Gabnai Katalin
JANCSI BAJBAN VAN avagy hogy játsszunk színházat?
mesemonológ a színházról egy színészre és pár kellékre
5-10 éves gyerekeknek
Elmondja Jancsi, Mátyás király apródja, akit a szél előrefújt a mi időnkbe A pódium közelében jól láthatóan egy az aktuális évszámot jelző tábla látható. Rajta naptár. Egyre erősödő szélzúgás hallik, majd egyszer csak berepül egy utazózsák, s utána bebukfencezik és betántorog Jancsi, rendezetlen, megtépázott reneszánsz apródruhában. Liheg, majd fölfelé integet a magasba.
JANCSI: …Hú, a mindenit! (nyög) Ezek lelöktek engem? Vagy csak úgy lepottyantam? Egy biztos, igen magasról pörögtem alá. Szálltam, mint a juharfa makkja. Annak olyan hártyás szárnya van, nem csoda, ha tud repülni. De én nem vagyok ilyen lependékféle, … és mégis épen földet értem. (tapogatja magát) Mindenem megvan. (egyszerű hangszereket szed elő, amiket a későbbiek során mondandója hangsúlyozására is használhat) Épek a dobocskáim is, szól a furulyám is… Hé, ti odafönt! (magának) Elrepültek. Sose hittem volna, hogy a forgószéllel ilyen gyorsan lehet jönni-menni! De persze, ha valaki Garabonciás (fölfele int) , vagy éppen Luca boszorka, annak minden könnyebb. Én csak egy apród vagyok a király udvarában, ahol most mindenki a színházcsinálókat várja. (bizalmasan) A királynak a felesége telebeszélte a fejét, hogy hozasson mutatványosokat Itáliából. Azt mondta, olyan embereket akar, akik mindenféle történetekkel szórakoztatják őt. Mondtam, mesélek én, ha kell, tudok ijjegetőt, tudok nevettetőt! Kezdhetem? Nem-nem! Azt mondta a királyasszony, hogy jó a mese, jó, de még jobb, ha megelevenedik. Mutassam, ami történik – mondja, – mint a komédiások! Mondtam nekik, hogy én is mutatványos vagyok, ismer engem, én vagyok a Mutatványos Jancsi! Tudok bukfencet vetni, cigánykerekezni, nagyapám az meg erőművész, pedig már fehér a haja. Édesapám meg tűznyelő, hjabizony! Így fújja, így: Huhhh! Édesanyám meg úgy énekel, hogy még a madarak is elhallgatnak a csodálkozástól. (leül, igazgatja a bocskorát) De beszélhettem én. Azt mondták a felségek, hogy jólvan-jólvan, ügyesek vagyunk, de amit mi csinálunk, az csak bűvészkedés. Nem színház. Na. Nekik színház kell. Ezt mondták. (jelentőségteljesen) És hogy van-e kedvem kitanulni azt a mesterséget? Hogyne lenne! - mondtam. De micsoda is az? Mit kell csinálni? (utánozza a fölségeket) „Komédiát! Hogy bámulják az emberek. Nevessenek meg sírjanak!” Sírjanak? Azt én nem akarnám. De ha gondolják, minden másban benne vagyok! (kis tusszerű futam a dobon, a későbbi játékokat a színészre bízom)) Erre aztán hívták egy legényt, aki éppen olaszhonba készült visszamenni, mert ott, Bolognában járt valami iskolát. Hogy én menjek vele, és nézzem meg, hogy az ottani piacokon meg a palotákban min nevetnek az emberek. Egy gond volt csak, hogy ezzel a diákkal az ügyeletes forgószélre kellett fölkapaszkodni, és ott ő azt mondta: „Csúcs kerekedjék, lapos
domborodjék, mindjárt ott legyek, ahun akarok!” S huss, elutaztunk. Itáliába! Megnézni a komédiásokat. No, … elállt szemem-szám! Meleg volt, ott a piacon, de ezek úgy karattyoltak, mint aki alulrul is szedi a levegőt! És közben illegtek-billegtek ott, pár hordóra tett deszkán. Szerelmeskedtek, mint a galambok, aztán meg veszekedtek, mint a pulykák. Egyszer úgy egymásnak estek, hogy már nem tűrhettem. Egy vörös köpönyeges kapitány püfölgetett egy feketepofájú fickót valami fakarddal. Odarohantam, hogy szétválasszam őket, de az én kísérőm, az a tudós diák elkapta a grabancomat, hogy ne csináljak butaságot, ezek nem igazán veszekednek, hanem csak úgy tesznek, MINTHA! Mintha veszekednének. (hangot vált) És ezért még pénzt is kapnak a bámészkodóktól. Jaaaaa!? (ármányos titokzatosan ) Szóval ez a színház? Hogy nem igaz, de valahogy mégis igaz? És nézik? Ééééértem. Mondjuk, nem vagyok mérges, de utánozok egy mérges embert, így,… meg így… vagy így... s akkor olyan leszek, mintha rettenetesen haragudnék. Mintha! Eddig én csak egy varázsszót ismertem, azt, hogy (suttog) „HÁTHA!” Arra is bejött a közönség. A cirkuszban azért nézik az emberek az artistákat, mert szépek. Meg ügyesek! Szép, ahogy ott fönt libegnek a trapézon, csodálja is őket mindenki, de attól izgalmas az egész, hogy „HÁTHA” leesnek. Meg például: jó dolog, ahogy táncoltatom a tüzes buzogányokat, de azt várják, hátha leejtem egyszer egyiket! (golyókat dobál) Szeretnéd, mi? Nem ejtem le! Ezek a komédiások meg csak úgy tesznek, MINTHA… Mintha haragudnának, mintha örülnének, de leginkább, mintha bajban lennének. Azt szeretik a népek! A VÁRAKOZÁST! Nézni, hogy valaki bajban van! S izgulni, hogy most akkor mi lesz. Csak ehhez kell egy történet, valakiről, aki bajban van. Esetleg úgy kell tennem, mintha én lennék az, aki bajban van. Még nem tudom, hogy azt hogyan fogom csinálni… Mit csináljak, hogy észrevegyenek? El kell érnem, hogy figyeljenek rám, s ne unjanak rám, hanem akarják tudni, mi lesz velem. Kiáltok egyet, Vagy ugrok egyet! aztán úgy teszek, mintha… s kész! Nade, gondoltam, ha a komédiáskodás csak ennyi, akkor én ezt már kitanultam. Ennyi az egész? Mehetünk haza! Utazunk! S akkor az én szép szál, fekete kalapos garabonciás diákom vállára csapta a fekete köpönyegét, megpördült maga körül, és azt mondta, na, mit mondott? : „Csúcs kerekedjék, lapos domborodjék, mindjárt ott legyek, ahun akarok – hussss! Kapd el a kezem!” Hát épp hogy elértem a bal keze görbe
kisujját, s már röpültünk is föl a magas égbe. Mintha valami óriás tölcsér közepén ültünk volna. (pletykálva) Ezek a garabonciások így utazgatnak. Úgy ám! Hanem az egyik megállóban, mikor a porördög egy kicsikét megfáradt, fölkapaszkodott mellénk egy fehérnép. Egy ifiasszony. Köszöntötték egymást illendően, de csak biccentéssel, mint régi ismerősök. „Ezt nézd meg, te gyerek!” – súgta nekem a tudós diák. „Ez az asszony itt a Luca boszorka. Nemigen beszél, se hozzám, se máshoz, de olyat tud, amit neked is meg kéne tanulnod. Lessed csak a szemed sarkából!” – Mert… mit csinál? – „VÁLTOZIK!” – Hát, uramisten, azt hittem, csak a szemem káprázik, de nem! Ahol az előbb az asszony ült, most már egy fekete macska nyújtózkodott, simakodott, nyalakodott, készítgette magát, mint egy cicomás menyasszony. S ahogy elsuhantunk egy rongyoska felhő rojtjai alatt, sűrű szederinda szövedéke nőtt a portölcsér szélén, s futott egészen hozzám, a bokámig, s föl a térdemig . Hijjjj. (undorral szedi le magáról a növényt). Szedném le, nem enged. Dörzsölöm, belém vág. Szúr, mint a veszedelem. Na de aztán minden ágabogát széjjel szárította a nap, mert ott a magasban nem védett bennünket semmi. Akkor meg olyan maroknyi, ragadós szurok lett belőle. Elszörnyedtem. Látni se mertem. Béhúnytam a szemem! De amint kinyitottam, újra a szépasszony bazsalygott rám. Egy szita mögül. (arca elé tett nyitott tenyere mögül) De láttam, hogy össze volt nőve a szemöldöke! Hjajjjjj. Mondom a fekete kalapos diáknak: nem állhatom én ezt az asszonyságot, mert igen fehér. Vakít engem, hogy csak úgy hunyorgok. Meg aztán: ül itt valami lepedőben, a fejin egy kicsi rosta, mit tanuljak én ettül? Azt mondja erre a diák: „Jól jegyezd meg, lehetsz te is erőművész, szaggathatod a láncokat, mint a nagyapád, énekelhetsz te olyan szépen, mint édesanyád, a tűznyelés mesterségét is kitanulhatod édesapádtól, de tudd meg, sosem lesznek rád annyian kíváncsiak, mint ha ÁTVÁLTOZNI megtanulsz.” Minek változzak én át, jó vagyok én így magamnak. Ráz engem a hideg, ha ránézek, ni, már meg valami kígyóféle lett belőle! Na, vagy ezt az asszonyt billentse ki diák uram innen a forgószélbül, vagy engem, mert irtózom én ettül. Ahogy akarod, öcsém! - mondta a diák. – Járj szerencsével! És akkor… megrázkódott alattam a forgószél tengelye, pörögni kezdett, mint az ostor (mutatja), én meg egyszer csak kirepültem a zsákommal, mint akit csúzliból lőttek, (lassít) és aztán lebegni kezdtem.… Szállingóztam,
mint a juharlependék, körben, lefelé, aztán lepottyantam, ide, ni … De most… hol vagyok én most? Haza értem? (leveszi a sapkáját) Ez már ugye Magyarország? Vagy nem? Na ugye, Magyarország! …Mennyi gyerek! Ti mind a király gyerekei vagytok? Neem? Nem szégyen az, nekem tűznyelő az édesapám, de most sajnos, nincs munkája. Ezért is kell nekem Visegrádra érnem, Mátyás királyhoz, hogy segítsek neki. Ez itt Visegrád? Neeem? Hát micsoda? Miskolc? Ne mondjad!... Miskolc. Akkor eltévedtem. Hú, de eltévedtem. (körbejárkál) Jajajajajajaj, de eltévedtem. Ki kellett volna bírnám még egy kis időt a Luca boszorka mellett. Csodálkoztam is, ahogy libegtem lefelé a szélben, hogy itt milyen sokan laknak. De lovakat azt nem láttam sehol. Helyettük olyan guruló ládikák, olyan kerekes hordók vannak mindenütt. Lovatlan kocsik. S aki elöl ül, az így kapaszkodik valami kerékbe (mutatja a kormányzást) Láttatok már ilyet? Hogy az micsoda? Autó? Nagyon fura. Büdös is egy kicsit. Az emberek is másképp öltözködnek, mint a királyi udvarban. . Lehet, hogy időben is eltévedtem? Én, királyi parancsra 1486-ban indultam útnak. Hányat írunk most? Ni, itt egy naptár. 2013-at? (összecsapja a kezét) Több mint ötszáz évvel később érkeztem vissza? Mi lesz velem? Most aztán igazán bajba jutottam. Hogy jutok haza? S hazafelé még ki is kell gondolnom egy történetet valakiről, aki bajban van, hogy azt nézze Mátyás király meg a felesége, meg a fényes udvar, meg mindenki! Nálunk Visegrádon minden ünnepkor sok a látnivaló. Lovagi tornákat tartanak. Egymásnak rohannak a dárdás vitézek, csak úgy dübörög a lovak patája. Aztán ha sikerül kibillenteni valakit a nyeregből, és az nyekk, mint a béka, elterül a porban, megtapsolják a legyőzőjét. Ezeket az olasz komédiásokat is megtapsolták a nézők. Így köszönték meg a játékukat, meg persze pénzt dobáltak a tálkájukba. Az jó lenne, ha az édesapámat is megtapsolnák otthon. Ti szoktatok tapsolni? Akkor nálatok is biztos van lovagi torna. Nincs? És labdajáték? Az nem lehet! Hát mi van? Meccsek vannak? Nahát! Tudjátok, mit láttam onnét a magasból? Itt valami fura szokása van az embereknek. Ülnek valami kis ládák előtt, és néznek bele a dobozokba. A dobozban képek vannak, de mozgó képek! Benne furikáznak a kerekesládikák, mint a mérgezett legyek, úgy, hogy brrrrbzzzzzzs-hhhhbzzzzzzz (az
autóverseny hangjait utánozza) És az emberek meredten nézik. Mi a csuda az? Forma egy? …Tévé? Nálunk nincsen ilyen otthon. Azért én is szoktam ám képeket látni. Csak hogy nekem akkor csukva van a szemem. Mert álmodom! S álmomban minden megtörténhet. Néha egész meséket nézek végig. Aztán ébredéskor felit elfelejtem. Jó lenne, ha visszaismételhetném. Elárulok nektek valamit: mikor a városotokban földet értem, ott, a bokrok alján, ráestem valamire. Sose láttam ilyet, (titokzatosan mosolyog, zsbeit tapogatja) – Itt van! – de azt hiszem, ez valami látókő! Megmutassam? Nem tört el. Itt van a zsebemben. Biztos valami boszorkány dobta az utamba. Csipog! Meg zenél! És ha megnyomok rajta egy gombot, lefesti a kis ablakában azt, amit éppen néztem vele. Képeket csinál. Nagyon érdekes. Na, mit szóltok? (előhúz egy telefont). Mi az ördög lehet ez? Beszélget is! Brrrr! Telefon???? De figyelj csak, ha egy másik gombot nyomok meg rajta, akkor a képek mozognak benne. Perszeeee??? Így telefonál? Hát mit csinál? (izgatottan ugrál) Mit csinálok? Filmet??? Aha! Az olyan, mint a színház? (magában) Mi lenne, ha ilyet vinnék Mátyás királynak? (a közönséghez) A film az színház? … De nem ám! Bizony, nem. Ahogy látom, a film az képekből áll, s ezeket a képeket bármikor megnézhetjük … hol is? Moziban, tévében, Számítógépen? Olyan is van? Miket tudtok! Bármikor láthatjuk azokat, akiket lefényképeztünk. Igen, az rendkívül csudálatos, hogy akit lefilmeztünk, azt akkor is láthatjuk, ha ő nincs itt. Akkor megint bajban vagyok. Mert a színházhoz az kell, hogy az is ITT legyen, aki nézi, és az is ITT legyen, akit néznek. De ha én reggel vagyok itt, ő meg este van itt? Akkor mi van? Az se jó, igaz? A színházhoz az kell, hogy ITT és MOST történjen meg a találkozásunk. (ünnepi kitárulkozással) Ti is itt vagytok, én is itt vagyok. … (hangot vált) Hohóóóó. akkor ez itt most színház? … (suttog) Egy kicsit színház! Mert én itt belebújtam egy apród bőrébe, s úgy teszek, mintha én lennék Mutatványos Jancsi, Mátyás király apródja, ti meg egy kicsit elhiszitek, hogy tényleg az vagyok. Szerepelek itt előttetek. Akkor ez egy kicsit már színház… És az én királyom felesége azt mondta, ő színházat akar. Komédiát, amit élő emberek csinálnak. Rendben lesz ez! Azt mondom majd az
édesapámnak: a színházhoz az kell, hogy összejöjjünk, Ha ott együtt vagyunk, akkor valaki figyelmet kér, s utánozni kezd valakit vagy valamit. A többiek meg nézik. S akkor ő úgy tesz, mintha ő lenne a… király. (felségesen járkál). Vagy egy lovag. Vagy egy dáma… Huhhh! Be is öltözik, hogy minél hihetőbb legyen. De közben mindenki tudja, hogy csak játszik! Azért játszik, mert el akar mesélni valamit, ami fontos neki. Általában embert játszik, aki akar valamit, vagy éppen nem akar valamit! De lehet ő egy csirke is, na, bocsánat, egy kakas is, egy kiskakas is, aki nem akarja, hogy elvegyék a… na mijét? A gyémánt félkrajcárját! Vissza akarja kapni. Mint a mesében. Tőlem, amikor kicsi és kövér kisgyerek voltam, egy gőgös kövér nagy gyerek mindig elvette a legjobb játékaimat. Milyen jó lenne - mondjuk – ha eljátszhatnék egy kakast, vagy akár egy ludat, akitől elveszik a gyémánt félkrajcárját, ő meg visszaszerzi. Begorombul, és visszaszerzi. Van ilyen! De eljátszanám!... S hogy miért? Hogy mindenki lássa, hogy (nagyon komolyan) nem tehetik ezt meg vele. A libával sem. Miért? Gágogva is lehet mondani, hogy Gigágágá török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!” Nem jó? Hogy jó? Kukuríkú? Igazad van. Persze, legjobb lenne embert játszani, akitől mondjuk… elveszik a … mit szoktak errefelé elvenni? a… pénzét... telefonját,… kabátját, ruháját, házát, feleségét, kutyáját… libáját… Igen! A libáját. Ki is veszi el a mesében? Döbrögi uram veszi el. És még el is vereti Matyit. De sebaj. Matyi megfogadja, mit is mond? „Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza.” Ez az! Ezt akarom én elmesélni! Hogy nem tehetik meg, hogy elvegyék, ami a tied! Nem te-he-tik meg! Ez az! Hazamegyek, édesapámat kitanítom Döbrögi szerepére, a két öcsém meg a húgom lesznek a libák, édesanyám lesz édesanyám, s ééén leszek Ludas Matyi! Ratatatáááá! Iskolatársaim lesznek a pandúrok. Nagyapám meg gondoskodik a hírverésről, hogy mindenki minket nézzen. Olyan komédiát csinálunk Visegrádon, hogy még Miskolcra is eljut a híre! De mikor édesapámat püfölöm, aki ugye Döbrögi szerepét játssza, csak úgy teszek, MINTHA püfölném, ő meg úgy tesz, mintha fájna neki, s ezért nagyon óbégat. De közben örülünk, hogy neki is van újra rendes munkája, mert a tűznyelésből manapság nem lehet megélni. És néznek minket, mert jóféle komédiát
csinálunk, színházat játsszunk, s megélünk vígan, Magyarországon. És ez valami hihetetlen, csudálatos, nagyon-nagyon nagy dolog lesz! Úgyhogy édes barátaim, jó is, hogy hallok valamiféle dübörgést, alighanem az ügyeletes forgószél jön erre! (dobol) Jön, jön, közelebb, közelebb! És én elindulok vele, vissza az időben, jó ötszáz évre, Visegrád várába, Mátyás királyhoz, színházasdit csinálni. Jó volt veletek, de most elmegyek! …Jaj, de mit is kell mondani, hogy a forgószél befogadjon valakit? Igen-igen „Csúcs kerekedjék, lapos domborodjék, mindjárt ott legyek, ahun akarok! Husssss! (kifelé mentében) Viszontlátásra…. megyek, megyek…. Isten veletek! Játsszatok ti is komédiát! Isten veletek!... (el)
Vége
2012. november 11.
