Ézs 5,20 „Jaj azoknak!” – IV. Mi a rossz és mi a jó? „Jaj azoknak, a kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; a kik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!” Bevezetés Ebben a részben, a rész elején az Úrnak a szőlőjéről olvastunk, amelyik vadszőlőt termett. És Isten azt mondja, hogy ennek következményei lesznek. Utána elsorolja a következményeket. Hat jaj, van említve ebben a részben, amit most olvastunk, ez a negyedik jaj. Jaj, azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak, és így tovább. Ezt Isten egy népnek, egy országnak mondta akkor, Izráel népének, és szeretnék úgy is szólni erről az Igéről, mint ami most is szól hitetlen embereknek is, országoknak is, népeknek is, a mi népünknek is. De úgy is szeretnék róla szólni, hogy Isten ezt az Ő tulajdon népének mondta, Izráelnek, és ezért most szól nekünk is mint Isten népének, Isten gyermekeinek. Mi a rossz és mi a jó? Azzal kezdeném először, hogy mi a rossz, a gonosz, és mi a jó. Az ember sokszor úgy gondolja, hogy ő tudja, hogy mi a jó. Minél éretlenebb egy ember, annál biztosabb abban, hogy ő tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ez abból fakad, hogy ettünk Ádámban mi is a jó és a gonosz tudásának a fájáról. Így olvassuk az Igében, hogy Isten a kertnek a közepébe két fát ültetett. A jó és a gonosz tudásának fáját és az életnek a fáját. Azt mondta, hogy minden fáról ehet, csak a jó és gonosz tudása fájáról ne egyen. Majd jött az ördög, és megkérdőjelezte: Csakugyan azt mondta Isten, hogy egyetlen fáról se egyél? És azt mondta az embernek, hogy csak egyetek nyugodtan, bizony nem haltok meg. Hiába mondta Isten, hogy amely napon eszel, meghalsz. Nem haltok meg. És az ember evett róla. Azt is mondta az ördög, hogy olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak a tudói. És az ember az óta olyannak képzeli magát, mint Isten. El tudom dönteni, mi a jó, és mi a rossz. Pedig nem tudja az ember eldönteni. A következménye tulajdonképpen nem ez lett, hanem az, hogy meghalt. A halál lett a következménye. Nem tudjuk igazából eldönteni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ezt minél inkább érik az ember, még józan, pusztán földi bölcsességgel is már kezdi belátni - ha igazán nem is látja be, hiszen földi bölcsességgel Istennek az igazságait végeredményben nem tudjuk felfogni. Eszembe jutott egy régen hallott, olvasott történet egy bizonyos Csen apóról. A régi cári Oroszországban játszódhatott ez a történet, vagy Kínában, nem tudom, ahol kiment ennek az apónak a fia valahova a mezőre, és vadlovakat talált. Egyet el tudott fogni, és hazavitte. Hát ott a ló nagyon fontos eszköz volt, és nagy érték. Jöttek a szomszédok, és mondták, hogy micsoda nagy szerencse ért téged Csen apó, hogy lett egy lovad. Ez milyen jó dolog. Azt mondja Csen apó: Honnan tudjátok, hogy ez jó? Hát hogyne lenne jó, hát egy ló, mennyi sokat ér egy ló! Na, de akkor be kellett törni a vadlovat, és kivitte a fia, hogy betörje, lovagoljon rajta. De ez olyan vad volt, hogy ledobta a fiát, és eltört a lába. Akkor megint jöttek, és sopánkodtak a szomszédok, hogy milyen kár ért téged; eltört a fiad lába. Honnan tudjátok, hogy ez rossz? – mondta Csen apó. Hogyne lenne rossz? Akkor jöttek az uralkodó, hírnökei, minden fiatalt be kell vinni katonának. Csen apó fiát nem vitték, mert neki törött volt a lába. Hogy milyen jól jártál te Csen apó, mert nem ment a fiad katonának. Honnan tudjátok, hogy ez jó? És így tovább. Én már nem is emlékszem a folytatására, hogy mi volt,
de sok ilyen történetet mond el ez. Az öreg Csen apónak már volt annyi emberi bölcsessége, tapasztalt már dolgokat, hogy nem tudjuk rögtön megítélni, hogy mi a rossz, és mi a jó. Ki tudja ezt megítélni? Csak Isten egyedül, aki igazán tudja, hogy mi a jó, mi a rossz, és nekünk mi a jó, és mi a rossz. Az ember gyakran téved, és teszi a gonoszt, mondja a gonoszra, hogy jó. És a jóra, hogy rossz; a sötétségre, hogy világosság, és fordítva. A keserűre, hogy édes, és az édesre, hogy keserű. Vagy, még amikor rosszabb, amikor nem téved az ember, hanem készakarva, valamilyen cél érdekében fogja rá a rosszra, hogy jó, és a jóra, hogy rossz. Kikről van itt szó az Igében? A másik kérdés az, hogy ki az az ember, akiről ebben a versben szó van? Kikre vonatkozik, hogy: jaj, azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak? Hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy gondolkozzunk, hogy itt egészen biztosan úgynevezett nagy bűnösökről van szó, olyanokról például, akik gyilkosok, bálványimádók, paráznák, anyagiasak, és így tovább. Akik olyan színben tüntetik fel ezeket a bűnöket, mint hogyha az jó volna, és ezt a hazugságot nemcsak a szavaikkal állítják, hanem a cselekedeteikkel is, és kifordított értékrendjükkel is. Persze, ilyenekről is szó van ebben az Igében, de mindnyájunkról szó van. Mert mindnyájunkban benne van a jó és a gonosz tudása fájának a mérge. És mindnyájan sokszor azt gondoljuk magunkról, hogy tudjuk, hogy nekünk mi a jó, és mi a rossz, és mi a másiknak a jó, és mi a másiknak a rossz. Ezért azt mondhatjuk, hogy itt mindenkiről szó van. Jaj, nekünk, jaj, nekem! Egészen addig, amíg az Úr Jézus Krisztusban meg nem szabadulunk ettől a méregtől, és amíg Ő benne nem részesedünk az életből, az élet fájából, mert Ő az élet. Amíg nem részesedünk az Ő világosságából, mert Ő a világosság. És amíg nem részesedünk Belőle, Aki a jó. Mert megmondta az Úr Jézus, hogy nincs más jó, egyedül csak az Isten. És Ő Isten volt. Benne lakozott az Istenségnek egész teljessége testileg. A bűnös életet jónak állítják be… Most szeretnék a következőkben elsősorban az Igéből példákat mondani arra, amikor valakik a jót rossznak mondták, a rosszat jónak. Aztán majd példákat arra, amikor valaki a világosságot sötétségnek, a sötétséget meg világosságnak tartotta; aztán arról, amikor a keserűt édesnek, és az édest keserűnek. A Kolossé levélnek az 1. részében, azt olvassuk: „Titeket is, kik hajdan elidegenültek és ellenségek valátok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett” (Kol 1,21). Minden ember Isten ellensége volt, mert a gonosz cselekedetekben gyönyörködött. Ha gyönyörködtünk a gonosz cselekedetben, akkor jónak tartottuk. Amíg az ember Isten ellensége, addig a rosszat jónak tartja, és a jót pedig rossznak tartja. Hogy mik ezek a rosszak, ezek a bűnök, tudjuk. Csak egy dolgot hadd említsek, a Galata levélben fel vannak sorolva a test cselekedetei, és ott van a házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, vagy kicsapongás. Most elsősorban nem hívő emberekhez szólnék, hanem úgy, ahogy ez az Ige szólt akkor Izráel egész népéhez, az országhoz. Valamikor a világban is tudták, hogy ezek a dolgok bűnök és szégyenletes dolgok. Nem mondták a parázna emberre, hogy jó, sem arra, aki gyilkos volt, sem arra, aki kapzsi, anyagias volt. Tudták, hogy mi a jó, és mi a rossz. Még akkor is, hogyha a szívükben benne volt a vágy, hogy ezeket elkövessék, és el is követték. Még akkor is, hogyha nagyon sok ember csak vallásosságból, és nagyon sokszor csak képmutatásból igyekezett elhatárolni magát ezektől, de mégis a közfelfogás az volt, hogy tudták, hogy ez rossz dolog. Legalább nem mondták rosszra, hogy jó. Ma eljutottunk odáig, hogy azt mondják ezekre is, meg sok más bűnre, sok más rosszra, hogy ez jó. Sőt, népszerűsítik ezeket a dolgokat. Hallom a munkatársaimról, hogy a Magyar Televízióban is milyen szennyes áradatot zúdítanak az embereknek a nyakába. Szinte propagálják az ilyen feslett, tisztátalan, szennyes életet. Jaj, az országnak, amelyik vevő erre!
Jaj, azoknak, akik kitalálták ezt! Jaj, azoknak, akik át akarják formálni az értékrendet! Isten előtt mindenképpen felelősséggel tartoznak ezért. Jaj, azoknak is, akik beveszik ezeket a hazugságokat! És ez a jaj, nemcsak majd, valamikor Isten előtt lesz, hanem már ebben az életben is megnyilvánul, mert az ilyen életnek a következményei nyilvánvalóak. Csonka családok, elválás, idegösszeroppanás, a gyerekek úgy nőnek fel, ahogy nem kellene, és nagyon sok öngyilkosság, halál, veszekedés, és egyebek. Jaj! És jaj, azoknak is, akik a házastársi hűséget, a tisztaságot, a mértékletességet megmosolyogják, régimódinak, és elavultnak tartják, egyszóval, ami jó, azt rossznak tüntetik fel! Egy országban minél inkább felborul ez az isteni rend, minél inkább rámondják a rosszra, hogy jó, és a jóra pedig, rossz, annál inkább, jaj, annak az országnak. … az Úr szolgálatát gonosznak Most olvasok egy másik Igét. Jeremiás próféta könyvéből: „Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem, az élő vízek forrását, hogy kútakat [ciszternákat] ássanak magoknak; és repedezett kútakat ástak, a melyek nem tartják a vizet. […] A magad gonoszsága fenyít meg téged, és a te elpártolásod büntet meg téged. Tudd meg hát és lásd meg: mily gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet, és hogy nem félsz engemet, ezt mondja az Úr, a Seregeknek Ura. Bizony régóta széttörtem a te igádat, letéptem köteleidet, és azt mondtad: Nem leszek rabszolga; mindamellett minden magas halmon és minden lombos fa alatt bujkálsz vala te, mint egy parázna. Pedig én úgy plántállak vala el téged, mint nemes szőlővesszőt, mindenestől hűséges magot: mimódon változtál hát nékem idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává?” (Jer 2,13.19-21). Izráelről van itt szó közvetlenül, akik azt gondolták Isten törvényéről, hogy az rossz, mert úgy megkötözi őket, mint egy kötél, és olyan a nyakukban, mint egy terhes iga. Az van itt a 20. versben, hogy régóta széttörtem a te igádat, és letéptem a köteleidet, és azt mondtad: nem leszek rabszolga. Bizony, jaj, annak az embernek, aki úgy tekint Isten rendeléseire, hogy ezek engem megkötöznek, és nem akarok rabszolga lenni. Széttöröm, és levetem magamról. Felrúgok minden isteni rendet, és megyek a magam feje után. Ez kettős gonoszság: Istent otthagyni, és repedezett ciszternákat ásni magunknak. A mai ember ugyanezt teszi, és ugyanígy gondolkozik. Rossznak látja azt, hogy Istenhez tartozzon. „Szabad” akar lenni, de nem lesz szabad, ha Istent otthagyja, hanem a Sátán rabszolgája lesz. Ugyanúgy, ahogy Izráel Istent otthagyta, de a bálványoknak áldozott, és a bálvány mögött ott volt a Sátán. A következmény pedig mindig ez lesz, amit olvastunk itt a Jeremiás próféta könyvében is, hogy bizony, a nép fizetett rá. Csak nézzük végig Izráel népének a történetét: nem lett-e jaj nekik, amikor elhagyták az Urat? Nem lett-e jaj a keresztyénségnek, amikor csak teljesen névlegessé, képmutatóvá vált, és elhagyta szívében az Urat? És nem lett-e jaj minden embernek, aki otthagyta az Urat? És nem rossz-e nekünk is, ha távolodunk az Úrtól, és valamiben nem hallgatunk Istennek a szavára? Egészen az Úrnak adni magunkat – ez jó! Most egy kicsit jöjjünk közelebb magunkhoz. A Márk evangéliumából olvasok: „Jézus pedig monda: Hagyjatok békét néki; miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett én velem” (Mk 14,6). Egy asszonyról van szó, aki az Úr Jézusnak megkente a testét nagyon drága nárdus olajjal. Kiöntötte a fejére mind az egészet, és akik ezt látták, azok méltatlankodtak. Azt mondták, hogy ez nem jó, ez rossz dolog. Mire való az olajnak ez a tékozlása? Miért kellett ezt tenni ennek az asszonynak? Ez többet ért háromszáz dénárnál, el lehetett volna adni, és az árát szét lehetett volna osztani a szegényeknek. Hát milyen rossz dolog ez, hogy itt most egy perc alatt mindet kiönti az Úr Jézusnak a fejére? De az Úr Jézus azt mondta, hogy hagyjátok, jó dolgot tett! Nem rosszat, ahogy ti gondoljátok, jó dolgot cselekedett velem. Ő ezt a temetésem idejére tartogatta. Valóban az történt, mikor az Úr Jézus temetése elérkezett, jöttek az
asszonyok, próbálták megkenni, de már senki nem tudta megkenni, csak ez az egyetlen asszony, aki előre megkente. Mondta is az Úr Jézus, hogy mindenhol, ahol az evangéliumot hirdetik, emlegetni fogják, amit ez az asszony tett. Miről van itt szó? Mi a tanulság a mi számunkra? Jaj nekünk, ha úgy gondolkozunk, hogy kár az Úr Jézus Krisztusra értékes dolgokat pazarolni! Jaj nekünk, ha úgy gondolkozunk, hogy kár az Úr Jézusra pazarolni az egész életünket, erőnket, fiatalságunkat, tehetségünket, szépségünket, pénzünket, előmenetelünket, mindent az Ő szolgálatába állítani, és mindent feladni, hiszen olyan hasznosak lehetnénk mások számára! Mennyi dologgal vihetnénk elő a tudományt, segíthetnénk embereknek, így és úgy tehetnénk jót, micsoda pazarlás az, hogyha teljesen csak az Úr Jézusra összpontosítunk, és senki mással nem is törődünk! Ezt gyakran kapja minden hívő ember, aki tényleg nagyon közel van az Úrhoz, és amire azt mondja az Úr Jézus Krisztus, hogy ez jó. Megkapja nemcsak a hitetlenektől, hanem olyanoktól is, akik tanítványok, mert a tizenkettő tanítvány is ugyanazt mondta, amit Júdás, hogy bizony, okosabban fel lehetett volna használni. Bizony, így gondolkoznak, hogy okosabban fel lehetne használni az ember életét, mintsem, hogy bigott módon mindent az Úr Jézusra pazarolni, és tékozolni. Jaj nekünk, ha így gondolkozunk! Jaj azoknak, akik megmosolyogják az olyan hívőt, aki így él! Jaj annak, aki lekicsinylően, megvetően beszél azokról, akik így élnek! Jaj, nekünk, ha úgy gondolkozunk, hogy nem érdemes mindent az Úr Jézus Krisztusra pazarolni! Mert ez jó, és minden más eltörpül ennek az értéke mellett. Hogyan gondolkozunk, és hogyan élünk? Amikor a sötétséget világosságnak mondják Aztán egy néhány példában hadd térjek ki arra, hogy jaj azoknak, akik a sötétséget világossággá teszik, és fordítva: a világosságot sötétséggé. Vagyis, azt állítják a sötétségről, tehát bűnös dolgokról, rosszról (mert az mindig sötétségben szokott megtörténni), hogy az világosság, hogy az jó dolog. János levelében azt olvassuk: „…hogy az Isten világosság, és nincsen ő benne semmi sötétség” (1Jn 1,5). Az ördögről pedig olyan Igéket olvashatunk, amiből az tűnik ki, hogy az ördög pedig sötétség. Nem mondja az Ige, hogy benne nincs semmi világosság, hanem azt mondja, hogy olykor átváltoztatja magát a világosság angyalává, hogy annál több rombolást tudjon végezni. De hogy az ördög sötétség, az biztos. Kolossé 1,13-ban olvassuk, hogy kiszabadított bennünket az Úr a sötétség hatalmából, és átvitt szeretett Fiának az országába. Efézus 6,12-ben pedig szó van az élet sötétségének világbíróiról, fejedelmeiről, amelyek a levegőbeli hatalmasságban, a levegőben vannak. És éppen azért, mert a Sátán, aki a sötétség birodalmának a feje, át tudja magát változtatni a világosság angyalává, becsapja az embereket is, és az emberek is sokszor rámondják a sötétségre, hogy az világosság. Mindenki tanulta az iskolában, vagy idősebbek hallottak legalábbis arról, hogy volt egy bizonyos kor a nagy francia forradalom előtt és után, amire azt mondják, hogy ez a felvilágosodásnak a kora. Onnantól fogva vannak felvilágosult emberek. A felvilágosult ember olyan ember, a világi megítélés szerint, aki már nem hisz Istenben, leveti magáról Istennek a láncait (ahogy Jeremiás próféta könyvében olvastuk), aki maga veszi kezébe a saját sorsának az irányítását, és nem bízza már rá magát Istenre, mert hát nincs is Isten. De jaj lett az embernek onnantól kezdve, mikor úgynevezett felvilágosodott lett! A francia forradalom után forradalmak sora indult el egész Európában, ebben a jegyben: majd mi, a dicső eszű ember. A következő versben éppen erről van szó, hogy jaj azoknak, akik bölcseknek gondolják magukat. Majd mi elirányítjuk az életünket, és megteremtjük itt, ezen a földön a paradicsomot. Elindult ez, jót vártak, de erkölcsileg egyre gonoszabb, és egyre sötétebb lett ez a világ, és kimutatható, hogy onnantól kezdve fokozottabb mértékben lett ilyen. Mi más is lehetne, amikor azt tűzik ki célul, hogy hagyjuk ott Istent, Aki a világosság, aki a fény? Magyarországon a hatvanas években volt egy folyóirat, aminek az volt a neve, hogy
Világosság. Az idősebbek bizonyára emlékeznek rá, hogy ez a folyóirat az ateizmust, a hitetlenséget és az istentelenséget propagálta, vagyis a sötétséget. A sötétséget terjesztette, és az volt a neve, hogy Világosság. Jaj azoknak, akik a sötétséget világosságnak mondják! És jaj azoknak, akik a sötétséget világosságként fogadják el! A világ világossága vagyunk… van-e bennünk sötétség? Most megint jöjjünk magunkhoz közelebb, olyan kérdésekhez, ami bennünket, hívő embereket érint ezzel kapcsolatban. Lukács evangéliumából olvasok fel egy Igét: „Senki pedig, ha gyertyát gyújt, nem teszi rejtekbe, sem a véka alá, hanem a gyertyatartóba, hogy a kik bemennek, lássák a világosságot. A testnek lámpása a szem: ha azért a te szemed őszinte, a te egész tested is világos lesz; ha pedig a te szemed gonosz, a te tested is sötét. Meglásd azért, hogy a világosság, mely te benned van, sötétség ne legyen. Annakokáért ha a te egész tested világos, és semmi részében sincs homályosság, olyan világos lesz egészen, mint mikor a lámpás megvilágosít téged az ő világosságával” (Lk 11,33-36). Mély dolgok vannak itt. Azt mondta az Úr Jézus egy helyen, nemcsak Ő a világ világossága, hanem ti vagytok, ti, hívő emberek, a világ világossága. Az Efézusi levélben azt olvassuk, ezt fel is olvasom szó szerint: „Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai úgy járjatok. (Mert a világosságnak gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van.) Meggondolván, mi legyen kedves az Úrnak. És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat. Mert a melyeket azok titokban cselekesznek, éktelen dolog csak mondani is. Mindezek pedig megfeddetvén, a világosság által napvilágra jőnek; mert minden, a mi napvilágra jő, világosság” (Ef 5,8-11). Hadd mondjak egy néhány gondolatot ehhez az Igéhez. Isten gyújtott világosságot a hívő embernek a szívében, és azt akarja, hogy ez a világosság teljesen átjárjon bennünket. A Lukács evangéliumából elolvasom még egyszer olvasom a 36. verset: Ha a te egész tested világos, és semmi részében sincs homályosság, olyan világos lesz egészen, mint mikor a lámpás megvilágosít téged az ő világosságával. Ne legyen az életünkben semmi rész, amit elzárnánk Krisztus elől, amit homályban tartanánk! Jaj, ezt még megtartom magamnak, ezt nem engedem át, ezt fel sem fedem? Mert akkor ez egy sötét hely. Azt mondja itt az Úr Jézus: ha gyertyát gyújt valaki, nem teszi rejtekbe vagy véka alá, hanem a gyertyatartóba. Isten azért gyújtott világosságot a szívünkben, hogy utána kiáradjon belőlünk a világosság. De ha tudatosan van valami sötét zuga az életünknek, akkor már nem őszinte a szemünk. Úgy olvastuk itt: a test lámpása a szem. Ha a te szemed őszinte, az egész tested is világos lesz. Akkor biztosan lesz képmutatás bennünk, mert nem akarjuk felfedni azt a sötét részt. És az a veszély áll fenn, hogy egyszer csak egyre több lesz a sötétség. Már nem világítunk úgy, vagy már egyáltalán nem is világítunk. Mert úgy olvastuk itt az Efézusi levélben, hogy mint világosság fiai, úgy járjatok. A világosságnak gyümölcse pedig minden jóságban, igazságban, és valóságban van, meggondolván, hogy mi legyen kedves az Úrnak, és ne legyen közösségtek a sötétség gyümölcstelen cselekedeteivel. Amikor nem őszinte a szemünk, akkor nem teljes a világosság, akkor minek is van a hívő ember? Mi lett a képmutató keresztyénségből? Látjuk, nem jó semmire. Káros. És azért mondja itt az Úr Jézus nekünk, hogy meglásd, hogy a világosság, amely benned van, sötétség ne legyen. Jaj nekünk, ha a világosság sötétséggé válik.! Jaj Isten népének, ha nem világosság, hanem valamit már a sötétségből is áraszt! Képmutatást például. Nem jó, hanem gonosz cselekedeteket. De jaj ennek a világnak is, amikor már nem lesznek közte világítók! Akkor jaj, akkor már jön az antikrisztusi kor! De amíg itt vagyunk, felelősek vagyunk, nehogy a világosság bennünk, az engedetlenségünk miatt, a képmutatásunk miatt, vagy mert valamit eltitkolunk, vagy mert valami sötétséghez közünk van, a világosság sötétséggé váljon. A jajt, az ítéletet magunkban aratjuk, nekünk lesz a legrosszabb. De a világnak is jaj, és a világnak is rossz, amikor már nincsenek világítók. Jaj nekem, ha nem töltöm be, amire hívott az Úr! Mit
tesz akkor az Úr? Összetör. Mint, ahogy összetörték a cserépedényt Gedeonék, hogy a világosság kiáradjon. Ez fájdalommal jár, de mert az Úréi vagyunk, hatalma van felettünk azt tenni, amit akar, és biztos, hogy össze is fog törni. Mert nem azért gyújtott világosságot, hogy elfedje a vékával, vagy az ágy alá tegyék. A halál keserűsége Szeretnék példákat mondani a keserűre és az édesre is. Sámuel 1. könyvében olvasunk arról, amikor az Amálekiták királyát, Agágot nem ölte meg Saul, de Sámuel próféta maga elé hozatta: „Sámuel pedig monda: Hozzátok ide előmbe Agágot, Amálek királyát. És elméne Agág kényesen ő hozzá, és monda Agág: Bizonyára eltávozék a halál keserűsége” (1Sám 15,32). A halál keserű. Isten úgy beszél a halálról, mint ellenségről. „Mint utolsó ellenség, töröltetik el a halál.” A gonosz, aki emberölő volt kezdettől fogva, azt akarja, hogy az ember meghaljon, és éppen ezért a halál keserűségét igyekszik édesként feltüntetni. Nem is olyan keserű az, hanem édes. És úgy tünteti fel a halált, az elkeseredett szívű emberek előtt, hogy menekülj a halálba. Vége lesz minden gyötrelmednek, vége lesz minden problémádnak, vége lesz minden nehézségnek, belemerülsz az édes semmibe, és minden megoldódik. Jaj neki, aki a keserűt édesnek tünteti fel! De most azt figyelhetjük meg, hogy általában is az emberek előtt egyre jobban gonoszodik ez a világ, egyre inkább a halált nem ellenségnek, nem keserűnek tüntetik fel, hanem hovatovább mint barátnak, mint édes valaminek. Ezt is én csak a munkatársaimtól, meg a hitetlen emberektől tudom, mert én nem nézek tévét, nincs tévénk sem, hogy a TV-ben pusztít a halál, és először a halált csak olyan közönségesnek tüntették fel. Aztán már a játékfilmekben is olyannak tüntetik fel a halált, mint ami semmi, ami nagyon egyszerű dolog, átmegy rajta az ember, sőt, olyan, mint valami kívánatos dolog. Már voltak is kicsiny gyermekek, akik öngyilkosok lettek, mert hát csak olyan játéknak fogták fel. Hát akkor most meghalunk, átmegyünk ebből az életből valahova máshová. Gonosz dolog. Jaj azoknak, akik a keserűt édesnek tüntetik fel! Nem tudunk jól ítélni Most hadd olvassak el egy másik Igét, szintén a halállal kapcsolatosan. „Ettől fogva kezdé Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni. És Péter előfogván őt, kezdé feddeni, mondván: Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled. Ő pedig megfordúlván, monda Péternek: Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra. Ekkor monda Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” (Mt 16,21-26). Péter, aki hallja, hogy az Úr Jézus arról beszél, hogy sokat szenved, és azután meghal, így gondolkozik, ahogy az előbb elmondtam. A halál keserű. Nem szenvedhet az Isten Fia. Isten mentsen meg ettől téged, Uram. Ilyen mindenkivel megeshet, de Veled nem eshet meg. És azt mondja az Úr Jézus, hogy Péter, most az ördög szólt. Távozz tőlem! Hát hogyan, és miért? Látjuk, hogy nem tudjuk megítélni? Nem elvek vannak a Szentírásban. Nem úgy, hogy megtanultam egy elvet, hogy a halál keserű például, és akkor minden halál rossz. Nem, azt mondja az Úr Jézus, Istennek más a gondolata. Az Ő haláláról más Istennek a gondolata. Kétségkívül az a halál is keserű volt, pláne úgy, hogy az egész világ bűnét hordozta, úgy, hogy Isten elhagyta, de ez volt az Isten gondolata. És mivel Isten gondolata, ezért jó. Még a halál is jó, ha az Isten gondolata, ha nem az ördög gondolata. És meg is halt az Úr, és milyen jót hozott ki belőle Isten! Hogy mi ne menjünk a halálba, hogy egy embernek se
kelljen meghalnia, elkárhoznia, mert Ő engesztelő áldozat az egész világ bűnéért. És az Úr Jézus a mi halálunkról is mond valamit. Még egyszer elolvasom: „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt. Aki pedig elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt.” Majdnem ott vagyunk, mikor az asszony ráöntötte a drága kenetet. Ha énérettem veszni hagyod az életedet, most mindegy, hogy úgy, hogy a mindennapokban nekem élsz, és nem világi előmenetelért, karrierért, gazdagságért, hírnévért, és egyébért. Ha felveszed a keresztet énérettem, és megtagadod a magad kívánságait, akármilyen szépnek, jónak tűnik, az előttem jó. Lehet, hogy az emberek azt mondják, hogy mindent elvesztettél, de előttem jó. Sőt, ha a földi, testi életedet elveszik, mártírhalált halsz, jó. Az Úr előtt drága az Ő kegyeseinek halála. De az ördög ezt úgy szeretné beállítani, hogy ne így adjuk halálba a mi életünket, ahogy elmondtam, hanem a testi életünket vessük el. Nem! Inkább így adjuk halálba: Legyen meg, Uram, a Te akaratod, akkor is, ha fáj, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha nem úgy lesz, ahogy én gondolom. Legyen úgy, ahogy Te gondolod, mert ez jó, kedves Te előtted! A fenyítés: keserű vagy édes? Még egy Igét olvasok a keserűségről: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak” (Zsid 12,11). A keserves, az a keserű. Valami nem látszik örvendetesnek, nem látszik édesnek, hanem keserűnek, keservesnek, és ilyen Isten fenyítése: keservesnek látszik, de csak látszik! A valóság nem az. A valóság az, hogy édes, örvendetes. Azért édes és örvendetes, mert: „Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa? Ha pedig fenyítés nélkűl valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak” (Zsid 12,7-8). Isten a szentségében részesít. Jaj nekünk, ha megvetjük, és azt mondjuk rá, hogy nem kell, mert rossz. Ezért is mondja: elfeledkeztetek-é az intésről, amely nektek, mint fiaknak szól? Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, se meg ne lankadj, ha Ő dorgál téged (Zsid 12,5). Ha fenyít az Úr, fogadjuk el, mert jó, mert édes, mert Tőle való. Tudunk-e különbséget tenni? Azzal fejezném be, hogy Isten nem akarja, hogy nekünk jaj legyen. És ha mint nem hívő embereknek, vagy ha mint engedetlen hívőknek mégis jaj következik, akkor ez bizony olyan, mint a fenyítés. Még ezt is a javunkra akarja az Úr fordítani. De a hívő emberek, ha engedelmességben járnak és élnek, akkor megvan az a kiváltságuk, hogy ők meg tudják különböztetni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Mégpedig azért tudják megkülönböztetni, mert bennük Istennek, Krisztusnak az értelme van, ahogy olvassuk az 1Korinthus 2,16-ban, hogy „Bennünk pedig Krisztus értelme van”. És azt olvassuk a Filippi levélben: „És azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobbanjobban bővölködjék ismeretben és minden értelmességben; Hogy megítélhessétek, hogy mi a rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkűl valók a Krisztusnak napjára” (Fil 1,910). Isten gyermekeiben benne van ez a bölcsesség, Krisztus bölcsessége, hogy úgy gondolkozik, mint ahogy Krisztus, mert benne van az Ő Szelleme. Nem felületesen ítél, hanem úgy, mint az Úr. Nem mondja a sötétségre, hogy világosság, és nem mondja a világosságra, hogy sötétség. Nem mondja a rosszra, hogy jó, és a jóra, hogy rossz. És nem mondja a keserűre, hogy édes, és az édesre, hogy keserű. Azt mondja Pál: imádkozom, hogy megítélhessétek, mi a rossz, és mi a jó. Hogy tiszták legyetek, és botlás nélkül valók a Krisztus napjára. És a Zsidókhoz írt levélben pedig azt mondja az Ige: „Mert mindaz, a ki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédiben, mivelhogy kiskorú; Az érett korúaknak pedig kemény eledel való, mint a kiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre” (Zsid 5,13-14). Ide akar az Úr elvezetni, hogy gyakorlottak legyenek az érzékeink. Ne a régi reflexek, ne a világnak a
hozzáállása és értékítélete, hanem a Krisztus ítélete legyen bennünk, és gyakorlottak legyenek az érzékeink. Befejezés Egy zsoltárrésszel szeretném még befejezni. A 119. zsoltárból olvasok fel néhány verset: „Jót cselekedtél a te szolgáddal, Uram, a te igéd szerint” (65. vers). Bölcs és alázatos az az ember, aki el tudja ezt mondani, bármit is tesz az Úr: Uram, jót cselekedtél velem. Hiszen a legnagyobb jót megmutattad, amikor Krisztus értem meghalt, és szerettél engem, és megmentettél, azóta is mindig a jót cselekedted velem Uram. „Jó vagy te és jól tevő: taníts meg engem a te rendeléseidre” (68. vers). Jó vagy Uram, jótevő vagy. „Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet” (71. vers). Ki szereti azt, hogyha megalázzák? Ki szereti? Akiben Krisztus értelme van, az ezt mondja: ez jó. Nem felháborodok, nem felrovom. Isten kezéből veszem, bárki által aláz meg, és azt mondom: jó nekem. Jó nekem Uram, hogy megaláztál, hogy megtanuljam a Te rendeléseidet. És „a te szádnak törvénye jobb nékem, mint sok ezer arany és ezüst” (72. vers). Kiben van ez az értelem, hogy: Uram, ha én megértem a Te Igédet, szádnak a törvényeit, ha beleláthatok a Te útjaidba, és a Te gondolataidba, többet ér nekem, jobb, mint sok ezer arany és ezüst! Az értelmesek így gondolkoznak. Ámen. Debrecen, 2003. február 23.
