Finnország közel van Tél Jyväskylä-ben „Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba" – jutott eszünkbe a görög bölcs mondása, amikor a debreceni Délibáb népzenei együttessel 1979. február 4-én Helsinki repülőterén északi rokonaink földjére léptünk. Jóllehet másodszor volt részünk ebben a szerencsében – az együttes három éve, e sorok írója hat éve járt először Finnországban –, mégis igaznak éreztük a több ezer éves szállóige érvényességét. Néhány év alatt a világ is sokat változott, mi is benne, s lehet-e egy országot valaha is úgy megismerni, hogy az: ismételt látogatás ne tartogasson új ízeket, izgalmakat, felfedezéseket? Az élő magyar népzene követeként Európa tíz országában mutatkozott be eddig a Délibáb, de Finnország számukra is kivétel a sorban. 1976-ban a kaustineni népzenei fesztiválon, személyesen győződhettek meg arról, miképpen viszonyulnak a finnek hozzánk, magyarokhoz, mennyire valós érzelmi töltésű szemükben a rokonság fogalma S ez különösen így van Jyväskylä-ben, Debrecen testvérvárosában. A finnek békepolitikájukkal olyasmit tettek le a nemzetközi diplomáciai élet asztalára, ami az egész világ elismerését kivívta, s ami nemzetközi öntudatukat is új tartalommal telítette. A 80 ezer tó és ki tudja, hány ezer fenyves erdő országában nagyon komolyan hisznek a leszerelésnek, az enyhülésnek, a népek közeledésének és barátságának eszméjében, s ennek gyakorlati érvényesítésében nekünk, magyaroknak kitüntető szerepet szánnak. Jó példa erre a testvérvárosi kapcsolatok egyre szélesedő köre, a gyarapodó politikai és kulturális egyezmények rendszere, amelyek révén a Délibáb is eljuthatott Jyväskylä-be. Ezek a gondolatok persze ott, a helyszínen váltak kézzelfogható valósággá, s teremtették meg azt a közeget, amely az együttes szerepléseinek hátterét adta. A Délibábot a Jyväskylä-i tél elnevezésű kulturális rendezvénysorozatra hívták meg. A kéthetes seregszemle, amelyet a baloldali pártok összefogásával tizenegyedszer rendeztek meg, a kapitalista Európában egyedülálló jellegű és méretű kezdeményezés. Célja, hogy változatos kulturális programokat kínáljon a város lakosságának; azon belül is elsősorban a munkásságnak. A gyárakban, üzemekben, hivatalokban és egyéb helyeken lezajlott 80 program között voltak színházi, zenei estek, kiállítások, filmbemutatók, gyermek- és nyugdíjas műsorok. Természetesen mindennek politikai töltése volt. Finnországban a politikai meggyőződést nem kínálják tálcán; aki a számtalan párt és csoportosulás valamelyikére voksát adja, az elkötelezte magát annak valamennyi következményével. A politikum a társadalmi élet szinte minden területét áthatja, s igen erős a demokratikus érzület. A Jyväskylä-i tél idei rendezvényei két fő témakör jegyében zajlottak: a munkásság szerepe az enyhülésért és leszerelésért vívott harcban; illetve a munkásosztály feladatai és lehetőségei a nyolcvanas években. Ezeket a kérdéseket neves finn politikai személyiségek részvételével kétnapos tanácskozáson vitatták meg. Ezen kívül konferenciát rendeztek az afrikai helyzetről, amelyre Angola küldötteit is meghívták. A Jyväskylä-i tél történetében először fordult elő, hogy a tetemes költségekből az állam és a város is részt vállalt. A programok nagy része egyébként ingyenes volt, s a végén vendéglátóink elégedetten könyvelhették el, hogy a rendezvényeket mintegy 35 ezer ember, tehát a város lakosságának nagyobbik fele látogatta. Szovjet hegedűművész, svéd politikaidal-együttes, lengyel pantomim-csoport, magyar népzenei együttes tették nemzetközivé a programokat. A Délibábnak jutott az a megtiszteltetés, hogy a rendezvénysorozat ünnepi záróhangversenyét adja.
Zene és közönsége Jyväskylä-i ismerkedésünk során – foglalkozásunkból következően – különösen a zeneoktatás és a város zenei élete érdekelt bennünket. A kép, amely így kialakult, talán a magyar olvasó számára sem lesz tanulság nélküli. Akármerre jártunk, ha zenére terelődött a szó, mindenütt elismeréssel emlegették a magyar zeneoktatást. Elismeréssel és egy kis irigységgel, mert bizony a finn általános iskolákban korántsem kap olyan szerepet a zenetanítás, mint nálunk. Igaz, voltunk olyan iskolában, ahol minden tanteremben állt egy pianínó, de ez inkább a kivétel: a nem szakosított osztályokban nincsen egységes módszer és szemlélet, amely korszerű alapokra helyezhetné a munkát. A zenei tagozatok felépítése hasonló a mienkhez, a tanulók önként jelentkezhetnek ezekbe az osztályokba. Jyväskylä-ben konzervatórium is működik, amely ott is párhuzamos iskola. A cél a szakemberképzés és a tömegzenei nevelés, de a mérleg nyelve egyértelműen az utóbbi felé billen; a nyolcszáz hallgatóból mintegy száz marad zenei pályán átlagban, ők magasabb fokozatot az egyetem zenei tanszékén szerezhetnek, főképpen elméleti tárgyakból. A végzettek ugyanazt a diplomát kapják kézhez, mintha Helsinkiben a Sibelius Akadémiát látogatták volna. Ami a város zenei életét illeti, szervezetileg rendkívül bonyolult, szinte áttekinthetetlen. A városi tanács csak meglehetősen szűk területen gyakorol felügyeletet, mert az egyetem, a konzervatórium, az általános iskolák, a vallási felekezetek, az egyéb intézmények saját maguk szervezik zenei programjaikat, így történhet meg, hogy olykor egy-egy estére négy koncert is jut. A városnak nincs független hangversenyterme, így a legtöbbször az egyetemét veszik igénybe. Van ugyan egy kitűnő akusztikájú templom is, de már öreg, és nem erre a célra építették. Jyväskylä zenei életében fontos részt tesznek ki a téli és nyári kulturális rendezvénysorozatok. A nyári fesztivál magas szintű, a legrégibb Finnországban. Mesterkurzusaira a legjobb külföldi és hazai muzsikusokat hívják meg. Ezek a sorozatok a komolyzene hasznos propagandistái, amire nagy szükség van, mert a zene Finnországban korántsem mindenkié. A munkássághoz nagyon nehéz közel vinni a klasszikus muzsikát; a koncerteket általában egy szűkebb létszámú elitközönség látogatja. Egy város zenei életét nagymértékben befolyásolja az öntevékeny együttesek száma. Jyväskylä egyetlen hivatalos együttese a 30 tagú városi szimfonikus zenekar. A gyakorlat szerint havonta három koncertet adnak, és sűrűn szerepelnek a megye többi településén is. Az énekkarok száma megállapíthatatlan, tény viszont, hogy húsz kórus kap kisebb anyagi támogatást a városi tanácstól. A népzene nem játszik lényeges szerepet a város életében. Talán azért, mert ezen a vidéken, a két országhatár között nem alakult ki sajátos karaktere. A nyilvántartott népzenészek többsége idős ember. Szakmai szervezetbe tömörülnek, fellépési lehetőséghez is így jutnak. Nem éri el a tömegesség szintjét a dzsessz sem. Klub az egyetemen működik, főképp a fiatalok látogatják. Van a városnak egy big bandje is, amely amatőrökből és a szimfonikus zenekar tagjaiból alakult. Felsorolásunk végére maradt a fiatalság zömét foglalkoztató rockzene. A diszkó hullám Jyväskylä-t sem kerülte el, de nem tudta teljesen kiszorítani az együtteseket, amelyek különböző helyeken szép számmal muzsikálnak, bár országos hírű most nincs közöttük. Szintén van szakmai szervezetük, amely érdekeiket védi. Nagyon figyelemre méltó a városi tanács viszonya a műfaj képviselőihez; anyagilag támogatja a szervezetet, gyakorlásra termeket bocsát a zenekarok rendelkezésére, tanfolyamokat szervez részükre fővárosi szakemberek bevonásával – mindezt a zene színvonalának emelése érdekében, mert felismerték, hogy a rock- és popzene a fiatalok közös nyelve, s jobb, ha ezt minél magasabb szinten beszélik. Korántsem biztos, hogy a Jyväskylä-ben látottak egész Finnországra általáno-
síthatóak. A zenei élet színvonala és szervezettsége talán nem éri el a mienket, de azt is figyelembe kell venni, hogy Debrecen háromszor nagyobb város Jyväskylänél. Nem elhanyagolható szempont viszont, hogy Finnországban nagyon erős az öntevékeny zenei mozgalom. Klubokban, egyletekben, kulturális találkozókon vagy otthon saját kedvükre rengetegen zenélnek; ez az, ami a muzsikát mégis tömeges méretekben élteti. „Délibábos” tájakon 25 fokos hideg, csikorgó hó, vattaszínű fenyőerdők, csodálatos, lankás táj. A természet hangsúlyos jelenléte szabja meg talán leginkább Finnország arculatát, s formálja a maga képére az embert is. A hosszú, fagyos telek otthonukba kényszerítik a járókelőket, lelassítják a mozdulatokat; a szauna tisztító gőzében elernyednek az izmok, lehiggadnak az indulatok, s harmonikus, nyugalmas hangulat lesz úrrá a hajszásabb (onnan nézve: vajon mi végre ez a rohanás?) vidékről érkezetten is. A százfokos hőségben van idő az elmélkedésre, a viszonyításra. A sztereotípiák, melyek bennünk Finnországról kialakultak, most tartalommal telítődnek. A finn építészet, iparművészet eredményeit nem katalógusokból és magazinokból szemléljük, hanem valós megjelenésükben. Alvar Aalto múzeumában járunk, s aztán az utcára lépve szemben találjuk magunkat azzal, amit a nagy építész megálmodott. Tisztaság, rend és természetesség – igen, talán ezek a kulcsszavak. Szállodánkat – úgy, ahogy van – megkomponálták: az anyagok, a formák, a színek úgy harmonizálnak egymással, mint Kodály Esti dalának szólamai. Sehol egy hivalkodó gesztus; minden finom, diszkrét és esztétikus. Lehet, hogy ez mégiscsak álom? Ügy tűnik, Finnországban sikerül olyasfajta egészséges életformát és szemléletet kialakítani, amely egyelőre számos ország előtt elérhetetlen példaként lebeg. Az állandó méricskélésnek, hasonlítgatásnak persze nincs sok értelme. Mások a mértékegységek ott, abban a történelmi-társadalmi-természeti környezetben, s megint mások itt nálunk, Közép-Európában. A kérdés inkább az: lesz-e, lehet-e egyáltalán egységes, általános emberi értékrend, amely félelmektől, gyűlölségektől, fenyegetésektől mentes célként áll majd az emberiség előtt? A finnek a maguk módján megkísérelnek választ adni erre; feleleteikre érdemes figyelni. Amit egy hét alatt lehet, igyekeztünk mi is mindent emlékezetünkbe vésni. Vendéglátóink mértékletes, szépen felépített programot állítottak össze számunkra; az első két nap szabadon ismerkedhettünk a várossal. Jyväskylä nem túl jellegzetes település; bár van néhány szemet gyönyörködtető modern épülete és lakónegyede. (Jó párat Aalto tervezett.) De hiányoznak azok a történelmi házak, amelyek a régi és új együttélésével változatosabbá tehetnék a városképet. A város meglehetősen szétszórt, laza szerkezetű; központjában a négyemeletes házak dominálnak. A debreceni lakótelepekhez hasonló épületeket elvétve láttunk. A külterületeken a természetbe illeszkedő, egy-két szintes, kertes, szalagszerű, emberszabású lakások épülnek, persze nem fillérekért. Menetrendünk a harmadik napon változott meg, ettől kezdve naponta kétszer léptünk fel. A finn közönség nagy érdeklődéssel figyelte a magyar népi muzsikát, s érthetően különösen a régi hangszerek, a tekerőlant, a kecskeduda, a töröksíp, a doromb nyerték meg tetszésüket. Mondhatni sztár volt a Délibáb ezekben a napokban. A megyei lap már a megérkezést követő második nap fényképes riportban mutatta be az együttest, az egyik országos lap pedig a szakmunkástanulóknak adott koncentről számolt be. A hírvivők külön sajtótájékoztatón találkozhattak a Délibábbal, és zenés beszélgetést sugárzott velük a helyi rádióállomás. A Schaumann gyárban adott koncentről a televízió is felvételt készített.
S aztán eljött a búcsúest, a Jyväskylä-i tél záróhangversenye,. Ezt a fellépést nagy várakozás előzte meg, vendéglátóink már napokkal előbb – büszkén újságolták, hogy – ami ritka – mind a 800 jegy elővételben elkelt. Ennek megfelelően az egyetem díszterme – a város egyetlen kielégítő méretű és akusztikájú színházterme – zsúfolásig telt. A finn rádió a műsor első részét egyenes adásban, a második részt felvételről közvetítette, s ez csak fokozta az amúgy sem csekély felelősséget. Szerencsére ez a súly nem bénította meg az együttest: a rövidre fogott, frappáns ismertetők közvetlen kapcsolatot teremtettek a közönséggel. A szatmári, nyíradonyi, bözödi, somogyi, hortobágyi, széki, gyimesi dallamok és ritmusok, a sohasem látott hangszerek hamar megtették a magukét: kisimultak, mosolyra húzódtak az arcok – a nézőtéren ült a megye és a város több vezetője –, s a végén ütemes taps köszönte meg a magas színvonalú előadást. A Délibáb tagjai boldog, megkönnyebbült sóhajjal jöttek le a színpadról; befejezték küldetésüket, megdolgoztak a sikerért. Alvásra ezen az éjszakán nem sok idő maradt. A koncertet követő fogadás után fél kettőkor kerültünk ágyba, s hajnali fél négykor már száguldott velünk a busz Helsinki felé. Amikor a finn légitársaság DC 9-es gépe a levegőbe emelkedett, valószínűleg mindannyian arra gondoltunk, mennyi minden történhet egy rövid hét alatt! Jó érzés volt tudni, hogy nem üres kézzel jöttünk: ízelítőt hoztunk magunkkal abból a zenéből, amely a legjobban kifejezheti egy nép lelkivilágát. Adtunk, de kaptunk is. A hét nap alatt sokfelé jártunk, sok emberrel találkoztunk. A tárgyi világ megismerésén túl bepillanthattunk a finnek életformájába, gondolkodásmódjába. Beszélgethettünk zenei szakemberekkel, egyetemistákkal, gyári dolgozókkal, Jyväskylä vezetőivel (a Finn-Magyar Társaság által szervezett szaunaesten a polgármester is részt vett), a vidéki fellépéseket követő vacsorákon a kisvárosok képviselőivel, általános iskolai tanárokkal. Mindenütt megkülönböztetett érdeklődéssel fogadtak, s tapasztalhattuk, hogy a személyes kapcsolatokon túl a népek közeledésében milyen nagy lehetőségei vannak a művészeteknek. (Küldöttségünk vezetője, Tarr László, a Debrecen városi Tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetője konkrét tárgyalásokat folytatott az együttműködés további bővítéséről.) A fogadásokon, pohárköszöntőkön – amelyekben nem szűkölködtünk – újból és újból szó esett a két nép barátságáról, amelynek valós tartalmát végig érezhettük. Csak abban nem voltunk biztosak, hogy a rokonság tudata itthon is ennyire áthatja-e a közgondolkodást. Ez az egy hét érzelmileg is sokat jelentett a csoportnak. Hazatérve magunkkal hoztunk egy darabka Finnországot: Pekka, Markku, Juha és a többiek arcát, a levegő ízét, a fenyők illatát, a szauna melegét. Ez a Finnország most már közel van hozzánk, velünk marad. Turi Gábor 1979, február-március Hajdú-bihari Napló
