PARTIUM
Irodalmi, mûvészeti folyóirat
HATODIK ÉVFOLYAM, TAVASZ
1998
Bede Anna, Cseh Károly versei Mester Béla és Zoványi Jenõ tanulmánya
PARTIUM, 1998 tavasz IRODALMI MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT Szerzőink Bede Anna költő, műfordító (Budapest) Biermann, Wolf költő (Németország) Busta, Christina költő (Ausztria) Cseh Károly költő (Mezőkövesd) Dudás Sándor költő (Bükkábrány) Fecske Csaba költő (Miskolc) Hadnagy József műfordító (Debrecen) Hrisztov, Gencso költő (Tiszadob) Káli Sándor költő, műfordító (Miskolc) Kósa Csaba író, szerkesztő (Budapest) Mester Béla filozófus, tanár (Nyíregyháza) Mogyorósi Dénes költő (Nagykálló) Novak, Helga M. költő (Németország) Oláh András költő, író (Mátészalka) Ószabó István költő (Debrecen) Papp András író (Hajdúszoboszló) Pusztai János író (Nagybánya) Rideg István író (Karcag) Sidney, Sir Philiph (1554-1586) költő (Anglia) N Szabó Imre. költő (Nádudvar) Szigeti György költő (Tiszavasvári) Tarczy Péter író, szerkesztő (Hajdúböszörmény) Zoványi Jenő (1865-1958) egyháztörténész (Sárospatak)
Fedőlap: Babits-illusztráció, Weiszt József rézkarca Belső borító: Az utolsó vacsora, Horváth Anna (Beregszász) terrakottája Hátsó borító: Öreg tölgyek, Csizmadia Attila (Nyíregyháza) fametszete Belső borító: Szabéd, Molnár Dénes (Vadasd-Marosvásárhely) fametszete Képek listája Kádas Katalin (Beregszász) Hínár-arc (tusrajz) (21) Lenkey Zoltán (1936-1983) Bulgáriai emlék (rézkarc) (32) Papírsárkány (rézkarc) (45) Molnár Dénes (Vadasd-Marosvásárhely) Az első emberpár(38) Szabó Endre (Brüsszel) Don Quiote halála (tusrajz)(62) Vincze László (Marosvásárhely) Fészek (tusrajz) (9) Tízparancsolat (tusrajz) (18) Sámán-kereszt (tusrajz) (40) Ajándékok (tusrajz) (56) Áttételek (tusrajz) (58) Ex libris (tusrajz) (65) Weiszt József (Dorog) Babits-illusztrációk (6; 29; 36; 60)
PARTIUM Irodalmi, művészeti folyóirat Kiadja a Kelet-Magyarországi Szabadelvű Protestáns Kör 4800 Vásárosnamény, Pf: 2. Szerkesztették: Antal Attila (próza); Bergszászi Szabó Tibor (kép); Dusa Lajos (líra); Bőcs Attila – János Zoltán – Kiss Lajos András (bölcselet, esszé); Felhős Szabolcs (közélet, hagyomány); Oláh András – Jánosi Zoltán (kritika); Tarczy Péter (képzőművészet) Szedés, tördelés, nyomdai munkálatok: Örökségünk Kiadó, Nyíregyháza, Bercsényi u. 13. ISSN: 1216-7525
2
Tartalom ÓSZABÓ ISTVÁN .................................................................................... 5 Nincs távolabb semmi.............................................................................. 5 Szent örömöm mákja ............................................................................... 5 Szivárvány voltam ................................................................................... 6 CSEH KÁROLY ........................................................................................ 7 Legendátlan éj.......................................................................................... 7 A karaván és a kutyák .............................................................................. 7 Legendátlan kert ...................................................................................... 8 Júniusi emlékezet ..................................................................................... 8 HELGA M. NOVAK. ................................................................................ 9 Madarak csipkedte gyümölcsök............................................................... 9 CHRISTIE BUSTA.................................................................................. 10 Kis franciskánus miserere ...................................................................... 10 Könyv..................................................................................................... 10 Lázár kutyáival Ábrahámnál.................................................................. 11 PAPP ANDRÁS ....................................................................................... 12 Özön....................................................................................................... 12 SZIGETI GYÖRGY................................................................................. 19 Létünk határai között ............................................................................. 19 Alkonyatkor ........................................................................................... 19 SIR PHILIP SIDNEY............................................................................... 20 Stella arca............................................................................................... 20 31. Szonett ............................................................................................. 20 DUDÁS SÁNDOR................................................................................... 21 Mátyás.................................................................................................... 21 WOLF BIERMANN ................................................................................ 22 Barlach éneke......................................................................................... 22 PUSZTAI JÁNOS .................................................................................... 23 3
Nagy álomkönyv.................................................................................... 23 KÁLI SÁNDOR ....................................................................................... 30 Önkiszolgáló idill................................................................................... 30 Elmélkedés a torinói lepel rejtélyéről...? ............................................... 30 GENCSO HRISZTOZOV........................................................................ 32 Élet ......................................................................................................... 32 Láthatatlan ragyogás .............................................................................. 33 Lakat ...................................................................................................... 33 N. SZABÓ IMRE..................................................................................... 34 Az Érinthetetlenség fennsíkja ................................................................ 34 Túl .......................................................................................................... 34 „Sebzi az is ami szép”............................................................................ 35 EGY MÚMIA KRÓNIKÁJA................................................................... 37 RIDEG ISTVÁN ...................................................................................... 39 Rokonlátogató őskeresés........................................................................ 39 VERSEKBŐL KATEDRÁLIST.............................................................. 43 MESTER BÉLA....................................................................................... 46 Egy magyar protestáns gondolkodó a modernitásról............................. 46 TARCZY PÉTER..................................................................................... 59 A teremtő garabonciás ........................................................................... 59 BALÁZS JÓZSEF 1944-1997 ................................................................. 63 A REFORMÁCIÓ EGYHÁZA................................................................ 66 ZOVÁNYI JENŐ (1865-1958) ............................................................... 67 A reformáczió egyháza .......................................................................... 67 PARTIUM HÍREI .................................................................................... 76
4
ÓSZABÓ ISTVÁN
NINCS TÁVOLABB SEMMI Útjelzők, utasítások táblái közt tévedtem akkor éji sötét utunkra, hol gallyakból kereszt, kilométerkövön friss csokor s koszorú a fa törzsére akasztva. Szívemben végig a végtelen út sávján suhanva, megálltam titkon én is e jeleket kitenni – A veszélyt jelezve – hogy nem visz út messzebb, nincs távolabb semmi.
SZENT ÖRÖMÖM MÁKJA Ó, te nagy, bronz s arany, kerek tálca! Mákgubó, millió, csipkézett peremű arany pohárka. Bódító kék ital. Még ízét éhemért öntve számba. Vígasság. Szent öröm. Tücskök muzsikája. Boldog gyermekkorom, szent örömöm mákja.
5
SZIVÁRVÁNY VOLTAM Gyermekkorom útja mellett, hol virultam, színeimből kelt az égre, tűnt szivárvány útja voltam. Anyámhoz vitt minden utam. Élet útjain lobogtam. Kordonon át, ahhoz, ki várt, eljutottam. Színeimből lett a zászló. Utamra magamat szórtam. Őszeké, ösvényük voltam, hol testük pihen. Égi út, szivárvány voltam; tündöklő kovandjaiból szikra a szívem. Tőled áldottan, boldog véget előtted ért; hálát mindig neked mondtam, Istenem, mindig, mindenért, – hozzád vitt minden út, Uram.
6
CSEH KÁROLY
LEGENDÁTLAN ÉJ Őrlángon a betlehemi csillag: fény és meleg ide már nem marad. Eltakaró felhőként fölébünk küldhetnél egy mélázó szamarat, Miurunk, a jászol környékéről, mielőtt még féltünkben fölélünk mindent itt, a legendátlan éjben, hol az ég is kínban földbe mélyedt körömházként kékül és sötétül. 1997. december 24.
A KARAVÁN ÉS A KUTYÁK Ártóknak (meg)értőn Ugató kutyáink, köszönet: hangotoktól nem bóbiskolgat el, s útirányt sem vét a sivatagban fáradtan lépdelő karavánunk.
7
LEGENDÁTLAN KERT D. S.-nak Kínzóoszlop kiszáradt almafád, s ha törzsének dőlsz is, rozsdás, nedves estén: nem lehetsz már nyári esők ezüst nyilával átdöfött, boldog Szent Sebestyén. 1996. augusztus 23.
JÚNIUSI EMLÉKEZET árvalányhaj-fáklya kezében a nyár olimpia-lángja a ragyogásba most fut be újra évek múltán a gyerek virágok hangszóróiból zene hullámzik verőfény tapsol a fák levelén kövek kockáin pereg vissza az idő amint fut mosolyogva közelítve önmagához 1976. június 6.
8
HELGA M. NOVAK. (német)
MADARAK CSIPKEDTE GYÜMÖLCSÖK kopognak egyre a fű szőnyegén októberi szél öleli át az almafán himbálódzó aggszüzet jóllakott darazsak bágyadoznak édes és pulóversárga ma a halál két sárcipő lebeg az udvar fölött Cseh Károly fordítása
9
CHRISTIE BUSTA (osztrák)
KIS FRANCISKÁNUS MISERERE Könyörülj a mókuslelkűeken, akik dugdosva gyűjtik a kincsük a mennynek, mintha Te lennél a tél, mely mindent behavaz. Könyörülj a madárszívűeken, akik dús malasztban dőzsölnek elbizakodva, és a napraforgók asztalainál már arany Jeruzsálemed ünneplik. Cseh Károly fordítása
KÖNYV Kitárva hever az úton előttem a föld legvéknyabb könyve, csupán két lapja van. Fellebben, míg mágikus jeleit böngészem ámulva: sehol az apokalipszis. Három szó világlik csak a nyár rejtett jelenéseiből: nappali pávaszem. Cseh Károly fordítása
10
LÁZÁR KUTYÁIVAL ÁBRAHÁMNÁL (Egy meg nem festett faliképhez)
Megismerlek lassan: Ábrahám vagy, a vigasztalóm, a megtestesült ígéret. Nem vártalak már. Tékozló gazdag háza előtt, lépcsőkön kuporogva végig életemet, elfeledtem hinni és remélni. Összébbhúzódom az öledben: férjenek el mind a kiskutyák is, kik az ínségben sorsosaim voltak és egykenyéren éltem velük. Ritka hűséges teremtmények: nem morognak, ha kínzójuk jajgat, vele szűkölnek inkább a szükségben, és szomorúan csóválják farkukat. Sokat tanultam tőlük. Ábrahám, jóságos ősatya, felfogott könnyeim sótlanítottad, és szememből most az öröm forrása bugyog; add meg, ha csak egy csöppjét is, a nyomorult tékozlónak – milyen szerény lett már! –, ki a gyehennában érte üvölt, mert iszonyú az örök szomjúság-, most már megtanulhatta ő is! S én nem feledtem még keserves kínjait. (Cseh Károly fordítása)
11
PAPP ANDRÁS
ÖZÖN (részlet) Khám senkit sem talált a fedélzeten. Ellenben a kerék valóban ott volt a korlát mellett, eldőlve, ahogyan Szatisz mondta. Lehajolt, hogy fölvegye. De most nagyon nehéz volt neki a kerék, alig bírta fölemelni a derekáig. A korlát segített, a szélén csúsztatta és tolta, míg a kerék súlypontja át nem billent a víz felőli oldalra. Akkor elengedte, löknie sem kellett, és a különös tárgy hatalmasat toccsant a vízben. Nyilván rögtön elmerült, ezt azonban nem láthatta a sötét miatt, de nem is nagyon érdekelte, mert arra gondolt, hogy most Jáfet következik. Mindenre elszánt volt, bár érezte, hogy nagyon gyenge. Ahogy délután csónakjával visszatért bárkához, még mindig szédült, hányingere volt, a gyomra csikaródott, mintha többet szívott volna a füstből, mint máskor, mintha kábulata nem múlt volna el teljesen. Sötét volt mindenütt. És mintha ez a sötét, az átláthatatlan puhaság billegtette és ringatta volna a bárkát. A hold, a tiszta és fenséges telehold éppen kelőben volt; viaszsárga fénye lecsorgott az ég aljáról, és föloldódva szétáradt a hullámoktól bordázott víz színén, akárha ünnepet jelezne, aranyló fátyolkendővel takarta le a vízvilág félelmetes sötétjét. S noha neki egészen mást jelentett a víz, mint a többieknek, csónakjában fekve órákig tudta a felhőket bámulni, mert a vizen semmi sem történt, míg odafönt minden mozgásban volt, állandóan változott az ég, s egy-egy hosszabb lemerülés után oda vágyott föl, ahol a szelek új irányokat szabnak a felhőknek, ahol a csillagok körbevándorolják az éjszakát, naptól napig. De nem hitt már semmiben, abban sem, hogy odafönt jobb lenne. S míg Sém az imára hagyott mindent, addig ő az Istenre: a hitét is rábízta, tegyen vele, amit csak akar, legyen szörnyű és megátalkodott, legyen boldog avagy boldogtalan, a nagy eső elmúltával már mindegy volt minden. Nem a világ múlt el, hanem ő változott meg, neki a katasztrófa is egészen mást jelentett; mintha csak őérte és őmiatta történne minden, hogy emlékezetébe zárva őrizze meg a bűnöket, hogy ő legyen Ádám méltó utódja, a kiválasztott, aki éppen lelkiismeretére hagyatkozva nem fél megcselekedni a tiltott dolgokat. Ő Ádám fia, az egyedüli és legfőbb tudás birtokosa, szabad és szenvedő ember, aki minden törvény fölött áll. Valami szárnysuhogást hallott. Khám fölnézett, és egy óriási madarat látott a bárka fölött körözni. Szétterjesztett, majdcsak az egész bárkát lefedő szárnyai eltakarták a csillagokat. Khámnak néhányszor már sikerült belelőnie a tollas nyílveszszőivel, s olykor egy pillanatig mindig úgy látszott, hogy a madárnak vége, lezuhan, de ez sohasem következett be, mindössze annyi történt, hogy a heves szárnycsapkodások után a madár siklórepüléssel egészen közel hozzá, a víztükör fölé ereszkedett, ahol hirtelen semmivé vált, és eltűnt abban a förtelmes mocsárbűzben, amelyet e jelenések után rendszerint maga után hagyott.
12
Hol vannak a fegyvereim ? Az íjam, a szigonyom ? Hess, te ronda angyal vagy akárki vagy is ! Hess, hess! S amint az arca előtt, a feje fölött csapkodott a kezével, nem is vette észre, hogy mögötte megnyílt a sátor, és kilépett Noé, aki valami hangra ébredt, mintha újra a kaput hallotta volna döndülni. Vagy mintha kinyílott volna, és hatalmasan toccsant a vízen. Odabent a sátorban egy ugyanolyan mécses világított, mint a fedélközben, Sém szobájában. A sátor keresztrúdján függött aranyláncon, s gyöngéden himbálózott, mint valami játékszer Noé ágya fölött. Halvány fénye most kivilágított a fedélzetre, a csöngettyűs oszlopra, melynek sárga kolompja, az, amelyiknek hangja kezdetben közös imára hívta a bárkabörtön foglyait, régóta csöndben, használaton kívül állt. Most úgy nézett ki, mint holmi szánalmas kockabálvány egy érdekes fejfödővel. Noé szívesen fölrázta volna álmából a csöngőt, megrángatta volna a kolomp végére csomózott kis zsinórt, hogy az összegyűlt család előtt elmondja az álmát, a hangot, amit hallott. De ekkor meglátta Khámot, középső fiát, aki érthetetlen módon a levegőben hadonászott. Gestinán kívül hónapok óta nem találkozott senkivel, és azt sem tudta, mi történik odalent, mert a lány, talán tapintatból, a nappali dolgokról soha nem beszélt, nem panaszkodott, pedig éjszakánként, ha végigjárta a kamrákat, látta ő, hogy szinte már mindenből kifogytak. Khám háttal állt neki, s ő nem szólt hozzá, megvárta, hogy magától forduljon felé. A csápolás, a riadt hadonászás lassan abbamaradt, mintha az a nagy madár, anélkül, hogy nyílvesszőt lőtt volna rá, megijedt volna valamitől. Csak egy perccel később értette meg, hogy talán a sátor előtt álló Noétól, a varázsbotjától, amelyet most is a kezében tartott. – Láttad? – kérdezte tőle. – Mit ? – Nem láttad ? Noé nem válaszolt. – Nem láttad a madarat? A szárnyát sem hallottad? Mint az ostorcsapás. Szárnyszél. – Semmit sem láttam – felelte nyugodtan Noé. A madarakra Gestina vigyáz. S ilyenkorra már a helyükön, fészkükön ülnek, a fazekaslány egyet sem hagy a ketrecen kívül. – Nem, Gestina most nem a madarakra vigyáz, hanem a fiadra. Noé Jáfetre gondolt, s nem talált ebben semmi különöset. – Illetve nem is tudom, jól mondom-e, ha fiút mondok – folytatta Khám. Mert a gyermekedet ugyanúgy mondhatnám lánynak is. – Kiről beszélsz, Khám? Szatisz gyantája tán az eszedet vette, hogy a testvéredet lánynak nézed? Mert tudom, hiába van csukva a szemem nappal, hogy te csak a gyanta miatt jársz ki a vízre, hogy nyugodtan pipázgassál és füstölögjél. – Ehhez a drága, áldott jó füstnek semmi köze. Az imént szült Noémi egy gyereket, de majdnem olyan, mintha kettő lenne. Ott van lenn, a fazekaslány vigyáz rá, Sém intézkedett, most fürdik, azt hiszem. Furcsa kis emberke, mondhatom. Itt szü-
13
letett és Noémi szülte, a többi nem tartozik rám. Menj, és nézd meg a gyerekedet, ha nekem nem hiszel. Bájos, nagyon bájos, mondhatni, angyali arcocskája van. – A gyerekemet – mondta Noé, ami inkább kijelentésként, semmint kérdésként hangzott. Mintha megint Jáfetre gondolt volna. Nem látszott meglepettnek, s ezt Khám annak tudta be, hogy az egyedüllét fásulttá és közönyössé tette az apját; nyilván eltompította a fájdalom, bénává tette a tehetetlenség, mert nemcsak hogy nem segíthetett másokon , de Jáfet is elszökött előle, Sém papnak és prófétának képzeli magát, a szertartásokat immár egyedül végzi, ő pedig kijár a vízre, a szabad vízre, a végtelenbe, ahol talán már az Istennek sincs akkora hatalma. De a helyzet valójában más volt. Azalatt az egy hét alatt, míg az esőt várták a bárkában, észrevétlenül megváltozott minden. Lassacskán már senki sem hitt abban, hogy itt bármiféle özönvíz lesz. Naphosszat ültek a melegben fuldokolva a hőségtől, a portól és az állatok bűzétől. Közös imákat tartottak a fedélzeti sátor előtt, Matuzsálemért és az összes többiért, akik semmiről sem tudva, gyanútlanul élték hétköznapi életüket. Meleg volt, s egyelőre jele sem mutatkozott annak, hogy eső lesz. És ő, Noé, akkor kívánta, hogy legyen, hogy meglegyen. És másnap, a második hónap tizenhetedik napján, amikor megnyíltak az égnek csatornái, még úgy látszott, hogy minden rendben van. A negyvennapos eső után Noé számára többé nem volt lehetetlen, és többé semmin sem csodálkozott. Ha most arra gondol, mi volt rendben és mi nem, akkor példának okáért elég felidéznie Khám nyughatatlanságát, bálványimádásoktól sem mentes előéletét. Mindig az újat, mindig a mást kereste. A bort szerette, de szőlőt nem akart művelni, pedig ugyanúgy, ahogyan a többieknek is, neki is adott egy darab földet. Inkább az állatokat vitte messzi legelőkre, ahol különféle emberekkel és szokásokkal ismerkedett meg. Egyiptomról csodákat hallott. Látni akarta. Azt mondta, addig nem nyugszik, míg nem látja a mesés palotákat, a hatalmas templomokat, az aranyozott kocsifogatokat, a csillagjósokat, az írástudókat, míg magát az istenfiút, a fáraót meg nem pillantja. Noé próbálta lebeszélni, de Khám, mintha csak legeltetni menne, elszökött, és Szatisszal tért vissza, aki sehogyan sem illett házukhoz , az ő életükhöz , mert nem értett semmihez. Khám azt mondta, hogy elvesztette az állatokat, de megnyerte Szatiszt, egyéb magyarázatot nem adott, csak hosszasan dicsérte az asszony szépségét és jóságát, ki annak előtte valamiféle templomi szolgálatot végzett. Miután az itteni szokások szerint is megünnepelték a házasságukat, Khám közös sátrat állított fel, a kettejük sátrát, nem messze az apjáétól. Az egyiptomi asszony nem volt hozzászokva a sátorlakáshoz, s emiatt többször is méltatlankodott. Khám ezt úgy magyarázta meg a többieknek, hogy Szatisz ilyen körülmények között nem tud rendet tartani, márpedig az ő asszonya a tisztától is tisztább. Eleinte valóban úgy szolgálta ki, mint egy papnőt, de valójában sohasem lehetett tudni, mi van közöttük, olykor veszekedések hallatszottak a sátorból. Kapcsolatuk valami megmagyarázhatatlan kölcsönösségen alapult, olyasfélén, amit Noé maga nem értett, de amit vélet-
14
lenül sem nevezett volna szerelemnek. Aztán a közös gyász és a közös ima hol csöndes, hol pedig érzékektől zengő óráiban, mikor ölbe ejtett kezekkel és lehajtott fejekkel ültek a sátor árnyékában, az egyiptomi asszony rendszerint talált valami elfoglaltságot, amivel kimenthette és távol tarthatta magát az összejövetelektől. Egyszer azt is megmondta, hogy ő semmi elmúlóra nem akar emlékezni, márpedig ő úgy látja, hogy ezek az imák inkább múlt idejűek, nem födve föl, hogy mit is ért pontosan múlt idejűségen. Talán azt akarta kifejezni, hogy az istenség megszólítására alkalmatlannak és egyben korszerűtlennek találja az imákat. És hogy ő sírni sem akar. Az ő imájuk pedig csupa sírás. Neki mások az istenei, és azok csak varázsszavakból értenek, és nem az egyszerű szavakból, amelyet ők dallammal próbálnak felékesíteni és úgymond ünnepivé tenni. Nem, engedjék meg, hogy ő a saját isteneihez a saját nyelvén a saját szavaival imádkozzon. Khám különben meg azt tesz, amit akar. Ezt utoljára azért tartotta szükségesnek kijelenteni, nehogy azzal vádolják, ő az oka Khám engedetlenségének, aki szintén nem kíván részt venni az összejöveteleken, elhallgatva ugyanakkor, hogy a napokban „fekete könnycseppnek” nevezett gyantát adott férjének. Mirjam, a mindig csöndes Mirjam Szatisz távozása után, anélkül, hogy nyíltan védelmezte volna az egyiptomi asszonyt, azt mondta, hogy türelmesnek kell lenniük. Ugyanis a belátásnak éppen az a lényege, hogy az ember magától ismer föl dolgokat, mások útmutatása és segítsége nélkül; és a belátás sokszor egy gőgös elutasítással kezdődik. De nem is kell vele törődni, hiszen mindannyian ugyanabban a ládában ülnek, s szerinte csak az idők kérdése, hogy Szatisz jobb belátásra térjen az ő hitükkel és imáikkal kapcsolatosan. Sém örömmel hallgatta az okos beszédet, mint egy tanító a közönség előtt jól felelő tanítványát, mindamellett kissé féltékeny lett asszonyára, úgy gondolván, hogy Mirjam közbevetése esetleg sérti és háttérbe szorítja az ő illetékességét. Ezért még gyorsan mondani akart valamit. De amibe belekezdett, az az elhangzottakkal alig volt összefüggésben. Noé hagyta, nem szakította félbe. Arról beszélt, hogy a tudás fája, mint azt néhányan talán tudják is, nem az élet fája: aki az elsőnek a gyümölcséből eszik, de nem ízleli meg a másodiknak a gyümölcsét, az meg fog halni. – Tudom, hogy meg fogok halni – mondta tagoltan, kemény hangon, ami Jáfetnek kissé mulatságosan hatott. – S ez az egyetlen tudás. – folytatta Sém, semmissé és fölöslegessé teszi egész többi tudásomat. Mert az nem ment meg a haláltól, s nem is tagadja, hanem igenli a halált. Minél többet tudok, annál inkább értem a halált, mivel tudásom a szükségesség törvénye, vagyis a halál törvénye. Minél többet tudok, annál inkább érzem a halál keserűségének az ízét; megmondatott: „amely napon esztek arról a fáról, megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten”. Ezeket az ősi szavakat Noé is ismerte. De az mindeddig egyszer sem jutott eszébe, hogy magát istennek képzelje, vagy hogy effélére következtessen. Ez a beszéd
15
már egyáltalán nem tetszett neki, hiszen ők most éppen az emlegetett szükségszerűségnek az eleven cáfolatai – boldogtalan lesz az élet és az a tudás, amelyik a halál legyőzhetetlenségét és az ember Istennel egyenlő voltát hirdeti. Érthetetlen volt, ez a hang nem illett Sémhez, vagy rosszul ismerte volna fiát, aki egyébként oly odaadó szolgája az Úrnak ? -Szatisz bizonyára tudja, mit csinál – mondta Jáfet, miközben arra gondolt, hogy Sém csak azért mond ilyeneket, mert hatalmaskodni akar, kisajátítani magának az Istent, elvenni Noétól, kisemmizni Khámot örökségéből, és őrá is féltékeny, mert ő ért az állatok nyelvén; Sém csak tisztáról és tisztátalanról tudott beszélni mikor arról volt szó, anélkül, hogy egyet is megnevezett volna. Gestina pedig a meghaló és feltámadó Tammúzra gondolt Noémi pedig arra, hogy hogyan lehet neki három ennyire különböző fia. Mirjam némiképp bánta már, hogy így, a közös ima előtt megszólalt, mert úgy gondolta, hiába mondják majd ugyanazokat a szavakat egyszerre, ha közöttük még sincs egyetértés. Hallgatni mindig okosabb, ezt egyszerű pásztorlány létére is tudta, és Sém oldalán megtanulta azt is, hogy asszonyként, kivált a hitbéli dolgokat illetően, ne nagyon okoskodjék. Csakhogy kezdetben, mikor közéjük került az egyiptomi asszony, csodálattal telt el tőle, s szívéből örült jelenlétének. Olyan finomnak, műveltnek és magabiztosnak látszott, irigyelte is talán. De amióta jobban megismerte az asszonyt, csodálata alábbhagyott, majd elérkezett az az idő is, amikor egyszerűen közönségesnek találta. Fölismerte, hogy Szatisz kedveskedő beszéde mögött mindig volt valami rejtett szándék, valami későn fölismert érdek, amit végül is, ha odafigyelt, nem volt nehéz átlátni. S ha már észrevette, akkor kiábrándítónak és csúfnak találta az asszonyt. Azonban arra, hogy teljesen elborzadjon tőle, még várnia kellett néhány hetet. Az esőzések utáni harmadik vagy negyedik héten történt, Khám akkor már kijárt a vízre. Azon a délelőttön sem volt a bárkán. Noé a sátorban aludt, Jáfet pedig, mint egy száműzött, a hajófenéken élt az állataival. Talán ekkor Gestina is odalent volt, nem emlékszik rá, de lehet, hogy a ketreceknél dolgozott, de végül is mindegy. Arra viszont emlékszik, hogy Noémi, akin akkor még semmi sem látszott, megpucolt kék és fehér húsú halakat forgatott lisztbe a zsírszagú konyhában. S mivel tovább nem kellett segítenie az ebéd előkészítésében, visszament az asszonyok közös szobájába, hogy kitakarítson, szellőztessen, megigazítsa az ágyakat. Szatisz tollakkal tömött puha és illatos vánkosa alól kiesett egy kis bőrzacskó, mely tömött volt és nehéz. Körülnézett a szobában. Egyedül volt. Óvatosan széthúzta a zacskó száját összezáró zsinórt. De alig pillantott bele, megszólalt mögötte az egyiptomi asszony. – Tetszenek? – kérdezte. Mirjam annyira megijedt, hogy kiejtette kezéből a kis bőrzsákot, tartalma szétszóródott a padlón. Különféle ékszerek voltak. Együtt szedték föl és pakolták az ágyra a Khám által a víz fenekéről hozott kincseket. Voltak ott gyöngyök, kagylók, piros és zöld színű kövek, karperecek és
16
nyakláncok. Szatisz arra biztatta Mirjamot, hogy próbáljon föl egyet-egyet, válaszszon nyugodtan, bármelyiket elteheti. És simogatta őt. Az asszonyok nem lehetnek meg ékszerek nélkül, mondta Szatisz, és gyöngéden megsimogatta Mirjam csodálatosan szép vörös haját. Aztán a vállát enyhén megszorította. – Itt van például ez a feketén fénylő szkarabeusz medalion, – emelt föl bal kézzel egy vékony láncot, melynek végén egy nagyobbacska, gömbölyű hátú, finoman lekerekített szárnyú bogár függött, de úgy, mintha ízelt lábaival a láncba kapaszkodna; első pillantásra valódinak, élőnek tűnt. Hogy ez milyen szépen mutatna halvány bőrén, előnyösen mérné ki a test arányait és szépségeit, melyeket ostobaság mindenféle rongy kendővel takargatni. A láncot odatartotta Mirjam meztelen nyaka alá, a másik kezével meg egy hoszszú kendő végét kereste a vállán. Közben véletlenül a melléhez is hozzáért. Mirjam azt hitte, hogy véletlenül, de amint lazult vállán a kendő szorítása, Szatisz egy hirtelen mozdulattal ügyesen becsúsztatta ujjait a gyűrődések között, és erősen megmarkolta a jobb mellét. Az egész olyan volt, mintha nem is vele történne, ugyanakkor kétségkívül az egyiptomi asszony hideg kezét érezte a testén; kicsiny mellbimbója borsónyira keményedett. S az volt a legzavaróbb az egészben, hogy Szatisz, talán hogy izgatottságát leplezze, suttogva beszélt hozzá, de amit mondott, azt sehogyan sem értette. A Nílusról beszélt elfúló, remegő hangon. Száját az ő szájához közelítette. Csak halkan, csak csöndben, mint a folyó, ismételgette. Mirjam azt hitte, hogy ez valami varázslat; nem tud megszólalni, nem tud megmozdulni, akárha csapdába esett volna, mint azok az éjszakai pillangók, melyek nem tudnak szabadulni a szövétnek fényétől és elégetik szárnyaikat, olyannyira elbűvöli őket a tűzfény Aztán végre megmozdult a keze. De az is olyan volt, mintha nem is ő mozdítaná, nem az ő keze tépné ki az egyiptomi asszony kezéből a láncot s vágná a fejéhez. Nem, mindez nem vele történik, nem akarta elhinni. A szkarabeusz egyenesen Szatisz szemöldökének repült, a vékony és csontos szemöldökének. Rögtön fölrepedt. S az a keze, mely az imént még Mirjam meleg mellét markolta, most saját vérével telt meg, a vér szétkenődött az arcán, mely a fájdalomtól eltorzult, összeszorított fogain az ajkak elváltak egymástól, a fölső fölfelé, az alsó lefelé domborodott, föltárva ezáltal ajkának belső részét, melyen a nedvesség alul is fölül is határvonalat húzott. Ezzel a grimasszal, véres szemével valódi szörnyetegnek látszott, aki azonban nem mert kiabálni. Mirjam nem tudta, hogy mi fog most történni. Ki akart menekülni a szobából, de a szörnyeteg rávetette magát, és belemarkolt a fülébe. Közben a kendője is teljesen kibomlott a vállán; így könnyebben védekezhetett, ám vállainak, s részben melleinek fedetlensége jobban zavarta. Egy erőteljes rugással sikerült egy pillanatra leráznia a teljesen eszét vesztett egyiptomi asszonyt, aki aztán úgy is maradt, összegörnyedve a padlón, önkívületében a saját haját téptve.
17
Mirjam egyenesen a fedélzetre rohant, arcát az egyik vizzel telt dézsába nyomta. Nem értette, hogy mi történt. Illetve értette ő, mert enélkül szégyenkezni sem lett volna képes. Több mindent nem értett, például azt sem, hogy Szatisz szándékának fölismerését követően miért nem tudott Sém feleségéhez méltó módon válaszolni, vagy a képtelen helyzetnek megfelelő, hasonlóan képtelen, mondjuk valami elfogadva elutasító megoldást kitalálni. És persze volt még sok minden, amit nem értett, ugyanúgy, ahogy az özönvízzel kapcsolatban sem volt minden világos neki. De azt tudta, hogy az egyiptomi asszonyt nem szeretné megérteni.
18
SZIGETI GYÖRGY
LÉTÜNK HATÁRAI KÖZÖTT Úgy érzed, megbántottalak, szemedben szürke lángok, hogy épp szeretni készülök téged – ki nem találod. Én minden rezdülésedet pókháló – idegekkel érzem, és mégis te vagy ki fogva tart, nem ereszt el. Létünk határai közöttkét agyonsebzett állattudattalanul vívjuk az ingerült csatákat, vérzünk számolatlanul adott, kapott sebekbőlnem mérve; merre tart a harc, s mivé leszünk, ha eldől.
ALKONYATKOR Lehull az égről minden földi pompa, elhamvadnak az égő csipkebokrok, zsarátnok-felhők indulnak birokra, sötétzöld tüzet gyújtanak a lombok. Finom por ül az izzó levelekre, töményedik a fojtogató illat. Hogy meneküljön, előbb a hegyekbe, majd égre szökik remegve egy csillag. Mi látható volt, immár sejthető lesz. Előkészíti titkait az alkony. A fák ágain madárszárnyak nőnek, mint bíborsebek rémült gyermekarcon. Szirmát bontja egy nagy, fekete rózsa. Az ember ül és hangtalanul merengemlékeit a vaksötétbe szórja, majd iszonytatóan felsüvít a csend.
19
SIR PHILIP SIDNEY (1554-1586)
STELLA ARCA Ma jó napom volt, lovam, karom, lándzsám Remekelt, és enyém lett a babér, Az angol szem igazságosan mért, S a francia küldöttek is belátták. A lovasférfiak lovaglótudásom Becsülik; a városiak erőm; Egy bíra a gyakorlat felől Közelíti ügyességemet; mások, Minthogy mindkét szülői ágon azok Vére ereimben kik ebben nagyok, Azt hiszik, született természet dolga; Néhány okos szerint véletlen hozta. Hogy mellélőnek! Stella égi arca Küldte sugarát eme tiszta harcra. Hadnagy József fordítása
31. SZONETT Ó, Hold, mily szomorún lépkedsz az égen! Mily csendes vagy, arcod mily halovány! Mi végezheti, hogy a serény íjász Hegyes nyilát mennyben sem teszi félre? Bizony szerelem az, amit te érzel, Ha jól látnak e tapasztalt szemek. Sződd szépségedbe pilledt kellemed, Hasonló szív ismer, bár mit sem kérdez. Aztán mondd, ó Hold, a felebaráti Szeretet, ott, tartós, de esztelen? Büszke a szép ott is, mint idelent? Szeretnek, s ha szeretve vannak, máris Megvetik ki e szenvedéllyel telve? Hálátlanság ott is az erény neve? Hadnagy József fordítása
20
DUDÁS SÁNDOR
MÁTYÁS Csipetnyi csend, ha rám talál, megáldom a percet én, mely engedett a szónak s repülni kért: kövessetek, s a csónak magánya sírt csak át a parti nádon, s jajong a gond: Júdás halott. Belátom, helyette kell, ki ki törzsi számot érlel, s ez én valék: a jó vezér, a Péter javalt s beszélt: velünk leend, barátom! S a többiek mi véleménnyel élnek, kezük tenyérje föld felé, vagy égnek mutat, jelezve, elfogadnak társnak? Tudod te jól, uram, hogy én se voltam alább való a többinél a sorban: a lángja-nyelv fölébem is találhat!
21
WOLF BIERMANN (német)
BARLACH ÉNEKE Anyám, az ablakot becsukd! Eső suhog, megérzem. A felhő falként tornyosul, miránk hasalni készen. Mi lesz mivélünk mondd? Oly szükség gondja nyom. Halott angyalok hullanak az égi ablakon. Anyám, az ajtónkat becsukd! Ezernyi patkányt látok. A jóllakott el-elmarad, s az élen mind falánkok. Mi lesz mivélünk mondd? Oly szükség gondja nyom. Halott angyalok hullanak az égi ablakon. Anyám, a két szemed becsukd! Az eső, s a patkányok! Betör most minden résen át, mi rég feledni látszott. Mi lesz mivélünk mondd? Oly szükség gondja nyom. Halott angyalok hullanak az égi ablakon. Káli Sándor fordítása
22
PUSZTAI JÁNOS
NAGY ÁLOMKÖNYV „Anyám, az álmok nem hazudnak” (Petőfi Sándor) 224. Álom 23., kedd Nagybányán éltem, és „adott pillanatban” táviratilag „felszólíttattam”: írói minőségemben azonnal utazzam Bukarestbe. Kik által „szólítattam” fel? Reggel, ébredésem után, a szokásos, azaz: hideg vízzel való, mosakodásomat követő, kellemetesen éber állapotomban huzamosan „válogattam” az álmomban „érintett” személyekszemélyiségek neveiben: Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál, Gálfalvi Zsolt, Majtényi Erik, Balogh József, Lázár László, Balogh Péter, Bencsik János, Méliusz József, Molnár Gusztáv, Horváth Andor, H. Szabó Gyula, Osváth Annamária, Botár Emma, Hervay Gizella. Csodálatos módon, „válogatásom” közben a nevek filmszerűen előhívódtak, megtestesültek, afféle apró filmbeszámolókká váltak. Domokos Géza akkora dolgozószobában ült, mint („Tegyük fel!”) a mai Máramaros megye, íróasztala pedig vetekedett a Gutin hegységgel. Évszázados fenyők vették körül, és összességükben a KRITERION KÖNYVKIADÓ-t adták ki. Távbeszélő készülékei ezüstös törzsű bükkfára aggatott, iparművészetileg gondosan „megkomponált” („Vigyázat az ismétlésekkel!”) madáretetők voltak. A madáretetőkbe éppen Hervay Gizella szórt bizonyos magvakat; kölest, kendermagot, napraforgót, – „a messze távolból” nem állapíthattam meg pontosan, miket. D.G. a nekem szóló sürgönyöket fogalmazta: Jánosom, értesítelek, hogy... Szász János frissen tisztára törölt, krómnikkel lemezborítású kocsmapulton könyökölt, és hófehér körszakállából hókavörös samottbetűket szedett elő, majd egymás mellé sorakoztatta őket. A Pusztaijelenség, „olvashattam” kíváncsian. A pult mögött váratlanul felemelkedett Botár Emma, testes kéziratot suppantott Sz. J. elé. Íme, a csapdában, mondta. Én szerkesztem. Bodor Pál irdatlan bőrkarosszékben terpeszkedett. Nyakában katonai messzelátó lógott. Olykor gyermekes érdeklődéssel a szeméhez emelte, hogy Illés szekerén című, „ifjúkori” regényemet tovább tanulmányozza. Az Illés szekerén folyadékkal színültig töltött, laboratóriumi üvegtartályként magasodott előtte. Ni, a Mikszáth-i kékeslilák!, ujjongott B. P. Lábai természetesen nem érték a földet. Jött Osváth Annamária, és alájuk csúsztatott egy párnázott zsámolyt. A zsámoly bársony párnázatán az állt: Parázs. Erotikus munka, jegyezte meg enyhe csüggedtséggel. Gálfalvi Zsolt ingujjban, fején lapjából, a Hétből készített kőművescsákóval a Victoriei (Győzelem) sugárúton kocogott. Hóna alatt a Zsé birtokát szorongatta. Találkozott H. Szabó Gyulával. A Magyar Nemzeti Könyv Alapítvány folyton fösvényeskedik, közölte H. Sz. Gy. Lépj be a Romániai Magyar PEN-be, buzdította G. Zs. Majtényi Erik a Herestrau parkban Horváth Andorral kockázott. Mi van Kelet-Nyugattal? Mi van a Kelet-Nyugattal? –faggatózott M. E. Balogh József a Re-
23
pülősök terén pipázott, Molnár Gusztávnál szekusok kutakodtak, Lázár László az Ifjúmunkást siratta, Méliusz József mozdulatlanul „hevert” halálos ágyán, Balogh Péter éppen elköltözött az élők sorából, Bencsik János a Csapdában címlapját rajzolgatta. Miért is nem jelenik már meg? – méltatlankodott. Gondoltam, hamarosan válaszolhatok neki; rohantam a vonathoz. Amikor kiértem a pályaudvarra, szószerint „ledöbbentem”: megszokott gyorsom előtt másik gyors vesztegelt – keresztben. Besiettem a váróterembe érdeklődni, aztán csak legyintettem: nincs se felöltőm, se nagykabátom; hova mehetnék ilyen „nyakócon”?
226. Álom 25., csütörtök: Az éjszaka, akár holmi utolsó „szenvedélybeteg”, sörözőből sörözőbe jártam. Bementem meg kijöttem. Arról a leghalványabb tudomásom sincsen, hogy valahol fogyasztottam volna, az azonban teljesen biztos: fáradhatatlanul kísérgetett valami süvölvény. A süvölvény, a zöldfülű, a tacskó vagy ahogy tetszik, virágba szökkent bogáncskóróként imbolygott mellettem, és folyton csak azt „zizegte-zörögtezörömbölte” a fülembe: ő nem kisebb „illető”, mint Böndi Gyöngyikének, a nagybányai RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) „mindenesének” az unokaöccse. Az én nénikémen okosságban senki sem tehet túl, karolt belém bizalmasan, ugyanakkor rábeszélően is. Az én nénikém bizonnyal ott ül majd a román Szenátusban, netalán: a Képviselőházban. A Helyén. Nem úgy, mint egyesek. Elnéző-jámboran mosolyogtam, hiszen értettem a szóból: az egyesek közé „szerény személyem” is oda tartozik. Annakidején, mint Máramaros megyei RMDSZ-alapító , „felelőtlenül” elhagytam „nyájamat”. Körülkémleltem: hol lehetek? Az éppen deres gyepű Klastromréten toporogtam, türelmetlenkedtem, küszködtem „söréhségemmel”. Az „igazán szemrevaló”, jóértelemben „akaratos” Böndi Gyöngyike unokaöccse bőbeszédűen „szövegelt”, bal könyökömet szorongatta, magam pedig nyugati irányba, sejthetően a szinérváraljai hegyek felé tekingettem. („Arra lenne Nyugat? Utánanézni!”) Hirtelen mögöttem, a labdarúgópálya „betonerődjén” túl, a Főnix vegyigyár „égigérő” kéményének tetejében furcsa fényforrás keletkezett, amely aztán nem kis ijedelmemre, harsona formájú sugárnyalábot bocsájtott az addig egyöntetűen koromsötét messzeségbe. A jelenséget bátran hihettem szokványos háborús mozzanatnak, mondjuk: ellenséges („angolszász”) bombázórepülők keresésének, felderítésének, viszont hamarosan „megvilágosodtam”: ilyesmiről „ szó nincsen”. A sugárnyalábok véletlenül sem igyekeztek ellenséges bombázórepülőket keresgélni, felderíteni, csak álltak a magasban, olyan tizenöt fokban kifeszülve, bennük pedig, kónikusan öblösödő torkolatukban változatos „életképek” zajlottak. Az első sugárnyaláb-harsona torkolata harci cselekményeket „mutatott”; revolver-, puska-, géppisztoly-, gépfegyver- és golyószórótüzelést, gránátrobbanást, ágyúgolyóbecsapódást, benzinespalack-villózást, épületomlást, emberelestet, emberhullást, a második forradalmár-akasztást, a harmadik teljes „kapacitással” működő nyomdát, a negyedik könyveket, folyóiratokat, hírlapokat. E sajtótermékek időn-
24
ként fenyegetően meglebbentek, a levegőbe emelkedtek, majd erős, rideg huzatba sorakozva felém áramlottak. Egy folyóiratpéldány könyörtelenül mellkason talált, szívtájékon. Nagyvilág – 1958/6., olvashattam mindjárt almazöld borítóján, kávébarna gerincén. Ezerkilencszázötvennyolc júniusa!, nyilallt belém. Ezerkilencszázötvennyolc június tizenhatodikán hurcolták bitófa alá Nagy Imre miniszterelnököt! A bitón („Tisztán látszott!”) ördögpillangók csápoltak szárnyaikkal. Szárnyaik belső felén „Nagyvilágos” nevek „szerepeltek”: Abody Béla, Albert Gábor, Ascher Oszkár, Földes Mihály, Gyergyai Albert, Hegedűs Géza, Jovánovics Miklós, Kéry László, Rónay György, Ungvári Tamás. És mások!
227. Álom 26., péntek: Az ezerkilencszáznyolcvanegy és nyolcvannyolc között, csapnivaló állagúminőségű gyertyák meg szeszélyes pislogással kormoló petróleumlámpák bágyatag világánál, Nagybányán keletkezett Tatárjárás-trilógiám utolsó könyve, a Parázs megjelenésére készülődtem. „Leírhatatlan” örömömre, ebben nem voltam egyedül. A Bukarestben („Románia fővárosában!”) tevékenykedő Kriterion emlékezetes könyvkiadói teljesítményének tiszteletére „bizonyos szakmabeliek” hivatalos képzőművészeti tárlatot rendeztek. Tárlatuk helyszínéül a nagybányai Zazar ércfeldolgozó vállalat egyik termelési csarnokát választották. A termelési csarnok „redukáltan” keskeny volt ugyan, de „perspektívikusan” hosszú. Az elnyomorodottan lötyögő alumínium kilincstől „ művészien ékes”, rétegesen rozsdás vasajtón belépve bal oldalt elsősorban ércőrlő golyósmalmokat láthatott a néző, míg jobb oldalt fekete, vegyszerektől szüntelenül buborékosodó folyadékot „lapátoló” aranymosó cellákat, ám nem azok képezték a „vizualitás” fő „objektumait”, hanem maguk a rájuk állított, aggatott szobrok, festmények, metszetek, rajzok. Tőrös Gábor: Tatárjárás bronzdióhéjban. Balla József: Tatárjárás fél négyzetméteren, piros-sárga bohóc sipkában. Walter Frigyes: Tatárjárás vörösrézben, csiszolatlanul. Bencsik János: Tatárjárás grafitvonal-lepkehálóban, selyemhernyógubókkal bugyrosítva. És így tovább, zsúfolásig. A tárlatot Göncz Árpádnak, a Magyar Köztársaság elnökének kellett megnyitnia. Egy másik helyszínen, amely eléggé messze, a veresvízi bányaszáj környékén, a Tárna utcában találtatott, rengeteg olvasóm-bámulómpártfogolóm sütött és főzött. Közülük Torgyán József kisgazda vezért tartottam a legnevesebbnek. Különben ő irányította az egész „felhajtást”. Ennek megfelelően elégedetlenkedett, csapkodott, fenyegetőzött. Én csupán olyan szakácsinas féle voltam, mégis helyeseltem a viselkedését. Szorgalmasan takarítgattam a konyhát, súrolgattam, mosogattam az edényeket, evőeszközöket, gondolataim viszont az ércfeldolgozó körül kalandoztak, keringtek. Idegesített „kiállításom” megnyitásának „politikailag bizonnyal célzatos késleltetése”. Többször átiramodtam megnézni, mi történik? Semmi sem történt. Azonkívül, hogy Mécs Imre országgyűlési képviselő hatalmas tekercs bútorszövetet vágott fel késsel levestésztának, köröskörül süket csönd honolt. Mécs Imre kése erőnek erejével ferdén haladt az anyagban, ráadásul
25
az utolsó réteget érintetlenül hagyta. Ahhoz szabóolló szükségeltetett. E kis „gikszer” az öreget nem zavarta. Ellenkezőleg, dúdolgatásra késztette: Egy nagyorrú bolha / Úgy nálunk kapott volt, / Ebéden, vacsorán / Mindig csak nálunk volt. De annak a szöme / Olyan szörnyű nagy volt, / Mikor kinyitotta, / A ház világos volt. Ő dúdolt, én elégedetlenkedtem. Szaladtam Torgyánhoz jelentést tenni. Végeredményben hálásak lehetünk a sorsnak, ha holnap reggel megkezdődik feledhetetlen ceremóniánk, mondtam eléggé csüggetegen. Még a hangom is el-elszíntelenedett. Torgyán nekivörösödve eburafakózott, fűzfánfütyülőzött, teremtettézett, Gönczöt kárhoztatta, majd utasított: takarítsak tovább. Az egész konyhában szörnyű mocsokság uralkodott. Bádoghordókban szemét cefrésedett, a padlón paradicsomlé-tócsák alvadoztak, műanyag tálcákon darálthúskupacok nyüvesedtek.
228. Álom 27., szombat: Olyan városban, szerintem: Budapesten, Nagybányán vagy Szatmárnémetiben éltem, ahol a lakosság nőnemű fele úgy nézett ki, mint a New-York-i szabadságszobor. Természetesen megszokott, az az: emberi méretekben. Ezeket a szivárványló sugárkoronás, redőzött szabású, fehér pendelyt viselő, vörösrezesen vértolulásos lábikrájú szerzeteket kivétel nélkül egy-egy férfi vezetgette. Budapesten az Egressy út, Nagybányán a Misztótfalusi Kis Miklós utca, Szatmárnémetiben a Sugár út például éjjel-nappal ilyen párokkal volt tele. Budapesten a Stefániától a Paszkál fürdőig, Nagybányán Csorba József kovácsmester műhelyétől a Zazar ércfeldolgozóig, Szatmárnémetiben az edénygyártól a főtérig minden talpalatnyi aszfaltot betöltöttek. Sűrű sorokban mentek, sűrű sorokban jöttek. A nők nyolc, tíz-tizenkét, de nem lehetetlen, hogy tizennégy ágú sugárkoronáján tengerimalacok, aranyhörcsögök, mókusok futkorásztak, fakopáncsok, barázdabillegetők, cinegék ugrándoztak, szarvasbogarak, hőscincérek, lóférgek dűlöngéltek, nyírfák, szomorúfüzek, mogyoróbokrok sarjadoztak. Hófehér pendelyük gazdag redőzetében tücskök ciripeltek, lepkék zizegtek, katicabogarak próbálgatták szárnyaikat. Vörösrezesen vértolulásos lábikrájukon margaréta virágok szökkentek szárba. Rendes körülmények között okvetlenül viszolyognom kellett volna, ilyesmi azonban még véletlenül sem jutott eszembe. Párom margaréta „termesztése” egyenesen tetszett énnekem; –virágüzlet-láncot nyittatok vele: okosan kihasználom. A katicabogarakat, a lepkéket, a tücsköket majd piacra dobom: – magyar piacra, francia piacra, kínai piacra: rohamosan meggazdagszom. A mogyoróbokrok, szomorúfüzek, nyírfák jók lesznek fenyítéknek, sírdísznek, seprűnek; –Magyarországon, Angliában, Amerikában: kinek-kinek „nemzeti sajátosságai” szerint. A lóférgek, hőscincérek, szarvasbogarak bizonnyal kellenek Tandori Dezső író-költő-műfordító-gombfocista budai madáretetőibe, Páskuly József Oszkár szerszámlakatos-kisállattenyésztő-kerékpárbarkács-kiskerttulajdonos nagybányai (Cseresznye utca) kalitkáiba, Krilek Sándor tanár-újságíró-színikritikusromán vodka szakértő szatmári (Mikrórajon) tömbházlakásának teraszára; – pépes, esetleg szárított daráléknak: kendermag, köles, tyúkhúr, csillagfürt, lucerna he-
26
lyett.A cinegéket, barázdabillegetőket, fakopáncsokat a hidegtől („1996. Január 27két írunk!”) amúgy is „lankadatlanul fázkódó-fázkolódó” hajléktalanokkal sürgősen összefogdostatom, levágatom, kitömetem; – ajándékul Horn Gyula miniszterelnöknek: hadd ékesítsék készülő, százötvenmillió forintos remetehegyi palotáját. A mókusok, aranyhörcsögök, tengerimalacok („Szerintem!”) megérdemelnék, hogy kegyelemben részesüljenek; – Baja Ferenc szocialista környezetvédelmi miniszter(ke) kegyelmezzen meg nekik: hitvesi ágya legyen állandó menedékük. Házasodik a lapát.../ Veszi a puliszkafát, / Férjhez megy a reszelő, / Megkérte a meszelő. A násznagy a kapufa, / Násznagyné az ajtófa./ Muzsikál a vaskalán, / Egyest jár a fakalán, szavalta veszedelmesen hozzám hajolva párom. Melle halmai ellenállhatatlan „erőtérrel” voltak „megáldva”. Jobb fülemben nagyokat kattant valami, és eszméletemet vesztettem.
229. Álom 28., vasárnap: Nagybányán diákoskodtam, ott fejeztem be a középiskolát, az érettségihez azonban sehogy sem fűlött a fogam. Eredendő lustaságom, eléggé el nem ítélhető meggondolatlanságom, ellenszenvesen, sőt taszítóan határtalan vonzódásom bizonyos szabadságeszményekhez, no és persze: bizonyos szabadosság-eszményekhez is, eleve csökkentette állásszerzési lehetőségeimet. Érettségivel elmehettem volna a megyeházára „főmunkatársnak”, a tejgyárba „minőségi ellenőrnek”, az adóhivatalba „pénzszámolónak”, az ügyvédi kamarába „fogalmazónak”, a közjegyzőségre „aktatologatónak”, a hadseregbe „karpaszományosnak”, a polgári védelemhez „zöld majomnak”, a rendőrséghez „kutyapecérnek”, így viszont csupán a „termelésben” találhattam meg „számításomat”. Apám („Elhunyt Szatmáron, ezerkilencszázhatvanhat december tizedikének délelőttjén, tíz órakor!”) sem vélekedett erről másképpen, hát „beprotezsált” munkahelyére, a nyomdába. Az természetesen magától értetődő, hogy nem holmi oktondi „inasnak”, hanem szakképzett „betűszedőnek”. A nyomda egyetlen teremből vagy inkább: termecskéből állott. A falak mentén üres fenyődeszka-polcok sorakoztak. Betűszekrényeknek, szedőgépeknek, nyomtatóknak még a leghalványabb nyomai sem látszottak. Minden polcnak volt „saját” felelőse, „gazdája”; egy-egy apámkorabeli ember. Ezek ingujjban, de nyakkendősen, mellzsebes, kék kötényüket igazítva, pihézgetve töltötték napjaikat, ugyanakkor nagyon vigyáztak, hogy szakadatlanul foglalkoztassanak. Igyekeztek „minél hatékonyabb” futárszolgálatra szoktatni, elküldtek különböző „megrendelőkhöz”, ám az utca nevét nem és nem közölték velem. Folyton azt ismételgették: Menj ebbe és ebbe a városnegyedbe, ezért meg azért, a többit majd meglátod. Nyilván, sosem láttam meg semmit. Kárpótlásul. „Idős kollégáim” vezetéknevén szórakoztam: Verdelmerdky, Kusszfelhozdle, Tacskósagaras, Szénásszalmás, Halászcsíkász, Mikuláspikulás, Bútoracsutora, Püsökrücsök, Móraóra, Atyaybatyay. Közös vonásukként merészen hangsúlyozhatom, hogy valamennyien néhai műszerész mesteremhez, Rozsnyai Kálmánhoz hasonlítottak. Messziről „sü-
27
tött” róluk a kispolgári „intelligencia”, valamint az a már-már beteges sóvárgássá kocsonyásodott óhaj, hogy felfételek nélkül cselédeskedjem náluk. Verdelmerdky erővel azt akarta: reggelenként fényesítsem ki a cipőjét, Kusszfelhozdle nadrágja élének az állandó „biztosítására” ösztökélt, Tacskósagaras „háztáji” tyúkjainak a tojásait szerette volna velem rendszeresen összeszedetni, Szénásszalmás felszólított: hordozzam utána dögnehéz aktatáskáját, Halászcsíkász Erdőszáda alá rendelt, a Szamosra horgászni, Mikuláspikulás nélkülem nem volt hajlandó átöltözni, Bútoracsutora tőlem várta csizmahúzója („Fakutyája!”) elkészítését, Püsökrücsök pattanásai „irtására” használt, Móraóra piacra küldözgetett, Atyaybatyay vendéglői asztalfoglalásokhoz futtatgatott. Éreztem: mind mélyebbre süllyedek, „hivatásos” cseléddé válok, bamba béressé, „aprópénzzel is alig-alig fizetett” konvencióssá, retkes nyakú kanásszá, ordaszagú juhásszá, álomkóros csordássá, nikotintól bűzlő gyárkapussá, bunkó proletárrá, gyáva kisnyugdíjassá, alattomos...nem tudom mivé.
230. álom 29., hétfő: Öregedő telkes gazdaként „morzsolgattam” napjaimat. Ez mindközönségesen azt jelenti, hogy hajnali négy órakor keltem ki ágyamból, felöltöztem, csizmát húztam, megmosakodtam, ittam két kortynyi szilvóriumot, szalonnáztam, majd elláttam állataimat és körbekerültem az udvart. Reggel tehenet fejtem, lovat pucoltam, disznót etettem, magot szórtam a szárnyasoknak, pipára gyújtottam. Délelőtt a kispadon üldögéltem, fogadtam a szomszédok köszönéseit, bóbiskoltam. Délben megettem lebbencslevesemet. Délután nyulásztam. Este templomba, könyvtárba, kocsmába mentem. Éjszaka tünyölődtem; Nagyálomkönyvem „nyersanyagait válogattam, osztályoztam. A következő napon aztán újra „beszálltam a ringbe”. Dolgaim zökkenőmentesen „bonyolódtak” volna, ha nem veszem észre, hogy udvarom nyugati oldalán a kidőlt-bedőlt léckerítés Magyarország trianoni határát formázza. Élethűen pontról pontra azt formázta. Helyenként a léceken ilyen járás– és helységnevek „szerepeltek”: Köpcsény, Nezsider, Boldogasszony, Sopronkeresztúr, Felsőpulya, Felsőőrs, Alsóőrs, Őrsziget, Szentelek, Németújvár, Gyanafalva, Abdalóc, Alhó, Alsóbeled, Alsókismartonhegy, Alsólászló, Zárány, Zemenye, Zsámánd, Zurány, Borbolya, Büdöskút, Borhegy, Bányácska, Bándol, Vághegy, Városhodász, Vasdobra, Vasjobbágyi, Vasvörösvár, Cinfalva, Csajta, Csáva, Csejke, Csém, Csóronfalva, Ujvörösvágás, Ujhegy, Ujtelep, Ujkörtvélyes, Ujtelek, Ujrétfalu, Drumoly, Döbör, Darázsfalu, Dérföld, Doborján, Tarcsa, Taródcsencs,Tobaj, Tóka, Tormafalu, Ercsenye, Edeháza, Egyházfüzes, Szabar, Szabadbáránd, Szentkút, Szombatfa, Szárazvám, Fehérpatak, Feketeváros, Féltorony, Fertőmeggyes, Frankó, Siklós, Sopronnyék, Sóshegy, Salafa, Sárosszék,Gálos, Ganócs, Gercse, Góborfalva, Grodnó, Rábaszentmárton, Récény, Répcekároly, Rohonc, Rödöny, Gyöngyösfő, Gyepűfüzes, Gyirót, Gyimótfalva, Pusztaszentmihály, Pásztorháza, Pecsenyéd, Pinkafő, Pósaszentkatalin, Hámortó, Hamvasd, Haracsony, Hosszúszeg, Hovárdos, Hosszúszeghuta, Őzgödör, Őrsziget, Őriszentmárton, Őribükkösd, Őrál-
28
lás, Oszlop, Ószalonak, Óbér, Orbánfalu, Oláhciklény, Incéd, Jobbágyújfalu, Nád, Nemestelek, Nyulas, Nagykarasztos, Nagyhöflány, Kabold, Karácsfa, Királyhida, Kishársfalva, Küllő, Malomgödör, Mészverem, Mosonszentandrás, Miklóshalma, Mogyorókerék, Lajtakáta, Lajtapordány, Lantosfalva, Locsmánd, Léka. Megdöbbentem. Döbbentemben elkezdtem kerítésemet baltával „helyre pofozni”. Később a házba trappoltam, fényképezőgépemet kerestem. Persze nem találtam. Talán fiaim vették azt „kezelésbe”; éppen Budapesten, Szentendrén, Szegeden, Nagybányán, Szatmárnémetiben, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen „fotografálóznak”, én pedig szakadjak bele az örökös „memorizálásba”. Tanuljam meg kívülről, amit látok...Hirtelen élesen megcsörrent a távbeszélő készülék; gazdag osztrákok, régi ismerőseim jelezték „odatúlról”, hogy átlátogatnak hozzám: legyek résen. Gondolhatni, mennyire sürgölődtem, csak az volt a baj: bármihez fogtam, az olyan zajjal járt, mint mikor parkoló személygépkocsikban rákapcsol a riasztó. Nem lehetett kibírni.
29
KÁLI SÁNDOR
ÖNKISZOLGÁLÓ IDILL Rozsdafalú hűtőben a krémes, tejberizsával telt poharak. Dél fele sort áll sarzsira kényes kishivatalnok, rangja alatt. Kétkezi munkás francia szóval rendel a pultnál: máma menü! Két deci bor, szőlőt sose látott, drága forintért fránya nedű. Műanyag asztalhoz letelepszik, nagy fejű lámpán szunnyad a por, szende boszorka kaparja a tepsit, s árva darázs is döng valahol. Pajkos a lány, aki tömzsi copákat s ujjnyi galuskát röptet elém. Hetyke pupillán csillan a bádog, sárga pecsét mosolyog köpenyén.
ELMÉLKEDÉS A TORINÓI LEPEL REJTÉLYÉRŐL...? Különleges e lenge tüll. Ha holdsugárnál forgatom ezer tükör felém feszül, mint túlvilági lampion. Ezüst szikrákból szőtt szitán, csöpp fénynyalábok ringanak, s egy rozsdajárt memórián kikattan mindegyik lakat. Huszonkét csontba zárt magány megint reménytelen kutat egy túlbeszélt elágazást, egy jeltelen keresztutat, hol újra élné végzetét:
30
a pokróc préselt négyzetét, a láthatatlan vízeret, mint ízeidnek hízeleg, a bőrödön kelő napot, az örvényt rejtő hajlatot. Pupillák bűvös hímporát, a rámcsodálkozó csodát. A rejthetetlen rejtjelet: a kannibál tekintetet, ha zúzmarába bújt falak sikonganak fagypont alatt. A párás szélfogó mögött az áldott rizsszemű ködöt, ha köntösében láthatod a résre nyílt bejáratot. A polcból épült templomod titokkamrájából lopott, burokban őrzött könyveket, hol ujjunk összeérhetett. A kartotéklapon kapott megismétlődő mondatot: (a téridőben elveszett) közös jövő igézetet. S meglátni nyugtalan jeled, rettegve várni léptedet a parkon át. Időbozót takarja már a hírhozót, hogy n-dimenzió helyett, keress magán-óvóhelyet, hol körbevesznek angyalok, míg szárnyad amputálgatod. Hat éve morzsolom. Milyen különleges e lenge tüll. Mintáról felismerem: szerelmünk hamvain feszül, mint rég kiforrt sebek nyomát megőriző ereklye. Ilyen lehet Turinba, tán az Ő halotti leple.
31
GENCSO HRISZTOZOV
ÉLET Alkonyi tulipánokrőtes, narancsszín lélekharangok kigyúltak, mint bibliai gyertyák. Apám néz rám valahonnan az égből, vagy e villódzó virágzásból: „Bő szüretet ígérnek, fiam, a cseresznye, kajszi, körte és eperfák. Sarjadnak a virágok, a csubrica, kapor... Öntözd őket, öntözd, fiam! Lásd, hogy kérlelnek, gyöngéd fohásszal, bízván, hogy ágaskodnak! Arcocskáik forrón és szomjasan az én lelkembe, a te lelkedbe, hogy kapaszkodnak, hogy támaszkodnak!” 1992. május 7. Fordította: Bede Anna
32
LÁTHATATLAN RAGYOGÁS Minek s kinek őrizlek titeket gyaluk, fűrészek, fejszék, zárak, öreg szekercék, szegek, kapák, még használatos s már szükségtelen szerszámok, mért maradtatok velem? Szétnézek köztetek, rendbe raklak, kincsekként válogatlakpedig por fed és rozsda mar... Szolgáltok-e még? Dolgoztok-e még? Lesznek-e gazdáitok, kik meglátják a rozsda-rágta fényt e láthatatlan ragyogásban, atyáink emlékeiként? 1991. November 14. Fordította: Bede Anna
LAKAT Újra korán – éjfél után. Újra korán – hajnal előtt. Anyám! Tegnap az erdőn egy jósnő lépett elém, átszúrtak fekete cigány szemei: – Tele vagy szomorúsággal! Lakat van szíveden! – mondta és megragadta a kezem... Leráztam a jósnőt s folytattam utam tovább, vén fák szép koronái között, mik mintha mélyről jajgattak volna, égnek tárt ágakkal haldokoltak volna... Anyám! Várj még! Csak azt mondd meg nekem: ki zárta le a szívem? és milyen titkot rejt ez a lakat? Fordította: Bede Anna
33
N. SZABÓ IMRE
AZ ÉRINTHETETLENSÉG FENNSÍKJA Csupasz, csuklóban amputált kézfejek araszolnak fölfelé hervadhatatlanul a sziklafalon; kicsorbult körmök sercegése, nem is az utolsó mélység, a legelső magasság a rémisztő, de másznak, másznak, sokszor visszaesnek, kín-időtlenek a csimpaszkodások, s eközben a fal túloldalán magában motyogva liftezik a Magány.
TÚL Amikor már csak időtlen homokbuckák számolják a hervadt hófellegeket, mik tépett ruhákat és halott kúszórózsákat ontanak elállíthatatlanul, ellenére annak, hogy a meteorológia halesőt jósolt a hajdani tó medrének, melynek közepén az a csatakos kötött sapka már fél napja próbál megszáradni, amikor már a csend falja a szavakat, akkor már épp vége van valaminek, de ami azt követi, az még nem létezik, és város ég a távolban, apák haldokolnak és sírnak, és a világ már réges-rég túl van az életveszélyen... ...messze, messze túl...
34
„SEBZI AZ IS AMI SZÉP” Négy fürtön hatvanöt kicsiny szőlőszem. Így jellemezhetjük talán legtömörebben Petrőczi Éva kötetbe sűrített apró „győzelmeit”. A választott cím (Szőlő, holdfénynél) rejtvényének megfejtéséhez Szenci Molnár Albert Imádságos könyvecskéjének ajánlása adja kezünkbe a kulcsot. „Az holdvilágnál nem érik meg a szőlő” – idézi versszerző éveinek állandó társát „Ezredvégi vers”-ének mottójában a költő, aki sorszerű feladatának érzi, hogy ne maradjon (ne maradhasson) „verstelen / e verstaszító kor se”. S e néhány sorral nemcsak a feladatot fogalmazza meg, hanem tökéletes jellemzését és kritikáját is adja napjaink elvadult világának. Korábbi gyűjteményeihez hasonlóan ezúttal is a rá annyira jellemző műveltségterületekhez (keresztény mitológia, reneszánszkori bölcselet) nyúl vissza gyakran úgy, hogy a vállalt elődök: Szenci Molnár, Jékely stb. alakját ölti magára. Az első ciklus (...a halálnak ellenemondani) verseivel ezúttal sem csak tisztelegni akar ihletadó szellemi elődei előtt, hanem újra életre kelti azokat, hiszen a véletlen, a sors szeszélye folytán váratlanul felbukkanó napló – vagy zsoltárrészlet, fénykép vagy egyéb tárgy alakja újra és újra felidézteti a szerzővel a megélt eseményeket, melyekbe kapaszkodva már bátrabban nevethet a halálon. A keserűség persze minduntalan ott bujkál a sorok mélyén („sebzi az is ami szép”), ám összességében talán mégis köszönet a vers „a versbe irható (...) fájdalom módszertanáért”. S bár a ciklus néhány verse korábbi kötetekből (Ez is történelem, Heléna bálja) már ismerős, így együtt még; katartisztikusabb hatást gyakorolnak az olvasóra. A „kufárkezek / cibálta” haza iránti hűségét deklarálja a második ciklus (Hangtalan hűségeskü) címadó versében, ahol olykor „árral szemben / nyúlszívű hősként / hősies félelemben” telnek mindennapjai Sebes-Körösnél). Ars poeticának és a képmutató behódolást elfogadni nem tudó morális tisztása melletti kiállásnak is felfogható a „Mi leszek?’’ című versében megfogalmazott gondolat: „Mi leszek, ha NAGY leszek? /Minden / császár új ruhája-jelenet / legeslegközepébe / HISZEN EZ MEZTELEN-t / rikkantó kisgyerek.’’ A valóságraébredés versei a harmadik ciklus (A versek Hamupipőkéje) költeményei. A legmegrázóbb talán a „Szégyen” című írás, mely szinte szociografikus pontossággal és szívszorító őszinteséggel szól napjaink groteszkig fokozható tragédiájáról, az értelmiségi lét társadalmi leértékelődéséről: „s rád gondolok fiam. / ki hercege vagy / Európa rongyosbugyrainak; / vagyonbevallással felérnek / négytérdű nadrágjaid”. Keszthely, Tokaj (megannyi irodalmi emlékhely) mellett Pécs, Sziták, Tata, Szilézia vagy éppen a frízföldi Franeker ingerli versre a költőt a negyedik ciklus (A hasonmás) darabjaiban, hogy aztán megállapíthassa:
35
KELET-KÖZÉP-EURÓPAINAK LENNI – PECH: „Balsorsunk édes haszna, hogy itt egyetlen kis életből telik budapesti őszre és prágai tavaszra...” A megkeseredett sorokat azonban némi derűvel oldja fel a már-már cinikusan ható mondat: „...minden óránkat kitöltik szépen / a szórakoztató, aprócska túlélés-cselek.” Izgalmas értelmünkre és érzelmeinkre egyaránt ható írásokat gyűjtött egybe Petrőczi Éva, a „türelmes vers-vágyoló”, aki a versért a Holdat Nappá melengette. (Petrőczi Éva: Szőlő, holdfénynél, Balassi Kiadó. 94. oldal) Oláh András
36
EGY MÚMIA KRÓNIKÁJA A Serény Múmia manapság – más társai, mint az Éneklő Borz, a Zabhegyező, ill. az Előretolt Helyőrség mellett a legújabb, a legfiatalabb alkotókat tömörítő romániai magyar írói műhely. Indulásuk 1993. októberére tehető, amikor is a kolozsvári Helikon fióklapjaként napvilágot lát a Serény Múmia első száma, Fekete Vince szerkesztésében. Innét kezdve indul útjára az a kreatív lírai előadás, és estsorozat, amellyel a Múmia fiatalabbnál – fiatalabb alkotói (Fekete Vince (1965), Kelemen Hunor (1967), László Noémi (1973), Orbán János Dénes (1973), Sánta Attila (1968)) mind a magyarországi, mind az erdélyi kortárs irodalmat – nemcsak serényen, de bizony igen meglepő egyéniséggel – gazdagítják újszerű dallamaikkal. Munkájuk (mondjuk kézzelfogható) eredményeként vehetik majd át a szerzők a Magyar Írószövetség Sziveri János díját, 1996 tavaszán, valamint Fekete Vince kapja a Serény Múmia szerkesztéséért kijáró budapesti Székely-kör díját, 1995 telén. A vállalkozni merész, lánglelkű ifjak alig ocsúdtak föl az Írószövetség díját követően, máris 1996 júniusában négy elsőkötetes szerző: Fekete Vince, Kelemen Hunor, László Noémi és Orbán János Dénes elnyeri a Román Írószövetség debütdíját. A romániai magyar szépirodalmi lapok szerkesztősége közt jóval nagyobb az átjárás, mint ahogy az hazánkban tapasztalható, így lehetséges az , hogy a Serény Múmia, testvérlapja: az Előretolt Helyőrség, a kolozsvári Helikon, az Életünk folyamatosan közöl a „nagycsalád” prominens művészeitől. A SeM valamennyi szerzője szerepel az évről-évre jelentkező erdélyi Fagyöngy versantológiában, állandó jelenlétükkel „tisztelik” a Helikont, ahol 1996 áprilisában versmelléklettel mutatkoztak be az Életünk hasábjain, a szegedi Tiszatáj 1996 októberi számában közölt egy SeM-összeállítást, sőt a szlovákiai Kalligram idei januári számának első ötven oldalán is a Múmia alkotócsoportja teszi serényen a dolgát. „– Mindnyájuk szorgalmasan keresi írói-költői önmagát. Milyen sikerrel? Aki továbblapoz, meggyőződhet róla, hogy ennek a lázas és – jó esetben – soha véget nem érő keresésnek már ma is rendkívül figyelemreméltó eredményei vannak.” – írja beköszöntőjében Mizsnyei Zoltán főszerkesztő. Persze itt mi most hiába lapoznánk tovább. Ezért azt kívánom, kötetből vagy folyóiratból, mindenképp ismerjük meg ezt a Serény Múmiát! Mogyorósi Dénes
37
38
RIDEG ISTVÁN
ROKONLÁTOGATÓ ŐSKERESÉS Körmendi Lajos költői rokonlátogató őskeresése Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Németh Gyula, Mándoky Kongor István vágyaival rokon. E tárgyban a karcagi Barbaricum Könyvműhelyből rövid időn belül két könyve is kikerült. A puszta fiaiban (1996) kazak költők verseit fordítja, a Kurgánban (1997) pedig saját keleti zarándoklásainak színes lírai reflexióit olvashatjuk. „Nekünk Eurázsiában kell gondolkoznunk – vallja – hiszen az óriási földrész keleti feléhez köti a magyarságot korai története, ősi kultúrája és a ma is ott élő rokon népek sokasága.” Világirodalmi rangú lírikust fedez fel számunkra Oldzsasz Szülejmenben, hozzátéve: „Szükségünk van a gyökereinkre, az identitásunkra, ami éppen Oldzsasz Szülejmen költészetének a központi eleme.” A puszta vonzásában élő karcagi „kunmagyar” közép-kelet – ó-európai költő már többször hitet tett arról (Barbicum, 1981, A gyökeres állat, 1992), hogyan lehet valaki egyszerre ősi és modern. Afféle „modern ősemberként” szintetizálni tudja a tüzet és a vizet: az avantgárd hangosítóbb, láttatóbb formáit és a hagyományos pusztai tájelemeket. Erőssége az állandó váltás, a disszonancia. Körmendi és a kazak írók, költők közös vonása: alapvető élményük a természet. Bizonyosság: alföld és nép, puszta és lakói – még szép és igaz fogalmak. Akár közelről, itthonról nézzük őket, akár távolról, a rokonlátogatás igézetében, a kazak irodalom művelőinél. Sőt őskeresőként, „sasként elrepülve” – miként Körmendi Lajos tette – Közép-Ázsiába, Mongóliába és Kínába. Avítt fogalmak ezek, legyintenek erre lemondóan a posztmodernek. Csakhogy a csoda bekövetkezett: Körmendi Lajos lakhatóvá, élhetővé teszi – miként a kazak rokonok is – ezt az állandóan újraszülő anyatermészetet. Újra fogalmazza az „Itt élned, halnod kell” eszmélyét: ülök a parkban / ülök egy fanyarka testvéreként / városzszélek / megözvegyült / házaira / gondolok / talán / alszom is / fűrészvijjogású álmaim vannak / szánakozva néznek ama kolomposok: / ´sajnáljuk hogy az ü / szíve oly keserű´ / nem látják / hogy én már fa vagyok / fa / ´oly gyökeres állat´(Apáczai Csere János) / amely / ITT / akar / gyökeret ereszteni.” A Kurgán négy ciklusában egymást váltják a néhány soros reflexiók és a hosszabb látomások, példázatok:de ezeknek csak úgy van értelmük, egyetemességük, ha a részt az egész szerves részeként, a kicsit a nagy, a haza darabjaként, sőt az eurázsiai rokonság vonásaként fogjuk fel, tartjuk számon. Mert Oldzsasz Szülejmen és Körmendi Lajos alföldiségében vagy pusztaiságában egyszerre modernek és összetartók ezek a fogalmak: haza, nép, nemzet, család, „az üröm illata. Az otthoné.”
39
40
A Kurgán mindemellett a karcagi születésű turkológusnak Mándoky Kongur Istvánnak állít emléket. A kötetkezdő Búcsúvers „kántáló” hűségvers a volt baráthoz. Minden sora Mándoky felvett kazak nevére, az Atlanra (Lóra) rímel. Az Almatiban, Kazakisztán fővárosában eltemetett tudós felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű anyagot gyűjtött a rokon népeknél. A második versszak így önti ezt „márványba”: „Álmok maradtak álmodatlan, Amit gyűjtöttél, kínálatlan, Jegyzet, bújt betűk, szétosztatlan, Torzó, Mándoky Kongur Atlan.” A könyv négy ciklusból épül fel. Az első a – Mécses az ablakban – a hazatalálás örömét fogalmazza meg, s az élet rövidségére, ellobbanására döbbent rá. A határtalanul érzelmes poéma (1985) avantgárd disszonanciái, folytonos kiigazításai nem öncélú játékok. A monológ minduntalan dialógussá válik, miközben a költőszerep, a küldetéstudat, a kötődés kap nyomatékot az „igazi sas vagyok” hangsúlyozásában: a saslét lényege a keresés és a hazatalálás, mégha késeket is hoznak a visszatalálóra. A Példabeszéd kis népeknek című versben (1985) a síron nőtt jázmir az életvágy hallatlan szívósságát jelképezi. Hiába a sóval történő írtás, mikor jött a tavasz, „Áttört a só vastag rétegén, / szétfeszítette az időközben betonná szikkadt földet / s kitört a fényre.” „A holtak szívéből hozta üzenetée a fentiekhez: / élni kell!” A második ciklus címe a Kurgánok között. A kurgánok halomsírok az eurázsiai füves pusztákon. Nálunk, Magyarországon a kunhalmok a megfelelői. E versek fő ihlető országai azonban Kazakisztán és Tatársztán, ahol lázas álmok lepik meg a költőt: „Riadt denevér az álom, / a hunokig csapong” (Miniatűr). Majd határtalan lesz az azonosulásvágy a Kurgánok közöttben. A főnévi igenevek szinte adys nyomatékot adnak ennek az érzésnek: „nyargalódni”, „aszalódni”, „hallgatni”, „eltünődni”, „időzni”. Miért? Mert a költő egyetlen célja a rokonság tudatának lángra keltése otthon a kunságban: „A végtelen pusztán kéne nyargalódni holtakból épülő kurgánok között. Égi máglya alatt aszalódni, s hallgatni, a patakvíz hogyan csörög. Kőszobrok előtt mélán eltűnődni, míg hajunkra a játszi szél köt bogot. E pusztán – kipcsak anyaölön – időzni, szíved majd otthon vessen lobot.” De élő mintákat is talál az ősi közösségi érzés megjelenítésére a kunok rokonainál, az ujguroknál, ezeknél a török fajú népeknél, akik Kazakisztán keleti felén élnek.
41
Erről vall az Ujgur emlék (1985): ...”Az alma én vagyok, / szétosztom magam / az enyéim között. // Azóta / álmodom magam / almának, / késnak.” A kis népeket fojtogató elmúlás veszélyérzete íratta a Sorsok remek metaforacsokrát 1989-ben. Az otthonukban otthontalanok keservét példázza a Tatár ballada (1989) is: „A kazáni vár, akár egy kutya, / liheg az augusztusi napon.” – „Már látom, – a kutyáké lesz ez a város.” – „Hát azoké lett!” A fehér lófarkas zászló cikluscím a béke szimbóluma. Az egybegyűjtött huszonhét vers Mongóliához kötődik, és kivétel nékül 1990-ben íródott. A folyónál ironikus szabadversben a fennkölt, múltkereső idealizálás és a profán kisszerűség szembesül egymással: a saslét és a nyúllét. A lélek magas röptének olykor a test nyúlarca felel meg. Pedig „kincset” kereső mámorában a költő nemegyszer érzi, hogy a varázslatosan megajándékozza őt szívósságáért. Az ókori kelet örökségének, a közelmúltban diákokat tipró tankok tere, az Ég Oltára, Buddha szobrok, a sok káprázat, az emberáradat, a meditáló ember, a kínai lány keltette erotikus vágyak mámora közepette pengeéles nyilallás lesz a Pekingben írt Éj: „Szabadulnék magamtól. Az éj álomba hatol Hunná halok.” A kötet utolsó verse Az illat A költő hű önmagához.Már véglegessé teszi kötődését érzéki csalódása is: „Lassan úsztunk el a holdbéli táj fölött. Később látni véltem odalent néhány tevét és jurtát, aztán mintha már a füves puszta fölött repültünk volna. És akkor, ott fent, olyan tízezer méter magasan úgy éreztem, az orromba csap az üröm illata. Az otthoné.” Körmendi Lajos e kötetében hol a határtalan iránti azonosulásvágy, hol az emberi lépték a mérce az őskeresésben. És oly jó tudni, e költő pusztához kötődő tájélménye mintha egy másik magyar, a festő Kurucz D. István tájképeinek tágasságélményével is rokon lenne! Karcag, 1997. február 24-27.
42
VERSEKBŐL KATEDRÁLIST Talán túlzás nélkül mondható versekből épült katedrálisnak Szokolay Károly Szellemidéző című, válogatott versfordításokat tartalmazó, külső megjelenésében is tekintélyes és szép kötete. Több mint kétezer esztendő – az i.e. 87-54 között élt római Catullus a legrégebbi, s az 1944-es születésű burját Szeniel Michail a legfiatalabb költő a kötetben – európai, ázsiai, amerikai és afrikai – líratermésének szívéhez közel álló verseiből, vers-köveiből épített kitartó, gondos munkával égretörő és szívbe mutató áhítat-helyet az ezredvég elidegenedő, eldurvuló és hovatovább már csak makogni képes embere számára. Szokolay Károly – aki „civilben” az egri Esterházy Károly Tanárképző Főiskola angol tanszékének nyugdíjas tanára – neve nem cseng ismerősen az olvasó fülében, talán azért, mert költőként viszonylag keveset publikál, nincs ott minden „irodalmi bokorban”, szegény ember lévén nem szereti a „pofaviziteket”, nem erőlteti a jelenlevést. A műfordítók nevét – megálljon is bármilyen teljesítmény mögöttük – legföljebb a vájtfülűek jegyzik meg. Szokolay Károly,– miként Rab Zsuzsa esetében is, akit én alkati rokonának, „szellemi tejtestvérének” érzek –, szemérmesen, szerényen búvik meg a műfordító árnyékában, akiben az „idegen költők” fölébe nőnek a saját maga verseit alkotó poétának. Ő is, mint műfordítóink java, képes érzelmeit megfogalmazni, egész világképét kifejezni. Olyan költőket fordít, akik közel állnak hozzá. Szokolayra is áll, amit a nagyszerű előd és földi Kálnoky László írt A műfordító halála című versében: „Mondjatok rám kemény ítéletet: végre megkapta, amit keresett ez a bolond, ki buzgón töltögette saját vérét idegen szellemekbe, s ha rendelésbe új munkába kezdett, lefarigcsált szívéből egy gerezdet.” Évtizedek óta farigcsálja szívét, töltögeti vérét idegen szellemekbe. Első verseit tizennyolc éves korában a Válasz, Illyés folyóirata közölte. Ezek a versek vezették aztán Szabó Lőrinchez, aki élete végéig megtisztelte barátságával és segítette tanácsaival. Kötete „fülszövegében” írja: „Diákkorom óta élek a fordítás bűvöletében. Első mesterem éppen Szabó Lőrinc volt, aki túlzott zeneiségemet (Babitsék hatását) nyesegette tanácsaival.” Versfordításai olyan antológiákban láttak napvilágot, mint a Klasszikus angol költők antológiája, Amerikai költők antológiája, Donne, Milton és az angol barokk költői stb. Sokféle hangot megidézett, klasszikusokét, kevésbé ismertekét, máshonnét hozott magvakat vetett a magyar kultúra talajába. A magyar műfordítás-irodalom páratlanul gazdag, a líráé különösen. Arany
43
János magasra állította a mércét. Mindig voltak méltó örökösei, s remélhetőleg lesznek is. Kongeniális fordítók magyarították a világirodalom remekeit, gondoljunk csak a Nyugat költő-műfordítóira, Szabó Lőrincre, Weöresre, Vas Istvánra, aztán ott vannak a maiak, Lator László, Lakatos István, Rab Zsuzsa, Mészöly Dezső, Tandori. E pazar névsorba kívánkozik Szokolay Károly neve is. A szellemidéző kilencvenkilenc ismert és jónéhány ismeretlen, középkori költő mintegy háromszáz versét tartalmazza. Nem akármilyen teljesítmény! A kötet hat ciklus pillérére épül, a ciklusok jobbára korok szerint különülnek el egymástól, de van más szempont is, az utolsónak a címe pl. Szabad, büszke Polónia. Régi szép századokból címet viseli a kötetnyitó ciklus, benne Catullus, Vogelweide és ismeretlen ófrancia, német és angol költők versei.Időben ez ölel át a legtöbbet. A Merry, old England angol reneszánsz és barokk költők verseit vonultatja föl. Ezek közül kiemelném –a recenzensnek leginkább tetsző – Robert Herrick Ne menjetek még, nárciszok című remekét. „Amint napotok búcsút int, s ahogy a zápor pára lesz, eltűnünk mint gyöngyöző piciny harmatszemek.” A Könnyes, gúnyoros XIX. Század. A romantika tájairól alcímet viseli, ebben sorakoznak Heine, Shelley, Byron, Thomas Hardy és Hölderlin mások fordításaiból is ismert – közismert – költeményei. Hölderlint a Hyperion sorsdala és A párkákhoz képviseli. Ezt a két verset a mester, Szabó Lőrinc is lefordította, érdekes a szövegváltozatok összevetése. Nekem például A párkákhoz című Hölderlin vers jobban tetszik szokolayul, mint szabóul.; Szokolaynál teltebb, hosszan zengőbb a Hölderlin intonált gordonkahang. Az ezerszínű szivárvány a huszadik század költőinek ciklusa, benne többek között Rilke, Yeats, Ahmatova, Jevtusenko. A Szokolay-féle Rilke-versek méltóak a korábbi, Csorba Győző, Kosztolányi, Radnóti, Tandori teremtette magyar költőhöz. Szépek ezek a versek, általuk csak mélyült szeretetem Rilke iránt. Árnyalják, gazdagítják a Rilke oeuvre-ét. A Túl az óceánról ciklus huszadik századi amerikai költők verseiből épült. Itt a neveket böngészve hiányérzete támad az embernek, bár tudnunk kell, hogy ez a kötet – s benne ez a ciklus is – nem a világlíra teljességét akarja adni, csupán egy műfordító költői világ-képét, a szívéhez közelálló költők segítségével. Szabad, büszke Polónia, a huszadik századi lengyel költők műveivel a kötet záróciklusa. Ennek a legfőbb érdekessége Vislawa Szymborska, az 1996-os irodalmi Nobel-díjas költőnő, akinek verseit még úgy fordította le Szokolay Károly, hogy mindezt természetesen nem tudhatta, s Szymborska nem volt más, mint egy a kitűnő lengyel költők közül. Csak a díjnak köszönhetően kapta szárnyára a világhír. Vajon milyen érzés a fordítónak, amikor „fordítottja” ilyen ran-
44
gos elismerésben részesül? Vajon miként adják vissza a „Szokolay-szövegek” Szymborska kételkedő-ironikus hangvételű, dichotómiákra épülő verseit? Azt hiszem korrektül, hitelesen, bár az bízvást elmondható, hogy ez a hang kissé távol áll Szokolaytól, lévén romantikus alkatú, zenei hangoltságú költő. A Szellemidéző kiemelkedő szellemi teljesítmény, Isten és ember ellen való vétek szó nélkül elmenni mellette. Minden kedves olvasó figyelmébe jó szívvel ajánlom. Fecske Csaba
45
MESTER BÉLA:
EGY MAGYAR PROTESTÁNS GONDOLKODÓ A MODERNITÁSRÓL (Litkei) [Tót(h)] Péter*
A jelen tanulmány alapját képező előadásnak a konferencia programjában megtalálható eredeti címe1 két szempontból is félrevezető információkat közöl, az a mód azonban, ahogyan ezekre a nem helytálló információkra szert tettünk, igen tanulságos a magyar filozófiatörténet-írás mai állapotára vonatkozóan. Először is azt találjuk, hogy Tóth Péter az 1848-ban, a nemesi előjogok és címek eltörlése után pár héttel bátyjával együtt szülőfalujukról felvett Litkei nevet életében sohasem írta ipszilonnal és nem használta előnévként.2 Ez a korban nem elhanyagolható apróság: más kellene legyen véleményünk a nem nemesi származású, plebejus demokrata gondolkodású szerző személyiségéről és politikai álláspontjának hiteléről, ha éppen 1848-ban ékesíti föl magát egy neki korábban sem járó nemesi előnévvel, azokban az időkben, amikor a reformerők sok nemesi származású képviselője már régebben nevének „köznapi” írásmódjával demonstrálta politikai nézeteit. (Ekkor lett például Jókayból Jókai). Jellemző viszont az a mód, ahogyan evidenciává vált a Litkei név Litkeynek írása. Jóval szerzőnk halála után a család következő nemzedéke, bátyjának fiai3 kezdték így használni a nevet a század utolsó harmadában, amikor már megyeszerte ismert papi famíliának számítottak. Ez a „jogosulatlan” ipszilon-használat ebben a korban már nem volt példa nélküli jelenség. A családnév ipszilonos írásmódja innentől *
E tanulmány a két korábbi, Litkeivel foglalkozó előadásomban kifejtett gondolatok summázata. [Modernitás és protestantizmus a múltszázad közepének magyar közgondolkodásában. Litkey (Tóth) Péter címmel a Miskolci Egyetem és az MTA Miskolci Bizottsága által szervezett, Alternatív tradíciók a magyar filozófiában című konferencián (Miskolc, 1996) illetve Egy magyar protestáns gondolkodó a modernitástól – (Litkei) /Tót(h) Péter címmel a Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tudományos Testületének 5. közgyűlésén és tudományos ülésén (Nyíregyháza, 1996) hangzottak el]. Litkeire egykori tanárom, Mizser Lajos hívta fel a figyelmemet (Bessenyei György Tanárképző Főiskola, Magyar Nyelvészeti Tanszék), aki nyelvtörténeti szempontból vizsgálván a szövegeket, szorgalmazta, hogy azokkal eszmetörténeti szempontból is foglalkozzon ‘valaki’. (A már említett miskolci konferencia apropójából el is készítette a szövegek nyelvi elemzését. Ld.: Mizser Lajos: Tóth Péter stílusa, nyelve címmel előkészületben a konferencia előadásait tartalmazó kötetben.) 1 Az időrendben első, miskolci konferencián tartott előadás munkacíme volt: Mizser Lajos, Mester Béla: Litkey Tóth Péter. Adalék a magyar Hegel-vitához. 2 A névfelvételről ld. : Szegedy-Maszák Mihály: Hit és kétely összeütközése a XIX. század közepének magyar közgondolkodásában: A naplóíró Tóth Péter. In: Tóth Péter: Napló (1836-1842) Budapest, 1984. 558.p. Más adatai vannak a kérdésről Mizser Lajosnak (ld. az előző jegyzetet). 3 Neki magának minden gyermeke lány lévén, a Litkei/Litkey név csupán bátyja fiai révén él tovább.
46
visszamenőlegesen is evidenciává vált: természetesnek tűnhetett, hogy a felsőszabolcsi esperes családja így írja a nevét.4 A család mai leszármazottai is így örökölték és így használják, immár bő évszázadnyi hagyomány jogán. Ehhez szerzőnk egykori névfelvételének természetesen már nincsen semmi köze, inkább a halála utáni közgondolkodás változásaihoz nyújthat az eset egy apró adalékot. Másodszor azt találjuk, hogy Litkeinek nem volt semmi köze a Hegel-vitához. Szinnyei József alapvető munkájában5 ugyan szerzőnkről az szerepel a nevén kívül, hogy református lelkész volt és − néhány más írásán kívül − a Hegel-vitához való hozzászólásáról nevezetes, melyet Buji levelek6 címmel barátjának és lelkésztársának, későbbi komájának, Tompa Mihálynak címzett nyílt levél-sorozatában fogalmazott meg. A Buji levelek viszont csak 1847-1848-ban jelentek meg, tehát jóval a magyarországi Hegel-pör lezárulta után, egy olyan orgánumban, a Protestans Egyházi és Iskolai Lapban, amely nem volt a Hegel-vita fóruma annak tényleges lefolyásakor sem. Ráadásul Litkei, fennmaradt naplója tanúsága szerint a Hegel-vitát különösebben nem követte nyomon,7 sőt, itt még Hegel-olvasmányokról sem esik szó, annál több viszont Fichte szövegeinek értelmezéséről, nem minden tanulság nélkül való terminológia-fordítási próbálkozásokkal, valamint Herder és Goetheélményekről, később, Nyiry professzor hatására Kant-szövegekről és tekintélyes
4
Jellemző példa a fönti jelenségre a sárospataki református könyvtár néhány múlt századi katalóguscédulája: Az emberiség szellemének legnagyobb fejlettségi foka s közelebbi legfőbb teendője című 1871-es füzet leírásában a szerző neve már Litkey alakban szerepel, ellentétben a címlapon szereplő Litkei formával (igaz, hogy az 1872-es, A hívők megtartásának s a nem hivők megnyerésének egyetlen módja című következő munkáját már a címlappal megegyezően Litkei neve alatt tartják számon.) Nyiry István nevét viszont, amelyet igazán jól ismerhetett a könyvtárnok, még Conceptus philosophiae empiricae Lockii, scepticae Humii, criticae Kantii, transcendentalis Fichtii et Schellingi ad suas categorias relati, S[áros] p[atak], 1824. című, egyik fő munkájának számító könyvének leírásában is Nyiriként tartja számon a katalógus, és így emlegeti Naplójában a professzora iránti tiszteletlenséggel igazán nem vádolható Litkei is (így szerepel a Napló kiadásának jegyzeteiben is, ld. 574.p.). E században persze köztudomásúan sok még a helyesírási esetlegesség, különösen a személynevekben, de bizonyos tendencia talán megfigyelhető: a reformkorban a nagytekintélyű professzor neve sem feltétlenül íratik ipszilonnal, még akkor sem, ha ő maga úgy írta, később a csupán egy-két írásáról ismert falusi pap nevét is „előkelően írják”, még ha ő maga nem is írná így. (A felső-szabolcsi esperes öccsének, úgy látszik, kijárt az ipszilon legalább az alma mater könyvtárának a katalógusában.) 5 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1891-1914. [Reprint: Budapest, 19801981.] 6 Buji levelek. Tompa Mihályhoz Tót Péter. In: Protestans Egyházi és Iskolai Lap. Budapest, 1847, Hatodik évi folyamat. 39. szám, September 26. 1013-1017. hasáb; 45. szám, November 7. 12051211. hasáb; 48.szám, November 28. 1302-1307. hasáb; 1848, Hetedik évi folyamat. 16. szám, Április 16. 494-501. hasáb. 7 Ami egyébként meglepő, hiszen például tanulótársát és bizalmas barátját, a később Gondol Dánielként ismert Gondol Gedeont, akivel rendszeres levelezésben állt, kölcsönösen olvasták egymás naplóit, a Hegel-vitában nagy szerepet játszó Tarczy Lajoshoz szoros kapcsolat fűzte ezidőtájt.
47
természettudományos tájékozódásról.8 A Buji levelek témája egyébként sem Hegel értelmezése, hanem − ha mai kultúrtörténeti kifejezésekkel, egy mondatban akarom meghatározni − a körvonalazni megkísérelt modernitásnak a protestáns hagyományhoz való viszonya. Az ugyan igaz, hogy ezt az ekkor már érezhetően hegeliánus gondolatvilágban mozgó szerző néhány hegeli kategória és idézet segítségül hívásával kívánja leírni; Hegelről mint problémáról vitatkozni vagy hegeliánusként egy problémáról vitatkozni azonban két különböző dolog. Az efféle, pusztán filológiai jellegűnek tűnő, azonban jól láthatóan kultúrtörténeti tisztázatlanságokról, végső soron a magyar filozófiatörténet-írás vezérfonalainak, normáinak kialakulatlan voltáról tanúskodó pontatlanságok, téves információk 8 Litkeinek németországi útja előtt filozófiai tájékozódása szinte teljes egészében professzora, Nyiry István nyomdokain halad, így jó közelítéssel felvázolható Nyiry összefoglaló munkáinak alapján. (Litkei maga is gyakran emlegeti naplójában akkori olvasmányai között A’ tudományok’ öszvesége című, 1829 és 1831 között megjelent háromkötetes munkát és a már szóba került filozófiatörténetet, mi több, a föntebb említett klasszikus szerzők említésének gyakorisága, azok értékelése is nagyjából azonos ennek a munkának és Nyiry 4. jegyzetben említett latin nyelvű modern filozófiatörténetének szemléletével.) A Conceptus ... tükrében a modern filozófia nagyjából Locke-kal kezdődik, majd Fichtében, illetve Schellingben csúcsosodik ki, összhangban a szerző más munkáiban is kidomborodó schellingi szellemmel (Legjellemzőbb talán ezek közül Az álom philosophiája című, In: Tudománytár, X. kötet, Buda, 1836. p. 3-57.) Később, A’ tudományok’ öszvesége ... már Herder, közelebbről az Ideen ... hosszas taglalásával zárul. Ennek egy reálenciklopédiában, amely nem kultúrtörténetet, hanem az ismeretek rendszerét kívánja nyújtani, mindenképpen olyan színezete van, hogy a tudományok végső foglalata a herderi életmű. (Hegelutalás viszont csak egy van a szövegben, akkor sem egyetértően idézi Nyiry.) Litkei, mint jó tanítvány tulajdonképpen nem tett semmi egyebet, mint becsületesen utánaolvasott a tanultaknak. Goethét, Fichtét, később Herdert sokat és elmélyülten forgatta, Kantot kevesebbet, azokat a szerzőket, akikről mesterétől nemigen hallott, például Hegelt, viszont egyáltalán nem. Ezeket az eltérő súlypontokat azonban én nem gondolom olyan jelentőseknek, mint Szegedy-Maszák Mihály, aki Litkei Kant-ismereteit egy 1838-as miskolci olvasókörbeli esetleges élményre vezeti vissza. (Szegedy-Maszák idézett írása 545.p.) Ha az akkoriban a túlságig is fichteánus naplóíró mond is olyat ebben az évben, hogy Kantban „sejtőleg sok van szétszórva, mit Fichte rakott alkotmánnyá” (Napló p. 339-440.) ez nem bizonyíték Litkei Kantra vonatkozó ismereteinek hiányosságaira. (Hiszen Fichte maga is hasonlóképpen értelmezte életművét, őrá pedig igazán nem mondhatjuk, hogy nem ismerte Kantot. Az egészen más kérdés, hogy ki mit gondol Fichte Kant-képéről.) Nyirytől származik szerzőnk matematikai és természettudományos érdeklődése is, amely ezidőtájt a pataki kollégium karakterisztikájának is számít a humán jelleget inkább megőrző debrecenivel szemben a református intézmények világában. (Nyirynek a maga korában ismert matematikai kézikönyvei, melyeket Litkei tanítóként használhatott és amelyekből annak idején ő maga is tanult: Prima elementa matheseos intensorum constructa, 1821, és A számvetés tudományának kezdete, 1822.) Litkei Nyiryn alapuló világképe tehát naplója végére, hosszú fichteánus korszak után ugyanúgy Herderben látja a kultúra végpontját, mint az utolsó nagyobb Nyiry-munka. A világtörténet filozófiája iránti érdeklődés és Herder alapos ismerete érthetővé teszi a későbbi Hegel-olvasmányok rövid idő alatt való megemésztését, és A’ tudományok’ öszveségében találhatjuk meg a jövőbeli történelemről való beszédre való hajlam előképét is, mely később szinte minden munkájának középponti problémája. (Nyiry említett munkájában külön fejezetet szentel a történelmi fejlődés jövőbeli iránya kérdésnek A’ lehetőségre vitt Történetek címmel.)
48
sora van forgalomban, amelyek egyik szerző szövegéből változatlanul és ellenőrizetlenül kerülnek bele a másikéba, sajnos, még a Litkeinél összehasonlíthatatlanul fontosabb gondolkodókról szóló publikációkban is. Ezen a helyzeten csupán egy, a mainál jóval szélesebb, eleven tudományos közbeszéd segít, olyan folyamatos munka, amely filológiai szempontból karbantartja a régebbi magyar teória szövegeit és folyamatos dialógus tárgyává teszi a rájuk való filozófiatörténészi reflexiókat − éppen ennek a megteremtése folyik többek között ezen a konferencián. E bevezető megjegyzések után lássuk először szerzőnk életének gondolkodására is jelentős befolyást gyakoroló főbb adatait: Tóth Péter 1813-ban (Szinnyei szerint 1814-ben) született a Kisvárda melletti Fényeslitkén a falu módosabb lakosának számító gubacsapó mester késői gyermekeként. A tehetséges gyerek hároméves korától iskolába, öt éves korától gimnáziumba jár, tizenöt évesen, 1828-tól tógás pataki diák. Egy évre rá apja meghal, innentől kezdve magára van utalva. A tanulást egy-egy évre a megélhetés érdekében vállalt, nemesi családoknál való nevelősködés és falusi iskolamesterkedés szakítja meg, majd 1842-ben, letéve teológiai vizsgáit, a Nyíregyháza melletti Buj községben megválasztják lelkésznek. Litkei nehezen szánja rá magát az állandó papi szolgálatra, a független értelmiségi lét iránt érez tehetséget és vonzódást. A pesti lapoknál elhelyezni kívánt írásai azonban túl radikális szemléletük miatt cenzurális okokból nem jelenhetnek meg, egy másik lehetséges egzisztenciát, az Egressy Béni által felajánlott énekes színészi állást pedig beteges alkata miatt nem vállalhat az egyébként lelkes színházrajongó Litkei. Pályaválasztási vívódásainak és szellemi tájékozódási kísérleteinek dokumentuma 1836 és 1842 között vezetett ifjúkori naplója,9 amely egyetlen halála után is kiadott írása. A napló egy időben Fichte erős hatásáról tanúskodik, szerzőnk beszámol pl. Az erkölcstan rendszerének fordítási kísérleteiről, saját életét és belső világát is Fichte kategóriáival igyekszik leírni önmaga számára, ez a vonulat azonban a napló vége felé megszakad. 1841. Tavaszvég havának 31-én, Nyugnapon ezt írja: „Fichte tehát nem kézikönyvem többé! Egészen a magam lábára köll állnom, ez lesz lépés a realitás szerzésére. A régpihenő Herdert látám legcélosabbul elővenni. Ez tapasztalati adatok összvege, történettan, ennek összgondolás által elő nem állítható adatait nem tudom károkozhatókul képzelni. Herderen a hajdi regénybáj nincsen már!”10 Herder elővétele az akkori Sárospatakon nem meglepő,11 az viszont igen, hogy a hegeliánusként számon tartott szerző e fontos alapvető beállítódásait, tájékozódási pontjait kijelölő korszakban meg sem említi Hegel nevét. Litkei ebben az időben nem sokat publikál. Lukács Ödön később nyomtatásban
9
A kiadási adatokat ld. a 2. jegyzetben. Ld. id. mű 484.p. 11 Ld. A 8. Jegyzetet. 10
49
is megjelent emlékbeszédének12 állítása szerint bátyjával részt vesz a zsinati mozgalomban és ott a képviseleti elv kiterjesztéséért száll síkra, az a vitacikk azonban, melyből pedig hosszan idéz is Lukács, egyszerűen nem létezik, legalábbis a Lukács által megadott helyen nem.13 Ugyanúgy nem létezik a papi és tanítói fizetések egységesítését szorgalmazó 1843-1844-es cikksorozat a Protestans Egyházi és Iskolai Lapban, amelyre, valószínűleg Lukács Ödön nyomán, Szegedy-Maszák Mihály is utal említett írásában.14 Litkei 1847-ig az említett lapban mindössze két, szempontunkból érdektelen, felső-szabolcsi egyházi eseményekről szóló tudósítást tett közzé a lapban.15 Ebben az időben, talán a hasonló értelmiségi aspirációk és az ezektől eltérő, szintén közös élethelyzet következtében is, szorosabbá válik kapcsolata Tompa Mihállyal, akit később majd lánya keresztapjául kér fel. A barátságot a hasonló politikai nézeteikből következően mindkettejük által felvállalt 1848as tábori lelkészi szolgálat is erősíti, valamint sok tekintetben hasonló jellemvonásaik, melyek közül különösen feltűnő a saját testükhöz való, hipochondriába hajlóan narcisztikus viszony.16 Litkei első feltűnést keltő írását, a Buji leveleket is Tompa Mihálynak ajánlja.17 Lukács Ödön szerint a kiváltó ok az lett volna, hogy Tompa egy vita során érthetetlennek nevezte Hegel filozófiáját, Litkei pedig ezzel az írásával akarta meggyőzni barátját és a hozzá hasonlóan gondolkodókat annak a rendszernek az előnyeiről, amelynek ekkor már hívéül szegődött. Azonban, mint már említettem, a Buji levelek nem Hegel-apológia. Szegedy-Maszák szerint Litkei megrótta Tompát azért, mert nem gondolja végig bölcseleti szempontból mondanivalóját. Ez a mozzanat már gondolatébresztőbb, már ami kettejük viszonyának értelmezését illeti. Ebben a viszonyban azonban a levelezés tanúsága szerint hamar elfogadták egymást az író-, illetve a filozófus-szerep megtestesítőjeként, erre hol ironikus, hol komoly hangú célzásokat tesznek, a Buji levelekben például Litkei magának tartja fönn a filozófiai vita csatamezején küzdő hős szerepét, a megszólított Tompára pedig az első pillanatban várt harcostársi pozíció helyett Pegazusának
12
Litkei Péter buji református lelkész s egyházkerületi képviselő emlékezete, Lukács Ödön, − Debreczen, 1879. 13 Lukács Ödön i. m. 27.p. Egy emlékbeszédben az ilyenféle pontatlanságok, emlékezetből való hivatkozások majdhogynem törvényszerűek. Nem zárható ki, hogy Lukács, mint az egyházkerületben élete során különféle tisztségekre megválasztott lelkész, munkája során találkozott olyan hivatalos iratokkal, pl. jegyzőkönyvekkel, beadványokkal, amelyek a Litkei testvérek tevékenységéhez kötődtek, ezekből idéz és később emlékezetből, tévesen adja meg a forrást. 14 I. m. 553. p.: „A Protestans Egyházi és Iskolai Lap 1843-45. évfolyamában azért sürgette a papi és tanítói fizetések országos egyesítését, ...” (A forrás vélhetően Lukács Ödön 12. Jegyzetben említett írásának 29. oldala.) 15 1844-es évf. 329-331. és 656-659. hasáb. 16 E vonásukkal mindkettőjük meglehetősen tudatosan szembenézett. A felfokozott önreflexió és a német romantika életérzésének hatása, amennyire Litkei naplójából, ill. Tompa leveleiből meg lehet ítélni, csak fokozta bennük ezt a hajlamot. 17 ld. a 6. jegyzetet.
50
felnyergelése és a győztes hős megéneklése vár.18 A cikksorozat megírása előtt, 1846-ban hosszabb utat tesz Nyugat-Európában, tulajdonképpen az itt szerzett élmények és a valószínűleg közelebbről csak itt megismert Hegel-művek alakítják ki azt a gondolatrendszert, amelyet haláláig követett. Hazatérése után az 1848-as harcoktól eltekintve visszavonul Bujra, ahol 1850-ben megnősül. Az önkényuralom idején 1859-ben a felsőszabolcsi egyházkerület nyírtassi gyűlésén ő tartja a bevezető beszédet Az emberiség szellemének legmagasb fejlettségi foka s közelebbi legfőbb teendője címmel, melyet csak 1871-ben, tehát csak a sajtószabadság megújítása után négy évvel sikerül kiadatnia.19 Széchenyi halálakor ökumenikus megemlékezést szervez a római és görög katolikus, valamint izraelita buji polgárokkal és lelkészeikkel közösen, mely gyűlés egyben demonstráció az önkényuralom ellen. Beszéde20 nyomtatott változatának az árusításából befolyt összegből pedig elkezdte azt a szociális és egészségügyi alapítványt létrehozni, melynek munkái élete utolsó két évtizedének legtöbb energiáját fölemésztették. 1870-ben meghal bátyja, aki egyben felettese is. Szegedy-Maszák szerint ezzel a sokat támadott pap sebezhetőbbé vált,21 ugyanakkor azonban azt látjuk, hogy éppen most kezdi megjelentetni leginkább botránykeltő írásait,22 és még halála előtt két évvel, 1876-ban is vitába keveredik a Protestansegylettel. Talán nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy bátyja halála után Litkei, mivel már nem kellett tekintettel lennie arra, hogy renitens eszméivel mintegy kompromittálja testvérét, egyben felettesét, és szembe kellett nézzen azzal is, hogy nincs már sok ideje hátra − fiatalságától kezdve korai halálra számított − úgy érezhette, nincs értelme tovább 18
Tompa 1848. május 16-ai levelében, melyben nyugtázza a Buji levelek megjelenését, semmi olyat nem ír, ami arra engedne következtetni, hogy az ajánlásban baráti gesztusnál többet látott volna, pl. valamely régebbi vitájuknak nyilvánosság előtt való folytatását, mint ezt a későbbi irodalmi hagyomány vallja, valószínűleg Lukács Ödön és Szinnyei József alapján. (A kései reagálás azzal magyarázható, hogy Tompa ekkoriban éppen Freywaldauban kezeltette magát, így több hónapos késéssel jutottak el hozzá a magyar lapok). Később, 1866. június 21-én kelt levelében így fogalmazza meg az önmagukra kiosztott, „poéta és filozófus barátsága” szerepet: „Te azt mondod: philosophálsz! Jaj, de én egy szegény versíró ember voltam csupán; lelkem képzelettel, nyugtalansággal, álmakkal tele s ezek most kinoznak iszonyuan mint egy uj Prometheuszt” 19 Az emberiség szellemének legmagasb fejlettségi foka s közelebbi legfőbb teendője, írta Litkei Péter buji ref. pap, Nyiregyházán [sic!], 1871. Litkeiben évekig benne maradt a tüske azok után, hogy az egyébként többségében '48-as érzelmű egyházmegyei gyűlés − a jelenlévők mögött együttesen több évtizednyi várfogság állt − óvatosságból nem kísérelte meg a kinyomtatást, és, ami talán még jobban fájt szerzőnknek, a kiegyezés után sem tértek vissza a kinyomtatás dolgára. 20 Mivel érdemlette meg Gróf Széchenyi István „a legnagyobb magyar” címet? Szabolcs megye Buj községében május 20. 1860. tartott gyászünnepélyen előadta Tót [sic!] Péter ref. lelkész, − Buj községe költségén, Sárospatak. é.n. 21 Ld. Szegedy-Maszák idézett írását. 22 A hivők [sic!] megtartásának s a nemhivők [sic!] megnyerésének egyetlen módja, a magyarországi Protestansegylet 1872-iki pesti második közgyülésén [sic!] felolvasta Litkei Péter bulyi [sic!] lelkész, Pest, 1872. Valamint a 19. lábjegyzetben említett munka.
51
az óvatosságnak, ha valamit ki akar még fejezni gondolataiból a nyilvánosság számára, azt haladéktalanul, minden köntörfalazás nélkül meg kell tennie. Litkei 1878-ban halt meg. Búcsúztatójába szerzője23 zárómozzanatként beemeli Litkei Széchenyi-emlékbeszédének egy fordulatát. Érdekes apróság, hogy a búcsúztató nyomtatott változatának árusításából befolyt összeg a róla, idős kollégái nyugdíjügyei rendezésének egyik szorgalmazójáról elnevezett papi nyugdíj-alapot gyarapította. Litkei említett, általa is a nyilvánosságnak szánt írásai tulajdonképpen ugyanannak a gondolatmenetnek az újraismétlései egy-egy konkrét alkalomból megfogalmazva, valamely aktuálisnak tartott részletet kiemelve. Az első, vitára szánt és nagyobb nyilvánosság elé tárt szöveg a Buji levelek. A négy levél közül az elsőben a szerző vázolja a problémát: hanyatlik a papi tekintély, aminek az oka a keresztyénség hitelvesztése. Bevezeti a keresztyénséggel szemben álló, általa értelmezni próbált modernitás jelölésére „a világ vallása” kifejezést: „Különös egy vallás! Hittana semmi, imádsága munka, istene az ÉN, s kijelentései az ösztönök.”24 A második részt az ellenséges „világvallás” leírásának szenteli, felsorakoztatván egy sor jelenséget a berlini racionális teológiától a párizsi szocialistákon és az angol chartistákon át az amerikai vallásszabadság következményeiig, majd megpróbálja ezt a jelenséghalmazt egy hegeli gondolat segítségével értelmezni: „ami ésszerű, az valóságos, ami valóságos, az ésszerű”. Litkei előbb Hegel gondolatát értelmezi és korrekt módon helyükre teszi a tétellel kapcsolatos szokványos félreértéseket és félremagyarázásokat. A tétel alapján oda jutunk, hogy el kell fogadnunk: előbb meg kell ismernünk „a világ vallása” létezésének szükségszerűségét, csak így tudunk harcolni ellene. Támadható pontokat keres, és látszólag talál is: „... a szeretet helyett annak épen ellentétét, az önzést választá bevallott életelveül ... itt van a keresett sark! Reszkess, óriás!”25 A harmadik részben maga a világ vallásának daemona veszi át a szót és kezdi el apológiáját. Az emberzet fejlésének három fokát tételezi föl, az első az ősállapot, amelyet az ösztönök uralnak, a második a lelkiösmeret által uralt polgári állapot, melynek tényezői: egyház és status, melyeket a keresztyén korszakban a szeretet és szabadság ural. A mi feladatunk, mondja Tóth Péter, megkonstruálni a harmadik fejlési fokot, ennek elve (a modernitás működésének továbbgondolásaként) ez lesz: „Ott minden tag kirekesztőleg csak önhasznát nézi, még is közhaszon az eredmény.”26 Az egyház feladata e pillanatban a szabadságról és szükségszerűségről alkotott 23
Lásd a 12. jegyzetet. Ld. az 6. lábjegyzetben idézett mű 1016. hasáb. 25 I.m. 1211.hasáb. 26 I.m. 1303. hasáb. 24
52
fogalmának átgondolása, a következőképpen: „A valódi szabadság ez: Minden kül- vagy belgátoltatás, minden habzás, minden ildomos csavargás nélkül elragadó, még az élettel sem gondoló szükségességgel követhetni ösztönt, meggyőződést. A hol az ösztönök épek, a meggyőződés szilárd s a teljesítés előtt gát nem áll: ott nincsen válogató szabadság, ott mindenkor és kikerülhetetlenül szükségesség van.”27 Ebből az önzés és a szeretet viszonyának átértékelése is következik: „A szeretet semmi egyéb, mint potencírozott önzés.”28 A harmadik levelet Litkei kemény szavakkal zárja, melyekkel a felvetett problémáknak az egyház számára is fennálló kikerülhetetlen voltát húzza alá: „Ha a k[eresztyén] egyház haldokló becsét s tekintélyét föl akarja éleszteni, − a helyett, hogy a megveszett idők és erkölcsök miatt zúgolódik, illyforma tényezővé módosítsa magát a társadalomban: különben ám tulajdonítsa magának, ha országát saját maga is nem e világból valónak hirdetvén, ettől csak mint holttetem tűretik ... a levágattatás nagy napjáig.”29 A negyedik részben, mely csak 1848-ban, a cenzúra eltörlése után jelenhetett meg, Litkei visszaveszi a daemontól a szót, reflektálva annak szavaira, mintegy helyeslőleg megismétli azokat, majd − „az igaz az egész” hegeli gondolatával alátámasztva − odajut, hogy „... mind a k[eresztyén] vallás, mind a világvallás lényegileg igazságot tartalmaznak s az önzés és szeretet a szükségesség és szabadság stbeff. csak ugy látszó ellentétek, de valódilag a szeretet semmi egyéb, mint az önzésnek − , a szabadság pedig − azaz: a saját lényünk szerkezetében alapuló szükségesség − a kültermészetben alapuló szükségességnek potentiája, melly után egy új potentiát várhatunk, mindenható erővel kézelgőt [sic!], mikor mind azt, a mi most önzés és szeretetben, szükségesség és szabadságban különválva szép és boldogítónak látszik, egyesülve, emeltebb mértékben és ellentét zavara nélkül élvezhetjük.”30 A meglévő rendszerben a szociális elemet emeli ki inkább Az emberiség szellemének legmagasb fejlettségi foka s közelebbi legfőbb teendője31 című írás, amelyben a modernitás már nemcsak mint közeledő külföldi jelenséghalmaz, hanem mint a tradicionális falut végérvényesen felbontó jelenvalóság szerepel, a folyamat minden orvosolandó szociális problémájával együtt, míg A hívők megtartásának s a nemhívők megnyerésének egyetlen módja32 a többi írásnál világosabban és radikálisabban beszél arról, amit az egyháznak kell tennie megújulása érdekében. Ebben az írásban mélyebb lélektani alapra fekteti „az emberzet fejlési fokait”, majd megfogalmazza a teendőt: a hitből és a hit általi megigazulás keresése helyett a szeretetből 27
I.m. 1305-1306. hasáb. I.m. 1306. hasáb. 29 I.m. 1307. hasáb. 30 I.m. 500-501. hasáb. 31 Ld. a 19. lábjegyzetet. 32 Ld. a 22. lábjegyzetet. 28
53
és szeretet általi megigazulásra kell törekednie a keresztyén embernek. A szeretetet viszont, mint föntebb láttuk, utilitarista módon értelmezi Litkei. Ebben az utilitarista etikában találkozik a keresztyénség és a „világ vallása” − a Litkei által értelmezett modernitás és a protestáns etika − és éri el a történelem végcélját, amely „a szabad népek testvéri szent szövetkezése.”33 A Litkei-írások föntebb vázolt közös gondolatmenetét a későbbi hagyomány kétféleképpen tudta félreérteni. Az egyikre példa Lukács Ödön műfaja és egyházi hierarchiabeli kötöttségei miatt menthető írása. (Egy gyászbeszéd nem a legjobb alkalom egy életmű objektív értékelésére). Lukács Ödönnél a világi humanizmusról szóló összes kijelentésnek csak az lehet a vége, hogy Litkei megújult hittel megtér vallása igazságaihoz. Egy ellenkező előjelű félreértésre inkább századunkban akad példa. 34 Sajnos, néhány kijelentésében hat ez a szemlélet Szegedy-Maszák idézett írásában is, amely ennek ellenére a legjobb Litkeiről szóló publikáció. Ezen szemlélet hívei Lukács Ödön gondolkodásmódját osztják, ellenkező előjellel: néha mintha nem hinnék el Litkeinek, hogy tényleg az a problémája, amit ő maga annak deklarál, hanem feltételezik róla, hogy valójában világi humanista, és minden, amit a keresztyénségről mond, csupán kenyérkereső foglalkozása által kikényszerített engedmény. Azt gondolom, ezek az értelmezések nem veszik figyelembe a minden későbbi írás vázát képező Buji levelek eredeti műfaját és a szövegbe épített beszélői szerepek által megjelenő többszörös áttételességet. A Buji levelek ugyanis szándéka szerint vitaindító, így tudatosan provokatív írás, amelyet azonban az önkényuralom cenzurális viszonyai között nem követhetett maga a vita. (A lap sem jelenhetett meg 1848 után közel két évtizedig.) A modernitás daemonjának szerepeltetése és a szerzőnek magának a daemon beszélgetőpartnereként való fellépése mindkettejük szövegét idézőjelbe teszi bizonyos értelemben.
A modernitás jelenségei élményszerű felsorolásának eredetileg talán egyszerűen sokkoló hatás, figyelemfelkeltés volt a szándéka, mellék-oka pedig az élmény frissessége, hiszen alig egy éves személyes emlékeit sorolja jórészt; ma viszont ki-ki megtalálja benne a neki kedves hagyományra való utalást és Litkeit megteszi e tradíció magyarországi képviselőjévé a következő logika alapján: Ha szerzőnk sok más név és példa között megemlíti például Owent, akkor ő tulajdonképpen valamilyen ős-kommunista érzelmű gondolkodó, de többet nyomtatásban a cenzurális és a helyzetéből következő öncenzurális viszonyok miatt nem mondhat, így valódi álláspontját nekünk kell kikövetkeztetnünk ebből a jelzésből, természetesen 33
I.m. 14.p. A régebbi feldolgozások közül ide tartozik Révész Imre következő két írása: Az utópista szocializmus elfelejtett magyar hirdetője: Litkei Tóth Péter buji református lelkipásztor 1814-1878. In: Református Egyház, II. évf. 20.sz., 1950. okt. 15. p. 8-11. és Az utópista szocialista gondolat magyarországi hatásaihoz. Századunk, 120-148. Ide sorolható Pándi Pál tanulmányának Litkeit érintő része is: „Kísértetjárás” Magyarországon. Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban. Budapest, 1972. I. 455.p. ; p. 430-438. 34
54
úgy, hogy eltekintünk minden más, Litkeitől nyilván csak a cenzúra éberségének kijátszása okából megemlített eszmétől és személytől. Ez a módszer számomra elfogadhatatlan. Litkei szövegeinek megítélésében természetesen segít bennünket a hagyatékában fennmaradt, nem a nyilvánosságnak szánt naplója és levelei. (Érdekes momentum, hogy a huszadik században csak a magáncélú naplót adták ki, a Litkei által is nyilvánosságra szánt írásokat nem). A naplóban valóban erős, a kálvini tanítást és a papi hivatást illető kételyek fogalmazódnak meg, amelyekről az olvasónak az első pillanatban valóban inkább egy radikális szabadgondolkodó jut eszébe, mint egy lelkésznek készülő fiatalember. Azonban ne feledjük el, hogy a napló lezárása és a Buji levelek első részének megjelenése között öt mozgalmas év telik el szerzőnk életében, és egészen más olvasmányi hátérre és élményanyagra támaszkodik a két „botrányos” szöveg. Ezen kívül még egy megfontolást érdemes elfogadnunk, azt, hogy ami olyan felháborítónak tűnik a hagyományos kálvinizmus nézőpontjából a fiatal Litkei − akkor még csak Tót(h) Péter −gondolkodásában, az először is nem kialakult eszmerendszerként, hanem kételyeknek, dilemmáknak, megoldandó problémáknak a sorozataként jelenik meg, másodszor pedig ha be is bizonyosodna valakiről, hogy a protestáns gondolatkörön belül nem a kálvini eszméket képviseli, még nem kell világi humanistának, rejtett ateistának tartani. Ha közelebbről vizsgáljuk Litkei naplóbeli megjegyzéseit a Szentírás szimbolikus, nem-szószerinti értelmezésével kapcsolatban, vagy a Szentháromság értelmezése körüli dilemmáit, illetve ezzel összefüggésben, ami a legsúlyosabban szokott a latba esni az elemzőknél: Krisztus isten-voltát illető kételyét, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezek ugyan nem férnek bele a kálvini gondolatba, de nincs is közöttük semmi olyan, amely ne lenne közismert a reformáció valamelyik jelentős ágának eszmeköréből, leggyakrabban az unitárius tanításból. Ebben nincs valamiféle kinyomozandó, eddig ismeretlen unitárius hatás, inkább kell gondolnunk a közös protestáns szellemi örökség újragondolásából előálló, az unitárius gondolatokat mintegy megismétlő eszmékre. Benne magában is felbukkant az antitrinitáriusokkal való szellemi rokonságának gondolata, igen szépen vall erről idézett naplójában.35 Úgy gondolom, hogy az a termékeny módszer, ha elhisszük Litkeinek, hogy valóban az a problémája, amit annak deklarál, mert így jutunk el gondolkodásának gyökeréhez, amelynek lényege abban foglalható össze, hogy szerzőnk megkísérli a modernitást szembesíteni saját protestáns gyökereivel, illetve a protestantizmusnak a modernitást önmaga képmásaként bemutatni. Ezzel a szemléletmóddal elejét vehetjük azon két bornírt feltételezés mindegyikének, hogy ha keresztyén gondolkodót eszmét cserélni látunk a világi humanizmussal, abban csak az illető 35
„Most hatott rám először azoknak haláluk, kik Somosi új hittana szerént a szent háromság tagadásaért kegyetlenül végöztettek ki. Fájt az ártatlanság sorsa, fájt a böcsült tudatlanság diadala az észen, mint szembeszökő természetelleniség. Mióta tudom én ezt, és csak most jött meg az érzelem!” Napló p. 450-451.
55
rejtett ateizmusának vagy térítő szándékának bizonyítékát lássuk. Míg ezeket a megközelítéseket rosszhiszeműeknek és egyben terméketleneknek találom, a modernitás/protestáns etika fogalompár egymáshoz való viszonyának kérdését viszont olyan problémának tartom, amelynek vizsgálata ma is haszonnal járhat. A probléma vizsgálatába pedig Arisztotelész óta beletartozik a problémával való foglalkozás történetének a vizsgálata, így esetünkben Litkei Péter gondolatainak tanulmányozása.
56
* **
Végezetül még két megjegyzés: Az első elvi jelentőségű, és Litkeivel kapcsolatos munkálkodásom jellegét érinti. Litkeit nem tartom sem nagy, sem önálló gondolkodónak, még csak jelentősnek sem. Szövegeinek értelmezését egyrészt − Martin Heidegger kifejezésével élve − múzeumőri jellegű feladatnak gondolom: Karban kell tartani egy bizonyos kor bizonyos szövegeinek és gondolkodásmódjainak magyarázatában való jártasságot és meg kell őrizni magukat a szövegeket, attól függetlenül, hogy egyelőre fogalmunk sincs róla, mire lesz ez jó egyszer? Másrészt pedig fontosnak tartom az eszmetörténetben a kor nagy alkotói mellett a közgondolkodás alakulásának a feltárását is, amelyhez éppen a Litkei Péterhez hasonló, a kor átlagából éppen csak kiemelkedő gondolkodók műveinek a tanulmányozása vezethet el. A XIX. századi magyar gondolkodás történetében külön kérdés még a reformkori gondolatok 1848 után való továbbélésének alakulása, ennek megvilágításához is értékes adalékokkal szolgálhat éppen Litkei nemzedékének életútját, gondolkodásának alakulását nyomon követni. Az említett megfontolásokon kívül a protestáns gondolkodók modernitásképének feltárása önmagában is érdekes, hiszen a modernitás és protestantizmus összefüggése Max Weber klasszikus leírása óta közhely ugyan, de a kölcsönhatás történetéből kimaradni látszik annak a leírása, hogy mit szól mindehhez maga a protestantizmus, maguk a modernitásban élő protestáns gondolkodók. Második megjegyzésem Litkei utóéletének egy feltáratlan fejezetére vonatkozik. Tudjuk ugyanis, hogy Móricz Zsigmond 1935 körül regényt készült írni Litkei Péterről, és ebből a célból évekig nála volt a hagyaték. Tudjuk, hogy a regény a tervezett formában nem készült el, viszont van Móricznak egy korábbi regénye, melyben saját korába helyezve írt egy hasonló figuráról, mely A fáklya címmel vált közismertté. Ennek főhőse, Matolcsy tiszteletes úr külsőségeiben is hasonlít Litkeire: szegénysorból, idős szülőktől származó, érvényesülni akaró és szellemi ambíciókkal rendelkező, de a szerzésvágytól mentes fiatal református pap egy tiszántúli faluban egyik is, másik is. Testalkatuk, testükhöz való nárcisztikus viszonyuk is rokonítja őket, de Matolcsy nőkhöz való viszonyának leírásában is felfedezhető Litkei naplójának a hatása. Gondolati hasonlóságokat is lehet találni, ilyen mindenek előtt a regényben Matolcsy szájába adott és hoszszan tárgyalt provokatívan evolucionista teológia és abban Krisztus embervoltának erőteljes hangsúlyozása, később a szeretet-fogalom és a társadalom egymásra utaltságának értelmezése. A regényhős belső beszédének, örökös önelemzésének az egyik mintája lehet a Litkei-napló is. A múlt századi gondolkodó szinte minden jelesebb olvasmányélménye, önreflexiós dilemmája visszaköszön a regény főhősének gondolataiban. Azt, hogy Móricz már e regénye megírása előtt ismerte-e a hagyatékot, nem tudjuk. Mindenesetre érdemesnek látszik megkockáztatni azt a hipotézist, hogy A fáklya főhősének alakjában sok tekintetben a századfordulós környezetbe helyezett Litkei Tóth Péter jelenik meg,
57
Móricz 1935-ös regényterve pedig talán visszatérés egy egyszer már megírt témához, amiről az író esetleg éppen azért tett le, mert úgy gondolta, nem tudna a témában 1935-ben sem jobbat írni, mint ami 1917-ben már megjelent. Ez a feltételezés természetesen nem áll ellentétben a regénynek az irodalomtörténet által korábban feltárt lehetséges forrásaival, főhősének mintáival, pusztán egy lehetséges adalékkal kívánja kiegészíteni azokat. A kutatásokat az OTKA támogatja (T/020630)
58
TARCZY PÉTER
A TEREMTŐ GARABONCIÁS Először rézkarcaival találkoztam. Megalapozott szakmai tudást, pontosságot sugalltak Wieszt József lapjai. Topográfiai hitelességű városképek Miskolcról, Esztergomról, a mártélyi Tisza-partról, a Tátráról. Aztán álomszerű metszetek, karcok a gravitációról, kozmikus tájakról. Babits–illusztrációk, amelyek a költő németül megjelent verseit kísérik a Corvina Kiadó gondozásában megjelent kötetben. A grafikussal a nyolcvanas évek közepén ismerkedtem meg. Akkor Miskolcon élt, én pedig annak az alkotóközösségnek adtam el festményeket, grafikákat, amelynek ő is tagja volt. Az őseitől örökölt munkaszeretettel, az üzleti és társas kapcsolatokban végtelen tisztességgel felvértezett grafikus-festőt többször meglátogattam a borsodi iparvárosban, később Szentendrén s a szülői házra épített dorogi műtermes lakásban is. Megfordult ő is nálunk a Hajdúságban. Legutóbb, mikor meglátogatott, Kabára vittem ki kocsival, a cukorgyárnak tervezett valami oklevelet. Akkor több fotót készített rólam. Az egyiken az iskola udvarára kidobott padon ülve – körben mindenütt hó – körmölök egy füzetbe. Jókedvünkben gyakran eszeltünk ki ilyen abszurd helyzetet. Nem lepne meg, ha egyszer ezt a téli pillanatot lemezre karcolná. Természetesen megajándékozna egy nyomattal, miközben halkan, mosolyogva megkérdezné: jó lesz ez, Tarczy uram? Tavaly decemberben szomorú családi eseményre utaztam: nagymamámtól vettünk végső búcsút a budakalászi temetőben. Sütött a nap, enyhe volt az idő. Non omnis moriar – ismételtem Horatiust. Ebben a hangulatban csengettem be Wieszték budakalászi lakásába. Jóska felesége itt tanít. Szilveszter előtt voltunk, a három lány és Márti otthon sertepertélt. Jóska nyár végén vesztette el édesapját, nem sok okunk volt az örömre. Üvegnyi dorogi bor mellett emlékeztünk rá, majd egy régi adósságomra hívtam fel barátom figyelmét. Mindig csak ígértem, hogy írok róla. Annyi időm még volt, hogy kérdéseimet lediktáljam feleségének – az utolsó debreceni vonatot el kellett érnem. Hetekig vártam a választ, nem is telefonált. Csak nem megint valami sürgős megrendelésen dolgozik? Felhívtam Mártát, szerinte Dorogon van. Ott volt a garabonciás. Mentegetőzött, úgy gondolta, hogy már elkésett, de holnap postára adja a válaszokat. Így született meg az interjú Wieszt Jóskával, aki nemzedékének egyik jeles grafikusa (festőnek sem akárki), aki az ordóért folyó tülekedéseket messze elkerüli, aki dorogi magányában a belső kényszer gyötrelme és gyönyörűsége közt egyensúlyoz a csillagtalan mélység felett. – Családodban a kétkezi munkának volt elsősorban becsülete. Hogyan kerül59
tél a képzőművészet vonzásába? – Ma úgy mondanák: kreatív gyerek voltam. Fúrtam-faragtam, s egyre többet rajzoltam. Teljesen autodidaktaként kezdtem komolyabban rajzolni, és 17–18 évesen jöttem rá igazi ízére. Eljártam az esztergomi Keresztény Múzeumba – gyönyörű grafikai anyaga is van –, nagyon érdekeltek a régi művek technikai, anyagtani részletei. Ekkor már próbálkoztam rézkarccal, olajjal, ma már megmosolyogtató eredménnyel, de a szándék komolyságával. – Tanulmányaid során milyen meghatározó élmények értek? – Érettségi után az egri tanárképző főiskolára kerültem, rajz–földrajz szakra. Kitűnő hangulatú órákra emlékszem, a rajzterem mindig megtelt, egymásnak ültünk modellt, mindenkit érdekelt, mit csinál a másik, egymástól is sokat tanultunk. A tanszékvezető Blaskó János volt, széles látókörű, nagy műveltségű, jó humorú ember. Odafigyelt ránk, nyomon követte fejlődésünket. Én Seres János miskolci festőművész osztályába kerültem. Tőle kaptam a legtöbbet. Lényeglátásra, a felületesség elutasítására, a pontos fogalmazásra tanított. Egyszerű és tiszta mondataival – minden fölényeskedés nélkül – arra világított rá, hogy hiteles csak az lehet, akinek gondolatai, mondatai s tettei egységben vannak. A mesterség szeretetére, szakmai tisztességre, alázatra nevelt. Igazi református keménységű következetessége ma is sokunknak példaadó erejű. – Miskolcon kezdted pályafutásodat. Szülőfölded és a borsodi iparvidék sok tekintetben hasonlóságot mutat. A város mennyire inspirált? – Egy általános iskolában kezdtem tanítani. A munka mellett a grafikához 60
volt inkább időm: rajzoltam, rézkarcokat készítettem. Tóth Imre barátsága, bátorítása akkoriban nagy segítséget jelentett. Szerettem Miskolcot, hiszen Doroghoz képest csak méreteiben volt más. Tizenhárom évig voltam a város polgára, itt állítottam ki először, itt értek az első sikerek, itt kezdtem kibontakozni. Sokan nem értették, hogy ez a környezet miért ösztönöz engem munkára. Divat volt leszólni az ország akkor második legnagyobb városát, hogy egyutcás, hogy koszos. Ez egyoldalú ítélet. Pedig erőteljes kulturális élet jellemezte, a grafikai biennálék országos eseménynek számítottak, a nemrég új helyre költözött Miskolci Galériában jelentős tárlatokat rendeztek, Kondor Bélának, Szalay Lajosnak, Feledy Gyulának pedig gyűjteményes anyagát őrzi a város. – Egészen más környezetbe kerültél 86–ban. Szentendre intim méretével, hagyományaival még ma is preferált hely a művészek számára. Meglepő, hogy téged különösebben nem érintett meg a hely szelleme... – A Honvédelmi Minisztérium ösztöndíjával kerültem a városkába. Most csupa szépet kellene összehordanom, de Szentendre minden maradék bája helyett többet jelentett, hogy egy helyben volt a lakás és a műterem. Igazad van, a város szelleme nem hatott rám. Ahhoz, hogy valaki szentendrei művész lehessen, kevés csupán itteni lakossá válni. Lehet zseniális és lehet lehangoló teljesítmény a jelző mögött. Sokak számára ma már csak az egyéni image kialakításának jól hangzó kelléke Szentendre. Engem nagyon elszomorított, hogy a város a nyolcvanas évek végére elveszítette varázsát. Bár több múzeum, kitűnő gyűjtemény kapott itt helyet, minden szegletét elárasztotta a külföldiek pénzére sóvárgó kalmár–szellem. Sokat dolgoztam, de csak néhány rajzom és festményem őrzi ezeknek az éveknek az emlékét. Maradhattam volna, de úgy döntöttem, hogy hazatérek Dorogra. 89–ben a szülői házra még egy szintet építettünk, azóta ott élek. – Nosztalgikusan vonzódsz a hagyományos technikák iránt. Nehezen tudnám elképzelni, hogy Wieszt József számítógépes grafikát vagy xeroxot csinál. Hogyan érzed magad a bőrödben ma, amikor az új technikák médiumok lassan kisajátítják az esztétikumot? – A képzőművészet hagyományos területeit nem lehet kisajátítani, hiszen mások az eszközök, legfeljebb hathatnak rájuk, s így inspirálnak, ami nem föltétlenül rossz. Ha a tehetség igazi teljesítményt produkál, azt semmi sem helyettesítheti. A jó kép vagy grafika örök szellemi érték. Lehet utánozni, erényeiket manipulálni, de ha hiányzik az eredetiség, megette a fene. Csak a tehetség kódolhatja az igazi emberi minőséget, még akkor is, ha a technika nap mint nap elvarázsol bennünket. Az internet tökéletesen elfér az ecset vagy a karctű mellett – így kerek a világ. Persze az kérdéses, hogy szüksége van-e a fogyasztói társadalmaknak az eredetiségre? – Többször állítottál ki külföldön, így lehetőséged volt más kultúrák világába betekinteni. Milyen tapasztalatokat szereztél?
61
– A szakmai hitelességet, a míves munkát Nyugaton is megbecsülik. Svájcban, ahol a precíz kézművességnek több évszázados a múltja, hihetetlen tekintélye van a hagyományos grafikai eljárásoknak. Feltétlenül tisztelik a becsületes munkát, s ez vonatkozik a művészetre is, függetlenül attól, hogy ábrázol-e vagy sem. Arrafelé már nem figyelnek a művészeti élet percembereinek erőlködéseire. – Mit szeretnél még elérni? – Az elképzelés mindig több, mint ami a mindennapok sodrában vagy állóvizében kézzel fogható közelségbe kerül. Adósa vagyok magamnak rengeteg dologgal, de ezekről nagyon nehéz beszélni. Negyvenhét éves vagyok, időm van, a többi csak rajtam múlik.
62
BALÁZS JÓZSEF 1944-1997 Pénteken jártunk nála Ács Jenővel, október tizedikén. Gépre kötve feküdt a dializálóban, kinn Kőbányán, az ország tán legcsúfabb korházában. Ide járt át Budáról, a Márvány utcából kétnaponként, megkerülve a háromnegyed várost. Ilyenkor négy óra ágyon fekve, életet mentő, életet kiváltó műszerekre csatolva. Géphez láncolt életet élt másfél évtizeden át. Pénteken a főorvosnő engedélyével beléphettünk abba a terembe, ahová annyi esztendeje járt beteg veséivel. Csövek vezettek a gépből a testéhez, a karjához. – Jóska ! Felnyílt a szempillája, égett a két szeme. Aztán a pilla verdesve visszacsukódott. Megismert bennünket? Nehéz álomból nézett ki, már egy másik planétáról? Zihált a tüdő, az arcon megfeszültek az izmok – a test még vívott az életért. A lélek tán már felröppent Kőbánya, a város fölé. Ama utolsó film, amely visszavitte őt Szatmárba, a szülőfaluba, s még egyszer végigvágtatott vele az ötvennégy esztendőn, már lepereghetett előtte. Álltunk ott, az ágynál, s peregni kezdett a film bennem is. Jöttek a kockák, élesen, fehéren. Az Esti Hírlap szerkesztőségében ülünk. Balázs Jóska Csepelen dolgozott újságíróként, a Magyar Papír szerkesztőségében; nyomdai napokon bejött a Blaha Lujza térre sakkozni. Néha tárcákat is hozott: az Esti Hírlapban jelent meg egy különös címet viselő, megrázó kis írása. „Koportos”. Hónapokkal később két parti között Jóska lenyúl a táskájába, a sakktábla mellé tesz egy paksamétát. Kilencven – száz gépelt oldal, a kézirat címe: Koportos. Kisfilmnek szánja, amatőr filmfesztiválon akar indulni vele. És az irodalomban be a kisregénnyel, melynek szatmári cigányember hőse, Balogh Mihály úgy küzd meg a sorssal, mint Hemigway öreg halásza a tengerrel. Pereg a film. Székelyföld, Csíkszereda. Huszonöt évesen együtt Erdélyben, kézszorítás a Jégpálya utcában Ferenczes Pistával, a költővel, hogy életre szóló barátság legyen ebből is; aztán gyalogosan el Zsögödfürdőre, fekszünk a füvön, a hegyoldalban, rajzik előttünk a Tavasz a Hargitán seregszemléje. Hazajövet Budapestre, a vonaton arról beszélgetünk: magyar író nem indulhat anélkül a pályán, hogy Erdélyt meg nem ismeri. Pereg a film. Balázs Jóska a Magyarokról beszél. Mintha Ady homlokba hulló haja lebbenne, Ady olajos szempára fénylene föl Jóska feje fölött: „Mi voltunk a földnek bolondja. Elhasznált, szegény magyarok...” Balázs Józsefet – regényeiért és drámáiért – kétszer tüntették ki József Attila – díjjal. Váci Mihály – díjas, Ratkó József díjas. Magyarok című filmjét Oscar –
63
díjra terjesztették fel. Fábián Bálint találkozása Istennel című filmje az Új–Delhi Filmfesztivál nagydíját nyerte. Koportos című kisregényéből készült filmje Franciaországig etnikai fesztivál díját nyerte el. Asszony című televíziós filmjét a mannheimi filmfesztiválon a zsűri díjával jutalmazták. Az 1970-es évek végén a legtöbb idegen nyelvre Balázs József regényeit fordították le. Beszél Fábián Bálintról. Fábián Bálint találkozása Istennel. Ezt a filmet is Fábri rendezi, bemutató Pesten, a körúton, az akkori Vörös Csillag filmszínházban. Jóska végigmegy a folyosón, huncut mosoly az arcán: tudja, úgy írta meg a magyar tragédiát, hogy azok sem tilthatják be a művét, akik a szájuk szélét harapdálják. Úgy írta meg, ahogy Móricz Zsigmond üzeni: „A fejedelem olyan álmot álmodik, amilyet lehet. Amilyet kell.” Pereg a film. Az első világháborús szuronyrohamról beszél. Mindent tud erről az iszonyatos fegyverről Jóska, a méreteiről, használatáról, roncsolásáról, és tud mindent a szuronyharcba küldött katona lelkiállapotáról. Beszél az ’56 utáni Gyűjtőfogházról, a kivégző udvarról. Húsz oldalas tanulmányt kér az egyik barátjától a rettenetről, a kivégzés menetéről. Az író nem írhat mást, csak a kíméletlen, bitang életet. Ötvenhatos filmjére készül. Úgy kezdődik a forgatókönyv, hogy megy a foglyokkal a teherautó, keresztül-kasul a városon, senki sem tudja, hol áll meg végül... Már sárga az arca, a bőre... A MÚK 1996-os, februári közgyűlésen látom, kockás zakóban, kezében dosszié: a jelölő bizottság elnöke. Féltjük: bírja-e a feszültségektől vibráló napot Bírja. Valaki ostobán vérig sérti, nem tudják kibillenteni okos nyugalmából. Fontosnak tartja ezt a kívülről-belülről támadott szervezetet, az utolsó mentsvárak közül valónak tartja. „A MÚK-ot meg kell őrizni” – ennyit mond. Országos kérdésekről is – haza, elcsatolt magyarok – mindig szemérmes a barátságban, szemérmes a sikereiben, a győzelmeiben. Ő tudja, hogy az író helyét nem az ügyeletes zseniavatók, hanem örök törvények jelölik ki, s az ő helyét már kijelölték művei a magyar irodalomban. Már sárga az arca, a bőre... Főiskolára hívom, újságíró szakra, filmtörténetet tanítani jövendő újságíróknak. Arra számítok, hogy kitér a kérés elől: a kőbányai kórház, a kétnaponkénti gépre kötés – felragyog az arca, esztendők óta nem láttam ilyen boldognak. Aztán jön lelkesedve: kiket hívjak meg tanítani, remek emberek, erkölcsi tartásuk van. „Csak azok tanítsanak, akikben a jellem és a szellem együtt van.” Néhány hónapja, hogy tanítani hívtam. És október tizedikén, pénteken kiszédültünk a dializálóból. – Azok a keresztre feszített szemek – mondta Ács Jenő, amikor átbaktattunk a kórház kertjén. Harmadnap jött az üzenet a szelíd, csöndes hűségű feleségtől, Fodor Katalintól, aki már napok óta ott lakott a kórházban.
64
Október tizenharmadika volt. A falusi, vitkai szegényemberek fia, aki mesebeli hősként meghódította a Várost, végleg átköltözött egy másik planétára. Az írók és a poéták csillagára. Levettem a polcról a könyveit s odatettem őket Móricz Zsigmond-kötetek mellé. **** Utóirat: Jóska! Nem taníthatsz már. Ezentúl mi tanítjuk – egész népünknek – Balázs Józsefet. Kósa Csba
65
A REFORMÁCIÓ EGYHÁZA Egy hiterősítő sorozatot kívánok elindítani protestáns hitelődeink reánk maradt, igazi, elkötelező örökségéből. Zoványi Jenő (1865-1958) szabadelvű, sárospataki teológiai tanár, a pozitívizmus kiváló képviselője, a magyar protestáns egyháztörténet-írás kutatója. Legfontosabb munkái: A magyarországi protestantizmus története és az egyháztörténeti lexikona. A magyar protestáns múlt polihisztora volt, egyszerre részletkutató és összefoglaló tudós. A szűk vallásfelekezeti korlátokon következetesen felülemelkedett, így fogalmazta meg a reformáció igazi egyházát. A most következő írása elhangzott a szerző előadásában a budapesti Dávid Ferenc Egylet 1908. december 12-i ülésén. Az általa bemutatott láthatatlan egyházban nem a dogmák, a megszokások, hanem a tiszta jézusi lelkület számít. Az igazi vallásos ember lélekben imádja Istenét, s minden alkalmat felhasznál, hogy segítsen embertársain. Ezt hirdessük egész lélekkel, és méltók leszünk a tiszta jézusi örökséghez, az evangéliumi hithez. Erre a fönséges célra, erre az óriási feladatra s a vele járó szent kötelességre hívom föl a hozzánk közel álló, a velünk együtt érző protestáns társadalom figyelmét. „Milyen szép és jó az atyafiaknak békességben való együttlakozásuk” mondjuk a zsoltáríróval. A mi protestációnk vallástétel a megismert igazság mellett. Felhős Szabolcs
66
ZOVÁNYI JENŐ (1865-1958)
A REFORMÁCZIÓ EGYHÁZA Midőn a reformáczió egyházáról szólok a mélyen tisztelt közönség előtt, ha hizelgőnek gondol valaki, bizonyosan azt hiszi most, hogy az unitárius egyházat értem alatta. Ha viszont elfogultságot tesznek föl rólam némelyek, abban a vélekedésben lehetnek, hogy talán a magam egyházát: a református egyházat tekintém a reformáczió egyházának. Tévedés volna mínd a két föltevés. A hizelgés nem kenyerem, az elfogultság nem bűnöm. A reformáczió egyháza szerintem a keresztyén szellem igaz követőinek egész társasága minden felekezeti megkülönböztetés nélkül. Jézus Krisztus is reformátor volt, harczolt a maradiság, a sötétség, a vakbuzgóság és a szűkkeblüség ellen. Azok az eszmények, melyeket ő kitűzött a földi ember elébe, és amelyek szerinte az Isten országában valósulnak meg: örök időkre proclamálták a haladásra és világosságra, a türelmességre és irgalmasságra való törekvést. Az igazság és a vele járó szabadság, a szeretet és a hozzátársuló békeség kettős, illetőleg négyes jelszavába foglalható össze Jézusnak egész tanítása és egész élete példája. A keresztyénség azért örökkévaló, mert Jézus belélátott az gmberi lélek rejtelmeibe, megismerte az emberi természet legősibb, legegyetemesebb és legmaradandóbb rossz tulajdonságait, s hozzájok mérte és ellensulyozásukra akarta felhasználni a maga eszményeit. Látta, hogy változatlanul és általánosan megvan az emberben az előitéletnek és az érdeknek az igazság fölé való kerekedése, - látta, hogy miként fojtja el a szabadság vágyát a kényelemszeretet és meghunyászkodás, - miként irtja ki a szeretetet az önzés és uralomvágy, - és mily hirtelen megöli a békeséget a csalatkozhatatlansági törekvés, az ellenvélemény iránti türelmetlenség és hirdetésének személyes sérelemmé való felfuvása. Látta, hogy e miatt oly földhöz kötött az emberi lélek, melynek pedig fenn a szellem régióiban kellene szárnyalnia. Látta, hogy igy rak bilincseket az emberek lelkére az elavult hagyomány, a törvénynyé erősödött szellemi korlátoltság. És látta, hogy ezért keresi pusztulásra az ember embertársát, ezért tör ellene boldogságának, lelki nyugalmának, ezért igyekszik eltörni kezében a kenyérnek botját. Kiragadni az embert, az ő testvérét a szellemi sötétségnek és az erkölcsi saIaknak ebből a meglábolhatatlan tengeréből és bevezetni az Isten országába: ez volt czélja életének. Keressétek az igazságot, és az igazság szabadukká tesz titeket! — az ember ura a szombatnak, — uj parancsolatot adok tinektek, azt, hogy szeressétek egymást! — bnldogok a békeségre ígyekezők, mert Isten fiainak mondatnak — és még több ilyen mondása mind csak arra inté az embert, hogy tökéletesedjék elméjében és
67
érzületében egyiránt, s ne akadályozza embertársát az Isten országa felé való haladásában. Egy nagy német theologus Pál apostolt mondja az első protestánsnak. Nem értek vele egyet. Az a Pál, aki már dogmákat csinált, annak a minden szellemi lekötöttségtől mentességet jelentő szónak, hogy "protestáns", a maga egész lelki világában épen nem felel meg szerintem. Igenis, a keresztyénség első protestánsa a szó legnemesebb értelmében véve maga Jézus volt. Egy viÍágraszóló reformácziónak a végrehajtója. Az emberiség őseredeti és örökköntartó bűnei ellenében a nélkűlök levő Isten országának eszményűl és czélul kitűzője, e földi nyomoruságból oda vezető bíztos utnak megmutatója és vezérlő kalauza volt ő. A szakadatlan és soha meg nem szűnő reformáczió, vagyis a fólytonos tökéletesedés egyházának megalapítója és példányképe Jézus, akinek zászlaja alatt haladva oly csodálatos eredményeket ért el az emberiség ugy a közművelődés terén, mint a felebaráti szeretet nyílvánulásaiban. Sajnos, épen a keresztyénség kebelében egyre-másra akadtak olyanok, akik vagy félreismerve a Jézus tanítását, vagy alárendelve nemesebb hivatásukat véges érdekeiknek, nemcsak a magok személyében és életében nem iparkodtak megtestesítni a krisztusi reformáczió eszméit, hanem még szembe is szállottak azokkal, akik a Jézus életét a saját életökben is meg akarták valósítní, hogy egyszersmind szemmel látható, közvetlen példát adjanak embertársaiknak. Assisii Ferenczet, ki sokak tanusága szerint leginkább megközelítette élete folytatásával a Jézusét, midőn először megjelent az akkor uralkodó és mindannyi közt leghatalmasabb pápa előtt, kinevették. És ma nincs, aki el ne ismerje, hogy a későbbi korokra gyakorolt befolyása jóval nagyobb és feltétlenűl áldásosabb volt, mint a keresztyén világ akkori fejéé: III. Inczéé. Nem is a földi nagyság és külső hatalom körében kell keresni többnyire a Krisztus igaz követését, hanem mindig ott, ahol a szív megesett a szenvedésen és segitni próbált a nyomoron, — ahol a kutató és biráló ész nem ismert tekintélyt és elöitéletet, — meg ahol elszánta valaki még az életét is, csak hogy tovább vígye felebarátját akár a boldogulás, akár az elöhaladás utján. És nem is. lehet a reformáczió egyházát másutt keresni, csak ahol nem iparkodnak kész igazságokat tálalni fel a gondolkozás fölöslegessé tételére, — ahol nem kényszerítenek senkit az örökölt eszmekör, a hagyományos szellem rabigájába, — ahol az ész fegyvertárát tartják egyedűli eszköznek az ellenkező vagy eltérő véleményüek meggyőzésére, — ahol nem is gondolnak rá, hogy korlátozzák bárkiben is a szellem szabad röptét, s a gyülölködés és boszuállás keresztyén-ellenes eszközeivel vessenek gátat az egyéniség megnyilatkozása elébe, — ahol nem nézik le sem a szegényt és szerencsétlent, sem azt, aki más oltárnál imádja Istenét. Nem tekintem ennélfogva a reformáczió egyházának egyik szervezett 68
egyházat sem. Nem, mert hatalmi íntézménynyé fejlődvén mindenik, egy sincs közöttök, mely akaratlanul közre ne működött volna az igazság keresésének akadályozásában, az egyéni szabadság elnyomásában, a felebaráti szeretet korlátok közé szoritásában és az emberek közti békeség megzavarásában. Mindenik határvonalat állított maga és a többiek közé, s a saját területén belűl többé-kevésbbé mindenik megszabta a gondolkozás kízárólagos irányát, eltiltván vele szemben nern egyszer a lehetőségét és jogosultságát is bárminő magasztos eszme és bölcs igazság hirdetésének. Kifelé, a más egyházi kötelékekbe tartozók irányában pedig még kevésbbé lehetett szó türelmességről, hiszen ez ellentétben állott volna a testületi érdekközösséggel, amelynek nevében fojtották el magok közt is számtalanszor a szabad szót. Nem ismerhetem el tehát a krisztusi reformáczió egyházának azt, amely a maga részére foglalta le a mennyországot, az üdvösséget, — amelyiknek kebelében vált sokaknak irányadó elvévé a "compelle intrare", az erőszakos térítés, — és amely keresztes hadjáratokkal, eretnek-biróságokkal is kisérletet tett az Isten országa terjesztésére. Nem tekinthetem a reformáczió egyházának azért sem, mert utját igyekszik némely téren állani a szellemi fejlődésnek, noha másfelől csak az elfogultság tagadhatná, hogy ennek daczára sem zárkózik el a haladó kor vívmányai és áramlatai elől. Nem tekinthetem a reformáczió egyházának, mert az egyéniségek semmibe vételével egyetlen, bár rendszerint kimagasló egyénnek ad jogot az érvényesűlésre. Épen ezért nem tekinthetem aztán sem a régi, sem az ujkori reformáczió egyházának azt a genfi egyházat, ahol életveszély fenyegette a hatalommal bármi módon ujjat húzókat. Nem tekinthetem, mert egy kaptafára öntött, teljesen az ószövetségi törvényre emlékeztető s rendőrök és besugók ellenőrzése alá helyezett vallásos élete nem a belső meggyőződés, hanem a külső kényszer, nem a lelki megszentelődés, hanem a hóhérkéztől és kínhaláltól való félelem eredménye volt. Nenn tekinthetem általában véve sem az olyan egyházat; melynek hitrendszere szintén nem kizárólag a Krisztus követésébeen kereste és találta meg az egyesek üdvössége felőli bizonyosságot, hanem végső elemzésben ugyancsak a hozzátartozóságban, épen, mint akár a Mózes és Mohammed egyháza, akár a katholicismus. Nem az olyat sem, mely az egy pápa helyett apró, és gyakorta nem is követésre méltó pápácskákat helyez nemcsak közigazgatása, hanem még bíráskodása, sőt a törvény és tudomány fölé is. Nem, mert az elvileg ostromolt tekintély-elv gyakorlati kisajátításával hatalmi szót állit ellenébe, illetőleg föléje az igazságra törekvőknek. Mert elfojtván vele a nézetek szabad megnyilvánulását, s a közérdek és közszellem hamis jelszavával ellene törvén az új felfogásoknak és elméleteknek, megszünteti a vélemények tisztázását, az eszmék súrlódását s így az igazság kialakulását, va69
gyis csirájában megöl minden haladást, — hiszen volt-e valaha és van-e jelenleg is olyan, akár a legáltalánosabban elterjedt igazság, amelyet nem egyetlen-egy ember hirdetett volna legelőször? Nem ismerhetem el a reformáció egyházának az olyat sem, mely ha jó szerencséje állami egyházzá tette, a rajta kivűl álló honfitársak elnyomására használta fel uralmát. Nem tehát például azt az anglikán egyházat, mely felségsértőknek nyilvánította volt a vele egyet nem értőket, — amely világi hatalmának könyörtelen éreztetésével elgázolni törekedett a rajra kivűl levő felekezeteket, — amely a legelemibb polgári jogokat is sok nemzedéken át megtagadta a katholikusoktól és jó sokáig halállal büntette az unitarismus követését. Nem tekinthetem a reformáció egyházának az olyat sem, akármelyik legyen is az, mely kizárólag a maga részére kivánja lefoglalni a kor műveltségi állapotával összhangban lételt, vagy amely még az eljövendő idők fejlődésében is csupán magát látja érvényesülhetőnek. Nem az olyat sem, mely azzal hizeleg magának, hogy egyedül neki köszönhetők a civilisatiónak azok a vivmányai, amelyeket általában a keresztyénség vagy közelebbről a protestantismus juttatott diadálra. Hol van hát szerintem a reformáció egyháza? méltán kérdheti immár a mélyen tisztelt közönség. Megmondom. Van a 16. századbeli reformációnak egy örökszép gondolata: a látható és láthatatlan egyház közti különbségtétel. A látható egyházak reactionarius hajlandóságával és klikkszerü érdekharcával, az egyes, bármelyik egyházhoz tartozó emberek nagy sokaságának Jézusra egyáltalában nem emlékeztető érzelem- és gondolatviIágával s ennek megfelelőleg az övétől annyira távol álló életök folytatásával szemben a láthátatlan egyházban találták meg a reformáció eszményibb gondolkozású hősei azt a társaságot, mely a Jézus vezérlete mellett az igazság és szabadság, a szeretet és békeség cultusával készűl eljutni az Isten országábá. Hozzátartoznak tehát mindazok, akik benső és rendületlen vallásosságban, a jótékonyság és könyörületesség gyakorlásában, a haladás munkálásában és pártolásában töltik életöket. Határai nincsenek megszabva, a hozzávaló tartozandóságnak nem mulhatatlan kelléke, hogy a Krisztusról nevezett egyházak bármelyikének is tagja legyen valaki külsőleg, de viszont ragaszkodhatik kiki a saját egyháza tanaihoz és szertartásaihoz teljes buzgósággal. Csak jézusi érzelmek és törekvések hassák át lelkünket, csak a Jézus példájára emlékéztetők legyenek cselekedeteink: akkor bizton reméljük, hogy bárminők legyenek is egyébként vallásos nézeteink, benne vagyunk ebben a láthatatlan egyházban. Hogy benne vagyunk-e valósággal, mikor annyira hajlandók vagyunk a szándékos vagy öntudatlan képmutatásra, és amikor annyira tudunk hizelkedni önmagunknak; eláltatni még a saját érzéseink felől is itéletünket: bizony azt egyikünk se tudhatja, csak a mindenható, akinél számon van tartva valamennyi gon70
dolatunk és valamennyi lépésünk. Ternmészetes, hogy másokról sem vagyunk képesek feltétlen bizonyossággal megállapítni, hogy ott vannak-e hát abban az előkelő, fényes társaságban, avagy hiányzanak belőle? Csupán sejtelmeink lehetnek róla, hogy aligha találkozhatnánk benne azokkal a világ szerint előkelőkkel és hatalmasokkal, s azokkal az elfogultságszülte nagyokkal, akik bármily nagy tettek: alkotások és győzelmek füződjenek is nevökhöz, ezrével áldozták föl hatalmok érdekében honfitársaikat és ellenségeiket egyiránt, — vagy akik elnyomták embertársaikat s ki akarták irtani a nekik nem tétsző vagy érdekeiknek nem kedvező elveket és véleményeket, és akik meggyőzőbb érvek hiányában felebarátaik üldözésével, kinzásával vagy kivégeztetésével prőbálták bebizonyitni és érvényre emelni a magok gyarló ésszel absolutnak képzelt, pedig sohasem több mint relativ igazságát. Semmiféle, korszellemmel való mentegétés nem rehabilitálhatja egyiköket sem keresztyén érzésü és gondolkozásu emberek előtt, vagyis az olyanok előtt, akik tudnak egyenlő mértékkel mérni, hagyományos előitélet és felekezeti részrehajlás nélkűl, és akik irtóznak a csalatkozhatatlanságiérzet és egyeduralmi törekvés bárkinél megnyilatkozó akármilyen jelétől. Mert ha mentségül szolgálhat a korszellem, akkor a Nerók, Deciusok és Diocletianusok épen úgy tisztázhatók a keresztyének ellenében elkövetett szörnyűségek büne alól, mint akár a katholikus, akár a protestáns hitnyomozás eretnekbírái, akik közűl az utóbbiaknak még visszataszítóbb és ellenszenvesebb a vérengzésök, mert a lelkiismereti szabadság álarca alatt és ennek a minduntalan ajkaikon levő jelszónak a megcsúfolásával történt. Az igazán nagy embernek épen az a legfőbb jellemvonása, hogy felűl tud emelkedni a korszellemen, épen annak gyarlóságai és kinövései ellen intéz támadást, megelőzi kortársait eszével és szivével, s őket is kiemelvén az elavult idők szűk látköréből és romlott érzésvilágából, lendít egyet az emberiség szellemi, erköIcsi és anyagi fejlődésén. Hogy pedig valóban lehetséges nagygyá lenni emberszeretet és türelmesség mellett is, számos példa mutatja a világtörténelemben. Ott van Franciaország legdicsőbb királya: IV. Henrik, — ott Brandenburgban a „nagy választófejedelem”: Frigyes Vilmos, — ott Erdély legderekabb fejedelme: Bethlen Gábor, — ott a magyar nemzet legeszményibb szabadsághőse: II. Rákóczi Ferenc, — ott a Habsburg-dynastia legbölcsebben uralkodó tagja: lI. Lipót, — ott Zwingli, akinek egyházalapitói babérait hiába igyekeznek alkalomszerüleg a más fejére rakni épen saját egyházának tudatlanahb szóvivői, — és ott Lessing, a német irodalom nagy reformátora, a legnemesebb jellemek egyike. Hogy bennök is volt hiba, az egészen természetes. Tökéletes lényt nem találhatni az emberek között. Nem is hitte és mondta magáról egyikök sem azt az istenkáromlásnak is beillő képtelenséget, hogy ő bűn 71
nélkűl való, mint ahogy nyilatkozik magáról némely önbálványozó, hogy takargassa lelke foltjait s elleplezze az életéhez tapadt szennyet. Az emberi jóság és nagyság mindig csak viszonylagos. Téved és hibázik mindenki; csak az a különbség, hogy az egyik többet és nagyobbat, a másik kevesebbet és kisebbet. Ezek az igazán nagy történelmi alakok hitem szerint bizonyára mindannyian tagjai a láthatatlan egyháznak, ellenben nem hihetem tagjainak az egyébként legprotestánsabb gondolkozásu holland nemzet ama protestánsait, kik a református egyház egyik legnagyobb dogmatikusára és exegetájára, Calvinra esküdve, fanatismusukban kiváltak a református egyházból és az ultramontanismus szövetségében ádáz harcot folytatnak előbbi hitsorsosaik tönkretevésére. Nem lehetnek tagjai a magyar reformátusok közűl sem azok, akik amazoknak a tekintélyére támaszkodva és hivatkozva, gyülölettel rontanak neki a Calvint valódi érdeménél feljebb nem méltánylóknak, oly kevésre becsülvén egyházok benső erejét, mintha annak tisztessége, hivatása és virágzása nem elvektől, hanem egyes emberek kisebb vagy nagyobb dicsőségétől függene, — nem lehetnek tagjai ez emberimádók közzl különösen azok akik ugyanakkor szinte sportot üznek belőle, hogy ostrom alá vegyék egyházok hittételeit, mert hiszen ezeknek a megtagadása a gondolatszabadságnak mástól elrablásával karöltve nem egyéb, mint egyszerüen csak vallástalanság, de távolról sem szabadelvűség. Nem lehetnek tagjai azok sem, akik a magok önző vagy mohos vélekedésének monopolisálván az igazságot, a tisztességet, a haza vagy az egyház szeretetét, senkiben sem hajlandók mindezt concedálni, aki nem az ők sokszor gyanusan kanyargós vagy épen tisztátalan útjaikon törekszik a közjó előmozdítására. Nem lehetnek azok sem, akik felfuvalkodottságukban egynek nézvén magokat és érdekeiket egyes testületekkel vagy intézményekkel, s ezeknek az érdekeivel, személyök vagy működésök, birálatát az általok kiárendáltnak vélt testület vagy intézmény elleni támadás vagy merénylet színében igyekeznek feltüntetni, és ezen a réven próbálnak hangulatot kelteni visszaéléseik megvédelmezésére, hogy továbbra is élvezetében maradhassanak a haszonnak és hatalomnak. Nagyon félreismerném a Krisztus elveit, ha az ilyenek is tagjai lehetnének a láthatatlan egyháznak. Tagjainak gondolom ellenben azokat, akik mint a francia Vinet, Bersier, De Pressensé, vagy mint nehány magyar egyhází férfi, orthodox theologus létökre is a protestantismuus fentartó elemének tekintvén az egyéniség jogát, a gyakorlatban sem szegültek, illetőleg szegülnek elléne érvényesülésének sohasem, hanem mindig tiszteletben tartották és tartják a lelkiismeret szabadságát és a kritika jogát azoknál is, akik velök homlokegyenest ellenkezően vélekednek az egyházi tanokról és a történelem szereplőiről. A láthatatlan egyház tagjául tisztelem ennélfogva azt az erős orthodox püspököt is, aki nyíltan felemeli szavát „a felvilágosodás, a szabad vizsgálódás és tanitás, az eszmék ne72
mes surlódása és harca” mellett, — és tagjáúl azt a nagyeszü református főgondnokot, aki lelkes és bölcs felszólalással üdvözli amazt humánus és szabadelvű állásfoglalásáért, — tagjáúl azt a ref. vallású tőrténetírót is, akit, midőn forráskutatásai közben az eddigitől eltérő eredményre jut a spanyol inquisitio megítélésében, nem tart vissza felekezeti szempont a meggyőzödése szerinti igazság nyilvánosságra hozásától. De tagjául viszont azt a katholikus történetírót is, aki nem habozik megcáfolni a nagyváradi káptalan tagjainak lemészárlásáról szóló hagyományt, mikor meggyőződik alaptalan voltáról, — tagjáúl azt a harcias katholikus hirlapírót, aki nem habozik kijelenteni, hogy „az irányával szöges ellentétben álló nézetek előtt is tisztelettel meghajlik, ha látja, hogy azok következetesen vallott meggyőződésen alapulnak,” és nyiltan védelmére kél a megtámadott gondolatszabadságnak, tagjáúl azt a katholikus főpapot, aki nem tudja elhinni, hogy tudományos meggyőződéséért hivatalos eljárás alá vonhassanak valakit, — és tagjáúl azt a nagynevű államférfit, aki buzgó vallásossága meltett is, és bár hatalom van a kezében, undorítónak nyilvánitja az olyan irányzatot, mely a tudomány képviselőit, mint ilyeneket, függö helyzetben álló emberekké akarná tenni, tagjáúl különösen azért, mert őnála ez egyáltalában nem üres szóbeszéd, minthogy lett volna alkalma és volna módja tényleg másképen járni el. Tagjaiul mindezeket, mivel nem azok a békesség apostolai, akik meghunyászkodnak a hatalmasabbak elött, és akik óvakodnak másoknak ellenmondani, hanem akik az ember természetes jogából önként folyónak tartják az övéktől bármennyire eltérő felfogást is, és a közérdek iránti kötelesség teljesítésének tekintvén nnűködésök bírálatát, minél nagyobb erövel rendelkeznek annak elnyomására, annál kevésbbé igyekeznek élni, jobban mondva visszaélni vele. Ezért nem hiszem, hogy tagjai lehessenek ennek a láthatatlan egyháznak, vagyis a reformáció egyházának a francia forradalom ama vérszomjas vezetői, akik a legszentebb emberi eszményekért folytatott küzdelmökben épen ezeket az eszményeket tévesztették szemeik elől, mikor a szabadság érdekében magok lettek zsarnokokká, az egyenlőség érdekében halomra gyilkoltatták embertársaikat és a testvériség érdekében vak gyülölettel viseltettek még egymás íránt is. Azokat sem hihetem tagjainak, akik a felvilágosodás és emberszeretet ápolására alakított titkos társulatban olykor-olykor első sorban egyéni érdekeik előbbrevitelét munkálják és néha nagyon is feltűnően épen arra használják fel a "testvérek" befolyását, hogy embertelenséget segítsenek diadalra juttatni, és a világosság terjedésének álljanak útjába hamis és furfangos okoskodásokkal. És azokat sem, akiknek lelkemból egyetértek azzal a nemes törekvésökkel, hogy keresztyénibb jellegűvé és szelleművé alakítsák át a társadalmi berendezkedést, akik azonban mikor jogot és kenyeret követelnek a népnek, annyira leigázzák munkástársaikat, hogy még a munkába 73
állás vagy munkában maradás jogát is magoktól akarják függővé tenni, a nekik nem engedelmeskedóket pedig a legvadabb üldözéssel iparkodnak elütni kenyeröktől. Ember az ember mindig. A legnemesebb eszményeket, a legbölcsebb elméleteket is sokszor megcsúfolja a gyakorlat. Hányszor fajul közönséges űzérkedéssé az eszmények szolgálata! Hányszor látunk tábort sorakozni egy-egy eszme mellett addigi gyülölői sorából, amikor már kikerülhetetlen az uralma!! Hányszor alacsonyodik le egy-egy magasztos elv értéktelen közhellyé, üres szólammá vagy alkalmi jelszóvá!!! Hányszor halljuk gonosz indulatú, silány lelkületű emberek szájából fenkölt eszmék, nemes célok hangoztatását, amikor pedig gonosz érdekeket szolgálnak minden ízökkel!!!! Ám azért a megismert igazságért önzetlenül küzdeni mégis örök dicsősége marad a Krisztus szerint élö embernek. És akik kitartanak mellette még könnyeik özönében vagy vérök hullásában is, — akiket nem rendít meg sem az oroszlánok torka, sem a keresett kinzások ezer neme, sem vérpad és máglya, — vagy akik emberszerető lelkök kincseit valóra akarják váltani felebarátaik felvilágosításában, boldogításában és Istenhez vezérlésében, ha millió fegyvert villogtat is ellenök a más ember korlátoltságán és szűkölködésén élősködő önzés: kétségen kivűl követésre méltó példákat adnak kortársaiknak is, az utókornak is a Krisztus követésében, a láthatatlan egyházhoz tartozásban, az Isten országába kivánkozásban. Ott látjuk fényes seregökben például Nagy Athanasiust, az elvéért ötször elüzött, de meggyőződéséhez mind számkivetésében mind diadalmaskodásában állhatatosan ragaszkodó orthodoxatyát, — ott Gottschalkot, a szomorú sorsában megnyugvást Isten változhatatlan és örökkévaló végzésének hitében kereső és ezért az elvéért ellenségeitől még szomorúbb sorsra juttatott szerzetest, — ott Tours i Berengart, a még nem is dogma ellen harcoló s érte mégis harmincévi üldözésben részesített erős meggyőződésü középkori tudóst, — ott Husz Jánost, a császári igéret megszegésével máglyára hurcolt, ,de tanait meg nem tagadó előreformátort, ott Luthert, a császárral és pápával folytatott bátor harcában rettenthetetlen elszántsággal felövezett s az esetleg reávárakozható bármily megtorlának is hősiesen szemébe néző világreformátort, — ott Morus Tamást, a fejedelme kegyével elhalmozott s a legmagasabb állásra eljutott, de becsületes meggyöződéséért mindezt feláldozó, sőt életét sem sajnáló tudós angol államférfit, — ott Dávid Ferencet, a haladás útján megállani nem tudó, az igazságot lázas szenvedélylyel tovább és tovább kutató, meggyőződése miatt előbb óriási befolyását, végül szabadságát vesztett unitárius püspököt, — ott Apáczai Cseri Jánost, a müvelödés és haladás érdekeiért rajongó, elveiért szidalmat, megvetést, üldözést, hivatalvesztést szenvedett, de az utókortól annál melegebben méltánylott eszményi alakot, — ott Spinozát, a gondolat és szólás szabadságának kor74
szakalkotó apologetáját, a szabadelvü nézetei miatt egyházából kizárt és így kenyerét papság helyett üvegköszörüléssel kereső nagy bölcselőt, — ott Bekker Boldízsárt, a babonák, boszorkányok, kisértetek hitét megtámadó s miatta alig több mint kétszáz évvel ezelőtt állásától megfosztott ámsterdami lelkészt, — ott Sinai Miklóst, a magyar református egyház egyik legkiválóbb és legüldözöttebb nagyságát, a püspökségre választott, de elvéért még tanári hivatalából is kivetett harcos férfit, — és még annyi meg annyi tudósabbnál tudósabb, derekabbnál derekabb, igazabbnál igazabb embert, akiknek szűk látkörü, gonosz indulatu vagy ellentétes érdekü kortársaik nem elismerést vagy felmagasztalást, hanem csupa keserüséget és szomoru sorsot juttattak részökbe egyéni igazságuk melletti bátor hitvallásuk és szilárd megállásuk jutalmául. Csak végig kell nézni azoknak az életrajzát, akik egy vagy más tekintetben hálára kötelezték akár környezetöket, akár az emberiséget, — ugyan hány találkozik közöttök, aki ki ne lett volna téve meghurcoltatásnak, zaklatásnak, kiközösítésnek vagy még rosszabbnak? De mindannyian nyugodt lélekkel mentek neki a megpróbáltatásoknak, lelkök és életök tisztaságában biztosítékát látván annak, hogy nemes ügyért, szent eszméért kűzdenek és szenvednek, amelynek csak diadalát mozdítja elő vértanuságuk, mert a történelem tanusága szerint a confessorok szenvedésével űltetett és martyrok vérével öntözött palánta sudárba szökkent rendesen. A láthatatlan egyház tagjai közt vannak ők minden kétségen kivűl. És ott vannak feltétlenűl azok a szeretettől, könyörűlettől áthatott nemes lelkek is, akik körűlményeikhez mérten szűkebb vagy tágasabb körben, de mindig a hálára való kufár számítás nélkűl, a könnyek letörlésében, a sebek kötözgetésében, az éhség csillapitásában, a tél fagyának enyhitésében, a művelődés terjesztésében, az emberi lélek javításában, az emberiséget tízedelő kórok megerőtlenítésében, az elhagyatottak, elnyomottak és gyámoltalanok támogatásában találták és találják meg életök boldogító elemét. Istennek hála, egy végére mehetetlen névsort lehetne öszszeállítni az ilyenekből, férfiak és nők közűl egyiránt, akik mind megannyi áldására váltak az egykoru vagy későbbi nemzedékeknek. Velök együtt lenni, s általában egy társaságban a jókkal, igazakkal, nemesekkel, bölcsekkel, fenkölt szellemüekkel, becsületes lelküekkel, feddhetetlen életüekkel: hát nem igézetes célja-e az embernek? Találhatunk-e nagyobb boldogságot, kereshetünk-e fénycsebb jövőt, várhatunk-e szerencsésebb sorsot, mint ha tagtársaik lehetünk mindezeknek ama láthatatlan egyházban? Ez az egyház a reformáció egyháza, ez az egyház a Jézusé, mely az ő eszméit hamisítatlan alakjokban, eredeti szellemökben igyekszik az életbe átvinni, — mely terjeszti az igazságot, megszerzi a szabadságot, ápolja a szeretetet, fentartja a békeséget, — egyszóval megvalósítója az Isten országának. Módunkban áll mindnyájunknak hozzá tartozni, belé jutni. Rajta tehát! A Jézus utján előre!!
75
PARTIUM HÍREI A Kelet - Magyarországi Szabadelvű Protestáns Kör ez év március 8-án új vezetőséget választott. Elnök.: Palkóné Knoll Ilona titkár: Felhős Szabolcs gazdasági vezető: Huszár Mihályné köri lelkész: Nyitrai Levente A vezetőségi ülésen életre hívták a „Partium-műhely” nevű alkotó kört, amely vándorgyűléseit Debrecenben, Nyíregyházán, Kolozsvárott, Aranyosapátiban és Vásárosnaményban tartja. *** Az Erdélyi Múzeum Egyesület nagyváradi fiókegyesületének tagjai LOGOSZ elnevezéssel tudományos-kulturális nonprofit közalapítványt hoztak létre. „A társadalmi kezdeményezés által létrejött alapítvány fő célja a nagyváradi magyar kutatók, orvosok, tanárok, ügyvédek, mérnökök, egyházi személyiségek és a többi szellemi tevékenységet folytatók munkájának támogatása, ami által a szellemi értékek az őket megillető helyüket foglalnák el.” *** A Leopold Kunschak-díjat minden év március 13-án osztják ki a volt osztrák képviselőházi elnök, keresztény szakszervezeti vezető emlékére. Hite,útmutatója és példás élete mértéke volt a tevékeny felebaráti felelősségnek. Az idén 12 dijat osztottak ki: hetet tudományos munkáért, hármat sajtódíj gyanánt, egy különdijat, valamint a rendkívüli életműért járó nagydíjat, amelyet idén Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke kapta meg. Az egyháza és a kisebbségek javára végzett munkájáért, mindenekelőtt a romániai magyarságért való bátor kiállásért és a vallásszabadságért vívott harcáért méltatták. Szivből gratulálunk püspök úrnak a méltó kitüntetéshez. *** Április 18-án a Lakitelek Népfőiskola és a Magyarországi Unitárius Egyház közös rendezésében Unitárius Emléknapot rendeztek. Bencze Márton unitárius püspök imája után a nagy szellemi elődökről (Balázs Ferenc, Ferencz József, Józan Miklós, Kelemen Lajos, Mikó Imre) hallhattunk színvonalas előadáso-
76
kat erdélyi és itthoni unitárius szakemberektől. Ez az unitárius emléknap méltó folytatása annak az egyházi sorozatnak, amit a katolikus, református és evangélikus történelmi egyházak tartottak Lakitelken. *** Az idei alternatív Kossuth-díjat Mészöly Dezső költő kapta. Vaján Gyurkovics Tibor a kuratórium elnöke adta át az ünnepeltnek, Őszintén gratulálunk a szép kitüntetéshez. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem idén Berekfürdőn tartotta 29. konferenciáját. Témája az 1956 utáni magyar filmművészet volt. A szabadelvű protestáns kör három fővel képviseltette magát a rendezvényen. A 140 résztvevő több mint 10 %-a az unitárius felekezetet képviselte. *** A Beregi Unitárius Ifjúsági Kör aktívan kivette részét az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 15O. évfordulója tiszteletére rendezett beregi ünnepségen. Megkoszorúzták a 48as honvédek síremlékét, valamint Orbán Balázs és Kriza János vásárosnaményi emlékoszlopát. A cigány holocaust 53. évfordulója alkalmából a nyíregyházi ünnepségsorozaton a Dandos Gyula Cigányegylet, valamint a szabadelvű protestáns kör vezetősége is képviseltette magát. *** Isten országa címmel Ószabó István debreceni unitárius költő drámát irt Dávid Ferenc alapító unitárius püspök életének utolsó korszakáról. *** A Nyíri múzsa füzetek 4.köteteként megjelent Oláh András újabb verses kötete Por és hamu címmel. Katona Béla szerkesztésében. Gratulálunk rovatvezetőnk harmadik verses kötetéhez. *** A vásárosnaményi önkormányzat támogatásával Dr. Újvári Zoltán szerkesztésében megjelent Csiszár Árpád volt múzeumigazgató válogatott tanulmánykötete A beregi népélet címmel. (Néprajzi tanulmányok Debrecen 1998.)
77
