Húsvét 2. napja 2009. április 13.
Emmaus felé Krisztushoz érkezni Textus: Lukács 24,13−35 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés Az emmausi tanítványok története Lukács saját anyagának része, nincs szinoptikus párhuzama. Vannak, akik a legrégebbi feltámadás-történetnek vallják, s ha ez nem is bizonyítható, vonásai mindenképpen az ıskeresztyénség legelsı idejét idézik.1 Az ıskeresztyének élményvilágáról szólva G. Theissen utal a kognitív disszonancia jelenségére, amely Jézus halálával kapcsolatban is megjelenhetett. E szerint a kereszt veresége a tanítványok számára – sok minden más mellett, pl. élet és halál, közösség és elszakadás ütközése – azért is lehetett olyan disszonáns, mert teljes konfliktust eredményezett saját váradalmaikkal.2 Az emmausi történet azért is oldhatta olyan hatékonyan ezt a disszonanciát, mert egy különlegesen eleven beszámolóban mutatja be a Feltámadott valóságos és megtapasztalható gyızelmét a kereszt „kudarca” fölött. A történet kortörténeti háttere több bizonytalan elemet is tartalmaz. „Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek…” De kicsoda ez a két tanítvány? Az egyik Kleopás, akirıl nem tudunk közelebbit, a másiknak még a neve sem hangzik el. A szöveg nem nevezi ıket tanítványoknak, csak annyit mond: „ketten közülük”. Kleopásról feltételezhetı, hogy Jézus apjának testvére, akinek a fiát, Simont választották meg Jakab mártírhalála után jeruzsálemi püspöknek. Talán ı a másik tanítvány.3 Nagyobb a bizonyosság abban, hogy a két tanítvány Jézus tágabb tanítványi köréhez tartozhatott, akik felkísérték ıt Jeruzsálembe. Emmaus felé tartanak… Emmausról a szöveg csak annyit árul el, hogy Jeruzsálemtıl „hatvan futamnyira” fekszik. A tov stavdion kifejezés 600 görög (650 római) láb mértékegysége, amely 192 métert jelent. A „hatvan stádion” több, mint 11 km távolságot jelent Jeruzsálemtıl. A bibliai térképeken jelölt Emmaus (mai nevén Amvasz) azonban 23 km-re fekszik Jeruzsálemtıl, ami túlságosan távol van ahhoz, hogy sötétedésre oda lehessen érni. Mások szerint Emmaus Ammaus-sal (mai nevén Kulonje) azonos, ami Jeruzsálemtıl nyugatra, 6 km-re található. Ez olyan távolság, amely gyakorlott vándoroknak nem okoz különösebb nehézséget. Látásukat valami akadályozta és nem ismerték fel ıt. „Szemüket visszatartotta (kratevw - hatalmába kerít, foglyul ejt) valami attól, hogy megismerjék…”.4 A történet egyik nagy titka ez a mondat. Bizonyára nem varázslat történik, és a feltámadott Úr sem téveszti meg tanítványait. Lehetséges volna, hogy mégsem voltak földi rokonságban, Prıhle Károly: Lukács evangéliuma. Budapest, 1991², Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály. 361. Gerd Theissen: Az ıskeresztyénség élményvilága és magatartásformái. Budapest, Kálvin Kiadó, 313. Kognitív disszonancia: belsı feszültség, amit az addigi tapasztalatnak ellentmondó új információ vált ki. 3 Prıhle: i.m. 362. 4 Varga Zsigmond: Újszövetségi görög-magyar szótár. Budapest, 1992, Ref. Zsin. Ir. Sajtóosztálya. 555. 1 2
166
Lukács 24,13−35
s Jézust többnyire csak távolabbról látták, akit most így közelrıl nem is olyan könynyő felismerni? A feltámadott Úr megjelenéseit tanítványai között más történetek szerint sem volt magától értetıdı felismerni. János evangéliuma több olyan történetet is följegyez, amelyben a feltámadott Jézusnak elıbb tennie vagy szólnia kell ahhoz, hogy követıi valóban felismerjék (Jn 20,11−18; 24−29; Jn 21,1−14). Kár lenne a történetet egy allegorikus, vagy erısen pszichologizáló értelmezésbe kényszeríteni, de jól elképzelhetı a két tanítvány gyásza a jeruzsálemi események miatt, ami valóban gátolhatja a történések és a feltámadott Jézus megjelenésének helyes értelmezését. „… elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. A tanítványait tökéletesen ismerı Jézus mindig úgy közeledik az emberhez, ahogyan annak a szüksége kívánja. A két tanítvány értelmezni szeretné az eseményeket, beszélgetnek, vitatkoznak arról, ami történt. Jézus elmegy velük „erre az útra” is, s ahelyett, hogy egyszerően bemutatkozna, az Írásokra hivatkozik. Mózestıl a prófétákig elmagyaráz nekik mindent, ami az Írásokban róla szól. Tette önértelmezés és üzenet egyszerre. Most nem egyik vagy másik próféciát vonatkoztatja önmagára (Lk 4,17kk; Lk 11,29kk, Lk 20,41kk), hanem a teljes Írást tekinti küldetése „elıtörténetének”. Benne Isten kijelentése jelenik meg a legmélyebb-legmagasabb szinten, s ez adja kereszthalálának és feltámadásának egyetlen helyes értelmezési lehetıségét. „…vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta” (30.v.). Nem véletlen a szöveg hasonlósága az utolsó vacsorán elhangzott mondattal: „És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik…” (Lk 22,19). Az utolsó vacsorán elhangzott mondat folytatását – „ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – épp az hitelesíti a legszemléletesebben, hogy a feltámadott Jézus megismétli korábbi cselekedetét. Az utolsó vacsora történése az emmausi vacsorán lesz igazán úrvacsorává, amelyen a tanítványok valóságosan megélhetik a Feltámadottal való közösséget.
2. A perikópa megértése - teológiai összefüggések feltárása Különleges, de az ısgyülekezetek, s a mai gyülekezetek számára is nyilvánvaló üzenettel bír, hogy a feltámadott Jézus legelsı megjelenéseinek nem a legszőkebb tanítványi kör a tanúja. A sírhoz asszonyok mennek hajnalban, ık hallhatják elıször a Feltámadott szavait. Még azon a napon útra kel két tanítvány a tágabb tanítványi körbıl, akiket a Feltámadott nemcsak elkísér egy szakaszon, hanem az Írás szavaival tanítja, és úrvacsorai közösségben részesíti ıket. Az apostoli kör különleges küldetését és felelısségét semmi nem pótolja, de Isten kijelentése, Krisztus feltámadásának megtapasztalhatósága nem maradhat egy szők kör értelmezésének kiszolgáltatva. Az „antik novella”,5 illetve az „önmagukért való történetek”6 közé sorolt elbeszélés valóban több mint egy Jézussal való találkozás megörökítése. Egyaránt lényeges benne a találkozásban részesülı ember személyes átélésének élményszerősége és Prıhle: i.m. 361. J. Kremer: Die Osterevangelien. Geschichten um Geschichte. Idézi: Baumgartner, I: Pasztorálpszichológia. Budapest, 2003, Semmelweis Egyetem, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, HÍD Alapítvány. 103. 5 6
167
Húsvét 2. napja
a feltámadott Jézus önértelmezésének szimbolikus ereje. Ilyen értelemben jól illeszkedik, pl. azoknak az ószövetségi történeteknek a sorába, amelyekben az egyes ember (Mózes, Illés, Ézsaiás) személyesen élheti át Isten titokzatos, ám sorsfordító közelségét. A kereszthalál valósága miatt Isten újra nagyon titokzatos – érthetetlen, felfoghatatlan, befogadhatatlan – lett, a feltámadott Jézus azonban újra személyes és sorsfordító találkozásban, „én-te” kapcsolatban segít megtapasztalni az embernek Isten szabadító gyızelmét. Az értelmezés, a Feltámadott önértelmezése ebben a történetben is döntı. A két tanítvány szomorú beszélgetése, vitája, Jézusnak mondott állásfoglalása arról tanúskodik, hogy a jeruzsálemi események súlyos csalódást jelentettek azok számára, akik bíztak a jézusi hatalomátvételben. Hiába voltak messiási jelek, a kereszthalál és feltámadás megelılegezett meghirdetése Jézus részérıl, a kereszthalál egész személyiséget felkavaró eseménye olyan erıs, hogy még az asszonyok híradása az üres sírról sem segít újra értelmezni a történteket. Ezért is olyan nagy jelentıségő a késıbbi keresztyének számára is az a mód, ahogyan a feltámadott Úr értelmezi önmagát. Ebben a közeledésben benne van Isten önkijelentésének örök mentı szándéka, amellyel az embert a bőn és halál rabságából megszabadítani akarja. A megváltás krisztusi csúcspontjának lényegi elızménye a teljes Írás kijelentése, és folytatása a Szentlélek kitöltetésének egyetemes megtapasztalhatósága. A Szentháromság Isten cselekvésének dinamikája ily módon sőrősödik a feltámadott Jézus emmausi önértelmezésébe. A Feltámadottal való találkozásokról szóló történetek alapvetıen határozták meg az ısegyház hitvallásosságát. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is” – írja Pál apostol (1Kor 15,14). Krisztus feltámadásának elismerése, befogadása a Krisztusban való hit alapmeghatározója ma is.
3. Prédikációvázlat Emmaus felé Krisztushoz érkezni De sok ember bandukol ma nagyon csalódottan az utakon! Talán még köztünk is van, aki úgy érzi, összeomlottak az álmai, füstbe mentek tervei, vagy legalábbis nagyon megfogyatkozott a reménysége. Ma az a boldog ember, akinek nincs hitele, vagy nem kell rettegnie az újabb számláktól, akinek nincs veszélyben a munkahelye, és a jövı hónapban is számíthat fizetésre. Sok-sok családnak lett nehéz a húsvétja, mert elbizonytalanodott a jövıje. A mély csalódások megbéklyózzák az embert. Mint egy lefelé futó spirál, egyre mélyebb és mélyebb rétegeket szorít körbe, hogy végül már mindent csak ezen keresztül lehet látni, s eltakar minden kivezetı utat. Nem mindegy, hogy meddig engedjük magunkba a csalódások spiráljának szorítását! 1. Jeruzsálembıl két olyan tanítvány indul útra Emmaus felé, akik Istenben csalódtak A Szentírás csodája, hogy nem hallgatja el csalódásukat. Egyikük Kleopás, másikuk névtelen marad. Valószínőleg felkísérték Jézust Jeruzsálembe, mert bíztak benne. Hallhatták igehirdetéseit, talán látták beteggyógyításait, csodáit, s elhitték, hogy valami egészen új kezdıdik az ı életükben is. S ha az ember nagyon bízik valamiben, akkor hajlamos sokáig csak a bizalmát erısítı jeleket észrevenni. Hajlamos nem hallani a figyelmeztetést, hogy az Emberfiát meg fogják feszíteni, csak azt hallja, 168
Lukács 24,13−35
hogy milyen erıvel szól a szava. Hajlamos nem látni a szamarat, amelyen nem nagyon szoktak dicsı uralkodók bevonulni, csak azt látja, hogy milyen sokan kiáltják a hozsannát. Ott hagytak hát mindent, hogy részesei legyenek a nagy gyızelemnek. Jeruzsálemben pedig „összedılt a világ”. A reménység királyát elfogták, megalázták, keresztre feszítették. Hirtelen kialudt minden fény, hirtelen összedılt minden remény. Csalódtak Jézusban – nem történt meg, amiben reménykedtek. Aki pedig Jézusban csalódik, az Istenben csalódik. Vagy azért, mert úgy gondolja, Isten mégiscsak elállt Jézus mellıl, és nem támogatta ıt, vagy pedig azért, mert ha Jézus Istennek mondta önmagát, és mégis kereszthalált halt, akkor nem is volt igazán Isten. A csalódások legnehezebbike: Istenben csalódni. A két tanítvány elindult Emmaus felé. Valószínőleg hazafelé. De hogy lehet így hazamenni? Mit mondjanak otthon? Hogy csalódtak Istenben? Fel lehet ezt vállalni? Vagy Jézus mégsem az, akinek hitték? Nem erıs, hanem gyenge, nem gyıztes, hanem vesztes. Akkor viszont nem érdemes benne hinni. A történet szerint még hallották az asszonyok hír-hozását, hogy Jézus nincs a sírban, de ezzel az üzenettel már nem tudtak mit kezdeni. Még aznap haza indulnak. Ha csak egy kicsit is a saját életünkre nézünk, sokan érezzük, vagy éreztük már, hogy milyen ez a legmélyebb csalódás. Amikor kudarcainknak, eredménytelenségeinknek, aggódásainknak a legmélyén felfedezzük Isten erıt adó jelenlétének a hiányát. Szólnánk hozzá, de nem halljuk a választ, keresnénk, de sehol sem találjuk. Halljuk az igehirdetést, de mintha üresen csengenének a szavak. (Szemelvények között Szabó Lırinc: Az Árny keze c. vers) Az Istenben csalódott embert sokkal nehezebb újra közel segíteni İhozzá, mint aki még sohasem hallott róla. A két tanítvány is beszélgetve, vitatkozva halad az úton. Nagyon nehéz lehet a szívük, és gondterhelt a gondolkodásuk. 2. Útitárs szegıdik melléjük: a feltámadott Jézus Egyszer csak, valójában váratlanul, valószínőleg halkan és tapintatosan útitársuk akad, aki együtt halad velük. Talán ránéznek, talán nem. Mindenesetre valami akadályozza a szemüket, mert nem ismerik fel. El vannak foglalva önmagukkal, bánatukkal, a jeruzsálemi események kudarcával. Ismeretlennek bizonyuló útitársuk azonban nem rója meg ıket, csak kérdez: „mirıl beszélgettek”? Mi már tudjuk, hogy İ tudja a választ, csak az a kettı nem veszi észre, hogy épp a Feltámadott tanítgatja ıket. Anélkül, hogy tudnák, már ott vannak Isten iskolájában. Ennek pedig most az elsı leckéje az, hogy Isten már akkor ott van a mi utunkon, amikor még nem is tudunk róla. Talán még épp vele hadakozunk, amikor ı már kísér és kérdez. És enged szólni. Nem fedi fel önmagát, de már szóba áll velünk. A két tanítvány elmondja, ami a szívüket nyomja. „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” – mondja Kleopás vádlóan. A saját csalódását éli, érthetı az indulata. Honnan tudhatná, hogy majdnem igaz, amit mond. Jézussal valóban úgy bántak, mint egy idegennel, övéi valóban nem fogadták be ıt (Jn 1,11), a sötétség erıi gyızni látszottak – ebben igaza van a keserő vádnak. A mondat második fele azonban nem igaz. Jézus, a Szentháromság Isten második személye, a keresztre feszített Ártatlan volt az egyetlen Jeruzsálemben, aki tudta, hogy mi történt azokban a napokban Jeruzsálemben. De nem szól, még mindig nem. Inkább kérdez: „mi történt”? A tanítványoknak 169
Húsvét 2. napja
pedig megered a szavuk. Jézust prófétának nevezik, aki szóban és tettben hatalmas volt Isten és az emberek elıtt, és akit elfogtak és keresztre feszítettek. İk pedig abban reménykedtek, hogy Jézus fogja megváltani Izraelt. Szólnak az asszonyokról, akik döbbenetes hírt hoztak az üres sírról, s voltak, akik hirdették, hogy Jézus él, de ık nem látták. Mintha csak azt mondanák: mi hittünk benne, de becsapott. Nem teljesítette, amit reméltünk! S mindez vasárnap hangzik, a feltámadás napján. Hogyan hallgatta ezeket a szavakat a Feltámadott? Egyszerően „beszáll a vitába”. Az Írásra hivatkozik, amelyben Mózestıl kezdve benne van, hogy minek kell történnie a Krisztussal, a Megváltóval. A tanítványok pedig hallgatják, s nem vesznek észre semmit. A feltámadás napján a feltámadott Úr két tanítvány mellé szegıdik, hogy nekik az Írás bizonyságtételével igazolja halálát és feltámadását! Mintha a mindenség egyik legnagyobb eseménye egyszerő vitatéma lehetne! Miért pazarolja erre az idıt és az energiát Krisztus? Nem lenne hatékonyabb mindjárt és kizárólagosan a legszőkebb tanítványi körrel foglalkozni? Nagy titok ez a mi számunkra is: hányszor fordul elı, hogy el vagyunk foglalva önnön életünkkel, kudarcainkkal, csalódásainkkal, vádoljuk egymást és önmagunkat, s nem vesszük észre, hogy valaki már mellénk szegıdött, valaki már kérdez, vagy enged beszélni. Nem üt vissza, ha vádaskodunk, nem néz butának, ha értetlenek vagyunk. Egyszerően ott van. Mellénk szegıdik. Biztosan örülne, ha mindjárt felismernénk, ha ismeretlenül is bizalmat szavaznánk neki, de idıt ad nekünk. Nem csak mi követhetjük ıt, ı is követ bennünket. Figyeli, keresi övéit, mint pásztor a bárányait. Még nem oldódik meg semmi, még nem oszlik a kétely, még messze nincs bizonyosság, de már van útitárs, aki nem hagy minket árván. 3. A két tanítvány megérkezik Emmausba és megérkezik Krisztushoz Még nem tudják miért, de vonzódnak különös útitársukhoz. Emmausba érve ıszintén kérik: maradjon velük, mert beesteledik, a nap is lehanyatlott már. Jézus marad. Azért jött, hogy maradjon. De a tanítványoknak ki kell mondaniuk, hogy szeretnék, ha maradna. A nap lehanyatlik, az élet mégis kezd kivilágosodni. Asztalhoz telepednek, Jézus megtöri a kenyeret, megáldja, és odaadja nekik. Amit nem értettek meg szavakból, azt megértik most ebbıl a mozdulatból. Ahogyan Jézus megtöri a kenyeret, üzeni, hogy az Élet Kenyerének is meg kellett töretnie. Megáldja a megtört kenyeret, ahogy Isten áldja meg a kereszt áldozatát, s odaadja nekik, hogy soha ne felejtsék el: az az áldozat értük is történt, nekik is élet származik belıle. Önnön feltámadásának közösségét kínálja a két fáradt tanítványnak. Az úrvacsora legbensıbb titka sejlik fel ebben a mozdulatban. Ha valahonnan felismerhetı ma a Feltámadott valósága, akkor az az úrvacsorában van. Csak egy falat kenyér – mondják sokan. De aki hiszi, hogy benne – hit által – az Úr kínálja önmagát, az tudja, micsoda erı rejlik egy falat kenyér és egy korty bor befogadásában. Benne megélt közösség van. Az Úr asztalához nem is érdemes másként menni, mint belsı csupaszsággal, felvállalt erıtlenséggel, ha kell, kíméletlen ıszinteséggel. S miközben magunkhoz vesszük a szent jegyeket, ı kapcsol magához minket. Gyız az erıtlenségünkön, segít gyızni kudarcainkon, segít elhordozni csalódásainkat, mert megváltotta az életünket. 170
Lukács 24,13−35
A két tanítvány felismerte az élı Urat, aki abban a pillanatban eltőnt a szemük elıl. De már tudták, hogy megérkeztek. A feltámadott Krisztus közössége már az övék maradt. Gyorsan visszasiettek Jeruzsálembe, hogy másokat is erısítsenek különös úti élményükkel. Sokféle utat járunk mi is. Engedjük, hogy a Feltámadott utunkra szegıdjön, útitársunkká legyen, és nekünk új vagy megújuló közösséget kínáljon! Akkor a Húsvét ünnepe valóban áldásunkká lett!
4. Példák, képek, szemelvények Az emmausi történethez nagyon sok példát, szemléltetı anyagot lehet találni. A történetet, egyes mozzanatait sokan megfestették. Rembrandt (1606−1669) két olajfestményt is szentelt az emmausi étkezésnek. Rembrandt Harmensz. van Rijn: Supper at Emmaus 1648. 68x65 cm. A párizsi Louvre-ban található képen Jézus alakját misztikus fény veszi körül, s ez a fény nem csak az asztalt, az asztalnál ülık alakjait, s részben az erıdítményszerő, ívelt hátteret is átmelegíti. Hiába marad sötét a Jézus háta mögötti falmélyedés, a Jézusból áradó világosság nem engedi uralkodni a sötétséget. Az ı világossága mindenen átragyog, s az asztalnál ülık nem is tudnak mást tenni, mint csodálattal és alázattal figyelni ezt a sugárzó világosságot. Jézus a világ világossága, aki legyızte a kereszthalál sötétségét. Rembrandt Harmensz. van Rijn: Supper at Emmaus 1648. 89x111 cm. A koppenhágai Mővészeti Múzeumban található kép ugyanarról a jelenetrıl egy egészen más üzenetet küld. A fény itt nem Jézus alakját öleli körül, hanem a kenyér világít. Jézus arca félig árnyékban marad, nincs impozáns falfülke, sıt, a kép elıterében egy nagy függöny akadályozza a jelenet teljes szemlélését. 171
Húsvét 2. napja
A fény – az egyik tanítvány háta mögött – a behozott kenyérre koncentrálódik. Felvetıdik a kérdés, hogy ha testi szemeinkkel nem látjuk Jézust, felismerjük-e az úrvacsorában és annak titkában Krisztus jelenlévı világosságát?7 Irodalmi szemelvényként két verset ajánlok: Szabó Lırinc: Az Árny keze „Maradj velem, mert beesteledett!” Bibliát hallgat a gyülekezet. Alkony izzik a templom ablakán. Hitetlen vagyok, vergıdı magány. „Maradj velem, mert beesteledett!” – Ha így idegen, vedd emberinek, súgja egy hang, s ahogy látó szemem elmereng a régi jeleneten, az emmausin és felejtem magam, a sugár-hídon némán besuhan egy örök Árny: lehetne Buddha is, de itt másképen hívják, és tövis koronázza: én teremtem csupán, mégis mint testvérére néz reám, mint gyermekére, látja, tudja, hogy szívem szakad, oly egyedől vagyok, s kell a hit, a közösség, szeretet. S kezét nyujtja. Mert beesteledett.
Szabó Lırinc (1900−1957), akinek az ısei kálvinista papok és tanítók voltak, egy ózdi református teológus-házaspár bibliamagyarázatát követıen írta meg ezt a kései versét, amely a Tücsökzene 329. darabja. Az emmausi történet sajátos parafrázisa a vers, amelyben a költı a menekülı, kételyek között vergıdı, reménység nélkül vágyakozó tanítványi sorsot éli. Mai elbizonytalanodásokban, vergıdı hitetlenségekben megindító a bibliai mondat - „Maradj velünk, mert esteledik” - átfogalmazása, és kétszeri kimondása: „Maradj velem, mert beesteledett.” Az utolsó sor válasz erre a sóhajra. Reményik Sándor: Emmaus felé Árkosy Lajosnénak A harangok oly kábítóan zúgtak, A nép oly kábítóan feketéllett. Baldachin alatt a Szentség haladt... Jeruzsálem! - gondoltam azalatt S gondoltam: inkább Emmausba térek. Emmausra most száll az alkonyat, S a távol hegyek olyan csoda-kékek. 7 A két képhez kiváló tanulmány olvasható Rényi András tollából. Rényi András: A reveláció retorikája. Képhermeneutikai megjegyzések Rembrandt koppenhágai Emmaus-képéhez. In: Mővészettörténeti Értesítı, 56/1. 2007. június, 137-147. A tanulmány az Interneten is megtalálható: www.renyiandras.hu/index.php/tanulmanyok/rembrandt/a-revelacio-retorikaja
172
Lukács 24,13−35 Indultam a városból kifele. S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég: Gondoltam, hogy ez már az İ ege. S hogy álmosabb lett a harang szava, Mintha víz alól borongana fel, Vagy véghetetlen ködbıl hangzana: Gondoltam, hogy ez már az İ szava. Emmaus felé üdébb lett a táj. Kis virágokat láttam állani. Kis ibolyákat vándor-utam szélén: Gondoltam: ím, az İ virágai! Álmában gügyögött egy-egy madár, Hogy az erdıre értem, hallgatag; Gondoltam: ím, az İ madarai, Hogy szerette az égi madarat! Delej futott a barna fákon által, Égremeresztett csontos ujjaik Mintha megteltek volna már virággal. Tudtam: e percben İ beszélt a fákkal. Borongott messzirıl a mély harang, S a mély avarban lassan elalélt, De én úgy álltam ott künn boldogan, Mint aki látta İt - és célhoz ért. (Kolozsvár, Hója-erdı, 1921 nagyszombat estéjén)
Reményik Sándor (1890−1941) a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedı alakja nemes érzelmeket közvetít természetes emberi hangon. Árkosy Lajosné Wagner Irénhez (1871−1938), aki Kolozsvárt a Katolikus Szociális Nıvérek Társasága által bérelt épületben egy elıkelı, csendes intézetet mőködtetett, gyermeki ragaszkodás főzte. Az emmausi történethez kapcsolódik Wilhelm Löhe (1808−1872), a 19. század jelentıs evangélikus teológusának, az özvegyek és lányok számára diakonissza szolgálatot megszervezı lelkipásztor imádsága: „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik, és a nap is aláhanyatlott. Maradj velünk és egész egyházaddal. Maradj velünk a nap alkonyán, az élet alkonyán, a világ alkonyán. Maradj velünk kegyelmeddel és jóságoddal, szent igéddel és szentségeddel, vigasztalásoddal és áldásoddal. Maradj velünk, ha ránk borul a szenvedés és a nyomorúság éjszakája, a kételkedés és a kísértés éjszakája, a kínos halál éjszakája.
173
Húsvét 2. napja
Maradj velünk és minden híveddel most és örökké. Ámen.”8
5. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció: Lk 22,14−20; Ézs 50,4−10; Lk 18,28−34. (Választási lehetıségek) Énekek: RÉ 40; 344; 357; 511 Elıima vázlat: Magasztaljuk a Szentháromság Istent a húsvéti ünnep csodájáért: Jézus Krisztus kereszthalálának áldozatáért, a helyettünk és értünk elviselt szenvedésért, a halál mélységének elvállalásáért és a feltámadásban megjelenı gyızelemért! Valljuk meg bőnbánattal, hogy a személyes és közösségi életünk kudarcai, veszteségei, az elbizonytalanodás hatalma sokaknak megrendíti a gondviselés valóságába vetett hitét. Sokan vannak, akiknek nagyon nehézzé vált az élet, különleges küzdelmet kell folytatniuk családjuk, szeretteik és önmaguk talpon maradásáért. Nehezen ismerjük fel, hogy mit tegyünk, hogyan segítsünk egymásnak. Kérjük Isten Szentlelkének jelenlétét, aki ezen az ünnepen megajándékozhat bennünket éltetı, erıt adó, eligazító igével, amely által Krisztus gyülekezeteként adhatjuk tovább a világnak az evangéliumot! Utóima vázlat: Köszönjük meg a Szentháromság Istennek, hogy Jézus kereszthalála nem vereséggel, kudarccal végzıdött, hanem a feltámadás dicsıségével. Köszönjük meg, hogy a feltámadott Úr meg akarja mutatni önmagát nekünk, életünk útjaira tér akkor is, ha csüggedtek, keserőek vagyunk. Köszönjük meg, hogy igéjével tanít minket, segít értelmezni kijelentését, munkáját, és az életünket. Adjunk hálát azért, hogy önmaga közösségét újra és újra felkínálja nekünk az úrvacsora sákramentumában, hogy az erıtlenek új erıt, a bizonytalanok új bizonyosságot nyerjenek. Könyörögjünk azokért, akik nem találják a Krisztushoz vezetı utat, akik nem tudják felismerni a megváltó Úr közelségét, akiknek elfogyott a reménységük. Imádkozzunk a betegekért, gyászolókért, szenvedıkért, a szegényekért! Imádkozzunk Krisztus egyházáért, hogy a feltámadás evangéliumának reménységével tudjon küzdeni a világ békességéért, az egymás felé fordító szeretetért. Ajánlom Wilhelm Löhe imádságának beépítését az utóimába.
6. Ajánlott irodalom Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Budapest, 2003, Semmelweis Egyetem, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, HÍD Alapítvány. Fekete Károly: Példázatos szavak – életes példák. Budapest, 2008, Kálvin János Kiadó. Prıhle Károly: Lukács evangéliuma. Fordítás és magyarázat. Budapest, 1991, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály.
Dr. Bodó Sára (Debrecen)
8
Idézi: Fekete Károly: Példázatos szavak – életes példák. Budapest, 2008, Kálvin János Kiadó. 110.
174
