1
Ezredeleji beszélgetés Halász Anna pszichológussal
A
GYEREK VÁLTOZOTT MEG AZ UTÓBBI ÉVSZÁZAD SORÁN, VAGY CSAK A GYEREKRŐL ALKOTOTT
FELFOGÁSUNK?
– Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a gyerek maga is változott, azt azonban bizton állíthatom, hogy a gyerekről alkotott felfogásunk alaposan átalakult az elmúlt száz évben. A pszichoanalízisnek Freud óta van egy nagyon határozott gyerekképe, mely azonban, Freud és az őt követők nyomán, elsősorban felnőttek terápiájából rekonstruált kép. A Freud-féle gyerek egy ösztöneinek kiszolgáltatott lény, aki a kultúra és a nevelés hatására lemond az ösztönvágyakról, és szép lassan, fokozatosan tudomásul veszi a realitást. Eközben különböző fantáziákban él, amelyek elsősorban a szexualitással kapcsolatosak, és amelyek helyét a későbbiekben szintén átveszi a reális tapasztalat. Az első nagy váltást a gyerekpszichoanalízis hozta. Kiderült, hogy ennek alapján a gyerekek nem egészen ugyanazok, mint akiket a felnőttek terápiája alapján rekonstruáltak. A következő lépést a második világháború után végzett gyerekmegfigyelések eredményei jelentették. Tulajdonképpen egy olyan szempont jelent meg, amely a freudi pszichoanalitikus felfogásban alig szerepelt, ez pedig a fejlődés. Normál körülmények között a gyerek fejlődik, útját progressziók és regressziók tarkítják. Ha azonban útközben megrázkódtatások érik, környezeti hatásokra túlterhelődik, akkor bekövetkezhet egy korábbi fázisra való visszacsúszás. Egyébként a regresszió normális élettani jelenség. Gondoljunk csak arra, ha például egy ötéves gyerek, aki már egészen jól eligazodik a felnőttek világában, hazaérkezve az ajtót zárva találja, és képtelen kinyitni, akkor elkezdi rugdosni, sírva fakad, bepisil, tehát visszacsúszik egy sokkal korábbi helyzetbe. A fejlődés folyamán a gyerek azonban a problémákat könnyen kinövi, átalakítja, adott esetben a gyerek megbetegedése sokkal szélesebb spektrumú, vagy sokkal szűkebb, mint amilyen a későbbi felnőtté. Tehát fölfedezték a gyerekben a minőségileg mást, így a közvetlen összefüggés a gyerekkori és a felnőttkori történések között már nem tűnt olyan szorosnak.
2
– MENNYIBEN HOZTAK ÚJ FELISMERÉSEKET AZ ÚJABB CSECSEMŐMEGFIGYELÉSEK? – A korábbi feltevések szerint a csecsemő fejlődésében van egy olyan normális fázis, amikor a gyerek az anyjával teljesen összeolvad, szinte egységet alkot, és a saját hallucinációi, elképzelései uralják a világképét. Ezt a bizonyos fázist megfeleltették a későbbi súlyos pszichopatológiai képnek, a pszichózisnak. A korábbi koncepcióban az ösztöneinek kiszolgáltatott gyerek egyfajta ingergát mögött él, s lassan és fokozatosan, a realitás hatására fordul a külvilág felé. A modern kutatások bizonysága szerint legalábbis valószínű, hogy ez nem így van: a gyerek születésétől fogva a külvilágra figyel. Nem igaz, hogy csak egy vágyainak élő ösztöncsomóként jövünk a világra. Kezdettől fogva, velünk születetten létezik egy ingeréhség, kíváncsiság, a realitás egyfajta pásztázása, és nincs olyan időszak, amikor a csecsemő teljesen összeolvadna a mamájával. Ergo nem valószínű, hogy egy későbbi megbetegedés megfeleltethető lenne egy korábbi normál fejlődési szakasznak, vagyis a későbbi megbetegedés vélhetőleg már korábban is valamilyen patológiás folyamattal, és nem egy normál élettani jelenséggel. hozható összefüggésbe. –A
GYERMEKLÉLEKTANI IRODALOM EGYIK SAJÁTOS FOGALMA AZ ELÉG JÓ ANYA.
MIHEZ
KÉPEST
„ELÉG JÓ” EGY ANYA? – A pszichoanalízis fejlődése folyamán a megbetegedést, és egyáltalán a lelki mozgásokat eleinte egy úgynevezett egyszemélyes pszichológiában vizsgálta, melyből azonban már Freud idején kezdett kibontakozni egy kétszemélyes szemlélet. A gyerek és a szülő, a gyerek és az anya kapcsolata egyre fontosabb szerephez jutott, a gyerek minden megnyilvánulását annak függvényében nézték, hogy mi módon reagál rá valami a külvilágból. Ebben a koncepcióban a gyerek egyik alaptörekvése, nem a közvetlen örömszerzés, hanem az, hogy környezete személyeivel érzelemteli kapcsolatot alakítson ki, amit a pszichoanalízis a tárgykapcsolatelmélet koncepciója alatt tárgyal. Eszerint az egész személyiség voltaképp a tárgyakkal való élmények lenyomatából épül föl. Ehhez tartozó fogalom az úgynevezett elég jó anya. A kifejezés Winnicott angol gyerekanalitikustól származik, aki úgy tapasztalta, hogy a gyerek egészséges fejlődéséhez olyan anyára van szükség, aki kezdetben maximálisan fölismeri az ő igényeit, majd egy idő után képes a relatív frusztrálásra is annak érdekében, hogy a gyerek maga is teret kapjon saját igényei fölismeréséhez. Tehát az elég jó anya nem az, aki mágikusan, minden pillanatban, minden igényét kielégíti a gyereknek, benne hagyva őt egy olyan világban, ahol végül is mindig minden vágya teljesül, hanem az olyan anya, aki
3 nemcsak ennek a mágikus igénynek enged, hanem a gyermek azon én-igényének is, hogy függetlenedhessen, hogy maga lehessen, hogy képes legyen élvezni relatív autonómiáját is. Videós kísérletek során különböző módszerekkel vizsgálták, hogyan érti meg az anya a gyerek jelzéseit, és érti-e egyáltalán. Amikor egy asszony gyereket vár, rendkívül erősen működik a fantáziája, milyen is lesz ez a baba. Gyakorlatilag más támpontja nincs is, mint a saját elképzelései, amelyek a saját életéből valamilyen formában lepárlódnak. Amikor tehát egy gyerek megszületik, akkor a mama lelkében van egy képzelt baba, a karjában meg egy reális baba. A kettő kezdetben alig van köszönő viszonyban. A gyermek megpróbálja tudtul adni: ez én vagyok, az meg a te elképzelésed. Az egymásra hangolódás ilyen módon a legelső pillanatoktól kezdve elindul. A baba oldaláról is van egy közelítés, meg az anya oldaláról is, aki elfogadja, hogy ez egy reális gyerek, és egy kicsit más, mint aki az ő lelkében él. Ezt segítik elő azok a mozzanatok, amikor az anya érteni kezdi a gyerek nyelvét. Tehát az anya egyfelől értelmezi a gyerek jelzéseit, másfelől elkezdi érteni is, megtanulja, hogy amikor a gyerek ezt vagy azt csinálja, az azt jelenti, hogy éhes vagy szomjas. Mindez a kölcsönös egymásra hangolódás folyamatában jön létre, amelyben vannak velünk született és tapasztalati elemek. Megfigyelték, hogy ha például a gyerek feszült, s valamilyen feszültséghangot is ad, mert mondjuk elgurult a játéka, az anya óhatatlanul visszaadja valamilyen szintjét ennek a feszültségnek. Funkciója azonban nem áll meg itt, ugyanis a ráhangolódás mentén befolyásolni is tudja a gyereket. Ha úgy látja, hogy a feszültség túl erős, akkor ezt lefelé modulálja, nem húzza föl nagyon a szemöldökét, hanem lefelé fordítja a fejét. Ezek egészen parányi rezdülések, millió ilyen történik akár néhány percen belül. – ÉS
MI TÖRTÉNIK AZ OLYAN KAPCSOLATOKBAN, AMELYEKBEN AZ ANYAI HANGOLÓDÁS
FÉLRECSÚSZIK?
– Konkrét példát mondok. Csecsemőkonzultáción egy anya arról panaszkodik, hogy a gyerek mostanában igen mérges rá, neheztel, mivel az utóbbi időben nagyon elfoglalt. Míg ezt meséli, a baba egy golyóval játszik. Látom, hogy egyre nehezebben boldogul vele, egyre dühösebb, nem érti, hogy a golyó miért gurul el, és minél jobban csapkodja, az annál erősebben mozog. Ezt azonban az anya, teljesen elmerülve a saját problémájában, nem veszi észre, s amikor egy idő után visszafordul, lát egy mérges babát. Látja, panaszkodik, ilyen mérges rám, és ez reggel óta így megy. Tehát az anya saját érzései, bűntudata, szorongása félreértéseket eredményezhet.
4
– MILYEN EMBERRÉ VÁLIK EGY ILYEN ANYA MELLETT FELNÖVŐ GYEREK? – Ha valaki sorozatban érti félre a gyereket, akkor a végeredmény az lesz, hogy a gyerek meg nem értett állapotba kerül, és a saját érzéseit nem tudja sajátjaiként fölismerni. Ez már melegágya a patológiának. A csecsemő ugyanis a saját érzéseit önmagában nem tudja felismerni, ehhez segítségre van szüksége, az anya tükröző funkciójára. Tulajdonképpen az anya nevezi meg az ő érzéseit. A gyerek fejlődésében az anya megerősítő szerepe döntő. A gyerek állandóan az anyjára függeszti a szemét, vizsgálja annak elmeállapotát, figyeli, hogy mi zajlik benne. Ez a vizsgálódás kölcsönös, természetesen az anya is ugyanígy vizsgálja, hogy mi lehet az ő kisbabájában. Ám mi van akkor, ha az anya ezt nem jól értelmezi? De nemcsak a meg nem értésre gondolok, hanem arra is, hogy mi van akkor, ha az anya kifejezetten nem jó, nem szereti, nem várta, nem akarta a gyereket, vagy eleve él benne valami olyan elképzelés, amit az nem valósít meg. Tehát tele van ellenérzéssel, akár tudatos, akár nem tudatos elutasítással. Ebben az esetben a gyerek említett kíváncsiságát nem fogja kielégíteni. A gyerek, miközben az anyját fürkészi, olyat talál benne, ami számára veszélyes. Indulatot, elutasítást, nem megerősítést. Ezek számára fájdalmas érzéseket okoznak, és egy idő után kénytelen lesz elfordulni az anya tudatállapotának a megismerésétől, mivel a visszajelzésekkel nem tud mit kezdeni. – MI TÖRTÉNIK AKKOR,
HA A GYERMEK TELJESEN ELFORDUL AZ ANYJÁTÓL?
– Ekkor önmagáról sem tud képet alkotni, hiszen azt, hogy ő milyen, az anyán keresztül építi fel. Az pedig, hogy a gyerek a saját belső állapotairól milyen képet alkot, az anya visszatükröző funkciójától függ. Ha ezt a visszatükrözést a gyerek nem tudja felhasználni a saját állapotainak azonosítására, önmaga megismerésére sem lesz képes, hamis képe lesz magáról. Ez pedig olyan, nem is túl ritka pszichopatológiai állapotot hoz létre, amely az egész személyiségét érinteni fogja. Egyfelől nem bízik a másikban, hiszen van egy negatív tapasztalata, másfelől azonban nem képes a saját állapotát önmaga felismerni, örökké valaki mástól fog függni. Nagyon furcsa önállótlanság jön így létre, mert egyrészt nem képes valaki más nélkül élni, örökké kapcsolatok után lohol, másrészt viszont a kapcsolatai nem tartósak, bomlékonyak, nem tud igazi barátságokat kötni, a barátságokban nem tud biztonsággal megkapaszkodni. Ezzel párhuzamosan a saját belső képei sem adnak biztonságot. A másik visszajelzését örökké félreérti, nem tudja sem azonosítani, sem megkülönböztetni a jó- és rosszindulatot. Az ilyen konstellációt hívják borderline, határeseti kórképnek.
5 – MIT TUD TENNI ILYEN ESETEKBEN EGY PSZICHOLÓGUS? – A pszichológus munkájával szemben táplált vágytermészetű illúzió miatt fontos hangsúlyozni, hogy a segítségnek nagyon komoly korlátai vannak. A szülő szeretné a saját szerepét kicsinyíteni, nem akar erős bűntudatot érezni, teljes joggal nem akar arra gondolni, hogy mindez az ő hibája, az ő nevelésének a következménye. Amikor tehát a gyereket elhozza kvázi a javítóba, ezzel kicsit leválasztja magáról a problémát. Van ő, meg van a gyerek, és a gyereket fogja a pszichológus kezelni. A pszichológusnál persze szembesül azzal, hogy a gyerek problémája elválaszthatatlan az övétől, hogy a gondok gyökere nagyrészt a kettejükhármójuk kapcsolatában keresendő. Mindamellett magam sem gondolom, hogy egy gyerek problémája kizárólag a szülővel való kapcsolatának egyenes következménye, hogy a szülő teljhatalmú, és ezáltal mindent csak ő ronthatott el. Végül is a bűntudat, amellyel a szülő érkezik, önmagában olyan tény, amivel megpróbálunk dolgozni, aminek a csökkentésével megnyerhetjük segítőnek, mert csak együtt tudunk a gyerek problémáján segíteni. A változtatásnak azonban nagyon komoly korlátai vannak, s a korlátot sok esetben maga a probléma jelenti. – A
PSZICHOLÓGIAI VIZSGÁLATOKBAN A NYELVNEK DÖNTŐ SZEREPE VAN.
A
KORAI GYEREKKORI
TAPASZTALATOK VISZONT NYELV ELŐTTI ÁLLAPOTBAN ÉRNEK BENNÜNKET.
FELTÁRHATÓK-E
EGYÁLTALÁN EZEK A KORAI EMLÉKEK?
– A pszichoanalízis egyik felfogása szerint minden jelen megbetegedés valamilyen formában visszavezethető múltbeli eseményekre. A jelenkori patológia előfutára mindig valamilyen múltbeli tragikus vagy nehezen megemészthető esemény, illetve eseménysor. A csecsemőkutatásban számos olyan tény bukkant elő, ami ezt némileg megkérdőjelezte. A legkorábbi élményeink még nagyon érzetszintűek, mozgásosak, izomban kódoltak, és ezek emlékei verbálisan nem megközelíthetőek. Amikor a nyelv belép a gyerek életébe, akkor újfajta alkalmazkodás jön létre, megjelenik a nyelvi emlékezet. Ebből következően megformálódik egy nyelvben kódolt történet. Tehát van egy emlékünk arról, hogy mi történt, ez az emlék azonban nem feleltethető meg egy az egyben a múltbeli eseménynek, hanem annak az elmesélt, fejünkben élő változata, egy képekből, nyelvből összerakott változat. Valahányszor újra felidézzük, az adott pillanatnyi érzéseink is valamilyen formában befolyásolják az emlékezés mikéntjét. Mondhatni egész emlékezetünk egy folyamatosan torzuló valami. Ma egészen másképp emlékezem arra, hogy mi történt öt-hatéves koromban, mint mondjuk tízévesen. Sőt, ezek az emlékek bizonyos kimerevített képekben, mint egy üveggömbbe zártan rögzülnek. De hogy valójában mi történt, arra már alig emlékszem. Viszont van róla egy történetem.
Így aztán érthető, hogy kételyek kezdtek felmerülni;
6 valóban az eredeti gyerekkorra emlékszünk-e? Egy idő után az az elképzelés alakult ki, hogy amit felnőttként a gyerekkorunkban történtekről elgondolunk, az konstrukció, újfajta történet, mely az ember újabb és újabb tapasztalatai hatására folytonosan átalakul. Sőt a legmodernebb kutatások szerint az, hogy éppen milyen gyerekkort konstruálunk a pszichoanalitikus díványon, erősen függ attól a kontextustól, amelyben ez éppen zajlik, azaz a terapeutától. Tehát az élményeinket két- vagy többszemélyes helyzetekben éljük meg, és ezek az élmények az újabb és újabb kapcsolatok hatására módosulnak. Freud koncepciója szerint alapvetően az gyógyít, ha a tudattalanba száműzött impulzusoknak egy része tudatosul, vagyis az én kontrollja alá kerül. A tudatosítás eszköze az értelmezés. Ezzel tulajdonképpen sok belső konfliktus kezelését a kezünkbe vettük , ami a későbbiekben azzal egészült ki, hogy ennek vivőanyaga a kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy az a bizonyos értelmezés, ami a terapeuta részéről elhangzik, egy kétszemélyes kapcsolatban történik. Ráadásul ebben a kétszemélyes kapcsolatban nagyon sok minden nemcsak verbálisan, hanem egyéb kommunikációs módon is realizálódik. Számtalan belső érzésünket átadjuk, áttesszük valamilyen módon a másikra. Ez az áttétel az egyik alapja annak, hogy a terapeuta egyáltalán gyógyítani és korrigálni tud. A korrekció a gyerekterápiában is részben az értelmezés. Megpróbáljuk a gyerek kontrollját szélesíteni saját magával, saját magán. Ez a kontrollszélesítés nem feltétlenül jár magyarázattal, inkább a játékban, rajzban, tehát az ő kifejezőeszközein keresztül zajlik, de mindenképpen egyfajta élménykorrekció – MENNYIBEN VAN HATÁSSAL A PSZICHOLÓGIA A SZÜLŐ–GYEREK KAPCSOLATRA? – Ma egy kicsit másképp tekintünk a korai gyerekfejlődésre, s ennek komoly hatása van a gyereknevelésre. A pszichológiának igen nagy szerepe van abban, hogy lett gyes, hogy a mamák otthon maradhatnak, hogy fölismerték a gyerekkel való együttlét alapvető fontosságát, hogy a kórházakban manapság a mama befeküdhet a gyerek mellé. Van azonban olyan változás is, ami nem pozitív. A gyerek személyiségének tisztelete lassan átcsap a gyerek gyengeségének és kiszolgáltatottságának, törékenységének tagadásába. Nevezetesen, hogy gyakran már nem is vagyunk tekintettel rá. Nagyon sokáig a gyereket kicsinyített felnőttnek tekintették. Nagyjából a századfordulón fedezték föl, hogy a gyerek minőségileg más. Védendő, kiszolgáltatott valaki, aki fokozatosan válik képessé arra, hogy önmagáról gondoskodni tudjon, és önmagát megvédje. E felfedezés nyomán kialakult egy úgynevezett védett gyerekvilág. Ez az utóbbi évtizedekben, talán már a hatvanas évek végétől kezd megint kinyílni, határai kezdenek felolvadni. Ennek persze rengeteg más oka is van, komoly szerepet játszanak benne a médiumok, a televízió, a rádiók, az újságok. Korábban számtalan olyan
7 tény, esemény nem jutott el a gyerekhez a felnőttek világából, amelyről úgy ítéltek, hogy megterheli őt. Ma szűretlenül éri el a nyers brutalitás, agresszió, szexualitás, lassan már a mesékben is. Fontos tudni, hogy a gyermek az agresszióját még igen nehezen tudja kezelni, igen gyakran öntik el agresszív impulzusok. Végül is úgy próbál az agresszív indulataitól szabadulni, hogy egy részüket nem saját magában azonosítja. Nem azt mondja, hogy én haragszom az anyukámra, én haragszom a tanító nénire, hanem hogy ők haragszanak énrám. Tehát a gyerek úgy próbál a saját rosszindulatától szabadulni, hogy azt mondja, őt bántják. Ez olyan jellegzetes és tipikus hárítás, amely sokszor felnőttkorig elkíséri az embert. Ez a fajta primitív hárítás azonban némi idővel átalakulhat. Fejlődése folyamán egyre több olyan élményben van része, amely beláttatja vele, hogy bár valóban számtalan agresszió, bántás éri, rengeteg indulat saját magából ered, ő haragszik, ő irigy, ő kívánja meg a másik gyerek játékát, tehát benne is vannak ilyen impulzusok. Úgy tűnik, hogy ha ezek az impulzusok túl gyakoriak, túl erősek, akkor a primitív hárítás valószínűleg fönnmarad. Ha a környezet erősen brutalizáló, előbb-utóbb a gyerek is egyre brutálisabb lesz. Úgy szoktuk mondani, azonosul az agresszorral. És már az összes indulatát csak olyannak tudja látni, mint ami kívülről jövő támadás következtében jött létre. – AZ
UTÓBBI ÉVTIZEDEK CIVILIZATORIKUS VÁLTOZÁSAI, AZ ÚJ MÉDIUMOK HOGYAN HATOTTAK A
GYEREKEK SZEMÉLYISÉGÉNEK KIALAKULÁSÁRA?
– Nem tudom, hogy a világ lett-e agresszívabb, brutálisabb, vagy pedig az erről szóló információk száma szaporodott. De a gyerek szempontjából, azt hiszem, mindegy is. Tehát ha ő gyakrabban találkozik az agresszióval, ami nincs megszűrve felé, akkor elképzelhető, hogy egy adott ponton ez túlterheli, erősebben kell védekeznie ellene. Nagyon fontos, hogy a gyerek nemcsak a szorongását, hanem az agresszív impulzusait sem tudja maga szabályozni felnőtt segítsége nélkül. Úgyhogy nagyon is elgondolkozhatunk, hogyan juthatnak el olyan szélsőséges formákig a gyerekek egymással szembeni agressziói, mint amilyenekkel manapság találkozunk. A Bud Spencer-filmek még nagyon jópofák voltak, hiszen ott a verekedés érezhetően stilizált. Amikor a verekedés valódi, de túl sok, egy idő után a feszültség kioltódik, elmúlik, és akkor az a hamis illúzió támad a gyerekben, hogy ezek veszélytelen dolgok. Így olyan helyzetekbe sodródhat, amelyeknek a következményeit nem tudja fölmérni, mert azok látszólag súlytalanokká válnak. Így vagyunk egyébként az erotikus tartalmú reklámokkal is. Egy idő után azért kell fokozni ezeknek az erotikus tartalmát és súlyát, hogy újra ingerelhetőkké váljunk.
8
– AZ
EROTIKA, A SZEXUALITÁS KÜLÖNFÉLE FORMÁI MA MÁSKÉNT ÉRINTIK A GYEREKEKET, MINT
KORÁBBAN.
VÁLTOZOTT
A GYEREKKORI NEMISÉG MEGÍTÉLÉSE IS.
MILYEN
HATÁSSAL VAN EZ A
GYEREKEKRE?
– Freud úgy találta, hogy a gyerekekben megszületésüktől kezdve van erotikus késztetés, ez azonban nem azonos azzal a szexuális viselkedéssel, ami később, a hormonok beindulásakor kialakul. A tizenéveseknél tehát valóban óriási váltás történik, viszont létezik egy korábbi erotikus késztetés és érdeklődés. Ez a koncepció a századforduló táján azért volt rendkívül átütő, mert akkoriban a gyereket teljesen aszexuálisnak tartották. Mára már senki előtt nem kérdéses, hogy a kisgyereknek is van-e erotikus aktivitása, sőt sokszor inkább az vált ki csodálkozást, hogy ez nem azonos a felnőttek erotikus kíváncsiságával. Nem azonos, mert nem ugyanazok a biológiai alapjai. A gyerek erotikusan ugyan érdeklődik, de a szexuális aktivitása gyermeki aktivitás, mely részben fantáziákban jelentkezik. Hat-hétéves korig például valóban valamilyen fantáziában jelentkezik, de a szexualitás pontos jelentését igazából nem tudja. Sokáig azt tapasztaltuk, hogy a gyereknek van valami elképzelése arról, mi történik az ágyban két felnőtt ember, azaz apja és anyja között, ez azonban számára ijesztő, mivel félreérti, és ezért sokszor agressziónak tartja. Ma a gyerek a szexualitás tekintetében sem védett. Sokkal több szexuális impulzus éri, mint évtizedekkel korábban. Ez is egyfajta felszabadultság következménye, ami bizonyos határig nagyon pozitív volt, hiszen eltűnt egy csomó prüdéria. Igen ám, de itt is fennáll a veszély, hogy a gyereket több szexuális impulzus éri, mint amennyi számára feldolgozható, azaz fantáziába átvihető. Azon el lehet vitatkozni, hogy mikor és hogyan kapjon a gyerek erről pontos információkat, de az tény, hogy számára ez mindig valami furcsa, ismeretlen, hiszen ő maga nem rendelkezik a szexuális tapasztalattal. A felvilágosítás, amelynek fogalma is jelzi, hogy olyasmiről van szó, amit nem tud, kétélű fegyver. Adott esetben valamit tényleg megtud, másfelől viszont valami olyasmit tud meg, ami neki sok, aminek a tudása megterheli. Az információ szempontjából tehát nagyon kényes az egyensúly. A gyerekek szexuális információi számtalan csatornából erednek. Először is ott van maga a család, amelyik mind verbálisan, mind gesztusokban a korábbinál sokkal kevésbé kezeli tabuként ezt a témát. A gyerekek ma sokkal több ilyen információt kapnak, és ezeknek egy része számukra azért nem megterhelő, mert a szülők számára is természetes. A dolog akkor kezd túlterhelővé válni, ha a szülő maga kettős játékot űz, tehát egyfelől mutogatja magát, meztelenül rohangál föl-alá a gyerek előtt, adott esetben a szexuális játékok egy részét sem titkolja előtte, másfelől azonban úgy gondolja, hogy az ilyen és hasonló dolgok a gyerek
9 számára tilosak és titkosak. Ez a kettősség a gyerek számára megterhelő, mivel nem tudja, hogy neki valami tilos vagy szabad. Mivel ebben senki nem ad megfelelő támpontot, bűntudata lesz, rosszaságnak érzi, ha ilyen dolgok után kíváncsiskodik. A kettős játék minden területen tetten érhető. A reklámok például különböző vágyainkat és ösztöneinket próbálják felkorbácsolni annak érdekében, hogy mindenféle árut vásároljunk.
Ugyanakkor
létezik
egy
ösztönkorlátozó,
méghozzá
nagyon
erősen
ösztönkorlátozó elvárás is. Egyrészt ott a késztetés, hogy a szülők vegyenek minél több játékot, teljesítsék a gyerek minden vágyát, másrészt viszont a mindennapi viselkedésben inkább a visszafogottságot tartjuk elfogadottnak és kulturáltnak, tartózkodunk a nyílt agressziótól. Ez a kettősség mostanában, úgy tűnik, erősebb, mint a korábbi évtizedekben. Olyan ez, mintha újfajta hipokrízis alakult volna ki a freudi időszakhoz képest. Akkor az ösztönöket tartották szalonképtelennek, és mindent visszafogtak, most viszont ezek rendkívül szalonképesek, csak a viselkedésben nem szabad tükröződniük. – HOGYAN
NŐNEK FEL MA A GYEREKEK?
KÜLÖNBÖZIK-E
A MAI GYEREKEK SZOCIALIZÁCIÓJA A
SZÜLEIK NEMZEDÉKÉTŐL?
– A gyerekek világa, a védett gyerekvilág kezd megszűnni. Ezzel párhuzamosan azt tapasztaljuk, hogy a gyerekekkel szembeni visszaélések nemcsak ilyen szinten szaporodnak. Újra megjelenik a bántalmazás, ami pedig hosszú évtizedekre erősen háttérbe szorult. Emellett a gyerekek sérelmére elkövetett szexuális visszaélések száma is rendkívüli módon megnövekedett. Mintha a gyereket nem tekintenénk már annak a védendő valakinek, akinek korábban. És ez az a váltás, amellyel szembe kell nézniük a pszichológusoknak is. – VÁLTOZOTT-E A KÓRKÉPEK JELLEGE, A TRAUMÁK ÉS KÖVETKEZMÉNYEIK MEGÍTÉLÉSE? – Mintha az utóbbi időben elszaporodtak volna korábban talán ritkábban előforduló, a személyiségstruktúrát érintő patológiák. De mint jeleztem, ebben ludas lehet maga az elmélet is, amely ennek nagyobb figyelmet szentel. Miről is van szó? Ha valamilyen trauma éri a gyereket, akkor erre egész személyiségével reagál, akár annak teljes torzulásával. A traumák hatására énjének egy része sérül, olyan, mintha megmerevedne, fagyott állapotba kerülne, miközben a fejlődés természetszerűleg megy tovább. De mintha énjének csak egy része fejlődne, egy része lenne képes szemlélődni, alakulni, iskolába járni, tanulni, míg másik része gyerekesebb maradna, állandóan sóvárogva egyfajta vigasztalásért, szeretetért. Így előfordulhat, hogy egy gyerek, aki egész jó az iskolában, egyébként elviselhetetlen, magatartási problémái vannak, túl követelőző. A trauma tehát ilyen értelemben érintheti a
10 személyiség egészét, hiszen a mindennapi alkalmazkodásra a személyiség csak nagyon korlátozottan lesz képes. A terápiában az a cél, hogy a traumából megmaradt élménytöredékeket megpróbáljuk kapcsolatba hozni azokkal a fantáziákkal, amelyek a gyermeket foglalkoztatják. Ugyanis adott esetben egy esemény nem attól lesz traumatikus, hogy önmagában megrázkódtatást okoz. Egy vasúti szerencsétlenséget meg lehet úszni pszichés megbetegedés nélkül is. Ami igazán megbetegítő, az az eseménnyel kapcsolatos, általa mozgósított fantázia. Tehát a kettő, az esemény és az általa kiváltott fantázia együttese hoz létre betegséget, vagy olyan elváltozást, amit azután korrigálnunk kell. Minden bennünket érő élmény különféle képzeteket hoz magával. Tehát az eseményeket azonmód nekiállunk feldolgozni. A rossz élményeket kisebb dózisban ugyan, de megpróbáljuk átváltoztatni. Képzeletben újra és újra átéljük az eseményt, de nem feltétlenül pont ugyanúgy, ahogyan történt, hanem mindig kicsit módosítva. Ráadásul a fantázia az öröm irányába mozdul el. Megpróbálja újra visszaadni az örömnyereséget, amelyet épp a trauma hatására veszítettünk el, hiszen annak során az embert valamilyen veszteség éri. Elveszítjük valakinket, az egészséget, a biztonságérzetet. A fantázia tulajdonképpen ennek földolgozását indítja el valamilyen formában. De ha a fantáziaképek ijesztőek, akkor nem képesek betölteni ezt a funkciót, akkor újra és újra kötve tartják az egész traumát, és mint ijesztő képzetek, időről-időre ellepik a gyereket. Sokszor már rég el is felejtette, hogy milyen esemény hozta létre őket, sőt, gyakran látjuk, hogy az esemény tán nem is annyira nagy, mint amennyire ijesztő az ennek kapcsán létrejött képzetsor. – AZ ÚJ MÉDIUMOK, „A TECHNIKAI KÉPEK UNIVERZUMA” HOGYAN ÉRINTI A GYEREKEK VILÁGÁT, A KÉPZELETÜKET, A KAPCSOLATAIK ALAKULÁSÁT?
– A gondolkodásunkban fontos szerepet játszik, hogy mindannak, ami ér bennünket, megjelenik egy képi megfelelője. Nem közvetlenül raktározzuk el az élményeket, mint egy komputer vagy egy fényképezőgép, hanem azok valamilyen formában átszűrődnek a pszichénken. Az élményekhez fűződő szubjektív érzések, képek és gondolatok szövedékéből alakul ki valamiféle lenyomat, ráadásul mindezek integrálódnak a már korábban elraktározott élmények közé. Ilyen értelemben tehát egy állandó megkettőződés zajlik, a minket körülvevő világnak mindig meglesz a maga belső lenyomata. Ez a megkettőzés születésünktől fogva folyamatosan zajlik. A két – reális és reprezentált – világ közt persze állandó kölcsönös kapcsolat van. Sokáig makacsul tartotta, és talán még ma is tartja magát az az elképzelés, hogy mindaz, ami ezt a képi, fantáziavilágot szikkasztja, nem táplálja, az veszélyes a gyerek, illetve mindenki számára. Éppen ezért amikor a televízió eluralta a világot, amikor a videó
11 kiszorította az olvasást, a pszichológusok megkongatták a vészharangot, mondván, ezek elsorvasztják a belső fantáziát, mivel annak helyébe lépnek. Az olvasás rendkívüli módon megmozgatja a képzeleti világot, hiszen miközben olvasunk, aközben állandóan egy belső flm pereg, az olvasottak alapján létrehozunk egy önálló világot. Bennem is él az Egri csillagoknak egy belső kópiája, amit én találtam ki, s emlékszem, mikor megnéztem a filmet, megdöbbentem, mennyire különbözik a magamétól. Igen ám, de amikor egy gyerek ilyen tömegben találkozik képekkel, videóval, filmekkel, akkor kérdés, hogy mi történik ezzel a belső képrendszerrel. Ha ez kiszorul, és helyére a készen kapott kerül, akkor a gyermek világa a mai álláspont szerint valóban szegényedik. Ugyancsak problematikus és kérdéses, hogy azoknak a gyerekeknek, akik a számítógépet tekintik kapcsolatnak, valóban elszegényedik-e a kapcsolatrendszerük. Lehet, hogy éppen fordítva, a korábban vázolt okoknál fogva eleve félelmetesek számukra a kapcsolatok, és így nyilvánvalóan a számítógép biztonságot jelentő kapcsolatában fogják jobban érezni magukat. Ezek a gyerekek autisztikus jegyeket mutatnak, azt azonban nem tudnám biztonsággal állítani, hogy ennek okozója a számítógép. Lehet, hogy a gyerek belső tendenciái eleve ebbe az irányba mutatnak. Kétségtelen, hogy a számítógéppel való kapcsolat konzerválja ezt az állapotot. Viszont sokszor úgy látjuk, hogy az eltiltás magán a problémán nem fog változtatni. Azt a belső ürességet ugyanis, amit valami kialakított a gyerekben, nem tölti be a számára valamilyen formában vigaszt nyújtó dologtól való elvonás.
A BESZÉLGETÉST MONORY M. ANDRÁS ÉS TILLMANN J.A. KÉSZÍTETTE
