Istenélmény a bukósisakban A hit mágneses modellje Fantomok az agyban A vízimajomtól Isten biológiájáig Isten csak egy lövésnyire" van?

Tartalom I. A halántéklebeny történelmet ír Bevezető, amelyet ezúttal nem kéne átugrani Egy lány látomásai A neuroteológiáról Egy különös megtérés Pál apostol epilepsziás volt? De mi is az a temporális epilepszia? Pál apostol temporális epilepsziás jegyei Pál levelezése A damaszkuszi jelenés és Pál megtérése Pál szeme világa Vallásos megtérések epilepsziás roham alatt Variációk egy témára Ann Lee Joseph Smith Johannes Binggeli Feri bá' vallása A meghiúsult próféciákról Egy kis kitérő: szex és vallás Epilepsziás vallásalapítók? Mózes Mohamed Luther Ellen G. White A konverzió okai Vallás és temporális lebeny? A temporális epilepsziás személyiség Jeanne D'Arc mint a Waxman-Geschwind-szindróma megtestesítője II. A mágneses ember Michael Persinger, aki megfejti az istenhitet Hogyan alakítjuk át agyunkat? Van Önnek mikrokisülése? Közbevetett aggályok és egy kis lelkizés Na szóval, mi garantálja? Jelenlétérzés Alvási paralízis és jelenlétérzés Jelenlétérzés más körülmények közt Persinger a jelenlétérzésről Földmágnesesség és vallásos élmények? A mágneses viharok hatása az agyműködésre „Isten nevében ölnék" A mágnesezhető ember

Istenélmény a bukósisakban A hit mágneses modellje Fantomok az agyban A vízimajomtól Isten biológiájáig Isten csak egy „lövésnyire" van? Az előrehozott megváltás Összefoglaló III. Isten az agyban Isten az agyban „Csőbe húzott" szerzetesek Ki vagyok, hol vagyok? Variációk az Én feloldódására Apácák ima közben A Térészlelő Tekervény és az egységélmény A misztikus élmény az agyban A tükörneuronok és a hit A pünkösdiek, avagy a halandzsanyelv Rakjuk össze a misztikus élmény puzzle-darabkáit És hova tűnik a misztikus színezet? A hit téveszme? Az ateista Unio Mystica Összefoglaló IV. A jobb félteke istenei Az ókori ember istenei A kettős tudat bennünk él V. A halál tornácán A halálközeli élmények elméletei Gyerekek halálélményei Az élet új értelmet nyert VI. A paranormális agy Mi az a parapszichológia? A távima Az első szkeptikusok Az első „tudományos" vizsgálatok Új korszak kezdődött a távgyógyításban? Ki volt Elisabeth Targ? Újabb vizsgálatok Metaanalízis ízlés szerint Vizsgálatparódiák? Az ufójelenség Az ufólátások magyarázata Segítség, elraboltak! Betty álmai A kaland utóélete Elrablásjárvány

Az elrablásélmények biológiája Elraboltatásélmény és alvási paralízis Temporális labilitás és elrablási élmények Az „eltűnt magzat"szindróma Szellemvadászat Kísértetjárás Hampton Courtban Egy ágyban a szellemmel? A palackba visszaparancsolt szellem Repkedő tárgyak Pszichokinézis, vagy időnként kikapcsol az Én ? Telepátia, prekogníció, clairvoyance Jobb féltekei aktivitás - növekvő ESP-teljesítmény? Pszi a kaszinóban A kutyák megérzik? A paranormális jobb félteke A düledező szoba A mágikus gondolkodás A skizotip ember A paranormális élmények jobb féltekei eredete Sean Harribance Képmásolás és mágikus gondolkodás Egy paranormális összefoglalás VII. A stigmák A krisztusi stigmák rejtélye Mi a stigma? A stigmák ősmodellje Stigmaleltár Assisi Szent Ferenc Sienai Szent Katalin A romolhatatlanság A megváltó nők Sienai Katalin és az epilepszia Programozott halál? A stigmatizáció „tudományos" korszaka Csalók és gyanakvás Boldog Emmerich Katalin Hisztero-epilepszia? Konfabuláció? Stigmák nagyító alatt Amikor a stigmától nem látják a stigmatizáltat A kis gyufaárus lány Róma félelme a csodáktól Pietrelcinai Pio atya (1887-1968) A LÁTOMÁS A KÜLÖNÖS ILLAT A SEBEK VIZSGÁLATA

A MODERN MISZTIKUS A stigmák magyarázata Bemelegítő kör A konverziós jelenségekről A 19-20. századi stigmakísérletek A hisztéria történetéről A véresverejték-jelenség Hipnózis és kísérleti bőrjelenségek Stigma újratöltve A stigmák magyarázata Temporális jegyek és hipnózis A konverziós mechanizmus Hova tűnik az akarat?

Szendi Gábor ISTEN AZ AGYBAN

I. A halántéklebeny történelmet ír

Bevezető, amelyet ezúttal nem kéne átugrani Ez a könyv a hitről szól. A hitről - a tudomány nézőpontjából. Szirupmentesen, de remélhetőleg annál izgalmasabban. Hit persze sokféle van, de hit nélkül nincs teljes élet. A hit azonban nem feltétlen istenhitet jelent. „Isten meghalt", üzente Nietzsche Zarathustrán keresztül, s az istenekkel a tragédia is meghalt, mondta George Steiner A tragédia halálában. Az istenfogalom sokunknak már nem elfogadható, mások számára viszont átélhető és kézzelfogható realitás. Ez a könyv nem arról akar szólni, mi választja el az istenhívőt az ateistától, hanem arról, mi köt minket össze. Ami közös bennünk, az a hitszükséglet. Az ember hittörténetének tanulmányozása, vagy a könyvben ismertetett tudományos kutatási eredmények egyaránt azt bizonyítják, hogy a hit előrehuzalozottan ott van agyunkban, s az emberi lélek úgy tűnik, akkor tud hatékonyan működni, ha a hit mozgatja. A hit mindent átható jellege meghatározza egy ember gondolkodását, viselkedését, érzéseit. Hit nélkül nincsenek célok, nincs erkölcs, hit nélkül az ember csak vegetál. A hit mindenki beépített gyári tartozéka, mondhatni alapfelszereltség. A kérdés az, hogy sikerül-e beindítani a hitprogramot valakinek az élete, neveltetése során. Hit sokféle lehet. Az emberi értékek felől nézve nem biztos, hogy jogos az a felosztás, miszerint vannak istenhitek és nem-istenhitek. Sokkal fontosabbnak érzem azt a kérdést: mennyire öncélú vagy közösségi célú a hit. Az a hit, amely reggeltől estig csak egy isten öncélú imádatra épül, az én szememben nem sokat ér, mert nem az emberért van. De amikor Teréz anya Isten nevében a szegényeken segített, vagy amikor sok keresztény a nyilas korszakban Isten nevében zsidókat bújtatott, az előtt a hit előtt meg kell hajolnunk, mert minden igaz hit közvetlenül, vagy istenen keresztül az Emberért van. Körösi Csornát a magyarság gyökerének keresése, Einsteint az egyesített mezőelmélet éltette, a zöldeket a Föld megóvása, egy anyát gyermekei felnevelése hajtja - s hadd hozzam szerényen szóba magamat is -, engem most ennek a könyvnek a megírása lelkesít, de emögött egy gyermekkorom óta bennem élő tudásvágy munkál. A hitet azonban sosem szabad összetéveszteni a tárgyával. A hit igazi lényege mindig az értelem keresése az élet folyamatában. Hinni valami előrevivőben, valami másnak is hasznára levőben - értelmet ad az életnek. A hit mindig túlmutat adott tárgyon, célon, a hitnek mindig van egy általánosabb jelentése: része vagyok egy magasabb értelem tervének, Istennek, a Sorsnak, az Életnek, az Emberiségnek célja van velem. A hit lényege: tartozni valahová. Egy közösséghez, egy eszméhez, egy valláshoz, s tenni azért, azokért, akihez tartozunk. Terápiás tapasztalataim is azt mutatják, hogy az ember „értelmet kereső állat", és az emberi szenvedés egyik forrása, hogy valaki nem találja útját élete értelméhez, nem találja meg rejtett „küldetését", vagyis nincs hite. A hitnélküliség spirituálisán tesz szomjassá, éhessé, magányossá. Nem a nyelv, nem az eszközhasználat, hanem a hit különbözteti meg az embert az állattól. Ennek a nagy hitszükségletnek megvannak a veszélyei, mert az ember ettől annyira manipulálható. Minden diktatúra létrehozta a saját ifjúsági szervezeteit, lásd Mussolini Farkaskölykök mozgalmát, Hitler Hitlerjugendjét és Kádár kisdobos úttörő-KISZ agymosodáját. De a hitszükséglet hamis kiélését jelentik számomra az előítéletes vagy szélsőséges ideológiaipolitikai mozgalmak, a tudománytalan „gyógymozgalmak", stb. A hamis eszmék különös forrongását figyelhettük meg a 20. században, s ez mindig felerősödik olyan válságkorszakokban, mint amiben manapság mi is élünk. A hamis hitek mindig mások szellemi vagy fizikai megsemmisítését implikálják, az igaz hitek pedig mindig az egyes és egyetemes emberi kibontakoztatását.

Egy lány látomásai Az Úr 1431. évében február 22-én a Rouen várában megtartott tárgyaláson második meghallgatásán Jeanne így vallott: „Amikor először hallottam ezt a Hangot, nagyon meg voltam rémülve. Nyár volt, és delelőn állt a Nap, apám kertjében voltam. Előző nap nem böjtöltem. A Hangot jobb felől hallottam, a templom irányából. Ritkán hallottam ezt a Hangot anélkül, hogy fény ne kísérte volna. A fény ugyanarról az oldalról jött, mint a Hang. Általában véve ez egy igen erős fény volt. Mióta Franciaországba mentem, gyakran hallottam ezt a Hangot." A vizsgálók erre azt kérdezték:,,Hogy láttad ezt a fényt, mikor oldalt volt neked?' Erre nem felelt, valami mással folytatta: „Ha erdőben volnék, könnyen hallanám a Hangot, amely olyan ajkakból érkezik hozzám, amelyet mélyen tisztelek. Úgy gondolom, Isten küldte ezt nekem. Amikor harmadszor is hallottam, megértettem, hogy egy Angyal Hangja. Ez a Hang mindig vezetett engem, és én mindig megértettem ezt: arra utasított, legyek jó és járjak gyakran templomba; azt mondta, menj Franciaországba. Azt kérdezik, miféle alakban jelent meg ez a Hang nekem? Erről többet nem fognak hallani tőlem most. Azt mondta a hang, hetente kétszer-háromszor is: Franciaországba kell menned! Apám nem tudott semmit tervemről. A Hang azt mondta: Menj Franciaországba. Nem maradhattam tovább. A Hang azt mondta: Menj és szabadítsd fel Orléans-t az ostrom alól. Menj!, tette hozzá, Róbert de Baudricourthoz, Vaucouleurs kapitányához: ő ad majd kíséretet. ...Amikor megérkeztem, felismertem Róbert de Baudricourt, bár soha nem láttam őt azelőtt. Azt mondtam Róbertnek: Franciaországba kell mennem. Kétszer elutasított, nem hallgatott meg, de harmadjára fogadott és embereket adott. [A kapitányt az győzte meg, hogy a lány megjósolta, a dauphint nagy baj fogja érni Orléans közelében, s hamarosan jött a hír, hogy az angolok legyőzték a francia és skót seregeket. A lány egyre több embert győzött meg arról, hogy lehet abban valami, amit mond, s végül eljutott egészen az orléans-i hercegig.] ...Elmentem a Királyhoz a palotába. Amikor beléptem a terembe, Hangom irányításával felismertem őt a többiek közt, azt, aki felfedte nekem, melyik ő. Azt mondtam neki, menni szeretnék harcolni az angolok ellen. A Hang azt ígérte nekem, amint a Királyhoz megyek, fogadni fog. Az én híveim tudták jól, hogy, a Hangot Isten küldte; látták és ismerték e Hangot, ebben biztos vagyok. A Királyom és sokan mások hallották és látták a Hangot, ami velem jött... nem volt nap, hogy ne hallanám a hangot, s nekem nagy szükségem van rá." [...] A vizsgálók erre azt kérdezték:,Mikor hallottad legutóbb a hangot?" „Halottam tegnap és ma. [...] Tegnap hallottam háromszor, egyszer reggeli imakor, egyszer vecsernyekor, és ismét, amikor az Ave Mariára hangoztak este. Gyakrabban hallom őt, mint hogy nem." Nincs hely és idő tovább idézni az orléans-i szűz jól ismert történetét. Jeanne D'Arc tárgyalásáról van szó. A csodálatos 16 éves fiatal lányéról, aki isteni sugallatra oly erőt volt képes adni a franciáknak, hogy végül felszabadították Franciaországot. De Compiegne-nél a burgundiak elfogták, és mivel VII. Károly meglehetősen gyanús motivációtól hajtva nem váltotta ki, Fülöp herceg eladta őt az angoloknak, akik koncepciós perben, hamis vádak alapján máglyahalálra ítélték a kor egyik legigazabb hősét. A szemtanúk szerint Jeanne a lángok közt is Jézust hívta, s a halálában is megőrzött hite oly megrázó volt, hogy a tömegben majd mindenki sírt. Sokan azt mondogatták, hogy a lányt jogtalanul ítélték el. Maitre Jean Alepee, Rouen kanonokja sírva mondta: „Isten adja, hogy az én lelkem is oda jusson, ahova hitem szerint ennek a lánynak a lelke jut". Testét kétszer is elégették, hogy ereklye se maradhasson utána. Később Jean Fleury, Bailly papja elmesélte, hogy a hóhérok legnagyobb megdöbbenésére Jeanne szíve a tűzben nem égett el. Porrá tört hamvait a Szajnába szórták. Alig több mint húsz év múlva Jeanne-t rehabilitálták, s 1920-ban szentté avatták. Rehabilitációja óta, különösen az elmúlt száz évben, sokan próbálták megfejteni Jeanne titkát. Ha eltekintünk a vallásos magyarázatoktól, az egyik feltevés a skizofrén hallucináció volna. Ám Jeanne rendkívül összeszedett és tiszta gondolkodású volt. Komplex hallásos és vizuális élményeinek másik magyarázata a temporális (halántéklebeny) epilepszia. Vajon mi köze a temporális lebenynek az isteni hangokhoz és látomásokhoz? Ezt az izgalmas kérdést járjuk körül e könyvben a neurológia és az agykutatás eszközeivel, érintve számos egyéb misztikus jelenséget, mint például a Krisztus sebeit magukon viselő stigmatizáltakat, a halálközeli élményeket, az imával való gyógyítást és a különféle paranormális jelenségeket, mint például az ufójelenséget. De egy dolgot végig ne feledjünk: nem trónfosztani, hanem megérteni akarjuk a hitet, amely az emberi létezés nélkülözhetetlen része.

A neuroteológiáról Akár hívő valaki, akár ateista, a természettudományos műveltség egy szintjén állva nincs kétsége afelől, hogy az ember lelki jelenségei az agyműködéssel állnak kapcsolatban. Hogy az agy csupán egy bonyolult szerkezet, melyet a beleköltözött lélek működtet-e, mint azt Descartes óta gondolják egyesek, vagy az agy maga teremti meg a lelki jelenségeket, erről nem nyitnék vitát. Egy biztos: lelki jelenségeinket elég jól, egyre inkább össze tudjuk kapcsolni bizonyos agyterületek működési aktivitásával vagy éppen elcsendesülésével. Erre találták ki az EEG-t (elektroenkefalográf), amely az agysejtek elektromos aktivitását méri a fejre ragasztott elektródákkal (ezért imádják a kopasz kísérleti személyeket) és egy rakás agyi képalkotó eljárást, mint például a CT (komputer tomográf), a PET-et (pozitron emissziós tomográf), az MRI-t (mágneses rezonanciás képalkotás) és ennek funkcionális változatát, az fMRI-t. A lista nem teljes, de a képalkotó eljárások lényege, hogy valami módon láthatóvá teszik, éppen mely neuronok dolgoznak keményen, és melyek pihennek, vagy amikor csak az agy szerkezetére vagyunk kíváncsiak, például hogy van-e valahol sérülés, sorvadás, akkor egyfajta röntgenfelvételt készítenek. Az „agymunka" mérésének egyik módszere, hogy gyorsan lebomló radioaktív cukrot adnak a vizsgálati személynek, és amely agyterület lázasabban dolgozik, az több cukrot fog fogyasztani, s ettől jobban fog sugározni (PET). Ha csak az agy felépítésére kíváncsiak, akkor például erős mágneses térrel megbirizgálják a hidrogénatomokat, melyek víz formájában ott vannak minden sejtben, aztán mérik a választ (MRI). Persze itt most nem az agyműködés vizsgálatáról, hanem az agyműködésről szeretnék értekezni, így kihagynám azt az 500 oldalt, amelyet ezek leírásának szentelhetnék. Maradjunk annyiban, hogy az agy működik, és az a kérdés: mit csinál, amikor mi éppen ezt érezzük, vagy azt gondoljuk. És nem is csak úgy általában, mivel ezt a könyvet az agykutatás egy kevésbé ismert és meglehetősen új ágának szentelném, a neuroteológiának. A neuroteológia a vallásos élmények, a hit, a paranormális jelenségek, valamint az agyműködés kapcsolatát vizsgálja. A neuroteológia szigorú értelemben véve nem vizsgálja isten vagy a szellemek létét, önmagában tehát abból, hogy a különféle vallásos, spirituális vagy éppen paranormális jelenségek során következetesen megfigyelhetők bizonyos agyműködésbeli változások, logikailag nem következik sem az, hogy isten létezik, de az sem, hogy nem. Én speciel ateista vagyok, de remélem, könyvemből ki fog derülni, hogy semmi bajom a hívő emberekkel vagy a parapszichológusokkal, nem akarom őket hitükben megingatni, nem gondolom, hogy a vallás a nép ópiuma, stb. Egyetértek Laplace-szal, a franciák Newtonjával, aki - mikor Napóleon megkérdezte tőle, miért nem említette egyszer sem csillagászatról szóló könyvében Istent, így felelt: „Uram, erre a hipotézisre nem volt szükségem". De egyetértek William James filozófussal és pszichológussal is, aki az 1901 és 1902 közt a vallásos élmények különféleségéről tartott híres előadás-sorozatában azt fejtegette, hogy a vallásos élmények szoros kapcsolatban állhatnak neurológiai jelenségekkel, mint például az epilepsziával, de ez nem fosztja meg a vallást jelentésétől. Viszont nem értek egyet Dawkinsszal, aki biztos nem szeretne engem, mert szerinte ez egy gyáva agnosztikus álláspont. Én viszont nem szeretem Dawkins meglehetősen agresszív 450 oldalas kirohanását, bár ami ma bizonyos vallási körök részéről Amerikában a tudomány felszámolásáért folyik, az némiképp magyarázza Dawkins dühét. A neuroteológia tehát arra vállalkozik, hogy megértse a hit, vallási extázis, miszticizmus és parajelenségek hátterében álló agyi mechanizmusokat, én meg hogy ezeket a magam tudása szerint előadjam a Nyájas Olvasónak. Mivel egy ilyen könyvet valahol csak el kell kezdeni, visszamennék a bibliai időkbe, mondhatni egy kis terepmunkára. Itt majd megfigyeléseket teszünk különféle szentek vallásos cselekedeteivel kapcsolatban, és következtetéseket vonunk le a modem agykutatás fényében az ő agyuk működéséről. A könyv kissé szerteágazó és elkalandozó lesz. Mondhatnám azért, mert így gondolkodom én, de van egy másik indokom is. Egy ilyen természetű könyv sok tudományos vonatkozást is érint, és ha én ezt a tudományos művek didaktikus, rendszerezett stílusában zúdítanám az olvasóra, valószínűleg kiesne a kezéből a könyv. A tudósok hozzászoktak a monotóniához, a tudomány olyan, mint a tevének a sivatag: sok-sok egyforma homokbuckát kell elhagyni, míg egy oázis felbukkan. Most tehát megkísérlem az olvasónak a sivatagot virágzó kertté és élményfürdővé varázsolni. Ha olykor sokallja a bizonyító tényanyagot, nyugodtan ugorjon egyet, nem vagyok sértődékeny. Talán az unalmasság veszélyét is megkísértem olykor a sok-sok izgalmas példa idézésével, de nem szeretném követni sok más népszerű könyv szerzőjének módszerét, akik egy esetleges, szubjektíven értelmezett esetből grandiózus következtetéseket vonnak le a világ működésére nézve.

Egy különös megtérés Első utunk a kisázsiai Tarsusba vezet, e római fennhatóság alatt álló, fontos földközi-tengeri kikötővárosba, ahol hajdanán Antonius és Kleopátra egymásra leltek, és ahol később, Kr. u. 10 körül, megszületett egy gazdag zsidó család gyermekeként Saul. Saul és szülei teljes jogú római polgárok és jómódú emberek voltak. Saul előtt két út állt, kereskedő lesz, vagy rabbi. Utóbbit választotta, de ehhez először egy szakmát kellett kitanulnia, így lett posztókészítő. Aztán elküldték Jeruzsálembe zsidó jogot tanulni a Hillel Akadémiára. Saul törvénytisztelő római polgár volt, aki oly lelkesen vett részt az akkortájt divatos keresztényüldözésekben, hogy kinevezték vezető rabbinus vizsgálóbiztosnak is. Ne feledjük, ez az a kor, amikor az őskeresztényeket valamiféle Róma és a zsidók ellen lázító, kiirtandó szektának tekintették, akik megzavarják a közrendet és a nyugalmat. Saul kortársa volt Jézusnak, és ha Kepler jól számolta ki a Szaturnusz és Jupiter együttállása alapján Jézus születését, akkor Saul húszéves lehetett Jézus keresztre feszítésekor. Jézus és Saul kapcsolatáról majd mondok valami meglepőt, de egyelőre kövessük Sault. Jeruzsálemi ténykedéseként tartják számon azt is, hogy amikor 34ben a jeruzsálemi templomban Szent Stefánt megvádolták Mózes és a Tóra káromlásáért, maga Saul volt az, aki ráuszította a feldühödött tömeget a prófétára, hogy kövezzék őt halálra. Ugyanebben az évben - négy évvel vagyunk Krisztus halála után! -, Saul azt az utasítást kapta, hogy menjen embereivel Damaszkuszba és likvidálják az ottani nazarénusokat. E soványka adatokból is felsejlik egy túlfűtött keresztényüldöző, akinek mindennapjait eléggé meghatározta a „rendrakás". Damaszkuszba kiruccanni keresztényüldözés céljából nem kis vállalkozás volt, Damaszkusz ugyanis 206 kilométerre volt és csupán kitartó tevék álltak a rendelkezésre. De a csapat nekivágott, és a hatodik nap már látótávolságra kerültek a városhoz, amikor különös dolog történt - írja Saul személyes ismerőse, Szent Lukács, az Apostolok cselekedeteiben. „És amint utaza és közel kerüle Damaszkuszhoz, hirtelen délidőben az égboltról egy fény villant körülötte, mely fényesebb volt, mint a Nap. És ekkor ő és útitársai lezuhanának a földre, és Saul egy hangot hallá: „Saul, Saul, miért üldözöl Te engem?" És Saul feleié: „Ki vagy Te, Uram?" és az Úr monda: „Jézus vagyok, akit Te üldözöl". És akik ott voltak Saullal, azok is láták a fényt, de nem láttak senkit, és hallották a hangot, de nem féltek, mert nem hallották azt, aki Saulhoz beszélt. És Saul monda: „Mit kellene tegyek, uram?" és az Úr monda Saulnak: „Kellj fel és eredj Damaszkuszba". És Saul felkele a földről, de mikor szemét felnyitá, nem láta embert, de ők kézen fogak és elvezetek Damaszkuszba. És ott [1] ő három napig világtalan volt és nem evett és nem ivott... És Ananiás elmene hozzá, belépe a házba, megérinté és azt monda: „Testvérem, Saul, az Úr, sőt Jézus, aki megjelent neked azon az úton, melyen jövel, ő küldött hozzám, hogy visszanyerd a látásodat, és hogy elteljél a Szent Lélekkel". És azon nyomban letörőié Saul szeméről a vart, aki ezzel visszanyeré látását, felkele és megkeresztelkedék." A keresztségben Saul a Pál nevet kapta. Hogy teljesen világos legyen ez a meghökkentő fordulat, kicsit szájbarágósán is leírom: Saulból, a keresztényeket gyilkos dühvel üldöző zsidó inkvizítorból percek alatt hithű keresztény vált, aki innentől kezdve egész életét a keresztény hit elterjesztésének szentelte. Pál apostol utazgatásai, templomavatásai, intenzív levelezgetése rendkívül komolyan hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténység elterjedt. Ma úgy mondanánk, jól menedzselte az ügyet. De mi volt ez a váratlan megtérés, hogyan fordulhat ki egy ember percek alatt ennyire magából és kezdheti el képviselni élete végéig azt, amit addig üldözött? A keresztény világ ezen sokat nyilván nem morfondírozott, hiszen Pál átállt a jó oldalra, belátta, amit minden keresztény eleve úgy gondol. Örülünk a megtért báránynak, de azért olyan nagyon nem csodálkozunk, végre megjött az esze. De ha elszakadunk ettől a „mi sem természetesebb" felfogástól, és elgondolkodunk azon, hogyan ítélnénk meg ma egy ilyen pálfordulást (íme a szó eredete!), akkor elég komoly zavar támadhat bennünk. Mi történhet valaki agyában és lelkében, hogy ilyen drasztikusan szembeforduljon addigi életével és érdekeivel? Mit mondott feljebbvalóinak, mit mondott otthon? Hogy meggondoltam magam, mégis tetszik nekem ez a kereszténység, ezentúl tessék engem is üldözni? De mit tudott meg, amit azelőtt nem tudott? Világos, hogy a megtérés, a radikális fordulat nem belátás és megértés kérdése, hanem valami olyan drámai agyi esemény, amit éppenséggel a neuroteológia segítségével fogunk megérteni. Ehhez azonban némi előképzettségre kell szert tennünk.

Pál apostol epilepsziás volt? Először Nietzsche vetette fel 188l-es Virradat című művében, hogy Pál apostol - aki nélkül szerinte ma nem lenne kereszténység - epilepsziás volt. Mert szerinte a damaszkuszi úton történteket ez magyarázná a legjobban. Ez idő tájt ugrott meg az epileptológia népszerűsége, és sorra derült ki mindenféle hírességről, Július Caesartól és Napóleontól kezdve, Nagy Péteren és Emánuel Swedenborgon át Paganiniig és Mozartig, hogy mind-mind epilepsziásak voltak. Vagy legalábbis annak tűntek". Ekkoriban fogalmazta meg egy orvos, hogy ha Szent Pál ma élne, és most ismételgetné azt, amit annak idején, biztos, hogy az őrültek házában kötne ki. Azóta elég sok adat gyűlt össze ahhoz, hogy azt üzenjük Nietzschének: „Mester, jó meglátás volt."

De mi is az a temporális epilepszia? Itt az ideje, hogy két mondatban és közérthetően tisztázzuk, mi is az az epilepszia, amivel e hírességeket megvádolták. A köztudat az epilepsziát azonosítja az izomrángásokkal, habzó szájjal, elméletvesztéssel járó epilepsziás nagyrohammal. E rohamtípusban az egész agyra, így az izmokat mozgató agyterületre is kiterjedő kóros elektromos kisülések keletkeznek. Olyan ez, mint az elektrosokk, vagy szebben nevezve: elektrokonvulzív kezelés, amely még ma is szerepel a pszichiátria fegyvertárában, jóllehet a bevezetése óta eltelt nyolcvan év alatt hatásosságát igazolni nem lehetett, és csak csupa rossz derült ki róla. Például hogy rombolja az emlékezetet, agykárosodást okoz és olykor bele is lehet halni. Az epilepsziának azonban ezenkívül sok más fajtája is van, hiszen a lényeg a neuronok kóros kisülése és a kisüléshullámok szétterjedése az agyban. A tünetek attól függnek, hogy az agy melyik területén helyezkedik el az epilepsziás góc. Ha az nem érinti a mozgatóterületeket, szó sincs rángásokról. Az agyat lebenyekre szokás osztani, s minden lebenynek vannak az emberi lét szempontjából általános funkciói. Mondjuk az occipitális (tarkótáji) lebeny elsősorban a látással kapcsolatos, a frontális (homlok-) lebeny a fejlett humán funkciókért felelős, mint tervezés, viselkedésszabályozás, erkölcs, racionalitás, stb. A temporális lebeny (másként a halántéklebeny) és az alatta fekvő területek, amelyet limbikus rendszernek nevezünk, az emóciók, a testi reakciók, a szex, a kultúra, a nyelv és az emlékezet hordozója. A limbikus rendszert szokták ősagynak is nevezni, ez az a terület, amelyet a nagyagy, mint valami sapka vesz körül. A limbikus rendszer felel az alapérzelmekért (félelem, kötődés, agresszió, stb.) és a vegetatív funkciókért. Van némi ádáz küzdelem az ügyben, hogy a limbikus rendszert és a temporális lebenyt elhatárolják, de sokan úgy vélik, hogy ezek szétválaszthatatlanul együvé tartoznak, ezért szokás őket sziámi ikrekként temporolimbikus területnek is nevezni. Ez a régió rendkívül érzékeny oxigénhiányra és mindenféle más ártalomra. Itt könnyen alakul ki epilepsziás góc, és mint majd látni fogjuk, a halálközeli élményeknek is van némi köze az itt fellépő oxigénhiányhoz. Ezt a kis részt érdemes tehát kívülről is megtanulni, mert a temporális lebeny és a limbikus rendszer e könyv két állandó hőse lesz. A temporolimbikus területen kialakuló epilepsziás rohamokat parciális, vagyis részleges - nem az egész agyra kiterjedő - rohamnak is szoktuk nevezni. Olykor az ilyen parciális rohamok tovább szélesedhetnek és átmehetnek nagyrohamba (grand mai) is, mint az például Dosztojevszkij életében nem egyszer előfordult. Mivel a bal és a jobb félteke eltérő funkciókra specializálódott, ezért a tünetekből sokszor következtetni lehet arra, melyik oldali a roham. A temporolimbikus epilepsziákat szokás komplex parciális rohamnak is nevezni, mert a pszichés és vegetatív jelenségek széles tárháza tapasztalható egy-egy roham alatt. Olyan testi tünetek jelenhetnek meg, mint heves szívdobogás, hányinger, furcsa felszálló érzés a gyomorból, különös, indokolatlan szagok (olykor kozmás, de ritkábban kellemes illatok), mindenféle bizarr testi érzések. Megjegyzem, a pszichiátria diagnosztikus futószalagján sok temporális epilepsziás kapja a „pánikbeteg" diagnózist, majd szenved éveken át az amúgy is hatástalan, de nem mellékhatásmentes antidepresszánsoktól. Praxisomban már több ilyen félrekezelt betegnél azonosítottam be a nyilvánvaló jegyek alapján a „pánikszerű" tünetek igazi okát, és ez nem az én zsenialitásomat, hanem némely pszichiáter tudatlanságát és felelőtlenségét demonstrálja. A lelki tünetek közt mindenféle látomások, emlékek megelevenedése, irreális szcénák, hanghallások, villogás, heves érzelmek (agresszió, nemi vágy, bűnösségérzés, lehangoltság, eufória) szerepelhet. Valójában a testi-lelki tünetek leírhatatlanul sokfélék, minden azon múlik, mely neuronok aktiválódnak. Olykor rohamról rohamra egyformán ismétlődő viselkedések jelennek meg: valaki hirtelen feláll (és mint Norman Geschwind tapasztalta a fronton, az ellenség szitává lövi), vagy rágni kezd, esetleg letolja a nadrágját és vizelni készül. Egy zenész páciensem roham alatt mindig egy pohár vizet kért, a szakirodalom ezt úgy is ismeri, hogy „kérek egy pohár vizet" roham. E jelenségeket automatizmusoknak nevezzük. Ezek a rohamok a temporális lebeny laterális, vagyis külső részén alakulnak ki. Hát kb. ennyi muníció kell a továbbiakhoz. Igaz, ez nem két mondat lett, de tekintsük ezt annak illusztrálásaként, hogy ha egy temporális epilepsziás két mondatot ígérne, abból egy előadás lesz.

Pál apostol temporális epilepsziás jegyei John D. Bullock a következőkre hívja fel a figyelmet. A damaszkuszi úton bekövetkezett váratlan megtérés körülményeiben feltűnő, hogy Saul kísérete látta a Napnál is fényesebb felvillanást, mindannyian a földre zuhantak, hallottak ők is hangot, de nem látták és nem hallották azt az alakot, akivel Saul „beszélgetett". Sault sem hallották, következéskép mindez Saul fejében zajlott. A történés kézenfekvő magyarázata a száraz villám, amely a műholdas felvételek tanúsága szerint ezen a vidéken igen gyakori. Egy ilyen villámcsapás kb. 200 ezredmásodpercig tart, erejét jellemzi a 10-200 ezer amperes 20 milliótól egymilliárd voltig terjedő feszültségű áram. Ennek ellenére csak az esetek harmadában öl, viszont komoly idegrendszeri károsodásokat okozhat. Többek közt epilepsziát, maradandó fáradékonyságot, időleges látásvesztést, stb. válthat ki. Bullock feltételezi, hogy a száraz villám életre szóló epilepsziával áldotta meg Sault, de igazság szerint joggal tételezhetjük fel azt is, hogy Saul már előzőleg is epilepsziás volt. Ez esetben a lovaglás okozta fáradalmak és a villám provokált egy rohamot. Ahogy majd beleássuk magunkat a temporális epilepszia irodalmába, látni fogjuk, hogy az indulatos, gyűlölködő, tapadékony és megszállott vonások jellegzetes temporálislebeny-epilepszia sajátosságok. Gondoljunk csak bele, milyen engesztelhetetlen düh hajtotta Sault, hogy végigvágtázzon 200 kilométert, csak azért, hogy személyesen számolhasson le a Damaszkuszba menekült őskeresztényekkel, holott nyugodtan rábízhatta volna az ügyet damaszkuszi elvbarátaira is. De a temporális epilepsziások gyakori sajátja, hogy kényszeresen megtapadnak egy dolgon, eszmén, s nem tudnak tágítani tőle, fűti őket az indulat. Ha netán Ön gyilkossági helyszínelő, adhatok egy jó tippet. Ha az áldozat indokolatlanul laposra van verve, vagyis gyilkosa nem addig ütötte, amíg élt, hanem addig, amíg indulatai tartottak, akkor vagy egy anyós áldozattal, vagy egy epileptoid gyilkossal van dolgunk.

Pál levelezése De kövessük Bullock doktor levezetését. Páltól az Újtestamentumban 13 levél maradt fent, mint tudjuk, írogatott a galatáknak, a korintusiaknak, meg másoknak is. Megjegyzem, engem mindig érdekelt, de ma sem tudom, hogy ment ez akkoriban. Tán lihegő lovas postás érkezett a városba, és meglobogtatott egy levelet, hogy „Hé, korintusiak, Pál levelet küldött nektek". És akkor, mint egy Monthy Python-jelenetben, a korintusiak értetlenül, vállvonogatva összenéznek, hogy „na de, ki a fene az a Pál?". Ezekből a levelekből kiderül, hogy Pál egészsége gyenge volt, rosszul látott és visszatérő víziói és társalgásai voltak Istennel. Kierkegaard, aki ugyancsak epilepsziás volt, már Nietzsche előtt megsejtette Pál betegségét, mert saját tüneteit [2] a Páltól elhíresült rejtélyes szavakkal: - „Thorn in the flesh" - írta le.? Ezen a kifejezésen elég sokat agyaltak már, Luther szerint a kísértést jelenti, mások szerint epilepszia eredetű fejfájást, netán testi gyengeséget, ami epilepsziás roham után szokott megjelenni, de John Shelby Spong püspök és teológus szerint Pál homoszexuális késztetéseire utal'. Pál egyik levelében említi, hogy „testemen Jézus jeleit hordozom". Ezek vagy stigmák, vagyis Krisztus sebei (lásd a stigmákról szóló fejezetet), vagy az epilepsziára utalás, amit morbus sacernek, vagyis a szent betegségnek neveztek el, mert ősidők óta ismert, hogy az epilepsziásoknak gyakran vannak látomásaik, hanghallásaik. Pál összességében sokat panaszkodik testi betegségéről, amely állandóan zavarja őt. Gondoljunk csak bele, egy megfontolt próféta miért is írogat a magánnyavalyáiról, hol tartozik az a jó útra térítendő polgárokra? Sehol. Ahogy Bullock megállapítja, Pál levelezési stílusa meglehetősen sajátságos. Rengeteget, kapkodva, rögtönözve írt, se piszkozat, se átolvasás, csak rótta a sorokat és már intett is a lovas postásnak. Egy teológus írta róla, hogy „Számtalanszor annyira elkalandozik mindenfelé, hogy szavai teljesen hatástalanok". A levelekben önállósodnak a szavak, fejre áll a mondatszerkesztés, nincsen központozás, állandóan ismételgeti önmagát, s olykor olyan hosszú mondatai vannak, hogy a végére érve az olvasó már elfelejti az elejét. Összefoglalóan, Pál levelei önismétlők, szétesők, követhetetlenek, unalmasak és terjedelmesek. Na persze, ha áhítattal olvassák, ahogy a delphoi jósnők zagyvaságait hallgatták, mély értelmet hallva ki belőlük, akkor persze mindez lehet misztikusan homályos is. De azért lássuk be, Pál egy halandó ember volt, akit a halandók mércéjével kell mérnünk, s azt kell, hogy mondjuk, levelezgetése jórészt saját késztetéseit elégítette ki. Ezt nevezzük hipergráfiának, vagy íráskényszernek. Dávid Bear" elképzelése szerint a túlműködő temporális lebeny jelentéktelen dolgokhoz is a felfokozott jelentőség érzetét társítja, ami aztán „rögzítési" kényszert vált ki. Ezért veszítette el Pál arányérzékét mind a témaválasztásban, mind a levelek hosszában. Ez a „közlési kényszer" sokszor beszédkényszerben is megjelenik. Mint Lukács evangélista megírta, egy alkalommal Korintusban búcsúbeszédet intézett gyülekezetéhez, amely már - amolyan Fidel Castró-s stílusban - órák óta tartott, amikor egyik híve elaludt és leesett az ablakpárkányról. Pál odament, felélesztette a fiatalembert, majd folytatta búcsúbeszédét, amely hajnalig tartott. A hipergráfia jól ismert temporálislebeny-epilepsziás jegy, nem véletlen, hogy némely hipergráfiás íróként kamatoztatta e késztetését, mint például Dosztojevszkij, Flaubert vagy Ellen White adventista prófétanő, akiről majd még ejtek pár szót. A hipergráfiás kényszeresen ír, cetliket, naplót, jegyzeteket, regényt, de az írás kedvéért képes könyveket is lemásolni. White életművében igen sok kortárs művekből kimásolt részt fedeztek fel kritikusai. Egy volt barátom mesélte, hogy mikor vissza akarta kérni egy illetőtől a kölcsönadott könyvét, azt a választ kapta, hogy „még nem gépeltem le teljesen". Az illető jó eséllyel temporális epilepsziás, legalábbis Harshpal Sachdev és Stephen Waxman szerint, akik intő jelként ajánlják kollégáik figyelmébe ezt a tünetet. Vizsgálatukban levelet küldtek ki hajdan kezelt betegeknek, arra kérve őket, írják le jelenlegi állapotukat tetszőleges részletességgel. Na, a temporális epilepsziások átlagosan 1301 szóban, míg a nem temporális epilepsziások 100 szóban válaszoltak, vagyis a temporális epilepsziások imádnak írni. (Hm. Talán nem ártana magamat is megvizsgáltatom?) Az epilepszia gócpontja hol a bal oldali temporális lebenyben van, hol a jobb oldaliban, s olykor mindkettőben egyszerre. Sachdev és Waxman vizsgálatában volt két beteg, akinek mindkét oldalon volt epilepsziás góca, nos, ők egy 5540 és egy 4200 szavas levéllel tisztelték meg orvosaikat. Úgy látszik, két góc négyzetre emeli a hipergráfiát, mert két góccal négyszer annyit írtak a betegek, mint egy góccal. Tetszetős elképzelés, de nincs így (lásd később!), hogy mivel a két temporális lebeny funkcióiban erősen különbözik -, a bal temporálislebeny-epilepsziások hipergráfiások, a jobb oldaliak pedig téri, vizuális vagy muzikális „hipergráfiában" szenvednek. Eszerint Van Gogh jó példája a jobb temporálislebeny-epilepsziának, zsinórban gyártotta képeit, vagy kétezret, melyekből életében Theo bátyja állítólag csak egyet tudott eladni. Művészi aktivitása és temporálislebeny-epilepsziája közt a kapcsolatot jól jelzi, hogy minél előrehaladottabb volt a betegsége, annál megszállottabban festett. Theo bátyjának írt hatoldalas leveleinek száma a napi egyről élete végén napi két-háromra nőtt. Megszállottságát mutatja, hogy miután a mezőn oldalba lőtte magát, még hazabukdácsolt a fogadóba, ahol szobát bérelt, és három képet festett, mielőtt végleg elgyengült és meghalt volna. Dávid Bear vizsgált négy jobb oldali temporális epilepsziást, egyik fazekas, másik patchwork készítő, a harmadik festő, a negyedik könyvillusztrátor volt. Persze, ha minden fazekas epilepsziás volna! De Bear betege szexuálisan absztinens vallási fanatikus volt, aki minden korsójára és fazekára biblikus idézeteket mázolt". Hogy én is gazdagítsam a tudományt egy esettel, az említett „kérek egy pohár vizet" rohamban szenvedő zenész páciensem szintén jobb temporális epilepsziában

szenvedett. Összességében tehát Pál levelei jellegzetes hipergráfiás jegyeket hordoznak. Felismerhető nála a hipergráfiásoknál gyakran tapasztalható ismétlési kényszer („hogy ugyanazt írom, engem nem zavar" - írja egy levelében), a jelentőségtulajdonítás, a bőbeszédűség, a körülményesség. Egy temporális epilepsziában szenvedő páciensem kapcsán volt alkalmam élőben megtapasztalni megállíthatatlan beszédfolyamát, amely rendkívül részletező, szerteágazó, elkalandozó, követhetetlen monológ volt. Minden erőmet megfeszítve próbáltam követni, egy-egy terápiás ülés olyasmi volt számomra, mint négy órát ülni a repülőtéri lokátorképernyő előtt. Próbáltam megbeszélni vele, hogy ha felteszem a kezem, mint az iskolában, akkor megadja a szót. De nem adta meg, félrenézett és folytatta. Egy másik élményem egy idős professzorral volt, akivel ígéretes együttműködés látszott kibontakozni. Tetszett benne az az aprólékos, régi vágású tudás, amely oly kiveszőben van a mai fiatal orvosgenerációból, akik már csak protokollokban és gyógyszerekben gondolkodnak. A prof beszélt az atópiás személyiségről, és ezzel megfogott, mert már a hátam mögött volt az asztma, az atópiás betegségek (allergia, ekcéma, stb.) és az agy kapcsolatáról írt tanulmányom. Ám egy ízben „beugrott" hozzám és elkezdte ugyanazt mondani. Ami elsőre izgalmas volt, másodjára már kevésbé volt az. Harmadszorra aztán már kezdett tünetnek tűnni. De ő csak beszélt, beszélt, és fokozatosan ereszkedett rám egy udvariasságból és sajnálatból táplálkozó bénultság és tehetetlenség. Hogy fogok én ebből szabadulni? Mi lesz, ha tényleg tartós munkakapcsolatba kerülünk? Pár izzasztó óra múlva már gyermekkoráról beszélt, hogy a tyúkok mit műveltek az udvaron. Jeleztem, hogy értekezletem lesz, akkor lassan abbahagyta, mint egy fuldokló, még belekapott egy-egy gondolatba, de aztán lassan leállt. Amint kilépett, hirtelen újragondoltam az életem, mint aki most szabadult tízéves börtönbüntetéséből, úgy éreztem, most azonnal tennem kell valamit. Ekkor kopogtak. Ereimben meghűlt a vér, mert a prof állt az ajtóban. Ottfelejtette a sapkáját.

A damaszkuszi jelenés és Pál megtérése A damaszkuszi jelenet fő vonásai: Pál víziója, amit a többiek nem láttak, és hanghallása, amit a többiek nem hallottak, Pál megtérése és megvakulása, majd látásának csodás visszanyerése. Járjuk körül kicsit most Pál vízióit. Színes, valóságosnak megélt víziók és hanghallások gyakoriak temporális epilepsziás aurában (a rohamot bevezető szakaszban) és a roham alatt. Már a 19. század híres angol neurológusa, Hughlings Jackson leírta az epilepsziások valószerűnek tűnő hallucinációit, és a jelenséget „álomszerű állapotnak" nevezte el. Jacksont különösen érdekelte az epilepszia, mert imádott felesége negyvenévesen epilepsziában halt meg, s Jackson rá emlékezve egész életében egyedül, de két terítékkel evett. Jackson rendkívül aprólékos megfigyeléseket tett betegein és haláluk után a tüneteket egyeztette az agyukban talált elváltozásokkal. Már önmagában az is nagy felismerés volt, hogy a rángásos tünetek nélkül lefutó, gyakran csak hirtelen megjelenő lelki jelenségekben manifesztálódó rohamokat szintén epilepsziának tekintette, hiszen korábban az epilepsziát „összeesésbetegségnek" nevezték, vagyis azonosították az izomtónus vesztéssel járó nagy rohamokkal. Zseniális meglátása volt, hogy a tüneteket kóros kisülések okozzák. Nézeteit vagy ötven évvel később Wilder Penfield kanadai agy sebész igazolta, aki először 1934ben tapasztalta, hogy az éber betegen végzett agyműtét során a temporális lebeny különböző pontokon való enyhe elektromos ingerelése teljes részletességű, minden érzékszervi modalitásra kiterjedő és „itt és most" élménnyel bíró emlékeket idézett fel". (Penfield ugyancsak érintve volt családilag az epilepsziában, nővére ugyanis súlyos epilepsziában szenvedett, s maga Penfield operálta meg, sajnos sikertelenül, mert nővére rohamai később kiújultak és egyik rohamába bele is halt.) Penfield arra következtetett, hogy az elektromos ingerléssel az eltárolt emlékfolyam egy pontját aktiválja, és ez történik temporális epilepsziában is, amikor az ingerlést maguk a neuronkisülések idézik elő. Az ingerlés hatására azonban nem mechanikusan aktiválódnak emlékek. Amikor L. G. nevű betegének egy ponton enyhe elektromos árammal megingerelte az agyát, a beteg egy férfit látott verekedni. Amikor elvette az elektródot, majd ugyanazt a pontot ingerelte újból, L. G. a férfit egy kutyával látta sétálni. Egy nő előtt élményszerűen megjelent, ahogy kisgyerekként az udvaron játszik és hallja a kerítésen túl az autók hangját. Más betegeknél az ingerlés félelmet, haragot, vagy éppen déjá vu-élményt, vagy jövőbe látást váltott ki. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy Saulnak a villámcsapás kiváltotta roham alatt komplex audiovizuális látomása támadt. Későbbi vízióiról a korintusiaknak írott második levelében így írt: „Ismertem egy embert... akit 14 évvel ezelőtt elragadtak a harmadik mennybe. A testében vagy a testén kívül? Nem tudom... Egyszerűen csak azt tudom, hogy a testében vagy testén kívül (Isten tudja, melyik) ez az ember felkerült a paradicsomba és szent titkokat hallott, melyet emberi száj nem ismételhet meg." Itt Pál - szokásos pongyolaságával - saját testen kívüli élményéről számol be, amelyet egy extatikus és misztikus élménnyel járó roham alatt élt át. A testen kívüli élményről még részletesen szólok a halálközeli élmények fejezetében, itt csupán idézném, hogy Penfield testen kívüli élményeket is kiváltott a temporális lebeny ingerlésével. Egy betege például így kiáltott fel: „Oh, Istenem, elhagyom a testem". Ilyen tehát van, de ne higgyünk azoknak, akik olyan történeteket mesélnek, hogy a halálból visszatért haldokló szobában kóválygó lelke látta a nővér bugyiját. Vagy ha látta, hát a nővér nagyot hajolt. Az epilepsziás rohamokat gyakran kíséri intenzív emocionális élmény, hol terror és félelem, hol pedig eksztatikus eufória. Landsborough több esetet is idéz, melyek közül az egyikben a roham aurájában a beteg arról számolt be, hogy a paradicsomban van. Dosztojevszkij egy alkalommal így mesélt élményéről, mely A félkegyelmű című regényében is szerepel: „Ti mind egészségesek vagytok, folytatta, sejtelmetek sincs arról a boldogságról, melyet mi, epilepsziások érzünk közvetlenül a roham előtt. Mohamed azt állítja a Koránban, hogy látta a paradicsomot és volt benne. Minden okos bolond meg van arról győződve, hogy egyszerűen hazudik és csal! De nem! Nem hazudik! Igazán a paradicsomban volt epilepsziás rohama közben, melyben ő is szenvedett. Nem tudom, percekig, órákig, vagy hónapokig tart-e ez a boldogság, de higgyék el, szavamra, a világ összes örömeiért nem adnám." Egy másik beteg így írta le hirtelen támadt felemelő élményét: „Úgy érzem, most fogok megtudni valami olyan hihetetlen tudást, amit senki más nem tud - valami olyasmit, mint az élet és halál közti határvonal." Gyakoriságát tekintve azonban úgy tűnik, a félelemérzések jellemzőbbek. Több vizsgálat összesítéséből az derül ki, hogy a roham alatt intenzív emóciókat átélőknek 7-20%-a tapasztal eufóriát. Ami különösen érdekes, tekintve a szentek életében menetrendszerint tapasztalható angyali üdvözléseket, az az, hogy az epilepsziások nagyobb része megtanulja előidézni eksztatikus rohamát. Penfield egy nő páciensének például mindig akkor volt rohama, amikor egy bizonyos emléket felidézett. A szakirodalomban végtelen listák vannak arról, hányféle epilepszia van. Van, akinél az olvasás, van, akinél a zene, van, akinél a fogmosás, van, akinél a szex, megint másoknál bizonyos szavak kiejtése idéz elő epilepsziás rohamot. Ha ugyanis egy észlelt inger vagy elindított cselekvés előidézte agyi aktivitás a kóros agyszövetet érinti, elindul a

neuronkisülések lavinája, és epilepsziás roham alakul ki. Bjorn Asheim Hansen és Eylert Brodtkorb több ilyen esetet idéznek. Egyik betegüknél a roham mindig akkor lépett föl, amikor egy bizonyos hely mellett ment el az iskolába. Ez kondicionálásos jelenség, egészen biztos, hogy némely szentnél az ima, a feszület vagy az oltár váltotta ki ismételten az epilepsziás szent révületet. Később ez a fiú megtanulta előidézni a rohamot azzal, hogy felidézte korábbi rohamélményeit. A betegség előrehaladtával az eufórikus élménye átalakult és azt tapasztalta, hogy roham alatt, ha tárgyakat néz, azok elkezdenek közeledni, fölé magasodnak és eközben olyan különös érzése támadt, hogy egy másik világban van. Egy másik eset azért tanulságos, mert a páciensnőnek olyan visszatérő élményei voltak, amelyek vallási kontextusban akár ma is, de pár száz évvel ezelőtt simán isteni látomásként értelmeződtek volna. A roham mindig fűrészporszaggal indult (gyakori temporális epilepsziás jegy a szagok észlelése, ezek sokszor kellemetlen, kozmás jellegűek), ezután úgy érezte, átlép egy határvonalat, amely kettéosztja a világot, majd hajdan szeretett nagyapja közeledik felé, és titkos szavakat mond neki, melyeket sosem tud megérteni. A lány a fűrészpor illatának felidézésével ismételten ki tudta váltani rohamát. Minden együtt van tehát a próféciához, de a lány nem vallásos és nem akar új egyházat alapítani. A „kimondhatatlanság", a „megfogalmazhatatlanság", a „szavakkal való leírhatatlanság" egyébként visszatérő fordulat a szentek vízióiban, mint például Pál idézett leírásában is. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy az ezoterikus tudás szavakba nem önthető. Ennél profánabb magyarázat, hogy egy sejtelmes, misztikus állapot nem jár feltétlen verbális tartalommal, hanem ez csupán egy érzés. Visszatérve a damaszkuszi út porába, Saul rohamának tartalma még némi magyarázatra szorul. Honnan tudta Saul, hogy az Úr jelenik meg neki? Na persze, Jézus megnevezte magát. De ha mindez Saul agyában zajlott, akkor végül is Saul gondolta, még ha spontán neuronkisülések hatására is, hogy Jézus jelent meg neki. Vagyis Jézus előbb volt ott a fejében, s a roham csak aktiválta az emlékeket és fantáziákat. Ígértem, hogy jön majd valami meglepő. Ez nem más, mint az a feltevés, hogy Saul ismerte Jézust. Ezért tudta vizionálni és ezért tudta megnevezni őt. William Ramsay szerint Saul, mint kortárs, láthatta Jézust, erre több utalás is található Pál leveleiben. És mint a keresztények üldözésével foglalkozó inkvizítor, jól ismerte a keresztény tanításokat. Ramsay másokkal egyetemben feltételezi, hogy Saul megtérése valójában egy mélyben érlelődő folyamat volt, amely látomásában fogalmazódott meg. Ezt feltételezte Christopher Rieu is az Apostolok cselekedetei bevezetésében. Az előzetes tudást már csak azért is fel kell tételeznünk, mert hiszen mihez tért volna meg Saul-Pál, ha nem ismeri a nazarénusok eszméit?

Pál szeme világa Mivel akadékoskodok mindig akadnak, nem akarok elsiklani Saul megvakulásának és Pál látása visszanyerésének kérdése felett. Ez ugyan mellékesnek tűnik, de a kekeckedők mindig ilyenekre vadásznak, akkor legalább ezt kipipálhatom. A múltkori könyvem kapcsán egy kedves olvasó felfedezett egy hibás mondatot, és kérdezte, mi jár annak, aki hibát talált. Visszaírtam neki, hogy a lektorral összefogva lenyilazzuk, mint Attila sírjánál a szolgákat, hogy vigye a sajtóhiba titkát a sírba. De remélem, ezzel nem vettem el senki kedvét a kritikától. Ha hitelesnek fogadjuk el a damaszkuszi kaland történetét, akkor miért vonnánk kétségbe a vakulást és Ananiás csodatettét? Ezzel kapcsolatban két valószínű elképzelés fogalmazódott meg. Az egyik szerint a villámcsapás okozta nagy hőhatás megégette Pál szaruhártyáját és ajkait, ez utóbbi miatt nem tudott enni napokig. Az ilyen hősérülés átmeneti vakságot okoz, de a pörk később lehullik, és a látás visszatér. Bullock szerint Ananiás talán ezt a pörköt törölte le Pál szemeiről. Bullock idézi egy saját esetét, melyben egy 14 éves fiú orra előtt gázrobbanás történt, s ennek hatására megvakult, ám amikor három nappal később Bullock elé került, s ő vattával letörölte az elhalt szaruhártyaréteget, a fiú látása azonnal visszatért. Ezt a hősérülés-hipotézist alátámasztja az is, hogy Pálnak később rossz volt a látása, s csak nagy betűkkel tudott írni. Ez az elektromos térerő hatására évekkel később kialakuló elektromos szürke hályogra is utalhat. A másik elképzelés az epilepsziás rohamra vezeti vissza az átmeneti vakságot. Henry Ashby és Sydney Stephenson 11 epilepsziás gyerek esetét foglalta össze, akik epilepsziás roham hatására megvakultak, majd látásuk napokon belül maradéktalanul visszatért. Hasonló jelenségről még több orvos beszámolt, mint azt Landsborough tanulmányában idézi, sőt ő maga személyesen is találkozott ilyen esetekkel. Visszatérve Pál hitváltására, a váratlan megtérés persze még akkor is különös jelenség, ha Saulban tudattalan előmunkálatok folytak az ügy érdekében. Vajon ez egy létező jelenség, vagy csupán a Saul-Pál fordulat magyarázatára eszelték ki ravasz ateista neurológusok? Tudjuk, az ateisták mindenre képesek, csakhogy a csodákból kilúgozzák a csodát.

Vallásos megtérések epilepsziás roham alatt Nagy divat persze régi korok embereiről mindenféle betegséget megállapítani. Minden magára valamit adó pszichiáter felfedez egy újabb depresszióst vagy szociális fóbiást a történelem nagyjai között. De hát ez csak a mai impresszionista diagnosztikus gyakorlat kiterjesztése múltbéli áldozatokra, és semmi másra nem jó, mint a pszichiátria és a mesterségesen kreált betegségek népszerűsítésére. Az epilepszia azonban eléggé látványos tünetekkel bír ahhoz, hogy kisebb legyen a tévedés esélye. Fokozzuk a találati pontosságot, ha a mai tudományos érában tudjuk tetten érni a múltba enyészett hőseink tüneteit. Éppen ezért az alábbiakban több esetet ismertetek - remélem, nem lesz unalmas -, illusztrálandó, hogy a modern korban, jól dokumentált körülmények közt, igazoltan epilepszia hatására, miként tértek meg emberek. James C. Howden 1873-ban Vallásos érzelmek epilepsziásoknál című tanulmányában több beteget említ, akiknél az epilepszia váltotta ki mély vallásosságukat. S. D. nevű betegéről ezt írta: „A következő napon egy komoly epilepsziás rohama volt, majd pár napig kisrohamai voltak. Ezt követően izgatott, de kedélyes volt; elmondta, hogy találkozott a Mennyei Atyával és megdicsőülésben lesz része; dicsőséges víziókat látott a Napban, társalgott Krisztussal és üzeneteket kapott közvetlenül a mennyből. Egy hónapon át a rohamok közt felváltva hol át akarta vágni saját torkát, hol éppen megdicsőült." D. C. nevű betege egy 66 éves cipész volt, aki szentül hitte, hogy küldetése a Gonosz elpusztítása. Amikor Howden ez után érdeklődött, a cipész elmondta, hogy „egy bizonyos éjszakán víziója volt, melyben a Gonosz birodalmában találta magát és vérdíj járt akárkinek, aki megöli a Gonoszt. Bátyjával és egy másik fickóval szövetkezve indultak neki a küldetésnek. Társainak Jonatán és Saul kardjait adta, ő maga meg azzal a két kővel fegyverkezett fel, melyekkel Dávid megölte Góliátot. A Gonosznak ezt mondta: »Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében levágom a fejedet«, amit meg is tett, és kettévágta a Gonoszt. Ekkor minden harang [3] megszólalt, hirdetve a győzelmet. Ezután kérték, ha tud, menjen át Sidrák, Misák, és Abednego tüzes kemencéjén , és ő átment." A beteg erősen hitte, hogy mindez megtörtént. Egy feleségének írott levelében elmondta, hogy járt a mennyben is. A történet lényege, hogy a cipőboltban egy alkalmazottja ájultra veri egy cipővel, s közben egy ember megkérdezi, hajlandóe Istenért leszállni a pokolba. Ő azt feleli, hogy ha Isten Fia vele van, boldogan. Aztán a hajánál fogva elragadják, fel az égbe, és egy csodálatos vidékre érkezik, ahol gyönyörű parkot lát, legelésző bárányokkal, egy botos nőt, amint létrán igyekszik felfelé. Kérdezi kísérőjétől, hol van Isten. 0 a mennyben van, felelik valakik. De hát ez a mennyország, értetlenkedik a cipész. Nem, ez csak a konyha, és csak az juthat be a mennyországba, aki tiszta és tökéletes. Hogy miért pont konyha, azt valószínűleg a cipész lakásának elrendezése magyarázta. Egy nap hívatták Howdent A. C.-hez, 47 éves férfi betegéhez. A beteg extatikus állapotban ébredt, mesélte felesége, a teste verejtékben fürdött. Azt mondta, ő már meghalt és mindjárt a mennyországban lesz. Aztán közölte, már ott is van. Folyamatosan paposán beszélt. Biztos volt benne, hogy a következő napra meghal, és lelke a mennyországban lel tökéletes boldogságra. Két napig élt ebben a hiszemben, de a harmadik napon teste és lelke ismét egyesült a Földön. Pár nap múlva munkába állt, bármiről lehetett vele normálisan beszélni, kivéve a vízióit. Ragaszkodott hozzá, hogy Isten azért küldte rá a rohamokat, hogy megtérjen, s ő most új ember, korábban soha nem ismerte ezt az igazi békét. Biztosította Howdent, hogy nem lesz több rohama, mert a rohamokat Isten csak azért fundálta ki, hogy őt megtérítse. Az esetek megvilágítják, hogy az epilepsziás rohamok alatt, illetve az úgynevezett aurában, amely a roham bevezető szakasza, olyan látomások, víziók, hallucinációk jelennek meg, melyeket a betegek reális eseményként élnek meg, és ettől ezeknek az élményeknek rendkívüli meggyőző erejük van. E látomások valószerűségét támogatja az a tény is, hogy a világnak nem kis része a látomások szereplőit és helyszíneit létezőnek gondolja. Márpedig, ha valaki valóságosnak hitt dolgokról számol be, miért is ne hinnének neki? Ő lesz a kiváltságos, akinek megadatott, hogy cseveghetett Istennel vagy az angyalokkal. Így támadnak a próféták. Már ha az illető más szempontból is alkalmas a prófétaságra. Például eléggé ambiciózus, mint Pál, vagy eléggé meggyőző, mint a következő eset: Howden egy újabb betege évek óta depressziós volt, több öngyilkossági kísérletet is végrehajtott, mígnem környezete szerint meghalt, de pár óra múlva feltámadt, és addigi súlyos depressziója elszállt, s helyét vallásos extázis és eufória töltötte be. Elmondta, hogy lent járt a pokolban, ahonnan a Szentlélek egy ragyogó arany hintón felröppentette őt Isten székhelyére, ahol, mint valami turista, látta az angyalok kórusát, prófétákat, apostolokat, akik énekeltek és játszottak Isten

trónusa körül. Az angyalok lángnyelvek, a hívő lelkek fénylő szikrák alakját öltve voltak jelen. Egy angyal útján Istentől üzenetet kapott, melyben Isten biztosította őt pártfogásáról, és olyan hihetetlen boldogságot élt át Isten egyetlen pillantásától, hogy ezt a boldogságot soha szavakba nem fogja tudni önteni, mert ez az érzés minden leírást felülmúl. E meghatározó élménye után éveken át voltak vallásos víziói minden fizikai tünet nélkül. Egy-egy víziója alkalmával, mikor az angyalok karát hallotta énekelni, csatlakozott hozzájuk, s oly magával ragadó volt átszellemültsége, hogy az emberek köré gyűltek és egész éjszaka együtt énekeltek vele. A betegből csak azért nem lett vallásalapító, mert nem ambicionálta ezt a tevékenységet. Henry Mabille szintén egy beteget idéz, aki epilepsziás rohamát követően kijelentette, hogy Isten azzal a küldetéssel bízta meg őt, hogy a jog eszközével reformálja meg a világot. Hallotta Isten hangját, majd Szűz Máriáét, aki arra utasította őt, hogy ne egyen és ne igyon, amíg végre nem hajtotta a projektet. Mabille betegéről nem hallottunk többet, a világ nem lett megreformálva, következésképen projektje valahol megfeneklett. Önmagában a küldetéstudat nem elég a prófétasághoz, olykor kell hozzá egy cet, vagy egyéb körülmények. De megfelelő személyiséggel, az ember hasznosítani tudja látomásait, mint azt Kenneth Dewhurst és William Beard esete mutatja: A beteget víziójában egy repülő vitte el a béke földjére. Úgy érezte, Istennek hatalma van fölötte, és jobbá teszi őt. Amikor arról kérdezték, ez egy megtérési élmény-e, azt felelte: „Én inkább azt mondanám, megváltozott a szívem: intenzíven elköteleződtem, hogy kövessem Jézus tanításait." Ahogy kikerült a kórházból, elment egy Billy Graham[4] gyűlésre, ahol felajánlotta szívét az Úrnak, munkaerejét pedig egy egyházi szervezetnek. Gyakori, hogy a betegeknek rohamuk hatására küldetéstudatuk lesz, sorsuknak, személyüknek különös jelentőséget kezdenek tulajdonítani, úgy érzik, titkok letéteményesévé váltak, s Isten nevében cselekedniük kell. Dewhurst és Beard ismertetik L. T. C. 55 éves betegük esetét, aki - bár korábban erősen vallásos volt, később elhanyagolta a templomba járást. Negyvenegy éves korában buszkalauzként az utasoktól szedte a menetdíjat éppen, mikor hirtelen üdvözültség töltötte el. Szó szerint úgy érezte, hogy a mennyben van. Miközben begyűjtötte a menetdíjakat, tájékoztatta utasait, milyen nagyszerű érzés a mennyekben lenni. Családorvosa ezt kevésbé díjazta és kórházba utalta megfigyelésre. Itt folyton nevetett, és azt mondta, látta Istent, és egy családegyesítési program keretében családja és gyermekei is hamarosan csatlakoznak hozzá a mennyben. Folyamatosan feldobott hangulatban volt, állandóan nem létező zenét és hangokat hallott. Hazabocsátása után is szentül meg volt győződve élményei valóságosságáról. Két éven át semmi változás nem volt a személyiségében, ám aztán három újabb epilepsziás rohamon esett át, amelyek során újabb megtérés, pontosabban kitérés következett be, ugyanis most elvesztette a hitét. ,.Korábban hittem a pokolban és a mennyben, de ez után az élmény után már nem hiszek". Elvesztette Krisztusba vetett hitét is. Ő embertől született, volt neki apja, anyja, hogyan lehetett volna Isten Fia, magyarázta igazi ateista logikával. A vizsgálatok bal oldali temporális epilepsziát állapítottak meg nála. Az eset két okból is említésre méltó. Egyrészt jól mutatja, hogy aki ezer évvel azelőtt híres prófétává válhatott volna, most elmekórházban landol, ahogy egy orvos epésen meg is jegyezte Pál apostol kapcsán. A másik fontos megfigyelésünk, hogy a temporális lebenyt érő epilepsziás rohamok láthatóan olyan mechanizmusokat indítanak be, amelyek mély meggyőződéseket, hiteket alakíthatnak ki, de melyeknek tartalma bizonyos értelemben esetleges. Ha valaki hitetlen, megtérhet, ha hívő, hirtelen istentagadóvá válhat. Ha benne van a levegőben az ufókérdés, ufólényekkel is találkozhat, és ha van egy széles közönség, aki hisz az ufókban, akkor élményei befogadókra találnak. (Ezt a kérdést majd a paranormális jelenségekről szóló fejezetben boncolgatom, ha addig el nem rabolnak az ufók.) Több ilyen epilepsziás hitehagyást ismerünk az orvoslás történetében. További variáns, hogy - mint Saul esetében - az epilepsziás rohamot átélt személy egyik hitét elhagyva új hitre tér át. Idekívánkozik Francis Libermann esete, aki a Saul-Pál típusú áttérésnek modem példája. Libermann 1802-ben született egy ortodox zsidó családba, s eredeti neve Jákob volt. Rabbinak tanult, mint Saul. 1823-ban szörnyű fejfájás kezdte gyötörni, majd hamarosan elvesztette a zsidó vallásba vetett hitét és 1826-ban megkeresztelkedett, s a keresztségben kapta a Francois Marié Paul nevet. Amikor a szentelt víz fejére hullott, egy fényes tűzgömböt látott és misztikus látomása támadt. Hamarosan papnak kezdett tanulni. Epilepsziája azonban egyre súlyosbodott, mígnem már öngyilkossági kísérletet is elkövetett. Aztán állapotában javulás állt be, s 1841-től felszentelt papként kezdett működni. Prófétakarakterére utal, hogy aktív vallásszervező és ideológus vált belőle, a vallástörténetben úgy emlegetik, mint a Szentlélek Atyák rend újraalapítóját.

Jogos a feltevés, hogy az tud meggyőződéssé válni, ami már előzőleg is ott volt a fejben, akár csak, mint ellenzett, de mégis csak megismert eszmerendszer. Képzeljük el magunkat Penfield műtőasztalán, és a sebész éppen azt a területet ingerli meg, amely az általunk üldözött, de jól ismert vallási nézeteket tárolja. Mondjuk Saul tudta, hogy egyesek Jézust tekintik a Messiásnak. Ha ez a tudása aktiválódik egy elektromos ingerre, amely jöhet Penfield elektródájából vagy az agy elektromos kisülésből, akkor kétségbevonhatatlan meggyőződésként aktiválódik a „Jézus a Messiás" élmény. A megtérés lényege, hogy egy vallási hiedelemhez egyszer csak a bizonyosság élménye társul. Nehéz, de nem árt szokni a gondolatot, hogy egészleges élményeink valójában olyanok, mint a legóból összerakott vár. A bizonyosság, a kétely csupán érzések, amelyeket agyunk legóelemként odabiggyeszt bizonyos élményekhez. Ez általában logikusan történik, de kényszerbetegeknél például éppen az a probléma, hogy ez a bizonyosságérzés nem akar bekattanni azután sem, hogy mondjuk százszor ellenőrizték, elzárták-e a gázt. A paranoid betegnél meg az a gond, hogy téveszméihez oly fokú bizonyosság társul, hogy akár ölni is képes érte. Jól illusztrálja az élmények színezetének önállósulását a déjá vu („már átéltem") és a jamais vu (idegenség)-élmény. Ki ne tapasztalta volna már azt, hogy egy történés kapcsán, amiben részt vesz, egyszer csak az az érzése támad, hogy ez már pontosan így megtörtént egyszer, úgy érzi, meg is tudná mondani, mi fog következni. De persze nem tudja, hiszen csak spontán aktiválódott agyának az a területe, amely az ismerősségért felelős. A déjá vu-t sokan kutatták, érdekes mód 20-30 éves kor közt kiugróan gyakori, de onnantól egyre ritkább. Temporális epilepsziában azonban igen gyakori, s a déjá vu-k valószínű oka a temporális lebeny alatti két mag, az emóciókért is felelős amygdala vagy a memóriában központi szerepet betöltő hippocampus futó elektromos aktivitása'. De ugyanígy egy „hozzáragasztott" információ az ismerősség. Az úgynevezett Frégoli-szindrómában a beteg úgy gondolja, hogy rokonait, ismerőseit kicserélték ugyanolyan kinézetű, de mégis más emberekre. S hogy éppen milyen szeszély aktiválódik, az véletlenszerű, de mégis, olykor történelemformáló erővé válik. Valójában szinte minden vallásalapító és próféta továbbfejlesztette és módosította kora hitrendszerét. E mögött feltételezhetően az adott próféta egyedi istenélményének specifikumai álltak, melyek a víziók miatt igazságokként, megvilágosodásként jelentek meg a próféta lelkében. Elég csak az imént ismertetett megtéréseket idézni, s láthatjuk, hogy mind-mind potenciálisan egyegy vallási irányzat lehetőségét hordozták magukban. Az olykor véres harcokig fajuló nézeteltérések az egyes vallási irányzatok közt gyakran jelentéktelen apróságokon folytak és folynak. De nézzünk egy-két példát az uralkodó hit egyéni variánsainak kialakulására és megszilárdulására.

Variációk egy témára

Ann Lee Ann Lee anya, a shakerek vezetője, 1736-ban született, és már gyermekkorától fogva görcsös rohamoktól szenvedett. Vad jelleme volt, mindig a figyelem középpontjába akart kerülni és telve volt hatalomvággyal. Már fiatal korától kezdve ellene volt minden szexualitásnak, ami temporális epilepsziában gyakori jegy, ugyanis a szexualitás és orgasztikus készség temporálislebeny-funkció, és különösen a jobb oldali epilepsziás góc esetén lecsökken a nemi vágy . Dietrich Blumer temporális epilepsziás betegeinek 58%-ánál talált szexuális érdektelenséget, melynek egyik megnyilvánulása az orgazmusképtelenség volt. Tizenhat betegét - akiknek 18 éves kor előtt kezdődött a temporális epilepsziája - szexuális érdektelenség jellemezte. A másik fontos sajátosság, ami idekívánkozik, hogy temporális epilepsziásoknál gyakori a kontrollálatlan dühkitörés és agresszió. Csak utalnék Pál apostolra, aki Saulként oly szenvedélyes keresztényüldöző volt, s mellesleg leveleiben arról írt, hogy neki nem kell nő, és másnak sem ajánlja. Visszatérve Ann Lee-re, apja azért csak házasságra kényszerítette, és Ann Lee szült is nyolc gyermeket, ebből négy maradt életben. Mély, de radikális vallásosságára jellemző volt, hogy olyan szektához csatlakozott, amelyet üldöztek, és ő maga is többször volt börtönben. Érdemes megfigyelni, hogyan fedezhetők fel az Ann Lee által létrehozott shaker irányzat nézeteiben az alapító egyéni sajátosságai. Manchesteri börtönélménye volt, hogy hirtelen vakító fény világította meg, és az Úrjézus állt előtte, majd összeolvadt vele testestül-lelkestül. Innen ered az a furcsa nézet, melyet szektája tagjai vallottak, hogy Ann Lee Isten nőalakban való megtestesülése. Szexuális averziója pedig úgy lényegült át vallási tétellé, miszerint a shakerek ellenzik a házasságot, és teljes cölibátust hirdetnek: a férfiakat és nőket elkülönítik, hogy még a kísértés bűnébe se essenek. Mindez azért, mert Ann Lee undorodott a szextől. Ja és majd elfelejtem, a shakerek , jázzák magukat", vagyis az imádságot eksztatikus táncban és éneklésben fejezik ki. Ezt a „szent rázást" Ann megörökölte Jane és James Wardley szektaalapítóktól, akik nyilván saját megvilágosodásuk hatására az eksztatikus táncot tekintették az ima megfelelő formájának. Ann tehát „hozott" anyagból dolgozott, és hozzácsapta a saját szeszélyeit az addigiakhoz. Ha profán szemmel tekintünk a szekta nézeteire, meglehetősen bizarr kép alakul ki, mintha a gyerekek önkényesen kitaláltak volna szabályokat, és onnantól kezdve ragaszkodtak volna hozzá. Az önkény a látomásokból jön, amelyek bármily furcsa dolgot is képesek szent igazságnak és Isten akaratának láttatni. Persze temporális epilepsziában egyaránt megfigyelhető szexuális érdektelenség és hiperszexualitás is. Ennek az a magyarázata, hogy a szexualitás szorosan kötődik a temporális lebenyekhez, az „orgazmusközpont" például a jobb temporális lebenyben található. Ezt részben EEG-vizsgálatok, részben pedig az úgynevezett orgasztikus epilepsziák igazolják -. Amikor két kutató, Heinrich Klüver és Paul Bucy rhesus majmok temporális lebenyét eltávolították - talán hogy legyen már róluk is elnevezve valami -, sok más mellett, hiperszexualitást tapasztaltak áldozataiknál. Igyekezetük nem volt hiábavaló, mert az emberiség megismerte a temporális lebeny ösztönéletben betöltött kitüntetett szerepét (szex, evés, agresszió), másrészt tényleg elnevezték róluk Klüver-Bucy-szindrómának a jelenséget. Embernél életmentés céljából kell teljesen vagy részlegesen eltávolítani a két temporális lebenyt, máskülönben különféle daganatok és fertőzések okozhatnak zavart a lebeny működésében. Ezekben az esetekben gyakran írnak le hiperszexualitást. A temporális lebeny tekervényekre osztható, és ebből a középső tekervény fokozott működése gátlólag hat a szexre, míg ha „kikapcsol", fokozott szexualitás figyelhető meg. Zenész páciensem például hatvan körül járt, de egy ifjú macsót megszégyenítő szexuális aktivitásról számolt be. Na de, miért is ragozom ennyit ezt a kérdést? Mert nemcsak a hiposzexualitás válhat vallási tétellé, mint Ann Lee esetén, hanem a fordítottja, a hiperszexualitás is. Mondhatni, ízlés és temporális lebeny kérdése csupán.

Joseph Smith

Joseph Smith 1805. december 23-án született. Hétéves korában súlyos tífuszfertőzést kapott, de felgyógyult belőle. Családja nem volt templomba járó, ám mélyen vallásosak voltak, sokat olvasták a Bibliát, és a családtagok időnként vizionáltak - ez amolyan családi tradíció volt, amely örökletes epilepsziás hajlamot jelez. Josephet 12 évesen hirtelen vallási sóvárgás rohanta meg, s majdnem belépett a metodistákhoz is. Tizenöt éves korában kiment az erdőbe egy tisztásra imádkozni, hátha az Úr megsegíti őt valami ötlettel. Ekkor hirtelen beszédképtelenné vált és sötétség vette körül, majd rettegni kezdett.

„A nagy rémület pillanatában egy fényoszlopot pillantottam meg, pontosan a fejem felett, fényesebb volt, mint a Nap, s amely lassan ereszkedett le, amíg be nem borított engem. Egy pillanat múlva már felszabadultnak éreztem magamat... Ahogy a fény megpihent rajtam, két személyt pillantottam meg, akiket ragyogás és szavakkal le nem írható dicsfény övezett, s ott álltak előttem a levegőben. Egyikük beszélt hozzám... amikor magamhoz tértem, a hátamon feküdtem, tekintetemmel az ég felé". A szöveg egyértelműen egy eszméletvesztéssel járó epilepsziás rohamot ír le. A két személy, az Úr és Jézus felvilágosították, hogy a földön lévő egyetlen egyház sem igaz, és hogy egyikükhöz sem szabad csatlakoznia. Ez volt az első látomása, s innentől mély meggyőződéssel hirdette is nézeteit, amiért persze megfelelő üldöztetésben részesült. Élménye tipikus megtérésélmény. Smith temporális epilepsziáját többen feltételezték', s a 20. század fordulóján sokat írtak erről orvosi szaklapokban. Smithnek további látomásai is voltak. Például 1823. szeptember 21-én Moroni angyal jelent meg neki és feltárta az aranylemezek titkát, amelyek egy hegy tövében vannak elásva, és ezek őrzik egyiptomi hieroglifákkal leírva az Új világ igaz történtét, például hogy miként jöttek az izraeliták Kr. e. 600-ban Amerikába. Mellesleg ők ásták el a lemezeket is, jobb időkre gondolva. Smitht egész életében jellemezte a (temporális epilepsziában nem ritka) grandiozitás, ami tulajdonképpen a megszállottság természetes velejárója. Nem tudott egy kukkot sem idegen nyelven, meglehetősen iskolázatlan is volt, amely a hajmeresztően naiv sztorin is látszott, s pláne nem tudta olvasni a hieroglifákat, de azért állította, hogy ő fordította le az aranylemezeket, na meg a Bibliát. Hogy hova lettek az aranylemezek, azt nem tudni, talán visszatemette őket. 1830-ban megalapította egyházát, melybe szülei is azonnal beléptek, ők már csak ilyen összetartó család voltak. Egyháza az ilyenkor szokásos üldöztetéseknek volt kitéve, de ettől sokaknak egyből hitelessé vált. Vándoroltak ide-oda Amerikában, mígnem nekiláttak Illionisban felépíteni Nauvoo-t, az új Jeruzsálemet. A többnejűség 1831-től jelent meg Smith fejében, innentől ez Istentől eredeztetett vallási tétellé vált. Smith tehát nem kéjsóvár volt, legalábbis a hívek szemében nem annak tűnt, hanem csak engedelmesen követte az Atya, a Fiú és a Szentlélek utasításait. Neurológiai szempontból epilepsziája ekkor roncsolhatta szét annyira temporális lebenye középső tekervényét, hogy kialakulhatott nála a hiperszexualitás. Így aztán harmincnál is több felesége volt az utolsó 14 évében, ami valljuk meg, a legvadabb poligám társadalmak szokásain is túltesz. Mártíromságát végül az okozta, hogy indulni akart az amerikai elnökválasztáson, mire koholt vádakkal börtönbe vetették, ahol a feldühödött tömeg megölte. A történet főbb vonásaiban erősen hasonlít Jézus halálára, ha valaki mártír szeretne lenni, rendezni sem lehetne jobbat, csak kár, hogy a hitelesség kedvéért bele is kell halni.

Johannes Binggeli Hasonló önkény figyelhető meg más szekták nézeteiben is, ezek olykor az eszelősség fokát is elérik. A Johannes Binggeli által alapított svájci szekta arra épült, hogy Binggeli pénisze szent, s vizelete a „mennyei csepp". A szektatagok áldozáskor bor helyett Binggeli vizeletét itták, és péniszével fiatal lányokon ördögűzést hajtott végre, amit másként egyszerűen közösülésnek is neveznek. Amikor saját lányából is kiűzte az ördögöt, vérfertőzésért börtönbe csukták. A szektatagok természetesen ezt üldöztetésként fogták fel. Sokat elárul az emberi faj természetéről az, hogy még az ilyen prófétáknak is sok-sok ember szegődik hívéül. A vallás keletkezését és fennmaradását taglaló részben talán sikerül majd épkézláb magyarázatot találnunk arra, honnan ered ez a vakbuzgóság, amely - bizonyos körülmények között - vevő szinte bármire, és annak nevében akár ölni is kész. Binggeli egyébként talán inkább skizofrén volt, mint epilepsziás. Hermán Rorschach, a tintapacás teszt kidolgozója sokat foglalkozott a svájci kantonok különös szektáival, és úgy látta, hogy kétféle próféta van: az őrült, aki Istennek gondolja magát, és a neurotikus, aki csak szeretne Isten lenni. Előbbire Bingelli a példa, utóbbira - már csak a neurózisról jut eszembe - Freud. Rorschach megközelítése azonban erősen visszatükrözi pszichoanalitikus érdeklődését, s ekkoriban neurózis és pszichózis kettősségében képzelték el az embert. Pierre Flor-Henry 1969-ben mutatta ki először, hogy a bal temporális epilepsziásoknál döntően skizofréniaszerű pszichózis, míg a jobb temporális epilepsziásoknál elsősorban depressziós és mániás zavarok a jellemzőek. Nem meglepő, hogy mindkét kórképben gyakoriak a vallásos megtérések, illetve vallásos téveszmék.

Feri bá' vallása Azt gondolnánk, felvilágosodott korban élünk. Azonban a hitszükséglet nagy, és új próféták bármikor támadhatnak

[5] látomásaik által. A minap kaptam egy levelet: „Egy olyan probléma miatt írok Önnek, ami egyik hétről a másikra robbant be családunk életébe. Anyósom szektába jár, mint utóbb kiderült már kb. két éve. Valójában 10 éve kezdett el járni egy vallási csoportba, melynek Hang Közösség volt a neve. Itt sokat imádkozott és volt egy médium, aki közvetítette Istennek a hívek kérdéseit. A válaszok később meg is jelentek kis füzetek formájában. Ebben az időszakban még nem észleltünk aggasztó változást az életükben. Az utóbbi 2 évben azonban felbomlott a régi közösség, és egy új médium is felbukkant. Sajnos ez az új közösség már aggasztóbb dolgokat hirdetett és várt el a híveitől. Nem hajlandók orvoshoz járni, gyógyszert szedni. Egy bizonyos fajta vizet is kell rendszeresen fogyasztaniuk, ami egy bizonyos vidéki ház udvarán lévő kútból származik. Rengeteget imádkoznak. Hite szerint létezik egy Csillagbolygó, ahol a Szinuszról származó testvérek élnek. Mindent azért tesz, hogy átalakuljanak a sejtjei. A szíriuszi testvérek éjszakánként egy műtőbe is elviszik, ahol fokozatosan kicserélik a szerveit. Ő azt állítja teljes hittel, hogy nála már megtörtént a teljes szervcsere. A szekta állítása szerint az utolsó időket éljük. A világnak ugyan nem lesz vége, de nagy katasztrófák jönnek majd. Ettől akarja őket megkímélni a Mennyei Atya, ezért egy űrhajót fog értük küldeni, ami elviszi az arra érdemeseket a Csillagbolygóra. Az utazás idejét 2008. augusztus 15-ére hirdették meg. Anyósom összecsomagolt, levágta összes csirkéjét, szétosztogatta vagyonát a gyerekei között. Szerencsére a dátum baj nélkül elmúlt, nem távozott el ismeretlen helyre, de nem is értesítette őt senki, hogy miért maradt el az utazás. Innentől kezdve a férjemmel inkább az anyósom szellemi épsége miatt aggódunk, nem a szekta miatt. Anyósom teljes szívvel-lélekkel, megingathatatlanul hisz a fenti dolgokban, másról nem lehet vele beszélni, egyfolytában az »utazást« várja. Rendszeresen beszélünk vele telefonon, de nagyon zavarosan, logikátlanul beszél. Az elmaradt »utazás« estéjén felhívtuk. Azt mondta, hogy hát majd álmában jönnek érte. Mikor visszakérdeztünk, hogy akkor holnap nézzünk be, akkor meg azt mondta, hogy nyugodtan, egész nap itthon lesz. Reggel ismét felhívtuk. Akkor már azt állította, hogy éjjel csak a műtőbe viszik őt, de onnan visszakerül reggelre. És beszélgetés közben folyton csapongott: hol erről az »utazásról«, hol pedig háztartási dolgokról beszélt. Szerintünk megbomlott az elméje. Tanácsát kérjük, hogyan álljunk ehhez a különösen kényes helyzethez, mert azt hiszem, ezzel együtt kell élnünk. Anyósom már elmúlt 80 éves, nem hiszem, hogy ki fog gyógyulni ebből." A probléma természetesen csak az űrhajó érkezésével oldódhat meg, addig sajnos az anyóst őrültnek fogják tekinteni rokonai. Hogy irigykednek majd, amikor ő elmehet a Szíriuszra, a többiek meg jól itt maradnak. Hogy létezik az űrhajó, azt [6] nem kell sokat bizonygatni. Például a „Medjugorjében látott űrhajó" című weboldalon a sötét képen egy nagy fehér folt látható, amely Melinda, a szíriuszi testvérke által készített videofelvétel egy képkockája. A videót nem sikerült még spéci konverterrel sem lejátszanom, de igaz testvérke nyilván megnézés nélkül is elhiszi, hogy az egy űrhajó a Szíriuszról, és ha majd benne ül, ráér tanulmányozni közelebbről is. Mint a weboldalon áll: „A Mennyei Atya kérése, hogy mutassuk meg a képet a földi embereknek. Majd mindenki eldönti, aki látja, hogy mit gondol róla." Aztán láthatunk az oldalon négy képet egy „férfiről", aki megtévesztésig hasonlít egy fényképezgető emberre. De ez persze csak a csalóka látszat. A szöveg felvilágosítja a testvérkéket:„A Botondról készített képet is a Mennyei Atya kéri, hogy mutassuk meg az embereknek. Ő egy szíriuszi testvérkénk. Itt is a hit lép be, vagy elhiszik az emberek, vagy nem, hogy ő más bolygóról való. Ő is Medjugorjében lett lefényképezve 2007. június 25-én." Ugyan már, miért is ez a gyanakvás, miért is ne hinnénk el, hogy Botond, szíriuszi testvérként, embernek álcázva magát Medjugorjéban elvegyült a tömegben, hogy próbára tegye hitünket. De mi nem megyünk lépre, ravasz kis Botond, mert mi tudjuk ám, hogy Te valójában a Szíriuszról jöttél. Sok-sok új próféta keletkezik minden korban. Ha valakinek extatikus látomásai vannak, első lépésben az a kérdés, eléggé karizmatikus személyiség-e ahhoz, hogy híveket toborozzon, akik hitükkel hitelesítik transzcendentális élményeit. S ha kialakul a tömegbázis, a következő kérdés az, a versengő vallásos nézetek közt mennyire életképes, mennyire fejez ki valami tömegigényt, vagyis mennyire tud vonzó lenni az új eszme. Ha tetszetős, a szekta nézetei elterjednek, kiszorítanak más nézeteket, és lesz belőlük törvény és vallás. Ha nem, marad privát őrület, vagy egy szűk csoport szektás hite. Minden csak addig bizarr és idegen, amíg nem hisznek benne elegen. Ha Binggeli nézetei győztek volna... de erre jobb nem is gondolni.

A meghiúsult próféciákról Érdekes kérdés, megér talán egy pár mondatos kitérőt az, hogyan is viselik a szektatagok az olyan blamázsokat, mint a fentit, amelyben az űrhajó, talán kozmikus vihar miatt, nem érkezett meg. A meghiúsult próféciák hatását Leon Festinger kognitív disszonancia elvével szokás értelmezni. Eszerint, ha meghiúsul a prófécia, akkor vagy kiábrándul a hívő a prófétából, vagy talál valami magyarázatot a kudarcra. Az elmélet alapján megjósolható, hogy ha a szektatagok elég nagy áldozatot hoztak a hitükért (márpedig szektába tartozni soha nem sima ügy), akkor a prófécia kudarca nem kikezdi, hanem megerősíti hitüket. Festinger munkatársaival elemzett is egy meghiúsult próféciát. Az újságban olvasták, hogy Mrs. Marion Keech chicagói háziasszony váratlanul automatikus íráson keresztül üzeneteket kezdett kapni a Clarion bolygóról, hogy Amerika legnagyobb részét hatalmas árvíz fogja elpusztítani 1954. december 21-én. Festinger munkatársai erre beépültek a háziasszony köré szerveződő kis csoportba, így testközelből figyelhették meg a történéseket. A szekta tagjai 20-án összegyűltek és várták az idegenek űrhajóit. Minden fémtárgyat eltávolítottak magukról, miként azt prófétájuk kérte. Huszadikán éjfélkor azonban nem történt semmi. A döbbent csendet egy csoporttag törte meg, aki egy másik órára mutatott, amelyen még csak 11 óra 55 perc volt. Kicsit megnyugodtak, és tovább vártak. De nulla óra tízkor még mindig nem jöttek Clarion bolygó küldöttei. A szektatagok csendben ültek, olykor tétova magyarázatot próbáltak adni. Hajnali négykor Mrs. Keech elsírta magát. Négy negyvenötkor automatikus íráson keresztül váratlan üzenetet kaptak: a Föld Istene megakadályozta a Föld pusztulását, az áradás lemondva. Talán az olvasó azt várná, hogy most az jön: a szektatagok „átláttak a szitán", és szétszéledtek. Ellenkezőleg történt: a szektatagok a prófécia meghiúsulását követően soha nem látott térítő aktivitásba kezdtek. Aki addig kételkedett, a csalódás hatására fanatizálódott. A történelem során mindig ez történt. Amikor az anabaptisták prófétája, Hoffman azt jósolta, hogy 1553-ban bekövetkezik a világvége, hívei szétosztották vagyonukat, eldobálták adóspapírjaikat és felhagytak a világi hívságokkal. Amikor a világvége nem következett be, az anabaptisták közt nagy lelkesedés támadt és hitük megerősödött. Ugyanez ismétlődött meg az adventistákkal 1844-ban. A Nagy Csalódás napja után váltak igazán népszerűvé a Hetednapi Adventisták, élükön Ellen G. White-tal. Jehova tanúinak Charles Taze Russel 1874-re jósolta meg Krisztus eljövetelét, s a Jehova tanúi azóta is szorgalmasan térítenek, nem látszanak nagyon csalódottnak. Igaz, Russel utólag azt nyilatkozta, hogy a Megváltó eljött, csak láthatatlan formában. Ez már igen ravasz fordulat, emlékeztet a pszichoanalitikus érvelések kikezdhetetlenségére. Nekem egyébként a K-PAX című filmet juttatja eszembe, ahol Kevin Spacey a pszichiáternek azt mondja, e pillanatban el fog menni arra a bizonyos távoli K-PAX bolygóra. Majd mikor nem történik semmi, a pszichiáter kérdésére, hogy mikor indul, azt feleli, már meg is jött. Olyan gyorsan térült-fordult, mintha el sem ment volna. Na, ezt tessék megcáfolni! Mindebből mi a tanulság? Az, hogy egy magára valamit is adó szektának legalább egy világvégejóslata kell, hogy legyen. A másik tanulság, aminek már általánosabb üzenete is van, hogy az erős hitet a csalódás nem megtöri, hanem megedzi.

Egy kis kitérő: szex és vallás Elég feltűnő, hogy a vallás valahogy mindig összekapcsolódik a szexszel. Vagy rituális erőszak, mint az ókorban, vagy rituális szeretkezés, mint egyes keleti vallásokban, vagy absztinencia, vagy cölibátus, vagy incesztus, vagy többnejűség formájában. A templomi prostitúció, a rituális orgazmus nagy divat volt Indiában és Közel-Keleten, de a görögöknél és a rómaiaknál is dívott. A hinduknál és buddhistáknál a közösülés egyenesen vallásos rítus volt. A rituális-vallásos szex gyakran társult kegyetlenséggel, ami az agresszió, szex és vallás közös idegrendszeri szubsztrátumából fakadhat'. Bármily profán, a vallási eksztázis és az orgazmus elég sok közös vonást mutat, például a feloldódás és az egyesülés élményét. Don Cupitt a vallási misztikusokról ezt írta:,,Az egyesülést Istennel azok az emberek, akik nem egyszerűen rosszallónak a szexet, de nem is volt ilyen tapasztalatuk, pontosan úgy írták le, mint a női orgazmust." Végülis egy agyunk van, a természet megpróbálta gazdaságosan kihasználni. A mély, tiszta szerelem és Jézus szeretete közt sokak szerint csak a szerelem tárgyában van különbség. Andrew Newberg és Eugene D'Aquili szerint a vallásos élmény egyenesen a szexuális élményből fejlődött ki. Az evolúció során ugyanis a magasabb rendű funkciók mindig primitívebb agyi funkciókra telepednek rá. A szexben már megvolt az extázis, az egyesülésélmény, mindezt csak át kellett vinni szellemi régiókba. Buta hasonlattal élve, van a kocsis káromkodása és az operaária. Mindkettő a hangszálat veszi igénybe, de véletlen sem kevernénk össze őket. Szex és hit közt a kapcsolatot agyi szinten a temporolimbikus területek teremtik meg. A temporálislebeny-epilepsziások közt, mint láttuk, gyakori a vallásosság, és gyakoriak a szexuális devianciák valamint a különös szokások. Ebben a jobb féltekei epilepsziás gócú betegek vezetnek. A devianciák, például a pedofília egyik oka, hogy a jobb temporálislebenysérülések és epilepsziák egyfelől hiperszexualitáshoz vezethetnek, másfelől a szexuális izgalom és esetleges kielégülés gyorsan fixálódik egy bizonyos tárgyon, legyen az kisgyerek, fétistárgyak vagy éppen egy hulla. Újabban a pedofíliásoknál jobb temporális alulműködést írtak le. A hiperszexualitásban szenvedő férfi, ha papi cölibátusban él, vagy vallása, netán gátlásossága miatt nincs kielégítő szexuális kapcsolata, könnyen megtapad bármilyen elérhető célcsoporton. Rhawn Joseph" az amerikai egyházakat alapjaiban megrázó pedofil-botrányhullám okát a szex és vallás közti intim kapcsolatban látja. A Santa Clara Egyetem jezsuita testületének tagja, Thomas Plante, aki könyvet szerkesztett szex és egyház témában, azt állítja, hogy az amerikai katolikus papság 50%-a meleg. Mások arra mutatnak rá, hogy a papság körében négyszer gyakoribb a HlV-fertőzöttség. Richárd Sipe, aki a szexuális visszaélések szakértője, a papság körében 6-16%-ra becsüli az aktív pedofilek arányát. 2002-ig 800 papot bocsátottak el pedofilvádak miatt, s az egyház már egymilliárd dollár kártérítést fizetett az áldozatoknak. Mindezt itt nem azért idézem, hogy antiklerikális húrokat pengessek, csupán azt kívánom illusztrálni, mit eredményez az, hogy hit és szexualitás egyaránt a temporális lebenybe van egymás mellé begyömöszölve.

Epilepsziás vallásalapítók? A tárgyalt megannyi példa azt sugallja, mintha a vallás nem is volna más, mint temporális epilepsziás jelenség. A dolog nyilván nem ilyen egyszerű, de kétségtelen, hogy némely nagy vallásalapító ugyancsak epilepsziásnak bizonyult.

Mózes Vegyük a szolidabb Mózes esetét. Békésen legelteti a juhokat, mikor egy égő csipkebokrot pillant meg, de látja, hogy a csipkebokor nem ég el a lángoktól. Máris gyanút foghatunk, hogy ez a temporális epilepsziában gyakorta előforduló fény és felvillanás élménye, vagyis hát a bokor nem ég, csak úgy látszik. Ekkor Mózes hangot hall, amely nevén szólítja. Mózes a már fentebb megismert módon beszélgetésbe elegyedik a hanggal, aki az Úrként mutatkozik be, de Mózest erre félelem tölti el. Ez az epilepsziás roham emocionális kísérőjelensége. Mózes idejében a félelem hitelesebb volt, mint később, ugyanis az Ótestamentum Istene meglehetősen zord, nem olyan barátságos, mint az Újtestamentumé, mutat rá Dawkins. Míg Jézus a szeretetről beszél, Jahve kicsit másként van hangszerelve: „És most Izrael, mit kíván az Úr, a ti Istenetek, mást, mint hogy féljétek az Urat, a ti Isteneteket". Ha higgadtan nézzük az eseményt, Mózes hanghallása és társalgása jószerivel csak abban különbözik a korábban ismertetett betegétől, hogy ő vallási vezető lett, míg a többieket megoperálták, vagy begyógyszerezték isteni látomásaik miatt. Mózesbe a hang küldetést plántál, aminek Mózes megpróbál ellenállni. Egyik érve, hogy dadog, ami temporális és homloklebeny-probléma, hiszen a beszéddel kapcsolatos központok itt találhatók. Isten később újra és újra megjelenik hanghallások formájában Mózesnek, jellemző módon, például a negyvennapi éhezést és imádságot követően. A középkor misztikusainál az éhezés és a test gyötrése különös jelentőséggel bírt, mert ezt Istenhez vezető útnak tekintették. S valóban, az extrém állapotok könnyen provokálnak epilepsziás rohamot és ezzel látomásokat. Ha vizsgálni akarják, van-e valakinek epilepsziája, alvásmegvonást alkalmaznak, és az EEG-n valószínűleg megjelennek az epilepsziára utaló elektromos tüskék. Jeanne D'Arc ezért is tartotta fontosnak vallomásában kiemelni, hogy a hanghallása előtti napon nem böjtölt, ne higgyék, hogy az éhségtől voltak látomásai. Mikor Mózes megjelenik a kőtáblákkal, melyekre Isten lediktálta neki a tízparancsolatot, odalent a zsidók épp a régi isteneket ünneplik. Hajjaj, prófétának lenni nem könnyű dolog, folyton bizonyítani kell, és Mózesnek újabb és újabb csodákra és trükkökre van szüksége, hogy a zsidókat meggyőzze, tényleg Istent hallotta. Mózes dühében összetöri a táblákat. Ilyen volna egy szent ember? Mint idéztem, a temporális epilepsziások közt nem ritka a gyilkos indulat és agresszivitás. Ne feledjük, Mózes Egyiptomban körözött személy volt, mert meggyilkolt egy egyiptomi munkavezetőt. A sorsanalitikus Szondi Lipót egyik nagy felfedezése volt az epileptoid karakter, amelynek hátterében valójában az izomrángásokkal nem járó temporális epilepsziás jelenségek személyiségformáló hatása áll. Mózesről írt könyvében pontról pontra végigkövetve Mózes életének alakulását, egyértelművé teszi, hogy Mózes - mai fogalmakra lefordítva Szondi terminológiáját - temporális epilepsziás. Szondi Mózest úgy látja, mint aki gyilkos káini vonásait fokozatosan legyőzve végül szentté vált. Ez gyakori fordulat szenteknél, de halandóknál is: kezdetben agresszív, gyilkos hajlamú, majd hirtelen jámborrá válik. Mózes epilepsziáját a temporális epilepszia modern kutatói is feltételezik.

Mohamed Mohamed állítólag vízfejjel született és már gyermekkorában voltak epilepsziás rohamai. Ötéves korában mesélte nevelőszüleinek (apja korán meghalt), hogy „Két férfi jött fehér ruhában, földre döntöttek, felnyitották a hasamat és kerestek bennem valamit, nem tudom mit." A leírás egy komplex rohamnak tűnik, melyben fények villanása és hasi fájdalmak domináltak. Felnőttkorára gátolt, visszahúzódó emberré vált. Gyakran visszavonult böjtölni és meditálni a Hírahegy egyik barlangjába. 40 éves korában különös álmai voltak: vakító fények villantak fel előtte; ilyenkor különös mód elcsendesült, visszafogottá vált, s visszavonult a hegyre barlangjába elmélkedni. Amint odafent tanyázott, egy nap álldogálva a barlang bejáratánál egy külső láthatatlan erő ragadta meg és kényszerítette térdre. Úgy érezte, valaki jelen van mellette. Ez a „jelenlétérzés" konverziós és misztikus élményekben gyakori. Egy meglehetősen robbanékony és miszticizmus iránt fogékony páciensem anyja halála után a következőt mesélte: napokig valami kiszellőztethetetlen kozmás szagot érzett a lakásban - ez biztos jele egy tartós temporális epilepsziás kisüléssorozatnak. Ahogy üldögélt az ágyon, egyszer csak olyan érzése támadt, hogy „van valaki a lakásban". Kis lakása volt, átkutatta minden négyzetcentiméterét, nem talált semmit, de az érzés megmaradt: „valaki van itt". Ez a misztikus tartalmától megfosztott jelenlétérzés az, amit vallásos talajon Isten jelenléteként szoktak érzékelni. Ugyanez a páciensem egy másik alkalommal halott apját látta tükröződni az

ablaküvegen. Visszatérve Mohamedhez, ő víziót is látott: nagy fény kíséretében egy lény jelent meg neki. „Olvasd!", mondta neki a lény, akin brokátlepel volt, s a leplen írás. A lény annyira szorongatta Mohamedet, hogy az attól félt, menten meghal. „Nem tudom, hogy olvassam", védekezett Mohamed. De a lény ismét azt mondta: „Olvasd!" Mohamed úgy érezte, a mellkasát összenyomja valami erő és nem kap levegőt. „Olvasd! Az Úr nevében, aki teremtett, aki teremte az embert vérből. Olvasd! A kegyes Úr nevében, aki írással tanítja az embert arra, amit nem tud." A lény eltűnt, hátrahagyva a rémült Mohamedet, aki rettegve ébredt fel, nyaka és válla remegett, szíve hevesen vert. A hegy teteje felé kezdett mászni, hogy levesse magát, mert azt hitte, valami démon szállta meg. De ekkor a látomás újra megjelent, egy olyan vakító és bámulatosan szép angyal képében, hogy Mohamed jobbnak látta elfordítani tekintetét, de bárhova is nézett, a vakító fény ott volt a szemében (merthogy nem is kívülről jött!). „Oh, Mohamed, Te Allah küldötte vagy, és én vagyok az ő angyala, Gábriel". Azzal az angyal, huss, elröppent. A halálra rémült Mohamed hazarohant három mérföldre lévő otthonába, földre dobta magát, remegett és könyörgött a feleségének, hogy rejtse el. Aztán ahogy a félelme lassan elszállt, Mohamed lassan megértette, hogy prófétának lett kiválasztva, hogy hirdesse Isten szavait az araboknak. A következő években a hegyekben vándorolt, imádkozott és hallgatta Gábriel hangját, mikor az megjelent. „Olykor úgy szólt hozzám, mint egy ismétlődő harangszó, ez volt számomra a legnehezebb; abbamaradt, amikor végre megértettem az üzenetet. Olykor viszont az angyal emberalakot öltött és beszélt hozzám, és én megértettem, amit mond." Olykor nevét hallotta, de "hiába forgolódott, nem volt ott senki. Olykor hevesen vert a szíve és verejtékben fürdött, máskor a földre zuhant, megint máskor testen kívüli élményei voltak. Egy más alkalommal, egy komplex program keretében az angyal előállt egy nagy fehér lóval, amelyen Mohamed az angyallal Jeruzsálembe kirándult, ahol összefutottak Ábrahámmal, Mózessel és Jézussal, ittak egy kis tejet, aztán felmásztak Jákob létráján Isten mennyekben álló trónusához. Mohamed egy idő után megosztotta látomásait feleségével, gyerekeivel, majd barátaival, akik hittek látomásai valóságosságában. Prófétasága és tanításai szájról szájra terjedtek, de persze keresztények, zsidók és pogányok kezdték üldözni - ez már csak minden próféta sorsa. Addig-addig üldözték, míg egy ellene szőtt összeesküvés elől el kellett menekülniük Mekkából Medinába"'. Epilepsziája mellett szól számos szemtanú beszámolója is. Egy barátja, Oszmán éppen beszélt hozzá, mikor észrevette, hogy Mohamed tekintete hirtelen az ég felé fordult, majd jobbra. Feje úgy mozgott, mintha beszélne, aztán néhányszor az égre tekintett, majd balra, majd Oszmánra. Arcát verejték borította. Oszmán kérdezte, mi a baja, de Mohamed egy verssel felelt, amit éppen akkor „hallott" az égiektől. Egy Omár nevű beduin nagyon szerette volna látni a prófétát megvilágosodás közben. Mohamed egy sátorlap alatt feküdt, amely megvédte őt a Nap elől. Omár bedugta a fejét a sátorlap alá, és azt látta, hogy Mohamed vörös arccal, eszméletlenül fekszik a földön. Egy ízben pedig oly erővel zuhant szolgája, Zajd lábára, hogy az megijedt, hogy eltörött a lába. Elterjedt nézet volt az is, hogy a próféta látomásai alatt kómába esik. A feltevés, hogy Mohamed epilepsziás volt, persze meglehetős indulatokat vált ki ma a muszlimokból, mert úgy vélik, ez a mennyei próféciák megkérdőjelezése. De tényleg nem a szavakkal akarok játszani, ha azt mondom, az Úr választja meg, miként üzen. Lehet világnézet kérdése az adatok értelmezése, de nem az adatok léte. Amin persze lehet megint vitatkozni, hogy mi az adat, és mi nem, hiszen múltbeli személyek utólagos diagnózisa mindig jelentős kételyeket hagy maga után.

Luther Luther Márton 1483-ban született; az apja jogi pályára irányította, bár Luthernek ez nem volt ínyére. Amikor 1505 júliusában hazaindult, hogy apjától engedélyt kérjen tanulmányai felfüggesztésére, az úton nagy viharba került, s a lába előtt lecsapó villámtól megrémülve fogadalmat tett Szent Annának, hogy szerzetesnek áll. Életrajzírói úgy vélik, Luther megtérése nem hirtelen történt, hanem már előzőleg elmélyedt a teológiában, ugyanakkor nehéz szabadulni a Luther és Pál megtérése közti párhuzamtól, s Luther maga is látott párhuzamokat testi bajai és Pál betegségei között. Erik Erikson, aki egy könyvnyi elemzést szentelt Luther ifjúkorának, a pszichoanalitikusokra jellemző vakságban szenvedve felsorol minden körülményt, beleértve a Szent Pál esetével való megannyi hasonlóságot is, mint hirtelen kialakuló rettegés, földre zuhanás, megtérésélmény, de mert a fejébe vette, hogy Luthert analitikusan kell értelmezni, nem tudja kimondani, hogy ez bizony epilepsziás jellegű megtérésélmény volt. Johann Cochlaeus, aki kortársa, sőt vitapartnere volt Luthernek, róla írott életrajzában ezt írta: „Azonban úgy tűnt testvéreinek, hogy van benne valami különös, akár a Démonnal való titkos üzelmei miatt... akár epilepsziája miatt. Utóbbit különösen azért gondolták, mert számtalanszor, amikor a mise alatt az evangéliumokból a süket és vak Démon kiűzéséről olvastak fel, a karzaton Luther hirtelen földre zuhant, és azt kiáltozta »Ez nem én vagyok, ez nem én vagyok«.". Luther szorgalmas volt á próbaidő alatt, majd felszentelését követően is, csak sokak szerint éppenséggel nem hitt Istenben. Első miséjén Júdásnak érezte magát, amiért hitetlenül beszél az Úrhoz, és erős szorongást élt át ezen hitetlensége miatt. Állandóan gyötrődött és bűntudata volt. Az én értelmezésemben Luther a villámcsapáskor átélt temporális epilepsziás roham hatására bizonyságot nyert, hogy papnak kell állnia, csakhogy e

bizonyság nem járt automatikusan istenélménnyel. Könnyen elképzelhetjük a teológiában jártas ember belső értetlenségét és szorongását, amikor egyfelől mélyen átélte Istentől eredeztetett küldetését, másfelől szembesült az istenélmény hiányával. Bűnösségérzetétől hajtva kezdte fontolgatni a szerzetesi pályát, és a vihar kiváltotta megvilágosodás hatására meg is cselekedte. De ez egyfajta automatizmus, üres cselekvés volt, s a vágyott megnyugvást nem hozta meg. Valódi megtérése három vagy négy év múlva következett be, amikor wittenbergi cellájában üldögélve éppen Szent Pál Rómaiakhoz írott levelét olvasgatta, s egyszer csak ahhoz a részhez ért, mely így szólt: „Tenéked csak a hit által kell élned". Ekkor hirtelen megvilágosodott számára, hogy az ember nem a munkája, hanem az Úrba és a gondviselésbe vetett hite által igazul meg'. Nem akarnám bagatellizálni Luther megvilágosodását, de lássuk be, e felismerés csupán attól válhatott világfordító gondolattá és az evangélikus irányzat alaptételévé, hogy intenzív neuronkisülések kísérték a gondolatot Luther temporális lebenyében. A teológiát és a Bibliát olvasgatva Luthernek már ezer és egy hasonló gondolata támadhatott, de egyik sem járt megvilágosodásélménnyel. A megvilágosodást ugyanis nem a gondolat idézi elő, hanem az epilepsziás roham, amely a bizonyosság élményét adja a gondolathoz. Luther hipermoralizmusa, hipergráfiája, lázadó alkata, purifikátori buzgalma, csillapodni nem tudó bűnösségérzése temporális epilepsziás alkatot mutat. Luther 35 évesen egy körmenetben hirtelen félelmet élt át, arcát elöntötte a verejték és úgy érezte, mindjárt elájul. Erikson idéz másokat, akik szerint volt ennek „némi »vallási roham« jellege, ahogy Pál, Ágoston... keresztülment ilyesmin". Ha valaki átböngészi Erik Erikson pszichoanalitikus Lutherről írott könyvét, két dologról győződhet meg: Luthernek számos gyanús tünete és viselt dolga utalhat temporális epilepsziára, például - eddig még nem említettem -, hogy feszült helyzetekben olykor spontán magömlése volt. A másik érdekes észrevétel a pszichoanalízisről szól: mivel a pszichoanalitikus gondolkodás mindig abból indul ki, hogy a tünetek „lesznek" és nem vesz tudomást arról, hogy olykor viszont biológiai okokból „adottak", ezért Erikson kényszert érez arra, hogy mindent kialakulásában magyarázzon. Luthernek egyébként (felsorolni is) sok betegsége volt, és sokan rohamait a szédüléssel, fülcsöngéssel járó Méniérebetegségnek tulajdonítják. Ám ez a betegsége Harald Feldmann szerint 43 éves korában kezdődött", jóval később, mint a fent elemzett események. Vagy a betegség indulásának idejében, vagy a betegségben téved Feldmann, hisz Luther már 27 évesen, Rómába menet is szenvedett szédülésrohamtól és hangoktól*. Ráadásul főfájásról, fülfájásról is panaszkodott, ami nem jellemző a Méniére-betegségre. Hallucinációi is voltak, beszélgetéseket folytatott a sátánnal, ezért sokan pszichózissal is meggyanúsították. Úgyhogy én összességében maradnék az epilepsziateóriánál.

Ellen G. White Újkori történet Ellen Gould White-é, aki meghatározó személyiséggé vált az adventista egyházban. 1844-ben ezrek hagyták el egyházaikat és csatlakoztak egy mozgalomhoz, amely 1844. október 22-re várta a világvégét és Jézus Krisztus eljövetelét. Földi javaikat szétosztották, társadalmi kapcsolataikat felszámolták, de a világvége elmaradt. Ekkor alapították meg az adventista egyházat. Mint írtam, a beteljesületlen próféciák nem kiábránduláshoz, hanem gyakran a hit erősödéséhez vezetnek. Az egyház növekvő sikerében igen jelentős szerepet játszott Ellen White, akinek élete során 46 kötete jelent meg (100 000 gépelt oldal), és kb. 2000 profetikus víziót élt meg. A 9 éves kis Ellen barátnőivel egy nap az iskolából hazafelé igyekezett, mikor egy osztálytársnőjük egy kővel a kezében üldözőbe vette őket, majd a hátratekintő Ellent nagy erővel orrba vágta. Ellen orra betört, összeesett, s rengeteg vért vesztett. Hazatámogatták, de otthon már eszméletét vesztette, és három hétig kómaszerű állapotban feküdt, majd sokáig lábadozott, s iskoláját sem fejezhette be már többé, mert olvasási nehézségei támadtak, keze remegett. Sérülése nyilvánvalóan agysérülés is volt, feltehetőleg az orr mögötti temporolimbikus régióban keletkezett komoly károsodás. Felépülése során személyisége is alapvetően megváltozott, megszállott Biblia-olvasóvá és mélyen vallásos gyerekké vált. Két korábbi, víziószerű álma után első éber víziója 17 éves korában támadt egy intenzív lelkigyakorlat alatt, két hónappal az 1844-es világvégevárás után. Víziói később már nem kötődtek az imákhoz, hanem prédikálás, vagy akár egyszerű beszélgetések alatt is rátörtek. Az adventista egyház vezető személyeinek leírása szerint a víziók úgy kezdődtek, hogy White háromszor, egyre halkabban elkiáltotta magát: „dicsőség", majd pár másodpercre összerogyott, mintha elájult volna. Aztán valami emberfeletti erő töltötte el, hirtelen felállt és (például) végigment a szobán. Máskor kezével balra vagy jobbra mutatott, miközben feje is arra fordult. Akármilyen pozíciót is vett fel, szinte lehetetlen volt ekkor őt ebből kimozdítani, izmai annyira merevvé váltak. A szeme ilyenkor mindig nyitva volt, de nem pislogott. Felfelé nézett, de nem a semmibe meredt a tekintete, hanem kellemes kifejezés ült arcán, s egy távoli pontot fixírozott. A rohamok bevezető szakaszában gyakran érzett kellemes virágillatokat. Víziói alatt rendszeresen voltak jelenlétérzései is. A vízió elmúltával görcsös mély lélegzetet vett, majd ilyenkor elgyengült, s látása, olykor hallása is, csak fokozatosan tért vissza. Víziói részben vallásos tárgyúak voltak, részben próféciák. Gregory L. Holmes és Delbert H. Hodder neurológusok elemzése szerint White komplex parciális epilepsziában szenvedett, amit kora gyermekkori agysérülése okozott. Erre az epilepsziatípusra jellemző a roham alatt megjelenő

mozgásautomatizmus - lásd White különös mozgásait: távolba nézését, karja mutatásra emelkedését és fejének a mutatort irányba való fordítását. Másik jellegzetesség a különféle hangok, gépiesen ismételgetett szavak, mondatok hallatása, mint „Dicsőség, dicsőség", vagy „Sötétség" kiáltásai. A rohamot hallucinációk is kísérték, ezekről számolt be White, mint próféciákról. A rohamot gyakran követte letargia, depresszív állapot. Ha a temporális lebeny specifikus működése teremti a vallásos élményeket, mint azt Michael Persinger állítja, joggal feltételezhetjük, hogy a vallásalapítók és vallásújítók tulajdonképpen mind vagy temporálislebeny-epilepsziában, vagy a temporális lebenyt patológiás aktivitásra késztető zavarban (agysérülés, fertőzések, skizofrénia) szenvedtek. Nem akarván untatni az olvasót további történetekkel, nem részletezem Buddha, Kálvin János vagy a kvéker vallást alapító George Fox megtérésélményeit, netán Ezékiel próféta és megannyi szent, mint Ricci Szent Katalin, Lisieux-i Szent Teréz, Avilai Szent Teréz, Genovai Szent Katalin, Szent Brigitta, Szent Cecília epilepsziáját. De lehet, hogy még visszajövök a sapkámért!

A konverzió okai Hogy a hirtelen megtérés szoros kapcsolatban van a temporális epilepsziával, azt az eddigi híres, illetve köznapi esetek elég világosan bizonyítják. Nem állíthatjuk persze, hogy minden megtérés epilepsziás történések következménye, sem azt, hogy minden megtérés feltétlen vallásos konverziót jelent. Jó példa erre Csontváry, akinek leírása egy tipikus megtérésélmény, amely hatalmas fordulatot jelentett életében, s nagy küldetéstudatot öntött belé: „Hajnalban nap nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekerén megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk, s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem, s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg bal kezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél. A »legnagyobb« szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg. A kinyilatkoztatás - az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam." A szakirodalomban még azon is vita folyik, mit is értsenek konverzión. A lényeg azonban a világfelfogás és a gondolkodás hirtelen, radikális megváltozása, amelyben benne foglaltatik a vallásos megtérés, a hit elhagyása, és bármiféle nagy fordulat, miszerint ezentúl „ezt és ezt kell tennem", „így és így kell élnem". A kérdés általánosabb tárgyalására talán ezért is jobb szó a „konverzió", mert ez átalakulást jelent. A konverzió sokszor fokozatosan következik be, de ez más lapra tartozik. Tárgyunk szempontjából az igazán izgalmas a hirtelen, pillanatok alatti megtérés, melynek modellje a kutatásban Saul Pállá való átalakulása. A Pál-típusú megtérés fő vonási közé tartozik, hogy 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

döntően emocionális és nem racionális, a megtérő mintegy passzív átélője a konverziónak, a konverzió drámaian átalakítja az Ént, a konverziót követően alapvetően megváltozik a személy viselkedése, a konverzió egyszeri és végleges hatású, jellemzően kamasz-, vagy fiatal felnőttkorban korban lép fel, hirtelen következik be.

A leírás persze kissé sántít, hiszen egyes epilepsziások úgy térnek meg, majd térnek ki, mintha csak forgóajtón járkálnának a hit és a tagadás között, de kétségtelen, hogy ez a ritkább. Edvin Starbuck a hirtelen megtérést tanulmányozva úgy találta, hogy a hirtelen megtértek kétharmadánál mély bűnösségérzés és bűntudat váltotta ki a fordulatot. William James csatlakozott Starbuck felfogásához, és úgy tekintette a konverziót, mint a bűntudattól és bűnösségérzéstől való megszabadulási kísérlet. Ez persze nem mindig jön be, mint Luther esetében is láttuk. Ha Luther már első megtérésekor megkönnyebbül, valószínűleg nem radikalizálódott volna tovább. Elmer Clark vizsgálata alátámasztja a Starbuck-James teóriát. Clark 2174 megtért esetét elemezte, és ezek harmada esett át hirtelen konverzión, s mindnél

vagy személyes krízist, vagy egy hirtelen emocionális hatást talált a megtérés kiváltó tényezőjének. Megállapítása szerint a hirtelen megtérés mindig félelemmel és szorongással állt kapcsolatban, mely a megtérést követően általában megkönnyebbüléshez és felszabaduláshoz vezetett. A fokozatosan megtérők hitében viszont mindig dominált a szeretet és a megbocsátás. A vizsgálatok azt sugallják, kétféle mechanizmusról van szó: a hirtelen megtérés emocionális természetű, a lassú pedig fokozatos gondolkodásváltozással jár, vagyis döntően racionális folyamat. William James kétféle vallásosságot különböztetett meg. Az egyik a neveltetésből, a tradíciókból és a szokásból ered, a másikat a „modellállítóknál" látjuk, akiknél a vallás ,,nem unalmas szokás, hanem inkább hirtelen felindulás". Michael Persinger az istenhitnek két alapvető komponensét különíti el: az istenkoncepciót és az istenélményt. Az istenkoncepció szavakban megfogalmazott, ez gyakorlatilag a vallási téziseket és teóriákat jelenti, míg az istenélményt a temporális lebenyben bekövetkező neuronkisülések eredményezik. A vallásos emberek jó részének nincs istenélménye, hanem vagy beleszülettek egy vallásos családba, vagy ők a fokozatos konverzión átesettek, akik csatlakoztak egy csoporthoz, új értelmet és célt kerestek a világban, s rátaláltak valamely hitre. Luther szkeptikus lélek volt, istenélményt akart bizonyságul, amely nehezen jött el neki. Úgy vélte, nem a mintaszerű élet vezet el Istenhez, hanem a hitélmény. Vallásújító mozgalmában az a paradoxon, hogy az új teológiai tételek csak egy új istenkoncepciót teremtettek, de továbbra sem biztosították a tömeges istenélményt, merthogy az nem megy „csak úgy". Ingmar Bergman filmtrilógiájában (Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend) mindhárom alkalommal ezen a kérdése rágódik: van-e Isten, és ha van, miért nem jelez. Összefoglalva tehát a hirtelen megtérés és a fokozatos megtérés sajátságait, ezek merőben más folyamatokat tükröznek:

Hirtelen megtérés Kamaszkor, fiatal felnőttkor Jellemző életkor[7] kezdete Pszichés jellege Emocionális, szuggesztív Vallásértelmezés Rideg vallás jellege Mechanizmus Neurobiológiai Egyéni megélés Passzív Pszichés motiváció Krízisből való szabadulás Egyénen belüli, neuronális A hatás helye történés Következmény Istenélmény

Fokozatos megtérés Késő kamaszkor, fiatal felnőttkor Intellektuális, racionális Könyörületes vallás Pszichés változás Aktív Értelem és cél keresése Egyének közötti, pszichés Istenkoncepció

Vallás és temporális lebeny? Valaminek a határához értünk, remélem, nem az olvasó türelmének. Sok-sok bizonyítékát soroltam fel annak, hogy a vallásos élmények valahol a temporolimbikus régióban keletkeznek. Minden emberi élménynek, gondolatnak, erkölcsi ítéletnek, viselkedésnek megfeleltethetők bizonyos agyi aktivitások. „A vallásos észlelések egyéntől független realitását nem erősíti meg és nem cáfolja az, ha kimutatjuk a vallásos élmények agyi folyamatait", írják Jeffrey Saver és John Rabin agykutatók. Ezt csak a kedélyek megnyugtatására írom. Ha látjuk is már a vallásos élmények és a temporális lebeny, valamint a limbikus rendszer közti kapcsolatot, számos kérdés vetődik fel. Ha a temporális epilepsziás roham mondjuk vallási megtérést eredményez, mi van a roham után? Miért marad fenn a roham alatt kialakult vallásos élmények hatására a későbbiekben is a vallásosság? Van-e a különbség a jobb és a bal oldali epilepsziás góc vallásosságra gyakorolt hatása közt? Mindenre persze nem tudjuk a választ - egyelőre. De nézzük sorjában. Az epilepsziakutatás a rohammal kapcsolatban több fázist szokott megkülönböztetni. Egyrészt van a roham előtt szakasz, ami olykor napokig is eltarthat. Ha az epilepsziás kisülésre hajlamos neuronok csoportját egyfajta kondenzátorként fogjuk fel, akkor ez a kondenzátor egyszer csak elkezd töltődni, eljut egy kisülés előtti állapotig (ekkor szokott auraélmény lenni, például szagélmények, hányinger, víziók, intenzív félelem, rettegés, agresszív viselkedés, stb.), majd lefut a roham és a rohamot követi egy akár napokig tartó sajátos állapot, amelyet fáradtság, lehangoltság, gyengeség, stb. szokott jellemezni, hiszen az epilepsziás fókuszból kiinduló elektromos hullámok átmenetileg szó szerint „kiütik" a környező agyterületeket, amelyeknek idő kell a regenerálódáshoz. Az utóbbi évtizedekben kezdték intenzívebben vizsgálni a rohamok közti látszólag nyugodt szakaszt, mert kiderült, hogy számos epilepsziásban a rohamok maradandó változásokat okoznak. Erről nemsokára bővebben szólok a temporális epilepsziás személyiség részben. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a vallásosság nem csupán a roham körüli és roham alatti élményekben jelenik meg, hanem a roham közti szakaszban is, vagyis a temporális lebeny valamiképpen tartósan módosul a rohamok hatására. A temporálislebeny-epilepsziások közt 2-7%-ra becsülhető a vallásos élményeket tapasztalok aránya. Izgalmas kérdés az is, összefügg-e a vallásos élmény a két félteke eltérő sajátosságaival? Mint ismeretes, a bal félteke a verbális, intellektuális, racionális és minden élményt részeire cincál, míg a jobb félteke vizuális, emocionális, intuitív, és egészben emészti meg az élményeket. Az adatok azt mutatják, hogy mindkét oldali epilepsziás góc okozhat vallásos élményeket, de ha mindkét oldalon van epilepsziás góc, az élmények erősebbek, mint a csak féloldali góc esetén. Elgondolkodtató, nincs-e különbség a bal és a jobb oldali fókuszú rohamokhoz társuló vallásos élmények közt. A vizsgálatokat nehezíti, hogy sokszor nem is lehet műszeresen igazolni az epilepsziát, csupán a tünetek alapján állítható fel a diagnózis. Ennek az az oka, hogy ha nagyon mélyen van a kisülési pont, a vastag agyszöveten át nem jut el az EEGelektródáig az epilepszia elektromos jele. Bizonyos megfontolások alapján azonban úgy tűnik, hogy a vallásos élmények inkább a jobb féltekei góchoz köthetők. Amikor például kérdőívvel mérték epilepsziás betegeknél a vallásosságuk mértékét, a vallásosság egyenes arányban állt a jobb oldali károsodás mértékével, ami a jobb temporális lebenyben zajló epilepsziás folyamat következménye volt. A roham [8] alatti vallásos-eksztatikus élmények is sokkal valószínűbben jelennek meg jobb oldali epilepsziás góc esetén . Bruce L. Miller és munkatársai 2001-ben leépülő Alzheimer-kóros betegek közt hét betegre figyeltek fel, akik feltűnő konverziót mutattak, vagyis radikális fordulatot hajtottak végre politikai vagy vallási nézeteikben. A betegek közül hétből hatnál a jobb homlok és temporális lebeny károsodott. Millerek más vizsgálatában ugyanezt találták: a jobb agyfél károsodása fokozott vallásosságot eredményezett. A jelenség azért is érdekes, mert Alzheimer-kóros betegeknél általában a vallástól és más spirituális vonatkozásoktól való teljes elfordulást szokták tapasztalni. Úgy tűnik, a jobb félteke szorosabb kapcsolatban áll a spirituális énnel, amin - ismerve a jobb félteke ősibb, kreatívabb, misztikusabb vonásait - azért nem is kell annyira csodálkoznunk. A jobb félteke nagyobb szerepére utal a démonok általi megszállottságban szenvedők vizsgálata is. Enrique Carrazana és munkatársai' öt esetről számoltak be. Mindegyik esetben a betegeket a helyi pap, vagyis mambó szerint loa, azaz ártó szellem szállta meg, és a tüneteket az okozza. Az öt esetből négy volt temporális epilepsziás beteg, s mindegyiknél a jobb temporális lebenyben is volt aktív epilepsziás góc (két betegnek mindkét oldalon volt).

A temporális epilepsziás személyiség Gondolkodott-e már azon, hogyan alakulnak ki az ösvények? Úgy, hogy sok ember vagy állat jár ugyanarra, és az ösvény kitaposódik. Valami ilyesmi történik az agyban is. Már Ramón y Cajal, aki a 19. század végén egy mikroszkóppal felfegyverkezve leírta az agysejtek szerkezetét, arra gondolt, hogy a tanulás és személyiségformálódás alapja az, hogy a sokat használt neuronok kapcsolatai megerősödnek, vagyis ösvények alakulnak ki. Mi történik, ha valakinek az agyában időnként „túláram" jön létre, és ez a „túláram", mint valami villám, végigfut bizonyos pályákon? Nos, megnő a valószínűsége, hogy a következő epilepsziás roham áramlökései is ugyanezen az úton fognak végighaladni, vagyis bizonyos pályák és neuronkapcsolatok bejáratódnak. Olyannyira, hogy az idézett példák szerint már elég csak felidézni a fűrészpor illatát, vagy felidézni egy bizonyos emléket, vagy elég iskolába menet mindig ugyanarra menve ugyanazt látni, és az epilepsziás kisülések ismét bekövetkeznek. A „túláram" nem csak epilepsziás kisülést jelenthet, hanem például nagy érzelmeket, emlékezetes pillanatokat, felkavaró élményeket. Van, amire örökre emlékszünk, más dolgok kiesnek emlékezetünkből. Amikor valaki epilepsziás rohamai alatt eksztatikus élményeket, hanghallásokat, víziókat él meg, jelenlétérzése támad, ezek az érzések oly reálisak, hogy magyarázatra szorulnak, s egy vallásos világban ezek az élmények gyorsan megtalálják jelentésüket. A vallásosságon túl azonban számos más élmény is személyiségformáló erővé válhat a rohamok hatására. Már régen felmerült a kérdés, vannak-e jellegzetes temporális epilepsziás vonások, magyarán, van-e jellegzetes temporális epilepsziás személyiségprofil? A méltatlanul elfeledett Szondi Lipót e téren is zseniálisat alkotott. Szondi eredetileg endokrinológus volt, és bizonyos személyiségvonások öröklékenysége is erősen érdekelte. Nem merülnék el elméletének ismertetésében, mert túlságosan elragadna a lelkesedés, és ez félrevinné a fejezetet. Mindenesetre briliáns, utólag beigazolódó leírását adta például az epileptoid személyiségnek. Epileptoid személyiség alatt azt értette, hogy vagy epilepsziás az illető, vagy csupán génjeiben „hordozza az epilepsziás ösztönsorsot", és ez egy sajátos karaktert kölcsönöz a személynek. Az Én kísérleti elemzésében ezt írja: „Néha: inkább vallásos, szentes jellegű nagyzásos téveszmék uralják a kórképet. A beteg, aki addig rendszeresen epilepsziás rohamban szenvedett, kezdi magát prófétának, Isten kiválasztott küldöttjének, apostolnak, Krisztusnak, Luthernak, Napóleonnak érezni, ki a világot és az emberiséget megváltani jött a földre." Szondi leírása nem más, mint az ókor és középkor prófétáinak leírása a tébolyda falai közt. További jellemzőként felsorolja, hogy az ilyen betegekre jellemző az

• időnkénti dühkitörés, • az erős kötődés szeretett személyekhez, tapadékonyság, • a hitszükséglet szélsőséges formája, • az alázatosság, • megszállottság, prófétás Én. A z Ember meghatározása című kötetében további jellemzőket ad meg. Szerinte az epileptoidokra jellemzőek a szexuális devianciák, az erőszakosság, a nagyra törés, a „naggyá lenni"-akarás, a halhatatlanságra törekvés, a vágy jónak, tisztának, jámbornak, szentnek lenni. Az epileptoid karakter további sajátosságai, melyeket tudtommal csak Szondi írt le, hogy vonzódik az őselemekhez (tűz, víz, levegő, föld) és a természethez. Még izgalmasabb (na és persze vizsgálhatóbb) az epileptoidok pályaválasztása. Egyrészt robbanékonyságukból következik, hogy olyan pályára mennek, ahol vagy „robbantani kell", vagy éppen nagy erőket megfékezni. Sok köztük a kovács, a tüzér, a tűzszerész, a mozdonyvezető, a tűzoltó, stb. Szondi szerint a megfelelő pályaválasztás az ember ösztönkarakterét tükrözi vissza, és ekkor gyógyító. Mivel az epileptoidokban nagy a vallás- és hitszükséglet, gyakran mennek papnak, hittérítőnek, de a vallás azért fonódik össze mindig az agresszióval (hitvita, keresztes háború, vallásháborúk, al-Kaida), mert az epileptoid karakterben mindig ott rejlik az erőszak. A másik fontos epileptoid pálya a gyógyítás és karitatív tevékenység. Az ilyen tevékenységek nem idegenek a szentektől sem, de sok szent „előéletében" nem éppen szent életű volt. A szentté válás egy folyamat. Jó példa erre Szent Pál, vagy Assisi Szent Ferenc, vagy Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben leírt Zoszima sztarec. De az orvosok, pszichiáterek, pszichológusok közt is sok az epileptoid. E pályák gyógyító hatása akkor érvényesül, ha az egyén képes a benne lakozó káini vonásokat ábeliekké alakítani, vagyis „szentté" válni. Sok orvos és pszichiáter azonban Káin marad, aminek biztos következménye a kiégés, a betegek kihasználása, a pénzhajhászás, a romlottság, betegek fölötti uralkodási vágy, a szexuális visszaélések, vagy a médiában a siker hajszolása. A „gyógyult" epileptoid orvosok, pszichiáterek, pszichológusok amolyan igazi „szent" emberek, önzetlenek, segítőkészek, megértők. Mérget vennék rá, hogy például Popper Péter amolyan igazi „szent" epileptoid: hipergráfiás, próféta hajlamú, vonzódik a miszticizmushoz és a valláshoz, mindig humanista és pozitív értékeket képvisel, amolyan hipermoralista. Ellenpontként ott van Csernus Imre, aki ugyancsak

hipergráfiás, ugyancsak van benne egy adag prófétahajlam, ugyanakkor hipermoralizmusa ostorozó és hittérítő jellegű. Ha Szondi élne, biztos azt mondaná, Popper az Ábel-, Csernus a Káin-típus. De az epileptoid karakter, vagy a temporális epilepszia kialakította vonások - megint csak hangsúlyoznám: nem degradálják „tünetté" egy ember tevékenységét és gondolkodását. Mint minden karakter, az epileptoiditás is arról szól, hogy mindenki „valamire született". A karakter olyan alapsajátosságok összessége, amely áthatja egy ember működését, képességeit és lehetőségeit. Az a baj, ha valaki nem enged e késztetéseknek. Szondi szerint ez vezet a megbetegedésekhez. Egyébként sajnálatos, hogy a mai pszichiátria fénysebességgel távolodik tárgyától, az embertől. Meduna László írta, hogy Schäffer Károly professzor klinikáján hajdanán egy-egy betegről még 80 oldalas aprólékos kórrajzok készültek. Ekkor még a beteg egyedi tünetprofilját akarták feltárni, ma a betegekben kórképekre ismernek rá. S amiért mindezt szóba hozom, az egy rossz emlékem a sok közül, melyet azon az ambulancián szereztem, ahol egy ideig dolgoztam. Egy kezelésre jelentkező beteg esetét ismertették, s a pszichiáterek és pszichológusok dőltek a nevetéstől az egyes tünetek hallatán. Ez önmagában ízléstelen. De miért is volt oly mulatságos? Mert a DSM-nek nevezett „pszichiáterbibliában" ismeretlen fogalom az epileptoid karakter. Nem tanítják, nem ismerik, és amit a „nagy könyvben" nem írtak le, az nincs is. Van helyette sok más standardizált címke, abból akár többet is rá lehet ragasztani valakire, csakhogy lefedjék tüneteit. Így lesz a hipergráfiából kényszerbetegség, a látomásokból pszichózis, a vegetatív tünetekből pánik. Szondi munkássága sajnos nem került be a világ tudományának fő áramlatába, s jellemző módon nem nálunk, hanem Svájcban, Franciaországban és más országokban vannak lelkes hívei. Sajnos mára tudománytörténeti érdekességgé és ezoterikus tudománnyá vált, és hacsak nem jön valaki, aki összekapcsolja Szondi sorsanalízisét a modem agykutatás és genetika eredményeivel, teljesen el fog halni. Jelzem, én a magam részéről igyekeztem. A Szondi születésének 100. évfordulóján tartott konferenciára benyújtottam egy pályaművet és előadást arról, miként jelennek meg a bal és jobb félteke eltérő sajátságai a Szondi-tesztben, de a magyar szervezők annyira megutáltak ezért a szerintük „zavaros agyelméletért", hogy kínjukban betettek a legeslegutolsó előadónak, s előadásom alatt egy fő-fő szondiánus nyanya folyamatosan azt sziszegte, hogy „fejezze már be". Szégyellték, hogy „pont egy magyar" mond „ilyen hülyeségeket". Rácáfolva a szervezőkre, a résztvevők szinte teljes létszámban végighallgatták előadásomat, már amennyit elmondhattam. A történet tipikus. A mesterek köré csoportosuló követők gyakran kisajátítják és ortodox tanokká merevítik az eredetileg haladó elméletet, s csak olyan nézeteknek van körükben helye, amelyek szerintük a „Mester" szellemiségében fogantak. Mivel ez kizár minden újítást, a tanítványok általában egyben a sírásói is az elméletnek. Nem egyedül gondolom egyébként, hogy Szondi megérne egy vérátömlesztést, Bereczkei Tamás magyar kutató több tanulmányában tett erre nagyon izgalmas kísérletet. A konferenciához kötődik egy misztikus élményem is: a teremben a Szondi-teszt képei festményekként voltak körben kiaggatva a falra, s mikor Czeizel Endre - kissé elképesztő módon - arról tartott előadást, hogy mit vagyunk oda ezért a Szondiért, alig idézik őt a világ tudományos szakirodalmában, az egyik kép minden külső behatás nélkül egyszer csak lezuhant a falról és üvege csörömpölve összetörött a földön. Czeizel persze nem vette a túlvilági tiltakozást, hanem folytatta előadását. A világ egy másik fertályán, Amerikában, Norman Geschwind neurológus epilepsziás betegeket kezelve kezdett felfigyelni arra, hogy ezek a betegek sajátos személyiségvonásokkal jellemezhetők. Ez elég meredeken hangzott akkoriban, hiszen csak egy laikus, vagy Gall frenológiáján nevelkedett félművelt gondolhatta azt, hogy bizonyos személyiségvonások bizonyos agyterületekhez köthetők. De Geschwind csak mondogatta tovább kollegáinak, hogy szerinte a temporális epilepsziás betegek közt feltűnően gyakori a hipergráfia és a filozofikus-vallásos érdeklődés. Stephen Waxman egyike volt a hitetleneknek. Akkoriban rezidens volt Geschwind osztályán, s utólag úgy emlékezett vissza a „mester" elméletére, hogy „a legbizarrabb elképzelés volt, amit valaha is hallottam". Azonban az élet hamarosan összehozta egy epilepsziás nő beteggel, aki megemlítette Waxmannak, hogy naplót vezet a rohamairól. Látván orvosa érdeklődését, az asszony egy nap megjelent néhány vaskos kötettel, amelyek minuciózus részletességgel tartalmazták rohamai leírását. A további érdeklődést tapasztalva, az asszony újabb súlyos köteteket hozott, melyekben külön regisztrálta fejfájásait, rohamait, a különös eseményeket, s az egyes kötetek, mint valami tudományos munkában, tele voltak kötetek közti hivatkozásokkal is. Waxman ettől szimatot fogott, és faggatni kezdte betegeit. Kiderült, hogy nem egy közülük hasonló terjedelmes naplókat, jegyzeteket vezet, vagy kilométeres bevásárlólistákat gyűjtöget, s volt, aki soronként más színnel vallási élményeit örökítette meg. Egy páciense 17 órán át mondta tollba egy felbérelt gyorsírónak a kórtörténetét azzal az indokkal, hogy „nem tudok elég gyorsan írni". Waxman úgy érezte, elvarázsolt világba csöppent, ahol a szinte írástudatlan betegek is novelláikkal és verseikkel bombázták, gyanítva benne a műértő orvost. Egy költő arra panaszkodott, hogy ha beveszi az epilepszia-gyógyszereit, rohama sincs, de a múzsa is elhagyja. Waxman végül,.megtért" és mesterével hét esetet ismertettek egy szaklapban, majd, mint korábban Pál levelezése kapcsán írtam, Sachdewel precíz vizsgálatot is végeztek, s e szerint a temporális epilepsziás betegek tizenkétszer hosszabban írták le pillanatnyi testi állapotukat, mint más betegek. Waxman és Geschwind hamarosan előrukkoltak egy újabb tanulmánnyal, amelyben már listába szedték a temporális epilepsziás betegek személyiségjellemzőit. Ezeket részben már érintettük korábban. Ezek: hipergráfia, hipervallásosság, tapadékonyság, agresszivitás és megváltozott szexualitás. Manapság ezt nevezik Waxman-Geschwind-,

vagy egyszerűen csak Geschwind-szindrómának. Fontos leszögezni, hogy ezek a sajátosságok nem beteges vonások. Geschwind mindig nagy hangsúlyt fektetett ennek deklarálására, nem tagadva, hogy olykor már az epilepsziás betegnek is terhére van némely tulajdonsága. De ha Van Gogh, Flaubert vagy Dosztojevszkij munkásságára gondolunk, elsősorban nem betegségük, hanem alkotói nagyszerűségük jut eszünkbe, jóllehet mindhármójuknál a hipergráfia fontos szerepet játszott termékenységükben. Geschwind úgy gondolta, hogy az epilepsziás góc kisülései és csendes gerjedése „hiperkapcsolatokat" teremt az agyban, ami fokozott hangsúlyt és érzelmi jelentőséget ad bizonyos gondolatoknak, viselkedéseknek. Mint rámutatott, ez a szindróma sokszor olyan embereknél is megjelenik, akiknek klinikai értelemben soha nem is volt epilepsziájuk, azonban a temporális lebenyükben vagy a limbikus rendszerükben folyamatosan pulzáló mikrokisülések zajlanak. Dávid Bear és Paul Fedio egy részletesebb listát készítettek a temporális epilepsziás betegek vonásairól, ebben szerepelt többek közt még a dependencia (hajlam a társas függésre), grandiozitás, a pedantéria, részletező hajlam, körülményesség, humortalan komolyság, fokozott hajlam a moralizálásra és önvizsgálatra, bűnösségérzés, személyes küldetés érzése, vonzalom nagy, kozmikus, transzcendentális elméletekhez". Ezekből összeállítottak egy kérdőívet, és azt vizsgálták, különböznek-e a bal és a jobb féltekei epilepsziás fókuszt mutató betegek egymástól. Eredményeik egyfelől megerősítették a Waxman-Geschwind-szindróma létét, másrészt a jobb féltekei betegekre a fokozott emocionalitást (szenvedélyesség, indulatosság, felhangoltság és depresszív hangulatok váltakozása), míg a bal féltekei fókuszú betegekre inkább a szemlélődő, filozofikus hajlamot találták jellemzőnek. Ez ismét megerősíti korábbi megjegyzéseimet, miszerint kétféle vallásosság van, egy szenvedélyes (mintha körükben volna gyakoribb a hirtelen megtérés), és egy istenfogalomra inkább építő, teológiai-filozofikus típus. Bear és Fedio ugyancsak azt találta, hogy a hipergráfiás tulajdonság fennállása erősen valószínűsíti az epilepsziadiagnózist. Michael Trimble és munkatársai folytatták Bear és Fedio vizsgálódását és arra következtettek, hogy a hipergráfia, legyen az írás, vagy festés, egyértelműen a jobb féltekei epilepszia jellemzője. Szerintük ez logikus is, hiszen a bal temporális lebeny epilepsziája gyakran károsítja a nyelvi készségeket is, hiszen az írás, az olvasás, a beszéd az emberek 95%-ban egyaránt a bal oldali agyterületekhez köthető. Érdekes még, s alátámasztja a konverziók és szenvedélyes hit „jobb félteke" feltevését, hogy Trimble-ék is úgy találták, az eksztatikus élmény a jobb oldali fókusz sajátsága.

Jeanne D'Arc mint a Waxman-Geschwind-szindróma megtestesítője Már annyira okosak vagyunk temporális epilepszia ügyben, hogy itt az ideje megvizsgálnunk Jeanne D'Arc, másként Szent Johanna látomásait. Elizabeth Foote-Smith és Lydia Bayne érdekes feltevéssel álltak elő. Szerintük Jeannenak zene indukálta epilepsziája volt, amelyet izomrángásos jelenségek soha nem kísértek. Mint említettem már, sok olyan epilepsziát ismerünk, amelyet bizonyos specifikus inger provokál, s úgy tűnik a tárgyalási jegyzőkönyvben hitelesen rögzített víziók kapcsán, hogy Jeanne-nak gyakran a harangszó váltotta ki temporális epilepsziás rohamát. Ha az olvasó visszalapoz a könyv elejére, olvashatja, hogy első látomásában is szerepel a templom; a Hang és a fény a templom irányából jött, bár Jeanne nem említi, hogy harangoztak volna. Börtönében pedig a reggeli, a déli és az esti misére hívó harangszóval egyidőben jelent meg mindig a Hang. A szerzők megemlítik, hogy Dosztojevszkijnél is megfigyelhető harangszó kiváltotta roham. (Kovalevszkaja matematikus és írónő, valamint Dosztojevszkij titkos rajongója írta le emlékirataiban, mit mesélt erről neki az író. Dosztojevszkij egy ateista barátjával vitázott Istenről, amikor a szomszédban hirtelen harang kondult meg, mire az író felkiáltott, hogy „Isten létezik!", majd összeesett egy epilepsziás rohamban.) A zene kiváltotta epilepszia legbizarrabb esetei azok voltak, amikor például egy Nikonov nevű zenekritikus kapott Meyerbeer A próféta című operajátékától epilepsziás rohamot, amit természetesen maró kritikával bosszult meg, vagy amikor egy énekes kizárólag egy Rimszkij-Korszakov áriától kapott ismételten rohamot*. S hogy Richárd Wagner darabjai vezetnek az epilepsziaprovokációban, az mondjuk, nem annyira meglepő. Egy korabeli karikatúrán Wagnert szobrászként ábrázolták, amint vésőjével éppen valaki fülét alakítja. Giuseppe d'Orsi és Paolo Tinuper Jeanne hanghallásait az ókor nagy epilepsziásának, Szókratésznak a daimonjához, vagyis „szelleméhez" hasonlítja. S0ren Kierkegaard" szerint a daimón „olyan hang, amely magától szólal meg, nem kényszeríthető a beszédre". Kierkegaard idézi Platónt, aki szerint a daimón „óvó, akadályozó, eltanácsoló" természetű volt, míg Xenophon szerint „utasító, ösztönző, cselekvésre biztató". Akárhogy is volt, Jeanne és Szókratész közös sorsa jelzi, hogy epilepsziásnak lenni egyik korban sem volt életbiztosítás, hiszen Jeanne hangjait démonikusnak minősítették, Szókratész daimónját pedig az államvallás kétségbevonásaként értelmezték. Foote-Smith és Bayne elemzése jól illusztrálja Jeanne esetén keresztül a temporális epilepsziások megkülönböztető személyiségvonásait: • Emocionalitás - az érzelmek elmélyültsége: Jeanne első reakciója a látomásra a rémület volt, később azonban a látomások hatására eksztázisba esett. A Hang azt ígérte neki, hogy „Mindezek végén majd a paradicsom birodalmába kerül". Jeanne a kezdetektől fogva szó szerint mindent halál komolyan vett, mélyen hitt küldetésében, Istenben. Elszántsága és hite az emberek többségéből csodálatot váltott ki.

•

Felhangoltság, eufória, grandiozitás: A Hang első látogatásától kezdve Jeanne hét éven át szinte folyamatos lelkes megszállottságban élt, teljes mélységében átélve küldetését. Keményen küzdött a csatatéren, nem félt a haláltól sem. Amikor úgy fejen találták egy kővel, hogy összeesett, vagy amikor nyíllal lőtték át vállát, mindannyiszor fittyet hányt sebesüléseire. Lelkesedése oly erővel hatott a katonákra, hogy az angolok azt kezdték hinni, természetfölötti erő lakozik benne.

•

Személyes küldetés és fontosság élménye: Képzeljük csak el, Jeanne 13 éves koráig csak egy kis parasztlány, akinek egyszer csak látomásai támadnak, és 16 évesen elindul felszabadítani Franciaországot. Orléans felszabadítása előtt levelet diktált az angol királynak és Bedford hercegnek címezve.

„Anglia királya, és Bedford hercege, aki a Francia királyság régensének nevezi magát... engedelmeskedjetek a Szűznek, akit Isten küldött, s adjátok át azoknak a derék városoknak a kulcsát, amelyeket birtokoltok Franciaországban... A szűz Isten elrendeléséből jött ide, hogy visszaállítsa a királyságot. Hajlandó békét kötni, ha engedelmeskedtek neki... visszatértek országotokba Isten akarata szerint. De ha nem, akkor halljátok a szűz üzenetét, aki hamarosan ellenetek megy a ti nagy ártalmatokra..." Ahogy ma mondanánk, szerintem „dobtak egy hátast" erre a levélre, hát még arra, hogy később mindez igaznak bizonyult.

• Humortalanság, komolyság: Akik ismerték Jeanne-t, azt mondták, nála komolyabb embert soha nem láttak. • Hipermoralizmus, szabálykövetés, a lényeges és lényegtelen megkülönböztetésének képtelensége: Jeanne

nagyon nehezményezte, ha egy katonát káromkodni hallott, és olykor igencsak lehordta őket ezért. A sereget követő prostituáltakat is gyűlölte, egy ízben karddal kergette meg őket. Nem kell különösebben mélyenszántó elemzés, hogy lássuk, milyen gyermeteg idealizmus a vérfürdőben bőrüket vásárra vivő katonáktól elvárni, hogy miközben éppen egy gálád angol kardcsapását védik ki, azt kiáltsák: „a teremburáját". A hipermoralizmus megfigyelhető volt például Ellen White-nál is, aki prófétához méltatlan kicsinyességgel egészen részletekbe menően kritizálta az aktuális divatot, a

biciklizést, és kötötte az ebet a karóhoz, hogy a gyerekek sabbatkor ne játsszanak.

• Megváltozott szexualitás: Jeanne valóban szűz volt - ezt fogságában kétszer is megvizsgálták -,

és soha nem érdekelte a szex. Kísértés pedig éppenséggel lett volna, hiszen, mint a tárgyaláson kiderült, a táborokban - valószínűleg biztonsági okokból is - rendszeresen férfiak aludtak mellette. Az ellene felhozott egyik nevetséges vádpont az volt, hogy férfiruhában járt, ezzel azonban részben a molesztálásokat akarta Jeanne elkerülni, másfelől kétségtelen, hogy nem kívánta nőiességével elkápráztatni a férfiakat.

•

Düh, indulatosság, ingerlékenység: Jeanne ismételten haragra gerjedt a sereget követő prostituáltakkal szemben, vagy amikor a hadvezetők nem vették komolyan. Egy ízben azt kiáltotta de Dunois hercegnek, hogy kizárhatják őt a haditanácsból, de győzelemre Isten tanácsa fog vezetni, nem az ő kiagyalt tervük.

• Agresszivitás, ellenségesség, tombolás, erőszakosság: Jeanne vallomása szerint saját kezűleg soha senkit nem ölt meg. Ugyanakkor az angolok iránti feneketlen gyűlölet hajtotta a nagy tettekre, és adott erőt neki a folyamatos küzdelemre.

• Depresszív

állapotok, kétségbeesés, öngyilkosság: Jeanne fogsága alatt egy alkalommal levetette magát egy 20 méter magas toronyból. Azt hitték, meghalt, de csak elájult és még csontja sem törött. A tárgyaláson azt mondta, a Hangok ellenére cselekedte ezt, mert elvesztette önkontrollját, ám úgy vélte, végül is Isten mentette meg az életét.

• Mély

vallásosság: Bár a szakirodalom ezt külön nem hangsúlyozza, első hanghallásai során valójában egy megtérést élt át, hisz isteni üzenetre felvállalt egy küldetést, amely egész lényét és életét teljesen átformálta. Akárcsak Mózes, Jeanne is egy ideig hitetlenkedett, s csak később győződött meg arról, hogy Szent Mihály, Szent Katalin és Szent Margit jelentek meg neki. „Először meglehetősen kételkedtem, vajon ő lenne-e Szent Mihály, és eléggé meg voltam ijedve. Már sokszor láttam őt, mire megértettem, hogy ő Szent Mihály" mondta a hetedik személyes meghallgatásán. Kicsi korától buzgón vallásos volt, játék helyett inkább imádkozott. Az Istennek való engedelmességet mindennél előbbre valónak tartotta. Apropó megtérés: Jeanne ismét egy adalék a megtérés „jobb féltekei" elméletéhez, hiszen a muzikogén epilepsziák leggyakrabban jobb temporális gócokkal állnak összefüggésben, mivel a jobb temporális lebeny „specializálódott" a zenére és a zörejek értelmezésére". Egyedül hipergráfiás sajátságot nem mutatott Jeanne, de ez érthető, hiszen írástudatlan volt. Helyette idézhetjük Ellen White-ot, akinek életműve 100 000 oldalt tesz ki, de ennek legalább a felét másokról másolta. „írni, írni, írni, úgy érzem, muszáj és nem késlekedhetek", írta Ellen 1844-ben. Mindig unom az összefoglalókat, ezért hát empatikusán rövid leszek. Már az ősidőktől megfigyelték, hogy az epilepsziások gyakran élnek át víziókat, látomásokat, s körükben gyakori a mély vallásos meggyőződés. Mint láttuk, sok vallásalapítónál, vallásújítónál és szentnél kimutatható az epilepsziás megbetegedés és a mély vallásosság közti kapcsolat. A neurológia felől közelítve a kérdést, számos esetet idéztem, amely arra utal, hogy a vallásos élmények neurális alapjai a temporális lebenyben fészkelnek. A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, mit mond erről a kísérleti agykutatás.

II. A mágneses ember

Michael Persinger, aki megfejti az istenhitet Nagyon csodálkoznék, ha nem lenne egy-két felbőszült (félre)olvasóm, aki azzal vádol majd, hogy az istenhitet betegségtünetnek tekintem. Ezért máris írásba adom, hogy természetesen szó nincs erről, a vallás nem tünet, hanem az agyműködés természetes terméke. Hogy ezt Isten akarta így vagy az evolúció, vitával eldönthetetlen kérdés. Akárhogy is alakult ki az istenmodul, az epilepszia csupán felerősít valamit, ami ott szunnyad mindenki fejében. Istenmodult írtam, tekintve, hogy az agy modulokból épül föl, s az egyes modulok bizonyos funkciókat látnak el. Persze ilyen összetett funkciót, mint a vallásos élmény, nyilván egész modulhálózat hoz létre, de az egyszerűség kedvéért beszélhetünk összefoglalóan istenmodulról. Ráadásul kutatócsoportonként más és más alegységen van a hangsúly. Ha a temporális epilepszia kisülései spontán képesesek aktiválni az istenmodult, akkor nyilván gerjeszthető más módon is, egészséges emberekben is. Michael Persinger kanadai neuropszichológus arra tette fel az életét, hogy az istenhit neurológiai alapjait kutassa. Szerinte a vallásos hit az agy műterméke', vagyis felfogása szerint vannak különös tapasztalásaink a temporális lebenyből kiindulva, amelyeket sokan istenélményként azonosítanak. A vallás, illetve tágabban a hit neurológiai alapjai meglehetősen bonyolult tárgykör, kérdéseire nincsenek egyszerű válaszok, amelyeket bevehetnének az anatómia-tananyagba, és orvostanhallgatók vizsgakérdései közt szerepelne, hogy „na, fiam, most mutassa meg az istenmodult". Ahány kutató, annyi megközelítés, így nem tehetek mást, mint a neuroteológián belüli álláspontokat ismertetem, melyek mindegyike önmagában is rendkívül izgalmas. Ezek persze valahol nyilván „összeérnek", de az még odébb van. Lássuk tehát Persingernek, ennek a most 63 éves elszánt fickónak a nézeteit az emberi agy és a hit kapcsolatáról. Ezerkilencszáznyolcvanhetes könyvéből mindenki számára kiderült, hogy nagyon nem csípi a vallást, de hogy valamilyen hite neki is van, azt bizonyítják egész életében saját zsebből finanszírozott kutatásai. Fanatikusan gyártja cikkeit, melyek száma több száz, írt vagy hat könyvet is, de mintha nem vágyna különösebb hímévre: csak hagyják nyugodtan dolgozni. Amolyan epileptoid típus, meglehetősen tapadékony. 1971 óta ugyanott dolgozik, ugyanazzal foglalkozik, cikkei döntő többségét ugyanabban az elfeledett lapocskában, a Perceptual and Motor Skillsben jelenteti meg. Fogadok, hogy harminc éve mindennap ugyanazt is reggelizik. Persinger szerint az emberi agy felépítése olyan, hogy mindenki temporális lebenyében ott rejlik a hit. A kérdés ezek után az, egyeseknek miért vannak rendkívüli vallási vagy egyéb hitélményei, másoknak meg csak kong a feje a hitetlenségtől. Miben különbözik ez a két embertípus? Éles különbség van köztük, vagy a hit aktivizálható abban is, aki korábban hitetlen volt? Megint hangsúlyoznám, nem feltétlen vallási megtérésre gondolok itt, hanem mondjuk arra, amikor valakinek az addig üres életét hirtelen betölti a katicabogarak osztályozásának, a harmadik német birodalomnak, vagy egy kutyamenhely létesítésének az eszméje. Persinger szerint a vallás és istenhit evolúciósan azért alakult ki, mert amióta az ember gondolkodó lénnyé vált, és tudatára ébredt halandóságának, a halál tudata oly nagy szorongást idézett elő, hogy szorongáscsillapítóként kialakult egy hitrendszer, amely védelmet nyújtott a halálszorongással szemben. Blaise Pascal így írt erről a haláltudatról: „Képzeljünk el magunknak egy csomó embert, láncra verve, egytől egyig halálra ítélve; naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban, fájdalommal, reménytelenül bámulják egymást, és várják, mikor következnek ők. Ez az emberi sors."A reménytelenségtől Pascal szerint csak a hit menthet meg minket. Nem véletlen, hogy minden vallás egyik lényeges vonása, hogy a halál nem a vég, hanem a kezdete valami sokkal jobbnak, csak egy átmenet az élet egy másik, boldogabb formájába. Őszintén szólva ez überelhetetlen reklámfogás, az ember szinte már várja a halált. Ami azt illeti, sok öngyilkos merénylő bedől ennek a „Robbanj be a paradicsomba" szlogennek. A keresztény vallás szerint a hívőre örök élet vár, a hindu vallás szerint pedig a reinkarnáció teszi folytonossá az életet. E tekintetben a templomok egyfajta utazási irodák, melyek tájékoztatják az utasokat az utazás feltételeiről, s egyben szervezik is az utat. A testre szerelt dinamitrudak a gyorsított eljárást képviselik. Egyébként Pascalnak 1654. november 23-án, egy számára majdnem végzetes baleset szerencsés megúszását követő éjszakán megtérésélménye volt, s onnantól felhagyott az öncélú matematikai és fizikai munkáival és csak az imádságnak és Isten szolgálatának szentelte életét. Halála után egy szolgája Pascal gyakran hordott kabátján különös varrást fedezett fel. Felfejtve, egy összehajtogatott pergament talált az anyag közé rejtve, melyre a megtérés éjszakáján írta látomásait, zavaros vallásos élményeit. Pascalt sokan epilepsziásnak tartották, s mi tagadás, gyermekkori különös rohamai és megtérésélménye erős érvek emellett. Ha a vallás evolúciósan kialakult védőfunkcióval rendelkezik, akkor nem logikus, mondja Persinger, hogy csak az

epilepsziás betegek részesülnének belőle. Felfogása szerint a temporális epilepszia inkább csak szélsőséges megnyilvánulása annak a folyamatnak, ami normálisan zajlik a temporális lebenyben. Meg lehet tehát nyugodni, önmagában a hit nem azonos az epilepsziával. Valami azonban mégiscsak munkál ott a mélyben! A temporális lebeny és a mélyben fekvő limbikus rendszer két jól elkülöníthető része, a hippocampus é s amygdala. Mindketten alakjukról kapták a nevüket, a hippocampus tengeri csikót, az amygdala mandulát jelent. Ezek az agyi gumók nagyon érzékenyek oxigénhiányra, tápanyaghiányra, elektromágneses hatásokra, vagy a személyes élet kríziseiben fellépő intenzív szorongásra. Ha bármi ilyen hatás éri ezeket a területeket, az itt található idegsejtek - ha csak rövid időre is könnyen „rövidzárlatosak" lesznek, és ilyenkor mindenféle elektromos kisülések keletkeznek. Ezek amolyan epilepsziás mikrokisülések, amelyek nem terjednek tova, nem alakítanak ki epilepsziás gócot, de ezek a kisülések hozzák létre az extatikus megvilágosodásokat, istenélményeket, hallucinációkat, déjá vu-ket, jelenlétérzéseket. Persinger ezeket a kis rövidzárlatokat átmeneti temporális lebenybeli kisüléseknek - tranzienseknek - nevezte el, és szerinte ez a vallásos élmények kiváltója. Az átlagemberben évente 1-2 ilyen rövid kisülés történik, de vannak, akiknek veleszületett okokból, vagy életük során őket ért hatások miatt a temporális lebeny elektromosan labilis, vagyis ezeknek az embereknek fokozott hajlama van ilyen kisülésekre, illetve szélső esetben epilepsziára. A temporális lebeny labilitását az epilepsziával foglalkozók fokozott görcskészségnek nevezik, és erre találtak ki olyan gyógyszereket, amelyek több-kevesebb sikerrel stabilizálják az idegsejtek működését, vagyis megakadályozzák a „rövidzárlatok" kialakulását. Súlyos epilepsziásoknál olykor műtétileg kell eltávolítani a „zárlatos" agyterületet, és bizony sok esetben az addig mélyen vallásos emberből az agyszövettel a hitet is kioperálják. Aki ismer epilepsziában szenvedő embert, az jól tudja, hogy bár vannak provokáló tényezői a rohamnak, sok roham mégis spontán, minden látható kiváltó ok nélkül következik be. Ugyanez érvényes a mikrokisülésekre is, és ez nem mellékes kérdés, hiszen miért válna valaki vallásossá, mondjuk egy megtérésélmény hatására? Gondoljunk csak Lutherre, aki beállt szerzetesnek, de aztán titkon azon vergődött, hogy nem tud hinni, vagy a korábban ismertetett konverziós történetre, amikor egy páciensnél az ismétlődő konverziós élményeknek idővel mindig elhalványult a hatása. Vagyis a vallásossághoz valószínűleg szükség lehet folyamatos karbantartásra, megerősítő élményekre és érzésekre. Az előző részben az epilepsziás karakter sajátosságait boncolgatva idéztem Bear és Geschwind nézeteit arról, hogy az epilepsziások megváltozott személyiségéért azok a mikrokisülések és „bejáratott" idegpályák a felelősek, amelyek a rohammentes időszakban is folyamatosan lelki élményeket hoznak létre. Ha még emlékszik az olvasó, a hipergráfiáért vagy a buzgó vallásosságért a folyamatosan izgalomban lévő idegsejteket tettük felelőssé. A kérdés tehát az, vajon merő véletlen, hogy egyeseknek gyakoriak a kisülései, másoknak meg szinte nincsenek? Vagy talán a vallásos nevelés, rítusok, misztikus élmények, és még ki tudja, mi minden, képes megváltoztatni agyműködésünket?

Hogyan alakítjuk át agyunkat? Igen, agyunk nagyon is alakítható. Tapasztalásaink, tanulásunk folyamatosan átalakítja agyunkat, miként is maradna különben nyoma a minket ért élményeknek. Sokan úgy képzelik az agyat, mint egy számítógép, a tanulást meg, mint amikor a gép a merevlemezre írogat. A hasonlat erősen sántít, ugyanis az agy nem egy hardver, melyen a lélek szoftvere fut, hanem az agy egy önmagát folyamatosan módosító szerkezet, melynek egyik működési terméke a lélek. Ha változik a lélek, az mindig az agy változásával is jár. Ezért a gondolkodás maga is agyformáló hatású. Nem mondtam persze semmi újat, hiszen mindenki úgy gondolta eddig is, hogy az ember gondolkodás útján képes megváltoztatni önmagát. Ami talán új ebben az állításban, hogy ez az agy átalakulását is eredményezi, mondhatni, nagyon is kézzelfoghatóak a változások. Nincsen olyan, hogy „csak lelki". Több cikkben és tanulmányban összefoglaltam már, hogy az agy milyen elképesztő módon tudja átalakítani és újraszervezni önmagát. Hogy mást ne mondjak, agyvérzés után az agy oly mértékben képes „újrahuzalozni" önmagát, hogy a beteg tünetmentesen gyógyul féloldali bénulásából. Ehhez persze nem biztos, hogy a mai konzervatív orvosi kezelés elég. Elég csak azokra gondolni, akiket kómába esésük után az orvoslás már „leírt", de szeretteik folyamatos hang- és bőringerlése visszahozta őket az életbe. Az agy - sérülés vagy megbetegedés után ugyanis készen áll a regenerálódásra, ha ebben a külvilág a segítségére van. Még olyan „gyenge" hatásoktól is markáns változások tapasztalhatók az agy működésében, mint a pszichoterápiás beszélgetések. A „szállj magadba" valami olyasmit jelent tehát, hogy „nézd át azokat a neuronjaidat, amelyek miatt most így viselkedsz". Nagy szenzáció volt a tudományos világban, amikor Sara Lazar és munkatársai 2005-ben kimutatták, hogy a meditálóknak a gyakorlásban eltöltött évek arányában megvastagszik a szürkeállománya (vagyis az agykérge) különösen a jobb féltekében'". Ez erős bizonyíték egyrészt arra, hogy a meditáció, vallásos élmények átalakítják az agyat, másfelől, hogy a vallásos élmények a jobb féltekei működésekkel kapcsolatosak. Hogy aktuálisan miként is tudjuk agyunk működését befolyásolni, arra jó példa az úgynevezett EEG biofeedback [9] eljárás. Az eljárás lényege a következő: a fejre ragasztott elektródákkal elvezetik az agy elektromos tevékenységének jeleit - ez az EEG. Az EEG-görbékből sokféle agyi probléma kiolvasható, például az epilepszia. Mondjuk az EEG-jelekből látható egy agyterület kóros működése: megjelenik egy bizonyos hullámtípus. Ha ezt a hullámtípust meg lehetne szüntetni, megszűnne az epilepszia is. Az egyik módszer: gyógyszerekkel befolyásolják az agyműködést. Ez azonban nem mindig hatásos, ráadásul a gyógyszereknek komoly mellékhatásaik vannak. A másik módszer az EEG biofeedback. Számítógépes programmal a kóros jeleket átalakítják, mondjuk egy képernyőn látható földgömbbé. A földgömb forgásának gyorsasága arányos lesz a kóros agyi elektromos tevékenységgel. Most arra kérik a pácienst, hogy próbálja megállítani a földgömb forgását. Ahogy lassul a földgömb, úgy csökken a kóros aktivitás az agyban. Ez előbb-utóbb sikerül, vagyis a páciens megtanulja agya kóros elektromos aktivitását lecsendesíteni. Michael Tansey" például egy olyan kislányt kezelt sikeresen EEG biofeedbackkel, akinek óránként 5-6 kisrohama (petit mai) volt, ami más módon már kezelhetetlennek bizonyult. Mindössze 33 alkalommal találkoztak, és a kislány „gyakorolt". Hogy pontosan mit, azt ő sem tudta. Tulajdonképpen mi történik az ilyen kezelések során? Első lépésben a páciens megtanulja észlelni azt, amiről korábban nem is tudott. Jelen esetben, hogy mikor kezdődik az epilepsziás roham. Agyunk olyan, mint egy diszpécserközpont, minden működésről folyamatosan futnak be a jelentések, csak ezekhez mi általában nem férünk hozzá. Ez azonban módosítható, hackernyelven szólva, fel tudjuk törni a diszpécserszolgálat szerverét. Ádám György professzor több évtizedes kutatással bizonyította, hogy a test mindenféle - normál körülmények közt nem észlelhető - működését megtanulhatjuk tudatosítani. És ha már tudatosult, akkor befolyásolni is lehet. Iván Petrovics Pavlov, akit a kommunista rendszer oly annyira megutáltatott a pszichológusokkal, valójában a 20. század egyik legnagyobb fiziológusa volt. Az ember nem mindig felel azért, milyen zászlóra tűzik fel. Ő bizonyította be, hogy az akarattal nem befolyásolható testi válaszok megfelelő tréninggel bármikor előhívhatók. A jelenséget kondicionálásnak nevezte el. Az agyonidézett példa, hogy a kutyus elé húst tesznek, és közben megszólal egy csengő. Ha ezt többször megismétlik, a kutyus a nyálelválasztást hozzátanulja a csengőhöz, s egy idő után már pusztán a csengőhangra is beindul a nyálelválasztása. A mi Fáni kutyánk például a tányércsörömpölésre kondicionálódott, álmából is felpattan, ha meghallja a hangot. Vagy vegyünk egy patkányt, adjunk be neki inzulint. Erre lecsökken a vércukorszintje. Néhány ismétlés után adjunk inzulin helyett tiszta vizet, s lám a patkánynak a vízre is lecsökken a vércukorszintje. A további tízezer példától most tekintsünk el, inkább idézzük fel az előző fejezetből Hansen és Brodtkorb két érdekes esetét. Az egyik egy fiú, aki gyakran élt át eksztatikus epilepsziás rohamot, ami egyrészt ez mindig iskolába menet egy bizonyos utcához érve következett be, másrészt később megtanulta a korábbi rohamok emlékét felidézve maga is „előállítani" rohamát, pontosabban azt az eufórikus állapotot, amiben nála a roham megnyilvánult. Az első verzió tipikusan a kutya-csengő eset: a helyszínhez hozzátanulódott az epilepsziás roham. A második pedig önkondicionálás volt: az akarattal nem befolyásolható epilepsziás agyi történést a fiú megtanulta „előállítani". Itt a csengőhang az élmény felidézése volt. A másik esetük egy leány volt, akinek rohamát mindig fűrészporillat vezette be, s a lány a fűrészporszag felidézésével megtanulta a rohamát mesterségesen előidézni. Itt a „csengő" a fűrészporillat volt. Mindkét eset tehát kondicionálásos vagy biofeedback jelenségnek tekinthető, magyarán egy tanulási folyamatról van

szó, amelyben mindketten megtanulták epilepsziájuk előidézését. Ha most a kedves olvasó arra gondol, ezek extrém példák, fel kell világosítsam, hogy Ön is ezt teszi napjában több ezerszer. Az önirányítás és önfegyelmezés, vágyaink kordában tartása, önmagunk jókedvre derítése vagy elszontyolítása valójában mindig arról szól, hogy agyunkat megfelelő „elektromos állapotba" hozzuk. Fogyni akar és megkíván egy krémest? Elég elképzelnie magát kibuggyanó hájhurkákkal, s máris elmegy a kedve tőle. Persze lehet pozitív is a kép, látja önmagát karcsú testtel elsuhanni guvadt tekintetű férfiak előtt. Ezt büntető és jutalmazó kondicionálásnak nevezzük. A céltudatos és sikeres emberek mind hatékonyan képesek agyuk működését befolyásolni. Valójában gyerekkorunk óta próbálgatjuk, gyakoroljuk, miként tudnánk agyunkat az éppen célnak megfelelő állapotba hozni. Később ezt elnevezik kitartásnak. Akinek nem megy az önmotiválás, az lesz a lusta dög. Ez a kis kitérő csupán azt szolgálta, hogy vakító fénysugárral világíthassam meg azt a felismerést, miszerint a különféle vallási rítusok tulajdonképpen ősi „agyátalakító" eljárások. A dolog mindig úgy indul, hogy a vallásos környezetben élő embernek tartós éhezésre (például böjt), extrém kifáradásra (például zarándoklat), nagy fájdalmakra, oxigénhiányra (például magas hegyen), halálesetre, intenzív imára, rendkívüli eseményekre (például lourdes-i csoda, parázson járás) könnyen kialakulhatnak spontán mikrokisülések a temporális lebenyben. Az ekkor átélt megvilágosodás-élmény, eufória, jelenlétérzés, istenélmény, vagy pláne, angyali üdvözlet, netán személyes találkozás Istennel, oly mély nyomot hagyhat az ember lelkében, hogy attól kezdve vágyik is ezt az élményt újraélni. És aki kellőképen igyekszik, például szorgalmas imával, [10] zsolozsmázással , mantrák ismételgetésével, böjtöléssel, önsanyargatással, önkorbácsolással, a shakerek ritmikus táncával, ahogy azt már a szent életűek, mint Istenhez vezető utat leírták, annál előbb-utóbb ismét bekövetkezik egy mikrokisülés, és jön megint a csúcsélmény. Megfelelő gyakorlással egyre gyakrabban és egyre könnyebben megy. Az ilyesfajta tanulás hátterében egy kindling nevű neuronális tanulási folyamat áll. Pár évtizede tudjuk, hogy ha egy neuront kicsit elektromosan ingerlünk, akkor nem sül ki, csak „ugrásra kész" állapotba kerül. Ha napokkal-hetekkel később ismét csekély ingerlésnek tesszük ki, akkor a neuron megint csak nem sül ki, de fokozza készenléti állapotát. A kindling szó szerint „gerjesztést" jelent. Néhány ilyen óvatos ingerlést követően a neuron egyszer csak spontán begerjed és elkezd tüzelni, vagyis elektromos kisüléseket produkál. Ha ez kis területen, lokalizáltan zajlik, lesz belőle déjá vu, sejtelem, istenélmény. Ha szétterjedő kisüléshullám indul be, az az epilepszia. Ma a kindling az epilepszia kialakulásának egyik modellje, de egyben a vallásosság kialakulásának és elmélyülésének az útja is. A neuronok persze nemcsak tanulni tudnak, hanem felejteni is. A sokáig néma epilepsziás fókusz egy idő után felhagy a működéssel, mint a kihunyt vulkánok, és a vallásos hit is meggyengül, ha a hívő nem tréningezi agyát kellő mértékben. Nem véletlen, hogy legtöbb vallásban a szorgalmas hitgyakorlást erősen díjazzák. Vallásos tehát nemcsak véletlenül lesz az ember, hanem a neveltetése révén olyan élményekben részesül, amelyek egy idő után provokálják a temporális lebeny mikrokisüléseit. Az így átélt élményeket abban a kulturális keretben fogja az egyén értelmezni, amelyben él. Ha mohamedán, akkor mondjuk Allah, ha keresztény, akkor Jézus alakja jelenhet meg neki. Vallásos közegben az élményeknek vallásos jelentése lesz. Mint a vallásalapítóknál láttuk, ez persze nem feltétlen esik majd egybe a hivatalos doktrínákkal. A vallásos életvitel bizonyos rítusok ismétlését követeli meg, amelyek biztosítják a temporális mikrokisüléseket bekövetkezésének valószínűségét. E tekintetben elgondolkodtató, hány misztikus élmény születhet a diszkókban, ahol a dübörgő zene, az állandó mozgás és a stroboszkóp villogása nem egy embernél váltott már ki epilepsziás rohamot is. Persze minden azon múlik, előzőleg mi volt a megvilágosodást átélő fejében. A provokáló tényezőket már említettem, ezek közül sokat maguk a szentek kísérleteztek ki. Kedvelt kombinált módszer: egyedül felmenni magas hegyre (oxigénhiány és izoláció) és ott éhezni, zaklatottan aludni, sokat imádkozni. Emlékszünk: Mózes így szerezte meg a kőtáblákat. Szeretett személy halálára bekövetkező megrendüléskor ugyancsak könnyen istenfélővé válhat az ember, ismerőseim körében több ízben előfordult rokon halála utáni vallásos megtérés. Egyik esetben az apa halála mindkét kamasz lány megtérést előidézte. Persinger szerint az ilyen megtérések a halált követő 1-4 napban szoktak bekövetkezni, s ez idő alatt gyakran jelenik meg az elhalt személy, arcán derű és valami módon tanúsítja, hogy Isten létezik. .Amikor Fred meghalt, a világ összeomlott bennem. Nem aludtam, nem ettem, minden elvesztette a színét és az étel ízetlenné vált. Nem tudtam nyelni, mert gombóc volt a torkomban, amely nem múlt el, akármennyit is sírtam. A lelki fájdalom jött és ment, mint valami hidegrázás. Olykor rövid időre elfelejtettem és úgy hittem, ez az egész egy rossz álom. Máskor a valóság úgy hatott rám, mint egy hideg zuhany. A halála utáni negyedik éjjelen csak feküdtem az ágyban és próbáltam életem darabjait összerakni. Órák óta feküdtem már. Hirtelen Fredet éreztem magam mellett az ágyban. Odapillantottam és ott állt mellettem. A régi munkaruhájában volt, arcán széles mosollyal. Azt mondta: »Ne aggódj, Maud, én már a mennyekben vagyok. Isten megengedte, hogy visszajöjjek hozzád. Az összes barátunk itt van. Minden igaz, amit hittünk Istenről. ...ez az egész csak időleges elválás.« Akkor elaludtam, órákat aludtam. Másnap jól éreztem

magamat, a nap újra sütött, ismét értelme volt az életnek. Nem számít, mit mond nekem Ön, Persinger doktor. Tudom, hogy Isten létezik, mivel megtapasztaltam az Ő jelenlétét". Persze a nem vallásos neveltetésű embereknél a különös élmények más jelentést is kaphatnak, erről majd a paranormális jelenségek kapcsán szólok. A temporális lebeny mikrokisülései, mint láttuk, hozzátanulhatók - kondicionálhatok - bizonyos helyszínekhez (templom, oltár, úrvacsora, Kába), vagy bizonyos rítusokhoz (ima, zarándoklat, böjt, izoláció), ami azt jelenti, hogy ezek a kitüntetett helyszínek, viselkedések automatikusan kiváltják a mikrokisüléseket és a velük járó eufóriát, eksztázist, jelenlétérzést, látomásokat, küldetésélményt, stb.. Hogy aztán ez a tanulási folyamat Istent mint műterméket hozza létre, ahogy Persinger állítja, vagy ez az út vezet el a valóságos Istenhez, azt döntse el mindenki maga.

Van Önnek mikrokisülése? Már korábban is idéztem, hogy Persinger szerint a vallásosságnak két fontos aspektusa van: az egyik az istenfogalom, ez amolyan bal féltekei termék, a másik az istenélmény, amely jobb féltekei jelenség. Nem mennék most bele a két félteke különbségeibe, mert ez egy külön fejezetet igényelne, és később még lesz is erről szó Julián Jaynes" elméletének ismertetésekor. Itt csak megjegyzem, hogy a bal félteke amolyan újkori fejlemény, hiszen a beszéd képessége max. pár százezer éves, míg a jobb félteke ősibb funkciókat képvisel. Az istenfogalom és az istenélmény szembeállítás azt tükrözi vissza, hogy a bal félteke fogalmi gondolkodású, a jobb félteke pedig emocionális és élménycentrikus. Az előző fejezetben a temporális lebeny epilepsziások kapcsán eléggé úgy tűnt, a vallásos élmények döntően a jobb féltekéből származnak. A továbbiakban tehát nem hangsúlyozom külön, de Persinger szerint a temporális kisülések elsősorban a jobb féltekében gerjesztenek vallásos vagy paranormális élményeket. A temporális lebeny mélyében zajló apró kisüléseknek számos tetten érhető jegye van. Hajnali emelkedett hangulat, déjá vu-k,jamais vu-k, rezgésérzés elalvás előtt, olyan érzés, mintha energiahullámok járnák át a testet, visszatérő élénk [11] álmok, intenzív jelentőségteljesség élménye különös dolgokról olvasván, irrealitás vagy deperszonalizációs élmény, mély lelki béke átélése (minden elcsöndesül és eltávolodik ilyenkor), memóriakiesések, jelenlétérzés, különös jelentőség tulajdonítása véletlen eseményeknek, telepatikus élmények, jövőbe látási élmények, különös megsejtésélmények. Hozzátenném a sokszor pániktünetként (félre)kezelt vegetatív tüneteket, mint hirtelen meglóduló szívverés, futó félelmi állapot, megszédülés, szagélmények, tünékeny émelygés. Ezek a jelenségek elsősorban a limbikus rendszerben, vagyis a temporális lebeny mélyében bekövetkező kisülésekből erednek. Mindezek kinek ne fordultak volna elő az élete során? Nekem szinte valamennyi, egyedül talán jelenlétérzésem nem volt. A déjá vu-kben meg bizonytalan vagyok, mert amikor filmet nézünk, és én tudni vélem, mi fog következni, a feleségem mindig megbök, hogy ezt a filmet már láttuk. Két életkor van, amikor e jegyek különösen gyakoriak: a pubertáskor és az időskor. Mindkettő erősen hajlamosít a vallásos-misztikus gondolatokra és megtérésre. Persinger nem nagyon publikálta kérdőíveit, amelyekkel például a mikrokisüléses élményeket vizsgálja, de egy két-kérdés kibogarászható innen-onnan. Michael Thalbournea és munkatársai például felsorolnak egy csomó mikrokisülésre vonatkozó állítást Persinger kérdőívéből:

• Volt már, hogy csendben ülve olyan felemelő érzésem volt, mintha egy úton haladnék gyorsan autóval. • Volt már, hogy úgy éreztem, mintha máshol lennék. • Gyakran érzem úgy, mintha a dolgok nem volnának valódiak. • Olykor akkora élénkség és erő van bennem, mintha emberfeletti erővel bírnék. • Legalább egyszer életemben éreztem már, amikor egyedül voltam, hogy mintha egy másik Lény is jelen lenne. • Olykor úgy érzem, az emberek meg tudják mondani, mit gondolok. • Egy belső hang megmondta, hol találok meg valamit, amit kerestem, és az ott volt. • Bár nem biztos, de lehet, hogy éltem már egy korábbi időben is. • A lelkem időnként elhagyja a testem. • Amikor nehéz döntés előtt állok, jön egy jel, és tudom, mit kell tennem. • Alkalmanként hajnaltájt az élményeim nagyon jelentőségteljesek. • Van olyan, hogy amikor ránézek egy tárgyra, az elkezd növekedni. • Egy esemény fog bekövetkezni, aminek csak számomra lesz jelentősége. • Már meglátogatott valamilyen spirituális lény. • Volt olyan vallásos élményem, amit reálisan megtörténtnek gondolok. • Hallottam már egy belső hangot, amint a nevemen szólít. • Amikor relaxálok, vagy éppen elalszom, néha kellemes bizsergés/remegés fut végig a testemen. • Havonta legalább egyszer olyan erős szagot érzek, aminek nincs látható forrása • Már volt látomásom. Nem kell rémüldözni, ha némelyik igaz kedves olvasómra; ezek teljesen normális élmények. Ha több állítás helytálló, vegye fel a kapcsolatot Uri Gellerrel vagy a konyhában próbálkozhat kanálhajlítással. Egyébként nekem is volt már ilyen

hajnali megvilágosodásom. Álmodtam valamit, és az oly mámorosító megvilágosodással töltött el, hogy felkelve egy kisebb [12] füzetet írtam tele, s az élmény még igen sokáig elkísért. Az én esetemnél kicsit híresebb példa Zoszima sztarecé , aki fiatalemberként párbajra készült: „...amikor felébredtem, már pirkadt. Hirtelen felkeltem, nem volt kedvem tovább aludni; odamentem az ablakhoz - a kertre nyílt -, kinyitottam, és látom, kél a nap, gyönyörű, enyhe idő van, rázendítettek a madarak.... És ekkor teljes fényében hirtelen feltárult előttem a teljes igazság: mire is készülök én? Egy embert készülök megölni... Így feküdtem az ágyon hasmánt, arcomat a párnába fúrva, és észre se vettem az idő múlását." Évariste Galois matematikus utolsó éjszakája különös megszállottságban telt el. Húszéves volt ekkor, matematikai zsenialitását senki sem ismerte el, iskolai felvételi próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak, írásait nem közölték, sőt politikai nézeteiért még egy évre börtönbe is került, ahonnan elég rossz bőrben szabadult. Ebben a lelkiállapotban egy ostoba szerelmi história miatt párbajba keveredett. A párbaj előtti éjszaka az a biztos sejtelem szállta meg, hogy reggel meg fog halni, s egyfajta prófétai küldetéstudattól hajtva levélben foglalta össze forradalmian új matematikai téziseit annak a világnak, amely eltaszította őt. Másnap valóban halálos haslövést kapott, s rákövetkező nap meghalt, de ez az utolsó levele forradalmasította az algebrát.

Közbevetett aggályok és egy kis lelkizés Ez a könyv nem mesekönyv. A hitről végre a tudomány és ne a hit nevében írjunk! Vagyis jó lenne minél több állítást alátámasztani, nem pedig csak mondani jó nagyokat, és bízni benne, hogy a lelkes olvasó majd elhiszi. Ezért aztán muszáj akár magamnak is gáncsot vetnem, és folyton kérdezni: például, hogy ,41a de mi garantálja, hogy ezek a »szoft tünetek« valóban mikrokisülések eredményei?" De kérdezheti ezt a „vájt szemű" olvasó is. És kérdezik mások is, mert bár a kedves olvasó azt gondolhatja, hogy Persingernek nincsenek ellenfelei, bizony vannak. Például Anne Runehov, aki Szent vagy neurális? című könyvében'" úgy szedi ízekre Persinger vizsgálatait, ahogy O. J. Simpson védője tette a vád állításaival. Vagyis nem a lényegre figyel, hanem az eljárás részleteibe köt bele. Ez a jogban még érthető is, a tudományban nem helyénvaló. Ennek ellenére a tudományban is jól ismert módszer ez. Amikor például Geschwindék előálltak azzal, hogy , jé, a temporális epilepsziásokra jellemzőbb a vallásosság és a hipergráfia", akkor rögtön előugrottak a „na ne már"-tudósok, és gyorsan lefuttattak egy-két ellenvizsgálatot, ami alapján kijelentették, hogy nincs is ilyen összefüggés. A tudomány nem nélkülözi az érzelmi elfogultságot, csak elegánsan úgy kell tenni, mintha nem lenne ilyen. Runehov vallásfilozófiából doktorált, s említett könyve a doktori értekezése. Már ennyiből is sejthető, hogy nehéz neki olyat mondani, amitől átállna Persinger oldalára, de ez persze fordítva is igaz. Runehov sajnos tudományos köntösben a vallás megmentéséért száll harcba. Például számon kéri Persingeren, hogy kérdőíve nem olvasható sehol. Kicsit utánanézve persze megtalálható. Honnan is idéztem volna fentebb magam is? - Másrészt van egy adatszerzési eljárás, úgy hívják, levélírás. Különben is, Persinger nem cáfolni akarja Isten létét, csupán a neurális alapjait keresi. Miért vagyok elnézőbb Persinger vizsgálatainak gyengéivel szemben? Mert látom egy új tudomány csillogását a Persingerfélék eredményeiben. E tekintetben természetesen én is elfogult vagyok. Az ember ilyen ügyekben vagy ide, vagy oda áll, a lényeg csak az, hogy ez ne nagyon homályosítsa el a tekintetünket. Az új gondolatok sosem teljes fegyverzetben pattannak elő, kezdetben könnyű egy szorzási hiba felfedezésével elintézni őket. A már idézett Neuroteológia" című kötet belső oldalán a szerkesztő Schopenhauert idézi:, Az új igazságok három stáción mennek keresztül: először kinevetik, másodszor erőszakosan támadják, végül természetesként fogadják el őket." Amikor még egy orvosi egyetem egyik intézetében tanítottam, az orvostanhallgatók filmklubjában szerettem volna Scott Hic ks Atlantisz gyermekei (2001) című filmje kapcsán vitát rendezni a vallásos és paranormális jelenségek agyi folyamatairól. A filmben Anthony Hopkins különös pszi-képességekről tesz tanúbizonyságot. Az intézet igazgatónője betiltotta a vitát, és a filmet levették a műsorról. Döntését azzal indokolta, hogy „eleget bántották már a vallást". Mondta a nemzetközi hírnevére büszke, önmagát tudósnak nevező asszony. Ez tulajdonképpen a tudományos eszme sárba tiprása volt egy ideológia nevében, s ilyenben már volt elég részünk. Ez a diktátori döntés mély nyomot hagyott bennem, s akkor döntöttem úgy, hogy egyszer megírom ezt a könyvet. Mert a tudományos igazságokat, át kell, hogy verekedjük a második fázison, hogy egy nap majd evidenciákká válhassanak.

Na szóval, mi garantálja? Mit is? Azt, hogy a különös tünetekre rákérdezve közvetve valóban a mikrokisülések előfordulását vizsgáljuk. Persinger munkatársaival több vizsgálatban bizonyította, hogy a furcsa testi érzetek, megsejtések, stb. valóban összefüggést mutatnak a temporális lebeny rendellenes mikrokisüléseivel. A vizsgálati személyek kitöltötték a kérdőívet, majd válaszaikat EEG-eredményükkel vetették össze, s bebizonyosodott, hogy minél nagyobb pontszámot ért el valaki a kérdőív mikrokisülésekre vonatkozó kérdéseiben, annál nagyobb eltérések mutatkoztak az EEG-n. Egy másik vizsgálatban azt igazolták, hogy a jobb, illetve a bal féltekéhez köthető temporális „szoft tünetek" megjelenésekor valóban a jobb, illetve a bal temporális lebeny fölött volt elváltozás az EEG-jelekben'. Mivel tehát igazolták, hogy a különféle enyhe temporális tünetek valóban összefüggnek a mikrokisülésekkel, ezek után jogos vizsgálni, vajon a vallásos és paranormális élmények összefüggnek-e az ilyen „szoft tünetek" gyakoriságával. Persinger 1984-es és 1985-ös vizsgálataiban azt kapta, amit várt: a temporális mikrokisülések tünetei szoros kapcsolatban álltak a vallásossággal, illetve a paranormális élményekkel. Paranormális élmények alatt leggyakrabban telepátiát, tisztánlátást (clearvoyancé), megérzést vagy pszichokinézist (fizikai erő nélkül való hatás dolgokra, emberekre) ért'. Egy összefoglaló tanulmányában 414 ember adatát feldolgozva kiugróan erős összefüggést kapott: minél gyakrabban élt át valaki mikrokisüléses tüneteket, annál valószínűbben tapasztalt jelenlétérzést és a paranormális élményeket.

Jelenlétérzés Képzelje el a kedves olvasó, hogy egy nap otthon üldögél, és egyszer csak az az érzése támad, hogy van még valaki a szobában. Hiába néz körül, nem lát senkit, de az érzés megkérdőjelezhetetlen. Talán már volt is ilyen tapasztalása. Nos a vallásos és paranormális élmények bizonyosságát leggyakrabban ilyen élmények adják, amelyben egy lény vagy hatalom jelenlétét érezzük. Ennél világosabban nehéz megfogalmazni, ugyanis nem írhatom, hogy „nem látható", mert megjelenhet vízióként, mint a szenteknek. Azt sem mondhatom, hogy „melynek léte objektíve nem igazolható", hiszen sokan az élményt teljesen reálisnak élik meg. Legjobb, ha úgy fogalmazunk, hogy olyan lény vagy hatalom jelenlétének az érzéséről van szó, amelyet olyan ember, aki nem áll e hatás alatt, nem érzékel. Dyen volt Saul látomása is, amely tipikus példája a jelenlétérzésnek. A jelenlétérzést olykor félelem, olykor üdvözültség vagy boldogság kíséri. Anne-Marie Landtblom egy svéd fiú esetét ismertetette, aki hároméves kora óta temporális epilepsziában szenved. A roham bevezető tünete, vagyis aurája a jelenlétérzés volt. A fiú erről így számolt be: „Úgy érzem, áll valaki mögöttem, és ennek a valakinek az a feltett szándéka, hogy támogat és vigasztal engem. Ez a személy követ engem bárhová, ahova csak menni akarok". A fiú egyáltalán nem volt vallásos, pedig tíz fogorvosból kilenc biztosan úgy tekintett volna erre a látomásra, mint egy őrangyalra. A tüzetes vizsgálatok bal oldalon találtak nagyobb eltérést az agyszövetben, de amúgy minden jel arra mutatott, hogy az epilepsziás roham a jobb féltekében zajlik. A roham ugyanis úgy folytatódott, hogy a kellemes érzés átment hányingerbe, torokkaparásba, majd erős vizelési ingerbe, s mindezek jobb féltekei tünetek szoktak lenni. Landtblom valószínűsítette, hogy a roham ugyan bal oldalon indult, de mindig tükröződött a jobb féltekébe. Tükröződésnek nevezzük azt, amikor a két féltekét összekötő úgynevezett kérges testen át az epilepsziás kisülések átterjednek a másik féltekébe is.

Alvási paralízis és jelenlétérzés A jelenlétérzés gyakori kísérője az alvási paralízisnek. Ez arra hajlamosaknál felébredéskor, esetleg közvetlen elalvás előtt jelenik meg, és a lényege, hogy az ember teljesen tudatánál van, de nem tud megmozdulni. Érdekes mód a szemünket ki tudjuk nyitni. Az élményt általában rémület, halálfélelem kíséri, hisz elég rémisztő arra ébredni, hogy megbénultunk. Sokan mesélik, hogy családtagjuk ott jött-ment a szobában, de még rémisztőbb volt, hogy szólni akartak, de nem tudtak. A jelenség pár percig tart, de ugyebár ilyen ügyekben a percek tudnak óráknak is tűnni. A jelenség egyik [13] lehetséges magyarázata, hogy az agy előbb ébred fel, mint a test. Az úgynevezett REM-fázisban, amikor a szemünk gyorsan kattog ide-oda, és színeseket álmodunk, testünk teljesen béna, s valószínűleg ez marad fenn pár percig még alvási paralízisben. Igyekszem folyton hangsúlyozni, hogy lelki élményeink egységessége, testünk-lelkűnk összehangolt működése egy illúzió, s ez olyan esetek fényében válik átélhetővé, amikor az egységesnek tűnő élmények és történések szétválnak, vagy fáziskésébe kerülnek egymáshoz képest. A jelenlétérzés olykor egyszerűen csak annak az élménye, hogy „van itt valaki", de sokan számolnak be olyan horrorfilmekbe illő érzésekről, hogy „valaki jön fel a lépcsőn", „valaki közeledik felém", s sokan érzik azt is, ahogy a matrac mozog és besüpped a láthatatlan lény súlya alatt. Mások azt érzik, hogy valaki figyeli őket. „Érzed, hogy valakik figyelnek, de nem tudod, valójában honnan néznek". Ezeket az élményeket gyakran leírhatatlan rettegés és terror érzése kíséri. Az alvási paralízisben jelentkező jelenlétérzést olykor vizuális hallucinációk is kísérik, de a látott sötét alakok általában csak a perifériás látással észlelhetők. „Egy fekete emberszerű árny közeledett a mennyezet alatt a fejem fölé, majd lesiklott, egyenesen rám". Hallásos hallucinációk is megjelenhetnek: surrogások, sziszegések, suttogások, zizegések, felismerhetetlen zene, telefoncsörgés, stb. A hangok sokszor mechanikus zörejnek tűnnek, amelyek erősen emlékeztethetnek minket a klinikai halál állapotában sokak által leírt csörgésekre. De olykor nagyon is érthetőek: „Először azt hallottam, hogy valaki segítségért kiáltozik. Amikor felébredtem a sikoltozó nő kiáltásaira, a nő hangja azt mondta nekem, meg fogok halni, ha nem ébredek fel." Egy alany elmesélte színes, szélesvásznú sztereóélményét: „Hallottam az ajtó csapódását, ami lehetetlen volt, hiszen kétszeresen be volt zárva. Majd a lépteket, amint közeledik felém valaki. A lépések már a szobámban hallatszottak. Éreztem valakinek a jelenlétét, megállt mellettem és éreztem egész testemen a meleg leheletét." A lidércnyomás kifejezés onnan származik, hogy alvási paralízisben olykor légzési nehézség is támad. A néphit azt tartotta, hogy ilyenkor lidérc ül az ember mellkasára. Allan Cheyne a jelenlétérzést azzal magyarázza, hogy a bénultság észlelésekor az agy generál egy „ellenségképet". Évmilliók alatt ugyanis agyunk azt tanulta meg, hogy ha veszély van, akkor annak mindig külső oka is van, s az ok mindig „valaki": egy állat vagy ember. Ezért agyunk generálja azt az érzést, hogy valaki van itt, csakhogy az érzéshez nem társul észlelt személy. Ez hajszálra olyan jelenség, mint a déjá vu: az ismerősség érzése kóbor neuronkisülések miatt aktiválódik, ettől bármilyen helyzet ismerősnek tűnik, amiben az adott pillanatban vagyunk. Rengeteg illúziónk előrehuzalozott feltevések miatt jön létre. A jelenlétérzés azért kap misztikus tartalmat, származzon akár temporálislebeny-kisülésből, akár alvási paralízisből, mert ellentmond észlelésünknek és realitásérzékünknek. Érezni, hogy van itt valaki, miközben nincs itt senki, ez egy paradoxon, amit az agy csak úgy képes értelmezni, hogy mégiscsak „odavarázsol" valakit, például misztikus felsőbb hatalmak jelenlétével magyarázza meg az élményt. És persze nem most jöttünk le a fáról, tehát a kultúra jó ideje már felkínálja a megfelelő értelmezési keretet isten, angyal, üdére vagy démon képében.

Jelenlétérzés más körülmények közt Jelenlétérzés persze nemcsak alvási paralízisben lép fel, hanem a legkülönfélébb élethelyzetekben, amelyekben mikrokisülések keletkezhetnek a temporolimbikus területen. A temporális lebeny elektromos ingerlésével ugyancsak létrehozható. Shahar Arzy és munkatársai gyógyászati célból elektródát ültettek be egy epilepsziás nő beteg bal temporális lebenyébe. Amikor enyhe árammal ingerelték a beteg temporális lebenyét, a páciens arról számolt be, hogy egy fiatal férfi árnyalakja van mögötte, aki ugyanazt a testtartást veszi fel, amit ő. Egy másik ingerlés során a nő azt mondta, hogy az árny hátulról megragadta a karjait, s ez kellemetlen érzés volt. Amikor egy megnevezési feladatban egy kártyát vett a kezébe, azt mondta, hogy az árny meg akarja zavarni őt a feladatban és meg akarja szerezni tőle a kártyát. A jelenség érdekessége volt, hogy a bal oldali ingerlés jobb oldali jelenlétérzést váltott ki. Ezekben az élményekben a jelenlétérzés gyökere még megragadható, mint sajátos testképzavar, szokás ezeket megduplázódási élményeknek is nevezni. A jelenlétérzés egy lehetséges értelmezése a saját test kivetítése, ami bekövetkezhet testen kívüliség élményében, amikor az ember úgy érzi, kilép a testéből és lelke bolygó hollandiként kóvályog a műtőben, vagy a test megduplázódásának élményében. Számos esetet ismerünk az „enyhétől" az egészen riasztó élményig. Az enyhe verzió, amikor valaki azt hiszi, hogy két példányban létezik, a másik, amikor szembe is találkozik magával. Előbbire sok példát ismerünk, s valószínűleg innen ered az a hiedelem, hogy Pio atya egyszerre két helyen is tudott tevékenykedni. Utóbbi esetre jó példa a Péter Brugger és munkatársai által leírt temporális epilepsziás fiatal férfi esete. A beteget azért szállították kórházba, mert kiugrott harmadik emeleti szobájának ablakából. Felépülése után elmondta, hogy aznap reggel, mikor felébredt és kikelt az ágyból, önmagát pillantotta meg az ágyban fekve, amikor visszafordult. Dühös lett arra a fickóra, akiről tudta, hogy ő maga, mert nem kel fel és megkockáztatja, hogy elkésnek a munkából. Próbálta felébreszteni, először kiabált vele, majd rázta. A test azonban nem mozdult, és a páciens ekkor döbbent rá, hogy valójában nem tudja, melyik test is ő: aki fekszik, vagy aki ébresztgeti a másikat. Ráadásul, mintha valaki egy kapcsolót kapcsolgatna, hol az ágyban lévő alakból látott ki, hol meg az ágy mellett álló énjéből. Egyetlen vágya volt, ismét egy testbe olvadni össze. Hirtelen felugrott az ablakpárkányra, ahonnan visszanézve továbbra is ott látta feküdni magát az ágyban. Arra gondolt, kiugrik az ablakon, hogy véget vessen ennek a két testben létezésnek, de közben abban reménykedett, hogy szándéka jobb belátásra bírja majd az ágyban fekvő testét, és ennek hatására majd ismét egy testben egyesülnek. Ez volt utolsó emléke, ezután a kórházi ágyon ébredt fel. Brugger és Marianne Regard idéznek egy másik, hasonló esetet: „Ültem az asztalnál és szemben ült velem egy másik »én«, aki beszélt hozzám. 0 volt az én megkettőződésem. Olyan érzésem volt, hogy ő előbb létezett, mint én, és lényegében arról beszélt nekem, hogy hol vittem félre az életemet. Hallgattam őt, ez valóban egy létező élmény volt. Ugyanolyan volt a hangja, mint az enyém, csak talán egy kicsit fiatalabb, s valóban kicsit fiatalabbnak is nézett ki. Mindvégig, amíg ebben az állapotban voltam, úgy éreztem, mintha egy nem valóságos darab volnék, aki nem tartozik az otthonomhoz. Valóban úgy éreztem, hogy a valóság megduplázódott." A „tiszta" jelenlétérzések ennél elvontabbak, nincs felismerhető kapcsolat a saját testtel. Tore Nielsen összefoglalója szerint a jelenlétérzés főként alvási paralízisben jár horrorélményekkel, más élethelyzetekben, például megözvegyülést követően, kifejezetten bátorító és segítő. Ez ellentmond annak, hogy csak veszély esetén keletkezne jelenlétérzés, az csupán egy aleset. A „normál" körülmények közt előforduló jelenlétérzésre jó példák menthetők a hegymászók beszámolóiból. Arzy egy másik tanulmányában rámutat arra, hogy Mózes, Jézus és Mohamed találkozásai Istennel vagy angyalokkal mindig hegyekben történt, sőt Jézus az evangéliumokban leírt megjelenései Péternek, Jánosnak és Jakabnak ugyancsak hegyekben következett be. Magas hegyeket ostromló hegymászók beszámolóit elemezve számos tanulmány leírta, hogy körükben gyakori a jelenlétérzés, olykor hallásos vagy audiovizuális hallucináció kíséretében is. Gyakoriak a testenkívüliség-élmények is. Péter Brugger és munkatársai szerint ezek a hallucinációk azért következnek be, mert az éhezés, fáradtság és oxigénhiány okozta stressz temporális epilepsziás rohamot vagy kisüléseket okozhat. Egy nagy magasságokat kedvelő, oxigénpalackot nem használó hegymászó így számolt be élményeiről: „Mindannyiszor, mikor egyedül másztam, volt egy erős érzésem, hogy kísér egy másik személy. Ez az érzés olyan erős volt, hogy teljesen megszüntette a magányérzetemet, amit egyébként szoktam érezni. Sőt olykor azt éreztem, hogy kötéllel össze vagyunk kötve, és ha én megcsúsznék, ő megtartana. Emlékszem, állandóan a hátam mögé pillantgattam, és egyszer, amikor megálltam mentás kekszet enni, gondosan kettétörtem, és kezemben egy fél keksszel körbenéztem, és szinte sokként ért, hogy nincs, akinek odaadjam."'

Persinger a jelenlétérzésről Persinger a jelenlétérzést jellegzetes mikrokisülésjegynek tekinti, és Katherine Makareccel megalkották a jelenlétérzés jobb féltekei elméletét. A két félteke eléggé eltérő funkciókat lát el az éntudat szempontjából is. A bal félteke a „tudatos" agyunk, míg a jobb féltekét sokan a tudattalannal azonosítják. Inspirálva Julian Jaynes elméletétől, aki szerint az istenek hangja valójában a jobb félteke üzenete, amit a bal félteke értelmez „kívülről jött" hangként, úgy gondolják, hogy az énérzésért, vagyis, azért a megfellebbezhetetlen érzésért, hogy létezünk a testünkben, a bal félteke felelős, míg a testetlen, alaktalan jelenlétérzésért a jobb félteke. A jelenlétérzés azáltal kap misztikus jelentést, hogy a jobb féltekei jelenlétérzés „betör" az öntudattal bíró bal féltekébe, és a bal félteke értelmezni kényszerül a jobb féltekei élményt. Talán túlragozom, de fontosnak érzem ezt a gondolatot a vallásos élmények értelmezésénél. Az emberi agy úgy van kitalálva, hogy folyamatosan értelmezni és magyarázni akarja élményeit. A nő felemelkedése és tündöklése című könyvemben idéztem Donald Dutton és Arthur Aron munkáját, amelyben ugyanaz a nő sokkal jobban tetszett a férfiaknak, ha egy düledező hídon elegyedett szóba a férfiakkal, mint amikor ugyanez egy biztonságos hídon történt. A magyarázat roppant egyszerű: a veszély miatt a férfiak izgatottabbnak érezték magukat, és mert találkoztak egy fiatal lánnyal, ezt inkább neki tulajdonították. Hasonló trükk az, amikor férfiaknak nők képeit vetítették, és folyamatosan visszajelezték nekik szívverésük gyorsaságát. Ám a kísérletvezetők olykor-olykor csaltak, és véletlenszerűen kiválasztott nőknél jóval hevesebb szívdobogást jeleztek vissza. Később a férfiak ezeket a nőket izgatóbbnak írták le. Mindkét esetben az történik, hogy a férfiak értelmezik a külvilági és önmagukról szerzett információikat, majd alkotnak egy elméletet, amely legjobban értelmezi az adatokat. Vannak előfeltevéseik is, például az, hogy „ha jobban izgulok egy nőtől, akkor az jobban tetszik nekem". A jelenlétérzésnél pedig az a hipotézis, hogy „ha úgy érzem, jelen van valaki, akkor kell is ott legyen valaki". A testen kívüliség élményét pedig sokan azért gondolják a „kiszálló" lélek bizonyítékának, mert másként nem tudják értelmezni, hogy látják magukat, amint mondjuk éppen újjáélesztik. Persinger a mikrokisülések és vallásos élmények kapcsolatának vizsgálatához olyan embereket keresett, akik egészségesek, de valamiért gyakoribbak náluk a temporális lebenyben a mikrokisülések. Különféle adatokból, de teoretikusan is arra következtetett, hogy a meditáció fokozza a mikrokisülések gyakoriságát. Harinder Jaseja indiai kutató később Persingertől függetlenül ugyanerre következtetett - cikke nagy botrányt is keltett! Persinger arra gondolt, hogy a meditációban folyamatosan ismételgetett mantra odavezet, hogy mindig ugyanazok a neuronok jönnek ingerületbe, s szerinte ez egyfajta kindlinget, vagyis neurongerjesztést hoz létre. Nem érdemes belemenni a részletekbe, a lényeg, hogy kimutatta", a meditáció - a gyakorlással eltöltött évek arányában - valóban fokozza a temporális lebeny kisülések gyakoriságát. Ha ez így van, mondta Persinger, akkor minél több éve meditál valaki, annál több jelenlétérzése és egyéb misztikus élménye lesz. Tizenegy év szorgos munkájával 1081 emberrel vette fel kérdőíveit, s közülük 221-en meditáltak, többségük a transzcendentális meditációt végezte. Az eredmények elemzése bizonyította, hogy a meditálóknak sokkal több jelenlétérzésük, hanghallásuk, kozmikus élményük és víziójuk volt, mint a nem meditálóknak.

Földmágnesesség és vallásos élmények? Talán már ennyiből is lejött a kedves olvasónak, hogy Persinger elég különös fickó. De valójában eddig visszafogtam magamat, gondolván, jobb kanalanként adagolni róla az információkat. Mielőtt a vallás és az agyműködés kapcsolatát kezdte volna vizsgálni, először a Föld elektromágneses terének idegrendszerre és testi működésekre gyakorolt hatását kezdte kutatni. Az ilyen témáktól a tudományban kiütést szoktak kapni, mert mindenkinek a Hartman-hálók, az ágyak helyét ingával kijelölő gyanús alakok, vagy Pohl báró jut eszébe, aki a rák és a föld alatti erek keltette sugárzás közt kereste a kapcsolatot. De valljuk be, ezek mind szalonképesebbek ahhoz képest, hogy Persinger szerint a nagy háborúk a Föld mágneses viharaival függnek össze. Természetesen nem az elborzasztás a célom, inkább az érdeklődés felkeltése. A tudományban igen gyakran őrültnek tekintik azokat, akik túl okos vagy túl érdekes dolgokat állítanak. Normálisnak az számít, aki ugyanazt mondja, mint a többiek. Csakhogy a tudományt sosem ezek a „normálisok" viszik előre. SzentGyörgyi Albert mondta, hogy „A felfedezés az, amikor látjuk azt, amit mindenki lát, de erről olyat gondolunk, amit rajtunk kívül senki más." Nem tévesztve szem elől, hogy a vallás és agy kapcsolatát vizsgáljuk, érdemes egy kicsit beleszagolni abba a kutatási irányba, hogyan hat a Föld változó elektromágneses tere az emberi szervezetre.

A mágneses viharok hatása az agyműködésre A minket körülvevő elektromágneses tér több okból változékony. A napszél nappal elnyomja a Föld mágneses terét, amely éjszaka, amikor a Föld fele napárnyékban van, felerősödik. Ezenkívül a talaj összetétele, a mélyben húzódó törésvonalak, a vízerek ugyancsak jelentősen módosítják a mágneses tér szerkezetét. Báron von Pohl 1928-ban a bajor Bilbiburgban vizsgálódva állította, hogy évszázadokon keresztül azokban a házakban haltak meg rákban, amely házak erővonalak felett álltak. Hogy ebből mi igaz, mi nem, azt ma már a sok kókler miatt senki nem tudja. Az egyik televíziós csatorna pár évvel ezelőtt kihívott egymás után 10 rádióesztéziás „szakembert", s nagy szakértelemmel mindegyik egészen máshova „mérte" be a veszélyes sávokat. Hogy közülük hány széltoló és hány temporális epilepsziás, azt nem tudjuk. Egy részük valószínűleg hisz csodatévő erejében, ez tulajdonképpen egy paranormális hit és megingathatatlan. De ettől persze még van geomágnesség, ha nem is ilyen „ágynyi" lokalizált hatások formájában, hiszen a Föld mélyéből feltörő sugárzás gömbfelületen szóródik, hogyan is „találna el" a harmadik emeleten egy ágyat. Régóta ismert, hogy az állatok érzékenyek a mágneses tér változásaira: a madarak és a rovarok a mágneses erővonalak alapján tájékozódnak. A könyv megírásának idején jelent meg egy érdekes vizsgálat arról, hogy a tehenek a legszagosabb mágnesek. Sabine Begall és munkatársai' műholdas felvételek alapján 308 gulyát vizsgáltak meg, összesen 8500 tehénnel, és hozzácsaptak még 3000 őzmegfigyelést is. Az elemzés egyértelműen azt mutatta, hogy a tehenek és őzek legelészés közben szeretnek észak-dél irányba beállni. S mivel a Föld számos pontján bemérték őket, az is világossá vált, hogy nem az Északi- és Déli-sark pozíciója az iránymutató, mert mondjuk ezt akár a napjárásból is kiszámolhatják a tehénkék és az őzikék, hanem valóban a mágneses pólus, ami, mint tudjuk, jelentősen elvándorolt az Északi-sarktól. Ezt mindenképen kalkuláljuk be, ha a tehenek állása után szeretnénk tájékozódni. Az állatok mágneses tájékozódási képességét az teszi lehetővé, hogy idegrendszerükben pirinyó mágneskristályok találhatók. Nagy szenzációt keltett 1992ben, amikor kiderült, hogy az emberi agy is telis-tele van ilyen mikrokristályokkal, egy gramm agyszövetben átlagban 5 millió ilyen mágneskristály van. Ez két dolgot jelent: egyrészt az evolúció során valamiért előnyösnek bizonyult a mágnességre való érzékenységünk, másrészt a Föld mágneses terének állandó változása és a mágneses viharok komoly befolyást gyakorolhatnak az agyműködésünkre. Jon Dobson és munkatársai', valamint Maria Fuller és munkatársai egyaránt kimutatták, hogy az enyhe mágneses térerő változásra fokozódik a temporális epilepsziásoknál az agyi elektromos aktivitás, s a föld mágnesestérerő-változásai fokozzák a temporális epilepsziások körében a rohamokat. Az agyműködés befolyásolásán keresztül azonban számos más egészségügyi problémát is okozhatnak a mágneses viharok. Charmaine Gordon és Michael Berk egy 12 éves periódusban vetették össze a mágneses viharok időpontját az öngyilkossági statisztikával, és kimutatták, hogy a mágneses viharok alatt jelentősen megugrott az öngyilkosságok, különösen az erőszakosan elkövetett öngyilkosságok száma. Ronald Key vizsgálata szerint a mágneses viharok után átlagosan 36%-kal növekedett meg a depresszióval pszichiátriai osztályra kerültek száma. Franz Halberg és munkatársai 6 300 000 infarktusos esetet elemezve 7%-os, mások viszont kétszeres növekedés tapasztaltak mágneses viharok alatt. Rodney O'Connor és Persinger ijesztően szoros kapcsolatot találtak a hirtelen csecsemőhalál és a mágneses tevékenység fokozódása között. Eredményük szerint a mágneses hatások növekedése 80%-ban magyarázta a hirtelen csecsemőhalálban elhunyt újszülöttek számát. Persinger és O'Connor egy újabb elemzésükben bizonyították, hogy mágneses viharok alatt egyaránt megnövekszik a hirtelen csecsemőhalál és a szívrohamok gyakorisága is. Mindkét vizsgálatuknak az volt a célja, hogy demonstrálják, az elektromágneses hatások az agyműködés befolyásolásán keresztül okozzák a szervezet működési zavarait. Az itt elemzett hatások persze kiugróak, de attól, hogy valaki nem hal meg infarktusban, vagy nem viszik be a zárt osztályra, még igencsak megérezheti a mágneses viharokat fokozódó rossz közérzet, rosszkedv, ingerlékenység, agresszivitás formájában. És ha egy társadalomban sok embernek lesz egyszerre rosszkedve, vagy sok ember válik ingerlékennyé, akkor az azt jelenti, hogy a geomágneses viharok komoly kihatással lehetnek a társadalmak működésére is. Ezt mágnestől függetlenül már régóta felismerte a politika. Az egyes emberek hangulata közhangulattá adódik össze, és az egyes emberek dühe társadalmi lázadásba összegződhet. Mint Anna Krivelyova és Cesare Robotti kimutatták, a mágneses viharok az emberek kollektív hangulatváltozásán keresztül jelentősen befolyásolják a részvénypiac ingadozásait. A tőzsdében érintett emberek - írják - a rosszkedvüket a részvényárfolyamok és a gazdaság alakulásának tulajdonítják, a dolgokat pesszimistábban ítélik meg, és e szerint cselekszenek.

„Isten nevében ölnék" Persinger 1997-ben egy kissé sokkoló kutatási beszámolót jelentetett meg. Kérdőívének 136. pontja így szól: „Ha Isten azt mondaná, öljek, megtenném az Ő nevében". Nem tudom, ki válaszolna erre igennel, a terroristák egy repülőtéri szűrővizsgálaton minden bizonnyal „nem"-mel felelnének. Persinger 1482 egyetemistát kérdezett meg, s ezek 7%a válaszolt a kérdésre igennel. Az „igen" válasz szorosan összefüggött a mikrokisülésekkel, a jelenlétérzéssel és a templomba járással. A kérdésválasz ősmodellje Ábrahám, aki belső hangjára hallgatva majdnem megölte Izsákot. Szerencsére egy újabb belső hang azt mondta: „Na jó, mégsem kell." Persinger laboratóriumában patkányokat olyan geomágneses hatásnak tettek ki, amely szimulálta a földi mágneses viharok hatását. A patkányok az esetek jó részében hirtelen agresszívvé váltak. A magyarázat kézenfekvőnek tűnik: a temporálislebeny-kisülések nemcsak vallásos élményeket, hanem agresszivitást is eredményezhetnek. Patkányoknál valószínűleg inkább csak az utóbbit gondolnánk, bár mit lehet tudni. Lehet, hogy a ketrecekben titkon ők is várják a megváltót? Persinger patkánykísérleteit apokaliptikus látomássá duzzasztva megvizsgálta a Föld mágneses viharainak összefüggését a nagy kataklizmákkal. A Föld mágneses viharai szoros összefüggésben vannak a Nap 11 éves ciklusával, amikor odafent nagy rumli támad, a Nap felcseréli pólusait és kegyetlenül fúj a napszél, ami megkavarja a Föld mágneses terének nyugodt kis pulzálását. Persinger 1904-től vizsgálta a nagy mágneses zavarokat és a nagy társadalmi mozgások összefüggéseit, és szoros kapcsolatot talált közöttük. Természetesen nincs egy az egyben megfelelés, jó dolgukban az emberek nem kezdenek háborúzni csak azért, mert mágneses viharok vannak. De hogy az érlelődő feszültségek a fokozódó geomágneses zavarokra robbannak ki társadalmi földindulásban vagy háborúkban, abban bizony van valami. Ha valaki kapcsolatot akar találni, az a mágneses zavarok évekre elhúzódó jellegéből következően 2-3 éves intervallumokat kell, hogy megvizsgáljon. Persinger 1950 utáni példákat hoz: 1951, 1960, 1974, 1982, 1989 és 1991. Nekünk ezek után csak az a dolgunk, hogy kikeressük, mi is történt az idő tájt. Legintenzívebb geomágneses év

Világtörténelmi események

1951

a koreai háború 1950-53 között

1960

1959 - a vietnami háború kezdete

1974

1973 - arab-izraeli háború

1982 1989-1991

Izrael lerohanja Libanont a szocialista rezsimek bukása, a két Németország egyesülése, a Szovjet birodalom összeomlása, az öbölháború

Ha levonunk 1951-ből 11-et, akkor 1940-et kapunk, s 1939-ben tört ki a II. Világháború. Hm? Persze bárki mondhatja, hogy számmágia az egész. Egy merőben másik kutatási irányzat azt mutatta ki, hogy a nagy influenzajárványok a 11 éves ciklust mutató fokozott napfolttevékenységgel esnek egybe. Szemünk előtt lebeg Szent-Györgyi imént idézett mondása, mi lenne, ha a nagy influenzajárványokkal is összevetnénk a történelmet? Nagy influenzajárványok

1729-1733 1781-1782

Világtörténelmi események

1733 - francia-osztrák háború a lengyel királyságért A bostoni mészárlás néven elhíresült lázongás 1770-ben, ez torkollott az 1775-ben kezdődött és 1783-ban lezárult függetlenségi háborúhoz

1830-1833

1830 - a júliusi forradalom Franciaországban

1889-1892

1891 - polgárháború Chilében

1918-1920

1914-1. világháború; 1917-es orosz forradalom

1957-1958

1956-os magyar forradalom, és egyéb szocialista országbeli lázongások, szuezi-válság

1968-1969

francia diákforradalmak, Csehszlovákia megszállása

Michael Wells Mandeville idézi Alexander L. Tchijevsky munkásságát, aki Kr. e. 500 és Kr. u. 1922 közötti időszakra gyűjtötte össze a napfolttevékenységek maximum idejét és vetette egybe a történelmi eseményekkel. A nagy erőszakos történelmi események 80%-a egybeesett a napfolt maximumokkal. Egy számítási hibát persze elkövetett, kimutatta

ugyanis, hogy az 1917-es bolsevik forradalmat a napfolttevékenység hatalmas intenzitása váltotta ki. A hiba ott csúszott be számításaiba, hogy nem számolt azzal a 30 év börtönnel, amit ezért kapott. Szóval ez a földmágnesség meg napfolttevékenység nem tréfadolog, a történelem folyamatát sok dühös ember szokta alakítani. Mint láttuk, egyetemisták körében is van legalább 7%, aki megfelelő mágneses vihartól be tudna pöccenni, és ha éppen kéznél van egy jó kis eszme vagy hit, meg hozzá egy karizmatikus figura, máris kezdődhet a forrongás. Persinger 1999-ben azt jósolta, hogy 2001ben és 2002-ben megint csak nagy ramazuri várható, mert ekkor megint komoly geomágneses zavarok támadnak. Erre jött 2001. szeptember 1 l-e, aztán a tálibok lerohanása, és 2002-ben Irak megtámadása. Ezek után rághatjuk a körmünket, mert 2012-13-ban ugyancsak nagy mágneses viharok lesznek, és rebesgetik, hogy Nostradamus is ugyanekkorra jósolt valamiféle világvégét. A dátum még szabad, előbb-utóbb valaki be fogja jelenteni a Megváltó eljövetelét.

A mágnesezhető ember Persinger 1983-ban a transzcendentális meditáció agyi történéseit vizsgálta EEG-vel. Akkoriban mindenki tétával meg alfával dobálódzott, innen jön az agykontrollosok „lemegyek alfába" dumája, ami csak arról szól, milyen cikkeket olvasott el [14] Silva. Merthogy rég tudjuk, „alfába lemenni" nem nagy mutatvány, csak be kell csukni a szemünket. Szóval, Persinger és az EEG. Egy gyakorlott kísérleti személye ült éppen a székben, fején elektródákkal, mikor a jobb temporális lebenyében egy mikrokisülés-sorozatot jelző EEG-rendellenesség jelent meg. Ezzel egy időben a személy Isten jelenlétéről számolt be. Persinger szája tátva maradt, és arra gondolt, mi lenne, ha ugyanezt a temporalis kisülést mesterségesen állítanánk elő? Megjelenne megint Isten? Persinger úgy érezte, rájött a világ legnagyobb bűvésztrükkjének a nyitjára. Embereivel összefabrikáltak egy elektromágnesekkel kibélelt bukósisakot, melyben a jobb és a bal temporális lebeny fölé szerelték a külön-külön ki-be kapcsolható elektromágneseket. Készítettek egy elektromágnesesen szigetelt ólomkamrát, és megkezdték a kísérletezést. A kísérleti helyzet lényege: a kísérleti személy beül a fotelba, teljes csönd és sötétség veszi körül, fején a bukósisak. Kicsit relaxál, majd tudta nélkül bekapcsolják pár percre a bal, a jobb, vagy mindkét oldali elektromágneseket. A „mágnesezés" összideje változó, 5től 40 percig is tarthat. Van, akinél be sem kapcsolják az elektromágnest, ezzel mérve, hogy az elvárások, a relaxáció, a sötétség és a csend nem váltanak-e ki jelenlétérzést. Az esetek 10%-ban volt ilyen, s ezt mindig olyan embereknél tapasztalták, akiknek eleve sok mikrokisülése volt. Nekik elég volt a sötét és a csönd is, istenélményben önellátásra rendezkedtek be. A mérések azt mutatták, hogy ha csak a bal temporális lebenyt ingerelték, akkor sosem volt jelenlétérzés, ami azért érdekes, mert a nem ingerléses helyzetben ugyebár 10% önállósítva magát, mégiscsak tapasztalt jelenlétérzést. Ez azt mutatja, hogy a racionális bal félteke önálló serkentése eleve aktívan gátolja a jobb féltekét a misztikus élmények generálásában. Igazság szerint történelmileg is a döntően bal féltekei racionális, logikus folyamatokra épülő tudományos gondolkodás elterjedése szorította háttérbe a vallásos gondolkodást. A kísérleti személyek 80%-nál kiváltható volt a jelenlétérzés. A félelemérzés és a furcsa szagok érzése a jobb féltekei ingerlés jellemzője volt. A jobb félteke ingerlésére az esetek 80%-ban a meghatározatlan lényt bal oldalukon érezték a kísérleti személyek, míg a kétoldali ingerléskor főként kétoldalt vagy jobb oldalt. Persinger külön vizsgált ateistákat is, vajon a „hitetlenség" miként hat a jelenlétérzésre. Kiderült, hogy ugyanolyan arányban van nekik is jelenlétérzésük, de ők általában racionális magyarázatot adtak rá, vagy korábbi kábítószeres élményükhöz hasonlították. Ebből Persinger arra következtetett, hogy a jelenlétérzés vagy a kozmikus egységélmény minden ember adottsága, csak mindenki neveltetésétől és kultúrájától függően értelmezi ezeket az élményeket. Igen érdekes viszont az az eredménye, hogy amikor a jelenlétérzés bal oldalt jelent meg, a kísérleti személyek sokkal gyakrabban érezték, hogy „a Gonosz van itt", míg a jobb oldali jelenlétérzéseket gyakran kísérte emelkedettség vagy eufória.

Istenélmény a bukósisakban Egy 21 éves nő így mesélte el élményét: „Éreztem a jelenlétet először a hátam mögött, majd a bal oldalamon. Amikor megpróbáltam koncentrálni a pozíciójára, a jelenlét elmozdult. Valahányszor megpróbáltam érzékelni, hol is van, mindig odébb siklott. Amikor a jobb oldalamra került, mély biztonságérzet szállt meg, amit előtte nem éreztem. Elkezdtem sírni, amikor lassan halványodni kezdett." (Ekkor kapcsolták ki az elektromágneseket.) Egy 25 éves férfi így élte át a stimulációt: „Úgy érzem, mintha egy vakító fehér fény volna velem szemben. Egy fekete foltot látok, ami egy alagútszerűséggé változik... nem alagút, de érzem, hogy vonz magába. Érzem, ahogy haladok át rajta egy előrehaladó forgásban. Most emberek jelenlétét érzem, de nem látom őket; itt vannak velem végig mellettem. Színtelenek, szürkék. Tudom, hogy egy vizsgálati kamrában vagyok, de mégis ez az egész nagyon reális. Most hirtelen erős félelmet és jeges hideget érzek". A jeges fuvallat, hidegségérzet spiritiszta szeánszokon is gyakori jelenség, ennek egyik magyarázata, hogy az agyi elektromos kisülések elérik a hipotalamuszban található hőközpontot. Még egy érdekes élményt idézek egy középkorú újságírótól, aki mikrofonba mondta folyamatosan élményeit: „Bal oldalamon egy árnyékot látok... valaki megérintette a bal oldalamat... fényfelvillanások vannak... egy alagútélmény. Úgy érzem, mintha zsugorodnék és tágulnék. Bizsergő érzés a combomban ... szexuális izgalom. Egy hideghullám fut végig rajtam (az EEG epilepsziaszerű kisüléseket mutat). Látok egy... ez egy jelenés!" Mint a BBC Horizont című műsorában 2003 márciusában bemutatták, Richárd Dawkins, Az önző gén és az Isteni téveszme ismert szerzője Persinger kezére adta magát, hátha Persinger megmutatja neki a misztikus életbe vezető utat. Ám az elektromágneses ingerlés során csak a bal lába rángatódzott kicsit, semmi más nem történt. Persinger elmagyarázta a nézőknek, hogy a temporális lebeny labilitása egy dimenzió, aminek az egyik végpontján a temporális epilepsziások, a másik végpontján - ezek szerint - Dawkins található. Mondhatnánk azt is, „isteni adomány" az, ha valaki képes Istennel érintkezésbe lépni, de kicsit tudományosabban szólva, Dawkins annyira bal féltekei üzemmódban ült be a kamrába, hogy azon már semmiféle elektromágnes sem tudott változtatni. Jól ismert jelenség spiritiszta szeánszokon is, amikor nem mennek jól a dolgok, és a médium túlvilági hangon azt hörgi, hogy „valaki közülünk nem hisz". Valószínűleg az ilyen szeánszok lényegéhez tartozik a jobb féltekei kisülések által generált fogékonyság a misztikus élményekre, és ha valaki makacsul racionális külső megfigyelő akar lenni, ezzel legátolja jobb féltekei működését. Pehr Granqvist és munkatársai kétségbevonták Persinger eredményeit, szerintük az elektromágneses ingerlésre semmi nem történik, a sovány eredményt a kísérleti személyek szuggesztibilitása, vagyis befolyásolhatósága magyarázza. Persinger, aki minden cuccát kölcsönadta, hogy Granqvisték megismételhessék az ő vizsgálatait, némi csalódással állapította meg, hogy egy kísérlet megismétlése azt jelenti, hogy tényleg mindent ugyanúgy csinálnak, nem pedig „nagyjából úgy". Persingerék újraelemezték összes addigi 19 vizsgálatuk eredményét, hogy kiderítsék, hátha korábban elszúrtak valamit. Adataikból azonban kiderült, hogy sem a szuggesztibilitás, sem a vallásosság nem függött össze a jelenlétérzés élményének megjelenésével, és a kísérleti személyek soha nem tudták, mi a kísérlet igazi célja. Ez egyébként minden ilyen típusú kísérletnél így szokott lenni, mindig van egy fedő kísérleti terv, nehogy az alanyok elvárásai, elképzelései befolyásolják az eredményt. Hogy Pehr Granqvistéknek miért nem sikerült eredményt produkálniuk, nem tudni, de nehéz elhinni, hogy Persinger és állandóan változó munkatársai 20 év alatt ne jöttek volna rá, hogy tévúton járnak. Mivel itt nagyon szubsztilis élményekről van szó, apró eltérések jelentősen módosíthatják a kísérletek eredményét.

A hit mágneses modellje Persinger eredményei rendkívüliek, és jól összecsengnek egészen más területekről származó eredményekkel is. A könyv első, nagyobb részének végén pedzegettem, hogy a temporális epilepsziások vizsgálatából kitűnik az, hogy az eksztatikus vallási élmények, a megtérések, a kozmikus egységélmények, Isten jelenlétének az érzése, vagy az isteni látomások mind a jobb féltekéből származnak. Persinger vizsgálatai is arra mutatnak, hogy a jobb félteke fokozottan érzékeny a mágneses tér változásaira, és gyakorlatilag csak a jobb félteke ingerlésén keresztül lehet kísérletileg jelenlétérzést kiváltani. Egészen más adatokra támaszkodva Julián Jaynes is azt állította, hogy az ókori embernél az „istenek hangja" a jobb féltekei gondolatok misztikus értelmezése volt. Persinger modelljében a bal félteke felelős az én-érzésért. Mivel a normál éber öntudati állapotban a bal féltekei uralja az [15] agyműködést és az élményvilágot, ezért a bal félteke legátolja a jobb féltekei „tudatot". A hasított agyú betegek vizsgálatából tudjuk, hogy mindkét féltekének önálló tudata van, de ép összeköttetések esetén a bal félteke a domináns. Ezért is szokták a jobb féltekét minor vagy szubdomináns féltekének nevezni. Bizonyos élmények azonban, amelyek aktiválják a jobb féltekét, mintegy megfordítják a dominanciaviszonyt, és a jobb félteke kezdi dominálni a balt. Ebben az állapotban a jobb félteke generálta élmény „betör" a bal féltekébe, amely értelmezni kényszerül azt. Stuart Dimond fogalmazta meg egyszer, hogy a bal félteke úgy éli meg önmagát, hogy ő a világ része, a jobb félteke pedig, hogy a világ az ő része. Ez az „egy vagyok a világgal"-élmény nem más, mint a kozmikus egység élménye, ami jellegzetes misztikus élmény. Persinger szerint a bal félteke ezt, vagy valami hasonló élményt „fordít le" földhözragadt fogalmaira, s lesz belőle jelenlétérzés. A jobb félteke ugyanis tárgyiatlan gondolkodású, hangulatai, benyomásai, vágyai vannak, és a bal félteke az, aki „tárgyas ragozásban" tud csak gondolkodni. Ha tehát van egy érzés, a bal félteke mindig keresi az okát, tárgyát, célját. A jobb féltekei álmodozó leány mondja szerelmesen a fiúnak, hogy „most csak úgy legyünk", mire a balféltekei racionális fiú: „na jó, de mit csináljunk". A jobb féltekét aktiválhatja például a szorongás, a depresszió, nem véletlen, hogy a gyász, traumák előidézhetnek vallásos élményeket. Aztán a jobb féltekét aktiválják a pszichedelikus, vagy másként, hallucinogén szerek (például LSD, meszkalin, pszilocibin), ezek igen gyakran vezetnek istenélményhez. Ősi rítusokban ezért alkalmaztak az emberek hallucinogéneket. Szélsőséges jobbfélteke-aktivációhoz vezethet a temporális epilepszia, amely igen határozott vallásos élményeket és tartós, mély vallásosságot eredményezhet. Mint láttuk, az ilyen személyek közül került ki sok vallásalapító, próféta, szent. Végül Persinger igazi nagy felfedezése a temporális labilitás és annak kapcsolata a vallásos élményekkel. A temporális labilitás a tapasztalati úton megismert és leírt epileptoid karakter tudományos megfogalmazása. Az epileptoid karakter tehát nem epilepsziás, de temporolimbikus régiójában a neuronok könnyen kisülnek, ami különféle testi és lelki élményekhez vezethet. Azzal, hogy Persinger bizonyította, hogy a mágneses tér intenzitásának változása aktiválhatja a jobb féltekét és a vallásos élmények alapélményeit tudja kiváltani, érthetővé tette a vallás világméretű elterjedtségét a történelmi időktől napjainkig. Az a tény, hogy különféle rítusok és technikák, mint például a monoton ismételgetés, ének, tánc, éhezés, oxigénhiány, fáradtság, fájdalom, kialakíthat temporális labilitást, bizonyítja, hogy az emberi kultúra t évezredek alatt kifinomult módszereket dolgozott ki a vallásosság újratermelésére és fenntartására.

Fantomok az agyban Ez Vilayanur Ramachandran könyvének címe, melyben beszámol többek közt vallással kapcsolatos „kutatásairól" is. Ramachandran tényleg jó fej, bár egy kicsit túlzó a sajtója. Mellékes hozzájárulását a témához a sajtó úgy tálalta, mintha ő fedezte volna fel az agyban az „isteni áramköröket". Jó, a média szeret mindent felfújni, de azért Ramachandrannak sem kell önbizalomért a szomszédba mennie. Bő lére eresztett, húszoldalas fejtegetései kicsit úgy hatnak, mintha jómagam arról írnék, hogyan jöttem rá Einsteintől függetlenül a relativitáselméletre. No mindegy, lássuk, mit ír a szerző. Amikor a harminckét éves Paul, az üdvhadsereg egyik irodájának munkatársa besétált a laboratóriumba, Ramachandran úgy érezte, mintha egyenesen a gyakorló neurológusok bibliájából, a Neurológia kézikönyvéből lépett volna elő. Zöld Nehru-ingben, fehér vászon nadrágban volt, tartása tekintélyt parancsoló volt, és nyakában aranyláncon hatalmas, ékkövekkel kirakott kereszt függött. A felkínált fotelben nem nyúlt el, hanem hivatalos tartásban ült, s láthatólag úgy tekintette magát, mint szakértő tanú, aki tanúbizonyságra hívtak önmagáról és Istennel való kapcsolatáról. Öntelt volt és arrogáns. Rögtön a dolgok közepébe vágott, s közölte, hogy 8 éves korában volt az első epilepsziás rohama. „Emlékszem, fényt láttam, mielőtt a földre zuhantam." Évekkel később újabb rohamai voltak, melyek alapvetően megváltoztatták az életét. „Hirtelen, teljesen világossá vált minden a számomra, doktor úr. Nem volt többé semmi kétség." Olyan elragadtatást érzett, amelynek fényében minden más elhalványult. Az elragadtatásban volt egy megvilágosulás, az isteni megértése - nincsenek fogalmak, nincsenek határok, csak az a Teremtővel való Egység. Mindezt rendkívül részletesen, kitartóan mondta el, ügyelve, nehogy kihagyjon egy részletet is. Kiderült, hogy a szex nem érdekli. Másnap egy vaskos kézirattal jelent meg, a hitről, vallásról, miszticizmusról, a szentháromság természetéről, melyen hónapokon át dolgozott. Ramachandran Paulon és egy másik temporális epilepsziás betegen bőrellenállás-méréses vizsgálatokat kezdett. A bőr elektromos ellenállása szinte azonnal követi az agy, különösen a limbikus rendszer izgalmi állapotának változásait, s ez két elektróda felhelyezésével könnyen mérhető. Különféle képeket mutatott, illetve szavakat mondott pácienseinek. Meglepő módon a szexuális jelentésű szavak és képek, a normál reakciótól eltérően, nem fokozottak, hanem csökkentek voltak, ellenben vallásos jelentésű szavakra igen nagy bőrellenállás-választ adtak, vagyis ezek erősen hatottak rájuk. Hát ennyi Ramachandran, a világsajtót bejárt zseniális vizsgálata. Amit meg értelmezésként hozzátett, azt valójában Jackson, Penfield, Geschwind, Bear, Persinger és sokan mások gondolták ki, csak Ramachandran ezt elfelejtette hozzátenni. De mondom, ettől még szerethetjük őt. Mindenkinek vannak nagyot mondó barátai.

A vízimajomtól Isten biológiájáig Így a könyv harmadánál tulajdonképpen ideje volna kicsit jobban körüljárni, mik is azok a vallásos élmények. Azt már tudjuk, kik érzik, meg hogyan lehet generálni, csak az nem világos, mi is ez tudományosan kilúgozva. Korábbi könyvemben külön fejezetet szenteltem a vízimajom-elméletnek, ezért ezt irt nem részletezném. Amiért szóba hozom, az Sir Alister Hardy, akitől az egész vízimajomügy elindult. Hardy rendkívüli fickó volt, mert talpon tudott maradni az akadémiai világban úgy, hogy közben még roppant eredeti is maradt. Ez ritka képesség, a tudósoknak általában egyszerre csak az egyik megy. Hardy trükkje az volt, hogy türelmesen kivárta, amíg beválasztják az akadémiába, majd lovaggá ütik, majd nyugdíjba vonul, és aztán bevadult. Amint meghozta a postás az első nyugdíját, máris előadás-sorozatba kezdett a vallás biológiájáról, amit aztán több könyvben is megírt. Hardy szerint a vallásos tudat biológiai alapokon nyugszik, vagyis a túlélés szempontjából előnyös volt, így az emberi evolúció során alakult ki. Ezt többek közt Isten biológiája címmel meg is írta 1975-ben. Hardyt az egyén vallásos élménye érdekelte, nem pedig a vallás intézményi vagy ideológiai jellege (Marxtól származik „a nép ópiuma" komcsi szlogen). Az angol sajtón keresztül felhívást intézett az emberekhez: „Volt-e valaha is tudatában vagy hatása alatt olyan jelenvaló lénynek vagy hatalomnak, amely különbözött mindennapi énjétől, nevezzük ezt akár Istennek, akár másnak." A beérkezett 5000 választ elemezték és kategorizálták. A következő csoportokat kapták (némelyikhez írok példát is, amelyeket Dávid Hay cikkéből vettem át): 1. Az események olyan mintázata valaki életében, amely meggyőzte őt arról, hogy a különös történéseket felsőbb akarat irányítja A levelet egy nő írta, aki kétségbeesésében már meg akart halni: „Abban a pillanatban elkiáltottam magamat: Ha van olyan, hogy Isten, akkor mutasd meg magad most... és abban a pillanatban a hálószobából olyan hang hallatszott, mintha lőttek volna. Berohantam, és apám kicsi, bekeretezett képe nem volt a falon, hanem a fal melletti kis asztalon hevert képpel lefele, összetört kerettel és üveggel. Ahogy közelebb hajoltam, a hátlap mögül egy levél kandikált ki. Apám utolsó levele volt hozzám. Újra és újra elolvastam szeretett apám sorait, és tudtam, hogy ez az Ő segítsége nekem, és Isten egyenesen nekem válaszolt, amikor a lelkem nagy fájdalomban volt." 2 Isten jelenlétének tudata „Még kisgyerek voltam. A családom vasárnap esténként sétálni ment. Egy ilyen sétán, egy nagy búzatáblán átvezető szűk ösvényen haladtunk, és én lemaradtam. Hirtelen a mennybolt tündökölni kezdett fölöttem, és én aranyfénybe borultam. Ereztem a jelenlétét, olyan kedves, olyan szerető, olyan fényes, olyan vigasztaló, olyan méltóságteljes volt, tőlem függetlenül létező, de mégis oly közeli. Hangot nem hallottam, de elmémben szavak bukkantak fel, meglehetősen tisztán: »Minden rendben van. Minden rendben lesz.«" 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Az imára válaszként segítséget kap Annak élménye, hogy jelen van valaki, aki őriz, vagy vezet minket Régen elhunyt személy jelent meg A Szentség jelenlétének érzése a természetben A Gonosz jelenlétének az érzése Az a rendkívüli érzés, hogy minden Egy

Egy asszony leírta, hogy amikor szült, hirtelen átélte a pillanat csodálatosságát és egyben azt is, hogy eggyé vált az emberiséggel. „Többé nem voltam egyén. Teljesen és mélyen feloldódtam és elmerültem - ha csak néhány pillanatra is ebben az univerzális, mégis egyedüli élményben, hogy életet adtam... ez egy totális önfeledt időtlen pillanat volt, amelyben része voltam az egésznek és elvesztettem az én-érzésemet."

Isten csak egy „lövésnyire" van? Már a korai vizsgálatok azt mutatták, hogy a hallucinogének, mint például az LSD, elsősorban a jobb féltekére hatnak. Amikor olyan embereket hasonlítottak össze, akiknek jobb vagy bal temporális lebenyét részben vagy egészben el kellett távolítani, kiderült, hogy a jobb oldalon műtötteknél az LSD nem váltja ki a szokásos hallucinációkat. Ugyanezt tapasztalták álmok esetén is: a jobb temporális lebeny kimetszése megszüntette a színes álmokat". Az REM-alvás alatt, amikor színes álmokat látunk, a jobb félteke fokozott aktivitást mutat. A hallucinogének jobb féltekei aktiváló hatását modem vizsgálatok is alátámasztják. A hallucinogéneket az ősidők óta minden nép használta, mert isteneikhez vezető útnak tekintették. A hallucinogének oly mértékben természetes részei voltak az istenekkel való kommunikációnak, hogy az USA-ban 1994-ben az indiánok követelésére törvénybe iktatták, hogy vallási szertartásaik során továbbra is legálisan használhassák a peyote-ot. Jól tudjuk, hogy minden gyógyszer vagy aktív vegyület azért tud hatni a szervezetben, mert hasonló hatású anyagokat maga a szervezet is termel, vagy hasznosít. Amire nincs receptor a sejtekben vagy az agyban, annak hatása sincs. Például a fájdalomcsillapítók azért hatnak, mert a fájdalomérzékelésben szerepet játszó receptorokat blokkolják. A hallucinogének vagy pszichedelikus szerek jó része az agyban idegi ingerületet átvivő anyagok szerkezetéhez hasonló, így például a meszkalin a noradrenalint, a pszilocibin a szerotonint „utánozza". A hallucinogének tehát csakis olyan élményeket tudnak aktiválni, amelyek már eleve „be vannak építve". A hallucinogének pozitív hatásait sok kutató állította és állítja ma is. Sokan személyiségfejlesztő, mások pszichoterápiás, megint mások halálos betegekre gyakorolt pozitív hatását emelik ki. Aldous Huxley, aki maga is sokat foglalkozott a pszichedelikus szerekkel, s élményeit meg is írta, halálos ágyán LSD-injekciót kért és békében halt meg. Számos kutatás bizonyította, hogy rákos betegek csillapíthatatlan fájdalmát egy-egy LSD-injekció napokra elmulasztja, és a betegek a halállal megbékélve halnak meg. A hatvanas években, a betiltást megelőző korszakban sok kutatás indult be, és sokan éltek alkalmilag is a szerrel. Francis Crick a DNS kettős spiráljának egyik felfedezője maga is LSD hatása alatt ismerte fel a DNS szerkezetét. Mint barátjának elmesélte, sok kutató minimális LSD-adagot használt arra, hogy fokozzák kreativitásukat és megszabaduljanak a gondolkodásukat béklyózó sablonoktól. Amikor idős korában egy újságíró elmesélte neki, mit hallott erről, Crick különösebben nem lepődött meg, de a történet végén csak annyit mondott: „írjon csak egy szót is erről, és én beperelem."Mielőtt még valami aktivisták rám támadnának - hogy csak nem a kábítószerek legalizálásért küzdök? -, rátérnék arra, amiért a hallucinogéneket szóba hoztam, s ez a valláskutatásban játszott szerepük. (Amúgy ellenzem a kábítószerek legalizálását, de mondjuk a gyógyászati alkalmazásán elgondolkodnék. Erre több országban már kísérletek folynak.) Dr. Walter Pahnke a Harvardon írott doktorijának témájául a pszilocibin és a vallás kapcsolatának vizsgálatát választotta. Mentora Timothy Leary kutató és próféta volt, akit az LSD atyjának tartanak a mai napig. Pahnke vizsgálatát utólag, a William James-emlékéremmel is kitüntetett valláspszichológus, Walter Houston Clark a valláskutatás történetének legjobb és legtisztább vizsgálatának nevezte. Pahnke kísérletéhez húsz teológushallgatót kért fel. A kísérlet helyszíne egy kápolna volt, ahol 1962 nagypéntekén két és fél órán keresztül orgonazenét, egyházi éneket hallgattak, imádkoztak és szent szövegeket olvastak. Ennek célja, mint Pahnke írta, az volt, hogy mint az ősi törzsi vallási rítusoknál is, a résztvevőket ráhangolják a misztikus élményekre. Ezután minden résztvevő kapott egy kapszulát. Ebből tízben pszilocibin, tízben niacin (B3 vitamin) volt, amely bőrpirulást okoz. Azért a niacint választották, mert az úgynevezett aktív, tehát tüneteket okozó placebóról nehezebben derítik ki a vizsgálati személyek, hogy,hatástalan" tablettát kaptak. Az eredmények értékelése szempontjából rendkívül fontos az úgynevezett kettős vak feltétel, vagyis se a kísérleti alanyok, se a kísérletezők ne tudják, személy szerint ki kapott hatásos szert és ki placebót. A kísérlet után minden résztvevő leírta élményeit, kitöltött egy részletes kérdőívet, majd egy interjút is készítettek velük. Hat hónappal később újra felvették velük a kérdőívet és egy újabb interjú is készült velük a kísérlet utóhatásai mérve. Amikor az összes adatot és interjút végigelemezték, kiderült, hogy az élmények megkülönböztethetetlenek a misztikus élményektől. Ezeket Pahnke korábban a vallásos élmények irodalmából szűrte ki, s a következő nagy kategóriákat kapta: 1. Egységélmény: ez a kozmikus egység érzését jelenti. A megszokott én-érzés vagy ego elhalványul, de az öntudat és az emlékezet megmarad. A személy fölött elhatalmasodik az az érzés, hogy egy nálánál sokkal nagyobb kiterjedés része, úgy érzi, mindennek a része, a dolgoknak, az embereknek, a természetnek, az univerzumnak. Minden eggyé válik. 2. A tér és idő transzcendenssé válik: az ember úgy érzi, megszűnik a hagyományos múlt-jelen-jövő és a háromdimenziós tér, s a helyét az örökkévalóság és a határtalanság birodalma veszi át. 3. Mély pozitív érzelmek: az emberek ekkor oly fokú, mindent elsöprő boldogságot, kegyelmi állapotot, békét és szeretetet élnek át, hogy gyakran elsírják magukat. 4. A szentség érzése: egy nem racionális, intuitív, néma felzaklató élménye az áhítatnak, és a létezés csodálatának. A fő

elemek az élményben az áhítat, az alázat és a hódolat. 5. A nem érzékelhető minőség: a szellemi érzékelés vagy megvilágosodás élménye, ami nem racionális, hanem intuitív, és a létezés és bizonyosság hitét nyújtja. Ez a tudás nem ténybeli, hanem az élet eszméjének vagy az értékek értelmének mély megértését jelenti. 6. Paradox jelleg: a misztikus élményekben önellentmondások vannak, amelyek csak logikai elemzésre bukkannak elő. Például ellentétek egysége, véges és végtelen, stb. 7. Kimondhatatlanság-élmény: az az élmény, hogy az átélteket nem lehet szavakba önteni, bár minden személy megpróbálja élményeit körülírni, de ezt sikertelennek érzi. 8. Múlékonyság: a tudatkitágulás élménye a csúcs után elhalványul, de megmarad élményként. 9. Tartósság: az élmény hatása tartósan módosítja az ember önmagával, másokkal és az élettel szembeni attitűdjeit és viselkedését. Ezek az élmények megfelelnek a hinduizmus samadhi állapotának, a Zen sátorijának vagy a kereszténység üdvözültségének. Az, hogy ezt egyszerűen egy hallucinogén is kiválthatja, ironikusnak, sőt, profánnak is hathat, írja Pahnke. A keleti vallásokban, mint hinduizmus, taoizmus, buddhizmus, ennek az állapotnak az elérése az élet célja, míg a keresztény, zsidó és iszlám vallásokban Isten kegyelméből való kivételes állapot. A lista abban különbözik Hardyétól, hogy Hardy kérdése az emberekből nem a misztikus öntudat élményeinek leírását váltotta ki, hanem Isten-bizonyítékaikat küldték el. Pahnke listájából látszólag hiányzik a jelenlétérzés, ennek oka azonban az, hogy a misztikus élményeket mentesíteni akarta teológiai értelmezéseiktől. Egy ateista ugyanis, mondjuk Persinger laboratóriumában, átélheti ugyanezeket az élményeket, anélkül, hogy Istent csak említené is. Az istenélmény Pahnke szerint ezeknek az élményeknek az értelmezése. Rick Doblin kilencéves volt, amikor Pahnke a vizsgálatát végezte, s 17 évesen került kapcsolatba a hallucinogének kutatásával, mikor megtudta, hogy rajongva szeretett könyvét, a Száll a kakukk fészkére címűt Ken Kesey részben LSD hatása alatt írta. Rögtön kipróbálta, és rádöbbent, hogy ez egy fontos eszköz a lelki élet vizsgálatához és fejlesztéséhez. De téved, aki azt hiszi, ez ürügyet jelentett a drogozásra. Doblint tudományosan kezdte érdekelni a dolog. 1986-ban megalapította a Multidisciplbary Association for Psychedelic Studies-t (A Pszichedelikus Kutatások Multidiszciplbáris Társasága), és felkutatta a Pahnke-kísérletben részt vevő 16 egyetemistát, akik közül 9 kontrollszemély volt, 7 pedig pszilocibint kapott. Doblin 25 évvel későbbi vizsgálata bizonyította, hogy az egyszeri pszilocibin hatására kialakuló misztikus élmény a résztvevők egész életére pozitívan hatott ki, s mindannyian hálásak voltak, hogy részt vehettek annak idején a kutatásban. Huszonöt év múltán is úgy érezték, sokkal jobban értékelik az életet és a természetet, mélyebben élik át az örömöket, elkötelezettebbek a kereszténység vagy más választott vallásuk iránt, fokozottan nyitottakká váltak a szokatlan élményekre és érzelmekre, toleránsabbakká váltak más vallási rendszerekkel szemben, higgadtabban néztek szembe személyes életük kríziseivel, nagyobb szolidaritást és azonosulást éreztek a külföldiekkel, a kisebbségekkel és a nőkkel szemben.

Az előrehozott megváltás Nem tudom megállni, hogy ne idézzem Pahnke rákbetegekkel végzett LSD-terápiájának egy esetét, mert jól mutatja, hogy a hit még a végállapotban is képes humanizálni, s talán egy „lövés" többet segít, mint a modern orvoslás dehumanizáló kezelési módja. Egy 49 éves nőnek operálhatatlan hasnyálmirigyrákja volt, és már olyan súlyos fájdalmai voltak, melyeket nem volt képes semmiféle fájdalomcsillapító csökkenteni. Családja kórházba szállította őt, mert nem bírták lelkileg elviselni fájdalmas haldoklását. „Ezen a ponton inkább volt egy nyüszítő állat, mint emberi lény", írta Pahnke. A családdal beszélve Pahnke azt tapasztalta, hogy már képtelenek az asszony fizikai ellátására és rettegnek attól, nehogy megtudja a diagnózisát, ami talán még mélyebb depresszióba taszíthatja. Az asszonnyal egyeztetve, megfelelő vallási hangulatot teremtve, Pahnke beadta az LSD-t. A nap egy részében az asszony erősen érezte Isten jelenlétét. Az élmény utóhatásaként az asszony hangulata derűsebbé vált, ellazult és elméjébe béke költözött. Ugyanaz a fájdalom már kevésbé zavarta, mint korábban. Pár nappal később az asszony azt tudakolta Pahnkétól, hogy vajon neki rákja van-e. Ebben az időben még titkolták az ilyen diagnózisokat, és szinte semmi áron nem mondták meg a betegeknek. Pahnke megpróbált kitérni a válasz elől, de az asszony kijelentette, hogy szerinte neki az van. Behívták az orvosát és a beteg keresztkérdéseire az orvos végül is elismerte, hogy az asszonynak rákja van. Ekkor megkérdezte, vajon rokonai mindvégig tudták-e. Az orvos erre is bólintott. „És mégsem mondhatták el nekem", dőlt hátra az asszony tréfás nehezteléssel. A család döbbenten fogadta a hírt, hogy az asszony tudja a diagnózisát, és azon még jobban megdöbbentek, hogy ezt milyen békével viseli. Nem akarták elhinni, hogy ilyen hírt valóban el lehet fogadni, attól tartottak, ez csak amolyan színjáték. Nehezen léptek be a szobába, az asszony lánya először be sem akart menni. Az asszony széles mosollyal fogadta férjét: „Nos, azt hiszem, Te már tudod, hogy meg fogok halni." A férj ekkor csillapíthatatlan zokogásban tört ki. Az asszony kinyújtotta karjait és magához vonta férjét. Vigasztalni kezdte, hogy egyszer mindannyiunknak meg kell halnia, és ő hálás azért, amilyen élet adatott neki, s biztos benne, hogy együtt tudnak majd túljutni ezen az egészen. Az egész szobát átjárta a megkönnyebbülés és a személyes közelség érzése. A kórházból távozása előtt ismét kapott LSD-t. Ekkoriban az volt a legnagyobb gondja, hogyan fogja unokáival megértetni, mi fog történni vele. Az LSD hatása alatt intenzív élménye volt, melyben unokái ott álltak ágya mellett, és ő megérezte, hogyan fogja megoldani ezt a nehéz helyzetet. Otthonába visszatérve találkozott az unokáival, beszélgetett velük a halálról, saját haláláról is, és a fájdalmat sokkal jobban tűrve, békében halt meg. Az evolucionisták szerint a vallás egyik evolúciós előnye, hogy csökkenti az előrevetített elmúlás keltette szorongást. Az asszony története ezt látszik alátámasztani. A pszichedelikus szerek gyógyászatban történő alkalmazását a törvények a legtöbb országban tiltják. Rick Doblin és mások szerint ez bűn a szenvedő emberekkel szemben, s a tiltás egyik fő oka rendkívül cinikus: a pszichedelikus szereket nem lehet szabadalmaztatni, a gyógyszeriparnak tehát nem üzlet foglakozni vele. Viszont, ha alkalmazásuk teret kapna, a gyógyszeripar hatalmas profittól esne el azáltal, hogy ezek a szerek kiváltanának egy rakás gyógyszert, amelyek hatásukban meg sem közelítik a hallucinogének hatékonyságát. Doblin és munkatársai olyan poszttraumás stresszbetegségben szenvedőket gyógyított meg ecstasyval, akik semmilyen más kezelésre nem reagáltak.

Összefoglaló A lényeg, hogy Persinger rájött, a temporális epilepszia csak szélső formája annak, amit temporális labilitásnak nevezett el. Ez hajlamot jelent a temporolimbikus területek mikrokisüléseire, amelyek könnyen vallásos élményeket okozhatnak. A temporális labilitásnak megannyi jele van, és a vallási rítusokkal meg kitartó, labilitást előidéző tréningekkel ki is alakítható. A Föld változó mágneses tere és egyéb extrém események spontán vallási élményeket idézhetnek elő, például a jelenlétérzést. Persinger módszert dolgozott ki arra, hogyan lehet imitálni a változó mágneses tér hatására kialakuló misztikus élményeket. Végül megemlítettem a különféle hallucinogéneket, mint a misztikus öntudat kiváltásának ősi módszerét. Tanulságként levonhatjuk, hogy a misztikus élmények univerzális jelenségek, a vallások ezeknek az élményeknek a lehetséges interpretációi.

III. Isten az agyban

Isten az agyban Ha az olvasó holnap megnyerné az öttalálatost, és alapítana egy intézetet az agy és a vallásos élmények kapcsolatának kutatására, a berendezkedés, majd a pénzmosásra gyanakodó APEH-nyomozók látogatása után azzal a kérdéssel szembesülne, hogy mit is mérjen. Egy többtonnás pozitron emissziós tomográfiái (PET) mégsem lehet templomok körül ólálkodni, és lecsapni arra, aki éppen üdvözül. Ha meg csak úgy alapjáratban hasonlítanánk össze egy vallásos és egy ateista agyát, talán ugyanazt kapnánk. Mint láttuk, Persinger a kérdést úgy oldotta meg, hogy ő maga generálta az élményeket, viszont „nem látott" semmit, mert nem volt „agynézőkéje". Persze, ha lenne rá pénze, beszerezhetne egy PET-et, de mivel magánpraxisában keresett pénzéből finanszírozza kutatásait, jó drága lenne nála a rendelés. Granqvistéknak volt PET-jük, ők viszont nem tudták kiváltani a jelenlétérzést. Úgy látszik, az Úr igazságos, és kinek jelenlétérzést, kinek meg PET-et ad. Az is lehet, hogy Persinger módszere igen érzékeny, és egy kattogó PET belsejében nem tud összejönni ez a finom, tünékeny élmény.

„Csőbe húzott" szerzetesek Eugene D'Aquilit évtizedek óta érdekelte a vallás neurobiológiája, vagyis, hogy mi történik az agyban a vallásos élmények alatt. Évtizedeken át antropológiai és valláspszichológiai kutatásokat folytatott, mígnem összehozta a sors Andrew Newberggel, aki pedig az agyi képalkotó eljárásokban volt jártas. A két férfit évtizedes barátság kötötte össze D'Aquili haláláig. D'Aquili és Newberg, hogy megkerüljék a misztikus élmények „elcsíphetetlenségét", olyan kísérleti személyeket kerestek, akik profik a jelenlétérzés vagy kozmikus egyesülés élményének elérésében, és őket dugták be a PET-be, a SPECT-be (Single Foton Emissziós Tomográf) vagy abba az agyvizsgáló berendezésbe, ami éppen kéznél volt. Első vizsgálatukat nyolc tibeti szerzetessel - négy férfivel és négy nővel végezték. Szerintem a szerzetesek - illetve másik vizsgálatukban a ferences rendi apácák - részvétele a vizsgálatban szép példa a tudomány és a vallás közötti, az emberi haladás érdekében tett összefogásra. Akik féltik a hitet a tudománytól, rosszul gondolkodnak, mert a történelem tanúsága szerint még egy tudományos felfedezés sem vette el a hitet attól, aki hinni akart. A tudomány és vallás háborúja sokkal inkább arról szól, hogy a vallási intézmények képviselői féltik a hatalmukat, mert ők abból élnek, hogy az emberek hisznek. A neuroteológia üzenete a vallás felé kifejezetten pozitív: a hit előrehuzalozottan bennünk van. Visszatérve a vizsgálathoz, a szerzetesek meditációjának lényege, hogy egy képzeleti képre koncentrálnak, egyre jobban beszűkítve figyelmüket, mígnem lassan megszűnik a külvilág - és egyszer csak összeolvadnak a képpel. Amikor az egyik szerzetest, Robertet a csúcsélményéről faggatták, a szerzetes nagyon igyekezett, de valójában csak olyan közhelyeket tudott mondani, hogy „ilyenkor megszűnik tér és idő, és úgy érzi, feloldódik a mindenségben'". Elcsépelt szavak, de ezekre az élményekre tényleg nincsenek megfelelő kifejezéseink - annak sem, aki valóban át is éli ezeket az élményeket. Persze így van ez minden nagy érzéssel, a szavakon kicsorbulnak és ellaposodnak, hiszen a bal félteke a jobb félteke érzeteit próbálja megfogalmazni. A vizsgálat során a szerzetes vénájába szúrtak egy tűt, amelyre egy hosszú csövet szereltek. A szerzetes egy csendes szobában meditálni kezdett, bal karjából pedig kilógott a cső, ami az ajtó alatt a másik szobába vezetett. Itt ült Newberg hosszú, néma lesben, kezében egy fecskendővel, arra várva, hogy a szerzetes - elérve a csúcsélményt - majd megnyom egy gombot. Amikor ez megtörtént, Newberg radioaktív anyagot nyomott a csőbe, amin keresztül az a szerzetes vénájába, majd pillanatokon belül az agyába jutott. Mivel a csúcsélmény pillanatában a neuronok aktivitásuknak megfelelő mennyiségű radioaktív cukrot vettek fel, a szerzetes agyának sugárzása még órákig egyfajta megfagyasztott pillanatként tükrözte vissza agya csúcsélményben mutatott aktivitását. Nem volt más hátra, mint bebújni a SPECT „csövébe", amelyben lefényképezték az agyát. A szerzetesek agyáról készült felvételeket aztán részletesen kiértékelték, mindenki látott már ilyen szép színes képeket az agyról, piros, sárga, kék, zöld foltok kavalkádja. Minél hidegebb a szín, annál kevésbé aktív az az agyterület. Természetesen minden ilyen vizsgálat alapfeltétele, hogy legalább ugyanannyi egészséges, nem meditáló személyről is készítsenek felvételeket, már csak azért is, van-e esetleg állandósult különbség meditálok és nem meditálok között. És valóban találtak is egy lényeges különbséget, amivel Newbergék meglepő módon nem is nagyon tudtak mit kezdeni. Nevezetesen azt találták, hogy a rendszeresen meditálóknak a jobb thalamusa. sokkalta aktívabb nyugalmi állapotban is. Ekkor még nem tudták, hogy ugyanezt fogják találni a ferences rendi apácák agyában is. Mindenesetre leszögezték, hogy a rendszeres meditáció megváltoztatja az agyat. Ez tulajdonképpen nem meglepő, már említettem, hogy az agy kicsit olyan, mint az izomzat: minél többet használnak egy agyi funkciót, annál jobban „megerősödnek" ott a neuronok közti kapcsolatok, sőt elképzelhető, hogy új neuronok is születnek. Eleonor Maguire és munkatársai londoni taxisofőröket vizsgáltak agyi képalkotó eljárással, és azt az érdekességet találták, hogy a szolgálatban eltöltött évekkel arányban egyre nagyobb volt a sofőrök bal és jobb hippocampusa, amelyek a memória központi magjai. A bal oldali hippocampus az utcaneveket és egyéb, szavakhoz kötött információkat, míg a jobb oldali hippocampus az úgynevezett lelki térképeket tárolja, mint valami beépített GPS. Mint idéztem már, Sara Lazar és munkatársai vizsgálatában pedig a meditációban eltöltött évekkel arányosan megvastagodott a jobb félteke. Mi a csuda az a thalamus? Két szimmetrikus átkapcsolóállomás. Ide futnak be az információk, és vagy éppen legátolja a továbbjutásukat. Persinger temporolimbikus labilitást, vagyis a neuronok a jobb „hajlam", mint fokozott aktivitás? Szóval nagyon úgy feltételez, csak nem erre koncentráltak.

gumó a limbikus rendszer közepén és úgy működik, akár egy a thalamus, ha úgy gondolja, továbbküldi őket megfelelő helyekre, doktortól azt tanultuk, hogy a meditáció fokozza a jobb féltekei félteke mélyén hajlamosabbak lesznek kisülni. Mi más volna ez a néz ki, hogy Newbergék valami olyasmit láttak meg, amit Persinger

Ki vagyok, hol vagyok? Newbergék igazán érdekes eredményéhez muszáj egy kis anatómialeckét venni. Enélkül ugyanis kb. annyit mondhatnánk, hogy „Hú", meg „nahát", „bizony kimutatták", stb. Üres lelkendezéshez azonban nem kell könyvet írni, pláne nem elolvasni. Az agyban minden funkcióhoz agyterületek tartoznak.

A fali lebenyünkben - ez a temporális lebenyünk fölött található - van egy terület, amely a térészleléssel foglalkozik, nevezzük ezt Térészlelő Tekervénynek. A „vájt szeműeknek" írom csak, de nem kell megjegyezni, nem vizsgaanyag: ez a szuperior parietális lebeny, vagyis a fali lebeny felső tekervényei. Nem meglepő módon a bal oldali és a jobb oldali kicsit eltérő dolgokkal foglalkozik. Mint korábban említettem, a bal félteke a világ részének tekinti önmagát, tehát a bal oldali Térészlelő Tekervényünk feladata az, hogy megkülönböztessen minket a körülvevő világtól, a jobb félteke pedig úgy éli meg a világot, mintha a világ és ő egyek volnának. Úgy is mondhatnánk, hogy a bal félteke a pont a térképen, a jobb félteke meg a térkép. Ez persze inkább költői, mint tudományos megfogalmazás. Ha valakinek megsérül bal oldalon ez a Térészlelő Tekervénye, nem tud eligazodni a saját testén, például nem tudja megmutatni, hol az orra, de meg tudja mutatni másnak az orrát. Vagyis a saját testén nem tud, de a jobb féltekei Térészlelő Tekervénnyel képes a „külső" térben helyesen tájékozódni. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a saját test képzeletbeli elforgatása a bal Térészlelő Tekervény dolga, egy tárgy képzeletbeli elforgatását a térben viszont a jobb Térészlelő Tekervény végzi. Ha a jobb oldali Térészlelő Tekervény sérül meg, akkor olyan problémák szoktak megjelenni, hogy a beteg nem vesz tudomást a tér bal oldaláról, beleértve teste bal oldalát is. Az ilyen betegek csak jobb arcukat borotválják meg, csak a tányér jobb oldalán lévő ételt eszik meg, és ha netán festők, a tájképnek vagy egy arcnak csak a jobb felét festik meg a vászon jobb felére. Federico Fellini, a híres filmrendező, aki mellesleg ügyes grafikus is volt, jobb falilebeny-infarktusa után a vonalfelezési próbában jellegzetesen a középponttól jobbra helyezte el a középpontot jelző vonást. Tréfás kedvét betegen is megőrizve, kis figurákkal egészítette ki tesztrajzait.

Forrás: Cantagallo és Della Sala, 1998. (Dr. Cantagallo szíves engedélyével)

A bal és jobb Térészlelő Tekervény problematikája persze roppant összetett és nem kellően tisztázott. Mégis, vállalva a leegyszerűsítés vádját, mondjunk valami épkézlábat: eszerint a bal félteke érzékeli a saját testet, a jobb félteke a teret, benne a testünkkel. Ettől tudunk a térben úgy mozogni, hogy saját testünkhöz képest is, meg a térhez képest is helyesen végezzük a mozgást. Járásnak azt nevezzük, ha egyik lábunkat a másik lábunkhoz képest megfelelő irányba és szögbe lendítjük, és közben még sem a fának, sem a többi embernek nem megyünk neki. Valójában tehát mindig kétféle térben mozgunk: a saját testünkben és a külső térben.

Variációk az Én feloldódására Végre elvergődtünk a neurobiológia ingoványos talaján Newbergék nagy felismeréséig. Amikor a szerzetesek eljutottak a csúcsélményig, s hirtelen megszűnt az énjük, feloldódtak a mindenségben: a bal oldali Térészlelő Tekervényük egyszerűen kikapcsolt. Ha ez kikapcsol, megszűnik az Én észlelése. Ráadásul a jobb oldali Térészlelő Tekervény meg dolgozott rendesen. Hát ez érdekes illúzió: eltűnik a néző, aki addig nézett, és csak a nézés marad meg. Mivel az „Én és a tér" harmonikus élményét a bal és jobb oldali Térészlelő Tekervény együttes működése nyújtja, ha lekapcsoljuk a bal oldalit, marad a térélmény Én nélkül. A bal féltekei öntudatunk meg átéli ez a feloldódást a térben, és lesz belőle vallásos élmény. Ezt nevezte Persinger úgy, hogy a jobb féltekei élmény betör a bal féltekébe és lesz belőle jelenlétérzés. Persze a misztikus élmény nem ilyen kilúgozott dolog, hiszen ehhez rengeteg fennkölt érzés, szeretet, nyugalom, stb. társul. Akkor is, ha lehántjuk róla az egyes vallások által sugalmazott értelmezéseket. Mint láttuk Persinger laborjában, az ateistáknak is volt jelenlétérzésük. Itt tehát egy egyetemes emberi tulajdonságról van szó, amely kódolva van az agyban. Newbergék tehát a Térészlelő Tekervény kikapcsolásában a vallásos-misztikus élménynek csupán egy látványos elemét érték tetten. Mások is vizsgáltak keleti meditálókat, érdemes idézni az eredményeiket. Hans Lou és munkatársai Nidrá jógát végzőknél vizsgálták az agyműködést. Ez a módszer a csúcsélményt oly módon segít elérni, hogy a jógázó egy vezető (a vizsgálatban: egy magnó) diktálta testi élményekre, örömérzésre, nyári tájak képeire, és az Én szimbolikus megjelenítéseire figyel. Ez egyfajta passzív koncentráció, hasonlít a terápiákban alkalmazott irányított képekkel társított relaxációhoz. E vizsgálatban fokozott Térészlelő Tekervények aktivitást figyeltek meg. Lazar és munkatársai Kundalini jógázókat tanulmányoztak. A Kundalini jógában a jógázó csak a légzésére figyel, és belégzéskor a „sat nam", kilégzéskor pedig a „wahe guru" mantrát ismételgeti. Hogy kivédjék a funkcionális MRI dübörgő zaját, a meditálok magnófelvételen megkapták az MRI zaját és otthon azt hallgatva gyakoroltak. Hogy ez végül sikerült nekik, az számomra a meditáció elképesztő hatását bizonyítja. Az ember tehát tényleg meg tudja tanulni teljesen kikapcsolni a környezetét, ami az egyik legnagyobb stresszforrás az átlagember számára. Lazarék a Térészlelő Tekervények fokozott működését tapasztalták mindkét oldalon, ami arra utal, hogy e területeknek valóban fontos szerepe van a misztikus élmények kialakulásában. Adataik alapján jobb oldalon a Térészlelő Tekervény aktivitása markánsabb volt. Hogy ez a meditálókra általában is jellemző lehet, Lazar és munkatársai újabb vizsgálata igazolja, amikor a jobb féltekében mutattak ki agykéreg-vastagodást, ami, mint korábban is feltételeztük, a jobb félteke misztikus élményekben kiemelkedő szerepét igazolja. Ez az utóbbi két vizsgálat viszont nem erősítette meg Newbergék eredményét, miszerint a Térészlelő Tekervényeknek ki kell kapcsolnia, legalább a bal oldalon a misztikus élményhez.

Apácák ima közben Newbergék három ferences rendi apácát is meggyőztek kutatásaik fontosságáról. A ferences rendiek ugyancsak meditálnak, de ellentétben a tibeti szerzetesekkel, akik vizuális technikát alkalmaznak, az apácák koncentratív imát gyakorolnak (a copyright állítólag Avilai Szent Terézé), vagyis gondolatban egy imarészletre, vagy egy szent könyvből való mondatra, mondattöredékre koncentráltak, azzal a céllal, hogy „megnyissák magukat Isten jelenléte számára". A nővérek nagyon gyakorlott meditálok voltak, általában 30-50 év gyakorlás állt mögöttük. A mérési eljárás azonos volt a tibeti szerzeteseknél leírtakkal. Az eredmények szerint náluk is fokozott aktivitás alakult ki a Figyelmi Területeken (a két homloklebenyen). Fokozódott, különösen a jobb oldalon a thalamus aktivitása (valójában már nyugalmi helyzetben is fokozottabb volt a thalamus jobb oldalon) és mindkét oldalon erősen lecsökkent a Térészlelő Tekervények működése. Gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a tibeti szerzeteseknél, leszámítva azt, hogy az apácáknál a jobb oldali Térészlelő Tekervény aktivitása is csökkent. A különbségeket nem firtatnám, mert az fakadhat a kétféle meditáció eltéréséből (vizuális és verbális), de a mérések hibájából is. A lényeg, hogy a figyelem beszűkítésének mindkét technikája elvezetett végül az egységélményhez, az Én szertefoszlásához és a Végső Tökéletességben való feloldódáshoz. Mario Beauregard és Vincent Paquette ugyancsak beszálltak az apácakutatásba, ők karmelita rendi apácákat vizsgáltak funkcionális MRI-vel. Ez egy agyi képalkotó eljárás, amely nagyon jó felbontású képeket ad, de van egy hibája: kb. 100 dB-es zajt kelt működés közben. Aki ilyen zajban akár csak gondolkodni képes, az tud valamit a koncentrációról. Úgyhogy minden tiszteletünk az apácáké, hogy vállalkoztak arra, hogy egy kattogó-durrogó csőben felidézzék életük legmélyebb misztikus élményét. Ez persze elvileg máris okozhat eltérést, hiszen nem létrehozták, nem előidézték, hanem csak újraélték a misztikus élményt, és ez lehet, hogy más agyi aktivitást jelent. Persze a kutatók is tartottak ettől, ezért vizsgálták az átélt misztikus élmények mélységét, így szerintük e tekintetben nincs ok az aggodalomra. Sok résztvevő számolt be arról, hogy misztikus élménye felidézése során Isten jelenlétét érezte, tehát nem csupán memóriakísérlet volt a vizsgálat. A karmelita hagyomány szerint a misztikus állapotban a meditáló egyesül Istennel, megérintődik a Teljes Tökéletesség által, s megszűnik tér és idő. Nem vagyok otthon a rendek imaszokásaiban, de amennyire átlátom, a ferences rendiek és a karmeliták egyaránt belső imával jutnak el misztikus élményükig. Az eredmények szerint a Térészlelő Tekervény különösen jobb oldalon aktiválódott. Az agy bonyolultabb működésű persze, semmint hogy „aktív-nem aktív" alapon perdöntő lenne egy-egy vizsgálat. Beauregard és Paquette" később EEG-eredményeket is közöltek a karmeliták vizsgálatáról, amelyben emberi fogyasztásra alkalmas módon megfogalmazva, a jobb Térészlelő Tekervény nemcsak aktívabb lett, hanem másként is működött, mint a bal („lement gammába"). Amikor tehát valaki csalódott, mert nem fekete-fehér eredményeket lát, az gondoljon arra, hogy „aktív" és „aktív" jelenthet működés szempontjából különböző dolgokat is.

A Térészlelő Tekervény és az egységélmény Szándékosan váltogatom az „istenélmény", ,,kozmikus egyesülés", „egységélmény" és hasonló fogalmakat, mert végül is a misztikus élményeknek nincs összefoglalóan egy kifejezése, hanem csak körülírásai. D'Aquli és Newberg kutatásaik összefoglalásában továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy a Térészlelő Tekervények fokozatos kikapcsolása idézi elő az istenélményt vagy az egységélményt, s a tér és idő megszűnésének élményét. Az eddigi vizsgálatok azonban nem támasztják alá feltevésüket, sőt, például Lazar vizsgálatában egyre jobban fokozódott a Térészlelő Tekervények aktivitása a meditáció során. Ugyanakkor szerintem nem rossz helyen kapiskálnak, csak elhamarkodottan általánosították első vizsgálataik eredményét. A vizsgálatokból sokkal inkább az az összkép jön ki, hogy a jobb oldali Térészlelő Tekervény fokozott működése és talán a bal oldali Térészlelő Tekervény csökkent, vagy megváltozott működése együtt felelős azért az élményért, hogy a meditáló vagy imádkozó ember egyszer csak feloldódni érzi énjét egy „nála sokkal nagyobban". Ez a felfogás sokkal inkább összhangban van az eredményekkel, és azzal az elképzeléssel, hogy a jobb féltekei „határtalanságélmény" „betör" a bal féltekébe, mintegy elnyomja a lecsökkent énérzéseket, és elönti az egyént a feloldódás élményével. Persinger pontosan ebben látja a jelenlétérzés megjelenésének mechanizmusát. Számos jel utal arra, hogy a misztikus élmények alatt jobb féltekei dominancia váltja fel a korábbi bal féltekei irányítást. Sok vizsgálatban határozottan a jobb oldali Figyelmi Terület vált aktívabbá a balhoz képest, illetve ugyancsak több vizsgálatban a jobb oldali limbikus rendszer egyes elemei működtek nagy intenzitással. Az a tény, hogy a sokéves meditáció a jobb oldali agyfélben vastagítja meg az agykérget, vagy hogy meditálóknak nem meditáló állapotukban is a jobb thalamusa. az aktívabb', ugyancsak azt erősíti, hogy a misztikus élmények átélése egyben a jobb félteke átmeneti működési fölényét jelzi. Persze ne gondoljuk, hogy a bal oldali Térészlelő Tekervény kikapcsolása vagy aktivitáscsökkenése a misztikus élmény maga. Newbergék láthatóan valamiért nem szimpatizálnak a temporális epilepszia és vallásosság kapcsolatát kutató irányzattal, talán mert félnek attól, hogy ezzel patologizálják a misztikus élményt. A misztikus élmény mint írják „nem szükségképen hallucinációs fantázia vagy a neurológiailag károsodott agy kémiai kisüléseinek az eredménye, mint azt sok orvos, tudós és laikus gondolja." Nem kéne azonban ettől a feltevéstől annyira félni, hiszen minden jel arra mutat, hogy a hit és vallási gyakorlat igenis módosítja az agyműködést. A taxisofőrök megnövekedett hippocampusát sem tekintjük munkahelyi ártalomnak, pedig jelentősen eltér az átlagemberek méreteitől. Ha valaki hipergráfiásan gyártja a regényeket, az sem betegség, pedig valószínűsíthetően temporális kisülésekben bővelkedő személyről van szó. Normális és patológiás közt nincs éles határ! És a temporolimbikus területeket megkerülni nem lehet a misztikus élmények értelmezésekor. Mindjárt meg is mondom, miért. A limbikus rendszer olyan, mint egy erőmű diszpécserterme. Ide fut be minden információ a szemből, a fülből, a bőrből, az orrból, a testből - ha kihagytam volna valamit, onnan is -, és innen továbbítódik többek közt a Térészlelő Tekervényekbe is. Ha tehát a bal oldali Térészlelő Tekervény kikapcsol, azt a limbikus rendszerben, többek közt a thalamusban kapcsolták ki, vagy serkentették fokozott működésre. A csúcsélmény alatt mindkét oldaü thalamus fokozottan aktív volt. Felmerül a kérdés, ki vagy mi mondja meg, hogy mit és mikor kell blokkolni? A thalamus információtovábbító vagy -szűrő funkcióját a homloklebenyeink diktálják. Itt fészkel az akaratunk és tudatunk, innen szólnak le, hogy „kapcsolják ki a Térészlelő Tekervényt" vagy „teljes gőzzel előre". Ennek biztos jele az volt Newbergék vizsgálatában, hogy a bal Térészlelő Tekervény lekapcsolásával egy időben extra aktivitást lehetett tapasztalni mindkét oldali Figyelmi Területen. Ez általában is megjelent mindegyik koncentrációs meditációs vizsgálatban. Vagyis csúcsélménynek azt nevezzük, amikor a Figyelmi Területek módosítják bizonyos irányban a Térészlelő Tekervények működését. Ha így nézzük a dolgot, könnyen elképzelhető, hogy temporális epilepsziában valami hasonló dolog történik a Figyelmi Területek megkerülésével, hiszen elég egy kis mikrokisülésekből származó elektromos zűrzavar a diszpécserközpontban, és máris zavar támad a Térészlelő Tekervények információellátásban is.

A misztikus élmény az agyban Newberg és D'Aquili' kísérletet tesznek a misztikus élmény körülírására. Mint korábban láttuk, ezt megtehetjük úgy, hogy összegyűjtjük és kategóriába rendezzük a különféle élményeket. De megtehetjük azt is, hogy keressük azt a kulcsélményt, amely ott lapul mindegyik misztikus élményben, csak különféle formákat öltenek, többek közt az értelmezések miatt. Úgy tűnik, ez az énvesztés élménye. Mint írják: „A misztikus élmény .. .nem több és nem kevesebb, mint annak a felemelő élménye, amikor egy valódi lelki egyesülés történik valami nagyobbal, mint az Én. ... A misztikus élményben idő és tér megszűnik és a normál racionális gondolkodást felváltja az intuíció. A misztikusok gyakran élnek át sugalmazásokat a jelenlévő szentségtől, és gyakran állítják, hogy bepillantást nyertek a dolgok leglényegébe. .. .A misztikus leírások magva azonban az a szilárd meggyőződés, hogy felülemelkedtek az anyagi létezésen és lelkileg egyesültek a végső valósággal." Láthatólag minden misztikus tradíció tartalmazza valamilyen formában a végső tökéletességgel való egyesülést. Eleazar rabbi, a zsidó misztikus írta: „Gondold magad semminek, felejtsd el teljesen önmagad, miközben imádkozol. Csak egy dologra emlékezz, hogy az Isteni Jelenlétért imádkozol. Akkor beléphetsz a Gondolatok Univerzumába, abba a tudatállapotba, ami túl van az időn. Ebben a birodalomban minden azonos - élet és halál, szárazföld és tenger... de hogy beléphess ebbe a világba, meg kell szabadulj az énedtől és el kell felejtened minden bajodat.'". Newbergék tekintetét persze kicsit elhomályosítja az a később meg nem erősített felfedezésük, hogy a Térészlelő Tekervény(ek) kikapcsol(nak) a misztikus csúcsélmény alatt, s közben elmennek egy másik fontos dolog mellett. Persze nem csak ők, mások sem foglalkoznak ezzel, ami meglepő kissé. Pedig ez az alávetettség-élmény az, ami közös a keresztény vallási irányzatokban, és többnyire nincs jelen például a buddhizmusban.

A tükörneuronok és a hit Volt ugyanis még egy nagyon izgalmas eredményük, amit viszont teljesen félreértelmeztek. Nevezetesen a fali lebeny alsó része, amit hivatalosan inferior (alsó) parietális lebenynek neveznek, fokozottan aktiválódott. Szerintük a beszéd aktiválta ezt a területet, de az alsó fali lebeny nem erről híres, hanem itt vannak az úgynevezett tükörneuronok. A tükörneuronok korunk nagy szenzációjának számítanak. A nevüket onnan kapták, hogy akkor aktívak, amikor figyeljük valakinek a mozgását, beleéljük magunkat a lelkiállapotába, vagy kitaláljuk szándékát. Vagyis tükrözzük a másikat. De van ennek a területnek egy másik érdekes aspektusa is. Hipnózisban, amikor a hipnotizált személy úgy érzi, átadta az irányítást a hipnotizőrnek, népiesen szólva, amikor akaratát aláveti a hipnotizőr akaratának, szintén ez az alsó fali lebeny aktiválódik. Ezt szó szerint kell érteni, hiszen például a karlevitációs feladatban a hipnotizőr azt mondja: „És most a karja lassan felemelkedik". Mire a hipnózisban lévő személy csodálkozva tapasztalja, hogy karja tényleg emelkedik. Azért csodálkozik, mert úgy érzi, neki semmi köze a dologhoz, a kar magától emelkedik. Ha ilyenkor egy PET-tel megvizsgáljuk az alsó fali lebenyt jobb oldalon, akkor igen aktívnak fogjuk találni. Pierre Rainville hipnózisban „utazik", s ismételten azt kapta eredményül vizsgálataiban, hogy amikor a hipnotizált személy szuggesztiókat kapott, vagyis a hipnotizőr befolyása alá került, elsősorban a jobb oldali alsó fali lebeny mindig világítani kezdett, mint egy stoplámpa" Ez a terület „mondja" meg ugyanis nekünk, hogy mi mozgatjuk-e tagjainkat, vagy mások mozgatják. Hipnózisban az ember azt éli meg, hogy idegen akarat mozgatja a kezét, és ezt jelzi az alsó fali lebeny is. De hipnózisban ez nem rossz élmény. Mondjuk a hipnotikus transznak eleve a bizalom az alapja. Hipnózisban módosult én-érzésről beszélünk, nem pedig az én-érzés megszűnéséről. Skizofrén betegek is gyakran érzik úgy, hogy idegen hatalmak befolyása alatt állnak, ez azonban számukra félelmetes, akaratvesztett állapot, és ilyenkor is a jobb alsó fali lebeny aktiválódik". E területek tehát a jobb oldalon és a bal oldalon az Én és a Másik megkülönböztetését szolgálják. A bal oldali terület funkciója azt megkülönböztetni, hogy saját magunkkal teszünk-e valamit, vagy külvilági tárggyal. Ha viszont a misztikus élmények szempontjából kéne adnunk nevet ennek a területnek, én a „befolyásoltatottság" és „alávetettség" szóra szavaznék, valószínű ugyanis, hogy e terület fokozott aktivitása a misztikus egységélményben a teljes befolyásoltatottság vagy alávetettség élményéért felelős. E tekintetben fontos szem előtt tartani, hogy egyazon területek sokféle dolgot művelnek, és a dolgok jelentése a kontextuson múlik. Hiszen nagyjából ugyanaz az élmény, például a jelenlétérzés, mást jelent az ateistáknak, a keresztényeknek és a keleti vallás híveinek. A kultúra és az egyén hite alapvetően meghatározza, miként is fogja értelmezni lelki élményeit. Ha tehát a ferences rendi apácáknak istenélményük alatt az Alávetettség Terület fokozottan aktiválódott, akkor ez annak a lelki élmények a megfelelője, hogy egész lényüket alárendelték az Úr akaratának. A keresztényi alázat, az Úr akaratának való totális engedelmesség tehát megint csak nem üres szavak, hanem az agyi aktivitásban egészen pontosan megragadható élmény. Igen sok ima kezdődik úgy, hogy „Uram, vedd kezedbe sorsomat ..." Thomas Merton, a híres 20. századi megtérő imája így kezdődik: „Uram! Vedd életemet a kezedbe, és tedd vele azt, ami Neked tetszik. Ezentúl nem utasítom el magamtól sem az örömöket, sem a nehézségeket, amiket beleszőttél életembe. Elég, ha azt tudom, hogy minden dicsőségedre szolgál. Minden terved jó. Mert minden szeretet. Csak önmagamtól szabadíts meg! Add, hogy hallgatagon, csöndesen belenyugodjak szent akaratodba." Vagy ahogy Avilai Szent Teréz mondja:,,A lényeges az, hogy törekedjünk az erényeket gyakorolni és akaratunkat teljesen alárendelni Istennek. Folyjék a mi életünk úgy, amint azt Ő Szent Felsége óhajtja, ne a mi akaratunk teljesedjék, hanem az Övé!" Hogy okoskodásom nem légből kapott, azt a következő is mutatja. A karmelitáknál ugyancsak aktiválódott a jobb Befolyásoltatottság Terület, és nekik hasonló istenélményük van, mint a ferences rendieknek, vagy általában a keresztényeknek. Nina Azari és munkatársai 2001-ben olyan személyeket vizsgáltak, akik vallási élményüket zsoltárok szavalásával idézték elő. Agyukban a jobb oldali Befolyásoltatottsági Területtel átfedő funkciókat ellátó rész aktiválódott. (Ez a prekuneus, amely az inferior parietális lebeny funkcióval rokon funkciókat lát el). Ami közös a keresztény misztikus élményekben, az többek közt a tökéletes alázat, önátadás, egy felsőbb hatalomnak való teljes behódolás. Ezzel szemben a buddhizmus nem ismer ilyesfajta, „személynek" szóló alázatot, nincs istenfogalmuk, s a vizsgálatokban a Befolyásoltatottság Terület nem is aktiválódott sem Lou és munkatársai Nidrá jógázókkal, sem Newbergék tibeti szerzetesekkel végzett vizsgálatában. Lazar és munkatársai Kundalini jógázókkal végzett vizsgálatában nehéz eligazodni, négy személyből háromnál aktiválódott a bal oldali Befolyásoltatottság Terület, a jobb oldali adatokat viszont csak a Térészlelő Tekervénnyel összevontan adták meg, így erről bármi határozottat nehéz lenne állítani. Levélben érdeklődtem Dr. Lazarnál, aki azt írta vissza, hogy a két területet nem lehetett elkülöníteni, ezért adták meg

összevontan. Úgy tűnik tehát, a többségnél aktiválódott a Befolyásoltatottsági Terület. A Kundalini jógában a jógázó megfigyeli az energia mozgását a csakrákban, és amikor a fejcsakrához érkezik az energia, akkor jelenik meg a misztikus csúcsélmény. Elképzelhető, hogy a befolyásoltatottság-élmény ennek a misztikus energiaáramlásnak a megfigyeléséből fakad, ami hasonlatos a hipnózisban átélt élményhez: „nem én csinálom, csak történik velem, és én megfigyelem". Ennek azonban nem sok köze van a keresztényi alávetettség élményéhez. A keleti és nyugati misztikus élmény az önalávetettség élményében lényegesen különbözik! Amikor Newberg a ferences apácákkal a vizsgálatot megvitatta, a nővérek előre biztosították róla, hogy bármi is jönne ki a vizsgálatból, az az ő hitüket nem ingatja meg. Amikor a dalai lámát kérdezték arról, mit tenne, ha a tudomány megcáfolná a hitét, fanyar mosollyal csak annyit mondott: „Egyszerűen megváltoztatnám a hitemet". Amikor Newberg a vizsgálat után megkérdezte a nővéreket, kíváncsiak-e az eredményre, azt felelték, különösebben nem érdekű őket, de udvariasan meghallgatták Newberget, és végül kijelentették, hogy ez is azt bizonyítja, elmerültek Isten jelenlétében. A tibeti szerzeteseket viszont nagyon is érdekelte az eredmény, mert ők arra voltak kíváncsiak, mennyire sikerült elérniük a Tiszta Tudat állapotát. A kétféle attitűd kétféle emberről való gondolkodást tükröz vissza. A keresztény nővérek célja a minél tökéletesebb önalávetés, a tibetieké pedig a szellemi tökéletesedés. Talán nem véletlen, hogy a '60-as évektől a buddhista és egyéb keleti vallási tanok rendkívül népszerűek lettek a lázadó fiatalság körében, s mára egyfajta szembeállítás is megfogalmazható, miszerint mintha a keleti vallások az önmegvalósítást, az egyén önkiteljesedését képviselnék, a keresztény vallások pedig az önalávetést és a szolgálatot.

A pünkösdiek, avagy a halandzsanyelv Charles F. Partiam bibliaiskolát vezetett 1900-ban Kansas állam Topeka nevű városában, ahol a Szentlélek-keresztség bibliai bizonyítékait kutatták. Parhamék arra a következtetésre jutottak, hogy - az írások szerint - aki Szentlélekkeresztségben részesült, más nyelveken kezdett szólni. 1901. január elsején egy Ágnes Ozmán nevű nő arra kérte Parhamet, hogy tegye kezét a fejére, s ekkor különös dolog történt: a nő valami ismeretlen nyelven kezdett folyamatosan beszélni. Volt, aki egyszerűen halandzsának hallotta, volt, aki kínainak vélte, de a többség - előtanulmányaik révén - felismerni vélték, hogy a Szentlélek szól hozzájuk a nőn keresztül. Ozmán híre és képessége futótűzként terjedt el Amerikában, s kiderült, hogy sokan képesek erre a „több nyelven szólásra". Szorgos kutatók kiderítették, hogy a „több nyelven szólást" már John Smith, a mormonok atyja is említette, és állítólag ő is tudott így halandzsázni. Az új rítus és a hozzá tartozó eszmeiség rendkívül elterjedt, manapság vagy 200 millióan vallják magukat a pünkösdiek valamely ágához tartozónak. Míg a pünkösdiek azt tartják, hogy Isten nyelvén beszélnek, addig a keresztény egyház más felekezetei szerint a Gonosz, vagy démonok általi megszállottság áll a jelenség mögött. Egy ilyen halandzsabeszéd átiratban így néz ki: kantášabaravo sántolavo ilamašax rábaxo kalarábou rišádalabo píta rabása tóyen šántoraba sátrobaho sárabaho satóya rika sálara sántó labor^siso ^bokoli risántobo šantyabadiánte íkolorosi bal^só koloriánti (A ^ jel egy leírhatatlan mély torokhangot jelöl.) Amikor egy kutató amatőr színészeket kért meg arra, figyeljék meg a halandzsabeszédet, és próbálják ők is produkálni, ez mind a hat személynek sikerült. Élményeik megegyeztek azzal, ahogy a pünkösdiek leírják élményeiket: nem tudják, mit mondanak és miért, de olyan érzésük van, hogy a különös beszéd rajtuk keresztül, tőlük függetlenül jön létre. A „sok nyelven szólás"-nak két nagy rituális formáját ismerjük, az egyik visszafogottabb, olykor csak hangtalanul folyik, a másikban a transzban lévő énekel és eksztatikus taglejtéseket is végez. Newberget egy démonizáltakról szóló film kapcsán keresték meg, s hosszas töprengés után elvállalta egy „sok nyelven szóló" nő vizsgálatát. Mikor Sharon megérkezett a laboratóriumba és megvitatták a vizsgálat részleteit, Sharon elmondta, hogy akarattal nem tudja előidézni, hogy a Szentlélek megszólaljon rajta keresztül, csak azt tudja, ha elkezd vallásos énekeket énekelni és hozzá táncolni, akkor „bármikor bejöhet" a jelenség. Mivel Newberget az érdekelte, mi történik specifikusan az agyban abban a transzállapotban, amit a halandzsázás alatt Sharon átél, ezért az első mérést azután végezték, hogy Sharon szent énekeket énekelt és táncolt. Majd Sharon ismét rázendített a hallelujázásra és ide-oda táncolt a vizsgálóhelyiségben, karjában a vénájába rögzített csővel, amelyen keresztül Newberg a radioaktív folyadékot nyomja majd bele a megfelelő pillanatban. Newbergnek az egész elég szürreálisnak tűnt, fogalma nem volt, bekövetkezik-e, és mikor a halandzsaállapot, ráadásul egyszer csak az asszisztense, Júlia pattant oda Sharon mellé és ő is elkezdett énekelni és táncolni. Newbergék döbbenten figyelték az eseményeket, aztán egyszer csak a két nő elkezdett különös idegen nyelveken beszélni. Newberg pár percet várt, benyomta a radioaktív anyagot, aztán megkezdték Sharon „visszatérítését" a Földre, ami eltartott pár percig. A vizsgálatban végül is öt pünkösdi felekezethez tartozó nő adatait dolgozták fel. A legérdekesebb eredmény az volt, hogy - szemben a korábbi meditációs vizsgálatokkal - itt a Figyelmi Területek, vagyis a homloklebeny-aktivitás csökkent le, viszont a Térészlelő Tekervények aktivitása nem csökkent. A két félteke közti aktivitási viszony eltolódott jobbra, vagyis a jobb félteke vált aktívvá a lecsökkent bal féltekei aktivitás miatt, és fokozódott a jobb limbikus terület (nevezetesen az amygdala) aktivitása is. Abban az értelemben ez a rítus nem illik bele az eddig vizsgált misztikus élmények sorába, hogy nem történt jelenlétérzés, nem szűnt meg az én-érzés, nem jelent meg egységélmény, ugyanakkor valamiféle énvesztésélmény mégiscsak fellép, hiszen a rítust végzők úgy érzik, a Szentlélek szól rajtuk keresztül, vagyis ez egyfajta akaratvesztett állapot. Newberg láthatóan nem nagyon tud mit kezdeni eredményeivel, sokat ír róla, de keveset mond. Ha elmélyedt volna kicsit a hipnóziskutatásban, rájöhetett volna, hogy a halandzsa nyelvi automatizmus, vagyis, amikor a személy úgy érzi, akaratától függetlenül ömlik belőle a számára is értelmetlen beszéd, nagyon emlékeztet mind szubjektív élményében, mind agyi aktivitásban a hipnotikus jelenségekre. Az agyat szokás több nagy blokkra osztani. Minket most az a felosztás érdekel, amely az agy elülső részét, a homloklebenyt tekinti a tervező-végrehajtó blokknak, és az agy hátulsó területét, a

temporális, fali és tarkólebenyt az információfeldolgozó blokknak. Roland Fischer amikor összefoglalta a módosult tudatállapotok neurobiológiai jellemzőit, a tervező-végrehajtó és az információfeldolgozó blokkra építette a modellt. Szerinte a meditatív állapotokat a tervező-végrehajtó blokk működési túlsúlya jellemzi, ezt láttuk a fenti vizsgálatokban, amikor a meditálok akarattal koncentráltak egy bizonyos képre, mondatra. A módosult tudatállapotot ez esetben az érzékszervi ingerek teljes háttérbe szorítása jellemzi, az informatikai blokkot az agy „lekapcsolja". A módosult tudatállapotok másik fajtájának tipikus példája a hipnózis, amelyben a tervező-végrehajtó blokk kikapcsol, és az információfeldolgozó blokk válik aktívvá. A két szélső állapot közt vannak a „normál" tudati állapotok, melyeket az jellemez, hogy a két blokk milyen [16] mértékben aktív. Olyan ez, mint egy mérleg két serpenyője. A „sok nyelven beszélés" állapota tehát egyfajta autohipnotikus állapot, s miként hipnózisban, az egyén megőrzi éntudatát, de egyfajta megfigyelőjévé és passzív elszenvedőjévé válik a vele történteknek. A jellegzetes élmény mind hipnózisban, mind a halandzsázás alatt ugyanaz: „nem én csinálom". Ebbe a „hipnotikus" csoportba tartozik Hans Lou vizsgálata is, amelyben a Nidrá jóga hatását vizsgálta. Ezt szokás „jógaalvásnak" is nevezni, és a gyakorlatok kísértetiesen hasonlítanak egy hipnózisindukcióra: a vezető (jelen esetben: a magnó) előre mondja azokat a mozdulatokat és testhelyzeteket, melyeket a jógázóknak gépiesen, az utasításra koncentrálva végre kell hajtani, illetve fel kell venni. Lou eredményei szerint ebben a vizsgálatban is erősen lecsökkent a homloklebeny aktivitása és megnőtt az információfeldolgozó blokk működése. Talán Sara Lazar Kundalini-vizsgálata is idesorolható. Newberg vizsgált egy férfit, Kevint, akinek hajdanán volt egy misztikus élménye, melynek hatására nem tért meg, de élénken érdeklődni kezdett mindenféle meditációk iránt, és ezekben nagy gyakorlatra tett szert. A mérések azt mutatták, hogy meditatív csúcsélménye alatt a homloklebeny-aktivitása lecsökkent, és Térészlelő Tekervényei is kikapcsoltak, s élményszinten átélte az énvesztést, az időtlenséget és a térnélküliséget; mindezt csak eksztatikusnak, de nem misztikusnak élte meg. Newberg tulajdonképpen arra volt kíváncsi, milyen az ateista „istenélmény", és arra következtetett, hogy „ugyanolyan". Attól tartok azonban, megint arról van szó, hogy mindent bele akar gyömöszölni elméletébe, holott úgy néz ki, Kevin egyszerűen egy autohipnózist hozott létre, ami gyakorló relaxálóknál mindennapos élmény. Ilyenkor az úgynevezett transzlogika miatt idő- és térélmény torzulások jelennek meg, az én-érzés is megváltozik; ezeket szerette volna Newberg úgy visszahallani, mintha Kevin is feloldódott volna a kozmoszban. Kevin valójában a hipnotikus transzban oldódott fel.

Rakjuk össze a misztikus élmény puzzle-darabkáit Minél jobban elmélyed az ember a misztikus élmények agykutatási eredményeibe, annál inkább rájön, hogy kár keresni a misztikus élmény végső egyesített elméletét. Newberg úgy tűnik, nem mond le erről. 2006-os könyvében is azt bizonygatja, hogy minden hit csúcsélménye ugyanarra a rugóra jár. A pszichiátria által vezérelt agykutatási irányzat évtizedek óta abban a pocsolyában tapicskol, amiben elhiszi, hogy létezik olyan, hogy „a depresszió", „a skizofrénia" és „a hiperaktivitás". Ahogy ezek sincsenek, úgy nincsen „a misztikus élmény" sem. A patológiák, a misztikus élmények nem csereszabatos darabok, hanem mindenki kicsit másként depressziós, másként skizofrén, és másként misztikus. A gyűjtőfogalmak a mi fejünkben léteznek, a valóság ezerarcú. A misztikus állapotoknak vannak közös nevezőik, de az egyes misztikus állapotok részben más-más összetevőket „használnak" fel. Ez nem meglepő, a különböző kultúrák eltérően „használják" az agyat. Például különböző kultúrákban eltérő technikákkal számolnak, és bár a matematika univerzális, az eltérő számolási technikák miatt más-más agyterület aktiválódott. Vagyis ugyanazt az eredményt egy angol vagy egy kínai egészen más agyterületek aktiválásával éri el. A nyugatiak lényegében a bal féltekéjükkel olvasnak. A japánoknak azonban kétféle írásuk van, a kanát egyértelműen a bal félteke, a kandzsit pedig egyértelműen jobb félteke képes olvasni. Ha az eddigieket össze akarnánk foglalni, vagyis hogyan is néz ki leegyszerűsítve az agy, amikor éppen jelen van Isten, vagy a személy éppen átéli az egységélményt, vagy a teljes megvilágosodást, az abszolút tiszta tudat állapotát, stb., akkor a következőt mondhatjuk: 1. Az aktív koncentratív típusú meditációban fokozódni kezd a homloklebeny aktivitása, a „hipnotikus" típusban viszont csökkenni kezd. 2. Ez a thalamuson keresztül fokozatosan aktiválni kezdi a Térészlelő Tekervényeket. 3. Az aktivitás fokozatosan eltolódik a jobb féltekébe, vagyis az átlagos Bal > Jobb aktivitást felváltja egy Bal < Jobb aktivitás (hipnózisban is ez figyelhető meg!). 4. Aktiválódnak - kísérletenként változó pontokon - bizonyos temporolimbikus területek is (amygdala, caudatus, insula, temporális lebeny egy része, stb.). 5. A keleti típusú meditálóknál csökken a Befolyásoltatottság Terület aktivitása, míg a keresztény vallásúaknál növekszik. 6. Az aktív típusú meditációt folytatóknál csúcsélménykor a bal Térészlelő Tekervény működése csökken, vagy megszűnik, a jobb oldalié általában fokozott, míg a „hipnotikus" típusban a Térészlelő Tekervények aktivitása megnövekedett marad. Magyarra lefordítva: az aktív típusban a kitartó koncentráció, beszűkített figyelem egyre élesebbé teszi az elképzelt vagy ténylegesen szemlélt képet, vagy tudatban tartott fogalmat, a külvilág pedig egyre jobban eltávolodik. Az Én kezd egyre jobban feloldódni, mígnem egyszer csak kialakul a jelenlétérzés, az egységélmény, megvilágosodás, stb., amit általában megnyugvás, béke, öröm, vagy éppen eksztatikus eufória kísér. A „hipnotikus" típusban az akaratvesztés és befolyásoltatottság élménye erősödik fel a homloklebeny kikapcsolása, az információfeldolgozó blokk aktiválódása és a befolyásoltatottság (inferior parietális lebeny) aktiválódása révén.

És hova tűnik a misztikus színezet? Ez persze így olyan, mint a Hattyúk tava balettkoreográfiája az előadáshoz képest. A díszletet, a fényeket, a táncosok varázsát, a mozdulatok és a zene keltette esztétikai élményt egy koreográfia nem tudja visszaadni. A spirituális élmény vázára rakott„hozzáadott érték" a temporolimbikus területekről jön. A temporális lebeny és a mélyében fekvő területek (amygdala, hippocampus) elektromos ingerlése vagy itt kialakuló epilepsziás jelenségek gyakran váltanak ki irrealitásvagy derealizációs élményt, testen kívüliséget, hallucinációkat, eksztázist vagy éppen félelmet, a kimondhatatlanság élményét. Mint írtam korábban, sok megtérésélmény magyarázható temporális epilepsziás rohammal, és a temporális epilepsziás személyiség jellegzetes vonása a hipermoralitás és hipervallásosság. A halálközeli élmények, vagyis a klinikai halálból visszatértek élményeit is nagyrészt a temporális lebenyben lezajló folyamatokkal tudjuk értelmezni. Sok „visszatért" később vallási értelemben megtért. A hallucinogének keltette misztikus élményeket jórészt ugyancsak a temporolimbikus területeket generálják. Jeffrey Saver és John Rabin sokat idézett munkájában a misztikus élmények gyökerét szintén a temporolimbikus területekben látják. Szerintük e területek aktiválódásakor olyan önállósult élmények keletkeznek, amelyek tárgynélküliségük miatt válnak kimondhatatlanná, leírhatatlanná. Csak gondoljunk a déjá vu élményre: ott keletkezik egy „ismerősség"-élmény, amely ugyan hozzátapad az éppen folyó történésekhez, amiben vagyunk, de valójában semmi köze ahhoz. Ugyanilyen a jamais vu (szó szerint „soha nem látott") -élmény, amely alatt nagyon is ismerős helyek, személyek teljesen idegennek tűnnek. Itt az idegenségérzés aktiválódik. A szerzők szerint hasonlóképen az időtlenség, végtelenség, szentségélmény, megfigyeltség-élmény, jelenlétérzés stb. mind-mind önállósult jellemzők, amelyek formális" körülmények közt mindig valamihez tartozóan, tehát indokoltan jelennek meg. Csak képzeljük el, mi játszódik le bennünk, ha forrás nélküli hangot hallanánk, ha simogatást vagy ütést éreznénk, de sehol egy kéz, ha szagokat éreznénk, de a szagnak nincs külső oka: ezek nem ritka jelenségek, de ha nem tudjuk, hogy ezek neurológiailag értelmezhetők, akkor gyártunk hozzá transzcendentális lényeket, akik láthatatlanul előidézték ezeket az érzéseket. Egy pszichiáter kezébe kerülve esetleg pszichotikusnak minősülünk. Gyakori például, hogy egyesek szent emberek közelében különös parfümillatot éreznek. Állítólag Pio atya sebeiből is parfümillat áradt. Ha kizárjuk a csalás lehetőségét, marad két másik: vagy a szent, vagy annak mumifikálódott teteme árasztja a parfümillatot, vagy a jelenlévők közt többeknek olyan temporolimbikus kisülései vannak, amelyek szagélménnyel járnak. A különös élmények mindig abból származnak, ha akkor jönnek a limbikus rendszerünkből a különféle érzetminőségek, amikor nem indokoltak, vagy nem jönnek, amikor viszont indokoltak volnának. Ha a különös élménynek van kollektív élménymegfelelője, például vallásos élmény, akkor az illető megbecsült, kiválasztott személynek fog minősülni, ha a közösség által nem szentesített élményei vannak, akkor vagy alapít egy vallást, vagy elmegyógyintézetben végzi.

A hit téveszme? A Cotard-szindróma ritka jelenség, a lényege, hogy a szervezetből a testérzést adó élmények nem kerülnek feldolgozásra, vagyis a személynek megváltozik a szokásos testélménye, ezért sokakban az a „téveszme" alakul ki, hogy testük halott, nem léteznek, kőből vannak, levegőből vannak, stb. Ezt ma pszichiátriai-neurológiai kórképnek tekintjük. De képzeljük el, hogy valaki ebből az élményből kreál egy vallást, amely azt mondja, hogy az e világi lét csalóka látszat, mi csak eleven holtak vagyunk, az Élet az csak egy illúzió és a Halál az igazi végső állapot. Egy ilyen vallásban az lesz a szent ember, aki már „életében" is át tudja élni azt, hogy testünk halott. Persze felmerül a kérdés, vajon mindenki halottnak hiszi magát, akinek megsérült a testészlelése? Ryan McKay Hallucinált Isten? című cikkében az úgynevezett „két deficit"-hipotézissel közelíti meg a vallás kérdését. A Capgrasszindrómában a beteg azt hiszi, rokonait, ismerőseit kicserélték hozzájuk nagyon hasonló emberekre - s itt jön be egy kis üldöztetéses téveszme is -, azzal a céllal, hogy őt megfigyeljék. Egy fiú például apját android robotnak vélve szétverte apja fejét, hogy megtalálja fejében az áramköröket. A Capgras-tüneteket az okozza, hogy a beteg észleléséből kiesik az „ismerősség" élménye, ezért látja, hogy rokonai „olyanok, mintha", de ez nem társul azzal a meggyőződéssel, hogy „nemcsak olyanok, hanem ők maguk azok". A Capgras-szindrómában ez az I. deficit, az ismerősség hiánya. Azonban ismerünk olyan embereket is, akiknek sérülés következtében szintén kiesik az ismerősség élménye, mégsem alakul ki náluk téveszme. Evolúciósan olyanná fejlődtünk, hogy „higgyünk a szemünknek" vagyis a tényeknek. Ez általában jól működik, de ezzel a tulajdonságunkkal élnek vissza a vizuális csalódások, a bűvészek és az illuzionisták. Ám egy illuzionista trükkjét látva némely ember hajlamos elhinni, hogy az történt, amit látott, mások azonban felül tudják bírálni érzékszerveiket, és tudják, hogy nem történhetett az meg, amit láttak. Akiknél az ismerősség kiesése téveszméhez vezet, azoknál hiányzik ez a tapasztalatokat felülbíráló képesség. Ezt tekintik II. deficitnek. Ahhoz tehát, hogy valakinél Capgras- vagy Cotardszindróma alakuljon ki, nem elég, hogy kórosan megváltozzon az észlelése (I. deficit), ehhez szükséges még az is, hogy túlságosan higgyen az észleleteinek (II. deficit), és ezért a megváltozott észleletekre magyarázó téveszmét alakítson ki. McKay szerint vallásban az első deficitet a sajátos észleleti élmények jelentik (énfeloldódás, alávetettség élmény, misztikuseksztatikus érzések, hanghallások, vizuális hallucinációk), a második deficitet pedig az képviselné, hogy az egyén nem tudja ezeket az élményeket a mai tudományos világképünk alapján értelmezni, hanem transzcendentális magyarázatot kreál vagy fogad el értelmezésként. Vajon akkor a vallásos hit téveszme, teszi fel a kérdést. (Dawkins, mint tudjuk, erre határozott igennel felel). McKay megkülönböztet igazoló tapasztalást és hallucinációs tapasztalást. Ha látunk egy almát, meggyőződhetünk arról, igazoló, vagy hallucinatív élményünk van azáltal, hogy megérintjük az almát. Ha nincs ott hallucináltunk. Isten esetében azonban ilyen igazolás nem lehetséges, és Isten léte vagy nemléte nem eldönthető kérdés. A téveszmék másik jellegzetessége, folytatja McKay, hogy nem képviselnek megfelelő működést, vagyis nem szolgálják az egyén valóságba való helyes beilleszkedését. Ezzel szemben azonban két érvet is fel lehet hozni. A vallás kialakulása az evolúció során komoly túlélési előnyt képviselt, különben nem alakult volna ki. A másik, hogy a felmérések szerint a vallásos emberek általában egészségesebbek, mentesebbek a szorongástól, depressziótól és egyéb mentális zavaroktól. Mindkét érv amellett szól, hogy a vallásosság éppen hogy megfelelő működést képvisel. Ugyanilyen okból nem tekinthető a depresszió sem betegségnek, vagy a valóság torz észlelésének, hiszen evolúciósan kialakult védekező mechanizmusról van szó. McKay rámutat arra is, hogy a legtöbb ember úgy hisz egy vallásban, hogy specifikus vallásos élményei valójában soha nem voltak. Ezért a vallást motivált hitnek nevezi, azonban rámutat arra, hogy az ateizmus ugyanúgy motivált hit. Végső következtetése az, hogy a vallás azért tekinthető mégis patologikusnak és téveszme jellegűnek, mert semmiféle kényszerítő jellegű tudományos bizonyíték nincs Isten létezésére. Ez utolsó gondolatával azonban már nem lehet egyetérteni, ugyanis a tudománytörténet vizsgálata azt mutatja, hogy még a tudományt legmagasabb szinten űzők esetében sem mentes a tudományos tevékenység a hitelemektől és az ezekből fakadó hamis állításoktól. Ez korunkban ugyancsak éles kérdésként vetődik fel, hiszen a gazdasági érdekek erős tudománytorzító tényezőként vannak jelen. Korábban ezt az ideológia képviselte. Az átlagember szempontjából nem valóságosabb a tudományos világképbe, mint a vallásos nézetekbe vetett hit. Más kérdés, hogy a vallás megfelelő alkalmazkodó viselkedés-e a realitással szemben egyelőre úgy tűnik, igen. Más kérdés, kísérletileg igazolható-e Isten léte.

Az ateista Unio Mystica A Csikszentmihályi Mihály által leírt flow-élmény meglepően hasonlít bizonyos vonásaiban a misztikusok egységélményéhez. A flow-élmény a teljes elmélyedést jelenti a tevékenységben, ekkor az ember elfelejt minden mást, csak a feladat tölti be a lelkét. A flow-ban az ember nem fél a felsüléstől, nem érzi úgy, hogy a feladat megoldhatatlan, ugyanakkor elég nagy kihívás a számára. A flow-ban maga a tevékenység a jutalom. Arne Dietrich szerint egy majdani vizsgálatnak a flow agyi folyamatait tekintve a következő jellemzőit kell szem előtt tartania: 1. Az öntudat kikapcsol, az Én feloldódik a cselekvésben. Ez egyértelműen a homloklebeny alulműködését jelzi. 2. A figyelem teljesen a feladatra összpontosul, a környezeti ingerek teljesen kizáródnak. Itt ugyanazokat a szűrőfunkciókat figyelhetjük meg, amelyek a meditálókat és imádkozókat képessé teszik arra, hogy akár a fülsiketítőén kattogó MRI-ben misztikus élményt tudjanak átélni. 3. Megszűnik a kudarctól való félelem. Ezt tekinthetjük megszállottságnak vagy kételynélküliségnek, amely szintén jellemzi a misztikus rítust végzőket. Bár sokszor jelezték a kísérleti személyek, hogy a misztikus élményeket nem tudják garantálni, mert az nem akarat kérdése, ugyanakkor ez soha nem társult valamiféle kudarctól való félelemmel. Vallási oldalról a kételymentességet az „Isten kezében vagyunk" élmény jelenti, a flow-ban pedig a „feladat kezében vagyunk" zárja ki az egyéb megfontolásokat. 4. Az időélmény torzul, vagy megszűnik. 5. A tevékenység öncélúvá válik, vagyis a tevékenység végzése önmagában jutalmazó értékű. Ez is megegyezik a rítust végzők élményével, akik nem valami elérendő célért, hanem önmagáért a rítusért végzik a meditációt, „sok nyelven szólást", jógagyakorlatokat. Bár agyi képalkotó eljárásokkal a flow-t még nem vizsgálták, gyanítható, hogy egyfajta hipnotikus állapothoz hasonlítható, s nem véletlen, hogy a „cselekvéses" meditációkhoz hasonló állapotot eredményezhet. A Kundalini jógában a személy teljes mértékben elmerül légzése és az energiaáramlás figyelésében, a Nidrá jógában a megfelelő mozgások tökéletes kivitelezésében, a pünkösdiek teljesen átadják magukat a halandzsabeszédnek és a flow-ban az éppen végzett tevékenységnek. A különbség csak abban van, hogy mi ez a tevékenység. A vallásos célú tevékenységben a cél Isten átélése vagy az Abszolút tiszta tudat állapotának elérése, a flow-ban pedig valamilyen feladatmegoldás a cél, ami persze önmagában lehet ugyanolyan öncélú, például egy rejtvény megfejtése. Ha ez a németek Enigma rejtjelezőjének a megfejtése, akkor hasznos, ha a Fermat-sejtés megoldása, akkor fejlődik a matematika, de ha csak a megfejtésért magáért küzd valaki, attól még az is flow-élményt nyújt. Könyvem bevezetőjében írtam, hogy az ember célokat és hitet akar, s a vallásos hit háttérbe szorulásával nem szűnik meg a hitszükséglet, de könnyen kielégítetlen marad. A hitszükséglet vákuumot teremt, amit vagy értelmes célokkal tudunk betölteni, vagy maradnak a különféle hamis eszméket és hiteket nyújtó mozgalmak, ideológiák, paranormális hiedelmek. A flow-élmény nem a Nobel-díjas tudósok kiváltsága. Valójában szinte mindenki ismerte gyermekkorában, ha tudott önfeledten játszani akár kavicsokkal, akár a babáival, akár festegetve, akár futballozva. A flow-élmény a gyermekek veleszületett tulajdonsága, de felnőttkorra az emberek elfelejtik, mert praktikus kenyérkereső munkákat kell végezniük, amelyek ritkán adnak alkalmat és szabadságot arra, hogy a munka flow-élménnyé válhasson. Csikszentmihályi a Jó üzlet: vezetés, flow és az értelem teremtése című könyvében arra keresi a választ, hogyan lehet megteremteni tömegesen azt, hogy az emberek flow-ban végezhessék a munkájukat. Ez növeli egy társadalom boldogságszintjét és hatékonyabbá teszi a termelést. Könyvében számos példát hoz arra, hogy a jó üzletemberek befektetésnek tekintik, ha alkalmazottjaiknak jó munkahelyi közérzetet és gyakori flow-élményt tudnak biztosítani. Ugyanakkor a flow-t nemcsak a munkahelyen lehet megteremteni, hanem az egyéb hobbitevékenységekben. Fontos felismerni és megfelelően kezelni hitszükségletünket, mert a boldogtalan ember azért boldogtalan, mert értelmetlen az élete. Jól ismert példák, hogy az egyik embernek mindene megvan, egészséges is, mégis szenvedésnek érzi az életét, mert üres, a másik ember meg mindenféle betegségtől vagy testi hibától sújtva ezerszer boldogabb nála. Csodálom a parasportolókat, mert legyőzve testi gyengeségeiket, melyek másokat tétlenségre és értéktelen életre kárhoztatnak, igazi flow-ban élnek. Átúszni a Balatont nagyszerű dolog lehet. De átúszni kar nélkül vagy láb nélkül, szerintem csodálatos dolog. A flow-t nem adják ingyen, a flow-éri meg kell küzdeni. Aki átélte, újra és újra akarja. A flow az ateisták Isten nélküli vallása.

Összefoglaló A temporális lebeny szerepét ismertük meg két fejezetben is, először a temporális epilepsziások vizsgálatából, aztán Persinger „ingerléses" kísérletein keresztül. Itt azt láttuk, hogy a temporolimbikus területek spontán aktivitása vagy elektromágneses ingerlése istenélményt vált ki. Mint láttuk, spontán aktivitás az epilepsziás rohamok közti folyamatos „gerjesztettség", vagy például a temporális labilitásból fakadó mikrokisülések miatt állhat fent. Beleszagoltunk a hallucinogének kiváltotta misztikus élményekbe is, melyek nagy hasonlóságokat mutatnak a vallásos emberek élményeivel. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a hitszükséglet evolúciósan kialakult, genetikailag továbbadott idegrendszeri adottság. E fejezetben az agyi képalkotó eljárások eredményeit foglaltam össze. Láttuk, hogy ez a kutatási irányzat - módszere miatt - más irányban tapogatódzik. A globális agyi aktivitások mérése az egyes agyterületeken, melyek funkciója rendkívül összetett, ma még csak igen elnagyolt következtetésekre ad lehetőséget. Ezek a következtetések azonban nem cáfolják, hanem kiegészítik a megfigyelésekkel illetve elektromágneses ingerlésekkel kapott eredményeket. A képalkotó eljárásokkal nyert különféle eredmények megvilágították, hogyan hozzák létre rituális eljárásokkal a különféle vallásokban és meditációs technikákban az emberek a misztikus élményeiket, és milyen agyi területek válthatják ki a kozmikus egyesülés, az Istenben való feloldódás, a totális önalávetettség élményét, vagy az Isten akaratából való megnyilatkozásokat kísérő módosult énérzéseket. Összességében az a benyomásunk alakulhatott ki, hogy a vallásos élmények elsősorban a jobb féltekéből indulnak ki, de a bal félteke értelmező tevékenysége révén válik az élmény istenfogalommá, vagy a tökéletes megismerés állapotává. A „newbergi irányzat" szerint a misztikus élmények kulcstényezője az én és a világ közti különbségtétel megszűnése, amit szokás az énhatárok felbomlásának is nevezni vagy az Én megszűnésének. Ennek egyik lehetséges neurobiológiai alapja a Térészlelő Tekervény (szuperior parietális lebeny) csökkent működése. Azonban sok vizsgálat nem illik bele ebbe az értelmezésbe. Ezeknél a vizsgálatoknál sokkal inkább egy hipnózisszerű állapot a magyarázat, mert ezekben a vizsgálatokban az agyi aktivitás mintázata és az élmények jellege erősen emlékeztet a hipnózisban kimutatottakra. Hipnózisban ugyancsak felbomlanak az énhatárok, amit a homloklebeny lecsökkent működésével és a jobbfélteke fokozott aktivitásával magyarázunk. További elhanyagolt aspektusa az agy-hit kapcsolat kutatásának a Befolyásoltatottság Terület (inferior parietális lebeny) működésének vizsgálata. A Befolyásoltatottság Terület a keresztényi meditációt gyakorlóknál fokozottan aktív, míg az aktív koncentrációs típusú keleti meditációknál ez hiányzik. Ebben, úgy vélem, a keresztényi alávetettség élményét ragadhatjuk meg. A passzív figyelésre, vagy utasításkövetésre épülő meditatív módszereknél a Befolyásoltatottság Terület ugyancsak aktív, ez viszont a hipnózisban megfigyelhető „akaratról való lemondás"-élményének felel meg, s nem társul a keresztényi alázattal. Nem mondtunk semmit arról, van-e Isten, vagy nincs. A neuroteológia nem erről szól. Végül pár gondolatban jeleztem, hogy a flow az idegrendszer működését tekintve a vallásos élményhez nagyon hasonló, s ugyanúgy a hitszükségletet elégíti ki. Evolúciósan valószínűleg a túlélést szolgálta az a képességünk, hogy egyszerre tudunk flow-í átélni és vallásos hitet teremteni a halálszorongás és az elemekkel szembeni kontrollvesztettség élményének legyőzésére.

IV. A jobb félteke istenei

Az ókori ember istenei Julián Jaynes különös dologra figyelt fel az Iliász eredeti nyelven való olvasása közben. Sehol nem esik szó lélekről, gondolkodásról, öntudatról, mindig csak cselekvésekről, cselekvések közti konfliktusról van szó. Az érzelmekről sem úgy ír Homérosz, hogy mit érez valaki, hanem, hogy mi látszik rajta. Jaynes végigelemezte az összes olyan szót, melyet a későbbi műfordítók mai értelemben gondolkodásnak, tépelődésnek, döntésnek fordítottak, s rendre kiderült, hogy ezek a szavak sosem lelki értelemben voltak értendők, hanem a viselkedést leíró kifejezésekként. Hogy érthetőbb legyen, mondok egy példát. Ma azt mondanánk: „Akhilleusz nem tudta, mitévő legyen". Homérosz ezt nem így ábrázolta, hanem mondjuk leírta, hogy Akhilleusz felpattant, majd visszaült, dárdáját kérte, majd félredobta. Jaynes arra következtetett, hogy az ókori görögök még nem ismerték az introspekciót, vagyis a saját lelki élet megfigyelését, annak a tudatosságát, hogy fejünkben gondolatok és érzelmek játszódnak le, melyek minket irányítanak, de melyeket mi magunk is képesek vagyunk befolyásolni. Például a „tudat" görög szó eredeti jelentése a „látni" volt. Amit ma úgy mondunk „tudatában vagyunk", azt úgy mondták „látjuk". Érdekes mód az angolban is van egy kifejezés „I see", vagyis értem, de magyarul is szoktuk ebben az értelemben mondani, hogy „aha, már látom". Az Iliász hősei nem gondolkodtak, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nem élték meg gondolkodásnak, és nem is így beszéltek róla. Amikor Agamemnón elrabolta Akhilleusz szeretőjét, nem Akhilleusz csitította le magát érvekkel, hanem egy isten ragadta meg szőke fürtjeit, s tartotta vissza. Az istenek vezették a hadjáratot, az istenek adtak mindig tanácsot, az istenek szítottak viszályt az emberek között. A lélek, a gondolatok, a motívumok, az érzelmek mint cselekvést irányító létező dolgokra nem voltak fogalmak. De máris itt vannak az imént tárgyalt példák. Jeanne D'Arcot is Isten küldte a csatába, nem saját gondolataként élte meg a fejében megjelenő gondolatokat. A hallásos hallucinációk jó példái annak, amikor az ember a saját fejében kialakuló gondolatokat idegenként megélve hallgatja azokat. [17] Egyébként a 20. század elejének behaviorista fordulata kísértetiesen emlékeztet Homérosz látásmódjára és nyelvezetére. A behavioristák, mivel már herótjuk volt a 19. század semmitmondó - tudatról és lélekről való filozofálgatásából, kijelentették, hogy a lélek egy tünékeny melléktermék, a viselkedést kell csak megfigyelni és elemezni. Ezért a radikális behaviorizmus csak azzal foglalkozott, milyen ingerre, milyen cselekvéssel válaszol az élőlény. Ez rendkívül forradalmi volt a pszichológia fejlődésére nézve, mert igyekezett kiirtani azt a szubjektivizmust, ami az óceán másik felében javában tombolt és úgy hívták, pszichoanalízis. Jaynes „kétkamarás" tudatnak nevezte el az ókori ember gondolkodását, amit talán szerencsésebb kettős tudatnak fordítani. A kettős tudat úgy működik, hogy amikor valaki gondolkodik egy problémán, hangokat hall, képeket lát. Például amit ma úgy élünk meg, hogy „eszembe jutott, mit mondana anyám", az az ókori embernél annak felelt meg, hogy „megjelent nekem anyám és azt tanácsolta...". A mai ember jól meg tudja különböztetni az emlékképeket a látottaktól (vagy a hallucinációktól), az ókori ember, úgy tűnik, folyamatosan saját emlékei tömegével értekezett minden egyes tettéről. De az is valószínű, hogy az ókori embernek az agya is másként működött. A felmérések azt mutatják, hogy teljesen egészséges emberek körében, vizsgálatonként eltérő arányban, 30-50%-ban fordul elő hallásos és 25%-ban vizuális hallucináció. Ezek átélésekor az emberek valódi külső hangként vagy látványként élik meg a saját fejükben zajló folyamatokat. Azon senki nem szokott csodálkozni, hogy álmában emberek beszélnek hozzá, holott az ugyanúgy saját elménk terméke. A mai ember agya talán már biológiai értelemben is más, vagy a szocializáció során tanuljuk meg a „belső hangokat" elnyomni, és gondolatként megélni. Skizofréneknél igen gyakori a külső hangként hallott hallásos hallucináció és az ilyen betegeknél feltűnő jelenség, hogy a bal és a jobb temporális lebenyük mérete nagyon hasonló. Ez szemben áll a normál átlagembernél tapasztalható méretviszonyokkal, ugyanis a bal temporális lebeny - lévén, hogy ez a beszéddel és gondolkodással kapcsolatos legfontosabb agyterületünk - mindig jóval nagyobb. Könnyen elképzelhető tehát, hogy skizofréniában mindkét félteke beszél, de csak az egyikhez, a balhoz kötődik az „én"-ség érzése, vagyis a beteg csak azt érzékeli sajátjának. Ha megvizsgáljuk a skizofrének hanghallásait, széles a skála. Hangerőt tekintve sokszor csak duruzsolás, suttogás, de máskor kiabálás. Egyeseknél a fejben hallatszik, másoknál kívülről jövőnek hat. A legkülönösebb, amikor süket skizofrének állítják, hogy hangokat hallanak. De az sem ritka, hogy születetten siket skizofrének süketnémajelbeszédben látják az őket befolyásoló hallucinációt. Tartalmukat tekintve a hangok lehetnek semlegesek, például csak kommentálják a páciens éppen folyó viselkedését, máskor parancsolgatnak, utasítanak, kritizálnak, pocskondiáznak, de ritkábban persze bátoríthatnak, dicsérhetnek is. A kettős tudatú civilizációkban ezek a hangok istenek, angyalok, démonok voltak, vagy éppen, hangjuk alapján felismerhetően, rokonok, barátok. E hangoknak valamiért nagyobb hitele van, mint a külvilágnak. Valahogy a hangokhoz tekintély és engedelmességi kényszer társul. Amikor egy pszichiáter a betegét győzködte, hogy amit hall, azok csak vélt hangok, a beteg teljesen logikusan így felelt: „Ha ezek a hangok nem reálisan létezők, akkor ugyanilyen alapon azt mondhatom, hogy Ön ténylegesen nem beszélget most velem". Egy másik beteg pedig azt mondta: „Igen, uram, határozottan hallom ezeket a hangokat,

méghozzá hangosan; ezek most is félbeszakítják a mi beszélgetésünket, és nekem sokkal könnyebb figyelni rájuk, mint Önre. Sokkal inkább hiszek az ő fontosságukban és valódiságukban, és ők nem tesznek fel kérdéseket." Egy férfi egy napos délután nyugodtan heverészet egy napágyban a tengerparton, amikor egyszer csak egy olyan hangos hangot halott, hogy azt mindenkinek hallania kellett. Riadtan nézett körül, de senki nem reagált a hangra. Akkor ez a mély hang tisztán, érthetően, tagoltan azt mondta: „Larry Jason, megmondtam neked, hogy nem volt benned semmi jó. Miért üldögélsz itt, elhitetve magaddal, hogy te olyan jó vagy, mint bárki más, miközben nem vagy az? Kit bolondítasz te ezzel?" A hang később így folytatta: „Te nem vagy jó ember. Te soha nem tettél semmi jót és hasznosat a Földön. Itt ez az óceán. Legjobb lenne belefojtanod magadat. Csak gyalogolj bele és menj és menj". És a férfi nekiindult a tengernek, de szerencsére menet közben észhez tért. Milyen ismerős történet, 2000 évvel ezelőtt Pál hasonló élményben részesült: „Miért üldözöl Te engem?", hallotta tisztán. A folytatást tudjuk, ment és megkeresztelkedett. De miért oly parancsolóak ezek a hangok?, kérdezi Jaynes. Azért, feleli, mert nem menekülhetünk előlük, ott vannak a fejünkben. A kultúránkban, de talán a génjeinkben is benne van a tekintélyeknek való engedelmeskedés. Sem a közösségekben élő állatok, sem az ember nem maradhatott volna fenn, ha nem volna engedelmesség és tekintélyelvűség. És ezeket a belső hangokat nem lehet ignorálni. Nem kell ide bonyolult elméleti levezetés, mitől oly nyomasztó és megkerülhetetlen az ilyen hang, csak gondoljon egy emberre, remélem, nem anyósa vagy férje/felesége jut egyből eszébe, aki csak leállíthatatlanul mondja, mondja, és mondja. Ettől az emberek vagy falra másznak, vagy ölnek. De elviselni nem lehet.

A kettős tudat bennünk él A korábbi fejezetekben láttuk, hogy a jobb félteke bizonyos kisülései az istenélményt, idegen erők, hatalmak jelenlétét, az én megsemmisülését hozzák létre. A jobb féltekei hangok nyilván nem mindig „beszéltek", és még skizofréneknél semmi mindig szólalnak meg. A mai tudatfelfogásunk szerint a tudat csak akkor kapcsol be, amikor olyan helyzet elé kerülünk, amelyben automatikus döntés a begyakorolt viselkedések vagy korábbi emlékek alapján nem lehetséges. A tudat funkciója tehát a bizonytalan helyzetekben való döntés. Ezek a helyzetek nyilván aktiválják mindkét féltekét, ráadásul a veszélyekre a jobb félteke fokozottabban érzékeny is. Vagyis gyakran 6 fog először „megszólalni". A kettős tudatú civilizációkban tehát döntési helyzetekben az emberek fejében megszólalt egy isten és tanácsokat, parancsokat osztogatott. Ezeknek engedelmeskedni kellett, hiszen gyakran társult ezekkel a hangokkal jelenlétérzés vagy látomás. Ha feltételezzük, hogy a skizofrének szimmetrikusabb agya modellje lehet az ókori ember agyának, akkor joggal tételezhetjük fel, hogy az istenélmények is gyakoribbak voltak. Mint Persinger, Newberg és mások vizsgálatai mutatják, a bal félteke átmeneti „meggyengülése" teszi lehetővé, hogy a jobb féltekei élmények átvegyék az uralmat az elme felett. Úgy tűnik, ez az ókori embernek mindennapos élménye volt. Nyelvünk ma is számtalan fordulatban őrzi a kettős tudatunk nyomait. Azt mondjuk, az „ösztöneim vagy a sejtésem azt súgta", „az a gondolatom támadt", „egy hang azt súgta nekem, ne tedd meg", „hallgass a megérzéseidre", „kövesd a belső parancsot". A neurolingvisztikai programozás nevű pszichoterápiás technikában szokás a páciens belső dilemmáit dramatizálva is megjeleníteni. Ilyenkor arra kérjük, képzelje el, ki az, aki például semmirekellőnek nevezi őt, és ilyenkor az emberek általában meg tudják személyesíteni a hangot, meg tudják mondani, kinek a hangjára hasonlít, ha hasonlít, hol áll az illető, hogy néz ki, stb. Vagyis az a „másik" tudat nagyon is élő valóságként bennünk él, álmainkban minden éjszaka feltámad, de napközben a legtöbb ember megtanulta (le)kezelni őt.

V. A halál tornácán Jó harminc éve a legkülönfélébb tudományterületek kutatói időközönként újabb és újabb elmélettel rukkolnak elő, melyekkel értelmezni próbálják a klinikai halál állapotából visszatértek beszámolóit. Legutóbb 2006-ban Kevin Nelson és munkatársai álltak elő egy új teóriával, miszerint a halálközeli élmény nem több mint álomszerű jelenség. Ismerve a halálból visszatértek szürreális beszámolóit, első hallásra az elmélet akár meggyőzőnek is tűnhet. Ursula Lopez és munkatársai egy 12 éves fiú műtéti altatás alatt átélt élményét jegyezték le: „Aludtam, mikor hirtelen éber lettem, és az az érzésem támadt, hogy elhagytam testemet a fejemen keresztül. Láttam a testemet a műtőasztalon feküdni, míg én a mennyezet alatt lebegtem. Egy kicsit furcsán éreztem magam, de akkor egy nagy világosságélményem lett és megnyugodtam... aztán megláttam egy sötét alagutat, amely vonzott... nagyon gyorsan suhantam át rajta és vakító fényt láttam, amely mégsem bántotta a szememet... mialatt áthaladtam az alagúton, zajt hallottam, olyasmit, mint amikor nézzük a tévét. Ekkor hirtelen vonzani kezdett a testem, visszatértem a fejemen át, az élmény eltűnt, és újra aludtam". Az ehhez hasonló halálközeli élményről szóló beszámolókat elsőként - megtörve az addigi hallgatást - Raymond Moody, amerikai orvos, filozófia- és pszichológiaprofesszor ismertette meg a világgal 1975-ben megjelent, nagy vihart kavaró és intenzív kutatást elindító Élet az élet után című könyvében. A halálközeli élmények valójában egyidősek az emberiséggel, jól ismert a Tibeti halottaskönyv vagy Mohamed mennybemenetelének története, és Platón is részletesen beszámolt Az állam című könyvében Pamphüliai Ér görög harcos történetéről, aki 10 napig feküdt látszólag holtan a csatamezőn, de halotti máglyáján feltámadt és a modern halálközeli élményekhez - struktúrájában - igen hasonló csodás leírást adott „túlvilági" utazásáról: „Mikor valamennyi lélek kiválasztotta már az életformáját, a sorsolás sorrendjében, Lakheszisz elé járulnak: s ő mindegyik mellé kísérőül odaállította azt a daimont, akit ki-ki választott, hogy az vigyázzon életére és teljesítse be választott sorsát. Ez a daimon először is Klothóhoz vezette a lelket, s az ő keze és orsójának a pergése alatt hitelesítette azt a sorsot, amelyet az illető választott: ezt megérintve, tovább vezette őt Atroposz fonásához, hogy a megfont fonalat változatlanná tegye: innen - anélkül, , hogy megfordult volna - Ananké trónjához ment, azon áthaladt, s mikor ezen a többiek is átmentek, valamennyien a Léthé síkságára vonultak, nagy forróságon és szörnyen fojtogató levegőn keresztül, mert ott se fa, sem semmiféle növényzet nem volt. Itt táboroztak estefelé az Amelész folyó partján, melynek vizét semmiféle edény nem tudta magában tartani. Ennek vizéből mindenkinek innia kellett egy bizonyos mennyiséget: de akit a józan esze vissza nem tartott, az többet is ivott a kiszabott mennyiségnél: aki aztán ivott belőle, az mindent elfelejtett. Mikor lefeküdtek, s éjfél lett mennydörögni, s a föld remegni kezdett, ekkor hirtelen az egyik erre, a másik amarra felfelé sodródott, szökellve, mint a csillagok, hogy megszülessenek. Neki nem engedtek inni a vízből, de hogy merre és miképp jutott vissza a testébe, azt nem tudja: csak reggel hirtelen felnyitotta a szemét, s látta, hogy ott fekszik a máglyán.". A leírás ennél jóval hosszabb, és különös értéke, hogy hasonlóan a Tibeti halottaskönyvhöz, erősen kultúrába ágyazott tartalmakkal írja le a történteket. Hogy miért került be mégis viszonylag későn a halálközeli élmény jelensége a tudományos és laikus köztudatba, arra az utóbbi 20-30 évben, az újraélesztési technikákban tapasztalható rohamos fejlődés az egyik magyarázat, melynek révén tömegesen váltak hozzáférhetővé beszámolók. Újabb felmérések szerint az újraélesztett emberek 40-60%-a él át részleges vagy teljes halálközeli élményt. Cristopher C. French angol kutató 2005-ben megjelent halálközeli élménylistája nem sokban különbözik Moody első leírásától, vagyis, mint egy vizsgálat is igazolta, az ismertté vált leírások nem módosították a később tapasztalt halálközeli élményeket. A sokak által csak részlegesen megélt élmény lista első állomása egy mély nyugalom, valamiféle űrben lebegés. Ezt követheti az úgynevezett testen kívüliség élménye, amikor a személy úgy érzi, elválik testétől, kívülről látja magát és az eseményeket. A soron következő jelenség a sötétség, amit sokan alagútszerű élményként élnek meg, melyen átsuhannak, s ekkor találják szembe magukat a csillogó fénnyel, amely mégsem vakító. A fényben sokan a vallásuknak megfelelő istent, vagy a szeretet valamiféle megtestesülését ismerik fel. Ekkor következhet be az úgynevezett panorámajelenség, melyben életük fontos eseményei, mindenféle ítélkezés nélkül, gyors egymásutánban leperegnek előttük, sokszor mély belátásokat eredményezve. A végső szakaszban egyesek meseszerűen szép tájat látnak, ahol csodálatos zeneszó mellett találkozhatnak elhunyt rokonaikkal, lelki vezetőjükkel, majd megjelenik a lét szimbolikus határa, egy kerítés, vagy egy folyó, amin túllépve - úgy érzik - már nem lenne visszatérés. A klinikai halál állapotából visszatérők gyakran vonakodva fordulnak vissza. Egy nő így mesélte el élményeit: „Hallottam, ahogy az orvos azt mondja: »Elveszítettük őt«. Akkor négy angyal vitt át egy nagy termen, melynek két

nagy ajtaja kinyílt, és mi suhantunk felfelé az űrben. Egy csodálatos fallal körülvett fehér várost láttam kapukkal. Nagyon izgatott lettem, mert szerettem volna belépni a kapukon. Csodálatos vakító fény világította meg a várost. Nem tudtam bejutni, mert hirtelen a műtőasztalon találtam magamat. Az orvosom azt mondta: »Annyira boldog vagyok, hogy visszajött«. Mintha szívem szakadt volna meg, azt zokogtam, hogy nem akartam visszajönni. Könyörögtem neki, engedjen visszamennem, mert olyan csodálatos volt. Ez volt életem legszomorúbb napja." Bár az élményt halálközelinek nevezik, valójában sokszor az ezt átélő nincs is komoly életveszélyben, sőt erős félelmi állapotban, ájuláskor, epilepsziás roham közben is felléphet. Sok kutató szerint ez azt jelzi, hogy a halálközeli élmény elemzésével sokkal többet tudhatunk meg agyunk és lelkünk működéséről, semmint a meghalás specifikus folyamatairól. Vajon a halálközeli élmények pusztán álomszerű jelenségek volnának? Az alvás alatt az álmok az REM-szakaszban jelentkeznek, amikor a szemgolyók gyors ide-oda mozgásokat végeznek, és a test izomzata teljesen elernyed. Az említett Kevin Nelson és munkatársai számos vizsgálatot idéznek, miszerint a REM-szakaszok rövid időre éber állapotban is [18] megjelenhetnek - ezt REM-betörésnek nevezik -, s ez az egészséges emberek 6%-ánál, különféle betegségekben, [19] például narkolepsziában, vagyis elalvási rohamokban szenvedőknél, pedig még gyakrabban fordul elő. A kutatók 55 halálközeli élményt átélt ember kikérdezésével igyekeztek bizonyítani, hogy a REM-betörés különféle formái (mint vizuális, hallásos hallucinációk, a test bénulásának érzése, stb.) náluk három-hatszor gyakoribbak a kontrollokhoz képest. Nelsonék konklúziója: a HKE azok körében várható, akikre jellemzők a nappali REM-jelenségek, mert a halálközeli élmények leginkább a REM-szakaszban tapasztalt jelenségekhez hasonlítanak. Az igazi kérdés persze az, miért „zuhanunk álomba" komoly veszély esetén? A kutatócsoportnak erre is van magyarázata: a test fontos belső szerveiből, például szívből, gyomorból, [20] tüdőből, az úgynevezett vágusz ideg szállítja az információkat az agynak, többek közt a REM-folyamatokat kiváltó agyterületnek is, és bizonyos ingerek hatására a vágusz ideg izgalma átmeneti álomszerű állapotokat válthat ki. Ilyen inger lehet a vérnyomásesés, amely sérüléskor, rémületben, ájuláskor lép fel, s ez gyakran idézi elő testenkívüliség-élményt, vagy csodás tájak látványát. Egy speciális epilepsziakezelésben a vágusz ideg ingerlése ugyancsak gyakran eredményez átmeneti REM-állapotot. Nelsonék teóriája, akárcsak a korábban alkotott más magyarázatok, persze vitatható. Bruce Greyson kétségbe is vonta Nelsonék vizsgálati mintájának a reprezentativitását, hiszen az általuk megkeresett, élményeiket az interneten közzétevő 446 halálközeli élményt átélőből csak 55-től kaptak értékelhető választ, és a kontrollcsoportban is gyanúsan ritkák a REM-jelenségek, a más vizsgálatokban találtak negyede csupán. A megnövekedett számú REM-betörést okozhatta a halálközeli élmény átélése is, hiszen traumatikus élmények után - és a klinikai halálból való visszatérés ilyen - ez gyakori jelenség. Rámutat arra is, hogy a REM-szakasz kialakulását nehezítő gyógyszereket, például a szívritmuszavarra, magas vérnyomásra adott úgynevezett béta-blokkolókat, vagy egyes antidepresszánsokat szedők körében is előfordul halálközeli élmény, s ez cáfolja az álomeredetet.

A halálközeli élmények elméletei Persze a halálközeli élmény minden elmélete valójában egy-egy domináns sajátosság értelmezésére épül. Ebből olyan sok van, hogy ezeket ma már csoportokba kell sorolni. A pszichológiai elméletek szerint az élmények a meghalás folyamatára adott reakciók. Egy tetszetős elmélet szerint az alagúton való áthaladás, majd a vakító fény az alagút végén a születésélmény újraélése. Susan Blackmore szellemes cáfolata erre az elméletre rámutatott, hogy a császármetszéssel születettek halálközeli élménye sem különbözik a hagyományosan világra jöttekétől. Ha az elmélet helytálló volna, profán mód a Fénylény mindig egy szülész orvos emlékképe volna. A pszichológiai magyarázatok, melyek a stresszre és veszélyre adott védekező élményként igyekeznek értelmezni a halálközeli élményt, azért sántítanak, mert felnőtteknél és gyerekeknél, különböző kultúrákban élőknél, sőt régi időkből származó leírásokban is nagyjából azonos struktúrája van az élményeknek, ami így sokkal inkább kultúrafüggetlen, vagyis neurológiai folyamatokra valló. A transzcendentális magyarázatok szerint a halálközeli élmények a túlvilágról visszatért emberek beszámolói. Némely kutató és sok laikus e sajátosságok alapján elutasítja a biologizáló elméleteket, mondván, a mindenki vallásának megfelelő Fénylény megjelenése, útmutatásai, a sokak által megélt Istennel vagy az univerzummal való egyesülés élménye azt bizonyítja, hogy többről van szó, mint a halál folyamatában aktiválódó „előrehuzalozott" agyi folyamatokról. Mások a lélek halhatatlanságának bizonyítékait látják a halálközeli élményekben. E szerzők olyan esetekre hivatkoznak, amikor EEG-vel megállapított agyhalálból visszatért személy részletesen leírta, mit beszélgettek felette orvosai, egy másik esetben pedig az újraélesztett beteg megmondta, hova tette a nővér a halálakor eltávolított protézisét. Jól tudjuk azonban, hogy a fejről elvezetett EEG-jelek csak az agy koponyacsonthoz közeli aktivitásáról tudósítanak, s az agyhalálra utaló lapos EEG-görbék ellenére a mélyebb struktúrák még sokáig működhetnek. Az anekdotikus beszámolóknak pedig meglehetősen bizonytalan az értéke. Az úgynevezett organikus elméletek elsősorban a temporális lebeny, és a temporolimbikus területek folyamataira koncentrálnak. Az egyik legrégibb magyarázat az e területeken fellépő oxigénhiány, ezt leggyakrabban a vérnyomás esése vagy szívmegállás idézi elő, ilyenkor igen gyakori a testen kívüliség élménye. Két kutató egészséges felnőtteknél vérnyomásesést idézett elő, s a személyek halálközeli élményszerű eufóriáról, testen kívüliség élményéről, ismeretlen világban tett utazásról számoltak be. Susan Blackmore 1998-as tanulmánya olyan gyermekek vizsgálatáról számolt be, akik egy ritka betegségben szenvednek: olykor percekre megáll a szívük. Egy kisfiú alagút- és fényélményt élt át, máskor pedig látta, amint fekszik a földön és szülei aggódva hajolnak fölé. A testen kívüliség élménye, vagyis, hogy a személy látja önmagát egy testén kívüli pozícióból, nem olyan rejtélyes, mint azt sokan hiszik. Epilepsziás betegek 6%-a tapasztal ilyet rohamai alatt. Agyműtétek során a jobb agyfél hátsó fali lebenyének egy bizonyos területét elektromosan ingerelve tetszés szerint kiváltható az élmény. Egy jobb temporális epilepsziában szenvedő páciens agyfelszínét elektromosan ingerelve egészen pontosan meg lehetett határozni a temporális lebeny szomszédságában elhelyezkedő jobb anguláris tekervényen azt a két pontot, amelyet elektromosan ingerelve a páciensnek testen kívüli élménye alakult ki: „»Látom magam fekve az ágyon, de csak a lábamat és törzsem alsó részét látom«. Két további ingerlés ugyanezt az élményt hozta létre, amelyben megjelent egy fényességélmény és a páciens úgy érezte, két méterrel a mennyezet alatt lebeg." A temporális lebenyhez közel, a parietális lebenyben lokalizálható epilepsziás fókuszú beteg rohama alatt rendszeresen testen kívüli élményt élt át: „Úgy érezte, minden erőkifejtés nélkül felemelkedik abból a helyzetből, amiben éppen van, közben szédülést és félelmet él át. Látja magát egész testével a földön feküdni, arccal fölfelé és néhány ismeretlen ember mozog földön fekvő teste körül. Kezdetben úgy érzi, saját valódi teste felett lebeg, de aztán gyorsan emelkedik feljebb. Felemelkedett testét fekvő helyzetben érzi, de nem látja egyetlen részét sem. A látomás mindig külső helyszínt jelenít meg, amit úgy ír le, hogy zöld rétet vagy hegyeket lát. Az emelkedés sebesen folytatódik, már lát mindent, de olyan messziről, hogy nem tud részleteket megkülönböztetni. »01yan, mint egy térkép, amit földrajzi könyvekben lehet látni«, mondja. Ekkor az emelkedés abbamarad és visszazuhan a »földre«."' Mivel vérnyomáseséskor e terület oxigénellátottsága gyorsan romlik, ez magyarázhatja Blackmore eredményeit is. James E. Whinnery évtizedek óta vizsgálja a pilótáknál a nagy gyorsuláskor fellépő, átmeneti agyi vérellátási zavarokra kialakuló jelenségeket, melyek rendkívül nagy egyezést mutatnak a halálközeli élményekkel. Whinnery szerint az

élményeket az öntudat elvesztése és a tudat visszatérése során lezajló neurológiai folyamatok idézik elő. Az oxigénhiány, illetve vérellátási zavarok sok mindent megmagyaráznak, ám halálközeli élmény kialakulhat normál vérnyomás- és oxigénszint ellenére is, mint azt a műtőasztalon folyamatosan monitorozott betegek esetén leírták. Michael Persinger szerint mind az istenélmény, mind a halálközeli élmény egyaránt a jobb halántéklebenyben keletkező epilepsziaszerű elektromos kisülések hatására keletkezik. Az úgynevezett biokémiai elméletek az agy különböző részein termelődő idegi ingerületátvivő anyagok hatásával magyarázzák a halálközeli élményt. A véletlennek köszönhető a halálközeli élmény úgynevezett ketaminelmélete. A ketamin egy érzéstelenítő szer, amelyet a vietnami háborúban használtak katonaorvosok, ám alkalmazását beszüntették, mert a betegek a műtétek során a halálközeli élményekhez igen hasonló jelenségeket tapasztaltak. Kiderült, hogy a ketamin a halántéklebenyben és a limbikus rendszerben gátolja egy, a neuronok elhalásakor felszabaduló anyagnak, a glutamátnak a többi idegsejtet pusztító hatását. A „saját élményre" is szert tevő Kari Jansen, a londoni Maudsley kórház pszichiáter agykutatója ebből feltételezte, hogy a ketamin hatásának megfelelő védőanyagot oxigénhiányos állapotban maga az agy is termeli, így a ketamin csak mesterségesen állítja elő azt, ami a halálközeli állapotokban történik az agyban.

Gyerekek halálélményei Az a tény, hogy a halálközeli élmény egyes elemei a legkülönfélébb testi és lelki történések során megjelenhetnek, tehát nem csak halálközeli állapotokban jellemzőek, felveti azt a kérdést, vajon e jelenségek a meghalás folyamatának törvényszerű állomásai-e, netán a jelenségek az emberi agy és pszichikum különleges képességeibe engednek nekünk bepillantást, vagy csupán egyszerűen műtermékek, az agy és elme játékai csupán, melyek bizonyos agyi történések járulékos jelenségei. A különféle elméletek sok részjelenséget jól tudnak értelmezni, sőt akár - a tudományosság elengedhetetlen feltételeként - a jelenségek akár reprodukálhatóak is, hiszen például berepülő pilóták gyorsulási tesztjei során gyakran lépnek fel halálközeli élmények. Van azonban néhány, mai tudásunk szerint megmagyarázhatatlan, és ezért sokak által erősen vitatott, mások által túlértékelt esetleírás, melyek túlmutatnak a manapság versengő magyarázóelméletek keretein. Melvin Morse amerikai orvos 1982-től kezdett gyermekek halálközeli élményeivel foglalkozni, amikor maga is részese volt egy megmagyarázhatatlan esetnek, ahogy az a Reader's Digest magazinban 2006 februárjában megjelent interjújából megtudható. Egy vízbe esett, a medence alján 20 percet eltöltött 7 éves kislányt szállítottak be a kórházba a legmélyebb kóma állapotában. Mikor a kislány három nap múlva szerencsésen magához tért, felismerte Morse-t, megdöbbentő pontossággal leírta a vizsgálóhelyiséget és a rajta végzett beavatkozásokat. Morse hamarosan elindított egy, a gyermeki halálközeli élményt vizsgáló szisztematikus kutatást, s arra következtetett, hogy a gyerekek halálközeli élményei a felnőttek élményeihez képest sokkal egyedibbek. Volt gyermek például, akinek egy méhecske adott mézet és vitte őt fel a mennyországba, volt, akinek egy iskolabusszal száguldva két fehér köpenyes orvos mutatott egy zöld gombot, amelyet megnyomva visszatérhet az életbe, s volt, akinek egy fehér ruhás varázsló azt mondta: „Küzdj és élni fogsz!" Morse másik állítása, hogy a halálközeli élmények magyarázata szétfeszíti a tudomány kereteit, szerinte létezik valamiféle „odaát". Morse azonban láthatóan tudományos köntösbe öltöztetett miszticizmust hirdet, fantáziája kissé túlszárnyalja vizsgálati alanyaiét is. Mint a testen kívüli élmények története is mutatja, a sokak által még ma is oly misztikusnak tekintett élmény egyszerűen a testkép és a testélmény szétválását jelenti, amelyre az alvási paralízis jelensége kapcsán fogok még példákat mutatni.

Az élet új értelmet nyert Az élmények másokat is erről győztek meg. Ismeretes, hogy Blaise Pascal 1654. november 23-án egy halálközeli élményt követően tért meg Istenhez, s hátralevő életében matematikával nem, csak vallásos vitairatok fogalmazásával töltötte életét. Bruce Greyson szerint a halálközeli élmények hatására sokan vallásosak lesznek, ám hitük nem követi valamely egyház tanításait, hanem az Istenhez való közelséget, Isten jelenlétének élményét jelenti inkább. Még általánosabb jelenség, hogy a halálközeli élményt átélők általában maradandó pozitív személyiségváltozást élnek meg. „Azelőtt önző voltam, most meg minden emberi teremtménynek a jólétét akarom", idézett egy esetet 1902ben Willam James, a híres amerikai filozófus-pszichológus. A halálközeli élményt megélők a későbbiekben kevésbé félnek a haláltól, s az élet legfőbb értékét a tudásban és a szeretetben ismerik fel. Az alábbi beszámoló egy nővértől származik, aki feltehetőleg a későbbiekben másként kezdett gondolkodni a haldoklókról és a halálról is:, Az éjjel behoztak egy cianotikus 44 éves férfit, akit egy órával azelőtt egy mezőn találtak az arra járók." Megkezdték az újraélesztést, és az nővér a beteg protézisét, kivéve a szájából, félretette. Az ápolónő legközelebb egy hét múlva látta a beteget. „Mikor meglátott, azt mondta: »Ó, az a nővér tudja, hova lett a protéziseim.« Nagyon meglepődtem. Akkor kifejtette: »Igen, maga ott volt, amikor behoztak a kórházba és maga vette ki a protézisemet a számból és odatette arra a kocsira, ami tele volt ezekkel az üvegekkel, és volt ott egy kihúzható fiók és abba tette be a fogaimat.« Különösen meglepődtem, mert emlékeztem, hogy ez történt, de akkor a beteg mély kómában volt." További kérdésekre a férfi elmondta, hogy látta magát az ágyban feküdni, leírt mindent, ahogy a szoba kinézett, és azt is, hogy nézett ki a nővér akkor. A férfi elmondta, hogy nagyon félt attól, hogy abba fogják hagyni az újraélesztést és ő meg fog habi. Próbált jeleket adni, hogy él, de nem tudott. A nővér emlékezett, hogy valóban fel akarták már adni az újraélesztési próbálkozásokat. „Mély benyomást tett rám élményeivel és azzal, ahogy azt mondta, többé nem fél a haláltól. Négy héttel később egészségesen hagyta el a kórházat" Sok kutató és gyakorló orvos úgy véli, az halálközeli élmény alapvetően átalakította a halálról való gondolkodásunkat. Egy éppen meghalt embert többé nem lehet csak egy testnek tekinteni. Úgy tűnik, a ma agyhalálnak tekintett állapotban is, ez a test egy személy, aki érzékel, s rendkívül komplex élmények átélésével búcsúzik a földi léttől. Az intenzív és kardiológiai osztályokról egyre több ember kerül ki számukra sokszor zavarba ejtő, olykor traumaként megélt halálközeli élményekkel. Szakemberek fontosnak tartanák, hogy legyen lehetőség az embereknek ezeket az élményeket feldolgozni, megérteni, megbeszélni, mások pedig arra mutatnak rá, hogy a haláltól való rettegésünket is lényegesen megváltoztathatja a halálélményről való új tudásunk, amely terápiás hatású lehet a haldokló beteg szorongásainak csökkentésére. Kiaknázatlan terület a halálközeli élmények már említett személyiségfejlesztő hatása. Jevgenyij Krupitszkij, a Szentpétervári Addiktológiai Központ kutatója és munkatársai a ketaminnal kiváltott halálközeli élmény pszichoterápiával való kombinálásával idéztek elő krónikus alkoholistákban és heroinistákban pozitív személyiségváltozásokat, már egy kezeléssel is meglepően jó eredményeket elérve". Alkoholistáknál például egy év után is 70%-os absztinenciát tapasztaltak. Talán e hatások is magyarázzák, miért terjed az USA-ban a ketamin rekreációs célú használata: a melankólia korában egyre nagyobb az igény az élet célját-értelmét firtató kérdésekre adandó válaszok iránt, ugyanez magyarázza a halálközeli élmények iránti intenzív érdeklődést. Erről szól Joel Schumacher 1990-es Flatliners (magyarul Egyenesen át) című filmje is. Sok kérdésre kell még választ adni, a halálközeli élményeknek ma még nincs egységes, mindent megmagyarázó elmélete. A legtöbb organikus és biokémiai elmélet azonban egy irányba mutat. Mind a temporális és parietális lebenyek sajátos működésével hozzák az élményeket kapcsolatba. Ugyanakkor, amit leszűrhetünk, hogy a misztikus hiedelmeket megalapozó szokatlan élmények tárháza minden valószínűség szerint a jobb temporolimbikus és parietális területek, mint azt a korábbi fejezetekben ismertetett vizsgálatok is alátámasztják.

VI. A paranormális agy Paranormálisnak nevezzük azokat a rendhagyó jelenségeket, amelyek láthatólag nem magyarázhatók meg a tudomány létező fogalmaival, vagy ami túl van a normál élménymódon és magyarázaton. A Parapszichológiai Társaság definíciója szerint: „Olyan nyilvánvaló eltérések a viselkedésben és a tapasztalásban, melyek a jelenleg ismert - az organizmus és környezet, illetve az organizmus és organizmus közti információ - és hatásátvitelt magyarázó elvektől függetlenül léteznek'". Persze veszélyes vizekre is téved az, aki az aktuális tudomány határaival akarja definiálni a hihető és normál jelenségek körét, és hiedelemnek vagy mágikus gondolkodásnak tekinti, ami ezen túl van. Hiszen volt idő, amikor a Föld gömbölyűségét állítani is eretnek dolog volt. Amikor a paranormális agyat vizsgáljuk, két oldalról közelíthetjük meg a problémát. Feltehetjük azt a kérdést, kik azok, akiknek paranormális képességeik vannak, de vizsgálhatjuk azokat is, akik paranormális jelenségekben hisznek. Hogy a két csoport milyen mértékben fedi át egymást, az logikai-filozófiai kérdés. Ha ugyanis kijelentjük, hogy nincsenek paranormális jelenségek, akkor mindazok, akik azt gondolják, nekik paranormális képességeik vannak, valójában csak a paranormális hívők egy alcsoportját képezik. Ha viszont léteznek bizonyos paranormális jelenségek, amelyek csupán azért tekintünk tudományon kívülieknek, mert még nem ismertük meg őket, akkor az ezekben kiugró teljesítményt mutatók, illetve az ezt kutatók elsősorban nem „hívők", hanem valós képességeket mutatnak és valós dolgokat vizsgálnak. Az ilyen kutatókra jellemző lesz a tudomány által elfogadott megfigyelési és igazoló módszerek alkalmazása. Van azonban az embereknek egy csoportja, akik sajátos gondolkodásmódjuk, mondhatjuk úgy is, bizonyos agyműködésbeli sajátságaik miatt hajlamosak hinni a természetfölötti erőkben, s számukra a parajelenségekbe vetett hit a természetfölötti erőkbe vetett hitet jelenti. Az ebbe vetett hit független a tudománytól, mert a tudománynak nem tárgya a természetfölötti. Ha a vizsgálatok bizonyítják pszi-jelenségek létezését, akkor a tudomány ezeket e világi mechanizmusokkal fogja tudni megmagyarázni. A hit lényege, hogy nem igényel bizonyítékokat, sőt ellenáll a cáfolatoknak is. Mi ebben a könyvben elsősorban a természetfölöttibe vetett hitet vizsgáljuk, de már csak a kíváncsiság miatt is, el fogunk kalandozni némely parajelenség vizsgálata felé is. A paranormális kutatása tudományos módszertannal történik, de miként a hivatalos tudományba, ide is be-becsúszik egy-egy gyors sikerre és hírnévre vágyó csaló. Az akadémiai tudományban olykor elképesztő csalásokra derül fény, és itt most elsősorban nem az iparszerűen folyó gyógyszeripari hamisításokra gondolok, hanem például Sir Cyril Burtre, aki az intelligencia örökléséről publikált cikkeihez egyszerűen legyártotta az adatokat. Vagy Victor Ninovra, aki hamisított adatokkal igazolta a 118. elem felfedezését. A paranormális jelenségek kutatását az is erősen torzítja, ha egy kutatót elvakít a természetfölöttibe vetett hite, és ezért elfogultan, „a cél szentesíti az eszközt" szellemben végzi a kutatást. Ez a probléma újra és újra felmerül a pszi-kutatás objektivitását illetően.

Mi az a parapszichológia? Az elnevezést az 1930-as években William McDougall és Joseph Banks Rhine vezették be Amerikában, hogy elhatárolják a kutatást az akkoriban még mindig igen divatos spiritizmustól. A tudományos kutatásnak alapvető feltétele a kontrollált körülmények közti megismételhetőség, vagyis a bejósolhatóság. Az tehát nem tudomány, hogy sokan megesküsznek, látták lebegni a rabbit, vagy valaki fényképet mutat egy, a fotóra véletlen rákerült szellemről. Garmadával lehet írni könyveket szájról szájra rebegett titokzatos jelenségekről, de ezek csak onnantól léteznek, hogy ellenőrizhetőek. Ha nem, akkor csupán anekdotikus történetként vagy legendaként fogadhatjuk el a jelenséget. A kutatásoknak kezdetektől fogva két nagy területe volt: az ESP-képességek és pszichokinetikus jelenségek. Az ESP annyit tesz, mint Extra Sensory Percepfion, vagyis érzékeken túli észlelés. Ide soroljuk a telepátiát, a clairvoyance-t és a prekogníciót. A telepátia révén az emberek érzékszerveiken túli tapasztaláson keresztül értesülnek más emberekkel kapcsolatos dolgokról, gondolatokról. A clairvoyance révén, amit nevezhetünk látnoki képességnek is, a médium nem érzékszervi úton szerez dolgokról, eseményekről tudomást. A prekogníció pedig megérzés, jövőbe látás. A pszichokinézisben emberek akaratukkal tudnak tárgyakra, emberekre hatást gyakorolni, közvetlen fizikai kapcsolat nélkül. Kezdjük talán egy olyan témával, amely összeköti a vallásos hitet az ESP tudományával. Ez a távima, pontosabban a másokért ismeretlenül folytatott ima hatásának vizsgálata. Mint látjuk majd, ez a terület tipikusan az, ahol a hit erősebb a tudománynál, és a tudomány módszereit sokan csupán csak eszköznek tekintik hitük igazolására. Pedig jó lenne megfogadni a dalai láma szavait, aki azt mondta, ha a kutatási eredmény ellentmondana hitének, megváltoztatná a hitét.

A távima

Az első szkeptikusok A 19. században nemcsak Afrika fehér foltjai tűntek el sorban, de a felvilágosult tudósok az elme fehér foltjait is célba vették. Először John Tyndall (1820-1893) neves természettudós és ős zseni, Pasteur, Faraday, Lister és Huxley barátja vetette [21] fel „Ima a betegség ellen" írásában, hogy ha az ima valóban gyógyító hatású, akkor azt tudományos módszerekkel mérni lehet. 1872-ben, amikor ádáz küzdelem folyt „teremtés vagy evolúció" kérdésében, ártatlannak tűnő javaslata, amely akár igazolhatta is volna az ima erejét, nagy vitát kavart - és persze nem lett belőle semmi. Pedig a kísérlet egyszerű lett volna: vegyünk két kórházat, hasonló betegösszetétellel. Az egyik kórház legyen egyházi, itt rendszeresen imádkoznak az emberek gyógyulásukért, a másik legyen világi. Három-négy év után hasonlítsuk össze a halálozási arányszámokat, és kiderül, hat-e az ima. A dolog egyszerűnek tűnt, de vádaskodni még egyszerűbb volt. Teológusok és hívők ostorozták Tyndallt különféle folyóiratok hasábjain. A Spectator szerkesztői írása szerint „Isten aligha kooperálna olyan vizsgálatban, amelynek nem a gyógyulás, hanem az 0 hatalmának megmérése volna a cél". Tyndall javaslatát máshol ízléstelennek, aljasnak, istengyalázónak nevezték. Az ócsárló hangzavarból azonban egy tiszta hang hallatszott, Sir Francis Galtoné, a nagy statisztikusé, aki még az ebédhez adott szalvétán is számításokat végzett két fogás közt. Galton egyébként Darwin unokatestvére volt, de hírnevét polihisztorságával szerezte. Többek közt földrajztudós, meteorológus, statisztikus, genetikus, pszichológus is volt, s még az ujjlenyomat kriminalisztikai alkalmazásával is foglalkozott. Statisztikai vizsgálódások az ima hatásosságában című írásában kimutatta, hogy a királyi ház, illetve a papság körében sokkal alacsonyabb a várható élettartam, mint például a nemesek, vagy az ügyvédek körében, dacára annak, hogy előbbiek hosszú életéért elég sokan szoktak imádkozni''.„Az uralkodók szó szerint rövidebb életűek... az ima következésképen nem hatásos, hacsak azt az erősen megkérdőjelezhető hipotézist nem állítjuk fel, hogy a királyi élet feltételei természetüknél fogva végzetesebbek..." Galton arra is rámutatott, hogy a papság, különösen a misszionáriusok rövid élete ellentétben áll azzal, hogy ők imádkoznak életük során a legtöbbet. Mint Larry Dossey 1997-es könyvében idézi, Rupert Sheldrake biológust, aki az 1960-as és 1970-es években többször járt Indiában, ahol azt tapasztalta, hogy az indiai emberek sokat imádkoznak azért, hogy ne lányuk, hanem fiuk legyen. Úgy vélte, az ima erejét mérni lehet, ha összehasonlítja az indiai születési statisztikákat az angol statisztikákkal, mivel Angliában a fiúpreferencia nem oly erős. Kiderült, hogy mindkét országban pontosan 106 fiú születik 100 lányra. Mint írta „ha a vallásos emberek ezen a hatalmas lelki erőfeszítése és imái hatásosak volnának, azt várhatnánk, hogy Indiában a fiúk születési valószínűsége nagyobb lesz." Manapság már persze nem jönne be a statisztika, mert igen sok tiltott abortuszt végeznek a lánymagzatok elölése végett.

Az első „tudományos" vizsgálatok A kérdés vizsgálatával kapcsolatban számos aggály merül fel. Általában hívő személyek végzik az ilyen típusú kutatásokat, akik erősen elfogultak a várt eredménnyel szemben, és ez bizony komoly torzító hatással tud lenni. Több száz vizsgálatról tudunk e témában, amelyek viszont tudományosan értékelhetetlenek, mert a kísérletet végzők nem voltak vakok a feltételekre nézve, a kísérleti személyek nem véletlenszerűen voltak csoportba sorolva, nem volt kontrollfeltétel, stb. Számos vizsgálatnál a tudományosság elemi kritériumai sem teljesültek. Például amikor felállítanak egy csoportot, akiért imádkoznak, és ezt szembeállítják a kontrollcsoporttal, akikért nem imádkoznak, akkor ez nem valódi vizsgálat, mert egy vallásos országban, például Amerikában, függetlenül a kutatók szándékától, mindenkiért imádkoznak. Következésképen, akár hat az ima, akár nem, valójában mindkét csoport ugyanazt a hatást képviseli, nincs mit összehasonlítani. A szakirodalomban ezt a nem mért, de feltételezett imát amolyan „háttér" vagy „alap" imának tekintik. Ez azt jelenti, hogy valójában csak a kísérletben folytatott plusz ima hatását tudják mérni. Ez viszont felveti az ima „dózisfüggőségét" és „intenzitás függőségét", ami meglehetősen haszonelvű felfogása a szakrális kommunikációnak. A tudományosság látszatát keltő randomizált, kettős vak próbákkal kapcsolatban jegyzik meg többen, hogy „Isten mindenható, következésképen nem randomizálható, mert pontosan tudja, hogy kísérleteznek vele, és vagy meg kíván ennek felelni, vagy nem". Isten tehát nem tekinthető egy imával működtethető gépnek, írja Jan Willem Nienhuys. További probléma, hogy számos vallási, pszichikus, paranormális és egyéb gyógyítási technika létezik, melyek egy kalap alá vétele

ugyancsak kérdéses. A zűrzavar elkerülésére e kutatási terület „távgyógyításának, vagy „máséit folytatott imának" nevez minden olyan „beavatkozást", amelyben közvetlen kapcsolat nélkül a gyógyító mentális erőfeszítést tesz egy távol lévő, személyesen általában nem ismert személy betegségének javulására, a komplikációk csökkentésére, vagy a halál elkerülésére. Az összes vizsgálat tehát, amely az ima hatását vizsgálja a gyógyulásra, mechanikusan kezeli az ima és az Isteni akarat kapcsolatát. A vizsgálatok alapfeltevése, hogy Isten csak azért kedvez egyik embernek, mert őérte imádkoznak, és cserbenhagy egy másikat, mert azért nem imádkoznak - elegen. Sőt, úgy tűnik, Isten az imával irányítható. Ha baktériumért, szövetek fejlődéséért, magvak kihajtásáért, kémiai folyamatok lezajlásáért imádkoznak, a „kutatók" szerint az is hatásos. Az első ismert humán vizsgálatot Richárd Joyce és Ronald Welldon végezte. Harmincnyolc krónikus vagy folyamatosan romló állapotú beteg vett részt a vizsgálatban, némelyikük mentális problémákkal küzdött, mások reumatikus megbetegedésben szenvedtek. A betegekből nem, kor és betegségsúlyosság szerint homogén párokat alkottak, majd a pár egyik tagjáért felkért ismeretlen segítők imádkoztak, míg a másikért nem. A betegek nem tudták, kiért imádkoznak, s kiért nem. A vizsgálati feltételekre nézve vak orvos követte a betegek állapotának változását 8-18 hónapon át. 12 betegpár eredményeit értékelték, 7 párból az imával támogatottak javultak jobban, 5 betegpárban a kontrollok. A vizsgálat első felében az imában részesültek javultak jobban, ezt szokták a „távima" hívei idézni. Ám a vizsgálat második felében a kontrollok javultak jobban. S végeredményben a vizsgálat statisztikailag nulla eredménnyel zárult. Platon J. Collip 1969-es vizsgálatában leukémiás gyerekek kezelését követte 15 hónapon át". Sem a gyerekek, sem szüleik, sem a kezelők nem tudták, kiért imádkoznak s kiért nem. A vizsgálat végére azokból a gyerekekből, akikért imádkoztak, még 70% élt (10-ből 7), a kontrollcsoportból viszont csak 25% (8-ból 2). A kis betegszám miatt azonban az eredmény statisztikailag értékelhetetlennek bizonyult. Bár laikusnak az eredmény lenyűgöző lehet, ilyen kis mintán a véletlenek rendkívül nagy véletlenszerű eltéréseket eredményezhetnek. Például, amit a vizsgálat pozitív idézésekor kifelejtenek, hogy a két csoport nem azonos életesélyekkel indult a vizsgálatnak. Nem vették figyelembe az eltérő szociális helyzetet, az eltérő orvosi kezelések hatását, s ráadásul a kontrollok közé „becsúszott" két igen rossz prognózisú leukémiában szenvedő gyermek is. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy a gyerekeket nem 10 és 8 fős csoportba, hanem 9:9 arányban osztották volna el, s mindkét csoportba került volna egy-egy rossz prognózisú eset, akkor a 9 haláleset valószínűleg 5:4 arányban oszlott volna meg, aminek fényében már senki nem gondolna semmiféle csodás hatásra. Randolph C. Byrd 1982-ben és 1983-ban összesen 393, a kardiológiai intenzív osztályon fekvő beteget vont be a kettős vak vizsgálatába'. A betegeket véletlenszerűen sorolták abba a csoportba, amelynek tagjaiért ismeretlen segítők imádkoztak, hogy kevesebb legyen náluk a komplikáció, gyorsabb legyen a felépülésük, illetve maradjanak életben. Byrd huszonötféle orvosi beavatkozást igénylő eseményt regisztrált, melyek közt újabb infarktus, szívelégtelenség kialakulása, pacemaker, illetve lélegeztetőgép használata, antibiotikus kezelés alkalmazása, stb. szerepelt. Ezek közül hat esemény előfordulásában (szívelégtelenség, szívleállás, vízhajtó alkalmazása, tüdőgyulladás, antibiotikum használata, lélegeztetőgép szükségessége) az imában részesült csoport szignifikánsan jobb volt. A szerző a betegeket a kórházi fejlemények alapján jól, közepesen, rosszul gyógyuló kategóriákba sorolta, és így az derült ki, hogy az imában részesültek 85%-a került a jól gyógyuló csoportba, míg a kontrollcsoport tagjainak 73%-a. Az imában részesültek 14%-a, míg a kontrollcsoport 22%-a került a rosszul gyógyuló csoportba. Az eredmény szignifikáns, ami nagy szenzációt keltett. A vizsgálatot azóta is úgy idézik, mint az ima erejének napnál világosabb bizonyítékát, és az alternatív gyógyászati kutatások mérföldkövének tekintik, 1997-ben a vizsgálatot összefoglaló írást újra megjelentették. A vizsgálattal kapcsolatban azonban rengeteg probléma merült fel, amelynek fényében a csekélyke kis eredménye többszörösen megkérdőjelezhető. Egyrészt a vizsgálat nem volt kettős vak, ugyanis Byrd asszisztense, Janet Green vette fel a betegekkel az első interjút, sorolta őket valamelyik csoportba, továbbította nevüket az őértük imádkozóknak, s végül ő gyűjtötte ki a kórlapokról a betegek kórtörténetét. Az adatok értékelésekor Green tehát minden egyes betegről tudta, melyik csoportba tartozik. A vakság újabb megtörésére derült fény a későbbiekben: a betegek állapotának globális kategorizációját (jó, közepes, rossz), amely szignifikánsan kedvezett az „imacsoportnak", Byrd utólag állította össze, amikor megbírálták kéziratát: ekkor azonban már minden betegről tudta, melyik csoport tagja volt. A másik alapvető kritika, hogy az ima a gyorsabb felépülésért és a halál elkerüléséért is folyt. Azonban a két csoport közt semmi különbség nem volt az intenzív osztályon és a kórházban töltött napok számában, s a halálozási arány sem volt különböző. A fő célokat tehát az imádkozok nem érték el. A tudományos vizsgálatokban mindig előre megadják az úgynevezett végpontokat, vagyis, hogy mit fognak a vizsgálat végeztével elemezni, hogy valóban azt elemezzék, amit célzott a vizsgálat. Egy vizsgálat sikerességét a végpontok szempontjából kell értékelni, hiszen arra irányultak jelen esetben az imádkozok erőfeszítései. Marad az utolsó, a komplikációk elkerülése, amiért szintén imádkoztak a „távgyógyítók". Elég csak némi szkepszissel vizsgálni az adatokat, és még a laikusnak is szembeötlő, hogy a szignifikáns különbséget adó hat esemény nem független egymástól. A tüdőgyulladás, a szívelégtelenség és a szívleállás szorosan összefüggő, egymásból következő események, s ezek folyománya szokott lenni a lélegeztetés, a vízhajtók alkalmazása és az antibiotikum adása. Ez durva statisztikai hiba, innentől semmilyen következtetés nem jogos. Ráadásul ezek az események nem csupán a beteg állapotától, hanem az orvos habitusától is függnek. Sok orvos hajlamosabb rögtön lélegeztetőgépet, pacemakert,

antibiotikumot, stb. alkalmazni, betegét tovább az intenzív osztályon tartani, stb. Vagyis a vizsgálat nem számolt az orvossal mint változóval. Végül, mivel a jó-közepes-rossz kategorizáció ezen eseményekből képzett pontszámok alapján számolódott, ráadásul Byrd már tudta a kategorizációkor, ki melyik csoport tagja volt, az „imacsoport" fölénye műtermék. Statisztikai bűvészkedésről van tehát szó, s nem valódi különbségről. 25 változóból 19-ben nem volt különbség a két csoport közt. Ugyanannyi komoly műtétet hajtottak rajtuk végre, hajszálra ugyanannyi beteg került vissza váratlan komplikáció miatt a normál osztályról az intenzív osztályra, ugyanannyiuknál alakult ki az infarktus után igen veszélyes aritmia, és statisztikailag nincs eltérés a halálozásban sem. A vizsgálat egy malőrje pedig egyenesen nevetségessé teszi az eredményt: a „távgyógyítók" a beteg keresztneve alapján imádkoztak érte, ám a mintában rengeteg John, Mary, stb. volt mindkét csoportban. Larry Dossey joggal teszi fel a kérdést: Isten honnan tudta, melyik Maryért imádkoznak: a vizsgálati vagy a kontrollcsoportban lévőkért? William S. Harris és munkatársai 1999-ben Byrd eredményeit kívánták megismételni, bár mondhatnánk, szerencsésebb célkitűzés lett volna, ha nem megismételni, hanem túlszárnyalni kívánták volna. A vizsgálat célja az volt, hogy imával gyorsítsák fel a betegek gyógyulását és csökkentsék a komplikációk számát. A vizsgálatba mindenki bekerült, akit egy év alatt felvettek a Kansas Cityben található Amerikai Szív Intézetbe. Összesen 1013 beteget soroltak be véletlenszerűen az „imacsoportba" vagy a kontrollcsoportba. A külső segítők az „imacsoportba" tartozók gyors felgyógyulásáért fohászkodtak. A szerzők olyan súlyozott pontozási rendszert alakítottak ki, amely tükrözte a kezelés eredményességét. Különböző súlyú eseményekért eltérő pontszámot adtak. A súlyozás meglehetősen szubjektív, a szerzők is elismerik, hogy a vizsgálat [22] kedvéért találták ki, soha senki nem validálta. Ennek jelentősége az eredmények ismeretében különösen fontos. A Byrd által felállított orvosi események listáját kibővítették 35-re. Ebből az „ima" és a kontrollcsoport között egyetlen egyben sem találtak szignifikáns különbséget! Byrd cikke alapján kategorizálva a betegeket jó-közepes-rossz állapotúnak, semmilyen különbség nem adódott. Ez nem megerősíti Byrd eredményeit, hanem ellentmond neki! A komplikációk elkerüléséért folytatott ima tehát hatástalan volt. Hasonlóképpen hatástalannak bizonyult a gyorsabb gyógyulásért folytatott ima, mert nem volt különbség a két csoport közt az intenzív osztályon, illetve a kórházban töltött napok átlagos száma között sem. Sőt, a halálozási arányszám is azonos volt a két csoportban, tehát a haláltól sem véd jobban az ima. A vizsgálatra kiötlőit pontozási rendszert alkalmazva az „imacsoport" majdnem szignifikáns szinten (P>0.04) kisebb átlagpontszámot ért el, ami azért abszurd, mert mint idéztem, egyik orvosi esemény tekintetében sem volt szignifikáns különbség az „imacsoport" javára. Itt tehát megint statisztikai bűvészkedés folyt. Amely számítási mód „meghozta a sikert" Byrdnek, az itt csődöt mondott. S valószínű, hogy az itt „működő" kalkuláció Byrd vizsgálatára alkalmazva mondana csődöt. És sajnos némi kis csalásgyanú is fennforog. Nicholas Humphrey professzor mutatott rá arra, hogy az imacsoportból tizennyolcan, a kontrollcsoportból pedig csak öten estek ki azon oknál fogva, hogy az első 24 órában elhagyták a kórházat, és így még nem kezdődhetett el értük az ima. Humphrey szerint két dologról lehet szó: az egyik, hogy az „imacsoportba" valaki szándékosan egészségesebb betegeket válogatott, akik közül 18 még aznap elhagyhatta a kórházat. A másik verzió, amit Harris válaszolt Humphreynak, hogy a 18 beteg talán már első nap meghalt. Ezt viszont kétféleképen lehet értelmezni, s egyik sem kedvező a vizsgálat számára: az egyik, hogy ezek szerint önmagában az „imacsoportba" való sorolás máris több mint háromszorosára növeli a halálozás veszélyét. Ez nem túl bíztató, pláne, hogy a betegek tudtán kívül történt. A másik értelmezés szerint, ha feltételezzük, hogy azonos számú súlyos állapotú beteget soroltak mindkét csoportba, akkor komoly előnyt jelent a későbbiekben az imacsoport számára, ha már az ima megkezdése előtt háromszor annyi súlyos beteg „halt ki" az imacsoportból, ugyanis az azonos súlyosságú betegek a kontrollcsoportban már a vizsgálat kezdete után haltak meg, rontva a csoportátlagot. Ha ezzel együtt azonos arányban haltak meg a vizsgálat idején, akkor ez elvileg azt is jelentheti, hogy az imacsoportnak sokkal rosszabb volt a halálozási aránya! Németországban Binderés munkatársai 1999-es 16 hetes vizsgálatában cukorbetegért imádkozott 40 „távgyógyító" úgy, hogy minden betegért öt gyógyító „dolgozott". A gyógyítók nem ismerték a betegek diagnózisát, csupán keresztnevüket tudták és egy fényképet kaptak róluk. A betegek állapotnaplót vezettek, melyben vércukorszintjüket, kedélyállapotukat s egyéb betegségeiket vezették, s a 16 hétből 4 héten át - tudtukon kívül - intenzíven „kezelés alatt" álltak. A vizsgálat eredménye semmitmondó: orvosi értelemben az ima hatására semmilyen pozitív változás nem volt megfigyelhető.

Új korszak kezdődött a távgyógyításban? Fred Sicher és Elisabeth Targ legendássá vált 1998-as vizsgálatában 40 előrehaladott AIDS-ben szenvedő beteget osztottak véletlenszerűen két csoportba, egyikért a távolból gyógyítók imádkoztak, a másik csoport volt a kontroll. A neves Westend Journal of Medicine-ben megjelent beszámolójuk szerint, akikért 10 héten át imádkoztak, azoknál a hatodik hónap

végére szignifikánsan kevesebb AIDS-szel járó betegség alakult ki, kevésbé voltak súlyosak, kevesebb kórházi felvételt és rövidebb kórházi ellátást igényeltek. A távimában részesülteknek a hangulata is jobb volt. Ezzel szemben a két csoport immunaktivitása azonos volt. A vizsgálat nagy szenzációt keltett, hiszen akkor zajlott, amikor még nem volt bevethető szer az AIDS ellen. Targ elmondása szerint éppen ezért esett a választása az AIDS-re. Az eredmény tulajdonképpen döbbenetes: a „távimában" részesültek közt háromszor kevesebb járulékos betegség alakult ki, hatszor kevesebb kórházi ápolást igényeltek. Az imakutatók Targot hősként ünnepelték, konferenciáról konferenciára ráncigálták, hogy újra és újra adja elő szenzációs eredményét. De az eddigiek fényében felmerül a kérdés, vajon tényleg az ima segített? Vagy megint a statisztika? A vizsgálat végpontja a tervek szerint a halálozási arány lett volna. Azonban a vizsgálat kezdete után nem sokkal terjedt el az „AIDS-koktél", vagyis három gyógyszer kombinációja, amelynek védőhatása miatt mindössze egy beteg halt meg a negyvenből. A szerzők a beszámolójukban elhallgatták, hogy mi volt az eredeti vizsgálat célja, és azt is elfelejtették közölni, hogy egy beteg a vizsgálat során meghalt. Sicher és Targ ekkor Dan Moore-t, a statisztikus segítségét kérte, ahogy ezt Po Bronson kiderítette és 2002-es írásában rögzítette. Megtörték a vakságot, és most már a csoportba tartozás ismeretében kezdték keresni a gombhoz a kabátot. Ami abszolút tudománytalan és etikátlan, mondhatni: csalás. Ezért szokás a végpontokat elemezni, és nem utólag keresgélni esetleges véletlenszerű hatásokat. Megnézték a két csoport AIDS-szel kapcsolatos fizikai tüneteit, de az „imacsoport" nem volt jobb. Megnézték a hangulatot mérő skálák eredményét: az imában részesült csoporté rosszabb volt. Moore addig bontotta az adatokat, míg végre eljutott az orvosi vizitek és a kórházban töltött napok számához. Végre felcsillant az arany a számhalmazban: e tekintetben a két csoport szignifikánsan különbözött az „imacsoport" javára. Targ máris szétkürtölte az eredményt: a távima gyógyít. Akik ezt várták, vállukon hordozták körbe Targot. De Moore nem nyugodott. Beszélt egy AIDS-specialistával, de az lehűtötte. Rámutatott arra, hogy a kórházban töltött napok, illetve az orvosi vizitek száma attól függ, biztosított-e a beteg. Akinek van biztosítása, az gyakrabban megy orvoshoz, tovább marad a kórházban mert megteheti. A betegbiztosítást nem kontrollálták, tehát az eredmény lehet, hogy csupán a biztosított csoportok közti egyenlőtlen megoszlásáról szól. A specialista azonban adott egy ötletet. Felhívta Moore figyelmét az AIDS járulékos betegségeire. Csakhogy ezt a vizsgálatban nem gyűjtötték. Előkapták a kórlapokat, egy asszisztens feketével kihúzta a neveket, majd nekiláttak kigyűjteni a megbetegedéseket. Sicher azonban minden beteggel háromszor készített interjút, és a felvétel dátumából is felismerhette a beteget. Mind Moore, mind Targ kétségek közt hányódott. Sicher ugyanis elszánt híve volt a „távgyógyításnak" és ráadásul még saját pénzét is adta a kutatáshoz. Nagyon érdekelt volt tehát a sikerességben. És a siker bejött. Senki nem tudta a kutatás közlése idején, hogy a szerzők olyan adatokkal számoltak, amelyeket nem is terveztek gyűjteni, és a vakság feltörése után szedték csupán ezeket össze. Ennek fényében egyik lap sem közölte volna a vizsgálat eredményeit, mert az így már régen nem felelt meg a tudományosság kritériumainak. Ha ugyanis van két csoportunk, és ismerjük az adataikat, tüzetes keresgélés után majd mindig találunk valami véletlenszerű különbséget, amire aztán állíthatjuk, hogy ezt akartuk bizonyítani a vizsgálattal. Dávid Spiegel, a tanulmány gyanútlan lektora, megismerve a vizsgálat szabálytalanságait, azt nyilatkozta, hogy ,,Ez alapvetően megváltoztatja Targ munkájának értékelését. Innentől nem mondhatjuk, hogy bizonyító erejű a vizsgálat." A betegek sorsát három éven át követték, s ismét „nagyszerű" eredményre jutottak. A kontrollcsoportból négyen meghaltak, míg az ..imacsoportból" senki. Csakhogy megint fény derült egy ferdítésre. Az eredeti közleményben az állt, hogy a két csoport korban és nemben azonos összetételű. Valójában a négy elhunyt beteg volt a vizsgálat négy legidősebb tagja. És az AIDS esetén aztán igazán nem közömbös a beteg életkora, mert ettől függ ellenálló képessége. A szerzők mindezt eltitkolták, s így történhetett meg, hogy Targ a Nemzeti Egészség Intézettől másfél millió dollárt kapott a „távima" további kutatására. Ekkor az agyrák egy rendkívül rosszindulatú típusát, a glioblasztomát kezdték vizsgálni. A tumor 10 naponta duplázza meg méretét. Az átlagos túlélés a diagnózis felállítása után 12 hónap. A kutatást soha nem fejezték be. Sokan misztikus összefüggésekről rebesgetnek. Targ ugyanis hirtelen glioblasztomában betegedett meg, és dacára, hogy a távgyógyítók a világ minden tájáról összesereglettek és imádkoztak érte, élete 41. évében meghalt. Targ és Sicher vakon hittek a misztikus erőkben és a távgyógyításban. Úgy vélték, nem csalnak, jó ügyet szolgálnak, csak bizonyítékát adják annak, aminek önmagától is nyilvánvalónak kéne lennie.

Ki volt Elisabeth Targ? Miközben bírálom Elisabeth Targ munkásságát, össze is szorul a szívem érte. Mert nagyszerű ember volt. Amilyen misztérium volt az élete, olyan volt a halála is. A Targ család különös család volt, különös képességekkel. Apja, Russell Targ fizikus volt, aki részt vett az első lézer kifejlesztésében és 1970 és 1980 közt a CIA által támogatott kutatás végzett a „távolba látás" témakörben. Többek közt vizsgálta Uri Gellert is, akinek távolba látó képességeit valódiként értékelte, de kanálhajlítási tudományát tekintve semleges maradt, mert soha nem sikerült filmre venniük azt'. Kutatásairól több könyvet is írt. Elisabeth anyja, Joan Fischer Moszkvában született, a család később visszaköltözött Amerikába. Joan öccse, Bobby

Fischer, a sakkzseni világbajnok, akit Joan tanított meg eredetileg sakkozni. Otthonukban élénk paranormális élet zajlott, havonta összejött náluk a Parapszichológiai Kutatócsoport. Elisabeth kicsi korától úgy volt nevelve, hogy különös képességű. Apja rendszeresen azt játszotta vele, hogy Elisabethnek ki kellett találnia, mit rejtett el apja, mi a karácsonyi ajándék. A világon elsők közt volt számítógépük, és Elisabeth már 10 éves korától arra tréningezett, hogy előre megmondja, véletlenszerűen milyen szín fog megjelenni a képernyőn. Egy pszi-kísérletben Elisabeth megjósolta Ronald Reagan 1980-as elnökválasztási győzelmét, egy másikban egy lóverseny befutó lovát, stb. Elisabeth hitt abban, hogy létezik prekogníció, vagyis jövőbe látás és létezik távolba hatás. Barátaival gyakran játszotta azt, hogy elrejtett tárgyakat nevez meg. Már fiatalon Kari Pribram, a neves agykutató laboratóriumában dolgozott, később orvosi, majd pszichiáteri diplomát szerzett. Számos „távgyógyítós" vizsgálatot lefolytatott, mikor a glioblasztomát kezdte vizsgálni. A 300 milliós Amerikában évente 7000 glioblasztomát diagnosztizálnak, a megbetegedés tehát rendkívül ritka. Az pedig szinte valószínűtlen esemény, hogy valaki ezt kezdi kutatni és pont akkor nála is kialakul. Betegágya mellett a világ minden pontjáról összesereglettek a távgyógyítók, s spirituális mozgalom indult megmentésére. Targ hitt a távgyógyításban, de nem hitt saját gyógyulásában. Május 4-én esküdött meg hűséges szerelmével, Marc Corningsszal; esküvőjén csontsoványan, jártányi erővel, alig mozgó bal arccal, a sugárkezeléstől kopaszon jelent meg. Július 18-án meghalt. 11 óra 11 perckor, éppen 111 nappal azután, hogy megállapították nála a betegséget. Élete visszatérő álma volt egy torta, amin 42 szál gyertya ég. Talán halála volt az utolsó bizonysága annak, hogy az ember képes megsejteni a jövőt?

Újabb vizsgálatok Mitchell Krucoff és munkatársai 2001-ben 120 szívbeteg kezelése során négyféle nem gyógyszeres kezelést alkalmaztak, úgymint relaxáció, képzeleti képek, érintésterápia és „távima". Az ötödik csoport csak a hagyományos orvosi kezelésben részesült. A vizsgálat egyik kiegészítő terápia kapcsán sem talált semmilyen mutató mentén szignifikáns különbséget, bár számszerűleg a „távimában" részesülteknél mutatkozott a kevesebb komplikáció. Nagy vihart kavart a 2001-ben - egy igen neves lapban, a Journal of Reproductive Medicine-ben - megjelent, Kwang Cha, Dániel Wirth, és Rogerio Lobo nevével fémjelzett vizsgálat anyaga. A vizsgálatban mesterséges megtermékenyítésre várakozó 199 koreai nőt - tudtukon kívül - két csoportba osztottak, s az egyik csoport megtermékenyülési sikeréért Amerikában, Kanadában és Ausztráliában távgyógyítók imádkoztak. A nők fényképét a távgyógyítók faxon kapták meg. Az eredmény nagy szenzációt keltett, a New York Times 2001. október 2-i számában számolt be arról, hogy a több ezer kilométer távolságból imában részesült csoportban 50%-os volt a sikerarány, míg a kontrollcsoportban csak 26%-os, vagyis a távima duplájára növelte a mesterséges megtermékenyítés sikerességét. Ez a vizsgálat azért is csípi a szemem, mert annak idején, bár némi szkepszissel, de az objektivitás jegyében a hírt elújságoltam azoknak az orvostanhallgatóknak is, akiket orvosi pszichológiára oktattam. Csak később kezdtem foglalkozni azzal a kérdéssel, vajon tényleg minden igaz, ami egy szaklapban megjelenik? Ma már sajnos tudom, hogy a még oly tudományosnak ható vizsgálatok jó része, elsősorban amelyek „el akarnak adni" egy gyógyszert vagy eljárást, hamisítvány, vagy legalábbis manipulált'. Cha a Columbia Egyetemen működő Meddőségi Klinika vezetője volt, Lobo professzor szintén a Columbia Egyetemen dolgozott. Az első interjúkban mindenki azt nyilatkozta, Lobo vezette a vizsgálatot. Aztán hamarosan kezdett botrányszagúvá válni a dolog, és ekkor Lobo már azt állította, ő csak akkor ismerte meg a vizsgálatot, amikor már fél-egy éve befejezték, s pusztán stilisztikai tanácsokat adott a cikk megírásához. A vizsgálat motorja Dániel Wirth volt, akit egy év múlva Amerikában asszisztensével, Joseph Horvathtal együtt harmincrendbeli csalás vádjával bíróság elé állítottak - mindkettőt öt évre leültették és egymillió dollár megtérítésére kötelezték. Wirthről kiderült, hogy az FBI John Wayne Truelove-ként ismerte. Wirth álnevét egy 5 évesen elhunyt kisfiútól kölcsönözte. A „szerzőpáros" 12 év alatt 3.4 millió dollárt zsebelt be különféle csalásokkal. Wirth még halott apján is százezer dollárt keresett, mert éveken át továbbfolyósíttatta nyugdíját. Horváth már korábban is ült biztosítási csalásért, majd sikkasztásért. Mi több, egy ízben letartóztatták, mert orvosnak adta ki magát. ,.Doktorként" Wirth embervizsgálataiban ő vett szövetmintát a betegekből. Wirth ugyanis „komoly" kutatásokat folytatott már korábban is: Horvathtal bizonyították, hogy az amputált szalamandraláb gyorsabban nő vissza, ha a „gyógyító" kézbe veszi az állatot. Wirth, bár publikációiban Dr. Wirthként aposztrofálta magát, soha nem szerzett orvosi diplomát. Wirth vagy húsz kettős vak vizsgálatot végzett az ima és egyéb alternatív eljárásokkal végzett gyógyítás hatékonyságának bizonyítására. A tudomány szégyene, hogy a Journal of Reproductive Medicine a nyilvánvalóan kreált tanulmányt a mai napig nem vonta vissza, hitelesítve egy csaló hazugságait. Az egyedüli megjelent korrekció az volt, hogy Lobo nevét [23] törölték a szerzők névsorából.

Metaanalízis ízlés szerint

Hogy a tudomány mennyire tudomány, arra jó illusztráció a következő két metaanalízis. Metaanalízisnek nevezzük az olyan vizsgálatokat, amelyekben több kutatást összevonva elemeznek, hogy a nagyobb mintán jobban kiugorjanak az esetleges összefüggések. Kevin Masters és munkatársai tizennégy távimavizsgálatot vettek fel metaanalízisükbe. Az analízisbe vétel általában annak alapján történik, mennyire felelt meg a vizsgálat a tudományosság formai kritériumainak. Elemzésük végkövetkeztetése: a másokért folytatott ima hatástalan. Egy másik lap másik szakértői ugyancsak több vizsgálatot elemeztek. Basák Coruh és munkatársai öt távimavizsgálatot találtak alkalmasnak elemzésre. Ez már önmagában gyanút kelt, mert arra utal, hogy a másik vizsgálathoz képest, amely 14 vizsgálatot talált alkalmasnak az elemzésre, itt a sikeresnek tűnő vizsgálatokat mazsolázták ki. Elmélyedve a részletekben, rögtön szembeötlik, hogy Coruhék bevették az elemzésükbe az imént idézett hamisított vizsgálatot, amelyben mesterséges megtermékenyítésben részt vett nőkért imádkoztak. Mint láttuk, az egészből egy szó nem igaz. Mastersék elemzésében nem is szerepel, ők tehát valahonnan tudták, hogy ez nem létező vizsgálat. Talán imádkoztak értük cikkírás közben. Coruhék végkövetkeztetése ezek után nem okoz meglepetést: a másokért folytatott távima sikeres. Egy közlemény értékelésekor mindig érdemes megnézni azt is, hol jelent meg a közlemény. Ez mondjuk pszichiátriai lapoknál nem működik, mert a pszichiátriai gyógyszervizsgálatokról szóló közleményeknek olykor a fele hamisítvány. (A Zoloft esetén például kiderült, hogy száz cikkből ötvenet egy reklámcég írt, de ezeket idézték a legtöbbet más cikkek.) Jelen esetben azonban az Explorer újságnév beszédes. Ha valaki megnézi a szerkesztőséget, láthatja, hogy ki van tömve mindenféle pszi-gyógyítóval, akiktől aztán persze nem várja az ember, hogy saját fajtájába mar. Az viszont nem is tudomány, ahol a nekünk tetsző eredményt szívesebben és kevesebb kritikával fogadjuk. Ha a szerzők nem is tudták, a lektoroknak tudniuk kellett volna a hamisított vizsgálatról.

Vizsgálatparódiák? Leonard Leibovici professzor a távimavizsgálatokkal szembeni tiltakozását sajátos módon fejezte ki: létrehozott egy, a visszamenőleges, távima hatását tanulmányozó vizsgálatot, és statisztikailag kimutatta, hogy ha visszamenőleg, tehát már a kórházból távozott betegekéit tudtuk nélkül imádkoznak, akkor a kontrollokhoz képest a betegek rövidebb ideig tartózkodtak a kórházban és gyorsabban lement a lázuk. Vizsgálata konklúziója: mivel a visszamenőleges, ismeretlenül folytatott távima szignifikánsan jobb gyógyuláshoz vezetett, ezért javasolja klinikai alkalmazását. Ha ez igaz, óriási lehetőségek vannak az idő kerekének visszaforgatására. A lapnál nagy felzúdulás támadt, orvosok leveleikkel árasztották el a „Válaszok" rovatot, ízekre szedve a vizsgálatot, s mindössze egy orvos jött rá Leibovici szándékára, amit később ő maga is megírt: tudományon kívüli dolgokat nem lehet a tudomány eszközeivel vizsgálni, különben hajmeresztő dolgokat fogunk igazolni anélkül, hogy annak bármiféle jelentése volna számunkra. Egy másik tudományos tréfa a véletlen besorolású, kettős vak kontrollcsoportos vizsgálatok mindenhatóságába vetett hitet állítja pellengérre. Gordon Smith és Jill Pell metaanalízissel kívánták vizsgálni, valóban életet ment-e az ejtőernyő használata. Ennek érdekében keresést hajtottak végre a tudományos adatbázisokban, ahol a megjelent publikációkat tartják nyilván, de egyetlen véletlen besorolású, kettős vak kontrollcsoportos vizsgálatot sem találtak, amely a kérdést vizsgálta volna. Cikkük bevezetőjében leírták, hogy az ejtőernyő zuhanás esetén való alkalmazásának sikeressége anekdotikus beszámolókon alapszik, szisztematikus vizsgálat nem támasztja alá, és arról is vannak beszámolók, hogy az ejtőernyő nélküli zuhanás sem feltétlen halálos. Az adatok tehát ellentmondásosak. A megfigyeléses vizsgálatokkal az a baj, hogy elfogultak lehetnek. Tegyük hozzá, komoly ejtőernyő-ipari érdekek fűződnek annak a hitnek a fenntartásához, hogy repülőből való kiugráshoz feltétlen ejtőernyőre van szükség. Ezek az érdekek és az ellenőrizetlen állítások a szabadesés medikalizálásához vezetnek, vagyis az emberek esetleg fölöslegesen használnak drága ejtőernyőt, miközben kiderülhet, hogy a szabadesés veszélytelen. Ezért javasolják, hogy véletlenszerű besorolás alapján, a repülőből kiugrók számára előre nem tudott módon egyeseknek nyíljon ki az ejtőernyője, másoknak meg nem, és a földre érkezés után a földre érkezetteket megvizsgálok ugyancsak legyenek vakok arra nézvést, hogy az illető használt-e ejtőernyőt vagy sem. Az így nyert adatok statisztikai elemzése fogja bizonyítékokon alapuló módon megválaszolni azt, valóban életet ment-e az ejtőernyő. Sokan úgy gondolják, a távimavizsgálatok is valami ilyesfajta vizsgálatparódiák. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek, szándéka ismerete nélkül hogyan is lehetne ellenőrizni bármit is. Mint a megbukott próféciáknál is láttuk, Isten talán éppen azzal teszi próbára hitünket, hogy negatív eredményeket produkál az ilyen vizsgálatokban. Az imavizsgálatok természetesen nem cáfolják Isten létét, és sokat ártanak a hitnek azok, akik ilyen módon próbálják igazolni létezését. Ha Isten létezik, majd ő eldönti, kivel mi a szándéka. Úgyhogy, ha egyszer Ön megbetegedne, nem beszélem le arról, hogy imát mondasson magáért. Ártani nem fog.

Mellesleg én Carl Sagannal értek egyet, aki egy ízben azt mondta: „Rendkívüli dolgok állítása rendkívüli bizonyítékokat igényel!" Minden paranormális jelenséget kutatónak ezt kéne szem előtt tartania.

Az ufójelenség Az ufójelenség kétségkívül a legelterjedtebb és kulturálisan legbeágyazottabb természetfelettibe vetett hitrendszer, amely a 20. század második felében jelent meg a nyugati világban. Ismeretlen repülő szerkezetekről persze minden korból fennmaradtak leírások, Erich von Danikén ebből elég jól megél. Persze ne gúnyolódjak, az űrlények itt jártát és oktatónevelő tevékenységüket még nem cáfolták meg. Valójában nem is lehet. Az ismeretlen eredetű repülő szerkezetek iránti újkori érdeklődést Kenneth Arnold amerikai pilóta ébresztette fel, aki 1947. június 24-én kilenc repülő csészealjról számolt be a Washington állambeli Rainier-hegy környékén. Arnold komoly ember és tapasztalt pilóta volt, alaposan megfigyelte - már ameddig tudta a repülő testeket. Méretüket 30 méternyire becsülte, később ezt - korrigálva becslését - szakértők a duplájának ítélték. A tárgyak igen gyorsan mozogtak, háromszor olyan gyorsan, mint az akkori idők leggyorsabb repülőgépei. Arnoldot egyesek már gógyisnak kezdték volna nézni, mikor váratlanul egy talajkutató, Fred Johnson is jelezte, hogy ugyanabban az időben, ugyanott, teleszkópjával ő is látott hat repülő tárgyat, amelyek megzavarták az iránytűjét is. Lassan egyre több független szemtanú jelentkezett, s a jelenség tagadhatatlanul létezőnek bizonyult. Alig pár nappal később, július elején az új-mexikói Roswell közelében egy farmra zuhant egy repülő szerkezet, amelyről július 8-án a helyi lap be is számolt Dan Wilmot és feleségének beszámolója alapján, akik késő este szemtanúi voltak a nagy, fényes ovális test nagy sebességű becsapódásának. Azonban ugyanez a lap már másnap azt írta, hogy a hivatalos álláspont meteorológiai ballonról szól. Az ufójelenségnek óriási kultúrája alakult ki, amely egyaránt felkeltette a pszichológusok és agykutatók figyelmét is. E tekintetben vízválasztó az a tény, hogy kézzelfogható bizonyíték nincs az ufók létezésére. Ezért aki a különböző közvetett bizonyítékok alapján hisz létezésükben, netán aktívan kutatja őket, vagy ufóélményei voltak, az azoknak a kutatási tárgya, akik szerint pedig az ufók nem léteznek. Ez arra a problematikára emlékeztet kicsit, ami a szovjet pszichiátriát jellemezte, amikor paranoid skizofrénnek diagnosztizálták azokat az ellenzékieket, akik nem hittek a szocializmus örökkévalóságában. Hogy ki őrült és ki nem, azt adott korban nem mindig lehet eldönteni. A „hitetlen" tudóstársadalom mindenesetre azt vizsgálja, miért hisznek az emberek az ufókban, illetve miért keletkezik annyi „elrablási élmény". Mint jeleztem, kényes terület a parajelenségek világa, mert a megcáfolt hamis tények sosem elvi és végleges cáfolatai a jelenségnek magának. És ha „hitetlen" kutatók vizsgálni kezdik az ufójelentések okait, illetve az elrablást átéltek személyiségét vagy agyműködésbeli sajátosságait, könnyen lehet, hogy találnak közös vonásokat. Hiszen a hipervallásosság hátterében beazonosítottunk egy alcsoportot, a temporális epilepsziásokat, de ez mit sem mond arról, létezik-e vagy sem az, amiben hisznek. Ez a könyv a hitmodulról szól, és nem a hit tárgyáról, de persze ezt nem lehet mindig élesen szétválasztani.

Az ufólátások magyarázata Claude Poher és Jacques Vallee érdekes megfigyelésükről számoltak be. E szerint a franciaországbeli Chambon-la-Foret környékén 1954 októberében jelentett ufóészlelések erősen egybeestek az itteni obszervatóriumban mért földmágneses zavarokkal. A szerzők ebből arra következtettek, hogy a mágneses zavarokat maguk az ufók idézik elő. Azonban ugyanolyan jogosnak tűnik a hipotézis megfordítása is, miszerint az ufóészleléseket a mágneses zavarok idézik elő. Ezen az úton jár Michael Persinger, akinek elképzeléseit a geomagnetikus erők agyműködésre gyakorolt hatásairól korábban már tárgyaltuk. Todd Murphy, Persinger tanítványa és munkatársa külön weboldalt tart fenn, hogy mestere nézeteit, illetve saját vizsgálatait, összefoglalóit közölje. Persinger alábbiakban ismertetett kézirata itt elérhető'. Persinger szerint az ufókról annyit állapíthatunk meg, hogy szokatlan, fénylő, térbeli alakzatok, melyek rövid időre szoktak feltűnni, és eredetükre nézve a legkülönfélébb feltevések fogalmazódtak meg. Vannak, akik érzékcsalódásnak, vannak, akik hallucinációnak, de vannak, akik földön kívüli élőlények űrhajóinak tekintik ezeket az észleleteket'. Persinger szerint elvileg nem zárható ki földön kívüliek jelenléte, de az észleletek döntő többségét szerinte az úgynevezett Tectonic Strain Theory, vagyis tektonikus feszültség elmélet magyarázza leginkább. Ezt az elméletet a gyakorlati megfigyelések alapozták meg. Mivel ezek a fényjelenségek nagy energia jelenlétére utalnak, az ufóészleleteket egybevetették a nagy energiájú természeti jelenségekkel, és ezek közül kiugróan gyakori volt a földmozgás és a geomágneses térerő változás. Az elmélet célja nem az ufókultúra lerombolása, hanem a fényjelenségek magyarázata. A fölkéregben kialakuló feszültségek a Föld lassú kihűléséből jönnek létre. A földmozgásokat, földrengést megelőző hónapokban vagy akár években halmozódik fel a kéregben a feszültség és ez idő alatt ezeken a helyeken megnövekszik az ufóészlelés. Akut tektonikus mozgások maguk is járhatnak fényjelenségekkel, például radioaktív gázok kibocsátása vagy elektromagnetikus mechanizmusokon keresztül. Ezeket földrengésfényeknek nevezik. Már az ufókorszakot megelőzően számos gömb, trombita, stb. alakú, tengelye körül forgó fényességről számoltak be földrengések kapcsán. Például 1663ban a québeci földrengés előtt az emberek rengeteg lángoló gömböt, fáklyát láttak, amelyek vagy lehullottak a földre, vagy

eloszlottak a levegőben. Ilyen feszültségek bárhol keletkezhetnek, de vannak valószínűbb helyek, mint folyók, völgyek, repedések, ahol a földkéreg feszültségei jobban megjelennek. Bizonyos területek felett a történelem során sokkal gyakrabban jeleztek ilyen észleleteket. Számos ismert terület van, ahol bizonyos években megszaporodtak az ufóészlelések. A kérdés az, és ez az elmélet próbája, hogy a földkéregben kimutatható feszültségváltozások együtt járnak-e az ufóészlelések gyakoribbá válásával. Persinger és munkatársai igen erős összefüggést találtak egyes „ufólátogatta" helyek és a kéregben kialakuló nagy energiájú feszültségek között. Persze, mondja Persinger, nem minden ufóészlelés hiteles, és ez jelentősen lerontja a földkéregmozgások/feszültségek és a fényjelenségek közti összefüggés erejét. Nem meglepő módon, az ufóészleletek jellegét erősen befolyásolják a megfigyelő elvárásai, előfeltevései. Persinger figyelmeztet arra, hogy a rendhagyó elektromágneses jelenségek és a tektonikus mozgások miatt felszivárgó gázok fokozzák a rákkockázatot. Azt jósolja, hogy aki sokat tanyázik ufólátogatta helyeken, például megfigyelési céllal, nagyobb valószínűséggel fog agyrákot, hererákot, tüdőrákot vagy leukémiát kapni. Nem kizárt, hogy a „földsugárzás" rákkeltő hatását a Föld változó elektromágneses tere, illetve a talajból felszivárgó radioaktív radon okozza. A fatimai csodát látó három gyermekből kettő pár évvel később meghalt, egyikük rákban. A medjugorjei jelenés öt szemtanújából egy agyrákban halt meg. Az első ufó általi elrablási élményről beszámoló Betty Hill - igaz, csak 40 évvel később, így ok-okozati összefüggés nem állítható - tüdőrákban halt meg, és John G. Fuller, aki Megszakított utazás címmel megírta elrablási történetüket, ugyanígy végezte. Persze magam sem gondolom, hogy az ufókorszakot elindító 1947-es események tektonikus mozgásokkal, vagy mágneses viharral könnyedén letudható. De az a tény, hogy az elmúlt hatvan évben, minden igyekezet ellenére, az ufókról nem tudtunk meg többet, mint hogy „észleljük" őket - s ez nem túl erős érv a létezésük mellett. Ugyanakkor naivitás volna az észleleteket tagadni. Persinger szerint, ha nem volnának a buzgó ufóészlelők, akik precízen rögzítik az észleletek idejét, jellegét, akkor nem lehetne az adatokat összevetni a szeizmikus mérésekkel. Tevékenységük hasonlatos az ókori és középkori asztrológiához, amely megalapozta a csillagászatot. De igazság szerint ilyen ügyekben tudományos szempontból legjobb nyitottnak maradni és várakozó álláspontot elfoglalni. Máshol is lehet élet, és elvileg nem kizárt, hogy meglátogassanak minket. A kérdés inkább az, kik azok, akik a bizonyítékok hiányában is makacsul hisznek az ufók létezésében, a köréjük kerített legendákban, valamint a közvéleményt állítólag manipuláló kormányzati összeesküvésekről szóló elméletekben. Mielőtt ezt megvizsgálnánk, érdemes az ufológia egy vadhajtására, az ufólények által elkövetett állítólagos emberrablások alanyainak beszámolóira is kitérni.

Segítség, elraboltak! 1961. szeptember 19-én késő este a Hill házaspár hazafele hajtott, amikor fényes pontot pillantottak meg az égen. Mivel Betty Hillt nem sokkal korábban nővére arról győzködte, hogy vannak repülő csészealjak, Betty elég furcsán érezte magát. A fényes repülő valami, miközben haladtak, közeledett feléjük, de hol eltűnt a hegyek közt, hol meg újra előbukkant. Aztán egyszer csak leereszkedett eléjük, és Barney Hill megállt, majd kiszállt, hogy megnézze a nagy fénylő gömböt. Távcsövén keresztül kis emberi alakokat látott, akik egyszerre eltűntek, csak egy maradt ott, és úgy integetett, mintha azt mondaná, maradjon ott. Az űrhajószerűség közelebb jött, és valami leereszkedett belőle. Ekkor kb. 15-25 méterre lehetett tőlük. Barney megijedt, visszapattant az autóba. Mielőtt beszállt volna, látta, hogy a repülő tárgy a kocsi fölé suhan, Barney szerint ez magyarázhatta, hogy később, menet közben Betty hiába kereste tekintetével a repülő tárgyat, nem találta sehol. Ekkor mechanikus zümmögő hang hallatszott, és az egész kocsi vibrálni kezdett. Betty hozzáért a fémborításhoz, de az nem rázott. Úgy érezték, gondolkodásuk ekkor eltompult, és testükszerte bizsergést éreztek. Később, amikor áthaladtak Plymouthon, „bip" hangokat hallottak a kocsi hátuljából. Barney ide-oda hajtott az úton, megpróbálta reprodukálni a hangokat, de nem sikerült. Amikor a bippelés abbamaradt, Betty megkérdezte Barneyt: „Na, hiszel már a repülő csészealjakban?" Barney azt felelte: „Ne legyél nevetséges." Otthon furcsaságokat tapasztaltak. Barney nem emlékezett, mikor szakadt el a távcső szíja, és úgy érezte, muszáj megvizsgálnia a nemi szerveit, de semmi elváltozást nem talált rajtuk. Betty másnap észrevette, hogy ruháján a varrás mentén szakadások vannak, és valami lilás-rózsaszín por van a ruháján. Azt is különösnek találták, hogy a zümmögő hang annyira összekuszálta emlékezetüket, hogy nehezen tudták csak felidézni, mi is történt velük. Betty hamarosan elmélyedt az ufóirodalomban. A különös éjszaka után 10 nappal, éjeken át rendkívül színes és élénk rémálmai voltak, amelyek rányomták bélyegüket nappaljaira is. Történetük Walter Webb csillagász fülébe jutott, aki felkereste őket. A hatórás beszélgetés során Barney arra

panaszkodott, hogy bizonyos dolgokra egyszerűen nem emlékszik, emlékezete összezavarodott.

Betty álmai Betty álmaiban 150 centis, uniformist viselő, haj nélküli emberkéket látott, akik őt meg férjét az erdőbe kísérik. Amikor férjét szólítja, az olyannak tűnik, mint egy alvajáró. Egy rámpán felmentek az űrhajóba, ahol külön szobában megvizsgálták őket. Betty vizsgálója azt mondta neki, hogy össze akarják hasonlítani az embereket az űrlényekkel. Megvizsgálta őt tetőtől talpig, majd levetkőztették és egy EEG-szerű készülékkel az idegrendszerét vizsgálták. A vizsgáló kérte, üljön fel, megvizsgálta mellét és mellbimbóját és meghallgatta szívét egy sztetoszkópszerűséggel. Aztán ismét lefektette, megvizsgálta nemi szerveit, és egy hosszú tűvel beszúrt a köldökén át, ezt terhességvizsgálatnak nevezte. Ez nagyon fájt, de akkor a vizsgáló megsimította Betty arcát, és a fájdalom elmúlt. Vizsgálója azt mondta, ő kész van, mindjárt Barney is kész lesz, és visszaszállhatnak az autóba. De ekkor izgatottan bejött egy másik emberke, valamit beszéltek, majd a vizsgáló Betty fogait mozgatta, mintha ki akarná venni. Majd megkérdezte, hogy Barneynak miért kivehető a foga. Betty elnevette magát, és elmagyarázta, hogy az emberek öregkorukra elveszítik a fogukat, és fogsort hordanak. A vizsgáló nem értette az öregedés jelenségét. Aztán Betty megkérdezte, honnan jöttek ők. Az űrlény egy térképet nyitott szét, amely Bettynek teljesen ismeretlen volt. Vizsgálója végül azt mondta, nem tudja elmagyarázni, honnan jöttek, mert Betty nem ismeri a csillagászati térképeket. Betty megkérdezte, hogyan tudná bizonyítani, hogy ők itt jártak az űrhajón, mire a vizsgálója egy nagy, szimbólumokkal teli könyvet adott neki. Ezután visszakísérték őket az autóhoz. A vezetőjük azt mondta, végignézhetik az űrhajó indulását. Hillék végignézték az űrhajó felemelkedését, majd ezután indították be az autót.

A kaland utóélete Betty erősen hitte, hogy álmai megtörtént eseményeket idéznek fel, míg Barney nem hitt ebben. Mikor újabb ufókutatókkal beszéltek, gyorsan kiderült, hogy hiányzik két óra, vagyis két órával tovább tartott az útjuk hazafelé, mint az szokásos. Ez az ufókutatók szerint kiesett idő, amit az magyaráz, hogy két órán át nem autóztak, hanem az űrhajón voltak, csak törölték ezt emlékezetükből. Így merült fel, hogy talán hipnózisban fel lehetne idézni a kiesett két órát. Dr. Benjámin Simon 3 évvel később kezdte el hipnózisukat. Barney hipnózisban visszaemlékezett arra, hogy a látcső szíja a kocsihoz visszafele futva szakadt el. Egy rejtély legalább megoldódott. Később azonban Barney a hipnózisban feltűnően hasonló dolgokat kezdett mesélni, mint Betty. Barney szerint az ő vizsgálatában spermamintát vettek tőle. Barney szerint vele telepatikus úton kommunikáltak, míg Betty angolul beszélgetett vizsgálójával. Simon végkövetkeztetése az volt, hogy Barney átvette és fantáziájában kicsit átdolgozta Betty álmait, majd ezt adta vissza hipnózisban. Ez idő tájt Hillék, különösen Betty, már meg voltak győződve arról, hogy az űrlények elrabolták őket. Hillék élete visszatért a normál kerékvágásba, nem keresték a feltűnést, de szívesen válaszoltak ufókutatók kérdéseire. Esetükből több könyv született, és Simon is beszámolt egy cikkében az esetről.

Elrablásjárvány Hillék történetét tekintik az elsőnek, holott már 1957-ben egy brazil farmer beszámolt arról, hogy egy ufó szállt le farmjára és földön kívüliek rabolták el őt. A történetet a szemérmes korban részben azért hallgatták el, mert a farmer azt állította, közösülésre kényszerítették egy nőnemű űriénnyel. Hillék története után viszont járványszerűen kezdett terjedni az elrablásélmény. 1994-ben már 1700 esetről tudtak, de beszámolnak olyan szerzőről is, aki szerint 15 millió amerikai élt már át elraboltatási élményt. Thomas Bullard szerint minden elraboltatási történet maximum nyolc epizódot tartalmaz: az elfogást, a vizsgálatot, az ezt követő társalgást a lényekkel, a lények foglyukat körbevezetik hajójukon, esetleg elröppennek vele más világokba, történhet találkozás Istennel, visszatérés a földre és ébredés az elrablásból. A leggyakoribb motívum az elrablás és az azt követő vizsgálat. Bullard kiemeli, hogy az elrablásélmények közt a szaporodási funkciók központi szerepet játszanak. Már a brazil farmertől származó első beszámoló, majd Hillék beszámolója is bizarr részleteket közöl erről, de mint a szájról szájra járó történetekben, a reprodukciós téma egyre színesedik, egészen odáig, hogy az űrlények nőket termékenyítenek meg, majd később a magzatot kiveszik belőlük. Visszatérő fordulat a beszámolókban a spermalevétel és a nők hosszú tűvel való

vizsgálata.

Az elrablásélmények biológiája Minden kutató beismeri, hogy az elrablásélmények túl komplexek és színesek ahhoz, hogy pontról pontra értelmezni lehessen őket. Hillék története azért is érdekes, mert láthatóan megalkották az elrablástörténetek ősmodelljét. Hillék történetében a világító repülő test elég jól beleillik Persinger hipotézisébe több szempontból is. Ezek a nagy energiát hordozó elektromágneses jelenségek komoly zavarokat idézhetnek elő nemcsak az elektromos rendszerek vagy az iránytű működésében, de magában az agyműködésben is, amely lényegét tekintve elektromos jellegű. Mivel Hillék egész közel kerültek egy ilyen jelenséghez, ez általuk is tapasztalt módon, komoly zavarokat idézett elő emlékezetükben. A különös zümmögő, majd később bippelő hangokat a jelenségek elektromos természete jól magyarázza. A hangokat elektrofonikus jelenségnek nevezik, és gyakori kísérői a tűzgömböknek. Az ilyen fényjelenségek gyakran hagynak maguk után anyagi maradványokat, például port, s ez megfelelhet annak a lilás-rózsaszínes pornak, amit Betty Hill másnap a ruháján talált. Az orosz Robozero környékén 1663-ban nagyon hasonló jelenséget figyeltek meg. Egy 45 méter átmérőjű tűzgömb jelent meg az égen, melyből fényes sugár lövelt ki. Ahogy figyelték, lassan elhaladt a templom felett és a tó irányában haladt, ahol hirtelen eltűnt. Ám egy óra múlva ismét felbukkant és másfél órán át látható volt. A gömbtől két kilométerre lévő halászoknak is égett a bőre a sugárzó hőtől*. A Hill-történet további tartalmi elemzését mellőzném, ezeket az irodalom már így is túltárgyalta. Betty eleve hitt az ufókban, később pedig belevetette magát az „irodalomba", és később az ufókutatók ténykedése is jelentősen befolyásolta nézeteit. A kérdés az, mennyire hihetünk az elraboltak beszámolóinak hitelességében. Katharine Holdén és Christopher French szerint egy-két nyilvánvaló ugratást leszámítva az élményekről szóló beszámolók őszintesége kétségbevonhatatlan. Az elraboltak általában nem is keresik a nyilvánosságot, nem akarnak pénzt keresni, könyvet írni élményeikről, ez a fajta motiváció tehát kizárható. A vizsgálatok e személyeket általában lelkileg egészségesnek találják, tehát nem téveszmék, hallucinációk eredménye az elrablási élmény. Ez esetben viszont az a kérdés, milyen neurobiológiai jelenségek azok, amelyek kiválthatják ezeket az élményeket. Mint láttuk a vallásos élmények elemzésénél is, bizonyos egyetemes élmények keletkezhetnek a temporolimbikus területek izgalma, vagy a parietális lebeny különböző pontjainak kikapcsolása vagy éppen fokozott aktivitása miatt. Ezeket a neurobiológiai jelenségeket az emberek aztán kultúrafüggőén értelmezik.

Elraboltatásélmény és alvási paralízis A legtöbb elraboltatási élmény éjszaka, alvás közben történik. Az elraboltatási élmények leggyakoribb jellemzőit különféle szerzők alapján Holdén és French így foglalja össze:

• kieső idő, • feltűnően élénk álom ufókkal kapcsolatban, • felébredés bénultan, idegen alakok jelenlétének érzésével, • repülésérzés, • fények, gömbök látványa a szobában, • különös sérülések a testen, • emlékek, akár hipnózis útján is földön kívüliekkel kapcsolatos élményekről. Az alvási paralízist korábban már elemeztük, s leírtam a különös, ijesztő jelenlétérzéseket, hallásos és vizuális hallucinációkat, mellkasi nyomást, vesztibuláris zavarokat (például lebegés vagy repülésélményt), időélményzavart. Egyes felmérések szerint a népesség 25-40%-ának volt már alvási paralitikus élménye, ennek ellenére a jelenséget nagyon kevesen ismerik, és nagyon kevesen értelmezik helyesen. Következésképpen az ilyen élményeket átéltek meglehetősen nyitottak a kultúra által felkínált magyarázatokra. Régen az alvási paralitikus élményeket inkubusz (férfi), illetve szukkubusz (női) démonoknak tulajdonították, akik gyakran közösülési szándékkal bénították meg az alvó embert. Allan Cheyne írásaiban az alvásiparalízis-élmények három nagy csoportját írja le: 1. betolakodó (jelenlétérzések félelemmel kísérten) 2. inkubusz (nyomás a mellkason, légzési nehézségek) 3. lebegő vagy repülő érzés, testen kívüliség élménye Holdén és French szerint az elrablásélmények egyik legvalószínűbb forrásai az alvási paralízisben átélt élmények. Sokan álomszerű, félig-meddig öntudatlan állapotban élik át ezt az élményt, hang és vizuális hallucinációk sem ritkák. Az észlelés különös dolog. Az ember azt hinné, vagy hallok valamit, vagy nem, vagy látok valamit, vagy nem. Valójában az észleletek több lépcsőn keresztül épülnek fel az agyban, úgynevezett előalakokon keresztül. Az agynak ugyanis neuronok kisüléseit kell több lépcsőben értelmezni és képpé vagy hanggá alakítani. Az észlelés tehát egy bonyolult értelmezési folyamat. Elég csak a vizuális csalódásokra gondolnunk, és máris látjuk, hogy e képek azért zavarba ejtőek, mert nem azt látjuk, ami ott van, hanem annak értelmezését. Sok ember hajlamos az úgynevezett fehér zajba (jelentés nélküli zörejek) szavakat, sőt, mondatokat belehallani. Ennek oka, hogy agyunk igyekszik a zajból kiszűrni valami értelmeset, és akkor is ezt teszi, amikor nem zavaros jelet fog, hanem csak a zavart. Ha agyunk nem ilyen szűrőként működne, nem tudnánk tömegben beszélgetni. Az egyik ember ugyanarra a mágneses hatásra Mohamedet, a másik Jézust látja. Egyik észlelet sem igazabb, hanem az észlelés előre megformált sémákon keresztül alakul ki, és kinek ezt jelenti, kinek azt. Az észlelési sémáink viszont rengeteg tévedéshez vezetnek. Ezt illusztrálja például ez az egyszerű vizuális illúzió:

Tegye fel a kezét, aki párhuzamos vonalakat lát!

[24] Így, aki ufólényekben hisz, az azokat fogja látni, és róluk fog hipnagóg hallucinációkat költeni. Susan Blackmore és Marcus Cox 12 olyan személyt kutatott fel, akik valóságosan hittek abban, hogy földön kívüliek elrabolták őket. Kontrollokkal összehasonlítva szignifikánsan jellemzőbbnek találták náluk az alvási paralitikus élményeket. Ez megerősíteni látszik azt, hogy az elrablási élmények egyik forrása az alvási paralízis. Ráadásul létezik az alvási paralízisnek egy ritkább, visszatérő változata, amely vagy gyakoribb alvási paralitikus élményt, vagy egy egymást követő, akár egy

óráig is eltartó „sorozatot" jelent. Az alvási paralízis szoros kapcsolatban áll a jobb temporális lebennyel, s ennek aktivitása hozza létre a sziszegő, csengő, zúgó hangokat, valamint a jelenlétérzéseket, szagokat és a félelmet. Ahogy minden nép történetében fellelhető az alvási paralízis jelenségeit magyarázó rossz szándékú, mitikus figura, úgy a szerzők szerint - a modern korban a földön kívüliek vették át ezt a szerepet, és manapság az elrablási élmények magyarázzák azt, amit korábban a lidércek és démonok.

Temporális labilitás és elrablási élmények Persze sok elrablási élmény autóban, vezetés közben születik. Ezt azzal magyarázzák, hogy az úgynevezett sztrádahipnózisban, amikor az ember a monoton ingerek hatására egyfajta hipnotikus állapotba kerül, miközben automatikusan vezet, sok minden lejátszódhat a fantáziájában - különösen, ha olyan vidéken jár, ahol különféle mágneses hatások érik. Hillék élménye is autózás közben kezdődött, bár valójában az egész történet Betty Hill álmaival kezdett igazán bevadulni. Történetükben azonban jelen van az időkiesés, ami arra utal, hogy talán elvesztették időérzéküket a nagy elektromágneses térben, és több időt töltöttek a világító gömb megfigyelésével, a hangok eredetének tisztázásával, és emlékeik szerint lassabban is hajtottak. Persinger hipotézise szerint a Hillék által látott világító, repülő test valószínűleg egy tektonikus feszültségből eredő elektromágneses jelenség volt. A hangok, a fényjelenség, a kocsi vibrálása egyértelműen erre utal. Az ilyen elektromágneses jelenségek ennyire közelről megtapasztalva komoly elektromos mikrokisüléseket képes generálni temporális labilitásra amúgy is hajlamos személyekben. Hogy ilyen hatás jött létre Hilléknél, arra két dolog is utal. Egyrészt memóriazavaraik támadtak, másrészt egész testükben bizsergésszerű érzést éreztek, ami jellegzetes temporolimbikus kisülési jelenség. Könnyen elképzelhető, hogy ez az erős elektromágneses hatás „beindította" Betty temporolimbikus régióit, és ebből fakadtak később színes, erős emóciókat ébresztő álmai. A temporálisan labilis személyek általában fantáziadúsak, kreatívak, fokozottan szuggesztibilisek, és Betty Hill egész „fejlődéstörténete" ilyen személyiségre vall. Fokozott szuggesztibilitására utal az, hogy Simon hipnotikus regressziós kezelése során olyan „emlékek" törtek a felszínre nála, amelyek bizonyíthatóan a kezelés előtt a tévében leadott sci-fi film motívumaiból építkeztek. Ha a temporális labilitás és az ufóélmények közti kapcsolat igazolódna, az megmagyarázná azt is, miért olyan központi téma az elrablásokban a szex és a reprodukció. A szexuális izgalom, a szexuális késztetések vagy az „orgazmusközpont" a temporolimbikus területeken található, így rendellenes kisülések könnyen idézhetnek elő szexuális izgalmat, ami úgy tölti meg szexuális tartalmakkal a hallucinációkat és fantáziákat, ahogy a REM-fázisok alatt tapasztalható nemi izgalom alakítja át az álmot szexuális tartalmúvá. Az alvási paralízis teóriában az magyarázhatja az elrablásélményekben a szexuális fantáziák visszatérő jellegét, hogy az alvási paralízis tulajdonképpen egy ébren átélt REM-fázisnak felel meg. A REMfázisban a vázizomzat teljesen megbénul, de gyakori a péniszmerevedés, fiatal korban akár spontán magömlés is előfordul, nőknél pedig szexuális izgalom, orgazmus következhet be.

Az „eltűnt magzat"szindróma Az elrablási élmények gyakori fantáziatematikája, hogy a földön kívüliek a nőt elrablása alatt megtermékenyítették, majd később a magzatot „kilopták" belőle. A Great Sandy sivatagban élő ausztrál bennszülött asszonyok mesélték, hogy levegőben járó fantomok ébresztik fel őket éjszaka, közösülnek velük, ők teherbe esnek, de aztán a megdagadt has össze is megy, de baba nem születik, illetve szellembaba születik, aki nem látszik. Bili Chalker szerint itt a nők egyértelműen ufólényekről beszélnek, és az ufóirodalom „eltűnt magzat" sztoriját fogalmazzák meg. Az ilyen történetekre az álterhesség a magyarázat. Az álterhesség azt jelenti, hogy a terhesség minden szokásos tünete megjelenik, ám magzat nem található a méhben. Hagyományosan ezt konverziós hisztériás jelenségnek tekintik. A konverziós tünet a szó eredeti értelmében Freudnál azt jelentette, hogy a „lelki" átkonvertálódott „testibe", vagyis a nő terhesség utáni vágya álterhességet idézett elő. Ma a konverziót autohipnotikus jelenségnek tartjuk. A jelenség különféle organikus agyi betegségekben is előfordul. Az álterhesség a terhesség minden tünetét produkálja. Megnagyobbodik a has, megduzzad a mell, megjelenik a has középvonalán a terhességben jellegzetes sötét vonal, a köldök kifordul, és hormonális változások is igazolhatók. Van, aki hallja a magzat szívhangját, érzi a magzat mozgását. Ha az álterhességet nem kezelik, általában spontán rendeződik, de sokszor, mint valódi abortuszoknál is, súlyos gyászreakció figyelhető meg. Az álterhesség jelenségét már Hippokratész is ismerte, és mint híres esetet, VIII. Henrik lányát, Mary Tudort szokták említeni, aki állítólag többször is álterhes volt. Az elmúlt kétszáz évben legalább hatszáz eset vált ismertté, de mióta a különféle védekezési módszerek elterjedtsége miatt nincs akkor félelem a terhességtől, az esetek száma lecsökkent. Persinger vizsgálatából azonban úgy tűnik, inkább csak a súlyos klinikai esetek ritkullak meg, az álterhesség enyhe változatai mintha mindennaposak volnának. Persinger 1991-es vizsgálatában 106 fiatal nő 22%-ától kapott a személy élete során előfordult álterhességről szóló beszámolót. Az álterhességet igazolta a menstruáció kimaradása, a has megnagyobbodása, a terhességi émelygés jelentkezése, a mell megduzzadása. Az álterhességről beszámoló nőknél gyakoriak voltak a jobb temporális lebeny mikrokisüléseire utaló jelek, s ezek a nők gyakrabban hittek földön kívüliek létezésében. Az álterhesség egyébként állatoknál is létező jelenség, itt tehát nem a „lélekből a testbe ugrás" zavaráról van szó, hanem egy sajátos agyi működésről, amikor a hormonális működések - például epilepsziaszerű folyamatok esetén - szimulálják a terhességet. A hormonális zavarok egy olyan típusát írták le nőknél, akiknek a bal oldali temporális epilepsziás góc policisztás ováriumszindrómát okozhat. Persinger kérdőíves vizsgálatában 371 fiatal nőből a kérdezettek 21%-a válaszolta azt, hogy eddigi élete során már volt álterhessége, vagyis amikor tünetei alapján terhesnek gondolta magát, de később a terhesség valótlannak bizonyult. Ez a 21% a többihez hasonlítva kiugróan magas temporális labilitást mutatott, a féltekei dominanciát mérő teszten jobbfélteke-dominánsnak bizonyultak, gyakran éltek át memóriakiesést, disszociatív és alvásiparalízis-élményeket. A disszociatív élmény és a memóriakiesés azt jelenti, hogy valaki időlegesen elveszti téri-időbeli tájékozódó képességét, s később nem emlékszik arra, hol járt, mit csinált, mi történt vele. Többszörös személyiségű embereknél ezek a jelenségek természetesek, ugyanis az egyes alszemélyiségek időnként magukhoz ragadják a személy irányítását, s mivel nem minden alszemélyiség ismeri a többit (általában a „jók" nem szokták ismerni a „rosszakat", de a „rosszak" ismerik a „jókat"), ezért a vezető személyiség, aki tartósan irányítja a személyt, időkiesésként éli meg az általa nem ismert alszemélyiségek átmeneti uralmát. Bizonyos esetekben az időkiesés vezeti rá a többszörös személyiségű embert arra, hogy valami nem stimmel vele. De nem kell többszörös személyiségűnek lenni az időkieséshez, elég egy átmeneti zavartság, amely után az ember nem emlékszik a ködös időszakra. Sokan feltételezik, hogy az elrablási élmények egyes emberek fejében a disszociatív élmények magyarázatára születnek, ez azonban amolyan „mindent meg tudunk magyarázni" típusú pszichologizálásnak tűnik. Persinger vizsgálatából kiemeli, hogy az álterhesség meglepően gyakori jelenség nők körében, és feltételezhető, hogy némely paranormális hiedelmekre hajlamos nő esetében, aki partner vagy nemi élet hiányában nem is eshetne teherbe, a kialakuló terhesség már önmagában misztikus magyarázatokat vonhat maga után, különösen, ha aztán a látszólag valódi terhesség váratlanul megszűnik. Mivel a kultúra és a média - különösen Amerikában - tele van ufó általi elrablási élményekkel, ez támogatja az ilyen értelmezéseket. Az ufójelenség összetett, a tektonikus feszültségek, a geomágneses hatások, a temporális labilitás, az alvási paralízis, az álterhesség nem elégséges magyarázatok. Azonban az elrablási élmények elemzése azt mutatja, hogy ezek az élmények az emberek specifikus alcsoportjára jellemzőek, akik - talán temporális labilitásuk miatt - egyaránt fogékonyabbak a paranormális magyarázatokra és az olyan rendhagyó testi tünetekre, mint alvási paralízis és álterhesség.

Szellemvadászat Szellemkastélyok, kopogó szellemek, titokzatos sikolyok, ajtócsapkodás, tárgyak röpködése... ősrégi történetek, amelyek napjainkban is fel-felbukkannak. A kérdés, mi ebből a valóban megtörtént, és mi az, amit bizonytalan, kétértelmű jelenségekről fantáziáltak az emberek. Egy dolog újra és újra bebizonyosodik: amiről sokan, sok helyen beszélnek, annak kell lennie valami valóságalapjának, akkor is, ha ma még nem tudjuk megmagyarázni.

Kísértetjárás Hampton Courtban Az angliai Hampton Courtot Wolsey bíboros-lordkancellár építtette, majd VHI. Henriknek ajándékozta, hogy visszanyerje kegyeit. Nem nyerte vissza, és szellemét először 1966-ban látták kísérteni. A Hampton Court szellemleltára azonban ennél bővebb. Catherine Howard 1540-ben lett VIII. Henrik ötödik felesége, de 15 havi házasságuk után házasságtöréssel vádolták meg, és 1542. február 13-án lefejezték. Mikor 1541 novemberében megtudta halálos ítéletét, állítólag őrzői kezéből kitépve magát, sikítva rohant végig a palota egy folyosóján, hogy Henriktől kegyelmet kérjen. Ezt a folyosót nevezik ma Kísértetgalériának. A 19-20. század fordulóján a Kísértetgalérián számos szokatlan jelenséget tapasztaltak, egy „asszonyt fehérben", valamint megmagyarázhatatlan sikolyokat. Később egy festőművész időről időre egy gyűrűt viselő kezet pillantott meg a falikárpit előtt, amelyre éppen vázlatot készített. A gyűrű, leírása alapján, Catherine gyűrűjének bizonyult. Henrik harmadik feleségét, Jane Seymourt is látták itt kísérteni, bár ő nem erőszakos halállal halt. Itt kísértett még Sibell Perm, VI. Edward dadája is, aki 1562-ben bekövetkezett haláláig lakott itt. Őrá egy motyogó öregasszony szellemben, és egy rokka zakatolásában véltek ráismerni. Érdekes, a rokkazaj megjelenését követően egy befalazott szobát találtak, amelyben egy öreg rokka korhadozott . A Kísértetgalérián egyéb „szellemes" dolgok is tapasztalhatóak voltak, úgymint erős jelenlétérzések, szédülés, hirtelen hőmérséklet-változás. A Hampton Court egy másik területén, a Georgián teremben hasonló jelenségek voltak megfigyelhetők. Richárd Wiesman és munkatársai'' alaposan utánajártak a kísérteteknek. Ian Franklin, a palota őre a 19. század végétől napjainkig katalogizálta a szellemjelenségeket, s ennek alapján meg tudta jelölni a Kísértetgalériában és a Georgián teremben azokat a helyeket, ahol a látogatók a különféle jelenéseket tapasztalták. Wiesmanék e helyeket szellemlátogatta területeknek tekintették, a terek többi része kontrollként működött. Azonban maguk a vizsgálók a vizsgálat befejeztéig nem is akarták tudni Franklintól e helyek pontos lokalizációját, ugyanis ennek tudása befolyásolhatta volna ítéleteiket. Ismert jelenség, hogy ha az emberek tudták egy helyről, hogy ott szellemek szoktak flangálni, megnőtt a szellemészlelés gyakorisága. Másfelől Gertrude Schmeidler elvégzett egy olyan kísérletet is, melyben szellemjelenségre érzékeny embereket kért meg arra, menjenek végig szellemlakta épületekben, és jelöljék meg azt a helyet, ahol szellemjelenséget tapasztalnak. A médiumok nagy egyezést mutattak a helyszínek megnevezésében". Ez azt igazolja, hogy nem csupán tömeghisztériáról van szó, hanem valóban vannak olyan környezeti ingerek, amelyek egyesekben kiváltják a szellemészleleteket. Az ilyen specifikus környezeti ingerek természetéről régóta folyik a találgatás, van, aki a hőmérséklettel, mások a radioaktivitással, megint mások a környezet romantikájával magyarázzák a jelenséget. Korábban Livingston Gearhart és Persinger" már kimutatták, hogy a történelmi időkben és manapság is, a szellemészlelések előtti vagy utáni napban hirtelen megváltozik a kísértetházakban a mágneses térerő. Wiesmanék, mint lelkes Persinger-hívők, tehát a geomagnetikus hatásokat kívánták mérni, ezért a folyosót és a termet érzékeny, a mágneses térerőt mérő érzékelőkkel szerelték fel. A turistákkal kérdőívet töltettek ki, mennyire ismerik a hely „szellemiségét" és arra kérték őket, lassan járják végig a folyosót és a termet, és ha bármi szokatlan tapasztalnak, azt jegyezzék fel. Hatszázhetvennyolc turista vett részt a kísérletben, s összesen 431 különös élményt jegyeztek fel. Az élmények közt vezetett a hirtelen hőmérséklet-változás. De volt a feljegyzések közt megszédülés, fejfájás, émelység, légszomj, „erő" érzete, furcsa szag, jelenlétérzés és intenzív emóciók. A vizsgálat eredményeként leszűrhető volt, hogy az élmények azokhoz a helyekhez voltak köthetők, melyeket Franklin száz év adatai alapján szellemlátogatotta helyként jelölt meg, és ezeken a pontokon erősen változó mágneses tér volt a jellemző. A szerzők az edinburghi South Bridge Vaultsot is vizsgálták, amely egy üzletekkel beépített kőhíd a 18. század végéről, s tapasztalataik hasonlóak voltak. Összességében bizonyítottnak találták, hogy a kísértetek és szellemek nem fantáziatermékek, hanem bizonyos emberekben a változó mágneses térerő hatására kialakuló észleletek, melyekre Persinger szerint a legjobb magyarázat a jobb temporális lebeny mikrokisülései.

Egy ágyban a szellemmel?

A Muncaster kastély jól ismert szellemkastély Angliában. A Pennington család 1258 körül építtette és mai napig ők lakják. A kastélyban alvó vendégek gyakran tapasztalták, hogy az ajtók becsapódtak, valaki nyitogatta a bezárt szobaajtót, vagy éppen, amikor valaki ki akart menni, nem engedte kinyílni az ajtót. A kastély egyik szelleme, a Pennington gyerekek egykori tanítója, a 16. századbeli Tom Skelter, akit egyszerűen csak Bolond Tómnak neveznek. Egy másik szellemet, a Fehér Asszonyt, Mary Braggel azonosítják, aki 1805-ben házvezetőnő volt a kastélynál. Szerelmes volt egy lakájba. Egy késői estén két férfi kereste fel Bragget, hogy szerelme súlyos beteg, látni akarja őt. Bragg elment velük. A két férfi brutálisan meggyilkolta és holttestét a Muncaster folyóba dobták, ahonnan hetekkel később került elő. Bragg azóta kísért, és a környéken olykor az utakon is feltűnik. Egy alkalommal oly hirtelen jelent meg egy úton haladó autó előtt, hogy az elütötte. A rémült vezető kipattant kocsijából, de semmi nyomát nem találta az áldozatnak. A kastély egyik legkísértetiesebb helye a Kárpitos szoba. Itt olykor a család vendégeit szállásolták el, de ennek a szokásnak gyorsan véget vetett, hogy reggelente arra a kérdésre, „Hogy aludt?", a vendégek rendszerint azt felelték, szörnyű, nyomasztó éjszakájuk volt. Az egyik visszatérő hátborzongató élmény az éjszakai csecsemősírás volt. Manapság a szoba egyetlen látogatói a szellemvadászok. Jason Braithwaite 1990 óta vizsgálgatta a kastélyt és a Kárpitos szobát, eredményeit több cikkben publikálta. Muncaster környékén feltűnően sok a szellemjelenség és a környéknek igen változékony a mágneses tere. Maurice Townsenddel végzett 2003-as vizsgálatuk célpontja a Kárpitos szoba ágya volt. A Kárpitos szobában az idők során a következőket tapasztalták az ott alvók:

• gyereksírás, felnőtthangok, • jelenlétérzés, megfigyeltségélmény, • elsuhanó árnyak, jelenések, • léptek zaja, csattanások, kopogások, • fülcsöngés, komoly fejfájás, migrén, szédülés, • visszatérő komoly balsejtelem, • nyomás a mellkason, az egész test elnehezülése. A mérések szerint az ágy körül a mágneses tér erős görbülete volt tapasztalható kétméteres körzetben. Legerősebben az ágyat megerősítő vasháló körül volt tapasztalható. Magában az ágyban is jelentős térerő- és frekvenciaeltérések voltak a párna és az ágyláb között. A mágneses tér pulzálása hasonló volt ahhoz, amellyel kísérleti helyzetben szellemjelenségeket lehet előállítani. A szerzők végkövetkeztetése szerint a jelenségeket az idézheti elő az arra érzékeny személyekben, hogy az ágy fejénél kialakult változékony mágneses térben fekvő fej, pláne, ha még az alvó forgolódik is, mikrokisüléseket generál, amelyek különféle hallucinációkhoz és testi élményekhez vezetnek.

A palackba visszaparancsolt szellem Don Hill kanadai újságíró és zenész 1994-ig az albertai Canmore-ban lakott családjával. A házban azonban olyan rémisztő élményeket éltek át, például emberméretű, áttetsző, fénylő alakok megjelenését, hogy végül elköltöztek. Hogy nem egyszerűen képzelgésről volt szó, azt tanúsította a család kutyája is, aki szintén hallotta a különféle kopogásokat és zörejeket és ilyenkor vadul ugatni kezdett. Hill naplót vezetett élményeiről, és számos kutatót megkeresett, hogy kiderítse, mi a kísértetházak rejtélye. Így jutott el Persinger laboratóriumába, ahol 10 perces jobb temporális lebenyre adott pulzáló és változó irányú mágneses tér hatására hirtelen félelem öntötte el és jelenést látott. Jobb oldalán valaminek a jelenlétét kezdte érezni, amelynek aztán szeme lett, majd saját szemén érzett nyomást. Mivel kezdett elhatalmasodni rajta a pánik, Persingerék kikapcsolták az elektromágnest. A jelenés alatt Hill agyában az EEG enyhe epilepsziaszerű elektromos jeleket észlelt. A második kísérletükben Persingerék már mindkét temporális lebenyt ingerelték, ekkor Hill kellemes érzést tapasztalt. Hill Persinger laboratóriumában értette meg, hogy a jelenségeket a házukban uralkodó geomágneses viszonyok és agyuk kölcsönhatása teremtette. Házuk egy folyó partján terült el egy völgyben, és az ilyen helyeknél gyakoriak a rendellenes geomágneses jelenségek.

Repkedő tárgyak

[25] Aki látta Steven Spielberg Poltergeist című 1982-es filmjét, az ráismerhet a Hill családra, a film sztorija láthatólag az ő történetükből is táplálkozik. A film egyfajta vizuális lexikonja a szellemélményeknek, például igen szemléletesen ábrázolja a jelenlétérzéseket. A kutyus jelenlétérzés hatására behozza a labdáját és leteszi, majd „felnéz" az ott érzett személyre, hogy játszani hívja. Az anya kislánya jelenlétét úgy éli meg, hogy azt átsuhant rajta. A filmben megjelenő parapszichológusokat, két férfit és egy nőt, mintha William Roll, Gaither Pratt és Gertrude Schmeidler parajelenségkutatókról mintázták volna. Ok hárman együtt dolgoztak Miamiban a Tropication Arts raktáráruházban, ahol számos poltergeistjelenséget figyeltek meg. Például mind Roll, mind Pratt jelen voltak, amikor Julio, az eladó háta mögött másfél méterre egy üveg feldőlt. Vannak helyekhez köthető paranormális jelenségek, ilyenek a szellemek, és vannak személyekhez köthetők, ilyen a pszichokinézis, vagyis tárgyak mozgatása fizikai kontaktus nélkül. Már önmagában a jelenség is nehezen hihető, de amit Spielberg és forgatókönyvírói kihoztak belőle, annak valójában semmi köze a parajelenségek világához. Igaz, a filmet nem a Discovery Channel számára forgatta, és a mozinézők nem annyira az igazságra, mint inkább a misztikumra váltanak jegyet. Roll és Pratt, és még sokan mások azért nem kételkednek a pszichokinézis jelenségében, mert tapasztalták. Amire mi nem tudunk mit mondani, amíg mi magunk is nem tapasztalunk hasonlót. Van, akinek persze elég Uri Geller, mások csupán meggyőzőbb és spontán esetekre változtatnák meg szkeptikus nézeteiket. Például a korábban említett élményem, mikor a Szondi-tesztkép lezuhant a falról Czeizel professzor Szondi érdemeit lekicsinylő előadása alatt, nekem nem bizonyít semmit, hiszen fatális véletlen is lehetett. Ha Roll ott van, lehet, hogy pszichokinetikus jelenségnek minősül. Roll híres esete középpontjában Tina Resch, egy 14 éves, az ohiói Columbusban lakó lány állt. Egyik kísérletükben tárgyakat helyeztek el egy asztalon, melyet Tina nem közelíthetett meg. Egy csőkulcs öt méterre repült el a két megfigyelő között, s nekiütközött egy ajtónak. Összesen nyolc tárgy mozdult meg az asztalon, de a szobában 21 tárgymozgást figyeltek meg. Tina kapcsán számos hasonló jelenséget rögzítettek. Tina nagy ütközési ponttá vált James Randi és Roll között. Randi hivatásos bűvész, aki életét tette fel arra, hogy leleplezze a paranormális jelenségekkel operálókat. Egyik fő célpontja Uri Geller. Randi fő módszere, hogy vagy bűvésztrükkel reprodukálja azt, amit mások paranormális jelenségnek neveznek, vagy elemzi a lefilmezett paranormális jelenségeket és kimutatja a vágási és egyéb manipulációkat. Randi sok csalást leplezett már le, de kicsit problémásnak tűnik, hogy egy parajelenség bűvésztrükként való megismétlése önmagában nem cáfolja a parajelenséget, amely létrejöhetett ettől még paranormális úton is. Tináról Persinger kimutatta, hogy Tourette-szindrómában szenved. Ez egy neurológiai zavar, ami tikkel, rángásokkal, önkéntelen mozgásokkal jár. Némely Tourett-szindrómás időnként ellenállhatatlan kényszert érez, hogy obszcén szavakat kiáltson. Olivér Sacks leír egy sebészt, akinek tünete többek közt az állandó dobálódzás volt, így aztán otthonában a hűtőszekrény például úgy nézett ki, mintha kalapáccsal összevissza verték volna. Tina esetében sokan kételkedtek, különösen azután, hogy egy stáb távoztában bekapcsolva ottfelejtett kamerája felvette, amint a lány feldönt egy lámpát, amit aztán a szellemeknek tulajdonított. Mikor szembesítették a felvétellel, azt mondta, azért csinálta, hogy a stáb menjen már el.

Pszichokinézis, vagy időnként kikapcsol az Én ? Tina neurológiai érintettsége mindenesetre elgondolkodtató. A pszichokinetikus jelenségeknél nem kell feltétlen tudatos csalásra gondolni akkor, ha kiderül, hogy a problémás kamasz maga produkálja a szellemeknek tulajdonított „dobálódzást". Péter Brugger rámutat arra, hogy a jobb félteke működési zavarai vagy sérülése gyakran okozhat az én-érzésben zavarokat. Az úgynevezett idegenkéz-tünetben a jobb félteke irányítása alatt álló bal kéz önállósítja magát, és tulajdonosa akarata ellenére vagy tudta nélkül tehet dolgokat. Ez persze súlyos neurológiai tünet, de könnyen elképzelhető hisztériás jelenségként is. Hisztériás betegek a legkülönfélébb furcsa tüneteket tudják produkálni, mint indokolatlan bénulás, vakság, siketség, némaság. A hisztériás vak vagy siket beteg például megesküszik, hogy nem lát, de ha arcába dobnak egy labdát, elkapja. Egy hisztériás vak beteget arra kértek, tippelje meg, milyen geometriai formák villannak fel a képernyőn: négyszög, kör, háromszög. A beteg találgatásait a két vizsgáló a nő füle hallatára úgy ítélte meg, hogy „az jobb találati arányt mutat, mintha tényleg vak volna". Ettől kezdve a nő teljesítménye a véletlen találati arány alá ment, ami csak úgy lehetséges, hogy látott, és lerontotta teljesítményét. Ha most valaki ebben csalást lát, az nagyon téved. James Paget 1873-ban egy cikkében azt hangsúlyozta, hogy a konverziós tünetek hátterében az akarati folyamatok zavara áll. Mint a konverziós bénulások kapcsán írta:, Azt mondják, »nem képesek«, úgy tűnik, nem akarják, valójában nem képesek akarni." A hisztériás problematika lényege, hogy a beteg nem béna, nem vak, nem süket, csak nem tud tudatosan „hozzáférni" karja mozgatásához, az agyában keletkező látványhoz vagy a hangélményhez. Magyarán, ha egy hisztériás elesik, „béna" karjával védekező mozgást fog végezni, vakjáráskor a bútorokat kikerüli, siketsége ellenére a váratlanul magnóról lejátszott sikolyra megijed. De mindezt nem tudja akarni. Ez tulajdonképpen a már említett disszociatív jelenségek egy példája, a kéz, a látás, vagy a hallás disszociál, leválik a személyről, többé nem fér hozzá a szükséges adatokhoz. Nem véletlen, hogy a hisztériát és a hipnózist rokonjelenségnek tartjuk, mindkettőben jellemző az én leválása a cselekvésről, vagy annak egy részéről. Visszatérve tehát Tinára, a pszichokinézis alternatív magyarázata olyan állapotok sorozata, amikor a lány vagy tudatosan csalva, vagy önkéntelenül, például hisztériás jelenségként, saját tudtán kívül produkálta a jelenségeket. Ehhez már csak néhány kutató kell, aki fanatikusan hisz a jelenségben, és igazolni fogja a pszichokinézist. A parajelenségek kutatásában újra és újra felbukkan az a vád, hogy a pozitív eredményt felmutatók túlságosan hittek a jelenség létezésében, ezért naivul álltak a vizsgált személyhez. A kanálhajlító gyerekeket például rejtett kamerával leplezték le: miközben a kutatók távol voltak, nekiláttak a kanalak preparálásának. Hogy Tina más tekintetben is „paranormális" volt, azt élete tragikus fordulata jelzi: 20 éves korában azzal vádolták meg, hogy megölte Amber nevű hároméves kislányát. Hogy elkerülje a halálos ítéletet, vádalkuként vállalta az életfogytiglani ítéletet. Roll állítja, hogy a lány ártatlan. A pszichokinézist sokan alátámasztják, rengeteg feljegyzés ismert lebegő emberekről, elmozdított nagy tárgyakról, meghajlított vasakról - azonban elképzelésünk nincs arról, hogyan történhetnének meg ezek a jelenségek. Vassy Zoltán, a szkeptikus parapszichológus - akinek szemináriumára volt szerencsém rövid ideig járni - könyvében például Geller fémhajlításait csak trükként tudja kezelni. Mint írja, amikor Gellert a Stanford Research Institute International kutatóintézetben vizsgálták (többek közt Elisabeth Targ apja), egyszer sem tudott meghajlítani egyetlen fémtárgyat sem. Azonban ne essünk James Randi hibájába, attól, hogy egyesekről kiderülhet, hogy csupán illuzionisták, nem jelenti azt, hogy a pszichokinézis ne létezhetne. Ha létezik, lesz rá e világi magyarázat. Roll fő kutatási területe a visszatérő spontán pszichokinézis. Bizonyos személyek, leggyakrabban 10-14 év között „problémás" kamaszok jelenlétében időnként váratlanul mozogni, röpködni kezdenek tárgyak, mintha dobálná őket valaki. A jelenség a személyhez tartozik, ha az költözik, megy vele a jelenség. Ilyen személy volt Tina Resch is. A feltevések szerint a pszichokinézis egyik „oka" a kiváltó személyben elfojtott agresszió és harag. Tina mostohaszülőknél nevelkedett, mostohabátyja molesztálta, az iskolában osztálytársai bántalmazták, egyszóval nem volt rózsás az élete. Jellemző, hogy a pszichokinézist kiváltó személy nincs tudatában hatásának, amíg a tények rá nem ébresztik erre. Ez a jellemző azonban összecseng a disszociatív magyarázattal is. A tárgyak állítólag a fizikai törvényeknek ellentmondva, különös módon repülnek, például repülés közben hirtelen irányt váltanak, illetve becsapódás előtt lelassulnak, így kárt általában nem okoznak. De mi is a legnagyobb baj a pszichokinézissel? Nem feltétlenül az, hogy nem hisszük el. Az nem nyomós érv. A megismételhetőség, illetve a bejósolhatóság hiánya az igazi gond. Akkor tudunk valamit megismételni, vagy a bekövetkeztét bejósolni, ha ismerjük azokat a körülményeket, amelyek közt létrejön. Ez nem jelenti azt, hogy máris tudjuk az okát, vagy kialakulásának mechanizmusát. Az ufóészlelések, vagy a kísértetek attól válnak egyre inkább a tudomány által tárgyalható kérdéssé, hogy meg tudjuk mondani, hol és kiknél fog a jelenség valószínűleg előfordulni. A pszichokinézisnek azonban egyelőre nem sikerült felküzdenie magát a tudomány rangjára. Nem tudjuk, a jelenség valóban megtörténik-e, vagy csupán a megfigyeltben és a megfigyelőben lezajló jelenségről van-e szó. Angol utazók írták le a következő történetet. A fakír feldob egy kötelet, az megáll a levegőben. A fakír a tömegből magához int egy fiút, s felküldi a kötélre. Az felmászik, majd a fakír hívja, de a fiú nem jön le. Akkor a fakír nagy dühösen kést kap a fogai közé és utána

mászik. Hamarosan a fiú véres tagjai, majd törzse, feje hullik alá, végül megjelenik a vérben ázó fakír is. A testrészeket egy kupacba gyűjti, és kosarat borít rá. A tömeg egyre jobban feldühödik, rá akar támadni a fakírra, aki erre felrúgja a kosarat, és a fiú nevetve előugrik alóla. Egy angol utazó lefényképezte a jelenetet, ám amikor előhívták a képet, csak a felfelé bámuló tömeg és a nyugodtan álldogáló fakír látszott rajta. Ha most a kedves olvasó azt mondja, igen, de a kutatók le is filmezték a pszichokinézist, akkor visszakérdezek: látta már Ön filmen vagy tévében a „lebegő nő" trükköt, amikor a bűvész a levegőben fekvő nő körül még egy karikát is végighúz, bizonyítandó, hogy nincs sehol alátámasztva? Önmagában az, hogy saját szemünkkel látjuk, igazolja azt, hogy a nő valóban lebeg? Nem. Ugyan én nem tudom, a bűvész hogy csinálja, de trükkjét bármikor meg tudja ismételni. Ha hagyjuk, hogy ő rendezze meg a körülményeket. Ez igaz Uri Gellerre is, aki bármikor meghajlítja a kanalat - az ő általa rendezett körülmények között.

Telepátia, prekogníció, clairvoyance Gertrude Schmeidler parapszichológus mondta egyszer, hogy az embereket bárányokra (parajelenségekben hívőkre) és kecskékre (nem hívőkre) lehet felosztani. A bárányoknak sokkal jobban mennek az ESP-k (érzékelésen túli észlelés), mivel a pozitív hozzáállás elősegíti az ESP-k hátterében álló agyi folyamatokat. Azt kell mondjuk viszont, hogy igazán azokban az eredményekben hihetnénk jobban, amit „kecskék" végeznek. A parapszichológiai kutatásokban ugyanis állandóan jelen van az a kétely, hogy a kutatók akarva-akaratlan azt hozzák ki, amit várnak. Robert Rosenthal és Kent Fode 1963-ban kimutatták, hogy ha ugyanabból a genetikailag azonos patkánytörzsből két csoportot kétféle instrukcióval adnak át kísérleti asszisztenseknek, az egyik csapatról azt állítva, rendkívül intelligensek, a másikról, hogy nagyon nehezen tanulnak, akkor az asszisztensek valóban könnyen, illetve nehezen tanulónak fogják találni a patkányokat. De a dolog nemcsak patkányokkal működik. Rosenthal egy másik vizsgálatában általános iskolás osztályokban véletlenszerűen kiválasztott gyerekekről azt állították, hogy a mérések szerint szuperintelligensek, és nagy fejlődés várható náluk. Nyolc hónappal később ismét felmérve az osztályt, a kijelölt gyerekek kiugró képességekről tettek tanúbizonyságot, függetlenül korábbi tanulmányi eredményeiktől. A jelenséget Pygmalion-effektusnak vagy Rosenthal-hatásnak is szokták nevezni, és e hatások kiszűrése rendkívül fontos az olyan kétséges jelenségek vizsgálatában, mint például az ESP. Okos Hans, a mindentudó ló a maga idejében világszenzáció volt. Gazdája William von Osten 1891-ben lépett színre vele. Okos Hans tudott összeadni, kivonni, szorozni, osztani, kérdésekre válaszolni, és az eredményt patadobogással jelezte. Mondjuk, von Osten azt kérdezte tőle:„ha egy hónapban nyolcadika keddre esik, mi a dátuma a következő pénteknek?" És Okos Hans szépen ledobogta a patájával. Számos tudós tanulmányozta Okos Hansot, de titkát nem tudták megfejteni. Végül Oskar Pfungst kutató jött rá arra, hogy Okos Hans valóban nagyon okos ló, mert képes az emberek apró mozgásait, izomfeszülését észlelni, és ezekből megérteni, meddig kell patájával dobbantani. Mivel a kérdező tudta az eredményt, és arra várt, vajon a ló helyesen válaszol-e, a megfelelő számú patadobbantásnál akaratlan izomellazulással vagy mozdulattal öntudatlanul jelzett a lónak, hogy „elég". Ami a történetben a legfurcsább, hogy von Osten haláláig nem volt hajlandó elfogadni, hogy valójában ő idomította be a lovat ezekre a képességekre. Ez talán így furcsán hangzik az olvasónak, miért ne tudná egy idomár, hogy mire idomította be lovát? A válasz azonban ismét rávilágít arra, hogyan is csapják be olykor akaratlanul is a kutatók önmagukat. Ha egy állatnál jutalmazunk egy viselkedéses választ, akkor az állat megtanulja megoldani a feladatot, mert szereti a kockacukrot. Von Osten gondolhatta azt, hogy ő mindig azt jutalmazta meg, hogy Hans jól számol, Hans viszont azt tanulta meg, hogy akkor kap jutalmat, ha jókor hagyja abba a dobogást, vagyis amikor gazdáján észreveszi mondjuk az ellazulás jeleit. Minél többet gyakoroltak, von Osten annál jobban meggyőződött arról, hogy Hans egy zseni, Hans pedig egyre jobban megtanulta azokat a testi jeleket, amiket meg kellett figyelnie a jó válaszért. Valójában tényleg zseniális ló volt, csak egészen másként. Jó kérdés ezek után, hogy ki kit idomít. Aronson Társas lény című könyvében van egy karikatúra, ahol két egér beszélget egy dobozban, fölöttük magasodik az állatpszichológus. Azt mondja az egyik egér a másiknak:, képzeld, arra kondicionáltam ezt az ürgét, hogy ahányszor megnyomom ezt a pedált, dobjon be nekem egy sajtot". E hatások miatt kettős gyanakvással kell kezelnünk az ESP-kutatásokat, mert ezek tele vannak „bárány" kutatókkal és „bárány" kísérleti személyekkel. Igen sok gyanús körülmény fedezhető fel a korábbi pozitív vizsgálatokban, állítják a „kecskék", akik ugyanolyan hévvel támadják az ESP-t, mint amilyen vehemenciával védelmezik azt a „bárányok". A megannyi metaanalízis, amellyel igazolni vagy cáfolni kívánják az ESP létezését, ugyancsak nem meggyőző, mert elfogult adatokból elfogult adatok jönnek ki, akárhogy számolunk. A parapszichológiai kutatások hetven éve azt kutatják, melyek azok a kedvező feltételek, amelyek elősegítik, mondjuk a telepátia sikerességét. Logikus gondolat, hogy kísérletileg akkor lehet a telepátia létét igazolni, ha megfelelő adók és vevők vesznek részt a kísérletekben. A '70-es évekig például olyan vizsgálatok folytak, amikor az adó, tehát a telepatikus üzenetet „sugárzó" személy, éjszaka „sugárzott", miközben a vevő aludt, így az üzenetet álmában vette. Az álom, úgy tűnik, kedvez a telepatikus hatásoknak, legalábbis Vassy összefoglalója szerint ezzel a módszerrel sikerült telepatikus hatást igazolni. Ha „bárány" akarok lenni, akkor azt mondom, ez nem véletlen, mert a REM-alvás, ami alatt élénk az álomtevékenység, erősen támaszkodik a jobb féltekére. Úgy tűnik egyébként, hogy az alvás során az álmok reggel felé haladva egyre „bal féltekeibbek" kezdenek lenni, ugyanis egyre többet beszélnek bennük. Mint majd látni fogjuk, a paranormális jelenséget a jobb féltekei folyamatok támogatják. Erre találták ki az úgynevezett Ganzfeld- („egész tér"-) módszert. A vevőt megfosztják a külvilági ingerektől, aminek hatására fél óra alatt egy hipnózisszerű állapot alakul ki. Ráadásul az ingermegfosztott állapottal kiszűrik a zavaró ingerhatásokat is. A Ganzfeld legtökéletesebb verziójában az alany testmeleg vízben meztelenül lebeg teljes csöndben és sötétségben. Átlagos Ganzfeld-kísérletben megelégszenek azzal, hogy a vevő szemére félbevágott pingponglabdát tesznek, és a fejére tett fülhallgatóba fehér zajt (teljesen semleges zúgást) adnak. Szokás ezeket a vizsgálatokat szabadválaszosnak is nevezni, mert a vevő csupán elmondja benyomásait,

amelyek a vétel alatt keletkeztek benne, és a kutatók az adás és a vétel hasonlóságait mérlegelve pontozzák az átvitel megtörténtét és pontosságát. Jobb féltekei folyamatoknál ugyanis nem várható, hogy telefonszámok, meg hasonló egzakt információk menjenek át, sokkal inkább benyomások, érzetek, hangulatok, képek. Amikor azonban ilyen beszámolókat pontozni kell, máris érződik, mekkora hatása lehet az elfogult vagy éppen ellenkező irányba elfogult értékelésnek. A végeláthatatlan vitákat itt persze nem tudjuk lezárni, csupán jelezni a nehézségeket. Julié Milton és Richárd Wiseman 1999-ben hét független laboratóriumban végzett 30 Ganzfeld-kísérlet metaanalízisét elemezték ki. Figyelembe vették a pszi-hatást befolyásoló változókat, mint az ESP-be vetett hitet, a kreativitást, a szociális légkört, stb.. Az elfogadó, barátságos légkörnek érthető hatása lehet a pszi-kísérlet alanyaira. Dávid Foulkes pszichológus eredetileg nem hitt a telepátiában, és vizsgálatait cáfolási szándékkal végezte. Bár eredményei nem igazolták a telepátia létét, a vizsgálat során tapasztaltak arról győzték meg, hogy a telepátia mégiscsak létezik. A kecskéből tehát megtért bárány lett. Mint később elmondta, a sikertelenségbe talán belejátszott az a gyanakvó légkör is, amit ő és munkatársai keltettek. „A vevő úgy érezhette magát, mint egy vádlott a nem éppen vele szimpatizáló bíróság előtt.". Az ellenelfogultságra is Foulkes szolgáltat jó példát, amikor azt mondja: „Személy szerint engem különösen megrázott, hogy mekkora pánikba estem, mikor egyszer úgy tűnt, mégiscsak kijön valami a telepátia javára". Milton és Wiseman tehát figyelembe véve minden kedvező hatást is, azt mutatták ki, hogy pszi-hatás nincs. A kérdés és a módszerek alkalmazásának bonyolultságát jelzi, hogy Lance Storm és Suitbert Ertel 2001-ben egy ellen-metaanalízissel - 79 vizsgálat bevonásával - azt bizonyította, hogy a pszi-hatás létezik. Persze, megint sok múlik az analízisbe beválogatott vizsgálatok minőségén. Sámuel Moulton és Stephen Kosslyn 2008-ban egy rendkívül gondosan megtervezett funkcionális MRI-vizsgálattal kívántak körbejárni egyszerre három kérdést is: létezik-e telepátia, prekogníció (jövőbe látás) és clairvoyance („távolba látás"). Olyan adó-vevő párokat választottak, akik az ESPirodalom szerint jól szoktak együttműködni: szerelmespárokat, szülőgyerek párokat, ikreket. Az adónak képeket kellett továbbítania a vevőnek, aki az fMRI-készülékben feküdt és csupán több kép közül ki kellett választania, melyik a „küldött" kép. Statisztikailag könnyű kiszámolni, milyen eredmény jönne ki, ha valaki csak találomra tippelne minden választáskor. De a kutatókat igazából nem ez érdekelte, hanem az, hogy mi történik az agyban, amikor a vevő a megfelelő képre bök, vagyis amikor helyesen arra a képre mutat, amit valóban „küldtek" neki. Ha létezik pszi-hatás, akkor más neuronoknak kell aktiválódnia, mint amikor nincs pszi-hatás. A mai tudomány keretein belül ez teljesen logikus kiindulás. Ilyen hatást nem találtak, és a vizsgálat összegzése szerint pszi-működést nem sikerült bizonyítani. Egy paranormál blogon persze egyből feljajdult valaki a vizsgálat kapcsán, hogy „Miért, miért gondolták, hogy az agyban kell keresni a pszi-hatás nyomát?". A paranormális blog írója azt nem írta meg, hol másutt kéne keresni, de mindesetre hitvallást tett ezzel a sirámmal amellett, hogy a paranormalitás tudományfeletti, vagyis természetfölötti jelenség. Persze érhette volna ezt a vizsgálatot egyéb kritika is, s ezt meg is írtam Moultonnak. Na nem azért, mert amolyan levelezgetős típus vagyok, hanem mert amikor különlenyomatot kértem tőle, kedvesen azt írta, ha bármi kérdésem volna, „ne hezitáljak megírni". A vizsgálattal szembeni egyik lehetséges kritika, hogy olyan személyeket kellett volna választaniuk, akik állításuk szerint jók ESP-ben. Ha ugyanis ez egy speciális képesség, akkor nem elég olyanokat választani, akiknek a közhiedelem szerint ez inkább megy. A szoros érzelmi kapcsolat nem elég az ESP-hez, bár bizonyára növeli a valószínűségét. A másik lehetséges kritika a parapszichológia oldaláról az alább ismertetett néhány vizsgálatból lesz világos. Előzetesként csak annyit mondok: jobb félteke és geomágnesség.

Jobb féltekei aktivitás - növekvő ESP-teljesítmény? James Spottiswoode 1997-ben két érdekes elemzést is közreadott. Az egyikben azt mutatta ki, hogy az ESPvizsgálatok eredménye attól függött, a helyi csillagászati idő szerint mikor végezték". A teljesítménycsúcs délután fél kettőkor volt, és a legjobb teljesítményt nyújtó időszak a 12 és 16 óra közötti időszakra esett. A fél kettő körüli egyórás intervallumban az átlagos ESP-hatás három-ötszöröse jött ki, ami már komoly eredmény. A kicsit misztikusnak ható eredmény Emil Durkheim klasszikus munkájára emlékeztet, amelyben kimutatta, hogy ebédidőben megugrik az öngyilkosságok száma. Persze Durkheim is megmagyarázta, és nem az üzemi étkezdék által felszolgált ételek minőségével talált összefüggést, hanem a társas hatások átmeneti csökkenésével. Spottiswoode azonban csak csillagászatban tud gondolkodni, nem az emberi agyban. Pedig elég régóta tudjuk, hogy az agyunkban ébren 90-200, alvás alatt pedig 100 percenként megváltozik a féltekei dominancia. Ezt ultradián (napközbeni) aktivitáseltolódásnak nevezzük. Az emberek úgy szokták érzékelni, hogy ha „bal féltekében" vannak, akkor jól megy a munka, ébernek érzik magukat. Aztán kicsit köd borul az agyukra, ilyenkor „átmennek jobb féltekébe", megnő az ösztönös viselkedések motivációja (ekkor szoktak például szexről fantáziálni), illetve éjszaka ebben a szakaszban jelentkeznek a REM-alvások. A féltekei aktivitási dominancia másik jó jele, hogy melyik orrlyuk szelel éppen jobban. Ha a bal a tágasabb, akkor jobb féltekében vagyunk, ha a jobb, akkor a balban. Debra Werntz arra is rájött, hogy ha befogjuk az egyik orrlyukunkat, és erőltetjük a másikon a légzést, akkor aktivizálhatjuk az orrlyukkal ellentétes oldali agyféltekénket. Ezt a jógik persze már évezredek óta tudják. Ernest Rossi hipnózisguru szerint elég csupán arra az oldalunkra feküdni, amellyel ellentétes oldali féltekénket aktiválni akarjuk, ugyanis a jobb oldalunkra feküdve összenyomódik a jobb orrlyukunk és akaratlanul is aktiváljuk ezáltal a bal féltekénket. Visszatérve Spottiswoode kutatására, én könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy az ESP-csúcsot mutató időszakban az emberek inkább jobb féltekében vannak. Mint majd látjuk a későbbiekben, a jobb félteke minden jel szerint szoros kapcsolatban áll az ESPvel. Spottiswoode másik érdekes elemzése azt bizonyítja, hogy az ESP akkor megy igazán, ha a fél kettő körüli időszakban ráadásként - a geomágneses erők nyugvásban vannak. A szerző megmagyarázni nem tudja eredményét, csupán új kutatásokra bíztat. Én arra tippelnék, hogy mivel a mágneses hatások zavarják az agyműködést, az ESP-hez szükséges jobb féltekei aktivitás geomágneses „csöndben" tud igazán érvényesülni. Persze, ha létezik ESP.

Pszi a kaszinóban Tulajdonképpen két okból is jó helyen keresgél, aki a kaszinókban próbálja az ESP-hatásokat vizsgálni. Az egyik, hogy a vérbeli játékosok egészen biztosan hisznek olyan paranormális jelenségekben, mint például a prekogníció vagy a mágikus viselkedések hatása. Mert játszani csak úgy lehet, ha az ember hisz valami észlelésen és racionalitáson túli transzcendens erőben. Jellemző reakciómód, hogy vesztés után a játékosok még erősebben hisznek abban, hogy „most már nyerni fognak", és gyakran vesztés után még nagyobb tétet raknak. Mivel a mágikus-babonás hiedelmek elsősorban az ősi agyterületek jellemzői, nem meglepő, hogy temporális epilepsziások közt kiugróan gyakori a játékszenvedély. Köztudott, hogy Dosztojevszkij szenvedélyes rulettjátékos volt, és vagy háromszor elveszítette egész vagyonát, úgyhogy A játékos című kisregényéhez nem könyvtárazással gyűjtötte az adatokat, hanem „terepmegfigyeléseket" tartott. A kedves olvasó talán már gyanítja, hogy a paranormális jelenségek és a temporális lebeny szoros kapcsolatban lehet, hiszen öles léptekkel haladunk ebbe az irányba. Mark Sadler és Susan Rahey négy pácienst írt le, akiknek jobb temporális epilepsziájának aurája (bevezető tünete) a prekogníció volt. Az aura alatt a betegek azt érezték, hogy pontosan tudják, mi fog történni a következő percekben. A prekogníció nem azonos a déjá vu-érzéssel. Az elemzett betegek közt volt olyan, akinek mindkettő volt, de meg tudta különböztetni őket. A másik ok, amiért jó kutatási terep a kaszinó, hogy ide mindenki nyerni jön, és ezért minden normális és paranormális képességét beveti a nyerés érdekében. Dean Radin és Jannine Rebman beteljesítették az ESP-kutatók álmát, amikor sikerült rávenni a Las Vegas-i Continental Hotel parapszichológia iránt érdeklődő egyik igazgatóját arra, hogy a napi forgalom adataiba bepillantást engedjen. A szerzők végigelemezték a játékgépek, a rulett, a black jack, a kockajáték és a kenó négyéves adatait, mennyi volt a kaszinó bevétele és a kifizetett nyeremény. Mivel korábban már kimutatták, hogy a holdjárás, a gravitáció és a geomágneses hatások egyaránt befolyásolják az ESP-képességeket, külön-külön és együtt is vizsgálták e hatásokat, de mivel a geomágneses hatásokat a holdfázisok jelentősen befolyásolják - teleholdkor a legkisebb a geomagnetikus hatás -, az elemzésben elég volt a holdfázisokra koncentrálni. A játékgépeknél megfigyelhető volt, hogy a teliholdhoz közeledve nőtt a játékosok nyereménye, és négy év alatt 6 jackpotból (a főnyeremény a játékgépnél) négy telihold idejére esett. A black jacknél a teliholdat megelőző harmadik napon volt a nyereménycsúcs, onnantól visszaesett az átlagos nyerési szintre. Kockajátéknál a teliholdat követő harmadik napig növekedés, majd onnantól visszaesés következett be a nyereményekben. A rulett volt az a játék, amelyben a nyeremények mértéke legjobban követte a holdjárást: a nyeremények együtt nőttek és csökkentek a holddal, a nyeremény csúcs holdtöltekor volt.

Hold ciklus Persze az eredményekkel az igazi játékosok nem sokra mennek, nem fogják játékszenvedélyüket holdtöltére tartalékolni. Az eredmények viszont támogatják azt a feltevést, hogy a játékképességek erős összefüggést mutatnak a holdjárással és az ezzel összefüggésben álló geomagnetikus és gravitációs hatásokkal. Hogy a vizsgálat pszi-képességeket igazol-e, arra nem vennék mérget, hiszen a játékosok koncentrációs készsége és taktikája nagy szerepet játszik a játékokban.

A kutyák megérzik? Esténként, mikor hazaérek, erdélyi kopónk, Fáni kisasszony, gyakran vár rám a kert végében. Ez különösen akkor feltűnő, amikor hideg van, és ehhez ki kell kéredzkednie. Fáni nagyon okos, de ezzel nem untatom az olvasót, mert mindenkinek a saját gyereke, a saját kutyája és a saját papagája a legokosabb. Azt viszont nem hiszem, hogy Fáni psziképességei miatt tudná, mikor jövök, sokkal inkább, azt gondolom, hogy jó hallásával meghallja a busz közeledő hangját, és a napszakból következteti ki, mikor jöhetek. Mondjuk ez sem semmi. Én gyerekkoromban már az utcáról felhallatszó köhintéséből felismertem a hazafelé tartó mamám. Ez se pszi-képesség. Sokan úgy vélik azonban, az állatok sok mindent megéreznek. Dean Radin barátai, Rupert és Pamela Sheldrake foxterrieréről, Jaytee-ről az a hír járta, hogy előre tudja Pamela érkezését akkor is, ha Pamela kiszámíthatatlan időben tér haza. Jaytee ilyenkor az ablakban lebzsel és lesi Pamela érkezését. Mivel az utcára néző ablakot Pamela távollétében biztonsági okokból folyamatosan videóra vették, így könnyű volt 45 olyan felvételt kiválasztani, amikor Pamela váratlanul állított haza. Mivel a geomagnetikus hatásokat a kutyák is megérzik, ezért a felvételekből olyanokat választottak ki, amikor a legcsendesebb, és olyanokat, amikor a legintenzívebb volt a geomágneses aktivitás. A két mintát összehasonlítva kiderült, hogy Jaytee a csendes napokon szignifikánsan jobban megérezte gazdája hazaérkezését. Nálunk inkább nekem kéne fejlesztenem a pszi-képességeimet, hogy megérezzem, Fáni mikor „pamlagozik". Így nevezzük azt az általunk nem kedvelt szokását, hogy elnyúlik a nappali pamlagján. Egyszer lábujjhegyen leosontam, és rajtakaptam, amint gyanútlanul heverészett a pamlagon, állát a karfán nyugtatva. Nem ijedt meg, mert soha nem büntetjük. De azért tudja, hogy ezt nem nézzük jó szemmel. Úgyhogy, ha lenne pszi-képessége, nem várta volna be érkezésemet.

A paranormális jobb félteke

A düledező szoba Hermán Witkin az 1950 években írta le a mezőfüggő-mezőfüggetlen észlelési sajátosságot. Képzelje el a kedves olvasó, hogy bekötik egy székbe, majd meg kell mondania, függőlegesen ül-e vagy sem. A válasz egy normális szék esetén egyszerűnek tűnik: „naná". De mi van akkor, ha a furfangos pszichológus, miután elhagyta a szobát, megteker egy nagy kereket és az egész szoba székestül, mindenestül megdől valamely irányban. A székben ülve ugyanazt látja, minden függőlegesnek látszik. A kezét azért kötötték a karfához, hogy a megdöntött helyzetből fakadó nyomáskülönbséget ne érzékelje. Ha most bekiabálnak, hogy „na, most függőleges?", akkor egyedül egyensúlyszerve adhatja meg a helyes választ. Witkinék kimutatták, hogy vannak emberek, akik következetesen arra támaszkodnak függőlegességük megítélésekor, amit látnak, őket nevezték el mezőfüggőknek, és vannak, akik a belső ingerekre, ez esetben az egyensúlyszervükre figyelnek, és őket nevezték el mezőfüggetleneknek. A mezőfüggők tehát olyan emberek, akiket megigéz és lenyűgöz a külső világ, jobban hisznek a szemüknek és a fülüknek, mint mondjuk az eszüknek, míg a mezőfüggetlenek kevésbé befolyásolhatók. Évtizedeken át kutatták ezt a személyiségvonást, és egyértelmű összefüggéseket találtak. A mezőfüggők szuggesztibilisebbek, befolyásolhatóbbak, gyakoribbak körükben a különféle függések (alkoholfüggés, elhízás), pályaválasztásukban vonzódnak a humán szakmákhoz és a művészetekhez. A mezőfüggetlenek viszont a reáltárgyakban jók és a reálpályákon nyüzsögnek inkább. Mielőtt bárki ezt gondolná, hogy a két típus közül az egyik, jó" és a másik a „rossz", gyorsan megjegyzem, hogy mezőfüggés nélkül nem létezne művészet és műélvezet, mezőfüggetlenség nélkül pedig nem volna tudomány. Valójában itt a két félteke tulajdonságai vannak szembeállítva. Nem meglepő módon a mezőfüggetlenek a bal féltekeibbek, a mezőfüggőkre pedig a jobb félteke dominanciája a jellemzőbb. Ahhoz, hogy az olvasó eldönthesse, melyik típusba tartozik, persze nem kell átalakítania lakását, elég a Beágyazott Figura Tesztre tekinteni. Ennek lényege, hogy egyszerűbb ábrákat összetett ábrákban rejtettek el, s ezeket kell minél gyorsabban megtalálni. Akinek ez jól megy, mezőfüggetlen, mert képes a zavaró körülményektől elvonatkoztatni, aki meg ebben lassú, az inkább mezőfüggő.

Keresse meg a bal oldali ábrát a jobb oldali bonyolultabb ábrában! Na de, miért is hoztam szóba ezt az egészet? Andreas Hergovich kísérletei révén bizonyította, hogy a paranormális jelenségekben hívő emberek hipnábilisebbek, vagyis fogékonyabbak a szuggesztiókra és mezőfüggők. Mivel mindkét tulajdonság jobb féltekei vonás, ez azt sugallja, hogy a paranormális élmények, akár csak más vallásos élmények is, a jobb féltekei működésekhez köthetők. Ugyanakkor az olyan misztikus jelenségek esetében, mint az egyesülés Istennel vagy a kozmosszal, azt láttuk, hogy az élményt a jobb félteke hozza létre, de a bal félteke „nevezi nevén". Mint a vadászos gyerekmondókában, itt is elmondhatjuk, hogy „ez átélte, ez meg értelmezi, ez az icike-picike meg hisz benne". Az emberi agy úgy van kitalálva, hogy mindig mindent értelmezni akar, vagyis erős törekvés él bennünk, hogy a káoszban meglássuk a rendet. Számos vizuális illúziónak ez az alapja. Ezért látunk háromszöget ott, ahol csak 3 pont van, és ezért látnak az emberek már az ősidők óta figurákat a csillagképekben, vagy kultúránként eltérően arcot vagy rőzsehordó öregasszonyt a teliholdban. De ezért vagyunk képesek észlelni az események ok-okozati kapcsolatát is, mert mindig automatikusan összefüggést keresünk a korábbi és későbbi események között. Ez a képesség már csecsemőknél, de állatoknál is megfigyelhető, tehát velünk született képességről van szó. Nem kell tehát minden újszülöttnek újra felfedeznie azt, hogy a világ logikusan működik, eleve ezzel a feltevéssel jön a világra. A paranormális gondolkodás és mezőfüggés közt a kapcsolatot az teremti meg, hogy a mezőfüggő nem tudja kivonni magát különös történések hatása alól, a történések látszólagos logikája erősebb, mint racionalitása. Ha valaki elmeséli neki, hogy a jósnő „azt mondta" és erre „tényleg úgy lett", nem arra gondol, hogy mindez vagy túlzás, vagy ráhibázás, hanem enged a történet és a helyzet nyomásának, és kezdi hinni, hogy talán mégis van jövőbe látás. A Hill házaspár történetében láttuk, hogy Betty eleve fogékony volt a paranormális gondolkodásra, míg férje sokáig ellenállt a józan észnek

ellentmondó értelmezéseknek. Aztán jöttek az ufókutatók, és jól megdolgozták őket.

A mágikus gondolkodás Az emberek közt azonban ebben az „értelemkereső" viselkedésben erős különbségek vannak. Az emberek jó része korábbi ismeretei és világnézete alapján ítéli meg, milyen kapcsolatok lehetségesek a dolgok és jelenségek között. Létezik azonban az úgynevezett mágikus gondolkodás, amely szembenáll a tapasztalati-racionális-tudományos világképpel. Mágikus gondolkodás jellemez minden gyereket, vagyis mindannyian mágikus gondolkodásra születtünk. Ebben a mágikus világban a tárgyaknak, az állatoknak, a növényeknek, a természeti jelenségeknek lelke és szándékai vannak, vagyis ebben a világban tulajdonképpen nem létezik véletlen, minden valamilyen szándékkal történik. A gyerekeknek van egy korszaka, artificializmusnak nevezzük, amikor azt hiszik, mindent az ember csinált. Nemcsak a házat, hanem a hegyeket, a napot, a holdat, stb. Másik sajátosságukat ultrajelenségnek nevezik, ez a gyermeki elméletgyártás. A gyerekek fantasztikus elméleteket tudnak gyártani és fantasztikus dolgokban tudnak hinni. Vannak emberek, akik felnőnek, de megőrzik gyermeki világképüket, ez a mágikus gondolkodás. Szerintük a dolgok és jelenségek közt olyan rejtett kapcsolatok vannak, amiket csak megsejteni lehet, de bizonyítani nem. Pontosabban a bizonyságot a bizonyság élménye szolgáltatja. F re ud Totem és Tabu című könyvében rendkívül érdekes összehasonlítást tesz a kényszerbetegek mágikus gondolkodása és a természeti népek panteizmusa között. A kényszerbetegek egyik problémája, hogy a gondolat és a cselekvés közt nem tesznek éles különbséget, akár csak a gyerekek. Vagyis gondolni valamit kicsit annyi, mint meg is tenni. Ha valakinek a halálát kívánom, akkor az egyfajta mágikus úton valóra is válhat. Kényszerbetegeknél igen gyakori, hogy attól kezdenek félni, valakinek ártani fognak. A sokféle kényszer mögött szinte mindig a halál rejtőzik, ezt „halálzáradéknak" nevezik. Anyák rettegnek például attól, hogy csecsemőjüket kidobják az ablakon; vagy otthon el kell zárni minden szúrásra alkalmas tárgyat, mert a beteg attól fél, hogy le fog szúrni valakit. Egyszer felvételes voltam egy pszichoterápiás intézmény ambulanciáján, ahol egy fiatal lány jelentkezett kezelésre. Elmondta, hogy nagy szorongást okoz neki az a kényszerképzete, hogy akit megismert, mint most például engem, azt le kell szúrnia. Természetesen sosem szúrt le senkit, és más kényszerbetegek sem szoktak ártani másoknak, de beláthatjuk, hogy a múlt sosem garancia a jövőre nézve, szorongása bizonyos fokig érthető. A kényszerbetegek megoldása: a mágikus elhárító viselkedések alkalmazása, vagyis olyan ismétlődő rítusokat alakítanak ki, amelyek szigorú végrehajtása aktuálisan megakadályozza mások halálát, a ház kigyulladását, a Föld felrobbanását. Ilyen rítus, hogy százszor végre kell hajtani egy mozdulatot, el kell mormolni egy mondatot, százhuszonegyszer ellenőrizni kell, hogy a gáz el van-e zárva, a vasaló ki van-e húzva, stb. Freud zseniális meglátása az volt, hogy ez semmiben nem különbözik a természeti népek varázslásaitól és rítusaitól, melyeknek célja a rontás, a betegségek, a rossz idő elűzése. Ami a kényszereseknél bizonyos gondolatok kínos kerülése, az a természeti népeknél a tabu. A tiltott gondolatok gondolása, a tabu megszegése, mindig vezekléssel kell járjon. Valójában az ima is mágikus tevékenység, hiszen rituálisan ismételten végrehajtott tevékenység Isten jóindulatának befolyásolására. Az más kérdés, hogy a teológia szerint Isten létezik, vagyis az ima nagyon is ésszerű viselkedés, de ugyanezzel a logikával minden mágikus viselkedés vagy paranormális hit igazolható. Freud leír egy népet, ahol szinte lasszóval kellett törzsfőnököt fogni, annyira utálták ezt a mesterséget. Azt gondolnánk, törzsfőnöknek lenni jó, van kaja, pia, csajok. De ennél a törzsnél az volt a rögeszme, hogy a törzsfőnöknek akkora hatalma van a természet fölött, hogy bármilyen kis mozdulatával vihart vagy döghalált tud támasztani. Következésképen a törzsfőnöknek mereven kellett ülnie egész nap és csak rituálisan szabályozott mozgásokat végezhetett. Ha aztán balul ütött ki valami, kész volt a magyarázat: a törzsfőnök elszúrta a dolgot, és büntetésként szépen leölték. Hát így tényleg nem olyan vonzó törzsfőnöknek lenni, de ha kicsit eleresztjük a fantáziánkat, máris a mindenért hibáztatható politikusaink juthatnak eszünkbe. Kaja, pia, csajok vannak, de könnyű kiesni a választók kegyeiből. A királyok varázserejébe vetett hit végighúzódik a középkoron, hittek például abban, hogy a király kézrátétellel gyógyítani képes. Amikor a francia forradalomban guillotine-nal kivégezték a királyt, a tömeg az emelvény alatt tolongott, hogy felfogják vérét, melynek varázserőt tulajdonítottak. A mágikus gondolkodás lényege tehát, hogy a fizikai világon túl létezik egy szellemi világ, amely befolyásolja a fizikai világot és létünket. Ebben az ősi hitben gyökereznek a vallások, a paranormális jelenségek, az asztrológia és a gyermeki világkép. Jól emlékszem egy ötéves kori élményemre: rokonoknál laktam és eltörtem egy kistányért. Nem mertem megmondani, ezért bedugtam a szekrény alá. Napokig nem mertem megnézni, hanem erősen hinni akartam, hogy a tányér eltörését valójában én csak álmodtam. Aztán napokkal később félve benéztem a szekrény alá, és a tányér nem volt ott. Megkönnyebbültem, hogy akkor én ezt tényleg csak álmodtam. Az élményben különösen érdekes az a kettős tudat, ami végig jelen volt. Akartam hinni, hogy az egész csak álom, de közben sejtettem, hogy nem az. Ám amikor csak

a hűlt helyét találtam a csészealjnak, és a felnőttek közül senki nem kérdezgette, ki törte el és dugta a szekrény alá, ez megerősítette bennem, hogy mégiscsak álom volt. A mágikus gondolkodás vagy a paranormális hit így keres és nyer bizonyságot.

A skizotip ember „Ms. G 60 éves nő, sohasem volt házas, egyedül él 13 macskájával. Megjelenése különös, viselkedése pedig egyértelműen excentrikus. Bár megnyerő és szeretetre méltó, bárki, aki látja, azonnal úgy érzi, hogy ő »más«. Ms. G különösen összeollózott színekbe öltözik, eklektikus stílusban, amely az 1920-as évek öltözködését idézi. ...Ms. G vallásosán, római katolikus hitben nevelkedett, és hisz abban, hogy Szűz Mária meg fogja látogatni őt, amint az a lourdes-i gyermekekkel is történt. Folyamatosan figyeli az üzeneteket és a nyomravezető jeleket, amelyekről úgy gondolja, hogy tudatni fogják vele, hogy hol és mikor fog a látogatás bekövetkezni. Például gondosan megfigyeli az emberek (a bolti ellenőr vagy a postai hivatalnok) leghétköznapibb megnyilvánulásait is, hogy szavaik mögött mélyebb, rejtett értelmet keressen. Ms. G szinte folyamatosan deperszonalizációs és derealizációs érzéseket tapasztal: elmondása szerint úgy érzi, mintha nem lenne saját magával kapcsolatban, és mintha filmszereplő lenne. Lebilincseli a testen kívüli élmények témája, és elmondja, hogy gyakran vesz részt asztrálutazásban. A lakása tele van jelekkel, és tagadja, hogy ezeket az évek során gyűjtötte volna. Különös hiedelmei dacára Ms. G-nek nincs téveszméje, és képes azt felismerni, hogy lehetséges, hogy téved az elképzeléseiben. Gyakran úgy érzi, amikor elhagyja a lakását, hogy mások róla beszélnek, de elismeri, hogy ez lehet, hogy a szokatlan öltözékével függ össze. Emiatt, és mivel társas helyzetekben rendkívüli módon modoros és félénk, Ms. G csak éjszaka hagyja el a lakását, hogy ne kelljen másokkal beszélgetnie vagy a liftben találkoznia. Titokban ki-be settenkedik a lakása körül, bevásárolni pedig az éjjel-nappali üzletben szokott éjszaka 3 óra felé, mikor alig van ott valaki. .. .Ms. G -t ez alkalommal a rendőrség hozta el kivizsgálásra, mert egy kegytárgyboltból fizetés nélkül elemelt egy Szűz Mária-szobrot, azt állítva, hogy az jár neki. Mikor a rendőr követelte, hogy adja vissza a szobrot, Ms. G vitatkozni kezdett, ingerlékennyé vált, és azzal fenyegette a rendőrt, hogy megüti. Ekkor megbilincselték, és a sürgősségi ellátóhelyre vitték." Ms. G. alapélménye, hogy a világ nem az, aminek látszik. A spiritisztáknak, az ufóhívőknek, a vallásos embereknek hasonló világélményük van, hiszen a szellemek, a földön kívüliek, Isten mindenhol ott van, s minden léptünket, gondolatunkat figyelik. A skizotipszemélyiségű emberek olykor skizofrénné is válhatnak, innen is ered a típus elnevezése. Skizofrénekre, különösen a paranoid típusra nagyon jellemző az összefüggést, rejtett értelmet kereső viselkedés. Ez az, amit Péter Brugger úgy fejez ki, hogy kétféle hibát követhetünk el: rendet látunk a káoszba vagy káoszt látunk a rendben. Az első hiba, amikor olyan dolgok közt is összefüggést kezdünk sejteni, amelyek csak véletlenül esnek egybe, a második hiba, amikor a világ értelmetlen káosszá változik a szemünkben. Brugger számos vizsgálattal igazolta, hogy az első típusú hiba, vagyis a távoli dolgok közti rejtett összefüggéseket látni vélő gondolkodás a jobb félteke sajátja. Ha ez a jobb féltekei „értelem és kapcsolat keresés" nagyon erős, akkor folyamatosan bombázni fogja „megfigyeléseivel" a bal féltekét, amely, mit tehetne mást, magyarázatokat és elméleteket gyárt a „tapasztalatok" értelmezésére. Vagy két évvel ezelőtt egy fiatal nő járt nálam néhányszor, hogy „rendbe rakja" a lelkét, majd Indiába utazott. Mivel korábban olvastam a maláriabizniszről, kérdeztem, milyen oltást kap. Mikor a szakirodalomban rákerestem, kiderült, hogy Indiában az az oltás már nem véd semmi ellen. Ezt részletesen megtanácskoztuk, de végül az orvosa nem volt hajlandó az olcsóbb és hatásos oltást beadni, csak a drágább és hatástalant. Nos ettől ez a maláriaügy még jobban megmaradt az emlékezetemben. Vagy egy évvel később a gyógyszeripar manipulációiról írtam cikket, és eszemben jutott a maláriaügy. Keresgélni kezdtem a számítógépemben az elmentett cikkek után. Egyszer csak megszólalt a telefon, és a fiatal lány volt a vonalban. Azt mondta, régóta fel akart már hívni. Nyáron a feleségem egy nap megállt az Tabáni Terasz vendéglő előtt és vágyakozva olvasta, hogy a Badár-Horváth kettősnek este fellépése lesz. Arra gondolt, de jó lenne megnézni, de tudta, hogy egész napi munka után engem elég nehéz elvonszolni ilyen helyekre, úgyhogy sorsába beletörődve hazabandukolt. Aznap felhívott a Jaffa Kiadó vezetője, hogy nincs-e kedvem elmenni egy előadói estre. Persze, mondtam, örömmel, és meg sem jegyezve a nekem semmitmondó neveket, csak arra gondoltam, végre egyszer a feleségem kedvében járhatok azzal, hogy „kimozdulunk". Mikor felhívtam a feleségemet, akkor derült ki, hogy arra kaptuk a meghívást, amire ő annyira vágyott délelőtt. Ha már a feleségemnél tartok, ő január elsején született, s legjobb barátnője, akit szintén Juditnak hívnak, ugyanabban az évben, ugyanazon a napon született. Engem Szendinek hívnak, apósom pedig Szendén született, tehát ő is szendi. A Magyar Pszichiátriai Társaság beperelt, mert azt állítom, hogy az antidepresszánsok hatástalanok. Éppen a második tárgyalás napján, február 25-én jelent meg Amerikában egy minden addiginál nagyobb metaanalízis, amely az antidepresszánsok hatástalanságát igazolta. A harmadik tárgyalás szeptember 11-én volt. Gyerekkoromban a játszótéren kiválasztottak szereplőnek Dárday István és Szálai Györgyi főiskolai vizsgafilmjéhez. Húsz évvel később dramaturg lettem a Dárday és Szálai vezette stúdióban. Apánk halála után bátyámmal együtt „ideges tünetekkel" gyermekpszichológiai vizsgálatra kerültünk. Harminc évvel később pszichológusként ugyanabban az épületben kezdtem meg pályafutásomat. Csupa különös

egybeesés. Gyermekkoromban megbabonázott az a történet, milyen szerepet játszott Richárd Wagner életében a 13-as szám. Wagner 1813-ban született és február 13án halt meg. Születési évének számjegyeit összeadva ugyancsak 13 jön ki. Neve 13 betűből áll és 13 zenedrámát írt. A Tannhäuser nevezetes bukása 1861. március 13-én történt Párizsban. 1861-ben száműzték és 13 évet élt Poroszországban. Liszt 1883. január 13-án látogatta meg, és találkozásukra rá egy hónappal halt meg. Ekkor ünnepelte a Német Birodalom egyesülésének 13. évét. Innentől kezdve sokáig számolgattam mások évszámait, de nem jött ki semmi. Sokszor mondjuk az ilyen történetekre, hogy „na ez nem lehet véletlen". Ez az a pillanat, amikor a történtek mögött egy rejtett értelmet, akaratot, hatást sejtünk meg, amely így rendezte a dolgok alakulását. Ha ez a sejtés erős, eléri a bizonyosság fokát, akkor tudhatjuk, hogy bizony hajlamosak vagyunk a mágikus vagy paranormális gondolkodásra. Persze nem kell megijedni. A skizotip és a paranormális gondolkodás egy tőről fakad, attól még nem pszichotikus valaki, hogy különös gondolatai vannak. A különféle felmérések azt mutatják, hogy egészséges emberek 30-50%-ának volt vagy van időlegesen hanghallása, s egy vizsgálatban az emberek 39%-a számolt be arról, hogy hangosan hallja saját gondolatait. Egy másik vizsgálatban 25%-nak voltak hallucinációi. Téveszmékben is bővelkednek az emberek, 50% hisz a paranormális jelenségekben, 25% a szellemekben, 25% a reinkarnációban. Kifejezetten komoly paranoid téveszméje a lakosság 4-8%-ának van". Ez azonban Louise Johns és Jim van Os szerint nem azt jelenti, hogy „őrültek járkálnak közöttünk", hanem azt, hogy a pszichózis nem egy egzakt betegség, mint a tüdőgyulladás, amit vagy megkap valaki, vagy nem, hanem sajátos élmények folytonos dimenziója. Nem az a pszichotikus, akinek „pszichotikus" tünetei vannak, hanem az, akinek olyan sok van, hogy már nem képes élni a reális életét. És persze olyan társadalomba születik, amely nem tolerálja tüneteit. Sajnos nem ritka, hogy képzetlen pszichiáterek kezébe kerülő paranormális élményekről beszámoló embereket egyből [26] benyomnak a zárt osztályra és a skizofrénia diagnózisával legyógyszerezik. Egyik weboldalamon egy férfi esetét adom közre, aki kimerültsége miatt testen kívüli élményt élt meg. Elrohantak a pszichiátriára, ahol rögtön belenyomták a legerősebb antipszichotikumot, amitől súlyos állapotba került. Végül saját felelősségére a felesége hazavitte, és a pszichózisnak nyoma sem volt. Persinger két hasonló esetet ismertet. Egy fiatal pár hajnal 2 és 4 közt felébredve jelenlétérzést és furcsa szagot érzett, a férfi pedig még azt is érezte, hogy valaki végigmegy az ágyon. Mindketten sok temporális jelet mutattak a teszt alapján. A helyszíni vizsgálat kimutatta, hogy a szobában a rosszul földelt elektromos berendezések miatt olyan erős mágneses tér volt, mint amilyennel Persingerék a laboratóriumban jelenlétérzést szoktak generálni. Persinger másik esetét már pszichiáterhez küldték, amikoris Persinger közbelépett. A fiatal lány éjszakánként látomásokat látott, jelenlétérzése volt, ez a jelenés a vagináját ingerelte belülről, és bal vállán egy csecsemő körvonalait érezte. Kiderült, hogy a lány gyakran alszik egy elektromos órával, mely a fejétől alig pár centire szokott lenni s amely erős pulzáló mágneses teret gerjesztett'.

A paranormális élmények jobb féltekei eredete Ha a két agyfélteke viszonyában akarjuk megfogalmazni a vallásos és misztikus élmények kialakulásának útját, akkor azt mondhatjuk, hogy a jobb félteke olyan különös élményeket hoz létre, amelyeket a bal félteke nem tud másként magyarázni, mint egy transzcendens világ és akarat feltételezésével. A bal félteke hozza létre a világmagyarázatokat, a teológiát, és a jobb félteke szállítja hozzá az élményeket. Korábban megkülönböztettük az istenélményt és istenfogalmat. Előbbi jobb féltekei, utóbbi bal féltekei „tennék". Élmény és absztrakciója. Logikusnak tűnik, hogy a paranormális hiedelmek is hasonló modellel magyarázhatók. Vajon alátámasztható-e ez kísérleti eredményekkel, vagy tények helyett eresszük el a fantáziánkat? A paranormális jelenségeket már a 19. század végén a jobb féltekéhez kötötték, olvasható Anne Harrington összefoglalójában. Frederick Myers például 1885ben elemezve a médiumok írását és beszédét, rámutatott arra, hogy ezek erősen emlékeztetnek a balfélteke-sérülés miatt beszédben károsodott emberek nyelvezetéhez. A médiumok írása gyakran tükörírás. Cesare Lombroso, aki a Lángész és őrület című könyve alapján lehet ismerős, 1909-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a médiumok közt sok a balkezes és hogy a szellemjelenések leggyakrabban a médium bal oldalán jelentkeznek., Ez jelzi, hogy a jobb félteke fokozottan vesz részt a mediumisztikus állapotokban", írta. Mint Persinger vizsgálataiból tudjuk, a jelenlétérzések leggyakrabban a bal oldalon jelennek meg, ami a jobb temporális lebeny misztikus élményekben való fokozott involváltságát jelzi. Sadler és Rahey összefoglalójából megtudtuk, hogy a jobb temporális lebenyben zajló epilepsziás rohamok aurájában fordul elő jövőbelátás-élmény. Diego Pizzagalli és munkatársai EEG segítségével azt vizsgálták, mi jellemzi a paranormális jelenségekben hívő és azokkal szemben hitetlen személyeket. Eredményük megerősítette eddigi modellünket, mert a hitetleneknek erősebben működött a bal féltekéje, így kordában tudta tartani a jobb féltekei misztikus élményeket. A józan, racionálisan gondolkodó emberekre ez a jobb féltekei dominancia a jellemző. A paranormális jelenségekben hívőknél ez a „normál" bal féltekei kontroll megszűnik, így a jobb félteke hatása alá tudja vonni a bal féltekét. Pizzagalli fontos, megszívelendő megjegyzése szerint a paranormális és kreatív ugyanannak az éremnek a két oldala: mindkettőre az jellemző, hogy távoli, össze nem tartozó dolgokat képes összekapcsolni. Nem véletlen, hogy a nagy gondolkodók gyakran titkos spiritiszták voltak. Newton például zseniális felfedezései mellett a Biblia titkos kódját próbálta megfejteni, és kiszámolta, hogy 2060-ban lesz a világvége. Dirk Leonhard és Péter Brugger egy másik módszerrel vizsgálódva ugyanezt az eredményt kapták: a paranormális hiedelmekkel szemben közömbös embereknek „erős" a bal féltekéjük, a paranormálisoknak viszont „gyenge". Felvetik azt a gondolatot, hogy a skizofrénekre jellemző hanghallások nem abból fakadnak-e, hogy náluk a jobb félteke is „beszél". A hallucinációk, hanghallások csak a modern kor szemében tűnnek betegségnek, amikor már nem tudunk elfogadható, például transzcendens magyarázatot adni a hanghallásokra, vizuális hallucinációkra. Sara Weinstein és Roger Graves 2002ben azt vizsgálták, melyik fülükre figyelnek jobban az emberek. Ezt úgy szokták mérni, hogy - kis eltéréssel - a páciens mindkét fülébe lejátszanak egy szótagot, és az illetőnek gyorsan meg kell mondania, mit hallott. A vizsgálatai alany mindig azt a szótagot fogja visszamondani, amelyik fülére ösztönösen jobban figyel. Ezzel a vizsgálati módszerrel ugyancsak az derült ki, hogy a mágikus gondolkodás „jobb féltekés" dolog, ugyanis a mágikusan gondolkodó, szkizotipiás emberek jobban [27] figyelnek a bal fülükre . Miguel Roig és Mary Neaman, valamint Péter Brugger és munkatársai hasonló - halandó ember számára technikailag nem túl izgalmas - kísérletekkel ugyancsak megerősítették az ESP-be vetett hit és a jobb féltekeiség kapcsolatát. Kirsten Taylor és munkatársai vizsgálatát azért idézem, mert otthon vagy baráti körben szórakoztató lehet kipróbálni. A kutatók egy bonyolult, neuropszichológiai vizsgálatokban használatos ábra másolásával és emlékezetből való lerajzolásával vizsgálták a féltekei dominanciát.

Ha a kedves olvasó kíváncsi a tesztre, nem kell mást tennie, mint lemásolnia a rajzot (ez a memorizáláshoz szükséges), majd 5-10 perccel később rajzolja le újra, ezúttal emlékezetből, amennyit fel tud idézni. Hogy akaratlanul se zavarja meg

az, hogy a szeme továbbfut pár sorral, és megtudja, mire megy ki az egész, ezért a teszt értékelését a Sean Harribancevizsgálat után írom le.

Sean Harribance Korunk nagy prófétája, akinek jóslatait olvasva, hát mit mondjak, sok minden jutott eszembe, csak a próféta nem. Önmagáról elnevezett parapszichológiai intézetet tart fent, weboldalán minden próféciája össze van gyűjtve, mint például „Az ólom a tőzsdén javulni fog, de az ezüstnek nem jósolok jó hetet", meg hasonlók. Vagy megjósolta, látva St. Austin jövőjét, hogy a régi repülőterét ki fogja nőni, és a mostanitól 30-40 percre lesz egy új. Ezek nem próféciák és nem is jövőbe látások, hanem leginkább egy ember földhözragadt elmélkedéseinek tűnnek, abban a hitben, hogy ő most a jövőben turkál. Egy tv-show-ban a riporter háta mögött egy buddhista szerzetes szellemalakját látta, majd a riportert faggatni kezdte egy kaliforniai nőről, aki el akarja őt csábítani feleségétől. Don Hill, a műsort vezető újságíró nem tudott semmiféle nőről, de Harribance erősködött, hogy létezik a nő, csak Hill még nem tudja. Egy próféta ugye mégsem tévedhet. Harribance szerintem iskolapéldája a skizotip személyiségnek, csak ellentétben az idézett Ms. G-vel, Harribance nem bujdokolt el különös gondolataival, hanem karriert csinált belőle. Ha hiszünk valamiben, és ezt el tudjuk hitetni másokkal is, próféták vagy politikusok leszünk. Ha csak mi hiszünk rendhagyó gondolatainkban, jó esetben, egész életünkben csak különcként fognak kezelni. Rossz esetben zárt osztályon végezzük. Olvasva Harribance viselkedését eszembe jutott egy férfi, aki sok évvel ezelőtt jelentkezett az ambulancián, ahol szerdánként én voltam a „felvevő ember". A férfi elmondta, hogy rendszeresen részt vesz szeánszokon, ám egy alkalommal valami olyan jelenésük volt, amitől pánikrohamot kapott. Valamiképp a saját halálával kapcsolatos dolgokat „tudott meg", és ez azóta nem hagyja nyugodni. Amúgy egy kis közértet vezetett, de mellette természetgyógyászattal is foglalkozott. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem kezeli akkor ő saját magát. Kitérő választ adott, hogy ez bonyolult kérdés. Nekem azért mindig furcsa, ha homeopaták altatót szednek, természetgyógyászok pszichoterápiára jelentkeznek, vagy pszichológusok antidepresszánst szednek - nem egy ilyenről hallottam már. Beszélgetés közben túlvilági dolgokról győzködött engem, majd valamelyik kérdésemre egyszer csak imára kulcsolta a kezét, szemét forgatva a mennyezetet bámulta és mormogott valamit. Ezután hozzám fordult, és azt mondta, most beszélt Heródessel, és Heródes igazat adott neki. Nem tudtam eldönteni, most ezt ő komolyan átéli, vagy tudatosan játszik nekem, de mindenesetre úgy tűnt, mint aki meggyőzőnek tartja magát. Ezért is meséltem el: mert Harribance és közte ez a fő hasonlóság. Ha valakiben kialakul egy mélyen mágikus hit, akkor egészen naiv dolgokat is meggyőződéssel tud mondani, mert gondolatait és szavait egy mély belső bizonyosság kíséri. Ezt végül is mindenki átélheti, amikor számára egészen nyilvánvaló dolgokat állít, inkább azon szoktunk megrökönyödni, ha kiderül, hogy valakinek ez nem nyilvánvaló. Búcsúzóul a táskájából elővett egy csillámokkal teli műanyag lapot, amivel gitárokat és bárpultokat szoktak borítani, és azzal adta át, hogy ezt tegyem az ágyam alá, mert megvéd az ártalmas sugaraktól. Az ambulanciás megbeszélésen a kollégák részéről persze azonnal előjöttek az előítéletek, hogy a férfi biztos skizofrén, meg hasonlók. A vita hevében már arra kezdtek célozgatni, hogy mivel én nem dolgoztam még pszichotikusokkal, biztos elnéztem az esetet. Igazamat az védte meg, hogy a férfit kezelő kolleganőm maga is úgy látta, ez inkább hóbort, semmi más. Nos, Harribance hajlandó volt Roll és Persinger karmaiba vetni magát, hogy megvizsgálják, mit csinál az agya a pszijelenség közben. Harribance gyermekkorában későn tanult meg beszélni, ami általában a bal félteke megkésett fejlődését és a jobb féltekei dominancia kialakulását szokta jelezni. Tizenhárom évesen leesett egy fáról, s eltört a bal keze és lába. Pszi-tapasztalásai ettől kezdve jelentek meg. Gyakran hallott belső hangokat, amelyeket Krisztusnak tulajdonított. Elmondása szerint sosem tanult hagyományos módon, hanem csak rátette a kezét a szövegre, és már tudta is. Élete során többször tesztelték pszi-képességét, amely általában a véletlennél jobb eredményt mutatott. Persinger laborjában kétszer vizsgálták. Neuropszichológiai vizsgálata azt mutatta, hogy agya bal oldalában alulműködés és fejlődési zavar mutatható ki, ami a megkésett beszédfejlődés gyökereire utalhat és a fejlettebb jobb féltekei funkciókat jelzi. Az EEGvizsgálat ezt meg is erősítette. A második látogatásakor megejtett agyi képalkotó eljárással (SPECT-tel) történt vizsgálat megerősítette, hogy a korábban Térészlelő Tekervénynek nevezett jobb szuperior parietális lebenye túlműködött, miközben részletekkel próbált szolgálni egy anyának négy évvel korábban ismeretlenek által meggyilkolt leánya haláláról. Amikor elektromágnessel ingerelték a jobb és bal temporális lebenyét, hét ingerlésből hatszor Krisztus és Szűz Mária jelent meg neki bal oldalon. Az eredmények összességében igazolták, hogy Harribance-nak eleve aktívabb a jobb féltekéje, és pszi-élményei alatt tovább nőtt a jobb temporális és parietális lebenyének a működése. Ezért gondolom azt, hogy Moultonnak és Kosslynnak talán érdemes lett volna a pszi-képességekben bizonyítottan jó embereket megvizsgálniuk, mert könnyen elképzelhető, hogy akkor ők is érdekes adatokkal gazdagíthatták volna a paranormális jelenségek jobb féltekei elméletét.

Képmásolás és mágikus gondolkodás Ha lemásolta és fejből is lerajzolta már a képet, akkor vegye maga elé a fejből lerajzoltat, és mérje meg, mennyire tolta el a téglalapot függőlegesen metsző egyenest valamelyik irányba a geometriai középponttól. Ha balra tolódott el, akkor a vizsgálat szerint Ön a balra tolódás mértékével arányosan , jobb féltekei" és ezzel arányosan lehetnek mágikus hiedelmei. Persze az is lehet, hogy nincsenek, a jobb féltekeiség nem jelent törvényszerűen mágikus gondolkodást. De az is lehet, hogy Ön az asztrológiát, a földön kívüliek létét, a telepátiát és a jövőbe látást megalapozottnak tekinti és hisz bennük, tehát nem tekinti ezeket hiedelemnek. Végül is csak a szavakon való lovaglás volna azon vitázni, ez most hiedelem vagy tény, a lényeg, hogy a jobb féltekei emberek sokkal gyakrabban gondolják létezőnek az ESP jelenségeit, az asztrológiát, a túlvilágot vagy a szellemeket.

Egy paranormális összefoglalás Ebben a hosszú-hosszú fejezetben megtudtuk, hogy a tektonikus feszültségek növekedése és a geomágneses változások előrejelzik az ufóészleléseket. Az ufó általi elrablási élmények legvalószínűbb oka az alvási paralízis, amely olykor egy óráig is eltarthat. Az alvási paralízis alatti élményeket a jobb temporális lebeny aktivitása eredményezi. Tudjuk, hogy a geomágneses és laboratóriumban elektromágnessel indukált változások a jobb temporális lebenyben könnyen kiválthatnak misztikus élményeket, ez magyarázza a szellemkastélyokban, kísértetjárta házakban előforduló különösen vizuális és hallásos jelenségeket. A paranormális jelenségek és a beléjük vetett hit szoros kapcsolatot mutat a jobb félteke működésével, ezenbelül is számos vizsgálat igazolja, hogy a temporális kisülésekre utaló jelek gyakorisága együtt jár a paranormális hiedelmekkel ""-*--. A paranormális jelenségekbe vetett hit szoros kapcsolatban áll a jobb félteke azon képességével, hogy távoli dolgokat is összekapcsoljon, ez egyben a kreativitás alapja is. Sok kutató szerint a skizofrénia az evolúció során azért nem szelektálódott ki, mert a patológiásán fellazult gondolkodás enyhébb változata a kreativitás, ami nagy evolúciós előnyt képvisel. A pszi-jelenségek létezését (telepátia, rövid idejű prekogníció) kizárni nem lehet, azonban az eddig felvonultatott laboratóriumi vagy életszerű helyzetekben nyert adatok nem meggyőzőek. Ha a pszi-jelenségek léteznek, úgy valószínűsíthető, hogy a jobb féltekei aktivitást serkentő környezeti hatások elősegítik a pszi-képességeket. A paranormális jelenségek kialakulási mechanizmusa hasonló a vallásos és misztikus élmények keletkezéséhez. A folyamat lényege, hogy a jobb féltekében keletkező különös élmények átkerülnek a „gyengén szűrő" bal féltekébe, amely az egyén kulturális beágyazottságának függvényében értelmezi azt. Így „ad nevet" a bal félteke a jelenlétérzésnek, s így gyárt elméleteket a jobb félteke által észlelni vélt egybeesésekről és élményekről. Ezt a feltevést egy 2007-es vizsgálat, melyet Vaughan Bell és munkatársai végeztek, szellemes egyszerűséggel bizonyította. Koponyán keresztüli elektromágneses ingerléssel - amilyet Persinger is alkalmazott - blokkolni is lehet az agyműködést, minden csak a mágneses tér frekvenciájától, mozgási irányától és erejétől függ. Ez a módszer alkalmas arra, hogy az átmenetileg „kikapcsolt" agyterületek miatt kiesett funkciókból következtessenek az agyterület működésére. Amikor a kutatók a bal temporális lebenyt blokkolták, megszűntek a mágikus gondolatok". Összességében ismét oda lyukadtunk ki, hogy a világ attól színes, rejtelmes és misztikus, mert a jobb féltekénk különös lényekkel, jelenségekkel népesíti be a világot, létrehozva az anyagi világ mögött egy másik, láthatatlan világot. Hogy a láthatatlan lényekből, idegen hatalmakból, különös képességekből mi létezik, és mi csupán a képzelet játéka, majd egyszer úgyis kiderül.

VII. A stigmák

A krisztusi stigmák rejtélye Sok csoda a tudomány fényében elillan, mint a reggeli pára, a szellemek nem a kastélyokban, hanem a fejünkben laknak, és az előző fejezetek tanúsága szerint nem Isten teremtette az embert, hanem az ember az Istent. A krisztusi sebek azonban, melyek a kiválasztottakon megjelennek, olyan rejtélyek, melyeket nem lehet sem a képzelet, sem csalás termékének tekinteni: a stigmák a kétkedő tudománnyal dacolva makacsul léteznek. Nem természetfeletti jelenségek, inkább az emberi jelenségek egy eddig kellően ki nem fürkészet új oldala. A csodák bennünk vannak, mi teremtjük őket. A stigmák léte bizonyság arra, hogy az emberi hit valóban nem ismer határokat, s az emberben ma még kellően nem ismert rejtett erők lakoznak.

Mi a stigma? Stigmáknak nevezzük azokat a sebeket, melyek Krisztus testén a passió során keletkeztek. Elsősorban a keresztre feszítéskor kezébe-lábába vert szögek helyét, János evangéliumában említett, oldalába szúrt dárda okozta sebet, és a töviskoszorú okozta sérüléseket szoktuk stigmának nevezni. Rendhagyó stigmák a korbácsütések, vagy a vállon vitt kereszt nyomai. Olykor véres verejték vagy véres könnyezés is tapasztalható. Egyes stigmatizáltakon vörös csík formájában gyűrűnyom is megfigyelhető volt, ami a Krisztussal való jegyességet jelzi. Létezik láthatatlan stigmatizáltság is, amikor a sebek nem látszanak, csak a fájdalom árulkodik a stigmákról. A stigmák - akár láthatók, akár láthatatlanokáltalában nagyon erős fájdalommal járnak. A sebekből gyakran tiszta vér szivárog, mely nem alvad meg, a sebek, bár olykor éveken keresztül nyitva maradnak, nem fertőződnek el, s egyeseknél parfümillatúak.

A stigmák ősmodellje Krisztus keresztre feszítését és szenvedését, majd halálát többen orvosi szempontból is elemezték. A keresztre feszítés perzsa eredetű kivégzési mód volt, amelyet Nagy Sándor terjesztett el Karthágótól Rómáig. A rómaiak kedvelt kivégzési módja volt: a Spartacus-féle felkelés leverése után Capuától Rómáig hatezer rabszolgát feszítettek meg. A keresztre feszítés előtt szokás volt a megkorbácsolás. A keresztre feszítés technikáját a modern korban alaposan tanulmányozták. Kiderült, hogy a tradicionális ábrázolással szemben a tenyéren átvert szög nem tartja meg a testet, a kéz a test súlya alatt kettészakadna, ezért a szögeket valójában a csuklónál verték át a kézen, a két alkar csont között. Érdekes mód a torinói leplen is csuklósebeket találtak, ami megerősíti a modem vizsgálatok eredményét. A torinói lepelnél kevés dolgot vizsgáltak meg alaposabban oly sokan, és jutottak oly ellentmondásos eredményekre. A nyomozás izgalmával jár végigolvasni a lepel kutatóinak érveit és ellenérveit. A lepel egyesek szerint először 1353-ban tűnt fel a francia Lirey-ben. Henri de Poitiers püspök elrendelte a közszemlére bocsátását és megindult a zarándoklat a lepelhez. Pierre d'Arcis, az őt követő püspök 1389-ben azonban levelet intézett a pápához, hogy a lepel bemutatását tiltsák be, mert annak hamisítvány voltát már Poitiers felfedte, a festőjét elfogták, aki vallomást is tett. Mint a püspök írta, valószínűtlen, hogy az evangélisták ne említették volna a leplet, ha az létezett volna, s még valószínűtlenebb, hogy 1300 évig a lepelnek nyoma veszett volna. Egy francia keresztes lovag említette, hogy 1208-ban Konstantinápolyban látott egy leplet, amelyben állítólag Krisztus volt eltemetve, s sokan elképzelhetőnek tartják, hogy ez lehet a torinói lepel, melyet a templomos lovagok hoztak el Franciaországba és vagy száz éven át rejtegettek. A torinói lepelre és a konstantinápolyi múltra azonban a gyanú árnyát veti az a tény, hogy időközben számos lepel vált ismertté, amelyeken mind Jézus testének lenyomata látszik, így létezett a cadouini lepel, amelyet először 1115-ben mutattak be Cadouiniben, ahol a cisztercita rend őrizte, de később kiderült, hogy a 10. századból származik, és Korán-idézet van rajta. (Ezért állítólag 1933-ban megsemmisítették). De létezik besanconi, champiegne-i és xabregasi lepel is. Csupán történeti okai vannak annak, hogy a köztudatban a torinói lepel: a Lepel, és ezt elemezték a legtöbbet. Az egyik sarkalatos kérdés természetesen a vér. A leplen található vérfoltok elemzésén összecsapó kutatók egyik része kimutatta, hogy a vér AB vércsoportú embertől származik, mások viszont azt bizonyították, hogy a foltokat festették, kimutatva a korabeli festékek szemcséit. Végül is a bűnügyi vérelemzések nem tudták megerősíteni a vérnyomok létezését. További érv a hamisítás mellett, hogy a leplen csak a test negatív lenyomata tartalmaz vasoxidot, a „tiszta" területeken nincs vasoxid. Ez elég egyértelműen valamilyen festészeti eljárásra utal. A szövet független laboratóriumok által végzett radioaktív kormeghatározásai 12-14. századinak ítélték a szövet korát, mire a lepel védelmezői azt állították, hogy a vizsgált minta a lepel későbbi javítási kísérletéből származik (a lepel ugyanis egy tűzben kicsit megégett.). A további mintavételt viszont a Vatikán megtagadta. Nem túl erős, de elgondolkodtató érvek azok is, amelyek felvetik, hogy a korabeli zsidó temetkezési szertartások, illetve az evangéliumok leírása szerint Jézust nem egy lepedőbe, hanem több szövetcsíkba csavarták, és eltemetése előtt a holttestet lemosdatták. Hogyan lett az anyagdarabokból egy (vagy még inkább több) halotti lepel, és hogyan kerültek rá vérnyomok, miután a testet lemosták? Bűnügyi szakértők azt is megkérdőjelezik, hogyan csuroghatott olyan szép szabályos erekben a vér, miként az a leplen látszik? Például a fejsebből szivárgó vért a hajnak fel kellett volna fognia. A torinói lepel tehát feltehetőleg zseniális hamisítvány, azonban oly korban készült, amikor talán még köztudottabb volt, miként szögezték fel a keresztre a rómaiak a kivégzendő áldozatukat. 1968-ban egy buldózer véletlen feltárt egy sírt, amelyben 35 test maradványát találták meg, az egyikük csuklójában ott maradt az eredeti szög. Ez megerősítette a torinói leplen látható seb elhelyezkedését és a modem, hullákkal végzett vizsgálatokat is. Az elemzés szempontjából azért kulcsfontosságú kérdés a szög csuklón való áthatolásának helye, mert a stigmatizáltaknál ez erős ellenérv lehet az isteni eredet ellen. Az összes stigmatizáltnál a sebek a népszerű ábrázolásnak megfelelően, vagyis a tenyéren és kézháton jelentek meg, nem pedig a csuklón. Már Jean-Martin Charcot megfigyelte hisztériás betegein, hogy a különféle tünetek nem az anatómiai beidegzés szerint jelennek meg, hanem aszerint, mit tud a beteg a test működéséről. A stigmák tehát mindig ott jelentek meg, ahova „gondolták", és ez mindenképen pszichés eredetre utal. Mindez semmit nem von le a szentek hitéből, csupán a stigmák keletkezési mechanizmusának megértéséhez visz közelebb.

Stigmaleltár A 19. század végéig Dr. Antoine Imbert-Goubeyre 321 hitelesen stigmatizáltat írt le, ezekből mindössze 41 volt férfi! A 20. században megszaporodtak a stigmatizáltak, így ez a szám mára jóval nagyobb. A stigmatizáció történetében különösnek tűnik, hogy - egy feltételes kivételtől eltekintve - a 13. századig egy stigmatizáltról sem tudunk, utána viszont „gombamód" elszaporodtak. Ennek oka gyaníthatóan az, hogy a pszichés úton keletkező szomatikus tünetek tanulhatók. Ez vezette félre Charcot-t a hisztériát illetően. A párizsi Salpétriére közkórházban ugyanis a hisztériás és epilepsziás betegeket közös kórteremben „gyűjtötték" és mivel a hisztériások igen könnyen átvesznek mindenféle tünetet, kialakult a szinte napjainkig kísértő hisztero-epilepszia, vagyis az álepilepsziás roham, amely mindenben utánozza az epilepsziás nagyrohamot, csak éppen nincsenek kóros agyi kisülések. Ugyanakkor nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy pszeudo-epilepsziás rohamok és valódi epilepsziás rohamok egyazon betegnél is előfordulhatnak, mi több, a beteg számára saját valódi rohama válik hisztériás alapon kialakuló álrohamának modelljévé. A stigmatizáltaknak számos közös sajátosságuk van, amely a stigmák kialakulásának valamilyen közös mechanizmusára utal. Ennek előfeltételei a specifikus személyiségben és a testi tulajdonságokban rejlenek.

1. 2. 3. 4. 5. 6.

A stigmatizáltak általában: számos súlyos betegségben szenvednek, gyakoriak náluk az extázisok és víziók, fájdalmukban úgy érzik, osztoznak Krisztus szenvedéseiben, a stigmákat ajándéknak és vezeklésnek tekintik, titkolják stigmáikat, gyakori jellemzőjük a táplálékról és folyadékról való lemondás, némelyikük, állítása szerint, éveken át táplálék nélkül élt.

A stigmatizáltaknál Jézus életéveinek száma szimbolikus, sok stigmatizált szintén 33 évesen halt meg, vagy 33 évesen jelentek meg nála először a stigmák. A stigmák sok stigmatizáltnál periodikusan tűntek fel, általában csütörtökön kezdődtek és péntek délutánig tartottak. Másoknál a stigmák folytonosan jelen voltak. Az egyház általában nem nézte jó szemmel a stigma jelenségkörét, gyanakvással kezelt minden esetet. Jogosan, mert közülük sokan fanatikus vagy közönséges csaló volt. De az egyház minden csodát gyanakvással kezel, és végül is ez korrekt dolog. A csoda attól csoda, hogy ritkán fordul elő. Vannak homályos feltevések arról, hogy már Pál apostol hordozta Krisztus sebeit. A galíciaiakhoz írott leveléből származik a híres mondat: „Testemen hordozom az Úr Jézus jegyeit." A görög eredetiben stigmata áll. A kérdés azért nem tisztázható, mert Pál sokszor elég homályosan fogalmazott, és lehet, hogy itt is metaforikusán értette. Mint Charles Ensminger hosszú tanulmánya végén idézi:„így Pál stigmája, akár önmaga okozta magán, akár pszichoszomatikus úton keletkezett, önmaga és követői szemében Jézus Krisztus megtestesítőjévé tette őt"*. Bár vannak utalások arra, hogy az 1213-ban elhunyt Oigniesi Szent Mária már 1201-ben is hordott stigmákat testén, illetve az 1231-ben egy ráomló fal alatt halálát lelő Haschai Boldog Dodo is stigmatizált volt, a hivatalos nézetek szerint Assisi Szent Ferenc volt az első stigmatizált. Ennek egyedüli oka, hogy nála látta először az egyház bizonyítottnak.

Assisi Szent Ferenc Szent Ferenc, eredeti nevén Giovanni di Bernardone, 1181-ben vagy 1182-ben született Assisiben. Apja gazdag posztókereskedő volt. Ferenc sokat mulatozott barátaival, de mint írják, elég kiábrándult volt. Egy hadjáratban fogságba esett, és egy évig raboskodott. Visszatérve, folytatta semmittevő életét, majd súlyos betegségbe esett. Ekkoriban kezdődött lelki válsága. De ez csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta. Ám a Dél-Itáliába induló hadjáratról visszafordult és útközben egy szegény lovagnak ajándékozta pompás öltözékét. Ettől kezdve gyakran ápolt a városon kívüli telepen leprásokat, sokat imádkozott, visszavonultabb életet kezdett élni. Rómába zarándokolt, belső sugallatokhoz kezdett igazodni. Egy szép napon Rómában ruhát cserélt egy koldussal, és odaült a Szent Péter-bazilika kapujához kéregetni. De másnap már ismét úgy jelent meg a templomban, mint a dúsgazdag Bernardone fia. Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és egy vég posztóval, eltűnt a házból. Atyja kerestette, s kisebb sereggel vonult a San Damiano-kápolnához. Ferenc egy barlangba menekült. Egy hónappal később Ferenc kolduló

barátként jelent meg a város utcáin, apja bevonszolta a házba, megpofozta, és bezárta a pincébe. Miután apja elutazott üzleti útra, anyja és a cselédek kiszabadították és futni hagyták a fiút. „Bernardone ekkor elkeseredésében feljelentést tett »megtévedt« fia ellen, hogy visszaperelje tőle a pénzét. Először a városi tanácshoz, majd a püspökhöz fordult. A nyilvános tárgyalás meghökkentő módon zárult: Ferenc ruha nélkül állt ott, mert a püspök lába elé letette atyjától kapott ruháját, erszényét és így kiáltott: »Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak azt, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: atyám, Bernardone, hanem azt mondom: Miatyánk, ki vagy a mennyekben!« A püspök a palástjával takarta be Ferencet." Ferenc tehát elég különc figura volt, azt gondolom, ma skizotip személyiségűnek mondanánk. A skizotip személyiség fogékony a misztikus vagy paranormális élményekre. 1209. február 24-én Ferenc Szent Mátyás apostol ünnepén misén vett részt. Az evangéliumból olvastak fel, azt a részt, mikor Jézus elküldte a tizenkét apostolt, mondván: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem. Úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: „Ez az, amit keresek!". Mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna ruhában hagyta el a várost". Úgy tűnik tehát, hogy Ferencnek megtérésélményei voltak, melyek idővel mindig elhalványultak, és olyankor visszavisszatért régi életébe, mígnem aztán ezen a misén bekövetkezett a végleges megtérés. Hatévi térítés és igehirdetés után 11 követőjével elzarándokolt Rómába, ahol III. Innocent pápa áldását adta arra, hogy rendet alapítsanak. 1213ban ajándékul kapták az Alverna-hegyet, ahol 1224. szeptember 14-én megtörtént a stigmatizáció. Leó testvér, egyik kísérője később részletesen leírta az eseményeket. Érkezésükkel negyvennapos böjtölés és ájtatoskodás vette kezdetét. Leónak egy éjszaka az a félelme támadt, hogy Ferencet halva találja, így bekukucskált Ferenc kunyhójába, és megpillantotta őt, amint térdel és a mennyek felé tárt karokkal imádkozik. Hirtelen fényesség támadt, mely Ferenc feje körül lebegett, s egy hang is hallatszott, de hogy mit mondott, azt Leó nem értette. Leó elszégyellte magát, és el akart osonni, de egy ág megreccsent lába alatt. Ferenc felpattant, láthatólag várt valakit, de aztán nem haragudott meg a siránkozó, bűnbánatos Leóra, hanem elküldte a Bibliáért, hogy abból tudják meg az Úr akaratát. Leó háromszor nyitotta ki vaktában a Bibliát, s mindannyiszor a passiónál nyílt ki a könyv. Ferenc ebből megértette az Úr akaratát és azért könyörgött, hogy átélhesse Krisztus szenvedéseit. Hajnal felé hirtelen vakító világosság támadt és egy szeráf tűnt fel. Egyik követője, Tommaso da Celano, aki Szent Ferenc életrajzát is írta, így írja le a stigmák keletkezését: „Két évvel azelőtt, hogy visszaadta lelkét a mennynek, s mialatt Alvema kolostorban lakott, mely nevét onnan kapta, ahol állt, Ferenc egy Istentől jövő látomásban látott egy embert, kinek hat szárnya volt, mint egy szeráfnak, s ki állt fölötte, széttárt karjai és lábai a kereszthez rögzítve. Két szárnyat a feje fölött tartott, kettő repülésre széttárva, és kettő takarta egész testét. Amikor a Magasságosnak e legszentebb szolgája látta e dolgokat, a legnagyobb csodálat töltötte el őt, de nem tudta, mit akarhat jelenteni e látomás neki. Mindazonáltal rendkívüli mód örvendezett, és határtalanul boldog volt a kedves és kecses, őt figyelő szeráf látványától, akinek szépsége mindent felülmúló volt, de akinek a kereszthez szögezettsége és keserű szenvedése megijesztette Ferencet. Így Ferenc felegyenesedett, s ha mondhatom így, egyszerre volt szomorú és boldog, és váltakozva élt át örömöt és fájdalmat. Szorongva töprengett azon, mit jelenthet a látomás, és lelke erősen igyekezett felfogni és megérteni ezt. Miközben képtelen volt bármit is tiszta elmével felfogni a misztikus látomásból, aközben ráébredt, hogy a szenvedés okozta gyengeség határozottan a szívében gyökerezik, és a szögek stigmáiból, melyek kezdtek megjelenni kezein és lábain, épp úgy, ahogy kevéssel azelőtt a megfeszített emberen látta maga fölött." Semmi okunk kétségbe vonni a leírások hitelességét, de ezek pontosságát a Persinger laboratóriumában nyert tapasztalatok csak tovább erősítik. Ha e világi értelemben elemezzük Szent Ferenc eksztatikus élményét, akkor néven nevezve a dolgot, Ferencnek a negyvennapi böjtölés és állandó ima hatására a korábbi fejezetekben leírt mechanizmusokon keresztül temporális kisülései, majd jelenlétérzése alakult ki, amelyet általában először félelem, majd pozitív érzelmek kísérnek. „Ferenc kezei és lábai olyannak látszottak, mint amelyeket a közepükön szöggel szúrtak át. A szögek a tenyerekben és a lábak felső részén jelentek meg, és a végük a másik oldalon volt látható. A jelek a tenyéren kerekek voltak, míg a kézháton hosszúkásak, és apró húsdarabok látszottak, olyan hatást keltve, mintha a szögeket elgörbítették volna és visszahajolva kiállnának a húsból. A lábon ugyancsak kiállt a szög. A test jobb oldalt át volt szúrva, mintha lándzsával történ volna. A sebet véres heg fedte, úgyhogy köntöse gyakran átvérzett szent vérével."

A stigmák soha ennyire „élethűen" nem jelenítették meg a későbbi szenteken a testbe vert szögeket. Szent Ferenc egyedül Leó testvérnek tárta fel a stigmák titkát, s Leó kötözgette naponta friss vászonnal a szent sebeket. A stigmák nagy örömöt és nagy fájdalmat jelentettek Ferencnek, sebeitől járni is alig tudott. Csütörtöktől szombat reggelig azonban nem engedte meg, hogy Leó kezelje sebeit, mert teljesebben akarta átélni Krisztus szenvedéseit'. Szent Ferenc egyre betegebb lett: máj-, vese- és szemproblémái támadtak, s 1226-ban halt meg. 1914-ben egy Ferenc korabeli kéziratot találtak, amely listába szedte mindazok vallomását, akik életében, vagy halálában látták Szent Ferenc sebeit. Ma ezek szolgálnak bizonyságul, hogy a sebek valóban léteztek. A stigmák „benne voltak a levegőben". A művészetben ez idő tájt előszeretettel kezdték ábrázolni a keresztre feszítést, rituális szertartásokon előadták, illetve egyesek szent hevületükben megpróbálták Krisztus sebeit szándékosan előidézni magukon. 1222-ben, tehát Szent Ferenc stigmatizálódását két évvel megelőzően az Oxfordi Tanács egy fiatal fiú esetét tárgyalta, aki Krisztusnak adta ki magát: a Megváltónak nevezte magát és átszúrta saját kezeit és lábait. Valószínűleg őrült lehetett, de élete végéig börtönbe zárták. Nem célom részletesen ismertetni a stigmatizáltak történetét, még a híresebbekét sem, hiszen ezek olvashatók a Szentek Életében, illetve Ian Wilson 1989-es Stigmák, és Michael Fraze Krisztus sebeit viselték című szintén 1989-ben megjelent könyvében. Megjegyzem, a Szentek Életében bizony végig kell bogarászni az összes szent életét, ha valaki rá akar bukkanni a stigmatizáltakra. Az egyház még ma is szemérmesen mellékes információnak tekinti ezt a jelenséget, ami bizonyos fokig érthető, nem kívánja szentjeit „ki tud többet" módon „versenyeztetni". A stigmák részletes tárgyalása óhatatlanul az attrakció felé vinné el a szentek életének ismertetését, holott a szentté avatásnak a stigmák nem feltételei. A továbbiakban két okból mégis ismertetem néhány stigmatizált életét. Egyrészt illusztrálni szeretném a stigmatizáció jelenségkörét, különösen a 19-20. századi, már időben hozzánk közelebb eső és alaposabban megvizsgált stigmatizáltak révén. Másrészt a fejezet a stigmák egy lehetséges - tudományos - magyarázatába szeretne kifutni.

Sienai Szent Katalin Sienai Szent Katalin (1347-1380) Benincasa Jakab 25. gyermekeként született egy ikerszülés életben maradt gyermekeként. Figyelemre méltó tény, hogy ikerhúga a születés után hamarosan meghalt. Ez felveti Katalin valamifajta lehetséges magzati károsodását. A magzati agykárosodások a koraszülöttség vagy a magzat elmaradt fejlődésének gyakori következményei, s ikertestvére halála utalhat ilyen körülményekre. Mély vallásosságáról feljegyzik, hogy már háromévesen minden lépcsőfok megtétele előtt elmondott egy üdvözlégyet. A temporális epilepszia gyanúját igazából az kelti fel, hogy „hatéves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett - ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette - megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta"". Ez egyfajta konverziós élmény is lehetett, mert ettől kezdve Katalin egyfajta gyerekszentként kezdett viselkedni: böjtölt, imádkozott, vezekelt. Tizenhat évesen felvették a Szent Domonkos rendbe, és ettől kezdve házuk pincéjében, kinevezve egy zugot cellájának, három éven át önsanyargató életet élt: nem evett húst, párnája kő volt, rendszeresen verte magát ostorral, s csak gyóntatójával tartotta a kapcsolatot. Az önostorozás Jézus megkorbácsolásának újraélését jelentette, és rendkívül fájdalmas volt. Mint egy korabeli szemtanú leírta: „Minden ostor botszerűen nézett ki, amelyből egy háromágú kötél állt ki. A kötélen nagy csomók voltak, és ezekből a csomókból tűéles kampók lógtak ki, melyek olyan hosszúak voltak, mint egy búzaszem, vagy talán még annál is hosszabbak. Ilyen ostorokkal verték meztelen testüket, úgy, hogy az elkezdett vérezni. Olyan mélyen fúródott bele a testükbe a vaskampó, hogy csak másodjára tudták kirántani a húsukba belekapaszkodott vastüskét.". Az állandó magányt a pincében ma szenzoros deprivációnak, vagyis ingermegvonásos helyzetnek neveznénk, amely már néhány óra múltán nagymértékben felerősíti a szubjektív élményeket, hallucinációkat és irrealitás érzést okozva. Mindez egy vallásos talajon misztikus élményeket eredményez. A harmadik évben megjelent neki Krisztus, és láthatatlan gyűrűt húzva az ujjára eljegyezte. „Elveszlek Téged a hitben Magamnak, a Te teremtődnek és gondviselődnek. Őrizd meg ezt a hitet, míg jössz hozzám a mennyekbe, és ünnepeld ezt a házasságot, amely soha nem ér véget." Az apácákat Krisztus jegyeseinek tekintették, ami sajátos erotizálása Isten szolgálatának. A háromévi magány és önsanyargatás után küldetéstudata támadt, „az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának... Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a »családom« névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374.

évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Raimondot rendelték mellé... 1375-ben meghívták Pisába. Itt kapta meg az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején, a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek." Raimondo atya, aki gyóntatója volt és szentté avatásához az adatokat is szolgáltatta, így írta le Katalin stigmatizációját: „Fokozatosan felegyenesedett imához való térdeléséből, arca ragyogott, karjait kitárta, aztán egy ideig mozdulatlanul így állt, majd hirtelen földre zuhant, mint aki halálos sebet kapott. »Láttam - mondta -, a megfeszített Urat, amint leszállt hozzám nagy fényességben, s ezért elmém, amely repesve akart találkozni a Teremtővel, arra késztett, hogy felegyenesedjek. Akkor az O legszentebb sebeiből öt vérvörös sugarat láttam, melyek egyenesen a kezeimnek, lábaimnak, szívemnek tartottak. Ahogy láttam ezt a misztériumot, azonnal felkiáltottam: Uram, én Istenem, áldalak Téged, enged, hogy a stigmák ne jelenjenek meg testem felszínén. S mialatt én beszéltem, mielőtt a sugarak elértek volna, vérvörös színűk ragyogóvá vált és a tiszta fény öt helyen érte el testemet, a kezeimen, a lábaimon és szívemben. Oly nagy a fájdalom, különösen a szívemben, amit most elviselek, hogy hacsak az Úr nem tesz új csodát, lehetetlennek tűnik számomra, hogy testem el tudjon viselni ekkora gyötrelmet, és ne végezném be napokon belül.«" Visszavitték szobájába, ahol úgy tűnt, haldoklik. De aztán úgy látszott, hívei egyesült imádsága elhozta az új csodát, és következő vasárnap, amikor ismét megkapta az áldást Raimondo atyától, ereje a régi volt, természetfeletti módon megújult. A romolhatatlanság

Katalin tehát láthatatlan stigmát viselt a továbbiakban, amelyek azonban ugyanolyan fájdalommal jártak, mint a látható sebek. Halála után a stigmák megjelentek testén, ezt VII. Urbán és XIV. Benedict pápa is hitelesítette. Teste romolhatatlannak bizonyult, mumifikálódott fejét a sienai Szent Katalin-bazilikában őrzik. Romolhatatlannak tekintik azokat a szenteket, akiknek teste ellenáll az enyészetnek. Joe Nickell meglehetősen szkeptikus a „romolhatatlanság" kérdésében. A szentek is halandó emberek voltak, s testük ugyanúgy ki van téve az idő „vasfogának". Igen sok romolhatatlannak nevezett szentről kiderült, hogy valójában bebalzsamozták, ebből ered különös kellemes illatuk is. Más romolhatatlanok viszont annak a jól ismert jelenségnek köszönhetik testük mumifikálódását, hogy száraz, szellős helyen temették el őket. Valódi romolhatatlanságról akkor beszélhetnénk, ha a mumifikálódás folyamata sem indulna meg. A mumifikálódás nem tekinthető „romolhatatlanságnak", hanem egy természetes folyamat. Ugyanakkor Lourdes-i Szent Bernadett teste valóban romolhatatlannak tűnik, bár arcát és kezét viasszal vonták be az elszíneződés kivédésére. Amire azonban most nincs magyarázat, az nem jelenti azt, hogy nem is lehet rá magyarázat.

A megváltó nők

Kevesen figyeltek fel arra, hogy Katalin és Jeanne D'Arc közt mind életüket, mind személyiségüket tekintve igen erős párhuzamok vonhatók, jóllehet persze nagy különbségek is voltak közöttük. Jeanne nem volt aszkéta, erős testalkatú volt, s egészségét a rendkívül megterhelő körülmények dacára is megőrizte. Katalin törékeny volt, gyakorlatilag egész életében betegeskedett. Ami közös bennük, hogy vízióikat követve - dacolva koruk nőfelfogásával - nagy tetteket vittek véghez. Jeanne cselekedetei ismertek, ám Katalinról kevesen tudják, hogy egész életében azért küzdött, utazott, levelezett, hogy visszatérítse a pápát avignoni fogságából. Személyesen kísérte el a pápát Genováig, amikor az 1376-ban megszökött Avignonból. Ha emberileg nézzük, hihetetlen küldetéstudat kellett ahhoz, hogy egyszerű halandónként a nagypolitika ügyeibe ártsák magukat. A küldetéstudat vagy megszállottság forrását Jeanne esetében tisztáztuk: a temporálislebeny-epilepsziából fakadó vallásos víziók rendkívüli, pszichotikus fokú bizonyosságélménnyel párosulnak. A hallucináció eleve, per definitionem azt jelenti, hogy nem különböztethető meg a valóságtól. Ha egy ember oly mértékben tiszteli és féli az Urat, miként azt a középkori vallásos emberek, nehéz elképzelni, hogy bárki is komoly ellenállást mert volna tanúsítani a fejében keletkező parancsokkal szemben. Emlékezzünk csak, hogy alkudozott Mózes és Mohamed a küldetés ellen, majd végül mégiscsak engedniük kellett a belső hangok parancsának. Visszatérő motívum ez a „vita a hanggal", és arra utal, hogy még a

babonás ókori ember is a földön járt, és olykor kételkedni kezdett abban, valóban Isten szól-e hozzá, vagy csak a képzelete űz vele bolond játékot. A látomások ismétlődése egy idő után természetesen eléggé meggyőző tud lenni. De ehhez kellett a korszellem is. Ha valaki ma hasonló elszántsággal élne át hasonló küldetést, nem kevésbé volna számára kényszerítő az isteni parancs, de makacskodása csupán azt eredményezné, hogy szimpla mentő helyett kommandósok szállítanák be a zárt osztályra.

Sienai Katalin és az epilepszia Katalin 1376-77 körül kezdte diktálni híres Dialógusát", melyet 1378-ban fejezett be. A könyv tipikus példája az eksztatikus megszállottságnak és elragadtatottságnak, nem hívő ember számára gyakorlatilag átélhetetlen. Mondjuk, erre figyelmeztet is az előszó. Ugyanakkor jól illusztrálja azt az egész lelket átható mély vallásosságot, amely akkora erőt öntött ebbe a gyenge nőbe. A Jeanne-éhoz mérhető erős küldetéstudat, Katalin születésének körülményei, már fiatal korában átélt látomásai, mély hipervallásossága felkelti a temporális epilepszia gyanúját. A Raimondo atya által leírt stigmatizációjelenet ugyancsak egy aurában megjelenő víziót követő izomtónusvesztéssel járó epilepsziás rohamra vall. Erre következtet az Encyclopedia Britannica Katalinról írott cikkének szerzője is. Katalinnál megjelent a szakirodalomban inediának nevezett önéheztetés, állítólag 20 éves korától a szent ostyán kívül nem vett magához ételt. Ez természetesen valószerűtlen, az azonban bizonyos, hogy - mai szóval élve - anorexia nervosában szenvedett és minimális mennyiségű ételt fogyasztott. Mint életrajzírói leírják, ha az ostyán kívül mást is próbált enni, visszaöklendezte. Ez mind anorexiásoknál, mind hisztériásoknál jellemző tünet". Ismertem olyan anorexiást, aki egyetlen müzliszeletet osztott fel három egyenlő részre és ez volt a napi étrendje. A történelem leggyalázatosabb emberkísérletei a náci koncentrációs táborokban voltak. Itt az emberek hónapokon, sőt a szívósabbak éveken át szinte nullkalóriás, levesnek nevezett löttyön éltek, szomorú bizonyságát adva annak, mit ki nem bír az ember. Stigmatizáltaknál visszatérő állítás az is, hogy nem aludtak, vagy mint Sienai Katalin, naponta 15 percet. Levonva az ilyen beszámolókra jellemző túlzásokat, a kevés alvás nyilván igaz, akárcsak a minimális táplálkozás. Temporális epilepsziában, különösen a jobb féltekeiben, amelyet a korábbi fejezetek alapján joggal tételezhetünk fel a misztikus szentek jó részénél, gyakoriak az affektív megbetegedések, mint mánia és depresszió. Ellen White-nál jól felismerhetők a mániás-hipergráfiás állapotok, és a csüggedtséggel járó depresszív állapotok. Szent Pál „mániás" vonásai ugyancsak tetten érhetők állandó utazgatásaiban, intézkedéseiben, kiterjedt levelezésében. Az állandó eksztatikus állapot is, különösen anorexiával párosulva, egyfajta mániás állapotot eredményez. Jól ismert, hogy az anorexiások, dacára a minimális kalóriabevitelnek, hiperaktívak. Egy anorexiást még az evésre is rá lehet venni, csak cserébe engedjék órákig menetelni a kórház udvarán.

Programozott halál? Sok más stigmatizálthoz (Lukardis von Oberweimar, Ágnes anya, Madeleine Morice, Domenica Lazzari, Louis Lateau és Theresa Musco'") hasonlóan, Sienai Szent Katalin is 33 évesen halt meg. Ezt véletlennek semmiképpen nem tekinthetjük, hiszen Jézus is 33 évet élt, vagy legalábbis sokáig így gondolták. (Heródes, akinek uralma alatt Jézus született, már a Krisztus születéséhez igazított időszámításunk előtt 4 évvel meghalt, ergo, Jézus nem akkor született, amikorra kiszámolták, így időszámításunk konstruált jellege is nyilvánvaló.) A halál időpontja tudatosan-öntudatlanul megválasztható. Ausztrál bennszülöttek között élve antropológusok leírták, hogy amikor a bennszülöttek úgy gondolták, itt az ideje haláluknak, egyszer csak meghaltak. Majd 60 éve foglalkoztatja a tudományt az úgynevezett voodoo halál, amit először Walter Canon írt le, és Haitin, Ausztráliában, Afrikában vagy DélAmerikában volt gyakori. A voodoo halál lényege, hogy valakit megátkoznak, vagy a törzsből kiátkoznak, és az illető napokon belül meghal. Hasonló jelenség a japán karoshi, amely amúgy egészséges fiatal embereknél is előfordul, ha egy nagy tekintélyű ember az illetőt nyilvánosan megszégyeníti, vagy megalázza. Engel 170 hirtelen, indokolatlan halálesetet gyűjtött össze: a férfiak 9%-a akkor halt váratlanul meg, amikor önértékelése összeomlott. E különös halálnem egyik legjobb magyarázata a hirtelen szívmegállás. Az intenzív félelem ugyanis a szív egyik szabályozó idegének, a vágusz idegnek oly mértékben megnöveli az aktivitását, hogy a szív lelassul, majd megáll. A másik verzió a túlműködés okozta aritmia. Dávid Phillips sokat kutatta a különféle hiedelmek élethosszra, illetve a halál dátumára vonatkozó hatását. A kínai horoszkóp bizonyos évekhez bizonyos betegségeket rendel, és akik abban a betegségben betegedtek meg, amit a horoszkóp „elrendelt", végzetként élve meg betegségüket, rövidebb ideig éltek. Akiknek tumoros betegség volt „előírva" és valóban abban betegedtek meg, átlagosan 59.7 évet éltek, míg, akik más évben születtek és szintén rákban szenvedtek, azok átlagosan 63.6 évet éltek. Akiket a sors légzőszervi betegségekkel kívánt sújtani és valóban meg is kapták, átlagban 66.9 évet éltek, míg a„nem elrendelt" légzőszervi betegségben szenvedők átlagosan 71.9 évet éltek. Minden népnek vannak szerencsés és szerencsétlen számai. A mi kultúránkban a 13-as szerencsétlen szám, bár ezt egyéni tapasztalások felülírhatják. Miután a lányom péntek 13-án született, számomra a 13-as szám elvesztette negatív jelentését. A kínaiaknak és a japánoknak a 4-es végzetes szám, mert a halál szó és a négy nagyon hasonló kiejtésű. 210 000 japán és kínai, valamint 47 millió amerikai szívbeteg halálának napját hasonlították össze, és kiderült, hogy a kínai és japán betegek sokkal valószínűbben haltak meg valamelyik hónap 4. napján. A halál késleltetése is ismert jelenség, sok ember szeretné még a karácsonyt, lánya esküvőjét, stb. megélni. A kínaiaknál az aratási hold fesztivál a nagy ünnep, az ez előtti hetekben a statisztikai elvárásokhoz képest 35%-kal csökken, majd az ünnepek lezajlása után 35%-kal nő a halálozások száma. Úgy tűnik tehát, hogy a szimbolikus dátumok még azoknál is komoly hatással lehetnek az élethosszra vagy haláluk napjára, akik ezzel, túl nagy vakbuzgósággal nem foglalkoznak. A stigmatizáltak és szentek azonban oly mértékben alárendelik életüket és egészségüket hitüknek, hogy az öntudatlanul programozott halál feltevése nem képtelenség. Ráadásul Sienai Katalin esetében tudjuk, hogy halála előtt már egy hónapja nem ivott vizet, ami teljes kiszáradáshoz, a vér besűrűsödéséhez és halálhoz vezet. Halála közvetlen oka egy stroke volt, ami a besűrűsödött vér fokozott alvadékonyságából következett. Ma már sokan elhiszik, hogy a hit gyógyítani képes. Szokás ezt placebojelenségnek is hívni, ennek összefoglalását adtam 2005-ös könyvem első fejezetében. A placebohatás lényege a pozitív elvárás. De ugyanígy létezik negatív elvárás is, ez a placebohatás sötét párja, a nocebo hatás. Ha például valaki számára a rákdiagnózis egyenlő a halálos ítélettel, ez felgyorsítja a betegség elhatalmasodását. Sok kutató a voodoo-halált is a noceboeffektusnak tekinti. Engel a 170 váratlan halál körülményeit vizsgálva, leggyakoribbnak a szeretett személy elvesztésének hírét találta. Vizsgálták azokat, akiket sikerült az ilyen sokk után visszahozni az életbe, s az emberek arról számoltak be, hogy összeesésük előtti utolsó gondolatuk azt volt, hogy a szeretett személy nélkül nem élhetnek tovább. Azt mondják, Rodolfó (Gács Rezső) hűségesen ápolta feleségét, és annak halálát követő napon ő is meghalt. Avery Weisman és Thomas Hackett Vonzódás a halálhoz. A halál és haldoklás, mint pszichiátriai kérdés című tanulmánya és esetismertetése szerint azok a betegek, akik „osztoznak abban a meggyőződésükben, hogy a halál nem csupán elkerülhetetlen, hanem kívánatos is", általában meg is halnak, gyakran indokolatlanul". E betegek számára a halál nem szorongást és depressziót jelent, hanem a megfelelő megoldás. A halált vonzónak tartó betegek számára a test teher, amelytől szabadulni szeretnének, s ennek egyedüli útja a halál. A halál utáni passzív vágy beteljesíti önmagát. Weisman és Hackett tulajdonképpen a Krisztussal halálukban egyesülni akaró misztikusok halálhoz való vonzódását írta le. Egy szent számára az e világi élet csupán a túlvilági örök élet bevezetője. Sienai Szent Katalin halálvágya elég nyilvánvaló, s ezt nem csupán önsanyargatásából gondolhatjuk. Egy alkalommal Firenzében járt békéltetni az ellenfeleket, de a városban feltüzelték ellene a tömeget, mondván, minden rossznak ő az oka. Amikor egy ház kertjében rátámadtak, nem menekült, hanem mikor azt kérdezték, melyikük a Sienából való Katalin, a

kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: „Én vagyok, íme, engem ölj meg!" Viselkedése megfékezte támadói gyilkos dühét, ám Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett vértanú egyházáért". A stigmatizáltak körében nem ritkán megjelenő „programozott" halál tehát nem természetfeletti jelenség, hanem ismét az emberi elme test fölött gyakorolt félelmetes hatalmát jelzi.

A stigmatizáció „tudományos" korszaka

Csalók és gyanakvás A 18. századi felvilágosultabb gondolkodás és a tudományos szemlélet terjedése olyan légkört teremtett, amelyben a stigmatizáltakat meglehetős gyanakvással kezelték. Bár a korai stigmatizáltakkal szemben főként az egyház volt gyanakvó, a szekularizálódó világban egyre több hatóság és tudós érezte illetékesnek magát a stigmák felülvizsgálatában. A gyanakvásra két okuk volt. A stigmáknak olyan tulajdonságai vannak, amelyek ellentmondanak orvosi tudásunknak. A másik a napfényre került csalások. Magdaléna de la Cruz (1487-1560) már tizenévesen zárdába került, ahol eksztatikus révületei, éhezése, majd hamarosan megjelenő stigmái nagy tekintélyt szereztek számára. Tartott ez egész addig, míg 56 évesen súlyosan meg nem betegedett. Ekkor a túlvilági büntetéstől való félelmében bevallotta, hogy stigmáit ő maga idézi elő önsértéssel. Az inkvizíció két évig tárgyalta ügyét, majd súlyos büntetést rótt ki rá. Maria de la Visitacion (1556—?) fejtől lábig megjelent stigmáinak teljes készlete oly híres volt, hogy a spanyol armada parancsnoka, Santa Cruz márki, 1587-ben áldását kérte a támadás előtt. Ám mielőtt még az armada elindult volna, egy nővér azt állította, látta az ajtórésen át, hogy Maria festi a stigmáit. Vizsgálat indult, Luigi de Granada atya egy nagy szappannal felfegyverkezve érkezett, de Maria állítólagos sebei oly fájdalmasnak bizonyultak, hogy a legkisebb érintést sem tudta elviselni. Így aztán a lovagias atya visszavonult, és Maria megúszta a leleplezést. Ám amikor az armada vereséget szenvedett, az áldást kezdték hibáztatni, és ismét elővették Mariát, aki ezúttal már nem úszta meg ilyen egyszerűen. Az inkvizíció emberei nem teketóriáztak, hanem szépen lemosták Maria stigmáit. Mint kiderült, felbujtóként két szerzetes is benne volt a csalásban.

Boldog Emmerich Katalin Boldog Emmerich Katalin (1774-1824) szegény paraszti családba született Westfáliában. Egész gyermekkora és ifjúsága erős vallásos buzgalomban telt el. Később azt állította, emlékszik arra, ahogy csecsemőként megkeresztelték. Gyerekkorától látomásai voltak, megjelent neki Jézus és Keresztelő Szent János. Látomásai oly gyakoriak voltak, hogy azt hitte, ilyen minden gyereknek van. Négyéves korában felriadt ágyában, és arra kérte az Urat, hadd haljon meg most, nem akar felnőve bűnöket elkövetni az Úr ellen. Korai látomásai és hipervallásossága veleszületett temporális epilepsziára utalnak. Látomásai sokszor allegorikusak, mondhatni, zavarosak voltak. Saját beszámolója szerint, melyet élete utolsó öt évében írt meg, stigmatizációja 1798-ban templomi imája alatt - fejsebeivel kezdődtek. „Megláttam az én Isteni Uramat fiatalember képében, dicsőséges fénysugarak közepette, amint jön felém... bal kezében virágkoszorú, jobb kezében töviskorona. Nyújtotta felém, melyiket választom. Kinyújtottam a karomat a töviskorona után. Ráhelyezte a fejemre, és amint elengedte, én jó erősen rányomtam a fejemre. Ebben a pillanatban erős fájdalmat éreztem a szemöldökeimben." Következő nap a homloka oly erősen bedagadt, hogy mások is észrevették. Később egy társa szólt neki, hogy miért nem vesz fel tiszta sapkát, mert ami rajta van, tele van vörös pettyekkel. Anna Katalin ekkor vette észre, hogy vérzik a feje. 1802-ben, nagy nehézségek árán felvették jelöltnek. Itt olyan lelkesen végezte az apácák kemény fizikai munkáját, hogy az apácák kifejezetten kerülni kezdték, irigyelve és értetlenkedve buzgalmán. Egy év múlva apácává avatták. Tovább rejtegette fejsebeit, bár egy nővér észrevette, de titkát nem árulta el. 1807-ben hazalátogatva ima közben lábában és kezében égő érzés keletkezett, s a fájdalom állandósult, akadályozva őt a munkában. 181 l-ben Jerome Bonaparte király (Napóleon idősebb bátyja) bezáratta az apácazárdákat, az apácák üldözöttek lettek. 1812. augusztus 28-án, Szent Ágoston püspök napján, elmélyülten imádkozott, mikor eksztázisba esve egy fiatal férfit látott közeledni, kezein és lábain sebekkel, s a férfi egy keresztet égetett a mellére. Némely szent napokon a kereszt felhólyagosodott és savó folyt belőle. Egyik karácsony alkalmával a hétcentis kereszt fölött egy kisebb, vörös kereszt is megjelent, amely szent napokon vérzett. Anna Katalin menedéket talált egy özvegyasszonynál, ahol novemberben ágynak esett és december 29-én Canterbury Tamás mártíromságának évfordulóján teljes stigmatizációban „részesült". Betegen feküdt ágyában, eksztázisban imádkozott, mikor hirtelen fényesség támadt, melyben megjelent az Úr, kinek sebei világítottak. A nagybeteg hirtelen emberfölötti erőt érzett tagjaiban. A fénylő sugarak, mint valami nyilak repültek ki a jelenés kezéből, lábából, oldalából és elérték Anna Katalin kezeit, lábait, oldalát. Ekkor hosszabb időre elalélt, majd mikor felocsúdott, éles fájdalmat érzett

tagjaiban, és keze, lába, oldala vérben ázott. Ekkor toppant be az özvegyasszony lánya, s azt hitte, valami baleset történt, mert ott találta Anna Katalint a feszület előtt széttárt, vérző karokkal és lábakkal". Anna Katalin könyörgött, hogy ne mondják el senkinek. De minden titkolódzás ellenére a dolognak mégis híre ment, és 1812-ben egy szkeptikus fiatal orvos, Dr. Frantz Wilheim Westener jelent meg náluk. Alaposan megvizsgálta a sebeket, majd nyilatkozatot adott ki, melyben a stigmákat hitelesnek nyilvánította. Ez felkavarta a kedélyeket, és 1813 nyarán 20 orvosból álló küldöttség érkezett, akik óránként váltva egymást megbizonyosodtak arról, hogy Anna Katalin a sebeket meg sem érintette. A stigmák hitelességét ők is kinyilatkozták. A stigmákról megállapították, hogy alvadt vér fedi őket, világos vöröses folyadék szivárog belőlük. Oldalsebét hét és fél centiméter hosszú, félhold alakúnak találták. Az eredmények 1814-ben megjelentek a Medical Journal of Salzburgban. Anna Katalin a stigmák megjelenésétől kezdve szilárd táplálékot állítólag nem vett magához, és haláláig nem aludt többé. A kormány 1819-ben vizsgálóbizottságot küldött Anna Katalin esetének elemzésére. A beteg nőt átszállították egy másik ház nagy szobájába, ahol éjjel-nappal figyelték, egyedül gyóntatója látogathatta. Zaklatták, fenyegették, hízelegtek neki, hogy vallja be, csalás az egész. A bizottság végül dolgavégezetlenül távozott. Jelentést soha nem adtak ki, bár hébe-hóba azt terjesztették, hogy szerintük a dolog csalás. Látva, milyen felfordulást okoznak látható stigmái, 1819-től könyörgött az Úrnak, hogy tegye őket láthatatlanná. Élete utolsó hét évében a stigmák elhalványultak, de ugyanolyan fájdalmasak voltak, és csak bizonyos szent ünnepekkor nyíltak meg ismét. Freze szerint Anna Katalin legnagyobb adománya rendkívüli látomásai voltak. Clemens Brentano, a kor híres költője öt és fél éven át rendszeresen látogatta Anna Katalint és lejegyezte látomásait. Anna Katalin szinte folyamatos eksztázisban volt, és ontotta magából Krisztusról és a szentekről, a pokolról és a mennyről az újabbnál újabb részleteket". Ezeket évtizedekkel később kiadták. Manapság újra előkerültek Anna Katalin látomásai, mert Mel Gibson ezek felhasználásával készítette Passió című filmjét.

Hisztero-epilepszia? Konfabuláció?

Nehéz objektíven értékelni Anna Katalin Emmerich történetét. Egy leírás sem nevezi meg állandó gyengeségének és betegeskedéseinek okát, ami arra utal, hogy nem tudták, mi baja. Ez arra utal, hogy valami folyamatos idegrendszeri zavar állhatott fent, aminek talaján alakultak ki gyakori látomásai és eksztatikus rohamai. Létezik olyan epilepszia, amelynek akár órákig is eltarthat az aurája, illetve maga a roham is, és olykor kialakulhat a status epilepticus, vagyis a folyamatos, csillapíthatatlan kisülés, amely napokig fennállhat. A rohamokat általában gyengeség és fáradtság szokta kísérni. Felvetődik annak a lehetőséges is, és az elméleti részben e mellett fogok érvelni, hogy a stigmatizáltak valamilyen módon a hisztériás álrohamok és epilepsziás rohamok keverékét mutatják. Teljes stigmatizációjának kialakulása például, úgy tűnik, eszméletvesztéssel járó epilepsziás roham alatt történt, hasonlatosan Sienai Szent Katalinéhoz. A stigmatizáltaknál egyfajta visszatérő tematika figyelhető meg, például a két koszorú közüli választás Sienai Katalinnál ékkövekkel díszített korona és töviskorona közti választásként jelent meg. Assisi Szent Ferenc óta visszatérő motívum a lézerszerű sugár, amely a stigmát létrehozza. Mindez egyértelműen utal arra, hogy a víziókban preformált, előre tudott anyag kerül látomás formájában megfogalmazásra. Anna Katalin határozott emlékei kora gyermekkoráról, sőt kereszteléséről, hamis emlékek, amiket viszont ő maga igaznak él meg. Jól ismertjelenség a pszeudoemlékek keletkezése: az arra hajlamos emberek egészen pontos emlékeket élnek át olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeknek mai hitük szerint meg kellett történnie. Sok állítólagos gyermekkori szexuális abúzusról kiderült, hogy a múltba visszavetített fantázia csupán. A jelenség előidézésében élenjárt Freud, aki korai éveiben minden hisztériásnál feltételezte a korai szexuális visszaéléseket, és addig nem hagyott nyugtot a betegének, amíg az végre el nem kezdett „emlékezni". Később viszont ugyanazért sértődött meg betegeire. Mint Ferenczi írta Naplójában ,,Freud eredetileg hitt az analízisben, lelkesedéssel követte Breuert... szükség esetén órákig feküdt a földön egy hisztériás krízisben lévő beteg mellett. Bizonyos tapasztalatok azonban először minden bizonnyal megrázták, majd kijózanították... [rájött]..., hogy a hisztériások hazudnak. Freud ettől a felfedezésétől kezdve nem szereti a betegeket.". A konfabulátoros hiperemlékezés azt jelenti, hogy az ember nem tudja megkülönböztetni, mi az, amit elképzelt, és mi az, ami megtörtént, ezért határozott és tiszta emlékként adja elő kitalált emlékeit. Ez leggyakrabban valamilyen idegrendszeri károsodás esetén alakul ki, amit Anna Katalinnál joggal tételezhetünk fel. Látomásai az Újtestamentum konfabulált kiszínezései, amit csak abban az esetben fogadhatnánk el valódi részleteket feltáró vízióknak, ha hinnénk abban, hogy létezik egy transzcendens tudás, amit médiumképességekkel meg lehet tudni a múltról. Jól ismertek azok a leleplezések, melyek az előző életekbe visszavivő regressziós hipnózisokban feltárt történetek gyökerét kikutatva bizonyították, hogy ezek hipnotikus konfabulációk csupán. A legismertebb ilyen eset 1952-ben a coloradói Pueblóban esett meg Mrs. Virginia Tighe-jal, akit Morey Bernstein üzletember hipnotizált. Az asszony váratlanul ír kiejtéssel arról kezdett beszélni, hogy korábbi életében Brudey Murphy nevű vörös hajú ír leány volt . A hipnózisülések alatt

feltárult „múltról" Bernstein könyvet írt, amelyet 170000 példányban adtak el. Majd oknyomozó újságírók utánjárásából kiderült, hogy az asszony akaratlanul - Bernstein szuggesztióinak hatására - gyermekkori emlékeiből fabrikált egy előző életet. Mint majd látni fogjuk a későbbiekben, a stigmatizáltaknál jó okunk van feltételezni, hogy a sajátos jelenségek többek közt autohipnotikus folyamatoknak is tulajdoníthatók. Nyilvánvaló, hogy a misztikus révület, egzaltált transzállapot fellazult tudatállapotában Anna Katalin könnyen hihette azt, hogy konfabuláció valós események felidézése. Anna Katalinnál számos olyan vonás figyelhető meg, ami egyértelműen olyan epilepsziás folyamatokra utal, melyek kísérőjelensége a „bizonyosság", a „biztos sejtelem". Azt mondták, és ő is így hitte, hogy képes a szívekben olvasni valamint, hogy clairvoyance-képességei vannak. Amikor Brentano először felkereste, állítólag a költő nagy csodálkozására felismerte őt, és azt állította, tudta, hogy Brentano egy nap el fog jönni hozzá, mert ő a kiválasztott arra, hogy látomásait lejegyezze. Mindez nem más, mint a felfokozott jelentésteliség élménye, amiről az előző fejezetben a mágikus gondolkodásnál olvashattunk. Idéztem olyan epilepsziás betegeket, akik aurájukban prekogníciós élményeket éltek át. Ebben a túlfűtött, mindent túlértékelő állapotban a legapróbb gondolatnak, eseménynek is önmagában túlmutató jelentése van. A mágikus-profetikus gondolkodás lényege, hogy átgázol az ellentmondásokon, s csak azt veszi figyelembe, ami igazolja, megerősíti őt. A hézagokat pedig konfabulációs magyarázatokkal tölti ki. Emmerichnél is megjelenik az inedia jelensége. Igaz lehet a koplalás, de nem hihető a teljes táplálék- és részleges folyadékmegvonás, ez ugyanis igen gyors halálhoz vezetett volna. Az inedia, vagyis a szent éhezés visszatérő motívum a stigmatizáltak életében, ezt később még elemezzük. Ami azonban biztosnak tűnik az az, hogy a stigmák valódiak, létezésüket sokszorosan megerősítették, intenzív megfigyelés alatt tartva Anna Katalint. Emmerich volt az első olyan stigmatizált, akinél kételkedő, természettudományi képzettségű emberek is megerősítették a stigmák valódiságát.

Stigmák nagyító alatt Louise Lateau (1850-1883) Belgiumban, a Bois d'Haine nevű kis faluban született. Az esetét ismertetők általában hangsúlyozzák, hogy szülei is, ő maga is erős testalkatú volt, akinek 17 éves koráig, azonkívül, hogy tizenegy évesen egy tehén vagy bika felöklelte, egyéb baja nem volt. Jólelkűségére példa, hogy 16 éves korában, amikor kolerajárvány tört ki megyéjükben, ápolónőnek jelentkezett egyházközségében, ahonnan akkoriban, aki élt és mozgott, már elmenekült. 1867ben valami ismeretlen eredetű betegségbe esett, amelynek jellemzője volt az idegi eredetű fájdalom (mások szerint valami torokkal kapcsolatos betegség volt), és 1868 márciusáig egyre romlott az állapota. Étvágya annyira leromlott, hogy a végén már egy hónapig csak vizet ivott. Április 16án azt gondolták, meghal, és feladták neki az utolsó kenetet. Ekkor víziója támadt és mennyei látogatókkal beszélt. Ezután hirtelen olyan gyors javulásnak indult, hogy 5 nap múlva már elgyalogolt a templomba. Gyors felgyógyulását a környékbeliek csodának tekintették. Gyógyulását követő pénteken ima közben eksztázisba esett és oldalán vérző stigma jelent meg. A következő péntekén stigmák jelentek meg lábán, majd egy hét múlva kezein is. Négy hónapra rá a fején a töviskoszorú stigmái jelentek meg. Július 17-től kezdve minden pénteken reggel fél kilenctől délután hatig eksztatikus állapotba került, ilyenkor teljesen megközelíthetetlen volt a külvilág számára, ugyanakkor később mindent vissza tudott idézni, ami ez idő alatt a lelkében játszódott''. Ebben az állapotában stigmái véreztek. Ettől kezdve haláláig - összesen 800 esetben - minden pénteken megnyíltak a stigmái. Egy-egy ilyen vérzés alkalmával majd negyed liter vért veszített. Esetét számos orvos vizsgálta. 1868. augusztus 30-ától húsz héten át Dr. Lefebvre vizsgálta, ez idő alatt több mint száz orvos barátja és kollégája látogatta meg és vizsgálta meg a lányt. Lefebvre, Bourneville és más orvosok leírásából tudjuk, hogy a stigmák heti ciklus szerint változtak. Szombattól csütörtök reggelig a kéz mindkét oldalán másfél centiméter átmérőjű vöröses, felületén száraz, de fényes folt volt látható. A két folt a tenyéren és a kézháton pontosan egymással szemben voltak. A lábon ugyanígy, ott a foltok valamivel nagyobbak voltak. A homlokon ilyenkor nem látszott semmi, a pontok, melyekből pénteken a vér folyt, nem volt megkülönböztethető a környező területektől. Azonban keddenként a stigmák már elkezdtek viszketni. Csütörtök estére Louise feje mindig megfájdult, bőre száraz és forró lett, pulzusa felgyorsult majd megjelentek a hólyagok. Lefebvre leírása szerint: „Mindegyik kézen és lábon a vöröses felszínen egy hólyag kezdett megjelenni, amely fokozatosan növekedni kezdett. Amikor teljesen megnőttek, félgömb alakú dudorként látszottak. Méretét tekintve 2.5 cm hosszú és 1.5 cm szélesek voltak. A hólyagok folyadékkal voltak tele, melyek színe olykor sötétebb vörös volt, máskor világosabb. A hólyagok körül a bőrön nem volt elváltozás." A stigmák mindig éjfél és hajnali egy között kezdtek vérezni, de nem egyszerre. Az oldalseb, amely az 5. és 6. borda közt, a bal mell alatt helyezkedett el, volt általában az első. A fejen 12-15, körben elhelyezkedő pontból indult a vérzés. A vérzések 24 órán keresztül tartottak. A „szögek" ütötte sebek mély sebekké alakultak, és a mélyből tört fel a vér. Louise jobb vállán olyan zúzódások jelentek meg, mintha egy súlyos keresztet cipelt volna vele. Az orvosok nagyon résen voltak, nem szerették volna, ha kiderül, az orruknál fogva vezetik őket. Louise apjával még

összetűzésbe is kerültek, mert ő sértőnek érezte a lányával szembeni gyanakvást. Szerencsére Louise teljesen együttműködő volt. Lefebvre így írta le elővigyázatosságukat: „1868. december 26-án reggel, miután a kéz és a láb bőre teljesen érintetlennek bizonyult, bőrkesztyűt húztunk rá, szorosan megkötöttük és pecséttel rögzítettük körben a csuklón. Ujjatlan kesztyűk voltak, úgyhogy a munkában nem zavarták, és anyja sem vette észre. Az egyik lábon hasonlóképen rögzítettük a cipőt. Következő nap, csütörtökön Dr. Lecrinier, Dupont úr Faytből és Didry úr, a bois d'hainei iskolamester ellenőrizték, hogy az eszközök és a pecsét sértetlen, azaz lehetetlen volt a stigmatizált felszínt a kézen vagy a lábon megérinteni ezek levétele nélkül." Pénteken levették a rögzített kesztyűket és cipőt, és a tenyerekből ekkor már ömlött a vér, a kézháton pedig nagy hólyagok nőttek. A két lábon is egyforma volt a két stigma, cipőtől függetlenül. Ám oly nagy volt a hitetlenség, és Louise oly készséges volt, hogy 1875-ben Dr. Warlomont egy üvegből, fémből és gumiból készült szerkezetet készített, és ezt rögzítették a lány egész jobb karjára. Természetesen a stigmák és a jobb vállán a kereszt nyoma így is megjelentek. Érdekes mód, eksztatikus víziói iránt kevesen érdeklődtek, mindenkit a stigmák kötöttek le. Ez persze érthető, a felvilágosult orvosokat kevésbé érdekelték a misztikus látomások, mint a kor egyik nagy rejtélye. Louise beszámolója szerint eksztatikus állapota egy ragyogó fénnyel kezdődik, majd különféle alakok mennek el mellette, és megjelenik a keresztre feszítés teljes jelenete. Látja Krisztust, látja a sebeit, a töviskoszorút, az apostolokat, a szent asszonyokat és a zsidó tömeget. Látomásai alatt alig eszik". Louise Lateau péntekenként nem evett, majd 1871-től állítása szerint már egyedül csak a szentelt ostyát vette magához. Testsúlyából azonban nem veszített. Dr. Imbert-Goubeyre több stigmatizáltat vizsgált, többek közt Lateau-t is felkereste, aki 1878-ban azt mondta neki, hogy hetedik éve nem eszik. Az orvos vizsgálatai szerint beleiből nem ürített semmit, vizelete két teáskanálnyi volt, ugyanakkor menstruációja havi rendszerességgel megjött. Ha azonban feltételezzük, hogy Lateau hisztériás volt, az a tény, hogy ürítési funkciói a vizsgálat alatt nem működtek, pusztán konverziós tünet. A 19. században még szokás volt a tünetek igen aprólékos megfigyelése és leírása, amit az is megkönnyített, hogy az orvosok a szegény betegeket gátlástalanul, tárgyként vizsgálgatták. Charcot ilyen vizsgálataiból tudjuk, hogy „Nagyon sokáig eltarthat a hisztériánál a vizeletrekedés; a katéter semmit vagy majdnem semmit sem mutat ki a hólyagban. Charcot közli, hogy a hysteriás vizeletrekedés egész napokon, sőt hónapokon át is eltarthat. Charcot kiemeli a más eredetű vizeletrekedés és a hisztériás vizeletrekedés között mutatkozó különbséget: a tíz és egynéhány nap múlva halálos, ez hosszú ideig sem hat vissza az egészségre".Amikor a Dr. Lefebvre szemtől szembe arra kérte a nőt, hogy Isten előtt vallja meg őszintén, eszik vagy nem, Lateau megesküdött az Istenre, hogy hetedik éve nem eszik. Louise Lateau - 33 éves korában - 1883-ban halt meg.

Amikor a stigmától nem látják a stigmatizáltat A 19. század a tudomány fejlődésének nagy korszaka volt. Száz év alatt akkorát fejlődött a tudásunk, mint addig évezredek alatt összesen. Az orvostudomány és a lelki jelenségek iránti érdeklődés egyre nőtt. A hipnózis megint feljövőben volt, a hisztériás jelenségek kutatása megkezdődött. Ebben a szellemiségben mindenkit a test-lélek jelenség érdekelt, ezért mindenki Lateau stigmáit vizsgálta, őt magát meg senki. Többen kijelentették, hogy hisztériára utaló jegyek nincsenek, mert a hisztériát a kor felfogása szerint azonosították a szexuálisan kihívó, hangsúlyosan nőies, dramatizáló alkattal. Egy vidék kis faluban egy tenyeres-talpas leány hogy is felelhetett volna meg egy ilyen „nagyvárosi" hisztériaképnek. Mai szemmel azt mondhatjuk, maguk a stigmák igazolják a hisztériás jelenség létét. Ekkoriban még a személyiségvizsgálat nem létező dolog volt, a pszichiátria ott tartott, hogy megfigyelt és jegyzetelt. Lateau lelki jelensége senkit nem érdekelt, mert a nő amolyan magányos stigmatizált volt, egyik rend sem tette magáévá. A dominikánusok és a ferences rendiek közt volt egy több évszázados rivalizálás, kinek van több stigmatizáltja. De Lateau nem volt apáca, csak egy egyszerű vallásos nő, így senki nem jegyzetelte le talán másokéhoz hasonlóan érdekes passiólátásait. A z inedia (szent éhezés) jelenségét sem vizsgálták kellően, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy egy ember nem veszíthet hetente negyed liter vért, a menstruációit nem is számítva. Nem dolgozhat minden nap a földeken, s közben 12 éven át nem eszik, nem iszik, de őrzi testsúlyát. Dr. Warlomont, aki orvosi vizsgálatokat végzett Lateau-n, egy nap átvizsgálta a nő szobáját, és egy gyümölccsel és kenyérrel teli szekrényt talált. A középkori misztikusokról is feljegyezték, hogy miközben állították, hogy csak a szent ostyát veszik magukhoz, időnként mégis látták őket enni. A középkorban erre könnyű volt azt mondani, hogy a Sátán akarja azzal megtéveszteni a híveket, hogy a szent asszony alakjában mások előtt eszik. Szumowski Ulászló könyvében ezt írja a hisztériások koplalási „mániájáról": ,,E mellett azonban nem kell sohasem elfelejteni, hogy ilyen betegek öntudatlanul (vagy tudatosan) rendkívül ravaszok lehetnek: titokban táplálkoznak, aztán pedig képesek letagadni, sőt még igazán el is felejteni, hogy ettek. A rendkívüliség varázsa, amelybe a hisztériások szeretik magukat burkolni s amelyből nem ritkán határozott haszna van környezetnek, a beteget gyakran rendkívüli találékonysággal ruházza fel. Ilyenkor a betegnek csak nagyon szigorú elkülönítése és a legpontosabb megfigyelése képes kideríteni a dolgok igazi állapotát." Ebben persze visszatükröződik a korabeli felfogás, miszerint eltitkolni valamit csak hazugságot jelenthet. Azonban felmerül a paradoxnak ható kérdés, hogyan hihetjük el egyszerre, hogy Lateau őszintén Istenre esküdött, hogy nem eszik, és nem iszik, miközben nyilvánvaló volt, hogy rendszeresen táplálkozik. Ez a két, látszólag egymást kizáró tény mégis igaz lehet, ha feltételezzük, hogy Lateau a hisztériásoknál gyakran megfigyelhető disszociációs zavarban, vagy talán többszörös személyiségben szenvedett. Ki gondolta volna, hogy egy kis belga faluban előfordulhat ugyanaz, amit Párizsban tudós professzorok tanulmányoztak kórházi osztályaikon. Pierre Janet több olyan nőt kezelt, akiknek kettő-három, sőt több alszemélyisége volt. Mivel az inedia különösen a női stigmatizáltaknál elég gyakori jelenség, feltételezhető, hogy ez valamiképp szoros összefüggésben állt olyan pszichés és idegrendszeri sajátosságokkal, amelyek a stigmatizáció jelenségét is előidézték. Azért merül ez fel különösen Lateau esetében, mert egészséges paraszti környezetben nőtt föl, nem sajátította el apácazárdában az önsanyargatás, köztük a koplalás változatos praktikáit, mégis önként fordult a koplaláshoz, legalábbis egyik alszemélyisége így döntött. Az, aki stigmatizálódott, aki vizionált, aki az orvosokkal tárgyalt, és aki abban a hitben élt, hogy ő nem eszik. Evett helyette a másik alszemélyisége, a parasztasszony. Lateau manifeszt, vezető alszemélyisége a stigmatizált volt, akit körüludvaroltak a városi urak, s ő nem tudott zugevő másik alszemélyiségéről. Lehet, hogy nem is ismerték egymást, de meghalni együtt haltak.

A kis gyufaárus lány Gemma Galgani (1878-1903) ma a patikusok védőszentje. Már ötévesen mély rajongást érzett Isten iránt, egyfajta személyes kapcsolatot teremtett vele egész életére. Mély vallásossága anyjától eredt, aki fanatikus hívő volt. Gemma hétéves lehetett, amikor anyja hosszú betegségben meghalt. Gemma sokat betegeskedett, iskoláit sem tudta emiatt befejezni. Egyik testvére is, majd tizenkilenc éves korában apja is meghalt. Hét testvérével, meg apja adósságaival maradtak magukra. Egy rokon házaspár vette őket szárnyai alá, de Gemma hamarosan visszaköltözött a szülői házba. Még 20 éves sem volt, mikor agyhártyagyulladást kapott és egy éven át bénán feküdt, megsüketült, haja kihullott, gerince meggörbült, majd váratlanul felgyógyult. Gyógyulását Boldog Margitnak tulajdonította. Egy ilyen súlyos

agyhártyagyulladásból nem volna meglepő, ha visszamaradt volna valamilyen agykárosodás, ami epilepsziaszerű jelenséget okozhat. Ezért nem meglepő, hogy felépülése után hamarosan különös dolgok történtek vele. De mielőtt mi is tárgyiasítanánk őt, és csak a stigmáit elemeznénk, lássuk meg benne a szomorúsorsú, boldogtalan kisgyereket, aki ugyan felnőtt, de mindig is árva, szeretetéhes gyerek maradt, akit mindenki csak eltaszított. Testvérei gúnyolták, olyannyira, hogy egyik lánytestvérét még Gemma boldoggá avatási eljárásból is ki kellett zárni, Gemmáról alkotott rossz véleménye és pénzéhsége miatt. Azok az apácarendek, ahova felvételét újra és újra kérte, elutasították. Gyóntatója nem támogatta, mert félt, hogy stigmái és rohamai majd az ő fejére hoznak szégyent. Gemmának meg kellett halnia, hogy végre szeressék az emberek. Egyedül Jézus és Mennyei anyja szerette őt. Talán ez az út Gemma stigmáinak a megértéséhez.

Gemma Galgani Gemma naplójának 1899. június 8-án kelt bejegyzéseként ez olvasható: ,Jézus arról informált, hogy aznap este hatalmas kegyben fog részesíteni. .. Este volt, hirtelen, korábban a szokásosnál, belső fájdalmat éreztem a bűneim miatt, oly erősét, hogy soha azelőtt nem éreztem ily mértékben; a fájdalom úgy elgyengített, mint aki meghalni készül. Összeszedtem minden erőmet, és tudatomban már csak a bűneim és Isten elleni vétségeim maradtak: emlékezetem mindet felidézte és látatta velem Jézus kínzatásait, amint az én megmentésemért szenved; akaratom arra késztetett, hogy vessem meg bűneimet és kérjem teljes bűnhődésemet érettük. Mindenféle gondolatok köröztek a fejemben, a fájdalomé, a szereteté, a félelemé, a reményé és a megnyugvásé. Belső számvetésemet egy eksztázis követte, és Mennyei Anyám előtt találtam magamat, jobb oldalán az én őrangyalommal, aki először azt parancsolta, mondjam el a vezeklési imát." A szövegrészlet fontos eleme a negatív és pozitív érzelmek közös megjelenése, ez gyakori a jobb temporolimbikus epilepsziák aurájában. Temporális epilepsziában gyakori élmény a bűnösség érzése, mint aura vagy rohamkísérő érzés. A bevezető szakaszt gyorsan követte a látomás. „Mikor megtettem, Anyám e szavakat intézte hozzám: »Lányom, Jézus nevében minden bűnöd alól feloldozlak«. Aztán hozzátette: »Fiam, Jézus szeret téged, és kegyet kíván gyakorolni rajtad: akarod tudni, hogy érdemelheted ki?« Boldogtalan lelkem nem tudta, mit feleljen. Hozzátette: »Anyád leszek, be tudod bizonyítani, hogy igaz lányom leszel?« Szétnyitotta köpenyét és rám terítette. Ebben a pillanatban Jézus jelent meg nyitott sebeivel, de a sebekből már nem vér folyt, hanem lángok csaptak ki belőle, melyek megérintették kezeimet, lábaimat és a szívemet. Úgy éreztem, halálomon vagyok és lezuhanok a földre, de Anyám megtartott engem, még mindig köpenyébe burkolva engem. Sok órán át kellett ebben a testhelyzetben maradnom. Aztán Anyám homlokon csókolt és minden eltűnt, ott találtam magamat térdepelve és erős fájdalmat érezve kezeimben, lábaimban és a szívemben." A stigmák megjelenése szinte sémaszerűen ugyanaz, mint más szenteknél is, ami két lehetőséget vet fel. Vagy egyfajta „másolásról" van szó korábbi stigmatizáltakkal való azonosulás révén, vagy egyfajta archetipikus fantáziáról van szó. Az eksztatikus állapot csúcspontja a stigmák megjelenése, ez valószínűleg valamiféle epilepsziás roham tetőpontja, amely hirtelen gyengeséget, majd eszméletvesztést, vagy zavart tudatállapotot idézett elő (órákig térdelt még a feszület előtt). Gemma bekötözte vérző sebeit, bevonszolta magát ágyába, de másnap alig tudott elvánszorogni a templomba. A stigmák csütörtökön jelentek meg, és pénteken délután 3kor megszűnt a fájdalom. Gyóntatójának sokáig nem mondta el a történteket. Ettől kezdve azonban minden csütörtökön reggel 8 óra környékén megjelentek a stigmák, de - és ez fontos megfigyelés Gemma részéről - először mindig „olyan mély és intenzív fájdalom jelent meg bűneim miatt, hogy ez sokkal nagyobb szenvedést okozott", mint maguk a stigmák. Ez a standard lefolyás erősen emlékeztet egy kondicionált epilepsziás rohamra, melynek bevezető aurája mindig a bűnösség érzés. Gyóntatója, Gaetano atya, mikor tudomást szerzett a stigmákról, azt mondta Gemmának, amíg nem láthatja őket, addig nem tudja elhinni. Germano atya, akihez Gemmának nagyobb bizalma volt, rendkívüli módon aggódott a stigmák miatt, mert attól félt, egy hisztérika

támogatójának fogják őt tekinteni. 1900 őszére Gemmánál a stigmákon túl rendszeresen ájulások, vérhányás és eksztázis jelentkeztek. Ez felvetette az orvosi kezelés lehetőségét, azonban mind Gemma, atya bizalmasa attól tartottak, hogy az orvosok az egészben csak hisztériát fognak látni. Időközben megjelentek Jézus korbácsnyomai is, és „őrangyala" töviskoronát helyezett a fejére, melytől napokon át Hallva ezt, Pietro Paolo atya úgy döntött, ezt látnia kell:

rángógörcsök, mind Germano Gemma hátán vérzett a feje.

„Kis idő múlva Mr. Don Lorenzo Agrimontival bementünk a szobába, ahova Gemma korábban visszavonult és láttam, hogy nem észleli környezetét és könyörtelen mártíromságot szenved. Több mint két és fél órát voltam a szobában, elhatározván, hogy addig nem távozom, míg nem láttam a vért saját szememmel. A lány olyan iszonyú és heves szívdobogást élt át, hogy az ágytakaró, amin feküdt, lebegett a szíve irányába. A roham olyan erős volt, hogy az egész ágy rázkódott és bevallom, egyszerre éreztem rémületet és csodálatot. Egy órával vagy valamivel később a szívverés elcsendesült és akkor vér kezdett folyni a lány fejéről, oly mértékben, hogy a párna, de még a lepedő is átnedvesedett. A feje bizonyos területein, különösen a homlokán a vér olyan sok volt, hogy megalvadt és vérrögöket lehetett látni több helyen is. Mikor abbamaradt fején a vérzés (éjjel féltizenkettő volt ekkor), a lány, aki addig kisebb mozgásokat végzett, egészen éjjel háromig teljesen merevvé vált; arca úgy nézett ki, mint egy igazi hulláé és látván őt ebben az állapotban, elszíneződött testtel, feje vérben ázva, bárki azt gondolhatta volna, hogy halott; légzése alig volt észlelhető. Így telt el a teljes három óra. Hat óra felé ismét láttam őt szállásán, már fel volt öltözve, és indult áldozni a templomba; természetes színe már visszatért és úgy nézett ki, mint aki soha nem szenvedett." Ez a rendkívül értékes megfigyelés sok információt tartalmaz. Egyrészt meggyőzően bizonyítja, hogy a fejsebek maguktól kezdtek el vérezni, s az atya szemléletesen leír egy súlyos, órákig tartó, vegetatív izgalommal is járó rohamot. Egyfelől gondolhatjuk, hogy egy elnyúlt, a mozgatóterületeket is némileg érintő generalizálódó temporális epilepsziás rohamról van szó, mert a lány utána három órán át eszméletvesztetten feküdt. Szóba jöhet azonban a hisztériás álroham is. Emellett szól a hosszú kezdet. A lány heves szívdobogását Gemma heves, kapkodó légvétele okozhatta, amit hiperventillációnak nevezünk. Az álrohamok gyakori bevezetője ez. Az álroham mellett szólhat a rohamot követő nagyon hosszú kataleptikus állapot. És természetesen a hisztériás konverziós tünetek megjelenése is. Mint majd hamarosan, az elméleti részben látni fogjuk, a stigmák egyetlen tudományos magyarázatának a hisztériás konverziós tünetképzés látszik. A konverziós tünetképzés feltételezését erősíti a következő eset is. Gemma megtudta (naplója szerint Jézus mondta meg neki), hogy csütörtökön, mikor stigmái megnyílnak, tervezik, hogy szakértők lepik meg, hogy megvizsgálják. Gemma azt mondta Germano atyának, hogy Jézus azt üzeni, nem fogja „produkálni magát" az orvosok kedvéért. És a stigmák nem is jelentkeztek. Ez elég gyanús disszociációs tünet, hiszen a stigmákat Gemma „csinálta", és Jézus is az ő fejében volt, következésképen - mint konverziós hisztériásoknál szokott lenni - nem tudja, hogy ő idézi elő, hanem idegen hatalomnak (a belső hangnak) tulajdonítja a vele történteket. A konverziós tünetek lényeges vonása, hogy a beteg nem tudja, hogy az valójában az ő vágyát fejezi ki. A stigmatizáltak elég nyíltan vágynak arra, hogy átélhessék Krisztus szenvedéseit, tehát még freudi értelemben vett „elfojtott vágyakról" sem kell beszélnünk. Később meggyőzték Gemmát, hogy orvos is láthassa a sebeket. Germano atya ezt írta: „Az orvos fogott egy törülközőt, megnedvesítette és letörölte Gemma kezeit és homlokát. A vér azonnal eltűnt, és a bőrön nem látszott semmiféle vágást vagy karcolást, mintha soha nem is lett volna ott vérzés".Itt tehát Germano és az orvos egy nagyon ritka jelenség szemtanúi lehettek, a bőrön át való vérzésnek. Ám Gemmának mély sebei is voltak: „A vörös jegyek mindkét kézen, mind a tenyéren és kézfejen megjelentek, és a bőrfelszín alatt a húsban bizonyos mértékig kinyílt hasadék látszott; a kézfejen a nyílás hosszúkás volt, a tenyéren szabálytalan kör alakú. Kis idő múlva a [sebet alig fedő] membránok felszakadtak és azokban az ártatlan kezekben véres sebek jelentek meg. A tenyéren ezek átmérője fél inch [1 inch=2.54 cm] volt, a kézfejen ötnyolcad inch hosszú és egynyolcad inch széles volt." Germano atya más alkalommal azt is meg tudta figyelni, hogy a sebek olykor áthatolnak a tenyéren, és összeérnek, mintha valóban egy szög fúrta volna át a húst. Ami azonban még különösebb volt, hogy a sebek pénteken bezáródtak és beforrtak. Germano atya végül már azt is megtapasztalta, hogy Gemma oldalsebe, ha ő vagy a püspök úgy kérte, kinyílt, majd ha azt kérték, csukódjon be, becsukódott. Ez erős érv a konverziós tünetképzés mellett. Gemma 1903-ban tuberkulózisban betegedett meg és április 11-én meghalt.

Róma félelme a csodáktól

Pietrelcinai Pio atya (1887-1968)

Gemma szomorú, kitaszított e világi élete, majd villámgyors boldoggá végül szentté avatása éles ellentétben állnak egymással. Azok az atyák, akik kishitűségükben végig lekezelték őt, halála után annak fényében sütkéreztek, hogy „mi ismertük őt", „mi támogattuk őt". Így van ez minden ideológiával: az élő szenteket mindig az egyszerű emberek ismerik fel, a hatalom csak a zászlóra tűzhető szenteket szereti. Ez lett a sorsa Pio atyának is, aki életében annyi vegzálást szenvedett el, amennyi egy eretnek hitehagyónak sem járt volna ki. Életét nem ismertetem, mert számos magyarul is elérhető könyv olvasható róla. Azonban Gemma Galgani és Pio atya sorsa összehasonlítva Louise Lateauéval, vagy Anna Katalin Emmerichével még a stigmakutatás szempontjából is szembeötlő. A két korábban élt stigmatizáltat jobban fogadta, és többet tanulmányozta a tudomány, mint a modem korban élt két olaszt, s a különbség csupán a Rómától való távolság, a vallási hatalmak befolyása. Úgy tűnik, a gyanakvás Rómához közeledve négyzetesen nő. Pio atyát (eredeti nevén Francesco Forgionét) 1999-ben avatták boldoggá, 2002-ben szentté.

A LÁTOMÁS Pio gyerekkorától mélyen hívő volt, s pappá szentelése évében, 1910-ben már jelentkeztek a stigmái. Először láthatatlan formában, égő érzésként, majd rövid ideig vörös folt és hólyag jelent meg kezén és lábán. Ezek később visszahúzódtak. Egész fiatal korában rejtélyes betegségek kínozták, az I. világháborúban tábori lelkészként vett részt, de a hadseregből is leszerelték törékeny egészsége miatt. Különös panaszai egész életében megmaradtak, ezeket Freze csak mint a „gonosz testi és lelki támadásaiként" említi.1918. szeptember 21-én Pio atya levélben tudatta felettesével, Benedetto atyával, mi történt vele: „El kell mondanom Önnek azt, ami e hónap ötödikétől hatodikáig történt. Nem akarom azt mondani, hogy a leghősiesebb vértanúság játszódott le. Ötödikén este a fiúkat készültem meggyóntatni, amikor hirtelen, legnagyobb rémületemre, egy égi Alakot pillantottam meg, aki megjelent. Kezében hosszú, élesre köszörült, hegyes ércpengét tartott, s úgy tűnt, hegyéből láng csap ki. Láttam, hogy a Jelenség fegyverét teljes erővel lelkembe döfi. Kínomban panaszosan felkiáltottam, úgy éreztem, meghalok. Azt mondtam a fiúnak, hagyjon magamra: olyan rosszul voltam, hogy képtelenségnek tűnt gyóntatnom. Ez a mártíromság hetedikén reggelig tartott. Amit ebben a gondterhes időben átéltem, egyszerűen leírhatatlan, mindent tönkretett a tüzes kard. E naptól halálra sebzett vagyok. Lelkem legbensejében állandó nyílt seb tátong, gyötrelmesen kínoz. Vajon az isteni Igazságosság nem újabb büntetése ez? Ítélje meg Ön az igazságot!" Két hónappal később, 1918. október 22-én ezt a levelet kapja Benedetto atya Piotól: „Mit válaszoljak kérdésére, hogyan történt keresztre feszítésem? Istenem, milyen zilált és megalázott vagyok, valahányszor arról kell beszélnem, amit ezzel a semmirevaló teremtményeddel műveltél! 1918. szeptember 20-án délelőtt, szentmisém után, az imakórusban tartózkodtam, és egyszerre szelíden zsongító nyugalom szállt meg. Mind külső, mind belső érzékeim, nemkülönben lelkierőm leírhatatlan békességbe zuhantak. Tökéletes csend vett körül... - Mindez pillanat műve volt. Ez alatt titokzatos személyt pillantottam meg, hasonlót ahhoz, akit augusztus ötödikén láttam, azzal az eltéréssel, hogy ennek a Személynek kezeiből, lábaiból és oldalából vér csurgott. Rám szegezte tekintetét. Féltem, hogy meghalok, és meghaltam volna, ha az Úr nem jön segítségemre; ha nem erősíti meg szívemet, mely ki akart ugrani mellkasomból. A Személy hátralépett, mire észrevettem, hogy kezeim, lábaim, oldalam át vannak lyukasztva, és erősen véreznek. Elképzelheti Ön, milyen kínokat szenvedtem és szenvedek még mindig, csaknem mindennap. Oldalsebem állandóan vérzik, különösen csütörtöktől vasárnap estig. Atyám, meghalok a fájdalmaktól és attól a zavartól, mely lelkemen erőt vesz. Attól tartok, hogy elvérzem, ha az Úr nem hallja meg szívem vergődését és nem szünteti meg ezt a műveletet. Vajon Jézus, aki olyan jó, megadja-e nekem ezt a kegyelmet? Legalább azt a zavarodottságot szüntetné meg, melyet a sebhelyek miatt érzek. Hangosan kiáltok hozzá, és nem szűnöm meg esedezni, hogy irgalmasságból vegye el tőlem - nem, nem a kínt, a gyötrelmet, mert azt lehetetlennek tartom, és érzem, hogy a fájdalomtól megittasodom, hanem ezeket a külső jeleket, melyek kimondhatatlanul összezavartak." Ágoston atya Pioról írott naplójában leírja, hogy „Szent Ferenc stigmatizálásának ünnepét követő pénteken,

szeptember huszadikán, Páter Pio a szentmise utáni hálaadását végezte az imakórusban. Jézus szenvedéséről elmélkedett. Hirtelen az augusztus ötödikén látott Személy jelent meg előtte, keresztre feszítve. Úgy érezte, elveszti eszméletét. A Megfeszített kezeiből, lábaiból és oldalából öt fénysugár lövellt felé, melyek átlyukasztották kezeit, lábait és oldalát." Pio atya levelei visszatérő látomással, félelemérzettel, jelenlétérzéssel járó epilepsziás rohamokat írnak le. A második levélben az aura egy derealizációs élménnyel (az észlelet beszűküléssel) indul, majd megjelenik a rettegés és halálfélelem, a jelenlétérzés, a látomás, majd végül megjelennek a stigmák. Az elmélyült ima, mint a korábbi fejezetekben elemeztük, alkalmas temporális kisülések gerjesztésére. Hogy Pio temporális epilepsziás alkatú szent, azt jelzi hipervallásossága, gyakori színes álmai, víziói, hanghallásai („Vízforrásra emlékeztető csobogás hangját hallom állandóan legbensőmben"), feltételezett prekogníciós képessége, lélekbelátó képessége, a szent illat, ami sebeiből áradt, és sokat emlegetett bilokációs képessége. Bilokáció alatt azt értjük, hogy valaki képes egyszerre két helyen is megjelenni. Ezt szentekkel kapcsolatban gyakran említik, azonban jól tudjuk, hogy megszámolni is nehéz lenne, hányan látták Elvis Presleyt halála után. Gyakori jelenség, hogy akivel sokat foglalkoznak, előbb-utóbb itt vagy ott felismerni vélik. Ha elterjed, hogy például Pio atya egyszerre több helyen is megjelenhet, akkor onnantól senkinek nincs oka látomását vagy tévedését konfrontáltatni azzal a ténnyel, hogy Pio atya nem lehetett, hiszen ő Rotondóban van. Hasonló lehet a helyzet Pio atya szent illatával.

A KÜLÖNÖS ILLAT Számos stigmatizáltnak és szentnek tulajdonítottak életében vagy halálában szent illatot, amelyet a szentség különös adományának tekintették. Ennek sokféle és nem egységes magyarázata lehetséges. A „romolhatatlanokról" említettem, hogy sokukról kiderült, bebalzsamozták őket, az ő finom illatuk így nem annyira furcsa. Az illat másik forrása a szubjektíve valódi tapasztalás, mely temporolimbikus epilepsziás jelenség; ilyenkor a kisülések a szaglókéreg felé terjednek és ott szaglásos emlékeket, vagy a valóságban soha nem érezhető szagkombinációkat gerjesztenek. Érdemes eszünkbe idézni, hogy egy-egy szent emberrel milyen sok ember találkozott, mégis különálló beszámolókkal próbálják alátámasztani az illat meglétét. Ez olybá hat, mintha mondjuk tanukat sorolnánk fel, akik látták Pio atyát szakállasnak. A nyilvánvaló dolgokat látja, érzi mindenki, nem szorulnak bizonyítékok gyűjtésére. Amint azonban elszórt bizonyítékokat kell gyűjtenünk egy szagjelenségről, máris felmerül a gyanú, hogy ez nem is olyan nyilvánvaló jelenség. Sokkal valószínűbb tehát, hogy egyes temporálisan labilis emberek, akik a vallásosak közt különösen gyakoriak, az áhítat perceiben mikrokisüléseik révén szagélményt élt át, s a szórványos beszámolók tőlük származnak. Igen gyakori, hogy például Pio láthatatlan, bilokációs jelenlétét az bizonyította, hogy a nehéz helyzetben hozzá imádkozok egyszer csak finom illatot éreztek. Ez valójában a stressz kiváltotta temporális kisülés eredménye volt, de egyszerre bizonyította a bilokációs képességet és Pio atya különös illatát. E jelenség még nyilvánvalóbbá válik olyan esetekben, melyeket Freze idéz, mely szerint Pio halála után is sokan a szent illat jelentkezéséből tudták, hogy Pio megjelent nekik. Nincs tehát szó másról: ahogy a jelenlétérzés egyesekben megkívánja az érzést valaki valóságos jelenlétének tulajdonítani, úgy az epilepsziás eredetű illatérzésnél is hasonlóról van szó. Árulkodó megfigyelést ír le Blanár Mihály könyvében: „Meg kell jegyeznünk, hogy ezt a rendkívüli illatot nem mindenki érezte, és nem mindig érezték azok sem, akiknek már részük volt benne." Vagyis az illat nem Pioból származott, hanem az észlelőben keletkezett. Profán példa egy páciensem esete, aki pániktünetekkel keresett meg. Mikor megkérdeztem, milyen helyzetekben szokott pánikrohama lenni, azt felelte, hogy például amikor odaégetik a kávét a munkahelyén. Ez egyből gyanús lett, és kikérdeztem, hogyan is vannak ezek az esetek. Kiderült, hogy egyszer valóban odaégették a kávéfőzőt, és akkor érezte az igen erős égett gumiszagot, amitől „pánikrohama" lett, de később csak a szagra figyelt fel rohamai alkalmával, és így utólag ő is ráébredt, hogy azt az egy alkalmat leszámítva a szagérzés a fejében volt csak meg. A példa arra is jó, hogy megjegyezzem, a beszámolókban erős szűrés is megfigyelhető, mindenki csak finom illatokról számol be. Egy szent kapcsán ugyanis szentségkáromlásnak minősült volna, ha valaki temporális szagélményét akkor is Piónak tulajdonította volna, ha az a temporális rohamoknál jellegzetes büdös-kozmás szag lett volna. Egy-két példát idézek, hogy lássuk a beszámolókat: Amikor Romanelli professzor 1919-ben először vizsgálta meg a Páter sebhelyeit, feltűnő illatot érzett. Először magában hasonlítgatta az ismert illatokhoz, de egyikre se tudott ráismerni abban az illatban, mely körülötte terjengett. Majd méltatlankodásának adott hangot: egy egyszerű szerzetes, akit ráadásul a nép szentnek tart, miért illatosítja magát? A vizsgálat tüzetes volt és hosszabb időt vett igénybe. Később úgy tűnt a professzornak, hogy az illat a sebekből árad. A professzor tehát nem értette az illat forrását, majd Pio sebének tulajdonította.

Onoratora atya leírja, hogy 1920-ban, Szent Ferenc napján felsorakoztak, hogy köszöntsék az atyát. Egyenként kezet csókoltak. Amikor Onoratora került a sor, ő jókívánság helyett felkiáltott: „Szűzanyám!" - „Mit beszélsz, fiacskám?" kérdezte az atya. „Ó, semmit", feleltem, ugyanis olyan édes illat járt át, amit addig sohasem éreztem, miközben keze fölé hajoltam. Akkor éreztem először és olyan meglepetésszerűen, hogy a kiáltást nem tudtam visszatartani. Ha Onoratora érezte, mindenkinek éreznie kellett volna, de erről nem szól a fáma. Egy rőzsét szedegető öregasszony olyan közel hátrált a Gargano egyik szakadékához, hogy már csak egy lépés hiányzott ahhoz, hogy a mélybe zuhanjon és agyonzúzza magát. Hirtelen „feltűnő" illatot érzett, melyből arra következtetett, hogy hátulról valaki közeledik felé. Megfordult és ijedtében elállt a lélegzete. Másnap találkozott a templomban a Páterrel, aki mosolyogva tett neki szemrehányást: „Tanulj meg előre menni és ne hátrafelé!"Meglehetősen kétes beszámoló, de ha igaz, eszünkbe juthat a tektonikus feszültségek temporális kisüléseket gerjesztő hatása, ez szakadékoknál, folyóvölgyeknél intenzív szokott lenni. „1968. augusztusában Pio halála előtt négy héttel, barátnőmmel együtt San Giovanni Rotondóban voltam. ...Néhány percig a hallban várakoztam... Egyszerre csak átható illat vett körül: olyasféle, amit addig sose éreztem, volt benne valami a liliom, a gyöngyvirág és a jácint kellemességéből. Csak egyedül tartózkodtam a helyiségben, nem értettem. Vajon kiből árad? .. .Útközben, a templom felé, jóllehet a szél olyan erős volt, hogy még a vén fák is csaknem derékba hajoltak, az illat nem tágított tőlünk: ugyanolyan élénk és közvetlen volt, mint a falak közölt". Éppenséggel az egyedül érzett illat, majd az erős szél egyaránt arról árulkodik, hogy az illat az élményről beszámoló nő fejében keletkezett. Pióra sajátos megszállottság volt jellemző, alázata, kegyessége, jósága bizonyos értelemben hivalkodó volt. Furcsa ezt egy szentre mondani, de erősen nárcisztikus hajlamai voltak. Ez óriási erőt adott neki az igazságtalanságok elviselésére, mert vakon hitt saját szentségében. Morcaldi fiatal korától végig vele volt szinte mindenhol, lányának tekintette magát, és igen bőven lejegyzetelte Pio szavait. Pio úgy tekintett önmagára, mint Jézus megtestesülésére, ami minden alázata ellenére bizonyos fajta kevélység. Pio jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy még életében legendákat költsenek róla, szavaival rendszeresen megerősítette a feltevést, hogy képes kézrátétellel, vagy imára a távolból reagálva gyógyítani, hogy képes bilokációra, hogy a távolba parfümillatot képes „küldeni", hogy olvas a lelkekben, hogy lebegni tud. Mindez arra utal, hogy Pio kirívóan mágikus gondolkodású volt, olyan képességeiben hitt, amelyeket egy jámbor hívő általában csak nagy szentekről mer feltételezni. Azt is mondhatnánk, hogy Pio amolyan öntudatos szent volt, aki hitt önmaga szent mivoltában, amit sebei is igazoltak a számára.

A SEBEK VIZSGÁLATA

Pio sebei 50 éven át fennmaradtak. A gyanakvás légkörében több vizsgálatra is sor került. Dr. Romanelli a sebek vizsgálatával a következőre jutott: „Legjobb tudásom szerint ezek a sérülések nem sorolhatók be a szokványos sérülések sorába". Az oldalseb „tisztán párhuzamos a bordákkal, 18-20 cm hosszú, erősen vérzik a legkisebb érintésre is". A kézsebekről ezt írta: „egy felduzzadt hártya fedi őket, amely vörösesbarna, a környező szövetekben nincs vérzés, nincs ödéma, nincs gyulladás. Meggyőződtem arról is, hogy a sebek nem felszínesek, ujjammal nyomást gyakorolva megvizsgáltam keze vastagságát a sebek közt, és az a biztos észrevételem volt, hogy ujjaim végénél üres tér volt [vagyis a sebek össze voltak nyílva]." Dr. Romanelli 15 hónapos vizsgálattal sem jutott a sebek természetes magyarázatára. Hasonló eredményre jutott Dr. Festa is. Dr. Sala leírása szerint a sebek tiszták, sem genny, sem gyulladás nem látható, a seb egyenletesen vérzik, alvadékok láthatók. Cleonice Morcaldi apáca, aki rajongási imádta Pio atyát, halála előtt 3 nappal a következőt írta: „A szeptember 20-ai mise alatt észrevettem, hogy az atya kezén már nem láthatók a sebhelyek. Először csodálkoztam, hiszen több mint negyven év alatt megszoktam, hogy kezeit sebhelyekkel telinek és vérzőnek látom. Azt kérdeztem magamban: hogyan gyógyulhattak meg azok a nagy sebhelyek most, hogy az atyában alig van élet? Hogyan lehetséges, hogy a sebek begyógyultak, és az atya keze újra egészséges, szép, fehér és pufók, mint egy egészségtől kicsattanó gyermeké? Kezén a bőr olyan fényes volt, mint a fehér márvány. Egyre csak néztem."A holttestet vizsgáló és lefényképező Dr. Sala arról számolt be, hogy a haldokló atya kézhátáról és lábáról eltűntek a sebek, majd mire meghalt, minden seb oly nyomtalanul tűnt el, mintha soha nem is lett volna. Ha igaz volna a feltételezés, hogy Pio atya a sebeket maga idézte elő ötven éven át, ezek a sebek ilyen villámgyorsan begyógyulni nem tudtak volna, de ha mégis, 50 éves nyílt sebek után illene valami hegnek visszamaradnia. A sebek élete során a kezén „rossz" helyre vándoroltak, ami inkább

bizonyítja azok spontán keletkezését, mint a tudatos csalást. Ha valaki csalni akar, az ott idézi elő a sebet, ahol az leginkább imitálja Krisztus sebeit.

A MODERN MISZTIKUS

Pio sebei nyilvánvalóan valóságos stigmáknak tűntek. Kialakulásuk elég egyértelműen temporális epilepsziás rohamhoz köthető. Látomásai, különféle rohamai élete során máskor is előfordultak. Pio sajátos személyiségéről sok feljegyzés maradt fenn. Ezek egyszerre mutatják alázatosnak, jóságosnak és öntetszelgőnek. Különös módon, mint más szenteknél is megfigyelhető, szenvedéseivel alázta meg a többieket. Hasonló okokból nem szerették rendtársai Emmerichet sem. A rendkívüliség személyes igény, de aki képes erre, annak gyakran a kiközösítés a sorsa. E sajátos keverék hiszteroid karakterre utal. A hisztériás személyiség kedveli, ha középpontban van, megtenne ezért mindent, ugyanakkor erős megfelelni vágyás is munkál benne. Különféle rejtélyes betegségei, majd stigmái a hisztériásokra jellemző szomatizációra és konverziós tünetekre utalnak. Mindkét kifejezés a „lelki testibe" fordítását jelenti. Jól ismert a hisztériások időnkénti bőrérzéketlensége. Ezt autohipnotikus jelenségnek tartjuk. Egy ízben Pio atyát sérvvel operálták két órán keresztül. Nem kért érzéstelenítést, de zokszó nélkül tűrte a műtétet. Két évvel később ismét elkápráztatta orvosait, amikor egy nagy cisztát távolítottak el testéből.

A stigmák magyarázata

Bemelegítő kör Sok csalót lelepleztek, ezeket már részben érintettük. Akik csalásról beszélnek, bizonyságul hozzák fel, hogy amikor a torinói lepel vizsgálatából, valamint halottakkal végzett vizsgálatokból kiderült, hogy a tenyéren átvert szögek nem tartották meg az áldozatot, ezért a szögeket a csuklón át kellett verni, az újabb, 20. századi stigmák a csuklón jelentek meg. Theresa Neumann, kétes hírű 20. századi stigmatizált stigmáinak alakja megváltozott, amikor megtudta, hogy a rómaiak nem kerek, hanem szögletes fejű szögeket használtak. Aki azonban a hisztériás jelenségkört igazán érti, annak nem ellentmondás az a tény, hogy a hisztériás egyfajta autohipnotikus folyamaton keresztül maga idézi elő stigmáit, viszont akaratáról nem tud. Kétségtelen, hogy a stigmatizáltak némely jelenségét, például a táplálék és folyadék nélkül való életet, nem tudjuk másként értelmezni, csak mint csalást. Kérdés azonban, hogy ez tudatos csalás, vagy például a hisztériás disszociáció jelensége. Én ez utóbbira szavazok, vagyis a többszörös személyiség jelenségére, vagy a disszociatív (szétváló) alszemélyiségek függetlenedésére, mely jól magyarázza azt, hogy egy személy olyat cselekszik, amiről nem tud. A történelemben és napjainkban folyamatosan ismétlődő jelenségekről nem tételezhető fel, hogy mindenki csalással hozza létre. A naiv természettudományos magyarázatok egyik fő problémája, hogy nem megoldani akarják a kérdést, hanem megszüntetni. Ebből viszont az következne, hogy az egyszerű fanatikus parasztlánytól a szent emberig csupa ügyes csalóból és bűvészből állna a stigmatizáltak listája. Ilyen állítással a tudomány önmagát bélyegezné vaknak és ostobának. Vallásos alapon, Freze sajátos viszonyát láthatjuk a stigmákhoz, mivel felosztja őket durva hamisításokra, hisztériás stigmákra és „valódi" stigmákra. Ezzel csupán az a gond, hogy a pszichiátria korábban sem, de még ma sem rendelkezik semmiféle egzakt biológiai módszerrel bármiféle mentális zavar diagnózisának felállításához. Következésképen, ahány szerző, annyiféleképpen ítélte meg, ki a hisztériás és ki nem az. Ismeretes, hogy Breuer és Freud Tanulmányok a hisztériáról című művében egyetlenegy hisztériás sem szerepel. Akit Breuer annak írt le, az a modem tudomány legnagyobb hamisításának bizonyult, mert utólag kiderült, hogy Anna O. esetét még Breuer is agyvelőgyulladásként kezelte és nem is gyógyította meg. A Freud által ismertetett öt beteg esete közül pedig nyilvánvalóan egy sem volt hisztériás. Freze számos tanút idéz, akik Theresa Neumannról kijelentették, hogy „Vizsgáltam Theresa Neumann szavahihetőségét ... és nincs okunk azt gondolni, hogy tudatos vagy tudattalan hazudós". Ez a hisztériának egy korabeli, előítéletes felfogása volt, amely részben Freudtól eredt, részben Charcot-tól, aki osztályán az utcáról, szegény sorból bekerült hisztériásokkal tartott rendszeres „mutatványos" előadásokat. Ezek a hisztériások a Mester tanítványainak segítségével gyakran előre begyakorolták a bemutatandó „hisztériás jelenségeket", nehogy a Mester berágjon valamiért. Mivel ezeknek a lányoknak és asszonyoknak nagy felemelkedést jelentett Charcot bemutatott állandó betegeinek lenni, képesek voltak bármiféle csalásra, csak ki ne essenek Charcot kegyeiből. A sajátos „hazugság" aztán napvilágra került, amikor Blanche Wittman, a „hisztéria primadonnája" megszökött, és Pierre Janet bátyjánál, aki szintén pszichiáter volt, mindent„kipakolt". Charcot nevetségessé vált, és a hisztériások megbélyegződtek, mint „rossz nők", akik csellel, hízelgéssel, csábítással vesznek le mindenkit a lábukról. A hisztéria lényege azonban nem ez. De erre rögtön rá is térünk, csak előtte szeretném sokadszor is leszögezni, hogy az isteni eredetet sem vitatni, sem igazolni nem lehet, ezzel tehát nem foglalkozunk. Ha valakit sért, hogy az emberi test jelenségeit pszichobiológiai magyarázatokkal próbáljuk értelmezni, kérdezze meg erről orvosát, gyógyszerészét. Különben is a legképtelenebb dolog a biológiai tényeket a hit kapcsán tagadni, mikor Jézust is halandó nő szülte, halandó emberként élt és halt meg. Sebei valóságosak voltak, ismert behatásokra alakultak ki. Miért vonnánk akkor kétségbe, hogy a stigmatizáltak sebei „materiális" módon is kialakulhattak. Természetesen mindenkinek jogában áll transzcendentális okokat keresni. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy nem csak katolikus stigmatizációról tudunk. Muszlimok közt is ismert a jelenség a stigmatizáció, rajtuk Mohamed csatában szerzett sebei szoktak megjelenni.

A konverziós jelenségekről A hisztéria bizonyíthatón mindig is jelen volt a történelem során, minden korban | másnak minősítették jelenségeit. A középkorból két ismert jelenség formájában maradt írásos nyoma, a boszorkányüldözésben és a tömeghisztériás

jelenségekben. Természetesen nem mindenki volt hisztériás, akire rámondták, hogy boszorkány. A kínvallatás alatt ugyanis bárki bármit magára vallott. Volt idő, amikor ezrével végeztek ki nőket boszorkányság vádjával. Mivel a hisztéria egyik lényeges vonása, hogy az elképzelt dolgokat a hisztériás képes testében létrehozni, se szeri, se száma nem volt azoknak, akik azt hitték, az ördög, vagy éppen a Szentlélek szállta meg őket, és ennek megfelelő tüneteket is mutattak. Elég ugyanis elképzelni, mit művelne valakivel az ördög, hogy az egy hisztériás egyénben létre is jöjjön. Számos kolostorban megtörtént, hogy az apácákat „megszállta a Sátán", és az apácák hatalmas szökellésekkel, bizarr viselkedéssel bizonyították megszállottságukat. Jerzy Kawalerowicz 1961-es Mater Johanna című filmje, amelyet Jarosiaw Iwaszkiewicz azonos című regénye alapján forgatott, nagyszerű ábrázolása egy ilyen „kolostori lázadásnak". A boszorkányságnak voltak fiziológiai ismérvei is, például hogy érzéketlen bőrfoltok találhatók testszerte. Ez azonban jellegzetes hisztériás érzéskieséses tünet. Mivel a hisztériások igen szuggesztibilisek is, az ördögűzés szertartásaiban remekül demonstrálták a sátán létezését és az ördögűzés hatékonyságát: [28] „Ily módon a középkorban, az exorcista parancsára, az ördög különböző jeleket hozott létre az ördöngös testén, például keresztet, betűket, vagy még egész szavakat is... Ez azt jelentette, hogy az ördög meghunyászkodott az Úristen előtt és meghunyászkodásának jeléül keresztet rajzolt vagy szent neveket írt áldozatának a bőrére, akit el is hagyott.". A hisztériás bőrjelenségek annyira ismertek voltak, hogy egy jogtudós 1613-ban így írt erről: „A sátán ezzel az ördögi jellel (vagyis az érzéketlen hellyel) utánozni akarja az Urat, aki stigmákat adott a szent személyeknek, az Ő igen kedvelt szolgáinak, és aki ezáltal azt akarta elemi, hogy ezek a személyek az Ő vértanúságának szent jeleiben részesedjenek... A sátán ilyen módon Istennel akar egyenlő lenni... éppúgy rányomja bélyegét bérenceinek a bőrére, mint egykor az eretnekek és boszorkánymesterek tüzes vassal bélyeget sütöttek tanítványaik jobb fülcimpájára... Az ördög ellenben titokban nyomja az ő bélyegét a testre, ha pedig már rányomta, akkor mindig a testnek valamely rejtett helyén tartogatja, úgyhogy az egész testet a legtüzetesebben végig kell vizsgálni, hogy meg lehessen találni a jeleket; sőt, ami még rosszabb, abból a célból, hogy megmeneküljön az igazságszolgáltatás és a bírák elől, az ördög néha az emberi testnek olyan piszkos részeire nyomja rá a maga jeleit, hogy az ember csak utálattal vizsgálja meg azokat, így például a férfinál az ülepre, a nőnél a szeméremrészre; minthogy pedig az ördög szereti a végleteket és szokatlanságokat, néha ellenkezőleg, a legnemesebb és legbecsesebb helyeket választja ki, ahová, úgy látszik, még nehéz is rányomni a jelet, például a szemre vagy a szájra". Az ördögi és isteni eredetű stigmák tehát jól ismertek voltak a középkor mindennapjaiban is, csupán a modem korból visszatekintve, az ismeretek hiánya miatt, tűnnek oly ritka jelenségnek. De ismét idézem Dr. Antoine Imbert Goubeyre-t, aki csak maga 321 stigmatizáltat vett leltárba, hozzátéve, hogy további forráskutatással ez a szám bizonyára jelentősen nőne. A listába kerülés egyben azt is jelentette, hogy a stigmatizált személye túlemelkedett közvetlen környezete érdeklődésén, míg az ismeretlenség homályában maradt az a rengeteg névtelen stigmatizált, illetve boszorkányság vádjával megégetett ember, akiknek rosszkor, rossz helyen jelentek meg hisztériás bőrtünetek.

A 19-20. századi stigmakísérletek

A hisztéria történetéről A hisztéria és a hipnózis mindig szorosan összefonódva bontakozott ki a történelem során a tévhiedelmek homályából, mivel a két jelenség egy tőről fakad: az emberi szuggesztibilitásból. A hipnózis mesterségesen létrehozott szuggesztív állapot, a hisztéria örökletes működési mód. Csak megemlítem Franz Anton Mesmer nevét, akitől a tudományos hipnózis korszakát számítjuk. Kora szellemében zavaros elméletet gyártott arról, hogy a testben keringő mágneses fluidum megrekedése okozza a betegségeket, s e megrekedtséget delejezéssel, vagyis a test felett végzett simogató mozgásokkal, úgynevezett passzázsokkal, arra rátermett ember meg tudja indítani, ami gyógyuláshoz vezet. Az elmélet hamis volt, a mesmerizmus viszont működött. Kezdetben nem sokan figyeltek rá, dolgozatát szétküldte Európa minden akadémiájára, de csak a Bajor Akadémiáról kapott pozitív választ. Ennek az volt az oka, hogy akkoriban egy Johan Joseph Gassner nevű páter „garázdálkodott" az országban, rendszeres nyilvános ördögűző szertartásokat tartva, melyeken az emberek a szavára görcsben fetrengtek, vagy éppen megszűnt a görcsük, enyhültek tüneteik. A Bajor Akadémián felkapták fejüket arra, hogy Mesmer azt állította, ilyet ő tudományos alapon tud előállítani. Meghívták, és az akadémia titkára, lévén epilepsziás, jó kísérleti alanynak bizonyult. Mesmer ki- és bekapcsolgatta a titkár epilepsziáját, óriási ovációt keltve ezzel a bajor tudományos körökben. Mesmer egyre híresebb lett, de különös viták kereszttüzébe került, amikor egy gyermekkora óta vak zongorista nőnek, Theresa Paradisé-nak mesmerizálással visszaadta a látását. Ma úgy gondoljuk, ennek egyik lehetséges magyarázata a lány hisztériás vaksága volt. Csakhogy ettől kezdve Theresa melléütött a zongorán, mert zavarta a látás, és a szülők, féltve Mária Terézia ösztöndíját, hazavitték a lányt, aki ismét megvakult. Ebből nagy botrányt gerjesztettek a féltékeny orvosok, és Mesmer Párizsba tette át székhelyét. Pár év múlva azonban csodás gyógyításaival itt is kivívta az orvosi kar dühét, és királyi tudományos bizottság kezdte vizsgálni a mesmerizmus kérdését. Végső megállapításuk megdöbbentően jövőbe látó volt, de abban a korban a mesmerizmus leleplezésének tűnt. A királyi bizottság jelentése leszögezte, hogy „az eredmények az érintés, a képzelet és az utánzás következményei". Ekkor még senki nem sejtette, hogy a képzelet mind hipnózisban, mind hisztériában rendkívüli szerepet játszik. John Ferriar 1794-ben először fogalmazta meg a konverzió mechanizmusát: „A hisztériás konverzióban a test birtokában van annak a hatalomnak, hogy imitálja a legveszélyesebb betegségeket, anélkül, hogy veszélynek tenné ki magát." Ferriar leírásában a konverziós tünetek veszélytelenek, de veszélyes betegségek utánzásai. Benjámin Brodie 1837-ben megállapította, hogy a hisztériás bénulások az akarati funkció zavarai, nem pedig az izmok vagy az idegek sérülései. A hisztériakutatás következő lépését Paul Briquet tette meg, aki 1859-ben jelentette meg a Hisztéria klinikai és terápiás kezelése című művét. Briquet 430 hisztériás beteget tanulmányozott az évek során a párizsi Charité kórházban. Szinte teljes listáját adta a konverziós tüneteknek és hangsúlyozta az öröklékenységet. Megállapította a női túlsúlyt és kizárta, hogy a hisztériának bármi köze volna a női nemi szervekhez vagy a szexuális frusztrációkhoz. A betegség indulásakor gyakran figyelhető meg stressz vagy érzelmi megrázkódtatás. Briquet a hisztériát az agy megbetegedésének tekintette. Adataival egybevág, hogy a stigmatizáltak 85%-a nő, de ha a látható stigmatizáltakat vesszük, ez az arány 91%. A stigmatizáltaknál gyakran megfigyelhetjük a stigmák megjelenése előtti komoly stresszhatást. Lateau-nak feladták az utolsó kenetet, amikor hirtelen felépült és heteken belül stigmatizálódott. Gemma Galgani ugyancsak súlyos betegségből épült fel stigmái megjelenését megelőzően. Assisi Szent Ferenc negyvennapi éhezés, ima és kevés alvás után stigmatizálódott. Emmerichnél akkor jelent meg a teljes stigmatizáció, amikor feloszlatták a rendet és bujdokolni kényszerült. Az állítólagosán „hisztériamentes" Theresa Neumann 1918-ban egy balesetben fej- és gerincsérüléseket szenvedett, majd 1919-ben megvakult és görcsös rohamai voltak. Látását visszanyerte Lisieux-i Szent Teréz boldoggá avatásakor", ami azt bizonyítja, hogy feltehetőleg bénulása is, de vaksága egészen biztosan hisztériás konverziós tünet volt. 1869-ben John Russel Reynolds vizsgálta talán először a konverziós tünetek hátterében álló rejtett feltevéseket. Három, konverziós bénulásban szenvedő betegénél ki tudta mutatni, hogy a vonatbalesetet követően alakult ki bennük az a rejtett képzet, hogy megbénultak. Akkoriban a vonatok 20-30 km/óra „szédítő sebességgel haladtak, és mindenféle hiedelmek forogtak közszájon, hogy ez a sebesség egészségkárosító. A vonatok gyakran ütköztek teheneknek, vagy a síneken óvatlanul áthaladó szekereknek. A három béna férfi jelentéktelen balesetek elszenvedői voltak, azonban a vonathoz kötődő babonás félelmek miatt az a rejtett képzet alakult ki bennük, hogy súlyos idegrendszeri károsodást szenvedtek. Ez a probléma a mai napig kísért olyan országokban, ahol komoly kártérítésekért lehet sikerrel perelni, a károsultak í ugyanis nem szándékosan, de pszichés alapon súlyosabb idegrendszeri tüneteket produkálnak, mint azt sérülésük indokolná. Jean-Martin Charcot 1862-ben került a Salpétriére közkórház egyik osztályának élére, majd oly híres lett, hogy hamarosan az egész hatalmas kórház a vezetése alá került. Híres és képzett neurológus volt, s mivel úgy gondolta, nincs már mit kikutatni, a hisztéria és a hipnózis, mint két feltáratlan terület vizsgálatára szánta el magát. Freud tulajdonképpen az ő

„köpönyegéből bújt elő", mint látjuk, a hisztériát nem ő fedezte fel. Charcot igen népszerű, telt házas előadásain hisztériás betegeken demonstrálta, hogy gyakorlatilag bármilyen tünetet elő tud náluk idézni, illetve meg tud náluk szüntetni hipnózissal. Bénulásokat, bőrérzéketlenséget, égő foltokat a bőrön, vakságot, süketséget, stb. úgy hozott létre és szüntetett meg, mint valami varázsló. Mint említettem, ebben azért néha volt egy kis szolgálatkészség is a betegek részéről, de a jelenségek tagadhatatlanul léteztek és létrehozhatók ma is. A hipnózis és a hisztéria vizsgálata divattá vált. A tudomány részéről ezért is oly fájdalmas, hogy például Lateau-nál, akinél nem minősült volna szentségtörésnek a hipnózis alkalmazása, senki nem próbálkozott ilyesmivel. De a kíváncsi orvosok rengeteg olyan jelenséget létrehoztak az évek során, amelyek a stigmák kísérletes demonstrációjának tekinthetők.

A véresverejték-jelenség

Több stigmatizáltnál megfigyelték, hogy a sértetlen bőrön át folyik a vérük. Ha letörölték, a sima bőr látszott, majd lassan ismét átütött rajta a vér. A történelem során rengeteg esetet írtak le, amikor egy személy félelmében, dühében, vagy egyéb szélsőséges érzelmi állapotában vért vagy legalábbis valami vérszerűt izzadt ki, vagy könnyezett. Az Orvosi talányok enciklopédiája több esetet idéz, melyben korábban begyógyult sebek bizonyos szimbolikus időpontban újra vérezni kezdtek. Egy lány lábát például a krinolinszoknya vasa megsértette. A seb szépen begyógyult, majd minden menstruáció előtti napon kinyílt és ismét vérezni kezdett. Újkori eset Cloretta Robinson, egy 11 éves kaliforniai kislány esete. Az iskola ápolónője, miközben a kislány kezét fogta, azt vette észre, hogy Cloretta tenyeréből szivárog a vér. Letörölve a vért, az nem jelent meg újra. Nagyítóval megvizsgálta a kislány tenyerét, de nem talált semmiféle sérülést. Ám miközben a kislány feladatát végezve rajzolt az osztályában, a bal tenyere kezdett vérezni. Visszasietett a rendelőbe, ahol az orvos szeme láttára négyszeresére nőtt a vércsepp. A vért letörölve ez alatt sem találtak sérülést. Egy másik beszámoló szerint egy Mrs. H. nevű ausztrál nőn figyelte meg egy orvos és felesége, hogy szeméből több ízben vér folyt, ám nem a szem belsejéből, hanem a sértetlen szemhéjon át.

Hipnózis és kísérleti bőrjelenségek

Alan Gauld rendkívül alapos forráskutatással megírt hipnózistörténete hemzseg a dokumentált esetektől. 1819-ben Le Lieurre, betegének hasára vásznat helyezve, azt mondta, hogy irritációt okozó mustártapasz, mire másnapra vörös és hólyagos lett a vászon alatt a bőr. Ambroise-Auguste Liébeault, a 19. századi francia hipnózismozgalom újraindítója beszámolója szerint - hipnotikus szuggesztióval vérzéseket, sőt stigmákat tudott létrehozni betegeinél. 1886-ban Beaunis A. E. nevű betegével folytatott vizsgálatairól számolt be. Hipnózisban azt mondta a nőnek:, Amikor felébred, vörös folt lesz ott, ahova most mutatok", majd finoman megérintette a nő alkarját. A nő karján felébredése után 10 perccel egy egyre vörösödő folt jelent meg, amely addig maradt ott, ameddig az utasítás szólt. Bonjean belga ügyvéd S. kisasszonynál hipnózissal mindkét kézfején, a transzból való ébredés után tízperccel megjelenő, vérző vörös foltot tudott sugallni. Artigalas és Rémond olyan nő betegről számolt be, aki vérzékeny volt, és véres könnyeket sírt. Hogy tünetét megszüntessék, hipnózisban azt kérték, hogy a szeme helyett a bal tenyerében jelenjen meg a vér. A sértetlen bőrön át a vér meg is jelent. A Nancy iskola több olyan kísérletet végzett, amelyben erősen hipnábilis személyeknél hólyagokat, égésnyomokat tudtak előidézni hipnotikus szuggesztióval. A magyar Jendrassik és Krafft-Ebing egy Sándor Ilma nevű beteggel kísérletezett. Határozott szélű fémtárgyakat, például fémből kivágott betűt helyeztek hipnózisban a lány bőrére és azt mondták neki, hogy a fém izzik. Majd a sebet bekötötték és másnap ellenőrizték: a tárgy alakjának megfelelő égésnyomokat és hólyagokat találtak. Az orvosok olyan különös dolgot is tapasztaltak, hogy az egyik oldalon létrehozott égési sebnek szimmetrikusan és automatikusan kialakult a párja a másik kézen. Dr. Rybalkin betegének azt a sugallmazta, hogy a kályhaajtó kilincse forró (valójában nem volt befűtve). A kézen azonnal égésnyomok látszottak, másnapra a bőr felhólyagosodott. Louis Vivé többszörös személyiségű fiatal tengerész volt, akiről több szerző is említést tett, mivel Hippolyte Bourru és Prosper Burot professzorok, több ízben demonstrálták rajta a stigmatizációt. Egyik kísérletben orrvérzést, máskor a kar vérzését idézték elő. A beteg nevét érintéssel „ráírták" a kar bőrére - a név vörösen, itt-ott vérezve jelent meg, és még

három hónappal később is látszódott. Egy elmekórházba kerülve mások folytatták vele a kísérleteket, és a kezén vérző stigmát lehetett előidézni. Dermográfiának, vagyis bőrírásnak nevezték el ezt a jelenséget, hogy hipnózisban a képzelet hatására írás jelenhet meg bevérzések formájában a bőrön. A jelenséget már a középkorban ismerték, és az ismertetett stigmatizáltaknál is megfigyelhető volt, például Emmerichnél, akinek szíve felett kereszt jelent meg hasonló módon. De nagy csodának számított a Mater Johanna modelljének, az 1600 években élő Jeanne des Anges louduni apácának a karján megjelenő felirat: „Jézus, József, Mária, Szalézi Szent Ferenc". Egy breton parasztlány, Marie-Julie Jahenny pedig arról híresült el, hogy bal mellén megjelent az „Ó, kereszt, légy áldott" felirat.

Stigma újratöltve

De mielőtt unalomba fulladna a bizonyító erejű példák sorolása, hadd zárjam a sort egy jól dokumentált elképesztő esettel: Hősnőnk Elisabeth K. átesett a spanyol influenzán, amibe akkoriban kb. 50 millióan haltak bele, s bár felépült, remegés maradt vissza tagjaiban. Ezt átmenetileg hipnózissal jól lehetett kezelni. Ám amikor visszatért otthonába, ahol egy házisárkány mostohaanya fennhatósága alatt élt, hirtelen bénulások, kettős látás, bőrérzéketlenség alakult ki nála. Már ülni sem Oldott, nyelve annyira megbénult és görcsbe állt, hogy enni is alig tudott, végül mesterségesen táplálták. Agydaganatot tételeztek fel nála és megműtötték, de daganat nem volt és állapota nem javult. Egész nap ágyban kellett feküdnie, s állapota oly kétségbeejtő volt, hogy öngyilkossággal próbálkozott. Fülébe jutott az eset Dr. Alfréd Lechler német orvosnak, aki sokat foglalkozott Theresa Neumannal, a kor híres német stigmatizáltjával, és felfigyelt a lány tüneteire. Rábeszélte, hogy vállaljon nála szobalányi munkát, és rendszeresen kezelni kezdte hipnózissal, amire a lány jól reagált. Lechler megfigyelte, hogy a lány mágnesként szedi magára a hallott testi betegségeket. Mikor egy nap valakinek a sérvéről volt szó, Elisabeth a sérv minden tünetét „előadta", csak éppen szöveti sérülése nem volt. 1932 nagypéntekjén Elisabeth részt vett egy előadáson, ahol képeken mutatták be a passiót. Ennek során Elisabeth fájdalmat érzett a kezében és a lábában, mintha szögeket mélyesztettek volna beléjük. Elpanaszolta ezt Lechleréknek, ami alapján az orvosnak támadt egy ötlete: létrehozza hipnózissal a stigmákat. Hipnotizálta Elisabethet és a lány figyelmét kéz- és lábfájásaira irányította, azt sugallva neki, hogy valóban szögek hatoltak át kezein, lábain. Ezután hipnotikus amnéziát sugallt, így a lány másnap nem emlékezett semmire. Kezein és lábain azonban vörös, nedvedző duzzadt foltok jelentek meg. A lány megrémült, hogy ő lesz a másik Theresa Neumann, de Lechler elmagyarázta neki, hogy keletkeztek a foltok, és arra kérte, vegyen részt a további kísérletekben. A lány beleegyezett. Lechler arra kérte, képzelje el most éberen Theresa Neumann ismert fotóit, amelyeken a nőnek a szemeiből vér folyt. Elisabeth szorgosan végezve a házimunkát fejében erre koncentrált, és pár óra múlva megjelent Lechlernél: mindkét szeméből erősen folyt a vér. Lechler gyorsan le is fényképezte. Tovább folytatták a kísérleteket. Hipnózisban képzeletbeli töviskoronát tettek a fejére, másnapra vérző sebek jelentek meg homlokán. Egy másik alkalommal, teljes amnéziát sugallva, Lechler azt sugalmazta, hogy Elisabeth Jézus és a keresztet viszi a vállán. A lány másnap nem emlékezett semmire, de bal vállát erősen fájlalta, bal karját ügyetlenül tudta csak mozgatni, járás közben balra kitért az egyenestől, és bal válla vörös volt és duzzadt. Megfelelő hipnotikus sugallatra a tünetek nagyon gyorsan visszahúzódtak. Ahogy a lány egyre „gyakorlottabb" lett, egyre gyorsabban reagált Lechler szuggesztióira, a végén már az orvos-szobalány kettős rutinszerűen tudta előidézni a stigmákat, a töviskorona sebeit, a neumannosan vérző szemeket, vagy a kereszt nyomát a vállon". Bár az előző részben felsorolt részkísérletek is meggyőzően mutatták, hogy szuggesztív, következésképen autoszuggesztív hatásokra a stigmatizáltaknál kialakuló bőrjelenségek előidézhetők, Lechler kísérletei döbbenetes világossággal mutatták meg, hogy a stigmák arra alkalmas embereknél szuggesztiós hatásokra teljes komplexitásukban kialakulhatnak. Az a kísérlete, amelyben Elisabeth csak munka közben koncentrált Neumann vérző szemű képére, bizonyította, hogy még mély hipnózis sem kell a tünetek kialakulásához. Lechler kísérletei azt is demonstrálták, hogy a szuggesztív úton létrehozott sebek órákon vagy egy napon belül képesek felszívódni, akár az igazi stigmatizáltaknál. Lechler és Elisabeth szerencsés találkozás volt, hiszen a stigmatizáltság relatíve mégis csak ritka jelenség, ami azt jelzi, hogy sok szubjektív és objektív biológiai feltételnek kell együttesen megvalósulnia, hogy valaki stigmatizálttá váljon. Lechler a teljes bizonyítás kedvéért még azt a vizsgálatot is elvégezte, amelyben először elolvastatta Elisabethtel János evangéliumát, majd azt a hipnotikus szuggesztiót adta, hogy részese a passiónak. A hipnotikus ülés alatt Elisabeth mindent olyan konkrétan látott, mint Lateau vagy Emmerich, vagy a néző a moziban Mel Gibson Passiója. alatt. Elisabeth zokogott, kiáltozott, hogy „Pilátus nem is ítélte bűnösnek",,Jíe bántsátok", stb. És bár Lechler nem szuggerálta, Elisabeth a Jézussal megfeszített két lator egyikének élte meg magát, és spontán megjelentek rajta ismét a stigmák. Lechler munkája elsüllyedt a vérzivataros történelmi események során, hiszen 1933-ban jelent meg, s Németországban hamarosan a nácik kerültek hatalomra.

A stigmák magyarázata

Temporális jegyek és hipnózis Valójában minden együtt van, hogy megfogalmazzuk, miként is alakul ki egyeseknél a stigmák különös jelensége. Mint láttuk, az egyik feltétel általában a mély vallásosság. Igazán mély vallásosságra, vagyis a hipervallásosságra predesztinál a jobb temporális epilepszia, vagy az ezzel azonos kategóriába eső jobb oldali temporolimbikus területek labilitása, vagyis e területek fokozott hajlama a mikrokisülésekre. A temporális labilitás vagy temporális epilepszia elsődlegesen veleszületett, magzati vagy születési oxigénhiányos állapotok következménye lehet, esetleg, mint Ellen White-nál agysérülésből, vagy mint Gemma Galganinál, az agyat érintő fertőző betegségekből is kialakulhat. Azonban, mint Persinger vizsgálatai is mutatták, a gyakori meditáció, ima, rituális-vallási tevékenységek, stressz, trauma, szeretett személy elvesztése az élet során is kialakíthatja a temporális labilitást. A temporális epilepszia és labilitás, mint láttuk, fogékonnyá tesz a misztikusmágikus gondolkodásra, a transzcendens iránti vonzalomra. A temporális labilitás és a hipnózisra való fogékonyság közti kapcsolatra a Persinger laboratórium bizonyítékokat szolgáltatott. Azok voltak mélyebben hipnotizálhatok, akik több temporális jegyet mutattak. Amikor elektromágneses ingerlést alkalmaztak a jobb temporális lebeny fölött, vagyis fokozták a temporális lebeny neuronjainak aktivitását, fokozódott a vizsgálati személyek hipnotizálhatósága. Mindez azt jelenti, hogy a jobb temporális lebeny izgathatósága, vagy az epilepszia miatt fennálló kóros izgalma fokozottan szuggesztibilissé és hipnotizálhatóvá teszi a személyt. Korábban láttuk, hogy a jobb temporális és parietális lebenyek aktivitása szoros kapcsolatban áll a vallásos élményekkel, a látomásokkal, komplex hallucinációkkal, eksztatikus élményekkel. A bizonyítékok másik vonulata azt mutatja, hogy a hisztériások fokozottan hipnotizálhatok''. Hisztériában a fokozott hipnábilitást az is magyarázza - a különféle tesztek alapján kimutatható -, hogy a bal homloklebenyük örökletes vagy szerzett okokból alulműködik, ami az agyműködést a jobb félteke irányába tolja el. A hiszteroid személyiséget jobb féltekei tulajdonságokkal szokták jellemezni: erősen mezőfüggő, emocionális, dramatikus, kapcsolataiban dependens, élénk és színes fantáziájú, vágyik középpontban lenni, hiszékeny, manipulatív.

A konverziós mechanizmus

A stigmák, mint láttuk, hipnózissal létrehozhatók. A kérdés az, hogyan képzelhető el hipnózis nélkül a spontán kialakulásuk. A stigmákat hisztériás konverziós tünetnek látjuk. A konverziós tünet elnevezés onnan ered, hogy a pszichoanalitikus feltevés szerint lelki eredetű konfliktusok fordítódnak át testi tünetekbe. A konverziós tünetek kialakulását ma a következőképen látjuk. A klasszikus elképzelés szerint ez úgy megy, hogy mondjuk, valaki nem akar elmenni valahova, és megbénul a lába. Ez persze csak egy „sántító" példa; ma már a tüneteket nem látjuk ilyen „beszédesnek". Nem a szimbolikus konfliktus megjelenítés a lényeg. Sokkal fontosabb az, amit hipnózisban ideomotoros válasznak hívunk. Az ideomotoros válasz szó szerint azt jelenti, hogy amit elképzelünk, azt testünk végrehajtja. Ha az olvasó most fog egy kulcscsomót, vagy nehezéket, ráköti egy jó fél-egy méteres zsinórra, majd lelógatja, és arra koncentrál, hogy az inga valamilyen irányba kezdjen el lengeni, az inga pontosan arra fog lengeni. Ha most arra gondol, az inga kezdjen el körözni, az inga körözni fog. Most álljon meg, s az inga megáll. Fontos, hogy a kéz ne legyen alátámasztva, hanem szabadon tartsuk a levegőben. Ez az ingajelenség ősi dolog, sokan azzal keresik a pénzüket, hogy az ámuldozó embereknek azt állítják:, a szellemek vagy a földsugarak mozgatják az ingát. Nem, az ingát az mozgatja, hogy elképzeljük az inga mozgását, és agyunk ezt lefordítja olyan pici kézmozgásokra, amit szándékosan nem is tudnánk olyan kifinomultan végrehajtani. Szinte észre sem venni karunk finom összehangolt mozgását, amely mozgatja az ingát. Ha már belejött, kedves olvasó az ingázásba, tegye meg azt, hogy olyan nagyon ne is koncentráljon az ingára, csak „tudja" azt, hogy merre akarja lengetni. Tapasztalni fogja, hogy nem kell valami élénk képzelet, valami csuda nagy koncentráció az inga mozgatásához. Én gyakran demonstrálom az ideomotoros választ pácienseimnek, ha relaxálni tanítom őket. Az ingával bizonyítom, hogy agyunk végrehajtja, amit elképzelünk. Mert később, relaxáció alatt, ha elképzelik, hogy ellazul a testük, ellazul. Ha elképzelik, hogy elnehezül a testük, tényleg elnehezül. Mert az agyunk „kitalálja", hogy lehet a kéréseinket teljesíteni. Ha valaki relaxációban melegíteni vagy

hűsíteni akarja a bőrét, megteheti. Nem sorolok fel minden lehetséges jelenséget, amit egy megfelelően hipnábilis ember létre tud hozni önmagán, de Mesmer óta jól tudjuk, hogy hipnózis hatására - némi kis túlzással - a vakok látnak, a bénák felkelnek, a rák visszahúzódik. Visszatérve az ingára, tapasztalatból tudom, hogy miközben beszélgetek páciensemmel, és csak mellékesen tudom, hogy merre kéne lengenie az ingának, az máris működésbe lendül. Idézzük csak fel az imént olvasott jelenetet: Elisabeth hallja, amint a sérvről beszélgetnek, és rögtön meg is jelenik testében a sérv minden tünete. Pontosan, mint az ingakísérletünkben. Egy különbség van Elisabeth, és, remélem, Ön között. Elisabethnek nagyon be volt járatva az agya arra, hogy elképzelt testi jelenségei meg is valósuljanak. Jól is néznénk ki, ha mindannyian örökösen testi bajoktól szenvednénk, ahányszor csak hallunk ilyeneket. Persze, ha belegondol, az empátia valami hasonló, kicsiben. Elég csak arra gondolni, milyen lehet Jézusnak a kereszten, és máris elég kellemetlenül tudjuk érezni magunkat. A konverziós hisztériás betegek tulajdonképpen kicsit ki vannak szolgáltatva képzeletüknek, megvalósítják azt, amit a mágikusan gondolkodó emberek csak hisznek. A hisztériások gondolatai meg is valósulhatnak. De azért ne bízzuk el magunkat! Egy egészen friss eset elemzése azt mutatja, hogy távol állunk még attól, hogy a stigmák kialakulását teljesen meg tudjuk magyarázni. Thaiföldön egy 14 éves kislány azzal került kórházba, hogy fején, kezén és lábán időnként vérző stigmák jelennek meg. A dologban az mindenképen különös, hogy a kislány nem katolikus és mit sem tud a krisztusi sebekről. Orvosai lesben álltak, részben, hogy kizárják az önsértés lehetőségét, részben azért, hogy a vérzés megindulásakor azonnal szövetmintát vegyenek a vérző területről. Az önsértést több okból is kizárták, egyrészt nem volt megfigyelhető soha felszíni sérülés, másrészt a vérzés olykor a lány álmában indult el. A modem orvosi technikákat és mikroszkópot bevetve sem tudták azonban a vérzést megmagyarázni. Semmiféle elváltozás nem volt kimutatható a vérzés helyén, nem volt kapcsolat az izzadságmirigyekkel. Korábban ugyanis a jelenséget véres verejtékezésnek, latinul hematidrosisnak, nevezték. A másik rejtély az volt, amit pl. Gemma Galganinál is megfigyeltek, hogy a vérzés abbamaradásakor a területen a vérző bőrnyílások becsukódtak és semmi nem árulkodott arról, hogy nemrég még az adott bőrterület vérzett.

Hova tűnik az akarat?

A konverziós tünetek „akaratlansága" egy másik izgalmas kérdés. Hogy lehet az, hogy mondjuk, valakinek egyszer csak megbénul a karja, mikor bizonyítható, hogy valójában semmi baja nincs, mégsem tudja megmozdítani. Majd hirtelen meglökjük, és addig béna karját felkapja, és ösztönösen felkészül az esésre. A kérdést sokáig azért nem tudták értelmezni, mert a nyugati ember kicsit eltúlozza az akarat hatalmát. Most képzeljük el az iménti konverziós bénulást úgy, hogy nem spontán alakul ki, hanem hipnózisban szuggeráljuk az illetőnek. Nagyon hasonló lesz a végeredmény. Semmi baja a karjának, mégsem tudja felemelni, pedig tényleg igyekszik. Mindkét esetben bizonyíthatóan ugyanaz történik. Emlékszik még a kedves olvasó a jobb alsó parietális lebenyre, amit Befolyásoltatottság Területnek neveztünk el? Amikor ez aktív, akkor úgy éljük meg mozgásunkat, mintha nem mi végeznénk a mozgást, hanem minket mozgatnának. Amikor hipnózisban előidézett bénulást hasonlítottak össze agyi képalkotó eljárással egy konverziós beteg bénulásával, pontosan ugyanazt látták. Mindkét esetben fokozottan aktív volt a Befolyásoltatottság Terület. Vagyis a hipnotikus bénulás és a konverziós bénulás ugyanolyan mechanizmusok révén alakul ki, csak normál hipnózisban a hipnotizőr adja ki az utasítást, a konverziós betegek viszont önmagukat utasítják. Kiadják a „kar, bénulj meg" parancsot, majd utána nem tudják, hogy ezt ők csinálták. Hiszen aktív a Befolyásoltatottsági Területük, agyuk úgy tudja, a bénulás idegen behatásra történt meg. Kicsit paradoxnak tűnhet a dolog, és az is. Emlékezzünk csak James Paget 1873-ban megfogalmazott híres mondatára kicsit magyarítva: „A hisztériások azt mondják, nem tudják megtenni, az orvos azt látja, nem akarják megtenni, s valójában a hisztériás nem tudja akarni megtenni." Agyunkban sokféle mozgásterv zizeg folyamatosan, de csak mindig azt hajtjuk végre, amit „engedélyezünk". Ha valamely mozgásprogram kiszabadul a fennhatóságunk alul, akkor az akaratunktól függetlenül hajtódik végre. Van ilyen. Mindennapos jelenség, amikor hirtelen dühünkben teszünk valamit, amit nem is akartunk igazán. Konverziós betegeknél a bénulást, vakságot, siketséget, némaságot és az ezeknél sokkal összetettebb jelenségeket, mint álterhesség, stigmák, álepilepsziás rohamok, pszichés ájulások, stb., egy elszabadult mozgásterv, képzeleti kép ideomotoros végrehajtása idézi elő. Nincs fölötte akaratuk, hiszen elszabadult, önállósult mozgásprogramról van szó. Ha számítógépes hasonlattal akarok élni, akkor az akaratunk és tudatunk felel meg a számítógép operációs rendszerének, mondjuk a Windowsnak. Semmi nem történhet a gépben, amit az operációs rendszer nem ellenőriz, csak engedélyével indulhat a nyomtató vagy egy program, csak evvel juthatunk fel az internetre. Ám vannak a számítógépvírusok, amelyek fölött a Windowsnak nincs hatalma. Ezek a vírusok azt csinálnak, amit akarnak. Összegyűjtik a jelszavainkat, törölni kezdenek programokat - és a Windows mit sem tud róla. Na, ilyen az elszabadult mozgásprogram.

Akarattal a tevékenysége nem befolyásolható, azt tesz, amit ő „akar". Másként ezt nevezzük disszociációnak - lelki működésünk egy része, egy mozgásprogram, de akár egy egész komplex személyiségrész is, leválik a mindent összefogó belső operációs rendszerünkről és önállósítja magát. Még egy téves elképzelést el kell oszlatnom. A hipnózis nem alvásszerű állapot. Hipnózisban lehet biciklizni, sétálgatni, a hipnózisban levő embert nem lehet megkülönböztetni a normál éber állapotban lévő embertől. Két hipnotizőr sokat foglalkozott ezzel. Merton Gill és Margaret Brenman azzal szórakoztak, meg lehet-e különböztetni a hipnotikus és az éber állapotot. Arra következtettek, hogy nem. Létrehoztak olyan hipnotikus állapotokat, melyben az alany sétálgatott a szobában, magazint olvasgatott, nézelődött. Senki meg nem mondta volna, hogy az illető most hipnózisban van. Egy különbséget azért találtak. Ha valaki hipnózisban imitálta azt, mintha éberen spontán viselkedne, akkor kiderült, arra vár, mondják meg, mit tegyen. Az akaratát adta fel. És ez a lényeg a hipnózisban, hogy az akarati kontrollt átadja az alany a hipnotizőrnek. Az ám, jogos viszont a kérdés, kinek adja át a konverziós hisztériás, amikor spontán autohipnotikus állapotokba kerül. Hát ez egy nagy kérdés, mert úgy tűnik, ez a lovak közé vetett gyeplő esete. A konverziós tünetek (bénulás, vakság, stb.) elég sokáig fenn szoktak állni, maguktól nem gyógyulnak meg. Hipnózisban, terápiában persze vissza lehet szerezni a gyeplőt, mint azt például, Charcot remekül demonstrálta mutatványai során. Elvette és visszaadta a hisztériások akaratát. A konverziós tünetekből való gyógyulás másik útja a csoda. Csodás gyógyulások hátterében, amikor a tünetek orvosilag nem indokoltak, de mégis sokáig fennálltak, joggal tételezhetünk fel konverziós tünetből való felépülést. Lateau már halálán volt, mikor egyszer csak felpattant és elment stigmatizálódni. Theresa Neumann vak volt, de aztán egyszer csak, Lisieux-i Szent Teréz Boldoggá avatásának alkalmából, ismét látni kezdett. Bizonyos megrázó hatások révületbe tudják dönteni a konverziós betegeket, más erős hatások meg ki tudják billenteni őket belőle. Az utolsó kérdés, amit nem válaszoltunk meg, mi az a vágy, az a program, ami a stigmatizáltak tüneteit előidézi? Honnan az a szabályosság, ahogy óraműpontossággal megjelentek és eltűntek a stigmák? Az első kérdésre roppant egyszerű a felelet: a stigmatizáltak mind erősen vágytak a szenvedésre, Krisztus szenvedésének átélésére. Ha valaki csak beleolvas Pio atya Cleonice Morcaldival folytatott beszélgetéseibe, vagy Sienai Katalin Dialógusába, netán Gemma Galgani naplójába, azonnal megérti, hogy ezeknek a szenteknek minden vágyuk arra irányult, hogy szenvedéseiben osztozva, Krisztussal egyesüljenek. A másik kérdés ugyancsak nem nehéz: a hipnotikus szuggesztiók órára percre működnek. Régi hipnóziskönyvekben gyakorta olvasunk olyan leírásokat, hogy a szuggesztió akár egy évre előre szól. August Forel ír le egy történetet, amelyben a szuggesztió úgy szólt: „Ön egy év múlva ezen és ezen a napon itt meg fog jelenni, a köztársasági elnök ki fogja tüntetni, Ön megköszöni és távozik." És a hipnotizált egy év múlva megjelent, engedte, hogy a képzeletbeli kitüntetést a mellére tűzzék, majd meghajolt és távozott. Ha valaki Lateau-nál hipnózissal próbálkozott volna, csak annyit kellett volna tennie, hogy módosítja a nő „belső naptárát", és tetszés szerint késleltethette vagy siettethette volna a stigmák jelentkezését. Úgy vélem, itt be is fejezhetjük, amit tudtam, elmondtam a stigmákról. A stigmák talán most már nem tűnnek olyan rejtélyeseknek. A dolgok varázsa azonban nem tűnik el azzal, ha bepillantunk a csodás gépezet működésébe. Esetleg csak még tovább nő az ámulatunk, mi mindenre képes az emberi test és szellem.

Hogyan tért meg Saul a damaszkuszi úton, s lett belőle Pál? Miféle isteni hangok indították el Jeanne d'Arcot Franciaország felszabadítására? Miért oly gyakori a szentek, vallásalapítók, hirtelen megtértek közt a halántéklebenyepilepszia? Mi történik az agyban az istenélmény alatt és a meditatív állapotokban? Van-e ateista hitélmény? Mi a jelenlétérzés? Milyen a mesterségesen generált istenélmény? Hogyan befolyásolja a Föld mágneses tere hitünket és mindennapjainkat? Milyen volt az ókori emberek istenhite? Szendi Gábor a tőle megszokott tudományos alapossággal, mégis olvasmányos és érdekfeszítő stílusban beszél a vallásos élmény és a halántéklebeny különös kapcsolatáról, miközben a stigmák, a halálközeli élmények, az ufójelenség, a kísértetjárta kastélyok és más paranormális jelenségek lehetséges tudományos magyarázatát is feltárja az olvasók előtt. Csodák mindig voltak és mindig lesznek. Ám ezek a csodák olykor magában az emberben rejlenek.

[1] Ananiás a helyi nazarénusok egyik vezetője volt.

[2] Talányos fogalmazás, fordítása: „Tüske a húsban"

[3] A Ótestamentumhan, Dávid könyvében három fiú, akiket Nabukodonozor király tüzes kemencébe vettetett, de a lángok nem fogtak rajtuk.

[4] Nagy hatású amerikai hittérítő, több elnök tanácsadója, médiasztár.

[5] A levél közlését írója engedélyezte.

[6] Megtekinthető az archivált változat: http://www.tenyek-tevhitek.hu/urhajo-medugorjeban.jpg

[7] A temporális lebeny fejlődésében egy érzékeny szakaszról lehet szó, de epilqjsziás roham az élet bármely pontján kiválthat megtérést.

[8] Minél vallásosabb volt a beteg, a jobb hippocampus mérete annál kisebb volt.

[9] A biofeedback eljárások lényege, hogy a szervezet egy befolyásolni szándékozott paraméterét (például vérnyomását) a páciens folyamatosan visszajelezve megtanulja módosítani.

[10] Háromóránkénti imádkozás.

[11] Az ember ilyenkor elválva érzi testét a lelkétől.

[12] Oroszországban a sztarecek amolyan szent emberek, akik gyakran remeték is voltak.

[13] Rapid Eye Movement: az álmodási szakasz elnevezése az ekkor megfigyelhető gyors szemmozgásokról.

[14] José Silva az agykontroll nevű kétes módszer kifejlesztője.

[15] Régebben életmentő műtétként alkalmazták a két féltekét összekötő rostok, vagyis a kérgestest átvágását, hogy az epilepszia ne tudjon átterjedni egyik féltekéből a másikba.

[16] Hogy teljes legyen a kép: van egy energetikai blokk is (ez az agytörzs, vagy felszálló retikuláris rendszer), amelynek aktivitásszintje dönti cl, mennyire vagyunk éberek vagy éppen bágyadtak.

[17] Szó szerint „viselkedéstan", de a szakirodalmi tradíciók miatt nem szoktuk lefordítani.

[18] Éber állapotban is hirtelen álomszerű állapotba kerülhet az ember a REM-fázis minden velejárójával, például hirtelen elveszti izomtónusát.

[19] Napközbeni hirtelen „reflexes" alvásba zuhanás

[20] Más néven bolygó ideg, vagy a X. agyideg. Az egész testet behálózó vegetatív funkciókat ellátó ideg

[21] Mások Sir Henry Thompson sebésznek tulajdonítják a cikket

[22] Egy teszt vagy mérés validálása annak igazolása, hogy azt méri, amire tervezték.

[23] Az utólag hamisításnak minősült vizsgálatokról meg szoktak jelentetni egy „visszavonó" nyilatkozatot.

[24] Elalvás előtti félig éber, félig alvó állapot

[25] Kopogó szellem

[26] www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu; Névrokonom, Szendi Mária ismerteti. [27] Bár mindkét félteke kap mindkét fülből információkat, mégis az ellenoldali fülből érkező hallásos információ dominál.

[28] Ördögűző