Gyáni Gábor Túláradó emlékezés – archiválási kényszer
„625 milliárd zeneszám vagy 500 milliárd fénykép, esetleg 190 millió órányi film: naponta átlagosan ennyivel egyenlő digitális információval gyarapodott idén (2012-ben) a világ számítástechnikai eszközein, mobiltelefonokon, táblagépeken, számítógépeken, szervereken és mindinkább a számítási felhőben lévő adatállomány.[…] A statisztikusok szerint a világon rendelkezésre álló adatmennyiség 90 százaléka az utóbbi két évben keletkezett. 2012-ben pedig az információtechnológia (it) legtöbbet emlegetett szavává vált a szakmai körökben négy éve feltűnt kifejezés, a Big Data, az a hatalmas adattenger, amelynek nagysága évente megduplázódhat.” (Káoszgyakorlat. HVG, 2012. dec. 22. 122.) Ha így állnak a dolgok, a kérdés így fest: mit kezdjünk ezzel az irtózatos mennyiségű, és rendezetlen, vagy rendezhetetlen adattömeggel, melynek növekedése elönti az emberiséget. Az adatrobbanás az adatok hasznos felhasználásának a problémáját helyezi előtérbe, vagyis azt a kérdést: miként férhetünk hozzá értelmesen, a problémák megoldását elősegítendő az ellenőrizhetetlen és áttekinthetetlen Big Data információtömegéhez. A társadalom- és humántudományi archívumok és adatbankok, különösen történeti vonatkozásban, ennél persze szerényebb adatmennyiséget tartogatnak és kínálnak, bár az utóbbiak mennyiségi paraméterei sem feltétlenül kecsegtetnek azzal a lehetőséggel, hogy könnyen eligazodjunk bennük és ahhoz férjünk hozzá vagy úgy férjünk hozzá belőlük bármihez, ahogyan éppen érdekünkben áll. Nem utolsósorban azért, mert a történeti archívumok, tartalmazzanak szöveget, képet vagy éppen tárgyat, eredetileg nem digitális információkként léteznek, jóllehet akadnak próbálkozások az ilyen gyűjtemények egy részének a digitalizálására is. De ez a munka, minden bizonnyal sokáig el fog húzódni, ha halad egyáltalán előre. Több, egymáshoz kapcsolódó kérdést vethetünk fel ezzel kapcsolatban. Az egyik így szól: milyen indokok szólnak a hagyományos adathordozók digitalizálása mellett és főként, hogy kinek az érdekében történjék ez a munka. Még ezt megelőzően fel kell azonban vetni azt a kellemetlenkedő kérdést, hogy van-e értelme magának az archiválási buzgalomnak. Kezdjük az utóbbival. A historizálás és a historizmus éthosza a 19. században gyökeresedett meg az európai kultúrában. Ma legföljebb ennek az akkor már buzgó archiválási gyakorlatnak a radikális kibővüléséről és korlátlanná tételéről beszélhetünk. Az emlékezés túláradása rejlik a dolog 1
mélyén, amely a múlt nyomainak a mindenáron való megőrzését helyezi a kulturális gyakorlatok előterébe. Az archiválás, a muzealizáció, és az emlékezési gyakorlatok megannyi más módozata tanúskodik erről kivételesen nagy erővel. Ezzel a ténnyel akkor is számolni kell, ha netán Nietzschére hallgatva, a ma megszokottnál jobban hajlanánk a felejtésre a görcsös és változatlan emlékezés és emlékeztetés helyett. Bármily csábító lenne erről hosszabban beszélni, kifejtve a felejtéshez való jog melletti és a felejtés hasznát bizonyító érveket, az archívumokról szóló jelen tanácskozás nem a legmegfelelőbb alkalom erre. Foglalkozzunk inkább azzal a kérdéssel, hogy mit kezdhetünk az archivált, a muzealizált vagyis a sokféle módon őrzött kultúrjavakkal, amelyek az itt összegyűlt szakemberek prioritásainak számítanak. Az első kérdés, mi végre vannak a gyűjtemények? Bizonnyal azért, hogy kutassunk bennük, hogy alapként, kiindulópontként tekintsünk rájuk a gondolkodás szüntelen mélyítése érdekében. A történeti iratok éppúgy erre rendeltettek a levéltárban, mint a múzeumok képi és tárgyi és persze írásos dokumentumai vagy a kutatóintézetekhez illesztett megannyi gyűjtemény, amiről ezen a két napon bőven esik majd szó. Első pillanatra a szolgáltató funkció tűnik a szóban forgó intézmények egyedüli vagy legfőbb igazolási elvének.
A
tudományos megismerés mellett másfajta igények kiszolgálására is felhasználhatók persze a gyűjtemények. Néhány példa. 1982. április elején telefonon felhívta az Egyesült Királyság főlevéltárosát az angol Külügyminisztérium, hogy derítse ki: hogyan üzentek a múltban hadat. Negyven év telt el békében és a gyakorló politikusok már nem rendelkeztek e procedúra ismeretével. Végül az történt, hogy a Falkland-i háború hadüzenet nélkül zajlott le. Egy további, ezúttal hazai példa. Amikor a második Orbán kormány hivatalba lépett, a Parlament újdonsült elnöke azzal a sürgős kéréssel, vagy inkább utasítással fordult a nyár, a szabadságolások kellős közepén a Magyar Országos Levéltárhoz, hogy lássák el őt új, de a történelmi időket idéző grafikus logókkal, melyek megfelelően díszíthetik az illető által a jövőben használandó hivatalos levélpapíron a fejlécet. A harmadik példa: gyakorló volt levéltárosként tudom, hogy a történeti iratok jogbiztosító szerepe milyen létfontosságú ma is. Ha valaki nyugdíjba megy vagy ment a közeli múltban, szolgálati- vagyis munkaidejének a maradéktalan bizonyítását várta az állami levéltáraktól. S amikor 1989 után a kártalanítási ügyek napirendre kerültek, a kelet-európai posztszocialista levéltárak évekig – külön állami dotáció fejében – azon dolgoztak, hogy megkeressék és a kérelmezők rendelkezésére bocsássák a kártalanításhoz szükséges bizonyító erejű dokumentumok másolatait, hogy kiállítsák a megfelelő bizonylatokat.
2
A kulturális örökséghez tartozó dokumentumok tengernyi tömege egyszerre sokféle célt szolgálhat tehát, bár vitathatatlan, hogy számunkra itt és most azok kulturális és kivált a tudományos haszna tűnik igazán fontosnak. A modern korban bekövetkező nagy irat- és dokumentumkoncentráció a használat, pontosabban a használhatóság, az anyag optimális kiaknázásának kérdését állítja előtérbe állíthatja. Itt van mindjárt az anyag rendezettségének a szerkezeti problémája. Egy néhány évvel ezelőtt készített írásom kisebb vihart kavart a hazai levéltári közéletben; vitacikkek követték eszmefuttatásomat. Azt a kérdést vetettem fel benne, hogy milyen elvi és gyakorlati korlátokat szab az archivális anyag őrzési rendje a kutatás számára. A közlevéltárakban ma is érvényben lévő osztályozási rendszer, amely az állam, a közigazgatás szervezeti felépítésének a logikája szerinti tagoltságban teszi hozzáférhetővé az írott forrásokat, előre kódolja, mondhatni prefigurálja az empirikus kutatási törekvéseket. A készen kapott osztályozási rendszer ugyanis egy bizonyos nyelven, az általa is teremtett szerkezeti rendben, egyszóval: bizonyos nézőpont alapján bocsátja a kutatás rendelkezésére a múltnak ezt az információs tárházát. Ezt tudatosítva idéztem Gustav Droysen megállapítását, miszerint a levéltár és itt egyedül a történeti archívumokra gondolok ezúttal, nem a múltbeli valóságot képviseli, ahogyan a történeti forrástant kutatási alapelvvé emelő pozitivista tudományosság ellentmondást nem tűrő módon hirdetni szokta. Az utóbbi álláspont szerint határozott különbség választja el egymástól a primer és a szekunder forrásokat, az archivális dokumentumok pedig a primer források legfontosabbikát jelentik. Az összes többi, e felfogás szerint, leszármaztatott tudásként keletkezik. Úgy gondolom, a levéltár a múlt valóságának csupán egy lehetséges értelmét vagy értelmezését teszi hozzáférhetővé, azt, amely a történeti nyomok, a források levéltárakban meghonosított rendje (rendezettsége) szerint közvetíti számunkra az elmúlt életet. Ennek nyomán vetettem fel – gondolatjáték keretében – , hogy szakítva a proveniencia elvével, szeriálisan kellene vagy lehetne újratagolni a levéltári források irtózatosan nagy tömegét. Magyarán: a történések puszta időrendjét követve rögzítenénk – digitális úton – a közlevéltári iratok adatállományát, méghozzá az adatok elemi szintjén. S ehhez sokféle keresőprogram is csatlakozna. Az iratgyűjtemények belső koherenciáját nem az iratokat keletkeztető intézmények (szervezetek) hierarchikus rendje garantálná ezután, amit a proveniencia elve juttat érvényre. Annak helyébe a múltban keletkezett iratok információinak időbeli egymásutánisága lépne – levéltári rendezőelv gyanánt. Ez azután lehetővé tenné, hogy minden egyes elemi adathoz külön is hozzáférjünk, és tetszőleges relációban, szabadon választott kontextusokban vizsgálódva hozzunk létre értelmes, tehát jelentésteli elbeszéléseket a múlt 3
történéseiről. A levéltár e vonalon haladó képzeletbeli újraalakítását olyan kutatói igény diktálná, amely a nem politika- és közigazgatástörténeti nézőponthoz szabott történetfelfogás logikáját érvényesíti., hanem annak a másfajta nézőpontnak az érdekében szolgáltat információkat, amit, egyebek közt, a társadalom- és mentalitástörténeti érdeklődés követel. Bármi legyen a véleményünk a levéltár e javaslatba foglalt újrarendezéséről, vitathatatlan, hogy az archívum (és nem csupán az írott forrásoknak helyet adó közlevéltár), valamint az ott őrzött információ iránt mutatkozó, az időben folyton változó kutatói igény nem feltétlenül illeszkednek egymáshoz.
Részben azért nem, mert az archiválás
gyakorlatának ma is uralkodó elveit eleve úgy alakították ki annak idején, jórészt a 19. században, olykor korábban, hogy részben vagy egészen figyelmen kívül hagyták a tudományos érdeklődésnek az empíria iránt megnyilvánuló sajátos igényeit. Látszólag összhangban volt és van talán ma is a történetírást jellemző szemléleti és tematikai kánon, valamint a referenciális jelentőséggel felruházott levéltár, az egymásra találás azonban egy adott történeti paradigma keretében létezik csupán ideális módon. Az állam- politika- és diplomáciatörténetre korlátozott nemzeti történeti paradigma igényeire szabott archívumok jöttek ugyanis létre szerte Európában a 19. század folyamán, másként fogalmazva: olyasfajta történetírás alakulhatott ki legitim módon külön akadémiai diszciplínaként, amely vevő volt, vevő lehetett a levéltárak referenciális kínálatára. Találón mondja Wolfgang Ernst: „A történelem formája [vagyis a történetírás] szorosan összefonódott maguknak a tárolóknak [a levéltáraknak] a formájával.” Az archívum olyan emlékezeti hely, pontosabban az emlékezetnek az a helye, amely „nem csupán írásos közlemények passzív tárolója, hanem amely kérdéseket vet fel, kanonikus evidenciákat hoz létre, és jelentéseket tol el.” (147.) Az archívum ennek eredményeképpen nem arra szolgál csupán, hogy közvetlenül referáljon a nemzeti múlt valamikori eseményeire és folyamataira; több is ennél, mivel már a formáját is meghatározza mindannak, ami mint esemény megőrizhető egyáltalán az archívumban. Az archívum ezzel megteremti a történelemnek azt a móduszát, amely a megismerés készen kapott öntőformájaként mondhatni előírja a történetírásnak, hogy mit részesítsen figyelemben a múltból és hogy miként tekintsen a múlt úgynevezett tényeire. Az archívum rendje, amely éppúgy rendezett (konstruált), mint a múlt történészi interpretációja, vagyis a történelem, előre eldönti, hogy miből lehet és miből lesz történelem: nevezetesen abból, ami az archívumban a múltról szól, és úgy alkotható meg ebből a történelem fogalma, ahogyan az archívum referál a múltról. Ennek megfelelően amiről nincs az archívumban írott dokumentum, az nem történelem? Általánosabban szólva: ami ilyenformán nincs dokumentálva, az eleve nem is létezett történelemként. Olyan hallgatólagos 4
feltételezésről, sőt tudást szervező elvről van szó ez esetben, amely ma már biztosan nem számít érvényes feltevésnek; el kell tehát vetnünk az archívum szerepének azt a fajta abszolutizálását, amely a történelem emlékezetével azonosítja. Ily módon kell szakítunk a pozitivista eszmények szerinti történetírás alapdogmájával, tehát azzal is, amely egyébként lehetővé tette, hogy bevonhassuk a múltat a racionális diskurzus fogalmi körébe. Két kérdést is felvet ez a dilemma. Az első, az archívum hallgatása vajon kikényszerített elhallgatás eredménye vagy pusztán a történelmi nemlétnek, az eredetileg volt hiánynak vagy távollétnek a nyoma, és beszédes bizonysága. Azért nem szólnak tehát adatok, források a levéltárban a múlt egyes dolgairól, mert azok a dolgok nem léteztek a valamikori valóságban, vagy pedig abból ered hiányuk, hogy nem tartották őket méltónak a megörökítésre, és ezért be sem kerülhettek az archívumba. Ha ez az utóbbi történt, akkor a valamikori szelekció eredménye az archívum hallgatása az élet nagy területeiről és sok fontos kérdéséről. Az sem mellékes kérdés ugyanakkor, hogy a valóban fontos nyomok utalnak az archívumokban a múltra, valamint hogy a valóban valaha fontos dolgokról szólnak-e a bennük őrzött források? Ezekre a kérdésekre annak a függvényében adható meggyőző válasz, hogy a valóság milyen fogalmát fogadjuk el érvényesnek a magunk számára. Egy sor olyan történetírói paradigma került az archívumok valamikori felállítása óta forgalomba, melyek szempontjából az időben változatlan archivális rend (a benne alkalmazott osztályozási rendszer), továbbá az archívumban tárolt emlékezet, a múlt így archivált nyoma nem vagy töredékesen felel meg csupán annak, amire a valóságról ma táplált fogalmak szerint utalniuk kellene. Ebből a nézőpontból tekintve az archívumból nyílik ugyan rálátás a múlt valóságára, az archívum azonban emellett olyan fal is, amely elzár bennünket a valamikori valóság, az elmúlt emberi élet lehetséges sokértelműségétől. Így kerülhet végül látens, majd nyílt konfliktusba egymással a levéltári kánon és a történetírói tapasztalat, mellyel kapcsolatban Gustav Droysen, a német historizmus nagy elméletalkotója szükségesnek tartotta megjegyezni. „Az archívumokban nem az úgynevezett történelem található, hanem folyamatos állami és közigazgatási ügyletek a maguk meglehetősen kellemetlen bőségében, melyek éppoly kevéssé nevezhetők történelemnek, mint amennyire a színes foltok valamely palettán festménynek.” Az pedig már a mai, leginkább posztmodernként tudatosított szkepticizmusnak hangja, hogy Wolfgang Ernst eleve kérdésesnek nevezi a levéltár és a történeti stúdium többnyire magától értetődőnek ítélt szimbiózisát. „Vajon nevezhetünk-e kutatásnak egy olyan tanulmányt, amely egyszerűen átvesz egy adott osztályozást, a fondok állami archívumokban felállított határaihoz tartja magát, minek következtében a saját tárgyát sem képes kijelölni? […Már pusztán azért sem, 5
mert az] archívum hiányai cáfolják a történeti teljesség képzetét – így az archívum elbizonytalanítja a történelmet.” Egy további kérdés, amelyik az előbbiből fakad, így szól: képes-e a levéltár megújulni annak érdekében, hogy újra találkozhasson a tudományos diskurzussal? Kecskeméti Károly, aki hosszú időn át volt a nemzetközi levéltári szervezet vezetője Párizsban, a levéltár és az emlékezet témájának szentelt közel egy évtizeddel ezelőtti írásában kifejtette: a történetírói pozitivizmus első világháború után kibontakozó kritikája változásra készteti, kell hogy késztesse a levéltárakat. Ennek az egyik eleme az, hogy a globális archivisztika, ez Kecskeméti szóhasználata, átkerül az információs tudományok közé. Ami azt jelenti, hogy minden
levéltári
tevékenység,
a
raktárelosztástól
az
állományvédelemig,
és
a
kutatószolgálatig ma már számítógépi technológiát igényel. S persze azért kerül erre sor, mert ma már zömmel elektronikus formát ölt az aktatermelés, vagyis elektronikus, digitális forrásokkal, adatokkal fogják a levéltárakat elárasztani. Hadd tegyem hozzá mindehhez azt a korábban már taglalt szempontot, hogy azért is történhet meg, hogy a levéltártannak az informatika legyen a segédtudománya, a paleográfia , a pecséttan és társai helyett vagy mellett, mert a levéltárak digitális dekonstrukciója is felmerülhet abban az értelemben, ahogyan röviden bemutatott gondolatmenetemben vázoltam, és ami a kérdés felvetésekor némi zavart és heves ellenállást váltott ki hazai szakmai körökben. Mindez azt jelenti, azt vonja maga után Kecskeméti szerint, hogy „a klasszikus segédtudományokon felnőtt levéltárosok monopóliuma értelmét vesztette”, továbbá, hogy „hanyatlóban van a közlevéltári autarkia, amely azt jelentette, hogy az intézményen belüli minden irat- és levéltári tevékenységet az intézmény személyzete volt köteles ellátni.” (15.) Különös jelentősége van vagy lehet ezen prognosztizált változásoknak vagy már éppen zajló átalakulásoknak az olyan archívumok esetében, amelyek közvetlenül a tudományos kutatás intézményi közegében működnek, amelyek így nem az autarkiás különállás feltételei mellett kerülnek végül kapcsolatba a tudományos kutatással. Nekik lenne elsőrendű kötelességük élen járni azon az úton, amely gyümölcsöző együttműködést teremthet a tudomány változó igényei és az archívum mindig is stabilitásra, változatlanságra berendezkedő kanonikus evidenciái között. Ez a perspektíva komoly formában kitárgyalható a mostani tanácskozáson, ahol történetesen az akadémiai humántudományi kutatóintézetek kebelén belüli archívumok kezelői és működtetői jönnek össze, hogy bemutassák magukat egymásnak. Mit mondhatunk zárásképpen? Azt a nyugtalanító kérdést kell még érinteni, hogy nem rombolás-e vajon az archivális rend ilyetén felrúgása valamely aktuálisnak, egyben persze 6
múlékonynak is tetsző tudományos szemlélet kívánalmai érdekében. Azt gondolom, másokkal együtt, hogy napjainkban valóban eljárt már az idő az archivális rendszer statikus fogalma felett, amely nosztalgikus emlékeket joggal ébreszthet, de nem vagy alig igazolható az iránta mutatkozó igény. Az a konzervatív vágy, amely folyton az adatok, az információk valamilyen osztályozáson alapuló rendjét kívánná megteremteni és állandóvá tenni, át kell hogy adja a helyét annak a médiakultúrának, amely úgy kezeli a multimédiás adatokat, mint valamiféle virtuális anarchívumot. Komoly érvek szólnak amellett, hogy nagyobb haszonnal jár a diszkurzivitásra, a tudományos megismerésre nézve, ha a data trash fogalmából indulunk ki. Közelebbről ez azt jelenti, ahogyan Michael Thompson Rubbish Theory című, 1979-ben megjelent könyvében már kifejtette, hogy a kulturális javaknak először keresztül kell esni a rendetlenség, akár a hulladék állapotán, hogy történelmi objektumokként (legitim forrásokként, nyomokként) térjenek vissza, így fedezhessék fel őket, amikor végül elhelyezik azokat a múzeumokban és a levéltárakban. Az archívumok értelemszerűen szemben állnak ezzel az entrópiával, jóllehet abból jönnek létre minden esetben. Az egyszervolt entrópia azonban újra és újra megteremthető és újra meg újra meg is teremtendő ahhoz, hogy az archívum betöltse korunkban a tőle joggal elvárt szerepet. Ezért is állítja Ernst, hogy az archívumot entropikusan kell el-, helyesebben újragondolnunk, ami azzal jár, hogy a maximális mennyiségű potenciális információ szolgálatába állítjuk; ez úgy lehetséges, hogy meg kell engedni benne a rendezetlenség legmagasabb fokát, hogy az új, a digitális technológiák segítségével újra és újra rend legyen belőle képezhető. Ez az elgondolás, ami részben már élő gyakorlat is, az osztályozásra épülő rend statikus elképzelését váltja fel a mozgásban lévő archívum folyamatközpontú elméletével, ami nem tagadja azonban a rend jelentőségét, valójában az egyik alternatív formája csupán. Ennek a rendezetlenséget a rend potenciális elvévé, konstitutív elemévé tevő új archivális szemléletmódnak a biztató ígérete hozhatja közel egymáshoz a folyton mozgásban lévő tudományos diskurzust és az archívum által nyújtott szolgáltatásokat.
7
