II. AZ EGYHÁZ ÉS A VILÁGHÁBORÚ Nem is olyan régen, a „létező szocializmus” korában, a pártvonalhoz hű írók szolgai módon szajkózták a szovjet történetírás tézisét, mely korunk imperialista háborúinak egyik legfőbb kulissza mögötti mozgatóját a Vatikánban látta.1 Azonban szerintük a háborús uszítás vádja és következésképpen a háborús felelősség nem szűkíthető le a pápaságra, hanem abban az egész egyetemes egyház, így a magyar klérus is bűnrészes. Annak bizonyítására, hogy a magyar püspöki kar a háborút óhajtotta, s azt tevőlegesen előmozdította, jobb híján olyan jelentéktelen csekélységekkel hozakodtak elő, mint pl. azzal, hogy 1913-ban, tehát amikor már a Balkán-háború javában dúlt az ország déli határán, a püspöki kar az üresedésben lévő tábori lelkészi állásokat betöltötte, és intézkedett, hogy a háború esetén a növendékpapok és apácák hivatásuknak megfelelő beosztást nyerjenek.2 Komoly történész számára is elfogadható bizonyítékkal azonban, mely az egyház háborús bűnrészességéről szóló tételüket alátámasztaná, a kommunista írók mindmáig adósak maradtak. Az első világháború idején a magyar katolikus egyház élén Csernoch János állott. Egyszerű szlovák szülők gyermeke, akit fényes tehetsége gyorsan vitt előre az egyházi pályán.3 A Zichy által szervezett Katolikus Néppártban kezdettől fogva tevékenyen részt vett s 1901-től 1910-ig a pártnak országgyűlési képviselője volt. Az egyház érdekeiért való bátor kiállása, de egyúttal mindig józan mérséklete felhívta magára a katolikus vezetőkörök figyelmét. A koalíciós kormány kultuszminiszterének, gróf Apponyi Albertnek felterjesztésére a király 1908-ban csanádi püspökké nevezte ki. Majd alig három év múlva, 1911-ben a kalocsai érseki székbe emelte. Egy újabb év elteltével Ferenc József az elaggott és állandóan betegeskedő Vaszary Kolos hercegprímást lemondatta, és helyébe Csernochot jelölte.4 1
Vö. például GALÁNTAI JÓZSEF, Egyház és politika, 1890–1918 (Budapest: Kossuth, 1960) 113–121. A pápaság „háborús bűnös” szerepének ecsetelésénél Galántai szovjet szerzők, így SEJNMAN, A vatikán a két világháború között (Budapest: Szikra, 1950), és PATYOMKIN, Az újkori diplomácia története (Budapest: Szikra, 1948) oroszból fordított munkáira hivatkozik. 2 GALÁNTAI, 117–118. 3 Csernoch életrajzát megírta egykori titkára és irodaigazgatója, LEPOLD ANTAL, Csernoch János: Emlékezés Nagy-Magyarország utolsó hercegprímására, (Wien: Opus Mystici Corporis, 1963). 4 Mint minden főpapi kinevezés, Csernoché is a pápa ún. prekonizációs bullájával vált végérvényessé. Azonban Lepold prelátus leírásából nyilvánvaló, hogy mind Vaszary lemondatása, mind Csernoch kinevezése, a király akaratából és az ő határozott kívánságára történt. LEPOLD, Csernoch János, 18–19; 26.
63
Az agg uralkodó az energikus új prímást teljes bizalmával tüntette ki, s gyakran kérte ki tanácsát fontos államügyekben. Ennek ellenére Csernoch legközelebbi munkatársának tanúsága szerint „A háborút megelőző tárgyalásokról a prímásnak tudomása nem volt. A hadüzenetekről is utólag értesült. Az utolsó pillanatig nem hitt komolyan a háború kitörésében.”5 Ehhez Lepold prelátus még hozzáteszi – s tudjuk, ez volt gróf Tisza István miniszterelnök felfogása is 6 –, hogy Magyarországnak semmiképpen sem állt érdekében a háború, ellenkezőleg: az ország kül- és belpolitikai helyzetének józan mérlegelése a békét javasolta. Ami pedig a katolikus egyházat illeti, annak helyzete a liberális párt 1905-ben bekövetkezett lehanyatlása óta állandóan javult, és bűnös könnyelműséggel lett volna egyenlő a 90-es évek keserű egyházpolitikai harcai után oly nehezen helyreállított felekezeti békét és társadalmi egyensúlyt egy háború kiszámíthatatlan veszélyeinek kitenni. „A háború mindig radikalizmushoz és társadalmi forrongásokhoz vezet”, és ezért Lepold szerint „az egyház tehát aggodalommal fogadhatta a háborút.”7 Július utolsó napjaiban a prímás vidéken tartózkodott, és ott vette a hadüzenet hírét és a meghívást a főrendi ház ülésére. Azonnal a fővárosba sietett, hogy a maga és egyháza nevében felajánlja segítségét a szorongatott haza megmentésére.8 A többi egyházak vezetői sem maradtak mögötte a hazafias felbuzdulásban és áldozatkészségben. Mint mindenütt a hadrakelt Európában, az Isten szolgái, papok, lelkészek, rabbik megáldották a halált hozó fegyvereket, hősi küzdelemre szólították a katonákat, és áldozatos béketűrésre intették az otthonmaradottakat.9 A háború igazságos voltában Magyarországon úgyszólván senki sem kételkedett. Az elvetemült ellenség, Szerbia, a szarajevói kettős gyilkosság káinbélyegét viselte a homlokán; Ausztria–Magyarországnak Isten és ember előtt vállalnia kellett a gaztett méltó megbüntetését.10 A 5
Ibid., 33–34. GRATZ, A dualizmus kora, II, 286–293. 7 LEPOLD, Csernoch János, 34. 8 Ibid. 9 A református egyházra nézve, lásd KÁDÁR IMRE, Egyház az idők viharaiban, (Budapest: Bibliotheca, 1957) 30–32. A többi protestáns egyházakra és a zsidó hitfelekezetre nézve, lásd GALÁNTAI, 125–126. Tekintettel a háború által teremtett kínosan kényes helyzetükre, a magyarországi szerb és román nemzeti egyházak kényszerű hűségnyilatkozatai természetesen más elbírálás alá esnek. 10 Érdemes itt megjegyezni, hogy a monarchia szentszéki követségének egykorú jelentései arról tanúskodnak, hogy maga a Szentatya, X. Pius, legbefolyásosabb tanácsadóival együtt, meg volt győződve Ausztria–Magyarország igazáról, a Szerbiával szemben folytatott önvédelmi politikájának jogosultságáról, és helyeselte ez utóbbival szemben az erőteljes fellépést. ENGEL–JÁNOSI, II, 151. 6
64
hadrakelés lelkendező napjaiban szinte szentségtörően, disszonánsan hatottak Giesswein Sándor prelátusnak, a baloldali keresztényszocialisták tudós vezérének a háborús vérengzést bátran elítélő és békéért esengő szózatai.11 Szava a pusztában kiáltónak hangjaként veszett bele a fegyvercsörtetés zsivajába. A prímás a nagyjavadalmasok nevében mindjárt a háború elején hárommillió koronát ajánlott meg a haza védelmére. Az egyes főpapok ezen felül is vagyonokat áldoztak hadikölcsönre és a háborús nyomor enyhítésére. A püspöki palotákban, nyári lakokban, egyházi iskolákban és internátusokban hadikórházakat és menhelyeket szerveztek és tartottak fenn, s az egyházi birtokok terményeiből ezer és ezer hadikárosultat és menekültet tápláltak. A híveket pásztorlevelekben buzdították hadikölcsön jegyzésére, drágaságaiknak, arany jeggyűrűiknek a haza oltárán való feláldozására. A hadvezetőség kérelmére a hadi fontosságú ércek pótlására az egyház megengedte a templomok rézfedőzeteinek leszerelését, valamint a harangok és orgonasípok beolvasztását. A mezőgazdasági termelés fokozásának érdekében a papság a híveket megfeszített munkára szólította fel, és szükség esetén felmentést adott a vasárnapi munkaszünet alól is.12 2.1 A prímás diplomáciai tevékenysége Csernoch háború alatti szerepével kapcsolatban meg kell emlékeznünk azokról a lépéseiről is, melyeket a külhatalmak irányában tett. A kormány és a külügyminisztérium tudtával, tehát félhivatalos jellegű személyes diplomáciája a háború elején főleg arra irányult, hogy a központi hatalmakkal névleg szövetséges, de erősen gyanús magatartású Olaszországot és Romániát visszatartsa Ausztria–Magyarország hátbatámadásától. Az 1914 kora őszén tartott pápaválasztó konklávé kitűnő alkalmat szolgáltatott Csernochnak arra, hogy egyrészt az olasz államférfiakkal folytathasson eszmecserét, másrészt az ellenséges országokból is az akkor még semleges területen fekvő Rómába sereglett bíborosokkal felvegye a kapcsolatot. Ekkor kötött szoros barátságot D. J. Mercier bíborossal, Belgium híres prímásával.13 Az Olaszország hadbalépését megelőző diplomáciai küzdelemben a Vatikán mindent megtett, hogy Olaszországot távol tartsa a háborútól, 11
Fáradhatatlan munkásságára a béke érdekében sok adatot tartalmaz a GIESSWEIN Emlékkönyv (Budapest, 1925) különösen 156–186, és 234–246. Bátor háborúellenes kiállásával az antiklerikális baloldal, sőt még a kommunisták elismerését is kivívta. Ő úgyszólván az egyedüli pap, akit a magyar kommunista irodalom következetesen dicsérőleg említ. Lásd GALÁNTAI, 88–89; 179; 222, valamint GIESSWEIN SÁNDOR címszót az Új Magyar Lexikon 3. kötetében, (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1960) 60. 12 LEPOLD, Csernoch János, 34; 43, GALÁNTAI, 132–139. 13 LEPOLD, Csernoch János, 36.
65
ugyanis Olaszország résztvételét a pápa a Szentszékre nézve nagyon is veszedelmesnek tartotta.14 Tudatában az olasz irredenta ellenállhatalan erejének, a Szentszék úgy érezte, hogy a béke csakis jelentős osztrák területi engedményekkel, nevezetesen Trieszt és Trentino átengedésével menthető meg. A vatikáni diplomácia tehát arra irányult, hogy Ausztriát rávegye az olasz területi követelések békés kielégítésére, s ezzel egyúttal a hadüzenetet az utóbbi részéről fölöslegessé tegye.15 A Szentszék e tervébe belevonta a magyar hercegprímást is, akiről jól tudták Rómában, hogy Ferenc József császár és király kitüntető bizalmát élvezi. Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa személyesen is felkereste Csernochot ez ügyben.16 Amint ismeretes a Vatikán fáradozásai úgyszintén Ausztria–Magyarország nagylelkű területi engedményei végül is hiábavalónak bizonyultak: az antant többet ígért, és Olaszország béke helyett a háborút választotta. A prímás e lesújtó vereség után sem szűnt meg külföldi összeköttetéseit a haza javára felhasználni. A Monarchia béketörekvéseit, melyek 1916 őszétől mind konkrétabb formát öltöttek, teljes erejéből támogatta. Gondosan megszerkesztett memorandumokat juttatott el a semleges országok s Mercier bíboros révén az antant állami és egyházi vezetői íróasztalára, melyekben a Habsburg Monarchia fennmaradásának szükségességét, mint Európa békéjének egyik alaposzlopát igyekezett bebizonyítani.17 2.2 Prohászka és a háború Mikor a kezdetben beígért gyors győzelem elmaradt, s a háború mind súlyosabb áldozatokat követelt a közeli békekötés minden reménye nélkül, elsősorban az egyházakra hárult a szenvedők vigasztalásának és a csüggedők bátorításának feladata. Az ország legünnepeltebb szónoka, Prohászka püspök, akinek lelke visszaborzadt az emberi gonoszságnak szinte mindent elsöprő áradatától, s akinek érzékeny szíve túlcsordult a részvéttől a rengeteg szenvedés láttára, kötelességének tartotta, hogy hívei mellé álljon testi-lelki nagy ínségükben, s a háború botrányát a vallás vigaszával enyhítse. A háború elején írt pásztorlevelében kijelenti, hogy egyetért a latin költővel „nulla salus bello, pacem te possimus omnes, nincs köszönet a háborúban, békét kívánunk mindnyájan! Békéért imádkozunk, mert nem vagyunk a háborúk barátjai, sőt azokat Isten büntetéseinek s megpróbáltatásainak nézzük …”, azonban az országra kényszerített háborút végig kell küzdeni, éspedig Istenben bízva. Majd híveit a haza védelmére buzdítva, így folytatja: „… alázkodjunk meg mélységesen az Isten keze alatt 14
ENGEL–JANOSI, II, 231. A vatikáni diplomácia e szakaszának részletes tárgyalása, ibid., II, 190–247. 16 LEPOLD, Csernoch János, 43–44. 17 Ibid., 52. 15
66
s álljunk bele e nehéz időkbe nagy hittel s zúgolódás nélkül. Végre is Ő az Úr; Ő küldi a jót s a rosszat, de azt mindig javunkra küldi; Ő állít bele a háború megpróbáltatásaiba is, s azért állít bele azokba, hogy jobbakká, hívebbekké, nemesebbekké és áldozatosabbakká tegyen minket. Azért küldi a megpróbáltatást, hogy jobban szeressük Őt és egymást; azért küldi, hogy közeledjünk hozzá és eggyé forradjunk egymással; azért küldi, hogy tisztuljon a lelkünk s hogy érte és felebarátjainkért áldozatokat hozni tudjunk.”18 Később is ezt a gondolatfonalat szövi tovább. A háború alatti szónoklatai és írásai mind azt szolgálják, hogy ezt a Gondviselés által kimért megpróbáltatást ki-ki saját lelke üdvére, de egyúttal az egész nemzet lelki megújulására is használja fel. Mivel így Prohászka a háborút magasabb, természetfölöttibb szemszögből szemlélte, s vallásos alapon igyekezett mintegy megmagyarázni s elviselhetővé tenni, ahelyett, hogy az antantbarát baloldalról propagált pacifistákhoz csatlakozva fenntartás nélkül kereken elítélte volna a háborút, a baloldal részéről heves támadásokban részesült,19 sőt a kommunista irodalom mint a legvéresebb szájú klerikális háborús uszítót tartja őt számon.20 Hogy mennyire igazságtalanok az effajta vádak, mutatja pl. 1915. március 3-ról való naplófeljegyzése: „Írok hébehóba cikkeket a háborúról. Van benne páthosz is s az a rettenetes csak félig éber öntudat, hogy ez a halál útja. Mikor kiabálták az ablakom alatt, hogy „‘éljen a háború’, mintha csak azt kiáltották volna: ‘éljen a halál’ … Nem Uram, a háború nem a Te gondolatod!”21 2.3 Prohászka és a baloldal Hogy Prohászka és a baloldal nem értettek egyet a háború értelmét illetőleg, azon nincs mit csodálkoznunk. Prohászka gondolkozásának logikája teljes egészében vallásos meggyőződésen alapult. E vallásos hit tekintetbevétele nélkül érvelése érthetetlen és értelmetlenné válik. Már pedig a baloldalnál e hit hiányzott. De hogyan is tudtak volna a pusztán természettudományokban hívő Kant- és Spencer-tanítvány Károlyi és Jászi, meg a nyíltan ateizmust valló marxista szociáldemokraták „a Gondviselés kifürkészhetetlen útjaiban” megnyugodni, s hogyan is tudtak volna a Prohászka által remélt, a háború szenvedéseiből születendő mélyen hívő 18
Pásztorlevele Székesfehérvár, 1914. augusztus 3-i keltezéssel. Iránytű (Összegyűjtött munkái, XXII) 117–120. 19 Pl. JÁSZI részéről; lásd, „Prohászka püspök háborús bölcselete” c. írását 1915. február 7-ről, a Múlt és Jövő határán cikkgyűjteményben, 46–51. 20 GALÁNTAI, 121–125. 21 Prohászka naplóit halála után, 1929-ben, SCHÜTZ ANTAL rendezte sajtó alá Soliloquia címen két kötetben. (Összegyűjtött munkái XXIII és XXIV). A háborúval szembeni érzelmeit és állásfoglalását az első kötet 269-től 305. lapszámig terjedő háború alatti feljegyzései mutatják. A fenti idézet a 282. oldalon található.
67
keresztény Magyarországért lelkesedni? Ez a homlokegyenest ellenkező világnézet volt az a mély szakadék Prohászka és a baloldal között, amit a különben sok tekintetben egyező politikai és szociális programjuk sem tudott áthidalni. Mert nem szabad felednünk, hogy Prohászka szociális kérdésekben erősen „baloldali” volt.22 Bár püspök korában korábbi radikalizmusa mérsékeltebbé szelídült, sohasem szűnt meg az ország feudális birtokrendszerét, valamint a laissez faire kapitalizmus embertelen kinövéseit ostorozni, és gyökeres szociális reformokat, elsősorban földreformot sürgetni. Ugyanakkor azonban határozottan elutasította a marxizmus gyűlöletre épített osztályharc-elméletét és anyagelvű történelemszemléletét, melyben az isteni Gondviselés számára nem maradt hely. Hívő lelke megborzadt annak a feneketlen Isten- és embergyűlöletnek láttára, amit az új kommunista paradicsom prófétái hirdettek szóban és írásban. A háború súlyos lelki megrázkódtatásai között riadtan kellett tapasztalnia, hogy a nyomorgó proletárság tömegei az Istenhez térés helyett mindinkább a világforradalom e hamis prófétáira hallgatnak. Mindezt az Isten ügyéért apostoli hevületben izzó lelke nem nézhette tétlenül: kíméletlen harcot hirdetett a kommunizmus vörös fantomja ellen egy Istennek tetsző keresztény Magyarországért. Majd mikor az oroszországi októberi forradalom hírét vette, sietve újra kiadta a marxista tanok ellen addig megjelent írásait és beszédeit „Kultúra és Terror” címmel.23 Marx ellenébe ő Jézust állította, s az ateizmus és az osztályharc gyűlölete helyében az Isten- és a felebaráti szeretet evangéliumát hirdette. Azonban Prohászka tudatában volt annak, hogy korgó gyomrú, a tél hidegében tüzelő nélkül didergő nyomorultaknak hiábavaló minden prédikáció: előbb a test elemi szükségleteiről kell gondoskodni, hogy a lélek befogadóképessé válhasson. Ezért teljes erejével támogatta a keresztényszocialista mozgalmat, amelynek célkitűzéseiben a marxizmus mételyének egyedüli ellenszerét látta. Lelkes híve volt a keresztény szakszervezeteknek, mert általuk remélte egyrészt a munkásság általa oly őszintén és forrón óhajtott társadalmi emelkedését és életnívójának javulását elérni, másrészt így akarta a munkásságot az istentelenségre tanító marxista szakszervezetek vonzóköréből kimenteni. A még számosabb és nyomorultabb agrárproletariátus érdekében 1916. április 13-án Prohászka beterjesztette földreformjavaslatát a magyar gazdaszövetséghez. Ebben a mamutbirtokok parcellázását és örök bérbeadását indítványozta.24 Beszéde óriási szenzációt 22
A „forradalmár” Prohászka pályája kezdetén baloldali körökben bizonyos népszerűségnek örvendett, aminek nyomait még a háború alatt is megtaláljuk. Így pl. Károlyi őt kérte fel az esküvői szertartás végzésére, mikor a háború első évében francia internálásból hazatérve megnősült. Memoirs, 318. 23 Összegyűjtött munkái, XI. 24 A beszéd szövege, Prohászka gondosan kidolgozott földreformjavaslatával együtt, megtalálható Iránytű (Ö. M. XXII) 164–172.
68
keltett; püspök ajkáról még nem hangzott el ily bátor szózat a földreform ügyében. Azonban minden jó szándék e téren hiábavaló erőlködés kellett hogy maradjon mindaddig, míg gróf Tisza István tartotta Magyarországon a hatalmat vaskezében. Tisza ugyanis meg volt győződve arról, hogy a magyarságnak nemzeti szupremáciája Magyarországon, valamint a társadalmi rend fennállása csakis a földbirtoknak a történelmi osztályok kezében való megtartása által biztosítható.25 2.4 A baloldal előretörése A háború kitörésekor az ellenzéki pártok26 parlamenti vezérei, nevezetesen gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert és a néppárti Rakovszky István gróf Tisza István kormányát lojális támogatásukról biztosították, és a háború tartamára a politikában treuga dei-t hirdettek. Ez a fegyverszünet mintegy két évig tartott: a parlament nagyritkán összehívott és rövid ideig tartó ülésein különösebb nehézség nélkül szavazta meg a kormány által előterjesztett törvényjavaslatokat és különleges felhatalmazásokat.27 Azonban a háború elhúzódásával és a győzelem reményének elhalványulásával egyidejűleg mind szélesebb körökben rendült meg a kormányba vetett bizalom. A parlamentben gróf Károlyi Mihály, a Függetlenségi Pártnak mindinkább előtérbe kerülő szónoka már 1915 tavaszán a kormány kül- és belpolitikájának helyességét vitatta.28 Károlyi a háború kitörésekor nyugaton járt, ahol mint a Függetlenségi Párt elnöke, nem ugyan a párt hivatalos megbízásából, de a szűkebb vezetőség tudtával és beleegyezésével a Monarchia külpolitikájával szöges 25
KERÉK, A magyar földkérdés, 142–145. Az 1910-ben megtartott választások eredményeként a képviselőházban a Tisza István által vezetett Munkapártnak abszolút többsége volt. Vele szemben az ellenzéki 48-as Függetlenségi Párt a valóságban eléggé laza kötelékben egyesített nagyon is különböző vérmérsékletű és felfogású politikusokat, így Justh Gyulát, gróf Apponyi Albertet, gróf Károlyi Mihályt és a körülöttük kialakult képviselőcsoportokat. Jelentősebb ellenzéki párt volt még gróf Andrássy Gyula Alkotmánypártja, valamint a Katolikus Néppárt, melynek elnöke az alapító fia, gróf Zichy Aladár volt. A parlamenti ellenzék egyéb csoportjai, mint a Vázsonyi-féle demokraták, a Nagyatádi vezette Kisgazdapárt, valamint a szlovák, román és szerb nemzetiségi pártok csak néhány mandátummal rendelkeztek, s amennyiben időnként mégis fel tudták kelteni a Ház és az ország figyelmét tevékenységük és célkitűzésük iránt, ez csakis képviselőik egyéni kiválóságának és ékesszólásának (ritkábban botránykeltési viszketegségnek), semmi esetre sem szavazataik súlyának tulajdonítható. 27 GRATZ, A dualizmus kora, II, 297–298; 311–312. 28 Ibid., II, 312–314. 26
69
ellentétben az antanttal keresett összeköttetést. Távolléte folytán a treuga dei megajánlásában nem volt része, azt határozottan helytelenítette, s magára vonatkozólag nem is tartotta kötelezőnek.29 Magyarországnak a németség oldalán való harcát szenvedélyesen elítélte, és végtelen hiúságtól és politikai becsvágytól hajtva előbb burkolt célozgatásokban, később már mind nyíltabban Tiszát vádolta a tömegek előtt a háború felidézésével és a béke akadályozásával. A világmegváltó reformer és pacifista szerepében tetszelegve azonnali békekötést sürgetett a német szövetség feladásával, s ha a Monarchia osztrák fele erre nem lett volna kapható, úgy az Ausztriától való elszakadástól sem riadt volna vissza. Belpolitikában ő, a dúsgazdag földbirtokos, arisztokrata, a polgári radikálisok és szocialisták követeléseinek vált buzgó parlamenti harcosává, és az általános választójogért, földreformért és a nemzetiségeket kielégítő nemzetiségi politikáért szállt síkra. Bár a Házban kevés követőre talált, s szenvedélyes kormányellenes támadásai és emocionális radikalizmusa a higgadtabb függetlenségi vezetőket elidegenítették tőle, úgyhogy a párt ketté is szakadt,30 agitációja a sajtóban s a szocialisták által megmozgatott tömegekben mind nagyobb hullámokat vert. A tömegek szívesen elhitték, hogy Tisza és a többi nagy úr voltak a háború okozói, s ha a népnek beleszólása lett volna az állam vezetésébe, nem lett volna háború. Hasonló logikával Károlyinak igazat adtak abban is, hogy ha a nép szavazhatna, azonnal véget vetne a háborúnak, és Tisza azért van ellene az általános választójognak, mert nem akarja a békét. A tömeghangulat kézzelfogható radikalizálódása a mérsékeltebb ellenzéket is arra a belátásra bírta, hogy bizonyos reformokat, elsősorban a szocialisták, polgári radikálisok és a nemzetiségek által leginkább követelt választójogi reformot már nem lehet tovább elodázni egy forradalom komoly veszélye nélkül, hanem még a háború alatt cselekedni kell. És minthogy Tisza mereven ellenállt követeléseiknek, és különösen ellenezte a választójog kiterjesztését, amitől a műveltebb osztályok vezető szerepének elveszítését, valamint a soknemzetiségű országban a magyarság szupremáciáját féltette, az ellenzéki pártok passzivitásuk feladására kényszerültek. 1916 nyárutóján már minden oldalról Tiszát támadták, mert benne látták minden reform kerékkötőjét és a nép gyűlöletének céltábláját.31 29
130.
COUNT MICHAEL KÁROLYI, Fighting the World (New York, 1925) 116–
30
Így 1916 augusztusától két Függetlenségi Párt volt: Apponyié és Károlyié. Gróf Tisza István személye a Baloldal, valamint a nem magyar (osztrák és nemzetiségi) írók beállításában szinte egy ördögien gonosz szörnyeteg torzképét nyerte, melyet a nyugati történeti irodalom is átvett. Lényegesen eltérő, sok tekintetben pozitív jellemzést adnak SZEKFŰ, Három Nemzedék, 369–377; úgyszintén GRATZ, A dualizmus kora, II, 27–32. Gratz szerint: „1867 óta alig volt Magyarországon államférfiú, akit az egyik oldalon annyira imádtak, a másik 31
70
Megjegyzendő, hogy mindkét katolikus párt, ti. a Néppárt és a Giesswein által egyedül képviselt Keresztény Szocialista Párt is az ellenzéket támogatta Csernoch nagy bosszúságára. A prímás ugyanis meg volt győződve, hogy a háború viharában az ország kormányrúdja csakis Tisza erős kezében van biztonságban.32 A prímás különben sem tartotta illendőnek, hogy egy katolikus párt őfelsége, az apostoli király kormánya ellenzéki táborában hangoskodjon. Amint ezt irodaigazgatója, Lepold kanonok egy lapszerkesztő informálására írt levelében kifejtette: „A Néppárt szeretné a katolikus monopóliumot élvezni. De a parlamentben mindent elkövet, hogy a katolicizmus hivatalos vezetőinek lehetetlenné tegye, hogy magukat vele azonosítsák. A legképtelenebb ellenzéki politikát űzi, és minden támadásban hangadó. Monarchikus államban az egyház főpapjai nem állhatnak nyíltan ilyen párt mellé, amely őfelsége kormányát nemcsak kritizálja, hanem kíméletlenül támadja, ahol éri. A katolikus pártnak középpártnak kellene lennie, mely fenntartja magának az akció szabadságot, de egyébként mindig tárgyilagos, s a kormányt helyes törekvéseiben támogatja. Amíg így nem lesz, lehetetlen a Néppárt és a hivatalos egyház között összhangot teremteni.”33 Ilyen körülmények között a prímás meglehetősen elhidegült a Néppárttól, melynek korábban ő maga is oszlopos tagja volt, s bár nyíltan nem foglalt ellene állást, nemtetszését annál hatékonyabban éreztette korábbi erkölcsi és anyagi támogatásának felfüggesztésével. Ezenkívül kapcsolatot keresett a Néppárton kívül álló katolikus politikusokkal, nevezetesen Apponyival és a Tisza-féle Munkapárt, vagyis a kormánypárt egyes képviselőivel. Ez azután persze a néppárti vezetőknek nem tetszett.34
oldalon annyira gyűlöltek volna. Nem volt olyan rossz, amit az ellenzék rá ne akart volna kenni. Viszont hívei szenvedélyesen kitartottak mellette, sokszor oly fanatizmussal, mintha nem is pártot, de vallásos szektát formáltak volna.” Ibid., II, 31–32. Ugyancsak Gratz Tisza Istvánnak a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott (magán- és hivatalos) levelezése alapján bemutatja, hogy milyen mélyen humánus gondoskodással viseltetett ez a kőszívűnek kikiáltott ember a háború alatt a fronton küzdő katonák és az otthon szenvedő nép iránt. Különösen figyelemreméltóak azon erélyes közbelépései, melyekkel ő, a nemzetiségek állítólagos ellensége és elnyomója, a fronthoz közel eső határszéli vidékek nemzetiségi lakosságának kelt ismételten védelmére, és a katonai vezetőség és helyi hatóságok ellenében erélyesen követelte azok emberi és állampolgári jogainak tiszteletben tartását. Ibid., II, 318–330. 32 LEPOLD, Csernoch János, 46. 33 Lepold levele Tápay-Szabó Lászlóhoz, az Est segédszerkesztőjéhez, 1917. feb. 21-én, idézve GALÁNTAI, 166. 34 Ibid., 165–166.
71
2.5 Trónváltozás és Tisza bukása 1916. november 21-én meghalt Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya. Halálával a Monarchia legszilárdabb, megingathatatlannak látszó tartóoszlopa dőlt ki. Soknyelvű népei szemében a fehér szakállú pátriárka szinte mitikus atyává eszményült, s ennek az atyaképnek hirtelen ködbefoszlása a birodalom nemzeteit összetartó egyik legutolsó kapocsnak elszakadásával volt egyértelmű. Ferenc József 68 éven át őrködött népei sorsa felett, s bár e hosszú idő alatt sok változást ért meg, utolsó éveiben öreg emberek természete szerint inkább a megszokotthoz ragaszkodott, s az újításoktól idegenkedett. Ezért azután a reformerek és a forradalmárok, akik a Habsburg Monarchia korhadt épületét akarták új alapokra fektetni, vagy éppenséggel végleg megdönteni, hogy helyébe egyéb államalakulatok léphessenek, a századforduló óta már alig titkolható türelmetlenséggel várták a tiszteletreméltó aggastyán szívének utolsó dobbanását. Mikor azután ez a pillanat elérkezett, mint mikor a gőzkazán fedőjét a belső feszítőerő feldobja, s a sistergő gőz gomolyogva szerteszáll, úgy tört fel ezernyi eszme és terv, és áradt szerteszét a szélrózsa minden irányába a kettős monarchia legtávolabbi zugaiba is.35 Az új uralkodót, IV. Károly királyt környezete, akik közül többen a Szarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd egykori hívei voltak, s gondolkozásában osztoztak, rá akarta venni, hogy halassza el magyar királlyá koronáztatását. Erre azért volt szükség, nehogy az ifjú uralkodó Magyarország területi épségének megőrzésére és alkotmányának megtartására magát a koronázási esküvel elkötelezze, mielőtt őt a birodalomnak Ferenc Ferdinánd eszméi szerinti átalakítására – amit csak Magyarország alkotmányának sérelmével lehetett volna keresztülvinni – rávették volna.36 Azonban Tisza résen volt. Amint Ferenc József halálhírét vette, nyomban Bécsben termett, és megnyerte a magyarokkal szemben nagybátyjánál különben is sokkal jobbindulatú Károly király beleegyezését a mielőbbi koronázáshoz, amiről a hivatalos királyi kéziratot is azonnal megfogalmazta, a királlyal aláíratta, és nyilvánosságra hozatta. Így az említett osztrák tanácsadók számításait sikeresen keresztülhúzta.37 35
Lásd HUGO HANTSCH, Die Geschichte Österreichs, 2. köt. (Graz–Wien– Köln: Styria) II., 3. kiadás, 525–527; GRATZ, A dualizmus kora, II, 338–341. 36 Elgondolásukat az uralkodóhoz címzett, gróf Polzer Artur, későbbi kabinetirodai főnök által szerkesztett emlékiratban fejtették ki. Szövegét lásd, ARTHUR COUNT POLZER-HODITZ, The Emperor Karl, for. D. F. Tait és F. S. Flint, (Boston–New York: Houghton Mifflin, 1931) 113–115. 37 Mire az előző jegyzetben említett emlékirat a király kezéhez jutott, annak tartalma Tisza akciója folytán már tárgytalanná vált. Ibid., 115. Ezzel az esettel kapcsolatban szép példáját láthatjuk annak, hogy az egyes források mennyire magukon viselike a szerzők nemzetiségének és világnézetének bélyegét. Míg Polzer gróf úgy állítja be az uralkodó beleegyezését az azonnali
72
A koronázással kapcsolatban azonban váratlanul új nehézség merült fel, ami csaknem Tisza bukását okozta. A magyar törvények szerint király csak római katolikus lehet,38 s a koronázás katolikus templomban ünnepi szentmise keretében történik. Először a hercegprímás felkeni a királyt a szent olajjal, majd a nádor segédletével fejére helyezi Szt. István koronáját. Mivel a nádori hivatal 1848 óta betöltetlen, Ferenc József koronázásakor, 1867-ben az akkori miniszterelnök, gróf Andrássy Gyula viselte e szerepet. Mármost Tisza természetesnek vette, hogy Károlyt ő fogja megkoronázni a prímással. Igen ám, de Tisza protestáns volt, márpedig egy eretneknek katolikus templomban a koronázás szent szertartásában való tevékeny részvétele „communicatio in sacris”, amit a kánonjog szigorúan tilt. Tisza ellenségei Budapesten és Bécsben felujjongtak. Tudták, hogy Tisza a nála megszokott makacssággal ragaszkodni fog vélt előjogához, s kész lesz inkább miniszterelnökségéről lemondani, mintsem mellőztetését eltűrni. Másrészt biztosra vették, hogy az egyház ellenáll a kánonjog megsértésének, a mélyen vallásos királytól pedig elvárták, hogy nem fog az egyházzal szembehelyezkedni. Az udvarnak hízelegve az ellenzék egy Habsburg főherceg nevét vetette fel, mint nádorhelyettes jelöltjét Tisza ellenében.39 Azonban rosszul ismerték Tiszát azok, akik azt hitték, hogy ő egykönnyen le hagyja magát gyűrni. Ő, a keménynyakú kálvinista, szükségében a katolikus egyház fejéhez fordult segítségért. Csernoch, aki mint fentebb említettük, Tiszát nélkülözhetetlennek tartotta az ország élén, azonnal Bécsbe utazott, s a magyar történelemből vett precedenssel bizonyította a király előtt, hogy egy protestánsnak a koronázásnál való közreműködése sem a magyar alkotmányba, sem a kánonjogba nem ütközik.40 A királynak aggódó kérdésére, hogy vajon mit fog szólni a megkoronázásba, mintha azt Tisza erőszakkal csikarta volna ki a tapasztalatlan fiatalembertől, nem riadva vissza a politikai zsarolás különféle eszközeitől sem (115–118), addig Gratz a királynak Tisza tervével szembeni teljes készségét és a magyarok iránti nagy jóindulatát hangsúlyozza. Szerinte Károly „sohasem gondolt arra, hogy uralkodását egy Magyarországgal való konfliktussal kezdje meg”, amint ezt Ferenc Ferdinándtól várták. Az ifjú király tudta, hogy az adott helyzetben egy magyarellenes politika „csak siettetné az amúgy is már megindult bomlási processzust és a teljes összeomlást. Ezért még csak eszébe sem jutott, hogy megkoronáztatását elhalassza, és ezzel Magyarországon bizalmatlanságot keltsen önmaga iránt.” (A dualizmus kora, II, 343–346). Lepold prelátus viszont Károly király mély vallásosságában látja elhatározása indítóokát. „Ez a vallásos lelkület – írja – indította az új királyt, hogy magát mielőbb megkoronáztassa, mert az egyházi felkenéstől és koronázástól Isten különös kegyelmét várta.” (Csernoch János, 45). 38 Az 1723. II. tc. 39 GRATZ, A dualizmus kora, II, 346. 40 A prímás, Katona Istvánnak, a XVIII. század neves jezsuita tudósának Historia Critica Regni Hungariae címen írt nagy Magyar Történetének egy kötetét vitte magával Bécsbe, melyből kitűnik, hogy II. Mátyásnak 1608-ban történt
73
Szentszék a kánonjognak e nagyon is magyaros értelmezéséhez, a prímás biztosította az uralkodót, hogy minden felelősséget magára vállal. Mikor Csernoch, hazatérte után Tiszával közölte őfelsége kedvező válaszát, Tisza kezet szorított vele, s meghatottan így szólt: „Köszönöm, barátom, soha nem felejtem el ezt a szolgálatodat. Amíg Tisza Istvánnak szava lesz az országban, a katolikus egyház hajszála nem fog görbülni. Legyünk a magyar ügyben egyek, mint Pázmány és Rákóczy voltak.”41 A nehézségek így elhárultak, s a képviselőház 210 szavazattal 103 ellenében Tiszát választotta meg nádorhelyettesnek az 1916. december 30-án sorra kerülő fényes koronázási ünnepségekre.42 Tiszának hamarosan mégis távoznia kellett. Nem az ellenzék buktatta meg, hanem a király menesztette. Károly ugyanis fiatal kora és tapasztalatlansága ellenére jól látta a súlyos bajokat, melyek birodalmát végpusztulással fenyegették. Ezt megelőzendő külpolitikában a béke helyreállítására törekedett, országaiban pedig megkísérelte végrehajtani az elkerülhetetlen demokratikus átalakulás felé vezető belpolitikai reformokat. Ezek között egyik legsürgősebbnek a birodalom osztrák felében már 1907ben elfogadott választójognak Magyarországra való kiterjesztését ítélte. Mivel Tisza e tekintetben nem értett egyet uralkodójával, s engedni egyikük sem volt hajlandó, végül is a miniszterelnök távozott.43 Ez a háború harmadik évében, röviddel a Romanov-dinasztia dicstelen bukása után, 1917. május 17-én történt. 2.6 Az ellenzéki koalíció kormánya és Károlyi gróf A király gróf Eszterházy Móricot bízta meg kormányalakítással. Mivel Tisza Munkapártjának tagjai nem voltak hajlandóak vezérük nélkül az új kormányban részt venni, tehát megint, mint 1906-ban, az ellenzéki koalíció került kormányra, csakhogy most parlamenti többség nélkül. Ugyanis a háborús viszonyok következtében új választások megrendezése nagy nehézségekbe ütközött volna, s ezért ettől az ellenzék eltekintett, viszont így Tisza Munkapártja maradt továbbra is a parlament tényleges ura. Bár Tisza pártja nevében támogatását ígérte a kormánynak, ezt azzal a feltétellel tette, hogy a kormány tartózkodni fog a tervezett reformoknak, elsősorban az új választójognak oly fokú radikális megvalósításától, mely az koronázása alkalmával is protestáns, Illésházy volt a nádor, s ez ellen sem az akkori prímás, gróf Forgách Ferenc, sem a Szentszék nem emeltek kifogást. LEPOLD, Csernoch János, 46. 41 Ibid., 48. Pázmány bíboros, a XVII. századi ellenreformáció vezére nem habozott a protestáns erdélyi fejedelem, I. Rákóczy György politikáját támogatni, ha ezt a magyarság nemzeti érdeke úgy diktálta. 42 GRATZ, A dualizmus kora, II, 346. 43 Ibid., II, 349.
74
ő nézete szerint a nemzet fontos érdekeibe ütközne.44 Nem csoda, hogy ebben a helyzetben azután a kormány, melynek vezetését Eszterházynak egészségi okokból való, augusztus 18-án történt lemondása utána a veterán politikus, Wekerle Sándor vette át, tulajdonképpen tehetetlenségre volt kárhoztatva, és végülis a nagy hangon beharangozott reformok egytől egyig elsikkadtak. A korábbi ellenzék balszárnya, melyből Károlyi Függetlenségi Pártja és Vázsonyi Vilmos Polgári Demokrata Pártja a kormányban is részt vett, hamarosan ráébredt a való helyzetre, és mivel gyökeres változásra nem volt kilátás, elhatározta, hogy a harcot a parlament falain kívülre viszi. E célból a parlamentben képviselettel nem rendelkező Szociáldemokrata Párttal és Jászi Polgári Radikális Pártjával szövetkezve, 1917 júniusában megalakította a választójogi blokkot. Ennek elnöke Károlyi gróf lett, alelnökei a polgári párti Vázsonyi Vilmos tárca nélküli miniszter, a kormánynak a választójog kidolgozásával megbízott tagja és a szociáldemokrata vezér, Garbai Sándor.45 Károlyi gróf tömegek előtti népszerűségét eredetileg és elsősorban hangzatos pacifista szólamainak köszönhette.46 Mióta azonban Károly király békeszándékát trónra lépésével egyidejűleg ország-világ előtt kinyilvánította,47 s ezzel az igazságos és méltányos béke megkötésére való törekvés megszűnt az ellenzék kizárólagos monopóliuma lenni, sőt ellenkezőleg kormányprogrammá vált, a baloldal most már az általános, egyenlő és titkos választójogot írta zászlajára. A tömegek előtt a választójog kiterjesztését úgy állították be, mint minden baj általános csodagyógyszerét. Szerintük ugyanis a háborúnak, csakúgy, mint az ország bajainak okozója a Tisza által képviselt szűk és maradian önérdekű feudális uralkodó osztály, tehát ennek letörése és elmozdítása az első számú feladat, minden további politikai és társadalmi reformnak mintegy előfeltétele. Azonban a magyar dzsentri osztály Európában szinte egyedülállóan erős alapokon nyugodott. Gyökérzetével mélyen nyúlt le a dicső nemzeti múltba, és vezető szerepét a hagyományos magyar társadalomszemlélet magától értetődően természetesnek tartotta. Kizárólagos uralmának megdöntése erőszakos forradalomtól eltekintve csakis a széles néptömegek választójoggal való felruházásától volt remélhető. Amint fentebb láttuk,48 az
44
Ibid., II, 354. Ibid., II, 356; KÁROLYI, Fighting the World, 358–359; BATTHYÁNY, Beszámolóm, I, 142–143; GALÁNTAI, 168–169. 46 GRATZ, A dualizmus kora, II, 330–333. 47 Károly trónra lépése alkalmával kiadott manifesztumában kijelentette: „Ich will alles tun, um die Schrecknisse und Opfer des Krieges in ehester Frist zu bannen, die schwervermissten Segnungen des Friedens Meinen Völkern zurückzugewinnen.” Idézve, HANTSCH, Die Geschichte Österreichs, II, 530. 48 Lásd fentebb, 74, 43. j. 45
75
utóbbi pontban a radikálisok és a szocialisták felfogása alig különbözött a király és a bécsi kormánykörök magatartásától. 2.7 Az Egyház és a választójogi küzdelem Az általános választójogért való küzdelemben, mely ilyenformán minden reformtörekvés gyűjtőmedencéje lett, a katolikus pártok is tevékenyen részt vettek. Még a háború elején Rakovszky István volt az első, aki a parlamentben a „hősök választójogának” indítványozásával a választójog kiterjesztéséért síkraszállt.49 Bár javaslata Tisza ellenállásán hajótörést szenvedett, ő azt ismételten felújította; a képviselőházban néppárti képviselőtársai, a főrendi házban pedig Prohászka püspök karolták fel elgondolását, s így a választójog kiterjesztésének eszméje napirenden maradt. A baloldali választójogi blokk megalakulásakor a keresztényszocialista párt azonnal bejelentette csatlakozását. Giesswein prelátust a blokk választmányába is beválasztották. Másrészt viszont megjegyzendő, hogy az egyházi vezetők körében kevesen osztották Giesswein őszinte lelkesedését az általános titkos választójogért, a szélsőbaloldallal való fraternalizálását pedig egyenesen helytelenítették.50 Maga Prohászka püspök a főrendi házban elvben ugyan az általános választójog mellett foglalt állást, de ugyanakkor követelte a választások valóban szabad és erőszaktól mentes lefolyásának biztosítását. Ugyanis attól tartott, hogy egy, a baloldal követeléseinek feltétlen és biztosítékok nélküli behódolás esetén a csendőrök helyébe a szocialista agitátorok lépnek, s ők fogják a szegény, tudatlan népet terrorizálni, és szabad választását erőszakkal meghamisítani.51 Hogy Prohászka félelme nem volt alaptalan, az néhány hónap múlva szomorúan beigazolódott, mikor az első szabad választás lehetőségét a szociáldemokraták terrorja hiúsította meg.52 Eredeti célkitűzésünktől messze vezetne a választójogi reformért folytatott küzdelemnek részletes leírása. Ehelyett megelégszünk annak
49
Rakovszky 1915. április 25-én azt indítványozta a képviselőházban, hogy a harctéren szolgálatot teljesítő minden 20 éven felüli állampolgárnak adják meg a választójogot. Javaslata felújítása alkalmával, 1915 decemberében, a korhatárt hajlandó volt 22 évesre emelni. 50 Például Blaskovics Ferenc kanonok, a Magyar Kultúra 1917. december 20-i számában Giessweinről azt írta, hogy „Az ő keresztényszocializmusa inkább szocialista, mint keresztény, és inkább ultrademokrata, mint magyar.” Idézve, GALÁNTAI, 179. jegyzet. 51 Lásd a Főrendiház 1918. július 31-i ülésén elmondott beszédét az általános választójog mellett, melyben többek között a nők választójogáért is síkraszállt. PROHÁSZKA OTTOKÁR, Élet Igéi, Ö.M. XIII, 309–317. 52 Lásd alább, 102–103.
76
megállapításával, hogy az új választójogi törvény,53 mikor végre hónapokig húzódó tárgyalások, utcai tüntetések, sztrájkok, parlamenti viharok és kormányválságok árán végre megszületett, csak jelentéktelen változást jelentett a régebbi állapottal szemben, és semmi esetre sem elégítette ki a baloldalt és az általuk megmozgatott tömegeket; ellenkezőleg inkább elkeserítőleg, valósággal provokációként hatott rájuk.54 Végül is ez a törvény éppúgy, mint az 1913-ban alkotott elődje,55 holt betű maradt, minthogy választásokat a háború alatt nem tartottak, a háború befejezése viszont a régi rend végét is jelentette. Jelen tanulmányunk szempontjából indokoltabbnak látszik a koalíciós kormány egyházpolitikájának vizsgálata. 2.8 Apponyi egyházpolitikai törvényjavaslatai A néphangulat balratolódásának és radikalizálódásának egyre világosabban észlelhető jelei súlyos aggodalommal töltötték el az egyházakat a vallás és az egyházi intézmények jövőjére vonatkozóan. A katolikus egyházi és világi vezetők egyházuknak a mindenkori kormányzattól való függésében rejlő veszély tudatában ismét az évek óta szunnyadó katolikus autonómia megvalósítását kezdték szorgalmazni az egyháznak az államtól való függetlenítése és az egyházi javak és intézmények biztosabb alapokra való helyezése érdekében. Míg P. Bangha Béla, a fáradhatatlan jezsuita szervező 1916 decemberében az általa szerkesztett Magyar Kultúra hasábjain frissítette fel az autonómia eszméjét, Molnár János néppárti papképviselő a parlamentben szólt fel érdekében. A püspöki kar 1917. márciusi konferenciáján tárgyalt ez ügyben. „Mivel a háború után – olvassuk a jegyzőkönyvben – radikális és szocialisztikus áramlatok felülkerekedésétől lehet tartani, felvetődik a kérdés, nem volna-e tanácsos az autonómiai törvényjavaslatot még a háború folyamán a mostani országgyűléssel elintéztetni.”56 A püspöki kar el is határozta, hogy haladéktalanul megteszi a szükséges lépéseket az autonómiai törvény beiktatása érdekében. Úgy látszott, hogy szinte egyedülállóan kedvező pillanat érkezett el ennek az immár 1848 óta vajúdó tervnek megvalósítására, mikor Tisza bukása után a koalíciós kormányban a mélyen hívő katolikus gróf, Apponyi Albert vette át a vallás- és közoktatásügyi tárcát. Apponyi már első kultuszminisztersége alatt is, az ellenzéki koalíció 1906–1910-ig tartó kormányzása idején, sokat tett az állam és az egyházak közötti viszony megjavítására és a felekezeti béke megszilárdítására. 53
Az 1918. XVII. tc. A választójogi törvény körül kialakult küzdelemre nézve, l. GRATZ, A dualizmus kora, II, 356–363; KÁROLYI, Fighting the World, 230–239; BATTHYÁNY, Beszámolóm, I, 141–166. 55 Az 1913. XIV. tc. 56 GALÁNTAI, 198. 54
77
Elsősorban az ő érdeme volt, hogy az egyházak az állampénztárból egész Európában párját ritkító bőkezű támogatásban részesültek, a felekezeti oktatásügy felvirágzott, s ennek következtében a nincstelen egyházaknak a katolikus egyházi javakra való áhítozása, másrészt a katolikus egyház érzékenysége és vagyonának túlzott féltése jótékonyan megenyhült. Ugyancsak a katolikus autonómiával kapcsolatban Apponyi, aki a katolikusok vezérférfiai között foglalt helyet, és a katolikus mozgalmakban az élen járt, részletes törvényjavaslatot dolgozott ki, amely azonban a koalíció 1910-es csúfos választási veresége következtében már nem jutott el a Ház asztalára.57 A koalíció másodszori, 1917-es kormányra jutása Apponyinak módot adott az 1910-ben megszakított egyházpolitikai tevékenységének újrafelvételére. Miután az előző minisztersége alatt elkészített autonómiai törvényjavaslatát a püspöki kar képviselőivel a prímási palotában július 26án folytatott értekezlete értelmében végleges formába öntötte, s a protestáns egyházak megnyugtatására szánt iker törvényjavaslatát ezen egyházak képviselőivel ugyancsak megtárgyalta és elfogadtatta, 1917. december 13án jóváhagyás végett mindkettőt a minisztertanács elé terjesztette.58 A katolikus autonómiáról szóló törvényjavaslat lényege abban állt, hogy hivatkozással az 1848. XX. tc. második paragrafusára a katolikus önkormányzatot törvényben kívánta biztosítani és körülírni. A törvény kijelentette volna, hogy a katolikus egyház a főkegyúri jog és az állami jogok sérelme nélkül maga intézkedik egyházi, vagyoni és iskolai ügyeiben, maga rendelkezik alapjaival és alapítványaival, maga állít fel elemi, középés – királyi jóváhagyással – főiskolákat, vagyont gyűjthet, és közigazgatási úton érvényesíthető adót vethet ki. Az önkormányzat e jogainak gyakorlására a kultuszminiszter javaslatára a főkegyúr által egybehívott egyházi és világi tagokból álló szervező gyűlés volt hivatva a katolikus autonómia szervezetét felállítani, s annak szabályzatát megalkotni. Az önkormányzati szervezet életbelépése után egy éven belül a vallás- és közoktatásügyi miniszter az általa kezelt összes katolikus alapokat és alapítványokat, valamint a belőlük fenntartott közép- és főiskolákat átadta volna a katolikus önkormányzatnak. Egyébként az autonómia hatáskörének kényes kérdését – ti. a főpapi javadalmak kezelése, püspökök jelölése, egyházi állások betöltése és mindenekelőtt az autonómiai igazgatásban a püspöki joghatóságnak a laikusok szerepével való összeegyeztetése – amiben mind ez ideig az érdekelt felek, úgymint a főkegyúr, a kormány, a klérus, a laikusok és végül a Szentszék nézetei összeegyeztethetetlennek bizonyultak, s ennek követ57
HANUY FERENCZ, „Örvénylő utakon az autonómia felé”, Katholikus Szemle, XXXII (1918) 198. 58 GALÁNTAI, 200–202.
78
keztében az autonómia ügye ismételten hajótörést szenvedett a törvény kikerülte, illetve a szervező gyűlésre hagyta, hogy az állapítsa meg azt, „a főkegyúri jog és a katolikus egyház hierarchikus szervezetének szem előtt tartása mellett.”59 Az autonómia törvényjavaslattal párhuzamosan beterjesztett „a bevett vallásfelekezeteket egyenjogúsító 1848. XX. tc. végrehajtásáról szóló törvényjavaslat” viszont a protestáns egyházak részére kívánt 200 millió korona értékű örök-alapítványt létesíteni állami vagyonállagból, részben esetleg ingatlan vagyon formájában. Ily módon a protestáns egyházak a katolikus egyházi vagyonhoz hasonlóan szolidan megalapozott jövedelemhez jutottak volna, s a biztonságérzetnek az a hiánya, amit az államsegélyek évenkénti parlamenti tárgyalásának Damoklesz-kardja jelentett számukra, örökre megszűnne, és azzal együtt irigységük is a katolikus egyház irányában. Mellesleg mondva, a kétszázmilliós alapítvány egyúttal az államsegély jelentős emelésével lett volna egyenértékű, ugyanis, amint Apponyi a minisztertanácsban kifejtette, az ő első minisztersége alkalmával 1907-ben a protestáns egyházakkal kötött megállapodás értelmében a nekik juttatott államsegély fokozatosan évi hatmillióra volt felemelendő. Ez 1917ben már évi ötmilliót tett ki. Ezzel szemben a tervbe vett alapítvány értékét évi nyolcmillió korona államsegélyt számítva állapította meg kétszázmillióban.60 Apponyi a Minisztertanácsban a két egymást kiegészítő és harmonikusan kiegyensúlyozó törvényjavaslat előadásának befejeztével annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy „az a törvényhozási akció, mely a vezető hazai egyházak mindegyikének megadja azt, ami neki hiányzott, a katolikus egyháznak az önkormányzatot, a protestáns egyházaknak a terheket enyhítő vagyoni dotációt, a vallási békének biztosítására, a kölcsönös jogtisztelet megszilárdítására, az irigykedés és visszavonás szellemének kiküszöbölésére és így nemzeti megerősödésre fog vezetni.”61 E két törvényjavaslat csak a katolikus és a protestáns egyházakkal foglalkozott. Ez persze nem volt véletlen. A helyzet ugyanis az volt, hogy a magyarországi keleti szertartású egyházakkal szemben a háború kitörése óta a szerbek és románok ellenséges, magyarellenes magatartása következtében a hangulat erősen megváltozott. Tisza még 1914 őszén is az egyházi és iskolai juttatások jelentős emelését helyezte kilátásba a román görögkeleti egyház részére.62 Ez persze a román hadüzenet előtt volt. Most azonban Apponyi a görögkeleti egyházak támogatását kihagyta törvényjavaslatából. 59
Ibid., 200; HANUY, 224–225. Lásd, Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából, 1914–1918, szerk. IVÁNYI EMMA (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1960) 370. 61 Ibid. 62 GRATZ, A dualizmus kora, II, 306–307; 336–337. 60
79
Eljárását azzal indokolta, hogy egyrészt a görögkeletiek már úgyis autonómiájuk birtokában vannak, s annak időnkénti megszorítása, sőt felfüggesztése csakis államellenes magatartásuk következménye, másrészt pedig nem szorulnak rá a segélyek emelésére. Majd, mintha ezt a magyarázatát maga sem tartotta volna eléggé meggyőzőnek és őszintének, hozzátette, hogy végeredményben „nem is járhat el az állam segélyeinek megállapításában egyenlő jóindulattal a nemzetfenntartó és nemzeti szempontból kétes értékű egyházi szervezetekkel szemben. Míg amott szívesen megy el a bőkezűségig, úgy imitt a szigorú törvényes kötelezettség határai közt kell maradnia.”63 A zsidó hitfelekezettel kapcsolatban Apponyi az autonómia és a protestánsoknak beígérthez hasonló ingatlan egyházvagyon létesítésének elhalasztását azzal mentegette, hogy a különböző zsidó egyházközségek mind ez ideig képtelennek bizonyultak egy országos szervezet létrehozására. Ezért egyelőre inkább a zsidó hitfelekezeteknek juttatott évi negyedmillió korona államsegélyt javasolta évenként újabb negyedmillióval növelve, négy éven belül egy millióra felemelni.64 Vázsonyi Vilmos tárca nélküli miniszter, a kabinet zsidó vallású tagja tiltakozott a zsidóságnak az 1848. XX. tc. értelmében a bevett felekezetek egyenjogúságát biztosító törvényjavaslatból való kihagyása és a megkülönböztető bánásmód ellen. Szerinte ezzel mintegy a zsidó felekezetnek a többi bevett vallásokkal való törvényben kimondott egyenjogúságát vitatnák el. Ennek még a látszatát is elkerülendő azt javasolta, hogy a törvény a zsidó felekezetről is gondoskodjon, vagyis neki is juttasson ingatlan vagyont, amelynek kezeléséről és jövedelmének felhasználásáról addig, míg a zsidóságnak nincsen egységes autonóm képviseleti szerve, az állam intézkedjen. Vázsonyi e törvényjavaslatához a kultuszminiszter „készséggel” hozzájárult, és a törvényjavaslatot ilyen értelmében módosítva a zsidó hitfelekezet részére huszonötmilliós alapítványt irányzott elő.65 Wekerle Sándor miniszterelnök, akinek első miniszterelnöksége alatt (1892-1895) folyt le az egyházpolitikai harc, és azóta neve vörös posztó volt a klerikális tábor szemében, most „örömmel üdvözölte a bemutatott törvényjavaslatok által megvalósítani kívánt szándékot”, ti. az egyházaknak mind az állammal való, mind egymás közötti kibékítésének szándékát. Ellenben Wekerle, aki az országnak egyik legkitűnőbb gazdasági szakembere és sok éven át briliáns pénzügyminisztere volt, aggodalmát fejezte ki egyrészt az egyházaknak megengedett korlátlan adóztatási jogot illetőleg, másrészt a tervbe vett új egyházi kötött birtokok létesítésével kapcsolatban. Szerinte a fejlődés épp a hitbizományok csökkentése és végül 63
Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 370–371. Ibid., 371. 65 Ibid., 371–372. 64
80
teljes eltörlése irányában halad, s ezért retrográd lépésnek tekinti új kötött birtokok létrehívását. Apponyi válaszában biztosította a miniszterelnököt, hogy az egyházi adózást illetőleg ő is osztja aggodalmát, ami pedig az egyházaknak adandó kötött földbirtokot illeti, rámutatott arra, hogy az egyházaknak földbirtokkal való kielégítése csak mint egyik lehetőség szerepel a törvényjavaslatban. Úgy látszik, Apponyi ezzel azt kívánta a miniszterelnök értésére adni, hogy ő nem ragaszkodik feltétlenül a földbirtokjuttatáshoz, hanem kész a nem katolikus egyházak vagyoni kielégítésének egyéb formáját is elfogadni, ha az utóbbi megoldást a parlament jobbnak találná. A szűkszavú minisztertanácsi jegyzőkönyv csak arról értesít, hogy Apponyi válaszát Wekerle elfogadta, és a Minisztertanács a törvényjavaslatokhoz hozzájárult.66 A Minisztertanács ezen ülésének a jegyzőkönyvben nem említett egyes részleteit gróf Batthyány Tivadar emlékirataiból ismerjük. Batthyány a Károlyi-pártot képviselte a kormányban, az Eszterházy-kabinetben őfelsége körüli miniszter volt, majd a Wekerle-kormányban az újonnan szervezett közélelmezésügyi tárcát vette át. Beszámolója érdekes fényt vet a kormány egyházpolitikájának motívumaira. Szerinte a miniszterek elsősorban azért tartották szükségesnek a katolikus autonómia megvalósítását, és ennek keretében a katolikus egyházvagyonnak az állam kezeléséből az egyház valóságos tulajdonába való átengedését, valamint ezzel egyidejűleg a protestáns egyházaknak önálló vagyonnal való felruházását, mert maguk is osztották egyes egyházi vezetők félelmét, hogy ti. a közeljövőben bekövetkezhető radikális változás esetén az állam kezelésében lévő egyházvagyonra az új kormányzat egyszerűen ráteszi a kezét, s ugyancsak megszünteti az egyházaknak folyósított államsegélyek kiutalását.67 Amennyiben Batthyány leírásának hitelt adhatunk, a koalíció kormánya, legalábbis a miniszterek többsége, már nem osztotta Tisza vak hitét abban, hogy Magyarországon a régi rendszer továbbra is fenntartható, hanem komolyan számolt nagy politikai és társadalmi változások lehetőségével. Éppen ennek az eshetőségnek szem előtt tartásával kívánta az egyházakat az államkormányzattól függetlenebbé tenni, és önkormányzatukban és vagyoni alapjukban megerősíteni, ugyanis bennük a polgári társadalom erős pilléreit látta. Így történt, hogy a régebben a kormányok részéről oly hevesen ellenzett katolikus autonómia most a Minisztertanácson „simán átment” éppúgy, mint a protestánsok kielégítését célzó másik törvényjavaslat, és Batthyány szerint „Apponyit lelkesen üdvözöltük (a miniszterek) a nehéz problémák ily fényes megoldásáért.”68
66
Ibid., Beszámolóm, I, 184. 68 Ibid. 67
81
A két egyházpolitikai javaslatot Apponyi 1917. december 21-én terjesztette az Országgyűlés elé, de tárgyalásukra nem került sor. Batthyány azt állítja, hogy Wekerle és Tisza akadályozták meg a javaslatok törvényerőre emelését, okot azonban nem említ.69 A katolikus autonómiával kapcsolatban a főpapi javadalmak szabályozásának terve is felszínre került. Még Horváth Mihály, a neves történész, választott csanádi püspök és Kossuth Lajos debreceni kultuszminisztere tervezte 1849-ben az összes egyházi vagyon egyesítését, aminek jövedelme azután a fő- és az alsópapság méltányos kulcs szerint megállapítandó fizetésére, valamint az egyházi intézmények és iskolák fenntartására lett volna fordítandó.70 Horváth ugyanis tűrhetetlennek találta az egyházi javak igazságtalan megoszlását, ti. azt, hogy egyes főpapok és egyéb javadalmasok hatalmas vagyonokban dúskáltak, míg az alsópapság nagy része valósággal nyomorgott. A Horváth által erős színekkel ecsetelt áldatlan helyzet 71 úgyszólván semmit sem javult az első háború idejéig, sőt a trianoni Magyarországon a második világháború végéig fennállt. Prohászka pályájának kezdetétől Horváthhoz hasonlóan erősen kikelt az egyházi vagyon igazságtalan elosztása ellen. „Mégiscsak anakronizmus az az áldatlan állapot – írja már 1898-ban –, hogy a plébánosok kétszáz– háromszáz forinton élődjenek, a káplánok az apostoli szegénység tekintetében sok helyen az urasági kocsisok mögött messze elmaradjanak: mikor ... az egyháznak száz meg százezer forintnyi évi jövedelme van; s mire kellene ezt a jövedelmet elsősorban is fordítani, ha nem az egyház szegény szolgáinak fölsegélyezésére?” Ezért szerinte „laikus és klérus egyformán megoldatlan kérdésnek tekinti a katolikus egyház papságának jelenlegi vagyonelosztását.”72 Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy Prohászka szemei előtt valamiféle papi önzéssel csakis a klérus érdeke lebegett. Ő jól tudta és ismételten hangoztatta, hogy az alsópapság jövedelemkiegészítő illetékének, az ún. kongruának a nagy javadalmak terhére való emelése egyúttal a szegény adózó hívek válláról is levette volna a gyakran tűrhetetlenül terhes egyházi adót, a „párbért”. Amint ezt püspöki kinevezésének évében, 1905-ben a szegény nép iránti mély részvéttől eltelve nyomatékosan hangsúlyozta: „Magyarországon az úgyis agyon-nyomorított néptől áldozatokat várni nem szabad; kegyetlenség ezt követelni, s képtelenség ezt várni. Miből adjon? Hisz alig van valamije. Az ipari fejlődés, a gazdasági emelkedés, föltéve, hogy a papság buzgó lesz, s nem 69 70
114.
Ibid. HORVÁTH MIHÁLY, Magyarország függetlenségi harczának története, III,
71
Ibid., III, 110–114. „Szekularizáció”, vezércikk a PROHÁSZKA kiadásában megjelenő Esztergom c. politikai és társadalmi hetilap 1898. április 24-i számából, közölve Az igazság napszámában (Ö.M. XXI) 52–54. Az idézet az 52. oldalon található. 72
82
játszik nagy urat, magával hozná az egyházi céloknak lelkesebb s tehetősebb istápolását is; de különben a népet Magyarországon adakozóbbá majd az egyház neveli, ha gazdagságát templomaira s iskoláira fordítja s nem egyesek meggazdagítására szenteli; az lendítene lelkületén, ha a gazdag egyház rendezné a kongruát s levenné sorban, lassan a nép nyakáról a stólát, a párbért. Ha nagy gazdagságát nem bízná ésszerűtlenül egyesek kezére, hanem az egyházi intézményeknek felsegítésére fordítaná intézményesen ...”73 De amikor Prohászka szent haraggal ostorozta egyes egyháziaknak a nép szükségei iránti érzéketlenségét s kapzsi vagyongyűjtését, és figyelmeztette őket, hogy a szent királyok nem azért ajándékoztak javakat az egyháznak, hogy az „néhány kezében ... ottrekedjen és tőkésíttessék és kuponokban leszeldeltessék és ismét új papírokban fektettessék, hogy ismét minél több kupon lemetszettessék”, ugyanakkor egyháza érdekében is beszélt, hiszen ő nem kívánta az egyház javainak szekularizációját, hanem ellenkezőleg, meg akarta menteni azokat az egyház és hívők nemes céljai számára. „A disputálás, a jogi paragrafusokkal való hadakozás, az egyházi vagyonról való theóriák eddig sem bírták sehol az óriási egyházi vagyont megmenteni – írja ugyanott. – A forradalmak nem böngésztek paragrafusokat, hanem elsöpörték a disputálók kódexével együtt. Nem mondjuk, hogy jól tették – nem szeretnénk félreérteni; mi most tényekről beszélünk. De ha a tények filozófiáját vizsgáljuk, nem kell-e azt mondanunk, hogy nálunk is a nagy egyházi vagyont csakis időszerű reform képes megmenteni? Nem a jog, nem a hivatkozás a nemesi donációval egyenértékű és egyenjogú birtokeredetre, nem az apellálás a magánjog szentségére – ez mind nem segít ott, ahol a rendetlenség s a kiáltó szükség tüzeli a közérzést, hanem ami segíthet és bizton fog segíteni az egyházi vagyon veszélyeztetett sértetlenségén az nem más, mint a vagyon közhasznú és ésszerű és rendezett hova-fordítása ... Meg vagyunk győződve, hogy az ily reform lefegyverezne minden ellenséges ellenszenvet az egyház vagyona ellen ...”74 Amint ezen idézetekből kitűnik, a nagy javadalmak reformjának ügye nem volt újkeletű. Szóba kerüt az 1848–49-es forradalom óta úgyszólván minden alkalommal, amikor az egyházi vagyon ügye akár szekularizációs szándékkal, akár épp ellenkezőleg az egyház tulajdonjogának megszilárdítása érdekében az autonómiával kapcsolatban került szőnyegre. Ennélfogva az 1917 őszén a sajtóban felröppent hír, melyek szerint a kormány a nagyjavadalmak reformját tervbe vette, nem volt szenzációs újdonság. 73
„Mi segít rajtunk?”, cikk az Egyházi Közlöny c. folyóirat 1905. július 7-i számából, közölve Az Úr házáért (Ö.M. XX) 75–78. Az idézet a 78. oldalon található. 74 „Szekularizáció”, Az igazság napszámában c. kötet (Ö.M. XXI) 53.
83
Csakhogy, amint hamarosan kiderült, a reform megvalósításának szükségét, terjedelmét, az arra való illetékesség kérdését és a végrehajtás módját illetőleg alapvető véleménykülönbség mutatkozott a kormány és az egyház hivatalos vezetői között. A kormány a nagyjavadalmak szabályozását világosan állami feladatnak fogta fel, és magának vindikálta a kezdeményezés és végrehajtás jogát. A fentebb említett egyházpolitikai törvényjavaslatok minisztertanácsi tárgyalása alkalmával Batthyány tanúsága szerint maga Wekerle miniszterelnök sürgette, éspedig kifejezetten a szekularizáció megelőzésének szándékával az egyházi nagy javadalmak szabályozását.75 Elgondolása szerint a nagyjavadalmasok részére egy bizonyos magas állásukhoz méltó, fix jövedelem állapíttatott volna meg, 76 míg javadalmuk további jövedelmei az illető egyházmegye területén az alsópapság illetményeinek megjavítására és különböző katolikus intézmények segélyezésére lettek volna fordítandók. A többi miniszterek is helyeselték a tervet, azonban míg Batthyány az autonómiáról szóló törvényt akarta ily értelemben kiegészíteni, Wekerle ettől függetlenül azonnal akart intézkedni. Úgy látszik a miniszterek egy része talán a főpapság ellenkezésétől tartva visszariadt egy ilyen radikális lépéstől; legalábbis erre enged következtetni Batthyány panaszos megjegyzése, hogy végül is „határozatot ez ügyben nem hoztunk, amit elég rosszul tettünk”.77 Batthyány szerint ugyanis „egy csak némileg is radikális kormányzat nálunk, ahol az egyháznagyoknak valóban óriási vagyonok állanak rendelkezésükre, és viszont az alsópapság, valamint a katolikus intézmények állandóan anyagi nehézségekkel küzdenek, a szekularizációt előbb-utóbb napirendre hozza és végre is hajtja.”78 Batthyány ez irányú aggodalmát teljes mértékben osztotta Apponyi is. Minthogy az egyházzal kapcsolatos ügyek az ő tárcájához tartoztak, kötelességének tartotta a nagyjavadalmak reformjának ügyét felkarolni. Erre vonatkozó elgondolásait még 1917 végén közölte az uralkodóval, a pápával és a hercegprímással.79 A miniszter buzgólkodása a javadalmi reform ügyében kevés megértésre talált az egyház részéről. Az előző autonómiai kongresszusok idejéből már ismert nézeteltérés az egyházvagyon jellege körül újra 75
Beszámolóm, I, 184–185. A főpapi javadalmaknak valóban fejedelmi voltára vet fényt Batthyánynak az az adata, miszerint a minisztertanácsban arról volt szó, hogy a szabályozás után (!) „a hercegprímás háztartásának teljes ellátása mellett 250.000 koronát, sőt esetleg többet is kapjon, a püspökök pedig, szintén háztartásuk ellátása mellett, évi 150,000 koronát.” (Ibid., 185). Egyes lapok viszont már arról írtak, hogy a hercegprímás évi 300 ezer koronát, az érsekek 180 ezret, a megyéspüspökök pedig 120 ezret kapnak (GALÁNTAI, 204). 77 Beszámolóm, I, 185. 78 Ibid., I, 184. 79 GALÁNTAI, 204–205. 76
84
feltámadt. A kormány, s általában a laikus közvélemény felfogása szerint, a létrehozandó autonómia illetékesége az egyház minden vagyonára kiterjedt volna, míg az egyházi hierarchia a kormánynak, illetőleg az autonómiának hatáskörét csakis a kultuszminiszter joghatósága alatt álló s az autonómiának átadandó országos katolikus alapok és alapítványok s az általuk fenntartott iskolák kezelésére kívánta korlátozni.80 Az egyház ugyancsak ragaszkodott ahhoz, hogy a hierarchiának az autonómián belül is feltétlen vezető szerep jusson. Ez az álláspont felelt meg leginkább a római Szentszék a múltban már ismételten kifejtett elveinek is. Az egyházpolitikai kérdéseknek ezen 1917-es újra aktivizálása alkalmával a bécsi nuncius a prímáshoz írt levelében a Szentszék nevében ismét óvást emelt minden olyan kísérlet ellen, mely az egyházi hierarchia jogait, lelki és egyházfegyelmi téren gyakorolt kizárólagos joghatóságát veszélyeztethetné. A Szentszék felfogása szerint a világi elem közreműködését az egyház csakis az egyházvagyon és az egyházi iskolák kezelésének területén engedheti meg, de itt is a püspökök irányítása és a nekik tartozó feltétlen engedelmesség megőrzése mellett.81 A prímás és a püspöki kar azonosította magát a Szentszék felfogásával, és a kormány kezdeményezését a főpapi javadalmak szabályozását illetőleg mint illetéktelen beavatkozást elutasította.82 Ugyanakkor azonban a püspökök nem vonták kétségbe a kormány jószándékát, sőt elismeréssel adóztak azon nemes s az egyház érdekeiért aggódó lelkületnek, mely a kormány vezető férfiait a javadalmi reform megvalósítására késztette. A hercegprímás a Szentszék előtt igyekezett a magyar egyház helyzetét és aggasztó jövőjét kellő megvilágításban feltárni. A pápához írt levelében így ír: „Valószínű, hogy az általános választójog alapján megválasztandó képviselők között sok radikális és szociáldemokrata lesz, akik majd harcot indítanak az egyházi javadalmak ellen a parlamentben... Így tehát az egyházi javadalmakat komoly veszedelem fenyegeti.” Majd Apponyi javaslatára térve a hercegprímás megnyugtatja Őszentségét, hogy nem egyházellenes merényletről van szó, hanem ellenkezőleg, a püspökök tisztában vannak azzal, hogy „Apponyi gróf jót akart s a reformot az egyház ellen megcsinálni nem fogja. Csak azért foglalkozik vele, mert az egyházzal egyetértőleg akarja megoldani azt, amit utána esetleg más az egyház ellenére keresztülvisz.”83 Csakhogy a hercegprímás nem osztotta Apponyinak azt a felfogását, hogy a főpapi javadalmak szabályozása által a szekularizáció megelőzhető, illetőleg kivédhető lenne. Szerinte abban az esetben, ha a törvényhozásban az egyházellenes irányzatok képviselői kerülnek túlsúlyba, akkor édeskeveset 80
Ibid., 200–201. A nuncius levele közölve. LEPOLD, A katolikus autonómia, 17–19. 82 GALÁNTAI, 204. 83 Ibid., 205. 81
85
számít az, hogy vajon a javadalmak szabályozva lesznek-e, vagy sem. A prímás szemében, amint azt a pápához írt levelében kifejtette, „a védelemnek egyedüli célravezető eszköze a politikai szervezkedés, a külön katolikus párt erősítése és a többi politikai párton belül a konzervatív képviselők szaporítása által”. Ezzel szemben „az egyházi javadalmak reformja majdnem egészen jelentéktelen eszköz az egyházi birtokot védő harcban”.84 Azt azonban a prímásnak is be kellett látnia, hogy a javadalmi reform ügye, melyet a sajtó is széltében-hosszában szellőztetett, ekkorra már sokkal nagyobb hullámokat vert, mintsem hogy a szőnyeg alá lehetett volna seperni. Nemcsak a kormány és a közvélemény kapta fel, hanem a papság is, akik közül sokan a háború következtében végső nyomorba jutottak. Mi sem természetesebb, mint hogy az ínségben szenvedő alsópapság elégedetlensége az egyházi jövedelmek anakronisztikus és igazságtalan elosztásával nőttön-nőtt, s hogy a reform gondolatát nyílt örömmel üdvözölte.85 De magában a püspöki karban is akadtak a reformnak erélyes sürgetői. Prohászka forradalmi felfogását az egyházi vagyonról már ismertettük. Hasonlóan vélekedett Kassa szent életű püspöke, FischerColbrie Ágost is, aki még Prohászkánál is merészebben támadta a főpapi nagyjavadalmak rendszerét, úgy hogy püspöktársai megrovását vonta magára.86 E sokoldalú nyomás hatására végül is a püspöki kar elhatározta, hogy bár a kormány beavatkozását továbbra is elutasítja, s ugyancsak elveti az összes egyházi vagyonnak összevonását és a főpapok fix fizetésének tervét, ugyanakkor azonban önként fogják kidolgozni a javadalmak kezelésének reformját és a jövedelmek igazságosabb elosztását szolgáló tervezetet. Amint ezt ünnepélyesen kijelentették: „Az egyházi életben a reformok csak akkor létesültek az egyház szellemében, ha magától az egyháztól indultak ki, s nem külső hatásnak eredményei voltak. Ezért a püspöki kar maga akarja a reformot kezdeményezni.87 A püspöki kar ezért bizottságot küldött ki a maga kebeléből a reform tervének kidolgozására. Egy ilyen terv el is készült, mely bizonyos mértékben hasonlított a kormány eredeti elgondolásához; ti. abban, hogy javasolta az összes egyházi javak kezelésének felügyeletét, és a jövedelmükről való számadás megszervezését, valamint a különböző rangú és állású egyházi személyeknek fix fizetéssel való dotálását az egyházi vagyon
84
Ibid., 206. Ibid., 210–214. 86 GALÁNTAI, 207–208. 87 Ibid., 207. 85
86
terhére.88 E tervet a bizottság megküldte az összes érdekelt nagyjavadalmasoknak, tehát a püspököknek, apátoknak, prépostoknak és a káptalanoknak. Ezek, bár a reform szükségét az egyház jól felfogott érdekében nem vitatták, általában ellene szegültek a jövedelmek fix fizetésben való megállapításának. Egyesek inkább a javadalmaknak az egyház részéről való önkéntes megadóztatását javasolták, progresszív adókulcs alapján.89 Maga a püspökkari konferencia április 28-án határozatban mondta ki, hogy „a nagyjavadalmasok jövedelmének merev megállapítását ellenzi”, s utasította a bizottságot, hogy várja meg valamennyi nagyjavadalmas válaszát, és azok birtokában dolgozzon ki egy új reformjavaslatot.90 Ezzel azután a javadalmi reform ügye a bizottsági tárgyalások és levelezések hínárjába fulladt. Prohászka, Apponyi s még sok kiváló egyházias gondolkodású férfiú évekig tartó sok fáradozása veszett így kárba, s az összeomlás napjaiban az egyháznak a katolikus autonómia védelme nélkül s a feudális nagyjavadalmi rendszer ódiumával terhelten reformálatlanul és készületlenül kellett szembenéznie a forradalmak zúgó viharával. 2.9 A katolikus politika felélénkülése Amint Csernoch fentebb idézett sorai bizonyítják, az egyház tudatában volt annak, hogy sorsdöntő változások küszöbén áll, s ezért sürgős szükségnek ítélte a katolicizmus politikai erőinek kiépítését és összefogását. A koalíció kormányra jutásával a Néppárt megszűnt ellenzék lenni, s ezzel elhárult az akadály, mely a püspöki kart visszatartotta a Néppárt támogatásától. Valóban 1917 őszén a püspökkari konferencia elhatározta, hogy a múltban szokásos pénzbeli szubvenciót felújítja a Néppárt részére.91 Ezzel párhuzamosan kísérletek történtek a két katolikus párt fúziójára is. Ennek elvi akadálya alig lehetett, hiszen a Néppárt maga is hivatalosan a XIII. Leó pápa által meghirdetett szociális tanokat vallotta. Inkább személyi, temperamentumbeli különbségek választották el a néppárti vezetőket a náluk radikálisabb Giessweintől. Azonban a háború folyamán magában a Néppártban is egy bizonyos balratolódási folyamat indult meg: a konzervatív felfogású arisztokrata vezetőség mindinkább háttérbe szorult a keresztényszocialista irány képviselőivel, pl., Haller Istvánnal, Huszár Károllyal stb. szemben.92 Ez sokban megkönnyítette a Giessweinhez való 88
Galántai szerint a bizottsági tervezet a plébánosok számára 2.200 – 2.450 korona évi jövedelmet irányzott elő, míg a püspökök részére évi 100,000-et, a hercegprímásnak pedig évi 200.000-et szánt. Ibid., 208. 89 Ibid. 90 Ibid., 209. 91 Ibid., 175–176. 92 Ibid., 172.
87
elvi közeledést. Az egyesülést kétségtelenül siettette a szélső bal erőteljes előretörése, melyet az 1918 januárjában kitört sztrájkok drámaian demonstráltak. A közös veszély hatása alatt s a püspöki kar intelmeinek engedve a két katolikus párt 1918. február 3-án a parlamentben hivatalosan is bejelentette egyesülését. Az új párt neve Keresztényszocialista Néppárt lett. A pártfúziót azonban, bár a katolikus ügy szempontjából kétségtelenül üdvös volt, semmiképp sem lehet egetrengető sikernek elkönyvelni. Hiszen a két párt a parlamentben együttvéve is csak egy maroknyi képviselővel rendelkezett, s bár a koalíciós kormányba bevették,93 továbbra is nyílt kérdés maradt, hogy az általános választójog behozása esetén – amiről épp akkor folytak a tárgyalások – nem fog-e ismét teljes tehetetlenségbe visszasüllyedni. Ilyen meggondolások késztettek egyes katolikus aktivistákat arra, hogy a katolicizmus erőit a szűk pártkereteken felülemelkedve s a párttól független alapokon szervezzék meg. Ilyen irányban a legéletrevalóbb kezdeményezés az ún. sajtópáterek nevéhez fűződik. P. Bangha Béla jezsuita, P. Baranyai Jusztin cisztercita és P. Buttykay Antal ferences atyák, akiket a néphumor a három B-nek nevezett el, a sajtó közvéleményt formáló és irányító szerepét felismerve a katolicizmus közéleti gyengeségét elsősorban a katolikus sajtó hiányának tulajdonította. Az érvet visszájára fordítva arra a meggyőződésre jutottak, hogy a katolikus sajtó meg fogja teremteni a népben a katolikus öntudatot és ki fog alakítani egy, a széles tömegekre támaszkodó katolikus politikát. Más szóval a sorrendben nem a párt az első, mely azután kiad egy párt-újságot, hanem a katolikus sajtót kell először megteremteni, mely képes lesz a jövő katolikus pártnak, illetőleg pártoknak tömegbázist szolgáltatni. A sajtópáterek elgondolásuk keresztülvitelére hatalmas agitációt fejtettek ki, s a püspöki kar áldását is elnyerve nagymértékben sikerült a katolikus közvéleményt terveiknek megnyerni.94 Elgondolásukban az első és legfontosabb lépés egy központi sajtóvállalat felállítása volt, mely a katolikus információs irodát volt hivatva megszervezni, valamint a tervezett katolikus napilapok és folyóiratok kiadásáról és terjesztéséről gondoskodott. Hogy a sajtópáterek nem tévedtek a katolikus nagyközönségnek a katolikus ügyek iránti eleddig fel nem ismert és ki nem használt érdeklődését és áldozatkészségét illetőleg az fényesen bebizonyosodott 1918 tavaszán a KSV részvényeinek kibocsájtásakor. Bár senki sem tekintette ezeket a részvényeket nagy anyagi haszonnal kecsegtető üzleti befektetésnek, mégis már az első napokban 93
Gróf Zichy Aladár, a Néppártnak 1903-tól elnöke, a Wekerle-kormányban (1917. augusztus 20. – 1918. október 31.) Őfelsége személye körüli miniszter. 94 A magyar katolikus sajtó megteremtésére lásd, NYISZTOR, Ötven Esztendő, 16–17; 30–36; 61–64.
88
sokszorosan túljegyezték az eredetileg tervbe vett alaptőkét, ami még a született optimista P. Banghát is meglepte.95 Hogy a KSV-ből egyelőre mégsem lett semmi, azt a háborús összeomlás és a vele járó devaluáció számlájára kell írnunk, mely a már összegyűlt hatalmas tőkét teljesen megsemmisítette. Így a sajtópáterek eszméjének megvalósítása a forradalmak utánra maradt. 2.10 egyház és a béke Miközben 1918 nyarán a magyar parlament még mindig a választójogi törvény részleteit vitatta, a háború feltartóztathatatlanul közeledett a végkifejlet felé. Felelős kormányférfi már aligha hihetett a Monarchia győzelmében, bár a vereségnek Magyarországra nézve oly katasztrofális következményeit még senki sem sejthette. Károlyi sötét Kasszandra-jóslatai fölött már nem lehetett fölényes kézlegyintéssel vagy éppen gúnyos mosollyal napirendre térni, s ugyancsak divatja múlt a pacifisták hazaárulóként való megbélyegzésének is. A katolikus egyházon belül Giesswein volt a béke fáradhatatlan harcosa. Ő kezdettől fogva elítélte a háborút és 1916 szeptemberében levélben fordult a hercegprímáshoz, s felhívta figyelmét a katolikus sajtó soviniszta háborús uszító hangjára, melyet szerinte a közönség már megunt és megutált. Amint írja, a hívek „epedve várják, hogy az egyház és annak vezető emberei tegyenek már valamit, hogy ennek az irtózatos, embertelen, a kultúrát és a keresztény erkölcsöket felforgató háborúnak egyszer vége legyen”. Levele végén óvja a hercegprímást, hogy a hívek bizalma megrendül, „ha nincs látható jele annak, hogy az egyház vezetői tesznek valamit ez ügyben.”96 Csernoch komoly jelentőséget tulajdonított Giesswein levelének, s a benne foglaltakat a püspökkari konferencián is megtárgyalta. A főpapok határozatot hoztak, hogy körleveleikben kifejezik az egyház békevágyát. Ugyancsak feliratot szerkesztettek a pápához, kérve őt, hogy béketörekvésükhöz nyújtson segédkezet. A pápa valóban haladéktalanul válaszolt a püspöki karnak és külön levélben a prímásnak, melyekben hangsúlyozta, hogy minden vágya a béke mielőbbi helyreállítása. Ezeket a leveleket a katolikus sajtó vezető helyen közölte: Ezzel Giesswein törekvése, hogy a katolikus egyházat nyíltan a béke mellett kötelezze el, sikerrel járt.97 95
A háromhónapos részvényjegyzési kampány lezártakor kiderült, hogy háromszorosan túljegyezték, s az akkor Magyarországon fantasztikusnak ható tőke, közel 10 millió korona állt a katolikus sajtókezdeményezés rendelkezésére. Ibid., 63. 96 GALÁNTAI, 149–150. 97 GALÁNTAI, 150. Csernoch hercegprímás az Országgyűlés Felsőházában tartott beszédében támogatta Giesswein béketörekvését, Giesswein Emlékkönyv, 165– 166.
89
Időközben Károly király trónralépési manifesztuma, valamint a központi hatalmaknak 1916. decemberi békejegyzéke a hivatalos köröket is, legalábbis az Osztrák–Magyar Monarchiában, a béke oldalára állították.98 Így most már a kormány sem gördített akadályt a pacifista szervezkedés és megmozdulások útjába, és ugyancsak nem tagadta meg az útlevelet azoktól, akik a semleges országokban megrendezett békekonferenciákon óhajtottak részt venni. Ilyen volt a szociáldemokraták stockholmi konferenciája, amihez hasonlóan a katolikus pártok képviselői Zürichben gyűltek össze nemzetközi konferenciára 1917 februárjában, s ott megalakították a Katolikusok Nemzetközi Unióját, mely békemanifesztumban fordult a világ katolikusaihoz és felhívta a püspököket, hogy segítsék elő a békét.99 Ilyen előzmények után történt XV. Benedek pápa 1917. augusztusi békeakciója, mely hatalmas ösztönzést adott a katolikusok békemozgalmának. Giesswein és egyes keresztényszocialista és néppárti vezetők részt vettek az ún. Tartós Béke Ligájában is, melynek magyarországi hívei közt vezető szerepet Károlyi, Jászi és köre, vagyis az antiklerikális polgári radikálisok vitték.100 Kétségtelen, hogy ez a békéért való küzdelemben kovácsolt fegyvertársi szolidaritás még inkább, mint a választójog ügyében elfoglalt közös álláspont eredményezte azt, hogy a forradalom kitörésekor az erősen antiklerikális baloldal Giessweinnek és pártjának helyet és szerepet biztosított az „új rendben”, bár igaz, hogy csak nagyon szerényet.
98
Ausztria–Magyarország békekísérleteinek kitűnő összefoglalását adja HUGO HANTSCH, Österreichs Friedensbemühungen, Österreichische Bücherei, No. 6, 1938. 99 GALÁNTAI, 151. A sok nyelvet beszélő Giesswein szinte elmaradhatatlan szónoka volt minden nemzetközi pacifista kongresszusnak. Ilyen irányú sokoldalú tevékenységét, gyakori külföldi utazásait és szereplését ismerteti SZIRMAI OSZKÁRNÉ, „Giesswein Sándor békemunkája”, Giesswein Emlékkönyv, 156–186. 100 Ibid., 170–171; GALÁNTAI, 152–154; KÁROLYI, Fighting the World, 219.
90
91
