HARCOLJ VAGY MENEKÜLJ!

MOLDOVA GYÖRGY

HARCOLJ VAGY MENEKÜLJ! Riport és dokumentumok a tűzoltókról Második kötet

URBIS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010

© Moldova György, 2009-2010 A táblaborító NAGY PÉTER munkája A kötetben megjelent képeket a Budapesti Tűzoltó-Parancsnokság archívumából válogattuk

VII. TŰZOLTÓ ORVOSOK Bent a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság Dologház utcai központi épületében működik egy orvosi rendelő, a szolgálat tagjait és a hozzátartozóikat látják itt el ehelyt. Az itt praktizáló D. doktor viszonylag fiatal ember, ennek megfelelően a szakmai életrajza sem túlságosan hosszú: 1985-ben szerezte meg a diplomáját Dunaújvárosban, majd a Dél-pesti Kórházban dolgozott, de praktizált belgyógyászként, körzeti orvosként is. – Melyik terület vonzotta leginkább? – Helikopteres orvos lennék a legszívesebben; gyógyítani is szeretek, repülni is. 1988-ban D. és társa néven egy orvosi betéti társaságot alapított, igazságügyi szakértőként is szerepel. Magáncégét a mostani munkahelyre való kerülése után is megtartotta, jövedelmének nagyobbik fele most is onnan származik. D. szolidárisán jóindulatú, mikor orvoskollégáiról kérdezem: – Az üzemi orvosok, a rezidensek elméletileg igen jók, okosak. A hiányosságok inkább az 50-60 év feletti korosztálynál ütköznek ki. Ezt természetesnek tartom, ők voltak a szakma igazi teherhordói, olyanokat hallani, hogy valaki a négyórás rendelési ideje alatt 120 beteggel foglalkozott – véleményem szerint ez a hajtás igen kétes körülményeket kellett hogy eredményezzen. (Az öregebb tűzoltók még emlegetik doktor Takács főorvost, aki foghúzás közben keresztrejtvényeket fejtett.) – Önt mennyien keresik fel? – Idén szeptemberig 442-en, ebből 209-en alkalmassági vizsgálatokra; nem mutatkoznak-e olyan egészségügyi körülmények, melyek miatt el kell tanácsolnom a jelentkezőt. – Mik a leggyakoribb panaszok? – Már a toborzó rendezvényeken ismertetjük az elvárásokat, most csak megismételek néhányat. A szemmel adódik a legtöbb baj, itt már eleve nagyon szigorúak az előírások. A felvételnél a látóélesség az

egyik szemen sem lehet rosszabb 0,8-nál, korrekciós műtétek után fél évvel is el kell érje a 0,9-et. Kizáró körülmény a kancsalság – operáció után is, a vonuló állománynál a kontaktlencse, sőt a szemüveg is. – Ez komoly hátrány? – Gondolja meg, hogy a sisakban bepárásodik a lencse, vagy valamilyen anyagszemcse kerül mögé, a tűzoltó nem tudja elhárítani, gyakorlatilag akcióképtelenné válik. Ide tartozik a színtévesztés minden formája. Ha valaki nem adekvát módon észleli a színeket, nem tudja kiválasztani a megfelelő jelzésű palackokat, vezetékeket, jelzéseket. Előfordulhat, hogy az anyag színéből kell kikövetkeztetni, milyen láng ég. Gyakorlati hiba lehet, hogyha a pirosat barnának észleli, a rőt avarban elveszíti egy sérült ember vérnyomait. – Az alkalmasságot befolyásoló faktornak minősül az allergia – az orvos megadóan emeli fel a kezét –, őszintén szólva: ezt néha csak akkor tudjuk kiszűrni a vizsgálatnál, ha maga a páciens bevallja. Mostanában – talán azért, mert az allergia milliókra kiterjedő népbetegséggé vált – enyhítettek a megítélésén. Gyengébb megjelenési formában – úgynevezett két keresztig – egyedi elbírálás alá esik, hogy itt maradhat-e az illető, afölött nincs mód rá. – Nehéz felállítani bármiféle sorrendet is, de az elsők között kell említenem a szívbetegségeket: a ritmuszavart, az EKG-val kimutatható rendellenességeket, bár ezek inkább a már folyamatos szolgálatot teljesítő tűzoltóknál jelentkeznek. Néha 180-as pulzussal áll szemben a lángokkal, ha ez gyakran és hosszabb időszakokban megismétlődik, tönkremehet a szíve. Ahogy a szívfal megvastagodik, úgy romlik a vérellátása. Hajnalban a legnagyobb az előfordulás veszélye, mert akkor ébred a szervezet, fokozódik a mellékvese tevékenysége. – Mik az elfogadható vérnyomásértékek? – 139 per 89 alatt, bár az is igaz: hallottam már olyan profi súlyemelőkről, akiknél a felső érték állítólag 300-ra is felugrott egy csúcskísérletnél. – Egyébként a testünk számos pontja produkálhat olyan jelenségeket, melyek a felvételre pályázókat eleve kizárják, a gyakorló tűzoltókat pedig alkalmatlanná tehetik a hivatás folytatására. Halláscsökkenés a beszédhangtartományban, epekövesség, hasnyálmirigy-betegségek, perifériás érbetegségek, visszeresség, középsúlyos lúdtalp, krónikus húgyhólyaggyulladás.

Bőrgyógyászatilag kizáró ok például a pikkelysömör, a dermatitis. A bőrbetegségek csak romlani fognak a légmentesen lezárt védőruhákban, ahol a test valósággal fürdik az izzadságban. Egy belső rendelkezés tiltja, hogy valaki tetoválást viseljen a látható bőrfelületen. – De hát a rendőrségnél ezt engedélyezik! – Bende tábornok úr úgy ítéli meg, hogy egy-egy, a bicepszen ugráló sellő, vagy egy kabala felirat a kézfejen csökkentené a tűzoltók tekintélyét az emberek előtt. – A tűzoltóknak nem lehet kezeletlen, lyukas foguk, sőt, a pótlás mértéke is meghatározott. A rágófelszín legalább hetvenöt százaléka ép kell hogy legyen. – Sok a túlsúlyos ember – mi ezt úgy mérjük fel, hogy a testtömeget elosztjuk a magasság négyzetével. Ha 26 és 30 közötti viszonyszámot kapunk, akkor az illetőt túlsúlyosnak minősítjük, 31 és 35 között elhízottnak, afölött pedig súlyosan elhízottnak. A módszer megfelelő, de nem kizáró érvényű, a gyakorlati teljesítőképességet is figyelembe vesszük. Például, ha valaki túlsúlyos, de szintidőn belül le tudja futni az előírt kétezer méteres távot, akkor nincs különösebb baj vele. – A pácienseik elégedettek az orvosok munkájával? – Azt hiszem, igen. Szívesen jönnek a mi rendelőnkbe, és a hozzátartozóikat is hozzánk küldik, mert itt kevesebbet kell várakozniuk, hamarabb végeznek, mint a családi orvosoknál. – Mennyire vannak ellátva megfelelő gyógyszerekkel? – A közlekedőedények törvénye itt, szerencsére, nem érvényesül. Mi ebben a tekintetben jobban állunk, mint például a vonulósok a maguk technikai eszközeinek a színvonalával. Őszintén örülök annak, ha az emberek azt tapasztalják, hogy a tűzoltósághoz nehéz bejutni, de itt humánusan kezelik őket, megkapják, amire szükségük van. Azon persze mi sem tudunk segíteni, hogy a munkájuk során a térdük, a válluk, a gerincük túlterhelődik, hamarabb elkopik. A készenléti állományban kevés olyan embert találni, akit 35 éves kora fölött is tökéletesen egészségesnek mondhatnék. A tűzoltók egészségi állapotát évente ellenőrzik különböző fizikai felmérésekkel. Az állományt két korcsoportra osztják, és aszerint értékelik, hogy teljesítik a követelményeket. Például az első korcsoportban a 2000 méteres futásnál 7,35 perc jelent 25 pontot és

13,30 egyet, az idősebbeknél 8 perc a megkívánt szint, és 14 perc a minimum. A fekvőtámaszoknál 35, illetve 30 a maximális elvárás, illetve 11 és 6 a mélypont. Aki valamelyik próbánál alulmarad, az nem okvetlenül rostálódik ki, a többi számban még összeszedheti a szükséges pontokat. Sokkal meghatározóbb súllyal esik latba a tűzoltási beavatkozásokat imitáló feladatok teljesítése: a magasban történő munkavégzésre való további alkalmasság és még inkább az úgynevezett pszichikai pályán történő, légzőkészülékben való végighaladás. Ezzel a helyszínnel először az angyalföldi tűzőrség épületében találkoztam. Normális látási viszonyok között tekintettem át az elrendezését: a 60-70 méter hosszú, fordulókkal megnehezített, tág résű fém kordonlapokból felépített labirintus arra hivatott, hogy felmérje: a próbálkozó mennyire bírja a zárt, sötét térben való mozgást. Úgy van kialakítva, hogy többnyire nem engedi az egyenes, kihúzott testtartást, kúszásra, mászásra, kapaszkodásra kényszerít. Az a cél, hogy a pálya leküzdésének feltételei minél inkább hasonlítsanak a tűzoltói gyakorlatban adódó körülményekhez. A próbák során a légteret úgynevezett diszkófüsttel borítják el, csak sejteni lehet az elmosódó, gyenge fényeket. Bár gázmérgezés veszélye nem fenyeget, a próbálkozó rendelkezésre álló oxigénmennyisége korlátozott, ha kapkodva, szabálytalan ritmusban szívja be, vagy eltévedne és megnyúlik a bent töltendő idő, könnyen elfogyhat a levegője. Ajánlatos minél rövidebbeket szippantani. A pályát időnként átrendezik, hogy a tűzoltók ne készülhessenek fel az irányváltásokra és fordulókra, ne tájékoztathassák az utánuk következőket. A feladatot általában 8-10 perc alatt teljesítik az indulók. Később egy gyakorlatot is végignézhettem, újoncok vágtak neki a pályának. Náluk méltányosságból néhány hangulati jellegű könnyítést alkalmaztak, például a rejtett hangszórókból nem áradt kiabálás, gyermeksírás. Mielőtt elindulnának, az eligazításnál külön feladatokat is kapnak, melyeket benti vonulásuk során végre kell hajtaniuk. Meg kell találniuk és le kell nyomniuk néhány fali kapcsológombot, észlelniük kell, hogy milyen tárgyak akadnak az útjukba: teniszlabdák, pillepalackok és más hasonlók. Azt nem közlik velük, hogy bent egy tolózár is áll, melyet nem szabad kinyitniuk, mert ezzel esetleg gázt

szabadíthatnak fel, vagy épp ellenkezőleg: működésbe kell hozniuk, mert szükséges a mentéshez – nekik maguknak kell meghozni a döntést. Az előírások szerint párosával indulnak el – egy tűzoltó nem tűzoltó –, kissé lemaradnak egymástól, az elöl haladó szabja meg az irányt, közli a megfigyeléseit társával: hol kell kúszóhelyzetbe ereszkednie, hol kapaszkodjon. Kezükben lámpát tartanak, de a fényköre alig 40-50 centis távolságot fog be. El-eltévednek, de viszonylag hamar visszatalálnak a helyes irányba. Néha ellenőrzik: mennyi levegő van még a légzőkészülékekben. Néhány külső hatással nehezülnek a feladataik: csörömpölések hallatszanak, egy-egy pillanatra fény villan át a füstön. Az út nagy kerülővel visszavezet a bejárathoz, kilépnek az előtérbe. A kiképzésüket irányító parancsnok kikérdezi őket a tapasztalataikról. – Miért nem nyitották ki a tolózárat? – Az adott helyzetben kockázatosnak találtuk volna. Felmutatják a vonulásuk során felszedett tárgyakat, a parancsnok megkérdezi: – Mást nem találtak? Eltöprengenek, de nem emlékeznek semmi továbbira, a parancsnok a padlóra mutat: – Most min állnak? – Szőnyegen. – Bent nem volt? – De igen. – Akkor miért nem emelték fel, hogy meggyőződjenek, mi van alatta? A lakástüzeknél a gyerekek a szőnyeg alá bújva szoktak menedéket keresni. Az emberek nem tudnak tájékozódni a bajban, olyat is láttam, hogy valaki a konyhában épp a tűzhely alá vette be magát. Jól van, mehet a következő pár. A parancsnok felém fordul: – Mit szólt hozzá? – Kemény próba. Előfordul, hogy valaki vonulás közben bepánikol? – Igen..Egyszer egy tapasztalt öreg tűzoltó megzavarodott attól, hogy nem tud tapintással tájékozódni. Előbb az egyik kesztyűjét húzta le, aztán a másikat, az ujja hegyével próbálta megtalálni a falat. Nem sikerült neki, akkor levette magáról a légzőkészüléket is. Azt hittük, csak egy alkalmi rövidzárlat lépett fel nála, fél év múlva

megismételtettük vele a próbát, de akkor is ugyanúgy viselkedett. Le kellett százalékolnunk. Alapvető szabály, hogy a tűzeset vagy más katasztrófa helyszínén jogosulatlan személy nem tartózkodhat, a mentési műveletben részt nem vehet. Ez az intézkedés logikus meggondoláson alapszik: el kell kerülni, hogy az illetéktelen és hasonló helyzetben járatlan közbeavatkozó bajba jusson, esetleg maga is mentésre szoruljon. A helyzet azonban korántsem egyértelmű. Előfordulhat, hogy a lángok közvetlen közelében küzdő tűzoltó megég vagy megsérül, és a bajtársai nem vihetik ki őt a biztonságos távolabbi terepszakaszra. Hozzá sem szabad érniük, mert egy óvatlan mozdulatuk, érintésük is súlyos következményekkel járhat. Az ellátáshoz szükséges ismeretekkel viszont nem rendelkeznek. Az Országos Mentőszolgálat emberei sem léphetnek be a lezárt területre, ehhez nem elégséges az eredeti szakmai jártasságuk. Kering egy olyan legenda, hogy az ápoló berohant az égő házba, és kihozott egy veszélyeztetett gyereket, ezért a jutalom mellé egy megrovást is kapott a főnökeitől. Csak speciális képzettség birtokában, védőruhában, a tűzhelyszínparancsnok utasításainak megfelelően avatkozhatnának be. A helyzet mindenképpen megoldást igényelt, itt kapcsolódott be a szervezésbe dr. Pék László. Pék az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosa, honvéd- és katasztrófaorvosi szakvizsgával rendelkezik. Magas tudományos fokozatát is e tárgyba vágó disszertációjával szerezte, a címe „Az egészségügyi és műszaki mentők együttműködése veszélyes kárhelyen”. A főorvossal ügyeleti támaszpontján, a ferencvárosi tűzőrségen találkoztam. – Én nem számítottam újoncnak ezen a területen, a Sri Lanka-i cunami idején részt vettem egy mentőcsoportban, korábban kint jártam a kárpát-ukrajnai nagy árvíznél is, szereztem bizonyos tapasztalatot a szakmában. – Néhány évvel ezelőtt felhívott egy régi barátom, az FTP egyik magas rangú parancsnoka, és rövid köntörfalazás után előállt a szándékával: „tűzoltó orvosokat”, pontosabban mentőket kívánnak toborozni. Elképzeléseik szerint a káresetek közvetlen helyszínén vetnék be őket.

– Ezzel az új szervezettel több célt is szándékoztak elérni. Lerövidítenék az információk útját; előfordulhat, hogy a bejelentés esetleg a mentőkhöz érkezik, csak onnan kerül át a tűzoltókhoz, ez az áttétel a jelenlegi lerobbant technikai állapotok mellett hosszú időveszteséggel járhat. Egy, a tűzoltóság rendelkezésébe sorolt orvost viszont közvetlenül lehetne riasztani a kijelölt laktanyában. – Bármilyen helytálló is volt ez az elképzelés, a megvalósítás számos nehézséggel járt. Az Országos Mentőszolgálat, mely elsőnek merült fel lehetséges partnerként, folyamatos válsággal küzd. Hiányoznak a jól képzett orvosok, és az egész állományban is jelentős fluktuáció megy végbe. A munkarend is előnytelenül változott: az Európai Unióhoz való csatlakozás után megszűnt ugyan a 24-48-as „forda”, a napi munkaidő 12 órára csökkent, hogy a feladatainkat mégis elláthassuk, a havi szolgálatok száma majdnem a duplájára emelkedett, hétről tizenegyre. Mégsem kínálkozott más forrás, ahonnan feltölthettük volna a tervezett tűzoltó mentő szolgálat állományát. Úgy számoltuk, havonta 2-3, egyenként huszonnégy órás műszakra vetjük be majd őket. – A jelentkezőket nem a pénz motiválta – szinte megalázó összegű térítést kínálhattunk: egy orvosnak 23 ezer, egy ápolónak 17500 forintot 24 órára – csak maga a feladat vonzotta ide őket. A hivatásos mentőkön kívül kórházi orvos, aneszteziológus, gyereksebész is akad köztük – csupa olyan elfoglalt szakember, aki különben is három-négy helyen dolgozik. – Visszatérve a kezdetekre, barátaimmal sokat meditáltunk a technikai megoldásokon. Számítottunk a Máltai Szeretetszolgálat segítségére. Annak idején náluk is részt vettem a mentőszolgálatuk megszervezésében. Indulásnál egy rohamkocsit szereztünk be külföldről. Kozma Imre atya bízott benne, hogy ez csak az első lépés, a szolgálat néhány hónap alatt felfejlődik, és az országos mentőszervezettel is felveszi majd a versenyt. Sokan és nagy lelkesedéssel támogatták ezt az alakulatot, de bennem már felgyülemlett annyi rutin, hogy belássam: önkéntesekkel nem lehet profi munkát végezni, mert a lelkesedés előbb vagy utóbb, de törvényszerűen elfogy, a feladat viszont megmarad. Ezért nem javasoltam, hogy a máltai szervezet tagjait besoroljuk a tűzoltók közé, azt sem ajánlottam, hogy szövetségben, mintegy párhuzamosan működjünk együtt.

Így, mint említettem, alapvetően a hivatásos és önkéntes mentőkre kívántunk alapozni. Pályázatot hirdettünk részükre, a jelentkezőknek egy negyvenórás tanfolyamot kellett elvégezniük. Megismerkedtek az alapvető tűzoltói szakmai fogásokkal, munkavédelmi előírásokkal, a védőfelszerelés használatával, de még az alpin mentési technikával is. 2003. április l-jén megkapták a bizonyítványt a végzettségükről. Ami a technikát illeti: kölcsönjárművekre nem alapozhattunk, beszereztünk egy Frontéra terepjáró kocsit. Mikrobuszra nem volt szükségünk, feladataink között nem szerepel a betegszállítás – ezt az állami mentőszolgálat látja el, bár előfordulhat, hogy ha egy balesetnél sok a sérült, egy-két embert nekünk is el kell vinnünk. A kocsit aztán többször is cseréltük, most egy Volkswagennel dolgozunk. Átmegyünk a szertárba, itt állomásozik az autó. Pék doktor kinyitja az ajtait: – A felszerelése egy mentőorvosi személygépkocsinak felel meg: EKG-készülékkel, defibrillátorral és számos más azonnali ellátáshoz szükséges eszközzel van ellátva. Az orvos néhány, magyar viszonyok között ritkaságszámba menő műszert mutat, például egy kis mércét, mely a vizsgált személy ujjára húzva azonnal kijelzi a vér szén-dioxid-tartalmát – ha jól értettem, több mint kétmillió forintba került. – Hordágyat nem visznek magukkal? – Nem férne el a kocsiban, szükség esetén egy úgynevezett mentőkosárban hozzuk le a sérültet. A gyógyszereket két táskában hordják magukkal, az egyik egy masszív fémládához hasonlít, ha úgy adódik, többemeletnyi magasságból is le lehet dobni, akkor sem sérül meg. Pék doktor mutatja a tartalmát: kötszerektől, fájdalomcsillapító morfiuminjekcióig soktucatnyi orvosságot őriznek benne. – Rögzítve van, hogy a tűzoltó mentőknek milyen típusú feladatokat kell ellátniuk? – Három alapvető teendő hárul ránk: a fájdalomcsillapítás, a folyadékpótlás biztosítása, a légúti égések kezelése. A munkánk néha mégis nehezebb, mint egy sokoldalúbb tevékenységet végző mentőnél, például egy égett sérültnél nem könnyű vénát találni. – És ha a szakmai hivatástudatot hasonlítjuk össze? – Erről én nem tudok elfogulatlanul beszélni, mert mind a két csapatnál érintett vagyok, csak néhány tényt említhetek. A

mentőszolgálat sok nehézséggel küszködik. Az orvosok száma csökkent; öt frissen szakvizsgázott fiatal közül három-négy is elmegy az OMSZ-től. A munka nagy része a mentőtisztekre hárul, náluk nem adódnak létszámgondok, a pécsi, a szombathelyi, a nyíregyházi és főleg a budapesti képző valósággal ontja az újoncokat, de a többségük nem mérhető össze a néhány évvel ezelőtt szolgált nemzedékkel. Hiányzik belőlük a szakápolói gyakorlat, nincsenek hozzászokva a keményebb szituációkhoz. A legrosszabb az a néhány ember, aki afféle receptfelírási jog nélküli orvosnak képzeli magát. A tűzoltómentőorvosi gyakorlat nem enged meg semmiféle lezserséget, mindig az illetékes parancsnok határozza meg a teendőinket. A helyzet néha szokatlan feladatokat ró ránk, ha szükséges, az orvos alapvezetéket szerel. – Bevetéseiből melyik szituáció maradt a legemlékezetesebb? – Melyik? Talán egy tűz egy panelházban. Egy öregasszony fent a harmadik szinten kint rekedt az erkélyen, már égett a ruhája, próbált volna bemenekülni a lakás belsejébe, de ha kinyitotta az ajtót, még erősebben csaptak ki a lángok. A helyzet úgy állt, hogy nem tehettem mást, mint hogy emelővel felmentem hozzá a harmadik szintre, ott kötöttem be a fájdalomcsillapító infúziót, és egy hevederrel rögzítve elhelyeztem a sérültet a mentőkosárban. Sajnos, hiába igyekeztem, így is elveszítettük őt. – Hogy viselik el a tűzoltók a halottak látványát? – Nehezebben szoknak hozzá, mint a mentők, mert kevesebb holttestet látnak. Egy-két év után felvesznek egy cinikusnak álcázott hárító magatartást. Tovább nézegetem a Volskwagent. A tűzoltó mentők jelenleg csak ezzel az egy kocsival rendelkeznek, ez az egész FTP legtöbbet riasztott szere. Bár a tevékenységi köre nem több ötven-hatvan kilométernél, már 130-140 ezer kilométer van a motorjában. Több hasonló rendeltetésű kocsi nem működik a fővárosban, legalább még egy elkelne a budai oldal ellátásra – egy ilyen jármű azonban 300 millió forintba kerülne, és ehhez jönne még a szükséges felszerelés beszerzése. – És ha egyszerre két helyen van szükség magukra? – A parancsnokságról kiszólnak: bevethető-e a „doktor”? Ha már dolgozunk egy kárhelyen, általában ott maradunk, nem hagyhatjuk abba a mentést – az orvos az órájára néz –, van még valami kérdés?

– Ön sokszor vonult ki tűzoltókkal, jól ismeri őket. Hogy vélekedik a fizikai állapotukról? – A fiatalabb állomány, szerintem, egyelőre még gyengébb, mint öthat évvel ezelőtt volt, különösen mentális tartásukat tekintve. Pedig kemény feladatok elé kerülnek, a károsultak gyakran rájuk támadnak: miért hagyták leégni a lakásomat? És hiába mondják meg az igazat: azért, mert menthetetlen volt. Az emberek nem hajlandók belátni, hogy a természet erőivel szemben néha tehetetlenek vagyunk. Mikor elköszönünk, Pék doktor még ad egy tanácsot: – A figyelmébe ajánlok egy érdekes riportalanyt. Kiss Attilának hívják. – Lehet, hogy több Kiss Attila is szolgál a parancsnokságon. – De ez doktor Kiss Attila, ebből csak egy van. – Ő is orvos az FTP-n? – Nem, de majd meglátja. A Fővárosi Tűzoltóparancsnokság készenléti állományának tagjai között számos különleges civil képzettségű is akad. A lista több mint százféle szakmát sorol fel. A magasabban iskolázottak általában vezetői beosztást töltenek be, ezért meglepődtem, mikor egy átlagos vonulós őrmesterről kiderült, hogy két egyetemi diplomával is rendelkezik: orvos és tűzvédelmi mérnök. Ő a Pék főorvos által ajánlott doktor Kiss Attila. Kiss doktor a Közép-pesti Tűzoltási Mentési Parancsnokság kőbányai tűzőrségén dolgozik, feladatát tekintve semmiben sem különbözik az átlagos, fekete gyakorlóruhát viselő bajtársaitól. Riasztásnál ő is felugrik a fecskendő hátsó ülésére, és a helyszínre érve éppúgy szereli az alapvezetéket, vagy cipeli a tömlőt. Helyzetét semmiképp sem érzi méltatlannak, készséggel vállalkozik egy beszélgetésre. Parancsnoka felmenti a soros testnevelési foglalkozás alól, de az interjú nem zavarhatja meg szolgálati kötelmeit: egy riasztás esetén a dialógusunk félbeszakadna, és doktor Kiss Attila 120 másodpercen belül a fecskendőn ülve beavatkozásra készen elhagyná az épületet. Egy éppen üres irodában telepedünk le. – Hogy kerül egy orvos a tűzoltók közé? Komolyan vette azt a verssort, hogy „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász”? Ábrándozó természetű ember? – Nem, engem egész életemben a reáliák vonzottak. A családom Győrben él, értelmiségiek, azt szerették volna, ha valamilyen jogi

vagy egészségügyi pályát választok. Ebbe az irányba is indultam el, 17 éves koromban már bejártam a megyei kórházba kisegítő ápolónak – ez egyszerre számított pénzkereseti lehetőségnek és alkalomnak önmagam kipróbálására. 2000-ben, érettségi után felvettek a Semmelweiss Orvostudományi Egyetemre. A tanulás mellett itt is vállaltam mellékfoglalkozást, már az első évtől kezdve eljártam mentőzni. – Ezt jelenleg is folytatja? – Igen, havonta átlagosan nyolcvanórányi szolgálatot teljesítek náluk, de az állásom természetesen a tűzoltósághoz köt. – Miért választotta ezt a hivatást? A képzettsége alapján orvosként, esetleg tűzvédelmi mérnökként is dolgozhatna – fehér köpenyben, vasalt nadrágban. – Nem vonz ez a lehetőség. Egy kezdő orvos jelenleg három úton indulhat el: vagy beáll egy kórházba, ebben az esetben a sor legvégére kerül, minden főnök belé törölheti a cipőjét. Annyi joga marad, mint valaha egy jobbágynak volt Werbőczy után: ha elégedetlen, elmehet. Bár beilleszkedő típusú ember vagyok, ezt a helyzetet nehezen viselném el. – A másik lehetőség a kutatói munka volna, de ez sem az igazi irány a számomra. Az egyetemen az első előadáson 140 évfolyamtársammal együtt ültem az előadóteremben, mikor bejött a tanár, a szakma nagy neveinek egyike, egy feltétlenül hiteles professzor. Köszönt, odalépett a táblához, felírt rá egy 7-es számot, aztán felénk fordult: – Önök szerint ez mire vonatkozik? Találgatni kezdtünk: ennyi szigorlat vár ránk, ennyiszer lehet majd utó vizsgázni, de a professzor csak a fejét rázta: – Nem, uraim, ez a hetes szám azt jelenti, hogy összesen hétféle betegséget vagyunk képesek meggyógyítani, a többit legfeljebb kezelni tudjuk. Az önök nemzedéke, bármilyen tehetséges is legyen, legföljebb egy újat tud majd hozzátenni. Őszintén szembenéztem magammal, és beláttam, hogy aligha én találom fel ezt a nyolcadikat. – Valóban ilyen keveset tehet egy orvos? – Voltaire szerint az orvosnak az a legfőbb feladata, hogy elszórakoztassa a beteget, amíg a Természet meggyógyítja, vagy meghal. Igazi haladást csak a fájdalomcsillapításban értünk el,

egyébként az orvos csak találgatja, hogy mi lehet a beteg baja. Ez egy statisztikai tudomány: nincsenek bizonyosságok, csak lehetőségek. – És a főállású mentőorvosi feladat nem érdekelte? Hiszen a munkaideje egy részében most is ezt végzi. – A mentő nem gyógyít, hanem esélyt ad, a tűzoltó eljut a rábízott ügy kimeneteléig, a tűzoltóság életpálya, a mentőség nem. Több mentőállomáson is dolgoztam, és olyat is tapasztaltam, hogy egy irányító részegségében eltévesztette, hová kell kivonulnunk. Látott már tűzoltót, aki részegen teljesített szolgálatot? – Még nem. – Remélem, nem is fog. Mindent összevetve: én hobbi mentőnek és hobbi orvosnak tekintem magam, igazából tűzoltó vagyok. – Az előbb egy harmadik utat is említett, amerre egy kezdő orvos elindulhat, ez, gondolom, a külföldi munkavállalás. Ez sem vonzotta? – A mentőszolgálatnál többször is kaptam olyan feladatot, hogy kísérjek haza kint megbetegedett magyar állampolgárokat. Mikor átléptem a határt, újra és újra megbizonyosodtam, hogy nem tudnék külföldön élni – Kiss doktor elnézést kérőleg felemeli a kezét. – A lehetőségek közül kifelejtettem egy negyediket: a gyógyszerügynöki munkát. Ez komoly pénzzel járna, a mostani keresetem sokszorosával, de megbontaná a lelki egyensúlyomat. Egyébként, ha „kupeckedni” akarok, eleve azt kellett volna választanom. Képtelen lettem volna megtagadni magam. A szemem előtt ott lebeg az egyik közeli rokonom példája, aki úgy érezte, hogy a hivatásában utat tévesztett. Férfiatlannak találta volna, hogy a csalódottságát nyíltan kimutassa, de rászokott az italra. – És a másik diplomáját, a tűzvédelmi mérnökit nem tudná hasznosítani? – Legföljebb egy magáncégnél helyezkedhetnék el vele tűzvédelmi felelősnek, előadónak – egy íróasztal mellett ülnék érdemi teendők nélkül. Véleményem szerint csak kitüntető célokért érdemes küzdeni, már a gyerekek is arról ábrándoznak, hogy világ körüli utakat tesznek, vagy felfedeznek egy ismeretlen szigetet. A pénzt nem lehet megenni. – Az igaz, de ha nincs pénz, akkor egyáltalán nem lehet enni. Most milyen anyagi körülmények között él? – Mentősként havi 90-100 ezer forintot keresek, itt a tűzoltóságnál 128 ezer forint a nettóm, vagyis mindösszesen 200-220 ezer forint jön össze. Hazulról nem támogatnak, ami kis pénzt a szüleim össze tudnak

szedni, azzal az öcsémet segítik – és ez természetes. Az előbb elfelejtettem mondani: a 128 ezer forintban benne van a nyelvpótlékom is, egy angol felsőfokú és egy német középfokú nyelvvizsgával rendelkezem. – Valami más mellékes nem adódik? A tűzoltók szoktak borravalót kapni? – A magam gyakorlatából két esetre emlékszem. Az egyik tipikus ügy volt: egy öregasszony kizárta magát a lakásából, mi szabadítottuk ki az erkélyről, egy üveg italt adott nekünk. A másik alkalommal egy bútoráruház pincéjében csőtörés következett be, és bokáig érő víz borította el. Az a veszély fenyegetett, hogy az itt tárolt bútorok felszívják a vizet, és tönkremennek. Kihívtak minket, de a mi szivattyúink csak akkor működnek jól, ha tíz centinél magasabb folyadékréteget kell felszívniuk, itt a szint alatta maradt ennek. Mi négyen nekiálltunk, és raklapokra tettük fel a bútordarabokat, így megmentettük az árukészletet. A tulajdonos megvendégelt minket. – Anyagilag mit tud felmutatni? – Nem sokat. Van egy 21 éves Polski Fiat gépkocsim. Az Üllői úton vásároltam egy harminc négyzetméteres lakást – a kiválasztásánál két szemponthoz ragaszkodtam: téglából épült legyen és egyedi fűtéssel rendelkezzen –, én hivatalból tudom, milyen veszélyekkel jár a panel. Bankhitelt vettem igénybe, a szüleim győri házára terhelték rá a jelzálogot. Nem sok időt töltök benne, másod-, harmadnaponként négy-öt órát. Nőtlen vagyok, a barátnőm is orvos egy Pest melletti kisvárosban. Néha nála maradok, máskor ő jön át hozzám. – Mint orvos, hogy éli meg, hogy gyakorlatilag szabályszerű tűzoltói szolgálatot folytat? Nem tart attól, hogy szakmai tekintetben megreked, sőt visszafejlődik? – Nem érzem úgy, sőt sok tekintetben kivételes orvosi tapasztalatokat szerezhetek. A saját bőrömön bizonyosodhatok meg néhány olyan jelenségről, melyeket a kollégáim csak könyvből ismerhetnek meg. Közhasznú az az angol mondás, hogy a stressz fogadásánál két alapvető reakció létezik: „fight or flight!”, harcolj vagy menekülj. Itt a gyakorlatban mérhetem fel, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Látom, hogy a riasztásoknál hogy ugrik meg az adrenalinszint, hogy növekszik meg a vérnyomás a rövid távú túlélést elsősorban biztosító szervekben, hogy áramlik a vér a szívbe és azon

keresztül az izomzatba. Hogy válnak feltételes reflexszé például a riasztás jelzései. – Ezeknek mi a sorrendjük? – Először egy lámpa gyullad fel – ez áramszünet idején is működik, külön ellátással rendelkezik –, aztán három-négy taktus zene hallatszik. – Milyen műből? – A tűzőrségeken három szám közül lehet választani: egy motívumot Morricone: „Egy marék dollár” című filmjéből, Dvorák: „Új világ”-szimfóniájából egy részletet, vagy a „Csillagok háborúja” betétdalát – a fiúk általában Morriconét kedvelik. – Beszéljünk a jövőjéről: szándékai szerint egészen a nyugdíjig itt marad? – Valószínűleg, legfeljebb annyi változás várható, hogy feljebb sorolnak. Itt, Kőbányán most lelép a kettes fecskendő parancsnoka, és én veszem át a helyét, azért is helyeztek át ide a Józsefvárosból, hogy megismerjem a körülményeket. – Hivatali beosztásra nem vágyik? – Nem, én a vonulósok között akarok maradni, nem vágyom hivatalnoki életformára. Elégedett vagyok a sorsommal; huszonnyolc éves koromra nem szórtam el az időmet, van két felsőfokú diplomám és két nyelvvizsgám. Egyetlen más rendvédelmi szervezethez sem mennék át – azokat ellepik a bukott rendőrök és bukott katonák. A folyosóról behallatszik a tornaóráról bevonuló tűzoltók lábdobogása. Kiss doktornak csatlakoznia kell hozzájuk – eddig szólt az engedélye, hogy beszélgessen velem, udvariasan elköszön. Néhány hónappal később, az ügyintézői kocsiban ülve, hallottam, hogy a hírközpont hangszórója tüzet jelent a sasadi Szárnyas utcából, megkértem a kísérőmet, hogy nézünk ki oda. Egy lakóházzá átalakított kétszintes víkendépület gyulladt ki, leégett az emeleti álmennyezet, és az egész helyiség lakhatatlanná vált. Mire kiértünk, a vonulós tűzoltók már eloltották a lángokat, csak vékony lebegő füst szállt fel. A bútorok és háztartási gépek roncsait már lehordták a kertbe, mellettük egy Boss hálózsák és megégett ruhák fekszenek a fűben. A ház két pakisztáni testvér családjának tulajdona, tíz éve vették 16 millió forintért. Amelyikük a kiégett felső lakásban élt, most

leköltözik a földszintre, nyugodtan, csendesen tárgyalják, hogy férnek majd el. – Mit gondolnak – kérdezem tőlük –, gyújtogatás történt? – Nem hisszük, minden ajtót zárva találtunk, senki sem tört be rossz szándékkal. Különben sincs ellenségünk, most is a szomszédok hívtak minket haza, hogy baj van. A lakók mögött ott áll a védőruhás szerparancsnok, adatokat jegyezget fel. Közelebb lépve, az arcát félig eltakaró sisakban is felismerem Kiss doktort. Kezet nyújtok: – Ezek szerint előlépett, gratulálok. – Igen, három hete neveztek ki a X/2 fecskendő parancsnokává, ez már a tizedik vonulásom. Előléptettek zászlóssá. – Anyagilag nagy különbség? – Harmincezer forinttal keresek többet. – Van valamilyen speciális tűzoltó-jókívánság, mint például a bányászoknál a „jó szerencsét”? – Nincs, legfeljebb azt szokták mondani, hogy „nyugodt szolgálatot”! – Akkor: nyugodt szolgálatot! A rendszerváltás után a tűzoltóknál is megváltozott az orvosi ellátás illetékességi köre is. Korábban a megyei rendőrorvosok döntöttek a felvételükről, vagy küldték őket nyugdíjba. Időközben azonban az egykori közös irányító hatóságnak számító Belügyminisztérium feloszlott, funkcióit más, újonnan alakult minisztériumok vették át, a rendőrség és a tűzoltóság korábban közös szervezeteinek, intézményeinek némelyike megszűnt. A rendőrorvosok többé nem voltak kötelesek ellátni a tűzoltók egészségügyi vizsgálatát, előfordult, hogy csak magas díjazásért vagy egyáltalán nem vállalták magukra ezt a feladatot. (Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a vidéki városok tűzoltó-parancsnokságai nem rendelkeznek az FTP-hez hasonlóan kiépült magas szintű orvosi szolgálattal.) Az átszervezés következtében megmutatkozó réseket a Honvéd Egészségügyi Központ bevonásával igyekeztek betömni, költőien szólva: ez jelenti a kezdetet és a véget. A felvételi eljárás végén van egy összesített ellenőrzés, ahol a fent nevezett intézményben megvizsgálják a jelentkezőket, és eldöntik: egészségügyi és pszichológiai szempontból alkalmas-e tűzoltónak. A vizsgálat

fejenként 17 ezer forintjába kerül az FTP-nek, de szakmailag még így sem teljes értékű, mert csak arra ad választ, hogy a jelentkező általában alkalmas-e hivatásos állományba – a rendőrséghez, büntetésvégrehajtási szolgálathoz és így tovább –, de azt nem méri fel, hogy megfelel-e a speciális tűzoltó-követelményeknek. Ugyancsak a Honvéd Egészségügyi Központ dönt a nyugdíjba vonulási kérelmekről kialakult vitákban. „A hivatásos állományú tűzoltóknál a szolgálati viszony megszűnésének szabályait a köztisztviselői törvényből veszik át, de a szolgálat sajátosságaira való tekintettel kibővíti a megszűnési okok körét – írja Molnár Zsuzsanna ezredes asszony. – A hivatásos állomány tagjai, amennyiben rendelkeznek 25 év szolgálati idővel és betöltötték ötvenedik esztendejüket, közös megegyezéssel, vagy alkalmatlanság esetén nyugdíjba vonulhatnak. – A hatályos szabályok alapján a nyugdíjuk számítása is eltér a civil szféráétól, mivel náluk az utolsó egy év átlagkeresetét veszik nyugdíjalapnak. Így, amennyiben a nyugdíjba vonulás évében megkapja a jubileumi jutalmat – és majd minden esetben ezt az időpontot választják ki –, az így megemelkedő összeggel az érintett személy nyugdíja havi 300 ezer forinttal is több lehet, mint a keresete volt. Ennek alapján a hivatásos állomány tagjai érdekeltek abban, hogy »idő előtt« nyugdíjba vonuljanak.” Abban az esetben, ha még nem érte el a meghatározott életkori határt a tűzoltó, jogszabályi segítséget is kaphat. Ha a parancsnokság ragaszkodik hozzá, hogy kitöltse a teljes szolgálati időt, a tűzoltó kérheti, hogy alanyi jogon jelentkezhessen a FŰV Bizottságnál és kikérje annak döntését. Ez a Bizottság pedig az eseteknek szinte mindegyikében talál valamilyen csekély mértékű, akár 3-12 százalékos egészségkárosodást, és kimondja, hogy az érintett alkalmatlan a beosztásának ellátására, vagy bármilyen más hivatásos szolgálatra. Nem köteles elfogadni más munkakört, mert az többnyire keresetcsökkenéssel járna, inkább betegállományba vonul, amit addigaddig hosszabbítgat, míg eléri a meghatározott életkort. Körülbelül öt éve lebegtetik azt a fenyegetést, hogy megszigorítják a nyugdíjba vonulásnak ezt az előnyös módját, emiatt az érintettek közül mind többen fellebbezik meg az esetleges elutasítást. A tömeges nyugdíjba vonulások viszont komoly költségvetési megterhelést okoznak, nem beszélve a létszámhiányról és arról, hogy a

leszerelésekkel a tudás, a tapasztalat is távozik az állományból, és végső soron az állampolgárok biztonsága sérül. A tömeges leszerelések következtében a 2006-tól eltelt három év alatt a hivatásos önkormányzati tűzoltók országos méretekben vett 9000-es létszámának több mint a fele, közel 6000 fő távozott az aktív állományból! Az egészségi állapot megromlásának megállapítását kérheti maga a személy, a felülvizsgáló orvos, a parancsnok, de a végső szót a Honvéd Egészségügyi Központ hivatott kimondani. Ez az intézmény a budai Petőfi laktanyában működik, az egykori katonai városparancsnokság épületeiben. A bejutás ide korántsem könnyű, nekem és kísérőmnek látogatásunk előtt több mint egy héttel be kellett jelentkeznünk főbb személyi adataink feltüntetésével, és a kézhez kapott engedélyünket is tüzetesen megvizsgálta a kapu előtti sorompónál felállított őr. Tájékozódási szándékunkkal érezhetőleg zavartuk az intézet folyamatos munkáját, be kellett érnünk a főorvossal lebonyolított rövid beszélgetéssel. Szerencsénknek mondhatjuk, hogy személyében olyan illetékessel sikerült találkoznunk, aki maximális jóindulattal kezeli a leszázalékolásra jelentkezőket. A főorvos szavaiból kiviláglott, hogy a vizsgálandó személyek állapotát nem lehetséges átfogó precizitással felmérni, ehhez esetleg hetekre-hónapokra volna szükség. Sokszor el kell fogadni olyan szubjektív panaszokat, mint hogy az alany tériszonnyal küszködik, nincs mit kezdenünk olyan tűzoltókkal, akik azt állítják, hogy ha meglátják a falnak támasztott ingatag mászólétrákat, a legszívesebben már visszafordulnának. Ugyancsak kizáró jelenségként kell számítani a klausztrofóbiás a zárt helyektől való irtózást, a tájékozódóképesség megingását. Azt hiszem, ezek ama betegségek közé tartoznak, melyek valós voltát nem könnyű diagnosztizálni, sok függ a vizsgáló, pontosabban fogalmazva: a felülvizsgálatot végző orvos felfogásától. Tájékoztatónk, egy nyugdíjból visszahívott katonaorvos úgy véli: az „öreg” tűzoltók között kevesebb szimuláns akad, mint a többi rendvédelmi szervezet tagjainál. – Nincs szükségük arra, hogy tettessék magukat, az a 25 év, amit leszolgáltak, okvetlenül megtette a maga hatását a szervezetükre. A gyanút kizárja, hogy másképp élik meg az elhivatottság tudatát, mint a

rendőrök vagy a büntetés-végrehajtás emberei, néhányan túlságosan is sokáig igyekeznek kitartani a helyükön. Hogy példát említsek: egyikük tumorban szenvedett, de húzta-halasztotta a vizsgálatot, nekünk kellett felgyorsítanunk a lefüvezés menetét. A döntés után négy nappal meghalt. A főorvos rátér a lebonyolítás részleteire: – A bizottság három főből áll, ez hozza meg az alkalmatlansági minősítést. Én vagyok az elnök, de a szavazatom súlyban egyenértékű a kollégáiméval, a többségi határozat velem szemben is érvényesül. – Úgy tudom, a Központ nemcsak ezzel az egyetlen feladattal foglalkozik, például végső fokon önök döntenek a különböző rendvédelmi szervekhez jelentkezők alkalmasságáról. Hány százalékot kell kiszűrniük? – Durván számítva, a különféle okokból elénk kerülők egyharmada esik ki. Ha konkrétan kellene fogalmazni, valószínűleg meghökkentően igen magas szám jönne ki, hiszen az 1980-tól 2006-ig terjedő időszakban 180 ezer embert vizsgáltunk meg: rendőrt, tűzoltót, bévést, némelyiket évenként több alkalommal is. –A különböző hivatások egészségügyi mutatószámait összehasonlítva, milyen különbségek mutatkoznak? – Az állomány egészére vonatkozólag alig néhány százalékos eltérést észlelünk. – Bocsásson meg a provokatív kérdésért: emberileg mennyire biztosak abban, hogy mindig megfelelő döntést hoznak? Akár a felvételnél, akár a „lefüvezésnél”. Az orvos elmosolyodik: – Nem szabad túlbecsülnünk a magunk „csalhatatlanságát”. Amíg az orvostudomány egy náthát sem tud kellő gyorsasággal és biztonsággal kikezelni, addig nem illik azzal dicsekedni, hogy már szívátültetésekre is képesek vagyunk. Egy öreg parasztember egyszer azt mondta nekem: nyáron azért kevesebb a temetés, mert az orvosok olyankor szabadságon vannak. Annyit viszont kijelenthetek, hogy semmiféle külső pressziótól nem hagyjuk befolyásoltatni magunkat, legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint határozunk. Egy pillanatra sem felejtjük el, hogy döntésünkkel alapvetően befolyásoljuk az elénk kerülők sorsát.

VII. AKIK KIHULLTAK A zuglói tűzőrség épületét több mint hetven évvel ezelőtt, 1938-ban húzták fel. A már közelgő háború elvárásaira való tekintettel igyekeztek a legjobb minőségű anyagokat használni, masszív falak alatt kisebb bombabecsapódásoknak is ellenálló légoltalmi pincét is kialakítottak. Napjainkra viszont, karbantartás hiányában, a közműhálózat – a víz, a csatorna – és az elektromos vezeték az összeomlás széléig jutott. A gépészeti felújítás legalább 350 millió forintot igényelne, de jelen helyzetben egy fillér sem jut rá. A tűzőrség parancsnoka – talán a mundér becsületének oly sokszor megnyilvánuló védelmében – nem azzal fogad, hogy bemutatja az épületet, hanem egyenest levisz a szertárba a parkoló gépjárművek, raktározott eszközök és anyagok közé. Az előtérben egy ősz hajú, szürke sávval mintázott fekete pulóvert viselő 50-55 éves férfi ül tolószékben. Felsőteste sportosan kidolgozott – a legtöbb kocsiba kényszerült rokkantnak kifejlődnek a váll- és karizmai, már az is erőgyakorlatnak számít, ha megemeli magát a székben – deréktői lefelé viszont mozdulatlanul béna. Arca derűs, vonásain nyoma sincs a mozgássérültek depressziós fintorának. Lehet, hogy az adott alkalom is jókedvre hangolja: a Magyar Köztársaság önkormányzati miniszterének határozata alapján ma egy oklevelet nyújtanak át neki, I. Pál nyugalmazott tűzoltó zászlósnak. (Mostanában a tűzoltóknál a kitüntetések nem járnak pénzjutalmakkal. Kivételes eseménynek számít, hogy I. most bruttó 73171 forintos szociális segélyben is részesült – ez nettóban számítva hatvanezret tesz ki. Még a formális megbecsülés is hiányzik, mind ritkábban kerül sor a nyugdíjasok meghívására, néha el is maradnak. Egy-egy veterán kerek évfordulóját „habán váza” ajándékozásával köszöntik, némelyikük már négyet-ötöt is kapott, de az is előfordul, hogy egy fillér sem jut ilyen célokra. Egy szolgálatteljesítés közben megsérült rokkantnyugdíjas 35 éves jubileumi jutalom iránti igényét

az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság elutasította, az ügy a Munkaügyi Bíróságon folytatódott.) A miniszteri üzenet ünnepélyes átadásához felsorakozik a szolgálatban levő állomány feladatokkal épp le nem kötött része. I. derűsen érdeklődik az életkoruk iránt: a legfiatalabb 1989-ben, a legidősebb is csak 1981-ben született. – Én akkor már tűzoltóként szolgáltam. Nem tudom, jó vagy rossz példa vagyok-e nektek. Ünnepi traktára nem jutott pénz, csak egy tányérnyi pogácsát, sajtos stanglit tettek ki az asztalra, és két üveg üdítőt. A gratuláció után az állomány elköszön, magunkra maradunk, csak megszokott kísérőm, Majer ezredes tart ki mellettünk. Nehezen kezdem a beszélgetést: – Itt él Budapesten, I. úr? – Nem, Aszód mellett, Ikladon. Hallott már róla? – Úgy emlékszem: egy könyvben azt olvastam, hogy a templomtornyában egy nagyon öreg harang lakik. – Igen, a falu híres róla. Miről beszélgessünk? – Eleve tűzoltónak készült? – Sokáig eszembe sem jutott. Lent, Ikladon működött egy hadiüzem, ott tanultam ki a gépi forgácsoló szakmát. Mikor leszereltem a katonaságtól, szóltak a falubeliek, hogy érdemesebb volna átjönni a tűzoltókhoz, ők már itt dolgoztak. Akkoriban építgettem a családi házamat, úgy gondoltam, fenn Pesten hamarabb összeszedem rá a pénzt, több időt is fordíthatok a munkára. Szépen haladtam: leraktam az alapot, és az első szint egy részét is felhúztam. – A tűzoltóságnál véglegesítettek őrmesteri rendfokozatban. Egy alkalommal fadöntési gyakorlatra vonultunk ki, biztos tudja, hogy ha egy fát kicsavar a vihar és elzárja az utat, vagy az eső kimossa a gyökereit, nekünk kell eltávolítanunk. Fel kell készülnünk erre a feladatra. Nekünk nincs jogosultságunk az önálló fadöntésre, az Erdőgazdaság adott mellénk egy öregebb szakembert, az irányította a munkánkat. Egy ritkás erdőt irtottunk le, társasházat terveztek a helyére. – Motoros fűrésszel kivágtam egy akácfát, aztán lehajoltam és kezdtem a gallyazást, darabolást. Mellettem négy-öt méterre egy másik tűzoltópár dolgozott. Az öreg erdész nekik is kijelölt egy fát, ránézésre felmérte, hogy merre fog dőlni, és abba az irányba egy hajkot, vagyis éket vágatott, de rosszul számított: a fában a szálak más

irányba csavarodtak, mint elképzelte, a fatörzs nem kifelé, hanem jobbra, épp az én hátamra zuhant. – Hogy emlékszik arra a pillanatra? – Semmi sem maradt meg belőle. Később másoktól azt hallottam, többen is kiabáltak felém: vigyázz, dől a fa! Egy oldalsó ág esett rá a hátamra, a 11-es és 12-es csigolya között sértette meg a gerincvelőmet. Biztattak, hogy a baj nem végzetes, Kínában és Oroszországban is gyógyítottak meg már ilyet őssejtkezeléssel. Az orvos viszont azt állapította meg, hogy szilánkos törést szenvedtem, valamiféle púp keletkezett bennem, ettől nem tudtam hátradőlni ülő helyzetben, és sem a kezem, sem a lábam nem mozgott. – Két évvel később megoperáltak az Amerikai úti klinikán, a műtétet annyiban sikeresnek mondhattuk, hogy utána már bírtam használni legalább a kezem, és hátra is tudtam támaszkodni, de a derekamtól lefelé nem javult az állapotom. Azt ígérték, hogy lassan magamhoz térek majd, de én a családtagjaim arcán láttam, hogy nincs miben reménykednem. Nem vagyok vallásos, abban sem hittem, hogy az Isten majd megsegít. – Közben a hivatalos ügyek mentek a maguk útján, egy év betegállomány után végleg rokkantsági nyugdíjba helyeztek: „százszázalékos rokkant, állapota nem változik”. Egy rendfokozattal előléptettek, törzsőrmester lettem. – A szükséges segédeszközöket simán megadták? – A kerekesszéket „közgyógy”-ra lehet felíratni, ötévenként kaphatok újat – egyéni elbírálás alapján. Ötszázezer forintba kerül, ebből huszonötezret nekem kell fizetnem. Mostanában úgy hallom, hat évre emelték fel a kihordási időt. A csere előtt behívatnak felülvizsgálatra, olyan adatokat vesznek fel újra, amelyeket már tízszer is bediktáltam. [Állítólag akkor is ilyen procedúra játszódik le, ha egy vak embernek egy új fehér botra van szüksége – M. Gy.] – Milyen kapcsolatban áll a régi társaival? – Nem sok társaságom maradt. Az a két tűzoltó, aki hibázott abban, hogy rám esett a fa, meg sem látogatott. Nem haragszom rájuk, biztos sokat kell dolgozniuk, megértem, hogy rólam elfeledkeztek. – Említette, hogy akkoriban építette a családi házát Ikladon, és a baleset idején az első szintig jutott. Befejezte aztán? – Igen, elkészült.

– A bajtársai segítettek? – Az elején egyszer-kétszer kijött valaki, dolgozott néhány órát, aztán elmaradt. A fiam akkor még gyerek volt, rá nem számíthattam, fizetett iparosok végezték el a munkát, én a tolószékből vezényeltem őket. Elhallgatok egy pillanatra, és a kísérőmre, a nyugdíjas ezredesre nézek: bármennyire is próbálja fegyelmezni magát, az arca észrevehetően elsápad, ez a történet érzékenyen érinthette. Attól a ténytől, hogy a többiek magukra hagyták a bajban nyomorékká vált társukat, részben-egészben összedőlni látszik a legenda a testület szolidaritásáról, melyet az illetékesek oly szívesen hangoztatnak nyilatkozataikban. Kiviláglott, hogy mint az országban bárhol, itt is mindenki magának él, és balsorsában magára marad. Az ezredes reménykedik, hogy rosszul értette I. szavait, újból rákérdez, de megint csak ugyanazt a választ kapja. (Az igazsághoz tartozik, hogy később a szolidaritásra is láttam példát. A Rigó utcai épület tetejéről lezuhant hősi halott Benkó Tibor hévízgyörki házánál a csoporttársai készítették el a kerítést és a járdát – mintegy százezer forint értékű munkát végeztek.) – Végül is mennyi kárpótlást kapott? – Egy alkalommal – afféle gyorssegélyként – százezer forintot, aztán amennyi a biztosítótól járt. A nyugdíjam most olyan mértékben emelkedik, mint ahogy a fizetésem növekedett volna, ha annak idején nem szenvedek balesetet, hanem tovább szolgálok. – Itt is lecsíptek valamennyit; a veszélyességi pótlék, a délutáni és éjszakai műszakpótlékot nem számították be az alapba. 130 ezer forint helyett csak 87 ezret vesznek tekintetbe, azzal indokolják, hogy a különbség mögött nem áll indokolható körülmény. Most az emelésekkel együtt 107 ezer forintot kapok. Szégyellem kimondani: a család fenntartásában a feleségem nagyobb részt vállal, mint én, képzettségét tekintve gyógyszertári asszisztens, jelenleg kereskedelmi vonalon dolgozik. – Maga, I. úr, talált valami állandó elfoglaltságot? – Teljes nyolcórás műszakot nem is vállalhatnék, mert még a WC-re sem tudok kimenni. Kapok néha ajánlatokat, de visszaélnek az állapotommal, olyan alacsony bért kínálnak, hogy dühömben visszakérdezek:

– Nem arra gondolsz, hogy még én fizessek azért, amiért dolgozhatok nálad? Egy időben Aszódról küldtek munkát: leselejtezett villanyórákat szereltem szét, és kiemeltem belőlük a még használható alkatrészeket, de ez a vállalkozó később tönkrement. – Ami a mindennapi életemet illeti, külön baj, hogy az akadálymentesítés csak szóban létezik, afféle szenteltvíz. Ha néhol be is iktatnak egy-egy folyamatos emelkedőt, azt senki sem ellenőrzi, hogy valóban kiváltják-e a lépcsőket. – Az ilyen kisebb helyeken, mint Iklad, rosszabb a sérült embereknek; nagyobb városban nem vagyunk feltűnőek, itt viszont sokan megbámulnak. Azt maga is látja, Moldova úr, hogy én nem hagyom el magam, sokáig sportoltam egy váci klubban, súlyt emeltem, a lehetőségeim szerint atletizáltam, eljártam horgászni is. A baráti köröm – három-négy ember – kitartott egy ideig velem, de aztán ők is elmaradtak. Meg lehet érteni őket: rendszeresen dolgoznak, nem érnek rá, csak nekem van szabadidőm – túl sok is a reggeli tévéhíradótól az esti híradóig. Ápolást, szerencsére, nem igénylek, az én helyzetem nem betegségnek, hanem állapotnak számít, legfeljebb felfekvések alakulhatnának ki a testemen, de kevés az alvásigényem. – Ha egyedül van, mire szokott gondolni? – Azon a fakivágási gyakorlaton, mikor megsérültem, harmincan vettünk részt, sokszor eltöprengek, miért pont én jártam így. De aztán, ha egyik-másik rokkant sorstársamra gondolok, belátom: nem panaszkodhatok. Hány és hány ember hagyta ott az egészségét olyan üzemekben, melyeket mostanra felszámoltak, és kiderült, hogy nem fizettek utánuk biztosítást, és nem utalnak ki nekik most semmiféle járandóságot. –1. hirtelen felélénkül. – Tudja, mi hiányzik igazán? Egy unoka, akivel foglalkozhatnék, játszanék vele, tanítanám. – A fia is tűzoltó lett? – Nem, ő semmiképp sem akart egyenruhát ölteni, mérnök az ikladi műszergyárban, a lányom egyetemre jár. Tulajdonképpen megértem a fiamat, hogy nem akar gyereket vállalni, folyton ott lebeg fölötte az elbocsátás veszélye, miből tartsa el, ha munka nélkül marad. Hát így múlik el a életünk, kedves uram. – Mostanában van valami aktuális gondja? I. eltűnődik, hogy előhozza-e a problémáját, végül is rászánja magát:

– Csak egyet szeretnék: nyugalmat, hogy ne kelljen pereskednem. Én csak autóval tudok közlekedni, a Katasztrófavédelmi Főigazgatóság – a fővárosi tűzoltóság felügyeleti szerve – hozzájárul a vásárláshoz, hétévente kicserélhetem. Ilyenkor azt is számításba veszik, hogy a mi családunkban a feleségem révén az átlagnál magasabb az egy főre jutó jövedelem – ennek megfelelően kisebb a támogatás összege. – Tizenegy évvel ezelőtt vettem egy Citroen kombit, én csak olyan típust használhatok, ahol a csomagtér össze van építve az utastérrel, mert ha beszállok, a tolószékemet hátulra be kell raknom. – Le akartam váltani a Citroent, négy éve benyújtottam a kérelmemet, de azóta sem akarják megadni a hozzájárulást. Egy hivatalnoknő kereken elutasított: – Az én apám is mozgássérült, még sincsenek ilyen igényei! Hogy megkaphassam a támogatást, be kellett perelnem először az FTP-t, aztán a felettes szervét, a katasztrófaelhárítást. A jogi előírások szerint meg kellett vásárolnom az új kocsit a saját pénzemen, mert csak így kérhetem, hogy járuljanak hozzá az árához. Az ügy a bíróság elé került, árszakértőt rendeltek ki, ő nem fogadta el a keresetemet, mert úgy vélekedett, hogy különféle luxusalkatrészeket szereltettem be a kocsiba, például automata sebességváltót. Lehet, hogy elfelejtette: a béna lábammal nem tudom használni a kuplungot. Kértem, hogy egy mobiltelefont is beszerezhessek, mert ha valahol defektet kapok a kocsival – esetleg a nyílt országúton –, segítséget sem hívhatok. Erre is volt válasz: – Most az árvízkárosultak ügye fontosabb, oda kell a pénz. Maga ráér! Csináltak néhány semmire se jó látszatintézkedést – például lefényképeztek a kocsiban ülve, és a képet csatolták az ügyiratokhoz, aztán nem történt semmi. Bennem csak egy aktát látnak, és nem egy élő embert. Már hosszú ideje meg sem keresnek, pedig szerintem nem nekem, a nyomoréknak kellene hozzájuk mennem. I. komoran nézi maga előtt a miniszter díszesen bekötött köszöntő levelét, aztán csak legyint, és kifelé vonul a tolószékével. (A pletykák szerint dr. Tatár Attila altábornagynak, az Országos Katasztrófavédelmi Felügyelőség főigazgatójának két szolgálati autó is áll a rendelkezésére: egy SAAB 2000 Turbó és egy Mazda terepjáró. Jóllehet bárhova is száll ki, a megyei igazgatóságokon

mindenütt kocsival várják. Azt is hallottam, hogy 85 ezer forintos mobiltelefont vásároltak neki. Az értesülés forrását nem kívánom megjelölni, hiába is tenném, az illető kijelentette, hogy ha megpróbálok rá hivatkozni, mindent letagad.) Dr. Garamvölgyi Vilmosné ügyvédnő több munkaügyi perben is képviselte az FTP-hez tartozó tűzoltókat, akik szolgálatteljesítés közben váltak rokkanttá. Többek között I. nevében is ő járt el a bíróságon, most is folyamatosan tartja vele a kapcsolatot – az invalidus férfi hálával és szeretettel említette a nevét. – Asszonyom, szeretném, ha összehasonlítást tehetnénk: tájékoztasson, hogy más I. úrhoz hasonló sorsú, de nem tűzoltóként leszázalékolt sérültek milyen ellátásban részesülnek. – Egy példát is említhetek. Az illető sorkatonaként, még húszéves korában szenvedett el súlyos balesetet, ennek következtében százszázalékos rokkanttá vált. – Mások ápolására, tolószékre szorul, fizikai korlátozottságánál fogva nem tud személygépkocsit vezetni. Saját gyereke nincs. – Minden kárigényével folyamatosan keresetet nyújtott be az illetékes bírósághoz, mely utolsó, jogerős ítéletében a következő kárösszegeket ítélte meg neki. Az ügyvédnő egy papírlapot vesz elő: – A kártérítési járadék havi összege 2009. szeptember l-jétől tételesen felsorolva: – Étkezési hozzájárulás címén 5309 forint – Lakbérpótlék címén 214 forint – Benzinköltség címén (nyilvánvalóan az őt fuvarozó személyeknek kifizetve: 15451 forint – Kísérő címén 17010 forint – Ápolásköltség címén 486 667 forint Közbeszólok: – Ez nem túl magas összeg? – A jelenlegi gyakorlatban a 24 órán át folyamatosan a beteg mellett tartózkodó, egymást váltó ápolónők 800-1000 forintos órabért kérnek. – Többletfűtés címén 6379 forint – Háztartási kisegítő címén 22 681 forint – Elmaradt jövedelem címén 28 349 forint – Keresetveszteség címén 102869 forint

– Mosatási többletköltség címén 5000 forint – Tisztasági többletköltség címén 7600 forint – Összesen: 697529 forint – az ügyvédnő felemeli a tekintetét: – ha valaki sokallná ezt az összeget, cserélje el a maga életét egy húszéves korában végleges rokkanttá vált fiúéval. – Nálunk sajnos szinte minden egyes esetben külön csatát kell vívni, hogy a jogos igényeket érvényesíthessük. Az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium szerződést kötött a GeneráliProvidencia Biztosítóval az önkormányzati hivatásos tűzoltók csoportos élet- és balesetbiztosítására. A biztosító által kifizetett összeg azonban nem fedezi a fizikai státusban és a vagyonban keletkezett károkkal járó költségeket. – A jogalapot az illetékesek általában elismerik, de az összegszerűség vita tárgyává válik, és bíróság előtti összecsapásokba torkollik. Ez alól még a hősi halottak ügye sem számít kivételnek. Garamvölgyiné doktor néhány bírósági aktát mutat, beléjük nézve, az emlékezetes 2006-os műegyetemi tűznél életét vesztő R. Károly tűzoltó törzsőrmester pörében hozott ítéletet választom ki. Kivonatosan idézem az iratszöveget: „A Fővárosi Munkaügyi Bíróság R. Károly I. rendű és R. Károlyné II. rendű felperesek [ők az elesett tűzoltó szülei – M. Gy.] az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság I. rendű és a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság II. rendű alperes ellen baleseti kártérítés iránt előterjesztett kereseti kérelme folytán meghozta a következő ítéletet. A bíróság az I. és II. rendű alpereseket egyetemlegesen kötelezi, hogy 15 napon belül fizessenek meg: az I. rendű felperesnek – nem vagyoni kártérítés címén hétmillió forintot, melybe az alperesek jogosultak beszámítani a Generáli-Providencia Biztosító Zrt. által már megfizetett 1250 000 forintos összeget – a háztartási és ház körüli munka többletköltsége címén 2007. december 1. napjától kezdődő időtől havi 20 000 forint járadékot a II. rendű felperesnek – nem vagyoni kártérítés címén nyolcmillió forintot, melybe a felperesek jogosultak beszámítani a Generáli-Providencia Biztosító Zrt. által már kifizetett 1250 000 forintot

– háztartási és ház körüli többletmunka címén 2007. december hó 1. napjától havi 20000 forint járadékot – kegyeleti költség címén havi 15 ezer forint alapján 2006. augusztus hó 12. napjától 2008. január hó 12. napjáig terjedő időre lejárt járadék és annak kamatai címén 255 000 forintot – 2008. január hó 13. napjától havonta előre, időbeli korlátozás nélkül 15 ezer forint járadékot – perköltség címén 787250 forint ügyvédi munkadíjat. A bíróság a felpereseknek a fentieket meghaladó kereseti kérelmét elutasítja… Indoklás A bíróság az alábbi tényállást állapította meg: R. Károly tü. törzsőrmester, az I. és II. r. felperesek gyermeke szolgálatteljesítés közben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem lőterén keletkezett tűz oltása során 2006. augusztus 8-án halálos kimenetelű üzemi balesetet szenvedett. R. Károlyt az Önkormányzati és Területfejlesztési Miniszter hősi halottá nyilvánította, és tűzoltó hadnaggyá nevezte ki. A felperesek, mint R. Károly szülei, kártérítési igényt terjesztettek elő, amelyet az állományilletékes parancsnok az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatáshoz terjesztett fel. A kérelmezők beadványukban arra hivatkoztak, hogy a fiukat ért szolgálati balesettel összefüggésben őket kár számos érte, vagyoni kártérítés címén 118 200 forintos egyösszegű kártérítésre tartottak igényt, mely közjegyzői díjjal és tűzifa vásárlásával volt kapcsolatos, és havi 80 ezer forint járadék megfizetését kérték, mely a fűtési és karbantartási munkálatokkal kapcsolatban bekövetkezett kár miatt merült fel, ezen túlmenően nem vagyoni kártérítés címén 20 millió forint megfizetésére tartottak igényt. A II. r. alperes a felperesek kérelmét részben találta megalapozottnak, és elrendelte 3 ezer forint egyösszegű közjegyzői eljárással kapcsolatos kártérítés megfizetését, az ezt meghaladó kérelmet elutasította. A határozat indoklása arra is kitért, hogy a kérelmezők a tűzifavásárlásról kiállított számlát is becsatolták, ezen igényük indokaként azt adták elő, hogy a velük együtt lakó fiuk korábban

rendszeres fakitermelést végzett, így a család fűtési szükséglete ezúton biztosított volt. Ugyanakkor a határozat kitért arra, hogy a kérelmezők a fakitermelést igazoló dokumentumot nem nyújtottak be. Hangsúlyozta az alperes határozata, hogy mindkét kérelmező állandó munkahellyel és rendszeres jövedelemmel rendelkezik, ezért gyermeküket a családjogi szabályok szerint nem terheli irányukba tartási kötelezettség. Ezért az elhunyt által a családban eddig szívességi segítségként végzett munkák elmaradását kárként a határozathozó nem tudja elfogadni. Ugyanezen indokból nem vette figyelembe a szülők házának fűtési és karbantartási költségeit sem, miután az ingatlan fenntartása a tulajdonosokat terheli. A felperesek munkaképességének csökkenése nem nyert megállapítást, létfenntartásukról gondoskodni képesek. A kérelmezők nem vagyoni igényüket arra alapozták, hogy fiúgyermekük hiánya leírhatatlan, elmaradt gyerekük családalapítása, és ez megfosztotta őket attól az örömtől is, hogy unokájuk lehessen. A határozat úgy foglalt állást, hogy a kérelmezők a sajnálatos haláleset folytán valóban sérelmet szenvedtek, így pénzben kifejezhető nem vagyoni káruk keletkezett. A nem vagyoni kárigény szerinti kérelem kapcsán a határozat azt állapította meg, hogy a kérelmezők a munkaadó által kötött csoportos élet- és balesetbiztosítás alapján előlegként 250 ezer forint haláleseti szolgáltatásban majd 2250000 forint teljes haláleseti szolgáltatásban is részesültek, így a munkáltató a sérelmet elszenvedett munkavállaló iránti kártérítési kötelezettségének eleget tett… Utóbb a II. r. felperes kegyeleti költség címén előterjesztette azt a kérelmét is, hogy fia sírjának gondozásával kapcsolatban költségei merültek fel. A havi 15 ezer forintos igényt az I. r. alperes elutasította. Megítélése szerint a hivatásos állománynak szolgálati viszonyáról szóló törvény csak az indokolt költségek megtérítésére ad lehetőséget… A kérelmező által csatolt fénykép alapján az állapítható meg, hogy a síremlék méltóképpen tiszteleg az elhunyt hőstette előtt, szabad felülete virággal beültetett és gondozott, ezért további ráfordítások nem indokoltak. A felperesek keresettel támadták meg az alperesek által hozott fenti határozatokat. Azt kérték, hogy a bíróság egyetemlegesen kötelezze őket az I. és II. r. felperes részére történő fejenként tízmillió forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére.

Kereseti kérelmük alapjaként arra hivatkoztak, hogy az I. r. felperesnél a fia balesetét megelőzően magas vérnyomás, légúti hurut, emésztési zavar, illetve mozgásszervi betegség jelentkezett, így a ház körüli munkáknál kisegítésre szorult, melyet korábban a fia biztosított számára, az ő halála után pedig a családtagok, illetőleg a fia barátainak segítségére szorul. Hangsúlyozta, hogy a magasvérnyomás-betegségét a fia tragédiája súlyosbította, a romlásban pszichés tényezők jelentős szerepet játszottak, így a korábbi gyógyszeres kezelés már elégtelenné vált. Mindezek alapján nem zárható ki a további állapotromlás, sőt szövődmények kialakulása sem. A szokásos mértéket meghaladó gyászreakciótól szenvedve, életvezetése jelentős mértékben megnehezült. AII. r. alperes a nem vagyoni kártérítési igénye alapjaként arra hivatkozott, hogy fia elvesztésének következtében gondolkodásának tempója meglassult, az őt ért veszteségre, gyászra korlátozódott. A mindennapi életvitelét a gyásszal kapcsolatos tevékenységnek rendeli alá. Depressziós zavar érezhető nála, hátterében stressz és más pszichés tényezők állnak. A felperesek hangsúlyozták, hogy a fiuk valamennyi házi és ház körüli munkából kivette a részét… Hivatkoztak arra, hogy egy önkormányzati környezettanulmány is bizonyítja, hogy állattartással foglalkoznak, jelentős gyümölcsfa- és szőlőállományuk van, ezenkívül konyhakertjük is, ennek gondozása napi 4-5 óra munkát jelent. A helyben kialakult napszám 4-5 ezer forint közé tehető. Bár a gondozást az elhunyt fiú nem egyedül látta el, a kieső tevékenysége ellenértékeként igényelt fejenként 20 ezer forintos járadék semmiképp sem tekinthető túlzottnak. Az eddigre lejárt összeg után kamat megtérítését is igényelték. AII. r. felperes kegyeleti költségek iránti igényét havi 15 ezer forintban határozta meg. Arra hivatkozott, hogy fiukat hősi halottá nyilvánították, és ehhez a besoroláshoz méltó síremléket állítottak, amely mind kivitelében, mind ápoltságában eltér a szokásostól, és a naponkénti mécsesgyújtás, illetőleg vágott virággal való díszítés semmiképpen sem kirívó… Az I. r. alperes a felperesek nem vagyoni kártérítés iránti igényét elutasítani kérte arra figyelemmel, hogy álláspontja szerint a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló

törvényből az következik, hogy a közeli hozzátartozóknak nincs lehetőségük nem vagyoni kártérítést igényelni. A háztartási és ház körüli munkákban jelentkező többletköltség címén előterjesztett járadékra vonatkozólag az I. r. alperes az összeget túlzottnak ítélte. A kegyeleti költség tekintetében ugyanezt az álláspontot foglalta el… A bíróság ítéletében a felperesek keresetét megalapozottnak találta. A fegyveres szervek vétlenségükre való tekintet nélkül teljes mértékben felelnek azért a kárért, amely a hivatásos állomány tagjainál a szolgálati viszonyukkal összefüggésben keletkezett. A fegyveres szerv felelőssége alapján az állomány tagjainak elmaradt jövedelmét, dologi és nem vagyoni kárát, a sérelemmel, illetve annak elhárításával összefüggésben felmerült indokolt költségeit köteles megtéríteni. A fegyveres szerv köteles megtéríteni a közeli hozzátartozóknak a károkozással összefüggésben felmerült kárát és indokolt költségeit is. …A felperesek fia szolgálati kötelemmel összefüggően szenvedte el a halálos kimenetelű balesetet. Nem lehet vitás, hogy a felperesek fiuk elvesztésével nem vagyoni kárt szenvedtek… Az I. r. felperesnél gyermekének halála mint tartós pszichés feszültséget okozó tényező a magas vérnyomás rosszabbodását eredményezte. A szokásos mértéket meghaladó gyászreakcióban szenved, mindezek miatt az életvezetése orvosi szempontból tekintve közepes mértékben megnehezült. A II. r. felperes vonatkozásában a bíróság azt állapította meg, hogy már korábban is emésztőszervi problémákban, alsó végtagi visszerességben és nőgyógyászati betegségekben szenvedett, ennek következtében műtétre is szorult. A tartós pszichés stressz, illetve feszültség szerepet játszott állapotának romlásában. A vizsgálat időpontjában is elhúzódó depressziós zavar volt érezhető nála, mely a szokásos mértéket meghaladó veszteségélmény következtében súlyosan megnehezíti a II. r. felperes életvitelét is. Mindkét felperes vonatkozásában pszichiátriai-terápiás kezelés szükségessége merült fel. [Azoknál, akik egy reaktív következményként jelentkező depresszióban szenvednek, 2-5 évre tehető a gyógyulási idő – M. Gy.] Mindezen tényekből következően a bíróság azt állapította meg, hogy a felpereseknek a nem vagyoni kártérítés iránti kereseti kérelme túlnyomórészt megalapozott.

A nem vagyoni kár megtérítése ugyanakkor nem tekinthető fájdalomdíjnak. Az a körülmény, hogy a károsult vagyoni kára esetlegesen teljes egészében megtérült, nem csökkenti a munkáltató felelősségét. Jelentősége van az életkornak, a speciális körülményeknek, mindezeknek a kártérítés összegében is meg kell mutatkoznia. A Magyar Köztársaság alkotmánya rögzíti, hogy az ország területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Ennek a jognak a megsértése miatt keletkezett igények bíróság előtt érvényesíthetők… A fentiekből következően a bíróság úgy döntött, hogy az I. r. felperes részére az alperesek 7 millió forint összegű nem vagyoni kártérítést, míg a II. r. felperes részére 8 millió forint összegű nem vagyoni kártérítést kötelesek fizetni…” A felperesek többi igényük tekintetében is túlnyomórészt pernyertesek lettek, ezért a bíróság kötelezte az alpereseket 787250 forint ügyvédi munkadíj megtérítésére is. A kártérítést, jogosságának megállapítása után, az illetékes szervezeti egység fizeti ki, adott esetben a miniszter által kijelölt Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság. Állítólag megfellebbezték az első fokú ítéletet. – Csak a jogerős bírósági döntés után fizetünk! – hajtogatják, és komoly nehezteléssel fogadják, ha jogi képviselőjük nem viszi sikerre elutasító szándékukat. Nem az én dolgom értékelni a peres felek magatartását, de szerettem volna tisztelegni a fiatalon elesett tűzoltó sírja előtt. Megtudtam, hogy az FTP küldöttsége rendszeresen lelátogat a dunántúli V. faluba, az elhunyt családjához, engedélyt kértem, hogy egy alkalommal csatlakozhassak hozzájuk. A delegációt vezető Molnár Zsuzsanna ezredes asszony már keresett fel családokat, hogy bejelentse nekik a fiuk szolgálat közben bekövetkezett halálát, és a továbbiakban is rá hárul a velük való kapcsolattartás. – Meg tudná határozni, hogy melyik eset hatott magára a legmélyebben? – A műegyetemi tűznél az egyik anya az egyetlen gyerekét vesztette el. Addig tanítónőként dolgozott, de akkor otthagyta az iskolát. Tűzoltók között akart élni, úgy érezte, hogy így marad legközelebb a fia emlékéhez. Munkára jelentkezett a parancsnokságunkon, ma is

nálunk van alkalmazásban. Nehéz elképzelni, mi játszódik le benne, ha látja azokat a piros fecskendőket, melyeken valaha az ő fia is ott ült. – Az érintett családok szoktak találkozni egymással? – Nem túl szoros a kapcsolat, például a műegyetemi tűz három halottjának hozzátartozói közül csak ketten járnak össze. Valami biztos történt köztük. V. faluba leérve, kocsink a régi, elhagyott futballpályánál áll meg, egy gondozott családi ház előtt, egy világosabb színű ámbitust nemrégiben építhettek hozzá. Az R. házaspár elénk jön fogadásunkra, beljebb invitálnak. A házigazda, az apa, hatvanas éveiben járó, magas, erőteljes férfi, évekig dolgozott egy csepeli gyárban, de már nyugdíjba vonult. Az asszony a helyi iskolába jár takarítani, a fizetése csökkenésére panaszkodik: – Eddig 57 ezer forintot kerestem, de most az új adóval hétezret levettek. Pogácsát, üdítőt, bort készítettek ki az asztalra. Leül mellénk az elhunyt tűzoltó nővére is, kiderül: ő is kártérítési pert indított az OKF ellen, mert a testvére halála súlyos idegkárosodást váltott ki nála. Valamikor őszre várható, hogy a bíróság megítéli-e az általa kért járadékot. Néhány szó esik a politikai helyzetről; a faluban nagy a munkanélküliség, egy jobbikos képviselőjelölt radikális programjával már össze is gyűjtötte a 650 kopogtatócédulát. Közben körülnézek: a házban rend és szerény jólét nyomai mutatkoznak. Kérésemre megmutatják a halott fiú szobáját, itt mindent változatlanul őriznek, mintha el akarnának számolni vele, ha visszatérne a túlvilágról. A fényképeit – köztük egy huszárcsákós gyerekkori fotót, tűzoltóruhás felvételt – és más személyes tárgyait senki sem érintheti, társasági öltönyének szürke zakója egy vállfára akasztva a szekrényajtón lóg. Kimegyünk a temetőbe, a megboldogult R. hadnagy a bejáratnál a hősök parcellájában kapott díszsírhelyet, mögötte a háborúban elesett szovjet és német katonák emlékműve emelkedik. A fiatalon eltávozott férfi földi maradványait egymásra épített kettős sírban tartják. Testét az alsó márványkriptába fektették, a szülők elbeszélése szerint: fekete öltönyben, fehér ingben, bordó

nyakkendőben. Mellé rakták a tűzoltósisakját, útlevelét, mobiltelefonját, zsebébe pénzt csúsztattak – mintha csak Cháronnak, a „túlvilág révészének” adandó obulus legendája jutott volna eszébe valakinek. A gyerekkorból megőrzött iskolatáska is ide került. A síremlék felső, a talaj szintjéből kiemelkedő részére vésték be a nevét és az évszámokat: március 19-én lett volna 28 éves. Az anya virágot tesz a sírra: – Mindennap kijövünk a kisfiunkhoz, őneki már mindegy, de nekünk jólesik. Karácsonykor egy kis fenyőfát szoktunk állítani neki. – Úgy tudom, nem nősült meg, menyasszonya volt? – Igen, járt egy lánnyal, de az már más fiúval él. A faluban mindenki szerette Karcsit, mert jó humora volt, de ha úgy kellett, a sarkára állt és küzdött az igazságért. Nem felejtik el, az évfordulókon kijönnek hozzá a régi osztálytársai; egy kis üveg Jáger likőrt vagy Unicumot hoznak neki – ezeket az italokat kedvelte a legjobban. Az is szokás, hogy meggyújtanak egy cigarettát, mindenki szív egyet belőle, aztán a sírjára teszik. – Idén először fordult elő – folytatja az apa –, hogy ellopták ezeket a kis üvegeket, a karácsonyfáról pedig leszedték a szaloncukrot. Van azonban valami, amit nem tudnak elvenni; itt V. faluban róla nevezték el az önkéntes tűzoltócsapatot. Reggelenként egy kopott szürke autó áll meg a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság központjának udvarán, egy harmincöt-negyven éves civil ruhás férfi száll ki belőle – két mankóra támaszkodva. Biccent a kapualjban dohányzó kompánia felé, majd elvonul a videoszolgálat stúdiója felé. Rózsa Csabának hívják, nyugdíjas tűzoltó törzsőrmester. A vágóasztal mögött ülve találom, épp az előző nap készült felvételeket nézi át, érkezésemre udvariasan félbehagyja a munkáját. Letelepszem mellé: – Annak idején miért jött a tűzoltókhoz? – Lehet, hogy nagyzolásnak hangzik, de nem tudtam elképzelni magam egy hivatalban vagy egy üzletben. Mindig a kaland vonzott, úgy éreztem, itt megtalálom. Sima vonulósként kezdtem, de úgy hajtottam, hogy átkerültem a rohamosokhoz. (A pesti Roham I. és a budai Roham II. a fővárosi tűzoltóság két elit egységének számít. Sok fiatal tűzoltó szeretne közéjük kerülni, de ők

szigorúan szelektálnak. A legrátermettebbeket választják ki, s a csapat is szót kap, szimpatikus-e neki a jelentkező. Régebben csak két-három éves szolgálat után, kiemelkedő szintű teljesítménnyel kaphatott valaki befogadást. Túlzás volna azt állítani, hogy minden parancsnok rajong értük, mert különféle extravagáns szokásokat engednek meg maguknak. Előfordul, hogy más parancsnoksághoz tartozó tűzoltókat nem fogadnak be a szállásukra, mert egyedül szeretnének maradni, a kialakuló konfliktusok nyomán néha meg is változtatják az elhelyezésüket. Irigységet váltanak ki azzal is, hogy az átlagnál magasabb fizetést kapnak. Néhány parancsnok látványosan favorizálja őket; előfordult, hogy egy oltásnál egy tűzoltóegység már „megszerelte a sugarakat”, elvégezve ilyenképpen a munka kevésbé látványos felét, mikor leváltották, és a rohamosokra bízták a folytatást. Az is visszatetszést vált ki irányukba, hogy külső jelekkel is megkülönböztetik magukat, például egységesen sötét napszemüveget viselnek, vagy tiszti rangjelzést tetováltatnak a vállukra. Viszont azt is el kell ismerni, hogy a legveszélyesebb tűzesetekhez, a fenyegető katasztrófákhoz őket riasztják elsőnek, és nem hátrálnak meg a rájuk bízott feladatok elől. Nem véletlen, hogy a már említett műegyetemi lőtéri akció három halottas áldozata közül ketten a rohamosok közül kerültek ki.) – Már hatodik éve szolgáltam a rohamosoknál – folytatja Rózsa Csaba –, mikor egy este Budafokra riasztottak minket. Nem ígérkezett valami nagy ügynek: egy gyerek beszökött a már rég bezárt moziba, és ott passzióból gyújtogatni kezdett. – Kiérve a kárhelyre, két csoportra oszlottunk: hárman oltották a lángokat, hárman felmentünk a gépház mögé, hogy megkeressük a gyereket, akit a füstben életveszély fenyegetett. Az épületvilágítást már rég kikapcsolták, egy elektromos szikra különben is robbanást okozhatott volna, majdnem teljes volt a sötétség, csak óvatosan csúsztattam a lábam, de mégsem figyeltem eléggé. Nem vettem észre egy, a padlóba beékelt egyszer egy méter felületű, a portól megfeketedett hungarocell takarólapot, ráléptem, beszakadt alattam, és belezuhantam egy tíz méter mély üregbe. Rögtön hátrakiabáltam, hogy senki se jöjjön utánam. – Feküdtem az üreg alján, éreztem, hogy a gerincem megsérült, ránéztem a lábamra, és láttam, hogy teljesen kifordult; a sarkam

előrekerült az ujjaim helyére. Nem lehetett megkockáztatni, hogy a társaim megmozdítsanak, csak növelték volna a bajt. Kihívták a mentőket, egy orvosnő leereszkedett hozzám, ott lent a mélyben ellátott annyira, hogy a társaim fel tudtak húzni. – Beszállítottak a Máv Kórház Jávor utcai részlegére. Ott, azt hiszem, végképp leírtak, arra gondoltak, hogy a forma kedvéért csinálnak velem valamit, aztán előbb-utóbb áthelyeznek egy elfekvőbe. Egy Klauber nevezetű orvos azonban megnézte a leleteimet, és azt mondta, hogy jöjjön át az én osztályomra, garantálom, hogy eljön az idő, és talpra fog állni. – Kemény munkát írt elő. Már reggeli előtt elkezdtem tornázni, és csináltam egész nap. Minden izmomat próbáltam formában tartani. Később még tolókocsis kosárlabdameccsekre is beszálltam. – A kórházba bejártak hozzám a régi rohamos társaim, akadt olyan is, aki Salgótarjánból utazott fel a szabadnapján. Először ketten segítettek a gyakorlatoknál, aztán már elég volt egy is. Mikor kiengedtek a kórházból, a tűzoltóságnál leszázalékoltak, megkaptam a kárpótlást és a nyugdíjat – az összege 30 ezer forintról indult, most az összjövedelmem 170 ezer körül jár. – A házasságom tönkrement, elköltöztem hazulról, egy rossz albérletbe kerültem. Voltak néhányan, akik segíteni akartak rajtam, elvittek a budafoki tanácshoz, kérték, hogy utaljanak ki egy lakást a számomra; arra hivatkoztak, hogy a balesetem ebben a kerületben történt. Az illetékesek három helyet kínáltak fel: az elsőt megnézve a lakásajtóból fordultam vissza, a másodiknál már az udvarból. Harmadikként egy fél családi házat ajánlottak, az elfogadható állapotban volt, csak tisztasági festést kellett végezni rajta, bólintottam. Egy fiatal házaspár a bérlőtársam, jól kijövünk egymással, télen helyettem is ők hányják a havat. – Nem zárkóztam be, igyekeztem új elfoglaltságokat találni. Hobbiból már korábban is festegettem, most komolyabbra vettem, és beiratkoztam egy alkotókörbe, de a stúdió olyan szerencsétlen helyen feküdt, hogy autóval nem tudtam megközelíteni, fel kellett adnom. Tovább próbálkoztam, beálltam egy animációs filmeshez, kópiákat színeztem neki, de ő egy idő után tönkrement. – Akkor kerestek meg a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságtól, emlékeztek rá, hogy szívesen bíbelődök filmekkel. A videostúdióba kellett egy segítség, havi száz órára, a munkaidőt változó beosztásban

töltöm le, általában napi öt órát teljesítek, de ha a szükség úgy hozza, éjfélig is bent maradok. – Gondolom, ismeri a sorstársát, I. urat. – Igen. – Mit gondol: a maga sorsa miért alakult viszonylag szerencsésebben, mint az övé? – Nem tudom, hogy valóban így áll-e a helyzet, de egy-két körülmény eleve az én javamra szólt. Ő csak két évet szolgált, én pedig hatot, a rohamosoknál erősebb az összetartás, mint egy átlagos csapatban, és ez a nehéz pillanatban mindig segített. Azt hiszem, a kezelésnél is több szerencsém volt – ennek köszönhetem, hogy mankóval tudok közlekedni, a mosdóba is ki tudok menni egyedül. A sorsunk annyiban hasonlít, hogy nekem is perrel kell kikényszeríteni mindazt, amit el akarok érni. Most szeretném lecserélni az autómat, de az OKF csak 500 ezret vállalna a 4,5 millióból. – Egyébként van valami különleges kívánsága? – Nincs, megmaradtak a baráti kapcsolataim. A feleségem, mint mondtam, elvált tőlem, mégsem vagyok egyedül. Reggelenként most is egy kopott szürke autó áll meg a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság udvarán: egy harmincöt-negyven éves civil ruhás férfi száll ki belőle – két mankóra támaszkodva. Biccent a kapumélyedésben dohányzó kompánia felé, majd elvonul a videoszolgálat irányába. Jegyezzük meg a nevét: Rózsa Csabának hívják, nyugdíjas tűzoltó törzsőrmester.

IX. A KÉT ELLENFÉL Meghaladná erőimet, a lehetséges idő- és terjedelmi kereteket is túllépné, hogy részletekbe menően taglaljam a magyar tűzoltóság történetét gróf Széchenyi Ödön kezdeményezésétől a 2010-es állapotok kialakulásáig. Egy rövid, néhány évtizedre visszanyúló áttekintést azonban nem mellőzhetek. Könyvtári és múzeumi kutatás helyett inkább élő forrásokból próbáltam meríteni, indulásként meg kellett keresnem azt a személyt, aki összefoglalja számomra a legfontosabb tudnivalókat. Többektől is érdeklődtem a megfelelő alany iránt, dr. Joó Bálint nyugalmazott tűzoltó ezredest, a Rendőrtiszti Főiskola jelenlegi tanárát ajánlották. Joó neve összeforrott a hivatásos tűzoltóság utolsó fél évszázadának jogtörténetével. Kötegnyi cikkel és tanulmánnyal érkezett a találkozónkra, de szabadkozva előre bocsátja: nem nyújthat teljes körű áttekintést, az ő nemzedéke gyakorlatilag már visszavonulóban van, nincsenek beható ismeretei a helyükbe lépett jelenlegi vezetés tevékenységéről. Joó doktor a második világháborút megelőző időktől indul el. A tűzoltóság ekkorra már rég kilépett az archaikus szervezeti formákból, mikor baj esetén három bakter riasztani volt képes Pest és Buda egész védelmi állományát. A fejlesztés az egész országra kiterjedt, minden 30 ezer főt meghaladó lélekszámú városnak önálló tűzoltóságot kellett alakítani. 1936-ban már egy hivatalos belügyminiszteri rendelet országos tűzrendészen' felügyeletet hoz létre, egy kézbe összevonva az irányítást. A testület társadalmi rangja egyre növekszik, a Tűzoltószövetség fővédnöki tisztét maga Horthy Miklós kormányzó vállalja magára, az alelnöki tisztséget a hírhedt fasiszta alispán, Endre László, a vészkorszakbeli zsidó deportálások végrehajtója tölti be. A közeledő háború előtérbe emeli az úgynevezett nemzetvédelmi célkitűzéseket – Joó dr. idéz Minárovics János történeti összefoglalójából:

„…A tűz terjedésének megakadályozásán, a tűzoltáson, árvíz, földrengés, közveszély és baleset esetén a mentési munkálatokban való segédkezésen, helyenként a mentőszolgálat végrehajtásán túl rájuk hárult a leventék kiképzésében történő közreműködés és a légoltalmi feladatkör ellátása is. (A légoltalomra azért volt szükség, mert a békeszerződés – amit az Antant képviselői és a magyar kormány 1920. június 4-én írt alá – tilalma ellenére a koronatanács már 1927 decemberében határozatot hozott a hadsereg rejtett fejlesztéséről…) 1944. április l-jén Budapest tűzoltói helyzete a következő képet mutatta: hivatásos tűzoltó 398, tisztes 227, tiszthelyettes 162, tiszt 47 (köztük két főorvos), a légoltalmi szolgálatosok száma megközelítette az ötezret. 1944. május 15. és 1945. április 15. között a tűzoltóság 1610 esetben vonult ki. Ez alatt az egyetlen év alatt szolgálat közben életét áldozta 16 hivatásos és 45 légoltalmi tűzoltó. Az emberveszteség listáján szerepelt még az is, hogy 131 hivatásos és 436 légoltalmi tűzoltó szovjet fogságba esett.” – Összegezve: a háborús események következtében a létszám a töredékére zuhant vissza – folytatja Joó ezredes –, és a technikai felszerelésünk nagyrészét is elhurcolták Nyugatra: 3 gépjárműfecskendőnk, egy tolólétránk és alig egytucatnyi kismotorfecskendőnk maradt. Négy-öt kilométeres távolságokban gyalog, kötelekkel rángatták ki a szereket, mert üzemanyaghoz sem jutottunk hozzá. A gyengébb fizikumúak nem is bírták az erőfeszítést, összeestek és kihullottak a sorból. – Aztán lassanként hazajöttek a fogságba esettek, és a technika egy része is visszakerült Nyugatról. A szervezet újjáalakítása nehezen ment: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a Magyar Tűzoltószövetséget félkatonai szervezetnek minősítette, és feloszlatta – a hozzá kapcsolódó ifjúsági és egyéb alakulatokkal együtt. Feladatukat a szó közvetlen értelmében vett tűzoltási munkákra korlátozta. – Az ország politikai életében végbement változások később is éreztették a hatásukat. A kommunista hatalomátvétel után, 1948. május 13-án rendeletileg államosították az önkormányzati és az üzemi tűzoltóságokat. A Belügyminisztérium saját irányításába vonva őket, létrehozta az Országos Tűzoltó-főparancsnokságot. – Miért nem hagyták meg önkormányzati fennhatóságban, hiszen korábban hozzájuk tartozott?

– Egyszerűen nem bíztak meg benne, az országban még folytak a hatalom utóvédharcai, falun is megkezdődött a termelőszövetkezetek szervezése, nem tudták, hogy a vegyes eszmei irányultságú polgári közigazgatás mire használná fel a tűzoltókat. Mind szorosabbra vonták az ellenőrzést, egymást követték a párthatározatok. – 1949-ben a Minisztertanács megteremtette Nagy-Budapest egységét – addig például Újpest önálló városnak számított –, így a budapesti osztályparancsnokság hatásköre kiszélesedett mind a 22 kerületre, 7 megyei városra és 36 nagyközségre. A technikai fejlesztés keretében átformálták a tűzjelzés rendszerét, kialakult a hazai tűzoltó gépjárműfecskendő-gyártás a Csepeli Autógyárban. – 1956-ban a vezetés megpróbálta a tűzoltókat az október 23-i tüntetés szétoszlatására felhasználni, de ezt a szándékukat nem tudták keresztülvinni. A felkelés alatti eseményekről bizonyára már hallott. – A hatalom restaurációja után a jogi átrendezés következett – abban az időben számos területen követte egymást a centralizálás és a decentralizálás, a felügyeleti szervek váltása. Megszüntették a hivatásos üzemi és községi tűzoltóságokat, létszámuk részben az állami, részben az önkéntes tűzoltóságokhoz került. – És ez még mindig nem számított végleges megoldásnak. Mind határozottabban megnyilvánult az az elképzelés, melyet az MSZMP Központi Bizottságának egyik határozata fogalmazott meg: „vizsgálat tárgyává kell tenni a tűzrendészet egészének, vagy bizonyos jogköreinek átadását a tanácsok részére úgy, hogy az ne sértse a népgazdaság érdekeit.” – A szándék mellett és ellenében is számos érv hangzott el. A hatalom sohasem engedi ki szívesen a kezéből bármilyen jelentős szervezet közvetlen irányításának jogát, de az adott esetben számos körülményt végig kellett gondolnia. Nemcsak a hagyományok utalták a tűzoltóságot az önkormányzatok hatáskörébe, de a legtöbb nyugateurópai országban is ez a modell alakult ki. A városi önkormányzatok sokkal biztosabban el tudják dönteni, hogy milyen jellegű, mekkora hatékonyságú szervezetre van szükségük, mint ezt a kívülálló állam teheti, és a helyzet alaposabb ismeretében a rendelkezésre álló pénzt is több áttekintéssel tudják beosztani. – A folyamatot még sürgősebbé tette, hogy megkezdődött a fegyveres rendvédelmi szervek gyors ütemű lebomlása. A sorkatonai szolgálati idő fokozatos csökkentésével, majd megszüntetésével a

csapattisztek elvesztették a talajt a lábuk alól, százszámra nyújtották be leszerelési kérelmüket, közülük sokan a Polgári Védelemnél folytatták a tevékenységüket – belső munkaerő-felesleget teremtve új helyükön. Be kellett látni annak a logikáját is, hogy egy Országos Tűzoltó-parancsnokság önmagában is indokolatlan képződmény, már csak azért is, mert a tüzek sohasem terjednek ki az egész országra, hanem helyi védekezést igényelnek. Az állami tűzoltóság teljes vertikuma szétesőben volt: a járási tűzoltó-parancsnokságokat már korábban megszüntették, de semmi sem igazolta a megyei, illetve országos parancsnokságok létjogosultságát sem, felesleges hivatalok és hivatalnokok sokaságát kellett eltartani. 1989. október 23-án, a rendszerváltásnak, úgymond, az előestéjén Szűrös Mátyás mint ideiglenes elnök az Országház erkélyén állva kihirdette a Magyar Köztársaság létrejöttét. Ez a deklaráció nem hagyta érintetlenül a tűzvédelem területét sem. Az Alkotmány módosítása kinyilvánította, hogy minden magyar állampolgárnak joga van a személyi biztonsághoz, ezt tovább boncolgatva: a tűz elleni védelemhez és a műszaki mentés igénybevételéhez. Megszületett az 1991. évi úgynevezett hatásköri törvény, mely kimondja, hogy a fentebb említett két feladat a hivatásos önkormányzati tűzoltóságok székhelye szerinti városi, megyei jogú városi, illetve fővárosi kötelező közszolgáltatási feladatának minősül. Ezzel a rendelkezéssel az állami tűzoltóság területi szervei önkormányzati tűzoltóságokká, ugyanakkor a megyei tűzoltóságok állami tűzoltóságokká váltak. Felesleges azzal fárasztani magunkat, hogy megpróbáljunk eligazodni ebben a bonyolult helyzetben, mert 2000-ben újabb változás történt. A polgári védelemből és a megmaradt hivatásos állami tűzoltóságból egy új rendvédelmi szervet hoztak létre Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (OKF) néven. Ez az átszervezés-összevonás csak országos és megyei szinten történt meg, Budapesten és az önálló hivatásos parancsokságot fenntartó vidéki városokban a tűzoltóság és a polgári védelem továbbra is egymástól elkülönülten tevékenykedik. A rendelkezések szerint az OKF közvetlenül irányítja a polgári védelmi szakterületet, a tűzoltóság fölött azonban csak szakmai felügyeletet lát el. Ez utóbbi mint önkormányzati intézmény nem

tartozik a katasztrófavédelmi szervek közé, így azok belső intézkedései rá nem vonatkoznak. Az OKF azonban nem fogadja el ezt a szabályozást, mind szélesebb irányítói hatáskört próbál vindikálni magának. A létének igazolásáért folytatott küzdelemben, ellenőrzési és felügyeleti jogát felhasználva, sorozatos vizsgálatokat indít, fegyelemi eljárásokat kezdeményez a tűzoltóságnál – írja az FTP egyik belső kiadványa. A sajtóban tett megnyilvánulásaival azt a hamis látszatot kelti, hogy a tűzoltóságnál olyan szakmai hiányosságok vannak, melyek feltárására és megszüntetésére egyedül ő alkalmas. Ezzel a híreszteléssel komoly károkat okoz: sérti a tűzoltók jó hírnevét, megkérdőjelezi parancsnokaik hozzáértését, a beavatkozói és irányítói állományban fenyegetettség érzését kelti fel. A nem objektív, szabályozatlan ellenőrzésen alapuló felügyelet bénítólag hat a döntések meghozatalára, és az állampolgárok élet- és vagyonbiztonságának szempontjából kritikus helyzetet teremt. A konfliktusok személyi szinten különös nyomatékkal éleződtek ki dr. Tatár Attila, az OKF főigazgatója és dr. Bende Péter, az FTP parancsnoka között. Amennyire a rendelkezésre álló anyagból meg tudom állapítani, ezek az összecsapások többnyire Tatár doktortól indultak ki. Megyesi Gusztáv cikkében megemlít egy jellemző esetet: „Fegyelmi eljárást kezdeményezett az országos katasztrófavédelem vezetője a fővárosi tűzoltóparancsnok ellen… Arról van szó, hogy a rákosrendezői pályaudvaron kigyulladt egy épület tetőszerkezete, amit a tűzoltók idejében érkezve, szakszerűen, az előírások maximális betartásával eloltottak, majd biztosították a helyszínt. Ahhoz, hogy a tüzet elolthassák, meg kellett közelíteni a tetőt, amit egy alumíniumlétra segítségével tettek. Miközben a létrát az épület bádogtetejéhez illesztették, öt tűzoltó kis bizsergést érzett a karjában. Ami aztán nyomban el is múlt. De minthogy a tűzoltás tényleg veszélyes üzem, az oltás befejezése után a tűzoltó orvos utasítására azonnal kórházba vitték az öt tűzoltót, ahol tetőtől talpig kivizsgálták őket, még EKG-t is végeztek rajtuk, majd zárójelentés rögzítette, hogy áramütés még csak véletlenül se érte őket, az égvilágon semmi bajuk… A tűzoltók szempontjából annyi történhetett, mint amikor otthon beverjük a könyökünket a kilincsbe, és úgy érezzük, mintha áram ütött volna meg…

A szabály szerint efféle csoportos bizsergés esetén a katasztrófavédelemnek kutya kötelessége vizsgálatot indítani, hogy megállapítsa a felelősöket. No de kik ellen kezdeményezzenek vizsgálatot? Nyilvánvaló, hogy az alumíniumlétra vagy a bádogtető nem alkalmas fegyelmi tárgyalás alanyának, magukról a bizsergő tűzoltókról pedig nem volna méltányos azt feltételezni, hogy akár hanyagságból, akár előre megfontolt szándékkal kezdtek el bizseregni… úgyhogy csak szimpla rutineljárás képzelhető el személyesen a parancsnok ellen, hozzávetőlegesen hét-nyolcezer oldalnyi jegyzőkönyv készítésével. A hírek szerint a fővárosi közgyűlésben, melyet a katasztrófavédelem hivatalból értesített a fegyelmi eljárás megindításáról, mindenki fel van háborodva, elítéli az eljárást, hogy aztán egy újabb hír szerint épp a fővárosi közgyűlés által kijelölt bizottság folytassa le és ítélje el a tűzoltóparancsnokot. Már ha elítéli. A katasztrófavédelmi illetékes ugyanis annyit kiszivárogtatott a Magyar Távirati Irodának, hogy nem biztos, hogy a fegyelemi elmarasztalással zárul. Ha mégis, akkor sem biztos, hogy a fővárosi parancsnokot marasztalják el, a vizsgálat célja pont az, hogy kiderítse, ki hibázott (például a helyszínen levők közül). Megnyugtató helyzet. A tűzoltóparancsnok, aki maga nem bizsergett egy másodpercet sem, elképzelhető, hogy megússza, arra viszont kíváncsi vagyok, hogy azok közül, akik nem voltak a helyszínen, sőt nem is tűzoltók… kit kapnak el. Annyit addig is tudni kell, hogy ugyanarról a katasztrófavédelemről van szó, amelyik a 2006-os augusztus húszadikai tűzijáték idején tomboló viharban egyszerűen összeomlott…” A további számos hasonló eset közül megemlíthetjük, hogy a katasztrófavédelmi főigazgató 2007 elején kísérletet tett rá, hogy a tragikus kimenetelű műegyetemi tűz miatt megfenyíttesse Bende tábornokot. „Az igen gyenge lábakon álló kísérlet azonban hamvába holt – írja Kiss A. János szakértő. – A fegyelmi felelősségre vonás kezdeményezéséből kifelejtődött a vétkesnek gondolt magatartás, illetve a megszegett jogszabályi kötelezettség megjelölése…” (Tatár doktor – tudomásom szerint – nem tesz közzé cáfoló nyilatkozatokat. Mikor egy beszélgetésünk során erre terelődött a szó, fölényesen legyintett:

– Nem azt nézem, hogy mit mond, hanem hogy ki mondja! Kétségkívül jogában áll ezt a lehetőséget választani.) Természetesen nem ismerhetjük Tatár altábornagy magatartásának indítóokait, csak találgatásképpen, szubjektív alapon tételezhetjük fel, hogy hatáskörének mind szélesebb körre való kiterjesztésével egy esetleges újonnan létesítendő országos tűzoltó-főparancsnoki tisztség elérését vette célba, de ez, ismétlem, nem több egy kívülálló halvány sejtésénél. A kormányváltást követő események egyébként sem kiszámíthatók, könnyen előfordulhat, hogy egy esetleges új szervezeti formában az egész kérdés okafogyottá válik. A Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság működését két hivatalos szerv határozza meg; alapvetően a „tulajdonos” budapesti önkormányzat, emellett felügyeleti jogot gyakorol fölötte az OKF is. A 2009-es év vége felé tudtam találkozni a talán legfőbb operatív irányítóval, a Budapest Főváros Közgyűlés Városrendészeti Bizottságának elnökével, Danielisz Bélával. A bizottság tizenegy főből áll, de a szálak Danielisz kezében futnak össze, ő terjeszti fel a fővárosi tűzoltóparancsnok kinevezésével, illetve leváltásával, fegyelmi határozatokkal és más alapvető ügyekkel kapcsolatos javaslatokat – a végső döntés joga a főpolgármestert illeti. Danielisz 45-50 év körüli kopasz, szemüveges férfi, szolid külsejét meghazudtoló különös életút áll mögötte. Röntgenasszisztensként kezdte, aztán a Gödöllői Egyetemen a vezetőképzői fakultást, majd az Államigazgatási Főiskolát és – úgy tudom – a Rendőrtiszti Főiskolát is elvégezte. Ezzel párhuzamosan jelentős politikai pályát is befutott a Magyar Szocialista Párt színeiben: kerületi KISZ-titkárként kezdte, de 1994-ben már az MSZP budapesti alelnöki posztját tölti be, majd a fővárosi közgyűlés tagjává, fővárosi képviselővé lép elő. Danielisz készségesen és mellébeszélés nélkül tájékoztat a helyzetről. A hangjába némi rezignáltság vegyül – a beszélgetésünk idején már biztosnak látszott, hogy az országgyűlési választásokon súlyos vereség vár a szocialista pártra, ez pedig az ő politikai karrierjének végét is jelentheti. – A fővárosi tűzoltóság szervezete leginkább egy kentaurhoz hasonlít – a félbemaradt rendszerváltás terméke. Olyan önkormányzati intézmény, melynek koordinátáit az állam, a kormányzat határozza meg.

– Az átlagosnál bonyolultabb és nehezebb munkát végez. Egy nagy, tömegében lerobbant várost kell őriznie, melyben a fenntartást hosszú évtizedekig elhanyagolták, a panelépületei pedig elöregedtek. Területi szervezettsége hiányos, a tűzvédelmi koncepció szerint legalább három új tűzoltólaktanyát kellene építeni, hogy a teljes lefedettség biztosítva legyen, a közeljövőben egyet sem létesítenek. – A feladatukat számos kisebb-nagyobb hiányosság súlyosbítja tovább. A szűk belvárosi utcákon, a parkoló autóktól bedugult lakótelepeken a tűz helyszínének megközelítése a legnagyobb nehézségbe ütközik. Teli van a város „tűzcsapdák”-kal, például a régi bérházak alatti hatalmas pincehelyiségekkel. Szenet-fát már rég nem tárolnak bennük, helyette mindenféle roncsot, hulladékot halmoztak fel. Ha kigyulladnak, lehetetlen mozogni az akadályok között, nem biztosítható a szükséges áthúzó levegő, sokszor a kellő oltóvíz sem áll rendelkezésre. – A tűzoltóság fenntartását, a bér- és a működési költségeket az állami büdzsé biztosítja – ez mintegy évi hétmilliárd forintot tesz ki. Az önkormányzat ezt különböző forrásokból kiegészíti, a mostani időszakban egymilliárdot teszünk hozzá ehhez az összeghez. – Ez a pénz honnan származik? – Például a biztosítótársaságoktól. Megállapodást kötöttünk velük, hogy a tűzvédelmi és némely egyéb biztosítási ágazatból származó árbevételeik másfél százalékát a tűzoltóság műszaki fejlesztésére, az oktatási színvonal növelésére és a jelzőrendszer további kiépítésére kellene fordítani. (A feltétes mód használatát indokoltnak vehettem, mert a pénz felhasználását nem a tűzoltók határozzák meg, hanem az önkormányzati és területfejlesztési minisztérium képviseletében többnyire az OKF dönt. Tevékenysége ellen gyakran hangzanak el panaszok, a járművek beszerzésével kapcsolatos kifogásokat már említettem, de más döntéseket is sérelmeznek. Például a monitoring (megfigyelő) rendszer fejlesztésével kapcsolatban többen is érthetetlennek találják, hogy a most magántulajdonban levő nagyüzemekben is ebből a végső soron állami forrásnak tekintendő pénzből valósítják meg, holott ezt a költséget a saját rezsijükből kellene fedezniük. Nem kell túlságosan messzire mennünk, ha további meggondolatlan beruházásokat kívánunk felidézni, vegyük például az úgynevezett

EDR-t – egységes digitális rendszert. A miniszterelnöki hivatal döntése szerint az ország összes rendvédelmi szervének dolgozói által addig használt mobilrádiót lecserélték. Ez a rendelkezés negyvenezer rendőrt, nyolcezer hivatásos állományú tűzoltót és tömérdek büntetésvégrehajtási alkalmazottat, pénzügyőrt érintett. Nem állt módomban megállapítani, hogy például a rendőröknél milyen előnyökkel járt ez a váltás, azt viszont lemérhettem, hogy a tűzoltóknál az a vélemény alakult ki, hogy az új eszköz gyakorlatilag használhatatlan. A mobil készüléket vastag, könyökön felül érő kesztyűkben kellene kezelni, ilyen körülmények között viszont szinte lehetetlen eltalálni az apró jelzőgombokat. A mobil tűzben-vízben csődöt mondott. Ahhoz túlméretezett, hogy az előírás szerinti helyen, a zubbony felső zsebében tartsák – a tetejére egy vörös szabályozó van beépítve, mely benyomódik, és vészjelzést ad, ha a zsebet begombolják, és gyakorlatilag alkalmatlanná válik a szükséges kommunikációra. A készülékek működtetése ugyanakkor nagyon drága: a karbantartási költségek és egyéb ráfordítások 27 ezer forintot tesznek ki egy-egy darabra számítva. Ezt a kiadást egy évig az állam fizeti, utána a költség az üzembentartóra hárul át. Ez az állapot még a magamfajta kívülálló számára is fenntarthatatlannak látszik.) – Hallani olyan törekvésekről, hogy a tűzoltóságot kivegyék az önkormányzatok kezéből, és újra állami irányítás alá vonják. Erről mi a véleménye? – Lehetséges, hogy a jelenlegi állami vezetés melenget magában ilyen szándékokat, de a ciklus hátralevő néhány hónapja már kevés ahhoz, hogy meg is tudja valósítani. Legfeljebb egyesek próbálkozhatnak olyan „partizánakciókkal” mint hogy nem írják alá az FTP új állománytábláját, így akadályozva a zökkenőmentes működést, és ellenállást tanúsítanak néhány más tervezet ügyében is. – És ön mit tart helyesnek? – Mivel én egy önkormányzati bizottság élén állok, ez eleve meg kell határozza a véleményemet, de ezenkívül más szempontok is az önkormányzati irányítás mellett szólnak. Több posztszocialista országban már végrehajtották ezt a „visszaállamosítást”, és ez az átszervezés például Lengyelországban a tűzoltóság működőképességének leromlásához vezetett. Az viszont kétségtelen, hogy a jelenlegi állapotok tarthatatlanok, sürgős fejlesztésre van szükség.

– És a magántőke nem segít? – Legföljebb kisebb támogatást nyújtanak – ritkán önzetlen szándékoktól vezérelve. Az egyik nagyvállalkozó felajánlotta, hogy épít egy új központot, cserébe az ötödik kerületi Gerlóczy utcai tűzőrség bázisát kérte. Később kiderült, hogy a szóba hozott új létesítményt megtartaná saját tulajdonban, a tűzoltóságnak vissza kellene bérelni tőle. Nem fogadhattuk el, hogy többszörös haszonhoz jusson a főváros kárára. – Mindent összefoglalva: senki sem tudja, mit kellene csinálni, és ha véletlenül tudná, akkor sem csinálhat semmit – fejezi be Danielisz Béla. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy a tűzoltóság sorsáról 2010 májusában, az országgyűlési választások után is kevés szó esik. Lehet, hogy visszakerül majd az önkormányzatoktól az állam, pontosabban a megszervezendő belügyminisztérium fennhatósága alá. Ha ez a találgatás igaznak bizonyulna, a tárca legtöbbet emlegetett várományosától a „lánglovagok” kevés jót várhatnak. Az illető korábbi hatalmi pozíciójában még a veszélyességi pótlékot is el akarta vétetni tőlük. A pletykák szerint azt mondta, hogy a tűzoltók becsapják a világot, tüzet csak akkor látnak, mikor cigarettára gyújtanak, csak akkor szállnak szembe veszéllyel, mikor valódi lángokkal kerülnek szembe, amíg a laktanyában tartózkodnak, nem jogosultak semmiféle különjuttatásra. A tűzoltók kiszámolták, hogy ennek alapján New York-i kollégáik az emlékezetes szeptember 11-i terrortámadás idején is csak percekig voltak valódi veszélyben, tehát a pótlékot egyébként érdemtelenül kapták.) Az idő január elejére járt, mikor kísérőm, Majer ezredes bejelentette, hogy a „Heros” tűzoltó járműveket gyártó és javító zrt. Ezüstfa utcai üzemtelepén a napokban adják át a tűzoltóparancsnokságok által igényelt, külföldről behozott, illetve nagyjavításon átesett fecskendőket, kosaras emelőket, létrás kocsikat és más szereket, ha érdekel, részt vehetek az ünnepségen. – Bende tábornok is kijön? – Nem. – Nem volna illendő? Kísérőm széttárta a karját, de egyébként tartózkodott minden véleménynyilvánítástól:

– De, lehet. Az egyik helyettesével képviselteti magát és egy osztályvezetővel. Majer később sem tért vissza a témára, másoktól érdeklődtem, milyen jelentőséggel bír ez a rendezvény: – Azon túl, hogy egyes parancsnokságok hozzájutnak ilyenkor egyegy szükséges szerhez, politikai propagandacélokra is felhasználják ezt az eseményt. Először itt a telepen adják át a gépeket, aztán leviszik Varga Zoltán miniszter hazájába, Békésbe, és ott a békéscsabai főutcán megismétlik az egész ceremóniát. Ilyenkor, választások előtt minden csepp sikerpropaganda aranyat ér, régen még egy harmadik felvonulást is rendeztek. Lamperth vezette be ezt a szokást, a „Cézáromónika”. A hasonló átadásokra háromévenként kerül sor, ennyi idő kell az igények begyűjtésére, a pályázatok elbírálására – mindig csak a kérelmek töredékét lehet teljesíteni –, maga a gyártás folyamata is egy évet vesz igénybe. Most jött ki egy rendelkezés, miszerint csak olyan közbeszerezési eljárásokat lehet indítani, melyben a döntés jogával már a következő kormány rendelkezik. – Lehet, nekünk is ez az utolsó dobásunk – mondja Mélykúti Sándor, a „Heros” vezérigazgatója, maga is egykori tűzoltóezredes. – Miért? – Nagyon úgy fest, hogy csődbe megyünk. Régen a gyártásba való részvétel tartotta el a javítást; Mercedes alvázra Rosenbauer felépítményt szereltünk. – A tűzoltók nem voltak elégedettek ezekkel. – Még senki sem látott olyan szereket, amikre a tűzoltók ne mondták volna, hogy rossz. Pedig mi nem a nyereséget hajszoltuk, a részvénytársaságunk állami tulajdon. Az első évektől kezdve az összes árbevétel fele a munkabérre ment el, a másik az anyagköltségre. A mai itthoni elvárások miatt nem tudjuk tovább állni a versenyt, lehúzzuk a rolót. – És mi lesz ezután? – Külföldi cégektől kell kész kocsikat vennünk, a szervizelést is az ő embereik végzik majd, 25 ezer forintos rezsiórára 400 ezer forintos utazási költséget számítanak fel. A mi vezetőink nem ismerik Churchillnek a mondását: aki azt hiszi, hogy az ő országának a gondjait egy másik ország oldja meg, az nagyon téved – ezzel a vezérigazgató elköszön.

Az ünnepiesen feldíszítetett üzemcsarnokot megtöltik a szürke, illetve társasági öltönybe öltözött hivatásos önkéntes és testületi tűzoltó és polgári védelemhez tartozó tisztek, izgatottan várják, hogy átvehessék a nekik jutó gépeket. Az állami beszerzés ellenére a gépek korántsem jutányos árúak. Nyolcvan-kilencvenmilliós összegeket emlegetnek, holott a százhalombattai olajfinomító önálló státusú üzemi tűzoltósága nemrégiben két fecskendőt is vásárolt egyenként 42 millió forintért, mert kijárták maguknak az úgynevezett flottakedvezményt. Erdős ezredes, Bende tábornok helyettese és az egész FTP-s csapat nem jön izgalomba, Budapest nem tartozik a kiemeltek közé, csak egy új és két totálkáros baleset után felújított szert kap. Fent az erkélyen a karmester intésére rázendít a tűzoltózenekar, a méltóságteljes dallamra bevonul Varga Zoltán miniszter és a nála fejjel magasabb, szakállas dr. Tatár Attila, az OKF főigazgatója. Őket még néhány díszvendég követi, például a biztosítótársaságok képviselője – itt a helye: mint tudjuk, az ő árbevételükből származó hozzájárulás komoly támogatást jelentett a beszerzésben. Beszédek hangzanak el, a megjelentek megszemlélik a csarnokban és az udvaron felsorakoztatott gépeket, mindegyik mellett feszes vigyázzban ott áll a sofőr, aki majd hazaviszi. A hivatalos program lezajlása után megnyitják a büfét. A pultok előtt tolongás alakul ki, én hátrahúzódom: úgy gondolom, hogy a lebonyolításhoz beosztott tűzoltóknak nagyobb szükségük van egy kaszinótojásra vagy somlói galuskára, mint nekem. Egy magas asztal fölé hajolva jegyzetelgettem a blokkomba, mikor arra rezzentem fel, hogy megáll előttem Varga Zoltán miniszter – Tatár altábornagy kíséretében. Egyiküket sem ismertem személyesen, bemutatkoztunk, utána a miniszter folytatta a társalgási körútját, Tatár doktor azonban mellettem maradt, barátságos mosollyal megjegyezte: – Hallom, hogy milyen lelkesen foglalkozik a tűzoltók ügyével. – Szégyellem bevallani, Tatár úr, de én riporterként olyan vagyok, mint a kaméleon, mindig annak a tárgynak a színét veszem fel, melyre éppen rátelepszem. Ha vasutasokról írok, vasutasnak érzem magam, ha bányászokról, akkor bányásznak, így vagyok most a tűzoltókkal is. – Megértem a vonzódását, én 1977 óta szolgálok tűzoltóként, 16 évig voltam parancsnok a Ferihegyi repülőtéren. Most katasztrófavédelmi főigazgatóként is felhőtlen a kapcsolatom velük.

Nem tudom megállni, hogy fel ne tegyem az egyetlen kérdést, melyet nem volna szabad: – Bende tábornok úrral is? Tatár doktor változatlan mosollyal bólint: – Nem tudom, miket hallott, de köztünk sincsenek különösebb problémák. Valaha sokat teniszeztünk együtt, és ugye, előfordul, hogy egy-egy labda elgurul a pályán. Egy csapatnyi tűzoltótiszt lép oda hozzánk, tiszteletteljes hangon szólítják meg a főigazgatót: – Altábornagy úr! Szeretnénk felkérni, hogy legyél fővédnöke az idei Zala megyei tűzoltóbálnak, a kedves feleségedre is számítunk – felém fordulnak –, Moldova urat is sok szeretettel várjuk. – Nem hiszem, hogy túlságosan beleillenek egy bálba. Olyan vagyok, mint a nagyapám, aki mindig azt szokta mondani: jól táncolok, csak nehezen fordulok. Kihasználva ezt a közjátékot, elköszönök. Tatár doktor barátságosan kezet nyújt: – Látogasson el hozzánk, a Főigazgatóságra, azzal beszélhet, akivel akar, én is szívesen szót váltanék önnel.

X. A „FELLEGVÁRBAN” A későbbiekben többször is találkozhattam Tatár altábornaggyal. Megjelent az FTP-n a fővárosi tűzoltóság 140. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen – nem minden derültség nélkül figyeltem, hogy mindvégig igyekezett hátat fordítani Bende tábornoknak. Távozóban üdvözölt, és meghívott február 2-ára, az OKF 2009. évi munkáját értékelő értekezletre. Kísérőm, Majer ezredes úgy vélte, hogy érdemes részt vennem ezen az eseményen. A rendezvényre a Mogyoródi úti központi épületben került sor, a nagytermet az OKF állományába tartozó kék egyenruhás polgári védelmi és szürke uniformist viselő tűzoltótisztek töltötték meg, többségük a megyei igazgatóságokról érkezett. (Bende dr. ezúttal is távol maradt, egyik helyettese képviselte.) Az ünnepiesen feldíszített színpadra kifeszítették a szervezet jelmondatát: „készen a vészben!” Díszvendégként most is megjelent Varga Zoltán önkormányzati és vidékfejlesztési miniszter. Rövid megnyitóbeszédet tartott, de ebből is kiérződött, hogy milyen bizonytalanul érzi magát ebben a környezetben. Feljegyeztem egy különösen esetlenül hangzó mondatát: – A működőképesség fenntartása szigorú takarékossági feltételek mellett – jelenleg ez számunkra a legfontosabb feladat. Magát az értékelést Tatár altábornagy végezte, szavait vetített diagramok kísérték: „2009. évi tevékenység – alapja: jogszabályok, állami irányítás, egyéb jogi eszközei – meghatározta: munkaprogramok, jogalkotási tervek, saját szakmai célkitűzések – kihívás: romló pénzügyi, gazdálkodási feltételek – humán helyzet: státusfeltétel romlott, egészségügyi ellátás nem rendezett. Körülmények ellenére eredményes munka folyt.” Aztán kitért a jogalkotásra, elhúzódó szabályozásra, veszélyes áruszállítás ellenőrzésére – ezen belül a Stat-info szoftverre, az EDR

adatbázis fejlesztésére, a belső szabályozás komplex felülvizsgálatára és így tovább – minden számomra felfogható gyakorlati példa mellőzésével. A Polgári Védelem tevékenységének elemzésénél az elhúzódó jogalkotást, a Magyar Polgári Védelmi Szövetséggel való szoros együttműködést, a képzést, felkészítést, fórumokat: szűkös pénzügyi lehetőségeket emelte ki. Magamba roskadva próbáltam legyűrni fokozódó agyvérszegénységemet, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor az eredmények között az altábornagy a tűzoltóságok vonulósszámát említette, a kísérő diagram 2009-re vonatkozólag 70 és 80 ezer közötti esetet jelzett. – De hát az OKF miért tartja ezt a saját teljesítményének – háborogtam gondolatban –, hiszen ezt nem ő, hanem a tűzoltóparancsnokságok állománya produkálta. A sokat emlegetett „felügyeleti jog” nem jelent egyúttal munkavégzést is. Tatár doktornak egy másik bejelentése is szöget ütött a fejembe, az elmúlt év fontosabb eseményei között megemlítette, hogy Hajdúszoboszlón, az eddigi önkéntes tűzoltóság hivatásos önkormányzati parancsnoksággá lépett elő. A hír látszólag nem bír különösebb szenzációértékkel, de mindjárt más megvilágítás alá esik, ha tudjuk, hogy Hajdúszoboszló az altábornagy szülővárosa. Ráadásul az adott évben egyetlen más helységet sem ért hasonló – anyagilag is előnyös – megtiszteltetés. Később rákérdeztem a kivételezés indokaira. Tatár doktor szerint az átminősítés teljesen indokolt volt; a település hatóköre 50 ezer hektárra terjed ki, rajta 34 ezer lakossal. Jó néhány hasonló helyzetű helységet tudnék felsorolni, amelyik nem részesült hasonló kiemelésben, de reális szempontokat figyelembe véve eltekintek tőle. Most is átadnak néhány újonnan érkezett szert a vidéki tűzoltóknak, Budapest ezúttal sem kap semmit. Az altábornagy erre is kész magyarázattal szolgál: – A fővárosban húsz tűzőrség is működik, és bármire is van szükség, tetszés szerint át lehet csoportosítani az eszközöket, de egy vidéki városban, ahol összesen három szer van, minden leáll, ha egy is tönkremegy. Oda kell a pótlás. A főigazgató mint házigazda el kell köszönjön a távozni készülő minisztertől, így a beszélgetésünk félbeszakadt. – Majd egy más alkalommal folytatjuk – mondta búcsúzóban.

Néhány nappal később egy faxüzenetet kaptam Kozári László ezredestől, az OKF hivatalvezetőjétől: „Tisztelt Moldova György Úr! Dr. Tatár Attila tűzoltó altábornagy, országos katasztrófavédelmi főigazgató úrral folytatott személyes megbeszélésének megfelelően, főigazgató úr távollétében tisztelettel felajánlom Önnek az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság és néhány tűzoltókollégám bemutatását. A tűzoltókról szóló könyvében az alábbi vezetőinket ajánlom figyelmébe. Dr. Hoffmann Imre tűzoltó vezérőrnagy, hatósági főigazgatóhelyettes úr az egyik legrégebbi hivatásos tűzoltó a szervezetünknél. 1977 óta végigjárta a hivatás ranglétrájának valamennyi lépcsőfokát, a beosztott tűzoltótól a megyei parancsnoksági tisztségen át a főigazgató-helyettesi beosztásig. Belülről is jól ismeri a tűzoltóság életét, munkáját, jelenleg a hatósági tevékenységet irányítja…” Bárhol is merült fel Hoffmann tábornok neve, mindenütt tisztelettel emlegették, abszolút szakmai tekintélynek számított, örültem, hogy ha egy rövid időre is, de módomban áll beszélgetnem vele. Vele tárgyalva mindenekelőtt arra a kérdésre szerettem volna választ kapni, mit jelent pontosan az a „felügyeleti jog”, melyet az OKF a tűzoltóság felett gyakorol. Például hoztam fel az 1996. évi XXXI-es törvényt, mely a tűz elleni védekezésről, a műszaki mentésről és magáról a tűzoltóság egészéről szól. Az ezzel kapcsolatos jogokat az illetékes miniszter a központi katasztrófavédelmi szerv vezetője útján gyakorolja. A főigazgató közvetlen utasításokat adhat a tűzoltóság egységeinek a jelzett feladatokban történő részvételre, az ezzel kapcsolatos felkészítésre, jelentéstételre, továbbá rendkívüli készenléti szolgálatot rendelhet el. Úgy vélekedtem azonban – előfordulhat, hogy tévesen –, ezek a jogosultságok csak meghatározott feltételek között, például katasztrófahelyzetben illetik meg a főigazgatót. Jellemzőnek találtam, hogy a törvény a „szakmai felügyelet” kifejezést egyetlen esetben sem alkalmazza. Előadtam további töprengéseimet is, melyekre hiába kerestem magyarázatot, arra számítottam, hogy – már megszokott módon – kioktatást vagy elvont elméleti fejtegetést kapok válaszul, Hoffmann

tábornok azonban bevallotta, hogy némely tekintetben ő sem lát át bizonyos dolgokat a felügyeleti joggal kapcsolatban, az ellentmondásos időszakban született törvényekbe joghézagok csúszhattak bele, melyek megnehezítik az értelmezést. Annyi bizonyos, hogy a felügyeleti jog nem jelenthet beleszólást az operatív munkába. A tisztázatlan helyzetet kihasználva vidéken sok helyütt valóságos kiskirályok uralkodnak, bonyolult személyzeti manőverek folynak; régen valaki egy centiméter vastag anyaggal ment el nyugdíjba, most akár több dossziéra való is összegyűlhet. Budapestet mindenképpen ki kellene emelni ebből a helyzetből, a maga 1700 emberével, szakmai tapasztalataival, technikai felszereltségével külön kategóriát képvisel. Hoffmann tábornok úgy vélte, hogy a jelenlegi tűzvédelmi törvény módosításra szorul, egységes rendvédelmi rendszert kellene létrehozni. Mivel már beszélgetésünk kezdetén bejelentette, hogy hivatalos ügyei elszólítják, nem éreztem illendőnek, hogy hosszan feltartsam, töprengéseimben kissé megkönnyebbülve köszöntem el tőle. Néhány nappal később a hivatalvezető által másodikként említett Szűcs Tamás tűzoltó ezredest, mentésszervezési főosztályvezetőt kerestem fel. Róla a következő írásbeli jellemzést kaptam: „1988 óta hivatásos tűzoltó. Pályafutása a tűzvédelem mentő területéhez kötődik, jelenlegi fő feladatköre a szakmai szabályozás előkészítése, együttműködés a tűzoltóságok érdekképviseleti szervezeteivel, a tűzoltóságok szakmai felügyeletének szervezése, külföldi segítségnyújtásban közreműködők munkájának koordinálása, versenyek, gyakorlatok szervezése, és még hosszasan lehetne folytatni a sort…” Valószínűleg az én hibám, hogy a Szűcs ezredessel folytatott beszélgetésem nem sikerült olyan harmonikusra, mint a Hoffmann tábornokkal való találkozásom. Szokásos módon igyekeztem felkészülni erre az interjúra is, megismerkedtem alanyom szakmai pályafutásának főbb fordulataival. Kezdettől fogva erős becsvágy hajtotta: viszonylag szerény végzettséggel, az Ybl Miklós Főiskolán szerzett diplomával jelentkezett az FTP-n, és azonnal vezető beosztásra tartott igényt. A meglepődött személyzetis közölte, hogy a hasonló indulás nem szokásos a parancsnokságon, az út hosszú szolgálati éveken, elméleti és gyakorlati tapasztalatszerzésen, vizsgák

során keresztül vezet a magasba. Szűcs kénytelenségből szerényebb állással is beérte valamelyik tűzőrségen, de egy idő után felmondott, úgy hírlett, magánvállalkozói tevékenységének kívánta szentelni magát. Hamarosan újra visszatért a fővárosi tűzoltó-parancsnokságra, itt, tudomásom szerint, főosztályvezető-helyettesi szintig vitte, aztán átigazolt az OKF-be. Most Szűcs ezredes öntudatos mosollyal fogadott minket az irodájában. Mintegy bemutatkozásképpen azt fejtegette, hogy ő mind a 96 magyar tűzoltó-parancsnokság szellemi atyjának érzi magát, egyik javára sem tesz különbséget. Ez a kijelentés ellenkezést váltott ki belőlem, és kezdtem felsorolni szokásos érveimet Budapest kiemelt jelentősége mellett, többek között a magas szakmai színvonalat megemlítve. Őszintén megdöbbentem, mikor Szűcs azt válaszolta, hogy ő tartja magát olyan szakembernek, mint amilyen például doktor Cziva Oszkár ezredes, az FTP tűzoltási, műszaki-mentési, katasztrófaelhárítási főosztályának főosztályvezetője. Ez az önértékelés nem csak engem, de a mellettem ülő, sokat tapasztalt Majer ezredest is meglepte, Cziva ezredes a magyar tűzoltóság talán legelismertebb egyénisége. „Életrajza szerint 1986-ban állt be tűzoltónak, maga is egy budapesti rohamszeren szolgált másfél esztendeig. Aztán 1992-ben kitüntetéssel elvégezte a Moszkvai Tűzoltó-műszaki Egyetemet. Szolgált helyi, országos tűzoltóparancsnokságokon. 2000 óta summa cum laude eredménnyel díjazott PhD tudományos fokozattal rendelkezik. Öt év múlva habilitált, ami olyan képesítést jelent, mely feljogosítja az egyetemi magántanárságra. Egyetemeken tanít, irányítja az FTP említett főosztályát, Afganisztánban rendőröket oktat, Görögországban erdőtüzet olt, és itthon is részt vesz a gyakorlati tűzoltótevékenységben. Még csak a 45. évében jár, a magyar tűzoltóság jövendőbeli legfőbb irányítójaként tartják számon.” (Kiss A. János összeállítása) Szűcs nem éri be egyetlen összevetéssel, megemlíti, hogy szakmailag legalább egyenrangú Balázs József alezredessel, az egyik legkiválóbb budapesti tűzoltási csoportvezetővel is. – Előfordult, hogy tanácsokat kért tőlem! Ez a kijelentés ugyancsak meghökkentett. Két nagy tűzesetnél közelről figyeltem meg Balázs alezredes működését, tanúja voltam

magas szintű irányítókészségének és önfeláldozó magatartásának. (Erről szóltam már a könyvnek egy másik helyén.) Mikor legközelebb találkoztunk az FTP udvarán, nem tudtam megállni, hogy elő ne hozzam az ügyet: – Hallom, alezredes úr, hogy maga Szűcs Tamástól szokott tanácsokat kérni. Balázs valósággal elképedt: – Én tőle!? Hiszen ő még egy négyes tüzet sem oltott életében! (A tárgyilagosság jegyében ki akartam zárni annak lehetőségét, hogy Balázs alaptalanul becsüli le ellenlábasát, ezért felhívtam dr. Zoltán Ferenc ezredest, a katasztrófaelhárításnál, és tőle kérdeztem meg: – Mi volt Szűcs úr legmagasabb szintű szakmai teljesítménye? Zoltán ezredes utánanézett, és közölte, hogy a csúcs egy hármas fokozatú erdőtűz eloltása volt valahol a monori vasúti töltés oldalában.) Bevallom, ilyen bevezetés után kevés érdeklődést mutattam Szűcs ezredes mondandója iránt. A jegyzetblokkomba csak néhány közepes poént találtam felírva, olyanokat, mint hogy: „A hivatalokban körfolyosós felépítést kellene alkalmazni, mert ha szögletek vannak, az ember nem tudhatja, ki szúrta hátba!” – bár lehet, hogy ez sem az interjúalanyomtól származott. Még néhányszor ellátogattam a Mogyoródi úti székházba, de úgy látszik, elterjedhetett az OKF iránti fenntartásaim híre. A mundér becsületének – esetleg a maguk íróasztalának védelmében – mindinkább kitérő, sőt ellenséges válaszokat kaptam beszélgetőpartnereimtől. Egy magasrangú tiszt – egykori belügyes – például kereken kijelentette: – Higgye el: mi legalább úgy utáljuk a tűzoltókat, mint ők minket. Valamikor március elején bezárult a kör: Tatár altábornagy bekéretett magához. Majer ezredessel az előszobában ülve várakoztunk a jelenésünkre, mikor kinyílt az ajtó, és Hoffmann tábornok lépett ki az irodából; megőrizte feszes testtartását, de az arca olyan fehérré vált, hogy akár írni is lehetett volna a bőrére. Feltételeztem: nem azért állíthatták a „szőnyeg szélére”, hogy megdicsérjék. Beléptünk, Tatár doktor udvariasan üdvözölt, de már az első megszólalása sem hagyott kétséget afelől, hogy értesítették kijelentéseimről.

– Szóval: Ön szerint mi nem vagyunk tűzoltók? A kibontakozó vitában valójában igen kényelmes pozíciót foglaltam el; sem szerződés, sem szóbeli megállapodás, sem anyagi, sem morális kapcsolat nem kötött a tűzoltókhoz – így minden befolyásoltság látszata nélkül vállalhattam a véleményemet: – Szeretném megjegyezni, hogy én a „tűzoltó” szót a legszorosabb értelmében használom, azt az embert értem rajta, aki oltja a tüzet, vagy közvetlenül irányítja ezt a munkát. Nem látom be, hogy magánemberként miért ne volna jogom ehhez a felfogáshoz. Elismerem, hogy az OKF-nél is szolgálnak egykori jeles tűzoltók, de a helyzet összképét mégsem tartom megfelelőnek. – Mondana példát rá, hogy mit kifogásol? – Ha jól tudom, önnek jogában áll egy-egy tűzesetnél leváltani az oltást vezető parancsnokot és a saját emberét állítani a helyére. Ismereteim szerint három poszt betöltője veheti át az irányítást. Ön mint főigazgató, Szűcs ezredes úr a mentőszervezési főosztálytól, végül dr. Muhoray Árpád vezérőrnagy úr a veszélyhelyzetkezelési főigazgató-helyettes. Kezdjük a legutóbbi névvel. Muhoray urat nem ismerem személyesen, annyit tudok róla, hogy képzettségét tekintve polgári védelmi tiszt, feltételezem, hogy nem is vállalná egy ötös fokozatú tűz oltását. Szűcs ezredes úrral támadtak bizonyos vitáink, ezért engedje meg, hogy ne foglalkozzam az ő személyével. – És ellenem mi a kifogása? Én tizenhat évig voltam a repülőtéri tűzoltóság parancsnoka! – Nem vonom kétségbe az ön tapasztalatait, meg vagyok győződve, hogy Ferihegyen kitűnő munkát végzett, de mikor vezetett utoljára tűzoltási csoportot egy olyan méretű katasztrófánál, mint például a Soroksári úti raktártűz volt vagy a Billerbeck gyár égése? Úgy tudom, az utóbbi években ilyen eset nem fordult elő. Lehetséges, hogy egy fiatalabb parancsnok képességei nem érik el az ön szintjét, de ő folyamatosan és sikeresen helytáll, naprakész tapasztalatai vannak a gyakorlati munkáról, tudja, hogy az emberei és a rendelkezésére álló technikai eszközök akkor és ott mire képesek, és ennek megfelelően irányítja őket. Véleményem szerint ön adott esetben semmiképp sem léphetne az ő helyébe.

Mint előre is számíthattam rá, a főigazgató nem fogadta el a fejtegetésemet, hanem a maga módján értelmezte, haragosan összevonta a szemöldökét: – Kikérem magamnak, hogy én nem vagyok tűzoltó! – mondta, majd emeltebb hangon meg is ismételte. Úgy találtam, hogy ez a kialakulóban levő vita mind formájában, mind tartalmában méltatlannak ígérkezik, ezért felkeltem a helyemről: – Azt hiszem, Tatár úr, nincs több mondanivalónk egymás számára. Köszönöm, hogy fogadott. Azzal vissza se nézve, kiléptem az irodából. Már a kézirat vége felé jártam, mikor Majer ezredes értesített, hogy az újonnan hatalomra került Orbán-kormány rendelkezési állományba helyezte Tatár Attila altábornagyot. Ez a gyakorlatban annyit szokott jelenteni, hogy vezető beosztás nélkül marad. A döntés okait csak találgatni tudom: önhatalmúlag meghozott intézkedéseit valószínűleg elnézték volna neki, de azt aligha bocsátották meg, hogy a „szocialista” Lamperth Mónika miniszter asszony révén került a posztjára. Isten látja lelkem: nem kívántam a vesztét, kevés dolog van a világon, mely olyan közömbös volna számomra, mint az, hogy ki áll az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság élén. A leváltás – úgy tudom – három helyettesére is kiterjedt.

XI. ÁLLAMI TŰZOLTÓSÁGOK Budapest területén két olyan tűzoltó-parancsnokság működik, mely nem a városi önkormányzathoz tartozik, hanem az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság integráns részét alkotja – tehát állami fennhatóság alatt áll. Mindkettő kiemelt fontosságú intézményt őriz: az egyik az Országház épületét, a másik a Ferihegyi repülőteret. Szükségesnek találtam, hogy mintegy bemutatva a két különböző irányítás jellemzőit – hasonlóságait és különbözéseiket – összevessem őket a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság átlagos tűzőrségeinek jellemzőivel. ORSZÁGHÁZ TŰZOLTÓ-PARANCSNOKSÁG Emlékezetem szerint két jelesebb alkalommal jártam az Országházban; először 1983-ban, mikor itt vehettem át a Kossuthdíjat, és a rendszerváltás után, mikor egy a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos vitán szerepeltem mint a tervezet egyik propagátora. Ami a személyes érzelmeimet illeti, soha nem lelkesített ez az épület, úgy éreztem, a várostervezők annak idején a budai vártömb pesti ellensúlyának szánták, Trianon után pedig végképp túlméretezettnek tűnt a megmaradt ország egészéhez viszonyítva. Esztétikai értékeit, persze, sohasem vontam kétségbe. Azzal is tisztában vagyok, hogy maga az épület a magyar államiság jelképének, szimbólumai őrzőjének és a politikai élet központi színhelyének tekintendő – többnek, sajnos, nem. Most, hogy módomban állt megismerkednem az Országház Tűzoltó-parancsnoksággal, igyekeztem kiegészíteni hiányzó ismereteimet. A Parlament építése 1885. október 12-én kezdődött el az egykori lipótvárosi Tömő téren. Úgy olvastam, hogy a főváros akkor a legsilányabb, mocskos telkét adta át az új létesítmény céljára, állítólag kettő-öt méter vastag „betontányért” kellett kialakítani alatta, hogy a

biztos tartását garantálni tudják. Az elvégzett munka kiváló minőségét dicséri, hogy már ötnegyed századon át árvizek jönnek-mennek, de az épületet nem tudják megingatni. „.. Tizenhét éven át átlagosan ezer ember dolgozott az épület elkészítésén – írja egy történelmi összefoglaló –, a kor leghatalmasabb beruházásának számított. Steindl Imre, a tervező, úgy határozta meg elképzeléseit, hogy az új Országháznál új stílust nem akart teremteni, mert az ilyen, századokra szóló monumentális épületet ephemer (illékony) részletekkel nem kezelhette, hanem arra törekedett, hogy klasszikus stílusokban szerény módon, óvatosan nemzeti és egyéni szellemet hozzon be…” A lehetőségek figyelembevételével minden részletet magyar anyagból, magyar technikával, magyar mesterekkel szándékoztak megvalósítani. Az építkezés számos addig csak tengődő iparágazatot lendített fel, például a márványbányászatot vagy az izzólámpagyártást. A vállalkozás az eredetileg tervezett 18,5 millió korona duplájába került. Mintegy 176 ezer köbméternyi földtömeget mozgattak meg, 40 millió téglát építettek be, félmilliónál több díszkövet faragtak ki a falak fedésére. Az elkészült épület 96 méter magasra emelkedik, 268 méter hosszú, középen 123 méter széles. Alapterülete 18 ezer négyzetméter, térfogata 473 ezer köbméter, a legnagyobb a fővárosban. A tájékozódás kedvéért megnéztem egy makettet, mely l:125000-es kicsinyítésben, de egyébként arányosan ábrázolja az Országházat. Egy Papp János nevű műkedvelő és családja készítette még az 1965-ös évben – állítólag egy budapesti lakást kaptak munkájuk jutalmául. Előzetes ismeretekkel így felszerelkezve kezdtem volna a munkámat, de rögtön az elején egy bökkenő fogadott. A kapunál valaki pontatlanul adta le az autónk rendszámát, meg kellett várnunk, amíg a szakállas tűzoltóparancsnok kijön értünk a sorompóhoz, és bevezet az épületbe. Bent nehezen tájékozódom, csak annyit konstatálok, hogy a tűzőrség bázisát az alagsor egyik szárnyában alakították ki, máig is itt helyezkedik el, fekvését egy falra kirakott zománcozott tábla jelzi. „A Tűzőrség az egyetlen olyan kiszolgáló szervezet, melynek a helyét nem változtatták meg az eltelt idő alatt” – jegyzi meg a házismertető. Létrehozását már a tervező Steindl Imre is nélkülözhetetlennek ítélte, és a fontosságát később sem vonták kétségbe. Bár a faburkolat nagy

részét lángmentesítették, sőt a kupolában szendvicsszerűen zárt vaslapok közé préselték, így aligha kaphat bele a tűz, számolni kell a természeti csapásokkal, valamint különféle műhelyek és irodák révén fenyegető potenciális veszéllyel. A kezdeti években a kor békés hangulatának megfelelően fegyvertelen palotaőrség – úgy is mondták: portások, kapusok – látta el a szolgálatot. Nyolc tűzoltót alkalmaztak 24/24 órás munkarendben – vagyis egynapos műszakot egynapos pihenő követett. A tűzoltók számos feltételnek meg kellett feleljenek: el kellett érniük a 185-195 centiméteres testmagasságot, és kötelezően előírták számukra a penderített bajusz viselését is. – Miért kellett kipödörniük a bajuszukat? – kérdezem a kísérőmtől. – Ez növelte az eleganciájukat? – Az is számított, de inkább egy biztonsági szempont játszhatott közre: gázálarc még nem volt rendszeresítve, ha füstben dolgoztak, a bajuszuk végét az orrlyukukba tömték, úgy szűrték a levegőt. (Igaz ez a magyarázat, vagy csak vicc, nem tudtam ellenőrizni.) Ezt az idilli biztonsági rendszert hamar megszüntették, az Országház őrzését előbb a rendőrök, majd az Államvédelmi Hatóság vette át. A kékparolisok a tűzvédelmet szakismeretek hiányában nem vállalhatták magukra, így a kerületi tűzőrségnek kellett átengedniük ezt a feladatot. A tűzoltók az 1956-os fegyveres harcok idején is kitartottak a helyükön, politikai semlegességüket azzal próbálták jelezni, hogy a tömlőikre három szalagot is kötöttek: egy nemzetiszínűt, egy fehéret és egy vöröset. 1957-ben állami tűzoltó-parancsnokság került ide, ennek az állományát sem lehetett fegyveres akciókra bevetni. Válságos időszakban – például, mikor az öszödi beszédet követőleg a tömegtüntetések robbanással fenyegettek, a tűzoltók visszahúzódtak az épületbe, csekély erejüket az esetleges belső katasztrófák elhárítására tartalékolva. Néhány rendőrt kioktattak, hogy kell a vaktában behajított Molotov-koktélokat hatástalanítani. A fegyveres biztosítást jelenleg is a Köztársasági Őrezred látja el. A tűzoltók általában nem rendelkeznek lőfegyverekkel. A Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság őrzött ugyan a törzsépületében tizenegy Parabellum típusú pisztolyt, pénzszállítmányok kísérésénél vették elő a tároló fémládákból, de épp ott tartózkodásom idején megváltak tőlük, leadták egy fegyverkereskedésben bizományi értékesítésre.

Egyéb politikai válságok idején is távol tartották magukat mindenféle agresszív beavatkozástól. Egy tűzoltó, aki részt vett a tévészékház 2006. szeptemberi ostroma során keletkezett tüzek oltásában, így nyilatkozott: „…A tömegben, főleg az aktívan támadó kis csoportban valakik elhíresztelték, hogy a sugarakkal tömegoszlatást akarunk végezni. Komcsiztak is rendesen. A gépjárműfecskendőnél egyedül maradtam, mert a többiek az égő kocsikhoz, épületrészekhez rohantak. A tüntetők nagyon agresszívek voltak velünk szemben. Láttam, hogy elöl kiveszik a sugarat a tűzoltók kezéből, de nem azért, hogy a tüzet oltsák, hanem a rendőröket támadták velük. Az oldalamhoz nyúltam, ott éreztem a kézibaltámat. [Ez az egyetlen eszköz, mellyel egy tűzoltó úgy-ahogy védheti magát – M. GY.] A tömeg pedig már létrát követelt tőlünk. Természetesen nem adtuk oda, mi tüzet mentünk oltani, nem harcolni. Aztán egy túlhevült idős ember odarohant hozzám, hogy mondjam meg, melyik oldalon állok! Azt feleltem, mint gondoltam is – én szolgálatban levő tűzoltó vagyok.” Körülnézek a szolgálati helyiségekben, semmi olyan jelet nem látok, mely a parancsnokság sajátos rendeltetésére vallana, csak egy üvegfal mögött álló Szent Flórián-szobor tűnik fel; a tűzoltók védőszentjét ábrázoló alakot egy Országházon belüli épületrendezésnél mentették át ide. Mint általában, most is szükségem volt néhány adatra, hogy legalább a körvonalakat felvázolhassam, megkértem a parancsnokot, hogy üljünk le beszélgetni. – Mi a gyakorlati státusuk? Mennyiben tartoznak a Parlament, illetve az Országos Katasztrófaelhárítási Főigazgatóság hatáskörébe? – A Parlament az infrastruktúrát biztosítja: a helyiséget, a vizet, az áramot és így tovább, egyébként az OKF alkalmazottai vagyunk, a fizetésünket is onnan kapjuk. – Egy-egy szolgálati csoportunk hét főből áll, 24/48 órás munkarendben dolgozunk, a gyakorlatban többnyire 1-2 fős létszámhiánnyal küszködünk, ezt bonyolult szervezéssel próbáljuk pótolni, az előírt szabadnapokat általában ki tudjuk adni. Meg voltam győződve, hogy a parlamenti tűzoltók kiemelt presztízsű feladatuknak megfelelően az átlagosnál magasabb bérezésben részesülnek, meglepődtem, mikor kiderült, hogy ők is csak 100-120 ezer forint körül keresnek. Ez különösen alacsonynak tűnik,

ha összevetjük a Parlamentben szolgáló másik rendvédelmi testülettel, a Köztársasági Őrezreddel: az ottaniak rövidebb időtartamú, 24/72 órás munkarenddel dupla pénzt visznek haza. – Náluk egy beosztott annyit keres, mint itt a parancsnok! A parlamenti tűzoltók csak a kint szolgáló kollégáiknál szokásos kedvezményekben részesülnek, ezek közül csak a korkedvezményes nyugdíjba vonulás lehetősége számít valóban jelentősnek. Keresetüket ők is másodállások vállalásával egészítik ki, eredeti civil szakmájukban: lakatosként, traktorosként dolgoznak – természetesen a pihenőidejük rovására. A szó arra terelődik, hogy milyen megbecsülés övezi a munkájukat. – Milyen gyakran látogatnak le magukhoz fentről országgyűlési képviselők? – Nem túl sűrűn. Bár nem panaszkodtak, de egy-egy elejtett félmondatukból sejteni lehetett, hogy nem részesülnek olyan elismertségben, mely nehéz és rosszul fizetett munkájuk némi ellensúlyozásaként kijárna nekik. Eleinte még a helyiségek kulcskészletét sem bízták rájuk, aztán egy alkalommal valamelyik képviselő nem tudott bejutni az irodájába, mert elvesztette a kulcsát, a tűzoltóknak kellett felnyitni az ajtót, elkerülhetetlen sérüléseket okozva az állagában – akkor sürgősen ellátták őket ezzel az alkalmatossággal. Ez a gyakran lekezelő magatartás 2009 decemberében majdnem botrányhoz vezetett. A tűzoltók nyugdíjas-találkozót rendeztek szolgálati helyiségükben, a vendéglátáshoz semmiféle különpénzt nem igényeltek, maguk hozták a húst, a hagymát és a többi hozzávalót. „… Ám az egyik képviselőt zavarta az ételszag – írta a Magyar Nemzet online kiadásában –, ezért az Országház gazdasági főigazgatója leállította a főzést, elrendelte a tűzoltók tűzhelyének leszerelését, sőt a parancsnokság tulajdonába tartozó mikrohullámú sütőt is lepecsételtette, az emberek 24 órás folyamatos munkájuk alatt nem juthattak meleg ételhez. Á tűzoltók tiltakoztak, a főigazgató azzal hárította el a panaszukat, hogy »az Országház nem kifőzde!« Munkájuk jelentőségét azzal a kijelentéssel is próbálta csökkenteni, hogy a tűzoltók valójában nem is az Országház, hanem az OKF alkalmazottai, különben sem volt dolguk még igazi tűzzel, feladatuk nem több, mint a kijelölt útvonalak bejárása és a riasztórendszer kiépítése, illetve karbantartása.” A kibontakozó botrány elől az

illetékesek meghátráltak, egy kínos magyarázkodással zárták le a konfliktust, a szagelszívó berendezés véletlen meghibásodását jelölték meg kiváltó okként. A tűzhelyet, úgy tudom, elvették, a mikrosütő használatát viszont kénytelenek voltak újra engedélyezni. (Az ügynek mindenesetre volt annyi haszna, hogy megcáfolta azt a közkeletű hiedelmet, miszerint senki semmivel nem foglalkozik a Parlamentben.) A technikai helyzet viszonylag megfelelőnek mondható, a falra felfüggesztett porral oltó készülékek sűrűn követik egymást, a nagyobb méretű eszközök is könnyen és gyorsan mozgathatók egy kétkerekű kézi szállítókocsi segítségével. Szertárgarázs természetesen nem csatlakozik a parancsnoksághoz, a gépjárműparkot egyetlen, a fővárostól ajándékba kapott Suzuki személyautó képviseli, ezzel leginkább a frissítő italt szokták kihozni a központból. A parancsnok összefoglalja a feladataikat: – Az ország legfontosabb épületét kell megóvnunk, és a bajok elhárításánál mindig arra törekszünk, hogy a lehető legkisebb rongálódást okozzuk az állagában. Nem fordulhat elő olyan eset, mint egy alkalommal az angol parlamentben: egy tűz leküzdésénél a berendezés fele leégett, a másik felét pedig vízzel árasztották el. Nálunk vizet csak katasztrófafenyegetésnél szabad használni. – A megelőzésre összpontosítunk, ezt a rendszert sikerült megfelelően kifejlesztenünk. Az érzékelőberendezések egy percen belül jeleznek, négy perc alatt odaérünk a Parlament bármelyik pontjára. A napi rutinban folyamatos járőrszolgálatot teljesítünk, ennek során 55 ellenőrző pontot érintünk. Az embereink a Parlamentnek mind a 78 ezer négyzetméterét ismerik, nemcsak az olyan nevezetes helyeket, mint a díszlépcsők és az üléstermek, hanem a különféle átjárókat, összekötő folyosókat is. Gyakran előfordul, hogy a látogatókkal érkező idegenvezetőket is mi tájékoztatjuk: mit hol találnak. – Legalábbis elméletileg nem lehet kizárni egy katasztrófa lehetőségét. Tudható-e, hogy az Országház mekkora összegre van biztosítva? – Az én értesüléseim szerint semmiféle biztosítást nem kötöttek rá, mert olyan magas összeget kellene fizetni, hogy még a fenntartásra fordítandó pénz jelentős részét is elvinné. Ha leégne, egy új Steindl Imre sem tudna miből egy újat építeni.

A tartózkodóhelyiségben váltok néhány szót a beosztott tűzoltókkal. Kevés köztük a budapesti illetőségű, többen 50, sőt 100 kilométerről járnak be. A beszélgetés során úgy tapasztaltam, hogy a hangulat oldottabb, mint egy kinti átlagos tűzőrségen, a levegőben nem érződik az állandó készenlét feszültsége. A Parlamentben alig-alig regisztrálnak jelentősnek tekintendő tűzoltási eseményt. Évente egyszer kiürítési próbát tartanak, ilyenkor két perc alatt a megfelelő biztonságos helyre kell irányítaniuk a bent tartózkodókat. A legmagasabb pontra, a kupolába csak rendkívüli alkalmakkor: augusztus 20-án és más jelesebb napokon mennek fel. Itt tartottunk a tájékoztatóban, mikor – magam számára is váratlanul – kicsúszott a számon a kérdés: – Nem nézhetném meg én is a kupolát? A parancsnok megdöbbenve nézett vissza rám: – Úgy gondolja, hogy most? – Igen, ha lehetne. Ez az ötlet a szokásos „gigantomániámból” eredt, abból a feltételezésből, hogy egy riportnál minden oda tartozó lehetséges információt össze kell gyűjtenem és továbbítanom az olvasóknak. Például a rendőrökről írott könyvem idején úgy mentem el egy előző napon látott áldozat boncolására, hogy aztán egy negyedóra múlva hányingerrel küszködve ugyan, de néhány teleírt jegyzetlappal támolyogjak ki a mellkasán fűrésszel felnyitott hulla mellől. Rövid töprengés után teljesítik a kérésemet, de az állandó kísérőmön kívül még két tűzoltót is adnak mellém biztosításul. Elindulunk, egy bizonyos szintig lift visz fel minket, aztán kilépve a felvonóból, a tűzoltók kinyitnak egy terméskő bolthajtásba illesztett vasajtót, és egy orsószerűen szűk sugarú csigalépcsőn folytatjuk az utunkat. Lámpák nem égnek, fény csak az oldalfalakba vágott lőrésnyi ablakokon esik be, nem látok a lábam elé, kezemet a biztonság kedvéért mindig leteszem a következő lépcsőfokra. Egy-egy forduló előtt a kísérőim előreszólnak, hogy mélyebben hajtsam le a fejemet. Lent elhatároztam, hogy megjegyzem a leküzdendő lépcsők számát, de erre már nem futja a figyelmemből, hamarosan eltévesztem. Csak saccolni tudom, hogy az első lépcsőszakasz hatvan-hetven méteres magasságban ér véget, egy pihenőre jutunk ki, ahonnan alulról áttekinthetjük a kupola belső szerkezetét. Soha nem láttam hasonló színvonalon kivitelezett mérnöki-iparosi munkát, a stilizált

harangszerű formában minden szál deszkát, de még a szögeket is tökéletesen illesztették a helyükre, s még az egy évszázadnál hosszabb idő sem bonthatta meg a rendjüket. Feljebb viszont már látszanak a romlás nyomai. Néhány méter hosszan egy alkalmilag lefektetett pallón kell tovább haladnunk, oldalról nem védi biztosító korlát, csak a keresztben rögzített staflikban kapaszkodhat meg a cipők talpa. A következő szakaszon is meg-megkoccannak a fa lépcsőfokok, csak a vas alátétek tartják őket a helyükön. A lépcsősor tetejére érve a tűzoltók kinyitnak egy újabb vaskaput, és kilépünk a majd százméteres magasságban elhelyezkedő kilátóteraszra – zöld márványaljzata úgy fénylik, mintha le volna fagyva, lábamat óvatosan csúsztatva leellenőrzöm: alig-alig nedves. Úgy tudom, ez a hely a főváros legmagasabb épített pontja, riporteri kötelességérzetem arra késztet, hogy ha remegő gyomorral is, de körbesétáljak a teraszon, és lenézzek a mélybe. A kilátás minden szögből más és más; hol a Dunát, hol az északi hegyeket, hol a mélyben zajló pesti közlekedést fogja be a tekintet. Előttünk egy középkori vitézt formáló vasszobor látszik, hirtelen felötlik bennem a gondolat: – Itt feszült annak idején a vörös csillag? Az a bizonyos, melyről annak idején oly sokat írtak a költők? – Igen. – Most hol tartják? – Nem tudjuk. Biztos tárolják valahol, talán a nagytétényi szoborparkban. Aztán lehet, hogy egyszer előveszik, és felhasználják valamilyen politikai célra. – Lehet. Nincs feljebb, intek, hogy a magam részéről befejeztem. Készítünk néhány fényképet, és elindulunk visszafelé. Leérve az irodába, a parancsnoktól egy diplomát kapok: „Emléklap Lánglovaggá fogadott számára Mely papírra vétetett abból a czélzatból, hogy hitelt érdemlően bizonyságul szolgáljon minden Magyar rend és főrend és nemes vármegyénk lajstrom tárja számára miszerint

MOLDOVA GYÖRGY országházi pernyetipró nemeshez és úrhoz méltóan szikracsapásban és útszaggatásban eltöltött vitézi esztendők súlya alatt, számtalan dicsőségben megvívott lángcsatában mentésben megfáradt s elaggott vala, az nagy bajusz megőszüle, sugárcsövet forgató karja elfárada, de a nagyhírű regimenttel egyvé válni kényszerült. Eme pátens birtokosa kiváltságokat élvezhet minden vármegyei csapszék által forgalmazott mindennemű nemes és nemtelen ital korlátlan fogyasztására! Mivégül a nagyhírű regiment vele egyvé vála, írmagja hamutiprónak számíttatik. Mindazonáltal megjegyeztetik, hogy fent nevezett dereshalántékú hamúhuszár az nagyhírű regiment tivornyáira idők végeztéig elváratik. Megíratott az Parlament várában az Úr 2010. évében, Böjtelő havának 17. napjában. Kiadvány hiteléül Országház Tűzoltóság” A ferihegyi repülőtér felé haladunk a gyorsforgalmi úton, kétoldalt a mind szennyesebbé váló hómezőből lerobbant üzemek maradványai, hosszú ideje szünetelő építkezések kezdeményei emelkednek ki. Az előírások szerint az „A” kapun kell behajtanunk a Repülőtéri Katasztrófavédelmi Igazgatósághoz, a sorompónál igazoltatnak minket, a kocsinkat le kell raknunk a bejáratnál, és egy belső használatú autóra kell átszállnunk. Innentől kezdve mozgásunkat a toronyból figyelik; ez az ellenőrzés minden járműre kiterjed, amely a kerítésen belül mozog. Az Igazgatóság három különálló épületben helyezkedik el; a „Bázis”-on és a két kihelyezett támaszponton, a „Felhő”-n és a „Fűrész”-en. Nem egészen értem, hogy több mint fél évszázaddal a háború után és két évtizeddel a rendszerváltást követőleg miért kell ilyen titokzatoskodó rejtjelzéshez folyamodni, de úgy tapasztaltam, a tűzoltóságnál erős vonzódás él a katonás külsőségekhez, így például változatlanul az annak idején szovjet mintából átvett rendfokozatokat alkalmazzák őrmestertől altábornagyig, a klasszikus felügyelő, főfelügyelő stb. megjelölés helyett.

Kísérőnk útközben röviden tájékoztat minket a helyi katasztrófavédelmi igazgatóság feladatairól. Hagyományos, nagyobb területre kiterjedő tűzoltó tevékenységet nem végeznek, bár egy közelben történő országúti katasztrófánál ők is besegítenének a mentésbe. Kötelmeik a repülőtérhez és annak nyolc kilométeres körzetéhez fűződnek. Tájékoztatásul elkérem a 2009. évi főbb kiemelt beavatkozások, veszélyhelyzetek (tűzoltások, műszaki mentések, katasztrófavédelmi események) listáját: „1. Február 16-án 21 óra 10 perckor a Torony össze-riasztást adott egy a dániai Bilmundba tartó, R31 irányába visszafordult BA-e-146os géphez, amelynek a fedélzetén füstöt éreztek. A gép rendben leszállt. Átvizsgálás során tűzre, füstre utaló jelet nem találtak. 2. Február 19-én egy Münchenből érkező BA-e-146-os típusú tehergép fékszárny problémája miatt a Torony kényszerhelyzetet rendelt el. Földet érés után a szerek biztosították a gurulást az állóhelyig, majd hőkamerával ellenőrizték a futóművet. Tűzre, füstre utaló jelet nem találtak. 3. Április 5-én 7 óra 43 perckor a Torony jelzése alapján egy Piper Seneca kisgép fékberendezése túlmelegedés miatt kigyulladt. A fedélzeten 5 utas tartózkodott, a gépben 300 liter üzemanyag volt. A rajok kiérkezése előtt a pilóta kézi oltókészülékkel a tüzet eloltotta. A rajok a további tűz keletkezési okát, illetve a füstölést megszüntették, a fékberendezést visszahűtötték. A gép átvizsgálása és az utasok elszállítása után a gépet elvontatták. 4. Április 8-án a repülés-üzemvezető jelzése alapján egy A 320 típusú repülőgép Bravo2 – a futómű irányíthatatlansága miatt kényszerhelyzet elrendelve. A gépen 107 utas és 12,5 tonna üzemanyag volt. Az utasok kiürítése után tűzoltói biztosítással a gépet állóhelyre vontatták. 5. Május 12-én 14 óra 47 perckor a Torony összriasztást rendelt el egy CRJ-100-as típusú gépen a pilóta tűzjelzése alapján. A gép P 31 felől érkezett, és rendben leszállt. A gép átvizsgálása során tűzre, füstre utaló jelet nem találtunk. 6. Május 28-án a Torony jelzése alapján egy MD 11-es gép az l-es pályán felszállás közben visszafordult. Á pilóta füstöt tapasztalt a gép futóművénél. Kiérkezés után a gépet főfutó ventilátorral visszahűtötték, és a helyszínt biztosították a tűzoltó szerek.

7. Június 9-én egy Airbus 320 repülőgép hibát jelzett, és a Torony készenléti állapotot rendelt el. A szerek a felállítási helyen biztosították a leszállást. A gép rendben földet ért. Átvizsgálás után tűzre, füstre utaló jelet nem találtak. 8. Július 8-án 18 óra 45 perckor a Torony jelzése alapján egy E 120as 4-es kategóriájú repülőgép fékszárnyhibát jelzett. A fedélzeten 3 fő személyzet és 30 fő utas tartózkodott, továbbá 870 liter üzemanyag volt a gépben. A gép rendben földet ért. Átvizsgálás során tűzre, füstre utaló jelet nem találtak. 9. Augusztus 6-án a Torony kényszerhelyzetet rendelt el. Egy Boeing 757-200-as típusú gép kihermetizálódott 238 fővel és 4,5 órára elegendő üzemanyaggal a fedélzetén. A gépet földet érés után átvizsgálták. Külsérelmi nyomokat, illetve tűzre, füstre utaló jelet nem találtak. 10. Október 3-án egy AJ 330/200 típusú gép rendben földet ért, az átvizsgálást végző szerek tűzre, füstre utaló körülményt nem találtak. 11. Október 8-án 13 óra 39 perckor egy Boeing 777 típusú repülőgép futóműve a DAM jelzése szerint füstölni kezdett. A rajok kiérkezése előtt a földi személyzet kézi porral oltó készülékekkel a lángoló égést megszüntette. A saját „C” sugár és ágyú biztosítása mellett visszahűtötték a felmelegedett futóművet. 12. Október 22-én 9 óra 45 perckor a Torony kényszerhelyzetet rendelt el. Egy Boeing 737 típusú gép levegőproblémák miatt szállt le. A gép rendben földet ért, átvizsgálása során tűzre, füstre utaló körülményt nem találtak az átvizsgálást végző személyek. 13. Október 28-án 10 óra 04 perckor a catering mögötti építési területen 3 repeszbombát találtak. A tűzszerészek munkáját a szerek biztosították. A bombák elszállítása nem volt lehetséges, ezért a helyszínen robbantották fel őket. 14. Október 31-én 23 óra 57 perckor egy Dash-8 típusú gép futóműprobléma miatt készenléti állapotban szállt le. A gép rendben földet ért. 15. November 5-én 19 óra 29 perckor az OPS-től kapott jelzés alapján a 31-es állóhelyen levő repülőgép futóműve túlmelegedett. A kiérkező egységek ventilátorral visszahűtötték a futóművet. 16. December l-jén 19 óra 14 perckor készenléti állapotot rendeltek el a 13. jobb küszöbre. „Bázis” és „Fűrész” szerei kivonultak, a „Felhő” szerei állomáshelyük előtt készenlétben várakoztak. Egy

Dash-8 típusú repülőgép hajtómű-túlmelegedéssel érkezett. A gépen 67 utas, 2,5 tonna üzemanyag volt. A gép rendben földet ért. 17. December 6-án 13 óra 01 perckor egy A219 típusú gép kényszerhelyzetet jelentett, mert a pilótafülke ablaka beragadt. A repülőgép rendben földet ért. 18. December 8-án 14 óra 24 perckor a Torony jelzése alapján egy Falkon 50 típusú repülőgép műszaki problémával visszafordult. A gép jobb 13. küszöbnél történő leszállását a riasztott szerek biztosították. A gép rendben földet ért.” Újra átnézve a listát, számolgatni kezdek. Arra az eredményre jutok, hogy – amennyiben a lajstrom teljesnek tekinthető – egy hónapban átlagosan másfél feljegyzésre érdemesített bevetésre került sor, és távolról sem mindegyik tűnik jelentősnek. Természetesen egy-egy eset is soknak számít, és egy nagy nemzetközi repülőteret nem lehet tűzőrség nélkül hagyni, de kívülállóként mégis elgondolkodtatónak találom, hogy egy budapesti tűzőrség vagy egy vidéki városbeli parancsnokság ennek a 18-nak a sokszorosát teljesíti. Találomra emelem le a polcomról a salgótarjáni tűzoltóság adatait: a 2009-es évben 727 vonulást hajtott végre. A passzivitás viszont ennél a hivatásnál megengedhetetlen, csak a munka magas feszültsége tartja fenn az állomány folyamatos „harckészültségét”. – A mi embereink inkább csak virtuális tűzoltók – egy sincs köztük, aki valóban látott volna égni egy balesetet elszenvedett repülőgépet – mondja Jambrik Rudolf, az igazgatóság parancsnoka. (Jambrik nem a kívülállók kényelmes pozíciójából beszél, ő már átélt súlyos helyzeteket: „…Az egyik ezredfordulós dunai árvíznél éppen bejárták a Dunakanyart, hogy tájékozódjanak a kialakult helyzetről – írja Kiss A. János –, mikor gépük, egy, a katasztrófavédelem által vásárolt, leselejtezett honvédségi helikopter hirtelen »függőleges ereszkedésbe« vagyis zuhanásba kezdett. Jambrik Rudolf és társa – ahelyett, hogy belegondolt volna a lehetséges következményekbe, lázasan videofelvétel-gyártásba kezdett, mert nem mindennap adatik meg felvételt készíteni egy zuhanó helikopter fedélzetén tartózkodva. A szárazföldön landoltak, és megúszták némi gerinc- és egyéb csontropogással. Másnap ott ültek egy másik helikopteren, és Jambrik kérésére elhúztak a házuk mellett, hadd lássa az asszony, hogy nincsen semmi baj…”)

– Igyekszünk oktatással, valóságközeli gyakorlatokkal fejleszteni az állományt – mondja a parancsnok. – Ön is így tanulta a szakmát? – Nem, én ejtőernyőztem, légimentőztem. Aztán már kiképzett tűzoltóként mentettem egy ukrajnai árvízből az embereket helikopterről, jártam földrengésnél Indiában, részt vettem abban a csapatban is, amely a görög erdőtüzeket ment oldani. – Mindig épségben megúszta? – Nem, egyszer megégtem, az egyik karomon bőrcserét kellett végrehajtani. Egy hónapig feküdtem kórházban, tizenöt kilót fogytam, epegörcsök fogtak el. Igazából mégis azt viseltem el a legnehezebben, hogy kiestem a folyamatos munkából. – Melyik volt a legnagyobb akció, amelyben részt vett? – A nagy Caola gyári tűz. Épp az előző napra esett a névnapom, megpróbáltam elbliccelni, de a feleségem azt mondta, hogy egy évben legalább egy ünnepet tartsunk meg, én is próbáljam elfelejteni a mindennapi bajokat. Jól van, elmentünk vacsorázni, engem azonban valami rossz érzés fogott el, sürgettem az asszonyt, hogy menjünk haza. Akkor jött a hír, hogy a Caolában ötös, vagyis a legmagasabb fokozatú tűz keletkezett, 300 ezer, gázzal töltött flakon robbant fel, de meg tudtuk akadályozni, hogy tovább terjedjenek a lángok. – Később eljött a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságtól [úgy éreztem, nem illik megkérdeznem, hogy miért M. Gy.] – maradt-e valamilyen kapcsolata vele? – A fél életem, harminchárom év, ott maradt, és ha ellátogatok hozzájuk, szívesen fogadnak. – Jambrik egy mobilkészüléket mutat. – Ezen a rádión most is figyelem a forgalmazásukat. Ülök a televízió előtt, hideg sörösüveggel a kezemben, és szorongok, ha egy bajról hallok, és nem tudok segíteni. A műegyetemi tűzhöz is kimentem, de mire kiértem, már meghalt az a három fiatal gyerek. – Itt a repülőtéren más a világ? – Mint mondtam, tüzet nemigen látnak, haláleset pedig csak sok évvel ezelőtt fordult elő, mikor a hangárban kigyulladt egy gép. Általánosságban szólva az elhibázott kényszerleszállások szedik a legtöbb áldozatot. Szerencsére a világon mindenütt igyekeznek emelni a tűzoltók és mentők felkészültségének színvonalát, alkalmassá tenni őket mind nehezebb feladatok megoldására. Londonban láttam egy gyakorló repülőgépmodellt: betonalapokon állt, és

négyzetméterenként 2-3 gázcsóva égett benne, teljesen valósághű körülmények közt folyhatott a képzés. A mieink többek között egy Boeing-testen gyakorolnak, de minden más típuson is bevethetők, biztonsággal tájékozódnak. – A világ nagy repülőterei között Ferihegy milyen rangot képvisel? – A kilences kategóriába tartozik, mint például Varsó vagy Prága, a tízesbe Frankfurtot, Londont és más központokat sorolják. A létszámról érdeklődöm, régi reflexek nyomán arra számítok, hogy az ügy bizalmas voltára hivatkozva kitérő választ kapok, de Jambrik nem titkolódzik. – A készenléti szolgálatunk 113 főből áll, ezenkívül tízen szerepelnek közalkalmazotti státusban. – Milyen a kor szerinti összetétel? – Olyan, mint a fővárosinál: túlságosan alacsony az átlag, és egyre lejjebb száll. A múltkor beállít hozzám az egyik szerparancsnokom: elfáradtam, szeretnék leszerelni. – Hány éves is vagy? – kérdezem tőle. – Harmincnyolc. – És mit szól ehhez az apád? Az ő nemzedéke szinte ilyenkor kezdte a munkát. – Erre már nem felelt, tudta, hogy akadékoskodhatok, de végül is nem tarthatom vissza. Megvan a 25 éves szolgálati ideje – most már mindent beszámítanak, talán még az általános iskolát is –, és talál magának valami jó kis betegséget, amivel lefüvezik. Bizonyos tekintetben azonban meg lehet érteni őt és a társait. A szakmai átlagnál is nehezebb munkát végez itt Ferihegyen. Gondolja meg: bent a városban, ha úgy alakul, két-három ember mentéséért negyven-ötven tűzoltó is birkózik, itt pedig kettőnek-háromnak sokszor negyvenötven emberen kell segíteni. Ez akkor is hatalmas feladat, ha jelentékeny és mozgékony a kisegítői hálózat: azonnal kivonulnak a mentők, a rendőrök és a többi partnerünk. – Hogy keresnek az emberek? – Ugyanúgy nincsenek megbecsülve, mint bent a városban, 3-4 éves szolgálattal a hátuk mögött is csak 100-110 ezer forintot visznek haza. (Itt egy súlyos ellentmondás vetődik fel. A Ferihegyi repülőtér területe a magyar állam része, de magát a repülőteret, úgy tudni, a Hochtief nevezetű nemzetközi cég működteti – feltehetőleg jelentős profitot elérve.

Ugyanakkor a Repülőtéri Katasztrófavédelmi Igazgatóság személyi állományának – mintegy 120 embernek bér- és bérjellegű költségeit, valamint az általános tűzoltó-szakmai képzéssel kapcsolatos ráfordításokat a magyar állami költségvetés fedezi. Ezek a kiadások már 2007-ben is elérték a 430-440 millió forintot, és azóta nyilvánvalóan csak tovább emelkedtek. Ezt a pénzt a magyar polgárok állják a maguk adóforintjaival, olyanok is, akik soha életükben nem használták a repülőteret, talán azt sem tudják, hol fekszik. Számomra az tűnne méltányosnak, ha az üzemeltető magára vállalná ezt a költséget – esetleg beépítené a repülőjegyek árába – és saját finanszírozású létesítményi tűzoltóságot hozna létre, mint tette ezt a Paksi Atomerőmű, a Százhalombattai Olajfinomító és még számos más nagyvállalat. A költségvetés által biztosított pénzt a többi tűzoltótól vonják el ahelyett, hogy azok felszerelésének kiegészítésére fordítanák.) A parancsnok átkísér minket a szertárba: – Milyen színvonalú technikával vannak felszerelve? – Járműparkunkat az ellátandó különleges feladatainkra szabták, minden szükséges felszereléssel ellátva, például öt szerünk súlya is meghaladja a negyven tonnát. Paramétereik elérik, sőt túlszárnyalják egy személyautó teljesítőképességét, mozgékonyságát – némelyik tíz másodperc alatt gyorsul fel száz kilométeres sebességre. Olyan járművel is rendelkezünk, melyben csak egy személy, maga a sofőr ül, de egy berendezés segítségével már menet közben képes megkezdeni az oltást. Még így is szükség van további fejlesztésre. A nyugati szabályzatok többnyire tízéves használati időket írnak elő, nálunk akad egy 25 éves gép is. A beszerzés költségeit az üzemeltető fedezi, de a magas árak neki is gondot jelentenek, előfordul, hogy egy szer 300 millió forintba kerül. A helyzet nehézségeit tükrözi a 2009-es évről szóló beszámoló is. „...A tűzoltó járművek üzemeltetésében akadtak komoly problémák, mivel a nagyobb teljesítményű habos [habbal oltó – M. Gy] járműveink többször is meghibásodtak (a HAB-l-nél 49, a REP 1-nél évi ötven hibanapot regisztráltak). A Budapest Airport Zrt.-vel kötött megállapodás szerint a beszerzési tevékenységünk már 2008-ban lecsökkent, és ez az irányzat 2009-ben tovább folytatódott. Az informatikai rendszerünk egyetlen hálózati alkatrész hibája miatt három napra működésképtelenné vált. A problémát kijavítottuk, de

most sem rendelkezünk a gyors megoldást elősegítő hálózati eszközzel. Adatkapcsolataink a Forrás szervezet irányában stabilok voltak, de néha előfordult rendkívüli és indokolatlan lassulás. Az informatika terén a meglevő feltételeket nem használják ki a kollégák. Az elküldött, illetve érkezett dokumentumok archiválása nem megoldott, továbbra is hiányzik az ügyvitelt támogató iktatórendszer…” – Mindent összevetve itt keményebb a tűzoltó munkája vagy bent a városban? – Ezt nem lehet egyértelműen eldönteni. Itt ritkán fordulnak elő sorozatos vonulások, de viszont egy pesti tűzőrségen 120 másodperc alatt kell kiállni a szertárból, itt ennyi idő alatt el kell érni a 3,7 kilométer hosszú kifutópálya küszöbpontját, és meg kell kezdeni a beavatkozást. Egy lezuhant és kigyulladt repülőgép törzse általában három percig tud ellenállni a lángoknak. Szükség esetén az összes szállító járművet bevetve 80 ezer liter vizet tudunk a veszélyeztetett helyszínre kiszállítani. (Az oltással járó vízigény különösen a magasabb fokozatú füzeknél szinte hihetetlenül magas. A Billerbeck-gyári katasztrófánál – a száraz habanyag mellett – percenként 3-4 ezer liter vizet kellett kijuttatni az égő felületre, vagyis egy nagyobb fecskendő teljes tartalmát, ismétlem: egy perc alatt.) Visszaülünk a kocsiba, és újra nekivágunk a repülőtér reménytelen hósivatagának, csúszkálunk, bár a fontosabb területek és belső utak tiszták. Budapesten állítólag itt takarítják el elsőként a lehullott havat. Útközben pukkanásszerű apró robbanásokat hallunk; gázpalackokra szerelt automaták tartják távol a csoportosan érkező varjakat és más kisebb madarakat, melyek komoly baleseti veszélyeket válthatnának ki. Ha igaz: egy solymász is kijár elkergetni a betolakodókat. Kinézünk a két kihelyezett bázisra. A „Felhő”-t az angol privatizáló cég annak idején emberi tartózkodásra alkalmatlan helynek minősítette, csak a tulajdonosváltás után alakítottak ki elfogadható körülményeket. A szolgálati csoport bent tartózkodik az épületben, sem fizikai tréning, sem elméleti továbbképzés nem folyik, az emberek láthatólag unják magukat. Próbaképpen megkérdezem: – Tanul valamelyikük nyelveket? Nem is válaszolnak, általános a fásultság. Akárcsak az országházi parancsnokságon, itt is hiányzik a levegőből a harci feszültség, a

folyamatos készenlét az adódó vészhelyzetekben való bevetésre. Az indulatok csak akkor csapnak magasabbra, mikor a szó a fizetésükre terelődik: – Olvastuk az újságban, hogy az Egyesült Államokban a tűzoltók dollárban keresnek annyit, mint mi forintban. – Azért lehet, hogy ez túlzás. – De itt, Európában is átlagosan 1700 eurót visznek haza, a mi fizetésünk viszont átszámítva még 600 eurót sem tesz ki. – De hát biztos emelkedik majd! – jegyzem meg kevés meggyőződéssel. – Igen, a múltkor is, háromezer forinttal! Maga szerint ezt emelésnek lehet nevezni? – A szolgálatnak is az volna az érdeke, hogy tisztességesen megfizessenek minket, akkor nem kellene a szabadidőnkben másod-, harmadállásokat vállalnunk, hanem ide, a fő munkánkra koncentrálhatnánk. – Velünk azt teszik, amit akarnak, úgy gondolják, magyar embernek nem való a demokrácia. Azt mesélik: Angliában a tűzoltóknak egyszer konfliktusuk támadt a vezetéssel, nem sztrájkoltak, mert azt az esküjük tiltja, csak épp az alsó határnak számító három perc helyett a felső határt jelentő öt perc múlva indultak el bevetésre, és ennek következtében egyszer meghalt egy ember. Rögtön megkaptak mindent, amit kértek. Egy harminc év körüli szerparancsnok nem titkolja távozási szándékát. Az ő életútja kivételesnek számít, nem vesztegette idejét alacsony szintű mellékmunkákra, hanem tanulásra fordította. Elvégezte a jogi egyetemet, jövőre leszerel, és egy Pest környéki város ügyvédi irodájában dolgozik majd. Három kilométerre fekszik a másik „előretolt helyőrség”, az úgynevezett „Fűrész”. A hangulat itt is bágyadt, az állomány idegileg le van eresztve. Egy kövér férfi hatalmas fazékban pörköltet főzött, az aljáról most kanalazza ki a maradékot. Jó étvágyat kívánunk neki, és elindulunk megnézni az épületet. Ez a létesítmény is az utóbbi években nőtt ki a földből. Tervezőjét nem tudom, milyen elképzelés vezette, mikor a közlekedőfolyosót zegzugosra álmodta, a tűzoltóknak, ha bevetésre rohannak, a fordulóknál fékezniük kell, sehol sem vehetnek igazi lendületet a futáshoz. A teret most egy ottfelejtett hokedli szűkíti tovább.

– Kíváncsi még valamire? – Nem, köszönöm, eleget láttam. Visszatérünk a bejáratnál hagyott kocsinkhoz, és elindulunk a város felé. Útközben beleolvasok az évzáró igazgatói jelentésbe, tűnődve nézegetem a befejezőösszefoglaló mondatot: „A Repülőtéri Katasztrófavédelmi Igazgatóság 2009-es tevékenységét jónak értékelem…” Némi ellenkezés támad bennem, de laikus kívülállóként gondolatban sem volna illendő vitatkoznom. A fentebb ismertetett két intézményen kívül az OKF semmiféle operatív bázissal nem bír Nagy-Budapest területén. Beavatkozókészenléti állománnyal sem rendelkezik, mely akár tűzoltást végezne, akár műszaki mentést hajtana végre. Ezért mindig fejcsóválva hallgatom a Főigazgatóság szóvivőjének sajtóbeli beszámolóit a fővárosi katasztrófák elhárításában játszott meghatározó szerepükről, és ugyanilyen értetlenül nézem a „Katasztrófavédelem” feliratot azokon a szereken, melyekkel az FTP vagy a vidéki városok tűzoltói dolgoznak.

XII. VIDÉKI TŰZOLTÓK PEST MEGYE Ólomszínű éggel, kemény mínuszokkal nehezen múlik ez a rosszkedvű tél. Nem kívánkozom elhagyni Budapestet, de már végigjártam az összes fővárosi tűzőrséget, a hivatalok pedig nem vonzanak, amellett, ha országos átfogó kép bemutatására nem is törekszem, de a szélesebb kitekintés végett néhány vidéki parancsnokságot mindenképpen meg kell néznem. Akárcsak Budapesten az FTP esetében, vidéken is az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság gyakorolja a felügyeleti jogot – úgylehet még keményebb kézzel. Kísérőm, a tapasztalt Majer ezredes azt ajánlja, hogy mielőtt útra kelnénk, mindig érdemes bejelentkeznünk a megyei igazgatóságaiknál. Pest megyében kezdjük, felkeressük az itteni igazgatót, dr. Zoltán Ferenc ezredest. Zoltán dr. korábban hosszú évekig szolgált a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságon, bár egyetlen szóval sem utal rá, nekem mégis úgy tűnik: még mindig árad belőle a nosztalgia a valódi tűzoltókihívások iránt. Rövid tájékoztatót ad a helyzetükről, a kibontakozó kép semmivel sem derűsebb, mint az FTP-é. A 2010-es évben az előző esztendőhöz viszonyítva 1,6 milliárd forintot vettek el a Katasztrófavédelemtől, a beosztottak 2008-ban kaptak utoljára jutalmat. Jellemző adalékként megemlíti, hogy a nyugdíjasok a saját zsebükből fizették a cehet a tiszteletükre rendezett vacsorán. Kibontakozás egyelőre nem látszik. A katasztrófavédelemnél tavaly január l-jétől létszámstopot vezettek be, a megüresedő beosztásokat csak kényszerű esetekben töltik fel. Évek óta ugyanazon a szinten működnek, nem tudnak feljebb lépni. Tanácsot kérek az ezredestől, hogy a felügyelete alá tartozó Pest megyében melyik tűzoltó-parancsnokságot érdemes felkeresnem. Zoltán doktor a monorit említi, mint a viszonylag legrosszabb

helyzetben levőt, és Nagykátát mint a legjobb körülményekkel rendelkezőt. Dabast is javasolja. Valaha a tűzoltás szervezeti rendszerében ezen a környéken is fehér foltok mutatkoztak. Kispestet elhagyva, csak a 30-40 kilométerre fekvő Cegléden működött hivatásos tűzoltóság, nem lehetett teljesíteni azt az alapvető célkitűzést, hogy baj esetén 25 percen belül akár a legtávolabbi pontokra is kiérjen a segítség. Ennek a gondnak az áthidalására hozták létre a fentebb említetteket és a hozzájuk hasonló kisebb parancsnokságokat, először alacsonyabb, majd a lehetőségek szerint megnövelt létszámmal. – Szem előtt kell tartanunk, hogy ezen a vidéken fekszik az ország egyik legnagyobb összefüggő erdőterülete, kiemelt fontosságú természeti értékek is találhatók, gyakran merül fel szükség gyors és hatékony beavatkozásra. Monor A 4-es úton haladunk hóval borított szántóföldek, rétek, legelők között, a fehér lepelből csak elvadult bokrok és magasra nyújtózkodó gyomnövények ágaskodnak ki. Semmi sincs, ami a tekintetet lekösse, néha az órámra nézek: lassan másfél óra is eltelt azóta, hogy elindultunk Budapestről. Átfut rajtam a nem túlságosan bonyolult felismerés: itt mások a körülmények, mint egy-egy budapesti bevetésnél, nagyobb távolságok határozzák meg a tűzoltók munkáját. Megérkezünk Monorra, valaki előzőleg azt mondta: keresztülhaladhatunk az egész városon úgy, hogy észre sem vesszük a tűzoltóságot. Az illető nem túlzott: a kopott sárga épület sem méretével, sem állapotával nem válik ki a környező leromlott polgárházak közül, csak egy a homlokzatára kitett címerpajzs különbözteti meg tőlük: „Városi Önkormányzati Hivatásos Tűzoltóság (Monor)”. A parancsnokot nem találjuk a helyén, mára épp szabadságot vett ki, a helyettese, egy testes százados fogad minket. Ő a fővárosi tűzoltóktól került ide, ismerősként üdvözli kísérőmet, az FTP nyugalmazott ezredesét. A munkahelyváltás évekkel ezelőtt történt, már rég beleszokott a jelenlegi helyzetébe, minden töprengés nélkül felel a kérdéseimre. – Hány lakosa van Monornak?

– Huszonkétezer, de továbbra is robbanásszerűen nő a lélekszám, akad olyan év, hogy ezer új letelepülő érkezik, a város vonzza ide a fővárosi munkanélkülieket. Közel fekszik a sztrádához, olyan nagy cégek, mint a Spar vagy a Rossmann logisztikai központokat építettek itt, ezzel 5-600 új munkahelyet teremtettek a városban. A mi parancsnokságunkra is érkezett 6-8 ingázó. – A tűzoltók feladatait azonban nemcsak a lélekszám, hanem a védendő terület nagysága is meghatározza, százötvenezer hektárért vagyunk felelősek. Beljebb lépünk. Az udvart minden rendszer nélkül felállított szedett-vedett épületek szegélyezik, az egyik oldalon még egy használt konténert is felállítottak – egy nagyjából négyszög alakú belső teret alakítva ki. Az egyes alkotóelemek magassága, szélessége, színe sehol sem egységes, a nyílászárók is ma már felderíthetetlen alkalmi meggondolások szerint helyezkednek el, néhol egy lépcső bontja meg a padlózat szintjét – orra eséssel fenyegetve az arra járót. Ez a formáció hű kifejezése az utóbbi fél évszázadban végbement különféle változásoknak: termelőszövetkezeti iroda, raktár működött itt, egyes helyiségekben szerelőműhelyt, istállót rendeztek be, itt talált otthonra a félkatonai Magyar Szabadságharcos Szövetség, újabb időkben pedig különféle magánvállalkozások buherált helyiségei rendezkedtek be. Ami az épület állagát illeti: a szertár homlokzatát úgy-ahogy rendbe hozták, a többi falat csak az imádság óvja az összeomlástól. Csak úgy próbaképpen benézek a kéziraktárba, megdöbbenve látom, hogy a mennyezet alatt kifeszített drótokról szalonnaoldalak és kolbászrudak lógnak le tucatszámra, feltehetőleg a tűzoltók tárolják itt az otthoni kamrákból már kiszorult „disznóságaikat”. Ez a megoldás maga a testet öltött tűzveszély, olyan képtelenség, hogy meg sem próbálom firtatni, miképp tűrhetik meg a parancsnokok és az esetleges ellenőrzés. Viccelődős stílusban csak annyit kérdezek: – Minden lángmentesítve van? – Ez csak természetes. A szakmai ismerkedést itt is a szertárnál kezdjük, az épület mellett ősrégi, harminc évnél is idősebb, még keletnémet gyártmányú IFA fecskendő áll. Azt hittem, hogy afféle múzeumi tárgyként, kegyeletből tartják itt, de kiderül, hogy gyakran sor kerül a bevetésére. Papíron tartaléknak van besorolva, de előfordul, hogy átveszi a II.

fecskendőnek számító Renault szerepét. A francia gépről ugyanolyan megjegyzéseket hallani, mint némely budapesti tűzőrségen. – A Renault-t pár éve kaptuk, tulajdonképpen új gépnek tekinthetjük, de szinte minden porcikájában javításra szorult már. Ki kellett cserélnünk rajta a stabilizátort, a futóművet és még sorolhatnám tovább – mondja a százados. – Az embereink azt mondják róla, hogy gondolkodó kocsi. – Mit értenek ezen? – Önállósítja magát, ha úgy dönt, menet közben fogja magát, és leáll. Néha – csak úgy úri jókedvében – leblokkolja a szivattyút, ilyenkor az a sugár is megszűnik, amelyik a lángokkal küzdő tűzoltót védi. Beljebb lépünk, megdöbbent, hogy az ügyeletes szolgálattevő minden gátlás nélkül cigarettázik az enyhén szólva is tűzveszélyes szertárban, a kísérőm arcán is egy halvány rosszalló gesztus fut végig, de nem szólunk. Az I. fecskendő szerepét betöltő Mercedes műszaki állapota is messze van a tökéletestől, már legalább egy évet töltött nagyjavításban. A hibák kijavítása elhúzódik, a szervizszolgálatot ellátó „Heros” Zrt. állítólag aszerint fogadja a fecskendőket, hogy mennyire van ellátva egyéb munkákkal. Egy kis vidéki tűzoltóparancsnokság igényeivel gyakran a sor végére kerül – ilyenkor újra az IFA lép előre. – Az IFA-nak megvannak a maga előnyei, ezen a homokos erdőtalajon gyakori az avartűz, a Renault a maga hátsó meghajtásával használhatatlan, az IFA viszont első-hátsó meghajtású, biztonságosan mozog ilyen körülmények között is. – És mi van akkor, ha a Mercedes, a Renault és az IFA egyszerre robban le? – Ilyen is előfordult már. Akkor egy ősidőkből származó „IFA Forradalom 1” típusú fecskendőt hoztak át Siófokról. Komolyabb veszély esetén az FTP rákoskeresztúri és kispesti tűzőrsége jön át segíteni. Megnézem a Mercedest, vele is számtalan gond akad; menet közben kinyílik az ajtaja, a fényezés során megfolyt rajta a máz. Még egy műszaki mentőszer áll bent, országúti baleseteknél szokták bevetni, ez is erősen leharcolt: az oldalsó redőnye egy gumipókkal van kikötve, különben felszaladna és a kocsiból kiesnének az eszközök. A tömlőt

egy alkatrész hiányában nem a gép tekeri vissza, hanem kézzel kell elvégezni a műveletet. Úgy érzem, első pillantásra eleget láttam, kérem a monori kísérőnket, hogy üljünk le valahol, szeretnék feljegyezni néhány adatot. Az épp szabadságon levő parancsnok irodájában telepszünk le. – Mekkora a létszámuk? – Papíron 65-nek kellene lenni, de van két lyukas hely. Számunkra fontos, hogy a keret fel legyen töltve, mert ha valamelyik fecskendőhöz hiányozna egy sofőr, mi nem kérhetünk kölcsön egyet valamelyik szomszédos parancsnokságtól – ami Budapesten megoldható. Vidéken minden városi parancsnokság gazdaságilag is külön önálló egységnek számít – ha például Dabasról érkezne egy „beugró”, nem tudnánk elszámolni az itt végzett munkájának a bérét. – Milyen a korátlaguk? – Igen alacsony, nem éri el a harminc évet sem. Mint az egész országban mindenütt, a derékhad itt is igyekszik kihasználni a kedvező lehetőséget, és elvonul nyugdíjba. – Gondolom, a maradékot is a 24/8 órás munkarend tartja itt. Hol dolgoznak másod-, harmadállásban? – Sokan mentőznek – akár mint sofőrök, akár mint ápolók, de akadnak szobafestők, rakodók. Mások egy sóderbányából szállítanak – hajnali háromkor kezdenek, és hajtanak estig 4-5 ezer forintért, vagy a Tüzéptelepen fát aprítanak. A vállalkozók úgy kihasználják őket, ahogy csak lehet; a mi embereink nagy munkabírással rendelkeznek, fegyelmezettek. Kerülik a vitákat a főnökeikkel, mert tudják, hogy nincsenek bejelentve, és egy munkajogi ellenőrzésnél könnyen lebukhatnak. Benézek a hálóhelyiségekbe. A fűtőtestek a legmagasabb fokozatra vannak állítva, szinte elképzelhetetlen, hogy tud aludni valaki is ebben a párás melegben. Igaz, működik a „természetes szellőzés”; a mennyezet teljes hosszában meg van repedve, az egyik saroknál a két függőleges találkozó fal is elvált egymástól, a résen át lehet látni a szomszédos patika kertjébe. A fürdőhelyiségben az egy szolgálati csoportot alkotó 14 emberre összesen két zuhanyrózsa jut. Egy oldalsó kamrába egyetlen mosógépet állítottak be – ezen kellene kitisztítani a bevetések során bepiszkolódott ruhákat, a gép aligha győzi. A szárítás sincs megoldva,

minden fűtőtestre nadrágokat, zubbonyokat terítenek, de így is gyakran előfordul, hogy a tűzoltóknak vizes ruhában kell kivonulniuk. – Tartalék védőöltözékkel rendelkeznek? – Összesen hat száraz öltöny áll rendelkezésünkre a cserékhez, pedig télen rájuk fagyhat a ruha, és úgy kell tovább dolgozniuk. A ruhák benti tárolása is megoldatlan, a párás levegőben néhány hónap alatt megpenészedik a szekrényekbe rakott öltözék. Azon már meg sem lepődöm, hogy az irattári helyiség a fürdőből nyílik. A polcokon akták tömege halmozódott fel, szeretnék közelebbről is betekinteni valamelyik anyagba, de bent masszív félhomály uralkodik, és hiába keresem a villanykapcsolót. A kísérő századosra nézek: – Van bent világítás? – Van, csak momentán nem működik. Nem adom fel a kísérletezést; a küszöbön állva előre hajolok, és benyúlok, megpróbálok kiemelni egy dossziét a sorból. A rángatástól az egész polc meginog a talapzatán, a kísérőim hátrarántanak, mert az a veszély fenyeget, hogy a parancsnokság teljes irattára a nyakamba borul. – Nem érdekes, nemsokára úgyis selejteznünk kell az anyag egy részét. Ami nem fért el bent az irattárban, azt a folyosókon rakták le, halmokat képezve – ezekben feljegyzések keverednek személyes tárgyakkal, könyvek hálás ügyfelektől kapott tokaji bort tartalmazó díszpalackokkal. Elfogják a helyet, a szabadon maradt részen két ember sem tud elhaladni egymás mellett. Kialakult tapasztalataim szerint a fürdőhelyiségek mellett mindig a nyílászárók állapota jelzi a legpontosabban a leromlottság szintjét. Az ablakok itt általában nyithatók, pontosabban: kisebb-nagyobb mértékben kitárhatók, de nem zárhatók tökéletesen, mert a keretek elvetemedtek, sőt itt-ott már el is rothadtak. Az áldatlan helyzet feltehetőleg nem a tűzoltók nemtörődömsége miatt alakult ki, maguk is szégyellhetik, milyen körülmények között élnek, erre vall, hogy önerőből egy tetszetős ajtót fabrikáltak és szereltek fel. Délre jár, a szolgálati csoport a tartózkodóban épp ebédre készül: csülkös bablevest főznek – a belevaló húst nyilván a kéziraktárból hozták át. Megpróbálok beszélgetésbe elegyedni velük, de hosszú hónapok során folyatott találkozásaim során először itt találkozok

burkolt, de masszív ellenállással ismerkedő-feltáró szándékommal szemben. Az eredeti szakmájuk iránt érdeklődöm, de csak félszavakkal válaszolnak. Tovább kísérletezek: – Nem gondolnak arra, hogy állást változtassanak? – És azt nem mondaná meg, hogy hová menjünk? Majd tartva attól, hogy a beszélgetés hátrányos következményekkel járhat számukra, köszönés nélkül elvonulnak. (Erős a gyanúm, hogy a minket fogadó százados túl optimistán tájékoztatott minket a kialakult helyzetről. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat jelentése szerint: „Pest megyében 2010 februárjában januárhoz viszonyítva 2006 fővel nőtt a nyilvántartott munkanélküliek száma, ezzel megközelítette a 44 ezret” – ebből a leépülésből Monor aligha maradt ki.) Jártamban-keltemben többször is tapasztaltam, hogy a kisebb vidéki városi parancsnokságokon más hangulat uralkodik, mint Budapesten. Az állomány általános képzettségi szintje jóval alacsonyabb, ritkábban találni főiskolai-egyetemi végzettséggel rendelkező személyeket, a többség inkább az alig felszámolódott familiárisparaszti hangulatú környezetből kerül ki, első, vagy legfeljebb második nemzedékes munkásnak tekinthető. A fővárosiakkal szemben fennálló különbséget csak a hagyományos tűzoltó-dinasztiák egymást követő generációi enyhítik. Az apák továbbadják tapasztalataikat fiaiknak. Ami a szolgálati körülményeket illeti, a beosztottak kapcsolata a parancsnokokkal közvetlenebb. A formaságok háttérbe szorulnak, a tűzoltók néha sapka és zubbony nélkül lépnek ki az utcára. Az előírt szakmai foglalkozásokat, továbbképzéseket el-elmulasztják. A százados vállat von. – Ha az emberek éjjel tizenegykor érkeznek meg egy bevetésből, akkor kezdjek el szabályzatokat ismertetni velük?! Ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy a Fővárosi Tűzoltóparancsnokságon felhalmozódott száznegyven éves tapasztalat és a mindennapos gyakorlat komoly szakmai alapot ad, ezért szívesen fogadják be a Budapestről érkező bajtársaikat. Még benézek a híradós szolgálathoz is. A monori tűzoltóság hírközlési rendszere nem fedi le a hozzá tartozó települések mindegyikét. Egyes helységekben ki sincs építve az összeköttetést szolgáló vonal, másutt pedig használhatatlan. Például említsük meg Magdolnatelepet; ha ott bármiféle tűz vagy egyéb káreset adódna,

csak szabványos civil mobiltelefonon lehetne bejelenteni. Márpedig a legkisebb késedelemben is veszély rejlik. – A tűz terjedése nem lineáris, hanem exponenciális jellegű. Lassan indul, viszont annál gyorsabban bontakozik ki, csak a kezdeti szakaszban van esély leküzdeni komolyabb károk nélkül. Amúgy is nehezen érünk ki a legtávolabbi pontokra az előírt 25 perc alatt. Még egy összegző pillantást vetek az épületre: a jelenlegi állapot nyilvánvalóan nem tartható soká. – Mikorra tervezik az új laktanyát? – Igen. Megütközve kérdezek vissza. – Mi az, hogy: igen? – Már annyiszor ígérték, és nem teljesítették, hogy bármilyen időpontot is jelölnek meg, csak annyit mondhatok: igen. Visszaülünk a kocsiba, Majer ezredes a véleményemet tudakolja: – Mit szólsz hozzá? Hogy hatott rád? – Mit mondjak? Az élettől már elment a kedvem, a halálhoz még nem jött meg. Nagykáta Az első pillantásra igazolódni látszanak az OKF-es Zoltán ezredes elismerő szavai: a nagykátai parancsnokság rendezett környezetével, kifogástalannak tűnő laktanyájával a megye legjobbjai közé tartozik. Az összhatást csak a telek szűkössége rontja le némiképp: az épületet a vasútvonal és a fő közlekedési út közötti szűk földsávba szorították be, gyakorlatilag lehetetlenné téve minden esetleges jövőbeni fejlesztést. A laktanya 2003-ban létesült, a szállongó hírek szerint bonyolult politikai lobbiküzdelmek eredményeként. Először a korábbi szabad demokrata városi jegyzőnő segítette az építés ügyét, majd a mostani, jobboldali érzelmű polgármester érvényesítette személyes kapcsolatait – így a sikert mindkét politikai oldal a magáénak tekintette. A hamarosan jelentkező nehézségekkel már kevesebbet foglalkoztak – mint köztudomású: a sikernek számtalan szülője van, a kudarc mindig árva. A nagykátai parancsnokság IV-es kategóriájúnak van besorolva, ezzel a ranglétrán a széthullófélben levő, de nagyobb méretű monori

mögé szorul. Tizenhárom településen 61 és fél ezer ember biztonságáért felel. A monori két rajjal szemben itt csak másfél raj állomásozik, sőt az 51 főben megszabott létszámból is hiányzik négy személy. Ezzel kapcsolatosan egy furcsa mondatra bukkanok: „…A jövőt illetően közeledünk az állomány táblázatunkban meghatározott teljes létszám betöltésére, ami nehezen lesz megoldható – tekintettel arra, hogy mind a négy betöltetlen helyen szerparancsnoki beosztás szerepel…” – Nem értem – mondom a fiatal parancsnoknak –, hiszen a szerparancsnoki beosztás jobban fizetett, mint egy átlagos vonulós tűzoltóé. Hogy fordulhat elő, hogy épp ezekre a posztokra nem akad ember? – A helyzet bonyolultabb. Évente tízmillió forinttal kell kiegészítenünk a költségvetésünk dologi oldalát, mert ennyi pluszt igényelnek a különféle javítások és más műszaki teendők költségei a tervezethez képest. Ezt a pénzt csak a béroldalról vehetjük el – éppen emiatt nem tölthetjük fel a magasabban dotált posztokat. – De hát a tűzoltóság a nagykátai városi önkormányzathoz tartozik, ők miért nem biztosítják a szükséges többletet? – Nem a szándékukon múlik, hanem a lehetőségeiken. A város költségvetésében is félmilliárd forintos hiány mutatkozik, örülnek, ha talpon tudnak maradni. A nagykátai cégek támogatására sem számíthatunk, igazán jelentős méretű vállalkozások alig-alig telepednek meg nálunk, a közeli Üllő és Jászberény inkább vonzza őket. – És a másik „fölöttes szerv”, a szakmai felügyeletet ellátó katasztrófavédelem sem száll be a gondok megoldásába? – Nem, azt mondhatom; nem túlságosan szoros a kapcsolatunk, de inkább hagyjuk ezt, keressünk más témát. – Ahogy gondolja. A parancsnokság technikai felszereltsége milyen színvonalon áll? – Lassan elöregszik, és sajnos az új beszerzések nem mindig sikeresek. Az OKF megvette nekünk egy kavicsszállító kocsi alvázát, és erre egy vízszállító célokat szolgáló felépítményt szereltetett, a terhelés túl nagynak bizonyult – egyből kiegyenesítette a laprugókat. A bevetése azért is kockázatos, mert elöl-hátul kisebb hatékonyságú dobfékkel van felszerelve. Most szeretnénk venni egy új 4 ezer literes Renault fecskendőt, 86 millió forintba kerülne, és húszszázalékos

önrésszel nekünk is be kellene szállnunk, de ezt nem tudjuk előteremteni. Valószínűleg le kell mondani a tervünkről. De hát ha érdekli, menjünk be a szertárba. Lent három gépjármű sorakozik egymás mellett: egy MercedesRosenbauer gyártmányú, egy Renault-Saurus és a már említett vízszállító kocsi. A háromból kettő már komolyabban megsérült, az üzembiztonságuk kétes. „A Renault-Saurus folyamatos meghibásodása indokolttá tette egy tartalék fecskendő beszerzését” – írja az éves beszámoló. – Ahhoz, hogy eleget tudjunk tenni a működési területünk biztonságos tűzvédelmének – mondja a parancsnok –, beszereztünk Ausztriában egy öreg Steyr-Rosenbauer fecskendőt 1,9 millió forintért. Még a hozzászámított áfa összegével együtt is csak egy Renault árának néhány százalékába került. – És hogy vált be ez a veterán jármű? – Megbízhatóság tekintetében kiválóan teljesít, nemcsak tartalékként, hanem ha kell, II. fecskendőként is helytáll. A sofőrök itt is elégedetlenek a Renault kocsikkal, sorjáznak a panaszok: – Aranyáron szervizelik őket. Az üzemanyagtartályuk csak százliteres, huszonnégy óra alatt néha háromszor is tankolnunk kell, a mentésnél pedig erre nem jut idő. Kínunkban már azzal próbálkozunk, hogy kannákban visszük magunkkal az üzemanyagot, de ez veszélyes és szabálytalan. – De még ha csak ennyi baj volna vele. Egy 16 tonna súlyú kocsinak nincs megfelelő rugózása, és nem fékezhető rendesen. Mindent kispóroltak belőle. – Nem tudjuk tartani vele a megszabott kiérkezési időt. Az ellátandó feladat pedig nem csekély. A nagykátai parancsnokság 2009-ben 557 alkalommal vonult ki – ebből 331-szer tűzesetekhez. Akadtak ötös fokozatú kiemelt esetek is, például a jászapáti műanyagüzemben, vagy a jászberényi ferences templomban bekövetkezett katasztrófa. Külön nehézséget jelentenek az útviszonyok, például ha Tápiógyörgyére kell mennünk, négy vasúti átjárót is keresztezünk. A helyi önkéntes tűzoltók segítségére sem mindig támaszkodhatunk; előfordul, hogy ezek műszaki hibák vagy létszámhiány miatt nem tudnak kivonulni.

– A technikai felszerelésünk hiányosságai más területeken is kiütköznek. A korábbi URH-rendszerünket folyamatosan váltjuk át az új EDR-szisztémára. Sajnos, az ezzel kapcsolatos tapasztalataink nagyon kedvezőtlenek, sok helyen lefedetlenségi problémák mutatkoznak. A hívások egyre nehezebben jutnak célba, mert a területünk ipari jellegűvé válik, a tornyok mindent leárnyékolnak, nincs megfelelő térerő. – A munka fizikailag is igen nehéz. A parancsnokságunk illetékességi területén fekszik a farmosi láp – ez természetvédelmi körzetnek számít, fecskendővel ide nem szabad behajtanunk. Egy tűz esetén nincs más megoldás, mint hogy a tűzoltók „puttonyfecskendővel” indulnak el, ez feltöltve harminc kilót is nyom, és hosszú kilométereken át kell kézben cipelniük. – Ne felejtsük ki a lényeget: milyen az emberek anyagi helyzete? – Az az általános vélemény, hogy egy átlagos négytagú család megélhetéséhez 300 ezer forint kellene, ennek a felét sem teszi ki a fizetésük. Jutalom, prémium nincs, legfeljebb a bruttót emelik, azt is maximum az előírásos mértékben. Megpróbálom valamilyen vigasztaló mondattal lezárni a beszélgetést: – Az országban most mindenkinek nehéz. A parancsnok nem fogadja el a bátorítást: – Azt hiszi? Van, amire jut: itt a környéken akarják felépíteni Attila favárát, arra biztos lesz pénz. Dabas Úgy gondoltam, megnézem a dabasi tűzoltó-parancsnokságot is, a harmadikat azok sorában, melyeket Zoltán ezredes ajánlott. A látogatás nem kecsegtetett különösebb szenzációkkal, ez a helység is ugyanazon a feketefenyőkkel, akáccal, nyárral és más alacsonyabb értékű fákkal borított homokos vidéken fekszik, mint a két másik korábban megismert. A 72 ezer hektárnyi területen, 12 településen 7080 ezer ember él, Budapest viszonylagos közelségének köszönhetőleg az újabb időkben több ipari park is épült a környéken, így a munkanélküliség viszonylag alacsonyabbnak mondható. A helyi tűzoltóságot a nagykátaihoz hasonlóan a IV-es kategóriába sorolták. A létszámot másfél raj, vagyis 63 fő alkotja – közülük

kilencen rendelkeznek magasabb rendfokozattal. A korátlag 34 év körül jár, még mindig alacsonyabb a kívánatosnál, a kedvező feltételeket kihasználva, a tapasztalt derékhad itt is elvonult nyugdíjba. A helyükbe frissen kiképzett újoncok léptek, a parancsnok dicséri a hivatástudatukat, de szakmailag egyelőre még elmaradnak elődjeiktől. Mint más parancsnokságokon, az illetmény összege itt is csökkent, a szerény megélhetést is csak a másod- és harmadállások teszik lehetővé. – Méltatlankodó, elégedetlen emberekkel nehéz dolgozni – mondja a parancsnok –, és a jövő is kevés jót ígér. Ebben az évben 11 millió forintot vettek el a költségvetésünkből a tavalyihoz viszonyítva: hat és felet dologi kiadásokból, négy és felet a bérkeretből. Úgy látom, hogy csak szeptemberig biztosított a működésünk, akkor mindenképpen le kell ülni a városi vezetéssel és rendezni a helyzetünket. Nem járhatunk úgy, mint a helyi rendőrség, melynél úgy levitték az üzemanyag vásárlására fordítható összeget, hogy csak napi 70 kilométer megtételére futja belőle. – Hetvenegy kilométert megtéve már a menekülő bűnöző a nyerő? A parancsnoknak nincs kedve viccelődni. – Nekünk a 2009-es évben majdnem hatszáz kivonulást kellett teljesítenünk, és idén sem lesz kevesebb munkánk. Az állomány hangulatát tovább rontja az épület szerencsétlen belső elrendezése. Állaga – főleg az önerős munkáknak köszönhetőleg – jobb, mint a monori parancsnokságé, de számos hasonló létesítményt bejárva, itt tapasztaltam először, hogy a készenléti állomány hálóhelyiségét a tetőtérben alakították ki. Riasztásnál a tűzoltóknak negyven-ötven lépcsőn kell lerohanniuk, hogy a szertárban álló fecskendőkocsikhoz jussanak. Biztosra vehető, hogy túllépik az elindulásra megszabott 120 másodperces határidőt. Értetlenül kérdem: – Miért nem szerelnek fel csúszórudat? – Azért, mert az épületet gyenge, sérülékeny bádoglemez tető fedi, ebbe nem lehet csúszórudakat beépíteni, mert nem bírná a terhelést. A mi nyolcvan-kilencven kilós embereink hamar szétráznák. Benézek a szertárba: I. fecskendőként egy 2000-es MercedesRosenbauer kocsi szolgál, a sofőrök elégedettek vele. Már unalmas mondani, de annál többet panaszkodnak a második fecskendőként használt Renault-ra.

Ugyanazokat a kifogásokat hozzák fel ellene, mint más parancsnokságokon: megbízhatatlan, sérülékeny, indokolatlanul letilt alapvető tevékenységeket. A fecskendők „árnyékában” egy kis mentőszer is parkol, lassan eléri a húszéves kort, már túlhaladta a biztonságos működtetés határát. A beszélgetés során kiderül, hogy a parancsnokság által védett területen fekszik Tatárszentgyörgy is. Ez a helység az elmúlt időkben szomorú nevezetességre tett szert: itt zajlottak le az első, cigányok ellen irányuló atrocitások, két emberölés is történt. A falubeli 150-200 főnyi közösség továbbra is támadásoknak van kitéve, fenyegető demonstrációk zajlanak le a környéken. Á megingott biztonsági helyzetben a bűnelkövetés más formái is elszaporodtak. Érinti ez az irányzat a tűzoltóság tevékenységét is. Emelkedett az épített környezetben bekövetkezett tűzesetek száma. Olyan házak is kigyulladnak, melyek ajtói-ablakai belülről be voltak zárva, felvetve a biztosítási csalás gyanúját. Ugyancsak erre vallanak azok az esetek, mikor a tűz egyszerre három-négy fészekből indul ki, a tető néhány perc alatt beszakad. A rendőrség ritkán jár sikerrel, a nyomozások többnyire „ismeretlen elkövető” megjelöléssel zárulnak le. A tendencia továbbra is emelkedőben van. A bűnözők lassan kiszorulnak a főváros környékéről, távolabbi vidéken, Békésben, Baranyában telepednek le, de onnan visszajárnak; betöréseket, gyújtogatásokat hajtanak végre. NÓGRÁD MEGYE Salgótarján Meggyőződésem szerint a magyar tűzoltóság állapotának felmérésénél nem csak a viszonylag megfelelő körülmények között élő vidékeken működő parancsnokságokat kell tekintetbe vennünk, hanem a legnehezebb régiókban tengődőket is. Ezért választottam az országos életszínvonal-felmérések élvonalában elhelyezkedő Pest megye után az egyik legszegényebb megyénket, Nógrádot és székhelyét, Salgótarjánt.

Valaha sokszor jártam errefelé, úgy tapasztaltam, a város nem tartozik az idegenforgalmilag vonzó célpontok közé, de elismeréssel adóztam az itt folyó lüktető ritmusú életnek. Műszakváltások idején munkásbuszok tucatjai futottak be a környékről, százan és ezren szálltak le róluk, valósággal eltorlaszolva az utakat. Mint kiemelkedő fontosságú ipari várost, Salgótarjánt mindig is ellátták az országban másutt hiánycikknek számító árukkal, a boltok kiemelkedő forgalmat bonyolítottak le, az OTP-fiókokban is rekordnak számító megtakarított összegeket őriztek. A Kádár-korszakbeli gazdasági megingás bekövetkeztével, majd a rendszerváltással Borsod után talán Nógrád vesztette a legtöbbet. Most, megyeszékhelyének határán átlépve, mindenütt a vigasztalan leépülés jeleit fedezem fel: megszűnt az acélgyártás, bezárt a síküveg-, majd az öblösüveggyár, felszámolták a környékbeli szénbányákat, kimondták a halálos ítéletet a tűzhelykészítő üzem fölött – és még folytathatnánk a felsorolást. Helyükbe nem léptek új, tömeges foglalkoztatást biztosító vállalkozások, a munkanélküliség 18-20 százalék körül jár. Elkoszolódtak az egykor gondosan karbantartott gyári kolóniák, az élmunkások által lakott „pontházak”, becsukták kapuikat a művelődési otthonok, a magyar élsport térképéről eltűnt a hajdan az NB I-ben vitézkedő futballklub, az SBTC, a válogatott Szojka Ferenc és Oláh Géza csapata. A városközpont felé tartva lefékezünk egy-egy közlekedési lámpánál, nézegetem az áthaladókat. Azt szokták mondani, hogy a nyomorúság először az arcra ül ki, itt is komor tekintetű emberek sietnek át az egyik oldalról a másikra. A ruházatuk kopott, többnyire az olcsó kínai piacokról származik. A városi tűzoltóság központját keressük, a hasonló rendeltetésű épületek valaha a testület kizárólagos tulajdonába tartoztak, most már sok helyen „társbérlőkkel” kell osztozkodniuk. A helyi önkormányzatok egy-egy részt különféle hivataloknak engedtek át, vagy bevételük kiegészítéséül fizetőképes cégeknek adtak ki bérbe. (Például Pakson a tűzoltószertár nagy részébe egy helyi politikai potentátot fogadtak be, aki egy Renault-szervizt alakított ki. Az épület adottságának köszönhetőleg a vállalkozás jól megy, ugyanis a terem egymással szemközti kapukkal rendelkezik, így a javításra, vizsgára jelentkező autók egyenesben távozhatnak, nem kényszerülnek

kényelmetlen rükvercelésre. A megmaradt épületrészen a tűzoltóknak tovább kell osztozniuk a polgári védelem ide települt irodáival.) Itt, Salgótarjánban, a Katasztrófavédelem foglalja el a ház felét. Mivel ez a szervezet felügyeleti jogot gyakorol a tűzoltóság fölött, a hatásköri villongások elkerülése végett célszerűnek látszott itt kezdenünk a tájékozódást. A megyei igazgató valaha tűzoltóként szolgált, most is az ő ezredesi rendfokozatukat viseli, és szakmabeli relikviákkal veszi körül magát – az asztalán egy régi sisak fekszik. – Gondolom, most is jó kapcsolatban áll a Nógrád megyei tűzoltókkal. Partnerem arcán megkeményednek a vonások: – A megfelelő szinten dolgozunk együtt. A kapcsolatok minőségét mindig a személyes kapcsolatok határozzák meg. Ez olyan mélyértelmű kijelentés, hogy hosszan el lehetne töprengeni rajta, annyi bizonyos, hogy némi fenntartás rejlik a mélyén, aligha érdemes továbbmenni ezen az úton. Fordítok a témán; bevezetésül néhány elismerő szót ejtek eddigi „szakmai múltam” legfőbb színhelyéről, a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságról, de az igazgató egy kézmozdulattal elutasítja az ott szerzett tapasztalataimat. – Budapest nem Magyarország, a lélekszáma talán az ötödrésze sincs a vidéknek, mégis kivételezett helyzetet élvez. Egy nagy tűznél a régiókból tíz perc alatt össze tudnak rántani tíz fecskendőt, ha kell, száz emberrel, itt egy komoly, négyes fokozatú tűznél is beletelik másfél óra, mire Egerből átér például egy kosaras emelő – és közelebbről sehol sem riasztható. A mi működési területünk Nógrád megye: a falvak Magyarországa; itt már egy 2500 fős település is jelentősnek számít. A közlekedés is nehezebb, akad olyan falu, ahol a hozzá vezető úton 142 kanyart kell kerülgetni, egy komolyabb hóesésnél mozdulni sem lehet. Itt találni a legkevesebb önkormányzati parancsnokságot, összesen négyet, ebből kettő csak tűzmegelőzési feladatot lát el. Salgótarján mellett csak Balassagyarmat tekinthető teljes értékűnek. Ezen kívül Pásztón működik egy köztestületi tűzoltóság, erre nem tudni, milyen sors vár, a tavalyi év végén lemondott a parancsnok. – Miért? – Nem tudom, mikor mennek hazafelé, ejtsék útba Pásztót, és kérdezzék meg tőle. Tisztán önkéntes jellegű szervezet működik

Szécsényben és néhány más helységben, de a térképen így is nagy fehér foltok mutatkoznak. Főleg a Belső-Csereháton kellene kiépíteni a hálózatot, például Bérceire negyven perc alatt érnek ki a tűzoltók, ezalatt egy épületből csak egy rakás pernye marad. Ebben a faluban egy aggok háza is működik, márpedig mint tudja, baj esetén egy magatehetetlen ember mentésére két tűzoltót kell számítani. – Az önkénteseket egyébként csak dicséret illeti. A 2005-ös rétsági tűznél a helyi és a diósjenői önkéntesek kezdték meg az oltást, körülhatárolták a helyszínt, és megkönnyítették a fél óra múlva kiérkező tűzoltók munkáját. Egyre kevesebb külső segítségre lehet számítanunk: nincs már sorkatonaság, felszámoltak egy sor vízügyi, erdészeti igazgatóságot, ahonnan embereket lehetett mozgósítani. Egy emléktől mosoly ül ki az igazgató arcára: – Előfordult, hogy másodmagammal mentem ki egy olyan erdőtűzhöz, amelyet csak harminc perc alatt lehetett körüljárni. Nem várhattuk meg, amíg a lángok szétterjednek, lapáttal oltottuk el őket. (Sem okom, sem jogom kételkedni az igazgató egykori helytállásában, annyi viszont bizonyos, hogy a tűzoltók nincsenek különösebben jó véleménnyel a katasztrófavédelmisek ilyen irányú szakmai jártasságáról. Számos történet kering ezzel kapcsolatban. Egyet Kiss A. János jegyzett fel: „Az egykori vándorló magyar homokdűnéket mára helyhez kötötték a fák, cserjék, füvek gyökerei. De nem tűntek el onnan. A fenyvesek alatt vastag rétegben ül meg a lehullott tűlevelek milliárdos serege. Ha rálépünk, mintha perzsaszőnyegen járnánk – de milyen remekül égő szőnyegen… Az erdő mellett és az erdei dűlőutakon meg-megcsillan a homok, arról árulkodva, hogy a természet nem adta fel, csak eltűri az ember beavatkozását. Egyszer az ama vidéken futószalagszerűen kitörő erdőtüzek egyike a szokásosnál nagyobbra sikeredett az elhúzódó szárazság és a viharos szél következtében. A környék tűzoltói tették a dolgukat, mígnem egy, az ilyesmit még aligha látott, előélete alapján tűzoltó sosem volt »katasztrófavédelmi szakember« meg nem jelent a helyszínen. Szeme kikerekedett, amikor azt látta, hogy a tűzoltókocsik mind az aszfaltúton tanyáznak, a tűzoltók pedig maguk után húzták, vonszolták a tömlőket, hogy itt-ott időnként kevés vizet loccsantsanak egy-egy lángcsóvára, s villával, lapáttal, faágakkal paskolják az aljnövényzet parázsló gócait. Más tűzoltók pedig a mezőgazdaságban is használatos kézbevalókkal baktattak a

homokban – éppenséggel távolodva a tűztől. Emberünk úgy vélte, kész katasztrófa, amit lát, neki kell kezébe venni az irányítást. Az ellenkezést meg sem hallgatva, elrendelte, hogy a tizenöt-húsz tonnás tűzoltókocsik forduljanak be a burkolatlan mellékútra. Ennek hamarosan meg is lett az eredménye. Az ősi homokon, melyből az út vétetett, minden gépjárműfecskendő fennakadt. Hasukra ültek, a meghajtott kerekek pedig pörögtek a vízszerűen viselkedő talajba ágyazódva. A tűz persze heves szelek által űzötten közeledett a harcképtelenné vált tűzoltókocsik felé. A tűzoltóknak hordókban mérhető izzadtságukba került, hogy kihúzzák a bajból a kocsikat s az őket oda irányítót.”) Rövid beszélgetés után kifutunk a témákból, felállunk és elköszönünk. Az igazgató csak néhány lépést kísér el minket, a maga „felségterülete” széléig, megmutatja, hol találjuk a tűzoltóparancsnokságot, aztán visszalép az irodájába. Majer ezredesre nézek: – Úgy látom, az igazgató úr eléggé távol tartja magát a tűzoltóktól, pedig valaha ő is köztük szolgált. Majer, mint tapasztalt öreg „csiligás”, diplomatikusan kitér a válasz elől. – Gondolkodásunkat mindig az a szék határozza meg, amelyikben éppen akkor ülünk. A tűzoltókból némi szorongást vált ki, hogy a katasztrófavédelemtől jöttünk át, de nem kérdeznek rá, miről beszélgettünk, korrektül sorolják az adatokat: – Nógrád megyében összesen 180 hivatásos tűzoltó szolgál, ebből 160 a készenléti állományhoz tartozik. – Ez elegendő? – Az állománytábla nálunk is meghatározza a létszámot, ezt a keretet csak akkor léphetnénk túl, ha a minket fenntartó önkormányzatok pluszforrásokat biztosítanának, de ez nem áll módjukban. – 42 települést védünk, bennük 125 ezer lakossal, a terület egészen a szlovák határig, sőt, esetenként azon túl is, Losoncig terjed. Sor került már közös bevetésekre, tartjuk a kapcsolatot, a parancsnokságunkon, a szlovák híradós vonalat is bekötöttük. – Évente 800-900 riasztást kapunk. Az esetek többségét az erdőtüzek teszik ki, főleg feketefenyő, akác és más alacsony értékű fák nőnek itt. A telepítésüknél az volt a fő cél, hogy megakadályozzák

a hegyoldalak erodálódását. A földek egyébként gyenge minőségűek, inkább csak birkatenyésztésre valók. – Ami a megyén belül a salgótarjáni városi parancsnokságot illeti, a hatos kategóriába tartozunk. A csapat 98 főből áll, ebből 86-an képezik a vonulós állományt. Három fecskendőre tagolódunk, az elsőt teljes hatfős létszámra tudjuk feltölteni, a többire annyi ember jut, ahányat a lehetőségek és az előírások még éppen hogy megengednek. Az átlagéletkor 32 év. – Aki tud, az maguknál is elmegy nyugdíjba? – Igen, mégpedig végleg megszakítják velünk a kapcsolatot. – Utánpótlás? – Jelenleg ötfős létszámhiánnyal küszködünk. A fizetések nem vonzzák a fiatalokat, 80-100 ezer forint nettót tudunk adni nekik. A munkanélküliség – ha lehet így mondani, szerencsére – mégis felénk tereli őket. Egy-egy meghirdetett helyre ötvenen is jelentkeznek. (Sokáig nem értettem, hogy miért nem töltik fel a létszámot legalább az engedélyezett határig. Egy bizalmas beszélgetés során hallottam egy elfogadható magyarázatot: valójában nem is törekednek a hiány teljes felszámolására, mert az ily módon üresen maradó helyekre jutó bértömegből a többieknek akár 13-14. havi bért is tudnak fizetni.) – A mentéseknél sok a baleset? – Hála Istennek, ritkán fordul elő, de bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A tűzoltásnál minden legalább negyven százalékig a szerencsén múlik. Például ki tudhatja előre, hogy az égő házban áll-e egy gázpalack, ami felrobbanhat. Számtalan az olyan veszély, amire nehéz felkészülni, például ha kigyullad a tollal tömött párna, a tollból cián szabadulhat fel. Kis túlzással azt mondhatnánk, a füst veszélyesebb, mint a lángok: sokszor tapasztaltuk, hogy az áldozat felkelt az ágyból és elindult kifelé, aztán menet közben egyre inkább eldőlt és megfulladt. Megnézzük a szertárat: úgy tűnik, a járműállomány eléggé leharcolt. – A gépjárművek technikai állapota folyamatosan romlik. A legtöbb problémánk a műszaki mentőszerrel, illetve a vízszállítókkal volt. Ezeket az elöregedésből származó meghibásodások okozták: a műszaki mentőszer a maga nem csekély 21 használati évével veteránnak számít, míg a 28 éves vízszállítót egyenesen rangidősnek minősíthetjük. Javításuk folyamatos, de sajnos több esetben is le

kellett mondanunk a bevetésüket, mert nem sikerült beszerezni a szükséges alkarészt, vagy egy művelet elhúzódott. – Nem vesznek új szereket? – Nem tudnánk lerakni a kötelező önrészt. – Említette, hogy 42 helységet védenek, ők is összeadhatnák, már csak a saját érdekükben is. – Miből? Örülnek, ha a saját működésüket finanszírozni tudják. Összesen egy alkalommal sikerült beszereznünk egy Toyota Hilux kocsit külső anyagi támogatással. – És a felügyeleti szervük, a katasztrófavédelem nem segít? A parancsnok nem válaszol, csak elnéz a messze távolba. – Úgy tűnik, nem felhőtlen a viszony maguk között. – Nincs semmi baj, inkább csak szakmai nézeteltérések fordulnak elő. (Ezek azonban, úgy tűnik, nem lebecsülhetők. Valaki mesélte, hogy mikor égett Salgótarjánban a 18 emeletes garzonház, a katasztrófaelhárítási tiszt elindult Balassagyarmatról, még ide sem ért, de már félútról módosította az eset súlyossági fokozatát. Hiába: nagy dolog a szakértelemmel párosult távolbalátási képesség.) Búcsúzóul még benézünk a kapcsolattartó központjába, a híradóba. Egy fiatal beosztott teljesít itt szolgálatot, beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy az utolsó napjait tölti a tűzoltóságnál, a katasztrófaelhárítás átcsábította magához: tiszti beosztást, rövidebb munkaidőt, harmincezer forinttal több havi fizetést kínált neki. – Maga nem menne? A parancsnok búcsúzóul még szeretne mutatni valami különlegességet: – Ismeri a riasztásnál játszott zenéket? – Igen, általában Morricone vagy Dvorzsák művéből játszanak be pár taktust. – Nálunk más, rögtön meghallja. Utasítást ad a híradósnak, aki beleszól a mikrofonba: – Próbariasztás! Nem kell lejönnötök! Megnyom egy gombot a pulton, legnagyobb megdöbbenésemre egy ember halálsikolya hangzik fel. – Mit szól hozzá? – Hát, érdekes.

Látva, hogy nem lelkesedek az ötletért, a parancsnok elbizonytalanodva hozzáteszi: – Vannak, akiknek nem tetszik, lehet, hogy le fogjuk cserélni. Pásztó Már visszafelé tartottunk Budapestnek, mikor eszembe jutott a megyei katasztrófavédelmi igazgató elejtett megjegyzése: Pásztón nemrégiben lemondott a helyi tűzoltóparancsnok. Érdekeltek döntésének indokai, szóltam a kísérőmnek: keressük meg és váltsunk vele néhány szót. A pásztói városközponton átvágva csoportokba verődött rajcsúrozó középiskolásokat kerülgetünk. Sokan vannak. Valamilyen nehezen érthető elgondolás alapján a már meglevő tanintézet mellé egy francia oktatási nyelvű gimnáziumot is telepítettek ebbe az alig hétezer lakosú városkába. A gazdasági helyzet itt sem ad több okot az optimizmusra, mint a megyeszékhelyen. A mezőgazdasági termelőszövetkezet megszűnt, az egykori fő munkaadót, a tejüzemet áttelepítették valahová az Alföldre, csak egy lámpatesteket gyártó vállalkozás, az EGRO MO Kft. foglalkoztat néhány száz embert. A munkanélküliség itt is eléri a 18-20 százalékot, ennek nyomán Pásztón is megnövekedett az érdeklődés a tűzoltói hivatás iránt, egyegy szabaddá váló helyre hárman-négyen is jelentkeznek, jóllehet a belépőket kedvezőtlenebb feltételek várják, mint az önkormányzati hivatásos állomány tagjait. Mint az ország számos más helyén, Pásztón is közterületi önkéntes tűzoltóság működik. Ez különös hibrid képződmény: ugyanúgy oltják a tüzeket, végzik a műszaki mentéseket, mint a hivatásos önkormányzatiak, csak éppen szerényebb források állnak a rendelkezésükre. Az itt dolgozók a Munka Törvénykönyve alapján városi alkalmazottaknak számítanak, csak az abban előírt juttatások illetik meg őket. Alacsonyabb fizetést kapnak, mint hivatásos társaik, keresetük a minimálbértől legfeljebb százezer forintig terjed, korengedményes nyugdíjkedvezményben, étkezési hozzájárulásban nem részesülnek. Csak egy rend gyakorlóruhát kapnak, úgynevezett társasági öltönyt nem. Rendfokozatot nem viselnek, csak a beosztás határozza meg szolgálati helyzetüket.

Benyitva a laktanya ajtaján, nyomát sem érzem a más parancsnokságokon tapasztalt, alig visszafogottan feszült, ugrásra kész hangulatnak. A híradós pult mellett öt-hat fekete egyenruhás fiatal dől hátra unatkozva a székén, mintha még arra sem tudnák elszánni magukat, hogy lapozzanak az ölükben tartott újságban, csak a rágógumit őrlik a fogaik között. Kérésünkre előhívják a leköszönt parancsnokot, a hatvan év körüli megviselt férfi valaha komoly tekintélyt élvezett a szakmában, lelkiismerete arra készteti, hogy most, végleges visszavonulása után is bejárjon, segítsen utódjának a hivatalos ügyek átvételében. – Mikor létesült a parancsnokság? – A Pásztói Önkéntes Tűzoltó Egyesület 1885-ben alakult, más formában korábban is ellátott tűzvédelmi feladatokat. Az igazi nagy fordulat akkor történt, mikor megszületett egy rendelet, hogy azok a sorkatonának bevonulók, akik nem akartak fegyvert fogni, átkérhették magukat polgári szolgálatra, például kórházi kisegítőnek, vagy éppen tűzoltónak. Hozzánk akkor 80-90 fő került. Ők aztán megnősültek, családot alapítottak, és a leszolgált évek után itt maradtak Pásztón. Belőlük alakult ki a polgári tűzoltóság, jelenleg 18 főből és a parancsnokból áll. – Úgy hallottam, hogy ön nemrégiben lemondott a tisztségéről. Történt valami? – Valami mindig történik, de nem olyan fontos ez az ügy – mondja, és másra tereli a szót. – A riasztási területünk tizenkét községre terjed ki, egy tizenöt kilométer sugarú kört fogunk át. Évente 300-350 alkalommal vonulunk ki, főleg erdőtüzekhez – most is száraz a tavasz, gyakran kigyullad az avar. – Milyen gépjárművekkel rendelkeznek? – Két fecskendőnk van: egy öreg, már 36 éves és egy új Mercedes 4000-es. (Elsőre nehéz felfogni, hogy ez a viszonylag jelentéktelenebb feladatokat ellátó tűzoltóság miképp juthatott az utóbb említett modern és drága eszközhöz. Valószínűleg azért látták el vele, mert a környéken csak gyéren van telepítve a tűzcsaprendszer, nehezebben jutnak vízhez, így a nagyobb térfogatú tartállyal rendelkező kocsikat jobban lehet használni.) – Mekkora a költségvetésük?

– 33 millió forint erre az évre – ez magába foglalja a fenntartási és a bérköltségeket is. – Hoznak ezzel arányos hasznot? – Feltétlenül. Gondolja meg: Salgótarján harminc kilométerre fekszik tőlünk, Hatvan vagy Gyöngyös sincs közelebb, ez legalább félóra utat jelent. Arról nem is beszélve, hogy legalább félmillió forinttal több üzemanyagot kellene felhasználniuk. A beavatkozások nyolcvan százalékához a hivatásos önkormányzatiak legfeljebb elindulnak, de még útközben visszafordítjuk őket, mert mi is meg tudjuk oldani a helyzetet. Évente csak nyolc-tíz alkalommal kell kijönniük. Mi mindenképpen olcsónak számítunk; egy másfél rajjal rendelkező hivatásos önkormányzati tűzoltóság legalább évi 300 millió forintba kerül, mi ennek a töredékéből kijövünk. Szükség van ránk, csak a miénkhez hasonló kis parancsnokságok hálózata nyújt teljes biztonságot. – Ha így gondolja, akkor miért mondott le a tisztségéről, és távozik innen? A volt parancsnok most is csak vonakodva szánja el magát a válaszra. – Az a helyzet, hogy már nem éreztem nálunk azt a szellemet, amelyre szükség van a tűzoltó hivatáshoz. Ha kiadtam egy feladatot valakinek, az illető rögtön tiltakozott: miért én csináljam, miért nem a Gáborra vagy a Jóskára osztja ki. Az ilyen engedetlenségek nemcsak a fegyelmet bontják meg, hanem magát a munkát is lehetetlenné teszik. Én nem vállaltam az ilyen vitákat, inkább hátraléptem. Szerencsére vannak olyan fiatalok is, akik komolyan veszik a hivatást, ezek többnyire átmennek a salgótarjáni parancsnokságra, az én fiam is ott szolgál. PÉCS MEGYEI JOGÚ VÁROS Városi parancsnokság A pécsi városi tűzoltó-parancsnokság épületéről már korábban is számos jelzés jutott el hozzám. Egy újságcikk szerint 2006-ban az épület megingott, statikai állapota miatt még azt is megtiltották, hogy egy nagyobb teljesítményű mosógépet helyezzenek el az első

emeleten, mert joggal tartottak attól, hogy rázkódásával megbontja a falak kötéseit. Az is hírlett, hogy a szertár műszaki okokból életveszélyessé vált, egy kiállni igyekvő fecskendőre egyszerűen rázuhant a lecsapódó kapuajtó. Bevallom: ezeket a híreket csak szenzációhajhász pletykáknak tartottam, szerettem volna a saját szememmel meggyőződni a valódi helyzetről. Útnak indultunk Majer ezredessel; mikor a kocsink megállt a pécsi Engel János utcai parancsnokság zöldre festett homlokzata előtt, semmivel sem tűnt lepusztultabbnak, mint számos más intézmény szerte az országban. – Szerinted mikor építhették? – kérdeztem a kísérőmet. – Valamikor a háború előtt, talán az 1940-es évek elején. Az első elgondolkodtató jel akkor tűnt fel, mikor benéztem a földszinti férfivécébe: a két piszoárt egy-egy „nem használható” felirattal ellátott nejlonzacskóval bugyolálták be, beljebb a fülkében az ülőke fölötti víztartályt sem lehetett használni. A fiatal parancsnok, doktor Gora Zoltán ezredes, az irodájában fogad minket. Míg kavargatjuk a kávénkat, a szállongó híresztelésekről kérdezem, Gora nem tiltakozik és nem helyesel: – Majd mutatok hivatalos papírokat is, de azt ajánlom, előbb nézze meg közelről az állapotokat. A háromemeletes épületben már évekkel ezelőtt leállították a liftet, a gépházon felirat figyelmeztet az életveszélyre. Gyalog indulunk fölfelé, menet közben ajánlatos magunk elé nézni, mert a lépcsőfordulóknál kidobott holmik hevernek, törött székek, madzaggal átkötött iratcsomók, sőt egy sarokban egy szabadon álló használt WCülőke is feltűnik. – Nem lehetne üzemképessé tenni a liftet? – Kértünk ajánlatokat a rendbehozatalára, másfél milliónál kezdődtek. A jövő hónapban hivatalosan is ki lesz kötve. Kilépünk a lapos tetőre; a betonfödémet egyrétegű bitumennel takarták le, majd kaviccsal szórták le. – Ezt még 1982-ben a laktanya építésekor csinálták, azóta senki sem nyúlt hozzá. Hihetetlennek tűnik, hogy ez a bomladozó épület még harmincéves sincs. A tető szigetelése sok helyütt besüppedt, itt tócsák alakultak ki, a szárazabb szakaszokon cipősarkammal le tudok túrni a betonig. A tégla mellvédből kipergett a megfeketedett malter, lehullva lent

sóderral keveredett össze, egy nyírfa kapaszkodott meg a talajban, egyszer már kivágták, de most újra sarjadzik. – A tető javítására sem jut pénz? – Egymillió forint az éves felhalmozási keretem, ebből kell fedezni a csőtörések, a villamos vezetékek javítását, mindent, amit mi magunk önerőből nem tudunk elvégezni. Számos technikai rendszer végpontja is itt a tetőn helyezkedik el. A kijárattól nem messze egy valaha sárga színű, mára átrozsdásodott antennatorony mered az ég felé. Mikor bevezették az új hírközlési rendszert használaton kívül került, talán a csatlakozó mellékantennák szolgálnak még valamilyen célt. Ide fut ki a szellőző-elszívó berendezés végcsöve is, az idők során ez is elcsúcsosodott, és alkalmatlanná vált a feladatára. – Ez a technika az építés idején korszerűnek számított? – Nem. Egy mérnök azt mondta, hogy már akkor is legalább húsz évvel elmaradt az aktuális színvonaltól. – És meddig tart ki még? – Két évet mondanék. – És ha megpróbálnák helyrepofozni? – Kár volna hozzányúlni, hamarosan végképp szétesne úgyis. Az újabb időket csak egy Vodafone átjátszó képviseli, a társaság a Baranya megyei önkormányzattól béreli a helyet. – Miért nem maguktól? – Mert a megye az épület tulajdonosa, és a Katasztrófavédelem az első számú használója, mi, hogy úgy mondjam, csak „szívességi alapon” tartózkodunk itt, mivel hogy városi tűzoltóság vagyunk. Körülnézünk a magasból; a hegyek panorámája elbűvölő, de a tűzoltók számára nem túl kedvező az épület fekvése, a város némely átellenes nyugati körzetébe csak több mint húsz perc alatt tudnak átjutni. Az épület háta mögött egy lebetonozott térséget alakítottak ki, innen egy szerpentinszerűen kanyargó út vezet le a városi forgalomba. – Az épületben kétszintes szertárt alakítottak ki – mondja a parancsok –, ez a hátsó kijárat. – Kétszintes szertár?! A fecskendőknek és a többi szernek a magasból kell leereszkednie?

– A tervező borsón is szépet álmodott. Nem vált be tökéletesen, épp tegnap zuhant le a daruskocsink a kanyarban. Nem volt nekitámasztva rendesen, csak a fal fogta meg. Visszatérünk az épületbe. A III. emelet és a II. egy elméleti középvonalig a Katasztrófavédelem használatába tartozik, a tűzoltóparancsnokság ez alatt helyezkedik el, itt kezdjük az ismerkedést. A parancsnok közben ejt néhány szót a készenléti szolgálat meghatározó viszonyszámairól: – Az állományunk 134 főből áll, hat százalékuk diplomás, 57 százalékuk érettségizett, 37 százalék pedig szakmunkás végzettséggel került hozzánk. A korátlag nagyon alacsony, az embereink egyharmada a harmincadik évét sem töltötte be, több mint kétharmaduk 35 év alatti. Amennyire örülünk annak, hogy a zömük, erős és egészséges fiatalember, annyira aggaszt minket, hogy hiányzik belőlük az a tapasztalat és szakmai tudás, melyet az idősebb kollégáktól elsajátíthattak volna. [Elnézést kérek ennek a ténynek már sokadszori ismétléséért, de nem kerülhetem meg annak folyamatos hangoztatását, hogy ez a gond mindenütt jelen van. – M. Gy.] Csak a 2009-es évben tizenkét fő került nyugdíjba, igyekeztek kihasználni a kedvező visszavonulási feltételeket. Nem lehet egészségesnek tekinteni, hogy az állomány fele még öt év szolgálati idővel sem rendelkezik. [Bevallom: azt hittem, hogy ez a folyamat a rendvédelmi szervek közül inkább csak a tűzoltóságnál mutatkozik meg. Megdöbbenve olvastam az új Orbán-kormány programjában, hogy csak 2006 és 2009 között nyolcezer rendőr kérte a nyugdíjazását, mivel 25 év szolgálat után ott is 30-40 ezer forinttal több a nyugdíj, mint a fizetés. Igaz, náluk sokat enyhít a helyzeten, hogy a további szolgálatot vállalókat havi ötvenezer forintos „hűségpénz”-ben részesítik. – M. Gy.] – Ugyanakkor a feladatok szaporodnak; a tűzesetek száma az előző évhez képest 39 százalékkal nőtt, a műszaki mentéseké pedig 21 százalékkal. – Csökkent az avar-, parlag- és erdőtüzek aránya. Egy-egy aszályos év kevesebb feladatot hoz, a csapadékos időjárás enyhíti a veszélyt, de ennek is megvan a maga hátulütője, mert ilyenkor több gondot ad a biomassza. Ennek a lebomlása hosszabb időt igényel – jellegétől függően öt-hét évet. Minél vastagabb a le nem bomlott réteg, annál nagyobb kockázata van egy kiterjedt és intenzív vegetációs tűznek.

Mivel a Pécs környéki erdők jelentős része ott szerepel a veszélyeztetettségi nyilvántartásban, előbb-utóbb bekövetkezik majd egy nagyobb méretű és hosszabb lefolyású katasztrófa. A kérdés csak az, hogy hol és mikor. Mindenesetre folyamatosan fel kell készülnünk rá. A pihenőszobákban eddig sehol másutt nem tapasztalt rendetlenség uralkodik: a használati tárgyakat lehajítják a parkettára, a levetett ruhadarabokat pedig egyszerűen rádobják az ágyakra. A parancsnok – mintegy beosztottjainak mentségeként – később megmutatja azokat a hatvan-hetven centi széles szekrényeket, melyekbe a tűzoltónak be kellene zsúfolni a társasági és a gyakorló öltözékét, és minden bent tárolandó holmiját. Igaz, a felfordulás magából a szállás teljes lepusztultságából is következik. Az ablakokon már rég elromlott a zár, jobb megoldás híján egyszerűen beszögezték őket. Előfordult, hogy egy szélvihar kiemelte az üvegtáblákat a keretükből, és ráborította az ágyakra. Az ablakok fölött rések tátonganak, ezeken kiszökik a meleg, az utcát fűti, a havi gázszámla 1,7 millió forint körül jár. Olvadásnál néhol befolyik a hólé, az egyik szobában elmés megoldást alkalmaztak: egy tálcát illesztettek a hézagba, ahonnan egy gumicső levezeti a vizet a padlón elhelyezett vödörbe. A bajok másik csomópontja itt is a fürdőhelyiség körül alakult ki. A falakat csempe helyett zöld tapéta fedi, a zuhanyozó alján egy olyan belépő tábla fekszik, melyről az évtizedek alatt a zománcfesték maradéka is lekopott, mára összefüggő rozsdaréteg borítja. Egy elszívóberendezést is találni a helyiségben, szeretném működés közben látni, de a parancsnok hiába nyomogatja a kapcsológombot, a készülék meg se mozdul. Lemegyünk az egyik szertárba, itt a statikai állag minden elképzelést felülmúlóan megrendült. A födémeket tartó oszlopok megrepedtek, a rajtuk tátongó rések olyan tágak, hogy az egyik oldalról betekintve át lehet látni a túlsóra. – Tavaly egy ujjam fért bele a repedésbe, most már kettő – mondja a parancsnok –, elindult a ház! A mennyezeti dilatációs vonal mentén is hosszanti repedések tátonganak. A szennyvizes csövek is csöpögnek, alattuk soha ki nem száradó tócsák terjengenék. A szertárkapuk is rég amortizálódtak már,

némelyikük sem a működtető automata késztetésére, sem kézi kurblizásra nem hajlandó felemelkedni. – A városban már nincs olyan szerelővállalat, mely elvállalná a javításukat, pláne a karbantartásukat. Igaz, meg se tudnánk fizetni. – És a fenntartójuk, a pécsi városi önkormányzat nem segít? – Nekik sincs miből. Az éves költségvetésünk 600 millió forint, ezenkívül megkapjuk a kötelező biztosításokat és három fő nyolc órában foglalkoztatott alkalmazott bérét. Többre nem számíthatunk. Megnézzük az itt álló fecskendőket: két ezerliteres és ugyancsak két kétezer literes, valamint egy négyezer literes kocsi áll rendelkezésre. Nem pályáznak új fecskendőkre, mert úgy tapasztalják, hogy a 15-16 éves Mercedeseik jobbak, mint a mostanában beérkező Renault-k. Átmegyünk a másik szertári részbe, ez is beázik a magasabb szintekről lecsurgó víztől. Főleg a pillérek rothadnak teljes hosszukban. Állítólag szakemberek mintát vettek a födém anyagából, és megállapították, hogy két év alatt a háromszorosára növekedett benne az iontartalom. – Komoly esőben ez a szint használhatatlan, a lámpaarmatúrákból folyik a víz, lent a padlón pedig olyan magasan áll, hogy a csizmák úsznak a tetején. Benézünk még a parancsnokság agyközpontjába, a híradóba is, feljegyzek néhány adatot. A pécsi tűzoltósághoz 52 helység tartozik, némelyik huszonöt kilométeres távolságban fekszik. Az elvárt 20-25 perces kiérkezési idő sok helyütt nem biztosítható. Az utak, például az Ormánságban vagy a mélyebben települt falvakban úgy lepusztultak, hogy szélességben nem adják ki a két nyomsávot, fel sincs festve rájuk az elválasztó jelzés. Öt-hat faluval a közvetlen kapcsolat ki sincs építve, baj esetén az ottani lakosok mobiltelefonon jelentkeznek. Távozáskor dr. Gora ezredes még átnyújt egy papírlapot, erre gyűjtötte ki az évek során lefolytatott szakértői vélemények néhány fontosabb megállapítását. Ezekből nyomon követhetők az épület állapotának változásai: „1996. A szakvéleményt megalapozó laborvizsgálati eredmények szerint az épületek kritikus pontjai, azaz a födémek meglehetősen leromlott állapota miatt az épület »veszélyes állapotú« besorolást kapott. Továbbá a statikus szakember véleménye szerint az egyedi pillér + födém csomópont tönkremenetele esetén a teljes épület progresszív összeomlása nem zárható ki.

2006. A szakvélemény valamennyi épületszerkezetet megvizsgált, melynek eredményeképpen a következő megállapításokat tette: »Az épület egészét vizsgálva a helyszíni szemlék tapasztalatait és a feltárásos vizsgálatok eredményeit összegezve megállapíthatjuk, hogy az épület komplex felújítása vált szükségessé. Á negyedszázados épület építészeti, tartószerkezeti és gépészeti részeit egyaránt fel kell újítani. Az épületen látható károsodások egyrészt tervezési, illetve kivitelezési hibák, másrészt karbantartási hiányosságok következményei. A meglevő építési technológia miatt az épület a helyreállítás után sem alkalmazható a »vizes« tevékenységgel járó jelenlegi funkcióra. Az építési technológia nem tud ennek a funkciónak megfelelni. A technológiai vizek elzárása a szerkezettől nem biztosítható ilyen dinamikai terhelés mellett. A kijavítás, újraszigetelés után, ha ismét üzembe veszik az épületet, megint hasonló állapot fog előállni. A nagyteherbíráson (P: 500 illetve 300 kp/m 2) tervezett épület más funkcióval (pl. raktár, irodaház) a helyreállítási és járulékos munkák elvégzése után a továbbiakban problémamentesen üzemeltethető… [A szakértői vélemények itt eltérnek egymástól. Egyesek szerint a pécsi Magasház és iskolák kapcsán hírhedtté vált IMS-technológiával épült házak hiányosságai aligha korrigálhatok. – M. Gy] 2009. Az épületen látható károsodások egy része tervezési, illetve kivitelezési hibák, másik része karbantartási hiányosságok következményei. A korszerűtlen, elöregedett épületgépészeti berendezések, épületvillamossági berendezések, vezetékek elavultak, nem biztonságosak. Az épület határoló falai, nyílászárói és tetőszigetelése nem felel meg a mai biotechnikai előírásoknak. Az épületet a teherhordó szerkezetig vissza kell bontani. A teherhordó szerkezet jelenlegi állapotban veszélyes állapotú» besorolást kapott. Ha két éven belül nem erősítik meg az épület födémszerkezetét a pillérek környezetében, akkor az épület tovább nem használható. Az épület a meglévő építési technológia kötöttségei miatt az esetleges helyreállítás után sem használható »vizes« tevékenységgel járó jelenlegi funkciójára. Az építési technológia nem tud a tűzoltósági funkciónak megfelelni. A magas kloridion érték az épület funkciójából fakadt, a használat közben keletkezett (például a

tűzoltóautók hozták be magukon a téli sós levet), esetleges megerősítés és teljes korszerűsítés után más célokra az épület újra használhatóvá tehető. Fentiekből következtethető tehát, hogy a jelenlegi tűzoltólaktanya épülete a tűzoltósági feladatok ellátására az esetleges megerősítést és felújítást követően sem lesz alkalmas.” – És mi lesz a laktanya sorsa? – teszem fel újra kérdést. – így talán mégsem maradhat. – A város vezetése tavaly egy pályázatot nyújtott be a minisztériumba egy új tűzoltólaktanya építésére. Kértük egy kiegészítő őrs létesítését is, hogy a lehető leggyorsabban elérhessük Pécs bármely pontját. A minisztérium nem ítélte meg a szükséges támogatást, úgy találták: nincsenek anyagi források a terv megvalósítására. De ez nem a mi dolgunk, és nem adhat nekünk felmentést semmilyen feladatunk alól. Baranya Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság Az illem megkövetelte, hogy látogatást tegyünk a házban székelő megyei katasztrófavédelmi igazgatóságnál is. Az igazgató jelezte, hogy néhány percet késni fog, addig a helyettese, egy fiatal ezredes tartott minket szóval. – Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan. – Mielőtt belépett volna a katasztrófaelhárításhoz, hol dolgozott? A tűzoltóknál? – Nem, a polgári védelemnél. – És hány volt tűzoltó került ide? Már olyanokra gondolok, akik vonulósként is szolgáltak, tűzoltást vezettek. – Egy. – Mekkora a stábjuk? – Ötvenhárman vagyunk. A többiek java része – mint az országban általában – itt is a megszüntetett megyei parancsnokságok hivatalnokaiból és polgári védelmi tisztségviselőkből rekrutálódott. Tudom, nincs értelme firtatnom ezeket az arányokat, kérdezgetnem, hogy milyen következményekkel járnak, csak összenézek kísérőmmel, Majer István nyugdíjas tűzoltó ezredessel. A maga tapasztalt módján nem ellenzi, de nem is ajánlja a folytatást. Fiatal partnerünk észreveszi a pillantást:

– Ide fiatalon jöttek az emberek, nincsen szakmai múltjuk, egyébként a csapatunk nagyon eredményesen dolgozik. Közben megérkezik az igazgató; éppen ő az, aki komolyabb tűzoltói múlttal rendelkezik, Szigetváron szolgált parancsnoki beosztásban. Jóindulatú mosollyal érdeklődik: – Tapasztalt valami érdekeset? Felületes ismereteim nem mérhetők az ő szakmai jártasságához, egy kialakuló vitában könnyen felsülhetek. Az óvatosság arra intene, hogy egy közömbös kérdéssel indítsak, de ezt a taktikát ritkán sikerül alkalmaznom, az indulataim mindig átütnek ilyenkor. Most is egy keményebb ügyet hozok elő: – Lent a szertárban a tűzoltók beszéltek nekem egy Bronto Skylift típusú kosaras emelőről, melyet nemrégiben vettek, ha jól tudom, 160 millió forint körüli áron, és máris alapvető hibák mutatkoznak nála. A kosár szintezése elromlott, hirtelen megáll, és a bevetésre induló tűzoltó kieshet belőle. Az ő biztonságát egy kötél felszerelésével próbálják megoldani, de ha nem tud továbbhaladni, mi történik azzal az emberrel, akit menteni indult? És ez nem egyedi eset, ugyanilyen típusú emelőt láttam a közép-budai tűzőrségnél is alig-alig használható állapotban. Egyéb frissen szerzett gépekkel is sok a baj; folyik belőlük az olaj, vagy kiütközik rajtuk a rozsda és így tovább. Szeretném hallani a véleményét erről. Az igazgató visszafogottan, de indignálódva fogadja a kérdést: – Úgy gondolja, hogy én tehetek erről? – Természetesen tudom, hogy önt személyesen semmiféle felelősség nem terheli, viszont azt a szervezetet, melyhez tartozik, véleményem szerint annál inkább, mert a gépek beszerzését önök végzik. – De nem egyedül. Igyekszem tartani magam a mondanivalómhoz: – Megemlítettem ezt a katasztrófavédelem legfőbb országos vezetőinek is, ők is úgy nyilatkoztak, hogy a döntéseknél nem az ő kizárólagos akaratuk érvényesül, abba számos más fél is beleszól, például egyes tűzoltó-érdekképviseletek. Úgy tapasztaltam azonban – lehetséges, hogy tévedek –, azok nem rendelkeznek komolyabb érdekérvényesítő képességgel, ha volnának is fenntartásaik, ritkán fejtenek ki ellenvéleményt önökkel szemben. Akiket valóban meg

kellene kérdezniük, azok maguk a tűzoltók, ezt azonban csak általánosságban teszik, a konkrét igényeiket nem veszik figyelembe. – Mi is tűzoltók vagyunk – az igazgató felkel a székéből, és a szoba sarkából egy régi fekete bőrcsizmát vesz elő. – Tessék, itt őrzöm még azt a csizmát, melyet őrmesterként viseltem Szigetváron. – Ez nagyon szép öntől, és nem is kívánok vitatkozni róla. Viszont én a magam laikus módján az elnevezés szó szerinti értelmezéséből indulok ki: tűzoltónak azt nevezzük, aki a tüzet oltja. – Túlságosan is leegyszerűsíti a dolgokat. Egy régi bajtársam azt mondta, hogy a tűzoltók a másodpercek bűvöletében élnek. Azzal büszkélkednek, hogy 120 másodperc alatt elhagyják a laktanyát, percek alatt kiérnek a tűz- és káresetek színhelyére, és leküzdik a veszélyt. – Amennyire én tapasztaltam: ezt meg is teszik. – Arról viszont nem beszélnek, hogy ki látja el étellel-itallal a károsultakat, és ki szerez nekik szállást! – De hát újra mondom, nem ezt nevezzük tűzoltásnak – vetem közbe, az igazgató azonban nem veszi tudomásul az érveimet. – És a gépekre is hiába panaszkodnak – ott sem tragikus a helyzet. A feladatokat ezzel a technikával is lehet végezni. – El is végzik, nem hallottam olyan esetről, hogy megtagadták volna a parancsot. – Ami pedig a modern technika elleni panaszaikat illeti, azt sem kell komolyan venni. A tűzoltók már megtanulták, hogy kell kijátszani a számítógép utasításait, csak nem mindig jönnek be a trükkjeik. Belátom: nem hozhatok elő olyan argumentumot, mely megingathatná az igazgatót a mundér iránti hűségében. Rákérdezek a tulajdonképpeni témára: – Mit tudnak tenni a laktanya ügyében? Válaszából csak annyit fogtam fel, hogy megpróbálnak a tűzoltók ez irányú törekvéseinek „farvizén” haladni. Illemből még eltársalgunk néhány percig, megnézem a folyosón kifüggesztett tablókat, de elhatározom, hogy soha többé nem bocsátkozom hasonló vitákba. Később hallottam egy rosszindulatú pletykát, miszerint az OKF vezetése hallgatólagosan három szempontot jelölt meg a megyei igazgatók kiválasztásánál: legyen az illető ötven év körüli, bajuszos és lojális a legfőbb irányításhoz.

XIII. A SZOMSZÉD KERTJE Bécs Bende tábornok azt ajánlotta, hogy látogassunk el két szomszédos ország: Ausztria és Szlovákia fővárosába, Bécsbe és Pozsonyba. Az ottani tűzoltóságok vezetőivel folytatott beszélgetés segítheti a tájékozódásomat, mivel az összehasonlítás feltárhatja a budapesti helyzet néhány sajátosságát is. Az új bécsi parancsnok kinevezésének híre adott alkalmat egy ausztriai útra, az FTP irányítói is köszönteni akarták őt. Két autóval héttagú küldöttség utazott ki – ez a viszonylag csekély létszám különböző pályát befutott szakemberekből állt össze. Bende tábornok, mint már említettem, a MÁV TI-nél dolgozott tervező mérnökként, mások viszont jelentős tűzoltó szakmai múlttal rendelkeznek. Az egykori proletár internacionalizmus jegyében kettejüket is a Német Demokratikus Köztársaságba küldték ismereteik bővítése céljából – egyikük német lányt vette el feleségül, mások egy moszkvai egyetemen tanultak néhány évet, oktatóik között a szovjet űrkutatás nagy nevei is szerepeltek. Budapest határát elhagyva, Bende tábornok bejelentkezett a híradós központba, közölte, hogy elhagyta a főváros határát, parancsnoki jogait ideiglenesen a helyettesére ruházta át. Mint nemzedékem oly sok tagjánál, az én életemből is már rég elmúlt az az időszak, mikor felcsillant a szemem, ha módom nyílott rá, hogy Bécsbe utazhassak. Megszűnt már a „bevásárló kalandozások” romantikája, most is inkább csak egy kötelességszerű út közömbös érzése fogott le. Attól külön is tartottam, hogy a bécsi parancsnokság minden bizonnyal díszes épülete és tevékenységének modernebb stílusa csak még nyomasztóbb színben tünteti fel kutakodásaim központját, az FTP Dologház utcai bázisát. A sors különös kegye azonban megkímélt ettől a lehangoló összevetéstől: a belvárosi Am Hof 7-9-10. szám

alatti tűzoltó-palotába épp egy tatarozás közepén toppantunk be: festetlen falak között vödröket, ecseteket, létrákat kellett kerülgetnünk. A Bécs városi, egyben tartományi új tűzoltó-igazgató az irodájában fogadta a küldöttségünket, megköszönte a gratulációt és az ajándékainkat. Itt tovább erősödött bennem a Pesten megszokott hangulat: a kávét nem egy elegáns, szalonkabátot viselő pincér szolgálta fel, hanem egy munkaköpenyes adminisztrátornő. Végképp akkor nyugodtam meg, mikor – nem ismervén a német nyelvet – egy angol ismertetőt kértem az itt folyó tevékenységről, és sajnálattal közölték, hogy ilyennel nem rendelkeznek, csak egy másfél évtizedes beszámolót tudnak adni. Köszönettel elhárítottam, ennyi idő alatt minden benne szereplő adat érvénytelenné vált már. Így a bécsi és a budapesti tűzoltóság állapotának összevetésével egyetlen írásbeli anyagra, egy 2006-ban megjelent újságcikk fordítására tudtam alapozni – erre is csak az adott évig terjedő hatállyal. „Felületesen szemlélve, sok hasonlóság mutatkozik – írja a cikk –, nagy piros autókkal szirénázva száguldanak, oltják a tüzet, mentik a balesetet elszenvedett embereket, és minden más olyan feladat is rájuk hárul, melyre nem akad vállalkozó – a háztetőn rekedt macskák lehozatalától az úttestre zuhant fatörzsek eltávolításáig.” A két tűzoltóság között az a párhuzam is fellelhető, hogy mindketten a fővárosi önkormányzat fennhatósága alá tartoznak, de itt már jelentős különbségek ütköznek ki. Ugyan Ausztriában is az állam biztosítja az anyagi feltételeket, de ezen kívül nincs más beleszólása a tűzoltóság tevékenységébe. Nem tart fenn erre a célra létrehozott költséges szervezeteket, mint amilyen Magyarországon az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság. A helyi tűzoltás Bécs belügyének számít, működéséért és működtetéséért kizárólag a város, illetve a mindenkori polgármester felel, nem tűri el kívülállók közbeavatkozását. A bécsi „lánglovagok” tevékenysége 414 négyzetkilométerre terjed ki, budapesti kollégáiké 525-re – ez a különbség azonban nem tükröződik a létszámban. Bécsben alapelvnek számít, ha növekszik a város lakossága, párhuzamosan fejlesztik a tűzoltóságot is. A jelenlegi 1,8 millió főre 1700 tűzoltó jut, de a betelepülőkkel a népesség hamarosan eléri a kétmilliós számot, és ezzel a tűzoltóság létszámának is lépést kell tartania. Ilyen tervszerű alkalmazkodásra Budapest

aligha képes, hiszen évek óta még kidolgozott állománytáblával sem rendelkezik. Az osztrák főváros kilenc tűzvédelmi részlegének 27 tűzőrségén egy-egy váltásban ötszázan teljesítenek szolgálatot, Budapesten mintegy háromszáz fő áll készenlétben. A bécsiek évente 34 ezer alkalommal vonulnak ki, feladataik egyötödét teszi ki a tűzoltás, nagy része pedig a műszaki mentés és a balesetelhárítás. Ugyancsak a 2006-os adatok szerint a bécsiek évente 120 millió euróból gazdálkodnak, nálunk ennek az összegnek csak az egynegyede áll rendelkezésre. Pótlólagos segítségként Bécs város minden évben három laktanyát korszerűsít további 39 milliós ráfordítással, Budapesten már hosszú ideje nem került sor hasonló vállalkozásra. Különös gonddal vigyáznak rá, hogy folyamatosan érvényesítsék a hivatás presztízsét, hangsúlyozzák megbecsült voltát. Ebben a tekintetben intő példának számít, hogy amikor csökkentették a bécsi rendőrség létszámát, zuhanásszerűen leromlott a közbiztonság – ennek megfelelően attól tartanak, hogy egy hasonló lépés a tűzoltóságnál emberéletek tucatjait, milliárdos anyagi károkat követelne, így nincs az a politikus, aki fel merne vállalni egy korlátozó jellegű döntést. Míg én a cikket olvasgattam, a többiek elfogyasztották a kávéjukat, az igazgató megnyitja a beszélgetést – szavait a hajdan az NDK-ban iskolázott tűzoltótiszt tolmácsolja. Vendéglátónk kijelenti, hogy örömmel fogad minden határokon átívelő találkozót, mert az Európai Unión belül is gyakran alakulnak ki egymástól eltérő álláspontok, például a munkaszabályozás tekintetében, és ezeket okvetlenül tisztázni kell. Mint alkalmi vendégnek, nekem engedik át a kérdezés jogát, sablonos kérdéssel, ahogy mondani szokták: „a kályhától” indulok, mint a tánciskolában a gyakorlatlan táncosok.: – A tűzoltói hivatás Bécsben mennyire vonzza a jelentkezőket? – Néhány évvel ezelőtt csökkent a szakma népszerűsége, kénytelenek voltunk toborzó kampányokat indítani. Most, a gazdasági válság és a munkanélküliség következtében a szükséges évi 40-50 fős utánpótlásnak akár a tízszeresét is biztosítani tudnánk. Bátran el lehet mondani, hogy a tűzoltóság jelenleg kivételesen magas helyet foglal el a köztudatban, és ez nemcsak Bécsre, hanem a többi osztrák tartományra is vonatkozik.

– A keresetek hogy alakulnak? – Átlagosan havonta 1950 euró fizetést számíthatunk, ehhez jön még különböző pótlékok formájában további ezer euró, ebből természetesen le kell vonni az adót, mely a törvények szerint egészen 40 százalékig is felmehet. Megpróbálok fejben osztani-szorozni, a levonások után megmaradó ezernyolcszáz euró 270 forintos átváltási kulccsal számítva is közel jár a félmillió forinthoz. Másként fogalmazva, egy budapesti tűzoltó majd egy félévet dolgozik bécsi kollégájának egyhavi béréért. – És hetente hány órát kell teljesíteniük? – Hatvanötöt. Azt hiszem, rosszul hallottam, visszakérdezek: – Mennyit? – Hatvanötöt, de ez nem azt jelenti, hogy ennyit ténylegesen végig is kell dolgozniuk. A keretbe beleszámítanak a készenlétben töltött órák plusz a 35 napos rendes szabadság és a negyven nap is, melyet a parancsnok a maga hatáskörében adhat a beosztottjainak. Őszintén bevallom, továbbra sem értettem ezt a fejtegetést, de a tolmács hiába kérdezett rá újból, nem tudott bővebb magyarázatot kiszedni a nyilatkozó igazgatóból. Tovább kellett lépnem: – Milyen fizikai szinten van az állomány? – Ha egy átlagember gondosan karbantartott erőnlétét százszázalékosnak minősítjük, akkor a tűzoltóknak minimum 120 százalékot kell felmutatniuk. Kétévente mindenki alapos orvosi vizsgálaton esik át, s ezeken legfeljebb öt százalék bizonyul alkalmatlannak – leginkább mozgásszervi károsodások következtében. – Mikor vonulhatnak nyugdíjba? – A vonulósoknál 58 év a felső korhatár, a többiek a törvényesen előírt 65 éves limitig szolgálhatnak. Csodálkozva kérdezem: – Valaki ötvennyolc évesen még felülhet a fecskendőre és kivonulhat?! Hogy lehet ez? Nálunk már egy negyvenöt éves tűzoltó is ritkaságnak számít. Bende tábornok csendesen megjegyzi: – Ne felejtse el: itt mások az életkörülmények, az egészség értéknek számít, nem úgy, mint nálunk. Az emberek nincsenek agyonterhelve civil túlmunkával, mindent összevetve feleannyi órát sem teljesítenek, mint egy magyar tűzoltó.

Az osztrák igazgató ejt néhány szót a technikai állapotokról is. A szerek átlagéletkora hét és fél év, a fecskendőké 13 év körül jár. Mint más helyen leírtam: nálunk néhol 30-35 éves Rábák, IFA-k is állomásoznak a szertárakban, és ami igazán szomorú, sok tekintetben felülmúlják a két-három éves Renault kocsikat. Nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek: – Az osztrák kocsiparkban találhatók Renault gyártmányú fecskendők? Osztrák vendéglátóink tűnődve összenéznek: – Nem, a legjobb tudomásunk szerint, nincsenek. Tovább folytatom az összehasonlítást: – Azt a megoldást sem alkalmazzák, hogy a kocsik alvázát és a felépítményét külön-külön cégektől szerzik be, és itt helyben szerelik össze? – Nem, egy ilyen módszer technikai hibákhoz vezethetne. Egy-egy fecskendő minden alkatrészét ugyanattól a cégtől vásároljuk, így a felelőssége egyértelművé válik. A beszerzésekre évenként kerül sor, a kiválasztásnál minden tekintetben a tűzoltók igényeinek kell érvényesülniük. A gépeknek az az ember a legjobb műszaki ellenőre, aki dolgozik vele. Ez az elv akkor is érvényesül, ha esetleg pluszkiadással járna. – Honnan származik a beszerzések, a technikai fejlesztés anyagi alapja? – A tartományi vezetés osztja le az összegeket. A biztosítótársaságok bizonyos típusú, például a tűzkár ellen kötött szerződések bevételeinek 8,5 százalékával járulnak hozzá a ráfordításainkhoz. Ez logikus és méltányos: ha a tűzoltók elhárítják a nagyobb kárt, akkor a biztosító is kevesebbet fizet az ügyfeleinek. A budapesti önkormányzat jelen levő képviselője komoran ingatja a fejét. – Ha nálunk ezeknek a járadékoknak csak a négy százalékát átutalnák, nemcsak a technikai fejlesztési gondjainkat oldhatnánk meg, de évente fel tudnánk újítani legalább egy lerobbant laktanyánkat. De ez csak álom, még azért is kemény csatákat kellett vívnunk a biztosítókkal, hogy az eredeti egy százalékról másfélre emeljék a hozzájárulásukat. Attól tartanak, hogy ha nagyobb különbséget engednek, beépítik ugyan a szolgáltatásaik áraiba, de előfordulhat, hogy a másik konkurens biztosítótársaság nem vállalja

fel ezt a pluszt, és így áraival előnybe kerül a piacon. Arról nem is szólva, hogy a nálunk rendelkezésre álló összeget nem a megfelelő célokra használják fel a magukat illetékesnek tartó szervek. Hogy ez a szempont felmerült, igyekszem felmérni a katasztrófavédelmi apparátus szerepét Ausztriában – mintegy párhuzamot keresve a magyar OKF-fel. – A katasztrófavédelem nálunk nem számít jelentős állami feladatnak. A belügyminisztérium Védelmi Főosztályán működik egy ilyen ügyekkel foglalkozó részleg – ha jól tudom, három-négy fővel. Egy árvíznél vagy más elemi csapásnál egy védelmi bizottság irányítja az elhárító tevékenységet, a katonaságot pedig a tartományi miniszter mozgósítja. – És hogy áll a helyzet az úgynevezett polgári védelmi tevékenységgel? – Nálunk ez is a tűzoltóság feladatkörébe tartozik – a II. világháború befejezése, pontosabban a szovjet csapatok kivonulása óta. Utunk során újabb és újabb leverő összehasonlításra kényszerülünk. Nálunk két megfelelő kiképzőbázis működik, az FTP kezelésében levő iskola és az OKF által működtetett KOK, Ausztriában viszont kilenc. Mi a legismertebbnek számító eisenstadti intézményt látogattuk meg. Az iskola igazgatója mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy egész Ausztriában hallatlanul kiterjedt az önkéntes tűzoltó mozgalom – minden 25. állampolgár valamilyen kapcsolatban áll vele, itt Burgenlandban pedig minden 17. (Szomorú összehasonlításként jegyezzük meg, hogy Magyarországon csak minden 250. ember kötődik a mozgalomhoz, és ezzel még az egyébként alacsony 200-as európai átlagot sem éri el.) A burgenlandi gazdaság is súlyos válságidőszakot él át. A vállalkozások, üzemek leépülésével növekszik a helyi munkanélküliség, mind többen kényszerülnek „ingázó” életformára, növekszik a véglegesen elvándorlók száma is. Természetesen a legjobb korban levők távoznak a legszámosabban, mert ők találnak legnagyobb eséllyel új munkahelyet Bécsben és más ipari centrumokban, az ő kiesésüket csak komoly erőfeszítések árán lehet bepótolni. Vonatkozik ez az önkéntes tűzoltóságra is, ahol egyre inkább a 10-16 éves fiatalokra igyekeznek alapozni a

tevékenységüket. Az ő érdeklődésüket a hivatás eredendő romantikája mellett az a vágy is táplálja, hogy az elmagányosodó világban egy szorosabb közösséghez tartozzanak. A katonás külsőségek is hatnak rájuk: a formaruha, a gyakori felvonulások és egyéb rendezvények. (Csak torz gondolati társításképpen suhan át rajtam a gondolat, hogy ezek a hangulati elemek mintha hasonlítanának a világháború előtti jobboldali ifjúsági mozgalmak életérzésére – de hát a tűz nemcsak pusztítani tud, hanem melegíteni is.) Visszatérve Burgenlandra, az igazgató ismerteti a tartományi tűzoltók tevékenységét, minden védekezésből kivették a részüket; csak a 2009-es árvíznél 80 ezer órát töltöttek a gátakon és más veszélyeztetett zónákban. A küzdelmek során négyen áldozták az életüket, ez a szám különlegesen magas, ha figyelembe vesszük, hogy nálunk a fővárosi tűzoltók tevékenysége 2007 óta nem járt halálos áldozatokkal. A bekövetkező állománycsökkenést a szakmai színvonal emelésével, jobb technikai képzéssel igyekeznek ellensúlyozni. A burgenlandi tanintézetekben évente 3500 hivatásos és önkéntes tűzoltó részesül továbbképzésben, tehát egy-egy hároméves periódusban szinte mindenki eltölt itt néhány hetet. A képzés látható eredményekkel jár, 92 százalékban tartani tudják az előírt normákat: riasztásnál tíz perc alatt érnek ki a helyszínre, és a beavatkozásokat háromnegyed és másfél óra alatt sikeresen fejezik be. A szervezet éves költségvetése 3 millió eurót tesz ki, ebből 2,8 millió a különféle külső támogatásokból folyik be, a különbséget saját vállalkozásaik bevételéből pótolják. – Az önkéntes tűzoltók kapnak fizetést? – Nem, adókedvezményben sem részesülnek, a munkájukat mégis magas színvonalon végzik. Egy időben riasztják őket a hivatásosokkal, és minden összehasonlítást kiállnak velük. Bende tábornok bólint: – Annak idején az amerikai polgárháborúban mondta George Washington: „a farmerek azért tudták legyőzni az ellenség profi zsoldosait, mert ők a saját földjüket védték”. Már alkonyodik, így csak rövid ismerkedő sétát teszünk az intézet gyakorlócsarnokában. A tűzoltómunka minden elemében igyekeznek növelni az ide kerülők felkészültségét, az alapvezetékek szerelésétől az alpin technika alkalmazásáig. Az udvar egyik sarkában

teherautókról építőanyagokat pakolnak, egy új gyakorlópálya kialakítására készülnek. Megnézzük a házi múzeumot is; régi magyar tűzoltóemlékek sorakoznak itt, az I. világháború előtti oberwarti (felsőőri), oberpullendorfi (felsőpulyai) és más tűzőrségek járművei, oltóeszközei, formaruhái. Az osztrákok valaha a miénkkel azonos alapokból indultak el, csak mi úton-félúton lemaradtunk tőlük. Pozsony A régi Kutuzov utcai háromemeletes székház most is a szlovák önkéntes tűzoltóság tulajdonába tartozik, még azt a jogot is megőrizték, hogy a földszinti utcára nyíló üzleteket is ők adhassák bérbe a kereskedőknek. Küldöttségünk egyik tagja irigykedve jegyzi meg: – Nagy szerencséjük volt, hogy az állam meghagyta nekik. Nálunk elvették minden vagyonukat, és nem kaptak vissza semmit. (Annak idején a magyar vidéki tűzoltószertárak többnyire a tanácsháza mellett épültek fel, például olyan meggondolásból, hogy így közös kazánról lehetett fűteni őket. Jóllehet az előírások szerint tűzoltósági ingatlant csak tűzoltással kapcsolatos célokra lehet felhasználni – ez a hivatalos szándék a rendszerváltás után hamar feledésbe merült. Mivel ezek az épületek többnyire forgalmas környéken, város- vagy faluközpontban emelkedtek, ügyeskedő vállalkozók hamarosan privatizálták őket; butikokat és más üzleteket alakítottak ki bennük.) Az önkéntes tűzoltók parancsnoka, egy két botra támaszkodó, magas, öreg férfi fogad minket. A szervezet emblematikus alakjának számíthat, a falon lógó fényképeken és az időszakos albumok illusztrációin ő szerepel díszszónokként, ő adja át az új létesítményeket, avatja fel az újoncokat. Most mi is kapunk tőle egy emlékplakettet a delegáció látogatása alkalmából. A tájékoztató nem köt le különösebben. Már a kezdet kezdetén úgy terveztem, hogy csak a hivatásos tűzoltók sorsával foglalkozom majd. Az önkéntes tűzoltószervezetek, bármilyen tiszteletre méltó szerepet is töltenek be, egy másik könyv témája lehetnének, megismerésükhöz be kellene utazni az egész országot, és erre már nem vállalkozhattam.

A forma kedvéért azért jegyzetelek néhány sort: Pozsonyban 909-en vesznek részt a munkájukban, feladatuk leginkább abból ál, hogy a profi „lánglovagok” helyszínre érkezéséig megakadályozzák a tűz elharapódzását, csak kisebb fenyegetések leküzdésére vállalkoznak önállóan. Az első adandó alkalommal megkérem a hivatásos állomány egyik parancsnokát, hogy vonuljunk félre egy rövid beszélgetésre. Ő már a témámba vágó adatokkal szolgál. A szervezet 4696 főből áll, többnyire jelentős szolgálati idő áll a hátuk mögött, kitartanak a testületnél, a fluktuáció évi öt-hat százalék körül mozog. A szervezet felépítésében a rendszerváltás után két alapvető fordulat is történt. Az eredetileg állami irányítás előbb a városi önkormányzatok kezébe került át, majd újra az állam vette át ezt a feladatot. (Ha jól tudom, a kelet-európai volt szocialista országok közül Lengyelországban is hasonló folyamat zajlott le.) A régi-új szervezési formában nyolc parancsnokság alakult ki, vezetőiket a belügyminiszter nevezi ki, önálló költségvetéssel rendelkeznek. Természetesen nem rám tartozik, hogy értékeljem az idevágó szlovák döntéseket, a magyarországi modell változásairól a maguk helyén szóltam már. Maradok a már bevált alapkérdéseknél: – Milyen a tűzoltószakma vonzereje? – Főleg az ország keleti részén, Eperjes környékén jelentkeznek sokan hozzánk, a múltkoriban ötven meghirdetett helyre 800 pályázatot nyújtottak be. Itt a válság következtében nagyobb a munkanélküliség, mint az iparosultabb vidékeken. – Milyenek a kereseti lehetőségek? – Egy felszerelő tűzoltó 5-600 euróval kezd, ez a későbbiekben fokozatosan 900-ra emelkedik. Fejben utánaszámolok: mint Bécsben, most is a 270 forintos átváltási kulcsot véve figyelembe, a felső összeghatár majd 250 ezer forintot tesz ki, messze elmarad az osztrák bérektől, de a magyar tűzoltói átlagfizetésnek így is a duplája. A dolog annál inkább is meglepő, mert egy jól képzett szakmunkás Pozsonyban is csak bruttó 600 eurót keres. Az is köztudott, hogy Szlovákia-szerte leszállították a munkanélküli segélyek összegét, és más krízisjelenségek is mutatkoznak. A lap szélére feljegyzem, hogy alkalomadtán rá kell kérdeznem ennek az ellentmondásnak az okaira. – És könnyű bekerülni a testülethez? Mennyire nyitott a kapu?

– Két hónapot vesz igénybe, amíg az illetékesek eldöntik, hogy szükség van-e a jelentkező személyre. Ezalatt természetesen egyik felet sem terhelik kötelezettségek. Ha úgy alakul, hogy a javára döntenek, berendelik a pályázót és megkérdezik: továbbra is fenntartja-e a szándékát. Ha igennel válaszol, átesik a szükséges fizikai, pszichológiai vizsgálatokon, és felvesszük hathónapos próbaidőre. Elméletileg még mindig szabad a döntés, mindkét fél felbonthatja a megállapodást – a gyakorlatban ez azonban ritkán fordul elő. Idén 700 új tűzoltót vettünk fel, és országszerte 17 új laktanya alapozását kezdtük meg. – Ez imponáló fejlődésnek tűnik, hogy sikerült megvalósítani? A parancsnok öntudatos hangon válaszol: – Mikor a Belügyminisztérium újra átvette a tűzoltóság irányítását, céljául tűzte ki, hogy megőrizze, sőt kiszélesítse a korábbi kedvezmények körét. Például a tűzoltó már 15 év szolgálat után elmehet nyugdíjba. – Tizenöt év után? Ez azt jelenti, hogy még esetleg harmincöt éves kora előtt? – Nem kizárt. – És ilyenkor mennyi nyugdíjat kap? – Csak 100-200 eurót, és ez az összeg a későbbiekben nem valorizálódik, vagyis nem emelkedik a tényleges szolgálatot teljesítők fizetésénél alkalmazott mértékben – legfeljebb időnként néhány euróval. Viszont, ha tovább dolgozik, egyre jobban keres, főleg a 1525 leszolgált év közötti időszakban, ezt követi a nyugdíjalapja is. Huszonöt év után viszont már mi, vezetők próbáljuk rábeszélni az embereket, hogy kérjék a nyugdíjba helyezésüket, mert a fizikai elhasználódás következtében a teljesítőképességük erősen lecsökken. A felső korhatár 55 év, de az átlag az új erők belépésével 30 körül mozog. – A jelenlegi létszám elegendő a feladatok ellátásra? – Mint tudja, a munkánk java részét egyre inkább a műszaki mentés, a balesetek, katasztrófák következményeinek felszámolása teszi ki. Az arányokat jelzi, hogy 2008-ban a Szlovák Köztársaságban 11034 tűzeset fordult elő – több mint háromezerrel kevesebb, mint az előző évben. Sajnos az események súlyossága fokozódott: a halottak száma tizenöttel növekedett, az anyagi károk összege pedig tíz és fél millió euróval. A legjelentősebb katasztrófa a zsolnai Tissue Rt. raktárában

következett be, szándékos gyújtogatás nyomán, több mint nyolcmillió eurós kárértékkel. – Az irányításban végbement változás szinte mindenre kiterjedő technikai váltást eredményezett. A régi Tátra fecskendőket és más cseh gyártmányú eszközöket a pozsonyi területen lecseréltük, és a kevésbé igénybe vett vidéki bázisoknak adtuk át. Helyükbe modern, Nyugatról beszerzett járművek kerültek. Saját szervizközponttal, sajnos, nem rendelkezünk, a gépek ellenőrzését, javítását a beszállító cégek látják el. Itt sem bírom kihagyni a kérdést: – Renault gépeket vásárolnak? – Nem tudok ilyen esetről. A beszerzések száma egyébként megdöbbentően magas: a legutóbbi egy-két évben 120 fecskendőt és 27 gépezetes tolólétrát vettek. Magyarországon már hosszú ideje nem került sor hasonló fejlesztésre. Még előhozom az előre feljegyzett témákat, rákérdezek a vonulósoknak nyújtott kedvezményekre. Közlekedési költségtámogatásban és az úgynevezett kafetériával kapcsolatos szolgáltatásokban részesülnek. Üzemi étkezést csak az épp szolgálatot teljesítő állomány kap: három fogást, nyolc euróért. – Milyen kapcsolatban állnak a polgári védelemmel? – A ő működésük nem befolyásolja a tűzoltók napi tevékenységét. Egy-egy járásban két-három fő látja el ezt a feladatot, sokak véleménye szerint eredendően adminisztratív alapállásból. Később, mikor a társaság több beszélgető csoportra oszlott, találtam egy tisztet, aki hajlandó volt felvilágosítást adni az engem leginkább érdeklő kérdésre: mi váltotta ki a szlovák tűzoltóság ilyen gyors és nagymérvű fejlesztését? Mivel egymás nyelvét nem ismertük, a „szocialista latin”-t, az oroszt választottuk közvetítő megoldásnak. – Egy hatalmi csoport, pontosabban egy ember áll mögötte, aki a tűzoltóságot a nemzeti politikai stratégia részének tekinti, egy adott helyzetben bizonyos elképzelései is lehetnek a testülettel kapcsolatban. Helyzeténél fogva módjában állott támogatást szerezni az Európai Uniótól. – És mi a távlati célja? Beszélgetőpartnerem ebbe már nem kíván belemenni, udvarias mosollyal elnézést kér, és elvonul. Én meg találgathatom, hogy az illető politikus szándékai kapcsolódnak-e a szlovák nacionalisták

kardcsörtető fenyegetődzéseihez. A beszélgetés felvetett bennem egy gondolatot, megkérdezem a budapesti önkormányzat egyik velünk tartó illetékes vezetőjét. – Mi nem igényelhetnénk pénzt hasonló célokra? – Dehogynem, csak nem sokra mennénk vele, az illetékes miniszterünknek fogalma sincs a magyar tűzoltók valódi szükségleteiről. A vásárlásokat gyakorlatilag az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság látja el a szatellitszerveinek támogatásával, az eredményt maga is látja. Azzal kapcsolatban nem tudok jósolgatni, hogy mit hoz a jövő, az önkormányzatoknál marad, vagy újra állami kézbe kerül-e a tűzoltóság irányítása, és ez milyen következményekkel jár majd. Lezárásul csak egy latin közmondást idézhetek: „ubi periculum, ibi vigiles!” – ahol veszély támad, ott megjelennek a segítő vigyázók! VÉGE 2010. június 13. Moldova György

Képmelléklet

,,Üdvözöljük laktanyánk luxustárgyalójában”

Majd ötvenéves, de még használható

Egy gém, de alig használható

Elegáns ruhatár

Öltöző

Kultúrsarok

Ablak egy laktanyai hálóban

Folyosó

A csövek rozsdásodnak

A laktanya kerítése és a „szabad természet”