Potnak a bandáját. Te jóságos atyavilág! Ébreszt , dalosmadárkáim! A disc jockey, nem a tegnap esti, de ugyanolyan rült és magányos, valami rockabilly dalt tesz föl, Nyúlnak tetszik, arról van benne szó, hogy „este, ha lefekszünk, adj egy kis szerelmet". Harrynek eszébe jut, hogy nem is verte ki az este, pedig a motelszobák rendszerint felizgatják. Öregszik, hiába. Baltimore-hoz közeledve megszaporodnak a lakótelepek, egész dombok és völgyek vannak velük tele, pasztellszín mézeskalács lépcs házak, köztük láthatatlan emberek. A 83-as minden átmenet nélkül vált a 695-ösbe, és Harry nyakkend s ingázókkal együtt zümmög tovább a körgy r n, tülekedve keresi a helyét a világban, mintha még most is megérdemelné. Azután rátér a 95-ösre, ez lesz az otthona egészen Floridáig. Washingtont kétféleképpen lehet megkerülni, és Janice kipróbálta mindegyiket, azok az unalmas utazási szakért k a társasházukban, például Silbersteinék azt állítják, az északnak, majd nyugatnak forduló 495-ös gyorsabb, de Harry szeret kipillantani az emlékm vekre, ezért keletnek tart a 95-ösön, s átkel a Potomac széles hídján, be Alexandriába. A derék öreg köztársaság fagyott, távoli, fagylaltfehér szíve. A végtelen megalopolisz után Virginia bukolikusan üresnek rémlik. A mez k nagyobbak, mint Pennsylvaniában, a dombok szelídebbek és csupaszabbak, rétek és lovak tünedeznek fel, idilli köd a leveg ben, id nként oszlopos kúria egy halványzöld halmon, mintha valami rabszolgatartó ültetvényes vénkisasszony lánya hímezte volna falvéd nek. Aztán katonai ízek: Fort Belvoir M szaki Gyakorlóterep, Quantico Tengerészgyalogsági Támaszpont. Harry a maga katonáskodására gondol, lírai, napsütötte barnában t nik föl el tte, sorba állított, arctalan férfiak áttetsz csillámlása, az a különös béke, hogy az embernek semmir l sem kell döntenie, percr l percre megmondják, mi a dolga. A háború sok szempontból megkönnyebbülés. Most, hogy már nincs a hidegháború, mi értelme amerikainak lenni? De azért kitartottunk. Visszaszorítottuk a bumburnyákokat, negyven éven keresztül. A történelem nem fogja ezt elfelejteni. Alig lehet rádióállomást találni, amelyik ne countryzenét vagy vallási m sorokat sugározna. – Imádkozzunk a kátyúba jutott házasságokért – mondja az egyik prédikátor, s szemcsés, melaszbarna hangja oly mélyen ás bele magába, hogy az ember el tudja képzelni behunyt szemét, verejtékez halántékát –, imádkozzunk a stressznek kitett keresztény férjekért, az emberük miatt aggódó keresztény feleségekért; imádkozzunk minden túszért, börtönben sínyl d rabért, a gettók áldozataiért, az AIDS-esekért. –Nyúl kikapcsolja, és elhatározza, hogy amikor megáll ebédelni, hazatelefonál Brewerbe. Mennyi folyó! A Potomac után az Accotink, a Pohick, az Occoquan, a Rappahannock, a
Pamunkey, a Ni, a Po, a Mattá, a South Anna. A hasonnev hidak tünékeny pillanatok csak az országúton. Láthatatlan városok jelz táblái: Massaponax, Ladysmith, Cedar Forks. Richmondtól északra s r södnek a kalyibák, kezd dik az igazi Dél, erre laknak a vidéki feketék. Richmond szélén Harry beáll egy Howard Johnson elé. Csöng a füle, sajog a gázpedált taposó lába bokája, merev a nyaka, a h ség igencsak fölszaladt a reggeli motelparkoló óta. A légkondicionált étteremben aktatáskás vigécek szállták meg a telefonfülkéket. Harry túl sokat eszik, lenyeli az ízetlen hamburgeréhez járó hasábkrumpli utolját is, ujja hegyével felszedi a sót, ahogy az unokájától, Roytól tanulta, majd almáspitét rendel, hogy lássa, a virginiai jobb-e. Mindenesetre édesebb és ragacsosabb; fahéjat nem szórnak rá, mint Pennsylvaniában. Miután fizet, felszabadul egy telefon, s Harry háromdollárnyi negyeddollárost készenlétben tartva nem a Franklin Drive-i szürke mészk házat tárcsázza, hanem azt a házat, ahol valaha lakott, Springerek házát Mt. Judge-ban. Egy kislány veszi fel a kagylót, A központos bont, és Nyúl bedob három perc ára negyeddollárost. – Szia, Judy – mondja. – Itt a nagypapa. – Szia, nagypapa – mondja a kislány nagyon nyugodtan. Lehet, hogy hozzá még nem szivárgott le a tegnap esti leleplezés. Vagy talán az ilyen kisgyerekek annyira nem sejtik még, mi mindennel jár a feln ttkor, hogy semmin sem lep dnek meg. – Hogy vagy? – kérdezi Harry. – Jól. – Örülsz, hogy jöv héten kezd dik az iskola? – Hát, igen. A nyár unalmas. – És hogy van Roy ? Szerinte is unalmas a nyár? – Roy annyira hülye, hogy unatkozni se tud. Már megebédeltünk, és aludnia kéne, de még most is bömböl. Teljesen kikészíti az anyut. – Mivel Harry hamarjában nem tud erre válaszolni, Judy hozzáteszi: – Apu nincs itt, kinn van a telepen. – Nem baj. Tulajdonképpen úgyis az anyukáddal akartam beszélni. Odahívnád? És Judy – szól utána ösztönösen, miel tt még a gyerek lerakná a kagylót. – Igen? – Te csak tanulj szorgalmasan, jó? Ne izgasd magad azok miatt a beképzelt kölykök miatt. Gyönyör kislány vagy, minden el fog jönni a számodra, csak várj türelemmel. Ne siess feln ni. Jó lesz minden, meglásd. De ez túl sok egy ilyen gyereknek. Még csak kilencéves. Tíz év múlva mehet majd nyugatnak, mint Mim, és elszabadulhat. – Tudom – mondja Judy nyugodt és unott hangon, és talán tényleg tudja. Kagylócsörgés, hangok a háttérben, siet s léptek, megérkezik Pru, kifulladva. – Harry! – Szia, Teresa. Hogy vagy? – Teljesen elhibázott, csábító, lezser tónus, de most már nem szívhatja vissza. – Nem valami jól – feleli Pru. – Hol a csudában vagy? – Messze-messze, ahová mindenki kívánt. Hé. Miért kellett elárulnod? – Jaj, Harry, muszáj volt. – Sírva fakad. – Nem bírtam elviselni, hogy Nelson ne tudjon róla, annyira igyekszik. Szánalmas. Annyi mindent meggyónt nekem, a felét se merném elmondani se neked, se másnak, esténként együtt imádkozunk, térdelünk az ágy mellett, és fennhangon imádkozunk, annyira szeretne hátat fordítani a drognak, tisztességes apává és férjjé válni, normális lenni. – Nafene. Remek. De ett l még nem kellett volna elárulnod, egyszer csináltuk mindössze, nem volt semmi folytatás, s t, én már azt hittem, rég elfelejtetted az egészet. – Hogy hihettél ilyet? Azt gondolod, valami kurva vagyok? – Dehogyis, csak hát, érted, annyi gondod volt. Nekem olyan az egész, mintha álmodtam volna. – Ezt bóknak szánja. Pru hangja azonban megkeményedik. – Számomra valamivel többet jelentett. – Ilyenek a n k, sose lehet tudni, hogyan fogadják a dolgokat. – A férjem aljas elárulását – közli ünnepélyesen
Pru. – Hát – mondja a Nyúl –, se volt az a mintaférj, ahogy én látom. Hé, csak nem hallgatózik Judy? – Az emeleti telefonnál vagyok. Megkértem, hogy odalenn tegye vissza a kagylót. – És visszatette? Judy! – kiált bele Harry. – Látlak! Kapkodó, halk csörgés, tisztább vonal. – A fenébe! – mondja Pru. Nyúl csillapítja. – Nem emlékszem pontosan, hogy miket mondtunk, de kétlem, hogy sokat megértett volna bel le. – Sokkal többet megért, mint ahogy mutatja. A lányok ilyenek. – Na mindegy – mondja Harry. – Azt is meggyónta, hogy a n kön kívül férfiakkal is volt viszonya? Mármint Nelson. – Erre a kérdésre nem felelhetek – mondja Pru száraz, lapos hangon, amely mindörökre bezárult el tte. Közbeszól egy másik n i hang, melegebb, udvarias, kissé lusta, valószín leg fekete: – Uram, lejárt a három peerce. Kérem, dobjon be egy dollár tíz szentet, ha tovább óhajt beszélni. – Lehet, hogy vége – mondja Harry mindkét n nek. Pru átkiabál a veszélybe került vonalon: – Harry, merre vagy? – Úton! – kiált vissza Harry. Még van egy kis halom aprópénze, bedob négy negyeddollárost és egy tízcentest. Miközben egymás után csörömpölnek be az automatába, azt a dalt dúdolja, amit az el bb hallott a rádión, Willie Nelson számát:-Úton, újra úton... Pru ett l felzokog; pont olyan, mintha Janice-szel beszélne. – Harry, ne – sírja. – Ne kínozz minket, nem tehetünk róla, hogy mi ide vagyunk kötve. Harryn szánalom fut át, s felébred benne Pru meztelen szépségének virágszirmokhoz hasonlatos emléke, aznap éjjel, abban a sz k, dohos szobában, ahogy az es nekieredt. oda van kötve, azt mondja Pru, az él khöz. – Én is le vagyok kötve – mondja neki Harry. – Hozzá vagyok kötve a tetememhez. – Mit mondjak Janice-nek? – Mondd meg neki, hogy úton vagyok Floridába. Mondd meg neki, hogy utánam jöhet, amikor csak akar. Nem tetszett, ahogy tegnap este meg akartatok szorongatni. Öreg koromra klausztrofóbiás lettem. – Nem lett volna szabad lefeküdnöm veled, de akkor valahogy... – Igen – mondja Harry. – Akkor nagyszer ötlet volt. Mondd csak – milyen voltam, így visszatekintve? Már ahhoz képest, hogy egy vén ürge vagyok. Pru habozik, kimondja: – Épp ez az, ez a baj. Én terád sosem úgy néztem, mint vén ürgére, Harry. Soha. Oké, legalább ennyit kikunyerált t le. Ezt a n -mondja-férfinak hangot. Mi egyébre vágyhatna? Most már békén lehet hagyni. – Ne aggódj, Pru – mondja neki. – Nagyszer n vagy. Mondd meg Nelsonnak, hogy csigavér. Attól, hogy legy zte a crack-et, még nem kell Billy Grahammé válnia. – Vagy Jim Bakkerré. Felakasztja a kagylót, s az automata azzal lepi meg, hogy éktelen csörgéssel visszaadja neki a tízcentest meg a négy darab negyeddollárost. Az a délies hangú központoslány biztosan hallgatózott, és belépistult. A délután egyre öregszik, már Észak-Carolinában jár, Fayette-ville felé, van erre egy Comfort Inn, és Janice többször megszálltak benne az évek során, amikor elképeszt hírt hall a rádión. A negyvenes évek szvingklasszikusait megszakítva közlik, hogy Bartlett Giamatti, a Baseball Szövetség elnöke, a Yale Egyetem hajdani rektora Martha's Vineyard szigetén ma délután szívroham következtében elhunyt. Pete Rose bosszúja, gondolja Nyúl. A mindössze ötvenegy éves Giamatti professzor ebéd után led lt edgartowni nyaralójában, és három órakor a felesége és a fia egy szívroham kell s közepén nyitott rá. Mindössze ötvenegy éves, gondolja Nyúl. Giamattit rend rségi jár rkocsi vitte a Martha's Vineyard-i kórházba, ahol másfél órás intenzív kezelésben részesítették; az orvosteamnek több ízben is sikerült visszaállítania a szívdobogás elektromos mechanizmusát, de
végül holttá kellett nyilvánítaniuk. Az a kis elektromos rángás: nélküle csak rothadó hús vagyunk. Floridában legel ször is meg kell nézetnie magát dr. Morrisszal, nehogy annak a héjakép ausztrálnak, dr. Olmannek a karmai közé kerüljön. Alig várja, hogy belém márthassa a kését. Giamatti angolt adott el a Yale-en, hallja a rádióból, volt a legfiatalabb rektor az egyetem történetében, s tizenegy esztend s hivatali m ködése alatt sikerült kivezetnie az intézményt a bürokrácia és a középszer ség mocsarából. Mint a Nemzeti Liga elnöke azzal hívta ki néhány játékos haragját, hogy módosította az ütészónát és a cselszabályt. Rövid Baseball Szövetség-i elnöksége alatt tet zött a fájdalmas Rose-ügy, amelynek egy héttel ezel tti megnyugtató lezárása megszilárdította Giamatti helyzetét. Túlsúlyos volt és er s dohányos. Én legalább nem dohányzom. És most következzék egy dal, melyet hallgatóink újra és újra kérnek: a „Hangulatban". Fayetteville-ben valaha zajlott az élet, mind ide jártak a Fort Bragg-i szabadságos katonák, Nyúl ezt egy régi 6operc-b l tudja. A belvárosban pornómozik és zugszállók tömbjei álltak, de mára a városatyák az egészet lebontatták, és parkot létesítettek a helyükön. Vacsorára zsírban sült garnélarákot eszik hagymakarikákkal és egyik felén pirított fehér kenyérrel, ez valami déli csemege lehet, a Comfort Innben – az étteremnek akkora a salátabárrésze, mint egy kisebb fajta büfé, miközben ül az ember a pincérn re várva, az jut eszébe, hogy lekési a hajót-, majd bevitorlázik a palaszürke Celicával, az Batmobile-jával a romlott Fayetteville centrumába. Izgalmas helynek azonban csak egy árnyékos, széles utca ígérkezik, ahol feketék ólálkodnak kapualjakban, valami túlvilági üzenetre vagy eseményre várva. Forrónadrágos vagy tornadresszes kurva egy szál se, csak egy nagydarab, vörös szakállú, szegecselt fekete b rruhát visel fehér pasas b geti a motorját, csavargatja a gázfogantyút, csap irtózatos lármát. A feketéknek a szemük se rebben. Várnak. Még az árnyékos esti leveg is fülledt, olyan bágyadtan mozognak benne, mint a halódó halak, szögletesen dobálva csuklóban a kezüket, ahogy csak a feketék tudják. Hosszúkás szobájában, ahol a sz nyeg alól vizes cementszag árad, s a falak egyöntet sárgák, keretek, csövek, légkondicionáló-nyílások, villanykapcsolók sárgára hengerelve és fröcskölve, Nyúl eltöpreng, öt és fél dollárért ne adjon-e hozzá a számlájához egy Falánk feleségek cím filmalkotást, de ehelyett inkább ingyen néz bele a Vadidegenek-be (kellemetlen érzéssel tölti el a két együtt él férfi, még ha az egyik egy komikus orosz is) meg a Halászsasok és Aranyásók barátságos futballmérk zésébe. Ezekkel a hotelekben megrendelhet puha pornófilmekkel az a baj, hogy csak csöcsöket meg fenekeket, esetleg egy kis szeméremsz rzetet mutatnak, igazi picsát, kemény vagy puha faszt nem, hátha valami négyéves kölyök találja megnyomni a gombot, s aztán jönnek a szül k ügyvédei. Bosszantó. Kiderül, hogy a fasz érdekel bennünket, azt muszáj látnunk. Lehet, hogy mind buzeránsok vagyunk, s egész életében Ronnie Harrisonba volt szerelmes. Milyen kedves, hogy Pruból ma megint kiszakadt az „A fenébe", meg a „Ne kínozz". Az a nyugalmas, n -mondja-férfinak hang, mintha a karjai közt lenne, a hangja belesimult alapvet viszonyukba, fasz-picsa egymáson, jól kibasznak Nelsonnal. Amikor végre lefekszik, kiveri a sötétben, két feketekávészín kurvát képzelve maga elé a régi Fayetteville-b l, csak hogy megmutassa magának: él még. A reggeli hírek a rádióban unalmasak. Giamatti halála, felmelegítve. Gyászol a baseballvilág. A gazdaság enyhe növekedést mutat. Beirutban minden eddiginél vadabbul ágyúzzák egymást a keresztények és a muzulmánok. A Lakásépítési és Városfejlesztési Minisztérium volt munkatársa szerint az aktákat megsemmisítették. A Legfels bb Bíróság döntése értelmében tilos futballmeccsek el tt a közönséget imára kényszeríteni: a hír nyilvánosságra hozatalát követ en felháborodás söpört végig a Délen. Montgomeryben Emory Folmar polgármester az ötvenyardos vonalhoz állva serkentette imára a népet. Kijelentette, hogy a futball és az imádság nagy amerikai tradíciók. Az alabamai Sylacaugában helybeli lelkészek a tribünön állva el imádkoztak a háromezres tömegnek. A floridai Pensacolában kézi megafonos prédikátorok buzdították imára a néz ket. Fanatikusok, mondja magában Nyúl. A déliek éppen olyan h börödöttek, mint az amishek. A 95-ös innent l egészen a floridai határig magas feny k közt vezet , hosszú zöld alagút. Apró kalyibák kandikálnak el . Egy táblafelirat: Hikorizsömle, 3-at 1 dollárért. Aztán nagyobb hirdet -táblák t nnek fel, latin-amerikai színekben, fekete meg citromzöld alapon narancsvörösen és
sárgán, rikítóak és csiricsárék, mérföldek hosszan, s valami Határon Innent reklámoznak. Föl a Fejjel, Mindjárt Megérkezel! Ne Kapkodd El! Nagy kosárlabda ível le a tábláról: Labdázz Egyet! S amikor végre, feny alagutak mérföldjei után megérkezik az ember, kiderül, hogy egy ócska vidámparkról van csak szó mindjárt a dél-carolinai határon túl: szuvenírfalu, madzagtelepülés, sombreróval a fején. Taknyolt tortilla. Dél-Carolina zabolátlan állam. Els nek szakadt el. A feny k itt magasabbak, tragikus külsej ek. T ZIJÁTÉK-ot kínálnak eladásra mindenütt. Egyre dombosabb a vidék. Nagy rönkökkel megrakott teherautók zúgnak el mellette megállíthatatlanul a lejt kön s lassulnak le majdnem a mozdulatlanságig a kaptátokon. Nyúl idegesen veszi tudomásul, hogy a pennsylvaniai rendszámtáblája itt északinak számít. Elég egy apró kilengés, és belehajítják a Pee Dee folyóba. A Lynches folyóba. A Pocatoligo folyóba. Az állatokat ezen az országúton olyan er vel ütik el, hogy nem is összezúzódnak, hanem szétrobbannak, lehetetlen megmondani, mik voltak. Oposszumok. Tarajos sülök. Valami kedves öreg déli hölgy szeretett cicuskája. Bundapacák maradnak bel lük a félhold alakú foszlányokká durrant autógumik között. Csak elgondolni is, led lt ebéd után, s annyi. Janice már biztosan megkapta az üzenetet Prutól, lehet, hogy odalenn várja a társasházban, Phillyb l repült, s a repül téren autót bérelt, úgyhogy jobb, ha kiélvezi a szabadságát, amíg lehet. Fekete térít adóra bukkan, nyúlékony, kövér hang kiáltja: – Ott lesz az Úr, de neveken kell szólítsátok. – Ismétli a végtelenségig, váratlan ritmikai variációkkal. – Aki felhengeríti a követ, ismeritek a sztorit? – Végre megszakítja egy reklám, és láss csodát: Toyota. Meg kell adni, ezek a japcsik nem hagynak ki semmit. Autót árulnak a rabszolgasoron. Önök prurarisztikus társadarma. Harrynek megfájdul a nyaka a hosszú mozdulatlanságtól. Kezdi úgy érezni, hogy felfúvódik a rádiótól, az úttól. Isten hazája. Kisebbre is csinálhatta volna. Ott lesz az Úr. Fura ez, Harry meg a vallás. Amikor Istennek egy barátja nem volt a világon, a hatvanas években, kapaszkodott Belé, de most, hogy lépten-nyomon megafonos prédikátorok imádják, nemigen áll föl neki, ha Rá gondol. Olyan ma már a számára az Úr, mint egy barát, rég elfelejtettük, hogy miért is szeretjük. Azt hinné az ember, hogy az után a szívijedelem után, de úgy látszik, minél közelebb a vég, annál kevesebbet gondolunk vele, mintha máris az kezében lennénk. Olyan ez, mint amikor kinn vagyunk már a pályán, s nem a kispadon üldögélve gyürk zünk a lámpalázzal. Bejön Perry Como a „Csak azért"-tal. Nyúlnak megbizsereg a fejb re, szúr a szemhéja. Csak azért – mert – az – enyééém vagy! Como a legjobb: Crosbyban mindig is volt valami m kelta érzelg sség, ahogy a Lamourral meg a Reménnyel bohóckodott, Sinatra pedig – hát, ha Nyúl Angstrom valamiben nem értett egyet az emberiséggel, az Sinatra volt. Nem szereti, ahogy énekel. Nem szerette, amikor térdharisnyás kamasz lányok ugrottak ki a bugyijukból, ha ez a nyúzott, horpadt kép fickó dalolt a Paramount emelvényén, s nem szerette kés bb sem, amikor Las Vegas-i milliomosként azokat a bájolgó albumokat csinálta, amiknek az ütemére baszott állítólag az egész nemzet: gecióceán. Habtól fehér. Nyúl valahogy mindig laposnak tartotta a hangját, mintha úgy préselné ki a torkán. Mimnek persze Sinatra az Isten, de inkább az életstílusa miatt, ahogy nappalt-éjszakát egybeolvaszt, gengszterekkel meg elnökökkel haverkodik, gengszteresen merev vállal jár (mint Charlie Stavros), igazgatótanácsi elnök, Sammy Davis Jr. meg Dean Martin, miel tt végleg kiszáradtak, ha ugyan tényleg arról volt szó, mindketten nagybetegek, olvasta valahol, valami nevetséges botránylapban, amiket Janice hord haza a Minit Marketb l. Harry néha irigyli Mimet bizonyára csillogó és veszélyes életéért, de örül is, hogy osztályrészéül jutott, mindig megvolt ez a húgában, ez a száguldani akarás, még ha belehal is, ha leröpül is a biciklikormányról, de el bb-utóbb a gyorssávból is csak kerékvágás lesz, Harry nem bánja, hogy olyan élete volt, amilyen, pedig Brewer elég unalmas város, nem New York New York és Chicago az én városom, ahogy Sinatra préseli ki magából. Így visszatekintve azt élvezte a legjobban, még ha ezt akkor nem is fogta föl, ha ott állhatott a bemutatóteremben, a nagy, poros, transzparenssel díszített kirakatüvegnél, a talpa elején egyensúlyozva, hogy a lábizmai formában maradjanak, kuncsaftra várva, Charlie-val meg a többiekkel fecserészve, megdolgozva a fizetéséért, betöltve a maga helyét a nagy ábrán, csinálva,
amit kell, egy kis elismerést aratva. Ez minden, amit egymástól várunk: az elismerés. Hogy kijelölt helyed legyen a tülekedésben. Így volt a seregben is: azonosítási szám, külön priccs, külön feladatok, a helyed a sorban, a szombat esti kimen d, négy sör meg egy baszás valami ranch-házban. Nem kett re fizettél be, szivi. Az emberi élet több annál, mint hogy a magad útját járhasd. S t, mint Nyúl elég kés n, épp csak mostanában, felismerte, nincs is magunk útja, mindent mások szabnak meg. El ször az anyánk, meg szegény apa, aztán a lutheránus lelkész, a rinocéroszb r vén német Fritz Kruppenbach, muszáj volt egy kicsit tisztelnie, amit mondott, abban hitt is, majd pedig a tanárok, Marty Tothero meg a többiek, akik megpróbálták eligazítani, most meg ezek a talk-show-házigazdák. Az életünk derivátum, mindenben engedni kell. S ha az anyánk hajdan maga is a gyorssávban hajtott, mint Annabelle-é, talán természetes is, hogy óvakodunk a másik nemt l. Foghíjak a feny sorokban. Ingoványos részek tárják fel az eget, gólyalábas kunyhók, a fákon bolyhos gömbök, színes mosott ruha lóg a szárítón. A hirdet táblákon kézzel rótt ákom-bákomok. Papa Fáin Déli F ztje. BI-LO. Hosszú híd ível a Ma-rion-tó felett, roppant víztömeg a semmi közepén. Utak ágaznak el a f város, Columbia felé, ahol Harry sose járt, pedig egyszer Janice-szel elkanyarodtak Charlestonnak, s a 17-esen jöttek vissza. Egy másik alkalommal meg Savannah-nak vették az irányt, s egy átalakított ültetvényesházban töltötték az éjszakát, magas, boltíves mennyezet, zsaluk az ablakokon. Sok mókában volt részük Jannel. Csak hát a feleséggel az a helyzet, persze, jobban meggondolva a férjjel is nyilván, hogy elég tág határok közt tulajdonképpen bárki megfelelne. S az embernek mégis imádnia kell holtáiglan. Az id k végezetéig. Ashepoo folyó. Nem valami rajzfilm címe volt ez valamikor? Megáll egy tágas pihen nél, valóságos oázis ebben a pusztában – benzinkút, étterem, vegyesbolt: élelmiszer, sör, t zijáték, napolaj kapható. A pultnál két fiatal fekete férfi, feketeségük csak úgy süt a h ségben, karjuk vállig csupasz, egyiknek az állán gonosz kis Malcolm X-kecskeszakáll. Idelenn ijeszt k a feketék, ordít a színük, fajta valóban, mindenhol ott vannak. De az öregecske fehér pincérn nek semmi gondja ezzel a két feketével. Ugyanabban az elnyújtott, beszéd közben is lélegz akcentusban fecsegnek, egy ütemre mosolyognak. Kedves látvány. Ehhez kellett a polgárháború. Hogy a berozsdásodott hangját kipróbálja, Nyúl megkérdi a t le egy üres székkel arrább ül kövér fehér férfitól, aki a salátáspultnál hegynyi salátát, sárgarépát, káposztát, sajtot, babot és csicseriborsót szedett magának: – Hány óra még az a híres floridai határ? – Kicsit elnyújtja pennsylvaniai akcentusát, hátha becsapja vele. – Négy – felel mosolyogva az ember. – Épp onnat jövök. Aztán hová lesz a menés Floridában? – A túlfelére. Deleonba. Társasházi lakásunk van ott a feleségemmel, én el rejöttem, az asszony majd kés bb indul. Az ember tovább mosolyog, mosolyog és rág. – Ismerem Deleont. Fáin régi város. Nyúl eddig nem vette észre, hogy régi volna. – Azel tt a balkonunkról a tengerre láttunk, de aztán beépítették. – Nagyon építkeznek most öbölfel l, az atlanti part meg úgyis tele van már. Én éppenséggel Sarasotában kezdtem a napot. – Tényleg? Jó nagy utat megtett. – Ezért falok, mint a disznó. Hajnali öt óta csak egy szelet csokoládét ettem. Az ember el bb-utóbb meg kell álljon, különben látomásai támadnak. – Mifélék? – Hát, ezen az utolsó részen példának okáért annyi volt a talaj menti köd, hogy idegeire ment az embernek. Mint ahogy a kávé meg a gyomrára megy. – Olyan szívderít én tud egyszerre mosolyogni, rágni és beszélni. A szája széles, de ajkatlan, akár egy Muppeté. Simléderes-hálós sof rsapkáját a tányérja mellé tette; s r , sz haja enyhén hullámos, mint a gazdagoké, a sapka széle maradandó csíkot vágott bele. – Egy olyan nagy teherszállítót vezet? El nem tudom képzelni, hogy bírják maguk ezt a
melót. Messze tart? A tányérról elt nt az összes saláta, a mosoly kiszélesedik. –Bostonba. – Bostonba? Egész Bostonba? – Nyúl sose volt Bostonban, számára az már a világ vége, ott fönn Maine alatt. Akik olyan messze északon laknak, éppoly fantasztikusak a szemében, akár az eszkimók. – Máma, vagy holnap, ha úgy tetszik, szóval vasárnap délután, mostantól huszonnégy óra múlva a rakománynak Bostonban kell lennie. – És mikor alszik? – Hát, félreállok, és egy óra itt, egy óra ott. – Hihetetlen. – Tizenöt éve csinálom. Nyugdíjba mentem, aztán vissza-kéredzkedtem. Nem bírok megülni otthon. A tévén semmi néznivaló. Hát maga? – Én? – Én meglógtam. És rossz a BEL-em. Ráébred, mire vonatkozik a kérdés, s megfelel: – Nyugdíjas vagyok, mondhatni. – Éljen soká, öregem. Én ki nem állhattam – mondja a teherautó-sof r. – A nyugdíjas élet az agyamra ment. – Az öregecske pincérn , aki a két fiatal feketével barátkozik, odahoz az éhez nek egy ovális tálcányi, rózsaszín olaj– és vértrutymóban ázó bélszínt, kis kerek tálkákban három különféle zöldséget és egy külön tálcán aranybarna kukoricakenyér-szeleteket. Harry – aki barátra lelt – nem szívesen tolja el magát a pulttól. – Hát, éljen soká maga is – mondja. De ennek a kövér, fakó csodaembernek, aki a puskagolyónál is gyorsabban terem Bostonban, aki, akárcsak Thomas Alva Edison, egy-egy szundítással beéri, most annyira tele a széles Muppet-szája, hogy nem bír megszólalni, csak mosolyog és bólogat, és tojásforma kis álla túlfelén legördül egy véres olajcsepp. Senki se tökéletes. Emberek vagyunk. Még Jim Bakker is. Meg Bart Giamatti. Harry átkel a Celicával a Tuglifinny folyón. A Salkehatchie-n. A Little Combahee-n. A Coosawatchie-n. A Turtle-ön. A Kickapoo-n, alighanem így hívják – nem Ashepoo-nak. Kickapoo Gyönyörlé, mint a Kis Abner-ben. Fekete zeneblokkok közt, melyeknek izgalmas új hangjuk van, mint amikor deszkákat hánynak a padlóra, az Upchurch Music Company reklámja („egy hangszer, mely jövend nemzedékeknek is zenei élvezetet nyújt"), majd egy Kismacska nev dezodoré. Miért kell egy dezodort pont Kismacskára keresztelni? Átkel a Savannah-n, s végre maga mögött hagyja Dél-Carolinát s összes t zijátékát. Mivel a mérföldek végtelenét l kótyagos, a városhatárnál megfordul, behajt a belvárosba, leparkol az el kel , ódon bíróság mellett, s a f utca egyik szendvicsbüféjében vesz egy pastramis meleg szendvicset. Ülve eszegeti, vigyáz, nehogy a zsírpapírból a nadrágjára folyjon a lé, mint órákkal ezel tt az a gusztustalan csöpp annak a pasasnak az állán. Savannah-nak ez a része, a folyótól egy sarokra, mintha csupa szabadtéri szobából állna, melyeket magas lépcs j sorházak és porlepte fák függönyei kerítenek; óriási a h ség még most is, pedig az árnyékok már mélyülnek, s r södnek a brewerieknél szomorúbb és rózsásabb, puha, öreg homlokzatokon. Galambraj gy lik a padja köré, érdekl dve nézik, hagy-e valamit a zsömléb l vagy a Bar-B-Q hasábkrumpliból. Egy fiatal csavargó, hosszú sárga haja George Custerre emlékeztet, az arca otthontalanságtól barna, villogó tekintettel mered rá egy fa mögötti padról, vagyis a szomszéd szobából. Magas obeliszk rzi valaminek az emlékét, nyilván a h si halottakét. Apró, csicserg , barna madarak hussannak föl a fákról, vissza a fákra, nem bírják eldönteni, vége-e már a napnak. Mennie kéne. Szépen becsomagolja a zsírpapírját meg a tejesdobozt a zacskóba, amiben a szendvicset kapta, és belevágja egy szemétkosárba, ez az ajándéka Savannah-nak, ezt a nyomot hagyja maga után, akárcsak azt az ujjnyirokfelh t odahaza a komód szélén. A galambok felháborodottan burukkolnak. A csavargó hangtalanul mögéje lopózott, és különösebb akcentus nélkül, a drogosok méla acsargásával megkérdi, volna-e egy szál cigarettája. – Nincs – mondja Nyúl. – Harminc esztendeje nem dohányzom. – Még a pillanatára is emlékszik, amikor egy hirtelen ösztönnek engedve a fél csomag Philip Morrist, abban a szép, régi, dohánybarna csomagolásban,
belehajította valakinek a kukájába egy Mt. Judge-i sikátorban. Újabb nyom, amit maga után hagyott. Nyúl ugráló szívvel indul a kocsija felé, a csavargó a sarkában, pár fillért lejmolna. Motoz a kulccsal, beül, berántja az ajtót. A Celica, hál' isten, ennyi mérföld után se forrósodott föl, azonnal indul; a kívül rekedt George Custer pillogva fordul el, mint akinek az egészhez semmi köze. Harry óvatosan hajt a szabadtéri szobák közt, megkerüli a nagy emlékm vet, de nem leli a Savannah-ból kivezet utat. Fekete negyedek egymás után, roskatag deszkaházak, utoljára Martin Luther King idejében láttak festéket. Annyi az összeesküvés-teória, de ebben az egyben Harry hisz. Hinni hisz, de a pasasnak a nevére, akit dutyiba dugtak érte, már nem emlékszik. Valami háromnev név. Egyszer meglógott, de elkapták. James Earl Valami. Ennyit a történelemr l. Pánikba esik, megáll egy vegyesboltnál, vályús fapadlójában fényes fej szegek, Mt. Judge-ban is voltak ilyenek kölyökkorában, csakhogy itt mindenki fekete; a száraz babhüvely szín , magas fekete vigyorogva igazítja útba, hosszú kezei csuklóban letyegnek. Nyúl ráakad a 95-ösre, halad tovább Georgiában. Amint besötétedik, elered az es , s mivel öreg szeme este már nemigen tudja megkülönböztetni a fényeket, az es nyomasztja. A rádiót is kikapcsolja, annyira végigverték már a benyomássörétek. Hogy oly régóta ül ugyanabban a helyzetben, a testét mintha bikacsökkel csépelnék. Meg kellene állni. Brunswickon túl talál egy Ramadát. Sült harcsát rendel, ez az aznap esti specialitás, nem esik jól a pastrami után, f leg a cukrozott jam meg a hikoripite; de hát Georgiában van, a hikoripitét itt vétek kihagyni. Amint ballag vissza a szobájába, el a többi motelajtó el tt, a végeérhetetlen balkonok árnyalta betonon, titkos boldogság önti el. Menedékre lelt az es el l. Ügyes. Nem kaphatják el. De a boldogság finom kis pillanata eszébe juttatja védtelen, boldogtalan szeretteit odahaza Diamond megyében. Szívébe úgy döf a b ntudat, mintha hüvelykujj vájna már csak félig érzékeny szembe. Az Arany lányok-at a közepén elunja, az öregkori gerjedelem fárasztó, az a mocskos szájú vén nagyanyó, az emberek nem tudják, mikor kell abbahagyni. Átvált a kultúrcsatornára. Az él bolygó valamelyik része megy, a sarkköri életr l van szó. Látta már, mégis megdöbben, amikor David Attenborough a sivár Antarktiszon felfordítja azokat a köveket, és mohát talál alattuk, s hogy abban a naptalan, pokoli télben, az állandó hóviharban a hím pingvinek a hártyás lábukon tojással totyognak föl-alá. Hihetetlen az élet, elny vi a világot. Ugyanezen a csatornán a tízórai hírek ugyanazt tálalja, amit egész nap hallott a rádión. Szegény Giamatti. A washingtoni állatkertben n stény pandamaci született. Reagan azt hitte, az AIDS éppolyan ártalmatlan, mint a kanyaró, amíg Rock Hudson meg nem halt, nyilatkozta az elnök volt orvosa, John Hutton dandártábornok. S egy újabb pletykás: David R. Wilson fregattkapitány a U. S. Naval Institute Proceedings e havi számában azt állítja, hogy a Perzsa-öbölben állomásozó többi hadihajó állománya körében a Vincennes agresszív és kapkodó man vereir l volt hírhedt már egy hónappal azel tt, hogy a több mint kétszázhetven férfit, asszonyt és gyereket szállító iráni repül gépet lel tte. Szegény ördögök, még ha irániak is. Kisgyermekek, fejkend s asszonyok, egymás hegyén-hátán puffantak a kemény, fekete vízbe. Új japán nagykövet Washingtonban, Panamában ideiglenes kormány alakult, Magyarországon keletnémetek tömegei várják, hogy megnyíljon a határ a szabad világba. Szegény ördögök, nem tudják, hogy a szabad világ a végét járja. Nyúl lefekvéshez készül a nappal hordott alsóban, s megpróbálja elgondolni, hol van és kicsoda . Ez az utolsó éjjel, amikor nincs sehol. Az élet holnap újra megtalálja. Janice a telefonban, Goldék a szomszédban. Nem érzi magát olyan könny nek, mint hitte volna, hogy Brewerb l elszabadult. Te így is, úgy is te vagy. Amerika így is, úgy is Amerika, hitelkártyák és indián folyó– meg városnevek tartják össze. Harry holtsúly a duplaágyon. Elveszve a térkép hajszálvonalhálójában, úgy alszik, akár az anyja méhében: ideiglenes búvóhely. Reggel. Az es már csak pocsolyák emléke a nap hevítette aszfalton. Vasárnap. Pirítóst és kolbászt rendel, holnap zabkorpa várja megint. Janice sose takarítja ki a fiókokat, amikor hazamennek. Bizonyos értelemben célszer , mármint a hangyáknak meg a svábbogaraknak. A szájában még ott a juharszirup és a tojás íze, nem volt valami jó. Soha olyan pirítóst nem evett, mint amilyet anya készített annak idején, a reggeli vasárnapi iskola el tt: a lapos aranybarna
háromszögszeletek, a szirup az Aunt Jemima-dobozból, ami rönkházat formázott, s a kiönt je volt a kémény. Miközben a b röndjét beteszi a csomagtartóba, nem el ször figyel fel rá, hogy a Celica stoplámpái ferde megoldásúak: úgy bámulnak hátulról az emberre, mint egy ázsiai szempár. Egy óra múlva átkel a St. Marys folyón, egy jelz tábla ráköszön: ISTEN HOZTA FLORIDÁBAN, s a rádióreklámok már a Kék Keresztet, a fogsorragasztót, a tüd klinikákat propagálják. Az út széle homokos, a forgalom s r södik, csillog. Egyszerre föltornyosul Jacksonville, kékeszöld felh karcolók meseországa, álomváros a feny alagút végén, szikrázó üvegdobozok a legmagasabb, a Baptista Kórház köré hányva. Az ember a messze alanti St. Johns folyó hídjaira hág, és Jacksonville a legkülönfélébb szögekb l szikrázik, akár a tenyéren forgatott gyémánt, leszurkolja az útvámot, és ügyel, nehogy Green Cove Springs vagy Tallahassee felé térjen. A 95-ös itt már csak egy a rengeteg autóút közül. Az autók szélesebbek, hasasabbak, a teherszállítók friss gyepkockákkal s nem kérgük hántott feny törzsekkel rakva. Körös-körül, mint eltévedt hajók, nagy fehér lakókocsik, Winnebagók, Starcraftok, Pathfinderek és Dolphinok, kerekes házak, a férj a kormányrúdnál, könyöke az ablakkereten, a feleség mögötte, otthonosan veti az ágyat. Mind a negyvennyolc államból jönnek a kempingtragacsok ide Floridába, még Colorado zöld hegysziluettje és Maine integet vörös homárja is föl-fölbukkan. Harry felfigyel egy újfajta floridai rendszámtáblára, a Challengert örökíti meg ködös trikolorban az ismer s többi között, melyeknek közepén még mindig a Florida alakú paca zöldell, mint valami leöntött nyakkend . Az évtized gyalázata, hogy azt a szegény New Hampshire-i tanárn t, azt a boglyas hajú zsidó lányt meg azokat a férfiakat, köztük egy feketét és egy ázsiait, tisztára mint Amerika hollywoodi keresztmetszete, fell tték, hogy egy perc múlva cafatokra robbanjanak a tévé képerny jén. Az újabb elemzések szerint tudatuknál voltak, miközben zuhantak a víz felé, két vagy három percig is tudatuknál voltak. Harry egyre mélyebbre ereszkedik Floridába, örül, hogy újra itt van a pálmák, a fehér háztet k, a trópusi csenevészség közt, a felh k szürke, fehér, kék alapon kékek, mintha a nagy éggyártó világosabb anyagokkal dolgozna errefelé. Végig a 95-ösön a keleti parttal párhuzamosan a 4-esig, majd keresztben át az egész Disney Worldön, amit szegény kicsi Judy annyira szeretett volna megnézni, ha legközelebb lejönnek, okvetlenül be kell tervezniük. Társasházuk önjelölt utazási szakért i (mindig fontoskodó okostojásnak tartotta Ed Silbersteint, már azel tt is, hogy a fia rászállt Prura) folyton azt hangoztatják, hogy a 4-esen kell maradni egészen a 75-ösig, mert így a hosszabb út ellenére perceket takarít meg az ember, de legalábbis a 17-esen kell menni Port Charlotte-ig, Harry azonban inkább délnek halad a 27-esen, átvág az állam forró, lapos alhasán, Haines Cityn és Lake Walesen, bele a szeminol rezervátumtól és az Okeechobee-tótól nyugatra es pusztaságba, s onnan a 80-as úton át Deleonba. Floridában gyerekjáték régi slágereket sugárzó adókat befogni. Régi gyerekek vagyunk itt mindnyájan. Az ön életének zenéje, így konferálják többön is, és csak úgy zuhog rád, Patti Page könyörög, „Ne hagyd, hogy elmenjek, annyira szeretlek", majd latin-amerikai hévvel, „Ájjájjáj", aztán a caballerók, s a vége, „Tereád vártam, tiéd szerelmem, tiéd az én szívem", aztán Tony Bennett vagy valamelyik másik szívtipró olasz, „Légy a szerelmem", mert a tiéd minden szerelmem, dalolja, aztán Gogi Grant és a „Bolond szél", Gogi Grant valahogy évek óta nem jutott eszébe, azon ritka dalok közé tartozik ez is, amelyek nem gyújtanak emléket benne, közben a kocsiablakokon kívül, a légkondicionáló fütyülésén túl a táj egyre több lebujt kínál – Bolhavilág, Fickós Feln ttek, autó autó után húz el mellette, narancsvörös Garfield macska kapaszkodik a hátsó ablakon, mancsa a tapadókorong. „Hová futsz, senki se tudja", énekli Nat „King" Cole a „Futórózsá"-t, s lebeg n fejezi be, „Mért kellesz nekem, senki se tudja", az ember szinte látja a lusta, bölcs mosolyát, aztán a „Tzena, Tzena", évek óta nem hallotta ezt sem, a dallama már nem is olyan etnikus, és az „Ó, papa", na, ez aztán etnikus, és Kay Starr, amint nekiveselkedik a „Szerencsekerék"-nek, az a rengeteg csuklás és hajtás, „Kééérlek, most legyen", és az „A-Tisket, A-Tasket", ez már tényleg skori, Lottie Bingamannel bandukolt akkor az elemibe, és Margaret Schoelkopfba volt szerelmes, és Presley, „Gyengéden szeress", hiába ócsárolják, miel tt elhízott, rákapott a drogra és teljesen kikészült,
mennyei hangja volt, nem az a ködkürt fajta, mint Sinatráé, aztán Ray Charles, na, ez is egy csoda hang, „Muszáj szeretnem téged", „a tegnapról álmodommm", ahogy a végét elnyújtotta, s az a fura vakember-fejbólongás, és Connie Francis, „Hol vannak a fiúk", ebbe a hangba az ember fejb re belebizsereg, de hát kinek az élete zenéje ezek a dalok? Az volt a tengerparti bulik korszaka, de akkor már házas volt, aztán különvált, hazaköltözött, a Verity Nyomdában dolgozott, nem volt neki bulikra ideje. Ronnie Harrison és Ruth egy egész hétvégét átbaszott a New Jersey-i tengerparton: ez még mindig piszkálja a cs rét. Elhal az adó, s másikat keresve evangelizáló istentiszteletbe csöppen, egy férfi ordít: „Jézus tudja! Jézus a szívedbe lát! Jézus látja, hogy a szíved halott!", tovább keres, s a zokogás nagyját ugyan már lekésve rábukkan Johnny Ray „Sírj"-ára, „Ha a szerelmedt l búcsúlevelet kapsz", akkoriban kellett neki bevonulni, elválni Mary Annt l, csak azt nem tudta, hogy örökre, Johnny Ray miatt rengeteget veszekedtek, Nyúl állította, hogy aki így énekel, az homokos, aztán odalenn Texasban rájött, hogy róla szól ez a dal: a szerelmét l búcsúlevelet kapott. A következ szám, Dean Martin nyújtja élvetegen, hogy „Ez már amore": Harry akkor már leszerelt, és Janice-szel járt, azzal a csöndes lánnyal, aki a diós-mogyorós pultnál szolgált ki a Krollban, emlékszik a feszes kis testére, az rjít , értetlen sötét szemére, ha viccelni próbált vele, „Ez már amóresre tanítlak most", amikor a barátn je kölcsönadott szobájában basztak, ahonnan a folyó menti szürke gáztartályokra nyílt kilátás. „Csak a magányosok", trillázza a néhai Roy Orbison. „Ott megy a rózsám, magányos a szívem", azon a fantasztikus hangon, amely egyre magasabbra és magasabbra szárnyal, míg majd a végén kristályként törik darabokra, gondolná az ember, s bizonyos értelemben így is történt; ez valószín leg attól „régi sláger", véli Nyúl, hogy Orbison meghalt. A dalok tovább hömpölyögnek, s félóránként hírösszefoglalók szakítják meg ket. Pokolgép robbant Columbiában, nyolcvannégy sebesült, Columbia keserveihez most még a kávéárak esése is hozzájárul, Bush elnök küszöbönálló beszéde a nemzet drogproblémájáról találgatásokat indított el Washingtonban: vajon lesz-e olyan hatásos, mint Reagané volt? Szintén Washingtonban az állatkert munkatársai bíznak az inkubátorba tett újszülött pandamaci életben maradásában. Idelenn a lamantinok továbbra is jól érzik magukat a Caloosahatchee-medencében, a Delfineket tegnap Miamiban húsz-tízre megverték a philadelphiai Sasok. Nyúl az eredményt örömmel hallja, de a régi dalok, az a rengeteg szirup a szerelemr l, a kedvesr l, az édesr l, az ablakban üldögél kutyusról, a Mikulást megpusziló mamiról, a pajkos n r l az árnyas utcán, a háttérhúrosok, a pizzicato futamok, a hirtelen fúvós-crescendók, amikt l gyönyör ségében be kellett csinálnia az embernek, megviselik; rosszul esik neki, hogy ilyen kés n kell felismernie: életének dalai ugyanolyan bárgyúk voltak, mint a mai agyatlan fiatalságot éltet rock, vagy a hatvanas és hetvenes évek számai, amiket Nelson nyalt be – üres fejeknek, fölhevült hormonoknak készültek, óceán, habtól fehér, s ahogy most hallgatja ket, olyannak t nnek, akár a dupla adag banánfagylaltkehely, amit gyerekkorában annyira szeretett. Eldobhatók, egyt l egyig, a profitéhség sütötte ki ket. A zenegyártók jól átvágnak bennünket a palánkon, s aztán jöhet a következ generáció, amelynek, némileg más ízzel, ugyanaz a trutymó jut. Nyúl úgy érzi, elárulták. olyan világban nevelkedett, amelyt l a háború nem volt idegen, de a változás igen: egy helyben állt a világ, fel lehetett benne n ni. Azt is tudja, mikor esett ki a feneke. Akkor, amikor bezárták a Krollt, a Krollt, amely oly sok éven át üzemelt Brewer szívében, nagyobb volt a templomnál, régibb a városi bíróságnál, ott a Weiser Square sarkán, és minden karácsonykor körbe-körbe szaladó vonatok, bólogató babák, kialvó és felgyúló csillagok mennyei látványossága jelent meg széls kirakataiban, mintha csak az Úr Maga rakta volna ki ket, hogy bevilágítsa az évnek ezt a legsötétebb szakát. Kiskölyök korában sose tudott különbséget tenni aközött, amit Isten s aközött, amit az emberek csináltak; valahogy minden felülr l jött. Emlékszik, amint gyermekként ott áll anyjával a hidegben, s csak nézi ezt az ezüst-arany játékvilágot, mely az szemében éppoly valódi, mint bármi más, arcát kicsípte a fagy, hallja az Üdvhadsereg kéreget cseng hangját, érzi a forró, puha perec szagát, amit akkoriban még árultak a Weiser Square-en, körülötte feln ttek sietnek – sálas-nagykabátos testek nyomulnak be a Krollba, ahol mindenb l a legjobbat kapni, függönyökt l az ágyakig, játékoktól az edényekig, porcelántól az ezüstig. Aztán amikor maga is ott dolgozott a
szállítási részlegen, látta, hogyan fluktuál a munkaer , látta a felvételeket és kirúgásokat, bizonyos áruk végleges elt nését, a hirtelen divatváltásokat, a kereskedelem pánikszer en esetleges voltát, de még mindig hitt az áruházban mint egészben, a hatalmában, a jóindulatában. Ám amikor a rendszer egy szép nyári nap úgy döntött, bezárja a Krollt, mivel a vásárlók már nem merészkedtek be a belvárosba, a környék a fehér ember réme lett, Nyúl ráébredt, hogy a világ nem állandó és jóindulatú, hanem ideiglenes elrendezések ócska egyvelege, amit ideig-óráig a pénz éltet. Az ember csak utas benne, megfejik, amennyire lehet, f leg ha fiatal és jóhiszem . Ha a Kroll megsz nhet, akkor megsz nhet a bíróság, megsz nhetnek a bankok is. Ha nincs pénz, magát az Istent is be lehet zárni. A Disney World szomszédságában és azon túl is mérföldekre kisebb vidám– és meseparkok tartják a markukat a turistafölösleg filléreiért. Viaszfigurák. Vadvíz vízicsúszda. Tengervilág. Cirkuszvilág, persze nem az, amely most redux Sarasotában. Micsoda hülye egy szó, akárcsak a faux, újabban mindenütt felbukkan, faux bunda, faux ékszer. Egyszer en annyit jelent, hogy fals, m . Régi babák és játékok múzeuma. Régi, régi, antiknak árulnak olyasmiket, amik nála nem öregebbek, tiszta csalás. A délnek futó 27-esen az ember szelíden hullámzó, száraz farmvidékre hatol be, kifakította a h ség, fakó marhák legelnek kiszáradt mez kön, narancsligetek sötét, s r , öntözött zölden, hatalmas víztartályok, mint óriás gombák, más galaktikákból jött rhajók. Az útfélen dülöng , kézzel festett táblák kínálnak F TT MOGYORÓ-t, a standoknál apró mexikói lánykák, s az északabbra lev hatalmas meseparkok bágyadt visszhangjaként egy megható, poros kis vidámpark, törékeny vázak a percnyi szédületért, még mozdulatlanok, várják a kis esti kuncsaftokat. Magasan jár a nap, a reggeli rongyos szürke felh k szétfoszlottak, a forróság komoly, roskasztó, ijeszt , amint egy Texacónál kilép a Celicából, pisilni egyet, nincs el le menekvés, akár a hó a Déli-sarkon, még a férfivécébe is beszivárog, éppen olyan nyirkos, mint Pennsylvaniában, csak perzsel bb, mintha gy lölné az embert. Az út széles, de közlekedési lámpák vannak rajta, utak ágaznak bele a kifakult farmvidékr l; kisvárosok maradnak el mögötte, Lake Wales, Frostproof, Avon Park, Sebring, és Harry elt n dik, miféle életeket élhetnek itt, távol a tengerparttól, a társasházaktól, a bérhalászhajóktól, az emberek bizonyára éppúgy kelnek és indulnak munkába, mint Brewerben, csakhogy itt mindent ellapít a nap: egyáltalán hogy kerültek ide, majdnem a világ végére, erre a homoknyelvre, melyet a tengerszint bármily csekély megemelkedése, ha a szén-dioxid miatt felolvad az Antarktisz, sz röstül-b röstül elmoshat? S r füstoszlop száll föl t le balra, a szeminol rezervátum fel l, s r és mérgez , valami katasztrófa, atomrobbanás, kitört a háború, míg a zeneemlékeiben fuldokolt; arra számít, hogy erd t zbe fut mindjárt, de nem történik semmi, a füstoszlop lassan elmarad balra, sose fogja megtudni, mi volt az. Valami szeméttelep, bizonyára. Harry egész teste egy mer görcs a hosszú üldögélést l, bekap egy Nitrostatot, hogy érezze azt a csoda kis pezsgést, a bels ellazulást, a csiklandást. A táj egyre kevésbé lakott, s egyre girhesebb. A városoknak fura neveik vannak, Lake Piacid, Venus, Old Venus, Palmdale; Palmdale után, ha az ember átkelt a Fisheating patakon Harrisburgnél, amely odahaza f város, de itt egy nagy nulla, jobbra tér a 29-esre, erre a keskeny útra, amely olyan egyenes és lapos, hogy mérföldekre ellátni rajta, a szembe jöv teherautóknak a vibráló h párában mintha nem volna kerekük, kisteherkocsis vidéki tahók tolakodnak a visszapillantó tükrébe, nagyon sürg s nekik, tábla, felirat alig, mintha körös-körül mocsár terpeszkedne, s oly messze a civilizáció, hogy elhal a rádióadó is, életed utolsó dalát, miel tt elenyészik, valami Connie Boswell énekli, ez még jóval Nyúl ideje el tt volt, „Mondd, hogy nem igaz", szomorkás kis selypegés, mintha csak prózában mondaná, „Találtál valaki máá-ást", mögötte a zenekar halk és kopogós, mint amik a szállodahallokban szoktak játszani, cserepes pálmák rejtekében, ez a húszas évek hangulata, akkoriban még keményen éltek, senki se tipródott a dohányzás, az ivás meg a koleszterin miatt, „Mmmondd, hogy nem igaz", Harry kis híja sírva fakad, olyan szintének, annyira sebzettnek hangzik. Egyáltalán, mire megy ki Janice viselkedése? Hamarosan megtudja. Az ember már azt hiszi, a 29-esnek sose lesz vége, mocsárvízlevezet csatornák, merev, szürke vegetáció közt csak szalad, szalad, aztán La Belle-nél egyszerre beletorkoll a 80-asba, s iramlik tovább nyugatnak a Caloosahatchee-t l délre, és Harry már majdnem meg is érkezett, az
útjelz táblák a Délnyugat-floridai Területi Repül tér felé mutatnak, repül gépek húznak el alacsonyan fölötte, könnyedén lel hetné ket a szélvéd n keresztül, ha volna a Vincennes. Nosztalgiából, hogy belejöjjön a floridai hangulatba, elhalad a 75-ös államközi mellett, továbbmegy a 41-esre. Mard El Marvin. Universal M végtagok. Automata Pénztáros. STARLITE MOTEL. Egyszer meg Janice úgy jelentkeztek be egy motelbe, mintha törvénytelen kapcsolatuk volna, holott már tizenhárom esztendeje voltak házasok. Balszerencsés szám, de túlélték. Idén harminchárom esztendeje, hogy házasok. Harmincnégy éve basztak el ször. Ott a Krollban sejtelme sem volt róla, hogy Janice örökölni fog. Szánalmas kis liba a mogyorós pult mögött, „Jan", ez volt a barna köpenyére varrva, bizonytalannak látszott és szexinek, a magabiztos, független n ket, mint Elvira, valószín leg nem érdekli annyira a szex, de Jant érdekelte, bár ugyancsak elképedt, amikor letámadta az ágyban, ahogyan Mary Annt szokta az autóban. Anya nem kedvelte Jant; szappanhabos kézzel álldogálva a konyhában, akárhányszor kijelentette, hogy Fred Springer egy széltoló, aki használt kocsikkal házal. És most a Springer Motorsnak kaput, finito. Tönkrement, mint a Kroll. Semmi se szent. Harry megérkezik a 41-es kijáratához. A pampaf csomók, a virágzó bokrok a kanyargós utcák szélén ebben az évszakban valahogy mások, még virulóbbak. Ebben az évszakban sose volt még idelenn. Minden üresebb, kevesebb a kocsi a behajtókon, több a behúzott függöny, a járdák kevésbé taposottak, a forgalom gyérebb, holott ez a csúcsforgalom ideje, a leveg n a kés délután leple mint ezüstön az oxidréteg. A Pindo Palm Boulevard-on nincs egyetlen elgázolt armadillo. Valhalla Village biztonsági fülkéjénél a sovány, szemüveges fekete r, akit Harry még sohasem látott, nem ismeri t, de megtalálja a nevét a lakólistán, és mosolytalanul behessegeti, nagyon profi, biztosan f iskolát végzett, túlkvalifikált erre a munkára. A B épület bels kapuja a kódszámra nem nyílik. Annyi a szám az életében, lehet, hogy összekeveri valamivel. De amikor harmadjára sem ereszti be, rájön, hogy nem vele van baj, biztosan megváltoztatták a kódot. Így hát bicegve, mert a jobb lába teljesen elmacskásodott a több mint háromnapi gázpedálnyomkodástól, átsántikál a m sz nyeges járdaszigeten és aszfalton, a kábító h ségen, félig elfelejtett trópusi illatokon, hibiszkuszén, bou-gainvilleáén, száraz pálmazsúpén, széles level , ropogós bermu-daf én a C épülethez, a gondnoki irodába, hogy az új kódszámot megérdekl dje. Közlik vele, hogy értesítést küldtek neki északra, a nyári lakcímére; Harry azt mondja: – A feleségem biztos összetépte vagy eldobta. – A hangja, ha másokhoz beszél, furának, rozsdásnak t nik, mintha több lábnyira önmagán kívülr l érkezne, mint amikor a kocsisztereó lepi meg az embert azzal, hogy a kórus csak az egyik er sít b l szól. Esetlennek, sebezhet nek érzi magát, hogy már nincs az autóban: kagylója fosztott tengeri csiga. Útközben benéz a Tizenkilences Klubba, s meglep dve tapasztalja, hogy senki sem ül az asztaloknál, se kinn, se benn, bár az els tee-nél, a hosszabbodó árnyékok közt két négyes is várakozik. Úgy látszik, ebben az évszakban déltájt nem golfoznak. A liftnek más szín az ellen rz kártyája, az szibarackszín folyosó más légfrissít t l szaglik: halvány, nosztalgikus citromillat. A 413-as ajtaja könnyen nyílik, a két kulcs belecsúszik a lyukakba és elfordul, arcára nem tapad pókháló, a sz nyegen nem iramodnak el le nagy, barna, sz rös pókok. Újabban mindenféle hátborzongató dolgokat vizionál. A lakás olyan, amilyen volt, oly tökéletesen mozdulatlan és csendes, mintha csak önmaga mása volna – a térelválasztó polc, a madarak és virágok, amiket Janice készített kis fehér kagylókból, a nagy zöld üvegtojás, amely Springer mama nappalijából származott ide, a szögletes, krémszín kanapé, a m bambusz asztal, a zöldesszürke, döglött tévéképerny . Senkinek esze ágában nem volt megzavarni vagy kirabolni: fütyülnek rá. Becipeli a két csomagot a hálóba, és kinyitja a balkonra szolgáló tolóajtót. Lépteinek zaja nagy lyukakat üt a csöndbe. Szemrehányás elektromos feszültsége lóg az állott leveg ben. A lakás nem számított rá, korán jött. Most, hogy ekkora távolságot megtéve betoppant, valahogy minden megn tt, megnagyobbodott, mint a gombost egyenetlen, göcsörtös feje a mikroszkóp alatt. Az egész lakás – a bútorok, a tengerkék fiókok és m anyag pult, az ajtókeretek szöge, a lambéria –
gondosan összekalapált, feszes struktúrának rémlik, túlcsorduló félelmet zár magába. A fehér telefon csöngésre várva ül a helyén. Harry felveszi. Semmi búgás. Isten van a vonalban. Kikapcsolták a szezonra. Ma vasárnap, holnap Munka Ünnepe. A régi, ismer s találós kérdés: hogyan telefonáljunk be a telefontársaságnak, ha nem m ködik a telefon? De a telefon azután sem csöng, hogy bekapcsolják. Üresen telnek a napok. A szomszéd Goldék hazamentek Framinghambe. Bernie és Fern Drechsel fenn északon ingázik a két lányuk Westchester megyei, illetve queensi háza, meg a fiuk szép princetoni lakása és manahawkini nyaralója között. Silbersteinéknek Eszak-Carolinában van bérelt lakásuk, áprilistól novemberig ott tartózkodnak. Egyszer Harry megkérdezte Edet, miért nem mennek vissza Toledóba, mire Ed jópofáskodva rákacsintott, és megkérdezte: „Voltál te már valaha Toledóban?" A valhallai étterem kísérteties – üres asztalok, ev eszközcsörgés visszhangja, tombola hetente csak egyszer. A golfpályán kora reggel lármás négyesek, a hold még fenn ragyog, amikor Harryt fölzavarják – fiatalemberek, helybeli, deleoni hivatalnokok, ilyenkor, szezonon kívül olcsóbb az ideiglenes klubtagság –, s aztán tízt l délután négyig elhagyatottan sül a gyep a kilencvenvalahány fokban, csak egy-egy kóbor kutya vág át rajta, és macskák kaparásznak a homokcsapdákban. Amikor Harry egy reggel végre kimerészkedik, hogy magában ütögessen, kiderül, hogy a szertár elhányta a golfcip jét. A kölyök a pultnál – az edz meg a segédje fenn van északon, olyan klubokban, amelyek csak október végén zárnak be – azt mondja, biztosan megvan valahol; ilyenkor, ebben az évszakban más a rendszer. A harmadik emeleten rajta kívül csak az a bolond n van itt a 402-esben, Mrs. Zabritski, a kócos sz hajú özvegyasszony, két ódon tekn cfés je még jobban megvadítja a frizuráját. Harry Goldéktól tudja, hogy lány korában megjárta valamelyik koncentrációs tábort. Úgy nézi Harryt, mint egy másik bolondot, amiért idecsöppent. Egyik nap, mivel összefutnak a liftben, és az asszony furcsál-kodva pillant rá, Harry magyarázkodni kezd: – Tudja, az idén egyszer en muszáj volt korábban lejönnöm. A feleségem ingatlaneladással foglalkozik, én meg untam magam odahaza. Mrs. Zabritski nyakatlan kis feje olyan szögben van felsrófolva, mintha láthatatlan telefonkagylót szorongatna a válla és a füle között. Dühödten mered föl Harryre, hosszú m fogai feszes oválisban vicsorítanak rá, az a Batman-embléma jut róla eszébe, amit a nyáron mindenfelé látni lehetett. Szeme véreres, izzón, gömböly en ül csontvázszer üregében, külseje ugyanolyan sorvatag, mint Lyle-é. – Pokoli – mondja vélhet leg a kis öreg hölgy, ajka mereven mozog, hogy a fogsora ki ne essen. – Mi? Már hogy micsoda? – Ez az id járás – mondja Mrs. Zabritski. – A felesége... – Elhallgat, csak a szája ráng. – Mi van a feleségemmel? – Nyúl ordítana, de er t vesz magán, a hallásával szemlátomást nincs baja az öreglánynak, még ha olyan hátborzongatóan billenti is félre a fejét. – Cuki asszonyka – fejezi be Mrs. Zabritski, ki tudja, miért, mérges pofával. A haja csutakokban meredezik, mintha habbal fixálták s aztán úgy hagyták volna. – Hamarosan lejön is – ordítja kis híján Harry, akit a maga titkai, reményked hazugságai éppúgy zavarba hoznak, mint a törpe, torz asszony elmebaja. Hát végül ez a n maradt neki Mary Ann után, Janice után, Ruth selyemzsák súlyossága, Peggy Fosnacht kancsal szeme, Jill kamaszmelle és jámbor engedékenysége, Thelma fekete urnája után, Pru halvány izzása után a sötétben, az után a virágba borult proliutca után, nem beszélve a fáradt texasi kurváról, aki a hangjában mintha cukrot ropogtatott volna, meg arról a másik n r l, akinek szintén fizetett, nagy néha jut csak eszébe, a Verity Nyomda bálján történt a breweri Lengyel-Amerikai Klubban, karósovány volt, és náthás is, a melltartóját meg a pulóverét nem vette le, úgy várt rá a derékaljon, az egyik sarokszobában, mint valami rab, fiatal volt, hasacombja láztól verejtékes, de sima és fehér, babakék erek, ahol a b r a medencéjére simult, lába köze ódivatúan természetes, sötét, páfrányos háromszög, nem volt
fürd ruhához borotválva, mint azok a lányok a pornómagazinokban; mindig úgy gondolta, hogy lengyel volt, már csak a klub neve miatt is, tizennyolc lehetett, akárcsak Mrs. Zabritski, amikor a koncentrációs táborból szabadult sima b rrel, karcsú, fiatal túlél . Mit m vel az emberrel a kor; Mrs. Zabritski arca egymást átszel barázdákba töredezett, olyan, mint valami emberb r ostábla. – Még várhatna kicsit – mondja Mrs. Zabritski. – Majd megmondom neki, hogy ezt üzeni – feleli hangosan Harry, küzdve a magnetizmus ellen, mely azzal a megkerülhetetlen ténnyel vonzza, hogy Mrs. Zabritski n , pedig férfi, mindketten magányosak és bolondok, pár ajtónyira laknak egymástól a folyosón, ezen a hosszú, szibarackszín csúszdán, melynek domború tapétáján ezüstcsíkok csillognak. Mintha az egész élete utazás lett volna n i testekbe, miért pont most érne véget? Mondjuk, hogy ez az asszony tizennyolc volt a háború végén, meg tizenkett , mindössze hat év a különbség. Mrs. Zabritski hatvankét éves. Nem olyan sok az, valami nedv még lehet benne. Bev Gold öregebb, mégis szexi. Próbálna tévét nézni, de az is idegesíti. A nyári ismétlések utolja keveredik új m sorok el zetesével, de ezek is ugyanolyanok: családok, konzervhahota, hülye vendégek, háromoldalú nappalik, háttérben a lépcs , mint a Cosby-ban, a bejárati ajtó jobbra, ott lépnek be a vicces, jó szándékú nagyszül k, akik ajándékokat hoznak és mindenféle gondokat okoznak. Az ajtó a Cosby-ban jobbra van, a Roseanne-ban balra. Annak a kövér férjnek bajai lesznek a szívkoszorúerével. A tévéjátékcsaládok meg az ember saját családja közt nem sok a különbség, legföljebb a sajátját nem szakítja félbe hatpercenként reklám, az övék viszont nem ragad bele a nihilbe, abba az állapotba, amelyben nem történik semmi, nincsenek tréfás belép k, hülye vendégek, konzervröhögés, semmi, csak az unalom, meg az elveszettség érzése, f leg amikor reggel fölébred az ember, s még süt a hold, és férfiak kötnek zajos fogadásokat az els tee-nél. Eleinte arra gondol, Janice annyiszor próbálta elérni az alatt a négy nap alatt, míg végül csütörtökön bekapcsolták a telefont, hogy most már azt képzeli, megváltozott a számuk. Aztán meg határozott üzenetnek veszi az asszony hallgatását. Sohasem bocsátok meg. Nagyon helyes, kutya legyen, ha fölhívja. Buta liba. Gazdag szajha. Dolgozó n , haha. Olyan kurva okosnak képzeli magát, mindenkinek eligazítaná az életét azokkal a Charlie által rátukmált könyvel kkel meg ügyvédekkel, pedig látta már olyan részegen, hogy pisilni nem jutott el a fürd szobáig. Amikor néha mégis meginog az elhatározása, rendszerint négy-öt óra körül, ha már nem állhatja tovább az újra kezd d golfjátszmákat s még órák vannak hátra vacsoráig, a telefon a Penn Park-i kis mészk házban csak csöng, csöng, senki sem veszi fel. Bizonyos fokig megkönnyebbülve csapja le a kagylót. A semmiben van valami tisztaság. Akár a megfutásban. Megmutatta Janice-nek, hogy ezt bírja még a lába, s most Janice adja tudtára, hogy is tud még makacskodni. Megrémiszti az asszony hallgatása. Elhessenti a föltoluló képeket: balesetet szenvedett, elesett a fürd kádban, lesodródott az útról a Camryvel, leitta magát Nelsonéknál, vagy Charlie-val valami vietnami étteremben, s t minderr l nem értesítették. Rend rségi békaemberek holtan találták a hátsó ülésen, mint azt a wilkes-barre-i lányt húsz esztendeje. Nem, nem, értesítenék, ha történt volna valami, Nelson vagy Charlie idetelefonálna, vagy akár Benny a telepr l, ha egyáltalán megvan még a telep. Idelenn a napok múlásával egyre távolibbnak t nnek a pennsylvaniai események. Miközben az üres szobákban kóvályog, mindegyikb l spanyol cserepes háztet k pusztájára látni
