FORRONGÁS KATOLIKUS SZELLEMI ÉLETÜNKBEN
N E M RÉG é r d e k e s szellemi p á r v i a d a l n a k l e h e t t ü n k s z e m t a n ú i , mely k a t o l i k u s p u b l i c i s t á k k ö z ö t t z a j l o t t le e g y r é s z t a N e m z e t i Újság, másrészt a Magyar Nemzet hasábjain. A vita P. V a r g a László S. J . „ K e r e s z t é n y felelősség” címen m e g j e l e n t c i k k g y ű j t e m é n y e k a p c s á n a hivatásrendiség gondolatrendszere körül fejlődött ki s a b b a n a N e m z e t i Ú j s á g részéről F r e e s z J ó z s e f , I j j a s A n t a l é s Szigethy E n d r e v e t t r é s z t , a M a g y a r N e m z e t részéről p e d i g A c s a y T i h a m é r , Gogolák L a j o s és A l m á s y J ó z s e f . A v i t á b a u t ó b b belekapcsolódott N y i s z t o r Z o l t á n is, a k i n e k á l l í t á s a i r a A l m á s y József válaszolt. Ez a hírlapi csata s főként katolikus folyóiratainknak néhány u g y a n c s a k n e m r é g i b e n m e g j e l e n t f e l t ű n é s t k e l t ő közleménye a r r ó l a d h í r t , h o g y a k a t o l i k u s élet „állóvize” ( a h o g y a f e n t e b b i folyói r a t o k egyike a k a t o l i k u s közélet szellemi m o z d u l a t l a n s á g á t epésen elnevezte), h o s s z a s t e s p e d é s u t á n m o s t ú j r a m e g p e z s d ü l t : a felszín a l a t t m á r r é g ó t a f e s z ü l ő e r ő k – kilépve f o j t o t t p a s s z i v i t á s u k b ó l – h a n g o s belső f o r r o n g á s b a m e n t e k á t . A k i t i s z t á b a n v a n a m a g y a r katolicizmusnak, m i n t n e m z e t i é l e t ü n k e g y i k l e g s z á m o t t e v ő b b erkölcsi é s a n y a g i t é n y e z ő j é n e k e g é s z jövő f e j l ő d é s ü n k r e k i h a t ó f o n t o s s á g á v a l , az k é t s é g k í v ü l c s a k ö r v e n d h e t e d ú s g y ö n g y ö z é s ű belső f o r r á s n a k , m e l y éppen k o r u n k „ f o r r ó k ö v e ” körül, a szociális k é r dés k ö r ü l b u z g o t t fel. D e u g y a n a k k o r bizonyos s z o r o n g á s s a l is t e k i n t h e t reá, m e r t a h o g y az m á r ilyen v i t á k n á l á l t a l á b a n t ö r t é n n i s z o k o t t : a v i t a hevében f e l s z í n r e k e r ü l t sok idegen a n y a g kezdi a m a g a k é p é r e színezni á t a d o l g o k a t , s ő t m i t ö b b : m á r - m á r a z elvi lényeg e l h o m á l y o s í t á s á v a l f e n y e g e t . Valóban, a m e n n y i r e s z ü k s é g e s e k az ilyen f o r r o n g á s o k a f e j l ő d é s s z e m p o n t j á b ó l , éppen o l y a n veszélyesek is. M e r t a h o g y h o z n a k n é h a egészséges elvi t i s z t á z ó d á s t , é p p ú g y hozhatják a fogalmak még nagyobb zűrzavarát, ahogy megújítanak, egységesebbé é s k o r s z e r ű b b é t e s z n e k e g y e s esetekben, é p p ú g y e r e d m é n y e z h e t n e k végzetes, m i n d e n k i b o n t a k o z á s t m á r c s i r á j á b a n e l f o j t ó m e g k ü l ö n b ö z é s e k e t is. K a t o l i k u s szellemi é l e t ü n k n e k ez a belső z a j l á s a szintén e k e t t ő s k i m e n e t e l lehetőségével indul, épp a z é r t igen f o n t o s , h o g y j ó szó, ő s z i n t e m e g v i l á g í t á s , p á r t a t l a n hozzászólás a dolgok t o v á b b i a l a k u l á s á t o l y a n i r á n y b a t e r e l j e , a m i n e m szétzüllesztő m e g h a s o n l á s o k f e l é vezet, h a n e m a m á s i k l e h e t ő s é g : a lelki és szellemi m e g ú j u l á s f e l é visz közelebb. E z a n n á l s ü r g ő s e b b n e k látszik, m e r t a vitázók m i n d e n k é t ségtelen j ó s z á n d é k a s m e g ú j u l á s t k e r e s ő e m b e r s é g e ellenére m á r i s l é t r e j ö t t – igaz, m á r e g y k o r á b b i f o l y a m a t e r e d m é n y e k é p p e n – bizonyos megoszlás, bizonyos p o l a r i z á l ó d á s ; a k a t o l i k u s szellemi életen belül m á r i s k i a l a k u l t a z a t á r s a d a l m i k ü z d e l m e k t á g a b b területéről jól i s m e r t „ k é t oldal”, m e l y v a l a m i végzetes k a n c s a l s á g ból kifolyólag, a m i k o r u g y a n a z t a célt veszi s z e m ü g y r e , h o m l o k -
Erdélyi Magyar Adatbank
Kiss Jenő
30
egyenest m á s i r á n y b a tekint. Szerencsére azonban ez a szembenállás – egyazon hitközösségben élő emberekről lévén szó – nem lehet annyira teljes és kiegyenlíthetetlen, m i n t a szociális törekvések szélesebb mezején. Az élet alapkérdéseiben megmutatkozó nyilvánvaló egyelvűség, a közös hitbeli célok és eszmények, az örök dolgok megítélésének azonos szempontjai, mindezek olyan eltéphetetlen szövedéket alkotnak, a m i t meglazítani igen, de teljesen és t a r t ó s a n feloldani alig lehet. Tekintsünk el azonban a vallási eszmények összefűző szálaitól s ítéljük m e g tisztán mozgalmi szempontból a helyzetet: a k k o r is m e g n y u g t a t h a t az a tény, hogy a k é t szembenálló t á b o r között o t t látunk egy másik erőcsoportot is, a f i a t a l katolikusok szabad harci csoportját, mely a szociális igények és katolikus hitelvek b á t o r egyeztetésével m á r i s építi azt a biztos „középutat”, amelyen mindannyian elindulhatnak m a j d a katolikus megújulás, a k a t o l i k u s s á g r a is érvényes természetes fejlődés és korszerű feladatvállalás felé. D E NÉZZÜK MEG közelebbről az ügyet. A mostani f o r r o n g á s első buborékai kétségtelenül a Jelenkor című kéthetenként megjelenő katolikus o r g á n u m t ű z g y ú j t á s á n a k az eredménye. E z t az orgánumot és szerkesztőjét m á r korábbról is mint a mai divatos jobboldali á r a m l a t o k ellenzőjét, sőt ellenségét ismertük meg. Merev eréllyel f o r d u l t el mindíg a nyugatról beszivárgó újabbkeletű eszméktől és inkább a demokrácia szabadabb szelleméhez m u t a t o t t vonzódást. Ez a vonzalma – az okokat nem k u t a t j u k – az utóbbi időben m i n t h a még élénkebbé vált volna: a folyóirat demokrataliberális és katolizált zsidó m u n k a t á r s a i között ú j a b b a n o t t láthatunk egy-két h i t h ű izraelitát is. Külön f e l t ű n ő az a szeretet, hogy egyes zsidó írókról, illetőleg azok könyveiről megemlékeznek. Ez a folyóirat nemrégiben keményen megbírálta Mihalovics Zsigmondot, a Katolikus Akció igazgatóját, egyik beszéde miatt, amelyben a liberálizmusról szólva, könyörtelenül elmarasztalta ezt a szellemi irányzatot. A folyóirat gúnyosan olvasta Mihalovics Zsigmond fejére, hogy olyan ellenség ellen hadakozik, aki m á r r é g halott, s u g y a n a k k o r egy szava sincs a mai divatos s nemzeti élet ü n k r e annyira veszélyes á r a m l a t o k k a l szemben. E z a hozzászólás is jól m u t a t j a a f e n t i f o l y ó i r a t m á r érintett m a g a t a r t á s á t és azt az érzékenységet, amellyel a demokráciával többé-kevésbbé összenőtt liberálizmus említésére azonnal felfigyelt. A v i h a r t azonban tulajdonképpen nem ez a közlemény korbácsolta fel, h a n e m egy másik megnyilatkozás, ami a lap november 1-i számáb a n l á t o t t napvilágot. A cikket, amely P. V a r g a „Keresztény felelősség” című kétkötetes tanulmánygyűjteményével foglalkozik, Gogolák L a j o s i s m e r t demokrata-liberális publicista írta, a M a g y a r Nemzet belső m u n k a t á r s a s benne „elsöprő” bírálatban részesíti P. V a r g á n a k a hivatásrendiség eszmekörében f o g a n t fejtegetéseit. A lap és a cikkíró állásfoglalásának érzékeltetésére nem á r t n é h á n y részletet idézni e bírálatból, annál is inkább, m e r t az említett hírlapi párviadal éppen ennek a cikknek a nyomán indult el. A cikk bevezetőjében ezeket m o n d j a nem csekély gúnnyal Gogolák :
Erdélyi Magyar Adatbank
Forrongás katolikus szellemi életünkben
31
„Varga László S. J. érdekes és figyelemre méltó jelenség; nem annyira mondanivalói eredetiségének köszönheté az egy időben néki osztályrészül jutott érdeklődést, mint inkább a modornak és magatartásnak, ahogy egy időben fellépett. Nála lendületesebben senki sem propagálta az ú. n. keresztény rendiség gondolatát s újabb időben kevesen támadták hevesebben a liberálizmust és a szociálizmust. Ez utóbbihoz nyilván nagy bátorságra volt szüksége: támadásai ugyanis éppen a legkorszerűbb áramlatok idején hangzottak el s tudjuk, mily merészség kellett akkoriban a XIX. század elleni fenyegetésekhez... Ami pedig a keresztény rendiséget illeti, Varga László S. J. szintén elmésen választotta meg ehhez az időpontot: akkoriban propagálta ezt a gondolatot, (azt egészen sajátos módon kizárólagosan autorizált katolikus politiakai formának sejtetvén), midőn a dolgozó rétegek szabad szervezkedése és független megnyilatkozásai elé a legnagyobb akadályok gördültek. Varga László S. J. tehát minden esetben ritka közéleti bátorságról és merészségről tett tanúságot.”
Valamivel odébb: „Ez a bátorság, mely a stílus lángolásával egyesül Vargánál, csak akkor lesz igazán szembetűnő, midőn észrevesszük, hirtelen: a különben rendkívüli hangsúlyozottsággal katolikus-keresztény Varga szinte egyetlen szót sem ejt a korszerűség uralkodó irányai ellen. Egy helyütt ugyan a mai tekintélykorszakot és rendszereket a liberálizmus örökségének tünteti f e l . . . Egyetlen szót sem szólt róla, az utóbbi két nagy pápa, XI. és XII. Pius micsoda szent lelkesedéssel küzdött ez ellen az aktuális korszerűség ellen. A pápai enciklikák, levelek, megnyilatkozások, beszédek erre a küzdelemre vonatkozólag teljes egészükben rendelkezésünkre állanak, de nálunk szerfelett keveset akarnak tudni róluk egyesek. Varga bőségesen ismerteti a szocializmus elleni pápai nyilatkozatokat, de hogy más pólusokról is nyilatkoztak a pápák, arról már különleges bölcseséggel hallgat.”
Majd egy másik helyen: „Nem örök eszmények hajtják, nem a „keresztény felelősség” hatja át buzgó propagandistánkat, hanem igenis, az aktuálpolitikai érdeklődés. Holott mennyi nemes szándék és indítás volna benne, – ezt jóhiszeműen és tisztességesen el kell ismernünk. Megindítóan ír az alföldi földműves szegénységről, valóban meghatnak a szegények sorsát, a megélhetési nehézségeket, az agrárszegénység kétségbeejtő helyzetét elmondó oldalai... De ennyi elég n e k i . . . Attól már szemmel láthatóan irtózik, hogy meglássa, miért is állanak így a dolgok. A társadalmi dolgokban tehát ködös, misztikus és romantikus. Ám annál világosabban gondolkozik az aktuálpolitikai kérdésekben. Az egész szociális elégedetlenséget szívesen terelné bizonyos divatos formációk ölére.”
Végül még egy idézet: „Mit tagadjuk: Varga reakciós politikus. A reakciósoknak abból a fajtájából, akik tetszetős népmozgalmakkal és jelszavakkal harcolnak a nép igényei ellen, tömeget hoznak a tömegek ellen.”
Az idézetek elég beszédesen bizonyítják, hogy amikor a „két oldal” jelenlétéről beszéltünk, nem estünk a legcsekélyebb túlzásba sem. Ez a cikk nemcsak felfogásában, de frazeológiájában is egy
Erdélyi Magyar Adatbank
Kiss Jenő
32
jólismert i r á n y z a t szellemi jegyeit viseli magán s egy pillanatig sem h a g y kétséget afelől, hogy í r ó j á t és a közlő folyóiratot a mai egyensúlyi küzdelmek mérlegén melyik serpenyőben kell elhelyeznünk. De nemcsak a m a g a helyét jelöli ki ez a megnyilatkozás, h a n e m ugyanakkor teljes határozottsággal r á m u t a t ellenfele h o v a t a r t o z á s á r a is. Nem mi vagyunk hivatva eldönteni, hogy P. V a r g a és r a j t a keresztül a hivatásrendiség eszmekörében élő katolikus vezetőférfiak ellen felhozott vádakból mennyi az igaz s mennyi írandó a látszatok és tévedések számlájára. Annyi azonban kétségtelen, hogy e cikket követő, m á r említett vita során a hivatásrendiséget védők feltűnő egyöntetűséggel r a g a d t á k meg az alkalmat, hogy védekezzenek az ellen a széles körökben elterjedt vélemény ellen, m i n t h a mozgalmuk annakidején a parancsuralmi törekvések d i a d a l r a j u t á s á t segítette volna elő. Maga a hivatásrendiség kérdéskomplexuma is m i n t h a csak éppen ü r ü g y lett volna eme védőnyilatkozatok megtételére, m i n t h a csak a r r a szolgált volna, hogy leple a l a t t visszautasíthassák azoknak a köröknek a vádjait, akik m á r kezdettől fogva szemben állottak a szélősjobboldali mozgalmak eszméivel s akik m a sem t u d j á k elfelejteni a hivatásrendi vezető f é r f i a k n a k , hogy mozgalmukkal „a koreszmét szolgálták, mely lényegében antikatolikus, hagyománytalan és destruktív”. Nem arról van szó – ezt maguk a támadók is hangsúlyozzák – hogy a hivatásrendiségi mozgalom vezetői „támogatni akarták volna a nyilasokat, hogy ne lettek v o l n a . . . az állami omnipotencia ellenfelei, ami minden katolikusnak kötelessége”, hanem arról, hogy „a hivatásrendi mozgalom nem küzdött a téves koreszmék ellen, hanem csak az ellen küzdött, hogy a korszellem ki ne s a j á t í t s a a mindeneket megmozgató szociális kérdést: csakhogy nem tudván elérni, hogy a szociális kérdés megoldása össze ne fűződjön a diktat u r á n a k és nyilasságnak egyéb gondolataival”, mozgalmával akaratlanul is a nyilas mozgalom m a l m á r a h a j t o t t a a vizet. Abban a tényben tehát, hogy a hivatásrendi mozgalom elmulasztotta nyilt a n szembeszálni a szélsőjobboldali törekvésekkel, a Jelenkor és köre „hídépítést és opportunizmust” lát s h a szándékában nem is, hatásában nyilaspártolással bélyegzi m e g a másik oldalt. Vádakkal szemben legtöbbször v á d a k a t szoktak állítani – így t ö r t é n t ez a hivatásrendiség körüli vitában is. Nyisztor Zoltán, aki utóbb szintén bekapcsolódott a vitába, „Miről van szó?” c. cikkében azzal vádolja m e g a Magyar Nemzet, illetve a Jelenkor cikkíróit, hogy ezek kiosztották egymás között a szerepeket és egy jól átgondolt, egységes haditerv szerint t á m a d n a k a hivatásrendiség, P. V a r g a és Mihalovics Zsigmond, t e h á t nyilvánvalóan a katolikus E g y h á z ellen, ők t u d j á k , milyen gonosz és sötét tervek érdekében. Nyisztor cikkére a Jelenkor-ban Almásy József válaszolt. Viszs z a u t a s í t j a Nyisztor gyanúsításait, büszkén hangoztatva, hogy mind ő maga, mind pedig a Jelenkor szerkesztői, sohasem írtak le egyetlen olyan sort sem, melyre r á lehetne ütni a katolikus elvek megt a g a d á s á n a k vagy a k á r meglazításának és felhígításának a bélyegét, vagy amelyre r á lehetne fogni ezen elvek opportunisztikus magyar á z á s á t és alkalmazását.
Erdélyi Magyar Adatbank
Forrongás katolikus szellemi életünkben
33
„A Jelenkor azonban – panaszolja Almásy – mindig mostoha testvérnek érezte magát katolikus sajtótermékek együttesében. Hiába szólaltatta meg hasábjain a katolikus tudomány legerősebb oszlopait jelentő professzorait, hiába hangoztatta és hangsúlyozta váltig a maga katolikus jellegét, annyi öntudattal és önérzettel, annyi intranzigenciával és harcos hittel, semmiféle komprossziumot és hídverést nem ismerő következetességgel, mégse sikerült elérnie, hogy a katolikus lapok valamennyien katolikus testvérnek tekintsék és testvérként kezeljék.”
Majd így fejezi be válaszát: „Állítom és vállalom érte a felelősséget, hogy amit írt (t. i. Nyisztor Zoltán), az nem méltó sem Nyisztor Zoltánhoz, sem a Nemzeti Ujsághoz. Honnan veszi a bátorságot, hogy premeditált, kitervezett és beosztott támadással gyanúsítson a katolikus szervezetekkel szemben vagy egyes személyekkel szemben, nem is sejtem. Akárhogy vizsgálom önmagamat, írásaimat, multamat, nem tudom felfedezni, mivel adtam okot s nem is képzelem, mivel érdemelte ezt meg a Jelenkor és a Magyar Nemzet – a konkurrencián kívül persze. A lelki függetlenség, az önálló gondolkozás, az elvhűség, a szellemi színvonal lenne az, ami egyeseket ilyen izgalomba hoz s amiért anathemát kiáltanak?”
A támadásnak és védekezésnek ezen vívó-óráján – amint az a fentebbiekből is kitűnik, – mind sekélyesebb fegyverek csattogását hallhatjuk, mind gyakrabbak az olyan pengék, amelyeknek kényes személyi éle van, sőt már olyanok is felvillannak, amelyeket az érdek és az üzleti féltékenység köszörült ki hegyesre. Elvi kérdésekről ezekben a megnyilatkozásokban már alig esik szó, annál tágabb teret kap bennük a személyes vádaskodás, az átlátszó célzatú gyanúsítgatás, a megbántottság – s mindezek visszahatásaképpen: az öndicséret. A folyamat tehát teljesen jogossá és indokolttá teszi azt az önként támadó aggodalmat, mely egyrészt az elvi lényeg elsikkadását félti, másrészt az összefogó erők érvényesülése helyett a szétforgácsolódás veszedelmétől tart. A vita kétségtelenül itt érkezett mélypontjához s majd ezután válik el, hogy ez az egészséges tisztázódás lehetőségével megindult belső forrongás politikai számonkérések és ádáz személyeskedések hínárjába fullad-e, vagy pedig a politikum mellett egyenlő, vagy még teljesebb joggal, szót kap a katolikum is, az az emelkedettebb és áldozatosabb lelkiség, mely egyedül képes – a mai idők zűrzavarában szinte természetesen adódó – személyi és elvi szakadékokat áthidalni. Egyelőre azonban még alig láthatjuk ennek jelét: a két oldal ezidőszerint – a szociális kibontakozás legnagyobb kárára – valóban „két oldalként” áll egymással szemben, szűkebb párhuzamaképpen annak az elszánt küzdelemnek, amely ma ezen a téren ország-, sőt világszerte folyik. De hinni szeretnők, hogy ez csak a pillanatnyi helyzet. A világ versengő erői száműzhetik magatartásukból minden emberi vita megtermékenyítőjét és jó véghez segítőjét: a megértést, a katolikus szellemiség azonban sokáig nem rekesztheti ki azt, mert akkor saját magával, legmélyebb lényegével kerülne ellentétbe. Megértést kérni azoktól, akik a szeretet törvénye alatt állanak, igazán elemi követelmény! Pedig, éppen ez hiányzott a vita eddigi
Erdélyi Magyar Adatbank
Kiss Jenő
34
folyamán; ezért éleződött ki, vált szélsőségessé s csapott személyi vádaskodásokba, elvi tisztázódás és szociális megújulás helyett ezért vezetett politikai, sőt üzleti érdekvédelemhez. A megértés h i á n y a : igen, nyugodtan ebben foglalhatjuk össze annak a teljes kud a r c n a k az okát, amely egy katolikus publicisták és egyházi f é r f i a k között lezajlott szellemi párviadalban a politikával szemben a katolikumot érte. POLITIKUM ÉS KATOLIKUM –valóban, e k é t fogalom egyensúlya nélkül alig képzelhető el komoly, katolikus jellegű szellemi és t á r s a d a l m i megmozdulás. Szerencsére ilyennel is találkozunk mai katolikus szellemi életünkben. Arról a f i a t a l szellemi csoportról van szó, mely az Új Élet körül tömörülve, különösen a m a g y a r katolicizmus szociális feladatainak b á t o r meghirdetésével szerzett érdemeket s amely m a is egyik legkitartóbb szószólója a m a g y a r életigényeknek a katolicizmus felé. Az Új Élet nevét és szellemét attól a felvidéki folyóirattól vette, amely a megszállás éveiben mint a Prohászka-Körök hivatalos orgánuma, P f e i f f e r Miklós kanonok kiváló irányítása mellett, egyetlen védőgátként állott a felvidéki m a g y a r i f j ú s á g o t elborítással fenyegető baloldali áramlatok ú t j á b a n . Akkori nagy m e g t a r t ó e r e j é t különösen két t u l a j d o n s á g á n a k köszönhette: semmi elől meg nem h á t r á l ó katolikus kiállásának s a korszerű szociális feladatok irán y á b a n elfoglalt b á t o r m a g a t a r t á s á n a k . A folyóirat a Felvidék visszacsatolása után, – tudomásunk szerint anyagiak hiányában – kénytelen volt beszüntetni megjelenését. Az ű r azonban, ami nyomában keletkezett, sokkal nagyobbnak bizonyult, semhogy sokáig tétlenül szemlélni lehetett volna. A mult évben aztán, neh á n y lelkes f i a t a l katolikus kezdeményezésére, a folyóirat újjászervezve ismét megjelenhetett. Az ú j szerkesztők azóta bebizonyították, hogy nem méltatlanok a folyóirat gazdag szellemi örökségéhez. A folyóirat címe a l a t t ez áll: „Katolikus, szociális és világnézeti szemle.” A „katolikus” é s „szociális” t a r t a l o m t e h á t a folyóirat átszervezésével nem szakadt el egymástól, hanem továbbra is összefonódva és éppen olyan határozottsággal jelentkezik, mint a kisebbségi idők legelszántabb küzdelmei közepette. Üssük fel a folyóirat bármelyik számát s azonnal meggyőződhetünk: nincs m a katolikus orgánum, amely annyira egyensúlyba tudná hozni a katolicizmus örökérvényű elveit az időszerű reform-feladatokkal, amely a n n y i r a m a g y a r tudna lenni és u g y a n a k k o r annyira egyetemes. Nézzük meg pl. a szerkesztő András Károly egyik nemrég megjelent vezetőcikkét, melyben a m a g y a r katolikusság korszerű szerepvállalásának h a l a s z t h a t a t l a n szükségességére m u t a t rá. „Aki figyelemmel kísérte az utóbbi években a m a g y a r katolicizmus életet, sőt m a g a is részt k é r h e t e t t belőle, – í r j a A n d r á s Károly – sokszor l á t t a keserű fájdalommal, mennyire hiányzik belőle egy Prohászka szent lobogása, egy Bangha p á t e r fölényes vezérlő akar a t a , elsodró lendülete. Még m i n t h a emlékük zsarátnokai is kihunytak volna egy ideje, m á r katolikus oldalon is tó álló vizéhez hasonlították
Erdélyi Magyar Adatbank
Forrongás katolikus szellemi életünkben
35
a magyar katolicizmust. De most mintha megmozdult volna a tó vize, mintha ú j tüzek lobognának fel a lelkekben: a háború szenvedései, súlyos megpróbáltatásai és a közös veszedelem riasztó közelsége érezteti hatását. Egyre nagyobb tömegek fordulnak a kereszténység felé, tudatosan, vagy csak ösztönösen feléje nyujtják segélykérő kezüket, tőle várják a megoldást, a veszélyek elhárítását, a nagy világrengésben megingó alapok biztosítását. Nem mi írjuk le először ezeket az igazságokat, – katolikus körökben sokszor szó esik most a keresztény megújulás lehetőségeiről, a tömegek tisztuló vágyairól és elszántságáról, amellyel áldozatokra is hajlandók érte. De úgy érezzük, e tények megállapításánál több még alig történt s ezért nem hallgathatjuk el aggodalmunkat, hogy végzetes tévedés, a jövőről való lemondás lenne, ha a magyar katolicizmus most nem jutna tovább a tények leszögezésénél.”
A megtisztuló keresztény lelkületnek ezek a megnyilvánulásai nem ú j dolgok a figyelő szemében – állapítja meg azután András – az első világháború idején körülbelül ugyanezen a folyamaton ment át a keresztény társadalom. Akkor is ú j keresztény lelkületről beszéltek, a tömegek Krisztus utáni vágyáról s arról, hogy e tömegek megtisztuló keresztény lelkületükkel rövidesen megteremtik az ú j világot. S mégis mi történt 18-ban? Hogyan magyarázható meg azok után a forradalom kirobbanása és térhódítása s mindaz, ami azóta végbement? András a magyarázatot nem könnyen adódó külső tényezők összefüggéseiben keresi, hanem a szigorú önvizsgálat eszközével próbálja megközelíteni. S e belső vizsgálat eredményeképpen megállapítja, „a mi keresztény, pontosabban katolikus politikánknak az volt legnagyobb hibája, hogy amikor a nemzet a társadalmi és szociális kérdéseknél időzött s ezekből formálta meg vágyait, nem állt melléje egész súlyával, nem talált módot arra, hogy meghirdesse és kiharcolja számára a szociális pápai enciklikák életformáját. Sőt, mintha azt is elmulasztotta volna, hogy ezek az alapelvek egyáltalán belekerüljenek a köztudatba... A csalódott társadalom tehát máshova fordult, megjárta a világnézeti kalandok útját, de ez a vállalkozása is csak újabb csalódásokat jelentett s ma ismét itt áll élőttünk, várja az elindítást". A magyar katolicizmus tehát nyilvánvalóan válaszútra érkezett. Vagy vállalja a történelem által neki mégegyszer s talán utoljára felkínált szerepet, rálépve így a fenntartásnélküli reformpolitika világosan kijelölt útjára, vagy pedig lemond döntő tényező voltáról s tűri, hogy a reformok megvalósítását rajta kívülálló erők, esetleg éppen a kereszténység elszánt ellenségei végezzék el. Harmadik megoldás ezúttal nem lesz lehetséges. András Károly így fogalmazza meg ezt az alternatívát: „Ha vállalkozunk erre a szerepre, a jövendő magyar katolikus politikának semmi esetre sem szabad még egyszer bejárnia azt a régi utat, akár azzal, hogy csak tudomásul veszi a tömegek spiritualizálódását s ezt könyveli el legnagyobb eredményének, vagy pedig újra a régi alapokon, bizonyos kérdések tisztázása nélkül hirdet ú j keresztény politikát. Ma szélsőjobbtól szélsőbalig mindenki keresztény politikáról beszél, de a katolicizmuson kívül egyik sem tud elegendő biz-
Erdélyi Magyar Adatbank
Kiss Jenő
36
tosítékot n y ú j t a n i a r r a , hogy ez a politika valóban keresztény lesz. E z t a tömegek is érzik s ép ezért m a sokkal könnyebb volna egy ú j katolikus politika kibontakozása. De hangsúlyozni kell, hogy ez a katolikus politika csak a k k o r s z á m í t h a t a tömegek megértésére és bizalmára, h a félre nem é r t h e t ő módon s azonnal leszögezi állásp o n t j á t azokban a t á r s a d a l m i kérdésekben, amelyeknek a megoldását m a mindenki áhítozza és amelyek nélkül szó sem lehet ú j Magyarországról. Bizonyos, hogy m a m é g o r s z á g h a t á r o k é r t folynak a háborús küzdelmek, de a politikai kérdéseken m á r i s átizzik a szociális problém á k tüze s az egyes országokon belül ennek a jegyében f o g lezajlani a döntő küzdelem p á r t o k és világnézeti csoportosulások között. H a t e h á t a m a g y a r katolicizmus m e g t u d j a hirdetni azt a modern és minden kétséget kizáró programmot, amelyet a m a g y a r s á g v á r tőle, hozzászámítva m é g világnézeti esélyeit is, biztos lesz a győzelme. Ellenkező esetben, azonban kénytelen lesz lemondani arról, hogy döntő tényező legyen ebben a h a r c b a n s el kell m a j d tűrnie, hogy mások, m a g u k a t jelszavaikban u g y a n kersztényeknek hirdetők, a valóságban azonban a kereszténységtől á t h i d a l h a t a t l a n távolságban állók h a j t s á k végre a n a g y szociális reformokat.”
Ami a „modern és minden kétséget kizáró programot” illeti, azt A n d r á s Károly a szociális pápai enciklikák tanításában jelöli meg. Megoldásért t e h á t nem fordul egyik mai divatos rendszer felé sem, hanem azt is a katolikus hitelvek eszmekörében keresi. A szociális pápai enciklikákról a k é t szembenálló oldalon is gyakorta szó esik, de emlegetésük o t t a n – ezt nem egy megnyilatkozásukból éreztük ki – inkább csak az ú j a b b keletű szociális érdeklődések t a k a r ó j á u l szolgál. Egyedül az Új élet az a katolikus megnyilatkozási fórum, amely nyiltan és következetesen a pápai enciklikák alapelveinek maradéktalan érvényesítését követeli, ez enciklikákat jelölve meg az ú j keresztény politika egyetlen alapjául. „Amikor t e h á t keresztény politikáról van szó – í r j a ebből kiindulva fenti cikkében A n d r á s – nem a régi szervezetek, nem a régi szellem feltám a s z t á s á t , esetleg némi vérátömlesztéssel való harcbavetését” v á r j a a katolikusság, „ h a n e m . . . a h a t á r o z o t t kiállást s a tőle elválaszthat a t l a n mozgalmi lendületet ó h a j t j a minden idegszálával”. Kétségtelen, a félmegoldások ideje éppúgy letűnt, mint az elvek üres hangoztatásának kényelmes korszaka, cselekvésre van szükség, széles mozgalmi kibontakozásra. A m a g y a r katolikusságnak e tekintetben sem kell idegen példák felé fordulnia: mintaképül o t t állanak azok a szervezeti megoldások, amelyek m a g y a r szükségek indítására a katolikus lelkiség kohójában formálódtak ki s amelyek az utóbbi évtized a l a t t olyan kiváló eredményekhez vezettek. Gondoljunk itt a KALOT és testvérmozgalmai m u n k á j á r a , a r r a az átfogó méretű szervezkedésre, mely egy egész társadalmi osztály életterületét ölelte fel. „Ezek az ú j elindulásnak nagyszerű mintaképei lehetnek – szögezi le A n d r á s Károly is – az ő szellemüknek kell megtermékenyítenie a t á r s a d a l o m minden rétegében meginduló katolikus újjászületést, hogy az egész t á r s a d a l m a t átfogó, megmozgató tényezővé növekedhessék. Számunkra – teszi még hozzá – csak ez jelentheti az ú j világ igéretét, ezt valljuk a keresztény politika egyetlen biztosítékának.”
Erdélyi Magyar Adatbank
Forrongás katolikus szellemi életünkben
37
Fejtegetéseit ezzel fejezi be András Károly: „Fájdalommal látunk minden olyan kísérletet, amely elsorvadt, be nem vált szervezetekkel, üres keretekkel, olcsó egyesületesdivel, hitelüket vesztett kongó jelszavakkal, szociálpolitikának nevezett patriarchalis vállveregetéssel, a mai helyzet világnézeti adottságainak tökéletes kihasználásával, de különben egyhelyben topogással szeretné megoldani a magyarság nagy problémáit. Végzetes tévedés lenne ezt nevezni keresztény politikának s ezzel állani útját az igazi kibontakozásnak.”
Ez a cikk föltétlenül egyik legfigyelemreméltóbb megnyilatkozása az ú j kibontakozásokat kereső magyar katolikus szellemiségnek. Tételei világosak, álláspontja félreérthetetlen, vonalvezetésében a lefektetett sínek határozott célratörése feszül. Amíg a katolikus élet más táboraiban még mindíg arról folyik a vita, vajjon milyen irányba is kellene elindulni, e fiatal csoport már síneket rak le s alagútakat épít, hogy az ú j idők gondolatait átvezethesse végre a magyar közélet kásahegyein. Ez az út, amint azt a fenti idézetekből is megállapíthatjuk, mindenütt a magyar élet irányában halad, életünk talajához, követelményeihez igazodik, – amiből megépül azonban, az a katolikum eszményi anyaga. Valóban úgy is felfoghatjuk a katolikumot, mint egy eszményi materiát, amelyből éppúgy formálhatunk templomi díszeket, mint hatalmas közérdekű alkotásokat. A katolikum ilyen értelmezéséből aztán természetesen következik: a katolikus lelkiséget nem fecsérelhetjük el tisztán felekezeti aprómunkákra, hanem rendelkezésére kell bocsátani a nemzet építőösztönének, hagyva, hogy az saját ízlése és szükségletei szerint használja fel. Magyar viszonylatban ma legsürgősebb építenivalók kétségtelenül szociális téren mutatkoznak, de jöhetnek idők, amikor a szociális kérdéssel szemben majd egyéb feladatok fontossága domborodik ki. Ám most is, akkor is: a katolicizmusnak fel kell ajánlania a nemzet számára szellemi és erkölcsi erőkészletét, hogy az hiányai kiküszöbölése céljából ne legyen kénytelen antichristian források segítségét igénybe venni. Az Új Élet és szellemi köre – úgy látjuk – ilyen egészen széles közösségi szerepet szán a katolicizmus eszmeformájának, valósággal nemzeti feladatokkal ruházva azt fel. A katolicizmus közösségi szerepéről azonban nemcsak e harcos fiatal gárda van meggyőződve, hasonló értelmű megállapításokat ma már egyházi vezetőférfiak megnyilatkozásaiban is nemegyszer találunk. Az előbbiek során sok szó esett P. Varga könyvéről, idézzünk talán ebből néhány idevágó elvi fontosságú részletet: „Halvány fogalma sincs a kereszténységről annak, aki azt hiszi, hogy a mi vallásunk merőben az egyéni üdvösséggel törődik és a föld ügyeinek intézését teljesen átengedi a világ fiainak.” „A hívő jóformán csak a végső célt, Istent és a maga üdvössége ügyét látta. Ezt a lelkiállapotot talán leghelyesebben vallási individualizmusnak mondhatnók. Az ilyen lélek nem vesz tudomást az Isten eredeti és teljes világtervéről, neki a föld csak a számüzetés helye, egy kellemetlen szálloda, nem érzi, hogy küldetése van, amely a világ újjá-
Erdélyi Magyar Adatbank
Kiss
38
Jenő
teremtésére szólítja. Kiveszett belőle a felelősség t u d a t a és eszébe sem jut, mivel tartozik a közösségnek.” „Ha teljes sikert a k a r u n k , nekünk kell a társadalom és a közvélemény i r á n y í t á s á t megszereznünk.” M i n d j á r t m e g kell j e g y e z n ü n k : a közösségi szerepvállalás minden szociális kötelezettségének t u d a t á b a n teszi m e g P. V a r g a ezeket a kijelentéseket, m a g a részéről is leszögezve, h o g y m i n d e n e k előtt álló, l e g s ü r g ő s e b b f e l a d a t u n k a s z o c i á l i s b a j o k o r v o s l á s a . „Amíg az elvekben tökéletes közöttünk az egység, a cselekvés síkj á n annál nagyobbak az ellentétek. Először is nem é r t ü n k egyet abban, még az egyházi emberek sem, hogy minden veszély eltörpül a mellett, amelyet a különféle színezetű szociális f o r r a d a l o m jelent. Éppen ezért kellene most minden erőnket ennek leküzdésére összpontosítani, félretéve jobbidőkre minden egyéb okos tervet és különben dicséretes vállalkozást.” P. V a r g a szociális ébresztő m u n k á j a különben (függetlenül attól, h o g y politikai vonatkozásaiban esetleg kifogás a l á eshetik) a m a g a szabad és erőteljes h a n g j á v a l n a g y h a t á s s a l volt katolikus szellemi é l e t ü n k i l y e n i r á n y ú f e j l ő d é s é r e é s s o k a t k ö s z ö n h e t n e k i a z a f i a t a l p u b l i c i s t a - g á r d a is, m e l y a z Új É l e t k ö r ü l c s o p o r t o s u l v a , e f o l y ó i r a t e l ő b b m é l t a t o t t m a g a t a r t á s á t m e g h a t á r o z t a . N e m lesz t a l á n é r d e k t e l e n e g y - k é t i l y e n v o n a t k o z á s ú i d é z e t e t s z i n t é n idei k t a t n i P . V a r g á t ó l a n n a k é r z é k e l t e t é s é r e , h o g y m a m á r h o g y a n ítéli m e g e k é r d é s e k e t m a g a a p a p s á g is. „ . . . A z egyetlen boldogító meglepetés lenne az emberiség számára a keresztény t á r s a d a l m i r e n d bevezetése, de mi éppen erre nem mutat u n k komoly hajlandóságot, m é g kevésbbé elszántságot, m e r t sokan abban is konzervatívok vagyunk, amiben a kereszténység sohasem lehet konzervatív, t. i. a szociális fejlődésben; sőt számosan közülünk jobban rettegnek az ú j í t á s t ó l e téren, m i n t a tévedéstől.” „A mi erkölcstanunk önmagában, különösebb alkalmazás nélkül is egyetlen elmarasztaló ítélet az uralkodó társadalmi és gazdasági rendszer fölött, m e r t ez n e m egyéb, m i n t törvényesen elfogadott uzsorarendszer, amely XIII. Leó szavai szerint f e l f a l j a a népek boldogságát és békéjét. Mivel pedig a katolikus t á r s a d a l o m zöme mindeddig nem t e t t e m a g á é v á ezt a f e l f o g á s t és érdekeltsége szerint v a g y megalkudott a fennálló renddel, v a g y a f o r r a d a l o m táborához szegődött, a kereszténység tekintélyét vesztette a közvélemény előtt, sőt egyenesen a t á r sadalmi h a l a d á s közellenségének b é l y e g e z t é k . . . Megváltó f o r d u l a t csak akkor áll m a j d be, amikor minden keresztény az emberi méltóság ügyvédje, az eltiprott j o g és m e g t a g a d o t t igazságosság rendjének előharcosa lesz. E z a legkevesebb szeretet, amivel embertársainknak t a r tozunk.” „Nem számoltunk le önmagunkkal és megátalkodtunk az erkölcsi renyheség bűnében, m e r t a keresztény és nemzeti ébredés korszakában is akárhányszor fontosabb volt egy igazgatósági tagság, vagy h a j t ó vadászat, mint a m a g y a r munkásélet sötét problémái. Azt még é r t j ü k , hogy e felelősséget nem érezték azok, akik csak a politikai jelszavak cégtábláját f e s t e t t é k á t és m a r a d t a k , amik voltak. E g y á l t a l á b a n n e m menthetők azonban a többiek, akik a keserű történelmi leckét meg-
Erdélyi Magyar Adatbank
Forrongás katolikus szellemi életünkben
39
értve, úgy látszik, magukhoz tértek és ma komolyan veszik a kereszténységet. Nem célunk most az ő kereszténységüket tüzetesen elemezni, csak megállapíthatjuk, hogy az a vallásosság, amelynek annyi nagyszerű megnyilvánulását látjuk már a hétköznapi életben is, bár komoly, bensőséges meggyőződésből fakad, nem eléggé fölvilágosult és még távol marad attól a radikálisan egyértelmű magatartástól, amelyet az evangélium szelleme követel”.
Befejezésül még egy idézet P. Varga könyvéből: „A nemzeti sorsközösség tudatosítása önmagában elégtelen, mert kissé elvont és általános, tehát kevés tartalmú eszme marad, amíg hiányzik belőle a dolgozó néppel, a munkással, a paraszttal, a napszámossal való sorsközösség belátása.”
RÖVID ÁTTEKINTÉST próbáltunk adni arról a belső erjedésről, amely ma a magyar katolikusság szellemi életét forrongásban tartja, s amelynek magjában társadalmi életünk egyik legidőszerűbb problémája, a szociális megújhodás kérdése áll. Nem volt célunk a vita minden pontját kimeríteni, sem szintétikus összefoglalást nyujtani a kérdésről: ez nagyon is korai lett volna, hiszen az erjedési folyamat még korántsem zárult le, sőt érzésünk szerint, a fontosabb és termékenyebb szakasza csak ezután következik. Mégis meg kellett emlékeznünk az ügyről, ha csak így a főbb kiszögelléseket érintve is, megkívánta ezt a kérdés felekezeti vonatkozásokon túllépő általános magyar érdeke – és még egy érdek, az eredményes kibontakozásé, amely talán könnyebben jön majd létre, ha némely kirívó jelenségekre még idejében felhívjuk a figyelmet. Ez utóbbi a vita ismertetése folyamán nagyjából már megtörtént, így erre itt nem óhajtunk ismét sort keríteni. A másik dologra azonban, t. i. a vita magjában jelentkező szociális megújulás vágyára, néhány szóban még visszatérünk. Most, így utólag megállapíthatjuk, hogy ez a vita csak azért fejlődhetett ki, mert a vitázok lényegileg teljesen egyetértenek. Egyetértenek t. i. abban a lényeges dologban, hogy szükség van szociális megújulásra, szükség van társadalmunk korszerű újjáépítésére s ebből a munkából ki kell vennie részét a magyar katolikusságnak is. A megkülönbözés tulajdonképpen merőben módszerbeli kérdéseken következett be. Ha nyíltan, ha hallgatólagosan, de mind két fél bizonyos mai politikai formációk függvényévé lett s ezzel a katolikus szociálpolitikai törekvéseket a „két oldal” küzdelmének szokványos képletébe zárta. Az ilyenfajta küzdelmek természete aztán a most kialakult vitára is rányomta a bélyegét: az elvi párharcot csakhamar személyi áskálódások, gyanúsítgatások s az üres öndicséret hangjai váltottak f e l . . . Persze, lett volna egy másik megoldás is, az, amit az Új Élet választott: függetlenül minden mai erőcsoporttól, megmaradni az önálló katolikus politika vonalán, kitartani a szociális pápai enciklikák szelleme mellett... Ebben az esetben ma egységesen jelentkezne a katolikusság szociális akarata, nem így többfelé tagoltan, a nem méltó harcok dultságával az arcán.
Erdélyi Magyar Adatbank
Kiss Jenő
40
De nem ez a lényeg. A hangsúly azon van, hogy ez a szociális a k a r a t , megújulási szándék, r e f o r m o k r a h a j l ó készség – vagy nevezzük bárminek – létezik, van, o t t lüktet katolikus szellemi élet ü n k minden idegrostjában, s h a szét is tagolta azt a többirányú politikai orientáció, szándékában mégis egységes és félreérthetetlen. Ne csodálkozzunk ezen a jelenségen és azon se, hogy ez a szociális megújulási vágy ilyen erőteljesen éppen a katolikus életen belül jelentkezik. A n d r á s Károly idézett okfejtése elég világosan r á m u t a t e f o r r o n g á s okára, amikor a mult világháborút követő sok belső megpróbáltatásunkat a katolikusság szociális passzivitás á n a k s z á m l á j á r a í r j a . A m a g y a r katolicizmus érzi, hogy nagyot mulasztott akkor, s mivel a helyzet alakulása kezd az akkori időkkel mind több hasonvonást felmutatni, a tömegek ú t j a az egyszer m á r m e g j á r t veszedelmes irányba fordulni, az annak idején megoldatlanul m a r a d t s még m a is f ü g g ő kérdések ú j r a égető időszerűséggel lobognak fel lelkiismerete előtt. E lobogásban bizonyára sok van a máglya tüzéből is, hiszen nem kétséges: az idők fenyegetése m a sokkal kegyetlenebb s méreteiben sokkal általánosabb, mint t a l á n eddig bármikor. A felelet pedig, amit az idők feltett kérdéseire adhatunk, kezd mindinkább az „igen” vagy „nem” állásfoglalására korlátozódni. A katolicizmus t e h á t valóban válaszúton áll, s a mód, ahogy dönteni fog, elhatározó lehet az egész nemzet jövő s o r s á r a is. Itt lépi túl e belső forrongás ügye a felekezeti élet kereteit s válik általánosan magyar érdekűvé! A katolikusság ugyanis helyzeténél és tömegénél fogva m a olyan döntő súlyt képvisel nemzeti életünkben, ami m á r szinte azonosítja őt a nemzet fogalmával. E hatalmas túlsúly érzékelésére nem is fontos anyagi erejét is felbecsülni, elég ha csak erkölcsi és szellemi erőállományát vesszük számításba. Ha m á r most a katolikusság komoly r e f o r m o k r a szánná el magát, mozgási irányától – ez szinte biztosra vehető – a m a g y a r s á g m á s csoportjai sem függetleníthetnék m a g u k a t s e mozgási irányba kellene belehelyezkednie m a g á n a k az államnak is. H a viszont a csökönyös mozdulatlanság á l l á s p o n t j á r a helyezkedne a magyar katolikus egyház, e m a g a t a r t á s a szintén az egész nemzet sorsát dönthetné el: tömbjének súlyával elháríthatatlan akadályként állana a szociális kibontakozás ú t j á b a s így m a g á t is, a nemzetet is kiszámíthatatlan veszélyekbe sodorná. Le kell t e h á t i t t szögeznünk: egyáltalában nem közömbös a m a g y a r s á g r a nézve, hogy a katolikus szellemi életben tapasztalható mostani szociális erjedés milyen i r á n y t vesz, politikai másodérdekek és személyi csaták prédájává hull-e, vagy pedig átfogó reform-mozgalomban bontakozik ki. Le kell szögeznünk két irányba is: a m a g y a r s á g felé, hogy ne lásson e vitákban tisztán felekezeti ügyet, s a katolikusság felé is, hogy még idejében m i n d n y á j a n ráébredjenek a n n a k az óriási felelősségnek a t u d a t á r a , amely e téren a katolicizmusra hárul. Valóban, r i t k á n mult annyi a m a g y a r katolikusság állásfoglalásán, mint éppen a mai időkben s éppen ebben a vonatkozásában életünknek. A m a g y a r szociális kibontakozás jövője – legalább is e pillanatban még – az ő kezébe van letéve. S az események sürget-
Erdélyi Magyar Adatbank
Forrongás katolikus szellemi életünkben
41
nek! Formai latolgatásokra – vagy éppen személyi vitákra – ma már nincs idő, de fölöslegesek is, hisz épp a katolikus egyház az, amely minden vonatkozásában kidolgozott, modern szociális alapvetésekkel rendelkezik. Sajnos, ma még ezeken az alapokon a katolikus szellemiségnek csak egy töredéke áll, nagyon jellemzően azonban, éppen a fiatalság. Ezzel a fiatalsággal kell ma együttéreznie minden gondolkodó magyarnak s vele együtt sürgetni e szociális alapvetésekre annak az ú j magyar életnek a felépítését, amelynek vágya, – amint az András Károly idézett cikkéből is olyan világosan kitűnik – mindenki lelkében ott lobog már s melynek megvalósítását már a széles tömegek is éppen a katolicizmustól várják. Ez az igény mégcsak forradalminak sem nevezhető, hiszen nem kér egyebet, mint annak a szellemnek az érvényesítését, amelyet pápák szabtak a katolikus egyház és az emberiség elé s melyet az egyháznak, – akár tekintélyelvi, akár hitelvi szempontokból ítéljük is meg a dolgot – már régen diadalra kellett volna juttatnia! Ennek azonban tovább most már nem szabad késlekedni, a gyümölcs meg van érve, csak éppen a kosarakkal kell ugyanazon fa alá állani. Azt kérjük hát a vitázó uraktól és minden jóakaratú magyartól, szociális vágyaik kosarával álljanak az Egyház f á j a alá, hogy az, mindnyájunk boldogulására, végre megrázhassa gazdag terhű ágait. KISS JENŐ
Erdélyi Magyar Adatbank
