História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1985-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1985-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Ephialtész titka ...................................................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 2 2. ........................................................................................................................................................ 4 1. Az otrári katasztrófa .............................................................................................................. 4 2. Képek .................................................................................................................................... 6 3. ........................................................................................................................................................ 8 1. Lexikon. Khorezm ................................................................................................................ 8 4. ........................................................................................................................................................ 9 1. Magyar kereskedõk mint hírszerzõk ..................................................................................... 9 2. Képek .................................................................................................................................. 11 5. ...................................................................................................................................................... 16 1. Mata Hari. Sztár a kivégzõosztag elõtt ................................................................................ 16 2. Képek .................................................................................................................................. 18 6. ...................................................................................................................................................... 22 1. Hírszerzõ szolgálatok a II. világháborúban ......................................................................... 22 2. Képek .................................................................................................................................. 25 7. ...................................................................................................................................................... 28 1. Fedõneve: Intrepid. A brit titkossszolgálat a II. világháborúban ........................................ 28 2. Képek .................................................................................................................................. 30 8. ...................................................................................................................................................... 34 1. Szabotázsok, diverzánsok, kémek ellen. A cseka története .......................................... 34 2. Képek .................................................................................................................................. 36 9. ...................................................................................................................................................... 38 1. A történészmunka hiábavalóságáról. Szabó Miklós Csendes háború címû könyvérõl ....... 38 10. .................................................................................................................................................... 42 1. Abel, a hírszerzés világbajnoka .................................................................................... 42 2. Képek .................................................................................................................................. 44 11. .................................................................................................................................................... 47 1. Régi térképek... ................................................................................................................... 47 2. Képek .................................................................................................................................. 48 12. .................................................................................................................................................... 54 1. Etelköz ................................................................................................................................ 54 2. Képek .................................................................................................................................. 56 13. .................................................................................................................................................... 58 1. Lengyelország, 1939. A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. II. rész ...... 58 14. .................................................................................................................................................... 62 1. Magyar kánkán 1848 júliusában egy liberális fõnemes szemével ................................... 62 2. Képek .................................................................................................................................. 64 15. .................................................................................................................................................... 66 1. A katolikus egyháztörténet-írásról ...................................................................................... 66 2. Képek .................................................................................................................................. 68 16. .................................................................................................................................................... 70 1. A magyar zsidóság történetének kutatásáról ....................................................................... 70 2. Képek .................................................................................................................................. 72 17. .................................................................................................................................................... 75 1. Chevra Kadisa ..................................................................................................................... 75 2. Képek .................................................................................................................................. 75 18. .................................................................................................................................................... 78 1. Református egyháztörténetírás ............................................................................................ 78 2. Képek .................................................................................................................................. 79 19. .................................................................................................................................................... 80 1. Keresztény vagy nemzeti? ................................................................................................... 80

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Ephialtész titka KERTÉSZ István Ephialtész titka „Aki saját országa titkát anyagi előnyért kiszolgáltatja az ellenségnek, az szolgálatot teljesítő kém a haszonélvező, míg áruló a szenvedő fél szemében.” Az antik hagyomány leghírhedtebb kémfigurája, a maliszi születésű Ephialtész volt. Ez a közép-görögországi férfi volt az, aki – P. Green angol történész datálása szerint – Kr. e. 480. augusztus 19-én a délutáni vagy kora esti órák egyikén a Hellászra törő perzsa nagykirály, Xerxész elé járult és – a Thermopülai-szorosnál állomásozó görög sereg pozícióját az előzőek során alaposan kikémlelve – a király kezébe adta a győzelem kulcsát. Mint köztudomású, a ma mintegy 250 ezer főre becsült, az ókori hagyomány szerint közel két és fél millió reguláris harcost számláló perzsa had, valamint egy erős flottakötelék Kr. e. 480-ban kelt át a Hellészpontoszon (ma: Dardanellák), hogy leigázza a Balkán-félsziget büszke görögjeit. A görög városok szövetsége úgy határozott, hogy a perzsa szárazföldi és tengeri erőt Közép-Görögországnál állítják meg. Ezért a hellén hajóhad Euboia szigetének északi nyúlványánál, az Arteniszion-foknál vetett horgonyt, míg a szárazföldi sereg egy előretolt töredéke – a teljes haderőt csak az olümpiai versenyek befejezése után és a fegyverfogási tilalmat elrendelő spártai Karneia ünnep leteltével kívánták ideküldeni – az e hegyfokkal nagyjából azonos földrajzi szélességen fekvő Thermopülai-szorosban foglalt állást. Ez utóbbi szoros Thesszáliát kötötte össze KözépGörögországgal. Egyik oldalán a Maliai-öböl hullámai verték az ókorban itt vezető hadiutat – azóta a tengeröblöt feltöltötte a hordalék, s így az út távolabbra került a tengertől –, másik oldalán a Kallidromosz-hegy (ma: Zasztani) sziklás meredélyei emelkedtek. A szoros hossza mindössze 5 kilométernyi volt. Északi és déli bejárata egy szekér áthaladásához elegendő nyílást hagyott csak, de a szoros középen kiöblösödött, és meleg források fakadtak öléből. Ezért is kapta a Thermopülai, vagyis „Meleg kapuk” elnevezést. Mivel egyedül ezen a szoroson át érhette el az ellenség Thesszáliából Boiótiát és Attikát, teljesen logikus volt a görögök döntése: a szoros kínálta kedvező természeti adottságokat kihasználva itt szállnak szembe a perzsákkal. A természet alkotta védővonalat egyébként is már régóta erődítmények egészítették ki, és mindez lehetővé tette, hogy egy lényegesen kisebb haderő hosszú ideig kitartson a túlerővel szemben. A maroknyi görög hadat 300 spártai harcosa élén Leónidasz, Spárta királya vezette. Hozzájuk a Peloponnészoszról, Boiótiából, Lokriszból és Phókiszból néhány ezer katona csatlakozott, így körülbelül 3 és fél ezer fegyveres szállta meg a szorost és környékét. A vidéket legjobban ismerő phókisziak vállalták magukra azt a feladatot, hogy a szoros fölött emelkedő Kallidromosz felső ősvényeit vigyázzák, nehogy az ellenség ezeken át kerülhesse meg Thermopülait, és hátba támadhassa Leónidaszt. A többiek a szoros északi bejáratát őrizték. Kr. e. 480. augusztus 14-én telepedtek le a perzsák a Thermopülaitól északra fekvő Maliszi-síkságon, majd miután meglepődve értesültek kiküldött felderítőiktől a görögök csekély számáról, néhány napot tétlen várakozással töltöttek. Arra számítottak, hogy ellenfeleik önként feladják harcállásukat. Ámde reményeik nem váltak valóra, ezért augusztus 18-án nagy erejű támadást intéztek Leónidasz serege ellen. A támadás összeomlotta a közelharcban gyakorlottabb görögök ellenállásán, akik ügyesen használták ki a szűk terep nyújtotta előnyöket. Ugyanez történt a következő napon is, noha Xerxész legkiválóbb harcosait vetette a küzdelembe. Ekkor következett be a fordulat. Megjelent Xerxész előtt Ephialtész, és nagy jutalom reményében közölte a királlyal, hogy felfedezte azt a rejtett hegyi ösvényt, amelyen áthaladva egy nagyobb seregrész a görögök hátába kerülhet. Ephialtész nemcsak azt tudta, merre húzódik ez a Kallidromosz-hegy szurdokait követő útvonal, hanem azt is, hogy felső vonulatát nem a félelmetes spártaiak, csupán a gyengébb harci erejű phókisziak őrzik. Xerxész azonnal határozott. Mint a görög–perzsa háborúk históriáját közreadó, a Kr. e. 5. században élt Hérodotosz írja, „lámpagyújtás idején” (kb. este 9 órakor) a Hüdarnész vezette „halhatatlanok” Ephialtész kalauzolásával elindultak a titkos úton, hogy másnap hátba támadják a görögöket. A „halhatatlanok” elit gárdája onnan nyerte nevét, hogy az elesettek helyébe azonnal megfelelő számú embert soroztak közéjük, így létszámuk változatlan maradt. Mivel valószínűtlen, hogy az éjszakai vállalkozásra mind a 10 ezer „halhatatlant” bevetették – ekkora sereg átvonulása a kanyargós, tölgyerdőkkel szegélyezett, szűk ösvényen, ráadásul éjszaka, hosszabb időt igényelt volna –, a történészek úgy vélik, hogy körülbelül 2-3 ezren indultak útnak. Egész éjszaka vonultak, mígnem virradatkor (kb. reggel 5 óra 30 perckor) elérték a Kallidromosz csúcsát. Itt ezer phókiszi állt őrt, akiket azonban Hüdarnész nem támadott meg, hanem időnyerés végett tovább vezette seregét. Így értek a perzsák a 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Thermopülainál harcoló görögök hátába akkor, amikor ott már javában tombolt a csata a szemből támadó perzsák és Leónidasz hada között. Ez utóbbi had egyébként ekkorra már erősen megfogyatkozott, egyrészt az elesettek nagy száma miatt, másrészt azért, mert a perzsák bekerítő manőveréről hírt adó phókisziak megérkezése után Leónidasz elbocsátotta a szövetségesek többségét. Ő bátran fogadta a sors ' kihívását, de szövetségeseit nem akarta a teljesen kilátástalan végküzdelembe belekényszeríteni. Mivel Hérodotosz szerint a perzsák frontális támadása akkor kezdődött, amikor „a piactér megtelik” (vagyis reggel 8-9 óra körül); a csata pedig már jó ideje tartott Xerxész és Léónidasz katonái között, igen valószínű, hogy Hüdarnész „halhatatlanjai” délelőtt 10 óra tájt érték el a Thermopülai-szoros déli bejáratát. Nagyjából 11 órakor azután véget is ért az egyenlőtlen küzdelem. Leónidasz és spártai harcosai hősi halállal vívták ki halhatatlanságukat, míg a perzsa „halhatatlanok”, bajtársaikkal együtt, drágán fizettek meg a kivívott győzelemért. Napjaink kutatói gyakran foglalkoznak azzal a kérdéssel, vajon hol is húzódott pontosan az a titkos ösvény, amelyet az ókorban Anopaia-ösvénynek neveztek, s amelynek útvonalát Ephialtész kikémlelte. Magyarán: mit is tartalmazott konkrétan Ephialtész eladásra kínált titka? A perzsa tábornak egykor helyet adó Maliszi-síkságról ugyanis négy úton lehet a Kallidromosz-hegyen át a Thermopülai-szoros déli bejáratáig eljutni. A sok rekonstrukciós kísérlet közül egy amerikai topográfus, Paul W. Wallace megoldása tűnik a legvalószínűbbnek. Ő 1975, 1976 és 1977 nyarát szánta arra, hogy alaposan bejárja a Thermopülai-szoros ritkán lakott és az ókor óta sok tekintetben alig változott környékét. Bejárásai során arra a meggyőződésre jutott, hogy a Vardatesz falutól kiinduló útvonal rendelkezik egyedül akkora áteresztőképességgel, hogy azon körülbelül 14 óra leforgása alatt egy több ezer emberből álló osztag átvonulhasson. Igen ám, de az elmélet próbája a gyakorlat! Ezért Wallace elhatározta, hogy a Hérodotosz által közölt időpontok alapján maga is végigjárja azt az utat, amelyet egykor Ephialtész útmutatása nyomán a perzsák megtettek. A továbbiakban Wallace-t idézzük: „Mivel célom az volt, hogy ezt a kirándulást, amennyire csak lehetséges, olyan körülmények között bonyolítsam le, ahogy azt a perzsák egykor tették, csak egy étkezéshez szükséges élelmiszert és egy kulacs vizet vittem magammal. Három vardateszi barátom kifejezte óhaját, hogy csatlakozzék hozzám egészen az Amphissza–Lamia útig; de mert ők még soha nem jártak a falu fölötti hegyen, az egész csapat az én vezetésemmel indult el. 1977. július 1-jén este 9 óra 5 perckor, amikor a kávéházakban meggyújtják a lámpát, elhagytuk Vardateszt. Hajnali 2 óra 30 perckor értük el az Amphissza–Lamia utat, és ekkor barátaim búcsút vettek tőlem. A hegy tetején folytattam utamat Eleftherochorin át Nevropolisz felé. Igen megnyugtató volt észlelni, hogy a normál lépéstávolságot végig tartva ugyanarra a pontra jutottam, amelyre szerintem a perzsák is annak idején, mivel éppen hajnalhasadáskor, 5 óra 30 perckor találtam magam a hegy csúcsán. Nevropoliszból Drakoszpilia felé vettem utam a Szasztano és Elafovouni ormok között, le a modern Thermopülai melletti síkságra, és délelőtt 11 órára a spártai hősök tiszteletére a szoros közepén álló emlékműnél voltam. A túra hossza, amennyire azt a rendelkezésemre álló térképekről legjobb tudomásom szerint megbecsültem, körülbelül 25 km volt, és mindezt 14 óra alatt tettem meg.” Lehetséges, hogy Wallace közlése végképp fellebbentette a fátylat arról a titokról, amelyet Ephialtész a perzsáknak átadott. Hosszú volt az út, melyet a görög áruló kikémlelt, és hosszú az azóta eltelt idő is, amelyre a tudomány újra és újra visszapillantva igyekezett megfejteni a leghírhedtebb ókori kém információjának valódi tartalmát. Ephialtész élete azonban nem nyúlt hosszúra. Honfitársai bosszúja hamarosan utolérte.

2. Képek

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. Az otrári katasztrófa BENKŐ Mihály Az otrári katasztrófa A 13. század második évtizedében békében és jólétben élt a khorezmi birodalom. II. Muhammad khorezmsáh az akkori muzulmán világ leghatalmasabb uralkodója volt. Uralma kiterjedt a mai Szovjet Közép-Ázsia jelentős részére, valamint Iránra és Afganisztánra. Birodalmának gazdag városaiban a kézműipar százféle ága virágzott; élénk volt a kereskedelmi élet. Az utakat járó karavánokat nem fenyegették rablók. Jól kiépített csatornahálózat öntözte a földeket és azok bőséges termést hoztak. A khorezmsáh kitűnő hírű, főként török zsoldosokból és szövetségesekből álló hadserege egyre újabb és újabb területeket foglalt el. II. Muhammad büszke volt hódításaira: felvette a II. Iszkender nevet. Urgencsi udvarában reggelenként huszonkét egykori uralkodó, fejedelem és herceg dobolta aranydobon az ébresztőt. A hatalma csúcspontján levő khorezmsáh egyre gyakrabban kapott híreket Keletről, a mongolok terjeszkedéséről, Dzsingisz kán növekvő hatalmáról. Dzsingisz kán ekkoriban már Mongólia, a Bajkál-tó vidéke és Észak-Kína ura volt. A karakitájok meghódításával birodalmának határa Kelet-Turkesztánban elérte a khorezmi földeket. A khorezmsáh – tudván, hogy a nomád mongolok szívesen vásárolnak a letelepedett népektől ruhaneműt, szövetet – három kereskedőt küldött nagy karavánnal Mongóliába azzal a feladattal, hogy kössenek üzletet és szerezzenek megbízható híreket. A tevék rakománya aranyhímzésű szövet és pamut ruhanemű volt. A karaván eljutott Dzsingisz kánhoz, aki a rakományt megvette, majd a visszatérő kereskedőkkel üzenetet küldött a khorezmsáhnak. Levelében a két birodalom útjainak közös őrzését, a kölcsönös kereskedelem biztonságának védelmét javasolta és szövetséget ajánlott fel. A következő évben (1218) – biztosra véve, hogy a khorezmsáh elfogadja ajánlatát – Dzsingisz kán négyszázötven kereskedőből és ötszáz tevéből álló karavánt küldött Khorezmbe. Aranyért, ezüstért, kínai selyemért és drága prémekért cserébe a nagykán és környezete értékes fegyvereket és más khorezmi árucikkeket kívánt vásárolni. A karaván még 1218 nyarán Otrárba, a Szir-Darja partján fekvő határvárosba ért. A kereskedők itt több napos pihenőt terveztek, majd a szokásos vámvizsgálat után tovább akartak haladni Khorezm fővárosába, Urgencsbe. Fogadtatásuk Otrárban azonban egészen más volt, mint amilyenre számítottak. Otrár kormányzója, Inalcsuk-Kair kán, a khorezmsáh rokona, a karaván érkezése után nem sokkal jelentéseket kapott, hogy a kereskedők a piacon és a bazárban a város őrségének nagyságáról kérdezősködnek és baljós események eljövetelével ijesztgetik az otráriakat. Volt a kereskedők között Inalcsuk kánnak egy régi ismerőse Indiából. Magához hívatta és faggatni kezdte, az indiai azonban nem adott felvilágosítást. Ez a viselkedés és a karavánt kísérő kereskedők szokatlanul nagy száma fokozta a kémektől rettegő Inalcsuk kán gyanúját. Elfogatta a kereskedőket, majd jelentést küldött a khorezmsáhnak gyanús tevékenységükről, és arról, hogy bizonyára köztük vannak Dzsingisz kán kémei. Az ostoba és dölyfös II. Muhammad, akinek Mongóliában járt emberei nyilván lekicsinyelték Dzsingisz kán államának katonai erejét, és aki felbőszült azon, hogy a magát a Világ Urának tekintő mongol uralkodó őt barátságos levelében „fiá”-nak, tehát alattvalójának nevezte, habozás nélkül parancsot adott a kereskedők kivégzésére és a rakomány elkobzására. Inalcsuk-Kair kán a parancsot végrehajtotta. A mohamedán krónikaírók szerint Inalcsuk kán és a khorezmsáh ezzel a tettével egy egész világot pusztított el és egy egész népet irtott ki, mert minden csepp Otrárnál kiömlött vérért egy vérfolyamot fakasztottak a mongolok kardjai és minden elkobzott dinárért ezer dinárt sajtoltak ki a khorezmi népből a mongol harcosok. A mongol karavánból egy tevehajcsárnak sikerült megszöknie és visszajutnia Dzsingisz kánhoz. Amikor beszámolt a társait, ért szerencsétlenségről, Dzsingisz kán dühe őrjöngésig fokozódott. Felkapaszkodott egy dombra, ott arccal a földre fekve három napon és éjen át imádkozott: „Nem én vagyok e vész okozója. Istenem, adj erőt, hogy bosszút álljak” – írják a krónikák. Követet küldött a khorezmsáhhoz és kérte Inalcsuk kán kiadatását. A khorezmsáh a követet lefejeztette. Ezután Dzsingisz kán hadat üzent. Figyelmeztette a khorezmsáht: meg fogja támadni, készüljön fel a háborúra. Valószínűnek látszik, hogy Inalcsuk kán gyanúja a karavánnal kapcsolatban nem volt alaptalan. A mongolok is igen gyakran alkalmaztak felderítőként kereskedőket. Az ázsiai bazárok ősidők óta a hírgyűjtés fontos központjai voltak. Mégis, a keleti krónikákban „otrári katasztrófa”-ként emlegetett, békeidőben szinte példátlan mészárlás teljesen értelmetlen volt. Ezzel a kihívással a khorezmsáh alaposan túlbecsülte a saját és alábecsülte Dzsingisz kán erejét. A kémektől sem sikerült ezzel megvédenie országát. 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ugyanis bár Dzsingisz kán nem akart egyelőre Khorezmre támadni. A stratégiai és politikai felderítést a khorezmi birodalom területén a mongolok jórészt már a karaván küldése előtti években elvégezték, a meginduló hadjárat kezdetéig pedig teljesen befejezték. Dzsingisz kán hadjáratainak sikerében fontos szerepet játszott a széles körben alkalmazott felderítés. Ennek segítségével a mongol hadvezetés még jóval a harci cselekmények kezdete előtt alapos, a legapróbb részletekig menő értesüléseket szerzett az eljövendő hadszíntér terepéről (ebben a mongol kémeket segítette a nomádok ösztönös terepérzéke), az utakról és közlekedési viszonyokról, az ellenséges hadsereg nagyságáról, fegyverzetéről, szervezetéről, taktikájáról, a megtámadandó ország lakosságának hangulatáról. Jól szervezett kémhálózatuk igen eredményesen működött. Embereik mindenütt ott voltak, a kifürkészendő országok legmagasabb vezetésébe is be tudtak férkőzni. A már Dzsingisz kán uralkodása idején megszervezett nagyszerű postai futárszolgálat lehetővé tette, hogy a Nagykán az akkori időkben hihetetlen gyorsasággal megkapjon minden fontos hírt. A mongolok a kémkedésre és az ellenség erejének gyengítésére minden eszközt felhasználtak: felkeléseket szítottak, összeesküvéseket szerveztek a megtámadandó országban. Rémhíreket terjesztettek, bizalmatlanságot keltve a népben a kormány iránt. Nagy pénzekkel hadvezéreket, előkelő és befolyásos hivatalnokokat vesztegettek meg, bírtak árulásra. A hadjáratok megindulása előtt egy-két tümen (10–20 ezer fő) haderővel felderítő portyákat szerveztek. A khorezmi háború első két évének eseményei is mutatják, hogy milyen fontos szerepe lehet a győzelemben a jó felderítésnek. 1219-ben, amikor a 100 000 harcosból álló mongol hadsereg megindult Khorezm ellen, Dzsingisz kán tisztában volt az ellenség erejével és gyengéivel. Tudta, hogy Khorezm jól megerősített városait nagy létszámú helyőrség védi, hogy hadserege erős, az ország megközelítését homoksivatagok, széles, mélyvizű folyók, égbe nyúló hegyláncok teszik nehézzé. De tudta azt is, hogy a birodalmat széthúzás gyengíti, az iráni és török nemzetiségű lakosság felekezeti okokból is gyűlöli egymást, és hogy a khorezmi hadsereg fegyelme távol van a mongolokétól. Pontos ismeretei voltak a nehéz terepviszonyok leküzdésének lehetőségeiről is. Ezzel szemben II. Muhammad khorezmsáh szinte semmit sem tudott a mongolokról. A hadüzenet átvétele után szokásos nomád támadásra készült fel. A krónikák szerint körülbelül 300 000 főnyi hadseregének jelentős részét a városokban hagyta helyőrségként, ő maga az ország belsejében, az Amu-Darja folyónál várta a támadót. Arra számított, hogy az ellenség rabolva, dúlva szétszóródik az országban, az erős helyőrségek megtizedelik, a maradékot pedig ő a főerőkkel megsemmisíti. Haditerve elkészítésekor nem gondolt arra a lehetőségre, hogy a Kínában tanult ostromtechnika segítségével Dzsingisz kán megostromolja és beveszi a khorezmi városokat. Az Otrár–Jangikent–Dzsent és Hodzsent ellen indított átkaroló támadás a Bokhara–Szamarkand elleni sikeres főcsapással együtt eldöntötte a hadjárat és az egész háború sorsát. Dzsingisz kán a felderítés eredményeire támaszkodva, alaposan átgondolva határozta el főcsapásának irányát. Bokhara és Szamarkand csak a mongol támadás előtti évtizedekben hódolt be Khorezmnek. Ez a két város fontos állomás volt az ősi „Selyem útjá”-n. Gazdag kereskedőit hagyományos üzleti kapcsolatok fűzték az akkoriban mongol uralom alatt levő Kelet-Turkesztánhoz, Észak-Kínához. E kereskedőknek az volt az érdekük, hogy a mongolok győzzenek. Nincsenek ugyan biztos adataink a bokharaiak és szamarkandiak titkos kapcsolatairól a mongolokkal, de feltűnő, hogy ez a két város milyen gyorsan – napok alatt – elesett, pedig több tízezer főnyi helyőrség védte. Más városok – például Hodzsent, Otrár, majd a főváros, Urgencs – ostroma hónapokig tartott. Figyelemre méltó az is, hogy míg számos khorezmi várost földig romboltak, egyszer s mindenkorra elpusztítottak a mongolok, Bokhara és Szamarkand nem sokkal a háború után – Dzsingisz kán utódai, a Dzsagataidák uralma alatt – újra virágzott. A főirányban kivívott gyors mongol győzelem kettévágta a khorezmi birodalmat. Dzsingisz kán hadseregének előőrsei rövidesen elérték az Amu-Darját. Az ellenség nem várt sikere láttán felbomlott a khorezmsáh még érintetlen, hatalmas serege. Döntő csatára nem is került sor. Dzsuvejni muzulmán krónikaíró szerint a khorezmi birodalom úgy omlott össze, „mint sátor, melynek a köteleit elvágták”. II. Muhammad a Kaspi-tenger egyik szigetére menekült Dzsingisz kán két „vérszomjas ebe”, Dzsebe Nojon és Szübötej Bagatur őt üldöző tümenjei elől. Rövidesen ott is halt meg. A konfliktus okozója, Inalcsuk-Kair kán hat hónapon át védekezett Otrárban a nagykán két fia, Dzsagatáj és Ögödej által vezetett ostromló sereg ellen. Tudta, hogy nem menekülhet, ha meg is szökne, a mongolok bárhol megtalálnák. A végsőkig harcolt. A város eleste után, a fellegvár ostroma idején, amikor már minden nyílvesszejét ellőtte és a kardja is eltörött, téglákat hajigált a mongolokra. Végül is elfogták, láncra verve Dzsingisz kánhoz vitték, aki a Szamarkand melletti Kök Szarájban – bosszúból az Otrárban legyilkolt kereskedőkért és kincseikért – forró ezüstöt öntetett Inalcsuk kán szemébe, fülébe és szájába. 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A khorezmi birodalom elpusztult. Lakosságának java részét kiirtották vagy elhurcolták, földjét sivataggá tették. Khorezm többé nem nyerte vissza régi hatalmát.

2. Képek



1. Lexikon. Khorezm Khorezm Kr. e. 3–2. évezred Közép-Ázsiában a halászó vadászó életmódot felváltja a félig nomád állattenyésztés. Kr. e. 1. évezred közepe Fokozatosan kialakul a fejlett öntözéses földművelés és kertgazdálkodás. Erődített települések jönnek létre. Kr. e. 8–6. század Közép-Ázsiában államok alakulnak: Khorezm (az Amu-Darja alsó szakasza mentén), Baktria (az Amu-Darja felső folyásánál és mellékfolyói vidékén). Kr. e. 6. század Közép- és Kisázsia legerősebb hatalma, a perzsa birodalom, kiterjeszkedik mindkét államra. (A másik nagy hódító, Nagy Sándor, már nem éri el Khorezm területét [Kr. e. 329–328].) Kr. e. 2–1. század Khorezm önállóvá válik. Kr. u. 1–2. század folyamán Khorezm hol a kínai császárság, hol az indiai Kusán birodalom hűbérese. 2–6. század Khorezm első virágzása. A Kusán birodalom bukása után Khorezm független lesz. Elhárítja a Szasszanidák, majd a türk kaganátus hódítási törekvéseit. 7. század vége Közép-Ázsiában önálló, apró „fejedelemségek” egész sora alakul ki. Khorezm uralkodója (a khorezmsáh) országának belső anarchiáját arab segítséggel próbálja letörni. 712 Arab invázió vet véget Khorezm függetlenségének. Kutejba ibn Muszlim arab hadvezér elpusztította a régi, helyi kultúra hagyományait, helyébe az iszlám kultúrát helyezte. 9. század Az arab kalifátus széthullása után egy helyi tadzsik dinasztia – a Szamaidák – uralma idején Khorezm két részre oszlik: déli részén Káth központtal a helyi fejedelem uralkodott, északon továbbra is az arab emír kezében maradt a hatalom. A legnagyobb város, az átmenő kereskedelem centruma: Urgencs. 996 A két terület egységes feudális állammá alakul a khorezmsáh uralma alatt. 1043 Khorezm egy időre hűbéres fejedelemségként szeldzsuk török fennhatóság alá kerül, függetlenségét 1193banvívja ki. 12. század vége A független Khorezm hódító háborúkat folytat. A birodalom eléri legnagyobb kiterjedését: nyugaton a mai Azerbajdzsán, északon a Szir-Darja és az Aral-tó határolja, keleten átnyúlik a Pamír vonulatain, magába foglalva. Afganisztánt és Iránt. Legnagyobb városai: Urgencs, Buhara, Szamarkand, Taskent, Kabul. 1119–1122 A virágzásnak a mongol hódítás vet véget. 14. század folyamán még egyszer rövid fejlődésnek indul, de 1388-ban Timur Lenk csapatai újra elfoglalják.


1. Magyar kereskedõk mint hírszerzõk SZAKÁLY Ferenc Magyar kereskedők mint hírszerzők „Nincsen költség, nincsen adomány hasznosabb, mint a kémekre való” – vélekedik Zrínyi Miklós a magyar hadnép kiművelése végett, 1650 körül írott traktátusában, a Vitéz hadnagyban. – „Ez rúdja a vitézség szekerének, ez nélkül botlik, akad és nem jár egyiránt; bár te kincset költs rájuk, de usurával [kamatostul] megfizetik neked, és ha csak egyszer megverheted az ellenséget: megfizettek immár teneked... Az ki hadvezérlő vagy, költs bőven erre, ne menjen ki az te aranyad az erszényedből sóhajtva, hanem ugrálva; jusson eszedben: valamennyi vitéz csélekedeted volt ez világon, mind jobbára kémek által ment végben.” A magyar hadvezérlet már jóval Mohács előtt felismerte, hogy az állandóan harckészültségben levő törökök elleni küzdelemben mily sok múlhat a hírszerzésen. Ennek megszervezése a déli magyar–horvát határövezet főtisztségviselőire és a nagyobb végvárak kapitányaira hárult, akiknek zsoldjába eleve belekalkulálták a kémtartás költségeit. Ha azonban a szükség úgy kívánta, maga a kincstár is folyósított segélyt jelesebb hírszerzőknek; 1525-ben egy „pribék” oly nagy összeget (45 forintot) kapott innen, ami jócskán meghaladta nem egy lovas főtiszt évi járandóságát. 1526 előtt és jó ideig még azután is a szerbeket tekintették a leghasználhatóbb kémeknek. A szerbek ugyanis már jó fél évszázada török uralom alatt éltek, és sokan közülük szoros kapcsolatot alakítottak ki a hódítókkal: beépültek a had- és közigazgatási szervezet alsóbb szintjeire, így első kézből szolgálhattak hírekkel a törökök szándékairól. (Az 1525 végén, hazánkba menekült Pavel Bakić kenéz korábban részt vett azokon a megbeszéléseken is, amelyeken a török birodalom urai a következő évi magyarországi hadjáratról döntöttek.) S a szerbek közt mindig tömegesen akadtak olyanok, akik – vagy a keresztény szolidaritás-érzettől vezettetve, vagy pusztán pénzért – hajlandók voltak informálni a magyarokat; mint ahogy gyaníthatóan a Magyarországon honos szerbek közt is voltak, akik viszont a törököknek kémkedtek. ,, ... és minden nyelven jól tud” A 16. század közepétől fogva amikor a magyar, illetve a török végvárvonalak megmerevedtek az ország kellős közepén, s a deklarált békeidőszakokban sem volt fegyvernyugvás – nagyobb szükség volt a gyors és pontos hírszolgálatra, mint korábban bármikor. A bécsi Haditanács urai és a magyar végvárak tisztségviselői ezért potenciális hírszerzőt láttak mindenkiben, akinek alkalma volt megfordulni a török várakban, legyen bár diplomata, utazó, kereskedő, paraszt vagy éppen rab. S a török várparancsnokok is megtalálták a magyar várakban azokat, akiktől híreket szerezhettek. Emellett természetesen kölcsönösen beépítettek egymáshoz „hivatásos” kémeket is. A budai pasák íródeákjai – rendszerint magyar renegátok –, úgy tűnik, általában is dolgoztak a Haditanácsnak, Hamza székesfehérvári bég pedig 1561-ben azzal dicsekedett, hogy „énnekem hat esztendeje, hogy Bécsben lakik a kémem, kinek felesége, gyermeke vagyon ott, ki ha akarja, misét mond, ha akarja, deák, ha akarja, német, ha akarja, magyar, ha akarja, jó kapás, ha akarja, katona, ha akarja, sántál, ha akarja, ép lábon jár, ... és minden nyelven jól tud”. A magyar katonai vezetés már a középkorban is értékes információkat kapott az erdélyi szász városoktól, amelyek élénk kereskedést folytattak a szomszédos román vajdaságokkal, s időnként a török birodalommal is. Az ország középső részének török uralom alá jutása viszont a magyar – kivált a hódoltsági magyar – kereskedőtársadalmat vonta be a hírszolgáltatásra kötelezettek körébe. Bár minden 16–17. századi Habsburgtörök békeszerződés kimondotta: a kereskedők mozgásszabadságát kölcsönösen biztosítani kell, a török megszállás után csakhamar kiderült, hogy a török kereskedőknek nem tanácsos elhagyni a hódoltság területét, sőt – a magyar végvárak gyakori „vásárütései” következtében – még a határhoz közelebb eső hódoltsági területen sincsenek biztonságban. A másik oldalon a magyar kereskedelemben érdekelt német és olasz kereskedők ugyanígy nem szívesen vállalkoztak hódoltsági utazásokra. A kapcsolatteremtés és a közvetítés feladata tehát a magyar – főként a hódoltsági magyar – kereskedőkre maradt. Ők ugyanis közös magyar–török alattvalóknak minősültek, s ekként szabadon mozogtak az erőszakkal feldarabolt Magyarország mindhárom részében, sőt a török birodalomban, illetve Ausztriában, Morva- és Csehországban is. A hódoltsági kereskedőktől pedig mind a magyarok, mind a törökök elvárták, hogy rendszeresen beszámoljanak a határ túloldalán szerzett úti tapasztalataikról. A kereskedőknek illett beköszönniük az útjukba eső török végházakba, s ha ezt netán elmulasztották, könnyen rajtaveszthettek. A Selmecbányának kémkedő ismeretlen rézkereskedőt például 1576-ban jól elfenekeltette a nógrádi bég, mondván: „te gyakran bejössz és ismét elmégy, és sem nekem, sem pedig az én vajdámnak nem 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szólsz erről semmit”. Aki illendően bejelentkezett, némelykor megúszta egy kis, semmitmondó csevegéssel: „továbbá ezt bizonnyal beszélé Koszorus Ambrus [kalmáncsehi tőzsér] – olvassuk egy 1561-ben kelt dunántúli levélben –, hogy az szegedi bég, Dervis bég hozzáhívatta volt, hírt kérdez tőle: mi hír Ambrus? Azt mondta neki, hogy Jánosháza [Jánoshalma, török palánkvár a szegedi szandzsák területén] elégett. Azt mondta a bég is, hogy úgy vagyon, annyira elégett, hogy azt meg nem csináltatjuk.” A török tisztségviselők persze ritkán érték be ennyivel. Elsősorban a magyar végek táján látott-hallott „újságokat” vár a hozzájuk-vetődött kereskedőktől. Selmecbánya kémjét leginkább arról faggatták Nógrádban és Vácott, hogy ennek vagy annak a szomszédos magyar várnak a kapitánya otthon tartózkodik-e. Rendszerint a kapitányok távollétét használták fel ugyanis portyázásra és a magyar végházak között-mögött fekvő települések behódoltatására. Főhetett szegény „árus ember” feje: mennyit is mondjon, hogy a törökök is beérjék azzal, de a magyar oldalon se vonják felelősségre túlzott közlékenység címén, hiszen jól tudta: ottani megnyilatkozásait magyar hírszerzők vigyázzák. A törökök előtt jobbadán szófukar magyar kereskedők a magyar végházakhoz érve egy csapásra bőbeszédűvé váltak, hiszen szívük akkor is ehhez az oldalhoz húzott, ha történetesen török uralom alatt éltek, és egybenmásban kénytelenek voltak együttműködni a hódítókkal. Szóban vagy írásban a legapróbb részletekig beszámoltak a török területen tapasztalt személyi változásokról, csapatösszevonásokról, hadmozgásokról, s hadindításra utaló jelekről stb. Egyes hódoltsági vagy ott gyakran megforduló hódoltságon kívüli kereskedők pedig nemcsak maguk szolgáltak rendszeresen hírekkel, hanem üzletfeleikből valóságos kis kémszervezetet építettek ki a törökök hátában. Az egri főkapitány 1575-ben azért ajánlotta jutalomra Szabó Tamás jászberényi kereskedőt, mert az nemcsak Budán és Pesten kémkedett számára, hanem a temesvári és a belgrádi magyar kémekkel is tartotta a kapcsolatot. Földesy István és Bornemissza Józsa nagyszombati kereskedők – Forgách Simon érsekújvári főkapitány 1578. évi jelentése szerint – még távolabbról: Isztambulból és Perzsiából is hoztak híreket. „… számtalan jócselekedet” Az alábbiakban a Trombitás János nagymarosi – utóbb nagyszombati – kereskedő tevékenységérő1 újonnan előkerült adatokkal illusztráljuk, miben állott egy-egy hódoltsági kereskedő hírszerző tevékenysége, s ennek során milyen veszélyes helyzetekbe sodródhatott. Trombitás 1563-ban bőrkereskedőként bukkan fel a váci török harmincadjegyzékekben. Később nagyban kereskedett fűszerekkel és egyéb „török” árukkal is, amelyekért cserébe elsősorban rezet szállított a hódoltságba. Nevét elsősorban mégis a vallási küzdelmekben játszott szerepe tette országosan ismertté. Meggyőződéses antitrinitárius lévén oly hevesen támadta a szentháromságtant, hogy azzal még az 1574. évi pozsonyi országgyűlés rosszallását is magára vonta. 1578-ban Trombitás lopva a királyi Magyarország egyik legfontosabb empóriumába, Nagyszombatba telepedett át, ahová – a város katolikus és református lakosságának nagy sérelmére – magával vitte az antitrinitárius lelkészt is. Hitelvei is nagyban hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1579 legelején hazaárulás vádjával letartóztatták és vizsgálatot indítottak gyanús török kapcsolatai felderítésére. E per során keletkezett bátyja, a továbbra is Maroson élő Trombitás Péter levele, amelyben – fivérét mentendő – részletesen beszámol közös hírszerző tevékenységük műhelytitkairól. Eszerint öccse leginkább Bakabányára és Érsekújvárra, ő maga pedig Surányba, majd – amióta Forgách Simon „megveti” szolgálatait – Győrbe és Komáromba hordozta és hordozza a híreket. Információikat elsősorban a budai szerbektől, törököktől és zsidóktól szerezték be, de a birodalom belsőbb részeibe is menesztettek megbízottakat, hogy a budai híreket ott ellenőriztessék. István deák, a pécsi unitárius kereskedő például már háromszor megfordult megbízásukból Isztambulban, „felsége dolgában”. Trombitás János több bányavidéki helységet megmentett a török pusztítástól azáltal, hogy idejében figyelmeztette azokat a fenyegető veszélyre. S általában is – írja Péter – „számtalan jócselekedetit számlálhatnók elő Trombitás Jánosnak, kit az török birodalmában senki soha még nem mert próbálni, nem is merne soha”. Trombitás János szemmel tartotta a többi, Budán forgó magyar kereskedő-hírszerzőt is. Úgy tűnik, hogy leginkább ebbéli buzgalma sodorta veszélybe a török, illetve a magyar oldalon egyaránt. Történt ugyanis, hogy Trombitás „áruló leveleket” sejdített a fentebb már említett Földesy István nagyszombati kereskedő egyik Budára igyekvő szolgájánál, s azt elfogatván, szekér alá kötözve kiszállította a hódoltságból, és átadta az érsekújvári udvarbírónak. A földühödött Földesy – aki nemcsak hírszerzőként, hanem kereskedőként is vetélytársa lehetett Trombitásnak – beárulta őt az egyik budai török hírszerző-főnöknél, Pribék Ferencnél (Huszein bégnél), hogy a magyaroknak kémkedik. Huszein bég vizsgálatot is indított Trombitás ellen, aki csak ezerkétszáz forinton tudta „tisztázni” magát. A dolognak alighanem csak azért nem lett rosszabb vége, mert a marosi kereskedő Szokollu Musztafa budai pasa védelme alatt állott. A pribék azonban már ekkor a szemébe mondta, hogy „csak addig él ő, míg Musztafa pasa”, s Trombitás jobbnak látta, ha nem várja be pártfogója


bukását. Földesy bosszúja azonban természetesen Nagyszombatban is elérte; ő volt az, aki a magyar hatóságoknál bevádolta, s – a vádlott véleménye szerint tendenciózus – tanúvallomásokat gyűjtött ellene. Nehéz volna eldönteni, hogy az egymással vetekedő magyar hírszerző-kereskedők közül melyik oldalára hajlott az igazság. A legvalószínűbb, hogy mindkettőjükére, vagy – ha úgy tetszik – egyikükére sem: Ahhoz, hogy információkat szerezhessenek, jó kapcsolatokat kellett tartaniuk a török tisztségviselőkkel, sőt kémekkel is, s ezt bármikor ellenük lehetett fordítani. Igaza lehetett tehát Trombitásnak, amikor felhánytorgatta Földesy és Huszein bég összeköttetéseit, amire azután Földesy azzal válaszolt: a törökök terveit leginkább ily módon tudja kifürkészni. S természetesen Trombitást is gyanúba keverte az a szoros kapcsolat, amely őt a budai pasához fűzte. Még az egyik selmeci kémnek is szemet szúrt 1574-ben, hogy meginvitálta magához a Nógrádba igyekvő Musztafa pasát; éppenséggel azt is a szemére lehetett vetni, hogy a törökök őt bízták meg a marosi török harmincad kezelésével, ami aligha történik meg, ha nem élvezi bizalmukat.

2. Képek






1. Mata Hari. Sztár a kivégzõosztag elõtt KRONSTEIN Gábor Mata Hari Sztár a kivégzőosztag előtt 1921-ben Asta Nielsen, 1928-ban Greta Garbo, 1964-ben Jeanne Moreau jelenítette meg a filmvásznon. Az első vampot, a második kiismerhetetlen nőt, a harmadik ártatlan, bár szenvedélyes életjátékost formált Margarete Gertrude Zelléből, akinek valódi szerepe, igazi egyénisége egészen feloldódott Mata Hari mítoszában. Ez természetes, hiszen mi hathat jobban az emberek képzeletére, mint amikor egy szép és híres asszony életében a nagyvilági szerelem és a hírszerzés világa találkozik. Házassági apróhirdetés Az életrajzok (pedig csupán két budapesti nagy könyvtárban kilenc található belőlük) a legegyszerűbb dolgokban is ellentmondanak egymásnak. Szüleiről, gyermekkoráról a legkülönbözőbb feltevések láttak napvilágot. Az egyik változat szerint nagypolgári környezetben született 1876. augusztus 7-én a hollandiai Leeuwardenben, Frízföldön. Egy másik verzió szerint apja megtollasodott gyarmatos volt, aki Holland-Indiában indonéz nővel kötött házasságot. A fordulatot mindenesetre az hozta a fiatal lány életében, hogy elolvasta egy amszterdami lap házassági apróhirdetését, amelyet egy tiszt, a skót Macleod kapitány adott fel. Keresztneve Campbell vagy Rudolf, s az is kétséges, hogy Hollandián átutazó angol tiszt volt-e, vagy már akkor is holland gyarmati szolgálatban állott. A fiatalok először 1895. március 14-én találkoztak titokban az amszterdami Rijksmuseumban. A házasságkötés, amelyre július 11-én került sor, nem ment zavartalanul. Különösen, amikor kiderült, hogy a pár előleget vett a boldogságból, ahogy azt 1896. január 30-án született gyermekük, a kis Norman bizonyította. Egyes források szerint a férj családjának nem csupán ez, s a rangon aluli választás nem tetszett, hanem a maláj vérbeütés. Macleod kapitány olyan volt tisztnek, amilyennek Miroslav Krleža a Monarchia tisztikarát jellemezte: „frissen fürösztött, ápolt kezű-lábú, edzett, masszírozott, gonorrheamentes, higannyal impregnált, gáláns, kártyás, lóversenyző, lump donjuan”. Nem elismerésből helyezték 1897-ben a jávai Madangba ezredparancsnoknak. Itt született a házaspár második gyereke, Louise-Jeanne. A kis Norman nemsokára meghalt. Trópusi betegségben-e vagy egy olyan szolgáló mérgétől, akinek férjével – ez Macleod inasa volt – a kapitány rosszul bánt, nem tudjuk. Van forrás, amely szerint a házaspárnak a férfi botrányos életmódja miatt kellett visszatérni Európába, de van olyan föltevés is, hogy Margarete idegrohamában agyonlőtte férje inasát. Hollandiában nyakára hágtak a vagyon maradékának is. Az együttélés utolsó időszakában állítólag a férje hajtotta pénzes barátok karjaiba az asszonyt, akit talán nem is kellett erre kényszeríteni. A házaspár különvált. Margarete 1903 őszén apjával Párizsba utazott, ahonnan a férj fenyegetésekkel még egyszer haza tudta kényszeríteni, de a szakítás addigi életével elkerülhetetlenné vált. Az asszonyt 1904 tavaszán ismét Párizsban találjuk, most már egyedül. Modell lesz, jóllehet egyes életrajzírók ezt a fogalmat szépítő körülírásnak tartják. A századelőn Párizs diktálta egész Európának a művészetet, a stílust és az ízlést. Itt éltek, innen indultak világot hódítani a kor híres táncosnői, királyok, arisztokraták, bankárok és nagyiparosok kedvesei. Akkor és ott még nem vált külön, mit tekintenek később úgy, mint a modern mozgásművészet megalapozását, és miről tartják majd azt, hogy orfeumok, music hallok színvonalán álló korai sztriptíz. A holland szépség indonéz nevet választott magának, Mata Harit, ami annyit tesz malájul: a Nap szeme, a Hajnal sugara. Mata Hari 1905. március 13-án mutatkozott be művészek és tudósok előtt a Musée Guimet-ben, Párizs orientalisztikai múzeumában. Egy időre még bizonytalan, több lesz-e híres kokottnál. Hamarosan azonban az Olympia, a Casino de Paris, a Théatre Marigny és a Folies Bergéres színpadain lép fel, gazdag pártfogói vannak. Barátai közé sorolhatja Van der Linden holland miniszterelnököt – aki még tíz év múlva, a per idején is közbenjár érte –, a spanyol királyt, vezető francia politikusok sorát. Egy évtizeden át Mata Hari népszerűsége olyan, akár ma egy popsztáré vagy filmcsillagé. A lapok sűrűn foglalkoznak vele, toilettjeivel, kedveseivel, tiszteletdíjaival. Mata Hari hétfátyoltáncát két földrészen mindenütt bemutatja, Budapesten is. Talán megmarad a maga választotta világ egyik királynőjének, ha nem találkozik Pierre de Montessac márkival, s bele nem szeret.


A márkit, a francia társaság kedvencét, valójában Lucas Netley-nek hívták. Kalandor volt, szélhámos és úri betörő. Ezt az elegáns Arséne Lupin-figurát Mata Hari életében nem leplezték le Franciaországban, de a német titkosszolgálat éppen ezzel tudta már jóval a világháború kitörése előtt zsarolni, s hírszerzői tevékenységre szorítani. Többek szerint általa, lett Mata Hari a német Nachrichtenbureau ügynöke. Arról eltérnek a vélemények, hogy mikor. Egyes források szerint a Balkán-háborúkat (1912–1913) követően szervezték be. ,,Mert szeretett!” Az tény, hogy – talán már a német titkosszolgálat utasítására – Margarete Macleod-Zelle holland állampolgár 1914 júliusában felszámolta párizsi háztartását s Berlinbe költözött. Vendégszereplése alatt nyíltan mutatkozott magas rangú elhárítótisztekkel. Az angol Intelligence Service nyomozott is utána, de eredménytelenül. A francia kémelhárítás bizalmát sem növelte, hogy Mata Hari 1915-ben, madridi útján együtt mutatkozott von Hintzen német katonai attaséval, miközben párizsi tartózkodása alatt tisztekkel barátkozott, politikusok társaságában fordult meg, s az egyik külügyi államtitkárnak lett a kedvese. Mata Hari 1916 őszén Kittelben bukkant fel, ahol Franciaország legnagyobb repülőtere épült akkoriban. Befolyásos barátai elintézték, hogy hónapokat tölthessen ott. 1916 novemberében egy francia ügynök lefényképezte Mata Harit a kölni operában a Nachrichtenbureau egyik vezetőjének oldalán. Nem sokkal később egy újabb jelentés került róla a Deuxième Bureau nyilvántartásába. Ez egy német ápolónőtől, Hanna Wittigtől származott, aki különleges engedéllyel Svájcba követhette szerelmesét, a fogságban megrokkant Chilly grófot. Az ügyes teremtés Lausanne-ban véletlenül kihallgatott egy beszélgetést két német ügynök között. Ebben egy bizonyos H21-es német kémről esett szó, aki akkor éppen Németországban tartózkodik, de nemsokára pénzt kell neki küldeni Párizsba. Chilly gróf, akit új beosztása az elhárítókhoz szólított, rábeszélte menyasszonyát, tegyen jelentést. A Deuxième Bureau mindjárt Mata Harira gondolt, s a furcsa pár megbízást kapott, férkőzzön a táncosnő bizalmába. Hanna Wittig néhány héten belül jelenti: Mata Hari meggyónta neki, ő a H21-es. A vallomást, ha egyáltalán sor került rá, jóval megelőzte, hogy Ladoux kapitány, a francia elhárítás tisztje rá akart ijeszteni Mata Harira. Nyomozást indíttatott ellene. Megfenyegette, ha nem áll a franciák szolgálatába, kitoloncolják, de még börtönbe is kerülhet. Ha igaz, a táncosnő bevallotta, hogy a marokkói partvidék egy pontján a német haditengerészet titkos lőszer- és üzemanyagraktárakat létesített, s egy bizonyos időpontban két tengeralattjáró adott ott egymásnak találkát. A franciák, akik nyilván máshonnan is szereztek adatokat a gyülekezés időpontjáról, megsemmisítették e hajórajt. Mata Hari így elkerülte ugyan a kiutasítást, de függő helyzetbe került. A kapitány pedig nem csupán állandó megfigyelés alá helyezte, hanem csapdát is állított neki. Spanyolországon át Hollandiába küldték, hogy onnan vegye föÍ a kapcsolatot öt belgiumi francia kémmel. A források a részletekben nem egységesek. Az egyik változat szerint a borítékokban üres papír volt, mert már mind az öt személyt letartóztatták. A másik verzió úgy szól, hogy csak egy kém dolgozott valóban a franciáknak, a többi kettős ügynök volt. Arról sincs egységes vélemény, hogyan csattant rá a csapda Mata Harira. Tény, hogy a Hollandia gőzöst, amelyen a táncosnő utazott, az angolok átkutatták. Figyelmeztették a kapitányt, kit szállít. Mata Hari a kihallgatáson bevallotta, hogy francia ügynök. Az angolok visszairányították a hajót Vigo kikötőjébe, s udvarias gesztussal azt tanácsolták Mata Harinak, ne menjen vissza Franciaországba, mert a vesztébe rohan. Ezzel egy időben viszont figyelmeztették a francia kollégákat, hogy Mata Hari föltehetően a németeknek dolgozik. A tárgyaláson sokat foglalkoztak a levelek eltűnésével. A védelem az angolokat tette érte felelőssé. Ez nem hangzott meggyőzően. A bíróság vagy onnan tudta, hogy Mata Hari rosszhiszeműen járt el, hogy – mint az egyik forrás írja – a hajón egy francia ügynök átkutatta a kabint, s nyomát sem találták a borítékoknak, vagy onnan (is), hogy az öt címzettből a németek csak a valódi kémet fogták el s akasztották föl. Mata Hari viselkedése a továbbiakban mindennek nevezhető, csak következetesnek nem. Párizs helyett Madridba utazott, ahol ismét félvilági életét élte. Párhuzamosan szőtt viszonyt francia diplomatákkal, von Kalle német katonai és von Krohn német tengerészeti attasékkal. A bíróság később a francia attasé fecsegő természetével magyarázta, hogy azokban a hetekben feltűnően nagy veszteségeket szenvedtek a hadianyagot szállító antant hajók. A németek úgy döntöttek, hogy visszakényszerítik Párizsba Mata Harit. Az Eiffel-torony rádióállomása 1917 januárjában felfogta von Kalle egy üzenetét, amelyet Amszterdamba küldött az ottani német rezidensnek. Ebben az állt, hogy a H21-es ügynök részére utaljanak át jeligésen 15 ezer pezetát a Comptoir d’Escompte de Paris bankba. (Közismert volt az antant hírszerző köreiben, de pere során Mata Hari maga sem tagadta, hogy szoros kapcsolatban állt a német hírszerzés amszterdami rezidensével, akitől több ízben kapott pénzt. „Mert szeretett!” – mondta magyarázatképpen. „No, de 20 ezer márkát?” – vetették ellene egy korábbi 17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

pénzküldeményre utalva. „Ennyibe kerülök! [C’élait mon tarif!]” – replikázott magabiztosan a még mindig attraktív megjelenésű vádlott.) Ladoux kapitány Hanna Wittig terhelő vallomásának birtokában nem várta meg, míg Mata Hari esetleg fölveszi a bankban a pénzt, hanem érkezése napján, 1917. február 13-án letartóztatta az Elisée Palace Hotelben. Persze közvetlen bizonyítékokat nem találtak ellene, csak egy német tiszti sisakot és két német srapnellhüvelyt, amelyet csokoládétartónak használt. Ezek eredetét azonban kielégítően igazolta. A tárgyalást július 24-én és 25-én folytatta le a 3. számú hadbíróság. Mata Harit halálra ítélték. A védelem dolgát megkönnyítette, hogy az igazi bizonyítékok egy részét (ha voltak ilyenek) a bíróság hadititokká nyilvánította, tehát a vád egy sor állítása a levegőben lógott. Voltak azonban nehezen kétségbe vonható bizonyítékok is, mint az a kölni fényképfelvétel. Mata Hari védekezési módnak a látszólagos őszinteséget választotta. Elismerte német kapcsolatait, de az anyagi juttatásokat kizárólagosan szerelmi ellenszolgáltatásnak állította be. Nem vet rá hízelgő fényt, amit a perdöntő 15 ezer pezeta eredetéről mondott. „Hát nem mulatságos – jegyezte meg –, hogy az amszterdami szeretőm német állami pénzből elégíti ki von Kalle attasé úr magánadósságait?” A hadbíróság tagjaiból azonban hiányozhatott a humorérzék, mert az elnök szárazon csak annyit válaszolt rá, hogy a vádlott ezek szerint elismeri, ő a H21-es ügynök. Ügynök? „Pancser”? Áldozat? Mata Hari sorsát valójában három összefonódó politikai szempont döntötte el Először az, hogy a szakértők nem tudták szétválasztani, milyen károkat okozott Mata Hari, s milyen veszteségeket kell mások, mindenekelőtt a német mesterkémnő, Elisabeth Schragmüller, alias „Fräulein Doctor” számlájára írni. Így erős túlzással Mata Harit ötvenezer ember halálával és sok millió franknyi érték elpusztításával vádolták. A másik szempont propagandisztikus volt. Az elszegényedett ország közvéleményét azzal vélték megnyugtatni, hogy az erkölcs nevében nyilvánosan is pálcát törtek a Bűn és az Erkölcstelenség fölött. Alighanem azonban a harmadik szempont billentette a halálbüntetés kiszabása felé a mérleg serpenyőjét. A francia katonák kimerültek az iszonyú állóháborúban: az amerikai segítség még csak ígéret és remény volt, de a nyugtalanság már átterjedt a hadseregre is. A rendet könyörtelen terrorral állították helyre. Miért gyakoroltak volna kegyelmet ilyen feszült helyzetben éppen egy kalandornővel szemben? A sortűz 1917. október 15-én dördült el a vincennes-i erődben. Kémkedett-e Mata Hari, s ha igen, veszedelmes hírszerző volt-e? Botár Árpád, első világháborús magyar hírszerző tiszt A láthatatlan hadsereg című könyvében (1938) kereken tagadta e lehetőséget. Truffaut is filmjével ezt a változatot fogadta el Sam Waagenaar nagy sikerű dokumentumregénye nyomán. 1968-ban az olasz televízió dokumentumműsora is hasonló következtetésekkel zárult. A kutatók többsége azonban nem vonja kétségbe, hogy Mata Hari kettős ügynök volt, de úgy látják, tevékenysége túlságosan periferikusahhoz, hogy tettével a halálbüntetés arányban állna. Ez a vélemény támaszkodhat a német szakértők nyilvánosságra hozott állításaira is. Így nyilatkozott 1929-ben Gempp vezérőrnagy; aki 1917-ben a hírszerzést vezette. Megszólalt a Doktorkisasszony is: „Sie war ein Versäger!” – jelentette ki Elisabeth Schragmüller, vagyis hogy Mata Hari alkalmatlan volt a feladatra. S hozzáfűzte: „Az ítélet megfelelt a törvény betűjének és a kor szellemének. A törvényszék csak abban tévedett, hogy a H21-es kárt okozhatott Franciaországnak. Mata Hari ugyanis semmiféle érdekességet nem jelentett nekünk, sem gazdaságit, sem politikait, sem katonait.” Ez túlzottan szigorú ítélet a szerencsétlen asszony képességeiről, s nem is ad magyarázatot, miért költöttek volna a takarékos németek tízezreket potyára. (Az viszont ugyancsak tény, hogy a Mata Harira terhelő vallomást tevő Hanna Wittig, aki Claude France néven a háború után híres filmszínésznő lett, 1928-ban lelkiismeret-furdalásában öngyilkosságot követett el. Talán annak idején nem vallott igazat Ladoux kapitány előtt?) A teljes igazságot a történészek még nem írták meg. Annyi valószínű, hogy a mítosznál szegényesebb és kiábrándítóbb a valóság. Mata Hari – mint sok más kalandor – hazardőr természet volt. Túlságosan bízott magában akkor is, amikor hozzá képest túl hatalmas erőkkel kezdett játszani. Ezek az erők végül is elsodorták. Abból viszont, aki a könnyelműen felidézett veszedelmek áldozata lesz, aligha válhat tragikus figura. Mata Hari halála így nélkülöz minden mélyebb tanulságot, legföljebb azon tűnődhetünk, milyen kevés értékkel beéri az utókor, ha mítoszt akar teremteni a maga kedvére.

2. Képek





1. Hírszerzõ szolgálatok a II. világháborúban RÁZSÓ Gyula Hírszerző szolgálatok a II. világháborúban A történelem hosszú századai során színes legendák szövődtek a hírszerzők mitikus homályba burkolt alakjai köré, nagy eseményeket, birodalmak sorsát eldöntő fordulatokat tulajdonítottak tevékenységüknek. Mata Hari,* Redl ezredes, Karl Schumacher, „a császár kéme” és társaik élete mindmáig hálás témája a bestseller- és forgatókönyvíróknak. Ugyanezt tapasztalhatjuk a második világháború hírszerzőinél is: Richard Sorge, a „Vörös Zenekar” önfeláldozó hősei és Wilhelm Canaris életéről könyvtárnyi munka jelent meg. Egy fontos dologra azonban csak óvatosan utal a legtöbb szerző: a technika, főleg a híradástechnika fejlődése, a rádiólehallgatás, a gondos és aprólékos, leginkább nyílt forrásokból merítő kiértékelő, elemző munka sokkal több, s főleg megbízhatóbb adatot szolgáltatott az ellenfél erőforrásairól, szándékairól vagy csapatmozdulatairól, mint a legmegbízhatóbb és legeredményesebb hírszerzők. A rádiótechnika fejlődése és elterjedése forradalmasította a hírszerzést. A rádió jelentőségét először a szovjet hírszerző szolgálatok ismerték fel, amelyek már a harmincas évek elején ellátták megbízottaikat adó-vevő készülékekkel. Röviddel ezután a német katonai hírszerzés, az Abwehr is követte a szovjet példát, majd az évtized végére valamennyi jelentősebb hírszerzőszolgálat tevékenységének fő területét az éteren át nyert információk gyűjtése, az üzenetek megfejtése képezte. A rádióháború leglényegesebb részét a siffrírozott jelentések megfejtésére, az ellenséges kódrendszer megismerésére történő erőfeszítések alkották. E téren a háború előtt a németek pillanatnyi előnyre tettek szert az ún. Enigma kódoló és dekódoló gép megtervezésével. Olyan írógép volt, amelynél rotorok szabályozták bizonyos kódnak megfelelően az egyes billentyűk transzponálását. A rotorok minden leütés után átfordultak, ily módon ugyanazon szövegben bármely betű vagy szám tetszés szerinti variációban jelent meg a szövegben. A ragyogó és szinte megfejthetetlen gép azonban nem segített a nácikon, mivel már 1939 szeptemberében Colin Gubbins őrnagy, az angol M. I. 6 (Military Intelligence) osztályvezetője megszerezte lengyel segítséggel a gép egyik példányát, és kalandos úton kimentette a lángban álló Varsóból. A titok birtokában az angolok a Londontól mintegy 100 km távolságban fekvő Bletchley városában, kiváló tudósok bevonásával, létrehozták az Ultra fedőnevű dekódoló központot, mely a háború alatt a német jelentések megfejtésével és hamis információk továbbításával segítette az antifasiszta szövetség háborús erőfeszítéseit. Az ugyancsak nehezen megközelíthető japán kódot viszont az amerikaiak fejtették meg, így a szövetségeseknek sikerült megnyerniük a „titkos háború” egyik jelentős csatáját. Természetesen a „hagyományos” hírszerző ügynökök is megmaradtak, sőt számuk minden eddiginél magasabbra emelkedett. Ez a jelenség a globális és totális méretű háború követelményein túlmenően azzal is magyarázható, hogy a veszélyes kémszolgálat elvállalásának korábbi motivációi – hazaszeretet, kalandvágy, anyagi előnyök szerzése – mellett új tényező is hatott: az ideológiai elkötelezettség. A legsikeresebb hírszerzők ún. „alvó” kémként kezdték veszélyes pályájukat, vagyis hosszú évekkel tényleges működésük előtt beépültek az ellenséges országba, itt egzisztenciát teremtettek maguknak, esetenként fontos beosztásba emelkedtek. Csupán akkor kezdték el kémtevékenységüket, amikor már minden gyanún felül állottak. A kommunista Richard Sorge pl., aki már az 1920-as évek végén kapcsolatba került a szovjet hírszerző szervekkel, csupán 1939-től küldött rendszeres és fontos jelentéseket Vlagyivosztokba. A titkos háború fontos elemét képezte az antifasiszta partizánmozgalmak irányítása és támogatása. A legsikeresebben a Szovjetunió oldotta meg a megszállt területeken működő partizánosztagok tevékenységének összehangolását. Ugyanekkor a partizán csoportok és a német vonalak mögé beszivárgott felderítő alegységek rádióadásaikkal nagy szolgálatot tettek az ellenség szándékainak, csapatösszevonásainak feltárásában. Az egyébként jól működő német lehallgató szolgálat 1943-tól kezdve tehetetlenül állt a nagyszámú, jól rejtett, eredményesen dolgozó szovjet felderítővel szemben. Többnyire sikerek jellemezték a felettébb kalandos módszerekkel dolgozó angol SOE (Special Operation Executive) tevékenységét is Hírszerző és elhárító szervek a Harmadik Birodalomban A legbonyolultabb és egyben legkevésbé hatékony hírszerző és elhárító szervezet a náci Németországban alakult ki. Hét fontosabb és több kevésbé jelentős szervezet foglalkozott „kémügyekkel”; tevékenységüket kölcsönös 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

féltékenység, a túlszervezettségből fakadó zűrzavar, ám egyszersmind rosszul előkészített, meggondolatlan akciók jellemezték. A háború előtt és annak első szakaszában a legfontosabb hírszerző szerv a hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozó Amtsgruppe Ausland Abwehr volt, melynek élén 1935. január 1. és 1944. február 8. között Wilhelm Canaris tengernagy, a hírszerzés történetének egyik legellentmondásosabb alakja állott. Tehetséges, hadászati és hírszerzési kérdésekben egyaránt képzett, jó szervezőkészségű parancsnok, ám egyszersmind túlzottan becsvágyó, ugyanakkor ingatag jellem volt. A módszeresség sem tartozott erényei közé, gyakran küldte ügynökeit kalandor, eleve kilátástalan akciókra. Sztálingrád után már nem bízott a győzelemben, mégis, ingadozva bár, tovább szolgálta a Führert. Csupán annyit tett, hogy igyekezett fedezni a Hitler-ellenes összeesküvésben aktív szerepet játszó Abwehr-tiszteket, Hans von Oster tábornokot, Hans von Dohnányit, Hans Giseviust és a többieket. Ez a tény, párosulva az Abwehr egyre inkább megnyilvánuló kudarcaival, leváltásához, majd bebörtönzéséhez vezetett. 1945. április 7-én, más források szerint 8-án, a Flossenburg melletti koncentrációs táborban kivégezték. Canaris uralma alatt az Abwehr szerény minisztériumi osztályból egy, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht = a véderő főparancsnoksága) közvetlen alárendeltségébe tartozó, hatalmas szervezetté fejlődött. Központja két osztályból: az Abwehr Ausland (külföldi elhárítás) részlegből és az Abwehr I., II, III. osztályokból állt. Előbbinek harcias neve ellenére nem sok köze volt a tényleges hírszerzéshez, sajtófigyelő és propaganda szolgálatot végzett az OKW számára és tartotta a kapcsolatokat a külföldön szolgálatot teljesítő katonai attasékkal. Az Abwehr I. feladata a katonai hírszerzés volt, az Abwehr II. a szabotázs és diverziós műveletek megszervezésével és az ehhez kapcsolódó technikai problémákkal, míg az Abwehr III. a kémelhárítással foglalkozott. Utóbbi egyre inkább függő helyzetbe került az RSHA (Reichssicherheitshauptamt = Birodalmi Biztonsági Főhivatal) hírhedt IV. osztályával, a Gestapóval szemben. Az Abwehr-centrum egyik súlyos fogyatékossága abban rejlett, hogy nem rendelkezett külön értékelő csoporttal, így a kémjelentéseket szinte válogatás nélkül továbbították Hitlerhez és a német katonai vezető szervekhez. Az OKH (Oberkommando des Heeres = a hadsereg főparancsnoksága) vezérkarának két osztálya: a Fremde Heere Ost/West (idegen hadseregek kelet/nyugat) ugyancsak hírszerzéssel, pontosabban a különböző forrásokból – sajtó- és rádiófigyelés, lehallgatás, ügynökjelentések – nyert információk feldolgozásával foglalkozott. Legismertebb vezetőjük Reinhard Gehlen vezérőrnagy volt, aki 1942. április 1-jétől 1945 márciusáig állt a Fremde Heere Ost élén. E központi katonai szervek mellett a légierőnek, a haditengerészetnek, a külügyminisztériumnak, az NSDAPnak (Nationalsozialistischen Deutschen Arbeiterpartei = Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, a náci párt hivatalos elnevezése), a Goebbels-féle propagandaminisztériumnak, Rosenberg „Keleti Hivatal”-ának is megvoltak a maguk tájékoztató, hírszerző szervei. A fejetlenséget tovább fokozta a fasiszta államban szinte külön államot alkotó SS bekapcsolódása a hírszerző tevékenységbe. Himmler helyettese, a „legundorítóbb náci” kevéssé megtisztelő címére jogosan aspiráló Reinhard Heydrich, az SS hatalmát megerősítendő, vezetése alatt, összevonta a Birodalom biztonsági szerveit és 1939. szeptember 27-én létrehozta a Birodalmi biztonsági Főhivatalt. A hírszerzéssel foglalkozó VI. ügyosztály élére 1941 júniusában egy tehetséges akarnok, Walter Schellenberg SS Standartenführer (ezredes) került. (Az SS-vezetők – elégedetlenek lévén Canaris befolyásával és az Abwehr kudarcaival – a hírszerzést is ellenőrzésük alá akarták vonni, de inkább rontottak, semmint javítottak a nácik amúgy sem sikeres tevékenységén. Kalandor terveket szőttek – a Panama-csatorna felrobbantása, a windsori herceg (a lemondott VIII. Edward király) elrablása, az atombomba titkának megszerzése, ill. az amerikai atomkísérletek megzavarása stb. –, ám ezek egytől-egyig kudarccal végződtek. Tulajdonképpen egyetlen céljukat tudták megvalósítani: 1944 februárjától az Abwehr az akkor már vezérőrnaggyá (SS-Oberführer) előléptetett Schellenberg hatáskörébe került. Ekkorra azonban már teljesen szétesett a náci kémszolgálat. Schellenberg tevékenységének középpontjába a nyugati hatalmakkal kötendő fegyverszünet elérése került. Angol hírszerző szervezetek


A leghosszabb és legeredményesebb múltra az angol titkosszolgálat tekinthet vissza. Sir Francis Walsingham, I. Erzsébet királynő nagy hatalmú minisztere már a 16. század második felében kiválóan működő ügynökhálózatot létesített „Ő Felsége ellenségeinek megfigyelésére”. A második világháború évei alatt is sikeresen tevékenykedett az általában Intelligence Service néven közismert brit titkosszolgálat. Történetéről számos visszaemlékezés és feldolgozás jelent meg azóta, mégsem tudjuk teljes pontossággal leírni szervezetét és munkáját. Az angolok ma is igyekeznek megőrizni titkaikat. A két legfontosabb szervezet a kémelhárítással foglalkozó M. I. 5 (Military Intelligence = katonai hírszerzés) és az offenzív hírszerző szolgálat, az M. I. 6 volt. Az M. I. 5 vezetője feltehetőleg Sir David Petrie volt, aki a Scotland Yard speciális osztályával együttműködve derítette fel ügyosztályával az Angliában ténykedő ellenséges hírszerzőket. A közvélemény elégedetlenkedett munkájukkal, mivel csupán 15 német kémet állítottak bíróság elé, azt azonban nem tudták, hogy a B 1. A osztály, mely a később szolgálataiért bárói címmel kitüntetett John C. Mastermann, oxfordi professzor vezetésével az elfogott kémek átállításán fáradozott, az elfogott hírszerzők többségét visszafordította. Ugyancsak az M. I. 5 érdeme, hogy a partraszállást megelőző sorsdöntő hónapokban a németek nem kaphattak megbízható híreket az inváziós csapatok összevonási körleteiről, ellenkezőleg, „biztos információik” szerint nagy, a valóságban nem létező erők állomásoztak KeletAngliában. A már említett Ultra dekódoló szervezet is az M. I. 5 hatáskörébe tartozott, mely kezdetben szinte teljesen „amatőrökből”, nyelvészekből, matematikusokból és más polgári szakértőkből állt. A regényekben és a publicisztikában Intelligence Service, vagy Secret Service néven szereplő szervezet az M. I. 6-ot takarja. Valóban titokzatos szervezet, vezetőjét maga a király nevezi ki, de csak a miniszterelnöknek tartozik beszámolni, ugyanakkor a hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozik. A második világháború alatt először Sir Hugh Sinclair, majd 1940 májusa után Stewart Menzies töltötte be e fontos, „C” fedőnéven ismert funkciót. Az M. I. 6 szervezeti felépítéséről csupán annyit tudunk, hogy területi, központi adminisztratív, technikai és kiképző részlegekkel rendelkezett, apparátusa létszámban messze elmaradt az Abwehr mögött. A szervezet alárendeltségébe számos, főleg diverziós cselekményeket szervező és lebonyolító csoport tartozott. Közülük a legjelentősebb a SOE (Special Operation Executive = Különleges Műveletek Végrehajtó Szerve), más néven „Baker utcai Irregulárisok” volt (Sherlock Holmes lakásáról nyerte ezt a nevet). A „nem gentleman módszerekkel” dolgozó amatőrök mindenre elszánt és találékony csoportját az Enigma megszerzője, Colin Gubbins alapította 1939 őszén. A szervezet főleg a francia és a norvég, nem kommunista partizáncsoportokat támogatta, de csápjait Magyarország felé is kinyújtotta. Legsikeresebb akciójuk során a norvég partizáncsoportokkal együttműködve a német nehézvízüzemet robbantották fel 1943 februárjában. A Military Intelligence mellett a külügyminisztérium, a flotta, a légierő és a gazdasági minisztérium is foglalkoztatott hírszerző szolgálatot, itt főleg a haditengerészet játszott hagyományosan nagy szerepet. Az Admiralitás B. 4 osztálya megkapta az összes kémszervezet jelentését és feldolgozta azokat. Csak évtizedekkel a háború után – elsőnek a szovjet hírszerző, Kim Philby jóvoltából – szivárgott ki az egyik leglényegesebb angol hírszerző és koordináló szervezet, a BSC (British Security Coordination) titka.** Az USA hírszerző szervei A második világháború előtt az Egyesült Államok nem rendelkezett központi hírszerző és elhárító szolgálattal. Az elhárítás az FBI (Federal Bureau of Investigation = Szövetségi Nyomozó Iroda) – feladata volt – ma is az –, az offenzív hírszerzést az egyes véderőnemek, a hadsereg, haditengerészet, légierő saját hatáskörükön belül intézték. Közülük hagyományosan a haditengerészet játszotta a legfontosabb szerepet, amely már a háború előtt érdeklődést, mutatott a korszerű híradástechnikai eszközök, rádió, radar stb. alkalmazása iránt. A hírszerzés kiépítését elkerülhetetlenné tette, hogy, jóllehet amerikai szakértők megfejtették a japán haditengerészeti kódot, mégsem tudták elkerülni a Pearl Harbor-i japán rajtaütést (1941. december 7.). Roosevelt elnök már 1941 augusztusában megbízta William Donovant egy központi katonai hírszerző testület megszervezésével, a háború kitörését követve Allan W. Dulles, a CIA későbbi főnöke is bekapcsolódott a munkába. A szerveződő amerikai ügynökség eredményességéhez nagyban hozzájárult egy 1942 februárjában hozott döntés is, amely létrehozta a JIC-t (Joint Intelligence Committee = Egyesített Hírszerző Bizottság), mely a különböző hírszerző szervek – hadsereg, haditengerészet, légierő, belügy, gazdasági minisztériumok stb. – szakembereiből alakított kiértékelő csoport feladatát volt hivatva ellátni. Közös adatgyűjtő szolgálatot hoztak létre, amely korszerűen tárolta és rendelkezésre bocsátotta a legfrissebb híreket.


Donovan buzgó és ambiciózus vezetése alatt az OSS (Office of Strategic Services = Hadászati Szolgálati Hivatal) hamarosan mamutszervezetté fejlődött, a háború végén már mintegy 12 000 OSS alkalmazott tevékenykedett. A szervezet agytrösztjét a „100 professzor” alkotta, akik elsőrendű szakemberek voltak, ám az átlagos amerikai felderítő tiszt színvonala – noha elsőrendű segédeszközökkel, rádiókkal, lokátorokkal, fényképezőgépekkel, fegyverekkel, távirányítású- robbantószerkezetekkel rendelkezett – elmaradt angol vagy szovjet kollégái mögött. Módszereik is inkább az Abwehrre emlékeztettek, semmint az angolok ravasz és kifinomult trükkjeire. A szervezet hamarosan önálló politikai tényezővé vált. Nem követte Roosevelt politikáját, tevékenységét nemcsak a nácik, hanem a kommunisták ellen is folytatta. Jó példa erre Allan W. Dulles, aki a legkiterjedtebb, az európai rezidentúra vezetőjeként ténykedett, kormánya háta mögött tárgyalásokba bocsátkozott Himler megbízottjával, Karl Wolff SS-Obergruppenführerrel. Az FBI-hoz hasonlóan az OSS is elkezdett kompromittáló adatokat gyűjteni a szövetséges politikai vezetőkről, így működése egyre fenyegetőbb méreteket öltött. Nem véletlen, hogy röviddel a csendes-óceáni háború befejezése után, 1945 októberében Truman elnök feloszlatta a szervezetet. A Szovjetunió hírszerző szervei A fiatal szovjet államnak fennállása első pillanatától kezdve fel kellett vennie a harcot a külső és belső ellenforradalommal szemben. Védekezésül már 1917. december 20-án elrendelték a cseka ***(Csrezvicsajnaja Komisszija po Borbe sz Kontrerevoluciej i Szabotázsom = Rendkívüli bizottság az ellenforradalom és a szabotázs elleni harchoz) megszervezését. A csakhamar kimagasló eredményeket felmutató testület élére a forradalom régi harcosa F. E. Dzerzsinszkij került. Többszöri átszervezés után 1934-ben a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd 1943-ban az Állambiztonsági Minisztérium (MGB) alárendeltségébe került. A belső ellenforradalmi erők ellen vívott elhárító harc mellett már az 1920-as években szükségessé vált, hogy a Szovjetunió ellen háborúra készülő imperialista országokban offenzív hírszerző szolgálatot létesítsenek, amely részben a cseka, ill. jogutódai, másrészt a vezérkar 4. osztálya, a GRU (Glavnoje Razvegyityelnoje Upravljenyije) hatáskörébe tartozott. A szovjet hírszerző szolgálat, mind a hírszerzők kiválasztása és kiképzése, mind a szervezet biztonsága szempontjából kiváló volt. A legeredményesebb munkát az ún. „alvó kémek” végezték. Számos szovjet vezérkari tiszt épült be magasabb náci parancsnokságokba, vagy mint Sorge, a fasiszta pártapparátusba. Jelentéseik – főleg a nagy honvédő háború első szakaszában – gyakran döntő fontosságúak voltak, sok ezer szovjet katona életét mentették meg. A felderítők biztosítását egyszerű, de hatásos módszerrel, az ún. „sejt-rendszerrel” oldották meg. A szovjet hírszerző csupán elöljáró kapcsolatát vagy összekötőjét ismerte, így lebukása nem járt az egész szervezet felbomlásával. A „rádióháborút” is a szovjetek fedezték fel és nyerték meg. Szigorú rend szerint, jól őrzött kóddal, rövid adásokat sugároztak az éterben a szovjet hírszerzők, így az egyébként jól dolgozó német bemérő szolgálatnak alig nyílt alkalma az adások „befogására”. Mint az előzőekből láthattuk, a „titkos háborúból” is az antifasiszta erők kerültek ki győztesen. Ez a csatatér, ahol a nyilvánosság teljes kizárásával éppoly elkeseredett harc folyt, mint az „igazi” arcvonalon, nem döntötte ugyan el a háború sorsát, de számos esetben itt is értékes győzelmek születtek és hozzájárultak a szövetségesek végső sikeréhez a fasiszta hatalmak felett… * Vö. Krausz Tamás cikkét a 17. oldalon. ** Vö. Kronstein Gábor cikkét a 9. oldalon. *** Vö. Sipos Péter cikkét a 15. oldalon.

2. Képek




1. Fedõneve: Intrepid. A brit titkossszolgálat a II. világháborúban SIPOS Péter Fedőneve: Intrepid Intrepid angol szó, annyit jelent: rettenthetetlen. William Stephenson kapta ezt a fedőnevet Winston Churchilltől, aki előszeretettel és leleményesen „keresztelt el” haditerveket, hadműveleteket és fontos személyeket. Stephenson építette ki és vezette 1940 júniusától az angol titkosszolgálat New York-i főhadiszállással működő és fénykorában több ezer embert foglalkoztató észak-amerikai központját, a BSC (British Security Coordination = Brit Biztonsági Együttműködés) nevű szervezetet. Különös dolog ez – hiszen 1940-ben az Egyesült Államok még semleges ország volt, oly távol a háborútól, mintha egy másik bolygón élne. Mi keresnivalója lehetett legnagyobb városában, a hadviselő Anglia felderítő és kémelhárító ügynökségének, élén a miniszterelnök egyik legbizalmasabb emberével? 1940 tavaszától, a furcsa háború végétől, miután megkezdődött a hitleri Wehrmacht sikeres támadása Észak-, majd Nyugat-Európa ellen, a szigetország történelmének talán legvészterhesebb hónapjait élte át. Jelentős részben saját „müncheni” politikusainak bűne miatt – akik hozzájárultak a hitleri Németország terjeszkedéséhez, lebecsülve annak törekvéseit – Anglia most egyedül állott szemben a félelmetes német hadigépezettel. Az emberek minden órában rettegtek az inváziótól és szenvedtek a légitámadásoktól. Ebben a helyzetben Churchill elsősorban az Egyesült Államoktól várt támogatást. Reményei nem voltak alaptalanok, hiszen Roosevelt több ízben is kifejezte antifasiszta, németellenes meggyőződését, és nem volt kétséges számára az sem, hogy az amerikaiak sem kerülhetik majd el az összecsapást a világuralomra törekvő Németországgal. Az elnök kezét azonban megkötötte a rendkívül erős és népszerű izolacionizmus, az az áramlat, amely a világügyektől és különösen a fegyveres konfliktustól való távolmaradást hirdette, és amelynek sikerült álláspontját törvényekben – elsősorban a semlegességi törvényben – is kifejezésre juttatnia. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az Egyesült Államokat Londonban Joseph P. Kennedy bostoni milliomos képviselte nagykövetként, aki osztotta a megbékéltetési politikát támogató – főleg arisztokrata – angol körök véleményét. Kennedy a legkonokabb izolacionistákhoz tartozott, és meg volt győződve arról, hogy az angolok, előbb-utóbb feladják a reménytelennek ítélt küzdelmet Hitler ellen, tehát nem érdemes számukra semmiféle támogatást nyújtani. A washingtoni brit diplomáciai misszió élén pedig a müncheni politikát támogató Lord Lothian állott. Mindezek miatt Roosevelt és Churchill – az egész háború kimenetele szempontjából igen fontos – együttműködésének első szálai a hagyományos és szokványos csatornákat megkerülve titkos szolgálati vonalon épültek ki, és ebben Stephenson kulcsszerepet töltött be. Churchill magánakciója A BSC kanadai születésű – 1940-ben 44 éves – vezetője előzőleg többféle foglalkozást űzött; volt berepülő pilóta és matematikatanár, de mindig kapcsolatot tartott fenn a hírszerzéssel. Stephensonnak különösen jó érzéke volt a kémkedésben felhasználható tudományos felfedezések, technikai újdonságok iránt, amelyek jelentőségét a katonai felderítés számára többnyire már akkor felismerte, amikor még senki nem gondolt erre. Az 1920-as években aggodalommal figyelte a német katonai rendeltetésű technológia fejlődését és összeköttetésben állott Churchill-lel, akinek rendszeresen beszámolt a titkos német fegyverkezésről. Stephensont főként a „rádióháború” foglalkoztatta, ezen belül pedig a rejtjeles adások lehallgatásának és megfejtésének tudománya. Az Ultra fedőnevű megfejtő részleg csupán néhány emberhez eljuttatott jelentései a legtitkosabb német katonai tervekről és intézkedésekről számoltak be. Stephenson rögzítette azt a – Churchill által is elfogadott – elvet, hogy „inkább elveszíteni egy ütközetet, mint kockáztatni a titkos felderítés akár egyetlen forrását is”. Anglián kívül az Ultráról csak az amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt tudott. Őt Stephenson 1940 márciusában kereste fel első ízben Churchill – akkor még haditengerészeti miniszter – megbízásából. Roosevelt ez alkalommal még egy másik információt is kapott: Stephenson beszámolt neki az atombomba előállítása érdekében folyó angol és német kutatások újabb eredményeiről. 1940 júniusában Churchill – most már kormányfői hatalmával élve – nevezte ki Stephensont a BSC vezetőjévé, egyúttal személyes megbízottjává a Fehér Házban. A BSC tevékenysége kiterjedt a nácibarát amerikaiak elleni fellépésre, a latin-amerikai német ügynökségek leleplezésére, az angolok számára termelő üzemek és a nekik szállító hajók szabotázs és kémkedés elleni védelmére, fegyvervásárlásra és rejtett propagandára.


A BSC 1940 októberében saját sikerének könyvelhette el a kapituláns hangulatot terjesztő amerikai nagykövet eltávolítását Londonból. Stephenson ugyanis részletes jelentéseket adott át Rooseveltnek, Kennedynek az elnököt rágalmazó megnyilatkozásairól. Ezek birtokában Roosevelt azonnal visszahívta Kennedyt, sőt még arra is kényszerítette, hogy az éppen folyamatban levő elnökválasztási kampányban őt támogassa, ami nem volt jelentéktelen dolog, tekintettel a Kennedyek befolyására az USA keleti partján élő katolikusok és írek között. A Bermuda-szigeteket a mai ember mint divatos üdülőközpontot ismeri. 1940–1941-ben a BSC valóságos titkos háborút vívott itt az egyesült államokbeli náci „ötödik hadoszlop”-pal és a német kémszervezetek berlini főhadiszállásaival. Bermudán ugyanis üzemanyag-felvétel végett mindig leszálltak a Pan American légitársaság Boeing 314 típusú gépei, amelyek az Atlanti-óceánt átrepülve akkoriban az egyetlen gyors összeköttetést biztosították Európa és Észak-Amerika között. A néhány órai pihenő alatt szorgos kezek vizsgálták át a gép rakományát, elsősorban a leveleket, amelyek felnyitásában, majd nyom nélküli visszaragasztásában különösen a BSC női alkalmazottai jeleskedtek. Különösen nagy ügyességet kívánt a mikropontokfelfedezése. A németeknek ugyanis sikerült egy olyan fényképészeti eljárást kifejleszteniük, amely lehetővé tette egy gépelt oldal kicsinyítését egyetlen írásjel nagyságú pontba. Az üzenet egy kétszázszoros nagyítású mikroszkóppal volt olvasható. Persze nem kutathattak át minden levelet mikropontok után, csupán a gyanús személyekét fürkészték gondosan. Az adatokat Londonba és az FBI számára is továbbították. „Kis kövér ember” A BSC szorgos munkáját kudarcok is beárnyékolták. Az Egyesült Államok ugyanis nem rendelkezett még központi hírszerző ügynökséggel, és a BSC egyetlen partnere Edgar Hoover, az FBI főnöke volt, aki féltékenyen őrizte a hatalmát, és elfogultsága több ízben lehetetlenné tette fontos értesülések kiaknázását. Az angolok egyik ügynöke, a dubrovniki származású Dusan Popov (Tricycle), tudomást szerzett arról, hogy a japánok – német közvetítéssel – szorgosan tanulmányozzák a Taranto kikötőjében horgonyzó olasz hadihajók ellen végrehajtott sikeres angol légi torpedótámadást. Sőt Tricycle („háromkerekű bicikli”, e fedőnév eredete állítólag az, hogy Popov előszeretettel bújt ágyba egyszerre két nővel) egy német kérdőívet is szerzett, amely kifejezetten Pearl Harbor amerikai flottatámaszpont fontos részleteit firtató pontokat tartalmazott. A BSC mindezt az anyagot eljuttatta Hoovernek, aki azonban nem hitt az információ hitelességében és elfektette az értesülést, amelynek igazát a Pearl Harbor elleni japán orvtámadás igazolta néhány hónappal később. A BSC viszont eredményesen teljesítette azt a londoni követelést, hogy bármilyen eszközzel szakítsák meg a Linnee Aeree Transcontinentali Italiane (LATI) légitársaság által lebonyolított repülőforgalmat Európa és DélAmerika között. Stephenson egy levelet hamisíttatott, amelyet a LATI elnöke „írt” brazíliai területi igazgatójának. A levélben Vargas brazíliai diktátort „kis kövér ember”-nek, a brazilokat „kötélen táncoltatott majmok”-nak nevezték, és utalás történt egy Vargas ellen olasz–német támogatással tervezett államcsínyre. A dokumentumot a tengellyel mind ez ideig rokonszenvező és cinkosságot vállaló diktátor kezébe juttatták. Vargas ezután betiltotta a LATI járatait és politikailag a hatalma megdöntését „tervező” tengellyel szemben az angolszász hatalmak felé hajlott. A nagy német monopolszervezetek, így az I. G. Farben, jelentékeny kapcsolatokkal rendelkeztek az amerikai üzleti világban; az Egyesült Államokban sok leányvállalatuk is működött, amelyek a német kémkedés és propaganda valóságos infrastruktúráját képezték. A BSC számára ennek a hálózatnak a leleplezése különösen nehéz feladatot jelentett. A titkos felderítő részlegnek először teljesen szilárd bizonyítékokat kellett szereznie arról, hogy Németország és az Egyesült Államokban álcázva működő német cégek között közvetlen kapcsolatok állnak fenn. Ezután a különleges hadműveletek osztálya nagyszabású propagandakampányban leplezte le ezeket a kapcsolatokat, hogy meggyőzze a közvéleményt: az amerikai–német cégek veszélyeztetik az Egyesült Államok biztonságát. Ez nyomást gyakorolt az amerikai kormányra és előmozdította az elnök személyes kívánságainak megvalósítását. Majd az FBI a pénzügyminisztérium és az igazságügy-minisztérium trösztellenes osztálya számára anyagot nyújtott a fellépésre. „Mindezek az amerikai szervek, noha hajlandók voltak az együttműködésre, sohasem szereztek elég támogatást a közvéleményben, hogy korlátozzák a Nagy Üzletet” – olvasható a BSC irataiban. Részleges eredményeket azonban mégis sikerült elérni e tekintetben is. Ilyennek tudható be, hogy a Standard Oil-t visszariasztották attól, hogy eladja a németeknek magyarországi olajipari érdekeltségét. A kollaboráns Pétain–Laval-féle vichyi francia kormányzat a nyugati féltekén is saját titkosrendőrséget, kémszolgálatot tartott fenn a francia gyarmatbirodalomhoz tartozó szigeteken, amelyeket washingtoni követségéről irányított. Nem volt jelentéktelen Vichy befolyása a kanadai francia lakosság körében sem. Stephenson egyik legnagyobb sikere az volt, hogy Cynthiafedőnevű kémnője (valódi kiléte mindmáig ismeretlen) bizalmas kapcsolatba került a washingtoni francia követség fontos beosztású tisztviselőivel. A vonzó külsejű, intelligens ügynök – többek között – megszerezte a Vichy – franciák washingtoni követségének 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

rejtjelkönyveit, amelyek ismerete igen fontos volt az észak-afrikai, Vichy fennhatósága alatt álló területen tervezett szövetséges partraszállás előkészítése szempontjából. A BSC jelentős szerepet játszott a német atombomba-kutatási tervek meghiúsításában, így a norvégiai nehézvízkészlet megsemmisítésében, illetve Niels Bohr – világhírű dán atomfizikus – kicsempészésében a németek megszállta országból. A háború után A BSC tevékenysége az Egyesült Államokban 1945 áprilisáig, Roosevelt elhunytáig tartott. Kétségtelen az is, hogy a szervezet munkásságának jelentősége csökkent, ahogyan a hadműveletek Európában és Ázsiában befejezésükhöz, az antifasiszta koalíció győzelméhez közeledtek. Ezután Stephenson és a BSC tevékenységét, sőt létezését is a legszigorúbb titoktartás fedte el. Csupán 1962-ben került egyáltalán megemlítésrea nyilvánosság előtt a BSC szerepe, amelyet behatóbban csak újabb tíz év múltán ismertettek a közvéleménnyel. Sok részlet azonban feltáratlan, valószínűleg az is marad: Az olvasó pedig joggal kérdezheti: vajon” mit rejtenek még a nagy világégés idején lezajlott titkos háborúról London, Moszkva, Washington levéltárai, gyűjteményei?'

2. Képek





1. Szabotázsok, diverzánsok, kémek ellen. A cseka története KRAUSZ Tamás Szabotázsok, diverzánsok, kémek ellen Mítoszok és ellenmítoszok lengik körül a cseka történetét, valóság és legenda keveredik egymással. Csaknem mindenki hallott róla valamit, de a fiatalabb generációk talán már a „cseka” szó jelentését sem ismerik. Mindenesetre illik tudni: a cseka története elválaszthatatlan az októberi forradalom történetétől, bármilyen szempontból vizsgáljuk is e szervezetet. A cseka születése 1917 októberében a politikai hatalom átvételét közvetlenül a Petrográdi Szovjet Katonai Forradalmi Bizottság (KFB) szervezte és irányította. A KFB két héttel a hatalom megragadása előtt jött létre. De legfőbb feladata már egy-két nappal a hatalomátvétel után a belső ellenforradalmi szervezkedések, szabotázsakciók, az üzleteket fosztogató, tivornyázó, randalírozó, lerészegedett huligán elemek – köztük sok katona – megfékezése volt. A Téli Palota elfoglalását vezető híres bolsevik forradalmár, V. A. Antonov-Ovszejenko visszaemlékezésében írja, hogy gyakran micsoda előre nem kalkulált nehézségeket okoztak a katonák jelentős részét is magával ragadó részeges mulatozások, fosztogatások, a banditizmus. Még a Téli Palota pincéiből is elhurcolták a felhalmozott borkészletet. Mindezek következtében Boncs-Brujevics kezdeményezésére – Lenin támogatásával – létre kellett hozni a Pogrom Elleni Harc Bizottságát. Ezzel egyidejűleg került szembe a KFB a régi államhivatalnokok sztrájkjával és szabotázsával. Néhány nappal a forradalom győzelme után a „politikai elhárítás” is feladatává vált. Az események hatására 1917. november 21-én Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij javasolta, hogy hozzon létre a KFB egy bizottmányt az ellenforradalom elleni harc céljára. Már október 29-én (a régi naptár szerint) létrehozták a legkiválóbb vörösgárdistákból a Különleges Felderítő Csoportot (Oszobaja razvédka). A KFB, amely a lakhatási engedélyek kiadásától kezdve a vidékkel és a külfölddel is tartotta a kapcsolatokat, sokirányú tevékenységének megfelelően szervesen beépült a Népbiztosok Tanácsába. A KFB egyes részlegei a különböző népbiztosságok apparátusaiba emelkedtek. A KFB e transzformálódás ellenére egy más, viszonylag önálló formában élt tovább. A Népbiztosok Tanácsa december 5-én deklarálta a KFB feloszlatását, majd Lenin aláírásával december 7-én megjelent rendelettel megbízta Dzerzsinszkijt, hogy elnöksége alatt hozza létre az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot (VCSK, népszerű rövidítéssel cseka) az ellenforradalom és szabotázs elleni harcra. A VCSK első állományában olyan ismert bolsevik forradalmárok kaptak helyet, mint G. K. Ordzsonikidze, Ja. H. Petersz, K. A. Peterson, I. K. Kszenofontov. Mit kell tudni a csekáról? A neves csekista vezető, M. Ja. Lacisz, visszatekintő munkájában (1926) úgy emlékszik, hogy a moszkvai VCSK apparátusában az első hónapokban – sofőrökkel és küldöncökkel együtt – mindössze 40 ember dolgozott. Az ellenforradalmi kísérletek elhárítása és a forradalmi törvényesség fenntartása igen bonyolult feladatot jelentett. 1918 elejétől az egyre szaporodó belső ellenforradalmi szervezkedések és a külső intervenció szükségképpen előtérbe állította a politikai felderítést és elhárítást. A Népbiztosok Tanácsa 1918. február 21-én, a „Veszélyben a szocialista haza!” kezdetű dekrétumában a csekát felhatalmazta „rendkívüli intézkedések” foganatosítására is, amit kivételes rendszabályként írtak elő. Ez a rögtönítélő, a legsúlyosabb büntetés kiszabását is lehetővé tevő intézkedés 1918 nyaráig gyakorlatilag csak a súlyos köztörvényes bűnökre terjedt ki. 1918 nyarán a baloldali eszer lázadás, illetve az ezt elindító gyilkosság (a baloldali eszer Rljumkin megölte Mirbach német követet) azonban elkerülhetetlenné tette a rendkívüli intézkedések alkalmazását politikai ügyekben is. A lázadás idején még a cseka néhány baloldali eszer tagja is a lázadók oldalára állt. Dzerzsinszkij a szovjetkongresszusról egyenesen a felkelők parancsnokságára ment. Itt a lázadók 26 bolsevikkal együtt őt is letartóztatták. Dzerzsinszkijt ugyan kiszabadították, de a kongresszusra visszatérvén erkölcsileg felelősnek nevezte magát, amiért a csekába árulók fészkelhették be magukat. Bár a legfelső párt- és szovjetvezetés teljes bizalommal volt iránta, mégis lemondott funkciójáról. Egy időre a VCSK elnöke Ja. H. Petersz lett. 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A moszkvai baloldali eszer lázadás azonban csak a kezdet volt. G. Volodarszkijt, a Központi Végrehajtó Bizottság sajtó- és propagandaügyi népbiztosát júniusban meggyilkolták. Augusztus 30-án megölték a petrográdi cseka elnökét, a párt Központi Bizottságának póttagját, Mojszej Szolomonovics Urickijt. Ugyanezen a napon Dóra Kaplan súlyosan megsebesítette Lenint. A bolsevik vezetők elleni egyre szaporodó merényletek már a kibontakozó polgárháború sajátos megnyilvánulásai voltak. A külföldi katonai intervenció kiszélesedése, a belső fehérgárdista erők szervezkedése és terrorja elkerülhetetlen válaszlépésre kényszerítette a szovjethatalmat: bevezették a vörösterrort. S ennek legfőbb eszköze a cseka volt. 1918 végére 40 kormányzósági és 356 járási cseka alakult. 1919 januárjában a járási cseka helyett létrehozták a járási politikai irodákat, amelyek élére a járási milícia (rendőrség) parancsnoka került. 1918. szeptember 5-én rendelet erősítette meg, hogy a cseka éljen a rendkívüli felhatalmazással minden olyan személlyel szemben, aki összeesküvésben, lázadásban vesz részt, vagy fehérgárdista szervezet tagja. A Központi Bizottság Irodája 1919. december 19-i határozata alapján a VCSK Különleges Osztálya mellett létrehozták a Vörös Hadseregen belüli különleges osztályokat is, amelyek feladata az ellenforradalmi ügynökök leleplezése, a rémhírterjesztés, a soviniszta propaganda stb. megakadályozása volt. Mihelyt a fronton enyhült a helyzet – 1919 második felében döntő sikereket ért el a Vörös Hadsereg –, a halálbüntetés azonnali végrehajtását felfüggesztették. A cseka történelmi megítélésére két egyoldalú és szélsőséges álláspont nyomja rá a bélyegét. Az egyik szélsőséget a romantikus tradícióteremtés képviseli. Ez a csekát egyfajta „tiszta erkölcsiség” fényében láttatja, csaknem „fehérkesztyűs lovagoknak” állítva be az életüket valóban feláldozni kész forradalmárokat. Olyan „hibátlan” hősöknek mutatja őket, amilyenek a polgárháborús Oroszországban nem is létezhettek, vagy ha igen, minden bizonnyal elsöpörte volna őket a történelem. Kezdetben természetesen voltak naiv csekisták, akik még a szervezkedő cári főtiszteket is szabadon engedték, amennyiben azok tiszti becsületszavukat adták, hogy felhagynak az ellenforradalmi tevékenységgel. De ezeken az eljárásokat már akkor is inkább hibának, semmint bölcs és humánus eljárásnak tekintették. A másik szélsőséges megítélés – amelyet főleg a polgári történetírás és gondolkodás szélsőséges képviselői fogalmaznak meg – a csekát egy diszfunkcionális és antihumanistaterrorszervezetnek ábrázolja, visszavetítveaz 1930-as évek törvénysértéseit egy korábbi időszakra. Ez olyan Mítoszokatgyárt, mintha a cseka egy „ördögi gépezet” lett volna, és a „másként gondolkodók” üldözésére hozták volna létre. Dzerzsinszkij a Népbiztosok Tanácsa számára készített jelentésében így foglalta össze a cseka alapvető feladatait. „1. Meggátolni és megsemmisíteni minden ellenforradalmi és szabotázskísérletet és akciót egész Oroszországban, bárki részéről induljanak is ki. 2. Az összes szabotáló és ellenforradalmár átadása a Forradalmi Tribunal bíróságának, és a velük való harc módszereinek kidolgozása. 3. A bizottság megelőző felderítést végez.” A cseka, mint összoroszországi szervezet, csak fokozatosan terjedt ki mind földrajzi tekintetben, mind tevékenységi területei tekintetében. A VCSK olyan apparátust hozott létre, amelynek fennmaradását csak a lakosság széles körű, önkéntes támogatása biztosíthatta. Ez megnyilvánult egy olyan ügy felderítésében is, amelynek felgöngyölítése alighanem az összes közül a legtovább tartott. Egy nevezetes ügy 1918 májusában a Kreml őrzését ellátó lett ezred parancsnokának a kremli kórház egyik nővére jelentette: az egyik moszkvai kórházban álnéven rejtőzködő bizonyos Ivanov, egy volt junker elmesélte, hogy Moszkvában létezik egy titkos szervezet, amely felkelést készít elő. Az ezred parancsnoka jelentést tett a csekának. Petersz, a VCSK elnökhelyettese és Lacisz, az operatív osztály vezetője, személyesen vették kézbe az ügy felderítését. Az Ivanov lakásában végrehajtott meglepetésszerű házkutatás során megtalálták a „Haza és Szabadság Védelmi Szövetségének” programját, amely nem kevesebbet tűzött ki célul, mint „a szovjet kormány megdöntését”. A rendkívül szövevényes ügyben, ahogyan az gyakran előfordul, a szervezet egyik letartóztatott tagja a szabadulás reményében fontos információkhoz juttatta a nyomozó szerveket. Kiderült, hogy a hozzávetőleg ötezer embert tömörítő, katonai minta szerint felépülő szervezetnek Moszkván kívül számos városban (Rjazany, Jaroszlavl, Kazany, Cseljabinszk stb.) vannak kisebb egységei, melyek fegyverekkel is rendelkeznek. Kiderült az is, hogy a felkelés szervezésének központja Kazanyban van. A nyomozók számára azonban alighanem az volt a legnagyobb meglepetés, hogy a szervezet élén Borisz Szavinkov áll, aki 1903 és 1906 között az eszer párt terrorszervezetének egyik kiemelkedő alakja volt, s részt vett a cári belügyminiszter, Pleve elleni sikeres merényletben. 1907-ben azonban megszakította kapcsolatait a párttal, majd 1911-ben külföldre távozott. A háború idején a francia hadsereg önkénteséként tűnt fel, majd a Kerenszkij-kormány komisszárja lett: A bolsevik fordulat után Krasznov monarchista tábornok környezetében működött. Szavinkov azonban hamarosan önálló útra lépett: a szovjethatalom elleni terrorszervezet vezetőjévé vált, s kiterjedt nemzetközi kapcsolatokra tett szert. 35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A moszkvai baloldali eszer lázadással csaknem egy időben, július 6-án Jaroszlavlban is fegyveres felkelés robbant ki. A Volga vidékén kibontakozó felkelési kísérleteket hamarosan szétverték és a cseka különleges nyomozó bizottsága felszámolta a szavinkovi Szövetség vezérkarát. A tapasztalt, kitűnően konspiráló vezér azonban idejében kereket oldott. Úgy tűnt, nyoma veszett. Csak később derült ki, hogy részt vett az ellenforradalmi zendülésekben, sőt 1918 végén Kolcsak külföldi képviselőjeként lépett fel. Egyszerre dolgozott a lengyel és francia felderítésnek. 1921 elején testvérével újra megpróbálta régi szervezetének mintája szerint – kis névmódosítással – életre kelteni a „Haza és Szabadság Védelmének Népi Szövetségét”. Kapcsolatba lépett Petljura ukrán nacionalistáival éppúgy, mint a belorusz ellenforradalmi fegyveres csoportokkal. 1921 júniusában „nemzetközi konferenciát” hívott össze Varsóban, amelyen olasz, amerikai, angol, francia katonatisztek is részt vettek. Szavinkov szervezete hamarosan kiterjedt hálózatot épített ki Szovjet-Oroszországban. Vezérkarának jó része a lengyel felderítésnek dolgozott. A „Szövetség” különösen 1921 nyarán, a fellobbanó parasztzendülések idején aktivizálódott. Ezek vereségét követően Szavinkov szervezete feladta egy általános ellenforradalmi felkelés közvetlen kirobbantásának célját, és rátért a terrorista akciók és pogromok megszervezésére, „büntető akciók” végrehajtására. Különösen Pavlovszkij különítményesei követtek el sok tömeggyilkos akciót. Holm városkában például 250 embert mészároltak le, majd rövid időre elfoglalták Demjanszkot, ahol csaknem kétszáz szovjet alkalmazottat gyilkoltak meg. 1921 októberében a szovjet kormány hosszú tárgyalások után megállapodott a lengyel kormánnyal, hogy Szavinkovnak és társainak el kell hagyniuk Lengyelország területét. 1922-ben már csak néhány kisebb csoport garázdálkodott belorusz területeken. A cseka nem tétlenkedett. Felderítő egységei követték Szavinkov és szervezete nyomait. 1922 nyarán a lengyel határon, illegális átkelés közben elfogták Szavinkov egyik adjutánsát, az egykori cári tisztet, L. D. Sepenyját, aki felajánlotta segítségét a szovjet felderítésnek. Dzerzsinszkij és Menzsinszkij vezetése alatt kidolgoztak egy – később meg is valósított – kalandfilmbe illő tervet Szavinkov és vezérkarának végleges felszámolására. A. P. Fjodorov szovjet felderítő egy – a valóságban nem létező – moszkvai szovjetellenes szervezet képviselőjeként beépült a „Népi Szövetség” varsói és vilniusi csoportjaiba. Rajtuk keresztül magához Szavinkovhoz is eljutott. Párizsban találkoztak 1923 júliusában. Szavinkovot sikerült rávennie, hogy a különböző szervezetek „egységének megteremtése” érdekében a kizárólagos tekintélyű Szavinkov illegálisan utazzon szovjet területre. Az életben maradás reményében Szavinkov időközben elfogott „alvezérei” is megerősítették a „moszkvai szervezet” létét. 1924 augusztusában jelent meg az Európa-szerte figyelmet keltő hír: Borisz Szavinkovot a szovjet hatóságok letartóztatták. A bírósági tárgyaláson Szavinkov részletesen beszámolt egész terrorista tevékenységéről, nemzetközi kapcsolatairól, indítékairól. Végül teljes megbánást tanúsított. Ezért a bíróság a halálos ítéletet 10 évi börtönre módosította. Miután 1926-ban Moszkvában közreadta utolsó cikkeit és leveleit, majd hűségnyilatkozatot tett a szovjethatalom mellett, Dzerzsinszkijhez kegyelmi kérvényt nyújtott be. A 10 évi börtönbüntetést azonban már nem engedték el. Szavinkov a börtönben öngyilkos lett. A Szavinkov-ügy aktáját már a cseka utóda, a GPU zárta le. A cseka története – ellentétben tradíciójával – mindössze öt esztendőt ölel fel. 1922. február 6-i határozatában a Központi Végrehajtó Bizottság felszámolta a VCSK-t és létrehozta az OSZFSZK belügyi népbiztossága mellett működő Állami Politikai Hatóságot (orosz neve rövidítve GPU). Bár néhány körzetben, mint például a Kaukázuson túli területeken a cseka 1926-ig létezett, az 1922-ben életre hívott GPU-val már új történet, pontosabban a történet új szakasza kezdődik.

2. Képek



1. A történészmunka hiábavalóságáról. Szabó Miklós Csendes háború címû könyvérõl FIGYELŐ VIDA István A történészmunka hiábavalóságáról Szabó Miklós Csendes háború (Bp., 1984) című könyve az elmúlt évben nagy közönségsikert aratott. Méltán, hisz jól megírt, színes, élvezetes olvasmány, s olyan világba kalauzol el, amely mindig is élénken érdekelte a közvéleményt. Magam is együltő helyemben olvastam végig. Sok érdekességet találtam benne, de mint a népi demokratikus korszakkal foglalkozó történészt, sok bosszúság is ért. Nem kételkedem abban, hogy a szerző jelentős érdemeket szerzett hazánk, a Magyar Népköztársaság védelmében. Az alábbiakban inkább a könyv kisgazdapárti vonatkozásaival szeretnék foglalkozni, lévén, hogy a szerző e pártnak volt a tagja a felszabadulás után, s a többi koalíciós pártról alig szól könyvében. 1945–49 Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy a szerző a felszabadulás után nem volt kisgazdapárti képviselő, nem volt tagja sem az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, amint ezt egy 1957-ben megjelent brosúrájában állította,1 sem az 1945. november 4-én megválasztott nemzetgyűlésnek, amint arra ebben a könyvében oly gyakran utal (189., 205., 281. old. stb.). Neve nem szerepel egyetlen hivatalos képviselői névjegyzéken sem. (Az igazsághoz tartozik, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai között volt egy Szabó Miklós, de nem ő, hanem egy nagylétai parasztember, akit pártonkívüliként 1944 decemberében választottak meg.) Nem került elő forrás arra vonatkozóan sem, hogy őt 1945 júliusában a kisgazdapárt propagandaosztályának helyettes vezetőjévé nevezték volna ki. Csupán arra van adat, hogy a párt Gyulai László vezette propagandaosztályán dolgozott munkatársként. Szabó Miklósnak a kisgazdapárti vezetőkről, Tildyről, Nagy Ferencről, Kovács Béláról alkotott elfogult, sommás véleményén az idő már rég túlhaladott; ehhez elég csak kézbe venni bármely, a felszabadulás utáni korszakról szóló történeti feldolgozást. Az is közhely, hogy a kisgazdapárt vezére, elnöke és főtitkára nemcsak a nyugati diplomatákkal érintkeztek, hanem pozíciójuknál fogva rendszeresen találkoztak a Szovjetunió magyarországi diplomáciai képviselőivel és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökével és helyettesével is; ők távolról sem hallgatták el véleményüket akár nemzetközi, akár magyar belpolitikai kérdésekről volt szó, s véleményükre Tildyék döntéseiknél kimutathatóan figyelemmel voltak. Tény, hogy a Nyugat felé orientálódtak inkább, mint a Szovjetunió felé, s Tildy kivételével abban reménykedtek, hogy a békeszerződés aláírása, ill. életbelépte után (1947. szeptember 15.) a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot, de ez nem jelenti azt, hogy a nemzetközi realitásokkal, a Szovjetunió nagyhatalmi szerepével ne lettek volna tisztában. Mindebből persze nem következik, hogy angol, ill. amerikai részről nem próbálták „keményebb” ellenállásra biztatni a kisgazdapárti köröket, de a párt politikáját mégsem az ő véleményük, hanem az ország belső helyzete, a koalíciós partnerek magatartása és az ország előtt álló feladatok határozták meg. Határozottan cáfolnom kell a szerző azon állítását, hogy Nagy Ferenc, Varga Béla és Kovács Béla a Magyar Közösség nevű fajvédő, erősen nacionalista, reakciós titkos szervezet felavatott tagjai lettek volna (77. old.). A valóságban annak létéről az ún. köztársaságellenes összeesküvés leleplezéséig valószínűleg nem tudtak, legalábbis Nagy és Kovács biztosan nem tudtak róla. Kovács Bélát több alkalommal is államminiszternek titulálja (94., 262. old.), holott 1945–1946-ban előbb a belügyminisztérium politikai államtitkára, majd földművelésügyi miniszter volt. Saláta Kálmán soha nem volt Nagy Ferenc leányának, Júliának a vőlegénye (109. old.). Jékely László csak rövid ideig volt pártigazgató, Tildy mellett a köztársasági elnöki kabinetirodát vezette, és később sem lett államminiszter, amint nem nevezhető „korábbi kuplerájos”-nak sem (87. old). S folytathatnám a felsorolást, e kisebb-nagyobb félreértések, pontatlanságok nem pusztán emlékezetkihagyások, hanem arról tanúskodnak, hogy a szerző egyáltalán nem járatos a kisgazdapárt dolgaiban, de ez nem is lehet másként, hisz alig néhány hónapot töltött a pártban. Szabó Miklós azt írja, hogy a kisgazdapártban fő feladata a fegyveres karhatalmi alakulat szervezése volt, s mivel emlékiratainak ez fontos eleme, érdemes rá kitérni.


Tény, hogy a választások után, 1946 elején kisgazdapárti körökben felmerült egy rendező gárda felállítása – mivel hasonlóval a munkáspártok már rendelkeztek –, s e körül ma is sok a tisztázatlanság. De a szerző által előadottak nem segítenek abban, hogy tisztábban láthassunk ebben az ügyben. Nem felel meg a valóságnak, hogy a kommunista párt a rendező gárdát felfegyverezte és párthadsereggé alakította; az angol és amerikai követség ilyen információt nem adhatott. Tény viszont, hogy az MKP országos és budapesti központját zömmel egykori partizánokból álló fegyveres pártőrség védelmezte, de e viszonylag kis létszámú biztonsági alakulat léte a fővárosban mindenki, így a kisgazdapártiak által is tudott dolog volt. Két évvel ezelőtt alkalmam nyílott az amerikai külügyminisztérium 1945–1949-es évekre vonatkozó, Magyarországgal kapcsolatos anyagát és a budapesti amerikai követség iratait átnéznem. Ezek között egyetlen iratot sem találtam, amely Szabó állítását alátámasztaná. Hasonlóképpen nem találtam utalást J. MacCargernek, az amerikai katonai hírszerzés budapesti rezidensének emlékirataiban2 sem, aki 1946 tavaszától 1947 őszéig diplomataként dolgozott Magyarországon. A kisgazdapárti vezetőség, természetesen Kovács Béla is, tudatában volt annak, hogy bármiféle fegyveres alakulat szervezése a fegyverszüneti egyezmény nyílt megsértését jelentené, s beláthatatlan következménnyel járna a kisgazdapárt számára. Nem áll rendelkezésre semmiféle megbízható adat, ami alátámasztaná, hogy a kisgazdapárti vezetők rendező gárda címén fegyveres pártalakulatot kívántak volna létrehozni. De tegyük fel, hogy így lett volna, akkor is teljesen valószínűtlen, hogy olyan tapasztalt politikusok, mint Nagy Ferenc vagy Kovács Béla, egy ilyen bizalmas feladatot egy fiatal (23 éves!), általuk alig ismert, a pártban homo novusnak számító emberre bíztak volna. (Szabó emlékirataiban nem szerepel Jackó Pál neve, nyilván nem véletlenül, mert 1946 elején valójában ő kapta a feladatot, hogy szervezze meg a kisgazdapárti rendező gárdát. Jackó, akit a Magyar Közösség összeesküvése kapcsán letartóztattak, a népügyészségen és a népbíróság előtt tett vallomásában tagadta, hogy a pártőrség szervezésénél fegyverek gyűjtéséről is szó lett volna. Hasonlóképpen vallott Kovács Béla is.3 A szerző által létrehozott titkos fegyverraktárról a ma élő kisgazdapárti politikusok nem tudnak. „Én, aki Nagy Ferencnek, Kovács Bélának és Gyulai Lászlónak benső barátja voltam, a párt dolgairól tájékoztattak, de erről a fegyverraktárról nem tudtam, mert nem volt igaz.” – írja Vörös Vince.4 Pártay Tivadar, amint sokan mások is, határozottan állítja: „Sosem volt a Semmelweis utcában fegyverraktár, soha nem fegyvereztek fel a tüntetők ellen senkit. Az említett kis helyiségben mosdó stb. volt, ahova a tisztviselők szabadon jártak be. (Géppuskák?!?)”5 Szabó ezzel a nem létező fegyverraktárral hozza összefüggésbe első letartóztatását 1945 szeptemberében (83–85. old.). Tekintsünk el most olyan apróságtól, hogy néhány oldallal korábbi állítása szerint a pártőrség szervezésére a budapesti községi és az országos választások, tehát 1945. október 7. és november 4. között kapta volna a megbízást, teljesen komolytalan az a Gyulai László szájába adott állítása, hogy „...a párt vezetői – Nagy Ferenc, Varga Béla és Kovács Béla – igen határozott formában közölték Rákosi Mátyással, hogy amennyiben azonnal szabadon nem bocsátanak, a kisgazdapárt nem vesz részt a választáson”, s később jött rá arra, hogy „nem engem, Szabó Miklóst mentettek akkor, hanem azt az embert, akinek személyén át a kisgazdapárt fegyverraktárához vezetett volna az út” (85. old.). Az is furcsa és nehezen érthető, hogy állítása szerint szabadon bocsátása óta megfigyelés alatt állt, ennek ellenére gondolkodás nélkül elvállalta a fegyveres pártalakulat felállítását, sőt 1945. október 7-én ő szervezte meg a kisgazdapárti központ fegyveres védelmét, a tüntető baloldali tömegekkel szemben (86–87. old.). Olyan tüntetésről, az FKgP országos központjának megtámadásáról, ahová Péter Gábort és Szviridov altábornagyot, a SZEB alelnökét is ki kellett hívni, eddig nem került elő forrás, s arról a korabeli sajtó sem számolt be. Pedig, ha így lett volna, a kisgazdapárti lapok nem hallgatták volna el a pártot ért sérelmet, mert sokkal kisebb ügyek miatt is nagy perpatvart csaptak. Vörös Vince, aki 1945. október 7-én a kisgazdapárti központban tartózkodott, szintén nem tud támadásról6. Szabó részletesen ecseteli, hogy a fegyveres pártalakulat szervezése miatt illegalitásba kellett vonulnia, s mi minden történt vele 1949. július 24-ig, letartóztatásáig. Valójában nem a fegyveres pártalakulat szervezése miatt kellett eltűnnie a fővárosból, hanem azért, mert a budapesti községi választások előtt, 1945 szeptemberében köze volt egy kommunista- és szovjetellenes kisgazdapárti röplap kiadásához.7 Erre emlékirataiban utal, s be is ismeri, hogy ezért kereste a politikai rendőrség (83–84. old.). A Vörös Hadsereg elleni propaganda – alig nyolc hónappal azután, hogy Magyarország végleg szakított a náci Németországgal és átállt a szövetségesek oldalára – az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény nyílt megsértését jelentette. Az MKP a röpirat miatt hivatalosan tiltakozott is Tildy Zoltánnál, a kisgazdapárt vezetőjénél, aki ígéretet tett betiltására, ennek ellenére Gyulaiék tovább terjesztették.8 Szabónak tehát volt mitől tartania. Szabó könyvében bujkálásairól szólva azt mondja, hogy Nagy Ferencék Baranyában rejtették el egy ideig, s a baranyai kisgazdapárti vezetők (Koszér Nándor, Samu László, Bréda József) voltak segítségére. Samu László határozottan állítja, hogy sem ő, sem barátai Szabó Miklóst Pécsett soha nem látták, őt ott nem bújtatták, vele nem beszéltek, s a neki tulajdonított szavak soha el nem hangzottak. Az igazság az, hogy 1946 februárjában Gyulai László kérésére Arany Bálint és a magyar közösségiek segítettek neki abban, hogy Budapestről eltűnjön, s valóban igaz, hogy Kovács Béla autójával levitték Zalába, Zalaszabar községbe (95. old.), s ott, valamint Zalaváron rokonainál húzódott meg letartóztatásáig.


1956 A szerző azt állítja, hogy 1956. november 2-át megelőző napokban felhívta telefonon Nagy Ferencet herndoni (USA, Virginia) lakásán, aki arra kérte, hogy utazzon Budapestre és vegye fel a kapcsolatot az újjászervezett kisgazdapárt vezetőivel, elsősorban Kovács Bélával, s ajánlja fel szolgálatait azzal, hogy esetleg elvállalná Magyarország ENSZ képviseletét (260. old.). (Saját, korábban megjelent, Foglalkozásuk emigráns című kötetében levő változat szerint Nagy Ferenc hívta fel őt Svájcból, Baselből, október 29-én vagy 30-án este.) „Nagy Ferenc nem kevesebbet kér tőlem, mint hogy menjek haza Magyarországra, vegyem fel az érintkezést az újjáalakuló kisgazdapárttal és készítsem elő az ő hazatérését.”9 Nagy Ferenc ekkor Európában tartózkodott, tehát amerikai lakásán nem lehetett felhívni. Október 23-a Párizsban érte, a Nemzetközi Parasztunió által szervezett kongresszuson vett részt. Október 29-én az APF jelentése szerint – amit a magyar sajtó is közölt10 – Párizsból Bécsbe érkezett, de már másnap: 30-án, az osztrák kormány kérésére elhagyta Bécset s Baselbe repült. Onnan hívta fel november 1-jén Budapestet, Tildy Zoltáni kereste, de csak 2-án délután sikerült vele beszélnie. Tehát 2-án még Baselben volt. Ha Szabó beszélt az egykori miniszterelnökkel, akkor az csak Baselben történhetett. A telefonálás helye és ideje körüli zavar azt a gyanút kelti az olvasóban, hogy nem Nagy Ferenc kérte a szerzőt a hazatérésre. Tény – vannak rá tanúk –, hogy Szabó Miklós 1956. november 3-án Budapesten járt, találkozott a parlament épületében Bognár Józseffel és felkereste Kovács Bélát. Több fontos részlet azonban pontatlan és ellentmondásos beszámolójában. Azt írja; hogy Kovács Bélával Szentiványi Domonkosnak, az 1947-es ún. Magyar Közösség összeesküvés szellemi vezérének lakásán jött össze (27. old.), azt a látszatot keltve, hogy a kisgazdapárt volt főtitkára jól ismerte Szentiványit, s amidőn Pécsről Budapestre felérkezett, azonnal felkereste. A lakás tulajdonosát valójában Szentiványi Józsefnek hívták, Szentiványi Lajos régi kisgazdapárti ember, képviselő és pártigazgató unokaöccse volt! Azokban a napokban Kovács ott lakott. A lakásba (Bp. V. ker. Petőfi Sándor u. 12.) nem Adorján vitte fel, hanem Pártay Tivadar, s nem Pártay szólította meg Szabót, ami azt tanúsítaná, hogy megismerték, hanem ő szólt Pártaynak. A találkozó sem úgy zajlott le, ahogy a szerző leírja. Nem igaz, hogy „hangos és lelkes üdvözletek” fogadták; hisz senki sem ismerte. A találkozón Szabó által említettek közt sem Vidovics, sem Kiss Sándor, sem Horváth János nem voltak jelen, azért nem, mert nem voltak tagjai az FKgP Intéző Bizottságának, amely ott ülésezett. Kovács – ne feledjük, kilenc évet ült ártatlanul börtönben, s ebből hatot nem Magyarországon – teljesen bizalmatlanul fogadta Szabót, s csak a jelenlevők unszolására ment át vele a másik szobába. Beszámolója a Kovács Bélával folytatott beszélgetésről is ellentmondásos. Itt meg sem említi, hogy szóba hozta Nagy Ferenc állítólagos hazatérési szándékát, s azt a jelenlevők ellenezték.”11 (A Foglalkozásuk emigráns című munkájában még azt írta, hogy „Nagy Ferencnek – némi vita után azt üzenték, hogy jöjjön, a párt számit rá.”12) A szerző szerint Kovács Béla panaszkodott, hogy az ott levő kisgazdapártiak arra kapacitálják, hogy vállaljon tárcát a Nagy Imre-kormányban, amit ő nem helyesel. Ezzel szemben a tény az, hogy Kovácsot egy nappal korábban, 2-án, a Nagy Imre-kormány államminiszterévé nevezték ki, nyilván nem tudta nélkül. Szabó vagy nem emlékszik, vagy nem akarta megírni, hogy valójában mi is hangzott el a Kovács Bélával folytatott, nyilván nem barátságos és nem feszültségmentes megbeszélésen. „Őszinte, hazugság nélküli könyvet akarok írni. Nem írhatok le mást tehát, mint igazat.” – írja Szabó Miklós könyvében (248. old.). E szándékát a kisgazdapártról szólva nem sikerült megvalósítania. Az a koncepció, amit a pártról kifejt – 1951–1952-ben volt divatos. Az utóbbi két évtizedben a marxista történetírás rég megcáfolta, hogy a kisgazdapárt egyszerűen az imperializmus ügynöke lett volna, nyugati tanácsok, ajánlások irányították volna politikáját, polgárháborúra, a munkáspártokkal való fegyveres leszámolásra készült volna, s vezetői összeesküvők, emberileg és erkölcsileg önmagukat teljesen lejárató vezetők lettek volna. Természetesen nem vonom kétségbe: Szabó Miklósnak joga van megírni azt, amit átélt és tapasztalt, de kár, hogy nem igyekezett kontrollálni emlékeit, nem járt utána dolgoknak, s nem vett a kezébe egyetlenegy, a felszabadulás utáni évekről szóló történeti munkát sem. Könyve olvastán nem szabadulhattunk attól a gondolattól, hogy a történész munkája bizony hiábavaló, ha valaki azt írhat le és adhat közre, ami eszébe jut. Jegyzetek 1. Szabó Miklós: A strassburgi magyar forradalmi tanács tagja voltam. Bp., 1957. 1. old. 2. Félix, Christopher (álnév): The Spy and His Masters. London, 1963. 3. Budapesti Népügyészség. NO 1947/1039/1. Jackó Pál 1947. március 11-i vallomása; Bp. NÖT. NB. XXII/1837/1947/B. Jackó Pál 1947. június 16-i vallomása. Fehér Könyv. A Magyar Köztársaság és demokrácia elleni összeesküvés okmányai. Bp. 1947. Kovács Béla 1947. február 25-i, mentelmi joga birtokában tett vallomása. 40. old. 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Vörös Vince: Szabó Miklós: Csendes háború. Dátum nélkül, (1984). A szerző birtokában. (Vörös Vince feljegyzése.) 5. Pártay Tivadar: Szabó Miklós: Csendes háború. Dátum nélkül, (1984). Másolat. (Pártay Tivadar feljegyzésé.) 6. Vörös Vince feljegyzése 7. A Magyar Kommunista Párt nevében aláírt röpirat szövege: Ha azt akarod, hogy a dicső Vörös Hadsereg sokáig maradjon Magyarországon, akkor szavazz a Kommunista Pártra. 8. MSZMP KB Párttörténeti Intézet Archívuma F. KV. 82. 9. Szabó Miklós: Foglalkozásuk emigráns. Bp., 1958. 63. old. 10. Magyar Nemzet, 1956. október 31. 11. Pártay Tivadar feljegyzése. – Kővágó József, aki szintén részt vett az FKgP IB 1956. november 3-i ülésén, a következőket írta a szerzőnek Szabó Miklóssal kapcsolatban: „Először 1956. november 3-án este találkoztam vele, amikor ezzel jelent meg a kisgazdapárt intézeti bizottsági ülésén, hogy őt Nagy Ferenc küldte Bécsből. Szabó azt kérte, hogy Kovács Béla négyszemközt hallgassa meg. Ezt Béla először elutasította, majd Szabó izgatott kérésére mégis engedett. Átmentek egy szomszédos szobába, ahonnan pár rövid perc múlva újra kijöttek hozzánk. K. Béla a következőket mondta: Uraim, Szabó Miklós Nagy Ferenc követeként érkezett. Nagy Ferenc azt kérdezi tőlünk, a kisgazdapárt vezetőségétől, hogy haza jöjjön-e?... Jól emlékezem, hogy kis csend támadt, amelyet én törtem meg a következő javaslattal: Üzenjük neki azt, hogy miután akkor se kérdezett meg bennünket, amikor elment, most se kérdezzen meg bennünket, amikor haza akar jönni. Ezt a jelenlévők mind elfogadták és Kovács Béla Szabóhoz fordulva megismételte, hogy ezt mondd meg Nagy Ferencnek... Ezután Szabó eltávozott...” (Kővágó József levele Vida Istvánhoz. Linwood /USA/, 1984. július 5.) 12. Szabó Miklós: Foglalkozásuk emigráns. 88. old.


1. Abel, a hírszerzés világbajnoka KRONSTEIN Gábor Abel, „a hírszerzés világbajnoka” Abelnek azt a szovjet hírszerzőt hívták, akit 1962-ben a glienickei hídon kicseréltek Francis Garry Powers főhadnagyra, a lelőtt U-2 kémrepülőgép pilótájára. Mi mindent el nem mondtak s le nem írtak róla akkoriban a lapok, a rádió és televíziós kommentátorok! „Abel – az atomszuperkém”, „Szabadlábon az évszázad szovjet hírszerzője” – ezek valódi szalagcímek voltak. De véleményt nyilvánítottak kompetensebb személyek is. William F. Tompkins államügyész, az Abel-per közvádlója szerint „a hírszerzés világbajnokát kicseréltük egy amatőrért”, de James B. Donovan – Abel védője – sem adta alább az elismerést: „Abel nemcsak hivatásának művésze, hanem minden tekintetben zseniális ember. Fest, fényképez, öt nyelven beszél kifogástalanul. Művészien gitározik, kiváló elektrotechnikus, és megélne akár biokémikusként, akár jogászként is. De mindenekfelett tudott és tud valamit, amit kevés ember tud: hallgatni.” Bizonyos értelemben hallgatását – kivételes intelligenciáját és jellemerejét – ismerte el számos más kitüntetés mellett a Lenin-rend, a kétszeres Harci Vörös Zászló-rend, a Munka Vörös Zászló-rendje és a Vörös Csillagrend. A titoktartás azonban nem könnyíti meg az utókor, az életrajzírók dolgát. Ezért Alexander Ivanovics Belov esetében – ha ugyan ez Rudolf Abel ezredes valódi neve – minden adathoz hozzá kell fűzni gondolatban, csak valószínűleg történt így. Mint írják, 1903-ban született egy kommunista munkás családjában. Villamosmérnöki diplomát szerzett, de életpályájának a hivatásos hírszerző tevékenységet választotta. Johannes Weiss a Harmadik Birodalomban Ennek az életútnak bizonyos – erősen regényesített – részleteit a nyilvánosság mint Stirlitz-dossziét ismerheti A tavasz tizenhét pillanata című televíziós sorozatból. Lettországban 1940-ben feltűnt egy bizonyos Johannes Weiss autószerelő és gépkocsivezető, a Balti Németek Szövetségének buzgó tagja. Négy kemény év után Weiss főhadnagy a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. osztályának, vagyis a náci párt hírszerző szolgálatának munkatársa, Walter Schellenberg irányítása alatt. A tisztet – akiről nem is sejtették, hogy a szovjet hírszerzés embere – megbízták futárszolgálattal Svájc és Svédország, valamint Németország között. Ahogy a filmben is láthattuk, Rudolf Abel lefényképezi a szállított iratokat. Az így megszerzett információknak is szerepük volt abban a tiltakozó jegyzékben, amelyet a szovjet kormány 1945. március 16-án intézett a nyugati szövetségesekhez a németekkel folytatott különtárgyalások miatt. Azok abbamaradtak, ám közben Abelt, alias Weiss főhadnagyot letartóztatta a Gestapo, de – ahogy a film is érzékelteti – Schellenberg nem hagyta magára ügynökét. A háború utolsó hónapjaiban Abel adatokat szerzett a németek kiépülőfélben levő titkos ügynökhálózatáról. Megszerezte azoknak az SS-tiszteknek névsorát, akikre egy-egy katonai objektum – bánya, gyár, kutatóintézet – kényszermunkásainak likvidálását bízták. Maga is részt vett ilyen tervek meggátolásában. Az utolsó fegyveres akcióban meg is sebesült, s így került egy szovjet hadikórházba. (Érdemes megemlíteni, hogy Rudolf Abel 1941–42-ben Achsel Steinglitz Abwehr-őrnagy munkatársa volt. Talán ez a név adta A tavasz tizenhét pillanata rendezőjének az ötletet; hogy a főhőst Stirlitzre keresztelje.) Emil Goldfus „és” Martin Collins az USA-ban Három évi szakmai felkészítés után kapta Belov-Abel a nagy megbízatást: irányítsa Amerikában a szovjet hírszerző hálózatot. A rezidens sosem kémkedik, hanem összekötő és irányító szerepet tölt be. Az ilyen munka legfőbb szempontja a biztonság. A szervezet vezetőjének nem kiválnia kell az átlagból, hanem beleolvadni. A rejtőzködés tíz évének minden tapasztalata benne rejlik abban a megállapításban, amellyel Belov-Abel később saját munkáját jellemezte: „A hírszerzés nem kaland, nem szemfényvesztés s csak igen ritkán rögtönzés. Az ilyen tevékenység elsősorban szorgalmas és tervszerű aprómunka, amelyhez azonban állhatatosságra, akaraterőre, nagy tudásra és mindenekfelett jó idegekre s önuralomra van szükség.” Kétféle változat került forgalomba arról, hogyan jutott Abel ezredes Amerikába. Az egyik szerint Andrew Kayotis, volt náci balti-német irataival, aki 1947-ben kapott volna engedélyt, hogy beutazzon Kanadába, miután megjárt egy németországi internáló munkatábort is. A másik verzió 1948-ban indítja el Abel amerikai pályafutását. Eszerint ekkor érkezett Kanadába a Szovjetunióból a New York-i születésű Emil Goldfus, cseh származású emigráns, aki később legális útlevéllel költözött át az Egyesült Államokba. A két változatot össze lehet kapcsolni azon az alapon, hogy Kayotis már Emil Goldfus festő- és fotóművész nevén jelent meg New Yorkban, miután beutazta az országot, s fölvette a kapcsolatokat. 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Belov-Abel Brooklynban telepedett le, egy művésznegyedben, az Orvington Studio nevű szerény bérházban. Emil Goldfust szomszédai és barátai – festők, fényképészek, kisiparosok – színes, rokonszenves, barátságos embernek ismerték, aki nem politizál. Elfogadták gyanútlanul, hogy krónikus náthája miatt hosszabb-rövidebb időre szabadságra, gyógykezelésre jár. Eltávozása sohasem keltett gyanút. Ilyenkor Abel más néven, például Martin Collinsként végezte szervező munkáját, de szerét ejtette annak is, hogy jelentéstételre és pihenni a Szovjetunióba menjen. A kapcsolatfelvétel előzetesen kidolgozott felismerési terv szerint történt. Az ismertetőjel – s ebben a rezidens ötletessége nagy szerepet kapott – igen gyakran valamilyen határozott formájú vagy színű pipa volt. A kapcsolatfelvétel módjáról általában rövidhullámú adással értesítették Abelt. Ennek megfejtésére zseblámpaelemmel működő tranzisztoros rejtjelmegfejtő készüléket szerkesztett. Gazdagon kiélte fantáziáját és biztonságigényét az ügynökökkel való érintkezésben. A kapcsolattartás módja csak ritkán volt személyes találkozás, gyakrabban előre meghatározott rejtekhelyeken elhelyezett üzenet. Például az egyik park kerítésének meghatározott oszlopán elhelyezett krétavonások száma tudatta, hogy a tér meghatározott útján hányadik pad alatt található üzenet vagy pénz. A titkos anyagok elhelyezésére Abel számos önálló eljárást dolgozott ki. Saját maga esztergált üreges mandzsettagombokat, veteránjelvényeket, nyomós-ceruza belsejében alakított ki rejteket, bútordarabokat munkált meg, pénzdarabokat vágott ketté és illesztett össze. Fémből üzenettovábbító rejteket csinált. Ezek mágneses tapadókorongok segítségével könnyedén ráilleszthetők voltak szemétkosarakra, postaládákra. Rudolf Abel olyan óvatosan dolgozott, hogy az amerikai elhárítás akkor sem tudott a nyomára jutni, amikor pedig nyomot hagyott. 1953-ban Abel egy újságárusnak véletlenül egy kivájt pénzzel fizetett, amelyben mikrofelvételes üzenet is rejtezett. A rikkancsgyerek sok kémfilmet láthatott, s azonnal eljuttatta a megfelelő helyre az akaratlan zsákmányt. Ott azonban csak 1957-ben tudták megfejteni a kódot, miután a rejtjelkulcs árulás folytán a birtokukba került. Ez az üzenet is, akár a többi, mikropontok formájában került rá a hordozófelületre. Ebben Rudolf Abel valóban mester volt. Abel az eljárást oly mértékben tökéletesítette, hogy az FBI szakértőinek utólagos megállapítása szerint tízszer olyan gyorsan dolgozott, mint ők. Rudolf Abel a nyugati közvélemény szemében elsősorban „atomkém”, pontosabban az az ember, aki összehangolta az e téren Amerikában tevékenykedő szovjet informátorok munkáját. Ezek a szakemberek – tudósok, mérnökök, újságírók, diplomaták – általában kommunisták, legalábbis szimpatizánsok voltak, akik világnézeti alapon vállalták a hírszerző munkát a kibontakozó hidegháború éveiben. Rudolf Abel bizonyosan kapcsolatot tartott Gordon Londsdale szovjet hírszerző tiszttel, aki egyebek között az atomtudós Klaus Fuchsszal működött együtt. Fuchs a Los Alamos-i nukleáris kísérleti telepen dolgozott, s folyamatos tájékoztatást nyújtott az ottani kutatás számára áttekinthető részéről. Elfogatása után lebuktatta kapcsolatát, Harry Gold atomfizikust, aki viszont az ugyancsak Los Alamosban dolgozó David Greenglasst, Julius Rosenberg sógorát vonta be a hírszerzésbe. Bizonyosan Rudolf Abel hálózatához tartozott Martin Sobell és felesége is. Sobell elektromérnök volt, az egyetemen barátság fűzte Julius Rosenberghez, s egy ideig a beosztottjaként is tevékenykedett. Tisztázatlan, hogy kiterjedtek-e Rudolf Abel kapcsolatai Donald McLean szovjet hírszerzőre, aki 1947-ben annak a bizottságnak lett a titkára, amely az amerikai és a brit atomkutatást koordinálta. Így az atomkutatás és -gyártás egész területén áttekintéssel rendelkezett. Nyitott kérdés az is, hogy Abel ezredesnek – McLeantől függetlenül – volt-e kapcsolata egy másik szovjet hírszerzővel, Harold („Kim”) Philbyvel, aki 1949. októbertől 1951 júniusáig első titkárként működött a washingtoni brit nagykövetségen. E tények és föltevések Rudolf Abel tevékenységének csupán egyik irányát reprezentálják, s azokat is inkább az első évekből. Minden mást titok fed. Erről az ingoványos terepről akkor jutunk vissza a szilárd talajra, amikor Reino Hayhanem szovjet tiszt 1957. május 4-én elárulja az FBI-nak, ki is tulajdonképpen Goldfus. Az elhárításra már csak a figyelés rutinmunkája maradt. Ennek során fény derült arra, hogy Martin Collins és Emil Goldfus – egy személy. Június 21-én reggel tartóztatták le, alig egy-két órával a szokásos rádióleadás után. Rudolf Abel nagy lélekjelenléttel és egy kis szerencsével előbb a rejtjelkulcsot ejtette a vécékagylóba, majd a palettáján maradt kikevert festéket kaparta rá az asztalon fekvő radiogram-följegyzésre. A nyakkendőcsíptetőjében azonban ott maradt egy hártyapapírra írott jelentés. Már az autóban, elszállítás közben vette észre egyik kísérője, hogy Abel megkísérel valamit elrejteni, miközben keze a csíptető körül babrál. Elvette tőle, de a hirtelen mozdulattól a hártyalap észrevétlenül kiesett. Így is maradt azonban elég bizonyíték: a rádióleadó és az a Remington írógép, amelyen néhány, Hayhanemnek adott írásbeli utasítás is készült.


Rudolf Abel ezredest harmincévi börtönre ítélték. Alexander Ivanovics Belov, alias Rudolf Abel, alias Emil Goldfus, alias Johannes Weiss, valószínűleg azon a hideg februári reggelen élte át a tavasz tizennyolcadik pillanatát, amikor az NDK területére lépett a glienickei híd közepén. Képmagyarázat Amikor „kémekre” volt szükségünk Politikai karikatúra 1951–1952-ben 1951. november 19.: Egy amerikai katonai repülőgép megsérti az ország légiterét, szovjet vadászgépek Pápán leszállásra kényszerítik. (A kormány a behatolás miatt december 3-án jegyzékben tiltakozik az Amerikai Egyesült Államok kormányánál; december 11-én újabb jegyzékben elutasítja azt az amerikai választ, hogy az ország légiterét véletlenül sértették meg.) december 21.: A magyar kormány jegyzékben közli, hogy magyar bíróság elé állítják a határsértő gép személyzetét. december 28. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma jegyzékben közli, hogy bezáratja a New York-i és clevelandi magyar konzulátusokat, mivel a magyar kormány nem engedélyezte, hogy az amerikai követség tisztviselői meglátogassák a november 21-én őrizetbe vett pilótákat.

2. Képek




1. Régi térképek... L. NAGY Zsuzsa Régi térképek... Az 1920-as évek elejétől brosúrák, könyvek tömege jelent meg tiltakozva a trianoni békeszerződés ellen, s azt bizonygatva, hogy az antant teremtette Duna-medencei viszonyok hosszabb távon nem maradhatnak fenn.* E kiadványok túlnyomóan nagy része indulatok, gyűlölködés szítását, a nacionalista érzések felkorbácsolását szolgálta; szerzőik jórészt nívótlan bértollnokok voltak. Az a kisebb hányad azonban, mely ismert s ma is elismert írók, művészek, tudósok tollából került ki, sok tanulsággal szolgál a korszak légköréről, annak az értelmiségi generációnak érzelmi-tudati állapotáról, melynek személyes élménye volt a történeti Magyarország összeomlása. Kosztolányi Dezső szerkesztésében s Horthy Miklós előszavával jelent meg pl. a Pallas kiadónál az a kötet (Vérző Magyarország, Magyar írók Magyarország területeiért, Bp. é. n.), amely több mint 30 író, költő, művész, színházi ember, közéleti személyiség régi és új írásával idézte fel a történeti Magyarországot, azokat a városokat, vidékeket, amelyek kívül kerültek az új államhatárokon. A szerzői gárdában nemcsak Rákosi Jenőt, Apponyi Albertet, Herczeg Ferencet vagy Tormay Cecilt találjuk, hogy a rendszernek csupán néhány prominens személyét emeljem ki. Mellettük ott szerepel Babits Mihály, Gárdonyi Géza, Schöpflin Aladár, Lyka Károly, Krúdy Gyula, Hevesi Sándor, Pethő Sándor, Vészi József, Karinthy Frigyes, Zilahy Lajos, Erdélyi József s Kosztolányi is. S nem azért, mert elvakult, agresszív nacionalisták voltak, hanem mert alig néhány esztendővel a trianoni békekötés után még nagyon is elevenen élt bennük annak a történeti Magyarországnak a képe, amely Kassával a Habsburgok elleni függetlenségi harcokat, Nagyváraddal s így Adyval a magyar progresszió legragyogóbb fejezetét idézte fel. A politizáló közvélemény élénk figyelemmel kísérte a nemzetközi politika, a diplomáciai élet rezdüléseit, azokat az eseményeket, amelyekből azt olvashatták volna ki, hogy az antanthatalmak maguk is felismerték a békerendszer hibáit s szükségesnek ítélik immár azok korrigálását. Ennek a figyelemnek a terméke Szádeczky K.(ardoss) Lajos egyetemi tanár, az MTA rendes tagjának könyve is (A békerevízió kérdése. Bp., 1926. A Magyar Nemzeti Szövetség kiadványa). Bevezetőjében higgadt hangon, de határozottan emeli ki a békeszerződés létrejöttének és tartalmának azokat a mozzanatait, amelyeket ma is bírálattal illetünk (a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezés elvének megsértése, az autonóm jogok biztosításának elmulasztása stb.), s ugyancsak joggal, elsősorban a francia politika rovására írja a magyarságot ért nemzeti sérelmeket. Nagy hangsúlyt ad annak a ténynek, hogy több millió magyar került új államok fennhatósága alá, s hogy a békeszerződésbe foglalt ún. kisebbségi szerződés előírásait az érintett kormányok sorra-rendre megsértik. Ő is elfogadhatatlannak ítéli a békeszerződést, de az agresszív törekvésekkel szemben „minden erkölcsi és szellemi fegyver” felhasználását sürgeti a revízió érdekében. A könyv azonban nem a magyar nézetek ismertetésére készült. Azokat az angol, amerikai, francia, olasz, lengyel, norvég megnyilatkozásokat ismerteti a hazai olvasókkal, amelyek kritikusan szólnak az 1919. évi párizsi békekonferencia munkájáról s annak következményeiről. J. M. Keynes, Robert Lansing, Francesco Nitti és még sok más ismert vagy kevésbé ismert politikus, közéleti személy, újságíró könyvét, parlamenti beszédét, előadását veszi sorra, tudáshoz illően pontosan megnevezve forrásait. Olyan kevéssé ismert jelentéseket is bevon ismertetési körébe, amelyeket különböző egyházi delegációk (amerikai unitárius egyház, Református Presbiteri Világszövetség, az amerikai és brit unitárius egyház közös bizottsága) készítettek erdélyi körutazásaikról és bukaresti tárgyalásaikról. Tagadhatatlan, hogy a könyvben korrektül ismertetett álláspontok – függetlenül a mögöttük meghúzódó érdekektől – a békeművet felettébb tökéletlennek és a kialakult veszélyes feszültségek miatt korrigálandónak minősítik. Ennél tovább természetesen nem mennek, de nem is mehetnek: a magyar békeszerződés területi döntéseinek bármilyen módosítása a Duna-medence s egyben Európa kialakult erő- és szövetségi viszonyait bolygatta volna fel. Ezt pedig az 1920-as években az egykori antant szövetség egyetlen kormánya sem kívánta. Ennek ellenére Szádeczky a könyvében ismertetett nézetekben is a revízió irányába történt előrelépést látott s így értelmezett számos nemzetközi eseményt is. Szerinte pl. „a békerevízió felé határozott lépés történt a Dawes-féle tervezetben”, mely a jóvátétel törlesztésének érdekében Németország gazdasági talpraállását segítette elő. Ugyanígy a locarnói egyezményben (1922), mégpedig azért, mert kiegészítő szerződései döntőbíróság elé utaltak minden problémát, viszályt. Márpedig a döntőbíróság léte – Szádeczky értelmezése szerint – nagy lehetőséget rejtett magában a békés revízió eléréséhez. Nem kisebb reményt keltett benne az,


hogy nem sokkal könyve megírása előtt, 1924-ben, a Kemal Atatürk vezette mozgalom és fegyveres harcok eredményeként Törökországgal új békeszerződést kötöttek, lényegesen módosítva az 1920-ban már aláírtat. Joggal írta könyve befejező részében, hogy „Európa békéje nemcsak a Rajna vonalán fordul meg, hanem KeletEurópa pacifikálásában is”. Ennek azonban egyetlen feltételét a revízióban, Trianon békés korrekciójában látta. Szádeczky K. Lajos könyvét mégsem az elmondottak miatt emeltem ki a korabeli munkák közül. Igazi érdekessége azokban a térképekben rejlik,. amelyeket most tőle kölcsönözve közreadunk. E térképek azt mutatják be, milyen következményekkel járt volna az érintett nagyhatalmakra, ha olyan arányú területi veszteségeket kellett volna elszenvedniük, mint a történeti Magyarországnak. A békerevízió melletti szóbeli érveket látványos eszközökkel igyekezett megtámogatni a szerző. Tagadhatatlan, hogy egy egyszerű térkép a maga vizuális látványával erőteljesebb hatást képes kiváltani, mint egy még oly szakszerű leírás s ráadásul mindenki számára azonnal felfogható a mondanivalója, nem kíván nagyobb előzetes tájékozottságot. Nemcsak észérveket mozgat meg, hanem főleg érzelmeket, amelyek a feltételezett saját nemzeti sérelmek elgondolása révén – a szerző szándéka szerint – rokonszenvet, együttérzést válthatnak ki a sérelmet ténylegesen elszenvedett iránt. E térképek hatását az növelhette (a magyar nyelvű kiadást angol nyelvű is követte), hogy amikor és ahogyan megjelölték a „nyerteseket”, a feltételezetten elcsatolt területek új urait, akkor az illető ország történetéből múltbeli ellentéteket idéztek fel. Olyan feszítő erőket, amelyekre részben még az 1920-as években is lehetett appellálni. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország valamint a semleges Belgium térképei, s ahogyan azok a trianoni arányú veszteségeket feltüntetik, önmagukban is kifejezik, felidézik az amerikai rivalizálást Japánnal, Nagy-Britanniával, a konfliktusokat Mexikóval, de ugyanígy a valamikori angol és francia, valamint a francia–német–olasz–spanyol ellentéteket, Olaszország és Belgium esetében pedig a nem is távoli múlt küzdelmeit az egységes és önálló államért. A legfigyelemreméltóbb térkép az Egyesült Államoké. Ez ugyanis egy képzeletbeli „amerikai Trianon” esetén nemcsak Nagy-Britanniának, japánnak és Mexikónak juttat jelentős területeket, hanem egy olyan államnak is, mely soha nem létezett, mégpedig egy független néger államnak! Mivel a szerző a térképekhez sehol sem fűz magyarázatot, nem tudni, mi indította egy ilyen állam megjelölésére. Ha egy ilyen állam „megteremtésével” a magyarországi területváltozások drámaiságát kívánta aláhúzni, hatását: akkor is kétségesnek kell mondani. A fehér amerikai állampolgárok – ha egyáltalán eljutott hozzájuk ilyen térkép – nem feltétlenül a szerző szándéka szerint reagálhattak erre. Nem jobb a helyzet a színes bőrű állampolgárokkal sem, hiszen Szádeczky térképe olyan megnevezést használ (nigger), amely egyértelműen pejoratív és megalázó. Hogy a külföldi olvasó annak idején hogyan reagált e térképekre, nem tudjuk. Én azonban az Egyesült Államok térképét – a többivel együtt – illusztrációként felhasználtam a magyar és amerikai történészek Princetonban ez év áprilisában tartott konferenciáján, amelyre Hajdú Tiborral közösen készítettem előadást. A térképek az amerikai kollégák számára is érzékletesebbé és érthetőbbé tették a magyar társadalom s benne az értelmiség reagálását Trianonra. Az amerikai térkép azonban valójában és elsősorban csak derűt és mosolyt váltott ki, elsősorban a „Független néger állam” feltüntetése miatt, noha a konferencia amerikai résztvevői nemcsak fehér bőrűek voltak. Alig hiszem, hogy a kortársak is így fogadták volna. * Vö. L. Nagy Zsuzsa: A Párizs környéki békék. História, 1979/1. szám

2. Képek







1. Etelköz VÁCZY Péter Etelköz A közelmúltban jelent meg a Magyarország története tíz kötetben sorozat első kötete, mely a kezdetektől 1242ig tekinti át a magyarok és Magyarország történetét. A korszak egyik vitatott kérdése: hol terült el a magyarok vándorlásának utolsó előtti állomáshelye, Etelköz? (A szerk.) A magyarok honfoglalás előtti hazájáról Bíborbanszületett VII. Konstantinos könyve „A birodalom kormányzásáról” ad részletes tájékoztatást. Ekkortájt Bizáncban ismerték a legjobban a magyarokat. Amióta társaikkal, a kabarokkal együtt új népként megjelentek a Don és az Al-Duna közt, a Duna mindkét oldalán terjeszkedő bolgárokkal szemben a magyarok alkalmas szövetségest találtak a konstantinápolyi udvarban. Már Bölcs Leó (886–912) szövetkezett velük és ez a kötelék még szorosabbá vált azután, hogy ennek a császárnak fia, VII. Konstantinos 945–959 közt maga igazgatta a birodalmat. Magyar fejedelmi személyek sora látogatott Bizáncba, a görög egyház pedig a kereszténység terjesztése végett már püspököt szentelt „Turkia”, azaz Magyarország számára. Egy jól bevált régi szokás szerint a császári udvarban megforduló magyarokat alaposan kikérdezték és az ily módon szerzett értesüléseket írásba foglalva a császári levéltárban tárolták. Ugyanez történt azokkal a bizánciakkal, is, akik akár a császár megbízásából, akár anélkül keresték fel a magyarokat. Amikor tehát az irodalomkedvelő Konstantinos császár hozzálátott könyve magyar fejezeteinek megírásához, nem támaszkodott csupán személyes tapasztalataira, hanem kinyittatta a császári archívum fiókjait és magához kérette a még atyja életében összegyűjtött magyar tárgyú iratcsomókat. A forrásanyag, amely immár a császári szerző rendelkezésére állott, nem volt és nem is lehetett egységes. Amit még egy félszázaddal előbb fellegyeztek, az nyilván nem mindig egyezett azzal, amit a szerző a közvetlen érintkezés folytán maga látott és hallott. Az akkori írók azonban könnyedén túltették magukat a szövegek ellentmondásain és az egyeztetés nehézségeit az olvasóra bízták. E hanyagság hasznát elsősorban a filológus látja, aki a különböző eredetű szövegrészek szétválasztásával bíbelődik. Ami mármost Konstantinost mint írót illeti, műve a kor szerzői gyakorlatának iskolai példatára lehetne. Ezután nem csodálkozunk azon, hogy Konstantinos művének két különböző fejezetében Etelköz névalakja is kétféle. A 38. fejezetben a magyarok korai történetéről olvasunk, amikor őket még szaviroknak hívták, és a kangároktól vereséget szenvedve egy részük Perzsia felé vette útját, más része „nyugatra ment lakni az Atelkuzu[így, egybeírva] nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik”. Hogy ezt az őstörténeti anyagot nem maga a szerző hordta össze, hanem abból csak jól-rosszul válogatott, azt éppen az országnév régies írásmódja bizonyítja. A gyűjtést még atyja, Bölcs Leó végezte el. A könyv megírása idején, a 10. század közepén, a magyarok korábbi hazájuk nevét már másképpen ejtették ki. Ezt tanúsítja a konstantinosi mű 40. fejezete, ahol szó van a magyar honfoglalást megelőző eseményekről. Elbeszélése végén a császár ismét visszatér az elhagyott magyar haza sorsára: „Azt a helyet pedig, amelyen a türkök [így hívja a bizánciak szokása szerint a magyarokat] korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Kuzunek nevezik, smostanában a besenyők lakják.” A következőkben oly dolgokról beszél a császár, amiből világossá válik, hogy saját korának magyar viszonyait írja le. Beszámolója végén az Árpád-ivadékok nemzedékrendjét is közli. Feltűnően meleg hangon emlékezik meg „barátjáról” az Árpád-ivadék Termacsuról, „aki a minap jött fel Bulcsúval, Turkia harmadik fejedelmével és karchájával” Konstantinápolyba. Más forrásból tudjuk, hogy „nem sokkal utóbb” a jila(gyula) méltóság viselője is megjelent a császárnál. Minthogy az ő látogatását a szerző nem említi meg, biztosra vehetjük, hogy a fő adatközlő nem a Gyula, hanem a 948 körül Konstantinápolyban járt Termacsu volt. A 40. fejezetben közölt Etelköz-adat hosszabb tanulmányt igényel, mint a korábban ismertetett Bölcs Leó-kori adat. Tudniillik oly szövegben maradt korunkra, melyet előbb meg kell tisztítani részben a szerző, részben a másoló félreértéseitől. A korábbi Atelkuzu(olv. küzü) alapján az országnév 950 körüli alakja nem lehetett más, mint Etelküzü, s csak a másoló hibájából szakadt ketté Etelre és Küzüre. A név két tagja talán a kelleténél messzebb került el egymástól az eredeti görög szövegben. A számára értelmetlen és idegen küzü szóról könnyen vélhette a másoló, hogy ugyanúgy folyónév, mint az Etel. Ha újraolvassa a szerző szavait, tévedésére maga is rájött volna, hiszen a szerző Etelköz folyójáról egyes számban beszél. A küzü tehát semmiképpen sem lehet folyónév, s azonos a magyar köz szóval.


Konstantinos szövegéből félreérthetetlenül kitűnik, hogy a magyarok adták országuknak az Etelköz nevet.A névadás módja valóban teljesen megfelel a későbbi magyarországi gyakorlatnak. Tatárjárás előtti földrajzi neveink közt sok olyan példát találunk, amelyek az Etelköz típusnak tökéletesen megfelelnek. Adva van egy nagyobb víz, melynek területét egy kisebb víz behatárolja. A névadó szerepét a kisebb vízfolyás tölti be. A Rába adott nevet a Rábaköznek, a Bodrog a Bodrogköznek, a Sárvíz a Sárköznek stb. Konstantinos egyes számú fogalmazása eldönti azt a kérdést, hogy az Etelköz esetében egy vagy több vízre, esetleg több folyó által öntözött területre kell-e gondolnunk. Le kell szögeznünk: az Atel/Etelről, mint egy folyó nevéről emlékezik meg. Továbbmenve, még azt is mondhatjuk: a magyarok honfoglalás előtti hazájukat nemcsak maguk nevezték el, hanem igazi magyar módra adtak neki nevet. Ezt azért jó hangsúlyoznunk, mert a honfoglalók többnyelvűek voltak, a magyaron kívül beszéltek törökül is, sőt legalább kétféle változatban. Mégis úgy történt, hogy maga az ország oly nevet kapott tőlük, melynek az utótagja, a küzü > köznem török, hanem finnugor szó nyelvünkben. Tehát a magyar nyelvű elem többségben vagy legalábbis hangadó lehetett. Ha viszont az Etelköz névadást a Rábaköz módjára kell elképzelnünk, az Etel oly folyó volt, mely a magyarok földjét az egyik oldalról határolta. A császár tehát mindenképpen helytelenül írja, hogy ez a folyó a magyarok földjén „keresztülfolyik”. Tulajdonképp hol is keressük Etelköz névadó folyóját?E tekintetben a császár teljes bizonytalanságban hagyja olvasóját. De arról sem tájékoztat, hogy maga az Etelköz nevű ország hol feküdt. Kedvenc szavajárása szerint azonos vele „a besenyők földje”, „a besenyők országa”. A besenyők helyét viszont úgy határozza meg, hogy ott előbb a magyarok laktak. Amikor pedig a 39. és a 40. fejezetben a magyar–kabar seregek etelközi bevonulását beszéli el, szerinte a hódítók „a besenyők földjét” foglalták el, holott nagyon jól tudta, a besenyők csak a magyarok és a kabarok távozása után telepedtek oda. Könyvének magyar fejezetei alkalmatlanok arra, hogy segítségükkel Etelköz fekvését pontosan meghatározhassuk. Abból kell kiindulnunk, hogy VII. Konstantinos császár korában a besenyő kérdés sok gondot okozott Bizáncnak. A császár sokat idézett könyvében vissza-visszatérő kérdés: hogyan lehetne ezt a veszedelmes barbárt nyugalomra bírni és a birodalmi politika számára megnyernie. Nem véletlen, hogy a könyv legragyogóbb fejezete éppen a besenyő törzsszövetség leírása. Aki annyira ismerte a besenyőket, mint a császár, nem tévedhetett a besenyő föld kiterjedése dolgában. És a császárnak abban is hinnünk kell, hogy ennek a besenyő földnek határai egybeestek a magyar Etelköz határaival. Nagy szerencsénkre könyve két igen pontos felmérést tartalmaz Besenyőország kiterjedéséről. A két felmérés szöveghelye a 38. fejezet 65–40., valamint a 42. fejezet 20. és 60. sora. Az itt közölt adatok Etelköz helyét is meghatározzák. A 38. fejezet végén a császár külön kiemeli a folyók jelentőségét a besenyők életében. Noha minden törzsnek megvolt a maga neve, helyüket az egyes folyók neve után jelölték. E nevezetes folyókat a szerző a következő sorrendben közli: első folyó a Varuch,második a Kuvu, harmadik a Trullos,negyedik a Brutos,ötödik a Seretos. Közülük a két utolsót könnyűszerrel fel lehet ismerni a Prutban, illetve a Szeretben. A felsorolás tehát keletről halad nyugat felé. A harmadik folyó görögösített neve, a Trullosbiztosan azonosítható a Dnyeszter folyó török Turlanevével. Ez talán visszavezethető a hajdani szkíta-alán kori Türasnévadásra. Moravcsik Gyula a KuvubenaBug folyót sejti. Itt alighanem török névadással (vö. kun quv, középtörök guba) van dolgunk. Témánk szempontjából a kérdés lényegtelen, mivel a Varuchnem lehet más mint a Dnyeper „hun” Var nevének képzős változata. Amikor tehát Konstantinos a besenyők folyóit sorjában megnevezi, elsőként a Dnyeperről szól, utolsóként pedig a Dunába ömlő Szeret folyóról emlékezik meg. Vajon ezek határfolyók lettek volna, melyeken túl már idegen terület következett? Az idézett helyeken Konstantinos azonban nem Besenyőország határait akarta megrajzolni. Ehhez elegendő lett volna két folyó kijelölése keleten és nyugaton. Ő viszont öt folyót nevez meg, amelyek az ország területén keresztülfolynak. Konstantinos épp azt kívánta kifejezésre juttatni, hogy a besenyők szállásai e folyókhoz igazodtak. A legeltető pásztorkodás számára valóban létkérdés volt a jó telelés a folyók torkolatvidékén és az északi fekvésű legelők birtoklása a nyár folyamán. A besenyők életét is a pásztorkodás ritmusa szabályozta, mégpedig azon folyók mentén, melyeket a császár név szerint felsorolt. Az olvasó a folyókat ismerve csak akkor kap valami képet Besenyőország fekvéséről, ha a Dnyepert és a Szeretet nem tartja határfolyónak. Besenyőország tényleges határairól Konstantinos művének 42. fejezetében egy földrajzi áttekintés során beszél. Földleírása Belgrádnál kezdődik és a Duna mentén halad kelet felé. Itt mindjárt elsőként a magyarokat említi 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

meg, akik nemcsak a Dunától északra eső területeket, beleértve Morvaországot is, birtokolják, hanem a Dunától délre eső részt is a Száváig. Feltűnő, hogy Besenyőország csak Drisztrával átellenben, az Al-Dunánál kezdődik, tehát nyugat felé még az Olt folyót sem érte el. Ha viszont a könyv 40. fejezete (28. sor) szerint Magyarország keletre nem terjedt túl Traianus császár dunai hídjánál, felmerül a kérdés, kié volt innen a Duna bal parti része egészen Drisztra városáig. A császár adós marad a felelettel, s csak sejthetjük, hogy ezen a területen továbbra is fennmaradt a bolgár uralom. A határt mind a magyar, mind a bolgár részen a császár úgy írta le, miként azt saját kora viszonyaiból megismerte. Híradása mindenképpen hitelt érdemel. Drisztra városától keletre a Duna túlsó oldalán terült el a besenyők földje egészen a kazárok Sarkel nevű erődjéig. Ez az erőd még Theophilos császár (829–842) idején bizánci segédlettel a Don folyó régi medrének bal partoldalán épült közvetlenül 838 előtt, és arra a szárazföldi útra vigyázott, mely a kazárok Atil/Itilnevű fővárosáig vezetett. M. I. Artamonov orosz régész talált romjaira, és szinte teljes kiterjedésében kiásatta. Theophanes krónikájának folytatója – aki különben művének megírásához a megbízást VII. Konstantinostól kapta – úgyszintén azt állítja, hogy Sarkelnél a kazár őrség farkasszemet nézett a Don túlsó oldalán tanyázó besenyőkkel. Minthogy Sarkel a Donez torkolatánál északabbra feküdt, a Donez völgyéből érkező utak felett is a besenyők gyakoroltak ellenőrzést. Szóról szóra kell tehát vennünk azt, amit Konstantinos császár könyvének 42. fejezetében a 63. sorban lejegyzett: „Besenyőország tartja birtokában az egész földet Oroszországig és Boszporuszig s egészen Cherszónig...”, vagyis az Azovi-tengerig. Ekkor az oroszok – írja a császár – a Dnyeper folyó felső szakaszán laktak és ezen a folyón lehajózva keresték fel Bizánc kikötőit. Mielőtt még a besenyők berendezkedtek volna a Fekete-tenger északi partvidékén az Al-Dunától a Don torkolatvidékéig, e nagy kiterjedésű hazát a magyarok lakták. Konstantinos császár meg volt győződve arról, hogy a magyar Etelköz pontosan ott feküdt, ahol távozásuk után sátrat vertek a besenyők. Az elnevezés egy folyóra utal, melyet az itt élő magyarok Atelnek,később pedig Etelnekhívtak. Az elmondottak után nem lehet kétséges, hogy ez a folyó azonos a Don folyóval, mely valóban egy nálánál is nagyobb vízbe, a tengerbe ömlik. Az ország magyar neve, Etelköz, tehát pontosan követte a hazai gyakorlatot, melyet későbbi példákból (Rábaköstb.) ismerünk. Hogy a történelem folyamán fellépő törők és mongol népek is így nevezték a Dont, arra példát ad Johannes Dlugoss, Matthias Miechovius (quem Tartari vocant Edil). A Don török nevét a magyarok magukévá tették és azután sem felejtették el, hogy új hazát találtak a Duna–Tisza mentén. A 13–14. században szerkesztett latin nyelvű krónikáink nagyon jól ismerik a kérdéses folyó Don nevét, mégsem mulasztják el megjegyezni: „a Szkítiában eredő Don folyót a magyarok Etul-nek[Etül] nevezik” (Kézai Simon 6. fej.), vagy „Etulfolyó, azaz a Don” (14. századi krónikaszöveg 6. fej.) vagy „nagy folyó a Don, Szkítiában ered, a magyarok Etülnek hívják” (uo.). Amikor pedig ugyanez a krónikás elbeszéli, hogy Attila Siccambria, azaz Óbuda elfoglalása után őrséget állított fel birodalma minden sarkában, az egyik őrség a Don folyó id est Etulpartjához került (uo. 13. fej.). E krónikák keletkezésekor Julianus már megfordult a Donnál (nála Denh) és a Volgánál, sőt más utazók eljutottak a mongolok (tatárok) távoli székhelyéig is. Ezek az utazók azonban csak a Volgát mondják Etilianak,vagy mint Julianus Ethilnek,a Dont soha, nekik ez a folyó Don, vagy ókori nevén Tanais.Tőlük tehát krónikásaink nem tanulhatták se a folyónév Etül alakját, se Donnal való azonosítását. Ennek a névazonosításnak a magyar honfoglalás kori hagyományban kellett gyökereznie, melyben az Atelalakból előbb Etel,majd a 13. századra Etül (Etul) lett.

2. Képek



1. Lengyelország, 1939. A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. II. rész KÖZÖS DOLGAINK DIÓSZEGI István Lengyelország, 1939 A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. II. rész A szovjet–német szerződés után Londonban és Párizsban nem tudhatták, hogy miről beszélt Hitler Obersalzbergben, de a katonai készülődés láttán nem lehettek illúzióik. Tulajdonképpen már ekkor csak a tudomásulvétel és a háború között választhattak, de úgy gondolták, hogy a manőverezésnek és a diplomáciának is vannak még esélyei. Ha egyrészt határozottságot, másrészt megértést mutatnak, Hitler talán még jobb belátásra tér. Most az angolok mutattak nagyobb kezdeményezőkészséget. Válaszul a német katonai intézkedésre, a kormány a haderőt részlegesen mozgósította, a hadiflotta és a légierő számára pedig riadókészültséget rendelt el. Azt is jó érzékkel feltételezték, hogy Hitler a szovjet–német szerződés következtében a nyugati hatalmak passzivitásában reménykedik. Chamberlain levelet küldött Hitlernek, amelyben figyelmeztette, hogy Anglia az új helyzetben is változatlanul be szándékozik tartani Lengyelországgal szemben vállalt kötelezettségeit. Hogy kijelentésének nyomatékot adjon, az eddigi ideiglenes egyezmény helyett augusztus 25-én kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött Lengyelországgal. Párizsban valóságos sokkot váltott ki a szovjet–német egyezmény, és úgy tűnik, hogy Hitler feltevése: a nyugati hatalmak sorsára hagyják Lengyelországot, nem volt teljesen alaptalan. Augusztus 23-án összeült a kibővített francia minisztertanács. Daladier miniszterelnök így tette fel a kérdést: mi a jobb ebben a helyzetben: ha hűek maradunk vállalt kötelezettségeinkhez, és azonnal háborúba lépünk, avagy ha felülvizsgáljuk álláspontunkat, és az így nyert időt katonai erőnk kiépítésére használjuk fel. Gamelin tábornok, a vezérkar főnöke az első lehetőséget támasztotta alá katonai érveivel. Kijelentette, hogy bízik Lengyelország tisztességes ellenállásában, amely a német hadsereget megakadályozza abban, hogy a következő tavaszig Franciaország ellen fordulhasson. Addigra pedig már Anglia is Franciaország mellett áll. A minisztertanács ennek megfelelően elhatározta, hogy megkezdi az előkészületeket az általános mozgósítás elrendelésére. A végeredmény tehát, ha ingadozás után is, Párizsban is ugyanaz volt, mint Londonban. Katonai intézkedések meghozatala, minden eshetőségre felkészülve. Ezek az intézkedések azonban, miként Londonban, nemcsak a kikerülhetetlen háborút, hanem az elrettentést is szolgálták. A francia kormány eltökélt szándékát a berlini francia nagykövet augusztus 25-én Hitler tudomására hozta. A kemény hang és az erődemonstráció meghozta gyümölcsét. A Lengyelország megtámadására utasító hadparancs augusztus 22. óta érvényben volt, és Hitler már a pontos időpontot: augusztus 26. hajnalát is megjelölte. Amikor azonban augusztus 25-én a délutáni órákban megérkezett az angol–lengyel szerződés híre, és a berlini francia nagykövet is világosan jelezte kormánya szándékát, egyszerre megtorpant a német háborús elszántság. Hitler – nem kis zavart okozva a felfejlődő hadosztályok soraiban – visszavonta a támadási parancsot. Átmeneti zavar volt ez csak persze, nem végleges visszavonulás. Történelmietlen lenne a feltevés, hogy a töretlen szilárdság végképp visszarettentette volna Hitlert a háborútól. A nemzetközi helyzet túlságosan kedvező volt számára ahhoz, mintsem hogy lemondjon az „élettér” megszerzéséről. A nyugati hatalmak magatartása azonban megkönnyítette számára a második, most már visszavonhatatlan döntés meghozatalát. London és Párizs ugyanis nemcsak erőt fitogtatott, hanem jószolgálatait is felajánlotta. A fenyegetésekkel egyidejűleg Berlin tudomására hozták, hogy hajlandók közreműködni a német–lengyel konfliktus békés és méltányos rendezésében. Hitler ebből azt vonhatta le, hogy az angol–francia háborús szándék mégsem töretlen, de ha mégis az, a német tárgyalókészség kinyilvánításával befelé és kifelé is demonstrálhatja jóhiszeműségét. És ez olyan terep volt, ahol nem lehetett vele versenyre kelni.


Mert Hitler nem az a partner volt, akivel el lehetett járni a klasszikus diplomácia hagyományos tánclépéseit. A ritmust ő diktálta. Miközben gátlástalanul megígérte, hogy örökre garantálja Anglia és Franciaország birtokállományát, kikötötte, hogy Lengyelországgal csak Danzig és a korridor átengedéséről hajlandó tárgyalni. Ugyanakkor a Lengyelország elleni féktelen sajtópropagandával olyan atmoszférát teremtett, amely a lengyel kormány számára egyszerűen lehetetlenné tette, hogy bármiről is tárgyaljon. Amikor angol és francia nyomásra a lengyel kormány végül hajlandó volt a kapcsolatok felvételére, Hitler a tárgyalások feltételéül teljhatalommal ellátott lengyel megbízott érkezését szabta. A berlini lengyelkövet augusztus 31-én már csak időhiány miatt is enélkül jelent meg a német külügyminiszternél. A kör bezárult. Az angol és a francia nagykövettel közölték, hogy a lengyel kormány azzal, hogy nem küldött teljhatalmú megbízottat, gyakorlatilag elutasította a német javaslatokat. De ugyanaznap délben, még mielőtt a lengyel követ a külügyminisztériumba érkezett volna, a távírók már lekopogták a parancsot: szeptember 1-jén, hajnali háromnegyed ötkor támadás.. Hitler támadásban 1939. szeptember 1-jén a reggeli órákban a lengyel államelnök felhívással fordult a lakossághoz. Bejelentette, hogy az ősi ellenség támadást indított a lengyel állam ellen. Kifejezte meggyőződését, hogy a lengyel nemzet egy emberként a főparancsnok mögé sorakozik, és mint a lengyel–német kapcsolatok története során annyiszor, most is alaposan megleckézteti a támadót. Felhívását a teljes győzelem iránti bizalom kinyilvánításával fejezte be. Önbizalom nélkül nem lehet háborúba indulni, és semmilyen kormány nem keltheti a lakosság előtt a defetizmus látszatát. A győzelem és az offenzíva azonban a háborúban korántsem szinonim fogalmak. A hadsereg vezetőinek a megfelelő stratégiát a helyzet és az erőviszonyok ismeretében és alapos mérlegelésével kell kialakítaniuk. Vannak esetek, amikor a defenzíva, a szívós védekezés sokkal inkább célravezető, mint az erőltetett támadás. A lengyel hadsereg főparancsnoka úgy ítélte meg, hogy most nem ilyen esetről van szó. A haditerv szerint az északon felállított hadseregnek rögtön el kellett foglalnia Danzigot, a délinek be kellett törnie Felső Sziléziába, a középsőnek pedig meg kellett akadályoznia mindenféle német kibontakozást. Úgy gondolta, hogy a lengyel hadsereg ereje és bátorsága megfelelő garancia e terv végrehajtására. A lengyel véderő számszerűen valóban nem volt jelentéktelen. Mozgósítás esetén negyven hadosztályt tudott felvonultatni. De technikai színvonala nem volt magasabb egy első világháborús hadseregénél. Kevés volt a repülője, alig volt harckocsija, ezek nélkül a nagyszámú gyalogság és a már-már anakronisztikus lovasság pedig nem lehetett ütőképes. Ráadásul a diplomáciai huzavona miatt a mozgósítással is megkéstek, és a háború kirobbantásának pillanatában csak a hadosztályok fele volt állomáshelyén. A szomszédoktól nem lehetett várni a hiányzó hadosztályok pótlását. Szlovákia a háború második napján csatlakozott a támadó Németországhoz. A Szovjetunió a Németországgal kötött szerződés értelmében semlegességet tanúsított, a szövetséges Románia pedig mozdulni sem mert. Egyedül Magyarország tett barátságos gesztust: ellenintézkedéseket kilátásba helyezve elutasította a felvidéki vasutak igénybevételére vonatkozó német kérést. De hát ez is csak a helyzet további romlását akadályozta meg, közvetlen segítséget nem jelentett. A korszerűtlen és késlekedő lengyel hadsereggel szemben Európa legerősebb és legjobban felszerelt hadserege állott. A németek már augusztus eleje óta fokozatosan mozgósítottak, így a háború megindításakor hatvanhárom hadosztályt összpontosítottak a határon. Ez önmagában is háromszoros túlerő volt, amit a technikai színvonalban mutatkozó különbség még meghatványozott. A hadosztályok közül öt páncélos divízió volt, egyenként háromszázötven harckocsival, a szárazföldi hadmozdulatokat kétezer harci repülő támogatta. A számbeli és technikai fölény, amelyet a német hadvezetés maximálisan kihasznált, kezdettől egyenlőtlenné tette a küzdelmet. A német légierő már az első napon, még felszállás előtt megsemmisítette szinte az egész lengyel repülőgép-állományt, és a korlátlan légifölény birtokában közúton és vasúton megakadályozott minden lengyel csapatmozgatást. A német páncélos ékek mélyen behatoltak a lengyel állások mögé, elvágták egymástól a különböző csapattesteket, és darabokra szabdalták az ezernégyszáz kilométer hosszú lengyel arcvonalat. Amikor a lengyel főparancsnok szeptember 5-ről 6-ra virradóan elrendelte a visszavonulást, már késő volt. A hadosztályok többsége nem tudta kivonni magát a német bekerítésből. A kormány még aznap elhatározta, hogy elhagyja Varsót, ahová szeptember 8-án megérkeztek az első német páncélos egységek. A gyors német előnyomulásnak azonban mindvégig megvolt a kockázata. Szeptember 3-tól Németország hadiállapotban volt Franciaországgal és Angliával, és a francia támadással számolnia kellett. Egy vezérkari tiszt azt vallotta a nürnbergi törvényszék előtt, hogy nyugaton egy puskaporos hordó tetején ültek. Mint mondotta, Hitler túlságosan is intelligens volt ahhoz, hogy ne vessen ezzel számot. Minden reggel az volt az első kérdése, 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hogy történt-e valami a nyugati fronton, és amikor sorra nemleges választ kapott, nehezen tudta leplezni elégedettségét. Keitel, a német haderő főnöke úgy nyilatkozott, hogy francia támadás esetén – mivel nyugaton mindössze húsz hadosztállyal rendelkeztek – csak színlelt védekezésre lettek volna képesek. A francia aktivitással nemcsak a német hadvezetés, a lengyel vezérkar is számolt. Teljes joggal. Az 1939. májusi katonai egyezmény előírta, hogy Franciaország a háború megindulásé után azonnal légi akciókat kezd Németország ellen, a háború harmadik napján korlátozott célú offenzívát indít, a tizenötödik napon pedig teljes haderejével rátámad Németországra. A katonai konvenciót a szeptember 4-én létrejött politikai egyezmény megerősítette. A légitámadások azonban az első, és a következő napokon is elmaradtak, és a harmadik napon sem indult meg a korlátozott célú támadás. Amikor a lengyel katonai attasé szeptember 5-én kétségbeesetten reklamálta a beígért légitámadásokat, azt a választ kapta, hogy a lengyelországi csata gyors fejleményei nem teszik lehetővé a kilátásba helyezett lépések megtételét. A francia hadvezetés az ugyancsak reklamáló politikusokkal szemben azt a katonai tekintetben furcsa érvet használta, hogy a légitámadás német ellenakciókat váltana ki, ami nehezítené a folyamatban lévő csapatösszevonásokat. A francia–angol politikai és katonai vezetés valójában nem volt ennyire céltalan, és nem csupán az eseményektől sodortatta magát. Németországtól eltérően – amely improvizatív módon kezdte meg a háborút, és még azt sem tisztázta, hogy mit fog tenni a valószínűleg győztes lengyelországi hadjárat után – Anglia és Franciaország hosszú távú és részleteiben kidolgozott stratégiai tervvel bocsátkozott a küzdelembe. Amit tett, illetve amit nem tett meg 1939 szeptemberének kritikus napjaiban, ebbe a hosszú távú stratégiai tervbe illeszkedett. Az angol és a francia kormány az első világháború kedvezőtlen tapasztalatait megszívlelve még 1939 tavaszán elhatározta, hogy létrehozza a két ország közötti legfelsőbb haditanácsot azzal a céllal, hogy a hosszú távú stratégiát kidolgozza és az erőfeszítéseket összehangolja. A vezérkarok 1939 tavaszán olyan háborúval számoltak, amelyet Angliának és Franciaországnak a német–olasz koalíció ellen kell vívnia. Feltételezték, hogy a háborúba az utóbbiak oldalán japán is beavatkozik, és számításba vették a különböző országok számára kilátásba helyezett garanciákat. Ennek megfelelően, jóllehet Európára koncentráltak, átfogó stratégiai tervet készítettek. Az átfogó stratégiai tervben abból indultak ki, hogy Anglia és Franciaország olyan ellenféllel áll szemben, amely jobban felkészült a háborúra, erősebb szárazföldi hadsereggel és légierővel rendelkezik, ugyanakkor alulmarad tengeri erejét és általános gazdasági potenciálját tekintve. Ebből következően az első időszakban az ellenség támadó hadműveleteivel kell számolni, és az erőket ennek az offenzívának a visszaverésére kell összpontosítani. A stratégia ezért először kifejezetten védekező jellegű lehet. A defenzív stratégia ugyanakkor nem zárja ki a gyengébb ellenfél, az Olaszország elleni támadó hadműveleteket. A következő időszakban a politikának arra kell irányulnia, hogy Németországot továbbra is feltartóztassa, miközben Olaszországra döntő csapást kell mérni. Eközben a katonai erőket olyan szintre kell hozni, hogy a Németország elleni offenzív fellépésre képesek legyenek. Mindezt az ellenségre gyakorolt gazdasági nyomással és a semleges hatalmak, különösen az Egyesült Államok segítségének igénybevételével meg lehet gyorsítani. A stratégiai tervezés későbbi szakaszában más országok, így főként Lengyelország beavatkozásának következményeit is mérlegelték. Ezt a lehetőséget kedvezőnek ítélték, mert így Németország kétfrontos háborúra kényszerülne, de a Lengyelországgal való szövetségnek csak abban az esetben tulajdonítottak stratégiai jelentőséget, ha keleten hosszú, szilárd és tartós front keletkezik. A háború kirobbanása esetén a lengyel szövetséget mindenképpen hasznosnak ítélték, mert ha Németország nyugaton támad, Lengyelország huszonöt-harminc hadosztályt leköthet. Ha pedig rögtön Lengyelország ellen fordul, amit valószínűbbnek véltek, meghosszabbodik az angol–francia felkészülési idő, és még a. német ütőerő is jelentékenyen meggyengülhet. De Lengyelország összeomlása biztosnak látszott, ha nem gyakorolnak nyomást Németországra és nem kényszerítik arra, hogy megállítsa offenzíváját. És ebben volt a nehézség. Franciaország fel volt készülve arra, hogy támadást indítson Olaszország ellen, de arra semmiképp, hogy a megerősített német határt, a Siegfried-vonalat áttörje. Legfeljebb korlátozott célú akciókat kezdhetett, ezek viszont aligha helyezhették Németországot a kétfrontos háború nyomása alá. A levegőben ugyancsak nehéz volt segítséget nyújtani, amennyiben a német katonai célokra korlátozódtak, olyan repülőgépekkel pedig, amelyeknek hatósugara a lengyel–német határig terjed, sem az angolok, sem a franciák nem rendelkeztek.


Mindebből logikusan adódott a kegyetlen végkövetkeztetés: „Lengyelország sorsa a háború végső kimenetelétől függ, ez utóbbi pedig azon képességünktől, hogy Németországot legyőzzük, nem pedig attól, hogy a Lengyelországra nehezedő nyomást kezdettől mérsékeljük.” A „nagy stratégiát” ismerve értelmetlen szópárbajnak tűnik a visszaemlékező politikusok és katonák vitája. Chamberlain és Daladier, Georges Bonnet és Gamelin kezdettől tudta, hogy sorsára fogják hagyni Lengyelországot; az angol és a francia érdekek szempontjából valamennyien így látták ezt helyesnek és célravezetőnek. Az az ellentmondás is feloldódik, hogy miért kötelezték el magukat, ha tudták, hogy nem lesznek képesek segíteni: Párizst és Londont addig nem fenyegette közvetlen veszély, amíg lengyel katona harcolt a Visztulánál. A számításba csak ott csúszott hiba, hogy a lengyel ellenállás a vártnál hamarabb összeomlott, és ezt nemsokára a franciák és az angolok is drágán megfizették. Az első és a legszánandóbb vesztes azonban Lengyelország volt. A szeptemberi forró napokban sok egyéb illúzió mellett a szövetségesi hűség illúziója is szertefoszlott, és a megkínzott Lengyelországnak meg kellett tapasztalnia az önzésre és az önérdekre alapozott államközi kapcsolatok kegyetlen valóságát. A cikk első részét előző számunkban (1985/3. sz. 29. old.) közöltük.


1. Magyar kánkán 1848 júliusában egy liberális fõnemes szemével MODERN FORRÁSTUDOMÁNYOK SPIRA György Magyar kánkán 1848 júliusában – egy liberális főnemes szemével Az itt látható, Politikai tánczvigalomcímű kőnyomatos karikatúrával azóta, hogy Világos után üldözött vaddá lett, a közönség csak 1981-ben, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Művészet Magyarországon 1830– 1870című kiállításon találkozhatott ismét. Bemutatásának érdeme Szabó Júliáé (aki a kiállítás előkészületei során a Történelmi Képcsarnok birtokában lévő ismert példányának egy párdarabját is felfedezte a keszthelyi Helikon-könyvtárban). Értelmezésére azonban ő, művészettörténész lévén, nem vállalkozott, hanem e sorok íróját kérte fel erre. Ennek a feladatnak próbálok most eleget tenni abban a meggyőződésben, hogy a képet érdemes is alaposabban megvizsgálnunk, mert igen érzékletes kifejezője a negyvennyolcas forradalom táborán belüli nézetharcoknak, közelebbről: azoknak a kifogásoknak, amelyeket 1848 nyarán a forradalom kormányrúdját kezükben tartó liberális politikusok követői emeltek a kormánypolitikát balról bíráló radikálisokkal szemben. Hogy képünk valóban ezeket a kifogásokat tárja elénk, azt már a karikaturista személye is kétségtelenné teszi. Igaz, a mű szignálatlan; felirata csupán annyit árul el, hogy sokszorosítása Walzel Ágost Frigyes pesti kőnyomdai műintézetében történt. De elég egyetlen pillantást vetnünk a képen nyüzsgő alakok megjelenítési módjára vagy akár csak a rajta olvasható szövegek betűformáira, hogy lássuk: ez a lap a legszorosabb testvéri viszonyban van azokkal az ugyancsak a forradalmi baloldalt ostorozó s ugyancsak Walzel által piacra dobott gúnyrajzokkal, amelyeket – mint például a Kik megtörvén honunkban az egyetértést, a reactiót leginkább elősegitékvagy A hivatal- és dicsvágy szemete az egyenlőség fényes kocsijáncíműt1 – köztudomás szerint Szerelmey Miklós rajzolt kőre Andrássy Manó gróf előképe alapján2 Andrássyról pedig tudjuk, hogy már 1848 előtt is szorgosan tevékenykedett a liberális ellenzék céljainak valóra váltásáért – úgyis, mint például Torna vármegye ellenzéki követeinek egyike az utolsó rendi országgyűlésen, de úgy is, mint karikaturista (például mint egy Széchenyit ellenzéki nézőpontról kifigurázó torzkép3 alkotója) –, s az általa választott útról a márciusi forradalom győzelme után sem tért le, minek folytán 1848. május 20-án a közben kormányra került volt ellenzéki vezetők bizalmából a főispáni tisztséget is elnyerte megyéjében.4 De ha a karikaturista kilétét nem tudnók is tisztázni, azt, hogy műve a kormány híveinek a radikális politika iránt táplált aggályait önti képi formába – mégpedig úgy, ahogyan ezek az aggályok 1848. július 20–22. táján körvonalazódtak –, magából a rajzból is kihámozhatnók. Hiszen a rajz középpontjában egy sárba tiport pergamentekercset látunk, amelyen a Sanctio Pragmaticafelirat olvasható; s a Magyarország és Ausztria kapcsolatát hajdan oly szorosra fűző (a magyar liberálisok által pedig a márciusi törvényekben is változatlan érvényűnek elismert) pragmatica sanctiótelőször éppen ezekben a napokban, a nem sokkal előbb megnyílt első magyar népképviseleti országgyűlés képviselőházának válaszfelirati vitája során érte általános támadás, és ezt a támadást a forradalom radikálisai intézték ellene – indítékot erre végső soron attól a harctól kapva, amely Lombardiában és Venetóban ekkor már négy hónapja folyt a függetlenségükért fegyverre kelt itteni Habsburgalattvalók meg a segítségükre sietett piemonti sereg és a császári csapatok között. A magyar forradalom tábora ugyanis kezdettől fogva mélységes rokonszenvvel tekintett az olaszokra mint Magyarország természetes szövetségeseire, s a rokonszenv jó ideig rányomta a maga bélyegét a Batthyánykormány ténykedésére is. Július elején azonban egyszerre fordulat állott be a kormány Észak-Itáliával kapcsolatos vonalvezetésében, mégpedig azért, mert Batthyányék az előző hetekben mind több jelére figyeltek fel az osztrák kabinet Magyarország iránti ellenségességének s – tapasztalván a magyarellenes nemzetiségi mozgalmak terebélyesedését meg a márciusi jobbágyfelszabadítás kereteinek kitágítására irányuló parasztmozgalmak elharapózását – egyre nyomasztóbbnak kezdték érezni az ország belső helyzetét is. A népképviseleti országgyűlés összeültekor tehát a kormány – hogy Magyarország javára hangolja az udvari köröket – olyan meglepetésszerű indítvánnyal fordult a képviselőházhoz, hogy mivel a piemonti beavatkozás az észak-itáliai polgárháborút külháborúvá változtatta, külháború esetén pedig Magyarország a pragmatica sanctio értelmében köteles Ausztria támogatására kelni, a ház az országgyűlés megnyitó ülésén elhangzó trónbeszédre adandó válaszfeliratában az olasz földön küzdő császári csapatok megerősítésére ajánljon fel több tízezer magyar újoncot. És a képviselők liberális többsége magáévá is tette ezt a kezdeményezést. A baloldali képviselők viszont mereven szembehelyezkedtek az indítvánnyal, s a válaszfelirati vita során annak a véleményüknek adtak hangot, hogy – bármit parancsol is a pragmatica sanctio – Magyarországnak nem szabad 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

– vagy ha igen, akkor épp az olaszok oldalán volna indokolt – beavatkoznia az észak-itáliai háborúba; egyikük, Perczel Mór pedig még azt is jónak látta kijelenteni, hogy a piemonti uralkodó, Károly Albert nem gáncsot, hanem egyenesen elismerést érdemel csapatainak Lombardiába küldéséért.5 És az előttünk fekvő gúnyrajz teljes hűséggel tükrözi azokat a gondolatokat, amelyek az ilyen és hasonló megnyilatkozások hallatára támadtak a kormánytámogató honatyákban. Vegyük hát most szemügyre képünket kissé közelebbről, további részleteire is kiterjedő figyelemmel. A litográfia balszélén az országra a liberális politikusok szerint leselkedő veszélyeket látjuk megjelenítve. A Habsburgok oldaláról fenyegető veszély persze nem szerepel köztük, mert a liberálisok zöme ez idő tájt még kételkedett a Habsburgok ellenforradalmi szándékaiban. Annál nagyobb hangsúlyt kap viszont a nemzetiségi mozgalmak keltette veszély, amelyet itt az egyes nemzetiségeket sommásan jelképező, egyéni vonásokkal nem bíró figurák testesítenek meg: egy fejszével felfegyverkezett román, aki az „oláh nemzet”-et élteti (s evvel annak a – magyar részről mind ez ideig elutasított – követelésnek a szószólójaként lép színre, hogy a magyarországi nem-magyarokat ezentúl ne kezeljék az ország valamennyi lakójára kiterjedő magyar „politikai” nemzethez tartozókként, hanem különálló nemzetek fiainak ismerjék el őket); egy szerb pópa, aki I. Miklós orosz cárt éljenzi meg, mégpedig mint saját uralkodóját (s ezzel annak a magyar liberálisok körében meggyökerezett hiedelemnek van hivatva kifejezést adni, hogy a hazai nemzetiségi mozgalmak nem a hazai körülmények alakulásának köszönhetik létüket, hanem csupán orosz bujtogatás termékei, de éppen ezért fölöttébb nyugtalanítóak); egy polgári öltözékű szerb, aki a karlócai szerb nemzeti gyűlésen május 13-án a magyarországi szerbek vajdájává választott Stevan Šupljikac ezredesre kiált éljent (s evvel azt hivatott sugallni, hogy az autonóm vajdaság létrehozásáért harcba indult szerbek – a többi nemzetiségi mozgalommal egyetemben – az ország állami egységét veszélyeztetik); egy szuronyt szegező horvát határőr, aki a magyar kormánnyal még tárgyalni sem hajlandó horvát bánt, Jellačićot élteti (s ezzel a Horvátországban folyó fegyveres készületekre van rendeltetve figyelmeztetni a kép szemlélőit); meg három fátermörderes erdélyi szász, akik a Szászföld különállásáért emelnek szót (s így szintén a nemzetiségek önkormányzati törekvéseinek fenyegető mivoltára hivatván emlékeztetni). Ezek mellett első pillantásra kisebb nyomatékot látszik kapni a parasztmozgalmak veszélye. De ha jobban meggondoljuk a dolgot, rá kell ébrednünk, hogy a rajz készítőjének szemében ténylegesen ez sem lehetett sokkal kisebb veszély, hiszen a földesúri magántulajdon szentségét csorbító parasztmozgalmak részvevőit (sok más liberálishoz hasonlóan) ő is kommunistáknak könyveli el, a kommunizmus kísértetét pedig a párizsi Club de la Révolutionfejétől, a Duna partján a valóságosnál nyilván jóval félelmetesebb forradalmárnak képzelt Armand Barbéstől kölcsönzött arcvonásokkal ruházza fel, s kezébe égő fáklyát ad annak éreztetésére, hogy a parasztmozgalmak, ha nem ügyelnek rájuk, előbb-utóbb lángba fogják borítani az országot. S miután így sorra vette az országra szerinte leselkedő veszedelmeket, a rajzoló a kép közepe táján bemutatja a radikálisokat is, mégpedig olyan emberekként, akik mit sem törődnek ezekkel a veszedelmekkel s általában sem az ország érdekeiből indulnak ki, hanem egyedül azon törik a fejüket, hogyan mímelhetnék a (magyar viszonyokkal pedig összhangba nem hozható) francia módit minél szolgaibban. Másként legalábbis nemigen értelmezhető, hogy a radikálisokat megtestesítő figurák a kor legdivatosabb francia táncát, kánkánt járva egy a francia jakobinusok jelképével, frígiai sipkával is megfejelt vörös zászlót lejtenek körül, s hogy éppen ők azok, akik eközben meggondolatlanul sárba tiporják a pragmatica sanctiót, amelyet pedig a rajz készítőjének nyilvánvaló meggyőződése szerint mindennél nagyobb becsben kellene tartanok. És hogy a rajzoló mennyire lesújtó véleménnyel van az általuk megjelenített irányzatról, azt a kompozíció sok más eleme is érzékelteti. Hiszen e figurákat a rajz úgy állítja elénk, hogy egyikük (aki egyénített vonásokkal rendelkezik, dehogy kinek a vonásaival, azt egyelőre meg nem mondhatom) a zűrzavart élteti (mégpedig – jellemzően – franciául) miközben ennek az alaknak az árnyékában a hatalom felé sompolyog egy a Gracchusokra (azaz az Andrássy Manó által más karikatúráin is pusztán hatalomvágyuktól vezérelteknek lefestett Madarász-fivérekre) utaló gnóm; másikuk, akiben nem nehéz Petőfireismerni, minden királyához hű, igaz magyar borzadályára (s úgyszintén Béranger nyelvén) a köztársaság mellett tesz hitet; harmadikuk pedig, aki a rajzasztalon Perczel külsejét nyerte el s aki – hogy nagyobb szenvedelemre gerjedjen – önmagát sarkantyúzza, nem átallja Károly Albert személyében egy idegen ország uralkodóját s ráadásul éppen egy a magyar királyra haddal tört ország uralkodóját éltetni (a változatosság kedvéért olaszul)! Majd – hogy mindezek után a kegyelemdöfést is megadja a radikálisoknak – a rajz készítője a kép jobb szélén felsorakoztatja „a civilizált világ” – értsd: a nyugati hatalmak – megszemélyesítőit is. Egyikük, az egységesülés útjára lépett Németország képviselője (akinek a fejformája leginkább Heinrich Gagernére, a május 18-án Frankfurtban megnyílt össznémet alkotmányozó nemzetgyűlés elnökéére emlékeztet) döbbenten szemléli a magyar kánkánt, s a szájába adott szavakból kitetszően azon töri a fejét, vajon kinek vagy minek akarnak hasznára lenni, akik ezt az őrült táncot ropják: a német egység ügyének? vagy az osztrák kamarillának? vagy a német birodalmi kormányzóvá megválasztott János főhercegnek? vagy a Habsburgok fekete-sárga színeinek? 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

vagy a magyarfaló cseheknek? vagy a németeknek? vagy a reakciónak? vagy a bécsi forradalmi mozgalom legszélsőségesebb elemeinek? vagy éppenséggel a Habsburg-birodalom területén kitört forradalmak eltiprására kiszemelt Windisch-Grätz tábornoknak? (mert hogy Magyarországnak hasznot nem hajtanak evvel, az kétségtelen). Egy másik alak, az amerikai közvéleményt jelképező egyénítetlen jenki-figura viszont semmi döbbenetet nem mutat, hanem egykedvűen szivarozva, csak annyit szögez, le, hogy az előtte táncolókból véleménye szerint teljességgel hiányzik a józan számítás. S ezt a véleményt azután az ismert londoni élclapnak, a Punchnakaz angol sajtót reprezentálni hivatott állandó karikatúrafigurái közül John Bull azzal toldja meg, hogy a magyar baloldal bolond csőcselék, a lap címadója, a paprikajancsi pedig azzal, hogy amit ez a magyar baloldal művel, az közönséges szélhámosság; s ebben a nézetben maradéktalanul osztozni látszik a táncolókra vészjóslóan morgó bulldog is. Mindazonáltal a csattanót Andrássy nem ezekkel az alakokkal, hanem Franciaország képviselőjével, a párizsi munkások nem sokkal ezelőtt, június végén kitört felkelését kegyetlenül vérbe fojtó Eugéne Cavaignac tábornokkal mondatja ki ekképpen: „Imhol a kánkán, amelyet néhány napja eljártak [már] Párizsban [is]” – s evvel félreérthetetlenné teszi, hogy a bőrükbe nem férők törekvéseinek szerinte rövidesen Magyarországon is meglesz a böjtjük... Ilyennek látta és láttatta tehát a baloldali politikát Andrássy Manó gróf 1848 júliusának vége felé, s talán ilyennek látta még a következő négy-öt hétben is: De már szeptemberben, amikor az udvar egyértelműen szembefordult a magyar forradalommal s a Jelačić parancsnoksága alatt álló császári csapatok hadra keltek Magyarország ellen, ráeszmélhetett, hogy tévedett: hogy a főveszély mégiscsak ott keresendő, ahol az általa oly sokszor kárhoztatott radikálisok korábban is keresték. Legalábbis erre vall az, hogy ekkor egyszer s mindenkorra felhagyott a baloldal kipellengérezésével, sőt nemcsak felhagyott ezzel, hanem ceruza helyett egyenesen kardot fogott a kezébe, s Pákozdnál maga is közreműködött a fekete-sárga zászlók alatt támadó ellenség visszaverésében. 1848 utolsó hónapjaiban pedig a jelek szerint még tovább jutott a kijózanodás útján: még világosabban felismerte, mekkora – minden másnál nagyobb – veszély fenyegeti a magyar ügyet Bécs részéről, s ennek bizonyságaként, mikor az év végén Windisch-Grätz hadai is megindultak Buda felé, a további ellenállás dicsőségét habozás nélkül átengedve másoknak, lóhalálában kimenekült az országból, hogy azután meg se is állapodjék egészen addig, amíg a messzi-messzi Bengáli-öböl kies s – ami fő – biztonságos partvidékéig nem ér ...6 Jegyzetek 1. Reprodukcióban közli mindkettőt Rózsa György és Spira György (szerk.): Negyvennyolc a kortársak szemével, Bp., é. n. [1973]. 196., ill. 232. sz. 2. Erről Rózsa György: Negyvennyolc az egykorú művészetben, uo. 517. l. 3. Reprodukcióban közli Rózsa–Spira 103. sz. 4. Szeremlei Samu: Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről [I]. Pest, 1867. 72. l. 5. L. a képviselőház 1848. július 21-i ülésén elhangzott második felszólalását. Közlöny, 1848. július 24. 45. sz. 205–206. l. 6. Vö. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I. Bp., 1891. 172.l.

2. Képek



1. A katolikus egyháztörténet-írásról MŰHELY SZÁNTÓ KONRÁD A katolikus egyháztörténet-írásról A História szerkesztősége kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy mind tervszerűbb kutatások tárják fel a magyarországi egyházak társadalmi-kulturális szerepének és általában a vallásos gondolkodásnak a történetét. (Ezt kívántuk kifejezésre juttatni „Egyház és társadalom” című tematikus számunk kiadásával. 1983/5–6. sz.) A protestáns egyházak és az izraelita hitközség kialakult kutató műhelyekkel büszkélkedhetnek. Kevésbé mondható el ez a katolikus egyháztörténet-írásról, amelyet 1948 után súlyos veszteségek értek. A História szerkesztősége egy ökumenikus tanácskozássorozatot tervez a magyarországi egyháztörténet-írás helyzetéről a Történelmi Társulat Archeográfiai, Heraldikai és Genealógiai szekciójával együttműködve. (A szerk.) Az egyházi történetírás 1947 előtt A 19. század második és a 20. század első felében számos igen értékes egyháztörténeti mű íródott és több nagyszabású kezdeményezés indult el. A főbb munkák szerzői közé tartozott – hogy csak a legjelentősebbeket említsem meg – Békefy Remig, Bunyitay Vince, Erdélyi László, Fraknói Vilmos, Karácsonyi János, Knauz Nándor, Lukcsics József, Balanyi György, Hermann Egyed. A nagyszabású kezdeményezések sorát Ipolyi Arnold nyomán Fraknói Vilmos indította el 1882-ben, aki több neves kutatóval együtt elkezdte a Vatikáni Levéltár magyar vonatkozású anyagának feltárását és publikálását. Ennek eredményeként 1909-ig a Monumenta Vaticana Hungariae-nek, a Vatikáni Magyar Okirattárnak két sorozatában nyolc kötet jelent meg. Fraknói kutatta, illetve kutattatta föl a veszprémi püspökség római okirattárát is. Ugyancsak Fraknói létesítette Rómában a Magyar Történeti Intézetet, amelynek tulajdonjogát a magyar államra ruházta. Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a Fraknói által alapított intézetből – átköltöztetve azt a Tiberis-parti Falconieri-palotába – alakította ki a Római Magyar Akadémiát. Ennek második emeletén kapott helyet az a papi kollégium, amelyet XII. Pius pápa a Pápai Magyar Intézet rangjára emelt. Igen biztatóan induló kezdeményezés volt a Katolikus Történetírók Munkaközösségének megalakulása az 1930-as évek közepén. A munkaközösség tevékenységének eredményeként látott napvilágot a Regnum évkönyv hat kötete. Sajnos a Fraknói-féle feltáró kezdeményezés megtorpant, a Katolikus Történetírók Munkaközössége csak 1935től 1947-ig működött, a legtöbb egyháztörténeti publikáció pedig csak a magyar egyház történetének egy-egy részkérdésével foglalkozott. Így a magyar egyház történetének lapjain hatalmas fehér foltok találhatók. Ha az elmúlt, nem egész 100 esztendő termékeinek nem a tárgyát és mennyiségét, hanem a színvonalát, minőségét nézzük, az egyes művek között nem csekély eltérés tapasztalható, és nem egynek a színvonala eléggé alacsony. Ezzel kapcsolatban írja a kiváló premontrei történész, Hermann Egyed: „Egyházi renden lévő történetíróink módszere nem haladta meg világi kortársaikét és történetírásunk mai színvonalához mérten legnagyobb részben elavult. Nagyobb baj volt azonban, hogy a századfordulón és a világháborút megelőző évtizedben nemigen akadtak egyházi történészek, akik a világiakhoz hasonlóan külföldi tanulmányokban megismerkedhettek volna a történettudományi módszer európai problémáival.” (A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. 487.l.) Az egyháztörténeti művekben fennálló nívókülönbségek tehát főleg a szerzők képzettségének – s részben tehetségének – eltérő mivoltában és történetszemléletük hiányosságában, tehát szubjektív, az egyes alanyokban, személyekben levő tényezőkben gyökereznek. Ahogyan az elmúlt idők egyháztörténet-írásának főbb problémái tárgyi és alanyi okokra vezethetők vissza és ezért objektív és szubjektív jellegűek, ugyanúgy ezek mondhatók el a mai egyháztörténet-írás problémáiról is. Intézményekről A mai egyházi történetírás legfőbb gondja, hogy igen kicsi az a történészgárda,amelyik főfoglalkozásban vagy legalábbis másodállásban, illetve mellékfoglalkozásként foglalkozik az egyháztörténet-írással kapcsolatos feladatok elvégzésével. Ezért a legsürgősebb teendő kellő számú szakember kiképzése részben hazai, részben külföldi tudományos intézményekben, s az újonnan kiképzett egyházi, valamint civil történészek munkába állítása.


Ami a szakmailag képzett egyháztörténészekre váró feladatokat illeti, ezek részben feltáró, részben feldolgozó jellegűek. A történeti kútfőket feltáró munkának mindenekelőtt a hazai levéltárakra kell kiterjednie. Annak érdekében, hogy hazai levéltáraink könnyen kutathatók legyenek, a legelső és legfontosabb feladat: elkészíteni minden egyházi levéltár középszintű rendezését és megcsinálni a középszintű segédleteket, így a legkisebb levéltári tárgyi egységeket feltüntető raktári jegyzékeket és repertóriumokat. A repertóriumokat mielőbb publikálni kellene. Mindezzel párhuzamosan meg kellene kezdeni a hazai levéltárainkban eddig fel nem kutatott anyag feltárását és közlését. A hazai feltáró munkálatoknak ki kell terjedniük az egyházi könyvtárakra és kézirattárakra is. Ezzel kapcsolatban meg kell szervezni a könyvtárközi nyilvántartást és kölcsönzést. A hazai levéltárainkban végzendő munkálatok mellett létfontosságú az igen jelentős és mennyiségileg is tetemes egyházi anyagot tartalmazó nagy külföldi levéltárakban, főleg a Vatikániban, de a szerzetesrendek római központi levéltáraiban s a Propaganda Fideben még rejtőzködő állapotban levő anyag kibányászása, hiszen a Fraknói által elindított munkálatok főleg középkori anyagot tártak föl, s ezt is csak részben. A magyar egyház története fehér foltjainak eltüntetéséhez szerepet kell adni az egyházi könyv- és levéltárakban eddig alkalmazott s a jövőben még nagyobb számban alkalmazandó civil szakembereknek, akiket olyan kikötéssel kell alkalmazásba venni, hogy hivatali teendőik mellett történetírói tevékenységet is folytatnak. A mai egyházi történetírást gátló tényezők között foglal helyet a publikációs lehetőségek nagyfokú elégtelensége. E téren a legsajnálatosabb, hogy az erre legalkalmasabb katolikus folyóirataink – itt mindenekelőtt a Vigiliára és Teológiára gondolok – sem biztosítottak és biztosítanak megfelelő helyet a történeti témájú dolgozatoknak. Közismert és általánosan elfogadott véleményt fogalmazott meg egy vidéken működő egyháztörténész és teológiai tanár, aki azt írja: „csak egyetlen út látszik járhatónak: ha egy évkönyvet adnánk ki.” Szemléletről A szemléleti hiányosságokat három csoportba lehet osztani: a) A neoskolasztika apriorisztikus-dogmatikus szemléletmódja különösen a modernizmusnak nevezett teológiai irányzat elleni harc idején, a 20. század elején volt uralkodó. A neoskolasztikus gondolkodásmód kiindulópontja az egyház dogmarendszere volt, amelyet tévedhetetlenül von ki a Szentírásból és Szenthagyományból. A neoskolasztikus irányzat sok képviselője szerint az exegézis, a szentírás-magyarázat főfeladata, hogy az egyház dogmáit igazolja a Szentírásból. Ida a dogmáknak az ő elképzelésük szerinti követelményei és a történeti tények között ellentétek támadtak, akkor ezek a teológusok úgy vélték: a történettudomány még nem érkezett el voltaképpeni céljához és eredményéhez: a dogmák bizonyításához. Annak ellenére, hogy nem mindegyik teológus gondolkodott ilyen mereven, és a neoskolasztikának ez a kinövése nagyrészt megszűnt, ez a szemléletmód még manapság is érezteti hatását, és még manapság is vannak olyanok, akik a történeti tényeket nem óhajtják kellő mértékben figyelembe venni, és nem a meglévő valósághoz irányítják elképzeléseiket és tetteiket. Pedig a tények tárgyilagos közlése s a valóság figyelembevétele az egyháznak még sosem szolgált kárára, hanem csak korszerűsödését és hivatása teljesítésének eredményesebbé tételét mozdította elő.Ezért még a hivő beállítottságú egyháztörténész is minden félelem és fenntartás nélkül gyakorolhatja a történettudományt, amelynek feladata nem a dogmák igazolása, hanem történeti tények olyan feltárása és tárgyilagos közlése, amelyik a történeti eseményeket a maga teljes egészében, minden oldalról megvilágítva s minden okát feltárva mutatja be. Az egyháztörténész ennek a feladatnak maradéktalan teljesítésével teszi a legjobb szolgálatot a történettudománynak, de az egyháznak is. b) Részben ennek az apriorisztikus szemléletmódnak a következménye, hogy ha csekély számban is, de akadnak olyan egyháztörténészek, akik munkájuk során azt hiszik: az általuk feldolgozásra kerülő témák megírásánál csak a kifejezetten vallási, erkölcsi és egyéb egyházi jellegű tényekre kell figyelniük, az eseményeket befolyásoló gazdasági helyzetre, társadalmi körülményekre nem kell sok szót vesztegetniük, mert ezek nem döntő tényezők, és jelentőségüket a marxista tudomány annyira túlhangsúlyozza, hogy ezáltal az egyház történetét megfosztja üdvtörténeti jellegétől. Úgy hiszem, hogy az efféle felfogás helytelenségét nem kell különösebben bizonygatnom. Hiszen az egyház története a maga egyetemességében és egyes eseményeiben csak akkor lesz számunkra mindenestül feltárható és megérthető, ha az események minden okát, minden mozgatórugóját kikeressük, így ha azokat a társadalmigazdasági körülményeket is számításba vesszük, amelyek közepette mind az egyetemes egyház, mind a helyi


egyházak, intézmények éltek, dolgoztak és amely társadalmi-gazdasági tényezők az egyházra mint emberekből is álló társadalmi alakulatra le nem becsülhető hatást gyakoroltak. Az egyoldalú, csak a vallási erők és csak az eszmék történelemformáló szerepét hangsúlyozó szemléletnek oka az apriorisztikus-skolasztikus gondolkodásmódon kívül az is lehet, hogy a főleg Nyugat-Németországban és Amerikában újjáéledő és erősen terjedő szellemtörténeti irányzat hatása nálunk is érvényesül. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen még ettől a minden történeti eseményt csak egyedi s csak az illető kor szelleme által előidézett jelenségnek vélő irányzattól is lehet tanulni, és meglátásai által színesebbé lehet tenni tanulmányainkat és előadásainkat. Károssá az irányzat akkor válik, ha a korszellem, a koreszmék hatásának túlbecsülése következtében nem, vagy csak félig ismerjük föl az események valódi rugóit és látjuk meg a történelem irányát és értelmét. c) Az egyoldalú történetszemlélet gátolja azoknak a nagy történeti összefüggéseknek az észrevételét, amelyek okai nem ideológiai jellegűek. De az összefüggéslátás hiányát az is okozhatja, ha valaki csak, egy-egy eseménysorozatra vagy egy-egy korszakra, pl. a középkorra vagy a nyugati egyház életére összpontosítja figyelmét, és például nem törődik a keleti egyházak 1054 utáni történetével, vagy ami még ennél is kifogásolhatóbb, az egyesült egyházak életével. Az imént felsorolt szemléleti hiányosságokon kívül a szakszerű történetírói munka akadálya a mesterségbeli tudás nem kielégítő minősége. A szakemberkérdésről Az egyházi és világi történészek kiképzése érdekében olyan létszámú külföldi ösztöndíjat kellene létesíteni, amennyi biztosítani tudná a hiányzó szakemberek legalább bizonyos kisebbik hányadát. Jó lenne pl., ha a Pápai Magyar Intézet 8 ösztöndíjasa közül legalább egy, de ha lehet kettő mindig egyháztörténeti posztgraduális képzésben részesülne. Remélhetőleg nemsokára a bécsi Pázmáneumba is lehet ösztöndíjasokat küldeni. A többi szakembert itthon kellene kiképezni. Ennek érdekében tisztelettel kérjük a Magyar Püspöki Kart, lépjen kapcsolatba a Történettudományi Intézettel és tárgyalja meg vele, mi módon lehetne minél előbb megkezdeni az egyháztörténeti témákkal foglalkozó kutatók, egyházi s világi levél- és könyvtárosok stb. továbbképzését. Kérjük továbbá a Magyar Püspöki Kart, hogy szorgalmazza és minden erejével mozdítsa elő a történészképzettséggel nem rendelkező, de egyháztörténeti kutatásokat végző, illetve egyháztörténet-írással foglalkozni óhajtó fiatal, főleg civil jelentkezők felvételét az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakára, hogy vagy mint rendes hallgatók, vagy mint esti, illetve levelező tagozatos hallgatók szerezzenek szakképesítést. A továbbképzés, illetve tapasztalatcsere végett meg kell szervezni a most megrendezésre kerülő szakmai szimpozionok rendszeres időközben (egy- vagy kétévenként) történő megismétlését. A kiadványokra és publikációs lehetőségekre vonatkozó kérdést itt most nem érintem. Jóllehet tudom, hogy javaslataim közül némelyik kissé utópisztikusnak tűnik sokak előtt, de ha csak néhányan vállalkozunk arra, hogy minden erőnkkel a javaslatok megvalósításán fáradozzunk, akkor a most megindult lelkes kezdeményezés nem lesz csupán szalmalángszerű fellobbanás, hanem folytatódik, és hozzájárul a magyar egyházi történetírás megújulásához. **** A História egyháztörténeti számát (1983. 5–6.) követően az Új Ember című katolikus hetilap indítványára műhelybeszélgetések indultak meg a két szerkesztőség között a katolikus egyháztörténet-írás lehetőségeiről, feladatairól. Ezeknek eredményeként 1985. február 12–14-én Esztergomban tanácskozás tárgyalta az egyháztörténet-írás helyzetét Magyarországon. A tanácskozáson – amelyen kb. 150 fő vett részt – előadást tartottak: Glatz Ferenc:A magyar történetírás fejlődének főbb kérdései 1945-tő1 napjainkig; Gergely Jenő:A modernkori egyháztörténet kutatásának fő problémái; Szántó Konrád:Az egyházi történetírás problémái, feladatai; Csapodi Csaba: Segédtudományi ismeretek és egyháztörténet az egyház középkori történetének kutatásában; Vörös Károly:Forrástani ismeretek az újkori egyháztörténet kutatásban, különös tekintettel a plébániák történetére; Erdő Péter: Az egyház jogi szervezete. A tanácskozás résztvevőit fogadta és megvendégelte Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek.

2. Képek 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. A magyar zsidóság történetének kutatásáról SCHEIBER Sándor A magyar zsidóság történetének kutatásáról Scheiber Sándor főrabbi, a magyar zsidóság nemzetközi hírű kutatója, 1984 decemberében hunyt el. A múlt esztendőben folyóiratunk megbeszélt vele egy interjút, amelyben a hazai zsidóság múltjának kutatásproblémáiról beszélt volna. Halála miatt az interjúra nem kerülhetett sor.Ezért szerkesztőségünk Scheiber professzor egy korábbi – 1972-ben a Magyar Izraeliták Országok Képviseletének Évkönyvében publikált – helyzetfelméréséből származó, e témában íródott szövegrészletét teszi közzé. (A szerk.) Ebben a pillanatban három helyen foglalkoznak behatóbban a magyar zsidóság történetének kutatásával: Izraelben, Amerikában és Magyarországon. Izrael, Amerika, Magyarország Izraelben egyre-másra jelennek meg hitközségi monográfiák és az elpusztult községekről szóló emlékkönyvek, héber és magyar nyelven egyaránt. Az utóbbiaknak ritkán van tudományos célkitűzésük. Leginkább a fasizmus és a nagy katasztrófa adatait szedik össze és á mártírok névsorának összeállítására törekszenek. A monográfiák értékét szerzőik személye és igényessége szabja meg. Legtöbbször az a hiba, hogy kevés forrás áll rendelkezésre, a magyarországi levéltári anyagot nem használják fel. Hadd emeljük viszont ki SzilágyiWindt László munkáját a nagykállói és Gonda László munkáját a debreceni zsidóság történetéről. Külön említést érdemel N. Katzburg, a Bar-Ilan Egyetem tanárának munkássága. Önálló műve a magyarországi antiszemitizmusról szól 1867 és 1914 között. Kimutatja mint lesz az antiszemitizmus ideológiája politikai erővé. A vele való együttműködéssel akarjuk előkészíteni a magyar zsidóság történetének bibliográfiáját. Magyarországon gyűjtjük az itt megjelent könyvek és cikkek adatait, Izraelben a külföldiekét. Az Egyesült Államokban található nagyszámú, magyar eredetű zsidóság érthetően erősen érdeklődik származási helyének történelme iránt. Ez az érdeklődés nem újkeletű. A Columbusban megtelepedett Grünwald Lipót, aki Magyarországon számos héber dolgozatban mutatta be a régi magyar zsidóság irodalmi és belső életét, 1945-ben, jiddis nyelven összefoglalást nyújtott az ezeréves magyar zsidóságról. A World Federation of Hungarian Jews egyik céljául tűzte ki a magyar zsidóság történetének bemutatását. Irányítója Randolph L. Braham. Elkészítette a magyar zsidóság tragédiájának válogatott és annotált dokumentumgyűjteményt adott ki facsimilében erre a korszakra vonatkozóan.

bibliográfiáját.

Kétkötetes

Érthetően a legjelentősebb munka, Magyarországon folyik. Fájdalom, a hitközségek legtöbbjének levéltára megsemmisült. A maradvány begyűjtésére 1970-ben alakult egy Központi Zsidó Levéltár. Kárpótlásul azonban olyan főúri és egyházi archívumok váltak hozzáférhetőkké 1945 után, amelyeket addig zsidó kutatók nem közelíthettek meg. Magyar Zsidó Oklevéltár Kohn Sámuel, egykori pesti főrabbi – Marczali Henrik egyetemi tanár társaságában – készítette el 1896-ban a Magyar Zsidó Oklevéltár tervezetét. Az I. kötet 1903-ban jelent meg és 1539-ig jutott el. A II–III. kötet 1937ben és 1740-ig terjedt. A IV. kötet 1938-ban és egészében a középkori pozsonyi zsidóságnak van szentelve. Minthogy számos ismeretlen adat gyűlt fel az elmúlt évtizedekben, szükségessé vált egy pótkötet kiadása. Így született meg 1959–60-ban az V. kötet két része. E sorok írója szerkesztette Grünwald Fülöppel, az 1964-ben elhalt nagy magyar-zsidó történésszel. Azóta folyik ez a sorozat, a legnagyobb ilyen okmánygyűjtemény, amelyet bármely ország zsidósága valaha is kiadott. Most látott napvilágot a XIII. kötet.* Nem jut tovább 1766nál, de mindig más-más levéltár anyagával ismertet meg. Így a VI. kötet a soproni levéltár okleveleit adja 1600– 1740 között; a VII. kötet az első magyar országos konskripciókat teszi közzé; a VIII. kötetben jelent meg a 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nagyszombati középkori okleveles anyag; a tizedikben a kőszegi zsidókra vonatkozó oklevelek. Hogy a nagy gyűjtemény áttekinthetőbb legyen, tervezzük egy kimerítő index megjelentetését. Most került kiadásra Jószéf Rosheim Széfer Hammikna című műve. Elmondja, hogy a nürnbergi zsidók 1499-es kiűzetését egy budai zsidó intrikája idézte elő. Bosszúból tette, mert hitfelei ellenezték a hitközségbe való belépését. Ki volt ez a zsidó? A neve elhallgatásával (mán döhú = egy valaki) céloz nevére: Man, Mandel, Mendel. Ez volt a legelőkelőbb budai zsidó család, amelynek tagjai Mátyás óta a Praefectus Judaeorum tisztségét betöltötték. Külföldről, bizonyára Németországból jöhettek, és 1526 után külföldre, valószínűleg Németországba távoztak. Találunk olyan családtagot, aki Prága felé vette útját. Egyik Mendel 1534-ben a református hitre tért és a Christoph keresztnevet vette fel. Brandenburgi György gróf a héber nyelv tanárának hívja meg Ansbachba. G. Hammann kimutatta, hogy eredeti neve Jacobus volt, s Budáról Nürnberg felé vehette útját. Most kiderült, hogy a Rosheim által említett Mendel fia volt ő. Ezt másutt részletesen bizonyítom. A Mendelekről külön monográfiát szeretnénk megjelentetni a már nagyszámú és még egyre gyarapodó oklevelek alapján, hogy rendet teremtsünk a számos tagot feltüntető genealógiában. Ugyanígy tekintélyes anyag gyűlt fel a középkori magyar zsidóság legérdekesebb és legnagyobb karriert megfutott alakjáról” Fortunatus Imréről is. Nagyon időszerű volna már egy életrajz róla. Hitközségek története Számos monográfia jelent meg a magyarországi zsidó hitközségekről. A rabbik kötelességüknek érezték, hogy felkutassák és bemutassák gyülekezetük múltját. A szerzők képessége és a hitközségek jelentősége szerint különböző értékűek ezek. A legjobb három talán Löw Immánuel és Kulinyi Zsigmond könyve a szegedi hitközségről (Szeged, 1885.), Pollák Miksáé a soproniról, (Budapest, 1896.) és Büchler Sándoré a budapestiről (Budapest, 1901.) 1966-ban megindítottunk egy új sorozatot a hiányzó monográfiák közzétételére. Eddig négy kötet jelent meg: 1. Schweitzer József előtanulmányok alapján bemutatja a pécsi hitközség történetét. A középkorban két kitért zsidó tűnik fel a városban. A török hódoltság idején Evlia Cselebi utazó is csak néhányat talál itt. II. József ad engedélyt először nagyobb számban való letelepedésre. 1840-ben alakul hitközség. Első rabbija, Löw Izráel, 1843-ban avatja a zsinagógát. Az avató istentiszteletre kiadott füzet az első héber nyomtatvány Pécsett. Az 1869-ben épült újabb zsinagóga máig áll és a város egyik műemléke. A 4200 deportált zsidóból ma csupán 10% él és alkot hitközséget. 2. Pest megye és Pest-Buda zsidóságának demográfiája 1749 és 1846 között. Moess Alfréd ebben a munkában elsőnek tesz kísérletet a zsidó demográfia tudományos eszközökkel való kialakítására Magyarországon. 3. A szentesi hitközség története. Gönczi Ede gimnáziumi tanár kéziratának felhasználásával Harsányi László bemutatja ennek az alföldi gyülekezetnek múltját és jelenét. 1790-ben telepedtek meg zsidók szórványosan. Szervezett hitközség 1817 előtt alakult. Első tagjai a szomszédos Pest és Szolnok megyéből valók. Később Nyitrából, majd Cseh- és Morvaországból is érkeznek. A szentesi hitközség nem tartozott a jelentősek közé. A terjedelmes monográfiát mégis indokolttá teszi, hogy tipikusan mutatja az alföldi zsidó település minden jegyét, a fejlődés és változás összes állomásait. Legmagasabb lélekszámát – 1023-at – 1890-ben érte el. 1968-ban 56 zsidó élt a városban. Az 1871-ben befejezett zsinagógája máig áll és használatban van. 4. Ugyanennek a szerzőnek munkája hat hajdúváros zsidóságáról (Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Hajdúhadház, Vámospércs, Hajdúdorog). Ebből eddig csak Hajdúböszörményről készült összefoglalás. A könyvvel egy időben jelent meg Izraelben Hajdúnánás és Vámospércs zsidó történetének vázlata. A fasizmus üldözötteiről és a tervekről A magyarországi 600 000 mártír a túlélőknek kötelességévé tette, hogy a vészkorszak történetét feltárják. Alapvetésnek szántuk a fasizmus zsidóüldözésénekannotált bibliográfiáját. Ezt követte a dokumentumok időrendben való közzététele. Eddig három kötet jelent meg és felöleli az eseményeket 1944. március 19-től október 15-ig, tehát a német megszállástól a nyilas rémuralomig. Még két kötet hiányzik a befejezéshez. A sorozat szerkesztője Karsai Elek. Magam két könyvben igyekeztem összegyűjteni a zsidó múlt emlékeit Magyarországon. 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az egyikben a magyarországi zsidó feliratokat a római korból, a középkorból és a török hódoltság korából 1686ig. Az elsőből 9, a másodikból 26, a harmadikból 87 maradt ránk. Ez a szám az azóta eltelt évtizedben gyarapodott. A másik munkám azoknak a héber kódexmaradványoknak katalógusa, amelyek magyarországi könyv- és levéltárakban kötéstáblákként maradtak meg. Szám szerint 172 héber kéziratot ismertet és dolgoz fel. Az elmúlt évben megindítottuk az Évkönyv kiadását is. Tervek. Kohn Sámuel 1884-ben megírta a magyar zsidóság történetét 1526-ig. A munka folytatása 1711-ig elkészült, de kéziratban maradt. Ma a Zsidó Múzeum tulajdona. Büchler Sándor készült befejezni és sajtó alá rendezni. Szándékát azonban nem tudta megvalósítani. Fontos feladat volna, hogy a munkát – mindkét kötetet – kiegészítsük a nagy számban előkerült újabb adatokkal és valamely világnyelven megjelentessük. Néhány évvel ezelőtt több munkatárs közreműködésével megszerkesztettem egy összefoglaló kötetet a magyar zsidóság történetéről egészen 1945-ig. A könyv nem jelent meg. Most folynak tárgyalások, hogy a „Littman Library of Jewish Civilization” sorozatban angol nyelven napvilágot lásson. Tájékozódást nyújtana a magyar zsidóság történetéről az újabb kutatások alapján azoknak, akik nem olvasnak magyarul. Kézikönyv lenne a szaktudósoknak és a művelt közönségnek egyaránt. * Azóta megjelentek a XIV–XVIII. kötetek is.

2. Képek




1. Chevra Kadisa EGY KÉP – EGY ESEMÉNY Chevra Kadisa A zsidóság hol befogadott, támogatott, hol üldözött, korlátozott etnikumként a 11. század végétől kezdve szerves és egyre szervesebb eleme lett a magyar történelemnek. A feudális rend évszázadai alatt általában kívül rekedt a társadalom szerkezetén: abban szerepet csak mint a nagy főurak gazdasági, elsősorban kereskedelmi és ipari ügyleteit intéző, tőlük szorosan függő réteg kaphatott, önálló szervezeteket hitközségein kívül nem hozhatott létre. Egyik kivételt e sors alól csak az a sajátos szerveződés jelentett, amely Hétközség (Sevá Köhilot) néven ismert, és Nyugat-Magyarországon, az egykori Sopron és Moson vármegyék területén szerveződött. A Hétközséghez tartozó Boldogasszony, Kabold, Kismarton, Köpcsény, Lakompak, Nagymarton és Németkeresztúr zsidó hitközsége 1848-ig szinte teljes közigazgatási autonómiával rendelkezett. Az itt élő zsidók a 17. század vége óta az Esterházy hercegek különleges védelme alatt állottak. Belső autonómiájukból, gazdasági függetlenségükből, kiváltságos helyzetükből gazdag lehetőségek adódtak. Így azután nem meglepő, ha e helységekben már korán kialakultak a szociális gondozás karitatív egyesületei is, elsősorban a szentegyletek, a Chevra Kadisák. A Chevra Kadisa mint intézmény Szent Egyletet jelent. A kifejezés nem héber, hanem arameus, s ebből következtethető, hogy valószínűleg a talmudi korban (i. sz. 450-ig) keletkezhetett. Közép-Európában az első Chevra Kadisát Eliézer Askenázi alapította Prágában; 1564-ben. Majd Máhárijl rendeletet, ún. tákkánát adott ki, amelyet a Habsburg birodalom területére érvényesített. Az ilyen jellegű intézmények feladatát a következőkben foglalja össze: „Szükséges gondoskodni a gyászoló étkeztetéséről a temetést követő lakomán. Szükséges gondoskodni orvos szakértőről is a súlyos betegségben szenvedő ember részére, s az legyen jelen, mikor a lélek eltávozik a földi porhüvelyből. Szükséges gondoskodni méltó temetésről. Szükséges gondoskodni a gyászolók megvigasztalásáról és az árván maradottakról.” Magyarországon, de országhatárainkon túl is megfigyelhető, hogy a Szent Egylet működését és általában a már működő egylet alapszabályait, mecénásait, elöljáróit, majd az elhunytak héber és polgári nevét is rögzítő dokumentum keletkezése megelőzte a hitközség alapítását. Ez érthető is, mert az adott topográfiai egységben élő zsidók mindenekelőtt halottaik méltó és vallásukhoz hű temetkezéséről gondoskodtak. A nagykanizsai Chevrakönyv egy képes ábrázolását mutatjuk be a hátsó borítón.

2. Képek




1. Református egyháztörténetírás MAKKAI László Református egyháztörténet-írás A magyarországi egyházak közül a protestáns egyházak, ezek közül is a református egyház őrizte meg legjobban 1949 után tudományos apparátusát. Az egyházon belül folyó munkáról kértünk egy rövid áttekintést Makkai Lászlótól, az MTA levelező tagjától, teológiai professzortól. (A szerk.) A magyar református egyháztörténet-írás a 17. század végén alakult ki. Kezdeteitől a Habsburgok által pártfogolt ellenreformációval szemben lépett fel, apologetikus hangvételű volt, Habsburg-ellenessége többékevésbé az ún. kuruc-protestáns vagy – ahogyan Szekfű Gyula nevezte – „kismagyar” vonalra szorította. Egészen addig, amíg a két világháború közt Révész Imre valóban tudományos igényű, kritikai szemléletű új koncepcióval nem jelentkezett. Az elmúlt negyven esztendő nemzedékváltozásai során a világi magyar történetírás fejlődése nem maradt hatástalan, s a szűkebb értelemben vett egyháztörténeti disciplina olyan közel került az általános művelődéstörténethez, hogy ma már nehéz megmondani, ki és melyik művében egyháztörténész vagy művelődéstörténész. Annál nehezebb, mivel irodalom-, iskola-, tudomány- és művészettörténészek is szükségszerűen foglalkoztak egyháztörténettel. Az egyháztörténeti kutatómunka műhelyei hagyományosan a teológiai akadémiák, ill. (fennállásukig) a debreceni egyetem egyháztörténeti tanszékei voltak. 1951 után a budapesti és a debreceni akadémiák töltötték be ezt a hivatást. Forrásfeltáró munka folyik a jól szervezett öt – a zsinati és a négy egyházkerületi: budapesti, debreceni, pápai és sárospataki levéltárban is. Újabban négy iskolatörténeti és egyházművészeti múzeum részben már kiadványokban közzétett anyagát is forrásként használhatják a történészek. A fenti intézmények az Országos Református Gyűjteményi Tanács szakmai felügyelete alatt állnak. Az 1972-ben alapított, Bartha Tibor püspök elnöklete alatt álló Teológiai Doktorok Kollégiumának egyháztörténeti szakosztálya és annak Közép-Kelet-Európai Reformáció Történetének Kutató Intézete az egyháztörténeti tevékenység központi irányító és tanácsadó szerve.. Ez gondozza az 1967-ben Bartha Tibor főszerkesztésében indult Studia et Acta Ecclesiastica című egyháztörténeti kiadványsorozatot. Az V. kötettel zárult első sorozatot egy Nova Siet követi, újabb négy és további tervezett kötetekkel. Emellett a Theológiai Szemle, a Református Egyház és a Confessio című egyházi folyóiratok is folyamatosan közölnek egyháztörténeti tanulmányokat. Újabban csatlakozott ezekhez a Ráday Kollégium Évkönyve (szerk. Benda Kálmán) és a Doktorok Kollégiumának Évkönyve (szerk. Aranyos Zoltán és Barcza József). Ezeken kívül a zsinat sajtóosztálya Tarr Kálmán gondozásában külön is kiad egyháztörténeti tanulmánysorozatot, valamint forrásközléseket (így pl. Zoványi Jenő egyháztörténeti lexikonának Ladányi Sándor által átdolgozott új kiadását, egy Kálvin-antológiát és Misztótfalusi Kis Miklós Apológiáját reprinttel és fordítással). Az egyházi szervezésű egyháztörténeti munkásság szoros kapcsolatban van a Magyarországi Református Egyház belső megújulási törekvéseivel. A liberális teológiával való szakítás előtérbe állította a reformáció hitvallásainak és teológiájának tanulmányozását, valamint a bibliafordítás ügyét. A Magyarországi Református Egyház megalakulásának négyszázadik évfordulója (1967) alkalmából megjelent, már említett Studia et Acta sorozat első három kötete a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté hazai befogadásával és történetével, valamint Szegedi Kis István és Melius Juhász Péter teológiai munkásságával foglalkozik (többek közt Kathona Géza, Nagy Barna, Bucsay Mihály és Czeglédy Sándor tollából). A III. kötet 16. századi teológiai, liturgiai, pedagógiai műveket, prédikációkat, kátékat, bibliafordítási részleteket, levelezéseket közöl bőséges történeti bevezetésekkel. Különös figyelem fordul Bethlen Gábor egyházpolitikájára (Barcza József, Makkai László könyvei), valamint a hazai puritanizmus teológiai, tudományos és szociális tanításaira (Esze Tamás, Czyle Imre, Hörcsik Richárd, Kocsis Elemér, Makkai László, Márkus Mihály, Tóth Béla stb. tanulmányai). Nem lehet e tekintetben az irodalomtörténészek jelentős hozzájárulását említetlenül hagyni. A 18. század, mint általában a magyar történetírásban, úgy a református egyháztörténetben sem kielégítően kutatott és feldolgozott. Úttörő munkát végzett e tekintetben is Révész Imre. A legutóbbi időben a prédikációk teológiai, szociális és politikai tartalmának vizsgálata került előtérbe (Barcza József, Fekete Károly, Makkai László, Pótor Imre, Szigeti Jenő stb. tanulmányai). Az iskolatörténettel kapcsolatban jelentősen előrehaladt a teológiai-filozófiai fejlődés tanulmányozása (főleg Juhász István, Tóth Béla munkássága): új színt hozott a 18. század egyháztörténet-írásába a népi hitvilág egyes elemeinek feltárása (Újszászy Kálmán vezette Archívum, Molnár Ambrus sajtó alatti könyve).


A reformkor tekintetében – kivéve az öngyilkosságok egyházi vonatkozásainak feltárását (Böszörményi Ede munkái) – többnyire a korábbi szakirodalomra kell hagyatkoznunk, viszont az önkényuralom és a „kultúrharc” egyházpolitikai problémái új megvilágításba kerültek (Csohány János tanulmányai). A kutatás mai állásának megfelelően, terjedelmes egyháztörténeti összefoglalás készült több szerző tollából a magyar református egyház 1867–1967 közti történetéről (Studia et Acta V.). Itt kell megemlíteni Bucsay Mihály: Der Protestantismus in Ungarn című, a kezdetektől napjainkig terjedő, főleg a külföld tájékoztatására írt szintézisét: A magyar református egyháztörténészek természetesen részt vesznek a reformáció egyetemes történetének kutatásában is. Első helyen áll a Kálvin-kutatás (Békési Andor, Benda Kálmán, Bolyki János, Bucsay Mihály, Jánossy Imre, Makkai László, Nagy Barna, Nagy Sándor Béla stb. tanulmányai), de kiterjed munkásságuk Zwingli (Kocsis Elemér, Makkai László, Zsindely Endre), valamint más reformátorok, köztük Luther tanulmányozására is. Számos nemzetközi egyháztörténeti kongresszus került Magyarországon megrendezésre, így a gályarab prédikátorok emlékezetére, a Zwingli-jubileum alkalmából, Misztótfalusi Kis Miklós „aranyosbibliájának” megjelenési évfordulóján, s az ott elhangzott előadások külföldön is kiadóra találtak. A magyar református egyháztörténet-írás tehát anyagi és szellemi adottságai mértékében igyekszik gazdag múltbeli örökségét folytatva, saját belső szükségletein túlmenően a magyar művelődéstörténet-íráshoz is hozzájárulni s lépést tartani a nemzetközi egyháztörténet-írás fejlődésével.

2. Képek


1. Keresztény vagy nemzeti? TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! KOMJÁTHY Miklós Keresztény vagy nemzeti? Komjáthy Miklós, a neves levéltáros és történész, c. egyetemi tanár a História 1983. 5/6., egyháztörténelemmel foglalkozó számához rendelkezésünkre bocsátotta egy 1941-ben megjelent cikkét, amely a fasizmus és az evangélikus egyház viszonyát tárgyalta. Kérésünkre most naplója alapján rekonstruálta az akkori cikk keletkezésének eszmei-ideológiai „körülményeit”, a kor általános felfogását „nemzeti”-ről és „keresztény”-ről. (A szerk.) „Nálunk – lehet mondani – alig ismerik az új német nacionalizmus világnézeti alapjait. Sokan hiszik azt, hogy a németekkel szemben érzett megbecsülésünkön és a kötelező lojalitáson ütünk csorbát akkor, ha szóbahozzuk a német nemzetiszocializmusnak a keresztény életfelfogással nem egyező tanításait. Pedig egyetlen igazi nemzetiszocialista német ember sem kívánja, hogy jó kereszténynek tartsák. Többek között egy öreg »aparteigenosse«, birodalmi levéltári tisztviselő hangsúlyozta ezt előttem nyomatékosan. Magyar fülemnek, amelybe minden nap beleharsogják a keresztény és nemzeti irány jelszavait, egészen szokatlanul hangzott a kérdés: »Sind Sie, Ungarn christlich, oder national?«. Első pillanatban nem tudtam, miért mond avagy«-ot és miért nem »és«-t? De éppen ebből a kérdésből megérthetjük valamennyien azt, amiről Magyarországon semmiképpen sem szeretnek tudomást venni, hogy a Lajtán túl a hivatalos nemzetiszocialista felfogás a keresztény és nemzeti gondolatot egymással ellentétbe állónak tekinti... Német ismerősöm mondta egyszer: Mit képzelünk, igazi nemzetiszocialista hogyan hihetné el azt az ostoba történetet (»blöde Geschichte«), amelyet az evangéliumok beszélnek el Krisztusról. Az illető katolikusnak született és csupán kényelemszeretetből nem lépett ki forma szerint is egyházából, hivatalos papírokon »istenhívő«-nek vallja magát; különben bánáti származású, de még a múlt században, kisgyerek korában Bécsbe került. A kép teljességéhez tartozik, hogy elutazásom előtti napokban, mint a legtermészetesebb dolgot említette, hogy az addig fakultatív vallástanítást megszüntették. Sajnos, a hír valódiságát nem tudtam ellenőrizni, az újságok ilyesmiről nem írnak.” A keresztény hitre és nacionalizmusra nevelés nálunk – elemitől az egyetemig – szorosan egybefonódott. Ami nevelésünk és oktatásunk legfőbb hibájának nem is azt tartom, hogy a Szovjetunióról alig tanítottak mást (ahogy ’19-ről is), mint hogy ott üldözik a keresztényeket, a nemzeti érzésű embereket, hanem, hogy szinte nem létezőnek tekintették. Arra sem érdemesítették, hogy állami berendezését, társadalmi struktúráját, gazdasági életét megismertessék velünk. Ebben a szellemi, politikai légkörben került sor a bécsi döntésekre, majd a második világháború kirobbanására. Ami a bécsi döntéseket illeti: egy nemzet – amelynek több nemzedéke nőtt fel abban a tudatban, hogy hazáját igazságtalanul, s a háborút vesztett államok közül a legnagyobb mértékben csonkították meg – nem utasíthatta vissza a németek kínálta lehetőséget a trianoni határok részleges revíziójára, még ha akadtak is, akik már akkor viszolyogva tekintettek a Harmadik Birodalomra. E sajátos körülménynek megvilágítására szeretném egy emlékemet felidézni. Az Újbuda (korábban Szimplon, ma Bartók) moziban egy német filmet játszottak. Már pergett a híradó, amikor – kissé megkésve – a sötétben elfoglaltam helyemet. Ahogy leültem, szomszédom megszólalt. „Ugye, te is azért jöttél?” (Az ipolysági bevonulás képeit vetítették.) Trencsényi-Waldapfel Imre barátom s egykori évfolyamtársam volt a szomszédom. Három évvel később, 1941 áprilisában, közvetlenül Teleki Pál öngyilkossága, illetve temetése után egy hónapra Bécsbe mentem levéltári kutatások végett. Mint korábban, akkor is rendszeresen részt vettem a dorotheengassei evangélikus templom istentiszteletein. Mindarról, amit ott s amit jártomban-keltemben az akkor már nagyon lehangolódott, éhező Bécsben tapasztaltam, írtam az Evangélikus Életbe egy cikket Keresztény, vagy nemzeti? címen. A fentebbi idézet ebből a cikkből származik. Az ott írtak megértéséhez vissza kell pillantanom néhány évvel korábbra. 1932 októberétől 1933 októberéig, mint a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet tagja állam határtörténeti kutatásokat végeztem az ottani levéltárakban... 1933. január 30-án este intézeti szobám ablaka alatt rikkancsok szaladtak a szomszédos, szocialista nyomda esti lapjaival: „Kriegserklärung” (hadüzenet), „Hitler zum Reichskanzler ernannt” (Hitlert birodalmi kancellárrá nevezték ki). Tízéves korom óta feljegyeztem a velem s körülöttem történteket. Pár nappal Hitler hatalomra jutása után azt írtam naplómba, hogy este a Ring felől tengerár morajlásához hasonló zúgás hallatszott. 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Leszaladtam a körútra, amelyen a Prinz Eugen Strassétól a Schottenringig lángtengernek tűnő, hatalmas fáklyásmenet hömpölygött: „Deutschland erwache!” (Ébredj Németország!), „Juden verreckt!” (Zsidók; gebedjetek meg!). Aki az utcák képe után ítélt, bízvást hihette, hogy az osztrák nép egy emberként áll a barnainges diktátor mögött. Kiváltképpen, ha még más tüneteit is észlelte ennek. A belvárosi (dorotheengassei) templom ősz esperese, Stöhl, a zsidóság diszkriminációjának első jelei láttán, a krisztusi szeretet parancsára intette híveit prédikációiban. Tavasztól különös jelenségnek lehettem tanúja. A prédikáció után vasárnaponként egyre több, főképpen fiatal ember vette körül az oltárt, akiket a lelkész kézfogás kíséretében fogadott az evangélikus egyház tagjai sorába. Az áttérők kivétel nélkül katolikusok voltak. Egyházukkal való esetleges meghasonlás mellett, áttérésüknek legfőbb oka politikai tüntetés volt. Akkoriban a katolikus egyház, legalábbis Ausztriában, egyértelműbben foglalt állást a nácizmussal szemben, mint a protestánsok. Benyomásaimról kis cikket írtam a Keresztény Igazság című, evangélikus szemlébe: lehet, hogy egyesek örvendetesnek tartják az osztrák evangélikusok számbeli gyarapodását, ám az új-evangélikusok aligha fogják a hivők számát növelni, inkább attól lehet tartani, hogy politikai bosszúvágytól fűtött elemek árasztják el a kis osztrák evangélikus egyházat. Mondanom sem kell, hogy 1941-re a ’33-as lelkesedés lángja hamvába holt. Ez év tavaszán történt, hogy néhai Párfiányi Miklós barátom kérésére felkerestem egy Monarchia-korabeli alezredes özvegyét és leányát. Szerény uzsonnával vártak, majd az ablakredőnyöket leeresztvén s jól bezárkózván, félelemtől suttogó hangon beszélték el, hogy különböző ideg- és elmegyógyintézetekben ápoltak haláláról sorra érkeznek a városba sztereotip értesítések... Megtörtént az is, hogy egy család, amelynek egy betegét ápolták ideggyógyintézetben, a halálhírrel együtt két hamvvedret is kapott. Éppen ezért nagyon megdöbbentem, amikor hazatérve az Evangélikus Életben sorra olvastam az antiszemita hangvételű cikkeket. Az egyik ilyen cikk megtámadta püspökeinket, főképp Ravasz Lászlót. Ravasz ui. azt mondta a Felsőházban, hogyha a második zsidótörvény jogerőre emelkedik, akkor magyar ember köthet házasságot eszkimóval, busmannal, maorival stb..., csak éppen zsidóval nem. A cikk írója imígy szellemeskedett: Ravasz László elfelejti, hogy Magyarországon sem eszkimó, sem busman, sem maori kérdés nincs, de annál égetőbb, húsunkba-vérünkbe vágó zsidókérdés van. Püspökeink ugyanakkor egyértelműen állást foglaltak a fajüldözéssel szemben. Legyen szabad megemlékeznem egy közösnek tervezett egyházi fellépésről, amelynek részleteivel Langlet Waldemarnak, a Svéd Királyság követségi tanácsosának svéd nyelvű emlékirata alapján néhai Ordass Lajos püspök ismertetett meg engem. E szerint Ordass Lajos – akkor még kelenföldi lelkész – kezdeményezésére Kapi Béla és Raffay Sándor evangélikus püspökök felkérték Langlet Waldemart, hogy Ordass lelkész kíséretében keresse fel Esztergomban Serédi Jusztinián hercegprímást, arra kérve őt, hogy teljes főpapi ornátusban vonuljon fel Szálasihoz a protestáns püspökökkel a budai Várba, s együttesen tiltakozzanak a zsidóüldözés ellen. A hercegprímás először kiüzent, hogy betegsége miatt nem fogadhatja Langlet-t és Ordass lelkészt. Másodszori jelentkezésükkor közölte, hogy ő, mint katolikus főpap, papi öltözékben nem szerepelhet együtt protestáns papokkal. Egyébként ő mindent megtett és megtesz a zsidók szenvedésének enyhítésére. A magyar értelmiség jó részének álláspontját is kitűnően jellemzi Hochhut drámája (A helytartó) Gerstein és a bíboros szavaival. Ott, ahol arról folyt a szó, hogy ha az egyház a zsidóüldözések miatt Hitlerrel szemben erélyesebben lépne fel, ezzel lehetővé tenné Sztálin gyors előnyomulását Németországba, Gerstein azt mondja: „Ahol vasárnap a harang szól, hétköznap krematóriumok égnek... Csakis Sztálin tankjai menthetik meg Auschwitzot, Treblinkát, Majdaneket.” A bíboros így válaszolt: „Ha Sztálin elfoglalja Berlint... olyan ár ez... amelyet nem adhat meg Európa.” Ebből a dilemmából, amelyet – tudtommal – nálunk senki sem fogalmazott meg ily klasszikus tömörséggel, valóban csak a nyugati hatalmakba vetett remény látszott kivezető útnak. Ahogy Serédi hercegprímás mondta Horthynak, amikor óvta unokája királyjelöltségétől: kár ezzel a gondolattal foglalkozni, mert vagy a németek győznek, akkor a kormányzó legfeljebb helytartó lehet, vagy az angolszász hatalmak, akkor pedig II. Ottó király foglalja el ősei trónját. Egy harmadik változat eszébe sem jutott Serédinek. Pedig akkor már a szovjet ágyúk tüze festette vörösre a Kárpátok keleti bérceit. Ez volt a magyar kereszténynemzeti gondolat kiúttalan zsákutcája.


História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents