Győrffy Balázs, a NAK elnöke nyitotta meg a tanácskozást. Kihangsúlyozta hazánk vadgazdálkodásának jelentőségét, amely bizonyos régiókban a családok számára ott biztosít megélhetési forrást, ahol más munkalehetőség nem lenne. Igyekezett felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy bár csupán 60 ezer magyar vadász él az országban, a vadgazdálkodás és a vadhoz kapcsolható szolgáltatások (turisztika, rekreáció, stb.) és bevételek nem csupán a vadgazdálkodónál jelennek meg. A Kamara elnöke párhuzamot vont az erdő- és mezőgazdasági vadkár, a vadütközések és a vadállomány növekedése között, így elsődleges célnak tartja a vadlétszám apasztását. A később felszólalók ezt a képet árnyalták, hiszen sok egyéb tényező játszik döntő szerepet a vadkár megjelenésében és mértének alakulásában. A 2015-re tervezett új vadászati törvény szerepét is kiemelte beszédében az elnök, azt is hozzá téve, hogy a Kamara javasolni fogja, hogy a törvénybe kerüljön be a vadkár elleni védekezés és felmérés, ezzel is segítve a gazdálkodók munkáját.
A Földművelésügyi Minisztérium részéről Szabó Ferenc tanulságos gondolatait hallhattuk. Igyekezett világossá tenni azt, amit a vadásztársadalom kénytelen lesz beismerni, vagyis hogy a felelős vadgazdálkodás csak úgy folytatható, ha mi, vadászok alkalmazkodunk a természet többi használójához, gyakorlatilag mindenki máshoz, beleértve az autósokat is. Azonban nem szabad elfelejtenünk azt a tényt, hogy a vad megújuló erőforrás, így a vele való gazdálkodás kötelezettségünk! A konferencia egésze is azt a benyomást keltette a hallgatóságban, hogy ez az ütközési zóna, amely jelenleg a legtöbb konfliktus forrása, és aminek az összehangolása legsürgetőbb feladata lesz a hazai vadgazdálkodásnak. Egy másik olyan mondat is elhangzott a főosztályvezető-helyettes köszöntő beszédében, amelynek sokan nem is tulajdonítanának jelentőséget. Pedig az, hogy „a vadgazdálkodás célja a vad és környezetének összhangjának megteremtése”, nagyon is lényeges, az egész gazdálkodást meghatározó kijelentés. Várjuk ennek megjelenését az új vadászati törvényben, hiszen ma sok vadgazdálkodónak elsődleges célja vagy a vadászati lehetőségek biztosítása, vagy a gazdasági haszonszerzés. Amennyiben mindezt alá kell rendelniük a vad és környezetének összehangolásának, úgy erre valamilyen kárpótlás, támogatás illeti meg cserébe, a gazdálkodás korlátozásáért.
Jámbor László az Országos Magyar Vadászkamara és az Országos Magyar Vadászati Védegylet nevében tartott felszólalásában szintén a készülő törvény szerepét erősítette meg. Kiemelte, hogy a mezőgazdasági vadkár megelőzése a kulcs, amely mindkét fél feladata egyaránt. Ez a kötelezettség törvényi szintre kell lépjen, mégpedig úgy, hogy mindkét fél feladatai, és a kötelezettségmulasztás elemei is pontosan rögzítésre kerüljenek. Ez csak úgy lehet hatékony, ha jogi szinten tisztázott módszertan is a rendelkezésünkre áll majd. Nem győzte hangsúlyozni, hogy szintén törvényi szinten meg kell határozni a vadkárszakértői jogosultság feltételeit és a kötelező továbbképzések rendszerét is. Zárójeles megjegyzésként felvetette a védett fajok okozta károk hátterének tisztázását, mely külön konferenciát igényelne.
A bevezető felszólalások körvonalazták a problémát és néhány megoldási javaslatot is. Ezek után az előadások sorát Csányi Sándor, a Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézetének intézetigazgatója nyitotta. Elsősorban a vadlétszám és a mezőgazdasági vadkár kapcsolódó pontjaira próbálta meg felhívni a figyelmet. Elmondása szerint a több évtizedes állománynövekedési tendenciában eddig nem sikerült csökkenést elérni, mert: • a nőivar és a szaporulat indokolatlan és túlzott mértékű védelme általánosan bevett gyakorlat • hiányzik az elkötelezettség az állományapasztás következetes megvalósítására • a vaddisznó megtelepedését sok apróvadas vadászatra jogosult nem csak eltűri, hanem elő is segíti Továbbá felhívta mindenki figyelmét arra, hogy a mezőgazdasági vadkárt nem szabad országos problémaként egyformán kezelni. Az térségenként eltérő mértékű, így eszerint kell kezelni (Somogy megye viseli a térített mezőgazdasági vadkár 25-35 %-át).
Náhlik András, a Nyugat-magyarországi Egyetem Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézetének egyetemi tanára kiemelten beszélt a tájszerkezet és a vadkár összefüggéseiről. Modellezések alapján kimutatható, hogy az erdőtől való távolság és a táblaméret befolyásolja a kár mértékét. Minél közelebb van a tábla az erdőhöz, és minél kisebb, annál sérülékenyebb. További tapasztalat, hogy ahol a vaddisznó és a gímszarvas együttes jelenléte mellett történik a károkozás, ott a károk kb. 95 %-áért felel a vaddisznó és csupán a maradék 5 % írható a szarvas számlájára. Ez azonban csak általánosságban van így. A konferencia visszatérő gondolata itt is igaz; a mezőgazdasági vadkár sok egyedi eset, sok, egymástól eltérő helyzet, amit mindig az adott körülmények között, objektíven kell értékelni. A professzor úr is megerősítette az előtte szólókat abban, hogy a kárfelvételi módszerek pontosítására igen nagy szükség van. Ahogy arra is, hogy minden vadkárt, lehetőleg helyrajzi számmal azonosítható módon jelentsenek. Ugyanis ma a károk nagyjából fele kerül napvilágra, a többit elrendezik általányban, barterben vagy „pausál-szerződések” útján. Így azok, akik a kérdéskör megoldásán fáradoznak, nem rendelkeznek minden olyan alapadattal, amely segítené a munkájukat.
Ezt követően Király István és Marosán Miklós tartott beszámolót a szimulált károsítás első éves eredményeiről napraforgó és őszi búza esetében. Az igen alapos felmérés legfontosabb végkövetkeztetése az volt, hogy a még nem érett termésben okozott kárt a növény képes kiheverni, sőt, kompenzálni, így ezt figyelembe véve kell a kárt megállapítani. Napraforgó esetében egy szélsőséges példa esetén, 4-6 leveles állapotában 70 %-os kárt szenvedett táblában a végleges termésmennyiség az érintetlen táblához képest 80 %-os hozamot produkált. Ráadásul az ezerkaszat-tömeg meghaladta a károsítatlan parcelláét! Az olajtartalomban pedig semmilyen különbséget nem okozott a károsítás. Egy igencsak zavarba ejtő példán keresztül mutatták be, mit jelent ez forintban, egy vadkárbecslés alkalmával: • Egy 100 ha-os napraforgó táblán 70 %-os kár keletkezik 4-6 leveles állapotban (az őz kicsipegette). Ha ezt 70 %-os kárnak vesszük, az 2,6 millió Ft kárkövetelést jelent. Azonban ezt a növény kiheveri, kompenzálja, ami végeredményben csak 13 %-körüli lesz a betakarítás idejére, így a keletkezett kár valójában csak 330 ezer Ft. Ez majdnem nyolcszoros eltérés, ami nem megengedhető!
Marosán Miklós
Király István
Faragó Sándor, a Nyugat-magyarországi Egyetem rektora a vadban okozott károk kérdéskörére hívta fel a hallgatóság figyelmét. A Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézetének kiadványa tartalmazza a jelentett
vadelütések, vadorzás, kaszálásból eredő, mérgezett, kóbor állat által megfogott, stb. egyedek számát fajonként. Ez az adatbázis bárki számára ingyenesen hozzáférhető, így hasznos lehet például a bűnüldöző szervek, a biztosítók, a vasút, a közút és természetesen a gazdálkodók számára is. Emellett érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy a jelentett és kifizetett vadkár mértéke évi 2-2,5 milliárd forint, míg a minimum értéken számolt vadban okozott kár eléri az évi 3-3,5 milliárd forintot. Mint a minisztérium álláspontjából megtudtuk, a felelős gazdálkodás kötelességünk, aminek része kell, hogy legyen a vadban okozott kár mérséklése is! Ugyanis nem engedhető meg, hogy a vadászatra jogosult a bevételének 18-33 %-át elpazarolja, miközben a vadkár terheit viselni kénytelen. Végül megtudtuk, hogy a közúthálózat sűrűsége és a vadelütések száma között exponenciális a kapcsolat.
Vadász István, a vadászati hatóság álláspontját ismertette a téma kapcsán. A hatóság legfontosabb feladata a nagyvadállomány létszámának csökkentése, amit a kilövési terveken keresztül tudnak megvalósítani. Fontos változás, hogy az apasztási tervszámok nem lehetnek kisebbek az előző évinél! Tovább próbálják segíteni a gazdálkodók munkáját az úgynevezett felülről nyitott elejtési számokkal. Ez azt jelenti, hogy a tervben minimális kilövési számokat kapnak a gazdálkodók, amelytől kizárólag felfele térhetnek el, de azt nem kötelező kérvényezni, csupán utólagosan lejelenteni. Az intézkedések hatására országos eredményt várnak. Azon érdemes elgondolkozni, hogy bizonyos helyzetekben az eddigi magas kilövések hatására megfogyatkozott állományok hogyan reagálnak majd a következetesen magasan tartott kilövésekre? Varga Gyula a SEFAG Zrt.-nél működő vadkárbecslési és kifizetési gyakorlatról számolt be. Az erdőgazdaság területén olyan mértékű a vadkár probléma, hogy saját protokollt vezettek be ennek kezelésére. Ennek első lépcsője egy belső utasítás, miszerint minden vadkárbecslésen jelen kell, hogy legyen egy kerületvezető kolléga (250 ezer Ft kár felett két munkatárs). A földtulajdonost hirdetmény útján tájékoztatják arról, hogy milyen mértékben kötelezi őt a törvény a károkozás elkerülésében való részvételre illetve arra, hogy ennek elmulasztása után az erdőgazdaság a károk mekkora részéért vállal felelősséget. A károkat egy, a SEFAG által kiegészített vadkárbecslői jegyzőkönyv segítségével rögzítik és a kár számításánál a NAK aktuális árait veszik figyelembe. A megállapított kártérítés összegét viszont 30 napon belül utalják. Kása Róbert, vadgazdálkodási igazságügyi szakértő a kárbecslési módszerekről, azok hiányosságairól tartott beszámolót. Azt rögtön mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a törvényben kötelezően használandó, de végül végrehajtási rendeletben nem megjelentett „egyszerűsített vadkárbecslési eljárás” a legtöbb „szakértő” számára a saccolást jelenti. A saccolás nem elfogadható egy olyan helyzetben, amikor a kár bizonyos mértékének meghatározása a feladat. Ez csak objektív módszerrel történhet, mérhető, számszerűsíthető paraméterek
felhasználásával. Kukorica esetében hektáronként 2 db, egyenként 10 m2-es mintaterület teljes vizsgálatát jelenti, a mintaterület termésbecslését is beleértve. A jelen lévő földtulajdonosok szóvá tették, hogy 10000 m2-enként 20 m2-t vizsgálni nem elegendő, ez nem adhat reális képet a kár mértékéről. Jelenleg is folynak a tesztelések (pl. a Vadvilág Megőrzési Intézetben) arra vonatkozóan, hogy a jelenleg használt módszereink mennyire tudják pontosan becsülni a tényleges károkat. Minden esetre az bizonyos, hogy az előadásban elhangzott tény, miszerint a tábla szegélyében keletkezett kár értékelésekor nem szabad használni a teljes tábla termésátlagát, nehezen cáfolható.
Varga Zoltán, vadgazdálkodási igazságügyi szakértő a vadkárbecslés jogi hátterét, leginkább az abban fellelhető hiányosságokat tárta a jelen lévők elé. Az egyik legfontosabb, hogy nincs tisztázva az a követelményrendszer, ami alapján valaki vadkárszakértőként tevékenykedhet. Az azonban igen, hogy aki ilyen esetben eljár, az közfeladatot ellátó személy, és a hamis szakvélemény, vagy a nem megfelelő módszer használatából eredő hibás szakvélemény okán akár 3 évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető. Továbbá kiemelte, hogy a földtulajdonosnak kötelessége a „rendes gazdálkodás” mértékéig közreműködni a vadkár megelőzésében. A vadászat engedélyezése, a lesek kihelyezésének engedélyezése és a vadkár észlelésének közlése nem tartozik ezek közé, az törvényi kötelessége a földtulajdonosnak. Így ezen túl, ahogyan más károsítók ellen védekezik, köteles legalább részt venni a vadászatra jogosulttal együtt a vadkár megelőzésében!
Bleier Norbert, a Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézetének munkatársa a mezőgazdasági vadkár térbeli alakulásáról tartott érdekfeszítő előadást. Kutatásaiból kiderül, hogy az erdő közelségének kulcsszerepe van a vadkár kialakulásában, így bizonyos táblákban kultúrától függetlenül szinte biztosan nagy károkra számíthatunk. Mint elmondta, „bizonyos élőhelyegyüttesek magukban hordozzák a károsítás lehetőségét”. Fontos tapasztalat a gyakorlat számára, hogy a kár döntő hányada a tábla 40 m-es szegélyében található. Végül Bencze Lajos gondolatainak fonalát tovább fűzve felvetette a társadalom egészének szerepét a vadkár kapcsán. Ugyanis a vad az egész társadalomé, így annak fenntartása közös érdek egészen addig, míg a vad hasznából mindenki részesül. Ameddig ez így van, addig egyoldalú álláspont az, hogy a haszon mindenkié (pl. befizetett adó, turisztika), a terheket pedig kizárólag a vadászatra jogosult viselje (a vadászatra jogosult csak abból lát hasznot, amelyet értékesíteni tud, míg jelenleg azért is felelősséggel tartozik, amely az állam tulajdonát képezi a jogszerű elejtés pillanatáig).
Végezetül Madarász István beszélt a területalapú támogatások átalakulásáról, amely 2015-től várható. Mindez oly módon, hogy az eddigi területalapú támogatás a felére csökken, a teljes összeg elnyeréséhez pedig olyan funkciókat kell teljesítenie a mezőgazdaságilag művelt területnek, amely a változatosabb élőhelyek kialakulását szolgálja. Ez lesz az úgynevezett „zöldítés”. Ennek keretében 10 hektár felett legalább két különböző terményt kell vetni, 30 hektár felett pedig legalább hármat. (Az eredeti tervekhez képest a végül bevezetett zöldítés az eredeti elképzelésekhez képest már egy jócskán tompított szabályrendszer, az hazai viszonyok között igazán nagy változást nem feltétlenül fog hozni – a szerk.)
Az előadásoknak voltak visszatérő gondolatai, amelyeket érdemes lenne tágabb közönség elé tárni, és elfogadtatni a vadásztársadalommal, valamint hazánk egészével. Ezek közül a legjelentősebb az, hogy egy valós együttműködésre van szükség a vadkár-helyzet megoldásához. Ezen túl az összes vad-ember konfliktus során is ez lenne a célravezető. Jelen helyzetben a vadgazdálkodásnak kell alkalmazkodnia gyakorlatilag mindenki máshoz, legyen az kutyát sétáltató, földtulajdonos, erdőgazdálkodó vagy autós. Pusztán azért, mert célravezetőbb együttműködve konszenzusra jutni, mint egy ilyen létszámú réteggel harcolni, és aminek a végkifejlete csak tovább mélyülő ellentét lehet. Azt viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy a vaddal gazdálkodni kell, aminek biztosítása mindenki kötelessége. Ennek tudatosítása pedig a vadásztársadalom feladata. Jelenleg az összes szakmai szervezet, kamara, egylet, egyesület és kutatóállomás azon dolgozik, hogy munkájával, eredményeivel segíteni tudja a törvényalkotók feladatát annak érdekében, hogy olyan jogi szabályozás szülessen, ami biológiailag megalapozott intézkedéseket foganatosít, és nem tartalmaz olyan kiskapukat, melyek miatt értelmét veszti a rendelkezések sora. Abban is többé-kevésbé egyetértett a jelen lévő hallgatóság, hogy a jelenleg használatos módszertan alapján „ha akarom, van kár, ha akarom, nincs”, ugyanannak a táblának az esetében. Ez az, amit a lehető legrészletesebben kell szabályozni oly módon, hogy a törvényben megjelenő módszer alkalmasságát ne lehessen megkérdőjelezni. További eredménye a rendezvénynek az az álláspont, miszerint a mezőgazdasági vadkár leginkább a vadállomány nagyságától és a tájszerkezeti adottságoktól függ. Ehhez még hozzá lehetne tenni, hogy helyi szinten a vad viselkedési sajátosságai és bizony a terményárak is erősen befolyásolják a vadkár mibenlétét. De ez egy újabb tanácskozás témája lehetne. Mind gazdálkodói oldalról, mind a vadásztársadalom részéről felmerült igény fogalmazódott meg a módszertan kapcsán. Szükség van egy olyan módszerre (vagy többre, helyzettől függően), amely objektíven méri az adatokat, reprezentálja a vizsgálni kívánt területet és kivitelezhető (100 ha teljes felmérése nem az). Ez tűnik talán a legnehezebb feladatnak, de a módszer nélkül nem lehet elérni érdemi változást. Végül az elhangzottak alapján érdemes átgondolni a jövőre vonatkozó kilátásainkat. Jelenünk trendje a „zöldítés”, az élőhelyek diverzifikálása, természeteshez hasonlóvá tétele felé fordul. Erdőket telepítünk, méghozzá nagy volumenben. Változatosabb mezőgazdasági élőhely-együtteseket hozunk létre európai uniós forrásokból, amelyeket zöld folyosókkal kötünk össze. Ennek magától értetődő velejárója lesz az, hogy nagyobb állománysűrűségeket generálunk és olyan élőhelyeket hozunk létre, amelyek eddig nem léteztek vadjaink számára. Ennek a kockázatelemzése hol jelenik meg? Ki teszi ma fel a kérdést egy erdőtelepítés engedélyezése kapcsán, hogy ha ezt engedélyezik, a környező földtulajdonosok és vadgazdálkodók milyen károkat fognak elszenvedni csupán amiatt, hogy az erdőt bevisszük a táblák közé? Fejlesztjük a közúthálózatot, egyre gyorsabb, és nagyobb teljesítményű gépeket állítunk elő. Mi generáljuk a konfliktus helyzeteket. Az a lakosság igényli a sűrűbb úthálózatot, aki aztán a vadászatra jogosulton akarja leverni a gépkocsi javíttatásának költségeit. A konferencián számos eredmény, megoldási javaslat, értékes gondolat elhangzott. Az sajnos még várat magára, hogy eldöntsük, mit is akarunk tulajdonképpen? Leginkább a társadalom részéről várhatnánk annak eldöntését, hogy mi az, aminek a vadgazdálkodás alá kell, hogy rendelje magát. Amíg az egyik intézkedésünkkel a másik ellenében dolgozunk, nem tudunk kimozdulni a vadkár-helyzet csapdájából, csak átmegyünk egyikből a másikba, közben látszat-megoldásokat és -intézkedéseket kergetünk. Vadkár volt, van, és amilyen irányba haladunk, lesz is. A kérdés csupán ennek mértéke. (Hajdu Márk – Erdő-Mező Online – www.erdo-mezo.hu)
