GALAKTIKA 152. Peter Phillips MANNA

GALAKTIKA 152 TARTALOM Peter Phillips: Manna Manly Wade Wellman: Ki más? Alan E. Nourse: A Coffin-kúra Marta Randái I: Titokzatos vándor Kim Stanley Robinson: A XX. század története, illusztrációkkal Fredric Brown: Vér Róbert Sheckley: Királyi óhaj Roger Zelazny: Szent őrület Fritz Leiber:Hagyd békén a múltat Róbert Silverberg: Mugwump-4

Peter Phillips MANNA New Yorkban Anson Dewberry közelebb lódította székét az irodai képbontóhoz. Rózsás ábrázata, mint a bosszúállás angyaláé, fenyegetően gömbölyödött Samson képernyőjén. Vedd a legjobb minőségű szintetikus fehérjét. Pörköljed, morzsoljad, gőzöljed, kandírózzad, erjesszed, adj hozzá dióolajat, Indiák csípős fűszereit, gyümölcsleveket, laboratóriumi új zamatokat, homogenizáld, hidrolizáld, sózd; pumpálj bele glutaminsavat, egyenlő mértékben A-, B-1-, B-2-, C és D-vitaminokat, csipetnyi mész-, réz és vas-kloridot, csempéssz bele egy csöpp benzedrint; liofilizáld, peptonizáid, sugározzad, forrald nyomás alatt maláta párájában, sajtold, vágjad falatokra, dobozold a folyamat korábbi szakaszában keletkezett csapadékba, és kész - a Csodapite Minden, ami kell a testnek és a virgonc életerőnek, a LEGESLEGFÁÁÁJINTOSABB kajában, ami volt, van és lesz! Feldob és lenyugtat, dagasztja izmod és agyad! Nem lakmároztak ilyen fincsit a császári Rómában, a reneszánsz Itáliában és a XVIII. századi Franciaországban és mindez egyetlen dobozban! A legfenségesebb és legizgalmasabb falat, amely valaha volt a szádban! Ínyencek álma, háziasszonyok gyönyöre! Elélhetsz rajta! Reggelizd, ebédeld, vacsorázd! Sose unod meg a CSODAPITÉT! Hirdetés: Zeusz az Olümposzon megvetően loccsantja ki az ambróziás kelyhet, és guvadt szemmel kap a csodapités doboz után. Stúdióban gyártott Lucrezia Borgia jámboran jajongva ejti el a méregfiolát: “Halálos bűn lenne tönkretenni a Csodapitét!” John Doe - vagy Bili Smith, vagy Henri Brun, vagy Hans Schmitt, vagy Vej Lun - plakáton és fényreklámon hunyt szemmel csücsöri szájjal, enyhén elhülyült önkívületben egyensúlyoz a kiürített csodapités dobozok piramisán, miközben az utolsó falatot lapátolja magába a százezredik dobozból. Tényleg el lehetett élni rajta. A Csodapite Művek reklámfőnöke maga szemelte ki az áldozatot, egy Arthur Adelaide névre hallgató ifjút, Greenwich Village-ből. Arthur egy teljes éven át és a legszorosabb orvosi felügyelet alatt nem evett semmi mást, mint Csodapitét. A Csodapite-maraton végén - ahogy a videoújságok elkeresztelték - mosolyogva, harsogó egészségben, tízezer dollárral gazdagabban és duplájára hízva szakította át a célszalagot. A reklám

elfelejtette megemlíteni, hogy a startnál félhalott volt az éhségtől. Kizárólag a művészetből akart megélni, és rossz művész volt. A Csodapitétől kapott egy reklámgrafikusi állást is, hogy ő tervezze az új címkéket a dobozokhoz. Senki sem kapta föl a fejét, amikor egy vagy két hét múlva, a tizennyolcadik emeletről alázuhanva, hirtelen elhalálozott. Ésszerűtlen dolog lett volna a Csodapite halmazati hatását hibáztatni érte. Arthur eleve kiegyensúlyozatlan lehetett egy kicsit, a Csodapite azonban tökéletesen ki volt egyensúlyozva: konyha volt, egyetlen dobozban. Ráunni talán mégis rá lehetett, de nem olyan gyorsan. Az íze volt a titka, ez a pompás, de különös és őrjítő módon meghatározhatatlan íz. Mintha egymás után simogatta volna végig az ízlelőbimbókat, úgy változott észrevehetetlenül a zamata minden falásra. Az első falat olyan volt, mint az omelette aux fines herbes, a zöldfűszeres rántotta, a második, mint az áfonyás pulyka, a harmadik, akár a juharsziruppal nyakon öntött pohánka. Mire észbe kaptál, már a doboz alján kotorásztál, így hát legott vásároltál másikat. Maga a doboz a szokásos önmelegítő műanyag tányér továbbfejlesztése volt. Alakra olyan, mint egy apró, lapos pitéstepsi, műanyag fedelén előresajtolt vájattal. Az ember megnyomta a serpenyő egyik oldalán az előmelegítő gombját, és amint az étel elkészült és fölmelegedett, az egységben lejátszódó másodlagos kémiai reakció nyomán egy tüske körbehasította a fedelet. A többit elvégezte a gőz enyhe nyomása, és a fedél fölpattant. Vedd és edd. Ki se kell tálalni a dobozból. Ne az ujjaddal, Johnny. Nem látod, hogy ott van a fedél alatt hőálló csomagolásban a higiénikus műanyag kanál? Malachi Pennyhorse tiszteletes nem ette a Csodapitét. És attól sem rendült meg túlságosan, amikor Mr. Stephen Samson, a Művek helyszíni szaktanácsadója, sokjegyű számsorokkal szemléltette a közvetett előnyöket, amelyekkel a gyár ajándékozná meg a vidéket. - Miért itt? Angliában van már egy gyáruk. Miért nem azt bővítik? - Nagytiszteletű úr, nekünk az az elvünk... - Nem vagyok “nagytiszteletű úr”, fiatalember. Szólítson lelkész úrnak. Vagy Mr. Pennyhorse-nak. Vagy csak Pennyhorse-nak. És folytassa! - Nekünk az az elvünk, uram, hogy viszonylag kis gyárakat telepítünk, méghozzá alkalmazottaink egészsége érdekében vidékre, úgy módosítva őket, hogy összhangban legyenek a környék jellegzetes építészetével. Nem rontják a helyi stílust. Az alkalmazottak, a nyersanyagok, késztermékek szállítását hangtalan helikopterrel oldjuk meg. Samson háromdimenziós fényképet helyezett a lelkész asztalára, - Ön szerint ez mi? Mr. Pennyhorse megigazította a csíptetőjét, és tüzetesebben szemügyre vette az épületet. - Bizánci. Nagyon szép. Krisztus után kb. 500-ból. - És ez? - Ez mór. Elég jellegzetes. XV. század. - Nohát - mondta Samson - ezek a mi gyáraink Isztambulban és Tuniszban. Az indiai Allahabadban hatalmas betűkkel kellett kiírnunk, hogy “Ez nem templom és nem kultuszhely”, mert a bennszülöttek állandóan becsámborogtak, és imádkoztak a feldolgozó gépsorhoz. Mr. Pennyhorse felkapta a fejét. Samson nyíltan nézett rá, és folytatta: - Talántán túlzott a jelentés, de érti, mit akarok mondani? - Értem - felelte a tiszteletes. - Milyenre akarja terveztetni a gyárat a faluban? - Ezért jöttem önhöz. A járási tanács célzott rá, hogy ön talán tud tanácsot adni nekem. - Én szívem szerint azt tanácsolnám, hogy menjen el, és ne is jöjjön vissza. Elnézte dolgozószobája ablakából a napfényben fürdő, álmos falusi utcát, a hajdani gabonatőzsde oromfalait, a kikövezett piacteret, a saját, kortól patinás templomának mohos tornyát; azon is túl Wiltshire lankás mezőinek hullámai ölelték a békés falucskát. - Olyan sokáig megvoltunk magunknak! - sóhajtott a lelkész. - Reméltem, hogy legalább még az én életemben békén hagynak bennünket. Ezzel együtt úgy vélem, szerencséseknek kell tartanunk magunkat, hogy vállalatuk meglehetős tiszteletben tartja a hagyományokat, és, izé, a “bennszülöttek” érzelmeit.

Kihúzta az asztalfiókot. - Talán könnyebben megérti ezeket az érzelmeket, ha megmutatok egy bekezdést itteni elődöm naplójából, aki ötven éve, kilencvenöt éves korában hunyt el - mi, klerikusok, hosszú életű fajta vagyunk. Száz éve írta ezt a bekezdést, itt, ugyanennél az asztalnál. Stephen Samson elvette a nyitott könyvet. A százéves bejegyzés olyan olvasható volt, mintha nem kézzel, de géppel írták volna. 1943. május 3. Hosszú, érdekes beszélgetés a faluba bekvártélyozott egyik fiatal, amerikai katonával, ők bakáknak nevezik magukat. Meséli, hogy pennsylvaniai otthonának tájai nem nélkülöznek minden hasonlatosságot wiltshire-i lankáinkkal. Körbevezettem a templomban. Mondta, hogy nemsokára eltávozik, és hozzáfűzte: “Szeretem ezt a helyet. Nem olyan, mint a szülővárosom, de a légköre ugyanaz: ódon és kedves és meghitt. Úgy gondolom, ha száz év múlva jönnék vissza, akkor is pontosan ugyanilyen lenne.” Megnyerő fiatalember. Bízom benne, hogy igazat szól. Samson fölnézett. - Talán az ön valamelyik felmenője volt az a fiatalember - mondta Mr. Pennyhorse. Samson óvatosan visszahelyezte a régi naplót az asztalra. - Nem az volt. Az én családom ohiói. De értem, mit akar mondani, és respektálom is. Ezért szeretném, ha segítene. Fog? - Horgászik? - kérdezte hirtelen-váratlan a lelkész. - Igen, uram. Nagyon szeretem ezt a sportot. - Gondoltam. Az a típus. Ezért kedvelem magát. Nézze csak ezeket a legyeket. Látott már ilyet? Magam csináltam. Az ország egyik legjobb pisztrángosa folyik odalent a kertek alatt. Hogy fogok-e segíteni? Hát persze hogy fogok. - Fennhéjázás! - háborgott Jakab testvér. Szubegzisztenciális síkjának enyhe rándításával keresztülsuhant a szürke kőfalon, és mélán dőlt neki a tölgyfa ágain keresztülnyilazó holdsugárnak. - Talán az - rajzolódott ki mellette a másik kámzsás alak. - Mégis különös örömére szolgál időtől megfáradt szívemnek, hogy ismét láthatom a réten az ismerős falak árnyékát. - Ez szemfényvesztés, Gergely testvér. Üres héj, amely majmolja csupán szeretett klastromunkat. Netán azt hiszed, abból a jó, szürke gránitból rakták a falakat, amellyel mi építettünk? Ugyan! Görbítettem magamnak két kezet, és mintha emez átkozott alakmás igazából épület lenne, úgy ragadtam meg jó keményen egy terebélyes tömböt, és minden szentekre, oly igen könnyűnek bizonyult, hogy egy ujjal égnek lódíthattam volna. És odabent ugyan találtatik-e valami ösmerős? Se kápolna, se kerengő, se refektórium, csupán hosszú geometrikus szobák, megrakván fura szerkezetekkel, melyek ugyan ördöngös mívelkedetekre és fertelmes rítusokra szolgálhatnak. Gergely testvér csak sóhajtott erre a szónoklatra, és hátravette csuklyáját, odakínálva pilises fejét a kedves holdsugaraknak. - Majd ezeréves Elragadatlanhoz képest konok tudatlanságról teszel tanúságot, Jakab testvér. El akarsz vitatni az emberektől mindennemű előrehaladást. Nagyon jól emlékszem, hogyan szitkozódtál, mikor először láttunk lovak nélkül szaladó fogatokat és repülő gépelyeket. - Bálványok! - fortyant föl Jakab. - Az emberek imádják őket. Pedig a Gonosz művei. - Te oly jó vagy, Jakab testvér - mondta Gergely maró gúnnyal. - Olyan jó. Nem szűnhetek meg álmélkodni afelett, hogy ilyen sokáig kell várnod a Magasságos Elragadtatásra. Azt képzeled, hogy Selcor mostani javadalmasa, Dom Pennyhorse. Ez az érdemes és a múlt iránt tisztelettel viseltető férfiú, eltűrne bárminemű ördöngösködést az eklézsiában? Bávatag vén anakronizmus vagy te, fráter. - Hát - mondta Jakab testvér - ez már több a soknál! A te parázna élvhajhászatod miatt vagyunk idebéklyózva századok óta, és még te emlegeted az Elragadtatást! - Nem én környékeztem meg a Ferdenyakú Ronald lányát a konyhakertben, és nem én vittem testvérem gyarló húsát bűnös kísértésbe - torkolta le fagyosan Gergely testvér. Ezután elhallgattak, és csak a tölgyfaágak között motoszkáló éjféli szellő susogása törte meg a csendet. Éjjeli madár rikoltott tompán a távoli erdőben.

Gergely tétován kinyújtotta a kezét, és könnyedén megérintette Jakab csuhájának ujját. - Ezen elvitatkozhatunk még száz évet, de azzal nem jutunk közelebb az Elragadtatáshoz. Egyébként se olyan elviselhetetlen ez a vezeklés, Jakab testvér. Vagy tán nem szerettük szívünkből a földet és eme kies zugát? Jakab vállat vont, hallgatott, aztán megdörgölte sovány, fehér arcát. - Most mit csinálunk, Gergely testvér? Megjelenünk nekik? - Kétlem, hogy a közönséges jelenés hatékony lenne - vélekedett Gergely. - Amikor bealkonyult, kihallgattam Dom Pennyhorse beszélgetését azzal a magas ifjú emberrel, aki ennek a csalóka másolatnak az építését irányította. Ez utóbbi az Amerikák egyik dialektusában szólott; és említette, hogy, legalábbis darab ideig, több, az Egyesült Államokból származó személy ügyel a gépekre. Meggondolatlanság lenne amerikaiakat hagyományos módon kísérteni. E téren közismerten helytelen viselkedésről tesznek tanúságot. - Kopoghatunk - javasolta Jakab testvér. Gergely visszahúzta fejére a csuklyát. - Vegyük sorra lehetőségeinket - mondta -, és ne feledjük, hogy szubéterikus energiánk korlátozott. Ballagtak a mezőn át a feltámasztott selcori kolostor szürke falai felé. Lábuk nyomán hirtelen égnek pattantak, aztán lassan lelankadtak a pozitívan feltöltődött, majd töltésüket vesztett fűszálak. A falnál a barátok megálltak, beállították beesési síkjukat, sűrűségi fokukat, és átmentek. A Csodapite új gépein végigfuttatták az első próbasorozatot. Még ki sem hűltek a dehidratáló szivattyú csapágyai, amikor, szomorú és mérhetetlen magányt árasztva maguk körül, a két fekete alak csöndesen végigsuhant a függőleges hengerek között, amelyek tompán csillogtak a keskeny ablakokon beszüremlő holdfényben. - Egykor, elmélkedvén, itt sétáltunk estente a kerengőn - szólalt meg lágyan Gergely, a magasabb árnyék. Aggodalom ömlött el Jakab testvér parasztos ábrázatán. ő valami mást is érzett a honvágyon kívül. - Miféle erőt használnak ezek? Zsiborog még a csontom is tőle. Émelygek, mint vihar előtt. Pedig itt nincsen statikus elektromosság. Gergely megtorpant, és ránézett a kezére. Ujjbegyeiből gyönge kék derengés áradt. - Enyhe neutronsugárzás - állpította meg. - Van itt valahol egy apró tórium-233 elem. Jobban kellene árnyékolniuk. - Talányokban beszélsz. - Mihaszna szellem - mondta kissé türelmetlenül Gergely -, rendelkezésedre áll minden éjszaka a falusi könyvtár egész tudományos részlege, mégse olvasol egyebet évszázadok óta, csupáncsak a Szentek életét. Hát persze hogy talányokban beszélek - neked! Még örülsz is, hogy továbbra sem tudsz semmit tulajdon felépítésed és működésed alapelveiről, elcsépelten hagyományos gondolati úton és szemmértékre csinálsz mindent. De én nem érem be ennyivel. És amit tudok, annak alapján biztosíthatlak, hogy csak akkor árt a sugárzás, ha szilárd testté görbülsz, és feltelepszel a működő elemre. - Elmosolyodott. - Akkor pedig, édes felem, kétségkívül olyan kényelmetlenül fogod érezni magad, hogy legott kigörbülsz, és nem esik egyéb károd némi energiaveszteségnél, amely időben pótolható. Menjünk tovább. Három részlegen vágtak át, mire Gergely testvér kitalálta, mi a céljuk a medencéknek, szárítóknak, szállítócsöveknek, gépszíjaknak és tartályoknak. - Bizonyos vagyok benne - szólalt meg -, hogy valamiféle élelem a végtermék. A sors fintora, hogy körülbelül ugyanott tárolják, ahol valaha éléskamránk volt, ha ugyan nem zavarta meg tájékozódási képességemet ez a különös belső környezet. A próbasorozat eredményezte csodapités dobozokat fémpolcokon tornyozták fel, hogy onnan hulljanak bele a csomagológéphez vezető aknába. Csomagolás után továbbítják őket a tetőre, oda, ahol a daráló leszáll. Jakab testvér utánanyúlt az egyik doboznak. Kétszer is átment rajta a keze. - Kuka kísértet! - korholta Gergely testvér. - Mit fukarkodsz a vacak energiáddal? Na, engedj, hadd csinálom!

Telekinézissel ugrasztotta materializálódott markába a dobozt. Megfordította, kissé növelve infravörös érzékenységét, hogy elolvashassa a címkét, mert a raktárban sötét volt. - Csodapite. Itt nyomd! Megnyomta, aztán megint megnyomta, és éppen tüzetesebben szemügyre vette volna a dobozt, amikor fél perc múlva felpattant a fedél, és majdnem eltrafálta az állát. Ha felvilágosultabb korban születik és él, Gergely testvérből, az ő kíváncsi elméjével és olthatatlan tudásszomjával, okvetlenül tudományos kutató lett volna. Nem hajította el a dobozt. Keze még mindig szilárd volt. - ötletes - kuncogott -, roppant ötletes. Odanézz, az étel meleg! Orrot és szájpadlást görbített magának, és óvatosan beszívta a gőzt. Szeme tágra nyílt. Homlokát ráncolta, megint szippantott. Aztán üdvözült mosoly ragyogott fel vékony arcán. - Jakab testvér, görbítsd ki az orrod! Ez a felszólítás, más körülmények között, neveletlen és szükségtelen dolog lett volna. Jakab testvér nem volt szépség, és jókora, tömpe, éltében lángveres ormánya volt a legbájtalanabb minden vonása között. De azért görbített és szimatolt. CS. P. 14. sz. CÍMKE: Bukj a szagára! - Mit gondolsz, Jakab testvér - kezdte tétován Gergely talán... Jakab komótosan körbenyalta a száját. - Biztosan egy napig kéne gyűjteni az energiát, hogy elegendő időre megtestesíthessük az emésztőrendszert és a tápcsatornát, de... - Ne szerencsétlenkedj! - szólt rá Gergely. - Ott a fedél alatt a kanál. Végy magadnak egy dobozt, és ne bajlódj az emésztéssel! Elég lesz a fog, a szájpadlás és a torok. Nem emésztjük meg, a táplálék lényegében változatlan marad. De amíg lemegy, ó, boldogság! És lement. Két dobozzal. - Emlékszel, testvér - kérdezte Jakab gyönge, reszketeg hangon -, mily öröm volt táplálkozni és megerősödni. Most pedig elgyöngít az evés. - Ha ilyen étkekkel élhettünk volna Első Elragadtatásunk előtt - mondta Gergely testvér fakó, de örömteli hangon -, akkor kétlem, hogy erőt vehettek volna rajtam a hús egyéb gyarlóságai. De ugyan mit tálaltak elénk nap mint nap a refektórium asztalára? Borsót, lencsét, káposztalevest, kemény, íztelen sajtot. És ez így ment évről évre - piha! - Egészséges étkek voltak azok - motyogta Jakab testvér aki még kimerülten is megpróbált igazságos lenni. - Emlékszel, mikor megkentük a szakácsot, hogy nagyobb porciót kapjunk? Hogy szerettük a hasunkat. Ha nem halunk meg a pestisben, még mielőtt klastromunk gazdag leve, és hatalmas, mostani testünk is terebélyesebb volna. - Alakunk, nem testünk - igazította ki Gergely, aki még kimerülten is ragaszkodott a tudományos pontossághoz. - Energiafókuszok nyitott rácsából álló, változó mező, amely töltéssel bíró részecskékké, azaz szilárd anyaggá változhat, bizonyos mennyiségű energia felvétele után, mármint akkor, kedves tudatlan testvérem, amikor materializálódunk. Maguk a fókuszok, vagy inkább a köztes térség, korlátozott teljesítményű akkumulátorként viselkednek, lassan felhalmozva a kozmikus forrásokból származó, szabályozható és bizonyos gondolati sémák segítségével a fókuszokra összpontosítható energiát. Egyre nehezebb volt beszélnie energiaminimumon. - Amikor materializálódunk - folytatta vontatottan -, hőt veszünk fel, a levegő lehűl, a halandók dideregnek; amikor dematerializálódunk, hőt adunk le, halandók izzadnak, forró borzongás; lektrsztat mező, hlandók hja fláll - szavai fokozatosan érthetetlen pöszögéssé mosódtak össze, mint amikor a tekerős gramofon lejár, de Jakab úgyse hallgatott rá -, smagasságs Irgadtatáskr nergia vsszamegy hnnan jtt sbelőlünk lesz gondolat. E m m i n d e n. Gondolat. Gondolat, gondolat, gndlat, gndlt...

A gramofon lejárt és elhallgatott. Csönd lett a Csodapite Művek kolostori részlegének raktárában. Egy ideig. Aztán... - GONDOLAT! Ez az ordítás visszahozta Jakab testvért az energiamérleg mélypontjáról, ahol esetlenül és ellazultan dagonyázott. - Mi az?! - zsörtölt. - Gyenge vagyok hozzá, hogy meghallgassam elméleteidet. - Elmélet! Hát ez az! - Tartalékold energiádat, testvér, különben még ahhoz sem lesz erőd, hogy innen kipenderítsd magad. A két barát alakja, renyhén, telítetlen elteltségben megpihent a raktár egyik sarkában. Gergely testvér erőlködve felült. - Ide hallgass, semminek silány edénye, tudom, mi a módja, amivel kijátszhatjuk, összezavarhatjuk és bosszanthatjuk ezeket a nehézfejű filisztereket, és egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, hogy egy médium fülön csíphetne bennünket. Mi vagyunk mi, Jakab testvér? Költői kérdés volt. Jakab testvér alig ejtette ki a kurta választ - “kísértetek” -, amikor Gergely testvér, akit általa sem értett módon fölpezsdített tulajdon lelkesedése, máris folytatta: - Mezők. Materializálatlan állapotban puszta erővonalak. Mi történik, ha forgunk? A csillag forog. Van tömege, rotációs mértéke, sűrűségi foka, azaz gravitációja. Miért? Mert van mezeje. Mi azonban önnön mezőink vagyunk. Sem tömegre, sem túlzott rotációra nincsen szükségünk, hogy ugyanezt az okozatot idézzük elő. Múlt héten magasan szálló örvös galambot kényszerítettem a talaj közelébe, azzal, hogy pörögtem. Egyenesen felém zuhant, és megütött volna evezőtollaival, ha nem állok félre. Nekicsapódott a földnek - nem túl erősen, Szent Borbálának hála -, aztán fölemelkedett és tovarepült. Jakab testvér jókora orra rózsásan föl izzott egy pillanatra. - Csak még jobban megzavarsz és elgyengítesz hiábavaló beszédeddel. Térj a tárgyra, már ha van. És fejtsd ki, hogyan tudnánk bármit is mívelni mostani gerjesztetlen állapotunkban, azon kívül, hogy erőnk visszanyerése végett odalebegünk egy kapcsolódási pontra. Gergely testvér kigörbítette az orrát, hogy megvakarhassa a hegyét. Szükségét érezte, hogy visszatérjen halandó voltának eme szokásához, amely valaha segített rendbe szedni gondolatait. - Te csak a személyes energiádra gondolsz! - mondta megvetően. - Nincs rá szükségünk, mármint a forgásra. Ez felhalmozási folymat, de mi semmit nem nyerünk és nem veszítünk általa. Nem a matéria az egyetlen, amelyet meg tudunk görbíteni. Ha idefigyelnél, bűnöktől szennyes, elfeledett húsnak szövedéke, akkor megpróbálnám elmagyarázni matematika nélkül. És szólt. Egy idő után halvány mosoly váltotta föl Jakab testvér hökkent homlokráncolását. - Talántán már értem - mondta. - Akkor bocsásd meg, hogy eleve hígvelejűnek hittelek - mondta Gergely. - Állj föl, Jakab testvér! Amint erre Anson Dewberry, a Csodapite Tengerentúli Fióküzemének vezetője beszélgetésük folyamán háromszor is fölhívta Mr. Stephen Samson figyelmét, az interkontinentális hívások egy kalap pénzbe kerülnek. - Figyeljen ide - esett végül kétségbe Samson -, én nem vállalom a hatásköröm további bővítését. A szerződésem szerint én helyszíni szaktanácsadó vagyok, azaz építész és közvetítő, nem pedig nyomozó, tudós vagy okkultista. Felajánlottam, hogy maradok, és ellenőrzöm az egységet, mert szeretem ezt a helyet. Szeretem a kocsmákat. Szeretem az embereket. Szeretek horgászni. De ez nem volt benne a szerződésemben, és most erre hivatkozom. Az építkezést menetrendszerűen befejeztük, a gyárat beindítottuk. A maguk mérnökei elrepültek az első sorozat után, mert ők persze nem kértek a kakaóból, én pedig most bontom a vonalat. A gépek járnak, a dobozok készülnek, és ha a darálók nem jönnek értük, akkor fájjon a maga feje meg a londoni irodáé. NewYorkban Anson Dewberry közelebb lódította székét az irodai képbontóhoz. Rózsás ábrázata, mint a bosszúállás angyaláé, fenyegetően gömbölyödött Samson képernyőjén.

- Nem-e vannak ott csendőrök?! - Feszült pillanatokban Mr. Dewberry nem csinált ügyet a stílusból. - Állítson őröket, fogadjon üzemi őrséget, nézzen utána az alkalmazottaknak! Tízezer tepsi Csodapite nem kerülhetett elpárolgásra! - Pedig elpárolgott - felelte Samson bánatosan. - Talán az éghajlat teszi. És hetedszer mondom, hogy mindezt már megtettem. Olyan sűrűn körülállítottam őrökkel, hogy egy árva neutron sem slisszolhatott át közöttük. Ma délelőtt a Scotland Yardtól is itt rontották ketten a levegőt. Belenéztek a gépekbe, végigkövették a terméket a tranzitraktárig, megvizsgálták az elektrolakatokat, és szétrúgták a cipőjük orrát, amikor ki akarták kalapálni az ajtó horpadását. Aztán a góré - mármint a fél-alvajáró - megkérdezte: “Mr. Samson, nem gondolja-e, uram, hogy ... izé... lehetséges... hogy... izé... ez a maguk gépe... izé... visszafele forog... izé...mihelyt maga hátat fordít neki és... izé... visszaszippantja a dobozokat?” Harákolás - talán kezdődő halálhörgés? - hallatszott New Yorkból. Samson bólintott, és gúnyosan együttérző fintorba rendezte napbarnított, jókedvű szarkalábaktól barázdált fiatal arcát. A hangok egy nyelésben értek véget. Dewberry képmása kérdően szögezte rá a mutatóujját. - Hé! Nem-e lehetséges, hogy valami - olyasmi? Samson halkan felnyüszített. - Nem tudom, és igazából nem is érdekel. Kételkedem benne. Mindazonáltal... - Helyes - Dewberry visszatért az ernyőre. - Átküldők egy illetőt ma éjszaka. A legjobbat. A kutatástól. Teljhatalommal. Bízza rá! Menjen szabadságra! Tervezzen még egypár bóvli mecsetet vagy frigyládát! Menjen horgászni! - Ez értelmes javaslat - örvendezett Samson. - Pontosan ezt akartam tenni. Fenségesen szép a délután, leheletnyit fátyolos a napsütés, zöld a fű, hűvös és mély a csermely, pisztrángok lustálkodnak a tavakban, amelyeknek tükörén fűzfák árnyéka ring... A képernyő elsötétült. Dewberry nem volt stiliszta, még kevésbé poéta. Samson csibészes pofát vágott. Lekapcsolta a fluorlámpákat, amelyek segítettek fényesebben kivilágítani a keskeny ablakú felügyelői szobát - az eredeti Selcor-kolostor alaprajzának tanulmányozása után oda tervezte, ahol évszázadokkal ezelőtt a perjel szobája volt -, feltápászkodott az asztal mellől, és egy normann árkádon át kilépett a napsütésbe. Mélyen és élvezettel beszívta a rét édes illatát. Ölében két, barna vászonba csomagolt horgászbottal Malachi Pennyhorse nagytiszteletű guggolt lezseren a fal mellett, és az ódon kalapjának szalagja mellé tűzött egyik pisztrángfogó műlegyet tanulmányozta, odakínálva barnára sült, tar kobakját a napnak. Most fölnézett. - Mi újság, kedves Stephen? - Végre sikerült meggyőznöm. Ma éjszaka repülővel átküld egy embert. Azt mondta, hogy menjek horgászni. - El tudom képzelni, hogy ez fölösleges felszólítás volt. Menjünk! Pisztrángot ugyan nem fogunk, amíg ilyen tiszta az ég, de van nálam csali kényelmesebb sportokhoz is. - Nekivágtak a mezőnek. Ma is termel a gyár? - Negyedgőzzel - biccentett Samson abba az irányba, ahonnan halk zümmögés hallatszott. - Lesz belőle egy darálóra való rakomány, és marad éjszakára is a tranzitraktárban, ami - vagy aminek a hiánya - megfelelő támpontokat adhat Dewberry emberének. - Maga szerint hova kerül? - Én feladtam a találgatást. Mr. Pennyhorse szétvetett lábakkal megállt egy átjáró mellett, és visszanézett a kolostor szürke tömegére. - Én sejtem, ki a bűnös - mondta, és kuncogott. - Tessék? Kicsoda? Mr. Pennyhorse megrázta a fejét. - Bízza ezt a nyomozóra! Aztán néhány perc múlva azt mormolta, csak úgy magának: - Micsoda szellem! Agyafúrt ördögei! De amikor Samson kérdően meredt rá, a lelkész hozzátette:

- Hanem arról sejtelmem sincs, hova tették a dobozait. - És nem óhajtott többet elárulni a témáról. Ki tagadhatná, hogy a tisztaszívűek oly gyakran egyszerű elméjűek is? (Az ellenkezője nem szorul bizonyításra.) És hogy az ok-okozat felismerésére olykor alkalmasabb a balfácánok megérzése, mint a tudósok logikája? Együgyű Simon testvér - a későbbi legendák Jámbor Simonja - tátott szájjal bámulta a konyhai kőpolcon sorjázó különös tárgyakat. Nem mintha meglepődött volna - a száját mindig tátva felejtette, még álmában is. Levette az egyik tárgyat, és mérsékelt kíváncsisággal szemügyre vette. Megrázta, megforgatta, belenyomta mutatóujját egy apró mélyedésbe. Valami engedett, de a dobozon nem volt másik nyílás. Simon visszatette a polcra. Majd ha a másik szakács visszajön, megkérdi tőle, mi célra vannak itt e tárgyak - ha ugyan nem felejti el. Simon gyér emlékezőtehetséggel bírt. Valahányszor hetente rákerült a konyhai szolgálat, mindannyiszor emlékeztetni kellett, hogyan szolgálja fel az ételt a refektóriumban: ide a tányért, oda az asztalkendőt, amoda a kanalat, a félig töltött kézmosó csészéket, a három vizeskancsót, egyet a perjel elé, egyet középre, egyet az asztal végére - “és mikor felszolgálsz, ne dobrokolj, és ne fújtass a testvérek nyakába!” Máris hallotta a padok halk csikorgását a kövön, amint a barátok, frissen mosott kezüket csuhájuk ujjába rejtve, lehajtott fejjel, lassan bevonultak a refektóriumba, és helyet foglaltak a hosszú tölgyfa asztal mellett. És a másik szakács még mindig nem jött vissza. Az étel kész - merjen felszolgálni egyedül? Nagy fejtörést okozott ez Simonnak, a kis Selcor-kolostor - a battle-i bencés rendházhoz képest ugyancsak szegényes klastromocska - szerzetesének, a Mi Urunk születésétől számított egyezer és egyszázharminckilencedik esztendőben. A bekapcsolt csodapités dobozban fejlődő gőz nyomása eldöntötte a kérdést. A fedél fölpattant, az illat eláradt. Simon majdnem becsukta a száját a nagy szimatolásban. A lehetetlen elfogadása, nyugodtan, kérdezősködés nélkül - a tiszta és ártatlan szív másik jellemzője. A jó és együgyű Simonnak örökösen ismétlődő csoda volt a napkelte és a madárdal is. Hol jött ezekhez egy laboratóriumi csoda a Mi Urunk születésétől számított kétezer és negyvenharmadik esztendőből? Itt volt, meleg étellel töltve, egy újfajta tányér, amelyet csak föl kellett szolgálni. Nála bölcsebb elmék nyilván előre elrendeztek már mindent. A másik szakács pedig, tudván, hogy a feladat ily módon leegyszerűsödött, rábízta a felszolgálást. Csak a fedőt kell lefejtenie a tányérokról, és be kell vinnie őket a refektóriumba. Fedőt le - okokozat. Így működik az egyszerű elme. Simon odavitt tizennégy dobozt a konyhaasztalra, benyomkodta a gombokat, és várt. Nagy volt a kísértés, hogy belenyalakodjon az ételbe, de a szigorú bencés regula tiltotta, hogy a szakács egyék, mielőtt kiszolgálta volna testvéreit. Becipelte a megrakott tálcát a refektóriumba, ahol a barátok türelmes csöndben üldögélve várakoztak. Csak annak a fráternek a magányos hangját lehetett hallani, aki egy magas pulpitus mögött állva olvasott fel a Szentek életéből. Afölötti büszkeségében, hogy egyedül is megbirkózott a feladattal, Simon kevésbé volt esetlen a szokásosnál. Elsőnek a perjelt, Dom Hollandot szolgálta ki, majdhogynem ügyesen, utána pedig, két fordulóval, a többi testvért. Fűszeres, dús, ínycsiklanó illat árasztotta el a refektóriumot. A Szentek élete egy pillanatra elakadt, mert a felolvasó szájában összefutott a nyál; aztán komoran folytatta az olvasást. Dom Holland jelt adott, és a barátok ettek. A perjel kikanalazta az utolsó csepp mártást. Hátradőlt. Mormolás támadt. Fölemelte a kezét. A barátok elcsöndesedtek. A felolvasó becsukta a könyvet.

Dom Holland hívő ember volt, azonban nemhogy a csodákat de még a szokásostól való legcsekélyebb eltérést sem fogadta el kérdezősködés nékül. Magában tusakodott, evés előtt vagy evés után kezdje-e firtatni az új tányérokat és az új étket. A szag döntött. Először evett. Most felállt, intett az egyik elöljárónak, hogy kövesse, és nyugodtan, sietség nélkül kiballagott a konyhába. Simon elbukott. Fele úton tartott a második dobozban. Felállt, és összekulcsolta ujjait. - Honnan származik emez étel, fiam? - kérdezte Dom Holland zengzetes latinsággal. Simon szája még nagyobbra nyílt. Az ő latin tudása az imákra szorítkozott. A perjel türelmetlenül megismételte a kérdést helyi angol tájszólásban. Simon intett, és bevezette őket a kamrába. - CSAK NÉZTEM, ÉS ITT VOLT - ejtette ki ártatlanul a híres szavakat. Megkeresték a másodszakácsot, aki a konyhakert egyik langy zugában szundikált, és kikérdezték, de ő csak a fejét rázta. A kulcsár, meglehetősen húzódozva, ugyancsak elhatárolta magát. Dom Holland mélyen elgondolkodott, aztán elrendelte, hogy hívják össze mind a szerzeteseket. Tüzetesen szemügyre vették a műanyag tányérokat és a higiénikus műanyag kanalakat, elismerő mormolással adózva az ügyes kézművesmunkának. Két órán át tartott a vita. Amelyhez Simon mindössze annyival járult hozzá, hogy drámai kitartással hajtogatta: “Csak néztem, és ott volt.” Tompán derengett neki, hogy fontos ember lett belőle. Meghökkent arccal hallgatta a perjel summázatát: - Nekem úgy tűnik, hogy a mi együgyű, de áldott Simon testvérünk néminemű csuda eszköze avagy edénye lőn. Mindazonáltal bölcs dolog lenne bevárni a következő csudatéteményt, mielőtt tájékoztatnánk a felsőbb hatalmakat. A kamrát lepecséltelték, és két barátot állítottak elé éjszakára. Dom Hollandot még a csoda eshetősége sem bírhatta rá arra, hogy hatályon kívül helyezze a bencés regulát, amely napi egy főétkezést engedélyezett. A kamrát csak másnap, kora délután nyitották fel. Mégpedig Simon nyitotta fel, a perjel, egy írnok, a kulcsár és két szerzetesi elöljáró jelenlétében. Mint összeroggyanó szirt omlott alá a Csodapite halma. A dobozok csörömpölve-csúszkálva korcsolyáztak végig Simon lába között a konyha padlóján. Simon meg se moccant. Vagy túlságosan meg volt hökkenve, vagy pedig agyafúrt módon tisztában volt a jelenet hatásosságával. Állt, lábikráig dobozban, rámutatott a kamrában a majd a mennyezetet verő, romos piramisra, és elmondta a magáét: - Csak néztem, és itt van. - Térdre, fiaim! - mondta Dom Holland komolyan, és letérdelt. Manna. Méghozzá oly időben, amikor még az is fejtörést okozott a kolostornak, hogy szűköcskén eltengődjön - nem is szólva a klastromfalak oltalmában, rőzséből font putrijaikban tanyázó nincstelen menekülőknek nyújtandó segedelemről. A vidéken külháborúval kombinált polgárháború tombolt. Normann István Anjou Matildéval hadakozott a brit trónért, és mindeközben nem tudták ráncba szedni tulajdon híveiket. Amikor István király flamand zsoldosai éppen nem Matilda királynő csapatait szorították vissza a wiltshirei gyepű mögé, akkor István híveinek földjeit és birtokait dúlták. Az Anjouk és a Matilda ügyét támogató bárók részrehajlás nélkül művelték ugyanezt, aztán egymás birtokait fosztották ki. Kastély harcolt kastély, báró báró ellen. Anarchia volt, és mindenki azt csinált, amit akart - kivéve a mindennemű közemberek, szolgák, jobbágyok és parasztok névtelen tömegét, amely, elpusztított otthonaiból menekülvén, sok ezer fős, kiéhezett bandákban kóborolt a vidéken. Néhányan a templomok és kolostorok oltalmazó árnyékában ütöttek sátrat. A Selcor-kolostornak is megvolt a maga része a mezítlábas, lerongyolódott férfiakból, asszonyokból és gyerekekből - a XII. század menekültjeiből.

Örök fejfájást jelentettek Dom Holland perjelnek - addig, amíg be nem következett Együgyű Simon csodája. Először hetven adag Csodapitét osztottak ki a kolostor fallal övezett konyhakertjének kis ajtaján. Másnap már háromszázat és harmadnap négyezret. A jó hír rádió nélkül is gyorsan terjed. Tizennégy szerzetes, nyolcóránként váltva egymást, huszonnégy órán keresztül cipelte a készleteket a tágas kamrából, nyomkodta a gombokat, és nyújtotta oda a gőzölgő tálakat a felsorakozott menekülteknek. A két barátot, akik az utolsó dobozokért mentek a kamrába, hirtelen majdnem nyakig betemette a híg levegőn át érkező, friss szállítmány. Esszerint nemcsak Együgyű Simon állt összeköttetésben a Gondviseléssel. Az áldás nyilvánvalóan kiterjedt a kolostorra és annak minden lakójára. Meglátogatta a kolostort a battle-i apát, Dom Holland fölöttese, egy nagy testű és nagy tudású férfiú. Tanulmányozta a doboz címkéjét, és megerősítette, hogy csoda történt. A perjel dolgozószobájában végzett, többórai munka után közölte Hollanddel: - Felettébb nehezen megfejthető szöveg, az angolszász scholasticusok által használt, de tetemes mértékben leegyszerűsített betűkkel írva. Maga a tálaló textus a latin pica és a mi barbár idiómánk tsuda szavából találtatik egyberontva lenni, bocsáttassék meg nekem rontást emlegetnem ily környüállásban. Tehát, magamagától értetődően: Csodapite! Dom Holland áhítatos mormolással nyugtázta a olvasatot. Az apát még hozzátette, félig-meddig magának: - Ámbátor mi szükség esmételten figyelmeztetni a mívelkedet jellegére, amikor nyilvánvaló... Vállat vont. - Kifürkészhetetlenek a Gondviselésnek az ő útjai. Imigyen szóla Gergely testvér, kedvenc tölgyfájának dőlve a csillagfényben: - Csak azt sajnálom, hogy nem láthatom, hogyan fogadják ajándékunkat. A modern termék - általában a fegyver elméleti hatása a régi korokra bejáratott témája a történészeknek, tudósoknak, közgazdászoknak és a fantasztikus regények íróinak. - Te ezek közül egyik sem vagy - szólt oda a mögötte emelkedő fal előtti, elmosódó homályból Jakab testvér -, különben megindokolhatnád, hogy ha e dobozok odaértek ama korba, ahova érthetetlen számításaid szerint érkezniük kellett, abba a korba, melyben mindketten éltünk, akkor hogyan lehet, hogy nem emlékezünk reájuk, és nyomuk se maradt a korabeli krónikákban? - Akkor anarchia volt, kedves testvér. Sok feljegyzés megsemmisült. Ami pedig a mi emlékezetünket illeti - nos, itt tetemes időparadoxonnal állunk szemben. Ennyi erővel azt is firtathatnánk, hány angyal tud táncolni egy tű hegyén. Ha pedig azt óhajtanád tudni, hány atom fér el hasonló helyzetben... Gergely testvér tudott témát váltani. Nem akart hangosan spekulálni, amíg sorra nem vesz minden paradox lehetőséget. Már ejtette az időfolyamok végtelenségét, amely nem elégítette ki intellektuálisan, és a visszatérő világok koncepciójával játszadozott... - Dom Pennyhorse megorrontotta, hogy mi műveltük. - Micsoda? Jakab testvér önelégülten megismételte az információt. - Nos - kezdte óvatosan Gergely -, ő nem táplál ellenszenvet irányunkban. - Bizonyos, testvér, hogy tőle nem kell tartanunk, sem a nyájas ifjútól, akivel együtt horgásznak. Hanem az ifjú ma tanakodott fölöttesével, és nyomozót fognak küldeni Amerikából. - Médiumot, mi? Piha! Hülyére fogjuk venni - jelentette ki magabiztosan Gergely testvér. - Feltételezem - mondta csipetnyi önelégültséggel Jakab testvér -, hogy e közönséges kiszólások, amelyekhez időnként folyamodsz, ugyancsak éjszakai olvasásaid következményei. De az én fülemet sértik. “Piha”, mint mondád. Nem, azt hiszem, ez olyan nyomozó lesz, akivel kétségtelenül találsz közös nevezőt. Fogadok, hogy valamelyik laboratóriumból jön, afféle tudós. Gergely testvér fölült, és elgondolkozva dörgölte a tonzúráját.

- Az már más - adta alább, aggodalmas, furamód mégis lelkes hangon. - Vannak eszközök, amelyekkel ki lehet nyomozni az általunk használt mezőt. Alapszintű elektroszkóp volt az egyik eszköz. A másik egy ionizációs indikátor, a harmadik egy hőmérő, megbízhatóan odaerősítve a raktári szerelőpadra. Kábelek vezettek belőlük az ajtó alatt a tartalék műszerfalhoz. A vörös hajú Sidney Meredith, a Csodapite kutatója a műszerfal előtt ült, egy összehajtható kisszéken, és állát öklére támasztva, mereven bámulta kék szemével a számlapokat. Az őröket elküldték a gyárból. Meredith egyedül volt. Megfogadta Mr. Pennyhorse tanácsát, aki azt mondta: - Ha mint gyanítom, a dolog annak a két... hívőnek a műve, akik ősrégi tagjai az izé... egyházközségnek, akkor ők nem fognak bemutatót tartani a trükkjeikből a tömeg előtt. - Értem - mondta Meredith. - Biztosan érdekes lesz. - Az volt. Kávét töltött magának a termoszból, miközben le nem vette szemét a műszerfalról. A hőmérő lassan süllyedt. Az ionizáció nőtt. A raktárból elmozdított tárgyak halk csikorgása hallatszott. Meredith mosolygott, fölemelt egy apró kamerát, és megörökítette a műszerfal kijelzőit. - Ebből főcím lesz - mormolta halkan. - “Szédületesen szenzációs szellemjárás. A Csodapite csúcsmérnöke keresztbe tesz a kísérteteknek.” Halkan csettent valami az ajtó mögött. A számlapokon nullára ugrottak vissza a mutatók. Meredith abbahagyta a mosolygást és az ábrándozást. - Hé! Tisztességesen játsszatok! - kurjantotta. Susogó nevetés kélt válaszul, és forgószél huhogására emlékeztető sóhajtozás hallatszott. Meredith megragadta a kilincset, és megrántotta. Az ajtó ellenállt. Mintha légüres térbe akart volna bejutni. Letérdelt, meggyújtott egy cigarettát, és a majdnem légmentesen záródó ajtó aljához tartotta. Vékony füstpántlika göngyölődött le róla, amelyet gyorsan magába szippantott egy alig látható rés. A halk nyüszítés eltartott még néhány percig, aztán elhalt. Meredith megint megrántotta az ajtót. Most engedett. Beleékelte lábát a résbe, és nyugodtan beszólt az üres sötétségbe: - Haverok, ha netán befejeztétek volna, akkor bejövök. Ne lépjetek le! Beszélgessünk. Besurrant, becsukta az ajtót, és egy pillanatig némán álldogált. Szimatolt. Ózon. Libabőrös lett a koponyája. Megvakarta a fejét, és érezte, hogy égnek áll a haja. És hideg volt. - Jól van - mondta. - Fiúk, semmi értelme, hogy hülyére vegyétek a figurát, vagy bujkáljatok. Furamód restelkedett, amikor ezek a lapps közhelyek kijöttek a száján. - Elnézést kell kérnem, hogy betörtem - mondta, és komolyan is gondolta. - De ennek véget kell vetni. És ha nem akartok együttműködni, akkor azt hiszem, már tudom, hogyan állítsuk le a dolgot. Megint az a susogó nevetés. És két halk szó, udvarias-gúnyosan: - Csaknem? Meredith majd kinézte a szemét, de csak a tulajdon szemidegeinek mintáját látta a sötétben. Vállat vont. - Hát ha nem akartok játszani - felkapcsolta a vakító fényű fluorlámpákat. A fémpolcok üresek voltak. Egyetlen doboz Csodapite árválkodott a raktárban. Meredith hamarabb érezte, mint látta. A fejére pottyant, aztán csattant egyet a betonpadlón. Amint a kutató ismét lélegzethez jutott, egy dühös rúgással a raktár túlsó végébe továbbította a dobozt, és visszatért a műszereihez. A fővezetéket kihúzták. Előbb azonban kikapcsolták a terminált. Felmarkolta a nagy látószögű, infravörös fényképezőgépet, türelmetlenül várt, amíg az előhívó működni kezdett, aztán kirántotta a másolatot. És elnevette magát. Nem volt éppen jó karikatúra, de föl lehetett ismerni - főleg az égnek meredő hajáról. A vonalak kissé el voltak mosódva, mintha egyenesen a filmre húzták volna őket, tűheggyel. Alatta és fölötte pedig összevissza firkák.

- Gondolom, óangol - dünnyögte. Jobban megnézte. A karikatúra fölött a Riemann-Christoffel tenzor de Sitter-féle változata, utána pedig, modern angol nyelven, cirkalmas, de olvasható betűkkel: “Minek megváltoztatni az előjeleket? Úgy viselkedünk, mint az antirészecskék?” A rajz alatt energiatenzor és egy kommentár: “Figyelje meg, hogy a mágneses impulzusok hozzájárulnak a negatív sűrűséghez és nyomáshoz.” Ezután egy =-ben és egy ?-ben véget érő hosszú jelfüzér következett, majd egy megjegyzés: “Idő kell, amíg ezt ellensúlyozza.” Meredith végigolvasta a jeleket, aztán nyöszörögve leroskadt a pad szélére. Idő. De már nem volt idő, mint ahogy anyag vagy sugárzás sem de Sitter világában. Hacsak... Előrántotta noteszét, és körmölni kezdett. Egy óra múlva bejött Mr. Pennyhorse és Stephen Samson. - Már komolyan aggódtunk, kedves fiatal barátom - kezdte Mr. Pennyhorse. - Azt gondoltuk... Elhallgatott. Meredith enyhén bandzsított kék szemével. Homlokán gyöngyözött a verejték, pedig hideg volt a raktárban. Körülötte noteszlapok és csikkek hevertek a földön. A lelkész gyengéden megütögette a vállát,, mire Meredith akkorát ugrott, mint a nikkelbolha, és mondott egy cifrát, amin még a felvilágosodott félkész is megbotránkozott. Samson türelmetlenül felhorkant. - Bocsánat, uram - motyogta Meredith. - De már majdnem megvolt. - Micsoda, fiam? Meredith úgy nézett ki, mint egy borzas iskolásfiú. Abbahagyta a bandzsítást. - A keresztrejtvény meghatározása. Amit egy szuperintelligens kísértet adott fel. Két összeegyeztethetetlen matematikai rendszer összevonva, az előjelek megváltoztatva egy kiterjesztett energiatenzorban, az időtényező kiforgatva, és mégis kezdett értelme lenni! Fanyarul elmosolyodott. - Azzal a kísértettel, aki lekapcsolja a terminált, mielőtt kihúzza a dugót a konnektorból, és képes nekem feladni a leckét, azzal a kísértettel érdemes találkozni. Mr. Pennyhorse levette a csíptetőjét. - Ö... igen. Most pedig nem gondolja, hogy ideje lefeküdni? Hajnali négy óra van. Házvezetőnőm kényelmes ágyat vetett magának a nappali díványán. - Karon fogta Mereditht, és kiterelte a raktárból. Míg ballagtak a harmatos mezőn a paplak felé, miközben az égre első halovány csíkjait festette a hajnal, Samson megkérdezte: - És a dobozok? - Az idő - felelte szórakozottan Meredith. - Majd megmondja. - És az őrök? - Fizesse ki őket! Küldje el őket! Üzemeltesse a gyárat! Éjszakára töltse fel a raktárát. Délutánra pedig kérek egy szállítóhelikoptert, amely elvisz a londoni egyetemre. Bent a raktárban Meredith noteszének kitépett lapjai lágyan libegtek fölfelé a mozdulatlan levegőben, aztán eltűntek. - Megint egyedül van - mondta Jakab testvér. Kilátójukból, az aszalótorony tetejéről néztek le Sidney Meredith vörhenyes fejére. - Én is úgy érzékelem. És attól tartok, hogy talán ez lesz az utolsó, izé... szállítmányunk egykori testvéreinknek - tűnődött Gergely. - Miért? - Majd meglátod. Amikor megadtam neki a kulcsot ahhoz, amit csinálunk, ahhoz is megadtam, amik vagyunk. Aláhömpölyödtek a raktárba. - Csak utánad, Jakab testvér - szólt Gergely testvér eltúlzott udvariassággal. Jakab igazított beesési síkján, nekiment a falnak, és - hangtalan jajdulással pattant vissza róla.

- Sajnálom - nevetett Gergely testvér -, de hát ezért lesz ez az utolsó szállítmány. A transzponálás fájdalmas. Nagyon intelligens fickó ez. Legközelebb az URH-generátort és a vezerlőművet fogja leárnyékolni, hogy ne érinthessem őket. Jakab testvér összeszedte magát. -Te... te kísérleti nyúlnak használtál engem! A szentekre mondom, neked kedvesebb az az ember, mint én! - Nem kedvesebb, szeretett testvérem, de bizonyosan több közös tulajdonságunk van - felelte őszintén Gergely testvér. - Várj! Elsuhant Meredith háta mögött, és ujjbegyét materializálva kihúzott a műszerfalból egy lazán odaforrasztott huzalt. Meredithnek megbizsergett a fejbőre. A műszerfalon kialudt egy jelzőlámpa. Meredith felállt a sámliról, lustán nyújtózott, és belevigyorgott az ürességbe. - Jól van - mondta hangosan -, szolgálják ki magukat. De most szólok, hogy ha egyszer bent vannak, nem jöhetnek ki, amíg nem hajlandók beszélni. Van pótkészülékem és beépített áramkördetektorom. Azokat csak úgy tudják kijátszani, ha tönkrevágják a csöveket, márpedig van egy olyan érzésem, hogy azt nem teszik. - Ne - motyogta Jakab. - Ne csináld! Engedj ki! - Nem - felelte Gergely. - Befele gyorsan, és forogj. Aztán majd én beszélek vele. Fogékony és nyájas ifjú ő, és lehet adni a szavára. Gergely odataszigálta szerzetestársát a falhoz, és bementek. Meredith nem hallott semmit, aztán egyszer csak halk nyüszftés szűrődött ki a raktárból. Várt, míg elhallgatott, aztán kopogott az ajtón. Furamód úgy érezte, hogy ez a helyes. - Itt vannak? - lépett be a sötétbe. - Igen - felelte, nem tudni, honnan, egy mély és kellemes hang. - Miért nem kapcsolta be a pótgenerátort? Meredith mélyet lélegzett. - Nem gondoltam, hogy szükség lenne rá. Úgy érzem, meg fogjuk érteni egymást. Az én nevem Sidney Meredith. - Az enyém Ramsbury Gergely. - És a... barátja? - Rézorr Jakab. Aki egyébként roppantul helyteleníti ezt a társalkodást. - Megértem. Elég szokatlan. De hát önök is nagyon szokatlan, ööö... - “Kísértetek”, ez a közhasználatú szó, Mr. Meredith. Bár szerintem nem nagyon illik a magunkfajta szupranormális, mindazonáltal ismert törvényeknek alávetett jelenségekre. A legtöbb Elragadatlan szellem nem ismeri föl képességeit a végső Elragadtatás előtt. Nekem is csak rengeteg olvasással és gondolkodással sikerült meghatároznom felépítésem alapelveit és lehetőségeit. - Anti részecskék? - De Sitter szerint azoknak kellene lennünk - mondta Gergely testvér. - De mi nem vagyunk puszta matematikai kifejezések. Én előnyben részesítem az “energiafókusz” meghatározást. Tegnap hátrahagyott jegyzeteinek gondos tanulmányozásából és természetesen az ultrarövid hullámok ma éjszakai használatának tényéből arra következtetek, hogy ön azonnal rájött a levezetés helyes menetére. Egyébként, hol szerezte be ilyen gyorsan a készüléket? - A londoni egyetemen. Gergely testvér sóhajtott. - De szeretném meglátogatni a laboratóriumaikat! Azonban ideköt bennünket egy meghatározhatatlan és legyőzhetetlen erkölcsi kényszer. Csupán másodkézből, a többiek teljesítményén át élhetem át a kutatás izgalmát. - Ahhoz képest nem is rossz - mondta Meredith. Kissé meglepte, hogy tökéletesen épelméjűnek és felszabadultnak érzi magát, nem számítva a sötétséget. - Megengedi, hogy villanyt gyújtsak?

- Félig materializálódnom kellett, hogy beszélhessek önnel. Nem kellemes látvány: hullámzó tüdők, gége, szájpadlás, nyelv és ajkak. Kínosan érezném magam. Később megjelenhetünk, ha óhajtja. - Nagyon jó. De folytassa! Mondja el, hogyan és miért! A szakmai naplómhoz szeretném. - Elintézi, hogy a helyi könyvtárnak is jusson a cikkét tartalmazó újságból? - Természetesen - nyugtatta meg Meredith. - Két példány. - Jakab testvért nem érdekli. Jakab testvér, lennél olyan szíves abbahagyni ezt az ostoba sutyorgást és elvándorolni egy időre egy kapcsolati pontra? Társalogni óhajtok Mr. Meredithszel. Köszönöm. Gergely testvér hangja - enyhén tanáros ízzel - most közelebbről hallatszott. - Minden tömeggel bíró és forgó test, forgása révén rendelkezik a mágnesesség vagy inkább a gravitációs, egyirányú áramlás tulajdonságaival, és a mágneses nyomaték és az impulzusnyomaték mennyisége, mint ezt kétségtelenül tudja, mindig arányos egymással: Meredith magában mosolygott. Egy kísértet előadást tart alapszinten a fizikából. No jó, hát nem annyira alapszinten. Eszébe jutottak a számok, amelyek fölött annyit izzadt. De nagyon jól el tudta képzelni azt a fekete ruhás professzort, aki Gergely testvér hangján szólal meg a tantermi tábla előtt. - Vegye valamelyik csillagot! - folytatta a hang. - Mondjuk a tüzesormú 78-Virginist, amelynek hatásait száz éve állapították meg, és állítsa szembe egy hasonló tömegű, ellentétes irányban forgó csillaggal. Mi következik ebből? Energiagörbület, ugyanaz, amelyet mi használunk, valahányszor materializálódunk. De történik még valami más is, netán levezette már tökéletlen okfejtésemből? - Igen - vigyorgott Meredith. - Időgörbület. - Ó! - cseppnyi csalódás érzett a hangban. - De megizzadtam, míg rájöttem - tette hozzá gyorsan Meredith. Gergelynek láthatólag hízelgett a beismerés. - Szilárd testek az időben - folytatta. - Néhány hete, miután kiszámítottam, hogy mezőm bizonyos szempontból ugyanolyan hatalmas, mint a 78-Virginisé, függőleges vonal mentén forogtam, és néhány nappal visszaküldtem az időben a legközelebbi követ, amely rendelkezésemre állt a laboratóriumi bizonyításhoz. Tudván, hogy a hatás logikusan növekedni fog, ha a magaméhoz fogható erejű mező mentén forgok, rábeszéltem Jakab testvért az együttműködésre. Az eredményt már ismeri. - Milyen messzire? - Matematikai számításaim szerint a XII. századba, abba a korba, amikor éltünk. Méltányolnám, ha kifejtené véleményét az ezzel kapcsolatos paradoxonokról. - Természetesen - mondta Meredith. - Először menjünk végig a számításain. Ha egybevág az enyéimmel, akkor esetleg tanácsolhatnék valamit. De ugye megérti, hogy nem áll módomban átengedni több dobozt? - Tökéletesen. Elismerésemet kell kifejeznem cégének ezért a felséges táplálékért. Ha ideadná a fényképezőgépből az infravörös filmtekercset, akkor az emulzión a sötétben is láthatóvá tudnám tenni számításaimat. Köszönöm. Kár - dünnyögte Gergely -, hogy nem láthattuk a saját szemünkkel, mihez kezdtek az önök termékével kolostorunkban. Amikor 1139-ben egy ragyogó nyári reggelen csak nem érkezett meg a Selcor-kolostorba a napi szállítmány Csodapite, több ezer csalódott menekükt maradt éhen. Dom Holland, a perjel, aki ép elméje vagy legalábbis lelkinyugalma szerencséjére nem volt abban a helyzetben, hogy különválassza az okot az okozattól, a táplálék elmaradtát annak a ténynek tulajdonította, hogy két szerzetese siralmas módon bűnbe esvén, vétett az erkölcsi törvények ellen. Paráználkodván egy menekült asszonyi állattal a konyhakertben, méltatlanná tették a kolostort a további csudás adományokra, mondta a perjel. Gergely testvért és Jakab testvért, a hitvány szerzeteseket, szigorúan megbüntették, és erőteljes teológiai nyelvezettel kilátásba helyezték, hogy alighanem több száz évbe is beletelik, mire, bűneiket kellőképpen levezekelvén, elnyerendik az örök üdvösséget.

Egy másik ragyogó nyári nap reggelén Malachi Pennyhorse tiszteletes és Stephen Samson a lelkész kényelmes dolgozószobájában várakoztak Sidney Meredithre. Ő jött, belesüppedt egy százéves, kényelmes bőrszékbe, és a lángok felé nyújtotta a mező füvétől harmatos cipőjét. Hálásan elfogadta a pohár whiskyt, és beleszürcsölt. - A dobozok megvannak - mondta -, és mostantól ott is maradnak a raktárban, amíg a darálók el nem szállítják őket. Valami különös sajnálkozás volt a hangjában. - Remek - örvendezett Samson. - És most talán azt is elmondhatná, mi történt tegnap. - Akkor - kezdte Mr. Pennyhorse - maga... izé... rokonszenvesnek találta a bárányaimat? - Azoknak bizony - sóhajtott és mosolygott egyszerre Meredith. - Ehhez a Gergely testvéréhez foghatóan mohó és előítéletektől mentes intellektuális érdeklődéssel még sohasem találkoztam. Majdnem földhöz vágott az energiamatematika néhány területén. Tudtam volna használni az osztályomon. Belőle nagy kutató vált volna még. És Jakab testvér is egy rendes öreg szivar. Megjelentek előttem... - Hogyan szabadult meg tőlük? - vágott közbe Samson. - Maguk szabadultak meg maguktól. Gergely elmondta, hogyan húzták be, egymással szemben forogva, egymást metsző mágneses mezőkkel, a negatív időörvénybe a dobozokat, amely egyenesen visszasodorta a Csodapitét a XII. századba. Miután közösen végigvettük a számításait, azt javasoltam neki, hogy forogjanak együtt. - Micsoda? És úgy hozzák elő a dobozokat? - Nem, hanem magukat, egy majdani, vágyva vágyott állapotba. Gergelynek volt róla elképzelése, mi fog történni. Nekem is. ö, hála a kíváncsiságának, nemrég bukkant rá az okozatra. Csak ki kellett próbálnia. Együtt forogtak. A mezők nem oltották ki egymást, hanem megerősödtek. Annyi bemenő energia keletkezett, ami jóval túlpörgette a töltésüket a felvevőképességen és az egyensúlyon. És egyszerűen elmentek. Ahogy Gergely mondaná: elragadtattak. - Remélem, fölfelé - mondta gyengéden Mr. Pennyhorse. - Ámen - tette hozzá Samson. Fölfelé... Tiszta, bilincstelen Gondolat, amely a Földről elrugaszkodva, szabadon kószál villogó vad csillagok között... Gondolat a Gondolathoz, galaktikus végtelenségeken át, szavak nélkül, mégis gyorsan és tisztán, mielőtt kihunyna az Én... - Hogy miért nem jutott eszembe hamarább? Már évszázadokkal hamarabb elragadhattuk volna magunkat. - De akkor sohasem ehettünk volna Csodapitét. - Ez is egy szempont - értett egyet vele a Gondolat, amely valaha Gergely testvér volt. - Emlékszel még a harmadik dobozra? - kérdezte a Gondolat, amely valaha Jakab testvér volt. De nem kapott választ. A Csodapite emlékénél is fontosabb és sürgősebb dolga akadt a Gondolatnak, amely valaha Gergely testvér volt. Mohó kíváncsisággal, dugóhúzóvonalban fúródott bele egy csillag szivébe, hogy a helyszínen figyelhesse meg a hélium integrációját. Sóvágó Katalin fordítása

Manly Wade Wellman KI MÁS? Hiszek magának - mondtam végül az öregnek. - Olyan bizonyítékokat tárt fel előttem, amelyekből kiderül, valóban a negyven év múlva bekövetkező jövőből tért vissza ide. - Nyugodtan bízhatsz bennem, John - felelte. - De a tények önmagukért is beszélnek.

- Tehát közeleg egy háború - kezdtem -, amelynek nem lesz győztese... - Jobban mondva, csak vesztese lesz - mondta. - Azért jöttem vissza az időben pontosan ide, hogy megakadályozzam a kirobbanását. Gyere velem, John! Mondjunk el mindent a világ vezetőinek! Együtt meggyőzhetjük őket, hogy ezt a háborút minden eszközzel meg kell akadályozni! - Még egy dolgot magyarázzon el, kérem! - Mit? - Ha a mai naptól számított negyven év múlva ilyen idős lesz, akkor ebben a jelenben még fiatal ember lehetett - mondtam lassan, és saját magam előtt is tisztázni akartam a gondolatot. - Ha valóban ez a helyzet, akkor elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb összefut azzal a fiúval, aki valaha volt. Kedvesen elmosolyodott. - Mit gondolsz John, miért éppen téged választottak ki valamennyi most élő ember közül? - Jóságos isten! - Mondd, ki másban bízhatnék? Szántai Zsolt fordítása

Alan E. Nourse A COFFIN-KÚRA Aztán újfent bepermetezték magukat az élő vírussal, és imádkozva vártak az első tüsszentésre. De hasztalan. Növekvő elkeseredéssel meredtek egymásra. Holott életükben még sohasem érezték magukat ilyen egészségesnek. Amikor nyilvánosságra hozták a fölfedezést, dr. Chauncey Patrick Coffin volt az, aki a bejelentést megtette. Az már az ő nem kis agyafúrtságát dicséri, hogy az érdem oroszlánrészét magának tulajdonította. Az sem nagyon bántotta persze, ha netán túlságosan is el találja vetni a sulykot. Az eseményt a Kórházi Orvosok Amerikai Kollégiumának évi közgyűlésére, annak is az utolsó estéjére időzítették, és Coffin megtett mindent, hogy a hír bombaként robbanjon. És így is történt. A detonáció dr. Coffin legmerészebb reményeit is fölülmúlta, ami nem kis dolog. A végén, amikor kifelé ment a teremből, több újságíró tolongott körülötte, mint orvos. Mámorító este volt ez Chauncey Patrick Coffin, az orvostudományok doktora számára. Akadtak azonban olyanok is, akik nem örültek annyira ennek a szenzációnak. - Tiszta őrültség! - harsogta másnap reggel az intézet konferenciatermében a fiatal dr. Phillip Dawson. - Szemenszedett, gátlástalan ostobaság! Egyszerűen elment az eszed! Hát nem látod, mit csináltál?! Azon túl, hogy szépen cserbenhagytad a kollégáidat? Felkapta Coffin bejelentésének nyomtatott szövegét, és mint szablyával hadonászott vele. “Beszámoló a közönséges nátha kezelésére és gyógyítására a C. P. Coffin és tsai által kikísérletezett oltóanyagról.” - Nem tévedés, uraim, az áll itt, hogy “tsai”. Amikor az egész elsősorban az én ötletem volt, és Jake-kel közösen nyolc kemény hónapon keresztül vertük a fejünket a falba, és tessék, te most álnok módon kiállsz vele a nyilvánosság elé, mielőtt mi akár egy szót is közreadhattunk volna. - Ugyan már, Phillip! - simította végig párnás kezével hófehér üstökét Chauncey Coffin. - Hogy lehetsz ilyen hálátlan! Hiszen biztosra vettem, hogy örülni fogsz. Ilyen nagyszerű beszámoló, tömörségében, szikárságában egyértelmű és nagyvonalú - emelte föl a kezét. - Hallottad volna az üdvrivalgást, valósággal kibújtak a bőrükből. És láttad volna Underwood arcát! Már ez az egy megérte a húszéves várakozást... - És a riporterek! - csattant föl Phillip. - Ne feledkezz meg a riporterekről! - A sarokban csendben meghúzódó apró, fekete emberkéhez fordult. - Te mit szólsz ehhez, Jake? Láttad a reggeli lapokat? Ez a tolvaj, itt, nem elég, hogy kisajátítja a munkánkat, de az egész határban szertelötyköli, mint valami piros festéket. Dr. Jacob Miles bocsánatkérően köhécselt.

- Phillipet az egész dolog koraisága tüzeli úgy föl - mentegette a barátját Coffin előtt. - Hiszen alig volt időnk a szükséges klinikai kipróbálásra. - Badarság! - nézett Coffin Phillipre. - Underwood meg az emberei hat héten belül előálltak volna a maguk fölfedezésével. Ezzel bennünket lesöpörtek volna a pályáról. Mennyi klinikai próbát kívántok? Phillip, életed legrondább náthájával kínlódtál, amikor megkaptad az oltást. No és azóta, még mindig gyötör? - Nem, persze, hogy nem - ismerte el Phillip kelletlenül. - No és te, Jacob? Veled mi a helyzet? Még mindig szipákolsz? - Nem én. Vége a náthámnak. - És az a hatszáz diák az egyetemről? Vagy talán rosszul értettem a róluk szóló jelentéseket? - Nem, kilencvennyolc százalékuk huszonnégy óra alatt az utolsó tünetektől is megszabadult. Senki sem esett vissza. Ez az eredmény szinte a csodával határos. - Majd némi habozás után hozzátette: Persze mindössze egyetlen hónap... - Egy hónap, egy év, egy évszázad! Csak rájuk kell nézni! A világ legveszettebb náthája, és most nincs szipogás sem. - A doktor hátradőlt zömök testével az asztal mögötti széken, kipirult arca ragyogott az önelégültségtől. - Ugyan már, uraim, legyetek belátóak! Kérek egy kis pozitív hozzáállást! Még rengeteg tennivaló vár ránk. El kell mennem Washingtonba. Húsz perc múlva sajtókonferencia. Aztán a gyógyszergyárak. Csak nem leszünk a haladás kerékkötői? Itt van a kezünkben minden idők legnagyobb orvosi felfedezése: sikerült legyőznünk a közönséges náthát. Be fogunk vonulni a történelembe. És ebben az egyben csaknem fején találta a szöget. Csak a történelem süllyesztőjét kellett volna hozzátennie. A közvélemény mondhatni egyöntetű lelkesedéssel fogadta a vakcina hírét. Nem volt az emberiség történelmében egyetlen nyavalya sem, amely annyira általánosan elterjedt, annyira makacs és mindenki számára egyformán gyötrelmes lett volna, mint a közönséges nátha. Nem tisztelt az sem határokat, sem osztályokat; nagykövetek és szobalányok ugyanúgy csöpögő orral szipogtak és tüszköltek. A Kreml hatalmasságai szeles napokon valódi könnyeket hullajtva szipákoltak, és fújták az orrukat, mint ahogy a szenátus földrengető ügyek fölötti vitáit is tiszteletteljesen félbeszakította egy-egy orrfúvás vagy rekedt torok köszörülése. Az igaz, hogy sok más kórságnak rokkantság, sőt gyakorta halál járt a nyomdokában, ám a nátha milliókat kínzott, miközben makacsul ellenszegült a gyógyításra irányuló mégoly emberfeletti erőfeszítéseknek is. Egészen addig az esős novemberi napig, amikor öklömnyi betűs szalagcímek harsogták világgá: COFFIN KIÜTI A NÁTHÁT! Nincs többé csöpögő orr! FRICSKA AZ ORRFÚVÁSNAK! EGYETLEN OLTÁS VÉGEZ A TÜSSZÖGÉSSEL! Orvosi körökben úgy emlegették a csodaszert, mint Coffin-féle multicentrikus felsőlégúti vírusgátló vakcina, az újságok azonban nem kedvelték az efféle magasröptű elnevezéseket, ezért az egyszerűség kedvéért Coffin-kúráról cikkeztek. Az ordító szalagcímek alatt a világ legismertebb riporterei megható részletességgel taglalták, micsoda gigászi erőfeszítésükbe került Chauncey Patrick Coffinnak és munkatársainak, mire megoldották az évezredes rejtélyt. Hogyan sikerült nekik, hosszú évek kudarcai után, kitenyészteniük a közönséges nátha valódi kórokozóját, amelyről aztán kiderítették, hogy nem is egyetlen vírus, de még csak nem is a vírusok egy bizonyos csoportja, hanem egy multicentrikus (sokközpontú) vírusegyüttes, amely megtelepszik az orr, a torok, a szem lágy nyálkahártyáján, és bármikor képes arra, hogy megváltoztassa alapvető molekuláris szerkezetét, és így megakadályozza, hogy a szervezet belülről vagy az orvos kívülről megtámadja és elpusztítsa. Hogyan állt elő dr. Phillip Dawson azzal a hipotézissel, hogy a vírust csakis olyan antitest segítségével lehet elpusztítani, amely a vírusegyüttest elég hosszú ideig képes “befagyasztani” egy bizonyos állapotában ahhoz, hogy a szervezet védekező erői leszámolhassanak a betolakodóval. Hogyan koronázta végül siker az efféle

“bénító anyag” utáni szorgos kutatómunkát, minekutána sok-sok liternyi jelölt vírust fecskendezte be egy falka készséges kutya bőre alá (ez az állatfaj sohasem szenvedett náthában, ennélfogva az egész hercehurcát kedélyes közönnyel tűrte el.) Majd jött a kipróbálás. Elsőnek maga Coffin (akit a nyavalya különösen kínzó változata vette le a lábáról); utána a munkatársai, Phillip Dawson és Jacob Miles; őket követte egy sereg gondosan összeválogatott egyetemista, kiválogatásuk fő szempontja az volt, hogy mennyire súlyosak a tüneteik, mióta kínozza őket a kór, milyen könnyen, mennyire spontánul képesek elkapni a fertőzést, és mennyire hatástalan rájuk mindenféle ismert kúrálási módszer. Szánalmas látvány volt, ahogy azok a diákok három októberi napon keresztül gőzmozdony gyanánt fújtatva, krákogva és szipákolva és köhögve, az orrukat fújva, kivörösödött szemeikben tompa várakozással végigcsoszogtak Coffin laboratóriumán. A kutatók kezelésbe vették az anyagot - egy injekció a jobb karba, érzékenységi próba a balba. Aztán növekvő elégedettséggel nyugtázták az eredményt. A tüszkölés megszűnt, a szipákolás abbamaradt. Mély csend telepedett az egyetemi körzetre, az előadótermekre, a könyvtárra, a folyosókra. Coffinnak is megjött a hangja (munkatársai nem kis bánatára), és úgy ugrabugrált a laboratóriumban, akár egy kisfiú a vásárban. Tucatszámra jöttek a diákok felülvizsgálatra száraz orral és kifényesedett tekintettel. Egy-két nap sem kellett, és minden kétséget kizáróan megbizonyosodtak róla, hogy a célt elérték. - De biztosra kell mennünk! - szögezte le Phillip Dawson nyomatékkal. - Ez még csak az első próba. Most még egy nagyobb csoporton is el kell végeznünk a tömeges kísérletet. El kell mennünk a nyugati partra, és ott is vizsgálódnunk kell, úgy hallom, arrafelé a náthának egy másik változata garázdálkodik. Ki kell derítenünk, meddig tart az immunitás, azt is tisztáznunk kell, nem jelentkezik-e valamilyen nem várt mellékhatás... - ilyen és ehhez hasonló dolgokat dörmögött maga elé, miközben papírral és ceruzával a kezében fölvázolta a nyilvánosságra hozatal előtti teendőket. De mindenféle más szóbeszéd is szárnyra kelt. Állítólag a Stanford Egyetemen Underwood már be is fejezte a kísérleteit, és hónapokon belül nyilvánosság elé. tárja az eredményeit. Az első kísérletek drámai eredményei után ők sem hallgathatnak. Tragikus lenne, ha a túlzott aggályoskodás miatt alulmaradnának a versenyfutásban... [gy aztán hiába erősködött Phillip Dawson, hangja pusztába kiáltott szó maradt, minthogy Chauncey Coffin a főnöke volt. Mindazonáltal alig telt el egy hét, és magát Coffint is elfogta a kétség, hogy nem vágta-e túl nagy fába a fejszéjét. Arra számítottak, hogy a vakcina iránt nagy lesz a kereslet - ám még a Salkvakcina első napjainak rémes emléke sem készítette föl őket arra a tüszkölő-köhögő, kivörösödött szemű tömegre, amely a gyógyulás reményében meg rohanta őket. Az állami hivatalból náthamentes fiatal emberek nyomakodtak keresztül a város lakóinak sűrű tömegein, akik a zuhogó esőben követelőző feliratokat magasba emelve ott tolongtak a Coffinintézet körüli utcákon. Tizenhét gyógyszergyár kereste föl őket gyártási ajánlatokkal, árkalkulációkkal, terítési elképzelésekkel és a várható haszon színes grafikonjaival. Coffin elrepült Washingtonba, ahol éjszakába nyúló tárgyalásokon próbáltak megbirkózni a gyógyszer iránti igény szökőárszerű növekedésével. Az egyik gyár tíz napon belül ígérte a szert, a másik késznek mutatkozott egy hét múlva szállítani. Az első szállítmányt végül három hét és két nap alatt kapták meg, amelyet aztán három óra alatt mohón felszippantott a náthától szenvedő emberiség. Gyors repülőgépek vitték szét az értékes rakományt Európába, Ázsiába és Afrikába, milliónyi tű hatolt be milliónyi irha alá, és az emberiség egyetlen hatalmas, görcsös tüsszentéssel új korszakába vonaglott át. Természetesen, mint mindig, most is akadtak tartózkodók. - Bádob is én, bit dumálsz - emelte föl rekedt hangját Ellie Dawson, dühösen lobogtatva szőke fürtjeit. - Én deb akarok sebbiféle dáthaoltást. - De hát ez esztelenség! - korholta Phillip a feleségét mérgesen. Ez, legalábbis ezen az estén, nem az a bájos fiatal teremtés, akit feleségül vett, a szeme bedagadt, orra vörös és kisebesedett. - Már

két hosszú hónapja nyűglődsz ezzel a megfázással, teljesen értelmetlenül. Rossz rád nézni. Se enni, se lélegezni, de aludni se tudsz tőle... - Én deb akarok sebbiféle dáthaoltást - makacsolta meg magát az asszonyka. - De hát miért nem? Csak egy kis tűszúrás az egész. Meg sem éreznéd. - De én utálob a tűket - zokogta el magát Ellie. - Bért deb szállsz bár le rólab? Benj a te vacak tűiddel, és csak szurkáld vele azokat, akiknek tetszik. - Ó, Ellie... - Deb érdekel, én deb szereteb a tűket! - sikoltotta keservesen, és a férje mellére szorította az arcát. A férfi szorosan magához ölelte, a fülét csókolgatta, és vigasztaló szavakat dünnyögött. Ám szomorúan meg kellett állapítania, hogy minden hiábavaló. Ellie-t egyszerűen hidegen hagyta a tudomány; számára a náthaoltás vagy a himlő teljesen egyremegy, és nincs az a logika vagy a józan észre való hivatkozás, amely ki tudná zökkenteni az injekciós tűtől való beteges irtózásából. - Jól van no, édesem, senki sem akar semmi olyasmit rád kényszeríteni, amihez nincs kedved. - Külöbben is gondolj szegény papírzsebkendő-gyárosokra - szipogta az asszony, orrát egy rózsaszín papírkendőbe fújva. - Bi lesz az ő éhező csebetéikkel? - Te aztán tényleg náthás vagy - szimatolt bele a levegőbe Phillip. - Annyi kölnit locsoltál magadra, hogy egy ökröt is leterítene. - Letörölte az asszony könnyeit, és rámosolygott. - Menj, és hozd rendbe az arcodat. Mit szólnál egy vacsorához a Tutaj vendéglőben? Azt mondják, hogy ott csodás báránybordát lehet kapni. Az este kellemesre sikeredett. A bárányborda ízletes volt, talán a legjobb, amit valaha is evett, akármilyen jó szakács is Ellie. Felesége szünet nélkül törülgette csöpögő orrát, addig azonban mégsem volt hajlandó hazamenni, amíg be nem ültek egy moziba, és meg nem álltak valahol táncolni. - Hiszen alig látlak az utóbbi időben! - panaszolta az asszony. - Bind abiatt a vacak orvosság biatt, abivel az ebbereket eteted. Ebben persze sok igazság volt. A laborban se vége, se hossza nem volt a munkának. Ezért aztán a táncból is hamar hazatértek. Phillipnek minden perc alvásra szüksége volt. Éjszaka egyszer a felesége tüsszögési rohamára ébredt föl, és álmosan morgolódva a másik oldalára fordult. Mégiscsak furcsa, hogy éppen a náthaellenes szer feltalálójánk a tulajdon felesége az, aki nem hajlandó élvezni sok-sok hónapos munkájának a gyümölcseit. És nátha ide vagy oda, csöppet sem takarékoskodik a kölnivel. Hirtelen riadt föl, és nyújtózkodva fölült az ágyban. Riadtan körülhordozta tekintetét a szobában. Az ablakon sápadt reggeli napfény szűrődött be. Odalentről felhallatszott Ellie motozása a konyhában. Egy pillanatig úgy érezte, hogy megfullad. Kiugrott az ágyból, és a szoba túlsó felén lévő öltözőasztalra meredt. Valaki az egész átkozott üveget kiöntötte. A nehéz, émelyítően édeskés kigőzölgés felhőként telepedett a szobára. Minden lélegzetvételre csak egyre sűrűsödött. Izgatottan végigkutatta az asztalka tetejét, de egyetlen feldőlt üveget sem talált. A feje kóvályogni kezdett az émelyítő miazmától. Zavartan pislogott, remegő kézzel cigarettára gyújtott. Csak semmi pánik, nyugtatta magát. Bizonyára még öltözködés közben borította fel az üveget. Mélyet szippantott a cigarettából és azon nyomban fuldokló köhögés rázta meg, amint a torkát égető füst lehatolt a tüdejébe. - Ellie! - rohant ki a folyosóra köhögve. A gyufa bűze átadta helyét az égő dohány orrfacsaró szagának. Riadt pillantást vetett a cigarettára, és sietve bedobta a kagylóba. A bűz egyre erősödött. Feltépte a folyosói szekrény ajtaját, arra számítva, hogy gomolygó füst csap ki onnan feléje. - Ellie! Valaki felgyújtotta a házat! - Bi az ördögöt bondasz?! - kiáltott föl Ellie a lépcső aljáról. - De bolondozz, csak a pirítós égett oda.

Phillip kettesével véve a lépcsőfokokat lerohant a földszintre és ott kis híján beleszorult a levegő. A forró olaj súlyos szaga szilárd falként ütközött a mellének. Elkeveredett a forró kávé átható olajos illatával. Mire leért a konyhába, orrát befogva próbálta elállítani a szeméből ömlő könnyeket. - Ellie, mi a fenét csinálsz te itt?! - Hát reggelit - csodálkozott az asszony. - De hát honnan ez a bűz? A tűzhelyen az automata kávéfőző masina sokat ígérően pöfögött. A serpenyőben négy tükörtojás sistergett; a konyhaasztalon vagy fél tucat szalonnacsík szárítkozott egy papírtörülközőn. Kívánni sem lehetett ennél ártalmatlanabb látványt. Phillip óvatosan elengedte az orrát, és beleszimatolt a levegőbe. Szinte megfojtotta a bűz. - Azt állítod, hogy semmi furcsa szagot nem érzel? - Én deb érzek sebbilyen szagot, pukktub! - tiltakozott Ellie. - És a kávé, a szalonna?... gyere csak közelebb egy pillanatra! Az asszonyból csak úgy áradt a szalonna, a kávé, az odaégett pirítós szaga, de főleg a kölnié. - Reggel tettél magadra friss kölnit? - Reggeli előtt? e devettesd ki bagad! - Egyetlen cseppet sem? - sápadt el egyszerre Phillip, akár a fal. - Egy árva cseppet seb. Phillip megrázta a fejét. - Várj csak! Puszta képzelgés az egész. Csak a fejemben zajlik minden. A szüntelen munka, hisztérikus reakció. Egy perc, és rögtön elmúlik. - Öntött magának egy csésze kávét, tejszint, cukrot tett bele. Ám képtelen volt a szájához emelni, hogy belekóstoljon. Olyasféle bűz áradt belőle, mintha legalább három héten át avas fazékban forralták volna. A kávénak kávéillata volt, az igaz, de olyan erős, agresszív és émelyítően tömény volt, hogy betöltötte az egész konyhát, szinte égette a torkát, és könnyeket csalt a szemébe. Lassan megvilágosodott minden. Lecsapta a csészét, hogy kilöttyent belőle a kávé. A kávé, a kölni, a cigaretta. - A kalapomat! - nyögte elfulladva. - Add ide a kalapomat! Be kell rohannom a laboratóriumba! A városba menet egyre rosszabbodott az állapota. Hányinger környékezte, amint az előkertjében szürke felhőként az orrába csapott a nedves, rothadó talaj szaga. A szomszéd kutyája odarohant az üdvözlésére, átható kutyaszagot árasztva magából. Amíg a buszra várt, minden tovasuhanó autó fojtogató, mérges füstöt okádott feléje, és görcsös köhögésre ingerelte, miközben könnyező szemét törölgette. Rajta kívül mintha senki sem vett volna észre semmi rendellenességet. A buszozás valóságos kálvária volt. Nyirkos, esős nap volt, a busz belseje úgy bűzlött, akár a játékosok öltözője egy. nagyobb mérkőzés után. A szomszédos ülésre lehuppant egy álmos tekintetű férfi, arcán háromnapos borostával, és Phillipet valósággal fejbe kólintotta a régi diákkori emlék, amikor pénzkeresés végett sörfőző kádakat tisztogatott. - Szép reggelünk van, mi, dokikám? - lehelt rá az álmos szemű. Phillip elsápadt. Az ember ráadásul kolbászt evett reggelire. Az előtte lévő ülésen egy kövér alak kialudt szivarcsutkát szorongatott a fogai között, akár valami bűzös kinövést. Phillip gyomra forogni kezdett; arcát két kezébe temetve észrevétlenül próbálta befogni az orrát. Az intézet bejáratánál végre megkönnyebbült sóhajjal leugrott a buszról. A lépcsőn Jake Milesszal futott össze. Arca sápadt volt, rendellenesen sápadt. - Reggelt - köszöntötte Phillip bágyadtan. - Szép napunk lesz. Talán ki íog sütni a nap is. - Igen - hagyta rá Jake. - Szép nap... Te... hm... Jól vagy ma? - Hogyne, hogyne. - Phillip bedobta a kalapját a szekrénybe, kinyitotta a tenyészeteit rejtő inkubátor ajtaját, igyekezett úgy tenni, mint akinek sok a dolga. Ám elég volt egyetlen szippantás, és gyorsan becsapta az ajtót, s görcsösen megragadta a munkaasztal szélét. - Miért kérdezed?

- Csak úgy. Mintha kicsit megviseltnek látszanál. Csak ennyi. Némán egymásra meredtek. Aztán mintha összebeszéltek volna, egyszerre labor végén lévő iroda felé néztek. - Coffin már bejött? - Ott kuksol bent - intett a fejével Jake az iroda felé. - Magára zárta az ajtót. - No, az a gyanúm, hogy kénytelen lesz kinyitni - jegyezte meg Phillip. Az ajtót egy szürke arcú dr. Coffin nyitotta ki, és sietve a falhoz hátrált. A szobában erős konyhai szagtalanító illat terjengett. - Maradjatok ott, ahol vagytok! - visította Coffin. - Ne gyertek közelebb! Most nem tudlak fogadni benneteket. El vagyok foglalva. Sürgős intéznivalóim vannak. - No, ne mondd! - gúnyolódott Phillip. Beintette Jaket, és magukra zárta az ajtót. Aztán Coffinra támadt: - Nálad mikor kezdődött? - Tegnap este, közvetlenül vacsora után - felelte Coffin, egész testében remegve. - Azt hittem, nyomban megfulladok. Fölkeltem, és egész éjjel az utcákat róttam. Uramisten, micsoda bűz! - Jake? Dr. Miles a fejét ingatta. - Valamikor reggel felé. Már azzal ébredtem. - Engem meg akkor kapott el - mondta Phillip. - De hát nem értem! - nyöszörgött Coffin. - Mintha rajtunk kívül senki sem érezne semmit. - Ne felejtsd el! - figyelmeztette Phillip -, hogy elsőként mi hárman alkalmaztuk a Coffin-kúrát. Te, én meg Jake. Már két hónapja. Coffin homlokát kiverte a verejték. Növekvő iszonyattal meredt a két férfira. - No és a többiek? - Az a véleményem - jegyezte meg Phillip -, hogy lóhalálában valamilyen látványos dologgal kell kirukkolnunk. - Most az a legfontosabb - szögezte le Miles -, hogy titokban maradjon a dolog. Nem szabad, hogy a legkisebb szó is kiszivárogjon, amíg végleg nem tisztázzuk a dolgot. - De hát mi történt?! - visította Coffin. - Körös-körül azok az irtózatos bűzök. Te, Phillip, te reggel elszívtál egy cigarettát. Még innen messziről is tisztán érzem a szagát, és szinte csípi a szemem. Ha nem volnék bizonyos az ellenkezőjében, azt hihetném, hogy legalább egy hete egyikőtök sem látott szappant. A város minden illata egyszerre büdösre fordult. - Helyesebben meghatványozódott - igazította ki Jake. - A kölni továbbra is megőrizte édes illatát, csakhogy több a kelleténél. Ugyanez a helyzet a fahéjjal, kipróbáltam. Félóráig sírtam tőle, de végig fahéjillata volt. Nem, szerintem az illatok semmit sem változtak. - Hát akkor mi változott? - Minden azt mutatja, hogy az orrunk - járt föl s alá a szobában Jake izgatottan. - Ott vannak példának okáért a kutyák. Azok sohasem voltak náthásak, és gyakorlatilag az orrukból élnek. Vagy a többi állat, amelynek a léte a szaglásától függ; ezek közül egyik sem szenved semmi olyasmiben, ami akár a legtávolabbról is emlékeztetne a közönséges náthára. A multicentrikus vírus kizárólag a főemlősöket támadja meg és élősdi erejét egyedül az embernél teljesíti ki. Coffin szánalmasan ingatta a fejét. - De honnan jött elő egyszerre ez a szörnyűséges bűz? Hetek óta nyoma sincs nálam a náthának... - Hát persze! Hiszen éppen erről beszélek! - erősködött Jake. - Mert miért érezzük meg egyáltalán a szagokat? Azért, mert az orrunk és a torkunk nyálkahártyájába beágyazódva parányi szagérzékelő idegvégződések rejtőznek. Csakhogy ezzel egyidejűleg, akár náthásak vagyunk, akár nem, egész életünk folyamán mindig ott találjuk a vírusokat is. Ezek szüntelenül ott vannak, ott élősködnek ugyanazokban az érzékeny szövetekben, melyek otthont adnak a szagérzékelő idegvégződéseknek, megbénítják, elnyomják azokat, és mint érzékszerveket gyakorlatilag használhatatlanná silányítják őket. Nem csoda hát, hogy eddig elkerültek bennünket a szagok. Azoknak a szegény kis idegvégződéseknek semmi esélyük nem volt rá, hogy érvényesüljenek! - Amíg mi meg nem jelentünk, és el nem pusztítottuk a vírust - vetette közbe Phillip.

- Á, dehogyis pusztítottuk el. Mindössze megfosztottuk attól a fölöttébb kényes védőmechanizmustól, mely immúnissá teszi a szervezet normális védekező erőivel szemben. Jake föltelepedett az asztal szélére, fekete arca megfeszült. - Ez alatt a két hónap alatt, amióta megkaptuk az oltást, élethalálharc zajlott le a szervezetünk és a vírus között. És a vakcina segítségével a szervezetünk győzött, ennyi az egész, az utolsó védőállásait is bevette egy olyan betolakodónak, amely szinte azóta integráns része a szervezetünknek, hogy kifejlődtek a főemlősök. És most azok a megnyomorított kis idegvégződések először kapnak lehetőséget arra, hogy működjenek. Coffin felnyögött. - Isten legyen irgalmas hozzánk! Azt hiszed, hogy még rosszabb lesz? - Egyre rosszabb és rosszabb - mondta Jake. - Kíváncsi vagyok rá - tűnődött Phillip -, mit fognak mondani az antropológusok. - Hogy érted ezt? - Hátha valamikor az őstörténet során lezalott egy szimpla mutáció, egy olyan parányi elváltozás az anyagcserében, amely a főemlősök egyik ágát sebezhetővé tette a betolakodóval szemben, míg a többi továbbra is immúnis maradt vele szemben. Mi más oka lett volna annak, hogy az ember szellemileg kiteljesedett, és az izmai helyett az agyát használva a többiek fölé kerekedett? Lehet-e jobb magyarázat erre annál, hogy útközben valahol hirtelen elveszítette a szaglását? - Hát most aztán visszakapta - fakadt ki Coffin elkeseredetten -, és az a gyanúm, hogy egy csöppet sem fog neki örülni! - Ebben biztos vagyok - értett egyet Jake. - Szerintem haladéktalanul hajszába kezd, hogy megtalálja a bőnösöket. És mindketten Coffinra néztek. - Ugyan, fiúk, ne nevettessétek ki magatokat! - szabadkozott Coffin feszengve. - Ebben mindnyájan egyformán benne vagyunk. Hiszen nem te mondtad, Phillip, hogy elsősorban a te ötleted volt? És most itt hagynál engem egyedül a pácban? Megcsörrent a telefon. A titkárnő ijedt hangja bégetett bele: - Dr. Coffin?! Egy perccel ezelőtt felhívott egy diák. Azt mondta... azzal fenyegetőzött, hogy föl akar jönni önhöz. Most azonnal, egy perccel sem később... - Nem érek rá - hebegte Coffin. - Senkit sem fogadhatok. És ne kapcsoljon be senkit... - De hát már úton van fölfelé - modta a lány ijedten. - Azzal fenyegetőzött, hogy puszta kézzel megfojtja önt. Coffin lecsapta a kagylót. Arca akár az agyag. - Keresztre fognak feszíteni! Jake, Phillip, nem hagyhattok itt magamra! Phillip fölsóhajtott, és kinyitotta az ajtót. - Küldjön le egy lányt a fagyasztóba, és hozzon föl minden élő vírust, amit csak talál. Szerezzenek néhány beoltott majmot és pár tucat kutyát. - Majd Coffinhoz fordulva: - És hagyd abba a nyavalygást! Te vagy itt a nagy sztár, és akár tetszik, akár nem, te fogod kezelésbe venni a követelőző tömegeket. - És ti mit akartok csinálni? - Halvány fogalmam sincs róla - vallotta be Phillip -, de akármit teszek is, te sem úszód meg olcsón. Meg kell találnunk a módját, hogy ismét megkapjuk a náthát, még ha belepusztulunk is. És kezdetét vette a csodálatra méltó, ám hiábavaló küzdelem. Orrukat és torkukat akkora adag tiszta élő vírussal ecsetelték be, amennyi egy közönséges halandót életreszóló tüsszögő-könnyező nyomorúságra kárhoztatott volna. Ám nem sikerült kicsikarni magukból akár egy árva szipogást sem. Hat különböző vírustörzset kevertek össze, és a torkukat öblögették, és bepermetezték magukat a bűzös folyadékkal, meg minden beoltott majmot, amelyet hirtelenjében elő tudtak keríteni. Egyetlen tüsszentés sem. Befecskendezték a bőrbe, a bőr alá, az izomba, a vénába. Lenyelték. Megfürödtek benne. Ám náthának nyoma sem volt.

- Lehet, hogy rossz vágányon indultunk el - vetette föl Jake az egyik reggelen. - Testünk védekező rendszere most éppen a legnagyobb teljesítményre van hangolva. Talán ha legyengítjük, akkor eljutunk valahová. És eltökélten nekivágtak. Koplaltak. Napokig egyvégtében ébren tartották magukat, míg a kimerültségtől le nem ragadt a szemük. Gondosan összekotyvasztottak maguknak mindenféle vitaminmentes, fehérjementes, ásványisó-mentes ételeket, amelyeknek olyan volt az íze, akár a papírragasztónak, s a szaguk még annál is rosszabb. Nedves ruhában parádéztak, meg tocsogó cipőben, kikapcsolták a fűtést, és kitárták az ablakokat a harapós téli levegőnek. Aztán újfent bepermetezték magukat az élő vírussal, és imádkozva vártak az első tüsszentésre. De hasztalan. Növekvő elkeseredéssel meredtek egymásra. Holott életükben még sohasem érezték magukat ilyen egészségesnek. Leszámítva persze a szagokat. Abban reménykedtek, hogy talán idővel meg tudják szokni. De hiába. Sőt minden nappal csak rosszabbodott valamelyest. Olyan szagokat is észrevettek, amelyeket addig álmukban sem éreztek - mérges szagokat, undorító szagokat, olyan szagokat, amelyek ökiendezést keltve a mosdóhoz kesgették őket. Orrdugóik egykettőre elveszítették hatékonyságukat. Az étkezések felértek számukra egy kínszenvedéssel; ijesztő mértékben fogyásnak indultak. Csupán a nátha kerülte el őket. - Szerintem be kéne benneteket zárni! - korholta az egyik szomorú reggelen Ellie Dawson kékre vált arcú, reszkető férjét, miközben kiráncigálta a jeges zuhany alól. - Egészen elment az eszetek! Meg kell akadályozni, hogy kárt tegyetek magatokban. - Hát nem érted? - nyöszörögte Phillip. - Muszáj megkapnunk a náthát. - De hát miért?! - csattant föl Ellie. - És ha nem kapjátok meg? Akkor mi lesz? - Ma háromszáz diák vonult föl az intézet elé - magyarázta Phillip türelmesen. - Azt kiabálták, hogy a szagok őrületbe kergetik őket. Még a legjobb barátaik közelségét sem képesek elviselni. Követelték, hogy csináljunk valamit, mert különben vér fog folyni. Holnap ismét odajönnek, és még vagy háromszázan. És ez még csak a kezdeti kísérletek következménye! Mi lesz, ha tizenöt millió ember ébred föl arra, hogy egyszerre ellenük fordult a saját orruk? Egész testében megrázkódott. - Láttad az újságokat? Az emberek máris úgy szaglásznak maguk körül, akár a vérebek. És most látjuk igazán, hogy milyen alapos munkát végeztünk. Képtelenek vagyunk megtörni, Ellie! Nincs semmi, amibe belekapaszkodhatnánk. Azok az antitestek túlságosan is jól végzik a dolgukat. - Mért nem kerestek valamilyen más antitestet, az majd ellátják a bajukat - javasolta Ellie nagylelkűen. - Ide hallgass, hagyd a buta vicceidet! - Eszemben sincs viccelődni. Törődök is vele, mit csinálsz. Én csak azt akarom, hogy visszakapjam a férjemet, aki nem fintorgatja az orrát a szagokra, és megeszi, amit főzök, és nem didereg korán reggel hat órakor a hideg zuhany alatt. - Tudom, hogy ez milyen nyomorúságos állapot - ismerte el a férfi tehetetlenül. - De halvány gőzöm sincs, hogy lábalhatnánk ki belőle. A laborban már ott találta Jake-et és Coffint tanácstalan beszélgetésbe merülve. - Nem bírom tovább! - fakadt ki éppen Coffin. - Könyörögtem, hogy adjanak még egy kis időt. ígértem nekik mindent, csak a gatyámat nem. Képtelen vagyok még egyszer a szemükbe nézni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. - Már csak néhány napunk maradt - jegyezte meg Jake komoran. - Ha addig nem állunk elő valamivel, akkor eláshatjuk magunkat. Phillip egyszerre a fejéhez kapott. - Tudjátok, mit gondolok? - szögezte a mellüknek hirtelen. - Azt, hogy sült bolondok vagyunk mindahányan. Annyira felhergeltük magunkat, hogy elfelejtettük használni a fejünket. Azok meg közben mindvégig ott ültek az orrunk előtt, és pislogtak ránk. - Kikről beszélsz?! - csapott le rá Jake.

- Az antitestekről - bökte ki Phillip. - Szentséges ég! - Ugyan, én halálosan komolyan beszélek - erősködött Phillip csillogó szemmel. - Mi a véleményetek, hány diákot tudtok összeterelni, hogy segítsenek nekünk? Coffin nagyot nyelt. - Hatszázat. Mind ott van odakint az utcán, egy lincshangulatba hergelt, vérszomjas tömeg. - Helyes, azt akarom, hogy jöjjön ide mind. És szükségem van még néhány majomra. Náthás majomra, minél súlyosabb a betegségük, annál jobb. - Tudod te egyáltalán, mit csinálsz?! - aggályoskodott Jake. - Nem én - jelentette ki Phillip sugárzó arccal -, csak annyit tudok, hogy ilyesmit még sohasem próbáltak ki. De talán ideje, hogy végre csak az orrunk után menjünk... Az árhullám két nappal ezután kezdett tetőzni... néhány ember itt, egy tucatnyi amott, de ahhoz elég, hogy beváltsa a.sajtó legvadabb előrejelzéseit. A bumeráng visszaütött. A laboratórium ajtaja zárva, a telefonok kikapcsolva. Odabent lázas és bűzös - tevékenység folyt. A három kutatónál a szaglási érzékenység a tetőpontjára hágott. Még a Phillip kitervelte apró gázálarcok sem védték meg őket az átható bűzfelhők szünet nélküli ostromától. A bűz azonban nem akadályozta meg őket a munkában. Teherautószámra érkeztek az intézetbe a tüsszögő, köhögő, könnyező, szipákoló majmok tucatjai. A górcsövekkel zsúfolt tenyésztálak dugig megtöltötték az inkubátorokat meg a munkaasztalokat. Napról napra hatszáz diák vonult át a laboratóriumon, meztelen karokkal, kitátott szájakkal, morgolódva, de együttműködésre készen. Az első hét végére a majmok fele kigyógyult a náthából, és nem is volt képes elkapni többé; a másik fele új fertőzésben szenvedett, és képtelen volt megszabadulni tőle. Phillip komor elégtétellel nyugtázta ezt az eredményt, és magában dörmögve tett-vett a laborban. Két nappal később kitörő örömmel szorongatott a hóna alatt egy bánatos képű kiskutyát. Ez a kölyökkutya a maga nemében egyedülálló volt a világon. Ugyanis csodák csodájára náthásan prüszkölt és szipogott. Végre eljött a nagy nap, amikor Phillip karján a bőre alá fecskendezték a tejszerű folyadékot, és bőkezűen bepermetezték a vírussal az orrát meg a torkát. Aztán lepihentek, és várták a hatást. Három nappal később még mindig várakoztak. - Az elgondolás nem volt rossz - szögezte le Jake rezignáltán, és reménytelenül becsukta a vaskos munkafüzetet. - Egy baj van csak, hogy nem vált be. - Coffin hol van? - Még három nappal ezelőtt összeroppant. Az idegei felmondták a szolgálatot. Egyre-másra akasztásról álmodott. Phillip mélyet sóhajtott. - Mi mást tehetünk, mint hogy beismerjük a kudarcot, örülök, Jake, hogy együtt dolgozhattunk. Sajnálom, hogy így alakult a dolog. - Nagy kísérlet volt, öregem. Nagy kísérlet. - No igen, még mindig jobb, mint felőrlődni a... Phillip tágra nyílt szemmel elhallgatott. Az orrát mintha csiklandozni kezdené valami. Mélyet lélegzett, aztán még mélyebbet, amint egy rég halott reflex életre kelt, megrázta a fejét, hátradőlt és hapci! - Az elgondolás pofonegyszerű volt - dicsekedett később Ellie-nek, miközben friss mustárt kent a mellére, és újabb adag forró vizet töltött a lábfürdőjébe. - Baga a gyógybód is ezen búit: az adtigéd - adtitest-reakció. A vírus elled bár begvolt az adtitest; amire bég szükségünk volt: valabilyen adtitest az adtitest ellen. - Hatalmasat tüsszentett, és üdvözült mosollyal orrába dugta a csepegtetőt. - És győzik majd a termelést? - Annyi ebbert el tuddak látni, abennyi újból beg akarja kapdi a dáthát - bizonygatta Phillip. Biddössze egyetled bökkedő csúszott közbe. - Miféle bökkenő? Phillip bólogatva és lelkesedést mímelve rágta a sültet. Olyan íze volt, akár egy nedves szivacsnak.

- Ez a szer, abit kidolgoztunk, igazán jó bunkát végez. Kicsit túlzottan is jót. - Kifújta az orrát, és új papírzsebkendő után nyúlt. - Bár tévednék, de az a gyadúb, hogy ez a dátha véglegesen hozzáb szegődött - tette hozzá bánatosan. - Hacsak deb sikerül valabilyed ellenszert találdob az ellentest elledi ellentest elled... Bárányi Gyula fordítása

Marta Randall TITOKZATOS VÁNDOR És fölébredvén érzem majd a combját a térdhajlatom alatt, karját a derekamon, fejét a mellemen, lélegzete könnyen röppen álmában, haja a vállamat csiklandozza, barnán és aranylón... I. A nő végig követte a férfit az egész galaxison Kétszer is. Mindig csak egy hajszálnyival érkezett későn. Mindig éppen azután, hogy a rakéta elröppent, a hajó elvitorlázott, a tau-hajó épp az előző nap távozott, és őt is magával vitte. Gardénián azt mondták neki, hogy elment megnézni a Feltámasztottak szertartásait. Körbesiklott a glóbusz felszíne körül, a siklóval a végső határig ereszkedett a sakktáblaszerű dzsungel fölé, és abban a pillanatban érkezett oda, amikor még megpillanthatta a férfi rakétájának vékony lángcsíkját, amint az Ébredés Helyétől elhúz a kikötő felé. Végigkövette az egész úton, Asperity, Quintesme, Jákob Világa, Új Akaba felé, ahol mintha látta volna, amint belép egy égszínkék mecsetbe. De megint csak elvétette. Tovább hát, Alsó-Ninivébe. Polter-geistre. Jászon Ugródeszkájára. Végig a még nevesincs csillagok mellett. Helyet foglalt a leggyorsabb, legfürgébb hajókon, kitalálta a férfi legkószább elképzeléseit is. Volt nála valami a számára, beültetve a combja bőre alá. Melegen és titokban tartotta ott, bár egyikre sem lett volna szüksége. Lehet, hogy neki sem kell már, biztosan rég elfelejtette, hogy egyáltalán létezhet, de mégiscsak ott volt nála, és át akarta adni neki. Mellesleg szerelmes is volt belé. Murphy leszállóhelyén ugyanabban a szállodában éjszakáztak, anélkül hogy tudtak volna egymásról. A férfi testideje szerint egy álmatlan hajnalon érkezett, a ragyogó reggeli fényben. Bejelentkezett, aludt egyet, a bolygó szerinti délben fölkelt, és megkérdezte azt, aminek megtudakolásához a nő már túl fáradt volt. Ebből tudta meg, hogy éppen csak elkerülték egymást. A nő számára nem volt hely a hajón. Nem sírt, bár kedve lett volna hozzá. De ugyan mi haszna? Otthon a gyerekei felnőttek, majd visszafiatalodtak, városok hanyatlottak le és virágoztak föl, ő maga pedig közben sokszor meghalt: az Asperityn földi idő szerint 1852-ben, Jászon Ugródeszkáján F. I. 3042-ben, a Lágy Conception nevű bolygón F. I. 1153-ban. Konstantinápoly romba dőlt, miközben a határőrökkel vitatkozott, Új Jeruzsálem a csillagokba szárnyalt, mialatt egy idegen karjaiban aludt az Endagme ll.-n. II. A tau-utazás nem föltétlenül művel különös dolgokat az idővel, sőt még azt sem állíthatjuk, hogy az idő művel furcsa dolgokat a tau-utazás alatt. Ha a tau lineáris mozgást, egyenes vonalat jelentett volna, amely a világmindenség egyéb egyenes, végtelen vonalai mellett halad, akkor még csak-csak mondhatnánk, hogy létezik valamilyen összefüggés az Y-tau és a Z-idő között, kimutatható lenne valamiféle megfelelés, és ezzel meghatározható volna a tau-váltást értelmező képlet. Hanem a tau egyáltalán nem így működik. Mondjuk, a Parnellről indulunk az Ararátra, s amikor megérkezünk, lehet, hogy a Parnellt még föl sem fedezték, vagy éppenséggel már századokkal ezelőtt elporladt a hosszú út ideje alatt. És a Parnell teleszkópjaiban világosan látható Ararát lehet, hogy még csupán a kialakulásának görcseiben vonagló, formátlan gázfelhő. A tau eljuttatja az embert egy bizonyos

helyre, de az idő a maga szándékai szerint működik, véletlenszerűen. Éppen úgy, ahogy a kikötők, azok a tátongó szájak, amelyek a valóságos teret összekapcsolják a tau-térrel. Azután az időgépek... Képesek kiemelni egy hajót a tau világából, és átirányítani a valóságba, éppen a kívánt időben. Ami lehet is meg nem is héthavi távolságban egy hét hónapos út kezdetétől. Ugyan miért néznénk le egy kiégett, de valaha zöld bolygó lehetőségeit pusztán azért, mert pusztulása a Föld óceánjainak létrejötte előtt négyezer évvel következett be? Vagy, mondjuk, azért, mert még meg sem született a valóságos térben? Az emberiségnek, lám, nem volt elég az univerzum játszótér gyanánt, ezért belevetette magát a múltba és a jövőbe, és szépen eltévedt a csillagok korának útvesztőjében. III. A nyomot a Nueva Aztecán elveszítette. Hosszú órákat és napokat töltött azok fölkutatásával, akik kiszolgálták vagy legalább látták őt a piramisbolygón eltöltött rövid tartózkodása alatt. A szálloda egyik londinere fél füllel hallott róla, hogy útja folytatását a Leman felé tervezi, a kikötői utaslistákon viszont nem szerepelt a neve azon a vonalon. A Gyarmati Hivatal adminisztrációjának információja szerint a Pokol Tornácára folyamodott vízumért, de az ottani följegyzésekben sem szerepelt a neve. A nehéz sörtől megmámorosodott, majd kijózanodott a gőzfürdőben, elfogadta a Col Ad éves ünnepségére szóló meghívást; és az estét egy sarokban összekuporodva töltötte el, és közben reménytelenül böngészte az áttetsző helyiség lármája és bűze közepette föl-fölvillanó Központi Galaktikus Híradó háromdimenziós közleményeit. Végigszondázta a bolygón képviselettel rendelkező valamennyi hajóstársaságot, majd hátradőlt és várta, mit válaszolnak a kérdéseire. Azok csak a következő bolygóhónapban futottak be, mind nem, nem és nem, egészen öt évig visszamenőleg és akkor is egy teljesen más szektorból. Úszkált a beltenger mélyvörös vizében, és hosszú szafarikat tett a bolygó egyenlítője mentén körbe futó végtelen síkságokon. Éjszakánként a combjára szorította a tenyerét, és eszébe sem jutott a hazatérés. IV. A férfi vele volt, amikor a lánya világra jött, súlytalanul lebegve mellette a gömblaboratóriumban, miközben a teste a szülés görcseiben vergődött. Tudatát feszült, hipnotikus révületbe szenderítette, segített megfékezni vágtató szívverését, meleget árasztott a parányi lélekre, aki a napvilágra törekedett testének börtönéből, és végül átvette az orvosoktól a ráncos, nyivákoló csecsemőt, hogy a karjába tegye, és megossza vele szülői örömét. A szülés előtti utolsó hetekben attól rettegett, hogy a bekövetkező változás majd a szerelmüket is eltorzítja, hogy az új, feszült helyzetben majd elhal a három hónappal azelőtti első szerelmi együttlétük perzselő tüze. Mégis elfogadta a nő énjének ilyen megkettőződését, ahogy korábban domborodó hasát is, azzal az ádáz gyöngédséggel, amely a maga módján megfelelt a másik, iránta érzett határtalan szeretetének. A férfi otthagyta az Interplanetárisokat, és a Földhöz közelebb vállalt megbízatást, ő viszont visszautasított egy mérnöki munkát, amely által keresztülvághatott volna a fél szektoron, és megelégedett azzal, hogy kisebb ugrásokkal közelítsen a Földi Végek felé. Gondosan megtervezték földi találkáikat: mindig egy-egy planetáris héttel a távozásuk után tértek vissza. A biológiai koruk változásaival nem törődtek, nem számított, hogy fölváltva hol egyikük, hol másikuk fiatalabb vagy öregebb a másiknál. Ha az ember bolygón kívüli munkát vállal, ezzel elfogadja a planetáris idő és a biológiai életkor változásait is. Szerették egymást, és emellett a valós életkornak nem volt semmi jelentősége. Az időváltások azonban megnehezítették más változások fölismerését, nehezebb volt fölismerniük, melyek voltak a korral járó természetes eltérések, és milyen természetellenes torzulások származtak a betegségeiktől.

Mindaddig, amíg a változások nem váltak nagyon szembeötlővé. Most tehát neki kellett várószobákban ücsörögnie, ahol idegesen várta, nem egy gyermek megszületését, hanem orvosi leletek, diagnózisok kimondását, valamely betegség megállapítását. Eleinte reménykedve, később a férfi növekvő kétségbeesésével szembeszegülő hittel. Várakozott. A lánya életéből kettő, a sajátjából hét, a férfiéból hat múlt el, amikor közölték vele, hogy szerelmének rövidesen meg kell halnia. V. Aznap este, amikor az utolsó lesújtó leletet megkapta, sötét, szorosan tapadó ruhát húzott nyurga testére, és elmerült Azteca éjszakájában, hogy igyon, dohányozzon, nyeljen, szívjon, pörögjön, kilépjen magából... méghozzá, ha lehet, mindezt egyszerre. Magasan kezdte, és az éjszaka folyamán egyre mélyebbre süllyedt: a legnagyobb piramis csúcsa fölött lebegő kristálykocka méltóságos eleganciájától egy tengerparti sziklaszirt oldalához ragasztott drága turistaklubon, a szenzorimportőrök attaséjának rezidenciáján rendezett közönséges tivornyán keresztül egy sarki kocsmáig, ahonnan végül úgy hajították ki öt keserű centauri után. Hajnaltájt félmeztelenül, egy asztalra borulva találta magát a Tengeri Barlangban, egy hírhedt űrhajósbárban, az öböl legmélyén, ahol már járt egyszer, kutatóútja kezdetén, csakhogy nem ilyen állapotban. Az előtte imbolygó, duplán látszó, összeégett arcra bámult, és föltette neki mindenkori kérdését. - Eegen, ismerem azt a derék fickót - válaszolta a repedtfazék-hang. Nagy nehezen kihámozta a szavakat a homályos hangfolyamból, mire sikerült csaknem teljesen kiegyenesednie és a kettős képet eggyé olvasztania. - Mikor? - Kábé három forgással ezelőtt. Az Augustine felé foglalt helyet. Különös fickó... valami szokatlan jelent meg vele együtt a hajón. - Az alak elhallgatott. - Még egy italt? - kérdezte a nő. - U-u, épp elég tele vagyok. - Ételt? - Kápét - próbálkozott a másik. - Hmm! Kápét. Oké! Mennyit? - Mennyit akar tudni? Eltöprengett, azután elnézést kért, fölkereste a mellékhelyiséget, kitisztította a gyomrát, az egyik automatából vett egy észheztérítőt, a fiolát hozzányomta a karjához, és érezte, amint az értelem hűvös hulláma visszatér belé. Visszasietett a bárba, és letelepedett a hírforrása mellé. Az összeégett arc felé fordult, és most, a kábulat torzító köde nélkül tisztán láthatta az űrsebeket, harci sérüléseket és a rút hegeket, ahol az egyik szemet maximális gyorsasággal és minimális hozzáértéssel gyömöszölték vissza a helyére. A vibraüveg pohárra kulcsolódó kéz ujjai vaskosak és torzak voltak, egyik egy, a másik kétíznyi hosszú, de egyetlenegy sem ép. A nyakán is hegek egész zuhataga húzódott lefelé, és tűnt el a kopott zubbony gallérja alatt, majd tűnt föl megint a karján és a kezén. - Csinos, mi? - kérdezte az űrjáró vigyorogva. Képtelenség volt megállapítani, hol értek véget a sebek, és hol kezdődött a szája. - Miért nem...? - Hozattam rendbe? Ki törődik vele? Még nem igazán komoly. Pár forduló után persze el kell majd takarítani, de úgyis visszaszerzem őket megint - vonta meg a vállát az űrhajós. - Kér még egy italt? - kérdezte a nő. - És kápét? - Persze. De mégis, mennyit tud? - Mennyije van? - Tudni akarom, mik voltak azok a beszállásával járó furcsaságok! - Tíz buznyák. - Buznyák?

- Egység, ruppó, világos? Csípőtáskájából előkotort egy tízest, letette az asztalra, és letakarta a tenyerével. - Beszéljen! - Nos, öt körül lett volna a röpte... - Augustine felé? - Eegen. - És mikor? - Öt buznyák. - Később. . - A maga bulija, hölgyem. Szóval mindent rendesen fölpörgettünk, a garatok már bemelegedtek, és éppen szedtük volna a sátorfánkat, amikor a fickó rohanvást magjelent Main felől, egyenesen a korláton keresztül. Talán még egy félórácska lehetett hátra a kilövésig, mikor ez az alak megkaphatta a helyét a várólistáról, és éppen csak hogy kiért a kikötőbe. - Tovább! - Az megér vagy tíz buznyákot. - A nyüves nyavalyát! Semmi különös nincs egy megkésett utasban, egy-kettő mindig akad. Az űrjáró megvonta a vállát. A nő fölemelte a szabad kezét, és rendelt a férfinak egy dupla agytörőt, magának meg egy ártalmatlan, zselés lónyálat. Az italok megérkeztek, a tálca egy pillanatig még ott lebegett a levegőben, míg a hüvelykujját rányomta az érzékelőlapra. Az üres poharak felröppentek rá, a tálca átlátszó fedele lecsapódott, majd az egész hangtalanul továbblebegett. - Nos, idaggya azt a tízest? - Csak ha kinyög végre tízre valót. Tekintetük összetalálkozott az asztal sugárzón fekete lapja fölött, majd a férfi lesütötte a szemét, és fölhajtotta agytörő italát. - Oké, hölgyem! A különös az volt, hogy nem az igazi nevét viselte. Áttolta elé a tízest, és egy ötöst tett a helyére. - És az Augustine... mikor? - Huszonöt körül, hét le. - A név? Nézte, amint a nő még egy ötöst csúsztat a tenyere alatt lapuló mellé. - Először a Johan Ab'naua nevet használta, de alig értünk a darukig, megkért, hogy... hmm... szabadítsam meg holmi régi terhétől. Azután John Albionnak nevezték. A nő odalökte a pénzt, hátradőlt, és kiitta az italát, Másnap helyet foglalt az Augustine felé induló járatra... huszonöt körül, hét le... Mikor megérkezett, a férfi már halott volt. VI. Vagyis hogy... Johan Ab'naua meghalt. A holttestet már előkészítették a temetésre, de ő megvesztegette a hullaház egyik alkalmazottját, hogy utoljára még megnézhesse. Egész teste görcsösen megfeszült, mialatt a magas termetű nő végigvezette a hűvös folyosókon, kinyitott egy súlyos ajtót, és betessékelte őt egy, minden oldalán számozott fülkenyílásokkal borított helyiségbe. Kezét önkéntelenül, könnyedén a combjára szorította, míg a nő megkereste a megfelelő ajtócskát, kinyitotta, és az áttetsző téglatest belebegett a terembe. A halottkém által a végéhez erősített lelet nagyon részletes volt. Jelzett valamilyen radioaktív roncsolást, és felsorolta a szervezetben talált különféle vegyszereket... vagy fél tucatnyit, amelyek mindegyike halálos mennyiségben volt jelen a szöveteiben. Beszámolt az egyes szervekben megfigyelhető víztúltengésről, és megállapította, hogy az elhunyt halála előtt tartósan víz alá merült. Érintette a fúziós sebesülések kérdését, és megkockáztatta, hogy a halottat talán fegyver szabadította meg végső szenvedésétől, vagy esetleg az volt a cél, hogy fölismerhetetlenné váljon. Vagy talán a sugárfertőzés, a mérgek és a víztöbblet leplezését szolgálta. Megjegyezte, hogy a maradványok alapján igen nehéz volt az azonosítása, és hosszan dicsekedett a végül is sikeres

művelet során elvégzett alapos és fáradságos munkával.A halottkém határozott állítása szerint tehát az üvegkoporsóban látható alaktalan massza volt Johan Ab'naua minden maradványa. Gyors pillantást vetett a doboz belsejébe, megköszönte kísérője segítségét, még egy kicsit meg is fejelte a csúszópénzt, és visszatért a szállodájába. VII. Emlékezett rá, hogy az időik többször keresztezték egymást azelőtt. Még mielőtt a férfi ilyen távolra merészkedett volna, még mielőtt ő azt a titkot beoperáltatta a combjába, és a nyomába eredt... a “mikorjaik” összefutottak és ismét kereszteződtek, és hol a férfi volt idősebb, ő fiatalabb, hol ő volt idősebb és a férfi fiatalabb... oda-vissza, többször is. Elképzelhető volt az is, hogy egy későbbi biológiai korában még találkozhat vele a halála előtt, és átadhatja neki a combja bőre alá bevarrt ampullát. A férfi halála nem lehetett kutatóútja befejezésének okozója. Hiszen az egész csak időzítés kérdése. Valahol, a tau kacifántos hurkolódásai között Johan/John még mindig élt. Valamikor ráadásul pontosan ezen a bolygón élt, de ez éppoly hozzáférhetetlen volt számára, mintha a tau nem is létezne. Voltak szabályok, amelyek biztosították a planetáris idő folyamatosságát, szigorúan kötelező törvények, amelyek tiltották, hogy bárki az első ottjártát megelőző időben az adott bolygóra tegye a lábát, hogy egyáltalán megjelenjen rajta. Hogyan lehetne elbírni különben a tolakodó káosszal, fenntartani legalább valamelyes épelméjűséget egy olyan életben, ahol a holnap a múlt héten volt, a tegnap a jövő évben lesz, ahol az ember ükapja beugrik egy italra éppen tíz perccel azelőtt, hogy az éppen soros, de még meg sem született szerető érkezése várható. Legalább olyan szigorúan igyekszenek betartatni a planetáris idő törvényét, ahogy a világmindenség maga ragaszkodik a tömegvonzás törvényéhez, vagy ahogyan a fény kénytelen követni a valóságos tér parancsait. Különben nyomban visszaröppenne az első, majdnem egymás mellett elsiklásuk utáni pillanatokba, számtalan bolygóra való leszállás előtti időbe. Azonnal visszaszállna John augustine-i életébe. Persze ha az embernek van rá elég ideje, pénze, hozzá megfelelő összeköttetése és bátorsága, akkor akármilyen törvény megkerülhető valahogy. Megváltoztathatja a nevét, különféle lenyomatait, átalakíthatja teste rejtett, azonosításra alkalmas ismérveit, elslisszolhat az idő őrzői mellett, és meglátogathatja saját jelenének múltját. John bizonyára meg is tette. Különben mit jelentene az a névváltoztatás? Miért veszett volna nyoma Nueva Aztecán, és miért heverne álnéven az az összeroncsolt tetem a hullaházban? Ő azonban nem ismételheti meg a férfi tetteit. Nincs meg hozzá a pénze, nincsenek megfelelő kapcsolatai, sőt talán még a bátorsága is hiányzik élete teljes megváltoztatásához. Tehát megint csak ugyanoda lyukadhat ki csupán: marad az időzítés. Fölkelt az ágyából, melegbe burkolta magát, és nekivágott a barátságtalan városnak, hogy kinyomozza a férfi halálának körülményeit. VIII. Augustine népe szuverén nemzet, a Világok Szövetségének bejegyzett tagja, következésképpen nehezebb volt tájékozódni felőle, mint a különböző űrhírügynökségeken keresztül Nueva Aztecáról. És a célja? Elfekvő, ahol bárki meghúzódhat hét évig, hacsak valamilyen rokona közben ki nem kéri. Talán hivatkozhatna valamilyen, Johan Ab'nauához fűződő rokoni kapcsolatára? Nem, Johanhoz ilyen néven nem. Sajnos. Hét év múlva persze a tárolási idő lejár. Ránézett a vele szemben virító, éles vonású hivatalnokarcra, és elvetette a vesztegetés gondolatát. A kikötőben sem járt nagyobb sikerrel. Az utaslisták bizalmas, titkosított dokumentumoknak számítottak. Az itteni hivatalnok viszont kedvesebbnek bizonyult: javasolta, hogy a helyi hírügynökségi anyagokba nézzen bele, a ki és belépők nyilvános listáiba, amelyeket nem a kikötői

hatóságok, hanem a vámhivatal állít össze. Ezért vásárolt tehát valamennyi nyilvános komputeridőt, és betáplálta a kérdéseit. Johan Ab'naua tíz héttel azelőtt érkezett a bolygóra. Holttestét négy napja találták meg a kikötői nagyed egyik eldugott sikátorában. Nem nagy eset. A szöveghez útlevelének holografikus képét mellékelték, amelyet nyilván a főkristály egy töredéke alapján készítettek, mivel a reprodukció homályos volt, és színtelen. Mégis fölismerte John Albion arcvonásait a mesterséges változtatások mögött. Ezzel megvolnánk. Az érintkezőt benyomta a hüvelykujjával, ezzel megszakítva a kapcsolatot, és ismét nekivágott a városnak. IX. Augustine világát ridegre, keményre, szögletesre és zordra akarták formálni, de a bolygó ellenszegült a szándékaiknak. Leggyakrabban előforduló kőzete ugyanis fénytörő kristály volt, kemény és csillogó, s mellesleg az egyetlen, amelyet építkezéshez használhattak. A város minden építménye kocka vagy téglatest alakú volt, kicsiny, szigorú ablakokkal és éles szögletekkel, de ragyogó, színváltó kristályból épült, tükrözte a játékos szél és a hőmérséklet minden változását, a kolostori szigorú tömbökből valami kábítószeres révület hihetetlen csodáit varázsolva elő. A lakosok céltudatosan jártak-keltek a vibráló fantáziaképek között, merev tekintettel, ridegen összeszorított szájjal, szorosan zárt öltözékben. Gyors léptekkel sietett el mellettük, tudván, hogy hideg tekintetük nem kifejezetten neki, hanem az egész világmindenségnek szól, amiért bolygójukat ilyenné formálva, ezt a csúnya tréfát űzte velük. Természetesen nem talál semmi nyomot. Semmi sem árulta el neki, mikor vagy hol érhette utol a halál a férfit az olajfoltos úttesten. Kétszer járta végig az utcát. Olyan figyelmesen vizsgálta, hogy már ismerősnek érzett minden kis beszögellést és sarkot, minden szeméthalmot és tócsát, minden falrepedést és színváltozást. Néma kérdéseire azonban sehol sem kapott választ. A falak makacsul megőrizték titkaikat, mire végül föladta és elment. X. A harmincórás nap lassan estébe fordult, és a kikötői nagyed számos műintézménye fölött már kigyúltak a hívogató cégérek. Elsietett előttük, nem látott semmit, sötét haja ráterült a ruhája gallérjára, és visszaverte a nyitott ajtókból kiszűrődő sejtelmes világosságot. - Hé, űrjáró, kell egy éjszaka? - Adj pár egységet, oké? - Tetves alak! - Hölgyem! - Ezért még megfizetsz, piszok! - Halló, asszonyom! Tovább! Tovább! Tovább! - Hölgyem, várjon! Érezte, amint súlyos kéz nehezedik a karjára, és fölemelte a szemét. A mellé szegődött űrjáró idegennek tűnt. - Igen? - Hé, hát nem emlékszik rám? Figyelmesebben megnézte. A férfi sohasem volt jóképű, de az arca most sima, a tekintete tiszta, szeme még nem véreres az éjszakától. Narancsszín hajtincsek, sűrű szemöldök, fülében füzérnyi idétlen kösöntyű, testén színjátszó műbőr ruha. Megrázta a fejét. - Ó, hát persze... látja, kipucoltattam magamat. Valami fickóról érdeklődött tőlem... Nueva Aztecáról, emlékszik már? - Ó, igen! - Megtalálta? - Lényegében igen. Meghalt.

- Az gond. - Az űrhajós fölvonta a szemöldökét. - Számít? - Igen, számít. - Kár. No jó, meghívom egy italra. Nekem is jól jön majd. Megvonta a vállát, és követte a férfit a homályos kocsmába, aki ujjával csettintett a felszolgálótálca után, amint letelepedtek a pult mellé. - Olyan zselés vacakot akar? A nő megrázta a fejét. - Akármi mást. - Oké. Két háromszintest! - utasította a tálcát. Szótlanul ültek, amíg megérkeztek az italok. Az űrjáró rányomta hüvelykujját a számladobozra, és elvigyorodott, amint a zöld fény kigyúlt. Odafordult a nőhöz. - Kifizettek - magyarázta. - Elkenődött? - Azt hiszem. - Van ez így. Lerázta magáról a fásultságát, és fölnézett a másikra. - Hogy sikerült ilyen gyorsan rendbe szednie magát? - Fölmentem Salra, és megcsináltattam a következő utamra. - Salra? - Salsipuedesre. Ó, de hiszen maga belevaló. Ismeri az időszabályokat meg mindent. Helyes. Nos, nem mindig sikerül elég űrhajóst összeszedni egy nagyobb útra, mivel jó részük nem a rendes, hanem a zárolt kikötőben vár a sorára, tudja? A legtöbb hajó ezért pályára áll a Salsipuedes körül, és kiegészíti a legénységét, aztán egy másik Salnál megszabadul tőlük, mielőtt a zárolt kikötőbe érne. Sok űrjáró szegődik el így, különösen az öregebbje, akiknek úgy összezsugorodott az ideje, hogy semmi kedvük valahol kivárni a sorukat. - Hmm... és meddig tartott a helyrepofozása? - Kábé egy sztenderd évig. Tudja... izé... ugrottam egyet. - Hogyhogy ugrott? - Szóval... a Salon nincsenek időszabályok. Csak arra kell vigyázni, hogy az ember magával ne fusson össze, mármint, ha babonás egy kicsit. Sok hajós persze nem törődik az ilyesmivel. A legutóbb is láttam ott egy vén trottyot, amint a társalgóban locsog öt darab saját magával. Ami engem illet, én nem vagyok kíváncsi rá, mi történik ilyenkor. Különben sem változtathatnék a dolgokon. Már érezte, hogy az ital első szintje kezdi elzsongítani az agyát, mire erővel elhessegette magától a lomha, édeskés mámort. - Figyeljen, csak, lehet... szóval egy magamfajta is elidőzhetne azon a Salon? - Eegen, előfordulhat. Hé, miért nem iszik, még a második szintig sem jutott! Fölemelte a vibrapoharat, és lehajtotta a második réteget. Folyékony csillagokként futott le a torkán, és a gyomrába érve kis híján rögtön elzsibbasztotta. - Egy ilyen, mint én, elszórakozhatna a Salon? - Meglehet. - A férfi szeme összeszűkült, és önfeledten cibálta egyik fülbevalóját. A nő italának maradék lötyedékét szemlélte... lassan örvénylett a pohár láthatatlan falán belül. - Ide figyeljen, szeretném megtudni, hogyan juthatok el a Salra, és aztán hogyan pattanhatok onnan tovább. Az űrjáró semmitmondóan horkantott egyet, és mereven nézte a nőt. - Mondja, mennyi pénzembe kerülhet? - Ma este szabad? Elkapta a férfi tekintetét, hallgatott egy sort, megitta a maradékot... és bólintott. XI.

- Ennyi az egész, hékás? - Ennyiről tudok. A terráról Neuhafenbe... aztán Gardénia, Asperity, Quintesme és végül a sugárlaborok. Azután jött Jákob Világa, Új Akaba, majd Aisó-Ninive a fürdőivel. Utána Jászon Ugródeszkája, Poltergeist, Endagme II. Murphy Kikötője. Még később Nueva Azteca és végül Augustine. Ezek és ezek az útvonalak, időpontok és ezek a hajók. - Oké! Aggyon még egy bögrével ebből a lőréből! No látja, így szerezhet magának kullancsot. Ha ilyesmire szánja el magát, rendbe kell jönnie, mielőtt nekivág a startkikötőből. Ezek ugyanis hosszú ugrások, nagy lépések, vagy öt fényévesek vagy tán még több is, érti? Túl sok a baj azokkal az alakokkal, akik az elfekvő kikötőbe tartanak, aztán a vállalat rájön, hogy már jártak ott, ugyanazon az úton, és ráadásul nem telik nekik a visszaútra. Ezért aztán még fölszállás előtt szépen törlik a listáról, és megtakarítják maguknak a hercehurcát. Hanem mivel az egész vándorlását végigkövette, akár ki is hagyhatja ezeket a szökelléseket. - És nem vehetne a fedélzetre mint űrhajóst? Hiszen a többiek lelépnek a Salon a hosszú ugrások után, nem igaz? - Igen, persze, de nézze csak, pajtás... Látja itt ezt a sávot? Ez a bejegyzésem, a jogosítványom, ha úgy jobban tetszik. Akkor operálták be, amikor véget ért a kiképzésem. Ilyesmit lehetetlen hamisítani. Alighanem csak itt próbálkozhat, Azteca és Augustine között. - De az olyan közel van... - Ez az egyetlen lehetősége, pajtás. Sajnálom. XII. A zsák lágyan remegett a vállán, mialatt az ugróállomáson ácsorogtak és nézték, amint a tau-hajó nehézkesen becsúszott a hurokba. A vaskos hajótörzs besiklott a súlyos, tekergő rudak közé, farokrészének utolsó ízeit beriszálta a kijelölt helyre, és elcsöndesedett. Azután remegni kezdett. Eleinte olyan enyhén, hogy nem is volt biztos benne, mi remeg igazán... a tudata, a látása vagy a várakozó hajó. De a reszketés fokozatosan összerendeződött, kiteljesedett, hatalmába kerítette a hajó minden egyes porcikáját. A hurok kanyarulatain fény siklott végig, furcsa szögekben és még különösebb hullámhosszokon: olvadt kristályok áramlása, színek kavalkádja, hirtelen átlátszóság, amely ingadozni kezd, eltűnik, majd ismét megjelenik, nagyobb, mint volt, hamarosan megtölti a hurok mágikus belső terét... és egyszer csak a hajó eltűnik, a káprázatos látvány olyan váratlanul szakad meg, mintha valaki elfordított volna egy vezérlőkapcsolót, és az egész jelenet hirtelen sötétségbe borul. Becsukta, majd ismét kinyitotta a szemét. Némán meredt az összerogyott, kiürült hurokra, ahol a legcsekélyebb fénymorzsa sem maradt, hogy jelezze: a hajó itt lépett át egyik időből a másikba. A fedélzetről, emlékezett vissza rá, látszólag a hurok remegett, és nyerte vissza szilárdságát, amint az időváltás bekövetkezett... az volt a reszkető és újra megszilárduló univerzum maga. De semmi nem vehette föl a versenyt az ugróállomásról megfigyelhető látvánnyal. Egyedül állt a beszállózsilip előtt. Ez az egyetlen nyitott út a Nueva Azteca felé. A pénztáros dühös volt rá, és azon zsörtölődött, hogy a Nueva Aztecára tett előző utazása jól megkevert egy különben simának induló járatot. Habzó szájjal rontott be a kabinjába, és kezében káromkodva lóbálta a GalKözpont faxlapjait. De ő csak megvonta a vállát válaszul, “hanyagságára” fogta a hátralévő szakasz megtételét, és anélkül lépett be a Sal felé induló siklóba, hogy egyáltalán visszanézett volna. A beszállózsiliptől a Salsipuedes szíve felé vezető folyosó homályos volt, és jellegtelen, még csak visszhangot sem vert, amint végigcsattogtak rajta a léptei. Jobb kéz felé elkanyarodott, és beletorkollott egy nagy, üres, ovális terembe. Odalépett az ívelő falba ágyazott, félig áttetsző ablakhoz, és nagyot rántott rajta. - Ó, tessék, egy pillanat! - hallatszott egy hang a túloldalról, és a nyílás kitárult. - Oké, maga a Hellionhoz tartozik... ideszólt a pénztáros. Egy priccset óhajt? - Egy ugrást akarok, tizennégy előre, kettő lefelé.

- Nem megy, még egy jó hétig. Túl sok az utasunk mostanában, nincs elég energiánk akárki ugráltatására. A közös teremben tíz lesz egy priccs, a különfülke tizenhat. Magánkabin? Oké. Jobbra, “H” szint, négyes szektor, kettő hátrafelé. És egy hét, rendben. Hüvelykujját rányomta a táblára, megfordult és elindult, kezében a kódolt kulccsal. - Hé, pajtás! - Igen? - Az ujja itt oké, de ezért a Salon más nem jár. - Tudom. A kabinja jellegtelen kocka volt, benne egy priccs, tisztálkodóegység és egyetlen szék. Letette a holmiját, és visszaemlékezve az űrjáró magyarázatára, megkereste a sok közös helyiség egyikébe vezető utat. XIII. John Albion élt/él/élni fog vagy meghalt/haldoklik. Beszippantotta a halott/haldokló űr. John Albion ott volt/van/lesz, üldögél az ő otthonának melegében, és magyaráz valami jelentéktelen apróságról, valami teljesen idegen dologról, ami beleette magát a csontjaiba és ami ezelőtt/most/ezután megölte/megöli őt. Hát így néz ki a ragozás az időutazás során. Az igék... csupa illúzió. Valami betegség. Egy élő szervezet. A csontvelő. A vér. Az idő, de mégiscsak a biológiai idő robbanása. Elkerülhetetlen, holtbiztos. Keresés. Mintagyűjtés. Vágyakozás, búcsúzkodás és váratlan, sajgó hiányérzet. Gépek működése. Egy fölismerés. Valami szintézis. Egy ampullanyi átlátszó folyadék. Lázas kutatás. Halál. Valami ellenére... vagy éppen miatta? Túl korán vagy túl későn? Ostoba kérdés. Fölösleges tudás. Ami van, volt, lesz az volt, lesz, van. A változatlan változás... a végső paradoxon. Egy fölfedezés, a kutatás maga, a combjában egy ampulla. A hosszú séta az Azteca Sal folyosóján és egy ülés a zűrzavar kellős közepén. Mivel mindez mindig volt/van/lesz! XIV. Lárma. Kipárolgások. Homályosan gomolygó műdohányfüst. Hányinger. A sarkokban feszülő indulatok. A hangok és illatok útvesztőiben sápadtan kóválygó alakok. Csak ült ott, senki sem törődött vele az ételét-italát felszolgáló tálcákon kívül, amelyek szó nélkül elfogadták a rájuk helyezett lapos kártyákat. Mégis érezte a jelenléte által kiváltott kíváncsi feszültséget, amitől azonban pillanatra sem csökkent a zajongás, miközben nézték, értékelték, fölmérték és lemérték, számára csak homályosan érthető mércék szerint. Válaszul ő is nézelődött és méricskélt. Egy űrhajó már éppen negyedszer ment el mellette. Még három példányban volt jelen tehát a teremben, de egyikük sem törődött a másik hárommal. Az egyik közeli asztalra, szürke arca körül torzonborzra nyírt frizurájával egy másik űrjáró könyökölt. - Mikor lesz már? - nyűglődött. - Mikor indulunk végre? - És egyszerre négy ellentmondó választ kapott kérdésére. Valahonnan zeneszó hallatszott, éppoly töredezetten, mint a terem visszhangjai. Az egyik távoli sarokban valakik mintha az asztalok tetején táncolnának. A nyüzsgő alakok között tálcák siklottak és bukdácsoltak, mindenütt jelenvalón, de sohasem ütköztek senkinek, és nem ejtettek el semmit. Egyszer még egy ismerős arc is föltűnt. Gyűrött és ráncos, tengernyi heggel és sebhellyel, a fél szeme félrecsúszva. Nem, nem tévedés és mégis... bár utána fordította az arcát, és kiáltott is neki, a másik vissza sem nézett. Bizonytalanul megremegett, föltápászkodott az asztaltól, és átvágott a helyiségen. - Hé! - szólította meg ismét. Az ijesztő arc végre felé fordult, ép szeme rákacsintott. - Hohó, hát persze, pajtás! De én nem ütöm bele az orromat a saját dolgaimba, érti?

Bólintott és visszaténfergett az asztalához. Hamarosan a kabinjába ment, csecsemőpózban összegömbölyödött a priccsen, tenyerét a combjára szorította, és mélyen elaludt. A második napot egy karosszékben terpeszkedve töltötte el a közös helyiségben. Nézte a tömeg hullámzását, a kavargó hangzavart és a tovalibbenő arcokat figyelte, és közben takarékosan iddogált. Estefelé valaki odakínált neki egy kőalma-inhalátort, óvatosan beleszippantott, köszönettel visszaadta, mire gazdástul újból magába nyelte a tömeg. A harmadik este végre csatlakozott hozzá valaki. Egy nyurga űrjáró, egy középkorú, vibráló tekintetű, keskeny ajkú nő, a nyaka hajlatában két-három kígyózó sebhellyel. - Megosztozhatunk az asztalon, pajtás? - kérdezte az űrjáró. Lábát hanyagul föltette egy másik székre, italát lecsapta az asztalra, lomhán elterpeszkedett és körülpillantott. - Miért ne? Kér még egyet? - Mindig örömmel. A nevem Kalya. - A nevem nem fontos. - A te dolgod, pajtás. - Kalya elcsípett egy arra ténfergő tálcát, és megrendelte a fölkínált italt. Valami fontos dologra vársz? - Ugrásidőre. - A szabályok melyik oldalán? - vigyorodott el az űrjáró. - Akármelyiken, ahol van rá esély. - Kápé? - Persze. Az ital megérkezett, az ára gazdát cserélt... az űrhajós fölkelt az asztal mellől. - Gyere utánam, pajtás! Mindig akad valahol egy szabad hurok. XV. Végigvonultak az állomás kanyargós, szerteágazó folyosóinak útvesztőjén. Kalya mindig kicsit előtte vagy mellette, szaggatott szavakat motyogva, amelyek hangsúlyának a poharával hadonászva adott nyomatékot. Az űrjárók “hurkolásnak” nevezték azt, amit a közönséges fickók “ugrásnak”. Ez éppen az egyik legjobb Sal volt, ahol mindig történik valami. Az ilyen helyeken tényleg mindig előfordult néhány illegális hurok. A GalBiz rendszeresen nyomozott utánuk, de csak annyi volt az ember dolga, hogy előrehurkolja magát, és kilesi, mikor várható a razzia, azután átterelte a hurkot egy másik “mikorba”. Nem nagy ügy... simán kikerülhető volt a veszély, a fürkészek ott maradtak a múltban, a hurok túloldalán. No persze néha ráfázott az ember, nincs mese... ha ment a dolog, hát ment, ha nem, hát nem. Játék. Nem számít. Akadtak kis, egyszemélyes hurkok, mások valamivel nagyobbak és olyan hatalmasak is, mint egy egész gyűlésterem, de azok kezelése nem volt egyszerű. Az energialeszívást ügyesen, a GalBiz figyelmét elterelve kellett elvégezni. Van is itt egy az Azteca Salról, egy társaság, amelyet éppen ki is próbálhat, biztosan oda juttatja, ahová kell, útközben majd szépen kipottyantja, semmi vész. Ejnye, de tudod, milyen laza vagy, pajtás! És ugyanakkor feszült, akár egy szolgálatban lévő űrhajós. Nem tartozol a GalBizhoz, ebben majdnem biztos vagyok, különben mit keresnél itt? Ügyesen kiszúrtál, igazán fürge vagy. No erre, pajtás! Erre! Az ajtónyílás, mint bármelyik Salé: csillogó, kerek fémlemez, jobb oldalán a tompán fénylő, ezüstös felületből kissé kiemelkedő tenyérérintkező. Kalya neki is nyomta a tenyerét. A nyílás föltárult, mint egy pupilla. Beléptek rajta. A semmibe! Megpördült, az ajtó után kapott, de Kalya nevetve markolt a karjába. - Nyugi, pajtás, nyugi! Lenézett oda, ahová a lába belógott, lábfeje lefittyedt, alatta semmi. Sűrű sötétség, amelyből csak a társa alakja bontakozott ki a fekete háttér előtt, egyetlen 50 megvilágított tárgyként. “Nyugi, nyugi, nyugi!” Keze önkéntelenül a combjához kapott, torka összeszorult, térdét ösztönösen behajlította, hogy tompítsa a zuhanás ütődésének erejét. De egyáltalán nem süvített a levegő rémülettől feszült arca mellett. Kalya csak nevet, ő megremeg. Feszült.

- Nyugi, nyugi! Ez még csak a bejárat, még nem vagyunk odabent igazán. Csillapodj, pajtás! Lazíts! Kiegyenesedett, megérintette a csípőtáskáját, az arcát, a haját. Óvatosan belepiszkált a lábával a rugalmas semmibe. Megnyugodott. - És merre tart a “mikor”- kérdezte Kalya. - Tizennégy előre és kettő lefelé... - És a kápé? Beletúrt a szütyőjébe, előkotort belőle egy maréknyi bankót, és átnyújtotta. - Remek! Majd belenyomom a hurokba, és oda röpítünk, ahová kell. Készen vagy? - Ezzel az űrjáró a karját rákulcsolta valami láthatatlan tárgyra, a másikat meg felé nyújtotta, hogy kapaszkodjon bele. Lebegve, a leghalványabban sem sejvte a következő lépést, magatehetetlenül csimpaszkodott Kalya fölkínált karjába. Érezte, amint egy kerek ajtónyíláson suhan keresztül. Kalya még lökött is magukon egyet, azután a láthatatlan ajtó bekattant mögöttük. XVI. Végül is az időben létezünk. Az idő köti egymáshoz a molekulákat, hogy létrehozzák barna szemedet, szőke hajadat, vaskos ujjaidat. Az idő változtat meg minden szerkezetet, a hajadat, az ujjaidat, homályosítja el a tekintetedet... maga a változatlanul változó valóság. Persze az idő maga mégsem változik, ő az a kozmikus ragasztó, univerzális olvadásgátló, amely egyben tartja a világainkat. A hurkon való átkelés elszabadítja az időt, amitől a test meghal. Az energia megmarad, az alkotóelemek, az atomok megmaradnak, de szerkezetük véletlenszerű, mivel a ragasztó megszökött közülük, és az idő talaján nyugvó alapjuk megszűnt létezni. Amikor a hurkolás véget ér, az idő a saját törvényei alapján újrarendezi a molekulákat, a ragasztó visszakenődik a helyere, és a mindenkori én a kellő pillanatban újrateremtődik. Hanem a lélek, a tudat, a lényeg számára nem létezik az idő. Mindez az örökkévalóságban lebeg, csupán a “mosthoz” kapcsolódik a pillanatban megteremtődő molekulákon keresztül, ahogy a kozmikus ragasztó egymáshoz kapcsolja őket. Az anyag ezáltal természetfölöttivé válik, a részek összege több lesz az egésznél, és az alap nélkül is képes a létezésre. Egy hasonlattal: a tudat olyan, mint a gáz, az idő pedig annak gömb alakú tartálya. Törjük össze a gömböt, válasszuk el a tudatot az időtől, s akkor a lényeg szabadon kószálhat az örökkévalóságban, nem tartozik máshoz, csak önmagához. A drogok megszabadítják a tudatot az idő érzékelésétől... időlegesen. A fájdalom, az éhezés, az önostorozás, a lázas miszticizmus fölszabadítja a tudatot, de megint csak egy időre. Az agy félrevezetésével, annak elhitetésével, hogy az adott órában vagy napon nem rendelkezik valóságos alappal, a tudat a végtelen eksztázis állapotába terelhető, valahogy az isteni akarat részesévé válik, mielőtt visszazökkenne az idő rabságába. A hurkolás tehát fölszabadítja a tudatot. Az idő összezúzásával, a kötelékek szétszaggatásával. A hurkolás a végtelen transzcendencia lehetősége, amit nem törhet meg semmi más, csak valami erőszakos akarat. XVII. Mintha az ajtó becsapódása adta volna meg rá a jelet, ragyogó színek, éles hangok és illatok töltötték be hirtelen körülötte a teret... színek és alakok véletlenszerű együttesei táncoltak el előtte olyan sebesen, hogy a tudata nem ruházhatta fel őket tartalommal, dobhártyáját pedig majd szétrepesztették a süketítő zajok. Káosz. Zavarodottság. Rettegés. Kalya csak nevetett, és kiáltozva bukfencezett bele az örvénybe. - Gyere! Csatlakozz a társasághoz, a társasághoz, társasághoz... és eltűnt a szeme elől.

- Kalya! Várj? Hogyan?... - Semmi. Feszülten figyelt, legalább egy ismerős arcot keresett az előtte kavargó tengerben, egy kezet, bármit, de a rohanó áradat semmiképpen sem szerveződött egésszé. Bonyolult, elvont képzetek bukkantak elő, eltűntek, újjáformálódtak, újabb absztrakciók millióivá robbantak szét. Az ésszerűség száműzetett a világmindenségből. Az érzékek nem működtek többé. “Csalás az egész - gondolta magában keserűn. - Ostoba tréfa, amelyet egy még ostobább fickóval űznek. Egy nagy átverés!” És előrelendült. Kurta rándulás, amint áttört az akadályon, egy metafizikus csavarodás, és már bent is volt. Tétován lenézett és fölsikoltott, becsukta a szemét. Nem volt hajlandó ránézni arra, amivé vált/válik éppen. Hangok és színek táncoltak előtte... gyors, éles villanások, amelyek mézpatakká olvadtak össze, és sajgó fülében csak a lomha mennydörgés robaját hagyták hátra. A levegőben végtelenül végtelen ízek szállongtak, múlt és egyszerre több jelen, millió könnyed érintés a nevenincs érzékelésnek posványába merült agyán... a világmindenség rendje robban bele egy űrjáró kisded játékába. - Mikor vagyunk? - faggatott egy vibráló alakot. - Hol vagyunk? Mi ez? Hogyan? - Ez itt a világmindenség vége - válaszolta komoran az űr. - Nagyon népszerű. Mindenki kedveli. Nézd csak! Odanézett, de még egyszer nem tette volná meg. Megfordult és keresztülcsörtetett a helyiségen. - Állj! - kiáltott rá egy mellette elsuhanó arcra. - Állj! Segíts! Az a szeme láttára foszlott semmivé, miközben egy hang mennydörögte: - Miért itt? Mikor érkeztél? És hogyan? - Kalya hozott és eltévedtem. - Szuka! Mondtam neki, hogy kotródjon innen, és mégis itt lófrál! - Dühödt tekintetet, alaktalan örvénylést, rosszindulatú igyekezetet érzékelt. - Ne! Ne hagyjon itt! Egy türelmetlen kéz... durva lökés taszítja az alak után. Botladozik. Az alak a szeme előtt megváltozik, fölvonultatja az egész színskálát, megformálódik rövid időre, hirtelen meleg illat tölte be a levegőt, szétterjed, összesűrűsödik. De annak a kéznek az árnyéka még mindig ott van az ő karja árnyékán, és szilárdan vezeti a kavarodáson át. - Kalya! Az a szuka! - Nee! - könyörög. - Csak engedjen ki innen! - Mikor? - mordul rá az alaktalan medúza. - Tizennégy előre, kettő lefelé! - könyörög. A vonszoló erő irányt vált. Teljesen ráhagyatkozik, kirekeszti a látvány keltette benyomásokat, valahol odabent, mélyen érzékeli a változás lüktetését. Az érzés lassan halványodik, eltűnik. Kinyitja a szemét, és megint a semmivel tele helyiségben találja magát, és a karján is ott érzi még megmentője szorítását. Az arc megszilárdul... vahahol a Nueva Azteca vérfagyasztó, ráncos szörnyűsége és az Augustine lágy, puha ifjúsága között. - Te mikor vagy? - kérdezi. - Két évvel Augustine után. Csak éppen átutazóban. A társaság kedvéért álltam meg egy kicsit. Nem tudtam. - Mi történt? A férfi megvonta a vállát... gyors mozdulat öltözékének leomló, puha ráncai alatt. - Az űrjárók már egészen hozzászoktak, így szerzik meg, ami jár nekik. Ez a tudatuk kerete. - De egy hajó... az nem ilyen, amikor... - Egész más. A hajóhurok időzített, gyors. De ez nem, ez tetszés szerint működik, nem kapcsolták semmilyen tartósítóhoz. - Akkor hát mikor vagyunk most? És hogy jutok vissza innen? Az űrjáró elvigyorodott, szélesen széthúzva ezzel egyik sebhelyét, és a sötétségen át felé nyújtotta a kezét. Görcs, reszketés... fölsikolt a rémülettől, attól tart, hogy a helyiség tébolyult befolyása betört még ide is. A görcs ugyan oldódik valamicskét, de a sötétség érintetlen marad. Az űrjáró kitenyerelt egy ajtót, és beterelte őt egy folyosóra.

- Tizenegy egyenesen és kettő lefelé. Jó hajózást, pajtás! - Ezzel az űrhajós visszabucskázik az ajtónyíláson. A becsukódó lap kattanása hosszan visszhangzik az üres térben. XVIII. Végignézett a gidres-gödrös, himlőhelyes folyosón, fölfigyelt a rozsdamentes falakat borító foltokra s a lába alatt a padló repedéseire. Kurtán eszébe villant, nem újabb tréfát űznek-e vele, nem hajítják-e ki a távoli jövőbe ahelyett, hogy három hónappal a múltba lódítanák vissza? Mégis úgy döntött, hogy nem megy vissza abba az őrült társaságba, hogy kiderítse. Inkább nekivágott, valami ismerős helyet keresve, ahonnan már kitervelheti a beszállókikötőbe visszavezető útját. Meredten bámult a mellette elhaladó űrjárókra, de egyetlen ismerőst sem talált közöttük, még az időszökellések arctorzító hatását figyelembe véve sem. Végül azért mégiscsak fölbukkant egy arc, amely ugyan szintén nem volt ismerős, de legalább barátságosan fordult felé. Odalépett hozzá. - Űrhajós! - Eegen? - Mikor vagyunk? Az űrjáró rámeredt, apránként tárta föl az állapotára utaló halvány vonásokat, és elmosolyodott. Tizennégy előre, kettő lefelé. A legutóbbi mérésem szerint. - Köszönöm! Merre van a beszállókikötő? - Pontosan ott, ahol mindig. Menj ezen a folyosón, a második kereszteződésnél fordulj jobbra, és mindjárt megtalálod. Valóban megtalálta. Az ügynök odabentről kinyitotta a pupillaablakot, és kibámult rajta. - Eegen? - A Claudia Frankira szeretnék egy helyet, holnap kell itt áthaladnia. Hevesen fölsziszegtek a számítógépek. - Rendben, van rajta hely. Első osztály, másodosztály, semmiben sincs hiány. - Első osztályt kérek, mindegy, melyik részen. Hüvelykujját rányomta a táblára, amelynek felületén végigkígyózott egy féregszerű fénycsík. - Hahó, pajtás, add csak ide még egy percre az ujjadat! Odanyomta a hüvelykujját a másik lapra is, az ügynök rátenyerelt, kiment a helyiségből, de egy pillanat múlva már vissza is tért a hiteltáblájával és málhazsákjával, amellyel a Nueva Aztecára lépett be, három hónappal később a jövőben. - Tegnap reggel érkezett a teherhurkon át. Nézd csak, itt a jelzés is a fityegőjén. Most pedig betáplálom a napkésleltetőbe, hmm, tizenhét egyenesen, négy lefelé kóddal, s amikor az ügynök odafönt kinyitja majd a késleltetőt, ott lesz a holmid épen és sértetlenül. Akkor az ottaniak szépen leküldik a megfelelő vonalon, én majd tegnap megkapom, és ma átadhatom neked. Nos, lépj be az időmódosítóba a hitelszalagoddal... minden rendben. A következő alkalommal pedig vidd magaddal a cuccodat, pajtás, úgy egyszerűbb. Nos, lássuk még egyszer az ujjadat! Ezúttal zöld csík jelent meg a panelen, mire fölmarkolta a zsákját. - Kaphatnék egy fekhelyet éjszakára? - Persze, az Idősöknél egy ágy tízbe kerül, plusz hat a csomagszállításért. “A” szint, kilences szektor, tizennégyes hely. Lefelé a folyosón, az első sarkon balra és egyet föl. Holnap tizennégy nulla kettőkor légy a beszállóhelyen, de pontosan! A sikló nem vár semennyit. - Köszönöm, - örömmel, pajtás! A holmiját begyömöszölte a tizennégyes hely priccsének lábánál lévő szekrénykébe, megnézte az óráját, a ruháját lerakta a szekrény tetejére, és levetette magát. Azzal nem vacakolt, hogy szemügyre vegye az időutazás helyszínét, tudata már a jövőben, a holnapban járt, és kutatóútja során először fordult elő vele, hogy szikrányit sem aludt. XIX.

Az Augustine Salon szállunk majd le, igen, és átugrunk valamikorba, ahol ezelőtt még egyikünk sem járt. És ott majd természetesen beveszi a gyógyszert. Valahol akad majd ott valami kis lakás, mérnökökre is biztosan szükség lesz, szóval munkát is kaphatnak. Nyugodtan, mint kezdetben, én és John, John és én, míg el nem érkezik az Augustine ideje. Annak ugyanis mindenképpen be kell következnie. ö egész biztosan megváltozott, de azért emlékszik majd rám. A keze gyors és gyöngéd, a csípője édesen meleg. Barna és arany, barna és arany, a tenyerem alatt, a combom között, miközben lágyan nevet rám az éjszaka közepén a puha ágyban. Amikor fölnéz az égre, a szeme összehúzódik a fénytől, sarkában hajszálvékony ráncok gyűrődnek. Barna, és a szája, mint a méz... Valami új csillag, talán valami éppen fölfedezett világ, ahol megépülhet egy metropolis, egy tenger alatti város, fények és hangok tekergő szövevénye. Ilyen szilárd, mértani egységet alkotunk mi, én és John, John és én. Újfajta állatok, új növények. Lesz majd egy kertünk, és ő kis palántát hordoz a tenyerén... könnyedén belenyomja a földbe. A dolgok életre kelnek az érintésünkre, egész városok és föld alatti vasutak, gyümölcsök és virágok, és apró madárkák pihennek majd meg a vállán. És fölébredvén érzem majd a combját a térdhajlatom alatt, karját a derekamon, fejét a mellemen, lélegzete könnyen röppen álmában, haja a vállamat csiklandozza, barnán és aranylón... barnán és aranylón. Ahogyan azelőtt és ahogyan ezután is, csaknem örökké. Kinyitja majd az ajtót, mosolyog, kinyitja az ajtót, fények táncolnak az arcán és a kezén, a lábán is, és mosolyog... fények a mosolyában és a lába nyomán. Ének közben a hangja megtörik, és magas, kacskaringós hangon tör ki belőle a kacagás. Hatalmas íveket emel a tenger fölé a városomtól a városomig, és együtt teremtünk majd új világokat. Egészen Augustine-ig. Míg el nem jön Augustine. XX. Kabinja bezárt zsalugátere előtt állt és érezte, amint a feszültség egyik csomót a másik után kötözi idegszálaira. Megnyomta a falon a hívógombot. Szünet. Csak szünet, ö nincs itt. Biztos alszik. Nem válaszol. Biztosan... - Igen? Mi van? - gyanakvó. - Mr. Ab'naua? Van valamim az ön számára. - Kicsoda maga? - Orvosság. - Miféle orvosság? És Kicsoda maga? - Kérem. Mr. Ab'naua! John, kérlek, engedj be! Az ajtó váratlanul fölpattant, és a férfi kibámult rá. Úgy tűnt, mintha tűz égette volna, odabent valami fény áradt szét, amitől a bőre mély bronzszínben izzott. Biztosan emésztette belülről, mivel keskeny arca még jobban beesett, szeme elképzelhetetlenül nagy, kiugró csontjai között, csuklója és bokája túl súlyos vézna végtagjaihoz képest. A mögötte lévő szobából áporodott orvosságszag áradt ki a folyosóra a homlokát ráncoló férfi mellett. - Bejöhetek, John? Tekintete megkeményedett, és az ajtó gombja felé nyúlt. - Bizonyára összetéveszt valakivel. A nevem Johan. Tekintete a tarkójára tévedt, ahol annyiszor masszírozta már ki belőle a görcsös feszültséget. Lenézett az oldalán lazán csüngő kezére, megereszkedett vállára, csípője ívére. A legkisebb porcikáját is képes lett volna csukott szemmel szoborrá formálni, eltekintve a betegség okozta elváltozásoktól. - John! - szólította meg még egyszer határozottan. - Sajnálom, hölgyem, a nevem Johan. - A férfi keze már az ajtó gombján volt, de ő egyik kezével elkapta a vállát, a másikkal pedig maga felé fordította az arcát. Valami kiszámítottan alattomos üresség csillant a szemében.

Neem! - gondolta magában dühödten. Nem hagyom elrabolni a befejezés örömét, nem engedem, hogy megfosszon hétévnyi vándorlás gyümölcsétől. Előkapta a csípőtarsolyában lapuló vibrakését, és mielőtt a férfi bármit is tehetett volna, fölhasította combján a bőrt, belenyúlt a sebbe, elővette az ampullát, és azonmód, véresen nyújtotta felé a tenyerén. A férfi a kis tárgyról az arcára, onnan vérző combjára, majd ismét az ampullára fordította a tekintetét. - Ez a csontvelőbetegséged ellen való - kiáltott rá keményen. - Ez meggyógyít! Hét éve loholok, hogy átadhassam végre, és a pokolba is, most beveszed, és kész! A férfi keze előrenyúlt, és megragadta az üvegcsét. Utána belemarkolt a nő karjába, és behúzta őt a szobába. XXI. A szeme színe nem az igazi volt. A fogai apróbbak és egyenletesebbek, mint az emlékezetében, az ajka keskenyebb. Vaskos ujjai azonban semmit sem változtak, és nézte őket, amint szakértőn fogják össze a sebét, miközben valami gyógyírt permeteznek rá. A gyógyuló szövet mély bizsergésétől fölforrósodott a húsa, elűzte belőle a hétévnyi állandó érzéstelenítés hidegét. A falak mellett csillogó palackok sorakoztak. Az asztalon tubusok és dobozok hevertek szerteszét, a heverő lábánál vékony könyvek voltak szétszórva a sokféle edény között. Miközben a kutatásáról, elemző töprengéséről, hosszú útjáról beszélt, azokat nézte. A férfi türelmetlenül hallgatta, ujjai játszadoztak a megtisztított ampullával, és közbe is vágott, még mielőtt befejezte volna. - Hát igen - mondta -, nagyon messziről jöttél és változatlan formájú kezének egyetlen, hanyag mozdulatával félresöpörte egész gyötrelmes útját. - De persze nem láttad azokat a bolygókat, amelyeket én, nem tudhattál a dologról, ugye? Egész idő alatt... és elmesélte neki, hogyan kereste a gyógyulást, miként halmozta egyik kudarcot a másikra, melléfogásait a legkülönbözőbb bolygókon, beszélt a fogadalmairól és megszegett ígéreteiről. Beszélt javasemberekről, orvosokról és lélekgyógyászokról. Gardénia lázongó bennszülöttjeiről és Neuhafen halhatatlan véglényeiről. Magyarázott. Hangsúlyozott. Dicsért és elmarasztalt. Bölcsekről, gyógyítókról, szentekről, gurukról. Sarlatánokról is. Megváltozott színű szeme izzott, keze türelmetlenül szeldelte a levegőt, mialatt beszámolt annak a csodadoktornak az ígéreteiről, akinek a kedvéért megváltoztatta a nevét. - Ezért voltam olyan gyanakvó, amikor Johnnak szólítottál. Ha a GalBiz tudomást szerezne róla... magyarázta - de nem fog. Az az ember, az a szerzetes ott, az Augustine-on rengeteg időt töltött a Neuhafen világán, és szinte összeforrott azokkal a véglényekkel. Természetesen én is jártam ott, de az ember így, futtában, semmiféle kapcsolatot sem teremthet velük. Az az ember viszont évtizedeket töltött közöttük. És hidd el, képes meggyógyítani! ö... ő még halhatatlanná is tehet! - De ez az igazi gyógyszer - mormolta a nő zavarodottan, mire a férfi földobta az üvegcsét a levegőbe, elmosolyodott, és nem is nyúlt utána, ö azonban fölsikoltott, és röptében elkapta a levegőben, mielőtt összetörött volna a kemény padlón. Guggoltából nézett föl a másikra. - Semmi hasznát sem vehetnem - magyarázta a férfi. - Az a szerzetes csak akkor gyógyíthat meg, ha valóban beteg vagyok, csak így elképzelhető a dolog, érted? És a halhatatlanság... az örök élet! És valóban képes megcsinálni. Beszéltem emberekkel, akik ismertek olyanokat... föl is jegyeztem mindent, itt meg itt. Nézd csak meg ezt, biztosan meggyőz! - De John... - tiltakozott a nő, és felé nyújtotta az ampullát, de a másik rá sem nézett, úgy hárította el magától. - Nem! Valóban képes rá... minden bizonyíték itt van. Tudom. Eleinte én sem hittem benne, de ez a te véleményedet is megváltoztatja majd... Tudom, hogy így van! Tessék, vidd magaddal a kabinodba, meg is tarthatod, van belőle másik példányom. - John - suttogta a nő kétségbeesetten. - Johan... kérlek. Persze nagyon kedves tőled, hogy elhoztad nekem ezt a vacakot. Nem tudhattad előre, hogy semmi hasznát sem vehetem. Sejtelmem sem volt róla persze, de ez a mostani egy

valóságos áldás, igazi katalizátornak tekinthető, még ha az a szerzetes egy ujjal sem nyúl hozzám, ő egy szent. Csodálatos ember, újjáteremt és meggyógyít, azt beszélik, hogy maga is halhatatlan, tudod, de szerinte a halhatatlanság egyáltalán nem fontos, ha egyszer az ember eljut a legmagasabb szintekre. No persze mindenki képtelen azt véghezvinni. Be kell érnünk az egyszerű halhatatlansággal, és akkor már nyugodtan megvárhatjuk, hogy elérjük a kellő érettséget, és szentté válhassunk magunk is. Sok időbe és fáradságba kerül, ezzel tisztában vagyok, de végül is az örökkévalóság áll rendelkezésemre hozzá. - John, meg fogsz halni Augustine világán! - Micsoda? Szamárság, dehogyis fogok! Figyelj ide, ez a szerzetes, ez a szent... XXII. Igy azután megbékélt vele, hogy ez az ember nem az ő Johnja többé. Valóban valami Johan, aki magában hordozza az ő szeretőjének lényegét, de nagyon átalakult, számára már elérhetetlenül átformálódott. Az út hátralévő részét a kabinjában töltötte. Végül kiszállt, nyomában egy ingerülten lihegő hivatalnokkal Augustine Sal kikötőjében, és csak nézte, amint a Claudia Franki csillogva távozik az életéből. S mikorra az ügy tisztázódott volna, Augustine világán John valóban meghalt. Meghalt /haldoklik/ vagy meg fog halni. Micsoda nyomorúságos vigasz! Beszállhatott volna az Augustine valamelyik hurkába, hogy semmivé hamvassza az összekuszálódott időt. Belepusztulhatott volna reménytelen szerelmébe az űr sápadt végtelenségében. Vándorolhatott volna vigasztalanul a csillagok között. Végrehajthatott volna számtalan drámai cselekedetet. De nem volt igazán drámai egyéniség. Így hát befizetett egy földi útra, és meg is érkezett, három hónappal az indulása után. Visszatért a munkájához, fölnevelte a gyermekeit, és végül aggkori végelgyengülés vitte el. A hamvasztóban vegyi elemeire bontották, a megfelelő szertartás kíséretében. Ez volt a sorsa. Füssi-Nagy Géza fordítása

K. S. Robinson A XX. SZÁZAD TÖRTÉNETE, ILLUSZTRÁCIÓKKAL Ha az igazság nem található meg a British Museum polcain, akkor hol az igazság, kérdem én, jegyzetfüzettel és ceruzával a kezemben. Virginia Wolf Mindeközben bolygónkon a hatalom mind kevesebb és kevesebb kézben összpontosult. A második világháború volt az egyetlen dolog, amely sikeresen véget tudott vetni a gazdasági válságnak, és ez olyan tapasztalat volt, amit a vezetők nem felejtettek el. A depressziós emberek hangulatát jelentősen javítja a mindennapos fénykúra - Frank Churchill tehát minden este elment a Park Avenue-n lévő klinikára, és három órát ült egy ezerhatszáz wattos fehér fénnyel megvilágított szobában. Azért ez nem volt ugyanaz, mintha a nap sütött volna odabent, de nagyjából olyan világos volt, mintha tizenhat csupasz villanykörte lógna a mennyezetről. Itt a villanykörték helyett hosszú csöveket szereltek föl, azokat is elrejtették egy fehér műanyag lap mögé, amitől az egész mennyezet fényesen ragyogott. Leült egy asztalhoz, és egy bíborpiros tollal firkálgatott egy rózsaszín lapokból álló jegyzettömbbe. Azután tizenegy óra lett, már kint volt a szélfútta utcán, és hunyorogva nézte, hogyan úsznaklebegnek be a forgalom fényei az utca sűrű homályába. Gyalog sétált haza a nyugati nyolcvanvalahányadik utcában lévő szállodába. Másnap reggel öt órára kellett visszamennie a klinikára, kora hajnali kezelésre, de ez most az alvás ideje volt. Előre örült neki. Már három hete járt a kezelésekre, és fáradt volt. Igaz ugyan, hogy a kúra eredményesnek látszott - már amennyire

ő meg tudta ítélni; átlagosan heti húszszázalékos javulást lehetett várni, azt azonban nem tudta, mit kell ilyenkor éreznie. A szobában villogni kezdett a válaszológép. Az ügynöke üzent, hogy azonnali visszahívást kér. Már éjfél felé járt az idő, de azért benyomkodta a számokat. Az ügynök az első csengetésre felvette a telefont. - Te is AZ-ban szenvedsz - mondta neki Frank. - Miben? - Alvászavarban. Tudom, hogy kell tőle megszabadulni. - Frank! Figyelj, Frank, van egy remek ajánlatom a számodra. - Fényes megvilágítással? - Mi? Ja, igen! Tényleg, hogy válik be? - Valószínűleg hatvan százalékkal jobban vagyok. - Helyes, helyes. Csak így tovább! Figyelj, tudok számodra valamit, amitől száz százalékkal jobban leszel. Egy londoni kiadó azt akarja, hogy menj oda, és írj egy könyvet a huszadik századról. - Miféle könyvet? - A tőled megszokottat, Frank, csak most valami igazán nagyszabásút. Ami, hogy úgy mondjam, visszautal az összes eddigi műveidre. Időben ki akarják hozni, mint századfordulós könyvet, az átlagosnál nagyobb méretben, rengeteg illusztrációval, gyönyörű nyomással... - Könyv a sznoboknak, hogy legyen mit nézegetniük kávézás közben? - Csak hadd nézegessék kávézás közben, attól még... - Nem akarok a sznoboknak könyvet írni. - Frank... - Milyet akarnak, tízezer szavast? - Harmincezer szavast, Frank. És százezer font előleget fizetnek. Ettől egy kicsit elhallgatott. - Miért ilyen sokat? - Kezdők a könyvkiadásban, a számítógépek világából jöttek, és ott ilyen számokban gondolkodnak. Mások az arányok. - Az már biztos. De még így sem akarom megcsinálni. - Ugyan, Frank, hisz ez neked van kitalálva! Te vagy Barbara Tuchman egyetlen örököse! - Ez a mondat a műve papírfedelű kiadásainak fülszövegében szerepelt. - Kifejezetten te kellesz nekik... Churchill írása a huszadik századról, haha! Ez csak természetes. - Nem akarom megcsinálni. - Ne viccelj, Frank! Szükséged van a pénzre, úgy tudom, anyagi gondjaid vannak... - Persze, persze... - Ideje taktikát változtatni. - Gondolkozom rajta. - Nekik sürgős, Frank. - Mintha a századfordulót emlegetted volna! - Úgy van, de addigra egy rakás ilyen könyv lesz, és mindenáron ők akarnak lenni az elsők. Olyan alapkönyvet akarnak, amelyet azután évekig újra és újra kinyomhatnak. Óriási lesz. - Egy éven belül kiárusításra dobják őket. Ha jól tudom, az ilyen albumszerű kiadványok még ki sem jönnek igazán, és már kiárusítják őket. - Jaj, Frank - sóhajtott az ügynöke -, a pénzre szükséged van, a könyv pedig olyan jó lesz, amilyen jónak megcsinálod, így van? Egész pályafutásod alatt ezen a témán dolgoztál, most itt van a lehetőség, hogy írj egy összegző munkát. És van egy csomó olvasód, tehát az emberek figyelni fognak rád. - Az aggodalom erőszakossá tette. - Ne engedd, hogy ami történt, úgy rád nehezedjen, hogy miatta elszalassz egy ilyen lehetőséget! A munka egyébként is a depresszió legjobb orvossága. És neked megadatik, hogy befolyásold, hogyan gondolkozzunk arról, ami történt! - Egy kávézás közben lapozgatható albummal? - Ne így gondolj rá, a mindenségit! - Hogyan másképp gondoljak hát rá?

Az ügynök vett egy nagy levegőt, kiengedte, majd nagyon lassan azt mondta: - Gondolj rá úgy, mint százezer fontra, Frank! Az ügynöke nem értett semmit. Mindazonáltal másnap reggel, miközben a fényesfehér mennyezet alatt ülve egy zöld tollal sárga papírra firkálgatott, eldöntötte, hogy elmegy Angliába. Már nem akart ebben a szobában üldögélni; rátört a félelem, mert gyanította, hogy talán nem segít rajta. Nem érezte magát hatvan százalékkal jobban. És nem akart áttérni a gyógyszeres terápiára. Az agyában nem találtak semmi rosszat, testi bajai egyáltalán nem voltak, és bár ennek kicsi jelentőséget tulajdonítottak, ő elvetette a gyógyszerszedésnek még a gondolatát is. Megvoltja az oka, és szüksége volt az érzéseire! . A fényszoba technikusa ezt a magatartását már önmagában jó jelként értékelte. - A szeroton szintje normális, igaz? A helyzet tehát egyáltalán nem rossz. Különben is, London sokkal északabbra van, mint New York, vagyis meg fogja kapni azt a fény mennyiséget, amit itt elveszít. És ha még többre lesz szüksége, még mindig elindulhat újra észak felé, nem? Felhívta Charles és Rya Dowlandet, s megkérdezte, lakhat-e náluk. Kiderült, hogy másnap indulnak Floridába, de azért így is meghívták; szívesen vették, ha tartózkodik valaki a lakásban, míg ők távol vannak. Frank megtette már ezt korábban is, a kulcsuk a mai napig ott lógott a kulcskarikáján. “Kösz” - mondta, így még jobb is lesz. Nem volt beszédes kedvében. Összeszedett egy hátizsákra való holmit, közte a kempingfelszerelését meg a ruháit, és másnap reggel elrepült Londonba. Különös, ahogy manapság az emberek utaztak: a szálloda előtt beszállt egy mozgó szobába, majd átszállt belőle egy másikba, amelyben több órát eltöltött, csak azért, hogy ismét kilépjen a szabadba a Camden földalatti állomáson, körülbelül száz méterre Charles és Rya lakásától. Egy pillanatra megérzett valamit a régi idők öröméből, amikor átvágott a Camden főúton, és London hangjaira fülelve elhaladt a mozi előtt. Évek óta ez volt a módszere: eljönni Londonba, addig Tnaradni Charlesszal és Ryavel, amíg nem talál egy bútorozott szobát, kutatni és írni a British Museumban, végigjárni a Charing Cross antikváriumait, esténként pedig Charles és Rya társaságában tévézni és beszélgetni. Négy könyve született már így az elmúlt húsz év alatt. A lakás egy hentesüzlet fölött volt. Minden falat zsúfolásig tele könyvespolcok borítottak, és még a vécé, a fürdőkád és a vendégágy feje fölé is polcokat raktak. Abban a valószínűtlen esetben, ha földrengés lenne, a vendég fejére legalább száz, London történetéről szóló könyv potyogna. Frank ledobta a csomagját az ágyra, majd végignézte a földszinten az angol költőket. A nappalit majdnem teljesen elfoglalta egy újságokkal és könyvekkel megrakott asztal. Odalent a mellékutca valóságos szabadtéri piac volt, fölhallatszott a rakodó árusok beszélgetése. A nap még nem ment le, pedig már elmúlt kilenc óra; ilyenkor, május vége felé már hosszúak voltak a nappalok. Egészen olyan volt, mintha a kezelésen lett volna. Lement, vásárolt zöldséget és rizst, majd visszaballagott és megfőzte. A konyhaablakok a lemenő nap színében pompáztak, a kis lakás csak úgy ragyogott, és Frank hirtelen nagyon szerette volna, ha a lakás tulajdonosai is ott vannak. Vacsora után fölrakott egy Händel CD-t. Szétnyitotta a nappali függönyét, s a kezében egy pohár bulgár vörösborral, a térdén nyitott jegyzetfüzetével, betelepedett Charles karosszékébe. Elnézte az északi égbolt felhői mögül kiszivárgó vörösessárga fényt, és megpróbálta számba venni az első világháborút kirobbantó okokat. Reggel tompa pufogásra ébredt: odalent bárddal püfölték a fagyott húsokat. Gabonapelyhet reggelizett a földszinten, közben átlapozta a Guardiant, majd metróval bement a Tottenham Court Roadra, és elsétált a British Museumba. A boldog békeidők megírására készülve már végigkutatta az előző korszakot, de mivel a British Libraryben való írás már maga egy szertartás volt, nem akarta megszakítani; ezzel ő is részesévé vált egy olyan hagyománynak, amely Marxig és még nála messzebb nyúlt a múltba. Bemutatta az egyik könyvtárosnak még érvényes olvasójegyét, majd a megszokott sorában keresett magának egy helyet. Ami azt illeti, ugyanebben az olvasószobában, e hatalmas kupolának ugyanebben az oldalsó

kis zugában írta a Két háború között című könyvét is. Kinyitotta a jegyzetfüzetét, és a papírlapra meredt. 1900-tól 1914-ig, írta föl lassan, majd ismét rámeredt a papírra. Korábbi könyvében hajlamos rá, hogy figyelmét a háború előtti Európa uralkodó osztályának fényűző életmódjára összpontosítsa, mutatott rá meglehetősen élesen a Guardian fiatal és nyilván baloldali beállítottságú kritikusa. Amilyen mértékben feltárta a nagy háború okait, úgy tette magáévá a szokásos elméletet, mely szerint az erősödő nacionalizmus, a diplomácia katasztrófapolitikája és az előző két évtized számos megtévesztő irányt mutató példája robbantotta ki a háborút. A spanyol-amerikai, az orosz-japán és a két Balkánháború megmaradt helyi jellegűnek, és nem okozott katasztrófát; és voltak szép számmal “incidensek”, a marokkói meg a többi, amelyek alaposan próbára tették a két nagy szövetségest, de azért nem buktak bele. Így amikor Ausztria-Magyarország Ferdinánd meggyilkolása után lehetetlen követelményeket támasztott Szerbiával szemben, senki sem tudhatta, hogy a történet lövészárkokban és öldöklésben fog végződni. Történelem mint véletlen. Nos, nem kétséges, hogy volt ebben sok igazság. Most azonban önkéntelenül is a nagyvárosi utcák tömegei jutottak eszébe, amint ujjongva fogadták a háború kitörésének a hírét, s egy csapásra eltűnt az oly erősnek hitt pacifizmus, és eszébe jutott, hogy lényegében minden jel arra vallott, hogy az európai hatalmak gazdag polgársága között a háború egyhangú támogatásra talált. Támogatni egy háborút, amelynek ki robbantására nincs is valódi ok! Volt ebben valami nem kisebbíthető rejtély, és ezúttal elhatározta, hogy beismeri és ki is fogja fejteni. Ehhez szemügyre kell vennie az előző évszázadot, a Pax Europeanát, amely a valóságban a tömegek szolgaságba döntésének, az imperializmus diadalmaskodásának százada volt, amikor a világ nagy része behódolt a nagyhatalmaknak. Ezek a gyarmataiknak köszönhetően fejlődtek és virágoztak, míg azok a feneketlen nyomorban tengődtek. A hatalmasok akkor fegyverekre költötték a megtermelt hasznot, a fegyvereket pedig egymás ellen fordították, és elpusztították magukat. Volt valami hátborzongatóan igazságos ebben a fejlődési vonalban, mint amikor a tömeggyilkos végül magát veszi célba a fegyverével. A bűnnek, a szenvedésnek véget vető büntetés. Ebben van a valódi magyarázat? Mialatt Washingtonban volt, haldokló apja mellett, Frank elment a Lincolnemlékműhöz, ahol a jobb oldali falon olvasható Lincoln második székfoglaló beszéde, nagybetűkkel, egyetlen vessző nélkül bevésve, ami még furcsábbá teszi az épp akkor zajló háborúról szóló szöveg biblikus tömörségét: “DE HA ISTEN ÚGY AKARJA HOGY FOLYTATÓDJÉK MINDADDIG MÍG A RABSZOLGÁK KÉTSZÁZÖTVEN ÉVIG TARTÓ SOHA MEG NEM FIZETETT KEMÉNY MUNKÁJÁBÓL FÖLHALMOZÓDOTT SOK KINCS MIND ELFOGY ÉS AMÍG A KORBÁCS NYOMÁN KICSORDULÓ MINDEN CSEPP VÉRT A KARD ONTOTTA VÉRREL TOROLNAK MEG AHOGY AZT MEGMONDTÁK MÁR HÁROMEZER ÉVE MOST IS EL KELL MONDANI: »AZ ÚR ÍTÉLETEI IGAZSÁGOSAK ÉS MINDENESTÜL MEGÁLLNAK«.” Félelmetes gondolat, Lincoln lényének ama titkos részéből, mely sohasem volt messze a felszíntől. De mint a Nagy Háború eredetének elméletét, továbbra is igazolhatatlannak tartotta. A királyok és elnökök, a tábornokok és diplomaták, a birodalmi tisztségviselők esetében akár hihető is lehetett; ők tudták, mit csinálnak, így a tudat alatti bűnösség rávihette őket a tömeges öngyilkosságra. De az otthon ülő közönséges polgár vajon miért fogadta ujjongva a háború kitörésének hírét? A látvány sokkal inkább csak a másik iránti gyűlölet egy újabb megnyilvánulására emlékeztetett. Te tehetsz róla, hogy annyi bajom van! Sokszor mondták ezt egymásnak Andreával. Mint mindenki. És mégis... továbbra is úgy érezte, hogy akárcsak mások, ő sem tudja megragadni az igazi okokat. Talán csak arról van szó, hogy a rombolás egyfajta élvezet. Mert mi az elsődleges reakció egy építménnyel szemben? Döntsük le! Mi az elsődleges reakció az idegennel szemben? Támadjuk meg! De így elkalandozva beletévedt az “emberi természet” metafizikájába. Egy hasonló hosszúságú esszében lehetne ezt a problémát igazából és alaposan körbejárni. És bármik legyenek is az okok, eljött az 1914-es esztendő, kikerülhetetlenül, megmagyarázhatatlanul, megváltoztathatatlanul,

“ÉS JÖTT A HÁBORÚ.” Előző könyveiben egyáltalán nem írt a háborúkról. Azok közé tartozott, akik azt hitték, az igazi történelem békeidőben formálódik, s elég, ha az ember a békekötésig valahogy átvészeli a háborút. A hadtörténészt kivéve mindenki számára a háború végeztével kezdődnek ismét az érdekes dolgok. Ma ebben nem volt annyira biztos. A boldog békeidőről vallott mai nézetek azért voltak olyan torzak, mert csak a rákövetkező és neki véget vető háború lencséjén át nézték. Márpedig ez azt jelentette, hogy a Nagy Háborúnak valami módon nagyobb ereje volt, mint a Boldog Békeidőnek, vagy legalábbis nagyobb ereje volt, mint gondolta. Úgy érezte, ezúttal írnai kell róla, hogy megértse ezt a századot. Ezért kutatásokat kell végeznie a témában. A központi katalógustárhoz ment. A nap elbújt a felhők mögött, amitől a szoba elsötétült, ő pedig fázni kezdett. Maguk a számok is sokáig megdöbbentették. A lövészárkokkal védekezők ellen a legelképesztőbb méretű tüzérségi bombatámadásokat intéztek: a Somme-on a britek húsz méterenként állítottak föl egy ágyút a tizennégy mérföldes frontszakasz hosszában, és másfél millió gránátot lőttek ki. A németek Kövér Bertája hetvenöt mérföld magasra lőtte ki a levegőbe a gránátokat. A verduni “csata” tíz hónapig tartott, és majdnem egymillió ember lelte benne a halálát. A brit frontszakasz kilencven mérföld hosszan nyúlt el. Ezen a szakaszon a háború minden egyes napján körülbelül hétezer embert öltek vagy sebesítettek meg - nem kifejezetten csatában, csak a vaktában tüzelő orvlövészek vagy a bombázások találataitól. Ez volt a “veszteség”. Frank abbahagyta az olvasást. Váratlanul megjelent lelki szemei előtt a Vietnamemlékmű, amelyhez rögtön a Lincoln-emlékmű meglátogatása után zarándokolt el. Óriási hatással volt rá a fekete gránitlapra vésett rengeteg név látványa. Egy pillanatra mintha el tudta volna képzelni azt a sok embert, mindegyiket egy-egy kis fehér vonalként. De a Nagy Háborúban minden egy vagy két hónap végére a britek egy egész Vietnam-emlékműre való embert veszítettek el. Egy vagy két havonta ötvenegy hónapon keresztül. Kitöltötte és átadta a könyvtárosnak a kartonokat, majd átvette az előző napon kikért könyveket, és visszament velük az odújába. Átlapozgatta őket, és lejegyzett belőlük néhány számot és statisztikai adatot. A brit üzemek kétszázötvenmillió gránátot gyártottak. A nagyobb csatákban félmillióan vagy még többen haltak meg, a csatatereken körülbelül tízmillióan, s újabb tízmillió áldozata volt forradalomnak, járványnak, éhezésnek. Olykor megállt az olvasásban, és írni próbált - de sohasem jutott messzire. Egy ízben többoldalnyit írt a háborús gazdaságról. A mezőgazdaság és az üzleti élet megszervezése, különösen Rathenau idejében Németországban és Lloyd George alatt Angliában nagyon erősen emlékeztette a posztmodern gazdaság jelenlegi működésére. A késő kapitalizmus gyökereire bukkant az olyan háborús beruházásokban, mint Rathenau Kriegsrohstoffabteilung-ja (háborús nyersanyagok ügyosztálya), vagy szintén az ő Zentral Einkaufs-Gesellschaft-jában. Minden üzleti tevékenység az ellenséggel való harcra szerveződött; de amikor vége lett a háborúnak, és az ellenség legyőzetett, a szervezet változatlanul megmaradt. Az emberek továbbra is odaáldozták munkájuk gyümölcsét, csak most azoknak a vállalatoknak, amelyek a rendszerben a háborús kormányok pozícióit foglalták el. Vagyis a huszadik század egésze jóformán már benne rejlett a Nagy Háborúban. És 1918. november 11-én délelőtt 11 órakor aláírták a fegyverszünetet. Aznap reggel, mint mindig, folytak a bombázások a front két oldalán, úgyhogy délelőtt tizenegy óráig már sokan meghaltak. Aznap este Frank nagyon sietett, s még sikerült a felhőszakadás előtt hazaérnie. A levegő homályos volt, mint a kormos üveg. A háborúnak pedig sohasem lett vége. A gondolat, mely szerint a két világháború voltaképpen egy volt, nem tőle származott. Winston Churchill mondta annak idején, no meg a náci Alfréd Rosenberg. ók amolyan interregnumnak tekintették a húszas és harmincas éveket, szünetnek, mely alatt egy két részből álló konfliktus közben át lehet rendezni a sorokat. Ez a “közben” volt a hurrikán magja.

Egyik reggel kilenc órakor még Dowlandék lakásában volt: elidőzött a reggeli fölött, közben átlapozta a Guardiant, azután a jegyzetfüzeteit. Mintha minden reggel kicsit később indult volna, és noha már május volt, nem látszott, hogy a nappalok hosszabbodtak volna. Ellenkezőleg. Az ellen is szóltak érvek, hogy e kettő egyetlen háború lett volna. A húszas évek nem tűntek fel olyan nagyon baljósaknak, legalábbis az 1925-ben aláírt locarnói egyezmény után; Németország túlélte a pénzügyi összeomlását, és a gazdasági élet gyógyulása mindenütt erőteljesnek látszott. A harmincas évek azonban megmutatták a dolgok valódi állapotát: az üzleti élet pangott, az új demokráciák áldozatul estek a fasizmusnak, kegyetlen polgárháború dúlt Spanyolországban, kulákokat éheztettek halálra, s a végzetszerűség szörnyű érzése töltötte el az embereket. Mintha a világ egy lejtőn csúszna lefelé, megállíthatatlanul vissza a háborúba. Ez azonban már más volt. Totális háború. Német hadvezérek alkották a kifejezést az 1890-es években, Sherman Georgiai hadjáratát elemezve. És úgy érezték, hogy amikor 1915-ben semleges hajókat torpedóztak meg, olyankor totális háborút folytattak. De tévedtek; a Nagy Háború nem volt totális háború. 1914-ben már az is megrázta a művelt világot, amikor híre ment, hogy német katonák megöltek nyolc belga apácát, később pedig, amikor a Lusitania elsüllyedt, az eset olyan heves tiltakozást váltott ki, hogy a németek a továbbiakban békén hagyták az utasszállító hajókat. Ez csak egy olyan világban történhetett meg, amelyben még élt az az elképzelés, hogy háborúban hadseregek harcolnak hadseregek ellen, katonák gyilkolnak katonákat, a polgárok szükséget szenvednek és ha meghalnak is, legföljebb véletlenül, mert nem ők a célpontok. Az európai háborúkban évszázadok óta így folyt a harc - a többit a diplomácia intézte el. 1939-ben a dolog megváltozott. Lehet, hogy csak azért változott meg, mert a műszaki háttér már lehetővé tette a totális háború lefolytatását a tömeges, nagy hatótávolságú légi bombázások révén. Másrészt lehet, hogy egyszerűen megtanulták azokat a leckéket, melyeket a Nagy Háború adott fel, s megemésztették mindazt, amivel együtt járt. Sztálin kulákgyilkosságai például: ötmillió ukrán parasztnak kellett meghalnia azért, mert Sztálin kollektivizálni akarta a mezőgazdaságot. Az élelmiszert szántszándékkal kivitték erről a gabonatermő vidékről, a tartalékokat visszatartották, az elrejtett készleteket megsemmisítették. Falvak ezrei tűntek el, mert lakosságuk éhen halt. Ez totális háború volt. Frank minden reggel úgy lapozgatott a vaskos katalóguskötetekben, mintha volna rá esélye, hogy talál egy másik huszadik századot. Kitöltötte a kartonokat, átvette az előző napon kiválasztott könyveket, s visszatelepedett a helyére olvasni. Ezzel több időt töltött el, mint az írással. Borús napok voltak, a nagy kupola alatt félhomály honolt. A jegyzetei mind kuszábbá váltak. Már nem tartotta be az időrendet, s bár olvasmányai főként a második világháború időszakáról szóltak, valami mindig visszakényszerítette az első - a Nagy - háborúhoz. Húszmillióan haltak meg az első, ötvenmillióan a második világháborúban. A különbséget a polgári áldozatok száma okozta. A háború vége felé ezerszám dobták le a bombákat a városokra, hogy felgyújtsák azokat. Így járt például Drezda, Berlin, Tokió... A célpont ekkor már a polgári lakosság volt, amely roppant könnyen esett áldozatául a hadászati bombázásoknak. Ilyen értelemben Hirosima és Nagaszaki felkiáltójel volt az után a mondat után, melyet ez a háború kezdettől hangoztatott: az otthonukban öljük meg a családjaitokat. A háború az háború, ahogy Sherman mondta; ha békét akartok, adjátok meg magatokat! És megadták magukat. Két bomba után. Nagaszakit Hirosima után három nappal érte a támadás, mielőtt még a japánok felfogták volna, mi történt, és visszavághattak volna. Az irodalom vég nélkül taglalta a hirosimai bombázást, de Frank kevés olyan emberrel találkozott, aki akár csak megkísérelte volna védelmébe venni, igazolni Nagaszakit. Az emberek azt mondták, Truman és tanácsadói azért tették, hogy a) megmutassák Sztálinnak, nemcsak egy bombájuk van, és hogy b) fenyegetésként vagy figyelmeztetésként is, de bevetik, amint az megmutatkozott Nagaszaki esetében is. Egyetlen fényvillanás elvitt annyit a polgári lakosságból, amennyi megtölthetett volna egy egész Vietnamemlékművet, csak azért, hogy Sztálin komolyan vegye Trumant. És komolyan vette. Amikor az Enola Gay legénysége földet ért, az eseményt ökörsütéssel ünnepelték meg.

Esténként Frank csendben elüldögélt a Dowland-lakásban. Nem olvasott, csak elnézte, ahogy az északi égbolt felől beszűrődik a nyári este világossága. A napok rövidültek. Érezte, hogy hiányzik a gyógykezelés. Több fényt! Valaki épp ezt mondta a halálos ágyán - Newton, Galilei, Spinoza vagy valaki hasonló. Nem kétséges, hogy az illető depressziós lehetett. Jó lett volna, ha itt van Charles és Rya. Biztos volt benne, hogy jobban érezné magát, ha beszélgethetne velük. Végtére is erre valók a barátok: vannak, és az ember beszélhet hozzájuk. Ez a barátság meghatározása. Charles és Rya azonban Floridában voltak. És az alkonyi homályban látta, hogy a lakás könyvekkel borított falai úgy működnek, mint valami ólombevonat egy radioaktív környezetben: mindez az írásba foglalt gondolat egyfajta pajzsot alkotott a mérgező valóság ellen. Talán az elképzelhető legtökéletesebb pajzsot. Csakhogy most mintha ez sem volna elég, legalábbis neki nem; a könyvek nem látszottak többnek, mint a puszta gerincük. És akkor egy este, a korai kék alkonyatban úgy látta, mintha az egész lakás áttetszővé válna, és őt karosszékestül felfüggesztették volna egy nagy, sötét város fölé. A Holocaustnak, akárcsak Hirosimának és Nagaszakinak, voltak előzményei. Az oroszok az ukránokkal, a törökök az örményekkel, a fehér telepesek Amerika őslakóival. De az a gépesített hatékonyság, amellyel a németek a zsidókat gyilkolták, új volt, és rettenetes. A többi között volt egy könyve, amely a haláltáborok tervezőiről, az építészekről, a mérnökökről, az építőmesterekről szólt. Vajon ezek a köztisztviselők kevésbé vagy még inkább visszataszítóak voltak, mint az őrült orvosok, a szadista őrök? Nem tudta eldönteni. Vagy nézzük a puszta számot: a hatmillió zsidót. Megérteni is nehéz volt. Olvasta, hogy van egy könyvtár Jeruzsálemben, ahol nyilvántartásba akarják venni mindazt, amit megtalálhatnak egyenként mind a hatmillióról. Aznap délután, ahogy a Charing Cross Roadon ment, ez jutott eszébe, és hirtelen megtorpant. Mindaz a sok név abban az egyetlen könyvtárban egy újabb áttetsző szoba, egy újabb emlékmű. Egy másodpercre felrémlett benne, hány embert jelent ez: London egész lakosságát. Azután a kép elhalványult, s ő ott állt egy utcasarkon, jobbra-balra forgatva a fejét, nehogy elgázolja valami. Azután továbbment, s közben azt számolgatta, vajon hány Vietnam-emlékműre férne rá a hatmillió. Durván kettő kell százezerre; tehát milliónként húsz, azaz összesen százhúsz emlékmű kellene. Egyenként, lépésről lépésre meg lehetne számolni őket. Rászokott, hogy esténként kocsmákban töltse el az időt. A Wellington éppolyan jó hely volt, mint akármelyik, és néha megfordultak benne olyanok is, akikkel Charles és Rya révén már ismerték egymást. Elüldögélt velük, hallgatta, mit beszélnek, de gyakran azon kapta magát, hogy a napi olvasmánya jár az eszében, így a társalgás többnyire nélküle zajlott, és a britek, akik valamivel jobban elviselték a bogarasságot, mint az amerikaiak nem éreztették vele, hogy a terhükre volna. A kocsmákban lárma volt, és fény, nyüzsgés, az emberek beszélgettek, füstöltek, ittak. Ez másfajta ólombéléses szoba volt. Frank nem ivott sört, így aztán először józan maradt. De később fölfedezte a kocsmák jellegzetes, erős almaborát. Ez ízlett neki, úgy itta, mint mások a sört, és alaposan berúgott tőle. Ezután néha nagyon is megoldódott a nyelve, és elmondott mindent a huszadik századról, amit a többiek már tudtak, de mert udvariasak akartak lenni, bólogattak, s ők is hozzátettek egyet-mást, majd anélkül hogy letorkolták volna, simán visszavették a korábbi társalgás elejtett fonalát. De azért legtöbbször, ha ivott, csak még messzebb került attól, amiről a többiek beszélgettek, és nem is tudta követni a gyos témaváltásaikat. És utána minden reggel későn kelt, lüktető fejfájással, amikor a reggeli fény nagy részét az alvás miatt már elmulasztotta. A depresszióban szenvedőknek egyáltalán nem volna szabad inniuk. Végül el is maradt a Wellingtonból, inkább a lakáshoz legközelebb eső kocsmákba járt enni. Az egyiket úgy hívták, hogy Félúton haza, a másikat úgy, hogy Világ vége; nem voltak valami szerencsés nevek, mindenesetre enni a Világ végében evett, utána meg csak ült egy sarokasztalnál egy whiskyvel, s a tolla végét rágcsálva nézegette a jegyzetfüzete oldalait.

A harc sohasem ért véget hirdette az egyik könyv címe. Az atombomba azonban azt jelentette, hogy a század második fele másképp fest, mint az első. Voltak - leginkább amerikaiak -, akik Pax Americanának nevezték. A legtöbb ember számára azonban a hidegháborút jelentette az 1945-től 1989-ig terjedő korszak. Nem mintha olyan hideg lett volna. A patthelyzetbe kényszerült szuperhatalmak védőernyője alatt mindenütt helyi háborúk lobbantak fel, háborúk, melyek a két korábbi nagyhoz képest kicsik voltak, de számuk meghaladta a százat, és évente körülbelül háromszázötvenezer ember lelte bennük a halálát - vagyis összesen tizenötmillióan, egyesek szerint húszmillióan. Nehéz lett volna összeszámolni. A legtöbb halottja a tíz nagy háborúnak volt: a két vietnaminak, a két indopakisztáninak, a koreainak, az algériainak, a szudáni polgárháborúnak, az 1965-ös indonéziai mészárlásnak, a biafrai háborúnak és az irán-iraki háborúnak. Ezenkívül tízmillió polgári személyt éheztettek halálra megfontolt katonai akció következtében. E korszak áldozatainak száma ezek szerint nagyjából megfelelt a Nagy Háborúban elesettekével. Ámbár tízszer annyi idő telt el közben. Ez is egyfajta javulás. Talán ennek volt a következménye, hogy a háború kegyetlenebbé vált - mintha az egyénileg kezelt gyilkosságok rémsége ellensúlyozná a puszta számok ismeretlenségét. Talán ellensúlyozta is; mert kutatása most másból sem állt, mint az erőszakot, a csonkítást, a kínzást bemutató beszámolók, színes felvételek egymásutánjából. Egy-egy emberi test a saját ruhájában, a saját vérébe fagyva hever a földön. Vietnami falvak, melyeket a napalm törölt el a föld színéről. Kambodzsa, Uganda, Tibet - Tibetben újra népirtás folyt, olyan iramban, hogy a világ fel se tudjon figyelni rá. Évente esett néhány falu a thamzing, más néven “átnevelés” áldozatává: a kínaiaktól elfoglalt falvak, a legkülönbözőbb módszerekkel megölt falusiak, “akiket élve eltemettek, félakasztottak, lefejeztek, kibeleztek, leforráztak, keresztre feszítettek, felnégyeltek, megköveztek, a szülőket saját kisgyerekeikkel lövették le; terhes nőket vetélésre kényszerítettek, a magzatokat a falu főterén halomba rakatták”. Mindeközben bolygónkon a hatalom mind kevesebb és kevesebb kézben összpontosult. A második világháború volt az egyetlen dolog, amely sikeresen véget tudott vetni a gazdasági válságnak, és ez olyan tapasztalat volt, amit a vezetők nem felejtettek el. A gazdaság megszilárdítása, mely az első világháborúban vette kezdetét, ilyenformán folytatódott a második világháború és a hidegháború alatt is, mintegy a hadigazdaság jármába hajtva az egész világot. Eleinte úgy látszott, mintha 1989 megtörné ezt a folyamatot. De most, alig hét évvel később, a hidegháború vesztesei egytől egyig úgy néznek ki, mint Németország 1922-ben: a pénzük értéktelen, boltjaikban üresek a polcok, demokráciáik juntákká esnek szét. Csakhogy ezeket a juntákat most részvénytársaságok támogatták; multinacionális bankok kormányozták az egykori szovjet blokk országait, éppúgy, ahogy a Harmadik Világgal tették, “takarékossági intézkedéseket” kényszerítve rájuk a “szabadpiac” nevében, ami azt jelentette, hogy a fél világ éhesen feküdt le nap mint nap, csak hogy kifizesse milliárdokra rúgó adósságát. Miközben a hőmérséklet tovább emelkedett, a népesség száma egyre gyarapodott, a “helyi konfliktusok” húsz különböző helyen teremtettek forró helyzeteket. Egy reggel Frank hosszan piszmogott a zabpelyhével; sehogy sem akaródzott elmennie otthonról. Kinyitotta a Guardiant, és azt olvasta benne, hogy a világ védelmének éves költségvetése ezerbillió dollár körül mozog. Több fényt, mondta magában, s nagyot nyelt. Sötét, esős nap volt. Érezte, amint a pupullái erőlködve kitágulnak. Biztos volt benne, hogy a nappalok egyre jobban rövidülnek, pedig május volt; és a levegő is mind sötétebbé vált, mintha visszatértek volna Londonba a Viktória korabeli füstködök. Megfricskázta az újságlapot, majd olvasni kezdett egy cikket a Sri Lanka-i konfliktusról. Immár nemzedékek óta dúlt a harc a szingalézek és a tamilok között, és az előző héten egy házaspár arra jött ki egy reggel a házából, hogy hat fiuk feje ott sorakozik a gyepen. Félrelökte az újságot, és átgyalogolt a kormon, le az utcára. Automata irányítással eljutott a British Museumba. Ott már egy halom könyv várta, a tetején azzal, amelyben becslések szerepeltek az évszázad összes háborús halottai számát illetően. Mintegy százmillió emberről volt szó.

Újra London sötét utcáin találta magát, amint számok kavarognak a fejében. Egész nap ment, s nem tudta összeszedni a gondolatait. És este, amikor elaludt, álmában vagy valami különös önszuggesztiós látomásban ismét előkerültek a számítások: kétezer Vietnam-emlékmű kellene, hogy ráférjenek a század háborús halottai. Föntről látta magát, amint a Mallon sétál Washington D. C-ben, és látta, hogy az egész park a Capitoliumtól a Lincoln-emlékműig telis-tele van a Vietnamemlékművek V-jeivel, mintha óriási madarak csapata ereszkedett volna le a parkba. Egész éjszaka fekete szárnyfalak mellett sétált el, mindig nyugat felé, ahol a folyó volt, rajta a fehér sírkő. Másnap az első könyv, ami a kezébe került, az 1931-1945-ös kínai-japán háborúval foglalkozott. Ahogy az az ázsiai történelemnél lenni szokott, erről a háborúról sem tudott valami sokat a Nyugat, pedig igencsak nagyszabású háború volt. Gyakorlatilag egész Korea rabszolgákat dolgoztató munkatáborrá vált a japán háborús erőfeszítések következtében, és Madzsúriában a japán koncentrációs táborok épp annyi kínai áldozatot követeltek, ahány zsidó pusztult el a németek táboraiban. Itt is ezrek lelték halálukat a Mengele és a náci orvosok stílusában elkövetett “tudományos” orvosi kínzások következtében. Japán kísérletezők például úgy hajtottak végre vérátömlesztést kínai foglyokon, hogy a saját vérük helyébe lovak vérét pumpálták, s figyelték, mennyi ideig bírják ki élve a foglyok. A túlélés időtartama a húsz perctől a hat óráig terjedt, mialatt az áldozat mindvégig haláltusáját vívta. Frank becsukta és letette a könyvet. Kiemelte a homályból a következőt, és rásandított. Régi, súlyra is nehéz darab volt, sötétzöld bőrbe kötött, matt aranydíszítéssel a gerincén és a táblákon. A tizenkilencedik század története, illusztrációkkal - ez utóbbiak kifakult, de eredetileg színezett fotók voltak. 1902-ben adta ki a George Newnes Ltd. - a saját témája múlt századi megfelelője volt tehát. E furcsaság okozta, hogy kölcsönvette a címét. Kinyitotta, átlapozta, és az utolsó oldalon az alábbi mondatok keltették fel a figyelmét: “Hiszem, hogy az Ember jó. Hiszem, hogy egy olyan évszázad hajnalára érkeztünk el, amely a történelem eddigi összes évszázadánál békésebb és virágzóbb lesz.” Letette a könyvet, és kiment a British Museum épületéből. Egy piros telefonfülkében kikereste a legközelebbi autókölcsönző ügynökséget a Westminster közelében. Földalattira szállt, és elment az ügynökségre, ahol kibérelt egy kék Ford Sierrát. A kormány persze a jobb oldalon volt. Frank még sohasem vezetett autót Nagy-Britanniában, így megpróbálta elrejteni kényelmetlen érzéseit az ügynök előtt, amikor beült a kormány mögé. A kuplung, a fék és a gázpedál, hál' istennek, balról jobbra sorakoztak, mint rendesen. És a sebességváltó helye is ugyanott volt, csak éppen bal kézzel kellett működtetni. Nagy üggyel-bajjal első sebességbe lökte a kart, kigurult a garázsból, balra fordult, és végighajtott az út bal oldalán. Hátborzongató volt, de annyira nem tudott napirendre térni afölött, hogy a jobb oldalon ült, hogy ettől nem feledkezett meg arról, hogy a bal oldalon menjen. A járda mellé állt, és London térképén kijelölt magának egy útvonalat, majd visszatért a forgalomba, és elhajtott a Camden főútra. A kocsit leállította Dowlandék lakása alatt, fölment, becsomagolt, levitte a hátizsákját, azután újból fölment. Elmentem az éjféli nap országába, írta le egy darab papírra, lement, beült az autóba, és elindult északnak, maga mögött hagyva Londont. Esős nap volt, alacsonyan vonultak a súlyos felhők az égen, s hol megeredt belőlük egy-egy fekete zápor, hol napfénynyalábok ütköztek ki mögülük Blake stílusában. A dombok zöldek és a mezők sárgák, barnák vagy világosabb zöldek voltak. Először csupa-csupa domb és mező között vezetett az útja, majd Brimingham és Manchester mellett elhaladva a mezőkön sorházak kezdtek feltünedezni, egyik sor a másik után, és még újabbak a keskeny, fátlan utcákon. Takaros, csinos házak, a vidék mégis a legsivárabb ember lakta tájak közé tartozott, amit életében látott. Az utcák akár a lövészárkok. A világ fenekestül fel volt fordulva; a népsűrűség megközelítette azokat a szinteket, melyeken a kísérleti patkányok megtébolyodnak. Ez is volt olyan jó magyarázat, mint bármelyik. Leginkább hímeket érintett a dolog mindkét esetben: a táplálék céljára tenyésztett földi vadászokat, melyek most kicsiny dobozok foglyaivá lettek. Megőrültek tőle. “Hiszem, hogy az Ember ez vagy az” írta egy század eleji szerző, és miért ne; tagadhatatlan, hogy elsősorban férfiak műve volt. Mármint a tervezés, a diplomácia, a harc, az erőszak, a gyilkolás.

Nyilvánvaló volt, hogy a világ kormányzását át kell engedni a nőknek. Igaz, a Falklandon Thatcher volt ott, Bangladesben pedig Indira Gandhi, de még így is érdemes volt megpróbálni, hisz ennél rosszabb már nemigen lehetett! Az anyai ösztönöket tekintetbe véve pedig talán még jobb is lehet. Bízzuk meg a first ladyket a férjük munkájával! A férfiak ötvenezer évből ötezerben viseljenek gondot a gyerekekre - kárpótlásul a gyilkos patriarchátus minden egyes esztendejéért. Manchestertől északra óriási rádiótornyok és valami atomreaktorhoz hasonló prizma mellett vezetett el az út. A feje fölött vadászrepülők zúgtak el. A huszadik század. Miért nem volt képes rá az a század eleji író, hogy lássa a bekövetkezését? Lehet, hogy a jövő akkor is és mindig egyszerűen elképzelhetetlen volt. Vagy talán 1902-ben a dolgok nem látszottak olyan rossznak. A virágzás korszakából előretekintő század eleji ember nagyjából ugyanezt látta - ehelyett a szörnyűségek évszázada jött el. Az ember most egy rémséges századból várta reménykedve a következőt - amely, a korábbi mintájára, mérhetetlenül zordnak ígérkezett. És a rombolás új technológiái birtokában gyakorlatilag minden lehetséges volt: vegyi háború, nukleáris terrorizmus, biológiai holocaust... Az áldozatokat a rajtuk átreppenő parányi gyilkosok, vagy az italukba kevert vírusok, vagy telefonjuk egy sajátos csengése ölte meg, esetleg zombivá változtatták különféle szerek vagy agyátültetések, kínzások vagy ideggázok révén; de golyóval vagy éheztetéssel is a másvilágra lehetett küldeni bárkit - akár fejlett, akár kezdetleges volt a technika, a módszerek végtelenül sokfélék lehettek. És az indítékok csak nyomósabbakká váltak, mint eddig bármikor; a népesség száma növekedett, a források pedig kimerülőben voltak - az emberek nem azért fognak harcolni, hogy uralkodhassanak, hanem hogy életben maradjanak. Néhány legyőzetéssel fenyegetett kis ország járványt szabadíthat az ellenségére, és puszta véletlenségből kiirthat egy egész kontinenst, vagy akár mindenkit. A huszonegyedikből nézve semmiségnek tűnhet az egész huszadik század. így morfondírozott magában, mígnem rádöbbent, hogy húsz, harminc vagy akár hatvan mérföld is lemaradhatott a háta mögött, anélkül hogy bármit is észrevett volna a külvilágból. Automata vezérlés a fordítva elsuhanó utakon! Megpróbált odafigyelni Valahol Carlisle fölött járt. A térkép két utat jelölt meg, amelyeken eljuthatott Edinburghba: az egyik közvetlenül Glasgow alatt ágazott le a főútról, egy kisebbik pedig még előbb kanyarodott el, de sokkal egyenesebben vezetett a célba. Az egyenes utat választotta, így a kijárat és a körforgalomból való kijutás után ráfordult az A702-es jelzésű kétsávos, északkeletre tartó útra. Esőtől csillogott a fekete aszfalt, s a feje fölött száguldó felhők is sötétek voltak. Jó pár mérföldet megtett már, amikor elhaladt egy tábla mellett, melyen az állt, hogy “turistaút”. Ebből sejtette, hogy a rossz utat választotta, de nem akart visszafordulni. Innen már talán éppoly hamar odaér, csak több fáradsággal: több körforgalmú útra, jelzőlámpás falura, útszűkületre kell számítania, ahol sövény vagy fal zár le egy-egy útszakaszt. Közeledett a napnyugta, már órák óta úton volt, elfáradt; és amikor fekete teherautók száguldottak ki vele szemközt a permetező eső árnyfoltjaiból, úgy látta, hogy egyenesen neki akarnak rohanni. Külön erőfeszítést igényelt, hogy meg tudjon maradni a bal oldalon, és ne hallgasson a benne rikoltozó hangra, mely mindenáron át akarta küldeni a jobb oldalra. A jobb és a bal oldalt mindig fordítva kellett nézni, ugyanakkor a lábánál maradt az eredeti sorrend - a másik kezével kellett a sebességváltóhoz nyúlnia, de az attól még ugyanúgy működött -, és a végén már minden összekeveredett benne. És eljött a pillanat, amikor egy hatalmas teherautó jött száguldva szembe vele - akkor balra kapta a kormányt, de nem a fékre, hanem a gázra taposott rá. A váratlan előrelódulástól még jobban kicsúszott balra, annyira, hogy a bal oldali kerekei az aszfaltról kifutottak a sáros padkára, amitől az autó egyszerűen visszapattant az útra. Akkor keményen beletaposott a fékbe, és a teherautó ott dübörgött el a füle mellett. Az autó a nedves aszfalton megpördült, majd megállt. Akkor leállt az út szélén, és bekapcsolta a vészvillogókat. Kiszállt, és látta, hogy a vezetőülés melletti tükör eltűnt. A helyén nem maradt más, csak egy négyszögletes bemélyedés a fémben, a csavarok helyén négy, enyhén hátrafelé lejtő lyuk, meg egy nagyobb, az immár szintén hiányzó tükörbeállító szerkezet helyén.

Átment a kocsi túloldalára, hogy emlékeztesse magát, milyen a Sierra oldalsó visszapillantó tükre. Tömör fém és műanyag szerelvény. Száz métert visszagyalogolt az úton, kutatta a homályon át az elveszett tükröt, de nem találta sehol. Eltűnt. Edinburgh határában megállt, és felhívta egy régi barátját, Alecet. - Micsoda? Frank Churchill? Szevasz! Itt vagy? Akkor gyere! Frank az ő útmutatása alapján behajtott a város központjába, el a vasútállomás mellett, s be egy keskeny utcákkal telezsúfolt negyedbe. A szemközti járda mellé való beállás majdnem meghaladta az erejét; négy próbálkozás után végre sikerült. A Sierra ugrott egyet-kettőt az utcaköveken, majd megállt. Akkor leállította a motort, kiszállt, de a teste még akkor is úgy remegett, mint valami óriás hangvilla. Az elhúzó autókon visszatükrözött a kivilágított üzletek fénye. Hentes, pék, keleti fűszerek. Alec a harmadik emeleten lakott. - Gyere be, öregem, na, gyere már! - Zaklatottnak látszott. - Azt hittem, Amerikában vagy! Mi szél hozott ide? - Nem tudom. Alec éles tekintetet vetett rá, majd bevezette a lakás konyhával egybeépített nappalijába. Az ablakból a háztetők fölött el lehetett látni a várkastélyig. Alec rá nem jellemző módon, némán állt a konyhában. Frank letette a hátizsákját, és némi feszélyezettséggel az ablakhoz ment, hogy kinézzen a kastélyra. A régi szép időkben Andreával gyakran vonatra ültek, hogy meglátogassák Alecet és Suzánne-t, aki primatológus volt. Akkoriban még egy óriási háromszintes lakásban laktak az Újvárosban, és amikor Frank és Andrea megérkezett, késő éjszakáig fennmaradtak négyesben, s brandyt iszogatva beszélgettek a magas mennyezetű, György-stílusú nappaliban. Az egyik alkalommal mindnyájan autóba ültek, és irány a skót felvidék, máskor meg Frank és Andrea végig ott maradtak az ünnepi játékok idejére, és annyi darabot néztek meg négyesben, ahányat csak tudtak. Most azonban Suzanne és Alec járták a maguk útját, Frank és Andrea elváltak, Alec pedig már egy másik lakásban lakott - az az élet már nem volt sehol. - Rosszkor jöttem? - Nem, ami azt illeti. - Tányércsörömpölés jelezte, hogy Alec mosogat. Vacsorázni indulok a barátaimmal, csatlakozz hozzánk, ha akarsz. Még nem ettél? - Nem. Nem leszek... ? - Nem. Azt hiszem, már ismered Paget és Rogot. És mondhatom, ránk fér egy kis kikapcsolódás. Reggel mindnyájan temetésen voltunk. A barátaink kisgyereke halt meg. Még csecsemő volt. - Jézusom! Úgy érted, csak úgy... - Hirtelen csecsemőhalál. Nappali szunyókálás közben. Öt hónapos volt. - Jézus! - Bizony. - Alec a konyhaasztalhoz ment, és egy palackból töltött valamit egy pohárba. - Kérsz whiskyt? - Igen, kérek. Alec töltött egy másik pohárba is, és felhajtotta a magáét. - Azt hiszem, ma úgy gondolkoznak, hogy egy igazi temetés segít a szülőknek, hogy elfogadják a helyzetet. Ezért aztán Tom és Elyse vitték a koporsót, amely nagyjából ekkora volt. - Szétnyitott tenyere között körülbelül harminc centiméter volt a távolság. - Nem! - De. Sohasem láttam ehhez hasonlót. Némán ittak. A divatos, bohém alakoknak való étterem, ahol tengeri ételeket lehetett enni, egy kocsma fölött volt. Frank és Alec ott találkozott Peggel és Roggal, meg egy Karen nevű nővel. Mindnyájan az állatok viselkedését tanulmányozó kutatók voltak, és a közeljövőben készültek elutazni Afrikába Rog és Peg Tanzániába, a többiek Ruandába. A reggeli közös élményük ellenére társalgásuk gyors volt, szellemes és széles skálán mozgó. Frank bort ivott, és hallgatta, ahogy sorra megvitatják az afrikai politikai helyzetet, a főemlősök filmezésének nehézségeit, a rockzenét. A temetés témája csak egyszer került szóba, de aztán csak ingatták a fejüket; mit lehetett erről meg mondani?

- Azt hiszem - mondta Frank -, jobb, hogy most történt, mint ha már három vagy négyéves lett volna a gyerek. Mindnyájan rámeredtek. - Ó, nem - felelte Peg. - Én nem így gondolom. Hirtelen rádöbbenve, mekkora ostobaságot mondott, Frank megpróbálta helyrehozni a hibát: - Úgy értem, tudjátok, hogy így több idejük van arra, hogy... Magába roskadva rázta meg a fejét. - Olyan ez, mintha fokozni akarnánk az abszolútumot - mondta csendesen Rog. - Igaz - felelte Frank, és ivott. Szerette volna folytatni, elmondani, hogy igaz, minden halál egy-egy végérvényes katasztrófa, egy olyan kicsi gyereké is, aki még nem is tudja, mi történik vele, de mi van akkor, ha arra ment el az életed, hogy fölneveltél hat ilyen gyereket, és egy reggel arra ébredsz, hogy mind a hatuk feje ott sorakozik a kerted gyepén? Nem végérvényesebb az egyik, mint a másik? Részeg volt, fájt a feje, a testében még ott vibrált az egész napos vezetés és a teherautóval való lehetséges összeütközés megrázó élménye és valószínűnek látszott, hogy a kimerültségből eredő dyslexia megtámadta az egész gondolkodását, az erkölcsi érzékét, így inkább összeszorította a fogát, és a borára összpontosított, miközben a kezében serényen forgott a villa, s a pohara sűrűn koccant a fogához. A szoba sötét volt. Alec megállt a háza kapujában, és megrázta a fejét. - Ennek még nincs itt az ideje - mondta. - Menjünk el arra a zenés helyre, tudod, ahol szerda esténként hagyományos dzsesszt játszanak. Frank és Andrea valaha nagy rajongói voltak a hagyományos dzsessznek. - Érdemes? - Ma este meg fog felelni, nem gondolod? A kocsma gyalog sem volt messze, csak végig kellett sétálni a Grassmarket nevű széles, kövezett sétányon, majd föl a Victoria Streeten. A kocsmaajtóban megállították őket; kötelező fogyasztás volt, és a megszokott zenekar helyett zenés büfé, s benne több különböző banda lépett fel. A bevételt egy nemrégiben autóbalesetben meghalt glasgow-i muzsikus családjának szánták. - Jézus Krisztus! - kiáltotta Frank, de mint aki káromkodik. Már fordult is vissza. - Ezzel az erővel meg is próbálhatnánk - vette elő Alec a tárcáját. - Majd én fizetem. - De hiszen már ettünk. Alec nem is figyelt rá. - Gyerünk! - mondta, és adott az embernek húsz fontot. Odabent a tágas helyiség zsúfolásig tele volt emberekkel, és a hatalmas büféasztalon mindenféle húsok, szendvicsek, saláták és tengeri halféleségek sorakoztak. A pultnál megkapták az italukat, és letelepedtek egy népes asztal egyik végében. Nagy volt a zaj, és a lehetetlen skót kiejtés miatt Frank csak a felét értette annak, amit hallott. Helybéli művészek váltották egymást a színpadon: a rendszeresen itt játszó hagyományos dzsesszzenekar, egy komikus színész, egy énekes, aki a negyvenes évek zenés mulatóiban énekelt dalokat adott elő, egy country-westernt játszó zenekar. Alec és Frank rendszeresen visszajárt a pulthoz újabb és újabb italért. Frank figyelte a zenekarokat és a sokaságot. Minden életkor és embertípus képviselve volt benne. Minden együttes mondott valamit az elhunyt muzsikusról: az ifjú rocker igazi fenegyerek lehetett, és láthatóan jól ismerték. Egy buli után részegen összeütközött egy másik autóval, amin a világon senki sem lepődött meg. Éjfél körül egy hájas fiatalember telepedett le az asztalukhoz. Miután körbelopkodta maga körül az összes tálat, fölemelkedett, mint valami bálna, föllódult a színpadra, s az emberek örömkiáltásai közepette csatlakozott a már színpadon lévő bandához. Fölkapott egy gitárt, a mikrofonhoz hajolt, és rázendített egy sorozatra a korai rock and roll-számokból. Eddig ő és a bandája voltak a legjobbak, a kocsma teljesen bevadult tőlük. A tömeg a színpad elé tódult, és ki-ki álltó helyében ropta a táncot. Frank mellett egy fiatal punk egészen behajolt az asztal fölé, hogy válaszolni tudjon egy ősz hajú hölgynek, akit felettébb érdekelt, hogy tudja ilyen tüskésre csinálni a haját. “Kelta halottvirrasztás” - gondolta Frank, s almaborát lehajtva felüvöltött a többiekkel, amikor meghallotta, hogy a dagadt belekezd Chuck Berry Rock And Roll Music című számába.

Így nem érzett fájdalmat, amikor a banda befejezte az utolsó ráadást is, és ő meg Alec kitámolyogtak az éjszakába, és hazafelé vették útjukat. De mialatt fedél alatt voltak, nagyon lehűlt az idő, s a sötét utcák elnéptelenedtek. A zenés kocsma nem volt több, mint egy hideg kővárosba temetett kivilágított fadoboz. Visszanézett rá, s látta, hogy az utcai lámpák fénye úgy verődik vissza a Grassmarket fekete kockaköveiről, mintha apró fehér kígyók nyüzsögnének ezerszám a lábuk alatt... Mint fekete gránitba vésett nevek - mintha a föld egész felszínét egyetlen emlékmű borítaná. Másnap tovább folytatta az útját észak felé, át a Forth Bridge-en, majd nyugatra, egy tó partja mentén Fort Williambe, és onnan északra a skót felföldön keresztül. Ullapool fölött meredek hegyormok szöktek függőlegesen a magasba a fátlan, mocsaras dombok közül. Mindenütt víz, pocsolyáktól a tavakig, de a legmagasabb pontokról még magát az Atlanti-óceánt is lehetett látni. Kint a tengeren a Belső-Hebridák hegyes szigeteit láthatta a figyelmes szemlélő. Ő csak ment tovább északnak. Magával hozta a hálózsákját és a szivacs alátétjét, így aztán egy kies helyen leállt, a hordozható tűzhelyen főzött magának egy levest, és megaludt a kocsi hátuljában. Hajnalban fölébredt, s folytatta az útját észak felé. Nem beszélt senkivel. Végül elérte Skócia északnyugati csúcsát, és ott kénytelen volt keletnek fordulni azon az úton, amely az Északi-tenger partvonalát követte. Kora este megérkezett Scrabsterbe, Skócia északkeleti csücskébe. Kihajtott a dokkba, s ott megtudta, hogy az Orkney-szigetekre másnap délben indul a menetrend szerinti komp. Elhatározta, hogy fölszáll rá. Mivel nem volt zárt parkolóhely, kivett egy szállodai szobát. A szomszédos étteremben vacsorázott, apró tengeri rákot majonézzel és sült krumplival, majd fölment a szobájába, és elaludt. Másnap reggel hat órakor azzal kopogott be a szállodát vezető vén banya, hogy negyven perc múlva indul egy menetrenden kívüli komp, akar-e átkelni vele. Azt felelte, akar. Fölkelt, felöltözött, de hirtelen túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy folytassa az útját. Úgy döntött, még mindig átmehet a menetrend szerinti komppal, így aztán levetkőzött és visszafeküdt. Akkor viszont rájött, hogy akármilyen kimerült is, már nem fog tudni elaludni. Káromkodva, majdnem sírva föltápászkodott, és visszavette a ruháit. Odalent az öregasszony szalonnát sütött, és mivel Frank most nem reggelizett, készített neki két vastag szalonnás szendvicset, amiket ő a Sierrában evett meg, miközben a beszállásra várakozott. A hajófenékbe érve lezárta a kocsit, fölment a meleg, áporodott levegőjű kabinba, lefeküdt a párnázott műanyag padra, és elaludt. Akkor ébredt, amikor kikötöttek Stromnessben. Egy pillanatig nem emlékezett rá, hogy kompon van, és nem értette, miért nincs Scrabsterben, a szállodai szobájában. Meghökkenve nézve a sófoltos ablakon át a halászcsónakokat, aztán megértett mindent. Az Orkney-szigeteken volt. A legnagyobb sziget déli partja mentén haladva úgy tapasztalta, hogy teljesen téves elképzelései voltak Orkneyról. Azt várta, hogy a szigeteken is tulajdonképpen a felföld folytatódik, a valóságban azonban az alacsony fekvésű, dimbes-dombos, zöld táj inkább Kelet-Skóciára emlékeztetett. A nagy részét megművelték vagy legelőként használták. Zöldellő mezők, sövények, tanyák. Kicsit csalódott volt. Azután a sziget Kirkwall nevű nagyvárosában elhaladt egy gótikus székesegyház - egy nagyon kicsi kis gótikus székesegyház, amolyan zsebkatedrális - mellett. Még soha nem látott ehhez hasonlót. Megállt és kiszállt, hogy megnézze. St. Magnus-katedrális, építésének kezdete 1137. Ilyen korán és ilyen messze északon! Nem csoda, hogy ilyen apró. A megépítéséhez a kontinensről kellett mesterembereket hozatni; nyilván hajóval hozták el őket e barbár halászfaluba, ahol még a habarccsal való falazást sem ismerték, és a tetők tőzegből voltak; az idegen behatás valóságos kulturálisforradalom-számba mehetett! Az elkészült épület úgy állhatott ott, mintha egy másik bolygóról pottyant volna le. De ahogy körbejárta a szomszédos püspöki palotát, majd egy kis múzeumot, megértette, hogy a székesegyház talán nem is jelentett akkora megrázkódtatást Kirkwall számára. Akkortájt az Orkney-szigetek azoknak az utaknak a kereszteződésénél feküdt, ahol norvégok, skótok, angolok és írek találkoztak, s hozták magukkal a kőkorszakig

visszavezethető őshonos kultúrájukat. A maga mögött hagyott mezők és legelők némelyikét ötezer év óta folyamatosan művelték! És micsoda eleven, elszánt arcokat látott az utcákon! A helyi kultúráról éppoly téves fogalmai voltak, akárcsak a tájról. Azt hitte, elöregedett, elnéptelenedő halászfalvakat fog találni, ahonnan a lakosság elvándorol délre, a városokba. De ilyesmiről szó sem volt Kirkwallban, ahol csapatostul kóboroltak a hangos beszélgetésbe belefeledkező tizenévesek, és az utcai frontra kinyitott éttermek ebédidőben sorra megteltek. A könyvesboltokban külön részlegben sorakoztak a helyi sajátosságokkal foglalkozó könyvek: útikalauzok, régészeti, történelmi témájú munkák, a tengerről szóló mesék, regények. Számos népszerű író kizárólag a szigetek életéből vette a témáit. Frank ráébredt, hogy a helybeli lakosság számára az Orkney-szigetek jelentik a világ közepét. Vásárolt egy útikalauzt, és Mainland keleti partja mentén autózott tovább észak felé, egy romos erődítmény és falu, Gurness őrtornyáig, amely Krisztus korától kezdve egészen a norvégok uralkodásáig idegen kézen volt. Maga az erőd egy hat-hét méter magas, kerek kőtorony volt, a fala legalább három méter vastag, melyet olyan gyönyörűen építettek meg a jellegzetesen lapos kőtáblákból, hogy két kőlap közé még egy pénzérmét se lehetett volna bedugni. A körülötte levő lakóházak falai sokkal vékonyabbak voltak; támadás esetén a falusiak az erődbe vonulhattak vissza. Frank rábólintott az útikalauz magyarázatára, emlékezetébe idézve, hogy a huszadik századnak sem volt monopóliuma a szörnyűségekre. Kétségtelen, hogy ilyenek itt is megtörténtek. Hacsak az erőd puszta léte nem volt elég az elrettentésre. Gurness a Mainland és a Rousey nevű kisebb sziget közötti keskeny tengerszoros felett emelkedett. Frank kinézett a víz felé, melynek kékjét fehér fodrozódások, tarajos hullámok szabdalták fel. Láthatóan közeledett a dagály, és e pillanatban a szoros vize olyan sebesen rohant észak felé, mintha folyóvíz volna. Az útikalauz javaslatait követve átvágott a szigeten Brodgar, Stennes és Maes Howe kőkorszaki lelőhelye felé. Brodgar és Stennes az álló kövek két gyűrűjét alkották; Maes Howe egy közeli sírkamrát rejtett. Brodgar Gyűrűje nagy volt, legalább száz méter átmérőjű. Az eredeti hatvan kőnek több mint a fele még állt - durván kifaragott homokkőtömbök, melyeket ezer éve mállasztott már az időjárás, s ettől minden darabnak külön egyénisége, sőt vonzereje lett, akárcsak Rodin szobrainak. Frank végigsétált a kövek alkotta ív mentén, s nézte, hogyan törik meg rajtuk a napfény. Csodálatos látvány volt. Stennes kevésbé volt megragadó, mivel csak négy, igaz, ijesztően magas kőtömb maradt meg. Inkább kíváncsiságot, semmint áhítattal vegyes félelmet keltett a szemlélőben: vajon hogy állították “talpra” ezeket a kőszörnyeket? A választ senki sem tudta. Az út felől Maes Howe csak egy kúp alakú, fűvel benőtt földhalom volt. Ahhoz, hogy belül is megnézhesse, idegenvezetőre volt szükség, aki, szerencsére, tizenöt perc múlva kezdte a körbevezetést. Még akkor is ő volt az egyetlen várakozó, amikor egy könnyű kis teherautóval megjött az alacsony, zömök, huszonöt év körüli nő. Farmernadrág és piros széldzseki volt rajta, s miután üdvözölte Frankét, kinyitott egy kaput a dombocskát körülvevő sövényben, majd egy kavicsos ösvényen fölvezette a férfit a délnyugati lejtőn a bejárathoz. Ott négykézláb kellett bemászniuk az egy méter magas és három méter hosszú alagútba. Télen a lemenő nap közvetlenül bevilágítja ezt a bejáratot, magyarázta a nő a válla fölött visszanézve. A farmerja vadonatúj volt. - Hűha! - mondta a férfi, amikor fölállt és körülnézett. A sír főkamrája meglehetősen magas volt. - Ugye, milyen nagy? - kérdezte az idegenvezetőnő, majd eléggé félvállról elmesélte a tudnivalókat. A falakat az itt mindenütt megtalálható homokkő lapokból építették, a bejáratot pedig óriás kőoszlopok tartják. És valami váratlan érdekesség: egy csapat norvég hajós a tizenkettedik században (négyezer évvel a megépítése után!) behatolt a sírba, és itt talált menedéket egy háromnapos viharban. Erről azért lehetett tudni, mert időtöltésképpen rúnákat véstek a falakba, melyek elmesélték a történetüket. A nő megmutatta és le is fordította a vonalakat: “Boldog, aki megtalálja a nagy kincset.” És emitt: “Ingrid a leggyönyörűbb nő a világon.”

- Maga ugrat engem. - Itt ez áll. És nézzen csak ide, még rajzoltak is hozzá valamit. Mutatta a három kecses alakot, melyeket feltételezhetően balta élével karcoltak a falba: egy rozmárt, egy agyaras cetet és egy sárkányt. Frank mindhármójukat látta már Kirkwall üzleteiben mint ezüst fülbevalót és függőt. - Nagyon szépek - mondta elismerően. - Jó szeme volt annak a vikingnek. Frank alaposan megnézte a rajzokat, majd körbejárta a kamrát, s újra megnézte a rúnákat. Meggyőző betűk voltak, szigorúak, szögletesek. Az idegenvezető nem sietett, hosszan válaszolt minden kérdésére. Nyáron csinálta ezt a munkát, télen pulóvert kötött és paplant varrt. Igen, a telek sötétek. De nem túl hidegek. Mínusz három fok az átlaghőmérséklet. - Olyan meleg? - Igen, tudja, a Golf-áramlat miatt. Anglia is attól olyan meleg, és ami azt illeti, Norvégia is. Még hogy Anglia meleg. - Értem - mondta óvatosan. Odakint megállt, és hunyorgott az erős délutáni fényben. Épp most lépett ki egy ötezer éves sírból. Lentről, a tó mellől ide látszott mind a két álló kőgyűrű. Ingrid a leggyönyörűbb nő a világon. Átnézett Brodgarra, az ezüstösen ragyogó víz mellett arra a fekete pontokból álló körre. Emlékmű volt az is, ha ma már nem volt is világos, mire akarta emlékeztetni az előtte megállókat. Egy nagy vezérre, egy év halálára s egy új év születésére, az útjukat járó bolygókra, holdra és napra. Vagy valami másra, egyszerűbbre. Arra, hogy itt vagyunk. A nap járásából ítélve még a délután közepe felé járt az idő, holott az órája szerint este hat óra volt. Meglepő. Az egész nagyon emlékeztetett a terápiára. Csak jobb volt, kint lévén a szabadban, ahol sütött a nap és fújt a szél. Töltse a nyarat az Orkney-szigeteken, a telet a Falklandon, amely állítólag nagyon hasonlít ehhez... Visszaautózott Kirkwallba, és egy szállodai étteremben megvacsorázott... Egy magas, vonzó, negyven körüli nő szolgálta ki. Megkérdezte, honnan való, Frank pedig megkérdezte, mikor lesz itt elevenebb élet (júliusban), mennyi Kirkwall lakóinak száma (a nő tízezerre becsülte), és mit csinál a nő télen (elszámol). Roston sült kagylót evett, hozzá fehérbort ivott. Utána beült a Sierrába, és megnézte a térképet. A kocsiban akart aludni, de még nem látott olyan parkolót, ahol leállhatott volna éjszakára. Mainland északnyugati csücske jónak ígérkezett, így újra átszelte keresztben a szigetet, s közben megint elhaladt Stenness és Brodgar mellett. Brodgar kövei élesen kirajzolódtak a narancssárga, rózsaszín, fehér és piros sávokkal tarkázott nyugati égbolton. Megérkezve a sziget legészaknyugatibb csúcsára. Point of Buckquoyra, talált egy kis parkolót, amely e késő esti órában teljesen üres volt. Tökéletes. A földnyelvtől nyugatra egy út vezetett, melyet most elborított a dagály vize; néhány száz yardnyira a tengerben kicsiny sziget, a Brough of Birsay emelkedett ki, mint lapos homokkő cipó, nyugat felé kissé megdőlve, úgyhogy rá lehetett látni az egész, fűvel borított felszínére. A közelebbi végében romos épületek és egy múzeum állt, a nyugati végében pedig egy kis világítótorony. Látnivalók másnapra. A földnyelvtől délre a sziget nyugati partja egy széles, nyitott öbölben kanyarodott vissza. A strand mögött egy tizenhatodik századi palota jól karbantartott romjai álltak. Az öböl egy Marwick Head nevű magas szirtben végződött, a tetején egy szintén őrtoronynak látszó építménnyel, de, mint Frank az útikönyvben felfedezte, ez a Kitchener-emlékmű volt. 1916-ban őfelsége Hampshire nevű hadihajója nem messze a parttól aknára futott és elsüllyedt; hatszáz ember, köztük Kitchener, fulladt a tengerbe. Furcsa volt látni ezt. Néhány hete (éveknek tűnt) olvasta, hogy amikor a német frontvonalakon értesültek Kitchener haláláról, örömükben megkongatták a harangokat, fedőket és lábasokat csapkodtak egymáshoz, hogy csak úgy zengtek a német lövészárkok a belga parttól a svájci határig. A kocsi hátsó részében leterítette a habszivacsot, kibontotta a hálózsákját, és lefeküdt. Volt egy gyertyája az olvasáshoz, de nem akart olvasni. Hangosan morajlottak a hullámok. A világosság még most sem szűnt meg teljesen - ezek az északi nyáralkonyatok valóban hosszúra nyúltak. A nap nem

annyira lement, mint inkább elcsúszott jobbra, és Frank ekkor hirtelen megértette, milyen lenne az Északi-sarkkör felett a nyár közepén: a nap addig csúszna jobbra, míg el nem érné az északi látóhatár vonalát, s onnan ismét kezdene fölkapaszkodni az égre. A távoli Thulén kellett volna élnie. Az autót lágyan megringatta egy széllökés. Egész nap fújt; feltételezhetően itt mindig szeles volt az idő, elsősorban ezért voltak fátlanok, kopárak a szigetek. Visszafeküdt, és nézte a kocsi tetejét. Az autó sátornak is kiváló: a padlója sima, nem szivárgott... Aztán elaludt. Hajnalban ébredt, nem sokkal öt óra előtt. A kocsi mellett megreggelizett, azután nem várta meg, míg az útról levonul a dagály, hanem elindult délre, megkerülte a Birsay-öblöt, és a Marwick Head mögött kijutott a Skaill-öbölhöz. Csendes reggel volt, egyedül robogott az egysávos úton, mely zöldellő legelők között vezetett. A tanyák kéményeiből felszálló füst laposan terjengett kelet felé. A fehér, palatetős házakon két fehér kémény volt, egy-egy a ház mindkét végében. A közelben meg kint, a legelőkön hasonló terv szerint épült, düledező tanyaházak is álltak. Elérkezett egy újabb parkolóhoz, melyben öt vagy hat autó volt. Az öböl mögött ösvényt tapostak a magas fűben, azon indult el dél felé. Az ösvény körülbelül egy mérföld távolságban követte az öböl vonalát, elhaladt egy nagy, tizenkilencedik századi majorsági épület mellett, melyet minden jel szerint még laktak. Az öböl 80 déli csúcsa közelében egy alacsony beton védőgát húzódott, mellette kis, modern ház állt, s a part fölötti pázsiton néhány kisebb folt látszott. Talán lyukak. Léptei felgyorsultak. Egy tweed-kabátos férfit néhány másik ember vett körül, ö is idegenvezető volna? Az volt. A hely pedig Skara Brae. A lyukak a földben a homokba ásott kőkori házak tetejei voltak; padlószintjük három és fél méterre a gyep szintje alatt húzódott. A belső falak ugyanabból a homokkőből épültek, mint minden más a szigeten, s ugyanolyan pontossággal rakták egymásra a kőlapokat. Kőből volt a tűzhely, kőből az ágykeret, kőből a tálalószekrény: a szigeten ugyanis nem volt fa, magyarázta az idegenvezető, a kő pedig rendelkezésre állt, így ebből készítették a berendezési tárgyakat is. Amelyek, persze, tartósak voltak. Kőgúlával támasztották alá a hosszú köveket, így készítettek - a kollégiumi diákok téglával aládúcolt deszkáihoz hasonló - polcokat. A faliszekrényeket a falba mélyesztették. Volt egyfajta konyhai polc is, alatta mozsárral és mozsártörővel. Első ránézésre fel lehetett ismerni, mi mire való; minden rendkívül ismerősnek tetszett. A házak között keskeny folyosók vezettek. Ezeket szintén befedték tőzegtetővel, melyet uszadékfából vagy cetbordákból készült “gerendák” tartottak. E folyosók behálózták az egész falut, úgyhogy viharos időben ki sem kellett lépni a fedél alól. “Az első fedett sétány” - gondolta Frank. Az uszadékfák között akadtak lucfenyők is, melyek csakis Észak-Amerikából érkezhettek. Megint a Golf-áramlat. Frank egy héttagú csoport mögött állva hallgatta az idegenvezetőt, s közben lenézett a házak belsejébe. Az idegenvezető szakállas, zömök, ötvenes férfi volt. Jól csinálta, amit csinált, akárcsak a Maes Howe-ban megismert nő; a tervszerűség minden látható jele nélkül kóborolt a településen, s közben megosztotta hallgatóival a tudását. Betanult szövegeket nem mondott. A falut körülbelül Krisztus előtt 3000-ben elfoglalták, és ez az állapot nagyjából hatszáz évig tartott. Brodgar és Maes Howe ez idő alatt épült, vagyis meglehet, hogy az itteni emberek segítettek a megépítésükben. Az öböl minden valószínűség szerint édesvízi lagúna volt az idő tájt, s egy part választotta el a tengertől. A népesség ötven-hatvan fő lehetett. Életük erősen ráépült a marha és birkatartásra, és a tenger is ellátta őket élelemmel. Amikor a falut elhagyták, a homok betemette az otthonokat, és kinőtt rajtuk a fű. 1850-ben egy hatalmas vihar felszaggatta a gyepet, és alóla napvilágra kerültek az érintetlenül megmaradt, csak tetejüket vesztett házak... A beszivárgó víz minden élt lekerekített, úgyhogy a kőlapok olyanok voltak, mintha megfaragták volna őket. Csillogtak a fényben, s minden ház külön-külön egy-egy műremek volt. S bár ötezer évesek, mégis annyira ismerősek: ugyanaz a szükséglet, ugyanaz az elgondolás, ugyanazok a megoldások... Borzongás futott végig rajta, és észrevette, hogy a szája szabályosan tátva maradt.

Összezárta az állkapcsát, és majdnem hangosan felnevetett. Néha olyan természetes, olyan testies, olyan öntudatlan, olyan eredeti tud lenni, ha az ember szája a meglepetéstől tátva marad. Amikor a többi turista elment, ő még tovább őgyelgett a házak között. Az idegenvezető, megérezve a másik rajongót, csatlakozott hozzá. - Olyanok, mint Flintstonék - mondta nevetve Frank. - Hogy micsoda? - Az ember már-már várja, hogy kőből készített tévékészülékeket meg efféléket lásson. - Na igen. Nagyon korszerűek, igaz? - Csodálatosak. Frank sorra járta a házakat, az idegenvezető meg ment utána, és közben beszélgettek. - Miért ezt nevezik a főnök házának? - Ez tulajdonképpen csak sejtés. Minden, ami benne van, kicsit nagyobb és jobb, ennyi az egész. A mi világunkban a főnöké lenne. Frank bólogatott. - Maga idekint lakik? - tudakolta. - Igen. A férfi a lelőhely mögötti kis házra mutatott. Volt egy szállodája Kirkwallban, de eladta; Kirkwall neki túl izgalmas hely volt. Megkapta idekint ezt a munkát, úgyhogy kiköltözött, és nagyon meg volt vele elégedve. Levelező tagozaton végezte a régészetet. Minél többet tanult, annál inkább ámulatba ejtette mindaz, amit itt talált; végtére is ez az egyik legfontosabb régészeti lelőhely a világon. Ennél nem volt jobb. Nem kellett elképzelnie a berendezési tárgyakat, az eszközöket, “és világos volt, hogy mennyire azonos a gondolkodásuk a miénkkel”. Pontosan. - Végül miért mentek el? - Senki sem tudja. - Ó! Folytatták a sétát. - Harcnak mindenesetre semmi nyoma. - Úgy van. Az idegenvezető megkérdezte, hol szállt meg, és Frank beszélt neki a Síerráról. - Értem! - mondta a férfi. - Nos, ha fürdőszobára lenne szüksége, van egy a ház hátuljában. Ha például meg szeretne borotválkozni. Úgy látom, mostanában nem volt rá alkalma. Frank megdörzsölte az állát, és elvörösödött. Ami azt illeti, még bőven Londonban lakott, amikor már hanyagolta a borotválkozást, s azóta meg is feledkezett róla. - Kösz - mondta -, lehet, hogy a szaván fogom. Még egy ideig eltársalogtak a romokról, azután az idegenvezető kisétált a gáthoz, és hagyta, hogy Frank kedvére kóborolhasson. Lenézett a szobákba, melyekben még izzott a fény, mintha belülről volnának megvilágítva. Hosszú nyári nappalok, hosszú téli éjszakák hatszáz éven át. Lehet, hogy elhajóztak a Falkland-szigetekre, ötezer évvel ezelőtt. Búcsúzóul odakiáltott az idegenvezetőnek, aki visszaintegetett. Útban a parkoló felé egyszer megállt, hogy visszanézzen. A vastag felhőtakaró alatt csak úgy cibálta a szél a hosszúra nőtt parti füvet; minden egyes hajladozó fűszálon, a felhők alsó, csipkézett szélén ezüstös fény ömlött el. Stromnessben, odalent a dokkban evett valamit ebédre, s közben elnézte a horgonyaikon ringatózó halászcsónakokat. Délután leautózott a Scapa folyóhoz, áthajtott egy hídon a keleti csatorna fölött, ott, ahol Winston elsüllyesztett hajókkal rekesztette el a vizet. A déli, kisebb sziget csupa zöld mező és fehér tanyaház volt. Késő délután lassan visszaautózott a Buckquoy-földnyelvre, s ott megállt, hogy egy pillantást vessen a szomszédos, tizenhatodik századi grófi palota romjaira. A fedetlen nagyteremben fiúk rúgták a labdát.

A dagály már levonult, s a víz alól kibukkant a nedves, barna homokkőágyba foglalt betonsétány. Leállította az autót, s a szembefújó erős szélben kiballagott a Brough of Birsayre. Viking romok közvetlenül a parton, ahogy az erózió félig belemosta a települést a tengerbe. Lépcsőkön mászott fel a térdmagasságban álló falak keskeny járataiba. Skara Braehez képest ez itt nagy város volt. És az alacsony alapfalakból kirajzolódó kép közepén egy templom vállmagasságú falai emelkedtek ki. Tizenhetedik század, becsvágyó román stílusú épületszerkezet. És ezzel együtt mindössze tizenöt méter hosszú és hat méter széles! Zsebkatedrális a javából! Kolostor is csatlakozott hozzá; és az itt imádkozók közül voltak, akik elutaztak Rómába, Moszkvába, ÚjFoundlandra. Annak előtte piktek éltek itt; romjaikból néhány még áll Norvégia alatt. Kétségtelenül elmentek, mire a norvégok megérkeztek, bár erről nem szóltak egyértelmű feljegyzések. Az azonban biztos, hogy hosszú-hosszú időn keresztül éltek itt emberek. Miután ráérősen bejárta a lelőhelyet, Frank nyugat felé vette az irányt, föl, a lejtős sziget tetejére. Csak pár száz métert kellett megtennie a sziklán álló világítótoronyig, amely modern, fehér épület volt, mellette alacsony, kövér toronnyal. Azon túl már vége volt a szigetnek. Most arrafelé ment, és ahogy kijutott a sziget szélvédett részéből, a viharos szélrohamok majdnem hanyatt lökték. Azért elérte a szárazföld peremét, és lenézett. Végre valami, ami olyan volt, amilyennek elgondolta! Hosszú út volt még a vízig, talán négyötszáz méter. A szikla hatalmas tömbökre volt hasadozva, s a tömbök egyenként, kifelé dőlve álltak, még tartva kényes egyensúlyukat, de minden pillanatban lezuhanással fenyegetve. Hatalmas kősziklák, melyeknek mintha a belsejéből sütne ki a nap, odalent pedig apró szilánkokra hasogatják őket az örökké csapkodó hullámok... E szigetcsúcson oly nyilvánvalóan, már-már fellengzősen vége volt Európának, hogy nevetni kellett. Egy hely, mely arra való, hogy az ember levesse magát róla. Vess véget a fájdalomnak és a félelemnek, egy szarvasugrással hagyd magad mögött az Európa nevű hajó tatját... csak ne hasonlítana ez itt inkább a hajó orrára. Egy nagyon nagy hajó orrára, amint hangos robajjal szeli a hullámokat nyugat felé; igen, a talpán érezte, s azt is, ahogy közben megfeneklik. Érezte a rázkódást, az ingásokat, az utolsó, lomha oldalra dőlést. Ezek szerint a legjobb esetben is fölösleges lenne kiugrani a hajóból - Így is, úgy is eljön a vég. Nekidőlt hát az erős szélnek, mint egy pikt vagy egy viking, s tudta, hogy ahol áll, ott van a vég - egy kontinens vége, egy évszázad vége; egy kultúra vége. De mégis jött egy csónak. Délről, Marwick Head mögül közeledett a kis stromnessi halászcsónak, a hatalmas hullámverésben félelmetesen hánykolódva. Északnyugatra tartott, kifelé - hová is? Odakint már nem volt több sziget egészen Izlandig vagy Grönlandig, a Spitzbergákig... hát hová ment a napnak ebben a szakában, amikor közeledett a napszállta, és vadul fújt a nyugati szél. Sokáig nézte elbűvölten a csónakot, míg már nem látott belőle mást, mint fekete pontot a látóhatár közelében. Fehér tarajú hullámok lepték el a tenger felszínét, a szél pedig még csak egyre erősödött, és keményen rohamozott. Sirályok vetették rá magukat a vad légáramokra, s le-leszálltak a sziklákra. A nap már nagyon közel járt a víz felszínéhez, s egészen elcsúszott északra. A csónak lebegő ponttá vált a messzeségben és ekkor eszébe jutott a töltésűt és a dagály. Rohanni kezdett a sziget felé, és megdobbant a szíve, látva, hogyan zúdul be jobbról a fehér víz az útra. Itt kell maradnia, kénytelen lesz betörni a múzeumba vagy meghúzódni a templom egyik sarkában... De nem; a beton ott újra kilátszik. Ha szalad... Levágtatott a lépcsőn, és végigfutott az egyenetlen betonon. Balról még sok párhuzamosan lerakott szegélykő látszott ki, de az út jobb oldala már teljesen eltűnt a víz alatt. Miközben futott, egy megtörő hullám átcsapott az út peremén, térdig eláztatta, tengervízzel töltötte meg a cipőjét, és az indokoltnál nagyobb rémületet keltett benne. Káromkodva futott tovább. A szirtre és onnan is még öt lépéssel feljebb. Zihálva, levegő után kapkodva ért a kocsihoz. Bevágódott az utasülésre, levette a csizmáját, a zokniját, a nadrágját. Száraz nadrágot, zoknit, edzőcipőt húzott. Azután kiszállt az autóból.

Ekkor már szünet nélkül fújt a viharos erejű szél, mintha szét akarná hasítani a kocsit, a szirtfokot és körös-körül az óceánt. Nem lesz könnyű most vacsorát készíteni a kis tűzhelyen; az autó nem tudta rendesen elfogni a szelet, s az épp a tűzhely magasában rontott ki alóla. Kivette a habszivacsot, és a csizmáival kitámasztotta a kocsi szélárnyékos oldalán. Ezzel és az autó tömegének védelmében már életben tudta tartani a kis lángot. Letelepedett a hordozható kályha mögé, az aszfaltra, és felváltva nézte a lángocskát meg a tengert. Iszonyatos erővel fújt a szél, a Birsay-öblöt ostromló tarajos hullámok inkább fehérek voltak, mint kékek. Az autó csak úgy ringott lengéscsillapítóin. A nap végre egy oldalozó siklással belecsúszott a tengerbe, de ezt követően még egy hosszú, kék alkonyatra lehetett számítani. Amikor a víz felforrt, beleszórta a Knorr-levesport, megkavarta, még visszatette pár percre a lángra, majd kioltotta a tüzet, majd egyenesen a gőzölgő edényből bekanalazta a felesborsólevest. Leves, darabka sajt, darabka szalámi, egy bádogpohárból vörösbor, még egy kis leves. A lehető legpompásabb vacsora ilyen körülmények között, amikor őrjöngve fúj a szél. Amikor megvacsorázott, kinyitotta az autó ajtaját, és elrakta a főzőfelszerelést. Azután viharkabátot és vízhatlan nadrágot vett magára. Körbejárta a parkolót, majd hosszában oda-vissza végigsétált a Buckquoy-földnyelv alacsony, sziklás peremén, s közben figyelte, mint korbácsolja az északi Atlanti-óceán vizét a teljes erővel bömbölő szél. Emberek sok ezer év óta csinálták ugyanezt. Mintha örökké tartana, olyan volt a telt, alkonyi kékség. Végül visszament az autóhoz, és elővette a jegyzetfüzeteit. Megint kiment a földnyelv legkülső csúcsára. A szél valósággal fültövön csapkodta, de azért csak leült, lábát a mélység fölé lógatva, három oldalról körbevéve az óceántól, ékként helyezve magát a balról jobbra fújó szél útjába. A látóhatár az a vonal volt, ahol a legtisztább kék találkozott a legkékebb feketével. A sarkát odaverdeste a sziklához; épp csak annyit látott, hogy a jegyzetfüzetekben mely lapokon van már bejegyzés - ezeket kitépdeste a spirálfüzetből, majd golyóvá gyűrte és elhajította őket. A papírgombócok jobbra repültek, s már el is tűntek a homályban és a fehér tarajú hullámok között. Amikor így elintézett minden papírt, amire már írt, kiszedegette a drótgyűrűk közé akadt maradék papírfoszlányokat is, és azokat is a többi után küldte. Lehűlt a levegő, s a szél szakadatlanul támadott. Frank visszament az autóhoz, és betelepedett az utasülésre. Jegyzetfüzetei a vezetőülésen hevertek. A nyugati látóhatár kékje elsötétült. Tizenegy óra lehetett, ha nem több. Idővel meggyújtotta és a műszerfalra állította a gyertyát. Az autó továbbra is imbolygott a szélben, és a láng reszkető táncot járt a kanócon. Vele együtt, tökéletes összhangot alkotva remegtek a fekete árnyékok a kocsi belsejében. Fölvette és kinyitotta az egyik jegyzetfüzetet. Pár oldal megmaradt még a nyirkossá vált kartonfedelek között. A halomban tollat is talált. A keze elpihent a papírlapon, ujjai között az írásra felkészült tollal, melynek hegye védelmet talált a kéz remegő árnyékában. írni kezdett: “Hiszem, hogy az ember jó. Hiszem, hogy egy olyan évszázad hajnalára érkeztünk el, amely a történelem eddigi összes évszázadánál békésebb és virágzóbb lesz.” Odakint sötét volt, és üvöltött a szél. F. Nagy Piroska fordítása

Frederic Brown VÉR - Ne nekem köszönd - felelte Vron komoran. - Utunk végére értünk. Elfogyott az üzemanyagunk, és itt biztos nem találunk. A radioaktív anyagok mostanra már elvesztették sugárzó erejüket. Vagy tudunk itt élni, vagy... Vron és Dreena, a vámpírok fajának két utolsó tagja beszállt az időgépbe, és a jövő felé indult, hogy elkerülje a megsemmisülést. Éhesek voltak és féltek, de megfogták egymás kezét, és mindketten próbáltak vigaszt nyújtani a másiknak.

A XXII. században az emberek rájöttek, hogy a vámpírokról szóló történeteknek igenis van valós alapja. Elkezdték tehát irtani őket, és ennek a kettőnek a kivételével meg is ölték mindet. Vronnak és Dreenának éppen idejében sikerült megépítenie az időgépet, és így megkísérelhették a menekülést. A jövőbe akartak eljutni. Oda, ahol még a vámpír szót sem ismerik; oda, ahol nyugodtan élhetnek, és sokasodva újjáteremthetik fajukat. - Éhes vagyok, Vron! Szörnyen éhes... - Én is, Dreena. Bírd ki még egy kicsit! Nemsokára ismét megállunk. Addig már négy helyen is leszálltak, és mindannyiszor csak egy hajszálon múlott a menekülésük. Sehol sem felejtették el őket. A legutolsó helyen például (úgy félmillió évnyit száguldhattak azóta az időben) a kutyák világába jutottak. A szó legszorosabb értelmében a civilizált állatok uralkodtak a szolgasorba kényszerült emberi faj felett. Mégis felismerték őket. Táplálékot is csak egyszer sikerült szerezniük: egy fiatal nőstény kutya vérét szívták ki, de utána rögtön vissza kellett menekülniük az időgépbe. - Köszönöm, hogy megállítottad - lihegte Dreena fáradtan, mikor a gép nagyot zökkenve ismét földet ért. - Ne nekem köszönd - felelte Vron komoran. - Utunk végére értünk. Elfogyott az üzemanyagunk, és itt biztos nem találunk. A radioaktív anyagok mostanra már elvesztették sugárzó erejüket. Vagy tudunk itt élni, vagy... Kiszálltak az időgépből, és felderítőútra indultak. - Nézd csak! - kiáltott Dreena izgatottan, és a feléjük tartó lényre mutatott. - Még sohasem láttam ehhez hasonlót. A kutyák eltűntek, és valami más vette át tőlük a hatalmat. Itt már biztosan nem emlékeznek ránk. A közeledő lény telepatikus erővel rendelkezett. - Felfogtam gondolataitokat - zengett a vámpírok fejében egy hang. - Ugye, azt szeretnétek tudni, ismerjük-e a “vámpír”-nak nevezett lényeket? A válaszom: nem. Dreena kitörő örömmel ragadta meg Vron karját. - Győzelem! - kiáltott. - Élelem! - Azt is érzem - folytatta a hang -, kíváncsiak vagytok, én mi lehetek. Tudnotok kell, a Földön már csak növényi élet létezik. Én... - lehajolt hozzájuk - én a domináns faj egyik képviselője vagyok. Népemet valaha répának nevezték. Szántai Zsolt fordítása

Róbert Sheckley KIRÁLYI ÓHAJ A bolthelyiség belseje felől halk nesz hallatszott. Vártak. Aztán óvatos léptek csusszantak a linóleumon. - Ha a szoba közepéhez ér, kattintsd föl a villanyt - suttogta Janice. Miután már csaknem két órája ott kuksoltak egy üvegáru-vitrin mögött, Bob Granger lába kezdett elzsibbadni. Ezért helyzetet változtatott, s eközben tízes számú acél golfütője az öléből nagyot koppanva a padlóra csúszott. - Csitt - suttogta Janice, és szorosan megmarkolta vasfejű ütőjét. - Nem hinném, hogy eljön - vélekedett Bob. - Maradj csöndben, drágám - intette Janice suttogva, és szeme a bolt sötét belsejét fürkészte. A betörőnek még híre sem volt. Pedig a héten minden éjszaka megjelent és titokzatos módon generátorokat, hűtőszekrényeket és légkondicionálókat emelt el. Titokzatos módon, hiszen sem a zárakat nem törte fel, sem az ablakot nem feszítette ki, de még csak nyomot sem hagyott maga után. Ennek ellenére többször is sikerült behatolnia, és árukészletük tekintélyes hányadával eliszkolnia.

- Nem hinném, hogy jó ötlet volt - suttogta Bob. - Elvégre is egy ember, aki több mázsás generátorral a hátán képes... - Elbánunk vele - jelentette ki Janice azzal a magabiztossággal, ami törzsőrmestert csinált belőle a női műszaki segédszolgálatnál. - Mindenképpen nyakon kell csípnünk, hiszen miatta húzódik az esküvőnk. Bob bólintott a sötétben. Ezt a kisáruházat az ő és Janice hadseregbéli megtakarításaiból hozták össze és töltötték fel. Azt tervezték, hogy mihelyt a jövedelmük engedi, összeházasodnak. Ám amikor valaki hűtőszekrényeket meg légkondicionálókat lopkod tőlük... - Azt hiszem, hallok valamit - mondta Janice, és fogást változtatott a golfütő nyelén. A bolthelyiség belseje felől halk nesz hallatszott. Vártak. Aztán óvatos léptek csusszantak a linóleumon. - Ha a szoba közepéhez ér, kattintsd föl a villanyt - suttogta Janice. Végre a bolt sötétjére rávetődött egy még sötétebb árnyék. Bob fölgyújtotta a villanyt és elkiáltotta magát: - Hé ott, megállj! - Ó nem! - állt el a lélegzete Janice-nek és csaknem kiejtette az ütőt. Bob megfordult és tátva maradt a szája. Egy legalább három méteres alak tornyosult előttük. Homlokán csökevényes kecskeszarvak, hátán parányi szárnyak. Durva cejgnadrágot és fehér trikót viselt, ez utóbbin skarlátvörös felirattal: EBLIS TECH. Hatalmas lábain fehér szarvasbőr mokaszin, szőke haja katonásan rövidre nyírva. - A fenébe - fakadt ki, amikor meglátta Bobot és Janice-t. - Mégiscsak föl kellett volna vennem a főiskolán a láthatatlanságot. Karjaival átölelte a hasát és fölfújta az arcát. Lábai egyből eltűntek. Arcát még jobban fölfújva sikerült a hasát is eltüntetnie, ennél tovább azonban hasztalan erőlködött. - Hiába, nem megy - adta föl a küzdelmet és kiengedte a levegőt. Hasa és lábai rögvest láthatóvá váltak. - Nem ismerem a csínját-bínját. A fene essen bele. - Mit óhajt? - támadt rá Janice, kihúzva magát teljes százötvenegy centiméteres magasságában. - Hogy mit óhajtok? Lássuk csak. Ó igen, a ventilátort. Átment a helyiségen és fölmarkolt egy nagy álló ventilátort. - Álljon meg a menet! - kiáltott föl Bob és golfütőjét magasra emelve az óriás elé állt. Janice szorosan a nyomában. - Mit képzel, hová akarja vinni? - Alerian királyhoz. Az ő óhajára. - Ó igazán? - mondta epésen Janice. - Jobb lesz, ha visszateszi - emelte a válla fölé az ütőt. - Hogy tehetném? - tiltakozott az ifjú óriás, idegesen csapkodva csökevényes szárnyaival. - Amikor éppen ezt óhajtották. - Magára vessen! - fenyegette meg Janice, aki tökmag termete ellenére jó erőben volt még a női segédcsapatoknak köszönhetően, ahol jeep-motorok javításával töltötte az idejét. Szőke haját hátracsapva meglengette az ütőjét. - Juj! - kiáltott föl. A vasfejű bot visszapattant a lény fejéről és kis híján az asszonyt is magával rántotta. Egyidejűleg Bob az óriás bordáira sújtott. A bot azonban átment az óriás testén és visszapattant a padlóról... - Egy ferra ellen hatástalan az erő - mentegetőzött az ifjú óriás. - Egy micsoda ellen? - csodálkozott Bob. - Egy ferra. Mi első unokatestvérei vagyunk a dzsinneknek, és házasság útján rokonságban állunk a devákkal. - Ezzel a ventilátorral az egyik lapátkezében megindult a szoba közepe felé. - És most, ha megengedik... - Egy démon! - tátotta el a száját Janice. A szülei nem tűrtek meg a házukban semmiféle szellemekről meg démonokról való szóbeszédet, és Janice megrögzött realistaként nőtt fel. Ügyes keze volt mindenféle gépezet megjavításához; ez volt az ő hozzájárulása kettejük társulásához. A kacifántosabb dolgokat azonban ráhagyta Bobra. Bob, aki jócskán magába szippantott az Ozból és Borroughsból, hiszékenyebb volt nála.

- Úgy értsem, hogy maga az Ezeregyéjszakából csöppent ide? - Á, dehogy - tiltakozott a ferra. - Az arábiai dzsinnek, mint említettem, az unokatestvéreim. Minden démon rokonságban van egymással, de én ferra vagyok, a ferrák nemzetségéből. - Elárulná nekem - firtatta Bob -, mi az ördögöt kezd az én generátorommal, légkondicionálómmal és hűtőszekrényemmel? - Szíves örömest - tette le a ventilátort a ferra. Megtapogatta maga körül a levegőt, megtalálta, amit keresett és leült a semmire. Aztán keresztbe tette a lábát és megerősítette az egyik mokaszin zsinórját. - Körülbelül három héttel ezelőtt végeztem el az Eblis Műszaki Főiskolát - fogott bele a mondókájába -, és természetesen köztisztviselőnek jelentkeztem. A felmenőim hosszú sora szolgált a kormány alkalmazásában. Ám mint mindig, sok volt a fóka, és... - Köztisztviselő? - hitetlenkedett Bob. - Hát persze. Ez mind köztisztviselői állás - még az a dzsinn Aladdin lámpájában is állami ember volt. Ha nem tudná, vizsgához van kötve. - Folytassa - biztatta Bob. - Végül is - de ígérje meg, hogy ez köztünk marad - protekcióval sikerült megkapnom az állást. Arcát narancsvörös pír öntötte el. - Az apám ferra a Földalatti Tanácsban, és fölhasználta az összeköttetéseit. Így aztán több mint négyezer magasabb rangú ferra feje fölött engem neveztek ki a király pohárnokává. Tudja, ez nem kis tisztesség. Rövid szünetet tartott, majd így folytatta: - Be kell vallanom, hogy nem sokat konyítottam ehhez a munkához. - mondta csüggedten. - A pohárnoktól megkövetelik, hogy járatos legyen a demonológia minden ágában. És én éppen hogy elvégeztem a főiskolát, azt is csak minimális eredménnyel. De persze meg voltam győződve róla, hogy minden a kisujjamban van. A ferra elhallgatott és kényelmesebb helyzetet foglalt el a levegőn. - De nem akarom magukat untatni az én bajaimmal - huppant talpra a levegőről. - Elnézést kérek - mentegetőzött, és fölragadta a ventilátort. - Egy pillanat! - állította meg Janice. - A király parancsolta magának, hogy szerezze be a ventilátort? - Mondhatjuk azt is - pirult el ismét a ferra. - Ide figyeljen - akaszkodott rá Janice. - Gazdag az a király? - Úgy döntött, hogy a pillanat kedvéért valóságos személynek tekinti ezt a mesebeli alakot. - Nagyon is gazdag uralkodó. - Akkor mért nem vásárolja meg ezeket az árukat? - akarta tudni Janice. - Mért kell lopáshoz folyamodnia? - Hát mert nincs olyan hely - hímezett-hámozott a ferra -, ahol megvehetné. Valamilyen elmaradott keleti ország lehet, jegyezte meg Janice félig önmagában. - Mért nem hozatja be? Akármelyik cég örömmel állna a rendelkezésére. - Olyan kínos ez az egész - feszengett a ferra, mokaszinjait összedörzsölgetve. - Szeretnék láthatatlan lenni. - Ki vele! - parancsolt rá Bob. - Ha mindenáron tudni akarják - mondta a ferra kelletlenül -, Alerian király abban a korban él, amit maguk időszámítás előtt kétezernek neveznének. - Akkor hogyan... - Várjanak, kérem - türelmetlenkedett az ifjú ferra. - Mindent megmagyarázok. - A trikójába törölte izzadt tenyerét. - Mint említettem, megkaptam a királyi pohárnoki tisztet. Természetesen arra számítottam, hogy a király drágaköveket meg szép nőket fog kérni tőlem, ezeknek a fölhajtása semmilyen gondot nem okozott volna. Ezt már a vajákosság első évfolyamán elsajátítjuk. A királynak azonban annyi volt a drágaköve, amennyit csak akart, felesége pedig több, mint ahánnyal kezdeni tudott valamit. Így hát

mi mást is parancsolhatott volna, mint azt, hogy “ferra, a palotám nyáron nagyon meleg, intézkedj, hogy legyen hűvös.” Rögtön tudtam, hogy nyakig vagyok a slamasztikában. Csupán egy képzett ferra képes az időjárással bánni. Azt hiszem, nagyon sok időt elfecséreltem az utánajárásra. De végül is nem jutottam sehová. Megakadtam. Ekkor fölkerestem a nagy enciklopédiát és fölütöttem a “klíma” szónál. A varázslat meghaladta a képességeimet. Segítséget meg persze nem kérhettem. Ezzel elárultam volna hozzá nem értésemet. Ott aztán kiolvastam, hogy a huszadik században megoldották a mesterséges éghajlat-szabályozást. Így hát fogtam a jövőbe vezető keskeny ösvényt, idejöttem és elvittem az egyik légkondicionálót. Amikor pedig a király azt óhajtotta, hogy ne romoljon meg az ennivalója, visszajöttem egy hűtőgépért. Utána pedig... - Mindezt hozzákötötte egy generátorhoz? - találta el Janice, aki járatos volt a műszaki dolgokban. - Úgy van. Lehet, hogy a varázslattal hadilábon állok, műszaki vonalon azonban elég ügyes vagyok. Ebben van valami, gondolta Bob. Utóvégre ki az, aki időszámítás előtt 2000-ben le tud hűteni egy királyi palotát? A világ minden pénzéért nem lehet megvásárolni egy légkondicionáló hideg leheletét vagy egy hűtőszekrény frissen tartó képességét. Ám Bob oldalát még mindig furdalta, hogy miféle démon ez a szerzet? Nem látszott asszíriainak. Egyiptominak még kevésbé... - Valamit nem értek - kötözködött Janice. - Azt mondja: időutazás? - Hát persze. Időutazásból diplomáztam - hencegett a ferra büszke, kisfiús mosollyal. Talán azték, vélte Bob, bár ez sem biztos... - Mondja, miért nem megy valahova máshova? - szögezte neki Janice. - Mért nem lop egy nagyobb áruházból? - Ez az egyetlen hely, amelyet érint a jövőbe vezető ösvény - felelte a ferra. - Bocsássanak meg, hogy ezt kell tennem - emelte föl a ventilátort a ferra -, de ha itt elpuskázom a dolgot, sohasem kapok újabb megbízatást. És akkor mehetek a pokolba, Ezzel köddé vált. Fél órával később Bob és Janice egy egész éjjel nyitva tartó étterem sarokboxában ült egy kávé mellett és fojtott hangon beszélgetett. - Nem hiszem el egyetlen szavát sem - szögezte le Janice határozottan. - Még hogy démonok! Ferrák! - Pedig el kell hinned - állította Bob fáradtan. - Hiszen magad is láttad. - Nem vagyok köteles elhinni mindent, amit látok - makacskodott Janice. Aztán eszébe jutottak az eltűnt árucikkek, az elúszott haszon és az egyre távolodó esküvő. - Hát jó - adta meg magát. - Ó drágám, mit fogunk tenni? - Mágia ellen csak mágiával védekezhetünk - jelentette ki Bob magabiztosan. - Holnap éjjel újból tiszteletét teszi. De mi már várni fogunk rá. - Helyes - hagyta rá Janice. - Tudom, kitől kérhetnénk kölcsön egy Winchestert. Bob megrázta a fejét. - A golyók lepattantak róla, vagy egyszerűen átmennek rajta. Mágia, az kell nekünk. Kutyaharapást szőrivel... - Miféle mágia? - kérdezte Janice. - Hogy biztosra menjünk, jól tesszük, ha mindenfélét bevetünk. Csak tudnám, honnan jött. Akkor lenne csak igazán hatásos a mágia... - Óhajtanak még kávét? - termett ott előttük váratlanul a felszolgáló. Bob bocsánatkérően fölpillantott. Janice elpirult. - Menjünk. Ha meghall valaki bennünket, ki fognak röhögni a városból. Este a boltban találkoztak. Bob az egész napot a könyvtárban töltötte anyaggyűjtéssel. Az eredményt, huszonöt, mindkét oldalán telefirkált lapot most ott szorongatta a markában. - Továbbra is az a véleményem, hogy elkelne az a Winchester - markolt föl Janice a vasáru osztályon egy gumiszerelő vasat. Háromnegyed tizenkettőkor megjelent a ferra.

- Szia - üdvözölte őket. - Hol tartják az elektromos fűtőkészülékeket? A király szeretne egyet télire. Elege van a nyílt kandallókból. Nem bírja a huzatot. - Távozz! A kereszt nevében - emelt magasra egy keresztet Bob. - Sajnálom - mentegetőzött a ferra megnyerően. - A ferráknak nincs közük a kereszténységhez. - Távozz Namtar és Idpa nevében! - folytatta Bob, minthogy a jegyzeteiben Mezopotámia szerepelt a következő helyen. - Utuk, a sivataglakó nevében, Telal ésAlal... - Itt vannak ni - talált rá a ferra, amit keresett. - Kellett nekem ez az egész kalamajka. Ez, ugye, az elektromos modell? Kissé ósdinak látszik. - Megidézem Rátát, a csónaképítőt - kapcsolt át Bob Polinéziára. - És Hinát, a háncsszövetkészítőt. - Méghogy ósdi? - kerekedett fölül Janice-ban az üzletasszony. - Erre a kályhára egy év mindenre kiterjedő garancia jár. - Szólítom az Égi Farkast - folytatta Bob Kínával, miután Polinézia is hatástalan maradt. - A Farkast, Sang Ti kapuinak őrizőjét. Szólítom Lei Kungot, a mennydörgés istenét... - Lássuk csak - válogatott a ferra. - Van egy infravörös sütőm. És szükségem volna egy fürdőkádra. Fürdőkádjuk van? - Szólítom Baelt, Buert, Forkászt, Marchociászt, Astarótot... - Ugye ezek a fürdőkádak? - kérdezte a ferra Janice-től, aki önkéntelenül rábólintott. - Azt hiszem, a legnagyobbat viszem el. A király meglehetősen termetes ember. - ...Behemótot, Theutuszt, Asmodeuszt és Inkubuszt! - ért végére Bob a listájának. A ferra elismerő pillantást vetett feléje. Bob egyre dühösebben szólította még Ormazdot, a világosság perzsa istenét, aztán az ammonita Belfegort, és az ősi filiszteus Dagont. - Azt hiszem, ezt mind el tudom cipelni - latolgatta a ferra a zsákmányát. Bob közben megidézte Damballát. Aztán Arábia isteneit szólította. Próbálkozott a tesszáliai mágiával, majd a kis-ázsiai varázslattal. Nógatta az azték isteneket és fölzaklatta a maja szellemeket. Végigpróbálta Afrikát, Madagaszkárt, Indiát, Írországot, Malájföldet, Skandináviát és Japánt. - Lehengerlő lista - jegyezte meg a ferra -, de semmire se megy velük és fölmarkolta a fürdőkádat, a sütőt meg a kályhát. - Miért nem? - kérdezte Bob elfúló lélegzettel. - Azért, mert a ferrákra csak a saját bennszülött varázsigéik vannak hatással. Mint ahogy a dzsinnek is csak az arábiai mágia törvényeinek engedelmeskednek. Ráadásul nem ismeri az igazi nevemet, és biztosíthatom önt, hogy hasztalan próbálkozik a szellem elűzésével, ha nem ismeri annak igazi nevet. - Melyik országból való? - firtatta Bob a homlokát törülgetve. - Sajnálom - mentegetőzött a ferra. - De ha elárulnám, könnyen megtalálhatná az ellenem hatásos varázsigét. És már amúgy is elég nagy bajban vagyok. - Figyeljen ide - akaszkodott rá Janice. - Ha olyan gazdag az a király, akkor miért nem tud fizetni? - A király sohasem fizet olyasmiért, amit ingyen is megkaphat - felelte a ferra. - Azért olyan gazdag. Bob és Janice, akiknek egyre távolabbra úszott az esküvőjük, kerekre tágult szemmel meredtek rá. - A viszontlátásra holnap éjszaka - köszönt el a ferra. Barátságosan intett, és eltűnt. - És most mi lesz? - firtatta Janice, miután a ferra elenyészett. - Hogyan tovább? Akad még egy ragyogó ötleted? - Az utolsó is elfogyott - huppant le a díványra Bob. - És a vajákosság? - kérdezte Janice enyhe gúnnyal. - Azzal nem megyünk semmire - vallotta be Bob. - Egyetlen lexikonban sem találtam semmit a ferrákról vagy Alerian királyról. Alkalmasint olyan helyről valók, amelyről még semmit sem hallottunk. Talán valamelyik parányi indiai államból...

- Ilyen a mi szerencsénk - panaszolta Janice felhagyva a gúnyolódással. - Mit fogunk csinálni? Meg vagyok győződve róla, hogy legközelebb porszívóért jelentkezik, utána meg fonográfért - tette hozzá, és elgondolkodva behunyta a szemét. - Valójában nem rosszindulatú - jegyezte meg Bob. - Azt hiszem, van egy ötletem - nyitotta ki a szemét Janice. - Mondjad. - Mindenekelőtt a mi üzletünk a fontos, meg a mi házasságunk, nem igaz? - De igaz - ismerte el Bob. - Akkor hát - gyűrte föl a blúza ujját Janice -, lehet, hogy én nem értek a varázsláshoz, de a gépekhez igen. Lássunk munkához. Másnap a ferra háromnegyed tizenegykor látogatta meg őket. Ugyanaz a fehér trikó volt rajta, a mokaszint viszont világosbarna papucscipőre cserélte. - A királynak égetően sürgős óhaja támadt - tért rögtön a tárgyra. - A legfrissebb felesége egy perc nyugtot sem hagy neki. Az asszony ruhái csupán egyetlen mosást bírnak ki. Mert ugye a rabszolgái kövekkel sulykolják. - Hogyne - mondta Bob. - Válasszon - mondta Janice. - Nagyon kedves öntől - hálálkodott a ferra. - Igazán lekötelez és fölkapott egy mosógépet. - Már várja. Azzal eltűnt. Bob cigarettával kínálta Janice-t. Letelepedtek egy kanapéra és vártak. Fél óra múlva a ferra ismét előttük termett. - Mi van, mi történt? - érdeklődött Janice szívélyesen. - A mosógép! Alighogy bekapcsolta a királynő, büdös füstfelhő csapott ki belőle. Utána furcsa hangokat adott és leállt. - A mi nyelvünkön azt is mondhatnánk - jegyezte meg Janice füstkarikákat eregetve -, hogy megtréfálták. - Megtréfáltak? - Belenyúltak. Babráltak vele. Igazítottak rajta. Mint ahogy ez a helyzet minden egyes darabbal, amit ebben a boltban lát. - De hát ezt nem tehetik! - méltatlankodott a ferra -, ez nincs benne a játékban. - Maga olyan ügyes - gúnyolódott Janice -, menjen, és hozza rendbe. - Én csak hencegtem - ismerte be a ferra megjuhászodva. Janice elmosolyodott és ásított egyet. - És ön? - fordult oda Bobhoz a ferra, idegesen csapkodva szárnyacskáival. - Sajnálom - tárta szét a karját Bob. - Rohadt helyzetbe hoztak engem - siránkozott a ferra. - Le fognak fokozni. A hivatalból is kivágnak. - Csak nem tűrhetjük, hogy tönkremenjünk, nem igaz? - érvelt Janice. Bob gondolt egyet. - Mi lenne, ha azt mondaná a királynak, hogy erős ellenvarázslatba ütközött? Közölje vele, hogy ha meg akarja kapni a holmikat, vámot kell fizetnie az alvilág démonainak. - Ez nem fog neki tetszeni - kételkedett a ferra. - De azért próbálja csak meg. - Megpróbálom - ígérte a ferra, és már ott sem volt. - Mi a véleményed, mennyit számíthatunk meg? - tűnődött Janice. - A rendes árat. Elvégre is ezt az üzletet tisztességes alapokra építettük föl. Nem tehetünk különbséget. De azért változatlanul szeretném tudni, honnan jött? - Olyan gazdag! - mélázott Janice. - Buták vagyunk, hogy nem... - Hagyd abba! - förmedt rá Bob. - Nem tehetjük meg! Hogyan is lehetnének Krisztus előtt kétezerben hűtőszekrények? Vagy légkondicionálók?

- Mit akarsz ezzel mondani? - Ez a történelem egész menetét megváltoztatná! - érvelt Bob. - Valamilyen okostóni megvizsgálná azokat a holmikat és kiismerné a működésüket. Ebből aztán az egész történelem új útra terelődne. - No és? - kérdezte a gyakorlatias Janice. - Hogy-hogy no és? Minden vonalon beindulna a kutatómunka. Megváltozna a jelen. - Vagyis oda akarsz kilyukadni, hogy ez lehetetlen? - Úgy van! - De hiszen én is folyvást ezt hangoztatom - jelentette ki Janice diadalmasan. - Ne beszélj már - intette le Bob. - Bárcsak a végére tudnék járni ennek az egész ügynek. Mert bárhonnan jött is ez a ferra, mindenképpen megtette a hatását a jövőre. Nem engedhetjük meg ezt a paradoxont. - Miért nem? - kérdezte Janice, ám ekkor ismét megjelent a ferra. - A király hozzájárult - újságolta. - Ez a fizetség elég lesz azért, amit elvittem innen? - nyújtott feléjük egy kisebb zacskót. Bob kiöntötte a zacskó tartalmát, amely vagy két tucat nagyobb rubinból, smaragdból és gyémántból állt. - Nem fogadhatjuk el - hárította el Bob. - Magával nem köthetünk üzletet. - Ne légy már olyan babonás! - fortyant föl Janice, látva, hogy az esküvőjük megint ködbe foszlik. - Miért nem? - akarta tudni a ferra. - Nem vezethetünk be modern eszközöket a múltba - magyarázta Bob. - Ezzel megváltoztatnánk a jelent. Akár el is tűnhetne ez a mai világ. - Ó, emiatt ne fájjon a fejük - nyugtatta meg őket a ferra. - Kezeskedem róla, hogy semmi sem történik. - Hogy-hogy nem? Ha mondjuk a régi Rómába bevezetnénk a mosógépet... - Alerian király birodalmának sajnos nincs jövője - jelentette ki a ferra. - Lenne szíves ezt megmagyarázni? - Készséggel - ültJe a ferra a semmire. - Alerian királyt és az országát három év múlva teljesen és visszavonhatatlanul el fogják pusztítani a természet erői. Egyetlen ember sem menekül meg. Egy árva cserépdarab sem. - Helyes - mondta Janice a fény felé tartva az egyik rubinkövet. - Akkor adjuk el az egész készletünket, amíg lehet. - Szerintem ennyi elég - jelentette ki Bob. Az üzletük meg van mentve, és az esküvőjük is belátható közelségbe került. - No és maga? - fordult a ferrához. - Én igazán jól jártam ezzel az ügylettel - felelte a ferra. - Azt hiszem, meg fogok pályázni egy külföldi állást. Úgy hallom, csodás lehetőségek nyílnak az arábiai varázspiacon. Önelégülten megsimogatta szőke kefehaját. - Még találkozunk - mondta, és kezdett láthatatlanná válni. - Várjon egy percet! - állította meg Bob. - Elárulná végre, hogy melyik országból jött? És hol található Alerian király országa? - Hát persze - mondta a ferra, akinek már csak a feje látszott. - Azt hittem, tudják. A ferrák Atlantis démonai. Bárányi Gyula fordítása

Roger Zelazny SZENT ŐRÜLET Egy asszony sétált el előtte. Mire fölpillantott, az arcát már nem látta, de az aranylón a gallérra omló hajzuhátag, valamint a fekete kabát alól kivillanó harisnyás lábak látványa így is elállította a lélegzetét.

,,... ÉN VAGYOK - ? / S döbbenve hallgatózik, / Bűvölten áll a vándor csillag is, / Kinek jaj szavára / ily túlzó beszédet? / kinek fájdalma elbír.” Füstöt fújt át a cigarettán, mire az ismét meghosszabbodott. Az órára pillantott, és észrevette, hogy a mutatók visszafelé haladnak. Aztán megint elfogta az elkeseredés, mert tudta jól, semmit sem tehet. Csapdába esett, visszafelé halad az időben, keresztül a múlt eseményein. De hogy ez mikor kezdődött, az valahogy elkerülte a figyelmét. A fordulatot rendszerint egyfajta prizmaeffektus jelezte, rózsaszín villanás: olyankor álmosság fogta el, de rögtön utána hihetetlenül élesen kezdett érzékelni mindent... Forgatta a lapokat balról jobbra, szeme követte a sorokat lentről felfelé. “Ki az” Valahonnan belülről tehetetlenül figyelte engedelmes bábként mozgó testét. A cigaretta elérte teljes hosszát. Felkattintotta az öngyújtót, az leszívta végéről az utolsó apró parazsat is, aztán visszarázta a csomagba. Ásított egyet, fordítva: előbb kifújta a levegőt, aztán beszívta. Az egész csak a képzeletében létezik, mondta neki a doktor. Részben a bánat, részben az epilepszia okozza, e két dolog különös együtthatása tréfálja meg. Mindig egy rohammal kezdődött. A dilantin nem segített. Poszttraumatikus hallucináció volt ez, melyet az idegesség váltott ki, a roham pedig csak tovább siettetett. De ő ebben nem hitt, nem tudta elhinni, hisz már huszadik perce futott vele az idő az ellenkező irányba... Visszarakta a könyvet a polcra, fölállt, végighátrált a szobán a ruhásszekrényig, beakasztotta a köntösét, aztán fölvette ugyanazt az inget és bő szárú nadrágot, amelyet egész nap viselt. Odasétált a bárpulthoz, és felöklendezett egy martinit, egyik hűsítő kortyot a másik után, míg csak a pohár színültig meg nem telt. Egy csöpp se ment mellé. Hirtelen olívaszagot érzett, aztán a helyére zökkent minden. Karórájának másodpercmutatója ismét a helyes irányba rótta a köröket. Este 10.07-et mutatott. Úgy érezte, végre szabad akaratából cselekedhet megint. Megitta a martinijét. Most, ha hűséges maradna az egyszer már megtörténtekhez, újra fölvenné a köntösét, és olvasni kezdene. Ehelyett kevert magának még egy italt, így talán elkerülheti a rohamot. Akkor pedig semmi nem úgy történik majd, ahogy egyszer már oda-vissza megesett. Most minden másképp lesz, ám ami ezt bizonyíthatná, az puszta hallucinációként marad meg csupán emlékezetében. Még azt is csak elméletben tudta lemérni, hogy az a vakvágány az időben huszonhat percig tartott mindkét irányban. Semmi sem történt. ...Nem kéne innom, gondolta. Az is kiválthat egy rohamot. Fölnevetett. Te bolond, figyelmeztette magát, hisz az egész... Emlékezett és ivott. Fölkelve kihagyta a reggelit, mint mindig, mert tartalékolta energiáit az ebédre. Bevett két aszpirint, langyos vízben lezuhanyzott, megivott egy kávét, aztán sétálni indult. A park, a szökőkút, a gyerekek kishajóikkal, a fű, a tó... mindezt gyűlölte, csakúgy, mint a reggelt, a napfényt és a várárokszerűen megnyíló kék eget a tornyosuló felhők körül. Gyűlölettel eltelve ült és emlékezett. Ha az idegei készülnek fölmondani a szolgálatot, úgy gondolta, inkább elébe megy az eseményeknek, semmit hogy kapálózzon ellenük a gödör peremén. És arra is emlékezett, miért. De a reggel tiszta volt, tiszta és friss, és a tavasz zöld lángjaival égett. A kos hava ez, április. Nézte, ahogy a szél föltpornyozza a tél utolsó maradványait a távoli, szürke kerítésnél, és végigfújja a kis hajókat a tavon, egészen a túlsó part iszapjáig, ahol a gyerekek türelmetlenül várták őket. A szökőkút hideg vízfüggönyt vont megzöldült rézdelfinjei köré. Valahányszor megmozdította a fejét, a napsugarak vakítóan csillantak meg a zuhatag cseppjein. A vizet enyhe szellő borzolta.

A betonjárdán egy csapat madár csipkedett egy eldobott vörös csokoládépapírt, melyben, úgy látszik, maradt egy kis olvadt finomság. Sárkányok tekergőztek az égen, leszegett orral zuhanni kezdtek, aztán a magasba emelkedtek ismét, mikor a srácok rántottak egyet láthatatlan kötelükön. Telefondrótokkal összekötözött, esetlen fa és papíralkotmányok voltak ezek, törött violinkulcsok, rekedt glisszandók. Gyűlölte a telefondrótokat, a sárkányokat, a gyerekeket, a madarakat. Leginkább azonban önmagát gyűlölte. Hogyan tehetne meg nem történtté olyan dolgokat, amelyek már megtörténtek? Sehogy. Nincs rá mód ezen a világon. Szenvedhet tőle, emlékezhet rá, fölemlegetheti, átkozhatja vagy elfelejtheti. Mást nem tehet. Ebben az értelemben véve a múlt elkerülhetetlen. Egy asszony sétált el előtte. Mire fölpillantott, az arcát már nem látta, de az aranylón a gallérra omló hajzuhatag, valamint a fekete kabát alól kivillanó harisnyás lábak látványa így is elállította aJélegzetét. Megbűvölten nézte a lassan tovalépkedő nőt, és az a furcsa érzés fogta el, hogy valahonnan ismeri őt. Félig már fölállt a padról, mikor szemére lecsapott a rózsaszín vibrálás, és a szökőkút szivárványokat okádó vulkánná változott. A világ megfagyott; az egészet mintha üvegbura alatt kínálták volna oda neki. ...Az asszony visszahátrált, és ő lekapta a fejét, mielőtt megláthatta volna az arcát. Újra kezdetét vette a pokol, döbbent rá, miközben a hátrafelé szálló madarakat figyelte. Elengedte magát. Úgysem tarthat ez örökké, egyszer csak a szervezete nem bírja tovább a megpróbáltatást. Csak várt ott a padon, nézte hogy szívja vissza a szökőkút nagy ívben a vizét a mozdulatlan delfinek fölött. A kis hajók visszaúsztak a tavon, a kerítés levetkőzte a rátapadt, kóbor papírdarabokat, a madarak pedig egyenként visszarakosgatták a csokoládémorzsákat a piros papírra. Csak gondolatai maradtak szabadok, teste visszafelé haladt az idő árjával. Végül fölállt, és háttal kisétált a parkból. Az utcán egy fiú hátrált el mellette, egy népszerű sláger dallamát szívta vissza süvítve. Föllépdelt a lakásához vezető lépcsőkön, miközben egyre jobban erőt vett rajta a másnaposság. Kiköpte a kávéját, a zuhanyrózsával leszívatta a magáról a vizet, fölöklendezte az aszpirineket, és rémesen érezve magát, lefeküdt. Legyen már vége, gondolta még. Agyában egy halványan ismerős lidércálom képei peregtek visszafelé, de így legalább vidám lett a befejezés. Besötétedett már, mire fölébredt. Nagyon részeg volt. Odahátrált a bárpulthoz, és kezdte visszaköpdösni az italait, egyiket a másik után ugyanabba a pohárba, amit előző éjjel használt, abból pedig átöntögette az üvegekbe. Nem is volt nehéz a vermutot a gintől szétválasztani. Csak a pohár fölé tartottta a lecsavart kupakú üveget, és a megfelelő ital máris beleugrott. Egyre kevésbé érezte magát részegnek. Aztán megállt az egyik első martininél: az órája 10.07-et mutatott. Hallucinációja kellős közepén egy másik hallucináción töprengett. Vajon ez az időhurok magában foglalja majd előző rohamát is? Nem. Mintha az soha meg se történt volna. Rendben folytatódott tovább az estéje, miközben mindent visszacsinált. Fölemelte a telefonkagylót, azt mondta, “viszlát”, visszafelé elmagyarázta Murraynek, hogy másnap sem mehet be dolgozni, elhallgatott egy pillanatra, aztán letette, és figyelte, ahogy csöng. Nyugaton fölkelt a nap, és az emberek visszatolattak kocsijaikkal munkába. Elolvasta az időjárás-jelentést, aztán a főbb híreket, összehajtotta az esti újságot, és kivitte az előszobába.

Ilyen erős rohama még nem volt, de ez most már nem érdekelte. Kényelmesen elhelyezkedett magától mozgó testében, és figyelte, ahogy a nap lassan telik a reggel felé. Délelőttre visszatért a másnaposság, és mire lefeküdt, megint pocsékul érezte magát. Az előző estére ébredt, ismét hullarészegen. Két üveget színültig töltött, aztán viszatekerte rájuk a kupakot. Tudta, hamarosan visszaviszi őket az italboltba, és visszakapja értük a pénzét. Ahogy ott ült, szájából átkok és a koktélok kortyai törtek elő, szeme visszafelé olvasta a sorokat, és tudta, közben visszaszállítják Detroitba a frissen elkészült autókat szétszerelni, halottak ébrednek újraélni kínjaikat, és a világ összes papja feketemisét mond, anélkül hogy tudna róla. Nevetni támadt kedve, de a szája nem engedelmeskedett. Visszaszívott két és fél csomag cigarettát. És lefekvés előtt következett a menetrendszerű másnaposság. Később a nap is lenyugodott keleten. Az idő szárnyas szekere sebesen futott vele. Kinyitotta az ajtót, elköszönt a látogatóktól, mire azok bejöttek, leültek és elmondták, ne engedje, hogy tönkretegye a bánat. És ő könnyek nélkül sírni kezdet, mikor rádöbbent, mi következik. Akármennyire elvesztette is a valóságérzékét, a fájdalom csak maradt. ... És napról napra egyre nőtt. ... Kérlelhetetlenül peregtek az órák visszafelé. ...És tudta, nem lehet már messze az a nap. Gondolatban a fogát csikorgatta tehetetlenül. Nagy volt az ő bánata, haragja és szerelme. Fekete öltönyt viselt, és egyik ital a másik után jött föl belőle, miközben valahol emberek szedték vissza lapátjaikra a földet, hogy újra kiássák a sírt. Visszahátrált kocsijával a temetkezési vállalkozóhoz, leparkolt, és átszállt a fekete limuzinba. Egész a temetőig tolattak. Aztán ott állt a barátai között, és a pap gyászbeszédét hallgatta. ...leszünk porrá lettünk Porból - mondta a férfi, és ő elgondolkozott, hogy ez visszafelé is csaknem ugyanúgy hangzik. A koporsót visszarakták a halottaskocsira, és visszamentek a rovatalozóhoz. Végigülte a szertartást, aztán hazament, fölborotválta a szakállát, megmosta a fogát, és lefeküdt. Amikor fölébred, ismét feketébe öltözött, és visszament a rovatalozóhoz. A virágok a helyükre kerültek. Komor arcú barátok írtak a Részvétnyilvánító Könyvbe, és kezet ráztak vele. Aztán leültek kicsit a halott mellé, és bámulták a lezárt koporsót. Végül elmentek, és ő egyedül maradt a temetkezési vállalkozóval. Kisvártatva teljesen egyedül maradt. Könnyek futottak végig az arcán, fölfelé. Öltönyén és ingén egyetlen gyűrődés sem látszott már. Hazahátrált, levetkőzött, fésűvel összekócolta a haját. Aztán egyszer csak reggel lett, és ő visszabújt az ágyba, átaludni még egy éjszakát. Az előző este, amikor fölébredt, megértette, merre tart. Kétszer is megpróbált teljes akaraterejével véget vetni az eseményeknek. Nem sikerült. Szeretett volna meghalni. Ha azon a napon megöli magát, most nem kéne visszamennie. Csak gondolatban sírhatott, amikor megértette, a múltnak melyik darabjához közelít. Már egy napja sem maradt addig. Egész idő alatt ezen járt az esze, miközben megrendelte a koporsót, a sírt meg minden egyebet. Aztán a lehető legmásnaposabban elindult hazafelé. Otthon lefeküdt, az előző este pedig csak köpdöste ki egyik italt a másik után, majd visszament a hullaházba, de még időben hazaért, hogy fölkapja a telefont, aminek... ...aminek csöngése az ő néma dühöngését szakította szét. Az asszony meghalt. Valahol a 90-es autópálya mentén hever, autójának roncsai között. Miközben a cigarettát fújva rótta a szobát, tudta, hogy az asszony ott fekszik, és lassan csordogál testéből a vér.

...Aztán szörnyethal, mielőtt százharminccal szétválna kocsija attól a másik autótól. ...És most már talán él? Újra összeállt, éppé, egésszé az autójával együtt? Talán most tolat hazafelé rémisztő sebességgel, hogy kivágja az ajtót utolsó veszekedésük előtt? Hogy ordítozva újra egymásnak essenek? Gondolatban tehetetlenül föl üvöltött. Lelki kezeit tördelte kétségbeesetten. Most már nem fordulhat vissza. Nem. Most már nem. Minden bánata, szerelme és önutálata hozta vissza ide, annak a pillanatnak a közvetlen közelébe... Nem érhet véget most. Egy idő után átment a nappaliba, szája dühödten átkozódott, de ő legbelül türelmetlenül várt. Az ajtó kicsapódott. Az asszony bebámult rá, sminkje elkenődve, arcán könnyek csillogtak. - !pokolba a menj Akkor - kiáltotta ő. - .'Elmegyek - kiáltotta az asszony. Visszalépett a lakásba, becsukta az ajtót. Sietve beakasztotta kabátját az előszobaszekrénybe. - .gondolod te Ha - mondta ő vállat vonva. - törődsz se senkivel kívül magadon Te - zokogta az asszony. - viselkedsz gyerekesen hogy ,észre Vedd - mondta ő. - kérnél bocsánatot Legalább. Szeme smaragdként villant a rózsaszín villanásban, aztán már újra gyönyörű volt és élt. A férfi lelkében táncot járt örömében. És most jöhet a változás. - Legalább kérnél bocsánatot! - Bocsánatot kérek - felelte ő, és határozottan megragadta az asszony kezét. El sem képzelheted, mennyire sajnálom. Aztán hozzátette: - Na gyere! - És összeölelkeztek. Németh Attila fordítása

Fritz Leiber HAGYD BÉKÉN A MÚLTAT! Közben egy másik nőnek is csapta a szelet, aki viszont csak a bolondját járatta vele. A felesége persze ezt sohasem hitte volna el, ha netán mégis, ettől csak újabb színfolttal gazdagodott volna mindennapos üvöltözése. Nem, senkinek sem ajánlom, hogy megpróbálkozzék a múlt megváltoztatásával, különösen a saját, személyes múltjáéval, pedig az én foglalkozásom éppen az általános múlt megváltoztatása, méghozzá elég harcias eszközökkel. Elárulhatom, hogy Kígyó vagyok a megváltoztatási háborúban. Ne hőköljenek vissza! Az időháborúban részt vevő emberi lényeknek, még a föltámasztottaknak sem kell közvetlenül tekergőzniük, és a mérgük is főként lélektani természetű. A “Kígyó” a mi oldalunkon harcoló katonák tolvajnyelvi elnevezése, mintha azt mondanánk, hogy “hunok” vagy éppen “gibellinek”. Az átalakítási háborúban a múltat próbáljuk megváltoztatni... és ez elég trükkös, durva munka, elhihetik nekem... bizonyos pontokon, az egész világmindenségben, bárhol és bármikor, azzal a céllal, hogy a történelem alakulása révén a mi felünk győzedelmeskedjék a Pókok fölött. De ez sokkal bonyolultabb történet, valójában a leghatalmasabb, és amikor hátrahagyom, a főparancsnokság irattárában több bolygónyi mikrofilmet és vagy kétaszteroidányi kódolt molekulát ölel majd föl. Megváltoztatunk valamilyen eseményt a múltban, és vadonatúj jövőre teszünk szert általa? Eltörünk egy neolitikus kőbaltát, és ezzel kiküszöböljük Nagy Sándor hódításait? Kitépünk egy sumér búzatövet, és ezzel leradírozzuk Amerikát? Neem, testvér, a dolog egyáltalán nem így működik! A tér-idő egységfolyamata makacsul szilárd anyagra támaszkodik, és valamilyen változás minden egyéb lehet, csak éppen nem láncreakció. Ha valahol megváltoztatunk valamit a múltban, ezzel a jövőbe mutató változások hullámát indítjuk el ugyan, de ez a hullám rettentő

gyorsan elsimul. Hát még sohasem hallottak az idő ellenállásáról vagy éppen a valóság megmaradásának törvényéről? Itt van hát egy rövid történet az álláspontom megvilágítására. Azt a fiút frissen sorozták be, a feltámasztás verejtéke még meg sem száradt rajta, amikor az az ötlete támadt, hogy kihasználja az időutazás lehetőségét, visszamegy, és a saját múltjában végrehajt pár apró változtatást, amitől az élete majd boldogabban alakul, sőt talán meg sem kell halnia, hogy belekeveredjen a Kigyók és Pókok zavaros ügyeibe. Mintha, mondjuk, egy újonnan bevonultatott felföldi regruta fogná az éppen megkapott gyorstüzelő puskáját, és visszamenne a hegyei közé, és szépen lepufogtatná kisebb-nagyobb ellenségeit. Normális körülmények között ilyesmi sohasem történhetett volna meg. Normális körülmények között az ilyen eshetőség elkerülése végett azonnal elvezényelték volna pár ezer vagy akár pár millió évnyire és a sorozás helyétől még néhány fényévnyi távolságra is. Hanem az átalakítási háborúban kisebb helyi válsággócok keletkeztek, amitől néhány megszokott eljárásmódot szüneteltettek, erről az újoncról pedig egyszerűen megfeledkeztek. Normális körülmények között egy pillanatra sem maradhatott volna az eligazító-helyiségben egyedül, egy árva pillantást sem vethetett volna a helyiségre, hacsak nem visszatérte, vagy újabb behajózása alkalmával, amikor átkísérték rajta. De, amint már mondtam, válságos volt a helyzet, kevés Kígyó állt rendelkezésre, a katonák jó része meg nem törődött semmivel. Később a történtek miatt két altisztet lefokoztak, egy főhadnagyot pedig nemcsak a rangjától fosztottak meg, hanem a galaxisból és egyben az adott korszakból is kirúgták. A válság idején azonban ez az újonc, akiről beszélek, módját ejthette, hogy eljátszadozzon egynémely tilalmas dolgokkal, és kipróbálja zavaros elképzelését. És persze ismerte a való világban töltött igazi élete utolsó szakaszának minden részletét, a halálát és annak következményeit, amin elrágódhatott, és ami csábíthatta a változtatásra. Ezért már senki sem vádolható hanyagsággal. A Kígyók minden jelöltnek megadják ezt az információt, a toborzási propaganda részeként. Kifürkészik valaki halálának közeledtét, s akkor a Föltámasztok visszamennek, és begyűjtik az illetőt egy néhány perccel, de legföljebb pár órával korábbi időpontból. Rámenős aprólékossággal elmondják neki, mi vár rá, és megkérdezik tőle, nem lennee mégis jobb aláírnia a sorozólistát. Sohasem hallottam róla, hogy bárki visszautasította volna ezt az ajánlatot. Akkor egy hasonmása képében kiemelik őt a valódi életvonalából, és attól a perctől fogva, pajtás, már ő is egy Kígyó! Egyszóval ez a fickó világosabban látta saját halálát, mint a napot, amikor az első kocsiját megvette, ami végül is remeke volt a morbid iróniának. Egy, valamelyik bolond nagybátyja tulajdonában lévő, ragyogó tetőlakásban élt... még egy jó pár éve használatlan kis csillagvizsgáló is volt benne... de ő maga teljesen lerobbant, a feje búbjáig úszott az adósságban, és éppen másnapra várta a végrehajtót. Soha nem volt tisztességes foglalkozása, mindig csak a maga és felesége gazdag rokonainak nyakán élősködött, de lassacskán túlérett hozzá, hogy sikerrel folytathassa ezt a vérszívó életmódot. Egyetlen tőkéjét jelentő vonzó egyénisége a túlhajszoltságtól és elhasználtságtól sokkal holtabb volt már, mint maga lesz alig pár óra múlva. A bolond bácsikájának akkor többé semmi gondja nem lesz vele. Társasági pillangószárnya hímporán a feleségétől származott a legtöbb folt és hiány. Az asszony pár éve már egyenesen gyűlölte, és reggeltől estig úgy üvöltözött vele, amit csak egy tetőlakásban engedhetett meg magának, míg végül maga is a meghibbanás határáig jutott. Közben egy másik nőnek is csapta a szelet, aki viszont csak a bolondját járatta vele. A felesége persze ezt sohasem hitte volna el, ha netán mégis, ettől csak újabb színfolttal gazdagodott volna mindennapos üvöltözése. Tetves egy este köszöntött rájuk éppen az augusztus közepi kánikula betetőzéseként. A Giants éjszakai meccset játszott a Brooklynnal. Két régóta jól menő musical csúfosan megbukott. A búza ára rekordokat döntött. Kaliforniában bozóttűz tombolt, és Iránban újból föllángolt a háború. Ráadásul a reggeli postával a nagybátyja címére érkezett csillagászati folyóirat szerint aznapra szokatlanul erős meteorhullás volt várható. Az ilyesféle vacakokat általában fölbontatlanul hajította

a kandallóba, de ma, jobb dolga nem lévén, mégis belenézett. Mellesleg, hasznosabb vagy érdekesebb tennivalója sem igen akadt volna. Megszólalt a telefon. Egy ügyvéd volt az. A bolond nagybácsi meghalt, és a végrendeletében szó sem esett holmi Csillagkergető Alapítványról. Más szóval egész vagyona, az utolsó fillérig, semmirekellő unokaöccsére maradt. Végre nagy nehezen megszabadult a telefontól, és küszködött a szívével, nehogy örömében kiugorjon a mellkasából, és átüsse a plafont. Ebben a pillanatban a felesége lépett ki rikácsolva a hálószobából. Épp az imént kapott a másik nőtől egy éles nyelvű, szánakozó, “no jó, inkább mindent elmondok”-féle üzenetet. Pisztolyt tartott a kezében, és kijelentette, hogy nyomban végez vele. A tikkasztó idő kitűnő hátteret biztosított egy ilyesféle csúfondáros katasztrófához. Háta mögött nyitva volt ugyan a lapos tetőre vezető franciaablak, de a rajta beáramló levegő is fullasztó volt, mint maga a halál. Az esti égbolton észrevétlenül átsuhant egy pár hullócsillag. Remélve, hogy ezzel talán elterelheti a figyelmét, beszámolt az asszonynak az örökségről. A nő erre azt visította, hogy a pénzt úgyis csak újabb cafkákra költené... amivel nem járt túl messze az igazságtól... és meghúzta a ravaszt. Elenyésző volt a valóságos veszély. Az asszony a tágas nappali túlsó végében állt, és a keze nem egyszerűen reszketett, hanem úgy hadonászott a nikkelezett pisztollyal, mint valami legyezővel. A golyó mégis pontosan a szeme közé csapódott. Előrebukott, halottabban, mint a reményei az ügyvéd telefonja előtt. Látta, hogyan történt a dolog, mivel a megdolgozása végett a Föltámasztok egy hasonmás képében visszalódították őt egy kicsit az időben, hogy láthatatlanul végignézhesse az egészet. Ez is a bevett Kígyó-praktikák közé tartozott, és nem okozhatott különösebb időbeli bonyodalmakat, mivel a hasonmásoknak semmi hatásuk a valóságra, hacsak nagyon nem akarják. Egy kicsit még ott is maradtak. Felesége néhány pillanatig csak bámulta a tetemét, aztán bement a hálószobába, két flakon higítatlan peroxiddal kiszőkítette deresedő haját, fölvette viseltes aranylamé estélyi ruháját, magára kent egy vödörnyi sminket, visszament a nappaliba, leült a zongorához, eljátszotta a “Hulló faleveleket”, és magát is főbe lőtte. Ez volt hát az a kis villámtréfa, az a kettős gyertyaoltás, amin elrágódhatott az üres és őrizetlen eligazítóban, miközben végsőkig kizsigerelt, csontsovány őrei teljesen megfeledkeztek róla, és a szektor valamennyi épkézláb Kígyója egy helyi válság leküzdésén ügyködött, amelynek középpontja az Alfa Centauri negyedik bolygója körül sűrűsödött össze jó négymillió évvel azelőtt. Persze nem sok idő kellett hozzá, míg kisütötte, hogy ha visszalóg a múltba, és úgy rendezi el a dolgokat, hogy az első gyertyaoltás elmaradjon, és a második mégis bekövetkezzen, akkor egész fényesen ellébecolhat még a való világban egy darabig, és fölhasználhatja az örökségét a felesége jóslatának beváltására meg egyéb huncutságokra. Még nem tudott sokat a hasonmásokról, és azt agyalta ki, hogy ha nem hal meg odaát a valóságban, akkor talán nem is kell olyan sokat vacakolnia az élete átalakításával... maguktól is mehetnek úgy a dolgok, ahogy kívánja. Szóval ez a Kígyó... Lám, egész jól illik rá ez az elnevezés, nem igaz?... Babonából keresztbe tette az ujját, és besurrant az eligazítóba. A programozás olyan egyszerű, hogy még egy gyerek is öt perc alatt megtanulhatná, ha figyelmesen tanulmányozza a vezérlőpultot. Jó kétórányival visszatapogatózott tehát a tragédia előttre, gondosan elkerülve a pontot, ahol a Feltámasztok kiemelték őt az életvonalából. Megkereste a pisztolyt az öltözőasztal fiókjában, kiürítette a tárat, körülnézett, nehogy maradjon még töltény valahol a közelben, azután előreszökkent az időben pár órát, és pontosan abban a pillanatban lépett elő, amikor láthatta magát, amint a golyó éppen becsapódik a szeme közé, pontosan úgy, mint azelőtt. Amint túljutott a megrázkódtatáson, eszébe jutott, amit a hasonmásokról megtanult, s amit nem lett volna szabad elfelejtenie, ha az esze kerekei rendesen forognak. A tárból kiszedett golyók is hasonmások voltak! A való világból csupán abban a pillanatban tűntek el, amikor eltávolította őket, egyébként normálisan léteztek tovább a tér-időben, mint mindig... az életvonalaik korábbi és

későbbi szakaszaiban egyaránt. Végeredményben tehát a pisztoly ismét töltve volt, amikor a felesége előkotorta. Ezúttal tehát úgy állította be a programot, hogy csak pár perccel az események előtt érkezzen a helyszínre. Eltüntette a pisztolyt, töltényestül mindenestül, és a helyszínen meglapult, hogy biztos legyen benne, nem kerültek vissza a helyükre. Úgy vélte - egyébként helyesen - ha elhagyja ezt a tér-idő szektort, akkor a fegyver ismét ott lesz a fiókban, és azt nem szerette volna, hogy a felesége bármilyen pisztolyt megkaparinthasson, még egy törött életvonalút se! Azután... amikor a saját halálát már sikeresen megúszta... gondolta, majd visszateszi a fegyvert az asszony kezébe. Két dolog nyújtott neki megnyugtató biztonságot, bár az egyikre számított, a másikban csak reménykedett: a felesége nem vett tudomást hasonmás képében való jelenlétéről, s amikor a pisztolyért ment, úgy viselkedett, mintha az el sem tűnt volna, és jobb kezét úgy tartotta előre, mintha most is benne lenne. Ha foglalkozott volna filozófiával, akkor most megérthette volna, hogy Leibnitz tételének igazolását látja maga előtt az előre biztosított harmóniáról: miszerint az atomok és az emberi lények nincsenek közvetlen hatással egymásra, s ez csak látszólag van így. De akárhogy is van, neki semmi ideje nem volt holmi elmélkedésre. Még mindig kezében a pisztollyal kisietett a nappaliba, és letelepedett önmaga mellé, hogy végignézze a nagy jelenetet, önmaga éppúgy nem vett róla tudomást, mint a felesége. Az asszony tehát előjött, és szabály szerint előadta a mondókáját, önmaga éppúgy összehúzódott, mint amikor valóban kezében volt a fegyver, és makogni kezdett valamit az örökségről, mire a felesége csak fölhorkant, és úgy tett, mint aki lelövi azt a másikat. Annyi biztos, hogy ez alkalommal nem csattant lövés, és titokzatos golyó ütötte lyuk sem jelent meg a homlokán, amitől azért félt valamelyest, önmaga csak állt tovább a helyén bambán, miközben az asszony úgy tett, mintha lebámulna a padlón fekvő hullára, majd visszament a hálószobába. Majd kiugrott a bőréből: lám, most mégiscsak sikerült megváltoztatnia a múltat. Ekkor önmaga, éppoly bamba tekintettel, mint addig, felé nézett, és lassan meg is indult hozzá. Ennek még jobban megörült, mivel remélte, hogy most majd egy emberré olvadnak össze, egyetlen, közös életvonaluk lesz, azután elinalhat valahová, és beszerezhet valami alibit, csak hogy teljesen bebiztosítsa magát, míg az asszony elköveti az öngyilkosságot. De mégsem egészen így alakult a dolog, önmaga bambából elkeseredetté változott, még közelebb lépett... kikapta kezéből a pisztolyt, egy szempillantásnyi idő alatt ráillesztette hüvelykujját a ravaszra, és homlokába eresztette a golyót. Azután elzuhant, éppen úgy, mint azelőtt. Akkor végre megértett egy keveset... és ez igencsak keserves lecke volt számára... a valóság megmaradásának törvényéből. A négydimenziós tér-idő világmindenség nem kedveli, ha megváltoztatják, éppen úgy, ahogy energiát vagy anyagot sem szeret nyerni vagy veszíteni. Ha mégis meg kell változnia, csak annyit igazít magán, hogy elfogadható legyen az a változás, semmi többet. A valóság megmaradása egyben a lehető legcsekélyebb akció törvényét is föltételezi tehát. Az nem számít, milyen valószínűtlen események játszanak közre ebben a kiigazításban, amíg egyáltalán lehetségesek és fölhasználhatók az eredeti állapot biztosítására. Ha ő továbbra is életben marad, ahelyett hogy meghalna, többmilliárd kompenzációs változtatásra lenne szükség, amihez évek, ha nem évszázadok kellenének, míg a valóság visszazökken a normális kerékvágásba, a kiragadott életvonalak ismét beleilleszkednek a szövedékébe, és az univerzum éppen úgy hömpölyög tovább, mintha a felesége a szabott időben valóban lelőtte volna őt. Így azonban a valóságot alig érte bármi hatás. A homlokán ugyan lőpornyomok képződtek, ami korábban nem történt meg, de a lövésnek azelőtt sem voltak tanúi, így az apró nyomok meglétének vagy hiányának nem volt semmi jelentősége. A pisztoly ugyan a padlón hevert, és nem a felesége kezében volt, de érezte, hogy amikor eljön az asszony halálának ideje, fölébred majd az előre biztosított harmónia okozta kábulatból, és megtalálja a fegyvert, amint az a másik esetében is történt.

Szóval mégiscsak megtanult egyet-mást a valóság megmaradásáról. Sőt valamicskét még a saját jelleméről is megtudott, különösen önmaga legutóbbi tekintete és viselkedése alapján. Ráébredt, hogy az életmódjával már évek óta módszeresen gyilkolta magát, tehát valami öröklött vagyon vagy váratlan siker úgysem menthette volna meg, és ha a felesége nem is lövi le, akkor biztosan megtette volna saját maga. Arra is rájött, hogy önmaga nem csupán a magát helyreállító univerzum eszközeként, hanem a saját nevében is cselekedett, amikor elragadta a pisztolyt... hiszen a világmindenség, mint tudhatják, az egyének közreműködését kikényszerítve alakítja a sorsát. Bár kavarogtak agyában ezek a gondolatok, nem sokáig rágódott el rajtuk, mivel úgy érezte, hogy a második alkalommal legalábbis részleges sikerre jutott. Mármost, ha harmadszorra a fegyvert önmagától is távol tarthatja, ha önmaga fölé kerekedhet, akkor biztosan bekövetkezik kettejük összeolvadása, és a többi már megy majd tovább a tervei szerint. Homályosan azt is érzékelte, hogy a világmindenség, mint valami hatalmas, szendergő állat, tudja, mire törekszik ő, és megpróbálja megakadályozni benne. Ennek az ellenszegülésnek az érzete arra késztette, hogy megpróbáljon túljárni az univerzum eszén... no persze nem ő volt az első fickó, aki engedett az ilyesféle csábításnak. A furfangja egy darabig még be is vált. Amikor harmadszor látott neki a múlt kicselezésének, minden úgy kezdődött, mint a második alkalommal. Önmaga szánalomra méltóan támolygott felé, tekintetét a fegyverre szögezve, de ő a háta mögé dugta, és elhatározta, hogy nem adja ki a kezéből. Biztató jel volt, hogy önmaga nem harcolt érte, elkeseredettsége teljes reménytelenségbe váltott, elfordult tőle, és nagyon lassan odacsoszogott a nyitott franciaablakhoz, hogy kibámuljon a fülledt éjszakába. Már remélte, hogy önmaga lassan hozzászokik az életben maradás gondolatához. A levegő meg sem rezdült. Az égbolton pár meteor suhant végig. Ekkor a város halkan fölszivárgó neszei közé vegyült valami mély, baljós, füttyögő surrogás. Önmaga kissé megrázkódott, mintha végigfutott volna hátán a hideg. Ezután megfordult, és ugyanazzal a mozdulattal végigvágódott a padlón. Szeme között kis, fekete lyuk éktelenkedett. Akkor és ott az a Kígyó, akiről mesélek, elhatározta, hogy soha többé nem próbálkozik a múlt, legalábbis a saját múltja megváltoztatásával. Úgy is tett, s idővel egészséges tisztelet ébredt benne a múltat valóban megváltoztatni képes Főparancsnokság iránt... no persze nem minden nehézség nélkül. Visszalopakodott hát az eligazítóhelyiségbe, ahol az álmos és meglepődött Kígyó ügyeletes keményen legorombította, és körletfogságra ítélte. A legorombítást nem vette olyan nagyon a szívére... már kialakult benne némi fatalizmus a történések iránt. Az embernek, tudják, tanulnia kell, hogy végül elfogadja a valóságot olyannak, amilyen... ezért önök se rökönyödjenek meg nagyon, amikor egy-két pillanat múlva eltűnök majd a szemük elől... hiszen, ne feledjék, én is csak Kígyó vagyok! Ha valami statisztikus rendkívül valószínűtlen eseményre kíván példát felmutatni, aligha választhat megfelelőbbet, mint annak esélye, hogy egy ember meteorit áldozatául esik. Ha pedig mindehhez még azt a mellékkörülményt is hozzáteszi, hogy az illető meteorit egy harminckettes kaliberű pisztolylövedék ütötte sebnek megfelelő lyukat produkál az áldozat szeme között, a valószínűség negatív aránya csillagászati lesz a köbön. És mégis, ha valaki a világmindenség eszén próbál túljárni, rá kell jönnie, hogy még ilyen fejseb megszerzésének esélye is jóval nagyobb saját halálának elodázásáénál, nem igaz? Füssá-Nagy Géza fordítása

Robert Silverberg MUGWUMP-4 Ezzel a fickó megragadott egy hatalmas, karos billenőkapcsolót, és keserves nyögés kíséretében két kézzel lerántotta. Az összekattanó érintkezők rövid skálázását hallotta. A következő pillanatban elborította a sötétség.

Al Miller csak azért szerette volna fölhívni a Baráti Pénzügyi Részvénytársaságot, hogy kieszközölje a fölvett kölcsön lejárati idejének meghosszabbítását. A szám a Murray Hill körzethez tartozott, és még csak a MU-4 számkombinációig jutott, amikor a kagyló baljósan fölrecsegett, és megszólalt benne egy hang: - Vétel, kilences ügyintéző! Kilences ügyintéző, vesz engem? Al összeráncolta a homlokát. - Én nem kértem semmiféle ügyintézőt. Valami baj lehet a készülékemmel, ha... - Egy pillanat! Maga kicsoda? - Nekem kellene kérdeznem, maga kicsoda! - morogta Al. - Egyáltalán, mit keres a vonalam másik végén? Még be sem fejeztem a tárcsázást. Még csak ott tartottam, hogy MU-4, amikor... - Úgy! Tehát a MUgwump-4-et hívta, és el is ért bennünket. Mondja, mit akar még? - Gyanakvó csönd következett. - Halló! Maga nem is a kilences ügyintéző! - Nem, én valóban nem a kilences ügyintéző vagyok. Egy Murray HMM számot próbálok hívni, és mi lenne, ha végre kiszállna a vonalból? - Várjon csak, barátom! Maga egy normális? - Igen... igen, szeretem annak tekinteni magamat - pislogott Al. - Akkor honnan ismeri ezt a számot? - A pokolba! Én nem ismerem a számukat! Szerettem volna fölhívni valakit, de a telefonom egyszer csak kapcsolt, és maga szólalt meg benne, akárki kénköves nyavalya is legyen! - Én a MUgwump négyes távközlési összekötője vagyok - válaszolta a reszelős hang. - Maga pedig egy gyanús egyén. Ki kell vizsgálnunk az ügyét! A telefon váratlanul bugyborékoló hangot hallatott. Al úgy érezte, mintha a földbe gyökerezne a lába. Meg sem tudott moccanni. Kellemetlen volt ott állnia a saját telefonja előtt, saját szobájának biztonságos magányában, olyan mereven, akár a Belvedere Apollója. Azt azért látta, hogy az idő megy tovább. A készülék fölötti jókora falióra nagymutatója éppen 3.30-ról 3.31-re ugrott. Patakokban ömlött a hátán a verejték, miközben megpróbálta helyére tenni a kagylót. Küszködve emelte volna a bal lábát. Erőlködve pislantani próbált a jobb szemével. Semmi sem sikerült. Teljesen megbénult, a rekeszizma kivételével... amiért végül is Istennek hála! Legalább lélegezni képes. Pár perccel később még baljósabbá vált a helyzet, amikor a lakás bezárt bejárati ajtaja hirtelen kitárult. Három idegen lépett be rajta. Különösen egyformának tűntek. Három csenevész iker, nem magasabbak ötlábnyinál, a derekuk vastag, álluk tokás, fejük majdnem kopasz, és mindegyiken rosszul szabott, kék, magas mellrészű munkásoverall. Al rájött, hogy képes elfordítani a szemét. Meg is tette nyomban. Már elnézést akart kérni, hogy váratlan bénasága meggátolja a rendes házigazda szerepének eljátszásában, hanem a nyelve nem engedelmeskedett. Közben az a hátsó gondolata támadt, hogy a három kopasz emberkének még valami köze is lehet a tehetetlenségéhez. A három törpe közül a legpirosabb képő valami bonyolult mozdulatot tett a kezével, mire a tehetetlensége megszűnt. Al kis híján orrabukott, amint a tagjait addig fogvatartó bénaság elenyészett. Dühödten morogta: - Mégis, ki a nyava... - Itt mi kérdezünk! Maga Al Miller? Al bólintott. - És minden jel szerint egy normális! Szóval itt valami gyalázatos hiba történt. Mordecai, vizsgáld meg azt a telefont! A középső emberke fölvette a készüléket, és dundi mancsának három kiszámított mozdulatával rezzenetlen nyugalommal kibelezte. Egy pillanatig homlokát ráncolva meredt a telefon alkatrészeire, aztán, sötéten, dallamtalanul zümmögve előhúzott egy csípőfogót, és elvágta vele a zsinórt. - Hé, maga! megálljon! - bődült el Al. - Nem nyírhatja ki csak úgy a telefonomat! Nem a telefontársaságtól van!

- Nyugalom! - förmedt rá a szószóló mérgesen. - Rendben van, Mordecai? - A valószínűség egy a millióhoz - dünnyögte a másik emberke. - A megszakító közvetítő átfedett, mire a telefonkódja eltorzult. A hívása véletlenül futott be a mi csatornánkra, Waldemar. - Szóval nem kém? - kérdezett rá Waldemar. - Aligha. Magad is láthatod, hogy az intelligenciája kezdetleges. A tény, hogy a számunkat hívta, afféle statisztikai véletlen. - De most már tud rólunk! - szólalt meg a harmadik emberke meglepően mély hangon. - Én a demolekularizálása mellett szavazok. A másik kettő hirtelen a harmadik felé fordult. - Vérszomjas vagy, mint mindig, Giovanni! - dörrent rá Mordecai. - Te egy vacak mezon ütközése miatt is megcsúfolnád a törvénykönyvet. - Semmiféle demolekularizálásról szó sem lehet, amíg én vagyok a parancsnok - szólt közbe Waldemar. - Akkor mit csináljunk vele? - erősködött tovább Giovanni. - Fagyasszuk le, és vigyük a főhadiszállásra! - javasolta Mordecai. - Az ilyesmi az ő gondjuk! - Azt hiszem, máris eljutottam a türelmem határáig! - robbant ki az indulat Alből. - Akárhogy is tolakodtak ide, maguk nyavalyások, jobb lesz, ha most elhordják magukat, különben... - Ebből elég! - szólalt meg Waldemar, és toppantott a lábával. Al érezte, amint az álla görcsbe merevedik. Rémülten vette tudomásul, hogy ismét megbénult. Méghozzá ezúttal ostobán tátva maradt szájjal. Az utazás mindössze öt percig tartott, s amennyire Al követni tudta, folyamatos siklás volt az egész. A ráereszkedett homály a végén egy kicsit eloszlott, éppen csak eléggé ahhoz, hogy Al körülpillanthasson. Valami lakónegyed utcáján találta magát, amely lehetett volna Brooklyn, Queens (vagy Detroit, sőt akár Cincinnati) része Is, gondolta magában gyászosan. Utána nyomban betuszkolták egy családi ikerház alagsorába. Egy ablaktalan, fényesen kivilágított helyiségben találta magát, egy csomó rejtélyes gépezet és vagy tucatnyi, riasztóan egyforma, kopasz emberke között. A csoport legdagadtabb tagja savanyú képpel végigmérte, és megkérdezte tőle. - Maga kém? - Én csak egy ártatlan kívülálló vagyok. Éppen fölvettem a telefonomat, hogy felhívjak valakit, mire váratlanul megkérdezte tőlem egy fickó, én vagyok-e a kilences ügyintéző. Becsszóra, ennyi az egész. - Véletlen áramköri átfedés - dörmögte Mordecai. - Eltorzult számkód. - Hm! Sajnálatos - jegyezte meg a pufi. - E kell intéznünk őt valahogy. - Legjobb megoldás a demolekularizáció - vetette közbe azonnal Giovanni. - Úgy értem, emberségesen kell elintéznünk a dolgot. Fölháborító gondolat, elvenni egy alacsonyabb rendű lény életét. Persze egyszerűen nem maradhat tovább ebben a négyestérben, semmiképpen sem, a Tudás birtokában! - De én nem tudok semmit! - nyögött föl Al. - Akkor sem lehetnék jobban összezavarodva, ha egyenesen azt akarnám! Nem árulnák el inkább, kérem... - Nagyon jó, - dünnyögte a legköpcösebb, aki valamiféle főnöknek látszott. - Beszélj neki rólunk, Waldemar! - Most éppen egy... a maga számára ismert formájában létező emberiség eltörlésén fáradozó... titkos mutáns csoport helyi főhadiszállásán vagyunk. Valami szerencsétlen véletlen folytán a mi belső kommunikációs kódunkat, a MUtant-4-et hívta föl. - Az előbb úgy értettem, MUgwump-4 - vetette közbe Al. - Az a titkos kódnév, természetesen - világosította föl Waldemar szelíden. - De hadd folytassam: egyszóval belépett a kommunikációs hálózatunkba. Így túl sokat megtudott. Ebben a téridőviszonylatban való jelenléte tehát veszélyezteti egész mozgalmunk sikerét. Ennélfogva kénytelenek vagyunk... - Demolekularizálni! - zendített rá megint Giovanni.

- Kénytelenek vagyunk megszabadulni magától - folytatta Waldemar komoran. - Mi is... legtöbbnyire emberi lények vagyunk, azért nem teszünk semmit, ami szenvedést okozhat magának. De a téridőnek ebben a szelvényében nem tartózkodhat tovább. A helyzetünket bizonyára megérti. Al kábultan csóválta a fejét. Ezek az apró, köcsöghasú emberkék tehát az egész emberiség fölszámolásán munkálkodnak? Hát igen, nem látta semmi okát, amiért hazudniok kellene. A világ amúgy is tele van apró, köcsöghasú, mutáns emberkékkel. Lehet, hogy azok mind ennek a titkos társaságnak a tagjai, morfondírozott magában Al. - Ide figyeljen - próbálkozott mégis -, én nem akartam a maguk kódját tárcsázni, érti?! Egy nagy tévedés volt az egész. De én tisztességes fickó vagyok. Engedjenek ki innen, és én némán hallgatok majd az egészről. Nyugodtan munkálkodjanak tovább, és takarítsák el az emberiséget, ha már ez a céljuk. Megígérem, hogy semmilyen formában nem avatkozom bele. Ha egyszer mutánsok, akkor bele kell látniok a tudatomba, és megállapíthatják, hogy őszinte vagyok... - Nincsenek telepatikus képességeink - jelentette ki a pohos főnökféle kurtán. - Ha lennének, először is nem lenne szükségünk hírközlési hálózatra. Másodszor, a maga őszintesége nem számít. De vannak ellenségeink. Ha maga az ő karmaik közé kerül... - Egy szót sem árulnék el nekik ! Akkor is hallgatok, ha tüskéket szúrnak a körmöm alá! - Nem! A hadjáratunknak ebben a szakaszában nem vállalhatunk semmiféle kockázatot, magának el kell tűnnie innen. Készítsétek elő az időcentrifugát! Erre négy emberke, Mordecai vezetésével kibontott a burkából egy bonyolultnak tűnő, alakját és méreteit tekintve betonkeverőre emlékeztető szerkezetet. Waldemar és Giovanni szelíden a készülék felé terelgette Alt. A gépezet közben gyorsan életre kelt: kijelzők villogtak, mutatók rezegtek, hangos zizzenések és kattanások jelezték a fölkészülés folyamatát. - Mégis, mit terveznek velem? - kérdezte Al idegesen. - Ez a gépezet majd előreveti az időben - magyarázta Waldemar. - Sajnálom, hogy ki kell szakítanunk jelenlegi idősíkjából, de nincs más választásunk. Ámbár odaát is rendesen bánnak majd magával. A huszonötödik századra a mi fajtánk természetesen teljesen átveszi majd a hatalmat. Maga lesz az utolsó Normális. Tulajdonképpen afféle eleven kövület. Meglátja, tetszik majd magának! Két lábon járó múzeumi tárgy lesz közöttünk. - Föltéve, hogy a gép működik - jegyezte meg Giovanni rosszindulatúan. - Tudja, nem vagyunk benne egészen biztosak. Al eltátotta a száját. Közben szorosan hozzákötözték a gépezet közepén meredező rézoszlophoz. - Még azt sem tudják, működik-e egyáltalán? - Nem igazán - ismerte el Waldemar. - A mai elméletek szerint az időutazás csak egy irányban lehetséges... előre! Ennélfogva eddig nem ellenőrizhettük egyetlen kísérleti alanyunk sorsát sem, nem győződhettünk meg róla, hogyan reagáltak. Természetesen azonnal eltűnnek, amint a gép működni kezd, más szóval tudjuk, hogy elkerülnek innen... valahová. - Jaaj! - nyögött föl Al elgyöngülten. Derekasan odakötözték. Meggyőződhetett róla, amikor megpróbálta megmozdítani a csuklóját. Persze ha ki is szabadíthatná magát, ezek a félelmetes kis emberkék egyszerűen “lefagyasztanák” és ismét visszatuszkolnák ebbe a gépezetbe. A válla tehetetlenül megereszkedett. Az járt az eszében, vajon hiányzik-e majd valakinek? A Baráti Pénzügyi Részvénytársaságnak biztosan. De mivel bizonyos értelemben az ő hibájukból került ebbe a slamasztikába, végül is nem nagyon izgatta a dolog. A portáját bármikor megterhelhetik azzal a háromszáz dollárral, amivel tartozik nekik, már ha az egész egyáltalán ér annyit. Senki másnak nem okoz majd gondot Albert Miller eltűnése ebből a téridő-kontinuumból, gondolta magában bánatosan. A szülei már meghaltak, egyetlen nővérét már tizenöt éve nem látta, a lány pedig, akivel még Topekában járt, régen férjhez ment, és a legutóbbi hírek szerint már három porontya is van. De mindettől függetlenül, egész jól érezte magát 1969-ben. Nem tudhatta biztosan, hogy tetszik majd neki a huszonötödik század... vagy ő hogy tetszik majd a huszonötödik századnak. - Készen állunk az időkilövésre - nyávogta ekkor Mordecai.

A köpcös főnök fölbámult Alre. - Megérti, ugye, hogy sajnáljuk ezt az egészet? De nem engedhetjük, hogy bárki vagy bármi az Ügy útjába álljon! - Hát persze - sóhajtotta Al - megértem. A gépezet betonkeverő kelyhe forogni kezdett, és magával ragadta Alt, amint egyre nagyobb tempokinetikus lendületre tett szert. Sebessége ijesztő mértékben növekedett. A háttérből Al rémisztő, búgó hangot hallott, egyre erősebben és erősebben, míg el nem nyomott minden egyéb zörejt. Fejében szédülést érzett. A helyiség, benne az apró, hájas mutánsokkal elmosódott a szeme előtt. Egyszer csak valami pukkanást hallott, mintha egy léggömb durrant volna el. A téridő-kontinuum burka repedt föl előtte. Al Miller, fejjel előre nekilódult a négyestér pályájának. Becsukta a szemét, és vakon reménykedett, hogy jól sül majd el a dolog. Amint a szédülése megszűnt, ülve találta magát egy makulátlanul tiszta, enyhén lejtős úttesten, és fölfelé bámult, a feje fölött őrjítő sebességgel elszáguldó járműkerekekre. Egy-két pillanat múltán rájött, hogy azok mégsem a levegőben repülnek, hanem egyszerű gépkocsik, amelyek egy megemelt és minden jel szerint valami láthatatlan anyagból készült pályán száguldoznak. Az időcentrifuga tehát mégis működött! Al körülnézett. Lassan egész tömeg verődött össze körülötte. Vagy kétszáz ember alkotott tágas, jókora gyűrűt. Mutogattak felé, és közben motyogtak valamit, ötven-hatvan lábnál senki sem merészkedett közelebb hozzá. Ezek nem köcsöghasú mutánsok voltak. Kivétel nélkül délceg tartású, öles, sűrű hajú emberek. A nők is feltűnően magasak voltak. Mindkét nembéliek valami tunikaszerű, sugárzó anyagból készült öltözéket viseltek, amely szakadatlanul változtatta a színét. Megszólalt egy gong, hangereje sebesen növekedett. Al nehézkesen talpra kecmergett, és megpróbálkozott egy tétova mosollyal. - A nevem Miller. 1969-ből jöttem. Elárulná valaki, most hányat írunk és... Szavait kétszáz torok rémült sikoltása némította el. A tömeg hátrahőkölt, majd minden irányba fejvesztve menekülni kezdett, mintha ő valami vérszomjas szörnyeteg lenne. A gong hangosan zengett tovább. A járművek surrogtak a feje fölött. Al hirtelen megpillantott egy lapított, bogárhátú, fekete járművet, amint felé közeledik az egyébként néptelen úton. A kocsi fél háztömbnyire lefékezett, a teteje fölnyílt, és egy búvárruhafélébe öltözött alak kászálódott ki belőle... vagy talán űrruha volt az?... és megindult Al felé. - Dozzinon murrifar volán - szólította meg a páncélos alak. - Nem beszél e nyelv - motyogta Al. - Idegen vagyok itt. Rémülten látta, hogy a másik valami fegyverféle tárgyat húz elő, és ráirányítja. Önkéntelenül, azonnal a magasba emelte a kezét. A pisztolyszerűség széles torkából kékes fénygömb buggyant elő, egy pillanatra megállt a levegőben, majd elindult Al felé. Ijedten félretántorodott, de a fénygolyó követte, ráereszkedett, és tökéletesen beburkolta. Olyan érzés volt, mintha egy szappanbuborék belsejében lenne. Óvatosan megérintette a gömb sima, belső felületét. Az rugalmasan engedett a nyomásnak, de az ujja nem hatolt át rajta. Némi aggodalommal figyelte, hogy buborékketrece lassan fölemelkedik a felszínről. Kötélszerű nyúlvány lógott ki belőle, amelyet az űrruhás alak keményen megragadott, és hozzácsomózta a jármű hátsó ütközőjéhez. Sebesen elhajtott, az áthatolhatatlan fénybuborékjában zötykölődő Allel együtt, aki magatehetetlenül pattogott utána, mint valami ketrecbe zárt tigris vagy barbár gall hadifogoly, akit harci szekérhez kötözve vonszolnak végig Róma utcáin. Egy idő után alkalmazkodott a rendszertelen szökelléshez, és megnyugodott annyira, hogy már a környezetét is megfigyelhette. Határozottan sterilnek látszó városrészen száguldottak keresztül. Sehol semmi szemét vagy akár egy porszem. Mindenfelé ragyogó és makulátlanul újnak látszó épületek tornyosultak fölébük. A gyalogjárdák biztonságából emberek vihogtak felé, amint elszökdécseit előttük.

Vagy tíz perc múlva a kocsi lefékezett egy lenyűgöző épület előtt, amelynek homlokzatát az ISTFAQ BARNOLL felirat díszítette. Három űrruhás férfi lépett ki a kapun, és díszőrségként sorakozott föl Al foglyulejtője mellett. Áldozatukat beterelték az épületbe. Szelíden betuszkolták egy kis, földszinti helyiségbe. A csúszóajtó becsukódott mögötte, és látszólag teljesen egybeolvadt a fallal. Semmiféle rés nem árulta el a helyét. Egy pillanattal később a buborék szétpattant. Éppen idejében, mert máris meglehetősen áporodott volt benne a levegő. Al körülnézett. A falban négyszögletes ablaknyílást látott, amelyen át három komor képű alak figyelte őt a szomszédos cellából. A feje fölött lévő hangszóróból csikorgó hang szólt hozzá: Murrifar althrosk? - Al Miller, a huszadik századból. És elhihetik, nem az én ötletem volt, hogy idejöjjek! - Durberal Haznik? Quittimar? Dorbfenk? - Nem parié vu - vonta meg a vállát Al -, becsszó, nem tud semmi! Három faggatója sebesen megbeszélt valamit egymás közt. Ráadásul, Al szerint teljesen fölösleges elővigyázatosságból még a mikrofont is kikapcsolták, nehogy kihallgathassa őket. Látta, amint az egyik alak távozik a megfigyelőfülkéből. Amikor, jó öt perc múltán visszatért, magas, komor képű, tekintélyes lapátszakállat viselő férfiú volt a társaságában. A hangszóró ismét életre kelt. Lapátszakáll dörgő hangon kérdezte: - Miként vagyol te bévüle? - Hm? - Királynyelv néked nem áll? Parancsolom, te szólaljál! Al elvigyorodott. Semmi kétség, az ókori nyelvek valami szakértőjét hozták tolmácsként. - A nyelv oké, de az idő nem! Én a huszadik századból vagyok! Kicsit haladjunk a korral! Lapátszakáll egy darabig hallgatott, míg tudatában átrendeződtek az érintkezők. - Ezer bocsánat... úgy értem, elnézést! Téves volt a duma. Most már vili? - Megértem. Milyen évet írunk? - 2431-et. És ön honnan lenni? - Még mindig nem tökéletes. Nos, én 1969-ből vagyok. - És miként került e tájra? - Azt én is szeretném tudni! - sóhajtotta Al. - Éppen a hiteltársaságot akartam fölhívni, tudja... szóval mindegy, és akkor fölbukkantak ezek az apró, dagadt fickók, akik át akarták venni a világuralmat. Végül úgy döntöttek, hogy megszabadulnak tőlem, beletuszkoltak az időgépükbe, és kilőttek, ide, a jövőbe. Hát, így kerültem ide. - Ó, szóval a mutánsok kéme? - Miféle kém? Ki beszél itt kémkedésről? Értse már meg, hová akarok kilyukadni! Én... - Azért küldték, hogy zűrzavart keltsen közöttünk. Semmi átlátszó mesével nem vezethet félre bennünket. Tudja meg, hogy nem az első, aki betolakodik a mi korunkba. És ugyanaz a sors vár rá, mint a többiekre. Al szédelegve rázta meg a fejét. - Ide figyeljen, alighanem nagy hibát követnek el. Én nem vagyok senki kéme! És nem akarok belekeveredni semmiféle háborúságba maguk és a mutánsok között... - A háborúnak vége. A legutolsó mutáltat is elintéztük vagy ötven évvel ezelőtt. - Akkor oké. Hát akkor miért félnek tőlem? Becsszóra, nem akarok én semmi kalamajkát. Ha egyszer a mutánsokat kisöpörték, ugyan mi hasznát vehetnék a kémkedésemnek? - A térben és időben semmiféle akció sem tökéletes, soha. A mi négyesterünkből a mutánsokat eltakarítottuk... de másutt azért még lapítanak, csak az alkalomra várnak, hogy előbújhassanak, és zűrzavart támasszanak. Al agya zsibbadni kezdett. - Oké, ezt hagyjuk! De én nem vagyok kém! Csak annyit szeretnék, hogy hagyjanak békén! Hadd telepedjek le itt valahol... tegyenek nyugodtan próbára... jelöljék ki, meddig mehetek, adjanak pár kreditet vagy akármit, amit itt pénzként használnak, nem csinálok én semmiféle fölfordulást.

- De a testében csak úgy nyüzsögnek a veszedelmes mikrobák, melyeket már régen kiirtottunk ebből a világból. Csak az mentett meg bennünket a szörnyűséges régi járványoktól, hogy szinte az érkezése pillanatában sikerült erőtérbuborékba zárnunk. - Csak egy pár oltás, ennyi az egész, és kinyúvaszthatnak minden bennem lévő bacilust! könyörgött Al. - Maguk fejlett népség. Egy ilyen egyszerű feladattal csak megbirkózhatnak. - De aztán ott van a genetikai kódja - folytatta Lapátszakáll rendületlenül. - Olyan géneket hordoz, amelyeket ártalmasságuk miatt már régen eltávolítottunk az emberiségből. Ha megengedjük, hogy itt maradjon és korlátlanul szaporodjon, akkor megfékezhetetlen fölfordulást okozhat. Lehet, hogy ugyanazokat a mutáns vonalakat is hordozza, amelyek oly sok évszázadnyi vérfürdőt zúdítottak az emberi faj nyakába! - Neem! - tiltakozott Al. - Hát nézzenek rám! Hat láb magas vagyok, nem pókhasú, sűrű haj nő a fejemen... - Az egy lappangó gén. Váratlanul bármikor fölütheti a fejét. - Ünnepélyesen megfogadom, hogy kordában tartom a szaporodásomat jelentette ki Al. - Nem futkosok körbe, hogy szétszórjam a génjeimet a maguk patyolattiszta, új világában. Szentül megígérem! - A fellebbezése elutasítva! - hangzott a hajthatatlan válasz. Al megvonta a vállát. Tudta, mikor szenved vereséget. - Oké - dünnyögte leverten. - Különben sincs semmi kedvem a maguk nyavalyás századában tengődni. Mikor lesz a kivégzés? - Kivégzés?! - hördült fel Lapátszakáll döbbenten. - Mi is e huszadik századi szó megfelelője?... Igen, megvan! Dove pofaszakállára! Hát azt hiszi, hogy mi... hogy mi valóban képesek lennénk... Lapátszakáll képtelen volt kinyögni a szót. Al kisegítette: - ...halállal büntetni? Lapátszakáll képe egészen beteges színt öltött. Úgy látszott, mindjárt elhányja magát. Al tisztán hallotta, amint lihegve suttogja társainak a megfigyelőfülkében: - Gonnim def larrimog! Egfar! - Murrifar althrosk - javasolta erre valmelyikük. Lapátszakáll ettől láthatóan visszanyerte az egyensúlyát. Alhez fordult: - Kétségtelen... egy ilyen magafajta barbár valóban azt képzelheti, hogy... hogy... halottá tesszük. - Nagyot nyelt, úgy folytatta tétován: - De nekünk nincsenek ilyen gonosz szándékaink. - Helyes. De akkor mit terveznek velem? - Átküidjük az idővonalon abba a világba, ahol a mutáns barátai uralkodnak - válaszolta Lapátszakáll. - Ez a legtöbb, amit megtehetünk magáért... maga kém. Cellájának rejtekajtaja ekkor surrogva kinyílt. Egy újabb űrruhás alak lépett be rajta, ráfogta a fegyverét, kilőtt egy kékes fénybuborékot, mely Al felé libegett, és gyorsan magába nyelte. A belőle kilógó nyúlványnál fogva kivonszolták a folyosóra. Hát, nem valami szívélyes a fogadtatás itt, a huszonötödik században, gondolta magában Al, miközben végigcincálták a hosszú alagúton. A lelke mélyén azonban nem volt képes haragudni rájuk. Egy múltból érkező időutazóban valóban mindenféle kórokozók hemzseghetnek. Nem engedhették meg, hogy szabadon járjon-keljen, és mindenkire ráleheljen. Nem is csoda, hogy a bámészkodók serege úgy megrettent, amikor kinyitotta a száját, hogy szóljon hozzájuk. A másik ügy viszont, mármint hogy ő a mutánsok kéme lenne... erre nem talált semmiféle magyarázatot. Ha egyszer a pókhasúakat ötven éve elintézték, ugyan miért tartanak most a kémeiktől? De legalább az ő fajtája győzedelmeskedett a köcsöghasú kis gnómok fölött. Ez a gondolat megnyugtatta valamelyest. Vágyott rá, hogy valahogy visszajusson 1969-be, és az ujjával pattintva a tokás képükbe vághassa, hogy minden alávaló tervük semmivé vált. De most vajon hová vezet az útja? Lapátszakáll azt mondta: Az időcsatornán, egy olyan világba, ahol a mutánsok uralkodnak. “Csak tudnám, mifene lehet az az időcsatorna!” - töprengett magában Al.

Buborékostul, mindenestül beterelték egy lenyűgöző méretű laboratóriumfélébe, egyenesen egy nyomasztóan villamosszékre emlékeztető szerkezet felé. Fürge műszakiak szorgoskodtak körülötte, kapcsolókat nyomkodtak, és ellenőrizték az érintkezőket. - Elárulná, kérem, mi történik itt? - vetett könyörgő pillantást Al Lapátszakálra. - Nagyon nehéz középkori szavakkal kifejezni - dünnyögte a nyelvész. - A szerkezet dollibar erőt szolgáltat számunkra ahhoz, hogy egy visszahajló dormin vektoron keresztül eljuttassa oda... világos, amit mondok? - Nem nagyon. - Segíthetetlen. De a párhuzamos kontinuumok fogalmával, remélem, legalább tisztában van. - Nem. - Jelent magának valamit, ha azt mondom, hogy átlódítjuk az idő kerekének küllői között egy olyan totalitásba, amely szimultán érintőlegességgel párhuzamos a mi négyesterünkkel? - Nagy vonalakban igen - mormolta Al kétkedőn, holott az egészből mindössze egy erős fejfájás maradt meg benne. - Ezzel az erővel, gondolom, akár hozzá is láthatnának annak az átlódításnak. Lapátszakáll bólintott, és odafordult az egyik műszakihoz. - Vortrar althrosk - adta ki az utasítást. - Murrifar. Ezzel a fickó megragadott egy hatalmas, karos billenőkapcsolót, és keserves nyögés kíséretében két kézzel lerántotta. Al összekattanó érintkezők rövid skálázását hallotta. A következő pillanatban elborította a sötétség. Megint csak egy városi utca kellős közepén találta magát. Itt azonban a kövezet foghíjas volt, fölpúposodott, és az elhanyagolt betoncsík résein fűszálak türemkedtek elő. - Hé, maga ott! - szólalt meg egy rezes hang. - Ne fetrengjen, mint valami eszelős. Keljen csak föl, és jöjjön velem! Al tétován bámult föl, egyenesen egy hatalmas kaliberű, jókora pisztoly tágas csőtorkolatába. Egy alacsony, kövér, kopasz emberke markolta a fegyvert. Négy, azonos külsejű társa sorakozott mellette, karba tett kézzel. Rendkívül hasonlítottak a Mordecai, Waldemar és Giovanni nevűekre... meg a többiekre, attól eltekintve, hogy ezek a példányok valami jövőbeli csodaöltözékben pompáztak, csupa aranyszegéllyel és űrhajós rangjelzésekkel. Al megint fölemelte a kezét. - Hol vagyok? - kérdezte tétován. - A Földön, természetesen. Éppen most jött át egy dimenziós átjárón, a Normálisok kontinuumából. No, jöjjön velünk, maga kém! Befelé a kocsiba! - De én nem vagyok kém! - motyogta Al tiltakozón, mialatt az öt emberke betuszkolta egy nagyobbacska jacht méretű, kék-vörös színű járműbe. - Legalábbis maguk után nem kémkedem! Akarom mondani... - Tartsa meg a magyarázkodását a Nagyúrnak! - utasították rendre röviden. Al szerencsétlenül kuporgott két életerős mutáns között, míg a másik három mögötte foglalt helyet. A furgon látszólag teljesen önállóan közlekedett, méghozzá óriási sebességgel. Még az erőforrás is mutáns, gondolta magában Al. Kis idő múltán csak megkérdezte: - Legalább azt mondják meg, milyen évben járunk? - 2431-ben - mordult rá a bal oldali mutáns. - De hiszen ez ugyanaz, mint odaát! - Természetesen. Miért, mit várt? A viszontkérdés belefojtotta a szót. Al ezután vagy fél mérföldig meg sem mukkant. Mivel a furgonnak nem voltak ablakai, komoran bámult a lába elé. Végül csak kibökte: - Akkor hogyhogy nem félnek a kórokozóimtól? Odaát, az... izé... dimenzionális átjárón túl egész idő alatt valami erőtérbuborékba zártak, hogy véletlenül meg ne fertőzzem őket. Maguk meg vígan szívják ugyanazt a levegőt, amit én. - Azt hiszi, maga kém, hogy mi félünk a Normálisok vacak kórokozóitól?! - förmedt rá most a jobb oldali mutáns. - Elfelejtette talán, hogy mi felsőbbrendű faj vagyunk?

- Igen. Megfeledkeztem róla - bólogatott Al. A jármű hirtelen lefékezett, és a mutáns rendőrök kipenderítették belőle. Keresztülvágtak a dülledt szemmel bámuló hájas férfiak és nők tömegén, be egy hatalmas, kupolaszerű épületbe, amelynek külsejét teljes egészében zöld katedrálüveg borította. Az egész töményen ocsmány benyomást keltett. Végül valami trónteremfélébe terelték, amelyben egy, az összes többinél dagadtabb mutáns terpeszkedett. Az Al jobb karját markoló rendőr a fülébe sziszegte: - Hajoljon meg, amikor a Nagyúr színe elé kerül! Alnek eszébe sem jutott, hogy tiltakozzon. A többiek példáját követve, maga is térdre hullott. - Mit hoztatok elém e szép napon? - dörgött a magasból egy sztentori hang. - Egy kémet, előkelőséged! - Még egyet? Állj föl, kém! Al talpraállt. - Esedezem előkelőséged bocsánatáért, de szeretnék egy vagy két szót fölhozni a mentségemre, mert... - Csönd legyen! - bődült el a Nagyúr. Al ijedten becsukta a száját. A főmutáns teljes vagy öt láb egy hüvelyknyi magasságában kiegyenesedett, és kijelentette: - A Normálisok azért dobtak át a dimenzionális csatornán, hogy kémkedj utánuk! - Nem, előkelőséged! Inkább attól féltek, hogy utánuk kémkedem, azért taszítottak át ide. Tudja, én 1969-ből származom. - gyorsan elhadarta az egész történetet, kezdve azal az eltévedt telefonhívással és befejezve a Nagyúr harcosai általi, iménti elfogatásával. A Nagyúr kétkedve meresztette rá a szemét. - Köztudott, hogy a Normálisak át akarnak törni fantomvilágukból a dimenzionális csatornán keresztül, hogy elárasszák ezt a mi, valós világunkat, szétzúzzák a civilizációnkat. Te egyáltalán nem is az utolsó előretolt földerítőjük vagy. Ismerd el! - Igazán sajnálom, előkelőséged, de nem vagyok az. Odaát azzal vádoltak, hogy 1969-ből érkezett kém vagyok, most pedig előkelőséged azt állítja, hogy a másik dimenzió földerítője lennék. De csak azt mondhatom... - Elég! - mennydörögte a mutánsok ura. - Vigyétek el! Zárjátok a tömlöcbe! Majd később döntünk a sorsa felől. Valaki már volt a cellában, ahová Alt belökték. Egy petyhüdt, bús képű Normális. Közelebb totyogott, hogy kezet rázzon vele, miután becsukódott az ajtó. - Thurizad manifosk - mormolta. - Sajnálom, de nem értem ezt a nyelvet - szabadkozott Al. A másik elvigyorodott. - Értem. Hát akkor: üdv! Darren Phelp vagyok. Te is kém vagy? - A francba! Nem! - csattant föl Al, majd hozzátette: - Bocsánat. Nem akartalak megbántani. A nevem Al Miller. És te, idevalósi vagy? - Hogy én? Dove pofaszakállára, micsoda humor! Természetesen nem! Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ebben a kontinuumban egyetlen Normális sem maradt. - Egyetlenegy sem? - Már évszázadok óta egy sem született - folytatta Phelp. - De bizonyára csak tréfálsz, ugye? Baileffod csapatából való vagy, ha nem tévedek. - Kiéből? - Baileffodéból. Baileffod! Tán azt állítod, hogy nem? Akkor biztosan még magasabbról jöttél. - És Phelp valamiféle tisztelet jeleként furcsán széttárta a karját. - A pingvinek tappancsára! Bocsánatot kérek, excellenciás uram. Azonnal látnom kellett volna... - Neem, én egyáltalán nem a szervezetetektől vagyok - bizonygatta Al. - Tulajdonképpen nem is értem igazán, miről beszélsz. - Hát persze, Excellenciád! - somolygott titokzatosan Phelp. - Tökéletesen megértem.

- Ugyan, hagyd már a fenébe! Hát miért nem hisz nekem senki? Nem Balieffodtól jöttem, és nem is valahonnan magasabbról. Egyenesen 1969-ből érkeztem. Hallod, amit mondok? 1969-ből! Ez a nagy igazság. - Szóval a múltból? - kerekedett nagyra Phelp szeme. Al bólintott. - Belebotlottam ezekbe a mutánsokba 1969-ben, mire ötszáz évvel előrelőttek a jövőbe, hogy megszabaduljanak tőlem. Csakhogy amikor megérkeztem, nem fogadtak valami szívélyesen, hanem fogták magukat, és átlöktek ide azon a dimenzionális miafenén keresztül. Akárhova megyek, mindenütt azt hiszik rólam, hogy kém vagyok. De te... te mit csinálsz itt? - Nos, én valóban kém vagyok - vigyorodott el Phelp. - 2431-ből? - Hát persze. Valahogy csak szemmel kell tartanunk ezeket a mutánsokat. Amikor átjöttem a kapun, láthatatlan pajzsot viseltem, de véletlenül beleakadtam egy ultronba, és kisült. A múlt hónapban kasztliztak be, és azt hiszem, jó darabig itt is tartanak. Al kimerülten dörgölte a szemét a bütykével. - Várj csak egy kicsit... akkor hogyhogy beszéled a nyelvemet? A túloldalon valami nyelvész szakértőt kellett keríteniök, hogy szót értsenek velem. - Minden kémet megtanítanak angolul, te ostoba. Az itteni mutánsok is ezt a nyelvet beszélik. A valóságos világban, természetesen vorkul beszélünk. Ezt a közvetítőnyelvet a mutáns háborúk idején dolgozták ki maguknak a Normálisak. Az a te nyelvtudósod biztosan az egyik főkémünk lehetett. - És ideát a mutánsok győztek? - Teljesen! Ebben a kontinuumban a mutánsoknak háromszáz évvel ezelőtt sikerült csinálniok egy kétirányú időgépet, amellyel oda-vissza ugrálhatnak a korokban, és elintézhetik a Normálisok vezetőit, meg mielőtt megszülettek volna. A mi világunkban, a valós világban azonban a kétirányú időutazás lehetetlen. Itt kezdődik a kontinuumok kettéhasadása. A saját négyesterünkben, mi, Normálisak, a végsőkig elkeseredett háborút vívtunk a mutánsok ellen, és 2390-ben végleg kisöpörtük őket, függetlenül a szellemi fölényüktől. Világos? - Többé-kevésbé. “De inkább kevésbé” - tette hozzá Al magában. - Tehát ebben a világban csak mutánsok, a tiétekben meg csak Normálisak vannak? - Pontosan. - És te a túlsó oldal kéme vagy. - Na, végre kapiskálod! Tudod, bár valójában ez a világ csak afféle fantom, azért van néhány nagyon is valóságos tulajdonságai Például, ha a mutánsok itt megölnének, akkor valóban meghalnál. Mégpedig örökre. Egyszóval igencsak ádáz küzdelem zajlik az átjáró körül. A mutánsok folyton azt tervezik, hogy lerohannak bennünket... és fordítva. Köztünk maradjon, de alig hiszem, hogy valaha bármi is megvalósulhat ezekből a tervekből. - Nem hiszed? - Nem! - sóhajtotta Phelp. - A dolgok mai állása szerint mindkét félnek túlságosan is kemény, de elérhetetlen ellensége van. Ha igazi háborúba kezdenénk, az rettentő mészárlássá fajulna, de ha békén maradnánk, annak a gazdaságunk látná a kárát. Így aztán ide-oda küldözgetjük a kémeket, és készülődünk az összecsapásra. Egészen jól működő rendszer ez, kivéve, ha elkapják az embert, mint most például engem. - Miért, mi történik veled? - Megtehetik, hagynak itt rohadni pár évtizedig - vonta meg a vállát Phelp. - De úgy is dönthetnek, hogy átnevelnek és visszaküldenek, hogy nekik kémkedjek. Akár a kígyó farka... ki tudja, hol a vége? - És te ilyen könnyen átváltanál a másik oldalra? - Nem lenne más választásom... ha már egyszer átneveltek - sóhajtotta Phelp. - De nem sokat törődöm áz egésszel. Olyan kockázat ez, amellyel tisztában voltam, amikor aláírtam a kémszerződést.

Al összerázkódott, Nem fért a fejébe, hogyan vállalkozhat valaki önként ilyen dimenziócsereberére és mutáns csetepatéra. De egy egész kontinuum érdekében talán mégis megéri, döntötte el magában. Fél óra múlva három gömbölyded mutáns rendőr jött érte. Lekísérték egy üres, kellemetlenül megvilágított helyiségbe, ahol egész csomó vallató nyúzta egy jó óra hosszat. Minden nyomás ellenére ragaszkodott a történetéhez, míg végül ki nem jelentették, hogy végeztek vele. A következő két órát egy ideiglenes cellában töltötte, egyedül, míg egy tarkabarka öltözetű mutáns rá nem nyitotta az ajtót, és így szólt hozzá. - A Nagyúr látni kíván. A nagyfőnök nyugtalannak látszott. Előredőlt a trónusán, ökle belemélyedt hájas tokájába. Mennydörgő hangján... Al csak most jött rá, hogy mesterségesen fölerősítik... keményen rádörrent: - Miller, te egy nagy probléma vagy! - Nagyon sajnálom, előkelősé... - Csönd legyen! Most én beszélek! Al nem válaszolt. - Kívül-belül, alaposan megvizsgáltuk a történetedet - jelentette ki a Nagyúr -, sőt még egyik túloldali kémünkkel is ellenőriztettük. Te valóban valahonnan 1969 környékéről származol. Most mondd, mit csinálhatnánk veled? Általában, ha elcsípünk egy errefelé szaglászó Normálist, szépen átkódoljuk, aztán visszadobjuk a kapunk, hogy nekünk kémkedjen. De veled ezt nem tehetjük meg, mivel te nem tartozol ahhoz az oldalhoz sem, és különben is egyszer már ők dobtak át ide. Másrészt itt sem foghatunk, hogy aztán örökké államköltségen tartsunk el. Megölnünk pedig nem lenne valami civilizált megoldás, nem igaz? - Nem bizony, előkelős... - Hallgass! Al keserűen nyelt egyet. A Nagyúr csak meresztette rá a szemét, és tovább töprengett fennhangon: - No persze, végezhetnénk rajtad valamiféle kísérleteket. Te nyilvánvalóan a Normálisokra veszélyes mikrobák két lábon járó gyára vagy. Elszaporíthatnánk azokat, aztán átlőnénk a kapunk, amikor eljön az ideje a négyesterük lerohanásanak. Igen, a Grome szerelmére! Így még hasznára is lehetnél az ügyünknek! Zechariah?! - Igen, Előkelőséged! - vágta vigyázzba magát egy dúsan fölszalagozott testőr. - Vidd csak el ezt a Normálist kivizsgálásra a biológiai laborba. Majd megkapjátok a további parancsaimat, amint... Al ekkor valami félelmetes, csattogó hangot hallott a trónterem hátulja felől. A Nagyúr mintha beledermedt volna a trónusába. Megfordulva Al láthatta, amint eltökélt képű Normálisok serege özönlik be, Darren Phelp vezetésével. - Hát ítt vagy! - rikoltotta Phelp. - Már mindent tűvé tettem érted! - közben ijesztő formájú, csillogó tűpuskát lóbált a kezében. - Mi történt? - dadogta Al. - A megszállás! - vigyorodott el Phelp. - Végre-valahára bekövetkezett. Az ilyen fagyasztópisztolyokkal fölfegyverzett csapataink csak úgy özönlenek be az átjárón. Minden mutánst azonnal lebénítanak, amint a lőmezejükbe kerül. - De mikor... hogyan történt meg ez az egész? - Két órával ezelőtt kezdődött. Máris elfoglaltuk az egész várost! No, mi lesz? Gyere már! Szent pofaszakáll! Nincs vesztegetni való időnk! - És mégis, hová menjek? - A legközelebbi dimenzionális laborba, természetesen - vigyorgott Phelp. - Hamarosan hazaküldünk, barátom. A laboratóriumban vagy tucatnyi győzelemittas Normális fogta Alt szoros gyűrűbe. Odakintről dicshimnuszokat üvöltözök hangja szűrődött be. A megszállás elsöprő sikerrel végződött. Amint Phelp elmagyarázta, a győzelem egy mostanában föltalált időkorlátvetítőnek volt köszönhető. A szerkezet megszakított mindennemű kapcsolatot a mutánsok világa és annak jövője

között, és megakadályozta, hogy az időutazó mutáns földerítők visszatérjenek 2431-be, a készülő támadás hírével. Így a mutánsok legfőbb előnye, a kétirányú időutazás lehetősége semmivé vált, és végrehajtható lett a meglepetésszerő roham. Al minimális figyelemmel hallgatta a magyarázatot. Alig minden harmadik szót értett meg belőle, és különben is, leginkább a hazatérés gondolata foglalkoztatta. Végül be is szíjazták az időcentrifuga jelentősen módosított, áramvonalas változatába, amely alig hasonlított arra, amivel 2431-be röpítették. Phelp elmagyarázta neki, mi mire való. - Látod, itt állítjuk be a készüléket 1969-re. Melyik napon is távoztál onnan? - Izé... október tizedikén. Körülbelül délután fél négykor. Remélem, nem kell ennél pontosabban tudnotok. - Állítsd be pontosan, Frozz! - Phelp bólintott. - Most majd visszaröppentünk az időcsatornán. Természetesen ebben a kontinuumban érsz majd földet, mivel a világunkban még nem létezik határon túli időutazás. De amint megérkeztél a saját idődbe, nincs más dolgod, csak be kell kapcsolnod ezt a transzdimenzionális generátort, és akkor szépen átlibbensz, sértetlenül és biztonságban a saját négyes teredbe, méghozzá azon a napon, amikor távoztál onnan. - El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok mindezért - mormolta Al melegen. Érezte az egész emberiség iránti szeretet forró hullámát, első ízben azót a szerencsétlen telefonhívás óta. Végre valaki megértően viszonyul a nyomorúságához. Végre úton van hát hazafelé, vissza, 1969 viszonylagos épelméjűségébe, ahol lassan majd elfelejtheti ezt az egész lidérces álomutazást. A mutánsokat, Normálisokat, mindenféle kémkedést, időgépeket... - Nos, most már ideje indulnod - mondta Phelp. - Nekünk még el kell boronálnunk ennek a megszállásnak a dolgát. - Hát persze - helyeselt Al lelkesen. - Ne is hagyjátok, hogy föltartsalak benneteket. Én is alig várom már az indulást... no persze, nem akartalak megbántani... - És ne feledd: amint a környezeted ismerősnek tűnik, nyomd be a kapcsológombot ezen a generátoron. Különben még beszorulsz valami térközi résbe, ahol nem vállalhatjuk a felelősséget a következményekért. - Nem felejtem el - bólogatott Al feszülten. - Őszintén remélem. Készen vagy? - Készen. Valaki elfordított egy kapcsolót. Al pörögni kezdett. Hallotta a pukkanó hangot, amikor az idő szövete fölpattant. Mint a kiröppenő pezsgősdugó, Al végigívelt az idő görbületén, vissza 1969-be. Saját szobájában tért magához, a Huszonharmadik utcában. Tudatában olyan fogalmak kavarogtak, mint “időcentrifuga” vagy “transzdimenzionális generátor”. Fölkelt a padlóról, és megmasszírozta a fejét. Ajjaj! - gondolta magában. - Biztosan csak valami gyorsan múló rossz varázslat volt ez az egész. De lám, a feje még mindig tele van mindenféle szamárságokkal. A faliszekrényhez lépett, elővett belőle egy fél üveg bourbont, és kimért belőle magának egy pár ujjnyit. Amint megitta, az idegei is lecsillapodtak valmelyest. A tudatában azonban még mindig előzhetetlen gondolatok és képek kavarogtak. Rosszindulatú, alacsony, kövér emberkék, bonyolult gépezetek, fénylő úttestek és különös tunikát viselő emberek. Micsoda ronda álom, villant az agyába. Azután minden sorjában eszébe jutott. Mégsem álom volt tehát! Valóban oda-vissza megjárta az utat 2431-be, ahonnan valami más kontinuumon keresztül tért vissza. Pontosan a kellő időben nyomta meg a generátor gombját, és most itt van, épen és biztonságban. Többé nem labdáznak vele mindenféle ellenséges csoportok. Itthon van, a saját nyavalyás kis négyesterében vagy micsodában. Összeráncolta a homlokát. Eszébe jutott, hogy Mordecai elvágta a telefon zsinórját. De a készülék most sértetlennek látszott. Biztosan megjavították, amíg odavolt. Fölemelte a kagylót. Ha még ma nem tudja meghosszabbíttatni azt a kölcsönt, akkor befellegzett neki! Nem kellett utánanéznie a Baráti Pénzügyi Részvénytársaság számának. Fejből is pontosan emlékezett rá. Tárcsázni kezdte: MUrray Hill 4...

A hallgató furcsán föl nyekergett. Megszólalt benne egy hang: - Halló, kilences ügyintéző! Vétel! Kilences ügyintéző, hall engem? Al szája tátva maradt a rémülettől. Ugyanígy kezdődött az egész, gondolta vadul. Megpróbálta letenni a kagylót. Az izmai azonban nem engedelmeskedtek. Könnyebb lett volna a Napot letérítenie a pályájáról, mint megtörni a kontinuum határát. Távolról hallotta a saját hangját: - ...én nem hívtam az ügyintézőt! Valami hiba lehet a készülékben, ha... - Egy pillanat! Kicsoda maga? Al megpróbálta megszakítani a kapcsolatot. De énje beszorult tudatának egy szűk zugába, miközben a hangja tovább folytatta: - Én kérdezhetném ezt magától! Különben is, mit keres a vonalam másik végén? Még be sem fejeztem a tárcsázást. Még csak odáig jutottam, hogy MU-4 és... Al a legszívesebben fölüvöltött volna. De nem jött ki a torkán semmiféle kiáltás. Ebben a kontinuumban a múlt (számára a jövő) nem volt megváltoztatható. Megint beleesett a csapdába, ahonnan nincs menekvés. Semmi lehetősége sincs. És kétségbeesetten döbbent rá, hogy nem is lesz soha! Füssi-Nagy Géza fordítása

₪ Vége