Eredeti cím: THE DA VINCI LEGACY Copyright Lewis Perdue, 1983, 2004 All rights reserved. Fordította: dr.sámi László Szerkesztette: Békési József

1

A könyvet eredetileg a Pinnacle Books adta ki 1983-ban Tor Books Tom Doherty Associations, LLC 175 Fifth Avenue New York, NY 10010 Első Tor kiadás: 2004. január Eredeti cím: THE DA VINCI LEGACY Copyright © Lewis Perdue, 1983, 2004 All rights reserved Fordította: dr.Sámi László Szerkesztette: Békési József Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni. A könyv a fantázia szülötte. A regényben szereplő minden személy és esemény a szerző képzeletének terméke vagy fiktív módon került ábrázolásra.

ISBN 963 425 079 3 Magyarországon kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a Kft. Ügyvezetője. Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

2

Apámnak, aki megajándékozott a szavak szeretetével, amelyből minden írásom ered…

3

A könyvnek körülbelül a fele igaz, ezért szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítették a kutatómunkámat. Különösen lekötelezettje vagyok dr. Carlo Pedrettinek (Kaliforniai és Bolognai Egyetemek), a világ egyik leghíresebb Leonardo-szakértőjének, és Lella Smithnek ( Armand Hammer Foundation), akik hozzáférést biztosítottak számomra a könyvben szereplő információk jó részéhez a dr. Armand Hammer, az Occidental Petroleum elnöke által megvásárolt Hammer-kódexel kapcsolatban. Dr. Rich Morrison és dr. Andrew Cassadenti (Kaliforniai Egyetem Orvostudományi Centrum) jelentős mértékben közreműködtek a toxikus hatóanyagokkal és ellenszereikkel kapcsolatos tanulmányaimban. Nagyon hálás vagyok sok más embernek is, akik segítették munkámat, ám szeretnének névtelenek maradni karrierjük és hírnevük védelme érdekében. Őszinte köszönettel tartozom továbbá feleségemben, Megannek, aki továbbra is elvisel engem, és a munkámat. (Mivel közben húsz év telt el azóta, hogy leírtam ezeket a sorokat a köny első, 1983-as kiadásakor, ez csak annál inkább így van.) Mint mondtam, ennek a könyvnek nagyjából a fele igaz. Az olvasóra vár, hogy eldöntse, melyik fele.

4

Első könyv

5

ELSŐ FEJEZET

Julius 2., vasárnap A gyilkolás boldoggá tette. Egyedül a gyilkolás előtti várakozás nyugtalanította. Most is feszült volt, ahogy a hűs kőfalak között várakozott, amik megóvták őt az odakint izzó forróságtól. Letörölte kézfejével az apró izzadságcseppeket, amelyek eme ember alkotta barlang hűvöse ellenére is kiültek arcára. Lopva körülnézett, ügyelve arra, hogy érdeklődést színleljen a mise iránt. Igen, gondolta, ez valóban egy barlang, amit emberek alkottak – Elba menti márványból, afrikai aranyból, és mindenféle pazarul tékozló anyagból, a világ minden tájáról. Gyűlölte a templomokat – minden templomot -, de különösen az olyanokat, mint ez itt, amelyek túlzóan hivalkodtak ezrek életének fáradságos munkájával. Templomok és barlangok. Mindegyik kőkorszaki hely volt idejétmúlt, kőkorszaki gondolkozás számára. – Seregek Ura – énekelte a gyülekezet egy szólamban -, dicsőséged betölti a mennyet és a földet. – Igyekezvén kerülni a feltűnést, darabos olasz akcentusával együtt mormolt a tömeggel. Végigfutott tekintete a körülötte lévő szentek, angyalok, szeráfok és kerubok aprólékosan kidolgozott festményein, amelyek a barlangszerűen kivájt falakat borították. És éles ellentétben a pompával, látta az embereket – a szegény és alsó középosztálybeli népséget, ahogy nyilvánvalóan kényelmetlenül feszengve, mereven ültek a szokatlan, csak a miséken hordott szertartásos ruháikban. A férfiakat, akik keze sokkal kérgesebb volt, hajukat szemmel láthatóan a feleségük vágta … A testes asszonyokat, akik terjedelmes tömegükben valahogyan mégis tiszteletet parancsoltak … És köztük elszórva a fészkelődő, nyughatatlan gyerkőcöket, akik szemlátomást szinte bárhol szívesebben lettek volna, mint a templomban. Ebből a köznapi, szürke tömegből úgy tűntek ki a turisták – úgy vélte, legtöbbjük amerikai lehet -, mint a felszántott földből a ragyogó ékkövek: jól öltözöttek, jól tápláltak, akárcsak ő. Noha a maga százkilencvenkét centiméterével magasabbnak számított a többieknél, ezzel együtt is jócskán lehetett amerikai turistának nézni. Ezt a végzetes hibát pedig ár jó páran elkövették. – Dicsőség a Mindenhatónak! – pillantott az imakönyvbe, fennhangon olvasva a sorokat. – Áldott, ki jó az Úr nevében! Előtte a padban egy kilencéves forma fiúcska forgolódott nyughatatlanul ide-oda. Szemlátomást unta a szertartást, és nem nyűgözte le a katedrális, a pisai dóm, a híres közeli ferde tornyával. – Hozsanna a magasságban! A gyülekezet elnémult, és a vörös selyem miseruhában – mivel július másodika volt, a Szent Vér ünnepe – díszelgő pap olaszul folytatta a misét. A férfi letörölte az ajka fölött gyöngyöző izzadságot, és idegesen beletúrt homokszőke hajába. Ahogy a mise szavai körülmosták, végigpásztázta a főhajót. A legtöbb katedrálistól eltérően ezt az épületet jól megvilágították a csúcsánál nyíló hatalmas ablakok, amelyek most

6

erős fénnyel árasztották el a belső teret. A Galiei lámpásának nevezett súlyos bronzlámpa lágyan, csaknem észrevehetetlenül himbálózott a levegőben. A férfi feszülten pillantott fel a rácsozott gyalogjáróra, amely magasan, a masszív katedrális mennyezete közelében futott körbe, és a magányos, egyszerű ajtóra, amelyhez az vezetett. Tekintete lassan végigsiklott az ajtón, majd az arannyal bevont Krisztus-képmáson, le egészen az oltárig, amelyen száznyolcvan centi magas, impozáns bronzfeszület díszlett, egy bizonyos … emlékezetében kutatott egy pillanatig … Giambologna munkája. Igen, ez az, gondolta, Giambologna. Istenem, mire juthatott volna ez a civilizáció, ha a legragyogóbb elméi nem pazarolják az összes idejüket és energiájukat keresztek festésére, faragására és öntésére …! - Mégis, azon az éjjelen – zsolozsmázta a pap – ő a legnagyobb bizonyságát adta szeretetének. – Fogta az ostyát, és az ég felé emelte tekintetét. A férfi is felnézett, lopva még egy pillantás vetve a párkányra és az ajtóra. - Hálát adott, majd megáldotta – itt a pap keresztet vetett az ostya felett – és megtörte a kenyeret, majd szétosztotta a felebarátai között. – A feszülten figyelő férfi hideg, kék szemei egy pillanatra sem fordultak el az oltártól, ahogy benyúlt francia szabású kabátja alá, és ujja hegyével megérintette a Sescepita elefántcsont nyelét. Megnyugodva visszacsúsztatta a kezét a combjára. Előtte az állandóan ficergő kisfiú olcsó cipője orrával ütemesen kopogott a padlón. A monoton zaj kezdett a férfi idegeire menni. A tömjénillat egyre erősödött, és a katedrális színei élénkebbé váltak. Érezte, ahogy réteges ruházata nyirkosan tapad a bőréhez. Az érzékei mindig kiélesedtek ilyenkor. Szeretett ölni; ettől annyira élőnek érezte magát. - Mikor a vacsora befejeződött – folytatta a pap a recitálást, mindkét kezével felemelve a kelyhet -, fogta a kupát, hálát adott, és megosztotta velük a tartalmát, mondván: Ez az én vérem… A férfi izmai megkeményedtek, mint a kifeszített kötelek. - Az Újszövetség Vére. Felpillantott az oltár feletti ajtóra. - Ez a vér értetek ontatik, és… Rémült sikoly töltötte be a katedrálist. Egy vékony, kezénél-lábánál fogva megkötözött férfi zuhant a padló felé; nyakára erős, vastag hegymászó kötelet hurkoltak. - Neeeee – kiáltotta a zuhanó ember németül. – Ó, Jézus, ne-e-e-e-e-e-m! Ahogy a sikoltozó test alábukott a vasárnap reggeli csendben, a szőke férfi felállt, és az ajtó felé indult; a kisfiú abbahagyta lábával a dobolást. A pap elejtette a drágakövekkel berakott kelyhet; az kopogva gurult le az oltár lépcsőjén, miközben szétfröccsent belőle a megszentelt bor. A nejlon mászókötél hirtelen megfeszült, és elfojtotta a vékony ember sikolyait, ahogy a hurok a nyaka köré szorult. Ám a test még mindig zuhant, miközben a rugalmas kötél egyre vékonyabbra nyúlt. Az alak nekicsapódott a márványpadlónak, és tompa reccsenés hallatszott, ahogy a csontjai összeroppantak. A szőke férfi már félúton járt az ajtó felé, amikor a kötél visszahúzódott eredeti hosszúságáig, felrántva magával az összetört testet, amely most az oltár felé bukfencezett. A gyülekezet visszafojtotta a lélegzetét; úgy tűnt, a némaságban megáll az idő és a gravitáció. A test egyetlen rövid, döbbenetes pillanatig mintha az oltár fölött lebegett volna felfüggesztve. Majd a következő pillanatban a sovány alak hasát szó szerint felnyársalta Giambologna keresztjének csúcsa. A vér patakokban ömlött végig a krisztus-képmáson és az oltáron, ahol a felszentelt miseborral elegyedve gyorsan alvadni kezdett. A pap keresztet vetett, és térdre hullva bocsánatért esdeklő imába kezdett.

7

Az iszony sikolyai betöltötték a katedrálist; néhány hívő a pap segítségére sietett, míg a többiek a szőke férfi mögötti kijárat felé tódultak. Odakinn a szőke gyorsan balra fordult, és a nagydarab alak után eredt, aki lépéseit szaporázva távolodott a katedrálistól, a torony árnyékában megbúvó kerek, márvány keresztelőkápolna felé. A sikolyok hangosabbá váltak, ahogy a gyülekezet tömege elárasztotta a katedrális előtti teret, és rendőrségért kiáltozott. A keresztelő gyorsan kiürült, mivel az emberek kitódultak a szabadba, hogy lássák a felbolydulás okát. - Csodálatos munka – szólalt meg a szőke férfi meleg hangon, amint egyedül maradt a nagydarab fickóval, akit követett a keresztelőkápolnába. – Még én magam sem láttam, ahogy átdobta a gyalogjáró korlátján, pedig végig figyeltem. - Danke, mein Herr! – felelte a melák tiszteletteljesen. Durva német arcvonásokkal és egy brémai acélmunkás testfelépítésével bírt, mivel hajdan így kereste kenyerét. Noha a magassága megegyezett a szőkéével, a német könnyen nyomhatott húsz-huszonöt kilóval többet nála. - Őszintén mondom – folytatta a szőke tökéletes német kiejtéssel. – Lenyűgöző előadás volt. A lecke nem marad észrevétlen. Különösen tetszett az áldozat nyaka köré hurkolt hegymászó kötél. A német arca felragyogott. Úgy hívták, „a tanár” – persze nem végzettsége, hanem a „leckék” miatt, amiket másoknak tanított. - Még egyszer köszönöm, mein Herr, de a szavai túlságosan hízelgőek. Csak a munkámat végeztem – mosolygott várakozóan. A szőke becsúsztatta gondosan ápolt kezét a kabátja alá. Ám amit előhúzott, nem pénz volt, hanem egy hosszú tőr elefántcsont nyéllel, amit arany- ezüst- és drágakő berakások díszítettek. A középkorban a Sescepitát, ezt a nemes fegyvert pogány papok használták rituális áldozatbemutatásra. Az értéke felbecsülhetetlen volt. A tanár termete ellenére gyorsan mozdult, ám nem sikerült időben reagálnia. Az első vágás kiontotta a beleit a keresztelőkápolna hűvös márványpadlójára. A második förtelmes vörös csíkot hasított az álla alatt. Hátával a szenteltvíztartónak rogyva lassan a padlóra csúszott. - Ó, tanár úr… - suttogta a szőke németül a melák szemeiben lassan kihunyó fénynek. – Keveset tudni veszélyes dolog. Többet még veszélyesebb. – Egy pillanatra elhallgatott, amint nagydarab áldozata szemhéja megrezzent. – És túl sokat? Nos, túl sokat tudni halálos lehet. – A férfi tekintetében egy pillanatra a megértés fénye csillant, mielőtt örökre lezárultak vastag szemhéjai. A szőke gyorsan beletörölte az ősi fegyvert a német pólójába, majd visszacsúsztatta tokjába. Miközben távozott a keresztelőkápolnából, egy pillanatra átvillant elméjén a kérdés: Vajon mikor merül fel valaki másban, hogy talán én is túl sokat tudok?

8

MÁSODIK FEJEZET

Július 5., szerda Vakító, verőfényes nap volt. Napfény csillogott a homokon és a vízen, forró sugarakban tűzve a felhőtlen égből, amint Vance Erikson helyreállított 1948-as Indian motorbiciklije kormánya fölé görnyedve dél felé száguldott a nyugati parti autópályán. Az erős motor hangosan bőgött alatta, ahogy egyik autót hagyta maga mögött a másik után. Jóleső érzés volt újra érintkezni a civilizációval, még ha ez azt jelentette is, hogy foglalkoznia kell az olajtársaságnak dolgozó talpnyalókkal és hüllőképű könyvelőkkel. Erikson kevesebb mint egy órával azelőtt gördült be a Ventura County nevű hepehupás kutatótáborba, ahol az adminisztrátor – az összes gyíkpofájú könyvelő közül a leghüllőszerűbb csúszómászó – elősietett a lakókocsijából. - Kingsbury látni akarja – zihálta Gyíkpofa. – Merre járt? Miért nem vitte magával a rádiót? Hol vannak a havi jelentései? – A mondatok tagolatlanul és leplezetlen elégedettséggel zúdultak ki a száján. Gyíkpofa utálta őt, és szívesen kirúgatta volna, ha Vance-t nem tették volna rendhagyó módszerei az első számú kutató geológussá, aki valaha is a Continental Pacific Oilnál dolgozott, és ha a társaság tulajdonosa, Harrison Kingsbury nem tekintette volna szinte törvényes fiának. A Sunset Boulevard csatlakozási pontja nagyon gyorsan közeledett a kilencven mérföld per órás sebességnél, és Erikson lassítani kezdett. Nem számít, pillantott a csuklójára szíjazott búvárórára, hiszen bőven maradt még időm. A házához – a ConPacCo épületétől csupán kéttömbnyire eső kicsiny, két hálószobás, stukkódíszes parti bungalóhoz - vezető letérőnél tétovázni kezdett. Talán jobb volna hazaugrani és ruhát váltani. A skót mintájú póló és kezeslábas, amit viselt, már koszos és elnyűtt volt az egész heti használattól a bozótosban. Nagyot sóhajtott. Nem, még nem. Nem állt még készen, hogy szembesüljön azokkal az árnyakkal. Ahogy a ConPacCo épületéhez ért, egy egész sor teherautót és szedánt látott a járdaszegély mellett parkolni, amelyek mindegyikén a Los Angeles-i tévétársaságok logói díszlettek. Nyilvánvalóan Kingsbury egyik médiaestjéről van szó, gondolta. Vance átmanőverezett motorjával két teherautó között, amelyek eltorlaszolták a tolókocsiknak fenntartott rámpát, felhajtott a járdára, és kikapcsolta a motort. Alighogy belépett az ajtón, azonnal megszólította egy atletikus termetű, konzervatív öltözéket viselő, harmincas éveiben járó férfi. Nelson Bailey, a ConPacCo alelnöke, a kutatási logisztika vezetője és egy harvardi üzleti diploma tulajdonosa úgy festett, mintha épp ebben a pillanatban toppant volna elé a GQ lapjairól. - Hallottam, hogy jön – közölte Bailey kifejezéstelen hangon. Arcán, bár látszólag nem volt ellenséges, nyoma sem látszott a mosolynak. - Nem vártam fogadóbizottságot – felelte Vance szarkasztikusan. – Különösen nem valakit a maga fajtájából. – Vance megállás nélkül elviharzott a férfi mellett. Bailey megfordult, és utolérte Vance-t, mire a legfelső szintig közlekedő liftekhez értek. Vance megnyomta a hívógombot.

9

- Kingsbury nem ér rá – fordult Vance mosolyogva az alelnökhöz, akinek arcára jól láthatóan kiült a bosszúság. – Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is érdekében állna megvárakoztatni az alapítót. A sötét ráncok tovább mélyültek Bailey arcán. - Azt hiszi, uram, hogy olyan nagyon okos, igaz? Nos, egy szép napon majd megkapja a magáét. - Ezúttal mi a gond? – vágott vissza Vance. – Talán nem a megfelelő betűtípust használtam a legutóbbi havi jelentésemben? - Nagyon jól tudja, mi a gond, a fenébe is! Ugyanazt az átkozott jelentést küldte nekem, mint a múlt hónapban! - Így igaz – felelte Vance. A lift megérkezett. - Ezt nem teheti – jelentette ki Bailey, miközben beszálltak a liftbe. - Miért nem? A számok ugyanazok. - Ennél a vállalatnál vannak bizonyos rendszabályok és előírások, méghozzá nem véletlenül… - Ja, és remek főállású foglalatosságot jelentenek a seggnyaló bürokratáknak! – vágott vissza Vance. - Az istenit neki, Erikson! – robbant ki Bailey. – Nem veheti ennyire semmibe a rendszerünket! Az öregember nem élhet örökké, és ha neki vége, nem tudja többé megvédeni a maga hóbortos különcködését. Akkor pedig elkapjuk, és magának annyi! A lift siklása finoman megállt, és az ajtók szétcsusszantak. - Jól tudjuk, hogy maga meg az öregember mire készül ezzel a Da Vinci-dologgal – súgta Bailey halkan, de nem elég halkan, hogy Vance ki ne hallja hangjából a hideg gyűlöletet. – Mindent tudunk, és ha nem vigyáz, könnyen olyan helyzetben találhatja magát, amit nem tud irányítani. Vance kilépett a liftből, és szemtől szembe fordult a férfival. Mosolygott, ahogy a liftajtók halkan becsukódtak. Mit tudhat?, tűnődött Vance. Hiszen még ő maga sem volt teljesen tisztában azzal, mekkora jelentőséggel bírhat a Da Vinci-jelentése. Emellett ez az ezoterikus tárgy sokkal inkább a történészek és műgyűjtők érdeklődésére tarthat számot, mint bárki máséra. Jól tudjuk, hogy maga meg az öregember mire készül… Mi a fene, gondolta Vance, miközben az auditórium felé vette az irányt. Egy pillanatra megállt a terem végében, hogy tájékozódjon. A televíziós jupiterlámpák bevilágították a pódiumot; a kicsiny konferenciaterem tömve volt riporterekkel és a ConPacCo társaság személyzetével, Vance meglepetésére beleértve gyakorlatilag a Kingsbury Alapítvány – a vállalat emberbaráti szervezete, egyben Kingsbury eszköze és hivatalos közege a művészetek nyilvános támogatására – csaknem teljes vezérkarát. Ott állt a kopott, fakó farmerében, sáros túrabakancsában, skót gyapjútrikójában, és mindkét kezével beletúrt a hajába, igyekezvén némileg formába fésülni a frizuráját és a rendezettség látszatát kelteni. A szabadban töltött kemény élet által megedzett, izmos teste formát adott piszkos gönceinek, és repedezett, barna pilótadzsekijének, amit mindig viselt, ha motorra ült. Vance a televíziós reflektorok fényétől hunyorogva Kingsburyre szegezte a tekintetét. Kingsbury a pódiumon állt, igyekezvén lecsendesíteni a tömeget, és némi rendet teremteni. Fehér haja, mint mindig, gondosan hátra volt fésülve, felfedve tökéletes ívű hajvonalát, amely csaknem úgy csillogott a reflektorok fényében, mint valami glória. Sűrű üstöke alatt nemes arc ragyogott, egy olyan ember tiszteletre méltó vonásaival, aki megismerte az élet viszontagságait, és elegánsan sikerült felülemelkednie rajtuk. Micsoda ember!, gondolta Vance csodálattal. Kingsbury walesi bányászként, még tinédzser korában, vándorolt be az USA-ba. Öt évvel New Yorkba érkezte után fellendített

10

egy csaknem csődbe ment gázolaj-forgalmazó céget, öt teljes északkeleti államra kiterjedő üzletlánccá alakítva azt már milliomos volt. Mivel nem bocsátkozott kockázatos üzleti vállalkozásokba, vállalatával szépen átvészelte a gazdasági válság mélypontjait, és arra fordította a cég profitját, hogy kereskedelmi engedélyeket szerezzen Kínában, kiterjesztve azokat az olajfúrásra és tudományos kutatómunkára is. Helyet kapott a történelemben a nagy olajvállalkozók, Jean Paul Getty és Armand Hammer mellett. Az övé volt a világ legnagyobb független olajtársasága, ami lankadatlan energiájának és rendhagyó, olykor egyenesen eretnek gondolkodásának köszönhetően nagyszabású és sikeres maradt. Vance beleborzongott a gondolatba, hogy mi történik majd a céggel, mikor Kingsbury meghal, és az android MBA diplomás klónok kezébe kerül minden. Valószínűleg eladják az egészet valami nagy multi cégnek, gondolta. - Nos, akkor akár el is kezdhetnénk – jelentette be Harrison Kingsbury, mire a terem gyorsan elcsendesedett. - Mr. Erikson hamarosan itt lesz, és azt szeretném, ha ő tartaná a beszéd nagy részét. Végtére is ez az ő felfedezése. Azt azonban szeretném máris előrebocsátani, hogy a Kingsbury Alapítvány hamarosan oknyomozó vizsgálatba kezd a történelem egyik legelső ismert és dokumentált álcázó műveletéről. Vance – a terem végében, az árnyak között továbbra is láthatatlanul – felnyögött magában Kingsbury túlzása vitt színpadiasságától. A tévétársaságok tudósítói azonban szerették érte az öregembert; az utolsó szóig mindent bevettek, amit csak kiejtett a száján. Vance már épp a gyors menekülést fontolgatta magában, és a kijárat felé indult, amikor Kingsbury hirtelen kiszúrta. - No, már itt is van! Mint jól irányzott rakéták, az összes tudósító egyszerre fordult Vance felé. - Kérem, jöjjön fel ide, Mr. Erikson, és beszéljen a sajtót képviselő uraknak és hölgyeknek felfedezéséről. – Vance magára erőltetett egy halvány mosolyt, és a pódium felé vette az irányt, szeme sarkából észlelve, hogy a hús-vér bábok – ezek a jól öltözött, divatbemutatóba illő televíziós tudósítók fehéren csillogó koronákkal a szájukban és jól trenírozott hangjukkal – mindannyian helytelenítően fintorognak és ráncolják a homlokukat elnyűtt, koszos és az alkalomhoz cseppet sem illő öltözéke láttán. - Látom, egyenesen az olajmezőről – jegyezte meg Kingsbury, mikor Vance odaért mellé. A hallgatóság erőltetetten felnevetett. - Mint tudják – folytatta Kingsbury, hirtelen hivatalos hangnemre váltva, - Vance Erikson kettős életet él. Nem csupán a legjobb kutató-felfedező geológus a világon… - Vance összerezdült a bók hallatán -, hanem a modern idők legkiválóbb amatőr Da Vinci szakértője is egyben. Ő segített nekem és tanácsadómnak, dr. Geoffrey Martininek egy ritka kódex, Leonardo da Vinci írásainak egyik legcsodálatosabb gyűjteménye megszerzésében a közelmúltban. Az ő kiváló útmutatásuknak és tanácsuknak köszönhetően sikerült megvásárolnom ezt a fenséges kódexet egy régi, nagy tiszteletnek örvendő olasz családtól, ami azelőtt soha nem engedte meg a nyilvánosságnak, hogy megtekintse azt. A kódex vizsgálata közben Mr. Erikson tett egy meglepő felfedezést: a lapok közül valójában kettő is ügyes hamisítvány, amiket röviddel Leonardo halála után készítettek. A hamis iratokat nyilvánvalóan azért tervezték, hogy így leplezzenek egy hiányzó szakaszt a műből. Úgy döntöttem, a Kingsbury Alapítvány és a Continental Pacific Oil Company pénhügyi erejét latba vetve anyagilag is támogatom a kutatómunkát, amely Mr. Erikson vezetésével azt hivatott kideríteni, mi rejtőzhet emögött a reneszánsz hamisítási ügy mögött, valamint kinyomozni a hiányzó lapok hollétét, és… amennyiben lehetséges… visszaszerezni azokat. Ezzel át is adnám a szót Mr. Eriksonnak.

11

õ - És épp ebben a pillanatban jelenti be egy sajtókonferencián – hajolt előre Nelson Bailey igazgatói bőrfoteljében, beszéd közben idegesen rángatva halszálkamintás mellényét. – Az a seggfej Erikson is ott van vele. Az öregember igazi médiashow-t csinál az ügyből. - Ne izgassa fel magát ennyire – felelte csitítólag a vonal (és a világ) túlsó végéről érkező halk hang. – A hiányzó lapokat oly mélyen betemette a történelem, hogy semmi esélyük nincs most kinyomozni a hollétüket – legalábbis nem azelőtt, hogy mi megszereznénk őket. - Maga nem ismeri ezt az Eriksont! – siránkozott Bailey. - Ne aggódjon! Olyan közel már az idő, hogy még akkor is sikerrel járnánk, ha a vénember és ez a segítője tudná, mi rejlett azokon a papírokon. De ön nem ismeri Eriksont – kötötte az ebet a karóhoz Bailey. – Legalább hadd intézzük el, mielőtt még bármi bajt csinál! -Nem, Nelson, és ez a végső szavam! – A hang most szigorúan csengett. – Úgy érzem, hagyja, hogy a fickó iránti személyes ellenszenve elhomályosítsa a józan ítélőképességét. A Brémai Legáció nem ezért fizeti. Azért fizetjük, hogy mindent gondosan megfigyeljen és jelentsen nekünk. Eddig jó munkát végzett, és javaslom, hogy továbbra is tartsa magát ehhez. Mi döntjük el, hogy milyen intézkedésekre van szükség, és mikor. Megértette? - Igen – felelte Bailey idegesen. – De maguk… - Semmi de! az ügylet hamarosan a legkényesebb fázisba lép és gondoskodni akarok róla, hogy semmi se zaklassa fel a liturgikus barátainkat. Miért foglalkozom egyáltalán ilyen idiótákkal, mint ez a Bailey?, tűnődött némán a férfi Németországban, ahogy szabad kezével végigsimított makulátlan szőke haján. Egy jelentéktelen besúgó, mindössze ennyi volt ez az alak, akit azért bérelt fel, hogy tartsa szemmel a Da Vinci-kódexet, míg befejeződik a tranzakció. Sajnálatos dolog, hogy a kódex épp egy olyan vásárlóhoz került, mint ez a Kingsbury, aki meglehetősen eretnek módszereket alkalmaz, és saját Da Vinci-szakértője van. Erikson – ahhoz képest, hogy főállásban geológus – meglepően jónak bizonyult. A Brémai Legáció Vance Erikson- dossziéja valójában a második legjobb Da Vinci-szakértőként rangsorolta őt az egész világon, közvetlenül Geoffrey Martini professzor után. Nem számít, döntötte el a szőke férfi. Még ha mindkét szakértő az összes idejét arra fordítja is, hogy megtalálja a hiányzó papírokat, Kingsbury akkor sem tudja megakadályozni a Legációt, hogy végrehajtsa a tranzakciót. És amint a szerződés megköttetett, mosolygott magában, akkor senki és semmi nem akadályozhatja meg a Legációt, hogy bármit megtehessen. Bármit, amit csak akar. - Ne aggódjon, Bailey – ismételte a szőke, újra változtatva a hangszínén. – Csak informáljon róla, hogy mit művel Erikson, és mi majd gondoskodunk róla, hogy a helyzet ne kerüljön ki az irányításunk alól. Ha szükséges, adunk némi leckét a barátjának. Nos, jobban érzi ettől magát? - Azt hiszem – tétovázott Bailey. – Legalábbis pillanatnyilag. - Remek. Minden jót! – A szőke férfi gyorsan távozott elegáns irodájából, és áthaladva egy rövid folyosón, belépett egy másik helyiségbe. Kesztyűt húzott, és kiemelt ketrecéből egy termetes, barna norvég patkányt a farkánál fogva, hogy ne haraphassa meg. Majd továbbra is kesztyűs kezében tartva a rágcsálót, visszatért az irodájába, és az egyik távolabbi sarokba hajította. Mielőtt a patkány földet érhetett volna, egy jól táplált sólyom rugaszkodott el ülőrúdjáról, és éles karmaival még a levegőben megragadta a zsákmányt. A patkány nyaka gyors reccsenéssel roppant ketté a madár erőteljes csőrében. - Herrman! - szólt bele a szőke férfi németül az interkomjába. – Kérem, takarítson fel Mefisztofelész után, ha végzett.

12

õ Vance Erikson felnézett, és belebámult a reflektorfénybe. – Nem igazán vagyok felkészülve minderre –jelentette ki nyíltan az összegyűlt riportereknek. – Már egy ideje nem jártam az irodában… - Mint ahogy én sem – vágott közbe Kingsbury, atyáskodó gesztussal megveregetve Vance vállát. – Ám amikor tegnap éjjel visszatértem, és elolvastam Mr. Erikson jelentését a kódexről, ami ott várt az asztalomon, rendkívül izgatott lettem. Rendes körülmények között azonnal erre fordítottam volna a figyelmemet, ám amint azt önök is mindannyian tudják, épp a cégünket védtem a sokat reklámozott, heves hatalmi csatározások ellen. Mindenesetre úgy hiszem, ez a legizgalmasabb dolog, ami évtizedek óta történt a művészetek világában. Vance – fordult a fiatalember felé mentegetőző vállvonogatással és bocsánatkérő mosollyal -, tudom, hogy hetekkel ezelőtt készítetted el a jelentést, de biztos vagyok benne, hogy még éppen eléggé emlékszel a részleteire. Miért nem osztod meg őket a média képviselőivel is? Vance megadóan feltartotta a kezét, és elvigyorodott. – Oké – fordult vissza az összecsődült riporterekhez – Megteszem, ami tőlem telik. - Azok, akik önök közül beszámoltak a Kingsbury kódex megvásárlásáról, talán még emlékeznek: amellett, hogy azon néhány Da Vinci –kódex közé tartozik, amiket még nem fordítottak le olaszról… és soha nem mutatták be a nyilvánosság előtt… egyben azon kevesek egyike is, amelyet maga Leonardo, vagy közeli barátja, Francesco Melzi kötött be, még a művész életében. - Leonardo nagy pergameníveken dolgozott – magyarázta Vance, egyre jobban belemelegedve az előadásba -, és minden egyes lapot döbbenetesen változatos témákkal írt tele: rajzokkal, találmányokkal humoros történetekkel, sőt olykor akár pornográf firkálmányokkal. Ezen lapok legtöbbje semmilyen kapcsolatban nem áll a többivel, és úgy tűnik, mintha csak egy különc zseni összefüggéstelen, zavaros kalandozásait és csapongásait ábrázolnák. Leonardo 1519-es halálát követően a rajzai barátjára, Melzire szálltak, aki… - Ezt már jórészt mi is mindannyian tudjuk – állt fel az első sorok egyikében és szakította félbe Eriksont egy aranybarna hajú nő. – Mindez történelem. Bármikor utánanézhetünk, ha szükséges. Miért nem tér a lényegre? Vance azonnal felismerte. Suzanne Storm volt az, a Haute Culture magazin társszerkesztője, és valószínűleg a legrosszindulatúbb nő, akivel valaha találkozott. Úgy tűnt, sosem sikerül elkerülnie őt. Valahányszor csak benyújtott egy cikket Leonardóról, valahányszor elkísérte Kingsburyt egy múzeumi kiállítás megnyitójára, ő garantáltan ott volt a gúnyos megjegyzéseivel. Nagyon neheztelt Eriksonra, aki szerinte a természettudományos végzettségével csupán betolakodó volt a művészet és kultúra világában – az ő birodalmában. Soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy lekicsinyelje vagy becsmérelje őt, mint valami dilettánst, aki csak belekontárkodik a mások dolgába. Vance egy gyors, bosszús oldalpillantást vetett Kingbury felé, aki egy összecsukható székben foglalt helyet a pódium egyik oldalán. Az öregember csupán nyájasan mosolygott. - Nos, amennyiben minden jelenlévő rendelkezik az összes háttér-információval, amire csak szüksége van… - Vance a sajtó embereinek arcait fürkészte, valami nyomravezető jel után kutatva. Ha bármelyikük igényelne még valami tájékoztatást az előzményekről, megkapja később. Szemlátomást senki sem akart összetűzésbe kerülni Suzanne Stormmal. - Legyen hát. Rendben, Ms. Storm, mit szeretne tudni? - Először is, Mr. Erikson, mi lenne, ha mondana pár szót nekünk arról, hogyan sikerült felfedeznie a hamisítványokat, mikor ez az elmúlt négy évszázad legjelesebb Da Vinciszakértőinek kivétel nélkül elkerülte a figyelmét? És arról, hogy mi lehetett a hiányzó 13

lapokon. – Egy pillanatra elhallgatott. – És miért akarná bárki is álcázni a hiányzó oldalakat? – A riporternő körbepillantott a médiát képviselő kollégáin, majd visszafordult Vance felé. – Azt akarja velünk elhitetni – kérdezte provokatív hangon -, hogy egy reneszánsz Watergatebotrányról van szó, amiben az eredeti Machiavelli a főszereplő? Vance elengedte a füle mellett a nő szarkazmusát. - Haladjunk sorban a kérdéseivel – kezdte nyugodt hangon. – Röviddel azután fedeztem fel a hamisítás tényét, hogy Mr. Kingsbury megvásárolta a kódexet, az előző birtokosa, a Caizzi família után Caizzi-kódexnek nevezett könyvet. A madridi állami könyvtár gyűjteményében keresgéltem, a Da Vincire való bármilyen utalás vagy kapcsolat után kutatva, mikor rábukkantam egy bizonyos Antonio de Beatis naplójára, aki az 1500-as évek elején Aragónia bíborosának személyi titkára volt. A jelek szerint De Beatis rávette Leonardót, hogy megnézhesse az összegyűjtött írásait. - Eltér a tárgytól, Mr. Erikson. - Köszönöm, hogy emlékeztet a helyes irányra, Ms. Storm – szegezte rá Vance a tekintetét. – Mindenesetre De Beatis azután több évet töltött Leonardo jegyzetfüzeteit olvasva, és katalogizálva azokat. De Beatis naplója magában foglalt egy teljes jegyzéket Leonardo írásairól, beleértve az egyetlen gyűjteményt, amely abban az időben ténylegesen egybe volt kötve… a kódexet, amit Mr. Kingsbury vásárolt meg a Caizzi famíliától. De Beatis lajstromát összevetve a kódex tartalmával eltérést fedeztem fel a kettő között… - Mégpedig? Mr. Erikson, kérem, térjen a tárgyra! Ahogy Vance önkéntelenül is újra Suzanne Storm felé fordult, igazi elégtételt jelentett látnia, amint az L.A. Times művészeti riportere odahajol a nőhöz, és nyomatékosan rászól: „ Nem hagyná végre, hogy ő beszéljen?” A hallgatóság több más tagja is egyetértően mormogott. - A Mr. Kingsbury által megvásárolt kódex legalább két lapját meghamisították – folytatta Vance. –A kérdéses papírokon található vízjel olyan, amihez Leonardo nem juthatott hozzá. Ilyen típusú vízjeleket pedig csak a valamivel Leonardo halála után gyártott papírokon találtak. A hamis oldalak tartalma lényegtelen, átvezetésül szolgálnak a hiányzó oldalak helyett. A bíboros titkárának naplója alapján a hiányzó lapok Leonardo időjárással, viharokkal és villámlással kapcsolatos megfigyeléseit tartalmazták. - Miért akarná bárki is álcázni ezeknek az oldalaknak az ellopását? – kérdezte Storm. – És ki akarna ilyet tenni? - Erre nem tudom a választ, Ms. Storm. Talán az elkövetkező hetek vizsgálatainak sikerül erre is fényt deríteniük. - Ezt erősen kétlem – felelte a nő. – És hogy lehet, hogy maga – egy amatőr – talált rá erre a naplóra, mikor az elkerülte az elismert tudósok figyelmét? - Mert egyszerűen csak böngésztem a könyvtárban. A naplót a jelek szerint valahogyan elfelejtették, vagy rosszul katalogizálták. - Tehát véletlenül akadt rá? – A nő hangja meglehetősen szkeptikusan csengett. - Igen – felelte Vance. – És ha emlékszik még a történelemre, Leonardónak számos olyan kézirata volt, ami ugyanebben a könyvtárban veszett el, mivel helytelenül katalogizálták. - Mr. Erikson a szokatlant tette, Ms. Storm. – Harrison Kingsbury parancsoló hangja most egyszeriben betöltötte az auditóriumot. Felállt és a pódium felé lépett. – Meglepetésszerű, váratlan utat választott, és megtalálta, aminek senki más nem tudott még a létezéséről sem. Pontosan így talált olajat is a ConPacCo számára, Ms. Storm, és ez az, amiért olyan sikeres volt eddig. Egyszerűen úgy mondják ezt, hogy tovább lát a saját orránál. – Vance-re mosolygott. – Azt hiszem, mára elég ennyi – fordult a riporterek felé. – Ha bármilyen további információra volna szükségük, kérem, forduljanak a nyilvános tájékoztatásban dolgozó embereimhez. Köszönöm, hogy eljöttek!

14

HARMADIK FEJEZET

Augusztus 4., péntek, Amszterdam Valaki követte őt. Vance Erikson fejét előreszegezve, kabátját szorosra gombolva nyomult tovább az erős szembeszélben. Ez teljesen nevetséges: vajon ki követhetné őt? Ha bárki követ egyáltalán, korholta magát. Bizonyára csak a képzeletem játszik velem. Megállt, hogy felnézzen az utcatáblára a vörös tégla épület oldalán. Keizergracht. Igen, ezt az utcát kereste. A toronyóra hét órát mutatott. Még egy teljes félórát kellett elütnie valahogy a vacsorameghívás előtt. Vance balra fordult, és közben egy pillanatra szeme sarkából meglátta a komor alak homályos körvonalait az esőben, alig egy háztömbnyire. Az utcai lámpák épp most kapcsoltak be, ám a világítást erősen letompította az eső, amely kisebb üveggolyónyi cseppeket zúdított a vén, macskakövekkel burkolt utcára, és csorgott végig az esőkabátja hátulján. Vance gyorsan haladt az új irányban. Mikor visszapillantott, látta, hogy követője is feltűnik a sarkon, és lassan megindul felé. Vance megállt. Az alak is megállt. Vance újra lépkedni kezdett; a figura utánozta. Ennek nincs semmi értelme. De hát végtére is az elmúlt hónapban semminek nem volt az égvilágon semmi értelme. Először is az a szürrealista utazás Santa Monica-beli házába … Ott tartotta legtöbb Da Vincivel kapcsolatos feljegyzését és szakirodalmát. Besétált, és a hely tele font tátongó lyukakkal – olyan üres részekkel, ahol azelőtt Patty tartotta a holmiját. Mennyi ideje is? Három hónapja? Igen, nagyjából. Három hónappal ezelőtt Patty szembesítette a listájával. Talán az egész nem sült volna el olyan rosszul, ha nincs az a vacak lista. Két éve voltak házasok. Való igaz, akadtak problémáik, de hiszen melyik párnak nem? A nő biztonságra vágyott, a férfi kalandokra. Ez jelentette közöttük a fő nézeteltérést. Ráadásul a nő mindenféle holmit akart, és rengeteg helyet, ahová rakhatja őket. Vance úgy gondolta, egy idő után már a tárgyak kezdik birtokolni az embereket. Nem vette észre, hogy ennyire rosszra fordult a helyzet. Talán csak nem akarta észrevenni. Időről időre újra feltette magának a kérdést, hogy fajulhattak el így a dolgok anélkül, hogy meglátta volna. Ám így történt, és azon a hűvös májusi vasárnap délutánon, mikor épp a hétvégi hírlapot olvasgatta, a nő váratlanul, tárgyilagos hangon bejelentette: „El akarok válni.” Ez fájt. „Van valakid?”, kérdezte. Igen, volt. Ez is fájt. A bizalom feláldozhatóvá és értéktelenné vált. Ez mind fájt; ám a legnagyobb kárt mégis a lista okozta. A gondosan vezetett lajstrom a ropogós, hófehér papíron, szabályos Excel-táblázat oszlopaiban és soraiban, Patty kötelezően rendezett stílusában. A listán minden egyes tétel szerepelt, amit a nő csak vásárolt: mit, mikor, hol és mennyiért. Vance emlékezett a legutolsó tételre: egy

15

házimozi rendszerre hatalmas, masszív sík képernyős tévével, ami több mint tízezer dollárjába került, és csak januárban, pár hónapja vették. A nő alig használta a készüléket, egyszerűen csak imádta, hogy birtokolhatja. - Ezeket a dolgokat magammal viszem – jelentette be. – A többin – folytatta – osztozhatunk. Patty azóta vezette a listát, amióta csak összeházasodtak. Úgy tűnt, mintha kezdettől fogva csak valami átmeneti dolognak tekintette volna a házasságukat, és ez fájt a legjobban. Mi történt az „örökre” és a „holtomiglan-holtodiglan” fogalmakkal? Mikor hiszel az „örökre” szóban, nincs szükség listákra. Igen, gondolta most Vance, ahogy Amszterdamban baktatott az esőben, az aztán pokoli egy út volt hazafelé. De túlélte. Sikerült magához vennie a Da Vinci jegyzeteit, és elegendő ruhát a házból, mielőtt a démonok még több lyukat ütöttek volna a lelkén. Utána azon tűnődött, vajon ha az egész épületet felgyújtaná, sikerülne-e elhamvasztania a benne tomboló démonokat is? Ám nem sok ideje maradt a duzzogásra és sebei nyalogatására. Harrison Kingsbury izgatottan várta, hogy folytatódjanak a vizsgálatok, és a sajtókonferencia után három nappal visszaküldte őt Madridba. Kingsbury személyesen vitte ki a reptérre. Az öregember sosem szerette a limuzinsofőröket. A gondok Madridban kezdődtek. A Vinciana- gyűjtemény igazgatója a Biblioteca Nacionaltól sűrű bocsánatkérések közepette fogadta őt a reptéren. - Nem tudtuk, hogy az illető szélhámos, tényleg nem tudtuk – hajtogatta az alacsony emberke. – Minden szükséges megbízólevéllel és felhatalmazással rendelkezett; a személyazonossága is rendben volt; még pápai levélpapírra írt levelet is mutatott. - Miről beszél itt összevissza? – vágott közbe Vance türelmetlenül. Csaknem egy teljes órájába telt, mire kiszedte a zaklatott igazgatóból az eseményeket. - Majdnem egy hónappal ezelőtt történt – kezdte. – Egy férfi, aki azt állította magáról, hogy a pápa segédje, július ötödikén azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy adjuk kölcsön a De Beatis-naplót. Felmutatott egy levelet a pápa első helyettesének aláírásával, amelyben az állt, hogy szeretnék egy időre átszállítani a naplót a Vatikán könyvtárába, tanulmányozás céljából. Természetesen örömünkre szolgált, hogy a Szentatya segítségére lehetünk – siránkozta az igazgató. – Honnan is tudhattuk volna? Mikor a naplót az ígéret ellenére nem kaptuk vissza a megbeszélt időben, kapcsolatba léptünk a Vatikáni Könyvtárral. Kiderült, hogy soha nem is hallottak az illetőről! Fogalmuk sem volt róla! A pápai hivatal mit sem tudott az egészről! Az az ember egy csaló szélhámos! Igen, felelte az igazgató, természetesen szóltak a rendőrségnek, ám hogy teljesen őszinte legyen, nincs rá sok remény, hogy valaha is viszontlátják a naplót, ami azóta valószínűleg valami gazdag gazember magángyűjteményében pihen. - A műkincstolvajok már csak ilyenek – filozofált bánatosan az igazgató. Vance még ugyanaznap délután távozott Madridból, zsebében azon három ember nevével, akik megvizsgálták a naplót, mielőtt ellopták a könyvtárból, és egy személyleírással a tolvajról. Az értékes könyvet „kölcsönkérő” férfi magas volt és vékony, fényes fekete hajjal és szertartásos fellépéssel; a nyaka jobb oldalán pedig egy vörös, madár alakú anyajegy díszlett. Az eső most erősebben kezdett csapkodni, átlátszatlan fátylat borítva a csatorna egész hosszában, és tompán puffogott Vance átázott ír tweedkalapján. Hová lett az az Amszterdam, amit úgy szeretek? , tűnődött. Hol a gezellig – az emberek meleg szívélyessége, otthonossága és társaságkedvelő barátságossága? Valahol odabenn, gondolta. Noha nyomon követője lépteit elnyomta az eső zaja, Vance tudta, hogy az alak még mindig ott van a közelben; érezte a jelenlétét.

16

Egy szomszédos kávézó fényesen ragyogott fel Vance előtt, ő pedig megkönnyebbülten vette arrafelé az irányt. Jólesett odabenn a meleg, nyirkos levegő – annak ellenére, hogy szinte vágni lehetett a bárban a dohányfüstöt. Csak állt egy pillanatig, és hagyta, hadd csöpögjön le a ruhája, majd keresztülnyomakodott a műszak utáni tömegen, és talált magának egy szűk rést, ahol a bárpulthoz furakodhatott. Akadozó holland kiejtésével rendelt magának egy oude genevert – jófajta, régi holland gint -, majd arccal a bejárat felé fordult, azt remélve, hogy az őt követő férfi majd elhalad az ablak előtt, és belevész az éjszakába. Ám az alak nem mutatkozott. Közben megérkezett az itala, és nagyot kortyolt belőle. A tömény alkohol végigégette nyelőcsövét, tócsát képezett a gyomrában. Lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, majd lassan, sóhajtva fújta ki, közben hagyta, hogy a nyugalom szétáradjon benne. Mióta távozott a reptérről, most először hagyott alá némileg szíve erőteljes zakatolása. A béke lassan beférkőzött elméjébe, és segített, hogy az elmúlt napok eseményei rendeződjenek a fejében. Megtudta, hogy a három illető közül az első, aki megvizsgálta a De Beatis-naplót, a közelmúltban szívelégtelenségben elhunyt. Az özvegye legalábbis ezt mondta Vance-nek, mikor meglátogatta Bécsben. A professzor már idős volt, majdnem hetvenhat éves, tájékoztatta az asszony, és tulajdonképpen jó, hogy ilyen gyorsan távozott, az éjszaka közepén. Mikor Vance Strasbourgba repült, ugyanez a történet megismétlődött. A Strasbourgi Egyetem nyugalmazott tanára, aki Madridba utazott, hogy megtekintse a DeBeatis-naplót, halálos szívinfarktust kapott, mindössze hét nappal a hatvannyolcadik születésnapja előtt. Két ember, aki olvasta a naplót, és két halott. Vance-nek majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy az egész csupán véletlen egybeesés – egészen néhány órával ezelőttig, mikor észrevette, hogy valaki követi. Az illető jellegtelen kinézetű, közepes testalkatú volt; átlagos szürke öltönyt viselt, könnyen felejthető nyakkendővel és inggel. Az egyetlen szokatlan jellemvonást – ami miatt Vance egyáltalán felfigyelt rá – az jelentette, ahogy a füleinél az égnek meredeztek a hajcsomók, amitől úgy festett, mint valami éjszakai bagoly. Vance először a reptéren pillantotta meg az alakot. Újra észrevette a KLMbuszvégállomásnál, a Rikjsmuseum közelében. Majd a hoteljében ismét. És a férfi még azután is szorosan a nyomában maradt, hogy kitört a nyári vihar a Zuider Zee-n, és véget vetett Amszterdamban az idillikus nyári napnak. Hogy is lehetne mindez verő véletlen? Mégis, a férfi olyan ártalmatlannak tűnt – esetlen testalkatú, az ötvenes évei végében járó fickónak, aki határozottan nem jelentett volna kihívást Vance-nek. Ha az USA-ban vannak, már órákkal ezelőtt szembenézett volna az emberrel, ám egy idegen városban nem akart jelenetet rendezni – talán a férfi olya21n nyelven beszél, ami tő nem ért -, és különösen nem akart valami olyan bizonytalan félreértés miatt balhézni, aminek esetleg nincs is semmiféle valóságalapja. Vance egy újabb oude genever után úgy döntött, hogy nyakon csípi a pasast, ha az még mindig vár rá, mikor távozik a bárból. Vance tudta, hogy a naplót olvasók listájának harmadik tagja még mindig életben van. Ahogy a karcos, pikáns gint kortyolgatta, felidézte a párbeszédet, amit még korábban folytatott aznap a kissé szórakozott, mindazonáltal zseniális Da Vinci –szakértővel, Geoffrey Martinival. A tudós Amszterdamban töltötte a nyarat Leonardo jegyzeteinek olyan különálló lapjait tanulmányozva, amelyeknek sikerült valahogyan utat találniuk a Holland Nemzeti Könyvtár archívumába. Martini meghívta magához Vance-t vacsorára, ő pedig – megkönnyebbülten, hogy öreg barátja, a korábbi cambridge-i professzor sértetlen – örömmel elfogadta az invitálást. Vance alig várta, hogy beszélhessen neki a De Beatis-napló ellopásáról. Az órájára

17

pillantott; mindjárt ott kellene lennie Martininál; így aztán rendezte a számláját, és átfurakodva a tömegen, ismét kilépett a szürkületbe. Elállt az eső. A házak ablakai, az utcalámpák és a boltok neonfeliratai aranyló fényt vetettek a véletlenszerűen ívelt kövekre. Az első két utcasaroknál Vance többször hátrafordult kicsiny, bagolyfejű embere után kutatva. Ám az sehol sem mutatkozott, ő pedig azonnal meg is feledkezett róla, ahogy a gondolatai visszatértek a Da Vinci –hamisítványokra és a Martininál esedékes látogatására. Vance igen nagy tiszteletet táplált Martini professzor iránt; már akkor is hitt benne, amikor senki más nem. 1966-ban találkozott először Martinivel Angliában, egy kis kocsmában, közvetlenül a Cambridge-i Egyetem mellett. Az egyetemi hivatalnokok épp azelőtt fejtették ki Vance-nek, miért nem fogadják el a jelentkezését. Az a bizonyos szégyenletes elbocsátás az oka, magyarázták, valamint a jelentős „hírnév”, amire a szerencsejátékok világában sikerült szert tennie. Hogy martini miért szemelte ki magának a tömegből a Lamb and Flag vendégei közül, arról halvány fogalma sem volt, ám az esemény megváltoztatta az egész életét. Martini figyelmesen hallgatta ót, amint elmagyarázta, hogy az a bizonyos szégyenletes elbocsátás akkor történt, amikor az első öbölháborúban a sereg rajtakapta, hogy az ellátás egy részét arra a célra fordította, hogy egy kicsiny kórházat építsen Bászra közelében a sebesült gyermekek számára. Bár még csak akkoriban került ki az egyetemről, ő volt az egész projekt szellemi irányítója, a hozzá csatlakozó összeesküvők között pedig többek között tucatnyi orvos és nővér, valamint egy műszaki őrnagy szerepelt. Ő volt az egyetlen tisztség nélküli az egész csapatban, és mikor Washington mindenről tudomást szerzett, példásan megbüntették; a többiek pedig megúszták a dolgot anélkül, hogy megütötték volna a bokájukat. Martini rokonszenvvel hallgatta, hogy Vance kétségbeejtő pénzhiányával küszködve hogyan fejlesztett ki magának egy kártyaszámláló műszert, amely azután olyan sikeresnek bizonyult, hogy emiatt a világ minden nagyobb kaszinójából kitiltották – ám előtte egy teljes évet töltött egyik kártyabarlangtól a másikig utazva, miközben valóságos kis vagyont halmozott fel. Ahogy úti célja felé haladt a növekvő homályban, Vance felidézte magában Martini arcát; a kortól enyhén görnyedő, ám még mindig fürge és eleven öregember rakoncátlan, bozontos, hófehér fürtjeit, a lógó bajuszát, és magas, vékony alakját. Az emberét, aki hamarosan betölti a hetvenkilencet… Aki kihasználta az egyetemi pozíciójából származó előnyöket, és végül meggyőzte az adminisztrátorokat, hogy vegyék fel Vance-t. Martini szította fel a fiatalember Leonardo iránti érdeklődését is, megdorgálta, amiért más szakterületet választott, és az elmúlt évtizedben vállvetve dolgozott vele együtt, miközben Vance táplálta Leonardo iránti telhetetlen kíváncsiságát és szeretetét. A kilátás, hogy mindjárt láthatja Martinit – először az azóta eltelt hónapok óta, hogy Kingsbury megvette a kódexet -, lelket öntött Vance-be, és jókedvre derítette. Tizenöt perccel később megrángatta a professzor keskeny, a Prinsengracht-csatornára néző négyemeletes városi háza előtt az ódivatú csengőhúzó zsinórt. Ahogy ott ácsorgott a bejárat előtt, halvány nesz ütötte meg a fülét odabentről, ám az ajtó mégsem nyílt ki. Vance újra csengetett. Válaszul csak halk kaparászás és tompa puffanások zaja érkezett odabentről. Áthajolt a lépcsőkorláton, hogy belessen a kivilágított ablakon, és a könnyű selyemfüggönyön át egy magas ember elmosódott körvonalát vette ki, amint egy másik, karosszékben ülő alak fölé hajol. A pulzusa felgyorsult. Az álló alak nyilvánvalóan nem a professzor volt. - Professzor úr! – kiáltotta Vance, miközben az ajtófogantyúval próbálkozott. Zárva. – Martini professzor! Minden rendben? – kiáltott újra, öklével a mahagóni ajtót verve. – Nyissa ki az ajtót! Nyissa ki, különben hívom a rendőrséget! – Vance az ajtónak rontott, és megpróbálta betörni. Újra meg újra nekivetette izmos vállát, ám a masszív ajtó, ami már öt évszázad viszontagságainak állt ellen sikerrel, egyetlen ember erejének meg sem moccant.

18

Vad ugrándozása féltucatnyi kíváncsi bámészkodó tekintetét vonzotta magára az utcán. - Rendőrség! – kiáltotta sürgetően angolul. – Hívják a rendőrséget! – ismételte meg tört hollandisággal. Úgy tűnt, egy középkorú férfi végre megérti mit akar, és előhúzva a mobiltelefont, telefonálni kezdett. Vance újra lesietett a lépcsőn, hogy belessen az utcafrontra nyíló ablakon. Már épp megpróbálta kinyitni, mikor a bejárati ajtó kivágódott, és sápadt, sárgás fényt vetett egy magas, vékony, sötét hajú férfira, aki fürgén elviharzott mellette. - Állj! – kiáltotta Vance. A férfi rá se hederítve a töredezett, egyenetlen járda felé sprintelt. Vance utána vetette magát. Az utcán – a helyi szokás szerint – rendszertelenül, szanaszét parkoló autók erősen megnehezítették az előrejutást. Az alak végül talált egy rést a forgalomban, és végigrohant a szűk egyirányú utcán. Vance követte át a csatornát keresztező hídon, majd balra, együtt futva a forgalommal. Fokozatosan egyre közelebb jutott az előtte rohanóhoz, és most hálásan gondolt a sok mérföldre, amit rendszeresen végigfutott a tengerparton. A menekülő léptei lelassultak, ahogy jobbra bevetette magát egy újabb sikátorba. Vance hallotta, amint a férfi cipője megcsikordul a kövezeten, majd tompa puffanás következett, mintha az alak elvágódott volna. Ahogy ő is befordult az utcácskába, a férfi már alig tízméternyire volt tőle, és erősen bicegett. Vance hirtelen tétovázni kezdett. Irakban salaktömbök és generátorok lopkodásával töltötte ideje jó részét. Most egyszerre azon kapta magát, hogy azt kívánja: bárcsak folytatta volna a harcművészeti leckéket, amikkel egy évvel ezelőtt, tucatnyi edzés után felhagyott. Nos, azt mindenesetre nem fogja hagyni, hogy az alak kereket oldjon, ebben biztos volt. Felgyorsított, és hátulról megragadta a férfit. A magas alak felkiáltott, majd levegő után kapkodott, ahogy Vance a nyakába vetette magát. Megpróbált oldalra gurulni, ám Vance mindenütt ott volt rajta, és csak úgy záporoztak vad, gyors ütései, egyik a másik után. Némelyikük ártalmatlanul félrecsúszott ugyan, a többi azonban célba talált. A professzor támadója bizonytalanul dülöngélve feltápászkodott, főleg a jobb térdére támaszkodva. Vance még a félhomályban is kivehette a véres, hosszú hasítékot a férfi farmerén, ahogy a sikátorban elcsúszott és megsérült. Majd a magas alak megeresztett egy balhorgot, amitől Vance feje hátracsapódott, és a bal szeme felett kirepedt a bőr. Miközben hátratántorodott, ellenfele ismét nekirugaszkodott, immár csúnyán sántítva. Vance, a sebéből bőségesen patakzó vértől bal szemére teljesen vakon utána botladozott, közben beütötte a lábát egy fémkukába. Egy borosüveg a földre hullt. Megragadta, egyik kezével kitörölte a vért a szeméből, a másikkal pedig a rögtönzött fegyvert lóbálta. Mikor elég közel jutott, olyan erővel lendítette meg a palackot, ahogyan csak tudta. Hallotta, ahogy a férfi sivítva kifújja a levegőt, és látta, ahogy arccal előre a földre zuhan, majd összeroskadva, mozdulatlanul fekve marad. Vance súlyosan zihálva beletörölte vérző szemöldökét esőkabátja ujjába, élénken vöröslő foltot hagyva ezzel a sárgásbarna szöveten. A bal szeme feletti fájdalom újult erővel kezdett lüktetni, amint az utcakövön elterült figura fölé hajolt és a hátára fordította. A férfi nyakának jobb oldalán, a magas nyakú pulóverétől csaknem eltakarva egy különös, vörös anyajegy díszlett. Vance visszafojtott lélegzettel húzta le a garbó nyakát. A tompa fényben egy madár elmosódott körvonala látszott. Egy szárnyaló sólyomé. - Jézusom! – szakadt ki Vance-ből. Pontosan egyezett annak a férfinak a személyleírásával, aki meglógott a De Beatis- naplóval. Guggolva átkutatta az alak kabátzsebeit. Semmilyen irat. A férfi felnyögött, kezdte visszanyerni eszméletét. A rendőrség, gondolta Vance. Rendőrt kell hívnia. Amint bizonytalanul feltápászkodott, csoszogó hangot hallott a háta mögött. Még épp idejében perdült meg, hogy lássa, amint a bagolyfejű ugyanazt a borosüveget lendíti feléje. Vance lebukott, ám az üveg nekicsapódott a fejének. Az ütés elkábította; négykézlábra rogyott. A férfi ismét lecsapott, és ez alkalommal egyenesen a

19

nyakszirtjére sújtott. Vance magatehetetlenül esett össze. A szeme előtt briliáns színekben pompázó csillagok egész galaxisa táncolt. Miközben orrába hatolt a kövezet dohos, nyirkos szaga, eszmélete utolsó szikrájával azon tűnődött, vajon most az a rész jön-e, hogy a bagolyképű golyót röpít a fejébe…

NEGYEDIK FEJEZET

A világ vonakodva tért vissza, összefüggéstelenül erőre kapó fények és pillanatok kuszaságában, és magával hozta a fájdalom kíméletlen lüktetését. Mikor kinyitotta a szemét, csak valami elmosódott foltot látott. Fokozatosan ráébredt, hogy azért nem tud fókuszálni a tekintete, mert arccal lefelé fekszik a sikátorban. Küszködve próbált visszaemlékezni, hol van, és mi történt… Feltámaszkodott az egyik könyökére. Szabad kezével óvatosan megtapogatta a szeme feletti repedést. Végigfuttatta kezét a gyorsan növekvő, tojásnyi duzzanaton a koponyája tövében; az ujjai nem tapintottak vért. Vance talpra kecmergett, és a sikátor falának támaszkodva igyekezett megállítani a világ forgását. Lépkedni kezdett, ám a térdei megrogytak. Pár pillanattal később újra feltápászkodott, és az érdes téglafalba kapaszkodva, óvatosan az utcácska eleje felé kezdett araszolni. A közeli templom tornya nyolcat ütött. Ezek szerint nem lehetett túl sokáig eszméletlen. Ahogy Martini professzor háza felé közelített, meglátta a rendőrautókat és egy mentőt. A Martini biztonságáért való aggódás egy pillanat alatt kitisztította a fejét. Lassú kocogásba fogott, mit sem törődve a fájdalom erősödő, kíméletlen pörölycsapásaival a fejében. Jókora tömeg csődült össze a szűk utcán a csatorna és a házsor között. - Engedjenek át! – követelte. – Engedjenek, kérem! – Néhány fej bosszúsan fordult felé, ám amikor meglátták véres alakját és őrülten csillogó szemeit, gyorsan utat engedtek neki. A főbejáratnál egy kék egyenruhás rendőrnyomozó szívott egy slukkot szűrő nélküli cigijéből, és nézte, amint Vance felküzdi magát a lépcsőn. - Hogy van? – kérdezte Vance. – A barátja vagyok. A rendőr szívott még egyet a cigarettából, majd eldobta a csikket a Martini házához vezető kőjárdára, és eltaposta cipője orrával. - Mi történt magával? – kérdezte. - Azt hiszem, ugyanaz az alak kapott el engem is. A nyomozó biccentett. - És ön kicsoda? - A nevem Vance Erikson. Martini professzor és én … A rendőr arcán felismerés villant. - Olvastam magáról az újságban. Valami Da Vinci-dologgal foglalkozik. Vance bólintott. - Attól tartok, a barátja meghalt. Vance eltátotta a száját a döbbenettől. - Jöjjön! – fogta karon a detektív Vance-t, és megpróbálta egy osztag amszterdami rendőrautó felé irányítani. – Jöjjön velem, beszéljünk. - Nem! – Vance kicsavarta magát a nyomozó szorításából. – Nem hiszek magának! – A nyitott bejárati ajtó felé indult. – Látni akarom! - Ide figyeljen! – szólt a detektív. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, ha tényleg a barátja volt.

20

Vance azonban máris odabenn járt. Az első nappaliban egyenruhás tisztek és detektívek zsúfolódtak össze egy karosszék körül. Egy bűnügyi helyszínelő technikus fotókat készített. Vance érezte, hogy vadul ver a szíve, ahogy közelebb lépett figyelmük középpontjához. Martini professzor karosszékhez kötözött teste ernyedten csüngött a mellkasát és karjait körülvevő hurkokon. A szerény, egyszerűen berendezett nappaliban vörösen csillogott a szék alatti bézs gyapjútakaró. A professzor hófehér hajába alvadt vér csomósodott; arca felpuffadt, és zúzódások borították. Feje csüngött, álla előrebukott a mellkasára. Bölcsessége, mindaz a tudás, és mindaz a jóság, ami agyának titkos tekervényeiben rejlett, most elveszett; kihunyt az idegsejtek közötti utolsó szinaptikus szikrával. A holland nyomozó biccentett a többieknek, majd velük együtt némán figyelte, ahogy Vance lassan odalépett Martini holttestéhez, és gyengéden megszorította a kezét. - Ég önnel, barátom! – mondta, majd lassan elfordult. A nyomozó törte meg a súlyos csendet: - Tudja, ugye, hogy beszélnünk kell? – Vance bólintott. – Hol a szállása? – Vance elmondta neki, a nyomozó pedig kijelölte az egysége egyik emberét, hogy vigye vissza a hotelbe, hogy rendbe szedhesse magát. Ezúttal minden ellenvetés nélkül indult a rendőr után.

õ Miután a doktor távozott a szobájából és lezuhanyozott, Vance az ágya szélén ült, mikor két detektív érkezett egy üveg half om halffal, az egykor hagyományos, manapság egyre ritkább holland likőrrel. Vance ivott a zamatos, enyhén narancsos ízű italból, és válaszolt a nyomozók kérdéseire. Leírta a Martini professzorhoz fűződő kapcsolatát, a ma esti látogatása okát, és végül beszámolt a férfiról a furcsa, sólyomszerű anyajeggyel a nyakán. A következő kérdés megdöbbentette Vance-t. - Tudja, ki az a Tosi? - Nem – hazudta gyorsan anélkül, hogy igazán elgondolkozott volna félrevezető válaszán. – Miért? - A barátjának a halála előtt sikerült ezt a nevet felírnia a nadrágja szárára a saját vérével.

21

ÖTÖDIK FEJEZET

IV. James Elliot Kimball keresztülsandított a cigaretta- és hasisfüstön, igyekezvén figyelmen kívül hagyni középkorú vacsorapartnerét. A tágas terem másik oldalán ez jó húsban lévő, kopasz férfi hevert a hátán egy bársonydíványon, míg egy telt idomú, harisnyakötőjét és nejlonharisnyáját leszámítva meztelen nő csókokkal borította a teljesen pucér férfi testét. A szobában még legalább kéttucatnyi további ember tartózkodott, akik párban, hármasával, vagy egyéb kombinációban buján kényeztették egymás testét és élték ki szexuális fantáziáikat. A Caligula Klub főztje alig volt jobb az átlagosnál. A légköre miatt azonban mégis külön kategóriát képez, tűnődött Kimball. Az Amszterdam egyik tehetős külvárosában álló, csak tagokat fogadó létesítmény gondoskodott az emberi étvágy minden fajtájának kielégítéséről, legyen az étel, ital vagy szexuális gyönyör. Az orgiát egy számítógép-vezérlésű fényshow világította be. A Caligula magánszobákat is kínált privát szex számára, és egy sor butik biztosította akár a legbizarrabb fétisimádat és perverzió kielégítését is. Kimball alapító tagként hozzáfért a tagok névsorához, és nem szűnt csodálkozása, hogy a klubnak jó tíz százalékkal több női tagja volt, mint férfi. Vonakodva visszafordította figyelmét vacsorapartnere, a negyvennyolc éves Denise Carothers, a Carothers Aerospace nevű multinacionális, fejlett katonai fegyvereket és technológiai eszközöket gyártó vállalat alapító tagja és ügyvezető igazgatója felé. - Megismételnéd, kérlek? – kérdezte Kimball bosszankodva, amiért el kellett szakítania figyelmét a bacchusi tivornya látványától. - Azt mondtam, úgy vélem, a későbbiekben talán ki kell vonni Eriksont a forgalomból, de szerintem ez most még nem volna bölcs lépés. Kimball jeges kék szeme veszélyesen megvillant a homályos derengésben. Ujjaival beletúrt homokszőke hajába, mint mindig, mikor bosszús volt. - Miért nem? – kérdezte gondosan uralt hangon. - Mert ismerem az öregembert. A fiaként szereti Eriksont. Ha most likvidáljuk az akcióból, Harrison Kingsbury akár milliókat költene arra, hogy kitalálja, mi történt vele. Nekünk pedig nincs szükségünk efféle zavaró tényezőre ilyen közel a tranzakcióhoz. Ezenfelül azt hiszem – folytatta Carothers -, hogy Martini halála éppen eléggé elijesztette őt. Erikson talán eltűnődött az első két haláleseten, ám ennél a harmadiknál már nem tudja félreérteni a figyelmeztetést. Azt hiszem, meg fog hátrálni, legalábbis elegendő ideig ahhoz, hogy nyélbe üssük az üzletet. Kimball némán bámulta sültje maradékát, és bosszúsan tűnődött azon, hogy a fenébe fog valaha is megszabadulni ettől az Eriksontól. Az emberek már egészen a legkorábbi emlékeitől fogva engedelmeskedtek az akaratának. Ez helyénvalónak tűnt. Az egyedüli személyek, akik nem engedelmeskedtek – a szülei – pedig hamar megszokták, hogy ne avatkozzanak az ügyeibe. Az egy dolog, hogy ő azt mondta annak a Bailey nevű besúgójának a ConPacConál, 22

hogy hagyja békén Eriksont. Az viszont egészen más tészta, hogy valaki ugyanezt tanácsolja neki, Elliott Kimballnak – még akkor is, ha ez az illető történetesen a Brémai Legáció elnöknője. Magában forrongott. A gyomorrontás émelyítően felkúszott a torkáig. Bosszút akart állni Eriksonon, és meg akarta kapni a kellő tiszteletet ettől a nőtől, aki nem engedte neki, hogy kiélje bosszúszomját. -Kedvesem, te nem ismered úgy Eriksont, ahogy én – mondta Kimball engedékeny hangon. – Fogalmad sincs róla, milyen agyafúrt az a fickó… Ő nem törődik a szabályokkal. Más séma szerint játszik. - Nem törődik a szabályokkal? Mit akarsz ezzel mondani, És mit számítana mindez? Mi sem a szabályok szerint játszunk, hacsak nem mi magunk alkotjuk azokat. A férfi a nőre pillantott. Egykor, még fiatalabb korában, mindent elmondott neki. - Nos – kezdte lassan -, harmadéves voltam a Harvardon. Belekeveredtünk egy kisebb csetepatéba az egyik rögbi csapattal a MIT-ről. Ő volt a kapitányuk, és … - Úgy emlékszem, azt mondtad nekem, hogy még sosem találkoztál Vance Eriksonnal. - Ez nem is számít igazi találkozásnak – szögezte le, és bosszúsan nézett a nőre. Ez az ő élménye volt. Denisenek nincs joga megbüntetni őt, amiért nem mondta el korábban. Már nem a hajdani, tizenkilenc éves selyemfiúja többé. – Nem nevezhető annak, mindazonáltal nagy jelentőséggel bírt. Ő volt a kapitányuk – folytatta Kimball miközben révedő szeme a távoli múlt eme kellemetlen eseményére fókuszált. Inkább saját magának mesélte a történetet, mintsem a nőnek. Holtpontra jutott a mérkőzés, és már ötpercnyi játékidő sem maradt hátra. Mi voltunk a jobbak, de Erikson … Erikson egyszerűen valami különös játékkal rukkolt elő… Új, szinte eretnek megoldásokkal a jó öreg bevett szabályokhoz képest. Ez… egyszerűen nem volt így rendjén. Az utolsó öt percben, mikor már majdnem nyertünk, Erikson váratlanul megszerezte a labdát, és megindult a kapunk felé. Egyszerre maga mögött hagyta az összes védőjét, és a gólvonal felé rontott. Az egész… az egész olyan ostoba dolog volt; senki nem hagyhatja így hátra a védőit. Én láttam meg elsőnek. Elkaptam. Nagyobb voltam, magasabb… - elcsuklott a hangja. Most, a Caligula Klub homályos derengésében újra elöntötte arcát a harag és a megaláztatás szégyene, amint felidézte a gyomrába hasító kínt, ahogy Erikson alacsonyra hajolva egyenesen belezúgott… És emlékezett, milyen kék volt az ég, mikor Erikson visszament hozzá, hogy felsegítse, miután keresztezte a gólvonalat. Most ha lehet, még jobban gyűlölte őt. Újabb felbukkanása, a Da Vinci –kódex ügyébe való belekontárkodása nem kevesebbet jelentett a számára, mint egy méltatlanul győztes visszatérését, csak hogy felhánytorgassa a régi szégyent. - Tudom, hogy érzel Vance Erikson iránt – súgta Carothers csitítóan. – Megértem, hogy szeretnéd helyrehozni mindazt a rosszat, amit képvisel a szemedben … de még várnod kell.

õ - Nem, Elliott, még nem – jelentette ki Carothers ismét, immár határozottan, ahogy kezét a férfi combjára helyezte, majd a jól ismert mozdulattal megcirógatta. Évek óta ismerte Kimballt. A férfi apjának brókercége, a Kimball, Smith és Farber intézte a Carothers Aerospace első nyilvános részvénykibocsátását. A nő tudott a gyermek Elliott csínytevéseiről; hogy hogyan fosztotta ki atyja tehetős barátainak házait az izgalom kedvéért; hogyan rabolta el az egyik ifjú barátját és tartotta fogva váltságdíjért; és tizenhat évesen hogyan gázolt agyon egy gyalogos járókelőt a Corvette-jével, csak hogy „tudja, milyen érzés megölni valakit”. Az 23

idősebb Kimball ezreket költött Elliott védelmére – a legjobb bűnvádi ügyvédekre -, és százezreket a politikai kampányok támogatására. Ez volt a legkedvezőbb ítélet, amit csak pénzért meg tudott vásárolni, ám a bíró még így is hat hónapi börtönbüntetésre ítélte az ifjú Kimballt, hogy megmutassa: még a leggazdagabban sem mentesülhetnek a törvény büntetése alól. Az apja és általában a bostoni társaság igen megkönnyebbült, mikor a börtönből kiszabadult Kimball nyilvánosan bűnbánatot gyakorolt, és hangot adott a korábbi önfejű szeszélyes életvitele miatti sajnálatának, megígérve a Boston Globe-nak adott egyik interjúban, hogy „mindent megtesz, hogy eleget tegyen a társadalom iránti kötelezettségeinek, és a várakozásnak megfelelően a társadalom felelősségteljes tagjává váljon”. Hogy beváltsa az ígéretét, cum laude (dicsérettel) végzett a Rutgersben, és a Harvardon készítette el jogi disszertációját. Egyedül Carothers tudta, hogy mindez csupán álcául szolgált, hogy elterelje a hatóságok figyelmét az új Elliott Kimballról. Mivel amióta csak segített a fiúnak tizenegy éves korában megszabadulni a szüzességétől, Elliott bizalmasan megosztotta vele a legintimebb élményeit is; sőt akár újból el is játszotta vele a más nőkkel, fiúkkal, és férfiakkal átélt szexuális kalandjait. Mesélt neki a gyilkolás okozta örömről is, erről a metafizikai viszketegségről, amit csak és kizárólag a halál tudott enyhíteni. - Vannak emberek, akik a megélhetésért gyilkolnak. – jelentette ki Elliott Carothersnek, miután feltételesen szabadlábra helyezték. – És én pontosan ezt akarom csinálni Denise. Nagyon is akarom, mivel sosem éreztem magam olyan elevennek belül, olyan jól és olyan fontosnak, mint azon a napon, mikor elgázoltam azt a pasast. De nem akarok olyanná válni, mint azok a szánalmas alakok a börtönben. Ők haragjukban öltek, vagy mert rajtakapták őket rablás közben. Én magáért a gyilkolás öröméért akarok ölni. Azt akarom, hogy klasszis legyen … osztályon felüli élmény. A saját kezemmel akarom őket megölni, és figyelni a szemüket, ahogy lassan kihuny belőle az élet. Carothers látta, amint Elliott Kimballnak teljesül ez az álma, mivel a frissen megalakult Brémai Legáció már akkor – tizenkét évvel ezelőtt, mikor a fiú még csak a tizennyolcat töltötte be – szerzett bizonyos ellenségeket magának, akiket móresre kellett tanítani. Ő és Elliott megegyeztek, hogy senki nem hal meg, hacsak a nő előzőleg jóvá nem hagyja az illető megölését, valamint az időt és a helyszínt. Mindez fenségesen működött több mint egy teljes évtizeden keresztül, bár Denise-t csalódással töltötte el, hogy az évek során a fiatalember szexuális étvágya a fiatalabb nők felé fordult. - Őszintén megértem, ahogyan Vance Erikson iránt érzel – búgta Carothers, miközben a férfi ágyékához csúsztatta a kezét. – A tranzakciót követően azt tehetsz vele, amit csak akarsz. De addig nem. Miközben a nő a nadrágja szövetén keresztül feltámadó erekcióját masszírozta, Elliott hirtelen odébb mozdult a helyéről. Majd kelletlenül bólintott. A tekintetük összefonódott. Farkasszemet néztek, és egyikük sem pislantott. Végül Elliott törte meg a csendet: - Te vagy a főnök – magában pedig némán hozzátette: Egyelőre… A nő bólintott. Majd: - Itt csináljuk? Vagy inkább a szokásos szobánkba mennél?

24

HATODIK FEJEZET

A kicsiny, középkori lombardiai falvak vörös tetőcserepes házai sorra elúsztak odalenn, ahogy a hatalmas Alitalia 747 gép zúgva szelte az eget dél felé, az Amszterdamból Milánóba tartó hosszú járat utolsó félórájában. Vance Erikson újra azon tűnődött, miközben lenézett az emberi jelenlét nyomaival pettyezett olívzöld tájra, hogy miért hazudott a detektívnek Amszterdamban. A nyomozó elég egyszerűen kideríthette volna, hogy ő igenis ismerte Umberto Tosit, a Bolognai Egyetemen reneszánsz történelmet tanító professzort, a híres Leonardo-szaktekintélyt. Miért?, töprengett. És elméjében ezredjére is felhangzott a válasz: Mert személyes ügy. Személyes, mert az egész az ő hibája. Bárcsak… a bűntudat súlyos kőként nehezedett mellkasára. Bárcsak hamarabb ért volna Martini házához… Bárcsak ne vesztegetett volna annyi időt a bárban iszogatva… Akkor Martini talán még most is élne. Nyilvánvaló, miért hazudott a rendőrségnek. Az ő hibája, hogy Martini meghalt, és most rajta áll, hogy gondoskodjon a gyilkos kézre kerítéséről. A bűntudat erőteljes motorját pedig a mellkasában égő harag üzemanyaga hajtotta: a harag, hogy bárki is képes lehetett efféle szörnyűséget művelni egy olyan emberrel, mint Martini. És ez a harag olyan forró-fehéren izzott Vance lelkében, hogy nem kockáztatta annak lehetőségét, hogy a gyilkos esetleg megússza kényelmes életfogytiglani ítélettel valami száraz, meleg cellában. Ilyen egyszerűen nem történhet meg, amíg Vance Erikson él és mozog. Akárki ölte is meg Martinit, megfizet érte. Az amszterdami rendőrség kedves volt és jóindulatú – sokkal jóindulatúbb, mint amilyen fordított helyzetben az amerikai lett volna egy hollanddal -, ám az egész kihallgatás alatt kimondatlanul is ott lebegett a levegőben a gyanú, hogy Vance játszott valamilyen szerepet a gyilkosságban. Újra meg újra kikérdezték, és ő minden alkalommal annyit tartva meg magának a kulcsfontosságú információkból, hogy ne követhessék egyhamar a nyomot, amelyen most jár. Beszélt nekik a támadóról, és pontos személyleírással szolgált az alakról a sikátorban. Egy szót sem szólt azonban Tosiról, és hallgatott a strasbourgi és a bécsi Leonardo-szakértők halálával kapcsolatos gyanújáról is. Megtartotta magának ezeket az információkat, mivel személyes elszámolnivalója volt Martini gyilkosával, és csak azáltal szabadulhatott meg a bűntudattól, ha saját kezűleg végez a gyilkossal. Ugyanakkor, mélyen a harag és bűntudat kavargó érzéseinek hálója alatt megszólalt egy eddig nem hallott, suttogó hang is: a félelemé. Az ügy mögött ugyanis nyilvánvalóan valamiféle gyilkos összeesküvés rejlett, ami egy kicsi, de különleges emberek csoportjára irányult: azokra, akik olvasták Antonio de Beatis jegyzeteit. Ő volt rajtuk kívül az egyetlen a világon, aki olvasta a naplót. Nagyon nem szerette az érzést, hogy esetleg ő a következő. 25

Mit tudhat Tosi? , tűnődött Vance, ahogy a 747-es Boeing ereszkedni kezdett a milánói Malpensa repülőtér felé. Bármi legyen is, Vance azon imádkozott, hogy ő is megtudhassa még idejében. Ezen az estén egy hatalmas szimpózium és kiállítás nyílt Leonardóról a Castello Sforzában, Milánó régi negyedében. Vance már több mint hat hónapja tervezte, hogy jelen lesz az eseményen. Nagy várakozással tekintett az előadás elé, amelyet Martini professzor tartott volna Leonardo, a hadmérnök szerepéről. A tudományos tanácskozás évente került megrendezésre Európa különböző, Leonardo személyével kapcsolatban álló városaiban. Hat hónap. Mintha egy másik évtizedben, egy egész élettel korábban történt volna. Hat hónap… Mielőtt Patty… Mielőtt Martini… Mielőtt… Megrázta a fejét, mintha így akarna megszabadulni a terhes gondolatoktól. Alatta az ablakon kívül egyre nagyobbra nőttek Milánó körvonalai.

õ Vance könnyen átjutott a vámon, és egy órával később megérkezett a kicsiny panzióba a Via Dantén, nagyjából félúton a dóm és a Castello Sforza között, mindkettőtől gyalogosan alig pár percnyire. Noha minden további nélkül megengedhette volna magának az ötcsillagos szállodák fényűzését, Vance jobban szerette a hiteles, autentikus környezetet a panzióban, a magas mennyezetet, az étkezőhelyiségeket díszítő, ismeretlen reneszánsz művészek által festett eredeti freskókat; azt, hogy itt senki nem beszélt az olaszon kívül semmilyen más nyelven; és a környéket, amely sokkal inkább az olaszok igényeit és ízlését elégítette ki, mintsem a turistákét. Tanulóévei óta mindig itt szállt meg. Ciaót intve a taxi sofőrjének, vállára dobta egyetlen, puha táskáját, és belépett a hatalmas kapun az udvarra, majd felkapaszkodott ötemeletnyi lépcsőn, lemondva a tiszteletre méltó, vénséges felvonó használatáról, amely fel-alá nyikorgott a lépcsőakna közepén fekete drótketrecében. Csengetett, a házmesterné pedig ajtót nyitott. - Signore Erikson! – kiáltott fel, miközben terjedelmes kebleihez szorítva buján megölelte. – Olyan csodálatos újra látni önt! – áradozott olaszul. – Ó, milyen régóta nem járt felénk! Vance a baráti fogadtatástól felengedve leült, és cseverészett vele egy kicsit; megcsodálta a fotót, amit a nő a legfiatalabb, tizennyolc éves fiáról mutatott, akit épp most vettek fel az egyetemre, és cappuccinót kortyolgatott, miközben a nő tájékoztatta őt a családjával kapcsolatos minden újabb eseményről. Signora Orsini olyan családból származott, amelynek tagjait a II. világháborúban szabadították fel az amerikaiak, és azóta is különös elfogultsággal viseltetett az USA iránt. Nem hagyták, hogy bármiféle kommunista propaganda megváltoztassa a véleményét. Néhány perc múlva azonban hirtelen elborult a tekintete. - Ó, signore, majd’ elfelejtettem – kezdte. – Járt itt egy ember ma reggel. Olyan korán, hogymég zárva találta a kaput. Erre elkezdett kiabálni, meg dübögni, de olyan hangosan, hogy felébresztett, és lementem, hogy megnézzem. – Arca elvesztette derűs nyugodtságát, ahogy összeráncolt szemöldökkel idézte fel az incidenst. – Középkorú férfi lehetett. Azt állította, hogy ismeri önt. Olyan nagyon… zavartnak tűnt. Nem mertem kinyitni neki a kaput. De a kémlelőnyíláson át benyújtott nekem egy borítékot, és azt mondta, adjam át önnek, ha megérkezik. Vance olyan lendülettel tette le az asztalra a csészéjét, hogy egy kevés kilöttyent a meleg, édes kávéból. Signora Orsini a jelek szerint észre sem vette. - Nagyon izgatottnak tűnt – folytatta. Úgy festett, mint aki meg van félemlítve, az arca holtra sápadt, és azt mondta, mindenképpen adjam át ezt önnek. Erősködött, hogy élet-halál 26

kérdése. – Turkálni kezdett a kötényében, majd előhúzott egy gyűrött borítékot. Viharvert volt, de bontatlan. Némán figyelte Vance-t, ahogy az feltépte a borítékot, és elolvasta a benne rejlő üzenetet. Ez állt a levélben: „Sürgősen látnom kell önt. Engem is el akarnak kapni. Találkozzunk ma este 7kor, a Santa Maria delle Grazie-templomnál.” Az aláírás pedig egyszerűen „Tosi”. Odafenn a szobájában – a szokásos, udvarra néző kuckójában – Vance fel-alá járkált, majd kipakolta a holmiját és folytatta a járkálást. Engem is el akarnak kapni. Kicsodák? Vajon tudja Tosi, hogy ki ölte meg Martinit? Tosi középszerű Da Vinci szakértő volt, ám első osztályú tudós. Egykor fizikusként az atomenergia kutatására specializálta magát, amíg bírálni nem kezdte az atomipart, és hamarosan azon kapta magát, hogy bevételi forrás nélkül maradt. Tudta: Tosi kemény alak. Akárki is félemlítette így meg, piszkosul érthette a dolgát… Mire felakasztotta a másik öltönyét és két tartalék ingjét, azt remélve, hogy a holnapi szimpóziumra némileg kisimulnak, korogni kezdett a gyomra, és visszaindult a Via Dante irányába, hogy találjon valami helyet, ahol bekaphat egypár falatot. Déli egy óra is elmúlt, mire végül rábukkant egy kicsiny ristorantéra, közvetlenül a Via Mazzini mellett. Ötletszerűen valami olasz salátát evett, és egy tál spaghetti alla carbonarát, majd az egészet leöblítette egy fél üveg házi fehérborral. Mardosni kezdte Tosi szűkszavú üzenetéből sütő pánik. Vance kisöpört egy kósza tincset a szeméből. Megpróbálta elképzelni, miért törődhet valaki ennyire egy csaknem hatszáz éves naplóval – olyannyira, hogy megölje azokat, akik egyáltalán beleolvastak. Töltött magának egy újabb pohár bort a kancsóból, majd a válltáskájáért nyúlt, és előhúzott belőle egy köteg fénymásolt papírt, amelyek már kezdtek meggyűrődni és kifakulni a sűrű használattól. Ez volt a De Beatis-napló egyik másolata; a múzeum vezetősége ezen kívül csak még egy másik példány elkészítését engedélyezte – attól tartván, hogy az éles fény esetleg árthat az érzékeny, ősrégi lapoknak. Belekortyolt a borba, és pörgetni kezdte a fénymásolatot. Helyenként oldalra fordította a lapokat, hogy elolvasson egy-egy széljegyzetet, amit még ő firkált oda – nagy ritkán pedig maga Martini, mikor az idős tudós még hónapokkal ezelőtt szintén elolvasta. A világ az asztalnál olvasó egyetlen embernyi méretűvé zsugorodott. Semmilyen fény, hang vagy látomás nem törte meg elmélyült koncentrációját. Talán rejlett valami titkos jelentés De Beatis szavai mögött – valami, ami eddig elkerülte Vance figyelmét. Ám semmire sem sikerült rábukkannia. Nem lehet maga a napló, döntötte el végül, félretéve a lapokat. Inkább magukban a hiányzó oldalakban kell rejlenie, és a naplóhoz fűződő kapcsolatukban. Mind a napló, mind a Kingsbury kódex a madridi könyvtár archívumai között hevert – olvasatlanul és elveszettnek tartva -, a gondatlan katalogizálás és a túl sok könyv és túl szűkös hely együttes áldozataként. Mindkét dokumentumra olyan kutatóknak sikerült rábukkanniuk, akik nem a megszokott, hagyományos módon közelítették meg a könyvtár és irattár gyűjteményét, hanem egyszerűen csak böngésztek az anyagok között, mint Vance, mikor felfedezte a naplót. Évszázadokon át egyik művet sem olvasta senki. Most pedig valaki – de vajon kicsoda? – attól tartott, hogy az olvasónak a naplót forgatva esetleg sikerül levonnia bizonyos következtetéseket, vagy rájönnie valamire… De vajon mire? A Kingsbury-kódexből hiányzó lapok hollétére, amelyeket a hamisítványokkal igyekeztek palástolni? Vance magában bólintott, tekintete kifejezéstelenül meredt az étterem függönyén át a kinti, délutáni forgalomra. Igen, gondolta, bizonyára ezért ölték meg azokat, akik beleolvastak a De Beatis – naplóba.

27

Az egész elképzelés teljesen abszurdnak tűnt: több mint ötszáz éves titkok, amelyek még mindig veszélyt jelentenek a XX. század embereire? Ám mégis: hárman meghaltak, ezt pedig nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Vance a fejében továbbra is ott motoszkáló kérdésen töprengve az asztalon hagyott tizenhat eurót az ebédjéért és távozott az étteremből, utat törve magának a kinti járókelők tolongásában. Hunyorognia kellett az éles napfényben, amint visszasétált a Via Dantén a Castello Sforza felé. Hatalmas, Leonardo arcmását viselő zászló csüngött a kastély masszív téglatornyából. Odalenn, a Castello előtti körforgalomban figyelte, ahogy a taxik egész sora vesz fel és rak ki utasokat. Ezek bizonyára csak turisták, döntötte el. A szimpózium résztvevői a hatalmas kastély másik vége felől érkeznének, és egyenesen a modern konferenciaterem felé vennék az irányt, amit ennek a reneszánsz erődnek a belsejében alakítottak ki. A konferenciával kapcsolatos gondolatai visszajuttatták Martinihez. A professzor a programterv szerint előadást tartott volna Leonardo katonai építészeti és hadmérnöki tudományáról, amely téma Vance kedvencei közé tartozott. Vajon mihez kezdenek majd a konferencia szervezői? Tűnődött. Martini előadása adta volna meg az alaphangot az egész rendezvénynek. Miközben igyekezett választ találni erre a kérdésre, Vance egy negyedórával később azon kapta magát, hogy a szimpózium szervezőjének várószobájában ücsörög. Eszeveszett, csaknem kétségbeesett sürgés-forgás zajlott, ahogy a segédek és titkárok – sokan közülük apácák és papok – ide-oda rohangáltak, és pergő olasz nyelven beszéltek; a hangjukban nyugtalanság csendült. Ez egy nagy rendezvény volt, a dolgok pedig rosszul alakultak. Az igazgató irodájának ajtaja kivágódott, és az igazgató féltonnányi hájas fegyveresként rontott elő, a válla mögött még két mondatot elsütve egyik segédjének, aki továbbra is az irodában tartózkodott. - Istenem! – mosolygott Vance-re, és gyorsan megölelte. – Örülök, hogy látom! Már kétségbeesetten igyekeztem elérni önt. Ugye ön is… - az arca hirtelen megnyúlt. – Ugye hallotta, mi történt… - Martini professzorral – fejezte be Vance. - Igen… Rettenetes, rettenetes – sütötte le a tekintetét az igazgató, mintha láthatná a cipőjét, amit hatalmas hordóhasa teljesen eltakart a szeme elől. - Ez… - Ne beszéljünk most erről! – tartotta fel az igazgató a kezét, mint valami közlekedési rendőr. – Nem bírok többet hallani erről a dologról. Majd ha ez az egész cirkusz… - lendített körbe a karjával, az irodájában uralkodó káoszra utalva -, ha mindez véget ér, leülök, és jól kibőgöm magam, de most… az életnek mennie kell tovább a maga tempójában. Ami – fogta meg Vance könyökét, és irányította az ajtó felé – pillanatnyilag olyan eszeveszettül viharos, amilyen csak lehet. Ezért is örülök annyira, hogy sikerült összefutnunk. Mármint nem úgy értem – mentegetőzött az igazgató, mintha valami rosszat mondott volna -, hogy máskor nem örülök, hogy láthatom, de … nos, izé, szükségem van a segítségére. Ön volt a professzor legjobb tanítványa, igaz? – szegezte neki a kérdést, amint maguk mögött hagyták az irodai bolondokházát az egyik folyosó viszonylagos csendjéért. – Ezért hát azt szeretném, ha holnap maga tartaná meg Martini helyett az előadást – folytatta, meg sem várva Vance válaszát. – Előadhatja a saját anyagát is, ha kívánja, vagy pedig azt, amit a professzor előkészített. - Nos, ez igazán… - Nagyszerű! Remek! – vágott közbe az igazgató. Ám mielőtt még egy szót szólhatott volna, máris elvonszolták az izgatott alkalmazottak, akiknek szükségük volt a segítségére ebben a krízishelyzetben. - Látta dr. Tosit? – kiáltott utána Vance.

28

Az igazgató megrázta a fejét. - Próbálja meg az Excelsior Hotelben! Azt hiszem, ott szállt meg – sikerült még hozzátennie, mielőtt az iroda ajtaja becsapódott mögötte. Vance az órájára pillantott; csak fél négyre járt. Maradt némi elütnivaló ideje, és úgy döntött, ezt részben arra fordítja, hogy meglátogatja Tosit a hoteljében. Talán sikerül mindent tisztázniuk a melodramatikus esti találka nélkül a templomnál.

õ Három órával később Vance jobban össze volt zavarodva, mint valaha. Fogott egy taxit, és az Excelsiorhoz vitette magát, ehhez a sokemeletes luxushotelhez, amely rendelkezett mindazzal a szórakozási lehetőséggel, amiket az amerikaiak köztudottan kedveltek, mint például saját fürdőszobák, uszoda és szobaszerviz, amiről a felsőosztálybeli európaiak csak mostanában kezdtek úgy vélekedni, hogy nem teljesen értelmetlen és haszontalan. - Signore Tosi ma délután kijelentkezett. – A recepciós szándékolt szűkszavúsága semmivé foszlott, mikor Vance meglengetett a dús, ám kifogástalanul nyírt szakállt viselő alak orra alatt egy százeurós bankjegyet. - Ó, igen, már emlékszem! – mondta a férfi, olyan hangon, mint aki túl sok amerikai „B” kategóriás filmet néz. – Signore Tosi sajnálta, hogy ilyen korán el kellett mennie – mosolygott hízelgően – és dél körül távozott – pillantott egy nyugtára. – Két pap társaságában. Papok? Tosi itáliai öröksége és a javarészt templomokban található reneszánsz műalkotások iránti odaadó szeretete ellenére kíméletlenül tiszteletlen alak volt, akinek a vallásokkal és azok gyakorlóival szembeni ellenérzése igen harsányan nyilvánult meg, és folyamatosan a felszín közelében bujkált. Úgy tudta, ebben komoly szerepet játszottak a katolikus iskolák és a vonalzóval fegyelmező apácák is. Vance Erikson szédülő fejjel végigsétált a Corso Magentán a késő délutáni napfényben. A világ kaleidoszkóppá vált; úgy érezte, inkább hasonlít Dali valamelyik szürreális festményéhez, mint Leonardo da Vinci egyik mesterművéhez. A nappali zsongás lágyabbá, emberibbé szelídült: játszó gyerekek, tévékészülékek, vacsora-előkészületek hangjaivá, amik mind tisztán kiszűrődtek a nagy, nyitott második és harmadik emeleti ablakokon át az utcára. Mikor a Santa Maria delle Grazie-templom ismerős, oszlopos fiatornya láthatóvá vált, Vance-nek még maradt tizenöt perce a találkozóig. Úgy döntött, arra fordítja ezt a negyedórát, hogy tiszteletét teszi Da Vinci Utolsó vacsorájának aprólékos restaurálásánál. Noha Leonardo eme mesterművének a csodával határos módon sikerült túlélnie a szövetségesek bombatámadását 1943-ban, csaknem áldozatul esett egy kevéssé drámai, ám sokkal ártalmasabb ellenségnek: az időnek. A festékrétegek kifakultak és helyenként mállani kezdtek. Olyan kincs volt ez a freskó, amely lassan, de biztosan és kíméletlenül elpusztul, ha nem tesznek erőfeszítéseket a megmentésére és helyreállítására, ami már önmagában véve is kész csoda volt. Vance a refektórium ajtajánál kifizette a belépőt egy unott és álmos múzeumőrnek, és belépett a nyirkos, hűs terembe. Vele szemben, több gyenge fényű lámpa által megvilágítva ott magaslott Krisztus és a mesterük szavától kábult tanítványok: „ Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem.” A legrégebbi emberi dráma került itt ábrázolásra, amit naponta milliószor, egy élet során pedig számtalanszor eljátszanak. Az arra érdemtelen személybe fektetett bizalom – ami ha egyszer megrendül, sosem lehet többé helyreállítani. Vance nem igazán tudta eldönteni, mit is hisz Jézusról, de felismerte az igazságot, mikor látta, és átkozottul nem számított, hogy ez az ember valóban Isten megtestesülése volt-e, vagy sem. Ami nagy jelentőséggel bírt, az a leplezetlenül feltáruló igazság: hogy a bizalmunkat mindig elárulják azok, akiket szeretünk. Vance látta az igazságot az ember Jézusban: olyan ember volt, aki hitt, szeretett, és meghalt Istenbe és az emberekbe vetett hitéért. 29

Vance mögött cipőtalp csikordult a koszos betonpadlón, és nyugtalanul sarkon perdült, hogy szembenézzen a zaj forrásával. - Zárunk, signore – szólította meg a teremőr olaszul, koszos kezével elfojtva közben egy ásítást. Vance az ajtóban még vetett egy utolsó pillantás a festményre, majd kilépett a szabadba. A kicsiny tér felett egyetlen villanykörte világított egy fém lámpaernyőből, ami vékony kábelen lógott a kövezet felett, és most lágyan himbálta az esti szellő. A magasban egyre gyülekező árnyak üldöznék a lenyugvó nap utolsó sugarait. Vance az órájára pillantott. Ideje találkozni Tosival a templomban. A magányos izzó éles kontúrokat vetett a tömörülő sötétségben, és nyúlánk árnyakat vetített a lábáról, ahogy könnyű léptekkel megtette az alig húszméteres távot a templom bejáratáig. Betaszította az egyik súlyos faajtót, és belépett a szentélybe. Az odabent megülő homály illett a kinti sötétséghez. Vance csupán egyetlen másik embert látott a templomban, egy hajlott hátú vénasszonyt sötét, formátlan ruhában, kendővel a fején. Figyelte, ahogy az idős hölgy fogadalmi gyertyát gyújt és ráhelyezi a díszes templomhajó jobb oldalán egy állványra, majd távozik. Vance önkéntelenül is megborzongott. Egyedül maradt a csaknem sötét szentélyben. Helyet foglalt az oldalhajóban, az ajtóhoz legközelebbi padon, és várt. Tizenöt perccel később Tosi még mindig nem érkezett meg. Engem is el akarnak kapni. A legerősebb neszt a templomban Vance saját légzése keltette, és az egyre gyorsabbá és szaggatottabbá vált, ahogy lassan teltek a percek. Fél nyolckor már kezdte erősen megkérdőjelezni a döntését, hogy mindent maga akart elintézni. Haladéktalanul értesítenem kellett volna a rendőrséget, miután felkerestem Tosi hoteljét, döbbent rá némi bűntudattal. Most, ahogy felállt, hogy távozzék, elhatározta, hogy így is tesz. Amint az ajtóhoz ért, az lassan, drámaian kitárult. Majd a sötétségben egy pap fehér arca és még fehérebb papi köntöse öltött alakot a semmiből. Testének többi része – leszámítva az oldalánál megcsillanó keresztet – ügyesen az árnyak közé olvadt. -Mr. Erikson? – kérdezte a pap angolul. Vance-nek elállt a szava, és csak bámulta. - Igen. Ismerem önt? – nyögte ki végül. - Nem – felelte a pap, miközben egyetlen mozdulatot sem tett, hogy kijjebb lépjen az árnyak közül -, viszont van egy közös barátunk, aki megkért, hogy tolmácsoljam legmélyebb sajnálatát, amiért nem tud megjelenni az önnel megbeszélt találkozóján. Azután Vance látta, hogy a pap matatni kezd csuhája egyik mély zsebében, és azt várta, hogy majd valami üzenetet nyújt át Tositól. Ehelyett azonban egy pisztolyt húzott elő, és egyenesen rá szegezte.

30

HETEDIK FEJEZET

A pap szilárdan tartotta a fegyvert, állhatatosan Vance arcába célozva vele. - Nem akarom bántani önt, Mr. Erikson – jelentette ki. Tett egy lépést Vance felé, teljesen előbukkanva a koromsötét árnyak közül a szentély halvány derengésébe. Alacsony volt, kevesebb mint százhetven centiméter, középkorú, rövidre nyírt őszülő, fekete hajjal, amely sűrű hullámokban lapult koponyájára. Vastag, fekete keretes szemüveget viselt. Vance csak nehezen találta meg újra a hangját. - Nos, khmm… - köszörülte meg nyugtalanul a torkát. – Ha nem akar bántani, miért nem teszi el azt az izét? – Egy pillanatra elhallgatott. – Ez valami új kellék a miséken, vagy mi? – Megpróbált kipréselni magából egy mosolyt, de felhagyott vele, mikor meglátta, hogy a férfi arcvonásai megmerevednek. Ez a pap komolyan vette a vallását. - Velem kell jönnie – mondta a csuhás. Vance földbe gyökerezett lábbal állt, félelem és ellenszegülés kavargott benne. Nem szerette, ha mások mondták meg neki, hova menjen, különösen, ha közben fegyvert szegeztek rá. De ez azt jelenti, gondolta, hogy nem tervezi, hogy megöl… legalábbis egyelőre. - Hova akar vinni? - Ez aligha az ön döntése, nem igaz? – A pap az ajtó felé intett. – Na, gyerünk! – Oldalra lépett, hogy elférjen mellette. Vance tétovázott. - Rajta! Vance elhaladt a pap mellett, az ajtó felé. Amint belépett a kicsiny előszobába, érezte, ahogy a pisztoly hideg, kemény csöve a veséjének nyomódik. - Ne is próbáljon segítségért kiáltani! A főbejárathoz ért, és kinyitva a súlyos ajtószárnyat, kilépett az éjszakába. Egy pillanattal később tompa puffanást és nyikorgást hallott maga mögött. Megfordult, és látta, amint a pap, aki nyilván elbotlott a küszöbben, épp igyekszik visszanyerni az egyensúlyát. Vance futni kezdett. Mögötte a pap istenkáromlón szitkozódott. Fegyverlövés visszhangzott a téren. Vance a bejáratnál oldalt vetődött, és a templom előtt végigfutva a Corso Magenta felé menekült. Őrülten rohant, igyekezvén közben megakadályozni, hogy a válltáskája folyton a combjának csapódjon. Újabb dörrenés hasított bele a sötétségbe, mikor elérte az utcát. Érezte, amint a lövedék tompa puffanással becsapódik a táskája papírkötegébe. Nagy szemeket meresztve, döbbenten pillantott hátra, és látta, mint a papi talár alaktalan, sötét tömege utána hömpölyög, az árnyak között. Megint felvillant a torkolattűz, és a dördülés ugyanakkor érte el a fülét, amikor a lövedék mellette elzúgva á Ártalmatlanul becsapódott egy épületbe az utca túloldalán. - Ahhoz képest, atyám, hoy nem akar bántani, piszkosul közel jár hozzá! – motyogta magában. 31

A két közeli találat még több adrenalint pumpált Vance vérébe. Egyik kezével megragadta a táskáját, és olaszul kiáltozva: „Segítség! Gyilkos! Rendőrség!”, végigsprintelt a Corso Magentán. Az emberek végig az utcán sietve ugrottak fel a vacsoraasztalaiktól, és óvatosan kilestek a nyitott ablakokból. Újabb lövés dördült, de Vance-nek fogalma sem volt, hova csapódhatott be. Egyszeriben már csak saját lépéseinek dobbanását hallotta. Bevetődött egy kapualjba, és megkockáztatott egy visszapillantást a templom felé. Nagy megkönnyebbülésére látta, hogy a pap mozdulatlanul áll a Santa Maria delle Grazie sarkán, mintha nem tudná eldönteni, vajon folytassa-e az üldözést, vagy sem. Majd amint a szomszédos lakóépületekből egyre erősebbé vált a kiáltozás, a pap hirtelen sarkon fordult, és elrohant a másik irányba. A félelemtől és fáradtságtól reszkető Vance szaggatott, nagy kortyokban szedve a levegőt néhány másodpercig meghúzta magát a kapualjban. Hólyagja hirtelen sürgetően követelni kezdte a figyelmét. Majd attól való félelmében, hogy a pap esetleg visszatér, Vance újra kilépett az utcára, és lóhalálában visszafutott a szállásához. Csak miután átjutott a panzió bezárt kapuján, és elreteszelte az ajtaját, akkor engedélyezett magának pihenőt. A lift a földszinten várakozott. Most először belépett, és hagyta, hogy az antik darab vigye fel az emeletre. Nem sokkal később fogott egy taxit, és elment a rendőrőrsre – nem akarta, hogy megzavarják Mrs. Orsini panziójának békéjét -, és jó másfél órát töltött azzal, hogy egy detektívvel beszélt, miközben újra meg újra végigmentek a pap személyleírásán. - Egészen biztos abban, hogy az illető valóban pap volt? – hajtogatta a nyilvánvalóan hithű katolikus nyomozó. Vance pedig újra és újra azzal válaszolt, hogy igen, az ember egyértelműen papi talárt hordott, noha természetesen arra nincs semmi bizonyítéka, hogy valóban az volt. -Terroristák – jelentette ki a detektív. – Vagy talán a maffia. A rendőrök megvizsgálták a táskáján a folyó ütötte lyukat, felvették a jegyzőkönyvet a vallomásáról, majd elengedték azzal a figyelmeztetéssel, hogy semmiképp se hagyja el Olaszországot anélkül, hogy előtte értesítené őket. Hát ez csodás, gondolta Vance. Fogott egy taxit a szállása felé, útközben megállva a közeli postahivatalnál a II. Vittorio Emanuelle Piazzán. Kicsivel múlt fél tíz, mikor belépett a fenséges, kereszt alakú árkádok alatt a bonyolult üvegacél szerkezetű kupolacsarnokba. Tíz perc se telt bele, és az operátornak sikerült összekapcsolnia őt Harrison Kingsburyvel a ConPacCo Santa Monica-i központjában. Mikor Vance előző nap felhívta őt, hogy tájékoztassa Martini haláláról, Kingsbury nem tartózkodott a városban, így aztán nagyon megkönnyebbült, amikor meghallotta a vonal végén az olajmágnás hangját felcsendülni. - Vance? Te vagy az? - Igen – felelte. – Én… - Rettenetes, ami Martinivel történt – vágott közbe az öreg. – Van valami ötleted, hogy ki és miért akarta megölni? Állhat ez az ügy bármilyen kapcsolatban a látogatásoddal? - igen – felelte Vance. – tudom, őrültségnek hangzik, de azt hiszem, a két dolog összefügg. Megkapta a korábbi jelentésemet a bécsi és strasbourgi halálesetekről… - És úgy gondolod, hogy ezek kapcsolatban állnak egymással? - Először azt hittem, hogy az egész pusztán véletlen egybeesés, de Martini és … - Telefonáltam Amszterdamba és Hágába – vágott közbe Kingsbury ismét, mielőtt még Vance elbeszélhette volna az esti élményeket. – Felpezsdítettem a holland rendőrséget és az antiterrorista hírszerző szolgálatukat. Tartoznak nekem egypár szívességgel, én pedig most behajtom az egyiket. Vance némán hallgatta Kingsburyt, újra csak elámulva idős főnöke energikusságán. A hetvenhárom esztendős férfi semmi jelét nem mutatta, hogy lassulna vagy fáradna. Igen,

32

valószínűleg a világon csaknem minden országban akad valaki, aki tartozik neki egy-két szívességgel. - … a holland rendőrség külön embereket állított rá a nyomozásra, akik teljes munkaidejükben igyekszenek megoldani a Martini halálát övező rejtélyt – mondta épp Kingsbury. - Főnök? – sikerült végül Vance-nek félbeszakítania az öreg monológját. – Főnök, el kell mondanom valami fontosat. – Vance elbeszélte az esti erőszakos jelenetet és a nap korábbi eseményeit, amik ahhoz vezettek, hogy neki kell beszédet tartani a Da Vinci szimpóziumon. - Nagyszerű, hogy téged kértek fel az előadás megtartására, Vance, de azt akarom, hogy még ma este gyere haza! Azt akarom, hogy élj, te csirkefogó! – mondta szeretetteljesen az öreg. –Elvégre te vagy a legértékesebb kutató geológusom. Nem engedhetem meg, hogy megöljenek. - Főnök! Megértem, hogy aggódik. És nagyra értékelem. De egyszerűen nem hátrálhatok meg ez előtt az ügy előtt. Hiszen valóságos sértés lenne a részemről Martini emléke felé, ha nem tartanám meg a holnapi előadást. – Vance várta a választ, ám csupán csend fogadta. - Igazad van – szólalt meg végül Kingsbury egy idő után. – Azonban azt akarom, hogy ma éjjel húzd el a csíkot abból a lepukkant egérlyukból, ahol mindig megszállsz, és vegyél ki szobát valami olyan helyen, ahol még sosem jártál azelőtt; valahol, ahol senki sem keresne. - Rendben – felelte Vance. – Szállást cserélek, de még gondolkoznom kell, hogy elhagyjam-e Milánót, mielőtt sikerülne többet megtudnom arról, hogy mi ez az egész. – Az akaratok harca zajlott itt, és ezt mindketten jól tudták. Mindketten meglehetősen makacsok és önfejűek voltak. - Bár nem járok sokkal közelebb hozzá, hogy megtaláljam a hiányzó lapokat, mint egy hónappal ezelőtt, most valahogy mégis sokkal fontosabbnak tűnik, hogy rájuk akadjak. Ha nem járok sikerrel, akkor három jó ember – vagy akár négy, ha Tosi nem él már – a semmiért halt meg. - Rendben van – egyezett bele Kingsbury kelletlenül. - Tudja, hogy igazam van – győzködte Vance. – És ne mondja nekem, hogy nem akarja most azokat a lapokat jobban, mint valaha. - Való igaz, furdal a kíváncsiság – ismerte be Kingsbury. – De nem tudom, tényleg olyan nagyon meg akarom-e kapni a választ, ha ennek az életed – vagy ami azt illeti, bárki másé – az ára. Ezenfelül mit tehetsz te, amit a holland és olasz hatóságok nem? - azt hiszem, főnök, erre maga is tudja a választ – felelte Vance. – Tényleg azt hiszik, hogy valaki ezért gyilkol, hogy eltitkolja valami évszázados papirosok tartalmát? És ha igen, gondolja hogy hatékonyabban nyomozhatnának a hiányzó lapok után, mint én? - A fenébe is, Vance! – fakadt ki az öregember. – Gyűlölöm, mikor igazad van, az holtbiztos… különösen ebben az esetben. De komoly bajod eshet, te is jól tudod. - Nem hiszem, hogy erre külön emlékeztetnie kellene, uram! – jegyezte meg Vance, miközben végigfuttatta ujját a bal szeme feletti seben, és felvillant elméjében az átlőtt táskája képe. – De ez érvényes arra is, aki megölte Martini professzort, és eltökélt szándékom, hogy megtaláljam őt, akárki legyen is. – Vance látta lelki szemeivel, ahogy Kingsbury ott ül az irodába masszív bőrfoteljében, és az óceánra bámul. Az öregember szórakozottan firkálgat egy memocetlire cikornyás betűivel, és bólint: „ Igen, Vance, igazad van. Bárcsak ne volna.” - Megértem – felelte Kingsbury. – És egyetértek. De azt akarom, engedd, hogy segítsek! Az olasz hírszerző szolgálat vezetőjének a helyettese régi cimborám. Fel fogom őt hívni. Azt akarom, hogy fogadj el tőle minden segítséget, amit csak nyújt. Világos?

õ 33

Vance később vett egy fél üveg Barolót, és taxival a Hiltonba vitette magát. Majd holnap visszajövök a panzióba a holmimért, gondolta. Ott ült új hotelszobájában, lekapcsolta a villanyt, és a bort iszogatva figyelte a lenti forgalom fényeit. Végül lehúzta a redőnyöket, és aludni tért. Az éjszakája zaklatottan telt. Ugyanaz a rémálom gyötörte újra meg újra, egészen hajnalig: mindig a Santa Maria delle Grazie-templomban találta magát, szemben a pap pisztolyával. A legutóbbi alkalommal a pap iszonyatos halálfejgrimaszba torzult arccal rávigyorgott, és újra meg újra meghúzta a ravaszt. Vance felriadt, mikor a lövedékek a testébe csapódtak.

NYOLCADIK FEJEZET

Augusztus 6., vasárnap A mediterrán nap könyörtelenül, vakítóan tűzött le a milánói háztetőkre és a város lakosainak fejére. Felszívott minden csepp vizet, gőzkatlanná változtatva a rekkenő hőséget. Még a légkondicionáló berendezés sem boldogult vele, amely halk surrogással, küszködve igyekezett hűs levegővel frissíteni a konferenciatermet. Suzanne Storm halkan átkozódva papírkendővel törölgette az arcát, igyekezvén leitatni az izzadságot, mielőtt a cseppek patakokba gyűlve elkezdenének lecsorogni az arcán, tönkretéve gondosan elkészített művészi sminkjét. A Da Vinci-konferencia igazgatója sztoikusan ült a pódium előtt illemtudóan kigombolt öltönyében. A hallgatóság tagjai azonban levetették a zakójukat és nyakkendőjüket, és felgyűrték az ingujjukat. Firenze, vagy mondjuk Los Angeles száraz forrósága bármikor jöhet, gondolta Suzanne. Aznap vagy ezredjére változtatott a testhelyzetén a székben, és simította ki a gyűrődéseket az ingjén. Igazi idő- és pénzpocsékolás volt a Haute Culture részéről őt ideküldeni, hogy tudósítson a konferenciáról. Az egész nevetséges és unalmas, gondolta. Lehetséges, hogy valaki a végső unalomba haljon bele? Az emberek ezen a konferencián még kevésbé tűntek érdekesnek, mint azok a beképzelt, fontoskodó alakok, akiket az apja kérésére szórakoztatnia kellett, amikor az Franciaország nagyköveteként dolgozott. Suzanne elnyomott egy ásítást, felitatott egy izzadságcseppet amely elkezdett végigcsorogni a tarkóján. Fel kellett volna kontyolnia ma a haját. Ám a hűs reggel nem adta semmi jelét a perzselő délutánnak, amit a nap hozott. Hátranyúlt, és összefogta fényes, aranybarna haját, majd felemelte egy pillanatra a tarkójáról, visszaejtette és a fejét megrázva újra egyenletesen elrendezte. Piaget márkájú órájára pillantott: mindjárt fél négy. Még egy előadó, utána végre koktélfogadás. Mit meg nem adott volna ebben a pillanatban egy jeges martiniért! Körbepillantott, és látta, hogy nem ő az egyetlen, aki majd’ elbóbiskol a jelenlegi előadó monoton duruzsolásától, ami felért egy igen hatékony altatószerrel. A programfüzetre pillantott. A következő előadás legalább nem lesz ilyen álmosítóan érdektelen. Sőt, épp ellenkezőleg, gondolta: egy kicsit túl érdekes, kicsit túl hivalkodó a valós élethez, és

34

bizonyosan nem elég nyájas és udvarias ahhoz, hogy komolyan vehesse, mint Da Vinci szakértőt. A fenébe is, tett magának szemrehányást Suzanne. Tessék, már megint kezded! Gondolatai visszakalandoztak egy hónappal korábbra. Épp az esti híreket nézte, mikor az egyik sajtókonferencia felvett anyagát sugározták, ahol Harrison Kingsbury bejelentette, miszerint Erikson felfedezte, hogy a frissen vásárolt kódex több lapját meghamisították. Pont azt a részletet mutatták, ahol megkérdőjelezte Erikson végkövetkeztéseit. Olyan volt, mint valami boszorkány. A fenébe is, tényleg ilyen lett volna? Lehetséges, hogy valóban így viselkedett? Azon tűnődött, hogyan szokta kikérdezni és meginterjúvolni az embereket, majd gondolatai ismét visszatértek Vance Eriksonra. Nem, döntötte el végül, a többieket nem olyan nyersen és kíméletlenül vonom kérdőre, mint őt. Az elmúlt két évben, mióta a Haute Culture számára ír cikkeket, újra és újra összefutott vele. A művészeti szakértők világa kicsiny, belterjes közeg, ahol folyamatosan ugyanazok az emberek kerülnek érintkezésbe egymással. Olyan zárt és vérfertőző csoport, mint például az Ivy League, vagy más elit iskolák világa a keleti parton. Először egy partin, Skidmore-ba való hazatérése közben futott össze Vance Eriksonnal, még elsőéves korában. Vance épp akkor kezdte el a MIT posztgraduális képzését, és Suzanne összes barátnője rettenetesen izgalmasnak találta őt – nem olyannak, mint a tipikus MIT-es könyvmolyokat. Partnernője az estélyen, egy skidmore-i végzős diáklány úgy hivalkodott vele, mint valami drága ékszerrel, aki nem túl ízlésesen szerencsejátékkal nyert egy egész vagyont. „Képzeljétek csak el, milyen lehet, ha azért rúgnak ki Monte Carlo kaszinójaiból, mert túl jó vagy!” – áradoztak hízelegve a lányok. Mindenki, kivéve Suzanne-t. Míg a többiek elolvadtak átható, kék szemeitől, addig ő tartózkodó maradt. Túl magabiztosnak, túl tiszteletlennek találta a fiatalembert. Mit gondol, ki ő, hogy így semmibe vegye a társadalmi konvenciókat? Hogy képzelte, hogy szárazon megúszhatja? Suzanne nem ilyen volt. Ő megtette kötelességét apja politikai partijaim. Talán nem élvezte, de akkor is: tette a dolgát. Ez a pimasz, elbizakodott fiatalember a maga nonkonformista életvitelével egész egyszerűen sértette a nő kötelességérzetét. Ezen a forró milánói vasárnap délutánon azonban zavarták a saját gondolatai. A tévéshow, és az ő viselkedése emléke újra kísértette. Lehetséges, hogy tévedett volna Eriksont illetően? Az egész úgy olyan zavarba ejtővé vált. Fenn a pódiumon az előadó, egy erőtlen, törékeny öregember a Padovai Egyetemről csoszogva távozott az emelvényről, a rendezői személyzet egyik tagja támogatta. Utána az igazgató lépett a közönség elé, és elkezdte Vance Erikson bemutatását, egy gépelt papírról olvasva fel eddigi érdemeit és tudományos eredményeit. Igaz, ami igaz, impozáns lista, ismerte el Suzanne magában most először. Nézte, ahogy az igazgató befejezi a bevezető szövegét, és Erikson fellépett a pódiumra, hogy elfoglalja az emelvényt. Érezhetően megélénkült a terem, ahogy az emberek hirtelen magukhoz tértek, és figyelmesen kiegyenesedtek ültükben. Új érkezők foglalták el a nap legnagyobb részében üresen álló székeket. Tessék, megint az a magabiztos mozgás – az az elbizakodottság. Nem, valami annál is több. Fütyül az egészre, ismerte fel a nő. Igazán fütyül rá, hogy az emberek mit gondolnak róla. Helyéről a tizenkettedik sorból figyelte a férfi szemeit, ahogy az a pódiumon állt élénken, elragadóan, és várta, hogy elüljön a tapsvihar. Suzanne Storm utálta beismerni, hogy tévedett, most azonban hajlandó volt rá, ahogy már azelőtt is megtehette volna. Legalább adnom kellene neki egy újabb esélyt, egy korrekt esélyt, gondolta, miközben Erikson belekezdett az előadásba.

35

õ Vance mosolyogva várta, hogy elüljön a hangos tetszésnyilvánítás. Körbenézve a teremben tucatjával látott ismerős arcokat a tömegben. Majd észrevette odalenn a legelső sorban a „baby-sittert”, akit Kingsbury rendőrbarátja szerzett neki. A férfi hatalmas volt, megfélemlítő és tökéletesen oda nem illő. Már reggel ott várt rá az ajtaja előtt, és úgy követte őt, mint valami elveszett, hűséges kiskutya… Már amennyiben az elveszett kiskutyák Uzi gépfegyvereket hordoznak maguknál. Vance hirtelen kiszúrta a tömegből Suzanne Stormot. Görcsbe rándult a gyomra. - A francba! – mormogta magának. Vonakodva visszafordította a figyelmét Martini jegyzeteire. A papírlapok margóját az ő sebtében odafirkantott széljegyzetei borították. Mióta először találkoztak Skidmore-ban… Nos, mit is mondhatott volna? Mit tehetett volna? Akármit is, döntötte el Vance magában, az most bizonyosan visszatért, hogy kísértse őt. A taps elcsendesült, Vance pedig beszélni kezdett: - ez eredetileg Geoff Martini professzor előadása lett volna, és nem az enyém. Én itt ma csupán a hírnök vagyok, és őszintén remélem, hogy amíg beszélek, megtisztelik őt azzal, hogy inkább őt látják itt a pódiumon, és nem engem. Mert nincs semmi, amit Leonardóról tudok, ami ne lenne valamilyen módon neki köszönhető: az ő nagylelkűségének és zsenialitásának. Vance folytatta Martini méltatását, leírva a professzor bámulatos és jelentős hozzájárulását a Leonardóval kapcsolatos tanulmányok megszületéséhez, és elbeszélte, hogyan talált rá Martini egy kis kocsmában a Cambridge-i Egyetem campusa mellett és ez milyen gyökeresen megváltoztatta az életét. Mikor Vance befejezte, a szeme nedvesen csillogott, és a hangja ellágyult. Látta, hogy a hallgatóság tagjai közül sokan ugyanúgy érezték a veszteséget, mint ő. - Ám úgy illő, hogy folytassuk Martini professzor munkáját – mondta Vance, ahogy a pódiumon az előtte heverő papírokra fordította a figyelmét -, és tartsuk életben a munkásságát, még ha ő maga nem is ír már többé. Mint más reneszánsz művészektől – kezdte Vance gördülékenyen -, Leonardótól is többet vártak, mint hogy egyszerűen csak művész legyen. S valóban, kortársához, Michelangelóhoz hasonlóan Leonardo remek hadiépítész, mérnök és tervező is volt egyben. Míg Michelangelo megtervezte Firenze fallal körülvett városának megerősítését, addig Leonardo északabbra kamatoztatta tehetségét, és hadmérnökként szolgált Cesare Borgia, valamint Ludovico Sforza gróf, Milánó hercege alatt, aki megépítette ezt a fenséges kastélyt, amelyben ma tartózkodunk. Valójában, ez az a terület, amelyre Martini professzor a legnagyobb … a legnagyobb idejét fordította. Csak néha pillantva a jegyzeteibe, Vance felállította a díszleteket azzal, hogy felületesen érintett néhányat a modern katonai felfedezések közül, amelyek ötlete először Leonardo elméjében fogant meg: a tengeralattjáró, a páncélozott tank, az ejtőernyő, az oxigénpalackos búvárfelszerelés, a helikopter és a nyomkövető és tüzérségi rakéták kezdetleges formái. Nem sokat időzött azonban egyiknél sem, hiszen az egybegyűltek számára mindez jól ismert volt. - Természetesen az 1499-es év technológiája nem tudott lépést tartani Leonardo zseniális elméjével. Ötletei gyakorlatiatlannak számítottak abban a korszakban, mivel először is a metallurgia, elektronika és kémia fejlődésére volt szükség ahhoz, hogy a találmányait a gyakorlatban is meg lehessen valósítani. Fontos felismernünk, hogy az elképzelései működő ötleteknek bizonyultak, amelyeknek meg kellett várniuk, hogy az évszázadok lassan felzárkózzanak melléjük. Senki nem tudja ezt jobban, mint a Krupp Iparművek – jegyezte meg Vance, miközben előlépett a pódium mögül, és mellé állva, jobbjával lazán rákönyökölt. – Bár a Krupp família már a XVI. századtól kezdve készít fegyvereket és páncélokat, nehéz 36

időket éltek át a XIX. században, és csaknem csődbe mentek, mikor 1870-ben Alfred Krupp váratlanul felfedezte Leonardo egyik rajzát egy hátultöltő ágyúról. A hátultöltő lőfegyverek koncepciója radikális és forradalmi elképzelésnek számított. A tüzérségi csapatoknak többé nem kellett kitenniük magukat az ellenség tűzerejének azzal, hogy a csőtorkolaton keresztül, elölről töltik meg a puskájukat. Így aztán Krupp úgy döntött, hogy megépíti Leonardo ágyúját. A többi, ahogy mondani szokták, már történelem: Leonardo lövegtervezete újjáélesztette a Krupp Művek fegyvergyártását, és a társaság csakhamar a világ legnagyobb hadiipari cége lett, ellátva nehézfegyverzettel és nagy kaliberű tüzérségi felszereléssel például Hitler Blitzkriegjének csapatait. Gondoljunk csak bele – folytatta lehalkított hangon. – Egy XV. századi géniusz ötlete csaknem legyőzte a szövetséges csapatok együttes erőit egy XX. századi háborúban. – Egy pillanatra elhallgatott. A teremben néma csend honolt, leszámítva a légkondicionáló halk mormogását. – Megdöbbentő ráébredni, hogy ennek az embernek a zsenije tovább él, és még ma is erősen befolyásol minket. És az egész még inkább elgondolkodtató, ha figyelembe vesszük, hogy Leonardo gyűlölte és megvetette a háborút. Úgy nevezte, bestialissima pazzia – a legbestiálisabb őrület. Mégis egyre újabb fegyvereket talált fel, mivel tudta, hogy az egyetlen dolog, ami még a háborúnál is rosszabb: elveszíteni azt. Így aztán folytatta az ágyúk és mindenféle fantasztikus szerkezetű katapultrendszerek és számszeríjak tervezését a saját kortársai számára, és tengeralattjárókat meg helikoptereket a mieink számára. Valójában az egyik találmányát, egy tájékozódási szerkezetet újra fel kellett találnia a Sperry Giroszkóp Társulatnak, hogy segítse a nagy magasságú bombázók navigációját. Mégis, Leonardo kódexeiben megtalálhatóak a rajzok azokról a precíz szerkezeti megoldásokról, amelyek lemásolásáért éveken át küzdöttek a modern tudósok és mérnökök. A légkör felvillanyozódott az előadóteremben. Minden szempár Vance-re szegeződött, láthatólag lelkesedéstől töltve. Még Suzanne Storm is tágra nyílt szemmel meredt a pódiumon álló alakra, és az arcvonásai olyan mozdulatlanná dermedtek, mintha valamiféle transzba esett volna. - És mindez csupán azoknak a kódexeknek a része, amelyeket ismerünk, amik nem vesztek el. Tudjuk, hogy Leonardo írásaiból több ezer oldal veszett el, vagy lett szándékos pusztítás áldozata az évszázadok során. Vajon miféle meglepetéseket találhatnánk azokban? Miféle leckéket… vagy talán veszélyeket… tartalmazhatnak? Ne feledjük, Sforza hercegének írt levelében Leonardo hangsúlyozta a harcászati szakértelmét, és azt állította a hercegnek, hogy feltalált egy olyan rettenetes fegyvert, amelyet erősen habozott papírra vetni attól való félelmében, hogy később esetleg gonosz emberek kezébe kerül. Néhány tudós úgy véli, hogy a tengeralattjáróra célzott ezzel; mások azonban úgy érzik, hogy ez valami mind ez idáig felfedezetlen találmányára utal, amit az azóta elveszett papírok valamelyikén írt le részletesen. Akár igazak, vagy egyáltalán végérvényesen bizonyíthatóak ezek a feltételezések, akár nem, a maradandó lecke, amit magunkkal vihetünk Leonardóról, az emberről, hogy látnok volt – méghozzá igen gyakorlatias látnok. Gyűlölte a háborút, ugyanakkor azonban tisztában volt vele, hogy elkerülhetetlen. És belátva a végzetszerűségét, egyben felismerte az olyan fegyverek feltalálásának szükségességét is, amellyel azután az ő oldalán harcolók győzedelmeskedhetnek. Leonardo a saját szavaival így magyarázta ezt: „Mikor becsvágyó zsarnokok ostromolnak minket, megtalálom a védekezés és támadás megfelelő eszközeit, hogy megőrizhessem a Természet legfőbb ajándékát, ami nem más, mint a szabadság.” És ez így van mind a mai napig – fejezte be Vance. A tapsvihar végighullámzott a termen. Vance mosolyogva összeszedte a papírjait, és megköszönte a figyelmet, bár hangját elnyelte a zajos tetszésnyilvánítás. Ám amint lelépett az emelvényről, a mosolya rögtön semmivé foszlott, ahogy testőre udvariasan, ám határozottan melléje szegődött. Hivatásszerűen biccentett a közeledő Vance-nek, és folyamatosan mozgó

37

fejével a hallgatóság sorait fürkészte, hogy felismerje a veszélyt, még mielőtt bármi baj történhetne.

õ Martini előadása volt a konferencia programtervezetének utolsó pontja arra a délutánra, amit koktélpartival egybekötött fogadás követett. Mire Vance befejezte a beszélgetést a jóakarókkal az előadóteremben, és kijutott az udvarra, a partira, már csaknem hat órára járt. Legnagyobb rémületére az első személy, aki keresztülnyomakodott a tömeget, hogy üdvözölje őt, nem más volt, mint Suzanne Storm. Vance megacélozta magát. A nő odalépett mellé, miközben ő a pincértől elvette az italát. - Igazán lenyűgözte őket odabent! Hatalmas sikert aratott – kezdte a nő szívélyesen. - Feltételezem, ez megérdemel egy újabb fekete pontot a jegyzetfüzetében – felelt Vance. Hűtött fehérboros pohara pereme mögül, várakozóan pillantott a nőre. Egy pillanatra elkapta a harag csillanását a nő zöld szemeiben. - Nos, csak akkor, ha maga is úgy akarja – jelentette ki Suzanne kifejezéstelen hangon. – Valójában azért jöttem, hogy üdvözöljem és gratuláljak. - Hogy gratuláljon? Maga? – Vance kételkedve csóválta meg a fejét. – Hiszen két éven át… - Majd észbe kapott, hirtelen tudatára ébredve, hogy ma valami megváltozott a nő modorában. - Gyerünk, folytassa csak – biztatta Suzanne. – Mondani kezdett valamit. Rámeredt a nőre. Most csak hecceli vajon? Játssza a szendét, és szándékosan dicséri, hogy aztán váratlanul kirúghassa alóla a lábait? - Azt akartam mondani – rövid szünetet tartott, uralkodva szorongásán, elfojtva magában a sürgető késztetést, hogy önvédelemből ellentámadást indítson -, hogy figyelembe véve az elmúlt egynéhány évet, az elismerés az utolsó dolog, amit magától vártam volna. - Igen… Nos… - Suzanne ránézett, és szerette volna azt mondani, hogy sajnálja, de nem bírta rávenni magát, hogy bocsánatot kérjen. Hisz még semmi nem bizonyította, hogy tévedett volna. Mégis… - Nos? – kérdezte Vance, hogy megtörje a csendet. - Nos… - a nő kereste a megfelelő szavakat, valamit, hogy kedves és barátságos mederbe terelje a beszélgetést, ám ami nem jelent kapitulációt. – A magazinomnak vannak bizonyos irányelvei, és… - Én pedig nem felelek meg ezeknek, ezt akarja mondani, igaz? Nos, ezt minden egyes alkalommal az orrom alá dörgöli, valahányszor találkozunk, és minden egyes cikkében, amiben valamilyen módon érintett voltam. Ezt mind tudom, úgyhogy igazán nem szükséges újra elismételnie. – A szavak gyors tempóban ömlöttek ki belőle. Fenyegetően nézett a nőre. Ez a konfrontáció már régóta érett, és most örömmel üdvözölte. Eleinte hagyta, hogy leperegjen róla a nő maró kritikája, de egy idő után … A fenébe is!, füstölgött. Jogosnak érezte, hogy ő is bevigyen egy-két ütést a saját védelmében. Egymásra bámultak. - Hozna nekem egy italt? – kérte végül a nő udvariasan, saját indulataival küzdve, igyekezvén valami semlegest mondani, játszani egy kis ideig, míg összeszedi magát, és lecsillapodik. - Azt hiszem, erre saját maga is tökéletesen képes, Ms. Storm – felelte Vance, majd egy antwerpeni múzeumi kurátor felé fordult, aki közben megjelent az oldalán, és szemlátomást arra várt, hogy szót válthassanak.

38

- Magnifique! – lelkendezett az alak, Vance kezét szorongatva. – Bár mélységesen sajnáljuk Martini professzor távozását, őszintén hálásak vagyunk, hogy itt van nekünk ön, és folytatja a munkáját. Nem igaz, Jan? – fordult a mellette álló fiatalember felé.

õ Suzanne Storm a szemeiben izzó gyilkos dühvel elviharzott a csoporttól, és rendelt magának egy martinit. Egy zsúrszendvicsekkel megrakott asztal felé oldalazott, és belekortyolva az italába, bosszúsan figyelte Vance-t és a csodálói körét. Nagy kortyokban felhajtotta a koktélt, majd szerzett egy másik teli poharat, és a Vance-t övező csoport szélére sodródott. Ahogy az emberek sorra távoztak, ő egyre közelebb sompolygott. Vance szándékolt erőfeszítést tett, hogy figyelmen kívül hagyja őt, kerülve mindenféle szemkontaktust, és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne kelljen újból beszélniük. - Mr. Erikson! – szólt oda Suzanne hangosan. Vance körül minden arc a nő felé fordult, majd vissza hozzá. – Kérem, válthatnánk néhány szót négyszemközt? Vance kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd észrevette a rászegeződő tekinteteket. Becsukta a száját, és hagyta, hogy a nő az udvar egy csendesebb sarka felé vezesse. - Hát ez meg mi a francnak kellett? – kérdezte indulatosan. – Nem okozott már így is elég kárt nekem és a hírnevemben? Miért csiná… - A fenébe is! Adna végre esélyt, hogy beszélhessek? - vágott közbe a nő élesen. – Ha volna olyan udvarias, és befogná a száját egy pillanatra, rájönne, hogy arra próbálok rájönni, vajon nem köthetnénk-e valahogyan fegyverszünetet ebben az egész ügyben. - Fegyverszünetet? – ráncolta Vance a szemöldökét. – Hiszen maga az, aki folyton támadást intéz ellenem, nem én. Suzanne nagyot nyelt. - Igaza van – ismerte be. Abban a pillanatban Vance úgy nézett rá, mint akit hirtelen pofon vágtak; tekintete üressé vált és értetlenség áradt szét az arcán. - Igazam van? – kérdezte próbaképpen. – Azt mondta, igazam van? Jól hallottam? A nő bólintott. - A fegyverszünettel kapcsolatban – mondta. – Igen. Vance felvetette a fejét, és elgondolkozva csücsörített a szájával. A nő nézte, ahogy a férfi hitetlenkedve először az egyik, majd a másik oldalra billenti a fejét. - Nem értem – jelentette ki végül. - Mit nem ért? - Miért? - Mit miért? – kérdezte a nő. – Beszéljen érthetően! - Miért jön most hirtelen békeajánlattal? - Mert én… Mert átértékeltem a hozzáállásomat… nem, ez nem igaz. Egyszerűen csak igyekszem rájönni, hogy vajon tényleg olyan szörnyen bántam-e önnel, mint ahogy a jelek szerint maga gondolja. - De miért most? – kötötte az ebet a karóhoz Vance. – Miért itt, Milánóban, ezen a konferencián? - Nem tudom – hangzott az őszinte válasz. - Nos, ez az első alkalom, hogy rajtakapom, hogy nincs válasza valamire. A nő vett egy mély lélegzetet, majd hangosan kifújta. 39

- Oké, oké! – mondta gyorsan Vance. – Fegyverszünet. – A nő arcáról eltűnt néhány rosszalló vonás. – Én figyelek a nyelvemre, maga meg a cikkeire. Áll az alku? Suzanne bólintott. - Áll. - Nos tehát, mit akar, mi legyen ebből? – kérdezte. – Tudom, hogy nem akar interjút készíteni velem. Mi a szándéka? Körbevezethetem Milánóban … tudja, egy színes cikk a magazinjának Leonardo Milánójáról, vagy valami hasonló…? - Nem, nem igazán erre gondoltam, bár egyáltalán nem is rossz ötlet, sőt. Amit szeretnék kitalálni… - kereste a diplomatikus szavakat. – Amire valójában szeretnék rájönni, hogyan képes fenntartani egy másik egész napos állást, és közben mégis megőrizni a hírnevét a Da Vinci birodalomban? – Nem is rossz, gondolta. Legalább nem árulta el, amit valójában gondolt: Szeretném tudni, hogy vajon megérdemli-e a hírnevét, vagy ez csupán annak függvénye, hogy képes elkápráztatni az embereket, mint ma a nagyteremben? - Nem vagyok benne biztos, hogy valóban ezt forgatja a fejében – jelentette ki Vance jó megérzéssel. –De szó szerint veszem amit mondott. Cserébe szeretném tudni, miért állt rá az ügyemre az utóbbi két évben. - Oké – egyezett bele a nő egy pillanat múlva, és megadóan előrenyújtotta a kezét. A férfi megrázta, és érezte, hogy az hideg és nyirkos. Aha! A háromlabdás emberevő, aki a sajtóban már két éve szapulta őt, egyszerre ideges. Talán a nő most valóban őszinte, gondolta. - Nos, hol kezdjük? – kérdezte. -Mi volna a legalkalmasabb? - Hát nem megyek vissza az államokba egy ideig – magyarázkodott a férfi. - Ó! Kingsbury küldetése! Sir Gawain a Szent Grál felkutatásában? – Suzanne kérdése nem hangzott gúnyosnak. - Úgy van – hagyta jóvá Vance semlegesen. – Tehát itt kell megejtenünk, ha a közeljövőben szeretné elkészíteni a cikket. - Részemről semmi akadálya – mosolyodott el a nő. – Mit szólna egy vacsorához? Tudja, semleges terület, közös étkezés, meg minden? - Jól hangzik. Mikor .. ma este? - Nem, ma este sajnos nem jó – mentegetőzött a nő. – Korábban már elköteleztem magam. – A férfi megvonta a vállát. – De a holnap estém vagy a holnaputánom szabad. Ebédelhetünk is, ha azt jobban szeretné. - Nem, nem. A vacsora remek. Én jobb szeretek délben csak gyorsan harapni egypár falatot, de… - Felfelé nézett, és meggondolta magát. – Mit szólna mégis a holnapi ebédhez? A Galleria Vittorio Emanuelle egyik éttermében? Rendelhetnénk könnyű ebédet. - Rendben, hol? - Találkozzunk a British Airways irodájánál, délben. A nő bólintott, majd elfordította a fejét, ahogy kiszúrt valakit a koktélparti tömegében. - Itt az én korábbi elígérkezésem – jelentette ki tárgyilagosan, egy magas szőke férfira mutatva, aki homályosan ismerősnek tetszett Vance számára. Hallotta, amint Suzanne a nevén szólítja a férfit, miközben kecsesen átkígyózott a tömegen. Azt mondta, Elliott. Vagy talán Edward. A pár gyorsan eltűnt a koktélparti vendégeinek kavargó forgatagában.

40

KILENCEDIK FEJEZET

Augusztus 7., hétfő Lágy szellő lengedezett a II. Vittorio Emanuelle Galéria fenségesen tornyosuló boltívei között, némi enyhülést kínálva a fojtogató hőségben, amely az elmúlt két napban uralta Milánót. Vance Erikson azonban nem érzett sem kényelmet, sem megkönnyebbülést, ahogy feszülten támaszkodott a zárt, leredőnyözött British Airways –iroda oldalának. A galéria másik oldalán, jó harmincméternyire onnan testőre elegánsan öltözött, ám eltéveszthetetlenül masszív alakja magára vonzotta a mellette elhaladó nők csodáló pillantásait. Bár úgy tett, mintha a könyvkirakatot nézegetné, a férfi valójában az üveg tükörképét figyelte; Vance gyanította, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét. Tosinak nyoma sem volt. Senki nem tudta, hol lehet. A milánói rendőrség aznap reggel hívatta be az irodájába, hogy további kérdéseket tegyenek felneki a Santa Maria delle Grazie-beli támadóval kapcsolatban. Tosi nem mutatkozott a konferencián, és nem sikerült üzenetet hagynia az irodájában sem a Bolognai Egyetemen. A nyomozó, aki reggel kikérdezte Vance-t, csaknem úgy viselkedett, mintha maga Vance lett volna felelős Tosi eltűnéséért. Alig leplezett célzások: Dorgok? Maffia? „Nemkívánatos” politikai elemekkel valóérintkezés? Egészen biztos benne, Mr. Erikson? Utána visszatért a konferenciára, hogy meghallgassa a többi előadót, ám az aggodalom ólomsúllyal nehezedett a mellkasára, lehetetlenné téve, hogy koncentráljon, vagy akár csak nyugodtan üljön. A délelőtt hátralévő részében egyik utcát rótta a másik után. A séta segített, hogy némileg kitisztuljanak a gondolatai. Attól tartott, hogy akárki ölte is meg Martinit, és támadta meg őt, újra próbálkozni fog. És attól, hogy a milánói rendőrség a jelek szerint úgy

41

vélte, ő a felelős Tosi eltűnéséért. Ha még rosszabbra fordulnának a dolgok, döntötte el, akkor felhívja Kingsburyt, és szerez egy jó ügyvédet. Az órájára pillantott. Suzanne Storm már tizenhárom percet késik. A nő motivációit illetően szintén zavarban volt. A sokévnyi ellenségeskedés után most egyszerre miért vált olyan békülékennyé? Vajon mire készül? Nem bírta rávenni magát, hogy bízzon benne. A Pattyvel való megpróbáltatása óta a bizalom elég gyenge lábakon állt nála. Milyen kár, gondolta. Már azon az estén szerette volna megismerni őt, mikor Skidmore-ban találkoztak, de abban a pillanatban elkezdődött közöttük az adok-kapok tűzijáték. Mégis vonzódott a nőhöz. De végtére is, melyik férfi ne érezne így? Ezt az esze „alsó”, ösztönös része jegyezte meg, nem az intellektusa. Hirtelen éles, sietős kopogás zökkentette ki a merengéséből, és megfordulva látta, hogy Suzanne siet feléje elegáns, testhez álló zöld selyem ruhakölteményében. - Bocsánat a késésért! – kezdte. Vance egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy ez az a nő, aki minden alkalmat megragadott, hogy hátba döfje őt, aki egészen tegnap délutánig soha egyetlen kedves szót sem szólt hozzá. Csak bámulta őt, finoman metszett arcélét, és azt, ahogy a selyemruha a teste köré feszül. Egy röpke pillanatra megragadta érzéki kisugárzása, és zavarba jött a puszta fizikai vonzódás erejétől. Majd egy csaknem érzékelhetetlen fejbiccentéssel észre térítette magát. A nő ismét a harsányan metsző művészeti kritikussá vált, aki szemében ő nem tud helyesen cselekedni. - Bocsánat! – ismételte meg a nő, közben mellé érve. – Nem szokásom késni, de… - Semmi baj – felelte Vance kurtán. – Legalább volt időm töprengeni egy kicsit. Úgy gondoltam, ehetnénk itt – mondta, egy étterem felé intve az árkádsor másik oldalán. – De… A nő kérdően billentette oldalra a fejét. - Nos, úgy öltözött ma, mint valami uralkodói fenség. – Ó a pokolba is, gondolta, ezt csupán könnyed bóknak szánta, mégis úgy hangzott, mint valami hajbókoló hízelgés. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mehetnénk inkább valami olyan helyre, ahol igazán értékelhetnék az eleganciáját. -Te jó ég, Mr. Erikson! – vágott vissza Suzanne pajkosan. – Ma aztán elővette a jó modorát. Micsoda úriemberhez méltó ajánlat. Még egy olajmérnöktől is. Tizenöt perccel később már egy kényelmes fülkében ültek a Chez Jules vendéglőben a Via Montenapolén. A háttérben halkan szólt egy Verdi-opera, a zenénél alig hangosabban pedig ízlésesen suttogó beszélgetés, sotto voce nevetés és olyan emberek étkezésének finoman visszafogott neszei lebegtek, akik modora tiltotta, hogy az ezüst evőeszközökkel csörömpöljenek a porcelántányérokon. Úgy tűnt, Suzanne jól érzi magát ebben a környezetben; tartózkodott a nyílt bámészkodástól és a szükségtelen mozdulatoktól. Pedig elég szép helyiség, töprengett Vance, a kristálycsillárok fényes csillogásával, a sötét faburkolattal és a finom, csontfehér porcelánnal, ami tökéletesen ellensúlyozta a festményeket, a reneszánsz mesterek eredeti munkáit. Vance előrehajolt, és lágy hangon beszélt Suzanne-hoz, sorra megmutatva neki a festményeket, amelyeket jobban ismert. - Egy Botticelli – bólintott diszkréten a fejével, mivel ez olyan helynek számított, ahol az emberek nem mutogatnak ujjal semmire. – Bramante. – A falak mintha egy reneszánsz képeskönyvet testesítettek volna meg. - Vance! – A zengő hang darabokra törte a vendéglő kulturált nyugalmát. A fejek először a hangoskodó, egy előkelő, divatosan, mégsem piperkőc módjára öltözött magas férfi felé fordultak, akinek sötét haja és bajusza kifogástalanul nyírt és rendezett volt. – Vance! Tényleg te lennél az? A férfi végigsuhant a vendéglőn, kecses tánclépésekkel kerülgetve az asztalokat, a pincértanoncokat és tálakat. Jules Graziano a mediterrán térség olajbarna bőrszínét és francia

42

arcvonásokat tudhatott magáénak. Amint mosolyogva közeledett, elővillant szabályos, hófehér fogsora. A csendet csak a Verdi-ária törte meg, ahogy az étkezők – közülük sokan azok az emberek, akik felrázták és mozgatták Milánót – olyan udvariasan meresztették a szemüket, ahogy csak az illendőség engedte. Ki lehet ez a vendég, aki olyan különleges, hogy a tulaj megtörte a kedvéért saját étterme gondosan megalkotott csendjét és nyugalmát? Graziano megölelte Vance-t, majd Suzanne felé fordította a figyelmét. - Hölgyem, ön túlságosan gyönyörű ehhez a csirkefogóhoz – bókolt neki, miközben színpadiasan az ajkához szorította a nő kezét. – Miért nem küldi el, és ebédel velem? Elkészíttetem magának a szakácsommal az évszázad fogását. - Suzanne – vágott közbe Vance széles vigyorral -, hadd mutassam be Jules Grazianót, egész Milánó legmegnyerőbb dzsigolóját, és ennek a zsíroskanalú ebédlőnek a tulajdonosát. - Örvendek! – biccentett Suzanne. Még egypár pillanatig csevegtek, majd Graziano elviharzott, hogy rendeljen nekik valami ételkülönlegességet. Előbb azonban újra megállt, hogy Suzanne-ra bámuljon. - Részemről a szerencse, hölgyem! – szólt sóhajtva, majd szélesen elvigyorodott, mielőtt távozott. Vance testőre diszkréten leült egy kis asztalnál az előtérben. Az asztalt csaknem teljesen eltakarta egy pálma, és a férfi mozdulatlanul ült ott, csak a szeme járt fürgén. Vance azon tűnődött, vajon valóban ember-e. Úgy tűnt, sosem eszik, és nem kell kimennie a mosdóba; Vance legalábbis egyszer sem látta, hogy így tett volna. - Meg kellene fojtanom magát! – súgta Suzanne Vance-nek olyan hangon, ami elárulta, hogy csak félig tréfál. – Azt hittem, menten elsüllyedek, amikor mindenki idefordult, hogy megbámuljon minket. A férfi felkuncogott. - Miért engem? Jules csapta azt a nagy zajt. - Feltételezem – jegyezte meg Suzanne, majd igyekezvén témát váltani, megkérdezte: Gyakran jár ide? Úgy tűnik, elég jól ismeri a tulajdt. Mi is a vezetékneve? - Graziano. Mint a bokszoló. De… - mosolygott huncutul – nem találja sehol Julest, mikor röpködni kezdenek a pofonok. Ő volt a főnök a Monte Carló-i kaszinóban aznap éjjel, mikor kidobtak onnan… - Miért is? – a nő hallott már történeteket a dologról, de az egész túl hihetetlennek tűnt. - Mert túl sokat nyertem. - Tehetnek ilyet? - persze. A világon bármelyik kaszinó kirúghatja azt, akiről úgy gondolja, hogy túl sokat nyer. – Elkapta a nő pillantását. – Tudom, ez igazságtalannak tűnik, de ne feledje, olyan üzlet az övék, ahol gondoskodniuk kell róla, hogy az ember kevesebb pénzzel a zsebében távozzon, mint amennyivel bemegy. - Csalt? - Hogy csaltam-e? Nem volt rá szükség. Csak egy jó szisztéma kellett és jó memória. Blackjacket játszottam. – Egy pillanatra abbahagyta, hogy az italpincérrel beszéljen. Pinot Grigio? Hogyne, signore, ott van a borlistán… Nem, Vance egy különlegeset akart, a Collio régióból, Fellugából, ha lehet. A pincér azt mondta, megpróbálja, majd egy sietős tárgyalás után az étteremvezetővel sikerült elővarázsolnia a kívánt borkülönlegességet. - Úgy tűnik, sokat tud a borokról – kockáztatta meg Suzanne, amint a pincér távozott. – Le vagyok nyűgözve. - Ó, nem tudok én olyan sokat – mentegetőzött Vance. – Csak egy keveset arról, amit szeretek. A többit… elfelejtem – tette hozzá ragályos mosollyal. Suzanne azon kapta magát, hogy ő is mosolyog, és hirtelen egy kissé ostobának érezte az egész helyzetet. Eluralkodott rajta egy befolyásolhatatlan érzés, amit nem szeretett. Hogy visszanyerje az egyensúlyát, beszélni kezdett.

43

- Szóval, blackjack… Mondja, hogy fosztotta ki a játéktermet, ha nem csalt? - Valójában igen egyszerű a válasz. Folyamatosan számoltam minden megjátszott lapot, és gondolatban összevetettem őket egy speciális stratégiával, amit kifejlesztettem és memorizáltam. A táblázat egész jó eséllyel meghatározta csaknem az összes elgondolható helyzetet, amit meg lehetett játszani. - Nagyjából ötvenórányi memorizálást igényelt – folytatta -, hogy mesterien bánjak a rendszerrel. Ezenfelül azután már csak acélidegekre, fegyelemre és megfelelő finanszírozásra volt szükség. A kaszinók ezt „számolásnak” hívják, és amint kiszúrják az embert, általában diszkréten körülveszik, és azt javasolják, hogy haladéktalanul távozzon. Ezt a sugalmazást pedig a leghihetetlenebb izomzatú majomemberek némelyikével támasztják alá, akiket a Föld a hátán hordott a Neander-völgy innenső oldalán. - És ez történt magával is? Engem halálosan megalázott volna a dolog… az a sok ember, ahogy figyelik, hogyan vezetnek el. Nem érezte kínosan magát? - Hát, de… Az első néhány alkalommal. - Az első néhány alkalommal?? Miért, ez többször is megesett? - Nos, igen. Gyarkolatilag a világ csaknem minden nagyobb kaszinójában. És Graziano – biccentett a maitre d’ felé – volt az, aki Monte Carlóban kidobott. Nézze, az egész nem olyan nagy dolog – nevetett Vance a nő arckifejezése láttán. – Azok az emberek, akik igazán törődnek a kaszinó veszteségével, maguk a tulajdonosok. A többi? Nos, ők szeretik látni, ha a vendég jól érzi magát. És tisztelik azt, aki képes besétálni egy játékszalonba, és túljárni a többiek eszén. Graziano szerint talán tizenkilenc ember lehet az egész világon, aki képes arra, mit ott műveltem. A legtöbbjüket pedig ugyanúgy kitiltották, mint engem. Az egyik fickó több mint huszonhétezer dollárt nyert negyvenöt perc alatt a Fremont kaszinóban, Las Vegasban. Összesen több mint öt millát gyűjtött így össze. Most azonban bujkálnia kell. Én kiléptem, mert elég pénzt gyűjtöttem, és nem akartam vacakolni az álruhákkal, meg a többi marhasággal. Megérkezett a bor, amit egy rendkívül tisztelettudó pincér szolgált fel. A címketanulmányozás, dugószaglászás, megízlelés és kiöntés szertartása után Vance fenségesnek nyilvánította a bort, és kenetteljesen turbékolva küldte el a pincért. Ahogy a Pinot Grigio szintje egyre jobban megközelítette az üveg alját, a társalgás is felszabadultabbá vált. Suzanne beszámolt a párizsi tanulmányairól, és elbeszélte, mennyire utált háziasszonyt játszani az apja diplomáciai összejövetelein. - Most valami nagyvállalati munkája van, nem? – kérdezte Vance tapintatosan. Az új államigazgatás nem viseltetett jó szívvel Storm nagykövet eltérő nézetei iránt. - igen, lobbista – válaszolta Suzanne olyan megvetően, hogy Vance úgy döntött, nem erőlteti a témát. Míg a pincér leszedte az asztalukról az előétel maradékát, Suzanne megkérdezte, hogyan találkoztak Kingsburyvel, és hogy alakult ki közöttük ilyen szoros, személyes kapcsolat. - A londoni Chirstie, Manson & Woods árverési termében történt – mesélte Vance. – Kingsbury meg akart venni egy sor Da Vinci –jegyzetet. Mindeközben én egy másik gazdag ajánlattevőnek javasoltam ugyanezeket a naplókat. Mi nyertünk. Így hát az öreg úgy döntött, inkább a maga oldalán akar tudni engem. Persze személyesen is jól megvagyunk egymással. Fiatal korában igazi fenegyerek volt – és még most is az. Mindenkit alaposan felbőszített. Valahányszor azt hitték a versenytársai, hogy sikerült Kingsburyt bezárniuk, ő mindig talált valami kiutat, valami eretnek megoldást; valami olyat, ami dacolt a rendes Ivy League üzleti iskoláiban tanított, gondosan lefektetett szabályokkal. Vance beszélt neki az 1950-es évek azon időszakáról, mikor a földgáz túltelítette a piacot. Kingsbury elment egy nyersolajszállítóhoz, és felajánlotta neki, hogy kifizeti az olaj aktuális forgalmi árát.

44

- „Magának elment az esze!”, mondta neki az ember. Na ja, őrült volt, persze. Kingsbury azt válaszolta. „Biztos akarok lenni benne, hogy mikor éppen fordítva áll majd a dolog, és hiány alakul ki, akkor annyi olajam lesz, amennyit akarok. Ezért veszem meg most magától.” Az olajszállító egész vagyont keresett az olajjal, ami máskülönben csődbe juttatta volna; később pedig, amikor 1973-ban hatályba lépett az olajembargó, Kingsbury olajfinomítóinak nem kellett leállniuk. Ez valósággal megvadította a nagyobb olajtársaságokat. Csődbe akarták vinni a versenyt, hogy ők uralhassák az egész piacot. Azt hiszem, Kingsbury őrült üzlete jó sok túlórát okozott egy csomó olajtársasági pszichiáternek. – Vance elégedetten kuncogott. – Én is mindig a „helytelen oldalról” közelítem meg a dolgokat. Még olajat is úgy találok, amiről mindenki azt bizonygatja nekem, hogy nem fog működni… De mégis működik, Kingsbury pedig szereti ezt; talán egy kicsit önmagát látja az én külön bejáratú őrültségemben. A fenébe is, hiszen még én magam sem tudom, miért működik a módszerem. Egyszerűen csak felpakolok a motoromra, nekivágok a hegyeknek néhány geológiai térképpel, és a táj mintha beszélne hozzám. Azután visszajövök, és megmondom az embereknek, hogy hol fúrjanak. Nekem van százalékos arányban a legkevesebb száraz kutam, azaz téves fúrásom az egész olajbizniszben – tette hozzá büszkén . Majd hirtelen észbe kapva Suzanne-ra pillantott, és enyhén elvörösödött. – Remélem, nem untattam nagyon ezzel a sok szövegeléssel az olajról. - Egyáltalán nem! – felelte sietve Suzanne. – Komolyan. Több van ebben a dologban, mint azt valaha is hittem. – És benned is, Vance Erikson, tette hozzá gondolatban meglepetéssel. – Maga olyan, mint valami renegát – folytatta. – Hogy őszinte legyek, csodálom ezért. Azt hiszem, én eddig sokkal zárkózottabb, bizonyos szempontból csaknem szerzetesi életet éltem. Az egyetlen lázadó tettem az volt, hogy újságíró lett belőlem. A családom azt akarta, hogy menjek feleségül valami kedves, elfogadható, tehetős fiatalemberhez, és váljak társasági matrónává. Ehelyett azonban újságírást tanultam a Skidmore-on. A saratogai újságnál akartam elhelyezkedni. Az egészet előre kiterveltem, azután az apám meghúzott néhány zsinórt. – A nő lesütötte a szemét. – Sikeresen elérte, hogy visszavonják az állásajánlatomat. A nélkül a pénz nélkül nem engedhettem meg, hogy folytassam az iskolát. Így aztán – döfködte villájával az asztalterítőt – szépművészetet tanultam a Sorbonne-on. Végül sikerült kisvindliznem egy nyomorúságosan keveset fizető állást az International Herald Tribune-nál, az európai művészetek rovatban, ami azt hiszem, némileg megalkuvó visszatérést jelentett a zsurnalisztikához. Kisvártatva pedig állást szereztem a Haute Culture magazinnál. Vance mosolygott. - Úgy hangzik, végül sikerült megkerülnie az apját – jegyezte meg. – Arra ment, amerre ő mondta, azután végül valahogy mégis ott kötött ki, ahová el akart jutni. A nő bólintott, majd felnevetett. Furcsa, hogy korábban soha nem tartott nevetség tárgyának semmit a családjával kapcsolatban. Ma azonban az egész egyszerűen nem tűnt olyan… fontosnak. Egyszerűen jól érezte magát. - Végül nagy kegyesen elfogadta a döntésemet – folytatta a történetet. Feltételezem, úgy határozott, hogy a magaskultúra elfogadható terület arra, hogy itt éljem ki a lázadó szellememet. Biztos úgy vélte, visszavonulok, amíg még fiatal és kívánatos vagyok, és férjhez megyek – lehetőség szerint huszonöt éves korom előtt. Nos, azt már rég betöltöttem, és a családom többi tagjától egyre sürgetőbb és dühödtebb javaslatokat kapok. Ideje abbahagyni a játszadozást, mondják, és találni egy megfelelő férjet. Mielőtt még fonnyadt aggszűz lesz belőlem! - Erre nem sok esélyt látok, Ms. Storm – jegyezte meg Vance különös arckifejezéssel. - Khm, akár rendelhetnénk is, míg látjuk a menüt – ajánlotta végül, a nő pedig egyetértett. Megosztoztak egy antipasto de prosciuttón és egy dinnyén, majd külön-külön rendeltek egy fettuccinit, szarvasgombaszeletekkel a tetején. Ezt milánói borjúhús követte.

45

Egy-egy falat között folytatták a könnyed társalgást – hálásan, amiért szünetelt az ellenségesség, amiből már mindkettejüknek kezdett elege lenni. A bortól jólesően zsongott fejük. A beszélgetés újra meg újra visszatért a konferenciára, Leonardóra, végül pedig, miután a tányérokat leszedték, és már a kávéjukat kortyolták, Suzanne felhozta a De Beatis-napló témáját, és a döbbenetes bejelentést, amit Kingsbury tett a sajtókonferencián Santa Monicában, egy héttel azelőtt. - Mihez kezd most, hogy a Beatis-napló eltűnt? – kérdezte. Vance arca megmerevedett. Egészen eddig a pillanatig ténylegesen sikerült néhány percre megfeledkeznie Martini professzorról, a naplótolvajról, Tosi eltűnéséről és a testőr szükségességéről. Meglátta Suzanne tekintetében a nyugtalanságot. - Ne aggódjon – biztosította. – Nem haragszom, amiért megkérdezte, csupán arról van szó, hogy … az utóbbi öt percben végre sikerült megfeledkeznem erről az egészről. - Sajnálom! – mondta a nő őszintén. – Nézze, nem kell most beszélnünk róla… - Nem, nem, semmi gond. Valamikor úgyis szembe kell néznem a dologgal. Vance üres tekintettel kibámult az ablakon. A testőre körvonala, mint valami árnyék, halványan kirajzolódott a finom fehér függönyön, ami védelmezte az étterem vendégeit az utcai járókelők pillantásaitól. - Még mindig van egy másolatom – árulta el Vance Suzanne-nak. – Pillanatnyilag a Hilton értékmegőrző széfjében pihen. Martininál volt az egyetlen másik másolat, ám az amszterdami rendőrség tagja, akik alaposan átkutatták az irodáját, a nyomát sem találták. – Vance különös megkönnyebbülést érzett, ahogy felfedte mindezt Suzanne-nak. - Érdekes – jegyezte meg a nő. – De pénzügyi szempontból csak az eredeti ér bármit is. Miért akarna bárki is ellopni egy másolatot? Egyébként is, nem azt mondta az amszterdami rendőrség, hogy úgy vélik, a Martini ellen elkövetett gyilkosság csupán véletlenszerű terrorista cselekmény volt? Vance figyelmen kívül hagyta az utolsó kérdést. - Az információért akarták ellopni – jelentette ki kereken. Azután felvázolt egy teóriát, ami az ő számára is csak most kezdett összeállni: Martini halála, és a strasbourgi és bécsi professzorok hasonlóan különös elhalálozása olyasvalakinek köszönhető, aki vagy ki akarta csikarni belőlük a naplóban található információkat, vagy meg akarta akadályozni, hogy ezek az emberek bárkinek is továbbadják, amit tudnak róla. Suzanne hátrasimította az arcából aranybarna hajtincseit. - Hihetetlen egy történet – jegyezte meg. - Még semmi nincs bizonyítva – ismerte el a férfi. – Ez az egyik oka annak, hogy nem mondtam el a rendőrségnek, mit gondolok a bécsi és strasbourgi esetekről. - Azt kell, hogy mondjam, ez az egész túl erőltetett, és messzire menő következtésnek tűnik. Nem lehet, hogy az egész csak véletlen egybeesés? Vance felsóhajtott. - Azt kívánom, bárcsak igaza volna! Azonban túl sok minden történt. – Azzal elbeszélte a nőnek a Tosival való meghiúsult találkozását. - Tosi kézírása volt? – kérdezte Suzanne. - Őszintén szólva nem tudom. Feltételezem, hogy a rendőrség azóta már ellenőrizte a dolgot; náluk van az üzenet. Mire céloz? Azt akarja mondani, hogy valaki talán megölte őt, és azután megpróbált engem is tőrbe csalni? Nem, Nem – felelte gyorsan, megválaszolva a saját kérdését. – Tosinak kellett lennie. Emlékszem a házfelügyelőnő elbeszélésére a panzióban arról a személyről, aki a borítékot hozta. A leírása megegyezett Tosiéval, és egyedül jött. - Azt hiszem, már halott – jelentette ki Suzanne hirtelen határozottsággal. – Nem tudom, miért gondolom így. Inkább az ösztöneim súgják. - Sajnos, attól tartok, igaza van. De miért?

46

- Miért? Miért akarná valaki olyan kétségbeesetten titokban tartani az információt, hogy akár öljön is érte? Mit tudhatott Tosi? - Amennyire én tudom, Tosi soha nem olvasta a naplót, és nem volt belőle másolata. Fogalmam sincs, mire bukkanhatott, ami bajba sodorhatta. Egy ideig némán ültek, sűrű tejes kávéjukat kortyolgatva és a problémán töprengve. Suzanne szándékosan a csészéjébe bámult, mintha valami látomás megjelenését várná, és kész válasszal – nem Tosiról, az ő történetét ugyanis jelenleg el sem nagyon tudta hinni, hanem Vance Eriksonról. Ő volt itt a kérdés. Az utca túloldalán Elliott Kimball ugyanezen merengett. XJ-12-es Jaguarja ülésén görnyedve a vendéglőt és közvetlen környezetét kémlelte tüzetes alapossággal. Már csaknem három órája benn voltak. Mi az ördögről beszélgettek ennyit? Ha egyáltalán tényleg odabenn voltak még; talán valahogyan sikerült kiosonniuk a hátsó bejáraton. Csupán az ablaknál ülő izomhegy halvány árnyéka tartotta vissza Kimballt, hogy bemenjen, és személyesen ellenőrizze a dolgot. Kimball megitta az utolsó kortyot a magával hozott Perrier-ből, kínosan tudatában annak, hogy ez csak tovább ront a hólyagja fájdalmas feszülésén. De olyan szomjas volt. Nem maradt ideje, hogy kerítsen valakit, aki figyeli Eriksont, egészen addig az estéig. Nem jól alakultak a dolgok. Gyűlölt úgy kibillenni az egyensúlyból, mint most. Még nem ő uralta a dolgokat, és ez erősen aggasztotta. Tosi nem mutatkozott a konferencián. Suzanne Storm mondta ezt neki tegnap. Azután jött a hívás Carotherstől. - Tegnap éjjel próbálkoztak Eriksonnal – mondta neki a nő. – Figyeld őt, ejtsd túszul, ha kell. De ne hagyd, hogy ők kapják el. Holtan is jobb, mint az ő karmaik között. - Talán éppen ez a megoldás – vetette fel Kimball. - Nem! – jelentette ki a nő határozottan. – Az felzaklatná Kingsburyt. Szigorúan üldözne minket. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Még nem.

õ - De miért Como? – kérdezte Suzanne, ahogy végzett a kávéjával. – Mit remél, mit talál ott? Vance megrázta a fejét. - Nem tudom. Talán akad valami nyom a villában. - A villában? – Vance ismét távolivá vált; a nő nem tudott keresztülhatolni a gondolatain. - Hogyan? – kérdezte a férfi felriadva. – Ó, igen … bocsánat, azt hiszem, kissé elkalandoztam. A Villa di Caizziben. - Ez az a család, amelyik eladta Kingsburynek a kódexet, igaz? – Vance bólintott. – De én azt hittem, hogy ők Svájcban élnek. - Pontosan; valójában több állandó lakóhelyük is van. A Comói-tó keleti partján, Bellagio közelében fekvő a legkevésbé ismert, és ez az a hely, ahol a könyvritkaságaik gyűjteményét is őrzik. Az általuk eladott Da Vinci-kódex csupán a jéghegy csúcsa. Nem volnék meglepve, ha kiderülne, hogy több Da Vinci-anyaguk is van ott, vagy… - elhallgatott, és hűvösen a kávéjába bámult - … vagy ha náluk lennének a hiányzó lapok. - Hol… - a nő épp azt akarta megkérdezni, hogy hol lakik majd Comóban, mikor hirtelen félbeszakította egy magas, vékony, ezüstszürke hajú alak, aki felbukkant Vance mögött. - Bocsássanak meg a zavarásért! – mentegetőzött a férfi. Keménykalapot tartott az egyik kezében, és esernyőt a másikban. Úgy festett, mintha épp most lépett volna ki egy Savile 47

Row-szabászat ajtaján. – De el akartam mondani, milyen csodálatos volt az előadása, Mr. Erikson. Vance felismerte a hangot és homlokráncolva fordult felé. - Weber dékán! – üdvözölte metsző, haragtól reszkető hangon. - Tegnap nem maradt időm, hogy gratuláljak önnek a délutáni beszédéért, de szeretném, ha tudná, hogy mi Cambridge-ben nagyon, nagyon büszkék vagyunk az ön eredményeire. - Nem köszönöm magának, Weber dékán – szólt nyersen Vance. – Vagy talán manapság kedvesebben bánik a szerencsejátékosokkal és egyéb olyan visszataszító alakokkal, mint én? Az idősödő férfi arca megkeményedett. - Értem… - mondta kurtán. - Nem, Weber dékán. Nem hiszem, hogy valaha is megérti – folytatta Vance. – Maga megpróbált távol tartani Cambridge-től, és mindent megtett, ami csak a hatalmában állt, hogy a lehető legkellemetlenebbé tegye számomra az ottani négy évet. Most pedig azt várja tőlem, hogy kegyesen elfogadjam a bókját, amely nem a munkám elismeréséből ered, hanem mert elszalasztotta a lehetőséget, hogy… - Vance! – szólt rá Suzanne szemrehányóan. Az idős dékán egyetlen további szó nélkül sarkon fordult, és mérgesen kisietett az étteremből. - Miért csinálta ezt? Gorombán és közönségesen viselkedett, és ez… ez… - hadarta a nő -, ez volt az egyik legvisszataszítóbb jelenet, amit valaha is láttam! - Azt várja tőlem, hogy legyek udvarias, és mondjam azt: „Köszönöm Weber dékán, hogy hátba szúrt! A sebek már nem véreznek, és a hegek is alig látszanak!”? Azt várja, hogy ilyen elnéző legek, mikor tudom, hogy az egyetlen ok, amiért most idejött, hogy hízelegjen valakinek, aki minden erőfeszítése ellenére sikeres lett, és most a saját érdemének akarja tulajdonítani azt? - Ön szándékosan magára haragítja az embereket! – ragaszkodott a nő makacsul a véleményéhez. – Egyszerűen hagyhatta volna, hogy elmondja, amit akar, és távozzon. Mintha csak azért élne, hogy szándékosan megsérthessen másokat. - Mint ahogyan a szerencsejátékon nyert pénzzel fizettem a tandíjamat? – kérdezte. – Mint ahogy megsértettem a sereg érzékenységét azzal, hogy kórházat építettem, ami emlékeztette őket a sok csecsemőre és kisgyerekre, akiket ők nyomorítottak meg? Már akkor megbántottam Weber dékánt, mikor először találkoztunk, pusztán azzal, hogy létezem. Én nem az ő szájíze szerinti alak voltam, ezért mindent megtett, amit csak tudott, hogy megállítson. Egészen odáig ment, hogy felhívta a MIT rektorát abbéli igyekezetében, hogy távol tartson az egyetemtől. „Erkölcsileg alkalmatlan”, ezt mondta rólam. - Talán igaza is volt! – vágott vissza Suzanne. A hangjuk egyre erősödött, ám az étterem már csaknem kiürült, csupán egyetlen pár maradt még az egyik távoli sarokban, szerelmesen egymásba merülve. Graziano diplomatikusan távol tartotta magát a jelenettől. - Ez egy elég gyenge érv olyasvalakitől, aki már két éve gyötör engem. Jobban tenné, ha jó alaposan végignézne néhány felvételt a sajtókonferenciákról, és magába szállna, mielőtt arról szónokol nekem, hogy szükségtelenül bántok meg embereket! A nő felemelte a kezét, hogy pofon vágja, majd félúton megállt, és helyette kecsesen felemelkedett a székéből, odahajolt a férfihoz, és a fülébe súgta: - Nőjön fel! Azzal megfordult, és kisétálva az ajtón, beleveszett a késő délutáni ragyogásba.

õ 48

Krisztusom, elég mérgesnek tűnik!, gondolta Elliott Kimball, gyorsan elfordítva az arcát, nehogy Suzanne felismerje. Állított a visszapillantó tükör szögén, hogy jobban láthasson, azonban egy sárga Fiat taxi gyorsan odahúzott a járdaszegélyhez, és felvette a nőt.

õ Ő egy csodálatos nő, barátom! – jelentette ki együttérzően Jules Graziano, miközben elfoglalta Suzanne még meleg helyét. - Igen – értett egyen Vance. – Kívül valóban gyönyörű, de amint megkapargatod a felszínt… hát, nem tudom. röviden beszámolt az együttérző étteremtulajnak Suzanne Storm vele kapcsolatos cikksorozatáról. Az kuncogott és a fejét csóválta. - Egyet mondok neked. Egész életemben sosem láttam még senkit olyan jéghideg elhatározással és acélidegekkel játszani, mint téged a blackjack asztalnál – kezdte Graziano. – A szűz seggénél is szorosabb helyzetekben is voltál már, és soha, egyetlenegyszer sem láttam, hogy ne őrizd meg a hidegvéredet. De sajnos azonnal oda minden önuralmad, amint egy nő mellett ülsz – a vendéglős felnevetett, és a barátja vállára csapott. Miután a régi szép idők emlékére végeztek egy üveg Brut Spumante borral, elköszöntek egymástól, és Vance távozott. Nincs olyan barátod, mint az az ember, akinek egyszer megmentetted az életét, gondolta. Odakint a Via Montenapoleonén nyüzsögtek a késő délutáni vásárlók, elegáns nők az őket követő sofőrökkel, kezük megrakodva Milánó legjobb műtermeiből származó dobozottak és csomagokkal. A forgalom lassan vánszorgott a szabálytalanul parkoló limuzinok között a szűk, enyhén kanyargó utcácskán. A hústorony kötelességtudóan várakozott Vance mögött, míg Graziano egyik ajtónállója igyekezett taxit fogni nekik. A testőr kezdte kiborítani Vance-t. Alig szólalt meg, azt leszámítva, hogy elárulta: a neve Jacobo (kiejtve Já-kó-pó). Vance úgy döntött, hogy aznap este felhívja Kingsburyt, és megkéri, nem lehetne-e mellőzni a melákot. Egyik foglalt taxi húzott el a másik után előttük; nem mintha Vance bánta volna. Élvezte bámulni az arcokat Milánó eme legelegánsabb utcáján annak poros, homokszínű épületeivel, gazdagon díszített vászonernyőivel és Pazar öltözékében pompázó ajtónállóival. Itt nem csupán bűzlött minden a sok pénztől, de úgy is festett, és szinte kiabált. A hirtelen türelmetlenné váló Vance a sarokhoz sétált, és a gyérebb forgalomban fogott egy üres taxit. A hústorony bezárta mögöttük az ajtót, és a sofőr beindította a motort. A kocsi előrelendült vagy két autóhossznyit, majd hirtelen zökkenéssel megállt, ahogy a vezető a fékre taposott. - Hilton – tudatta Vance a sofőrrel, aki úgy vette ezt, mint egy igazi pokoli küldetést. A legtöbb olasz taxishoz hasonlóan úgy vezetett, mint valami megszállott, útban a saját ördögűzése felé. Gáz, fék. Gyorsítás, megállás. A taxi félautónyi lépésekben ugrándozta és zötykölődte végig az utcát, először a járdán, majd újra az úton. Mikor balra fordultak, az úttest négysávos sugárúttá bővült, és a sofőr ettől kezdve úgy vezetett, mint bármely normális tesztpilóta. Vance-nek főtt a feje a Suzanne Stormmal való összetűzés miatt. Talán igaza volt a nőnek a Weber iránti viselkedését illetően. Talán tényleg hagyhatta volna, hogy a vénség nagyképűsködjön, és hetet-havat összehordjon. Lelkiismeret-furdalása támadt Suzanne miatt, és nem szerette ezt az érzést. Hisz nem tett semmi olyat, ami miatt bűnösnek kellene magát éreznie. Weber azon kevesek egyike volt, akikre őszintén neheztelt. Az az ember nem véletlenül szúrt ki vele: elszántan, rosszindulatúan igyekezett aláaknázni Vance karrierjét.

49

Mégis, egyre ott kavargott a fejében a váratlan és bosszantó eset az étteremben. Ennek a viharnak pedig Suzanne Storm alkotta a magját. Vágyott a nő elismerésére. Megcsóválta a fejét a gondolatra. A helyeslés és beleegyezés keresése nem az ő stílusa volt. Ha nem lett volna ennyire belemélyedve gondolataiba, megfeledkezve a valóságról maga körül, Vance bizonyára észreveszi, hogy a hústorony egyszeriben megélénkül mellette és rosszallóan vonja össze a szemöldökét az előttük húzódó forgalmi dugó miatt. Látta volna, ahogy a melák a dzsekijébe nyúl, és kipattintja az Uzi gépfegyverét tartó bőr pisztolytáska csatját. Ez volt a legkülönösebb változás a közlekedési mintázatban. A taxisofőr is észrevette, de végül is egy magafajta sofőr sosem lepődött meg azon, hogy mi mindent képes produkálni a forgalom Milánóban. A testőr lopva előhúzta a fegyverét, és készenlétben tartotta, éppen csak a kabátja szegélyével takarva azt. A szélvédő hirtelen szilánkokra robbant az automata fegyverek sortüzétől, és lövedékek hasítottak a Vance előtti ülésbe. - Lebukni! – Ez volt a testőr egyetlen utasítása. Sütőlapátnyi tenyerével Vance hátára csapott, és a kicsiny autó padlójára rántotta. Újabb lövedékek csapódtak az ülésekbe; Vance hallotta, amint a sofőr nagy levegőt vesz, közvetlenül mielőtt a kocsi élesen jobbra farolt, és egyenesen belecsapódott valami jókora, hagyon kemény tárgyba. Minden irányból fegyverropogás hallatszott. Kősónyi méretű üvegszilánkok záporoztak Vance nyakába a hátsó szélvédőből, miközben küszködve igyekezett átfordulni a szűkös helyen. Addig fészkelődött, míg végül sikerült látnia is valamit. Figyelte, ahogy a hústorony rövid sorozatot ereszt meg a nyíláson keresztül, ahol korábban a szélvédő volt. Vance a sortüzek közötti rövid szünetekben hallotta a közeli szemlélődők rémült sikoltozását, és azok mérges kifakadásait, akik nem futottak el. Az emberek rendőrért kiáltoztak. - Maradjon lenn! – A testőr hangja nem tűrt ellentmondást. Vance ámulattal figyelte, ahogy masszív védelmezője először az egyik, majd a másik irányba tüzel, lebukva a válaszul érkező sorozatok elől, mintha már jó előre pontosan tudta volna, azok mikor és merről érkeznek. Majd hatalmas robbanás rázta meg hátulról az autót. A csomagtartó felemelkedett, azután visszacsapódott az útburkolatra, hirtelen kipréselve Vance tüdejéből a levegőt, és szemlátomást felbőszítve testőrét. A hústorony újra tüzelt, ezúttal őrjöngve. Dervisként perdült és lőtt, újra és újra. Azután hirtelen mozdulatlanná dermedt, szeme elkerekedett a meglepetéstől. Az Uzi kihullt a kezéből a taxi első ülésére, és csattanva a padlóra hullt. A testőr ujjaival körbetapogatott, hogy megtalálja a hátába ütött sebet, m9kor egy újabb lövedék csapódott a mellkasába, nekilökve az ülés háttámlájának. Mielőtt szemhéjai végleg lecsukódtak, bocsánatkérő tekintettel sikerült egy utolsó szót kipréselnie magából: - Fusson! Fussak. Fussak, ezt mondta. Vance egy milliszekundum alatt milliószor megparancsolta a testének, hogy engedelmeskedjék, ám az csökönyösen mozdulatlan maradt, a félelemtől magzati pózba gömbölyödve. Újabb sorozat csapódott a hústorony vállaiba, és előredöntötte a testet; Vance némán figyelte, ahogy a férfi véres torzója megbillen, majd keresztülesik a saját testén. Zihálni kezdett, ahogy a holttest súlya maga alá préselte, majd mozdulatlanná vált. Egy hosszú másodpercig Vance sem mozdult. Majd hatalmas akaraterővel felegyenesedett, és levetette magáról a férfi tetemét, ugyanabban a pillanatban pedig lábával kioldotta a hátsó ajtó kallantyúját. Kirúgta az ajtót, és kigurult a taxiból, négykézláb iszkolva, mint valami rák. Géppuskasorozat lövedékei ropogtak mögötte, apró porgejzíreket verve fel az utcán. Vance előrelendült és bukfencet vetett. A gejzírek követték, ám szétszóródva. Kiáltozást hallott maga mögött, és valahol a távolban mintha rendőrségi sziréna vijjogott volna. Nem érnek ide idejében, gondolta Vance kétségbeesetten, arccal a járda felé. Olyan

50

érzés volt, mintha szemtől szembe került volna egy fegyveres rablóval a saját otthonában, a rendőrség pedig várakoztatta volna a vonalban. Zihálva felpattant és egy jó húsz méterre nyíló sikátor felé vette az irányt. Alig pár centire a fejétől egyetlen revolverlövedék csapódott a téglafalba. Több automata fegyver sortüze szaggatott mintázatot előtte a téglákba, majd irányt váltva újra megpróbálták eltalálni. Vance vadul zihálva térdre bukott, a lövedékek pedig mérgesen zúgtak el ott, ahol egy másodperccel azelőtt a mellkasa volt. Tíz méter. A sortűz tovább üldözte. Vance egy szemeteskuka menedéke felé vetette magát, ám az vadul táncolni kezdett a golyózáporban, ahogy megközelítette. Fejvesztve berohant a sikátorba, elkerülve a szennyvíz csordogáló patakjait, majd végigszáguldott az utca enyhén lejtő közepén. „Ott van!” Kiáltotta egy férfihang olaszul. Vance a sikátor falához iramodott, amint egy magányos lövés visszhangzott végig a szűk átjárón. Újabb hangok követték. Eszeveszetten rohant a kanyargós utcácskában. A kanyarulatok megmentették támadói szondázó lövedékeitől. Attól tartva, hogy az átjáró másik végén elállják az útját, Vance farolva-csúszva élesen befordult az első keresztutcába. Maga mögött hallotta a követői lépteit. Futás közben kezdett kitisztulni a fejéből a kínos bénultság, mai a kocsiban eluralkodott rajta. Légy kreatív, nógatta magát, higgadt és kreatív! Elért egy nagyobb utcát, és kiszúrt egy ragyogó vörös, földalatti metróállomást jelző táblát. A forgalom még mindig akadozott. Súlyosan zihálva keresztülnyomakodott egy csapat hazafelé tartó munkásom, akiknek a keze tele volt mindenféle csomaggal, táskával és szatyorral. Ezrek csevegése töltötte meg a gyéren feldíszített és alig kivilágított állomást. Vett egy jegyet, és átszivárgott a forgókereszten, miközben támadóit fürkészte. Majd ráébredt, hogy hasztalanul: hisz egyszer sem sikerült egyiket sem alaposabban szemügyre vennie. A gondolkodás átvette az uralmat a paranoiája felett. Ki próbálja megölni őt? Az az öregasszony ott a padon, arcán a mazsolányi méretű és alakú szemölccsel? Az aznapi Wall Street Journalt olvasó üzletember? Megrázta a fejét, igyekezvén kitisztítani a gondolatait. Nem, ők nem lehetnek. Komolyodj már meg!, gondolta. Keress valakit, aki siet. Valakit, aki hasonlít rád. Talán sikerült leráznia őket. Talán elég messzire jutott a tekintetük elől, mielőtt lerohant az aluljáróba. Itt nagyobb biztonságban érezte magát, mivel túlságosan sokan vették körül. Hálásan vette észre a két rendőrt, akik hanyagul ácsorogtak és beszélgettek egy szegecselt oszlopnál. Majd hirtelen rájött, hogy nem kérhet segítséget tőlük. Csak visszavinnék őt a rendőrőrsre, ahol előbb vagy utóbb újra szembesülnie kellene ugyanazzal a detektívvel, aki burkoltan arra célozgatott, hogy az erőszakos cselekedeteknek, amikbe Vance keveredett, kell hogy legyen valami közül a drogos körökhöz vagy a terrorista szervezetekhez. Azután meg kellene magyaráznia a halott testőrt, és csak újabb kérdéseket tennének fel neki, amelyekre nem tudna válaszolni. Émelyítő gondolat hasított belé: talán még azt is fontolóra vennék, hogy őt magát zárják be, mint gyanúsítottat. Elfordult a rendőröktől, és a peron felé vette az irányt. Nem törődött vele, melyik metróra száll, és milyen irányba tart. Mindössze azt tudta, hogy most olyan messzire akar kerülni a fenti, rá vadászó üldözőktől, amennyire csak lehetséges. - Hé! Figyeljen oda! –Vance mérges hangokat hallott maga mögött. Megfordulva egy jól öltözött férfit látott jó harmincméternyire, amint könyökével igyekszik utat törni a csúcsforgalmi tömegben. Tekintetük összeakadt: ragadozó és zsákmánya. Vance-nek pedig semmi kétsége nem volt arról, hogy melyik szerep az övé. A férfi keresztülnyomakodott a forgóajtón, de nem törődött a jegyvétellel. Egy metróalkalmazott kérdőre vonta. Vance kihasználta az így nyert haladékot, és a peron széléhez igyekezett. Vance a második sornál tartott; már csupán egy széles csípőjű, kartonruhába öltözött nő állt közte és a peron széle között. Vance hátrapillantott. Üldözője időközben megvette a jegyét, és már csak jó húsz

51

méter választotta el tőle. Feszülten figyelték egymást a tömeg fölött. A férfi talán egy ujjal lehetett magasabb nála – száznyolcvanöt, maximum száznyolcvanhét centi. A súlyos gépezet távoli moraja gyengén megütötte a fülét, majd egyre erősödött a dübörgés. A por, olaj és a szikrázó elektromosság miatti ózon illatától, valamint a szétmorzsolt cigarettacsikkektől és az emberi lakóhelyek szagától terhes léghuzat erősebbé vált: belekapott az emberek hajába, és saját jellegzetes hangján süvített. A férfi már csak tízméternyire járt. Vance tisztán ki tudta venni az arcát: középkorú, talán negyvenöt éves férfi, ezüstös haj, aranykeretes szemüveg. Az arca megnyúlt és szomorú volt, mint valami vadászkopóé. Ezt a hatást csak fokozták a petyhüdt ráncok, amelyek hosszában végigfutottak a férfi arcának két oldalán, a magas pofacsontoktól egészen a hosszú, hegyes állcsúcsáig. Sötéten izzó szeme rosszindulatot sugárzott. A metrószerelvény a fémen csikorgó fém visításával, zökkenve megállt. A tömeg előretódult a nyíló ajtók felé. Vance az előtte álló nő tiltakozása ellenére keresztülfurakodott a tömegen a piros-fehér kocsiig. Az emberek dühödten ágáltak, ahogy a kopóképű férfi utána nyomakodott. Hátát a kocsinak vetve, Vance gyorsabban csúszott a tömeg és a metró között, mint üldözője a sokaságon át. Most talán tizenöt méter lehetett közöttük, mikor a vonat ajtajai kinyíltak, hogy utat engedjenek a leszálló utasoknak. Emberek gyors áradata vágta el a férfi útját, miközben Vance folytatta oldalirányú siklását a kocsi mentén, míg azután ő is megrekedt a következő ajtónál. Ám mire odaért, a kiszállók áradata elapadt és a felszabadult helyekre most a peronon várakozók kezdtek beözönleni. A kopóképű azonban szintén kihasználta a tömeg sodrását. Bepréselődött a tumultusba, és már csaknem elérte ugyanannak a kocsinak a túlsó ajtaját, mikor Vance elvesztette szem elől. Kétségbeesetten kereste üldözőjét. Azután meglátta. A merénylőnek sikerült feljutnia a kocsira az összepréselődött utasok utolsó hullámával, akik kétségbeesetten nyomakodtak, hogy hazajuthassanak. Az ajtók csukódtak, majd automatikusan újra kinyíltak, mert itt-ott odazártak egy kilógó könyököt vagy aktatáskát. Vance minden erejét összeszedve meghajolt, mint egy rögbihátvéd, készen az ellenfél rohamára, ezután az újra csukódó ajtó felé lendült. Átcsusszant két alak között, majd bodicsekkelt egy arccal az ajtó felé álló üzletembert. A kereskedővel együtt kizuhant az ajtón, egyenesen bele a peron szélén álló, riadt tömegbe. Vance bocsánatkérést motyogott, majd talpra kecmergett. Sosem felejti el a gyilkos dühöt, ami a kopóképű szemeiben izzott, ahogy utána bámult, miközben a szerelvény lassan kifutott az állomásról. Vance talpra segítette a dühös üzletembert, valamit mondott neki arról, hogy őt is meglökték hátulról, majd felszállt a következő metróra.

õ Félórával azután, hogy Suzanne Storm távozott a Chez Jules-ből, Vance Erikson céltudatosan kilépett az étterem ajtaján, és nekivágott az utcának. Kimball nem számított ilyen hirtelen gyalogos távozásra. A járdán hagyta a Jaguart, és sietve Vance után eredt, immár ő is gyalogosan. Kimball gyakorlott szemének nem kellett sok idő, hogy kiszúrja, nemcsak ő követi Eriksont. Előtte két alak, az utca mindkét oldalán mellékesen, ám óvatosan folyamatosan szemmel tartották az amerikait, ahogy az a körúton lépkedve szabad taxit keresett. Kimball az Erikson taxija utáni kocsinál kapta el őket. Ám ahogy szembe került velük, észrevette, hogy azok adó-vevővel és a fülükbe rejtett apró, hússzínű fülhallgatóval vannak felszerelve, a kabátjuk alatt pedig olyasmi dudorodott, ami határozottan nagyobb volt egy vastag pénztárcánál. Úgy vélte, kétségt4elenül kapcsolatban álltak valakivel, aki fel akarja majd tartóztatni a taxit és utasait. 52

Nem telt bele sok idő, hogy az események igazolják a gyanúját. Amint Erikson taxija megközelítette a Via Monta Rosát, három alak, akik akár testvérei is lehettek volna a másik két banditának, hirtelen előtűntek a semmiből, és tüzet nyitottak az Eriksont és testőrét szállító taxira. Kimball gyorsan utasította a sofőrjét, hogy tegye ki, és lóhalálában rohant az összetűzés felé. Csak az lehetett feltűnő, hogy a pánikba esett járókelők áradatával szemben futott. Mire a helyszínre ért – az egész alig tartott fél percig – a fegyveresek megölték a sofőrt és a testőrt, és most óvatosan közeledtek a viharvert, golyó szaggatta taxihoz, ami felgyűrődött Milánó egyik ragyogó narancssárga villamosának oldalára. Elég kétségbeesettek lehetnek, gondolta Kimball, ahogy megközelítette őket. Közben lassított kissé, hogy ne legyen olyan feltűnő. Senki nem támadna ilyen nyíltan, ennyi szemtanú előtt, ráadásul fényes nappal, ha nem retteg. A Testvérek nem így intéznék a dolgot. Nem lehetnek mások, mint… - ekkor egy test bukott ki a taxi távolabbi végénél, és négykézláb az utca másik oldalán nyíló sikátor felé kotort. Kimball olajozottan sima mozdulattal előhúzta bal hónalja alá csatolt, egyedi készítésű pisztolytáskájából Walther PK38-asát, és mozdulatlanul az oldalához szorította a fegyvert, amelynek halálos, fekete csöve egybeolvadt öltönye színével. Sebesen egy nyitott galéria felé rohant a fegyveres támadókkal átellenben, és lekuporodott egy oszlop és egy masszív szemeteskuka közé. Ahogy a támadók a taxiról a menekülő alak felé fordították a figyelmüket, ő felemelte a Walthert, és célzott. Vance Erikson, téged akarlak, gondolta. De azután éppoly gyorsan változtatott a célirányon, és megeresztett két halálos lövést az első fegyveres bandita halántékába, pontosan amikor az tüzelni kezdett automata fegyveréből Eriksonra. A lövedékek két apró, vörös lyukat ütöttek a férfi fejébe. A többiek azonban, akik Erikson után vetették magukat, nem vették észre, hogy társuk holtak rogy össze. Miközben figyelte, ahogy Erikson eltűnik a sikátorban, Kimball visszahelyezte a Walthert a tokjába. Most nem kapják el, gondolta némi csalódottsággal.

TIZEDIK FEJEZET

Augusztus 8., kedd A Comói-tó zöld vize lágyan ölelte körül Szent Péter Kiválasztott Testvérei ősi kolostorának kőalapzatát. A masszív villa keleti oldala mellett futó szűk, kanyargó utat rendszeresen használó farmerek egyszerűen il Monasteró-nak nevezték az épületet, bár csak suttogva ejtették ki ezt a nevet, talán még gondolatban is, ha ez lehetséges, mivel a vidékről még soha senki nem járt a titokzatos falakon belül. A szerzetesek ritkán látogatták meg a jó ötmérföldnyire északra fekvő kis falut, és mikor így tettek, akkor sem beszéltek másról, mint jövetelük céljáról: „Szöget kérnék, signore, öt kilót legyen szíves”, vagy „Egy szállítmány fűtőolajat, kérem,… majd küldünk járművet érte.” A nemzedékek során szaporodni kezdtek a kolostorról keringő, az épületet körüllengő titokzatosság táplálta történetek: a szerzetesek a pápa által kiátkozott papok; megkínozták őket a Vatikán hóhérai, maiért nem gyakoroltak bűnbánatot; a kolostor pápai arany és ékszerek raktárépülete volt, benne hatalmas pincékkel, színültig telve a hajók rakományaival, amik éjszaka kötöttek ki a parton, és bonyolították le sötét ügyleteiket. A helyi folklór

53

képzelete megtöltötte az ötszáz holdnyi, erdővel borított birtokot és villát farkasemberekkel, vámpírokkal és mindenféle istentelen lénnyel, amik éjjelente a rémálmok szörnyetegeivé változtak. Gregory testvérnek nem volt semmi kifogása eme legendák ellen. Ezeknek köszönhette ugyanis, hogy a helyi lakosok behódoltak előtte, és félelemmel vegyes tisztelettel beszéltek vele. Azért is szerette a pletykákat, mert mindegyikben rejlett némi igazság, még ha erősen felnagyítva is. Gregory testvér, a kolostor rendfőnöke és a szent Péter Kiválasztott Testvérei legmagasabb rangú tagja azonban leginkább amiatt kedvelte a szóbeszédet, mert az általuk keltett félelem hathatósabban tartotta távol a kíváncsi tekinteteket és az ifjúságot, mint a hat méter magas, évezredes kőfalak a maguk XX. századi, modern detektoraival és borotvaéles drótköteleivel. Gregory testvér jó tíz méterrel a tó felett elgondolkodva támaszkodott a villa főépületéből a vízfelszín fölé élesen kiugró, oszlopos veranda kő mellvédjére. Eligazgatta maga alatt fekete köntösét, hogy még kényelmesebben üljön, miközben tekintetével a tó tükrét pásztázta. Általában biztonságban érezte itt magát. Ám az utóbbi hat hét eseményei meglehetősen nyugtalanítóak voltak. Ami azt illeti, a körülmények szerencsétlen fordulata az elmúlt hetvenkét órában még jobban szorongatta a zsigereit. Az egész az ő hibája, az ő tévedése. Ostoba volt, hogy azt hitte, ide hozathatja Vance Eriksont. De annyira epekedett a fiatalember szakértelme, a fenséges Leonardóval kapcsolatos információi tárháza iránt. Visszatolta vastag, fekete keretes szemüvegét az orrára, és sóváran gondolt az il Monastero mélyén, a hatalmas archívumokban pihenő Leonardo-kódexek több ezer lapjára. A kódexekre, amikhez csupán neki volt hozzáférése. Hátratolta csuklyáját, és beletúrt hullámos, rövidre nyírt, őszülő fekete hajába. Erikson megfejthette volna Leonardo rejtélyes géniuszának rég elzárt titkait. A kincseik azóta lapultak a kolostor biztonságában, hogy Antonides de Beatis a Kiválasztott Testvérekhez szállította a dokumentumokat az 1500-as évek közepén. Ő, milyen elszántan dolgoztak a bíboros ügynökei, hogy megszerezzék a zseni teljes munkásságát! Az ő okosan megszervezett látogatása a haldokló Leonardóhoz majdnem sikerrel járt; akkor számos munkáját sikerült megkaparintania. Azonban Melzi, Leonardo barátja erővel megakadályozta, hogy mindent elvigyenek, még akkor is, mikor De Beatis pápai lefoglalási paranccsal jelent meg. Vajon lehetséges, hogy Melzi tudott a titkár és a Kiválasztott Testvérek kapcsolatáról? Lehet, hogy azért tagadta meg az engedelmességet ég a pápai nyilatkozattal szembesülve is, mert tisztában volt vele, hogy az nem a pápától érkezett, hanem a pápa segédeinek egy kiválasztott csoportjától, akik nem a Szentatya, hanem a Testvériség iránt viseltettek hűséggel? Gregory testvér dühbe gurult annak az antikrisztusnak, és a Vatikánt benépesítő antikrisztusok egész vonalának gondolatára. Hirtelen felállt székéből, és teljes százhatvannyolc centis magasságában kiegyenesedve az ösvény felé indult, ami a rendezett, szabályos kertekhez vezetett. A Kiválasztott Testvéreknek szükségük van Leonardo minden találmányára – különösen a fegyvereire -, ha meg akarják dönteni a sötétség hercegének hatalmát, aki a pápa maskarájában tetszeleg. Már csaknem mindet sikerült megszerezniük. Az évszázadok során loptak és gyilkoltak, ha kellett, hogy megkaparintsák az összes Leonardo-jegyzetet, a De Beatis-naplót használva ehhez katalógusként. Leonardo írásai és találmányinak rajzai, amelyek most múzeumokban vagy magánkézben voltak, mint például annak az olajkereskedő Kingburynek a kódexe, számukra semmilyen fontos információt nem tartalmaztak. Ezek a közismert iratok legnagyobb részben a jóindulatú és ártalmatlan, a különc és ezoterikus írásokat rejtették magukban. Az egyetlen jelentős dokumentum, ami közkézre jutott, Leonardo ágyúrajzait tartalmazta; ezek tették gazdaggá Alfred Krupp cégét.

54

Ám még ez a fegyver, még ez is elhalványul azok mellett, amelyek elzárva rejtőznek a kolostor archívumában – tűnődött a pap, ahogy a sima kavicsokkal teleszórt ösvényen lépkedett. És még ezek is elvesztik minden jelentőségüket azokhoz a titkokhoz képest, amiket a közelgő tranzakció tár majd fel. Ez az ügylet újraegyesíti majd Leonardo jegyzeteinek hiányzó lapjait, amiket kétszáz évvel ezelőtt lopott el a Kiválasztott Testvériség egyik áruló tagja, és adott át a Vatikánnak. Ezek a lapok együttesen alkották a Leonardo, vagy ami azt illeti, bárki által valaha is feltalált leghatalmasabb fegyver komplett ábra- és jegyzetanyagát. A Testvérek rettenetes módon bántak el az árulóval, amely esemény mind a mai napig élénken élt a kolostorlakók emlékezetében: az ember húsából apró darabkákat vágtak ki, majd megsütötték, és arra kényszerítették a szerencsétlen alakot, hogy addig egye őket, míg meg nem hal. Ezt a kínzásmódot a Vatikán találta ki, és aktívan használta az inkvizíció alatt, így aztán helyénvaló volt, hogy a pápa eszköze olyan halállal lakoljon, amit a korábbi pápák szentesítettek. Ez a rend felett lebegő rettenet hathatósan elriasztott mindenkit, aki azt fontolgatta, hogy a Kiválasztott Testvériség helyett inkább Rómához lesz hű. Az a bizonyos régi fenyítés ugyanis azóta is modellül szolgált minden áruló megbüntetésére. Gregory abbahagyta a sétáját, és előrehajolt, hogy kirázzon egy, a szandáljába szorult kavicsot. Homlokán elmélyültek a barázdák. Tudta, most újra rejtőzik közöttük egy áruló. Nem lesz könnyű feladat megtalálni, hogy ki az. A Vatikán kifinomulttá és igen körmönfonttá vált a Testvérek ellen folytatott hosszú háborúsága alatt, amely még a VIII. században vette kezdetét. Az egyház akkoriban nagyon megszedte magát, és teljesen irányt vesztett, ikonokkal és szentképekkel cserélve fel az egy igaz hitet. A Testvérek vezették a képrombolók mozgalmát, és vesztettek. Ebbéli erőfeszítéseik miatt a Testvéreket 1378-ban, a nagy hitszakadás után kiátkozták, és ekkor történt, hogy az egyház hatalmas politikai ellenfelei által finanszírozva Como vidékére költöztek, az itáliai Alpok lábához, ebbe a villába. Keményen kellett küzdeniük mind fizikai, mind spirituális értelemben. Csupán a csipkézett hegygerincekkel tűzdelt vidék és a tó vizének biztonsága mentette meg a Testvéreket a Vatikán ördögi barbarizmusától. Ám maga a Nagy Sátán, a pápa sem volt képes kiirtani őket. Csaknem minden nagyobb királyi udvarban, és még maga a pápa emberei között is akadtak hozzájuk hű kémek. A Testvériség tagjai döntötték meg II. Szilveszter hatalmát, és állították a helyére Gergely pápát, a támogatójukat. Gergely csaknem tökéletes pápának bizonyult, de végül megszegte a Testvéreknek tett ígéreteit. A rend vállain léphetett hatalomra Rómában, utána viszont ellenük fordult. Ezért aztán szövetkeztek IV. Henrikkel, és őt is megdöntötték; helyette azonban III. Kelement kapták. És ez így ment tovább, tűnődött Gregory keserűen, miközben újra lépkedni kezdett az ösvényen. A pápák a Testvériség vállain emelkedtek a trónra, hogy azután sorra megpróbálják elpusztítani őket, mivel túl nagy hatalommal bírtak. Való igaz, ismerte el, ahogy megközelítette a vendégházat, megvolt a hatalmuk, hogy pápákat juttassanak trónra, vagy épp taszítsanak le róla. De sosem sikerült elég ideig hatalmon maradniuk ahhoz, hogy megváltoztassák az egyház irányát, és visszatereljék azt eredeti, igaz medrébe. Ez másképpen lesz a tranzakció után, gondolta halványan elmosolyodva. Az esemény az egyház történelmének mellékes lábjegyzetévé törpíti majd a nagy hitszakadást. A vendégházba felvezető kőlépcső lábánál Gregory a tó feletti ragyogó, tiszta ég felé fordította az arcát, és figyelte a napfény és az árnyak játékát a meredek, a jégkorszakban kivájt lejtőkön. Hamarosan már csak kevés olyan nap lesz, mint ez a mai. Ahogy a nyár lassan őszbe fordul, a tó sokkal párásabbá és ködösebbé válik majd. Amint tisztázza Vance Erikson ügyét, az ő élete egén nem lesz többé felhő; egyetlen ellensége sem szegülhet szembe vele többé.

55

- Nem, Mr. Erikson – motyogta magában, miközben a kulcsot kereste, ami kinyithatná a vendégházhoz vezető lezárt vaskapukat -, tévedtem veled kapcsolatban. Nem lett volna szabad megpróbálnom idehozatni téged. Ott a helyszínen meg kellett volna ölesselek. Akkor alábecsültelek, a testvéreim pedig alábecsültek tegnap. De majd én gondoskodom rólad. Meglátod. Nem futhatsz el előlem örökké. Megtalálta a megfelelő kulcsot, és bedugta az eredeti, fekete vasalásba foglalt új, fényes bronzzárba. Miután bejutott a masszív faajtón, csendben megállt a bejáratnál, és hallgatózott. Odafenn egy írógép csattogott. - Tosi professzor! – szólt Gregory. A gépelés hangja abbamaradt. - Zavarhatnám egy pillanatra?

õ Vance az első osztályú fülke hűvös üvegpanelének támasztotta a homlokát, miközben a vonat a Milánó körüli nyirkos, forró alföldről az alpesi hegyek lábainak hűvösebb klímájáig kapaszkodott. Como igazi felüdülést jelentett az évnek ebben a szakában, és kedvenc célpontjául szolgált a hőség gyötörte lombardoknak. Vance lehunyta a szemét, ahogy a szerelvény besiklott a Milánó és Como közötti jó órás vonatút részét képező többtucatnyi sötét alagút egyikébe. Igen, vakációzni igazán remek volna, gondolta. Mégis, itt volt és menekült – maga sem tudta, hogy ki elől. Valaki megpróbálta megölni tegnap, és majdnem sikerrel járt. Ha nem olyan profi a testőre, most a hústoronyhoz hasonlóan ő maga is halott volna. A De Beatis-napló utolsó élő olvasójaként Vance Erikson halálra volt ítélve. Kinyitotta a szemét, ahogy a vonat újra kirobbant a napfényre. Buja, zöld növényzet rohant el az ablak előtt, a sebességtől homályos folttá mosódva. Ha vonat pontos, akkor negyedórán belül, tizenöt negyvenötre Comóba érnek. Maga az út Milánóból csak egy órát vett igénybe, Vance-nek mégis úgy tűnt, mintha tegnap óta folyamatosan vonatokon ülne. Nem akarván megkockáztatni a hotelbe való visszatérést, metróval Milánó központi pályaudvarára ment, és vett egy jegyet az első induló vonatra. Ez Rómába vitte őt. Ott újabb jegyet váltott Imperiáig, a liguriai partra. Onnan Genovába utazott, majd vissza Milánóba, rendszertelenül el-elbóbiskolva a vonatokon. Útközben sűrűn kocsit váltott, hogy lássa, nem követi-e valaki. A mozgó célpontot nehezebb eltalálni, hajtogatta magának. Egészen addig, míg a célpont olyan fáradt nem lesz a mozgástól, hogy hibázni kezd. Vance a rövid genovai megálló alatt négy telefonhívást intézett el: először is, üzenetet hagyott a milánói rendőrségen, hogy úgy döntött, elutazik egypár napra a városból, és körülnéz a vidéken; majd felhívta a hoteljét, és tájékoztatta őket, hogy tovább marad távol, mint tervezte, és kérte, addig is tartsák rendben a szobáját. A harmadik hívás tovább tartott. Harrison Kingsburyt kereste. Az olajmágnás titkára tájékoztatta Vance-t, hogy Kingsbury pillanatnyilag házon kívül tartózkodik: egy újabb hosszabb körutat tesz, amely végállomása az olaszországi Torino lesz, két hét múlva, hogy aláírhassa a papírokat valami olasz kőolajfinomító társasággal, amit felvásárolt a ConPacCo. - Hagy valami üzenetet? – kérdezte a nő. Vance csalódottan csak annyit mondott, hogy nem, majd újra hívja. A negyedik telefonja Suzanne Storm hotelszobájában csöngött. A nő nem volt ott. Hagyott egy üzenetet a recepciónál: „Kérem, mondja meg Ms. Stormnak, hogy sajnálom.” Sajnálom? Újra az a Chez Jules-beli epés jelenet pergett lelki szemei előtt. Igen, gondolta. Talán tartozom neki egy bocsánatkéréssel. Nem. Nem talán: határozottan – döntötte el. 56

Na hiszen, Jules, remek vendég vagyok! Ironikusan felnevetett, lehunyta a szemét, és felvetette a fejét, igyekezvén kiűzni a fáradtságot az agyából, és elhessegetni a mardosó feszültséget a nyaka hátsó részéről. Como az egyetlen logikus lépés, határozta el. A Caizzi família tóparti villája, ahol a Kingsbury-kódexet őrizték, jó hárommérföldnyire Bellagiótól. A De Beatis-napló egy zavarba ejtő passzusa szintén megemlítette Comót, de túl homályos volt ahhoz, hogy megfejtse. Mivel a bíboros titkára két évszázaddal ezelőtt írta a naplóját, hogy a Ciazzik megépítették villájukat, és három évszázaddal azelőtt, hogy megvették a kódexet, nem lehetett közöttük semmiféle kapcsolat. Vance azt kívánta, bárcsak nála lenne most a naplómásolat – a specifikus részletek tekintetében nem volt tökéletes a memóriája -, de nem akarta megkockáztatni, hogy visszatérjen a hotelbe, és kivetesse a biztonsági széfből. De Beatis talán csak nyaralni jött Comóba, tűnődött Vance. Mint ahogy bárki más is Leonardótól kezdve I. Napóleonon át Bramante-ig, Maximilianig és a többi európai elit vendégig. Csak a pihenés miatt; semmi egyébért. A Comóra vonatkozó naplóbejegyzés nem volt különösebben hosszú vagy jelentős, de akárhogyan is próbálkozott Vance, nem tudta felidézni.

õ Mikor a vonat végül megérkezett Comóba, maroknyi utas szállt ki Vance-szel: egy idősebb pár, egész nyalábnyi színes csomaggal, egy csapat férfi, akiknek élesre vasalt öltönyei elárulták, hogy üzletemberek, és egy szedett-vedett diákcsoport vászonzsákokkal, csővázas hátizsákokkal és hálózsákokkal. Az üzletemberek egyenesen a taxik felé indultak; az idősebb párt egy fiatalabb férfi és nő várta; a diákok pedig a turistainformációs fülke felé vették az irányt. Vance az állomás előtti buszmegállóban lézengett, óvatosan körülkémlelt, felmérve a járókelőket. Akad-e valaki, aki túl sok figyelmet szentel neki? Vajon nem pisztoly az a kabát alatt, vagy amott a kézitáskában? Énjének egy része gúnyosan kommentálta ezt az újfajta óvatosságát; egy másik, dominánsabb része azonban elkezdte a prédát játszani, felismerve, hogy ez egy halálos játszma, ahol igen szigorú büntetés vár a vesztesre. Vance felszállt a narancssárga buszra, és miután vett egy jegyet a hátsó jegyautomatából, leült a közelében, és tüzetesen megfigyelt minden felszálló utast. Majd, amint a busz ajtaja csukódni kezdett, hirtelen leugrott. Emlékezett erre A francia kapcsolat című filmből; talán itt is beválhatott a csel. Fogott egy taxit, és utasította a sofőrt, hogy vigye a Metropole e Suisse-re a Piazza Cavouron. A régi luxushotel közvetlenül a vízparton állt, a város szívében. Vance általában valami olcsőbb, harmadosztályú hotelben szállt meg, távolabb a parttól, most azonban szüksége volt a Metropole névtelenségére. Ezenfelül jól tudta, hogy ezentúl el kell térnie a szokott dolgaitól, és másképp kell viselkednie, ha meg akar menekülni gyilkos üldözői elől. Kiszállt a taxiból a Lungo Lario Trentónál, jó háztömbnyire a hoteltől. Az út hátralévő részét gyalogosan tette meg a vízparton, a töredezett kőjárdán a lombok boltíve alatt, amely mindkét oldalról kecsesen borította a fák ágait, tökéletes zöld alagutat formázva, amin rézsútosan áttűztek a fényes napsugarak. Késő délutáni szellő söpört végig a tavon, papírfecniket szórva szét, és apró portölcséreket kavarva a csatornákban. A kimerült turisták, akik hosszú hajókirándulás mellett döntöttek a tavon, most csapatostul tódultak ki a hajóhidakról a partra, nyakukban lógó fényképezőikkel. Mindenféle korú párok ültek a zöld deszkával borított, tó felé néző padokon, és figyelték a turistahajók utasait, a vízitaxikat és távolabb a nyílt vízen horgonyzó vitorlásokat, amelyek mind lágyan ringtak, árbocaikkal bólogatva, hogy igen, ez itt kétségtelenül kellemes hely és idő a nyaralásra. 57

Vance irigyen figyelte mindezt, fájdalmasan tudatában volt a többiek komplikációktól mentes, felszabadult élvezetének. Őket senki nem akarta meggyilkolni. Átkelt az úttesten a Via Luini melletti közlekedési lámpánál, és egy bőrszaküzlet felé vette az irányt. Ott a vállalati American Express kártyával vett egy bőr útitáskát. A Via Cingque Giornate közelében, egy hatalmas nagyáruházban toalettszereket vásárolt; a hoteltől egyutcányira pedig, egy férfiruházati boltban pólókat, zoknikat, alsóneműt és két vastag pulóvert. Jó előre kigondolt egy történetet, amit minden kíváncsiskodó alkalmazottnak előadhat arról, hogy a légitársaság hogyan veszítette el a csomagját, ám senki sem kérdezősködött. Az összes újonnan vásárolt holmit a táskába rakta. Ily módon kellően felszerelkezve, hogy szembenézzen egy hotelrecepcióssal, aki esetleg csodálkozhatott volna a csomag nélküli új vendégen, Vance a Metropole-hoz sétált, és bejelentkezett, miután odacsúsztatott az alkalmazottnak egy ötveneurós bankjegyet, hogy ilyen rövid időre is kapjon szobát. Vett egy példányt az Il Giornóból az előcsarnokban, majd követte a portást a szobájához. A harmadik emeleti szoba a tóra, és a bámulatosan meredek, erdővel borított domboldalra nézett, csalogató kilátást kínálva a távoli Alpok hósapkás hegycsúcsaira is. A látvány, mint mindig, most is magával ragadta Vance-t; valószínűleg ez lehetett a magyarázata, hogy a gazdagok és hírességek miért mindig itt szálltak meg. A nap kezdett lenyugodni a nyugati dombok mögött. Lassan mély, olajfekete árnyak kúsztak elő jobbról a dombok közül, sötétségbe merítve azt az oldalt, ám a meleg borostyánfény szemet gyönyörködtetően festette át a bal oldali lejtőket, amitől az ottani házak és villák is aranyfényben tündököltek. Vance számára azonban nem nyújtott sem kényelmet, sem vigaszt ez az este; csupán félelmet hozott és melankóliát. Aggódott a saját életéért; félt, hogy helytelenül döntött azzal, hogy idejött ahelyett, hogy egyenesen a milánói rendőrséghez fordult volna. És mi a fenéért éppen ezt a helyet választottam? Mikor legutóbb Comoban járt, Pattyvel voltak. Meddig maradunk sebezhetőek? , tűnődött, ahogy elfordult az ablaktól, és elkezdte kipakolni a táskáját, amit csupán percekkel azelőtt pakolt be. Meddig fájhat egy emberi szív, mielőtt begyógyul a rajta ütött seb? Pattyvel holdfényes utazást tettek az egyik régimódi vízitaxiban; emlékezett, hogyan szorította magához a felesége, hogyan bújt ölelő karjai melegébe, és mondta neki: „Szeretlek”. Emlékezett a másnap reggeli álomittas arcára, amin kisimultak a ráncok, és a gondosan elrendezett hajtincseire, amik megcsillantak a nap első sugarainál. És arra is emlékezett, miközben mechanikus mozdulatokkal teregette szét toalett holmiját a fürdőszobában, és helyezte gondosan összehajtogatott ruháit a tükrös szekrénybe, hogy milyen üresek lettek a polcok, mikor Patty elment. Az elhagyatott kabátfogasokra, ahol egykor a ruhái lógtak. Csak a szerelem emlékei maradtak. Lassan, szomorúan megcsóválta a fejét, majd vacsorához öltözött. Odalenn az ünnepélyes étterem csaknem teljesen üresen tátongott; még fél nyolcra járt, és a vacsoravendégek épp csak kezdtek beszállingózni. A maitre d’ leültette Vance-t egy jól megvilágított asztalhoz, ami az áttetsző függönyön át egyenesen a tóra nézett. A Metropole étterme egész Como egyik legjobb, bár nem éppen a legolcsóbb vacsorahelyének számított. Ám ezen az estén a bor is vízízű volt, a prosciutto pedig mint a kartonpapír. A tortellini csomós tésztamasszának tetszett a szájában, és a borjúhús sem tett rá semmilyen kedvező benyomást. Az étel minőségi volt; az esze pontosan tudta ezt. Ám ebben a pillanatban semmi sem volt fontos neki, kivéve a mellkasában sajgó fájdalom enyhítése; hogy betöltse valahogyan azt a belső űrt, ami azzal fenyegetett, hogy az egész életét magába szippantja. Fásultan csipegetett a fogásokból, majd mogorván visszatért a szobájába. Görcsös, nyugtalan alvásba merült, és azt álmodta, hogy Patty megpróbálja lelőni őt. Reggel azonban jobban érezte magát. Az éjszakai alvás elkergette a depresszióját, mint mindig, és új, könnyed testtartással merítkezett meg a kora reggeli, ragyogó napfényben. A

58

Metropole étkezőtermének kicsiny utcai kiegészítését néhány tucatnyi ernyőzött, üveg és kovácsoltvas asztalka alkotta, amelyeket derékszögben rendeztek el a hotel bejárata előtt, és amit két oldalról vállmagasságig érő, betoncserepekbe ültetett bokorsövény határolt. A sarokban foglalt helyet, a tóra néző egyik asztalnál, és vizsgálni kezdte a menüt. Noha utazást közben általában szeretett alkalmazkodni a helyi szokásokhoz, ezen a reggelen hálás volt, hogy olyan hotelben szállt meg, amely az egyszerű vajas zsemlénél és lekvárnál többet kívánó étvágyról is gondoskodik. Három főtt tojást rendelt közepesen keményre főzve, göngyölt kolbászt és amerikai kávét, majd kényelmesen elhelyezkedett, és nekilátott, hogy csillapítsa a már hangosan követelőző gyomra éhségét. A kávé ezüstkannában érkezett, Vance töltött magának egy csészével, és szétnyitotta az Il Giorno friss számát, ami a reggelivel érkezett. Végigfutott a címsorokon, a lövöldözésről szóló bármilyen beszámolót keresve, de semmit sem talált. Érintőleg olvasott az olasz vizeken állomásozó amerikai hadihajók elleni tiltakozásról; egy antinukleáris felvonulásról; négy új olasz kormánytanácstag lemondásáról, akiknek napvilágra került egy titkos társaságban betöltött szerepük; átfutotta a jelentést egy zsinatról, amely megvizsgálta a torinói leplet, és újból megerősítette, hogy az ereklye csaknem teljesen bizonyosan Jézus Krisztus testét borította; és a közérdekű hirdetményeket, melyek szerint az infláció negyvenhét százalékra emelkedett, és Olaszország-szerte egyre súlyosabb a légszennyezettség. Lágy szellő kélt a tó felől, és felborzolta az újság lapjait. Vance megvárta, míg elül a légmozgás, majd tovább lapozott. A negyedik oldal tetején a szalagcím megragadta a figyelmét: NÉGY EMBERÉLETET KÖVETELŐ TERRORISTA TÁMADÁS MILÁNÓBAN. Széthajtotta az újságot, és olvasni kezdett: Az olasz kormány antiterrorista hivatalának dolgozó ügynök és egy kitaszított pap is szerepel azon négy áldozat között, akik a hétfő délutáni, északkelet-milánói gerillatámadás lövöldözése közben vesztették életüket… Vance elolvasta a halottak névsorát: a négygyermekes, házas taxisofőr; egy járókelő, tizenhat éves főiskolai hallgató; egy nagydarab fegyveres férfi, aki egy biztonsági szolgálatnak dolgozott; és egy pap. Egy pap! A rendőrségi nyomozók tudatták, hogy a kitaszított papot 1969-ben felmentették egyházi kötelezettségei alól és kiátkozták, amiért részt vett egy tüntetésen. A tiltakozás során a tüntetők sokaságát vezette egy templomba Empoliban, ahol szobrokat, ikonokat és szentképeket rongáltak meg. A rendőrség szerint a férfinak, aki a jelek szerint a taxi fegyveres támadói közé tartozott, nem volt egyéb priusza. Ez az egész kezd egyre bizarrabb lenni, gondolta Vance, mikor befejezte a cikket. Róla – legnagyobb megkönnyebbülésére és elképedésére – említés sem esett, és az olasz antiterrorista ügynökség ahhoz sem fűzött semmilyen magyarázatot, hogy miért volt jelen a helyszínen az egyik emberük. Vance megkönnyebbülve érezte, hogy az étvágya kezd visszatérni a reggeli megérkeztével. A nap kezdett jóra fordulni. Újból elolvasta az egész cikket, hogy megbizonyosodjon róla: semmi sem kerülte el a figyelmét. Már épp le akarta tenni az újságot az asztalra, amikor egy másik, rövidebb hír szúrt szemet neki: BOMBAROBBANÁS ÖLT MEG EGY TAKARÍTÓNŐT A HILTONBAN. Vance gyomra újból görcsbe rándult. A csomók csak még szorosabbra húzódtak a zsigereiben, ahogy tovább olvasott:

59

Mrs. Anna Sandro, 47 éves szobalány a milánói Hilton Hotelben hétfő éjjel életét vesztette, mikor kinyitotta az ajtót, hogy tiszta törülközőket vigyen az egyik szállóvendégnek. A milánói rendőrség nyilatkozata szerint a bombát a szoba ajtónyitó gombjához drótozták, és valószínűleg a szállóvendéget szándékozták megölni vele. A milánói rendőrség nem volt hajlandó megnevezni az illetőt, de annyit elárult róla, hogy egy amerikai olajtársaság alkalmazottja, aki egy konferenciára érkezett a városba. - A francba! – morogta magában Vance. Abban a pillanatban jobban kezdett félni, mint egész addigi életében bármikor. Jobban, mint Irakban, jobban, mint… - ahogy hevesen vert a szíve, megpróbált visszaemlékezni, mikor érzett ilyen mélységes rettegést. Számára ismeretlen alakok valóban el akarták tenni őt láb alól, ám ehelyett csak ártatlanokkal sikerült végezniük. Azok az emberek azért haltak meg, mert túl közel voltak hozzá – rosszkor és rossz helyen. Azután a bécsi és strasbourgi professzorok halálára gondolt, Tosi eltűnésére és Martini brutális meggyilkolására. Vance kezébe temette az arcát. A halál széles rendet vágott, és a jelek szerint eltökélte, hogy őt is felveszi a listájára. Megrázta a fejét, és felállt; döntött. Tartozott Martininek az igazságszolgáltatással, és tartozott valamivel azoknak a szegény milánóiaknak, akik közéje és a halála közé sodródtak. Tudta: a válasz ott rejlik valahol a De Beatis-naplóban. A rendőrség csak kinevetné. Ki hinné el neki, hogy egy ötszáz esztendős dokumentum okozta ennyi mindenki vesztét? Hisz saját maga is nevetne az ötleten, ha nem öltek volna meg máris ennyi embert. Az ötleten talán tudott nevetni, ám a holttesteken nem.

õ - Mit akar tenni, - üvöltötte Elliott Kimball, a homlokán kidagadó erekkel. – Megpróbál mindent szabotálni? Tönkretenne mindent, amit olyan gondosan elrendeztünk? – Visszaviharzott a sima terrakottapadlón, súlyosan zihálva; lélegzete olyan sziszegve tört elő belőle, mint egy túlhevített forralóból a gőzsugarak. - Maga meg csak itt ül, az ördögbe is! – tornyosult egy spártai íróasztal fölé, az alakra meredve, aki nyugodtan ült az asztal mögötti székben. Kimball nehéz lélegzetén túl csak az alappilléreket nyaldosó hullámok lágy csobogása hallatszott. Gregory testvér elnézően pillantott fel Elliott visszafojtott haragjára. A magas, homokszín hajú férfi ökölbe szorította, majd kinyitotta az öklét, arcizmai rángatóztak és reszkettek. - Természetesen nem – suttogta Gregory testvér olyan halkan, hogy a másik férfinak vissza kellett tartania a lélegzetét, hogy egyáltalán hallja. – Megfeledkezik róla, hogy mi már egy fél évezrede dolgozunk ezen az ügyön, az ön szervezete pedig kevesebb mint egy évszázada. - Nézze, Gregory! – vágott közbe Kimball nyersen. – Kezd nagyon elegem lenni ebből a „mi erősebben próbálkoztunk” maszlagból! A tény az, hogy a maga csapata évszázadokon át csak egy maroknyi rohadt vesztes volt, és most, amikor végül esélyt kaptak, hogy helyrehozzák ezt, ismét csak hajszál választja el magukat attól, hogy az egészet alaposan elcsesszék, és Istenre mondom – Kimball látta, ahogy a szerzetes összerezzen, mikor káromlóan szájára vette az Úr nevét -, nem fogom hagyni, hogy a tranzakció közben keresztbe tegyenek a Legációnak! Csupán Gregory testvér szilárdan összeszorított fogsora leplezte le a higgadt, megtévesztő külsőt. A szerzetes gyakran mondogatta tanítványainak: kimutatni a haragot annyi, mint elveszteni az irányítást. 60

- Azt hiszem, kissé túlságosan feszült, Mr. Kimball. Nem látom, hogy bármilyen végzetes hiba történt volna. - Ne várjon köszönetet a kis magánvirtuskodásáért!- fröcsögte Kimball, ahogy elfordulva az asztaltól keresztüllépdelt a gyéren megvilágított szobán a csupasz kőfalon függő egyszerű kereszt elé. Lehunyta a szemét, szaggatott, mély lélegzetet vett, és visszatartva próbálta lecsillapítani a haragját. -Először is – kezdte újra, immár halkabb, uraltabb hangon – nem lett volna szabad Eriksonnak a közelébe se menniük anélkül, hogy minket értesítenek erről. Tudja, milyen közel áll Kingsburyhez, és átkozottul jól tudja, hogy Kingsbury igen komoly ellenfél lehet, ha úgy akarja. Azután hétfőn… Hogy a pokolba képzelte … - fakadt ki ismét Kimball, igyekezvén visszafojtani az újra fellángoló haragját. – Mit képzelt, mire jut a szánalmas csapdájával, még ha netán sikerrel jár is? - Nem szükséges megindokolnom a cselekedeteimet sem önnek, sem senki másnak, Mr. Kimball – jegyezte meg Gregory testvér halk, fagyos hangon. – Mi vagyunk azok, akik előtt a királyoknak és főpapoknak kellett igazolniuk magukat. Nem tűröm, hogy maga, vagy bárki más megkérdőjelezze Isten akaratának céljait vagy autoritását. Kimball már épp nyitotta a száját, hogy visszavágjon, majd gyorsan becsukta. Nincs értelme egy igaz hívővel vitatkozni; nincs kompromisszum azokkal, akik ennyit gyilkoltak Jézus, Allah vagy Jehova nevében. - Igen – felelte Kimball hízelgően, miközben a visszanyelt keserű epe marta a torkát. – Önnek teljesen igaza van. – Gregory vékony, kegyetlen szája sarka kezdett mosolyra görbülni. Nyomd meg a megfelelő gombokat, tűnődött Kimball kajánul; csak nyomd meg a megfelelő gombokat. - Megbocsátok önnek – felelte Gregory testvér mézesmázosan. – És hallván gyónását, feloldozom bűnei és istenkáromlása terhe alól. Kimball igyekezett uralkodni magán, hogy ne forgassa a szemét az undortól. - Köszönöm! – préselte ki magából a legbűnbánóbb hangon, amire csak képes volt. – Amint azt ön többször is személyesen megerősítette nekem, hisz benne, hogy a Brémai Legáció a Mindenható eszköze a Kiválasztott Testvérek számára, amivel megvalósíthatják Isten akaratát. – Gregory testvér alig észrevehetően biccentett. Jézusom, gondolta Kimball, hogy veheti komolyan ezt a marhaságot? - A Brémai Legáció – folytatta Kimball – csupán segíteni szeretne önnek Isten művének beteljesítésében, és evégből ildomosnak tart mindent megtanácskozni, miközben együtt munkálkodunk a közös célért. Ezért tisztelettel, ám nyomatékosan arra kérem, hogy tartózkodjon bárminemű további konfrontációtól Vance Eriksonnal, legalábbis amíg a tranzakció be nem fejeződik. Én.. - Nem látom semmi okát, hogy megfogadjam ezt a tanácsát, Mr. Kimball – szakította félbe Gregory testvér. – Isten akarata, hogy az ügyletet lebonyolítsuk. Senki – sem maga, sem én sem Mr. Erikson, de még hatalmas szövetségese, Harrison Kingsbury – sem képes meghiusítani Isten akaratát. Kimball dühösen kinyitotta a száját, majd gyorsan a mennyezet felé fordította a tekintetét, és keresztet vetett. Üdvözlégy Mária, meg a többi szent szar! – gondolta Kimball. Tessék, ezerszer bevált már, Jézus most sem hagy magamra. Hangosan pedig ezt mondta: - Igen, igen, önnek teljesen igaza van. De mint isten akaratának eszközei, el kell döntenünk, hogyan bánjunk Mr. Eriksonnal, és ez a bánásmód hogyan támogatja majd az ő végső akaratát, a tranzakció sikeres lezajlását. – Gregory testvér összeráncolta a szemöldökét. – E célból – folytatta Kimball – arra kérem, hogy imádkozzon, és adjon tanácsot, hogy miként cselekedjünk. Várakozó csend ereszkedett a szobára. Ezúttal is működni fog vajon? , várakozott Kimball feszülten.

61

Végezetül a fekete csuhás szerzetes megszólalt. - Világi hitetlen létére ön elég sűrűn meglep engem. Talán nem imádkoztam eleget ez ügyben; az ember könnyen úgy belemerülhet a végeredménybe, hogy túl kevés figyelmet fordít az apró lépésekre, amelyek segítségével célba jut. – Kimball elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt. – Persze rá kell ébrednie, hogy jelen pillanatban nem foglalhatok végleges állást az ön által javasolt dologban. – Kimball tisztelettudóan fejet hajtott. – Meg kell várnom, míg Isten szól hozzám – vetett keresztet a szerzetes -, hogy megtudjam az akaratát. Győzelem! Egyetlen apró lépés a Brémai Legációnak, ujjongott Kimball némán; egyetlen hatalmas szökkenés, hogy megszabaduljunk tőled és a te kísérteties birodalmadtól, Gregory testvér. Gregory fejének jellegzetes intésével jelezte, hogy a kihallgatásnak vége. Kimballt a szobájához kísérte az egyik testvér, és őrt állt az ajtó előtt, hogy biztosra vehessék: vendégük ott is marad, míg be nem sötétedik, vagyis el nem jön az ideje, hogy távozzon és visszatérjen Comóba.

õ Vance Erikson leszegett fejjel, zsebébe süllyesztett kézzel átvágott a Metropole Hotel előcsarnokán; az Il Giorno összehajtogatott példányát szorosan a könyöke és a dereka közé szorította. Gondolataiba mélyedve nem vette észre a fiatal nőt, aki felpattant a helyéről, mikor meglátta őt, és kecses léptekkel keresztülsietett a hallon, hogy utolérje. Gyorsan csökkent közöttük a távolság, és sikerült elcsípnie a férfit, mielőtt az elindult volna a lépcsőn felfelé. A nő kinyújtotta gondosan ápolt kezét, és megütögette a vállát. - Vance! Az újság kipottyant a hóna alól, ahogy hirtelen kirántotta a kezét a zsebéből, és megperdült. Halottsápadt volt az arca. - Vance, csak én vagyok az – mosolygott Suzanne megnyugtatóan. Most, hogy szemtől szemben állt a nővel, nagyot nyelt. - Jézusom, a frászt hozta rám! – nyögte ki végül mentegetőzve. - Iszunk egy kávét? – Suzanne meg sem várva a választ karon ragadta, és visszafordította a kávéház felé. – Most érkeztem, és majd” éhen halok. Megkaptam a bocsánatkérő üzenetét – kezdte a nő, mikor mindketten elhelyezkedtek, és Suzanne rendelt magának egy kontinentális reggelit. – Köszönöm szépen! - Azt hiszem, most maga tartozik nekem eggyel. Mármint bocsánatkéréssel. A nő összeráncolta a homlokát. - Miért is? - Mert majdnem halálra ijesztett! – vigyorodott el a férfi, majd mindketten nevetni kezdtek. A nő visszamosolygott rá, és tetszett neki, amit látott: egy erőteljes, jóképű arcot megnyerő mosollyal, és elpusztíthatatlan humorérzéket, különösen olyasvalaki részéről, aki mindazon átesett, amin ő az elmúlt napokban. A nő figyelte, ahogy a szellő szétnyitotta az egyik sövénybokor ágait, és a leveleken átszűrődő napfény finoman táncolt Vance arcán; ahogy a szemei sötét, mélységes kékben kezdtek játszani, mint az óceán, mikor a vize elmélyül. - Rendben – mondta megadóan. – Bocsánatot kérek! - Elfogadva.

62

Hol az óvatosság?, csodálkozott Suzanne. Talán már nem tekint fenyegetésnek, legalábbis azokhoz képest, akik meg akarják ölni őt. - Hogyan talált rám? – kérdezte Vance. - Az ebéd közben, mielőtt eldurvultak a dolgok, azt mondta nekem, hogy valószínűleg Comóba megy, hogy meglátogassa a svájci örökösök kastélyát, akik eladták Kingsburynek a kódexet. Emlékszik? - Mintha millió évvel ezelőtt történt volna – felelte Vance, megpróbálva felidézni a jelenetet. Nem rémlett neki tisztán, de végül is attól a naptól fogva semmi nem maradt ép az őt érő események miatt. – Igen – hazudta -, tisztán emlékszem. De ez nem magyarázza meg, hogyan talált rám itt. - Megszámolta valaha is, hogy hány hotel van Comón? – kérdezte a nő. – Összesen huszonöt, a helyi turistainformáció szerint. Csak megnéztem a tőlük kapott névsort – húzott elő egy finom, kézileg kimunkált vörösesbarna bőrtárcát -, és a lista tetején kezdtem. – Vance elvette tőle a papírt. A felsorolás ábécé sorrendben kezdődött, osztályokra bontva. Összesen három első osztályú hotel volt Comóban, és a Metropole a második volt közülük. Megdöbbentgette, milyen könnyen rátalált a nő. Ha neki sikerült, bizonyára másoknak is fog. - Okos – ismerte el őszintén. – De szerencséje is van, hogy nem a negyedosztályú szállodákat kedvelem. A nő felnevetett. - Azonban nem volt valami túl bölcs dolog idejönnie. Talán nem kerülte el a figyelmét, hogy mostanában igen egészségtelen lehet a közelemben tartózkodni. - Tudom – értett egyet Suzanne. – Épp ezért jöttem. - Épp ezért…? - Hát persze! – lelkendezett Suzanne. – Micsoda pokolian jó sztori? Gondolja, hogy hazamegyek, és megvárom, míg valaki más írja meg helyettem? Percekig némán mustrálták egymást, mindketten megpróbálva kitalálni, hogy mi jár a másik fejében. Két alapjaiban különböző ember, akik most végre olyasvalakivel találkoztak, akin nincsenek fogózók, amikbe belekapaszkodhatnának. Megérkezett a nő reggelije. Csendben ültek, miközben Suzanne enyhítette az éhségét. Vance némán kortyolta a kávéját, és figyelte, ahogy a nő eszik. - Szóval, mikor érkezett? – kérdezte végül. – A ma reggeli vonattal jött? A nő megrágta a falatot a szájában, és leöblítette egy korty kávéval. - Tegnap éjjel – felelt azután, majd újra kortyolt, és finoman visszahelyezte a csészéjét a tányérkára úgy, hogy alig hallatszott, mikor a két porcelán egymáshoz ért. – Elliott Kimball hozott ide. - Kicsoda? – kérdezte Vance. A név homályosan ismerősnek tetszett a számára. - Ismeri őt – válaszolta a nő diplomatikusan. – Gazdag harvardi joghallgató. Úgy tudom, egyszer játszott egy rögbimeccset a csapata ellen. Vance az emlékezetében kutatott. Látott egy szőke férfit, akivel a nő találkozott a konferencia fogadásán. - Magas, szőke alak? – kérdezte. A nő bólintott, miközben újból beleharapott a briósba. Igen – biccentett Vance szórakozottan, még mindig a múltba mélyedve. – Valami dereng. - Nos, ő kétségkívül igen jól emlékszik magára – jelentette ki a nő. - Honnan ismeri őt? - Az egyetemről. - Itt van? – kérdezte Vance óvatosan. - Nem tudom – felelte Suzanne. – Kirakott a hotelnél, a Villa d’Estében szálltam meg, a Cernobbión, és távozott. Azt mondta, majd hagy nekem üzenetet. - Villa d’Este! – füttyentett Vance. – az aztán elegáns hely! Úgy fest mellette a Metropole, mint valami szakadt motel.

63

- Reprezentációs alap, emlékszik? A magazin fizeti. Vance megcsóválta a fejét. A Villa valószínűleg a legexkluzívabb és legdrágább helynek számított egész Comóban. Egy fél tucat nemzet uralkodóinak volt már magánrezidenciája, a végső kényelmet és luxust biztosította vendégeinek. - Nos, az ön királynői ízlése ellenére, gondolom, a sztori izgatja igazán. Gyanítom, hogy nagyobb fáradság volna megpróbálni megszabadulni magától, mint hagyni, hogy velem tartson – mosolygott a nőre. - Nagyon helyesen látja – hangzott a felelet. – Jobban meggondolva, tényleg elég sok kellemetlenséget okozhatok. - Igen, tudom – hagyta jóvá Vance, az elmúlt két évre gondolva. – Nem ez volna az első eset, hogy gondot okoz nekem. - Igaz, de az alapján, amit tudok, most sokkal súlyosabb gondokkal kell megküzdenie, mint amit én valaha is okoztam magának. Vance sötéten bólintott, ahogy az elmúlt napok áldozatainak listája átvillant az agyán. A halálesetek száma, a gyilkosok, akik kiszemelték őt, és mindenkit körülötte. Ez valóban igazi gondot jelentett; olyat, amit nem lehetett egy egyszerű bocsánattal elintézni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

- Még mindig nem értem, miért csinálja ezt! – emelte fel Suzanne a hangját a szárnyashajó erőteljes motorjának zúgásában, hogy Vance hallja, amit mond. Ő bólintással nyugtázta a kérdést, ahogy a hajó sebesen maga mögött hagyta a Villa Carlotta elegáns, borostyán sárga épületét és Tremezzo tóparti faluját. - Felháborítja, hogy mindez megtörténhetett Vinciana szelíd világában nem? – tette még hozzá. Vance a nő intelligens, zöld szemeit fürkészte, és vonakodva elismerte, hogy igaza van. - Persze hogy igazam van – folytatta Suzanne. – Ne feledje, hogy már jó pár éve tanulmányozom magát. Különc ember létére elég erős önben az illendőség érzete. Nagyon védelmezi a saját „szent teheneit”. Bizonyos személyek, akik maga szerint nem tartoznak Leonardo világába, kódexeket lopnak, tudósokat tesznek el láb alól, és üldözik magát. - Igen, nos… azt hiszem, ez szinte bárkit felzaklatna – válaszolta Vance védekezően. – Ezenfelül az intrikák és összeesküvések mindennapos részét képezték Leonardo korának. Emlékezzen, ő és Machiavelli gyakran dolgoztak együtt. 64

- Tudom, tudom… - hajolt előre a nő. – De maga szerint ez nem része annak, ahogyan a világnak manapság működnie kellene. – Elhallgatott, és átható tekintettel méregette a férfit. – Úgy hiszem, valójában jobban bántja, hogy valaki meg merte sérteni a normáit, mint hogy bizonyos embereket megöltek. A férfi komor pillantással viszonozta a nő fürkésző tekintetét. - Ez nem igaz! – tiltakozott. A nő valami személyeset érintett meg benne, és ez dühítette. Vance forrongott belül, ám leplezte. - Nos, mindez nem igazán számít – mondta. – Mert mindenképpen megteszem. - Azt hiszem, nem igazán látja, mi történhet – szakította félbe a nő. – Miből gondolja, hogy tehet bármi olyat, amit a rendőrség nem? - A pokolba is, fogalmam sincs – ismerte be Vance. – Igaza van, nem vagyok zsaru. Én… - Maga beképzelt! – vágott közbe ismét a nő. – Szuper grande méretű egóra és önhittségre van szükség, hogy bárki is azt higgye, van esélye túlélni, még kevésbé fölénybe kerülni egy olyan slamasztikában, amibe maga került. - Úgy hangzik, mintha megpróbálna lebeszélni róla, hogy bármit is tegyek. - Azt hiszem, jobb volna, ha olyan emberekre bízná ezt a dolgot, akik tudják, hogy mit csinálnak. Egyszerűen nem gondolt bele abba, mi történhet, ha maga viszont nem… - Nem segít, ha hagyja, hogy a képzelete túlságosan elkalandozzon, és azt latolgassa, mi történhetne bármivel – felelte Vance. – Ha igazán belegondol, mi minden történhet magával egy autópályán, soha nem ül autóba. Ha tényleg végiggondolja, mennyi szörnyűség érheti élete során, könnyen arra az egyetlen épeszű megoldásra juthat, hogy jobb, ha máris végez magával. A nő sajnálkozva ingatta a fejét. Ez nagy falat lesz, de Vance okos volt és leleményes. Még az is lehet, hogy sikerrel jár ott, ahol egy profi kudarcot vall, csak mert nem tudja, hogy amire vállalkozik, lehetetlen. A szárnyashajó motorjai lelassultak. Közeledett Bellagio kikötője; a település régi épületeinek cseréptetői ragyogó rózsaszínben játszottak a késő délelőtti napfényben. A falu fölé egyetlen magányos, kékeszöld rézkupolájú templomtorony magasodott. Vance figyelte, ahogy a kapitány tolatásba kapcsolta a motorokat, és lágyan odakormányozta a hajót a cölöpökhöz. Tőle jobbra a pincérek épp eltakarították a reggeli teríték maradványait egy bougainvillea-lugas alatt berendezett szabadtéri kávéházban. A móló másik oldalán pedig három pap kötötte ki nyolc méter hosszú motorcsónakját, és emelte ki a farmotort a vízből. Csaknem dél lett, mire kiszálltak a hajóból, turistáktól és kisgyermekek nyüzsgő rajától körülvéve. Bellagio hajdan exkluzív szórakozóhelynek számított, a tehetős angolok egyik kedvenc nyaralóvidékének. Azonban nem szépen öregedett meg, és mára inkább csak egy slampos, öreg matrónának tűnt. Az éttermekben a minőség helyét átvette a csiszolatlanság és a középszerű, olykor egyenesen silány koszt. A furcsa és régies utcákat, ahol korábban gyémánt és nemesfém tündökölt, mára ócska vásári bódék uralták. Csupán a településen kívüli Pazar magánbirtokok őrizték meg egykori eleganciájukat. Bellagio turistaközponttá vált, és kényelmes élelmiszerraktárrá az emberek számára, akik itt éltek, vagy nyaraltak villáikban. Vance karon fogta Suzanne-t, és elterelte őt az árkádok alatti utcai árusok sorától, akik bizsut és Kínában gyártott olasz emléktárgyakat árultak, és egy meredek, szűk lépcsősor felé vezette, ami felfutott egész a dombtetőig. A lépcső végigkígyózott Bellagio ódon részein, elhaladt a kicsiny boltok és vendéglők bejáratai előtt, és a magánrezidenciák mellett, amelyek alagsorában irodák működtek.

65

Miközben felfelé kapaszkodtak, a turisták fertőző zsivaja elhalkult. Vance beszélni kezdett a Harrison Kingsbury számára megvásárolt Caizzi-kódex megszerzésének egyes részleteiről. - Bernard Southworth a Caizzi família jogi meghatalmazottja és ügynöke – magyarázta. – A Kingsbury-kódex eladásával kapcsolatos minden tárgyalás rajta keresztül zajlott. Caizzi gróf csupán a kódex tényleges átadásánál jelent meg, amely a Castello Caizzi könyvtárában történt, a domb legtetején, a városon kívül. - Az volt hát az a hatalmas fehér palazzo, amit ide jövet láttunk. - Pontosan. Kilátás nyílik belőle a tó mindhárom ágára. Lenyűgöző. Magam is alig akartam elhinni. A Southworth nem hangzik valami olaszosan – jegyezte meg Suzanne. Abban a pillanatban egy Chianti-üvegekkel teli, szalmával borított ládákat cipelő kézbesítőlegény tűnt fel, aki fürgén és ügyesen lépkedett lefelé a lépcsőn. Hogy utat engedjenek neki, beléptek egy kicsiny bolt bejáratán, amely a jelek szerint elektromos készülékek javításával foglalkozott. Vance odabent a szeme sarkából észrevette, hogy a papok közül kettő épp hevesen bizonygatja, milyen fontos gyorsan, még aznap megjavítani valamilyen szerkezetet. A boltvezető riadtnak tűnt. A Chiantit cipelő árukihordó elhaladt mellettük, és ahogy Vance és Suzanne folytatták a felfelé kaptatást, a nő halkan megjegyezte: - Hallotta azt a szegény embert odabenn? Majd’ eszét vesztette a félelemtől. - A papok képesek néha ilyesmit tenni a hívőkkel. - Nem – rázta meg a fejét Suzanne. – Úgy értem, ő igazán félt. Több volt ez egyszerű tiszteletnél vagy effélénél. - Valószínűleg a kolostorból jöttek – felelte Vance. – Ezen a vidéken olyan a hírük, mint valami csecsemőfaló szörnyetegeknek. Azt hiszem, ez még az inkvizíciótól öröklődött át rájuk. Semmi, ami minket érint. Elérkeztek egy alacsony, szépen gondozott bejárathoz, amin fényesre polírozott, vésett réztábla díszlett. II. Bernard Southword úr. - Ó, igen – jutott eszébe Suzanne korábbi kérdése. – Southworth angol nemes volt, aki a harmincas években látogatott ide és itt maradt. – Vance a fényes réz ajtókopogtatóért nyúlt, és hangosan négyet koppantott vele. A sötét mahagóni ajtó kitárult, és előtűnt mögüle egy alacsony, dundi asszonyság, háztartási egyenruhában. - Signore Southworth, per favore – kérdezte Vance. - Momento. – az asszony becsukta az ajtót, és egy perc múlva visszatért. – Mr. Southworth jelenleg rendkívül elfoglalt. Vissza tudnak jönni holnap? Vance gyors pillantás váltott Suzanne-nal. - De hisz beszéltem vele ma reggel telefonon –tiltakozott . – Azt mondta, fogad engem. - Nagyon, nagyon elfoglalt lett – ismételte a komorna makacsul. - Látnom kell őt. Nagyon fontos. - Én pedig azt mondom, most épp nem ér rá! – Az asszony hangja most már mérgesen csendült. Be akarta zárni az ajtót, ám Vance gyorsan előrelépett, és a lábfejével megakadályozta, hogy az becsukódjon. - Itt fogok állni – jelentette ki Vance. – És ha Mr. Southworth olyan elfoglalt, hogy csak holnap tud fogadni, akkor egészen addig itt maradok – Az asszony fenyegetően nézett rá. Gyerünk – folytatta -, rajta! Hívja csak a rendőrséget. - Vance! – szólt rá élesen Suzanne. – Jelenetet rendez! - Örülök, hogy észrevette! – mosolygott a férfi. – Azt remélem, Southworth figyelmét sem kerüli majd el. Mint a legtöbb jól nevelt angol úriember, ő is irtózik a jelenetektől. – Két szennyes ruhával megpakolt, idős asszony máris megállt, és nyíltan bámulta őket.

66

- Tudni akarom, miért gondolta meg magát – mondta Suzanne-nak. – Alig két órája telefonáltam neki. Mi történhetett? - Nem tudom. De ez az egész nagyon kínos. - Tudom – vigyorgott Vance. – Pont az a célja. - Singore! Signore! – tért vissza a cseléd. Mögötte mély basszus zendült, nyílt magánhangzókkal. - Engedje be! – mondta Southworth fáradtan. – Engedje be, vagy egyáltalán nem lesz nyugtom. – a komorna gyilkos pillantást vetett Vance-re, és szélesre tárta az ajtót. Beléptek. A gyéren megvilágított helyiséget zsúfoltan megtöltötték a bútorok és egy privát angol klub sötét faberendezései. Az egész drága pipadohánytól illatozott. - Jó napot, Mr. Erikson – köszöntötte Southworth hideg, gondosan uralt hangon. Vékony, csaknem vézna alak volt. Szürke halszálkamintás, háromrészes öltönyt viselt, a mellényzsebéből aranylánc lógott. Ősz haja kifogástalanul fésülve lapult fejére, ám gondosan ápolt, ezüstösen csillogó bajusza csaknem észrevehetetlenül reszketett haragjában. - Ó, nem kellett volna ilyen szívélyes fogadtatást színlelnie miattunk! – vágott vissza Vance szarkasztikusan. Suzanne felé intett: - Mr. Southworth, ez itt a… társam, Ms. Suzanne Storm. Southworth hűvösen biccentett. - Örvendek. Most pedig, Mr. Erikson, árulja el, kérem, mi olyan fontos, hogy így betolakodik az irodámba, mikor épp kliensem van? - Szeretném meglátogatni signore Caizzit – felelte Vance. – Szeretnék… - Az teljesen lehetetlen! – vágott közbe Southworth. - Fel tudná hívni őt a nevemben? - Szó sem lehet róla. Mr. Caizzi a legszigorúbban meghagyta, hogy ne zavarják. Rendkívül fárasztó volt az elmúlt két hete, majd a tegnap éjszakai megrázkódtatás… - A tegnap éjszakai megrázkódtatás? - Az egyetlen még élő bátyja szívinfarktust kapott. -Az egyetlen még élő bátyja? – ismételte Vance kétkedve. – Miért, mi történt a másik kettővel? - Épp ezt próbálom elmagyarázni önnek – méltatlankodott Southworth. - Én meg azt hittem, azon igyekszik, hogy semmit se áruljon el – morogta Vance magában. - Két héttel ezelőtt Enrico és Amerigo életüket vesztették, amikor az Enrico vezette repülő lezuhant. - És ki halt meg tegnap éjjel? -Pietro – hangzott Southworth válasza. - Tehát csak Guglielmo maradt? Az ősz hajú jogtanácsos némán bólintott. - Istenem! – nyögte Vance, ahogy egymást kergették fejében a gondolatok. Újabb szívroham, újabb derékba tört Da Vinci-kapcsolat. Enrico mesés pilóta volt, és kínosan lelkiismeretes a repülője műszaki állapotát illetően. – Tudják, mi okozta a balesetet? - Kifogyott az üzemanyag – felelte Southworth. - Akkor azt hiszem, meg kell látogatnom Guglielmót – jelentette be Vance. - Nem! – csattant fel Southworth gyorsan, a kelleténél hangosabban. – Khm, nem! Azt nem teheti. Vance az öreg arcát fürkészte. A kekeckedő vonások utat engedtek a félelem ráncainak. Mitől tart így ez az ember?, töprengett. Váratlanul újabb alak tűnt fel Southworth irodájának ajtajában. - Bizonyára nem szeretné azzal terhelni a lelkiismeretét, hogy még több bánatot és fájdalmat okoz egy embertársának, nemde? – A kérdés egy magas, széles vállú paptól

67

érkezett, akinek a jelenléte mintha betöltötte volna az egész helyiséget. Jobb kezében revolvert tartott. Mögöttük Southworth cselédje elfojtott egy sikolyt. Az ajtó mellett álló nőről eddig teljesen megfeledkeztek. - Ez része valami új egyházi szentségnek? – kérdezte Vance. A magas pap kimért lépést tett előre, és megállt Southworth mellett. Az ügyvéd csak most vette észre a fegyvert, és láthatóan elsápadt. - Nem hiszem, hogy erre szükség volna – tiltakozott. – Nem itt. Nem az irodámban. A pap szeme meg se rezzent. - Pofa be! Vance a pisztoly csövébe bámult. - Kezd déja’vu érzésem lenni – közölte. – De úgy látszik, egyszerűen nem vagyok képes hozzászokni a pisztolyt szorongató papok látványához – szeme sarkából jól látta Suzanne-t; a nő nyugodtnak tűnt. - Maga a legmakacsabb kellemetlen alak, Mr. Erikson – jelentette ki a pap, hátrahúzva a revolver kakasát. Vance és Suzanne a földre vetették magukat, ahogy a fegyver többször is hangosan eldördült. Vance négykézláb követte Suzanne-t egy brokátkárpitozású szófa fedezékébe. - Jaj, istenem! Jaj-jaj-jaj! Jaj, istenem! – óbégatott Southworth cselédje. Az első lövés őt találta el. A szoba újra nagyot dörrent: a lövedék keresztültépett a szófán, és rövid árkot vájva belefúródott a keményfa padlóba. - Az isten verje meg! – kiáltott Southworth. – Adja azt ide! Nincs joga ehhez… - Vance és Suzanne a dívány mögé kuporodva hallgatták a dulakodás hangjait. - Engedj el, te őrült brit! – ordított a pap. Vance talpra szökkent, először megcsúszott a viaszos padlón, majd visszanyerve az egyensúlyát, belevetette magát a küzdelembe. Southworth mindkét kezével a revolvert markolta; a pap teljes erejével küzdött, hogy visszanyerje az irányítást, miközben szabad kezével az ügyvédet csépelte. Vance első ütése a pap halántékán csattant, a második pedig egyenesen az orrán. A porcok hangos reccsenéssel adták meg magukat az erőszaknak. - Fattyú! – üvöltötte a pap, és meglazult szorítása a fegyveren. Southworth minden erejét beleadva küzdött, és a revolverbe csimpaszkodott, ám a pap magához tért, és rendkívüli erőről téve tanúbizonyságot, elfordította a fegyvert, hogy az most az ügyvéd arca felé nézett. Meghúzta a ravaszt. Southworth sikolya egy pillanat töredékéig felvillanyozta a levegőt, mielőtt beleveszett a dörrenésbe. Az ügyvéd görcsös szorítása meglazult a fegyveren; szürke halszálkamintás öltönyös teste a földre zuhant, és pár pillanatig még rángott. Vance a fegyverért vetődött. Majdnem sikerült is fél kézzel megragadnia, mikor a pap egy erőteljes visszakezes ütéssel előrelendült,és úgy állcsúcson vágta, hogy Vance-nek hátrabicsaklott a feje. Az apró, a szivárvány minden színében sziporkázó fénypontos kavargásán át látta, hogy a pap feléje céloz. Villámgyorsan félrehengeredett, miközben újra eldördült a fegyver. A torkolattűz megperzselte a nyakán a szőrt. Homályosan hallotta Southworth sebesült cselédjének nyögdécselését, odakintről pedig egyre izgatottabb hangok szűrődtek be a zárt ajtón. Valaki eszeveszetten dübögött az ajtókopogtatóval. A pap megperdült, Vance pedig egy rézlámpáért nyúlt. A szerzetes démonian vigyorgott, és újra felemelte a fegyvert; Vance megragadta a lámpát, kitépte a zsinórját a konnektorból. Az ide-oda csapódó dugalj csattogása egybeolvadt a revolver kakasának klikkenésével. Vance egész testében reszketett a félelemtől. Majd váratlanul egy tompa lövés csattant: élesebb hangú, ám nem olyan fülsiketítő dörrenés, mint a pap revolveréé. Ezt gyors egymásutánban még három követte. Vance döbbenten figyelte, ahogy apró, vörös lyuk jelenik meg a pap jobb szeme alatt, majd a halántékán, és kettő a nyakában. A revolver körbefordult mutatóujján, és csattanva a padlóra hullt; az elsülő fegyver lövedéke a deszkaborításba fúródott. A pap mintha

68

a padlóba süllyedt volna, ahogy a lábai összeroskadtak alatta. Először tompán térdre puffant, majd arccal előrezuhant. Vance elejtette a lámpát, és lassan megfordult. A szófa mellett Suzanne Storm térdelt, és két kézzel markolva, nagy szakértelemmel tartott egy apró, rövid csövű automata pisztolyt. Vance a nőről az ajtónál heverő halott szolgálóra pillantott, majd Southworth-ra, aki kezét-lábát szétvetve hevert a hátán, hatalmas tátogó lyukkal az arca helyén, onnan a papra, és vissza Suzanne-ra. - Nem valami egészséges dolog, amibe keveredtünk – mondta a nő reszketve. Talpra állt, és lassan odalépett Vance-hez, aki érezte a nő gyors, félelemteli pihegését az arcán, ahogy szembenéztek egymással. - Hol szerezte azt? – mutatott a kézifegyverre. Suzanne elengedte a füle mellett a kérdést. - Gyerünk, el kell tűnnünk innen! – jelentette ki határozottan. Felkapta a tárcáját, és beletuszkolta a pisztolyt. Odakint a tömeg egyre hangosabbá vált, és valaki megpróbálta elfordítani a bezárt ajtógombot. – Csak idő kérdése, mielőtt valakinek sikerül betörni ide – tette hozzá sietve -, valószínűleg a rendőrség kíséretében. - Ebben igaza van – hagyta jóvá Vance sötéten, derékövébe tűzve a pap fegyverét. – Nézze! Erre. – Átvezette Suzanne-t Southworth emeleti irodáin, át a konyhán és a hátsó bejáraton, egészen a keskeny sikátorig, amely ugyanolyan lépcsősorral kígyózott fel a dombra, mint amin át az első bejáratot megközelítették. Felfelé indultak, hanyagul lépkedve a kitaposott ösvény lépcsőfokain, mint két ártatlan turista.

õ Rohanj! – sikoltozta egy hang Suzanne testében; sétálj! – súgta az esze. Menekülj! – sürgették az ösztönei; lassan lépkedj! – biztatta kiképzése. Belekarolt Vance-be, hogy biztos legyen benne: a férfi sem fog rohanni, ám közben nagyon vigasztalónak találta a másik testmelegét, és megnyugtatónak a férfi kemény, feszes izmait. Jó öt percig kapaszkodtak, mire felértek a csúcsra. Suzanne szembefordult vele. - Oké, és most hogyan tovább? – kérdezte savanyú ábrázattal. - fogalmam sincs – vigyorgott Vance erőtlenül. – Majd menet közben kitalálom. Legjobb volna balra indulnunk. Mehetnénk egyenesen a Grand Hotel felé; az alig pár perc séta innen. Könnyen elvegyülhetünk a tömegben. Utána pedig… azután autót bérelünk, és teszünk egy látogatást a Caizzi-kastélyba. Van egy olyan érzésem, hogy Guglielmo Caizzi nagyon fog örülni a megjelenésünknek. – Azzal megfordult, és gyors, hosszú léptekkel elindult észak felé. - Tartottam tőle, hogy valami ilyesmit forgat a fejében – motyogta a nő fáradtan, majd futott, hogy utolérje őt.

õ - Nem, signore, nincsenek bérelhető autóink – tájékoztatta őket a Grand portása. – Csak a hotel vendégeinek. Sajnálom. Otthagyták az elegáns előcsarnokot, és kiléptek a márványlépcsőkön az utcára, Bellagio központjának irányába. - Jó nagy séta lesz – jegyezte meg Vance. - Még mindig azt hiszem, hagynunk kellene, hogy a rendőrség intézkedjen. A távolból mérgesen felharsant egy autóduda. 69

- Mégis, mit mondanánk a rendőrségnek? Hogy három Caizzi testvért meggyilkoltak, és hogy úgy vélem, Giglielmo lesz a következő… ha nem halott máris? Ki hinne nekünk? Suzanne biccentett. - De akkor is … nem hiszem, hogy nekünk kellene ott körbetapogatóznunk. -Visszamehet Comóba, ha szeretne – nyugtatta meg Vance - , vagy megvárhat itt Balligióban, egy kávéházban. De én felmegyek, és beszélek Guglielmo Caizzival. Ekkor a megkínzott kerékgumik sikolyával egy fekete Mercedes 450SL vágódott ki a sarkon, vadul bőgő motorral. Vance és Suzanne rémülten figyelte, ahogy egy öreg munkásember leugrik vastag kerekű, ütött-kopott kerékpárjáról, amelynek rozsdás csomagtartó kosara színültig volt tejjel és tojással, miközben a Mercedes egyenesen feléje száguldott. Fémes csattanás hallatszott, mikor a kocsi ütközője összegyűrte a bicikli drótkosarát, kibillentve az egész járművet egyensúlyából. A kerékpár megbillent a járdaszegélyen, egy szatyor törött tojást és két karton tejesüveget repítve keresztül az utcán, egyenesen a közeli épület gipszvakolatának, ahol azok fehér tajtékszökőkutat fröccsentve szét, ripityára törtek. Az öregember szédülve próbálta ülő helyzetbe tornászni magát, miközben a Mercedes vezetője a fékbe taposott. - El az utamból, te fogatlan vén tetű! Örülj, hogy nem nyírtalak ki! Azzal gázt adott, és fekete csíkokat hagyva az utcakövön és az égett gumi kénes bűzét a levegőben, elszáguldott. Vance dühtől fortyogva bámult utána, ahogy a Mercedes hirtelen lefékezett a Grand Hotel parkolójában, majd a sofőrje eltűnt az épületben. - Rohadék – motyogta, majd ment, hogy segítsen Suzanne-nek, aki időközben már felültette az öreget. Az csak a fejét csóválta. - Jól vagyok, köszönöm. Jól vagyok – hajtogatta, ahogy talpra kecmergett, és a biciklijéhez csoszogott, majd felszállt rá, és elpedálozott a szemük elől. - Kemény vén kakas – jegyezte meg Vance. – Valószínűleg mindkettőnket túléli. - Tekintve az utóbbi néhány nap eseményeit, ez nem lesz túl nehéz feladat. - Gyerünk – szakította félbe Vance, kézen fogva a nőt. Visszaindultak a hotel felé. - Hova megyünk? – kérdezte Suzanne. - Van egy ötletem. - Jaj, istenem, csak azt ne! - De bizony! – bólogatott Vance. – Figyeljen. – Megközelítették az olasz fiatalember 450SL-ét. A motorháztető még halkan kattogott, ahogy hűlt a motor. –Sétáljon velem, mintha öné lenne az autó. Ha felbukkan a parkolóinas, ne nézzen a szemébe. - Vance, mit fogunk… - Csak szálljon be, mintha a sajátja lenne! – utasította. - De ez törvényellenes. - Az öregember iménti elgázolása szintúgy – vágott vissza. – Bízzon bennem! Csak tegyen úgy, mintha a miénk volna a kocsi, és senki sem vesz észre semmit. Beszálltak, és ahogy Vance várta, a slusszkulcs az autóban maradt. - Ez egyáltalán nem törvényes – tiltakozott Suzanne a visszapillantó tükörbe bámulva, miközben a Castello Caizzihez vezető kanyargós úton hajtottak. - Már először is hallottam. A durván kövezett aszfaltút egy sor hajtűkanyarral felkígyózott a Bellagio fölé magasodó dombok közé, közben teraszos olívaligetek, az út közelébe telepített kicsiny farmerházak és érő fürtöktől roskadozó szőlőskertek mellett elhaladva. Mindvégig alig volt rajta forgalom.

70

õ Valami megváltozott Vance-ben, gondolta Suzanne, ahogy figyelte a vezető férfit. Elvesztette az alig néhány napja még meglévő idegességét. Ugyanakkor bizonytalannak tűnt, puhatolózónak és… nagyon is érzékenynek. Most újra teljesen uralja önmagát, állapította meg elismerően, ahogy intelligens arcát, izmos és szögletes állkapcsát és átható kék szemeit mustrálta. Szerette ezeket a szemeket, és azt, ahogyan életet sugároztak magukból. Minden gondolatát kiolvashatnám belőlük, ha ismerném a szemei nyelvezetét; olyannyira kifejezőek, állapított meg magában. Előttük a Castello Caizzi fehér kőfala – egy büszke család büszke szimbóluma – egyre nagyobbra és nagyobbra növekedett. Vance kisebb fokozatra kapcsolt, ahogy bevettek egy éles, csaknem száznyolcvan fokos kanyart, majd visszagyorsult hármasba. Emlékezetében a kastély részletei után kutatott, és némán átkozta magát, amiért nem figyelt jobban, mikor ő, Martini, Kingsbury és egy egész csapat jogi megbízott csődült ide, hogy aláírják a végső adásvételi papírokat, kiállítsanak egy hatalmas összegű csekket, és birtokba vegyék a Caizzikódexet, ami azóta Kingsbury kódex néven vált ismeretessé. - A Castello egy középkori kastély és egy XVIII.századi villa keresztezése, mint azok ott lenn a tónál –magyarázta a nőnek. – Caizzi grófja 1427-ben egy ősi, 1100 körül épített kastélyt kapott ajándékba, ami a történelem során számos csatát és ostromot élt meg. A gróf és leszármazottai az évszázadok során fokozatosan felújították és átépítették, illetve kiegészítették a kastélyt. A százhetvenöt holdas birtokot körülvevő masszív kőfalhoz az örökösök egy csatorna táplálta sáncárkot ásattak, és egyre újabb elemekkel bővítették a lakóhelyeket. A szeme sarkából figyelte, ahogy a nő újratölti automata pisztolyát, és tartalék tárat keres a tárcájában. -Ügyes kis lövöldözést produkált az imént odabent. Hol tanulta? - Tanfolyamot végeztem. - Tanfolyamot… - ismételte Vance határozottan. – És ott tanították magának, hogyan kell ilyen pontosan lőni, ilyen… öö, hivatásszerűen? Suzanne feje megrándult a „hivatásszerű” szó hallatán, és gyanakodva méregette a férfit. Ezzel nem akart semmire sem célozni, döntötte el végül. - Nagyon jó voltam a kurzuson. Elvégeztem a házi feladatot. - Azt meghiszem! – értett egyet Vance. – Valójában, lefogadom, hogy a pap is ötössel osztályozta volna a záróvizsgáját. - Hogyan viccelődhet ezzel? - kérdezte Suzanne rosszallóan. Vance lassított, alkalmas parkolóhelyet keresve. – Az előbb emberek haltak meg odalenn. - Mi mást tehetnénk? Sírjunk? – vágott vissza Vance. – Ez az egész ügy annyira abszurd, hogy mindkettőnknek hahotázni kellene, amiért nem látunk tisztán: egy geológus, aki Leonardo-szakértőnek képzeli magát, egyesíti erőit egy sznob kulturális magazin riporternőjével, hogy kinyomozzanak egy olyan összeesküvést, ami jobbra-balra csak úgy gyilkolja az embereket. Itt jövünk már, felfegyverkezve némi tudományos fokozattal, egy csaknem üres revolverrel, a maga játék pisztolyával, és egy kis szemtelen elevenséggel. - És nem kevés hülyeséggel – tette hozzá a nő. - Ja, abból is jut bőven – helyeselt a férfi. A sima út göröngyössé vált, ahogy Vance lekanyarodott az aszfaltról, ráfordult az erdőben futó durva kavicsos ösvényre, ami hamarosan már csak puszta keréknyommá vált. A gerinc alatt jártak, és még mindig nem látszott a kastély. Amint egy fiatal nyárfaliget takarásába értek, Vance leállította a motort. A Mercedes pufogása lágyan elhalt, és átadta 71

helyét a csendnek. Alattuk egy hidroplán hasította a vizet Tremezzo közelében, és kecsesen a dokkhoz siklott. A távolban kutyák ugattak, leginkább azonban csak a szél neszezett a nyárfák között; a szív alakú fogazott élű levelek érthetetlenül susogva pletykálkodtak egymással. A száraz levelek és fűszálak finoman ropogtak, ahogy Vance és Suzanne szótlanul lépkedtek a nyárfák között kanyargó, keskeny vadcsapáson. Az jó fél mérföldön át párhuzamosan futott az aszfaltos úttal, majd egyenesen felkanyarodott a dombtetőre, az alabástromfehér kastély irányába. Az épület egyre ritkábban villant a szemük elé, ahogy az aljnövényzet megsűrűsödött egy területen, amit láthatólag egykor megtisztítottak, mostanra azonban visszahódította a természet. A fák teret engedtek a burjánzó, fejük felé magasodó szedercserjéknek. A bozótost hirtelen szeretettel gondozott szőlőültetvények sorai, és szépen felszántott termőföld váltotta fel. A férfi felemelt kézzel intett, hogy álljanak meg. Leguggolt, Suzanne pedig követte példáját. - Hol vagyunk? – kérdezte a férfi vállának támaszkodva. - A Caizzi família szőlőskertjében – suttogta Vance. Elfordította a fejét, és hirtelen nagyon közel találta magát Suzanne arcához. A nő parfümének illata betöltötte a szűk teret közöttük. – A Caizzik mindig is bortermelők voltak – magyarázta. – Ezek itt az ő szőlőik, mind champagne-i. Borospincéikben csakis ilyen pezsgőbort készítenek, és soha nem árusítják, csakis a gróf partijain, fogadásain és ünnepségein élvezik a zamatukat. Megszemlélték az érett fürtöktől roskadozó tőkéket; a levelek felszínét az erjedésért felelős természetes élesztők pettyezték. Várakoztak, mások hangjai után füleltek, és annak jeleit kutatták, hogy felfedezte-e őket valaki. Talán tévedtem, gondolta Vance. Talán nincs itt semmi gond, és sehol egy őr. Talán ismét hagyta, hogy a képzelete túl messzire menjen. Vártak még öt percet. Vance térde végül fájni kezdett a kényelmetlen guggoló póztól. - Menjünk! – egyenesedett fel. A kastélyfal jó kétszáz méterre lehetett tőlük. A déli részén egy vadőr- és általános szolgálati bejárat nyílt rajta. Arrafelé próbálkoztak. A mellkasig érő, legszélső szőlősor takarásában körbeosontak a fal déli oldalához. A lejtő itt túl meredekké vált a szőlő számára, és helyette ismét bokrok és fák vették át a terepet. Szeméthalom terjeszkedett teraszosan szétszórva a domboldalban. Még a legnagyszerűbb embereknek is van lyuk a seggén, gondolta Vance. A fák árnyékából végigpásztázta a több mint tizenkét méter magas, fehér falat; az alapján nyíló egyetlen bejáratot leszámítva áthatolhatatlannak tetszett. Az oldalának takaros, gondozott fabódé támaszkodott. - Azon át jutunk be – mutatott Vance a toldalék-épületre. Az enyhe szellő elült egy pillanatra, ők pedig televízió és emberek hangjait hallották kiszűrődni a sufniból. - De emberek vannak odabent – súgta Suzanne. - Azt nem mondtam, hogy könnyű lesz – felelte Vance. – Gyerünk! Rohanva tették meg a százötven méteres távot a bódé bejáratáig. A kiszűrődő zajok hangosabbá, csaknem érthető szavakká váltak. Két hangot különböztettek meg: az egyik a felvidék durva dialektusát használta, a másik egy mézédes, kulturált tónusú orgánum volt, amely komoly műveltségről árulkodott – olyasfajta hang, amit a templomok szószékén hallani. Mikor Suzanne és Vance elérték a bódét, behúzódtak az oldal és a masszív kőfal által képezett sarokba. - Oké, hogyan tovább? – kérdezte a nő. - Itt várjon! – jött a válasz. A nő bólintott, és előhúzta a kézipisztolyát. Vance keresztülsprintelt a nyílt terepen a fákig, és lassan a szemétdombhoz osont. Ott észrevett egy kis, saraboló pengékkel felszerelt traktort, és a domb egyik szélén parkoló buldózer nyomait. Metángáz eltéveszthetetlen szaga csapta meg az orrát: a bomló szemét elkerülhetetlen mellékterméke. Remek, gondolta, ez csak még könnyebbé teszi a helyzetem.

72

A traktor felé fordult, lecsavarta a tanksapkát, és beleszagolt. Dízelolajat tartalmazott; bővel elegendőt egy tűzgyújtáshoz.

õ Vajon mi a fenét csinálhat? , tűnődött Suzanne. A helyzete túlságosan sebezhetővé tette: bárki, aki körbejár a fal mentén, vagy kilép a bejáraton, azonnal észrevenné őt. Talán jobb lett volna, ha mégis Vance-szel tart. Átvette baljába a pisztolyt, és letörölte jobb tenyeréről a hideg izzadságot. Körbepillantott: csak egy olajoshordó és néhány kartonpapír nyújthatott számára menedéket. Majd mintha csak valami démon olvasott volna a legrosszabb félelmei között, lépteket hallott a bódéban, majd a szúnyoghálós ajtó kitárult, sarokvasai nyikorogtak. Egy harmadik alak csatlakozott a másik kettőhöz. Amint kiléptek az ajtón, a hangjuk érthetővé és hangosabbá vált. Suzanne gyorsan térdre vetette magát, hogy elrejtőzzön a tekintetük elől. Az olajoshordó pereme felett kikandikálva látta az egyik alak tarkóját, majd gyorsan lebukott, ahogy a fénylő fekete hajú fej feléje fordult. Halkan kikattintotta a pisztoly biztonsági reteszét. Füstölgő cigarettacsikk repült feléje; a falnak csapódott, és mellé pattant a földre. A férfiak nevettek, tréfálkoztak – nem úgy hangzott, mintha szolgálatban levő őrök volnának. Hamarosan azt is ki tudta venni, miről beszéltek. Az egyik férfi, a jelek szerint gondnok, egy teli szemeteskukát vonszolt. A két másik – az egyiket „Atyám”-nak szólították – valami odabent elhangzott viccen nevetett.

õ Vance-nek jobb rejtekhelye volt, lebukott a traktor mögé, ahogy a hangok erősödtek. A jármű alatti résen át látta, ahogy hárman előbukkannak a bódéból. Suzanne! Biztos, hogy észre fogják venni! Szívdobogva figyelte, amint egy idősebb, kopasz és bozontos bajuszú férfi kilépett a napfényre, jókora szemeteskukát tolva maga előtt egy kézikocsin. Az alak nevetve megállt, és visszafordult, hogy egy overallos fiatalemberrel – talán valami szőlősgazdával? – beszéljen, és egy magas, fekete ornátusba öltözött férfival: egy újabb pappal. Az emberek befejezték a beszélgetést. A pap és az overallos visszament a bódéba, hátrahagyva az öreget, hogy kiürítse a háziszemetet és konyhai hulladékot a komposztálóba. Vance nem vesztegetett több időt: bekúszott a traktor alá, és megtalálta a vízelvező csapot, amit a víz dízelolajtól való elválasztására használtak. A kallantyú beragadt, és nem akart moccanni, ám végül engedett, mikor cipője sarkával megrúgta. Az aromás olaj ezután kezdett kicsorogni a tankból; elfeketítette a földet, és kígyózva megindult a szeméthalom felé. Fogta a gyufásdobozt, amit még Suzanne-tól kapott, és egy szálat meggyújtva hozzáérintette a csörgedező olajcsermelyhez. Lágy pukkanás hallatszott, és fekete füst meg lángok kúsztak az ég felé. Vance visszarohant a nyílt terepen át Suzanne-hoz, mielőtt a még mindig viccmesélésbe feledkezett alakok felfigyeltek a lángokra. A tréfálkozás egyszeriben abbamaradt, és a két férfi kémlelve az ajtóhoz lépett. A következő pillanatban már mindketten a nyílt területen rohantak; a pap talárja úgy lobogott a háta mögött, mint valami fekete kondenzcsík. 73

- Most! – jelezte Vance, mire mindketten talpra szökkentek, és berohantak a kicsiny viskóba. A gyengén megvilágított belsejű bódéból egy még homályosabb alagútba jutottak, ami a fal mentén futott végig. A kis teljesítményű izzókkal rendszertelenül felszerelt, nyirkos kőfal mindkét irányban ívben eltűnt a szemük elől. Jobbról emberi hangfoszlányok hallatszottak. Balra indultak. Óvatosan lépkedtek, és elhaladtak egy kőlépcső mellett, ami felvezetett egészen az erődfalig. Odafentről kékes, halvány fény szűrődött le. Tovább nyomultak a folyosó piszkos sárga derengésében. A fényforrásból csaknem teljes sötétségbe értek, majd újra a világosba, ahol egy belakatolt faajtóba ütköztek, amit rozsdás sarokpántok rögzítettek és több vasalás erősített meg. A napfény keresztülszűrődött az ősrégi, viharvert deszkák közötti repedésen. Vance odanyomta az arcát a hűvös, érdes fához és keresztüllesett a résen. -. Ezt nézze! – A nő a repedésen át egy virágzó liliomokkal és egyéb vízinövényekkel telt sáncárkot látott, azon túl pedig egy újabb falat. Az ajtónyílás, amin keresztülkémleltek, a fal mentén körbefutó gyalogösvényre nyílt. Suzanne tőle jobbra egy fedett, a vizesárkon átívelő hidat pillantott meg, amely a bődé bejáratától egészen a kastélyig vezetett; balra pedig egy kicsiny, korlátos gyaloghíd futott. Vance a pap revolverének csövével szétfeszítette a rozsdás, öreg lakatot, ami hangos nyikorgással ugyan, de gyorsan megadta magát. - A fenébe! – súgta Suzanne. - Ami megtörtént, megtörtént – felelte Vance, miközben elég szélesre tárta a faajtót, hogy kioldalazhassanak rajta. – Ha valaki meghallott minket, akkor már úgyis késő, hogy bármit is tegyünk. Végigsiettek a gyalogösvényen, keresztül a hídon, és egy boltíves kapunyíláson át bejutottak. A külső fal fölött sűrű, fekete füst gomolygott lustán az égre. Hallották, amint a falon túl emberek kiáltoznak egymásnak. - Mikor tárgyalni jöttünk, körbesétáltam – magyarázta halkan Vance. – Még három ehhez hasonló bejárat nyílik a vizesárok kertjein át, amiket a kastély öt méter vastag falába ütöttek, hogy a vendégek megközelíthessék a sáncot. Minden bejáratnak saját kertje van egy kis udvaron, a szemközti oldalon. Ezek az udvarok egy központi főudvarba csatlakoznak, mint a legtöbb nagyobb kastély esetében. Suzanne bólintott. Túljutottak az átjárón és az udvar szélén haladtak tovább a kert körül, a lazacvörös oszlopok tartotta, kiugró erkélyek alatt. A nő tekintete a kastély egyik látványosságáról a másikra villant, a díszes faragásokról a balkonok által védett freskókig. - Az ott egy Brunini! – jegyezte meg csodálkozva. Tettek még féltucatnyi lépést, majd újból megálltak. – az a szoborpáros… - mutatott egy márványölelésbe fagyott férfi és női alakra -, egy Canova. Nem tudtam, hogy itt van. A külső udvarról felharsanó kiáltások hirtelen visszatérítették őket a valóságba. Sietve benyomakodtak egy kapualjba, és megvárták, míg az emberek távoznak. A tűzesetet hangosan és izgatottan tárgyaló beszédfoszlányok elhaltak. Vance letörölte az izzadságot felső ajkáról, és azt kívánta, bárcsak egynél több töltény maradt volna a paptól szerzett revolverben. Mikor a férfiak hangja teljesen elhalt, előóvakodtak a kapualjból, és egy lépcsősor felé indultak. - Az összes háló és nappali arra a balkonra nyílik, ami a főudvarra néz – magyarázta Vance sebtében, miközben sietve felszaladtak a lépcsőn. – Caizzinek ezek egyikében kell lennie, ha még életben van egyáltalán. A lépcsősor tetején oszlopos galériák látványa fogadta őket, amelyek mindkét oldalról körkörösen távolodtak tőlük. Vance és Suzanne az óramutató járása szerint indultak meg az íves oszlopcsarnok szélén, és bekukkantottak minden egyes helyiségbe. Hol lehet a birtok ura, Guglielmo Caizzi gróf?

74

Odakint, a tűz közelében egyre erősödött a kiáltozás. Vance úgy számította, hogy a szemétből felszabaduló metángáz izzó pokollá változtatja a szerénynek induló tüzet, ami nagyjából a gróf összes épkézláb emberét kellőképpen lefoglalja majd. A távolból szirénák hangja kélt, nyilvánvalóan a tűzoltóautóké, amik időközben megkezdték nehézkes felkapaszkodásukat a veszélyes, hajtűkanyarokkal tűzdelt úton. Az udvar körüli galéria nagyjából harmadánál olyan szobához értek, amelynek az összes függönyét behúzták. Egymásra pillantottak, és bólintottak: ez lesz az. A súlyos, selyemkárpitszerű függönyök közötti keskeny résen át láthatták a sápadt öregember hanyatt fekvő, mozdulatlan alakját; a testét mellkasig vászonlepedők takarták. A gróf pizsamába bújtatott karja és válla kilátszott a takarók alól. Caizzi gróf nem tűnt valami egészségesnek. Az ágy oldalánál egy alacsony pap állt, és dühösen beszélt a telefonba. A jól szigetelt és szorosan bezárt ablakok minden hangot elfojtottak. A férfi igen izgatottnak tűnt, és beszéd közben fel-alá járkált. Gyorsan kellett cselekedniük. Ha felfedezik a tűz forrását – amint valaki megtalálja a traktor tankján a kinyitott víztelenítő csapot -, kezdetét veszi a behatolók utáni nyomozás. - Oké, erre! – suttogta Vance. Sietve visszaosontak a belső folyosókhoz vezető előcsarnokig. Megálltak, mielőtt elérték volna a folyosót, és a falnak lapulva hallgatóztak. A halk zörgést hallották meg először. Valaki volt a hallban. A kaparászó neszeken túl átszűrődött a telefonon beszélő pap elfojtott, izgatott hangja. Hogyan semlegesítsék az őrszemet anélkül, hogy riasztanák az egész kastélyt? - Van egy ötletem – suttogta Suzanne lágyan Vance fülébe. – Álljon készen. És mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, bátran, határozott léptekkel belépett a folyosóra, és az őr felé indult. - Gyorsan! – kiáltotta sürgetően. – Erre! Szükségünk van a segítségére! Kérem, siessen! – integetett izgatottan a kezével. A férfiak csak férfiak, gondolta magában, még ha papok is; a nő olyan sokszor játszotta már ezt mindent beleadva, hogy a számát sem tudta. - Ó, kérem, nem tudna sietni? Nagyon fontos! – Suzanne a legjobb „aggódó hölgyike” alakítását nyújtotta. Az őr óvatosan közeledett hozzá. A nő két puhatolózó lépést tett felé. - Jaj, annyira örülök, hogy itt van! – hadarta elakadó lélegzettel, megérintve a közeledő pap jobb karját. – Azt mondták, maga segíthet. Jöjjön gyorsan! Nincs sok időnk. – Azzal a karjába csimpaszkodva a bejárat felé vonszolta a papot. Vance csodálattal hallgatta a nő alakítását. Figyelemre méltó, gondolta, miközben a falhoz lapult, kétségbeesett igyekezettel próbálva elnémítani szaggatott zihálását. Először Suzanne bukkant fel a fordulóban, majd egy töredék másodperccel később egy köpcös, vörös képű pap követte, fénylően kopasz fejjel és vörös szemöldökkel. Ahogy a nő befordult a sarkon, úgy tett, mintha elcsúszna, és a padlóra zuhant, közben magával rántva a pap karját. Miközben az a másik kezével is a nő után kapott, Vance – válla és hátizma minden erejét beleadva a lendületbe – lesújtott a fegyver tusával. - Oohmphh! – A kopasz pap tüdejéből sípolva szaladt ki a levegő, ahogy az ütés a tarkóján csattant. Tompa puffanással elterült a földön, és nem mozdult többet. Vance kinyújtotta a karját, hogy felsegítse Suzanne-t. - Örülök, hogy az én oldalamon áll – mosolygott a nőre. Lábujjhegyen futottak Caizzi szobájához. Vance a kilincsgombbal próbálkozott; zárva volt. Visszament az eszméletlen őrhöz, ám nem talált nála kulcsot. Figyelmesen hallgatóztak az ajtónál, de a pap odabenn most alig beszélt, főként csak igeneket és nemeket dörmögött. Majd végezetül elköszönt, és lecsapta a kagylót a helyére. Vance bekopogott. Ódivatú kulcs

75

nyikordult a zárban, és kinyílt az ajtó, feltárva egy magas, mérges papot, mögötte pedig az ágyon egy mozdulatlan férfit, akiben Vance felismerte Caizzi grófot. - Ha csak megmukkan, kiloccsanton az agyát! – lengette meg a revolvert. A papnak elkerekedett a szeme, és a meglepetés vonásai eluralkodtak az arcán. Sikolyra nyitotta a száját, ám mielőtt még riadót fújhatott volna, Vance bal kezének élével ádámcsutkán vágta, amitől a segélykérő kiáltás fojtott hörgésbe fulladt. Míg a pap kezével az összezúzott torkához kapott, Vance jobb öklével gyomorszájon vágta; a férfi hangos nyögéssel térdre hullt, és hápogva próbált levegőt venni, mindhiába. Vance a térdelő alak fölé magasodott, és forróság öntötte el az agyát. - Ne próbáljon újra segítségért kiáltani! – figyelmeztette. – Különben a dolgok sokkal rosszabbra is fordulhatnak! Megragadott egy marék papír zsebkendőt Caizzi ágya széléről, és teletömte velük a pap száját. Körbepillantott: keresett valamit, amivel csukva tarthatná az ember száját. Végezetül kioldotta a papi talár kötélszerű övét, és szájpecek gyanánt használva, bekötötte vele áldozata száját. A pap felnézett rá; tekintetében a sérülései kínja és gyűlölet keveredett. Egy pillanatra elnémult, majd magához tért, és hangosan szuszogva kezdett lélegezni az orrán át, Vance levette a saját bőrövét is, és a pap kezei köré hurkolta a háta mögött deréktájon. Szorosra húzta a szíjat, hogy foglya ne tudja kihúzni a kezét. - Most pedig keljen fel! – parancsolta. – Jöjjön ide! – Vance egy csupasz falhoz vezette, egyméternyire megállította tőle, és előrehajtotta a testét, míg a pap feje a falhoz nem ért. – Tegye szét a lábait – utasította, és mikor a pap tétovázni kezdett, széles terpeszbe rugdosta szét a lábait. – Ne mozduljon! Mire Vance végzett, Suzanne bevonszolta az eszméletlen őrszemet a szobába, majd becsukta és kulcsra zárta az ajtót. Caizzi az egész felbolydulás alatt alig mozdult. Mikor Vance és Suzanne végzett a két pap átkutatásával, és nem találtak egyiknél sem fegyvert, az ágyban fekvő, viaszosan sápadt alakhoz fordultak. - Caizzi gróf! – szólította meg Vance finoman, miközben gyengéden megrázta az öregember vállát. – Te jó ég, csupa csont és bőr… Caizzi gróf! – ismételte Vance. Az öreg némileg megélénkült, grimaszolt és megnyalta az ajkát. – Vance Erikson vagyok, gróf úr. Emlékszik rám? Harrison Kingsburynek dolgozom. - Erikson – ismételte az öreg álmatagon anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Igen, igen, emlékszem. – Az idős gróf ide-oda forgatta összeaszott fejét, és küszködve próbálta kinyitni a szemét. – Erikson?? Nem tudtam, hogy maga is közéjük tartozik. – Vance és Suzanne közelebb hajoltak, hogy hallják a szavait. – soha… soha nem adtam volna el a kódexet, ha tudtam volna. Az öregember ráncos, hártyavékony szemhéjai lassan kinyíltak, és előtűntek váladékos, fejezéstelen szemei, amik küszködve igyekeztek látogatóira fókuszálni. - Kik közé? – kérdezte Vance. - Hát közéjük – nyögte Caizzi, egy pillanatra kínosan erőlködve kiemelte a kezét a takaró alól, és erőtlenül körbeintett a szobában. – A Testvérek közé. Vance tekintete az ágy melletti asztalra tévedt. Egy sor injekciós tű és gyógyszeres ampulla hevert szétszórva a fehér zománcozott tálcán. Odanyúlt, és kivett egyet a felfordulásból. - Morfium – mondta kifejezéstelen hangon. – Teljesen kiütötték. Nem, nem tartozom közéjük. Azért jöttünk, hogy segítsünk – emelte fel a hangját. - Túl késő… - A gróf minden erejével igyekezett Vance arára emelni a tekintetét. – Igen… túl késő a testvéreimnek… túl késő nekem… Hagyjanak magamra… hagyjanak meghalni! – azzal ismét lehunyta a szemét.

76

- Nem! – fakadt ki Vance sürgetően, és megrázta a gróf csontos vállát. – Kivisszük innen. -Nem fog menni – préselte ki magából Caizzi újra felélénkülve. – A Testvérek mindenütt ott vannak. Meg fognak találni. - Kik azok a Testvérek? – kérdezte Vance. - Mindenütt… - nyögte Caizzi. – Szent Péter Kiválasztott Testvérei. Az apostol átkozott ivadékai – halt el a hangja. - Ez az összes pap? – csodálkozott Vance. – A kolostorból? - Igen, igen – felelte a gróf. – Évek óta próbálom megállítani őket… Én megpróbáltam… Nem ment… Ők győztek. Suzanne otthagyta az ágyat, és megvizsgálta az eszméletlen papot. Letérdelt mellé, és kitapintotta a pulzusát. Odanézett a másik papra, aki még mindig a falnak támaszkodva állt. Disznók, gondolta. Mocskos disznók, hogy képesek voltak ezt tenni egy öregemberrel. - A kódex – mondta épp Caizzi, mikor visszatért az ágyához. - Mindezt a kódex miatt? – ismételte Vance hitetlenkedve. – Miért? - Mert eladtam – felelte Caizzi büszkén . – A Testvérek évszázadokon át meg akarták kaparintani, de mindig a mi kezünkben maradt az irányítás. Caizzi erőre kapott, hangja tisztábban, teltebben csengett. - Minden rendben is ment, amíg a kódex a kastélyban maradt. Mikor eladtam maguknak, a Testvérek … Gregory testvér azt mondta, megfizetek érte… én… ez a fizetségem. - Istenem! – kiáltott fel Vance. – Miért? Miért? - Mert ez elpusztítja őket – mondta Caizzi hevesen. – idehozta magukat, és idehoz majd másokat is – hangosan köhögött, váladék szakadt fel tüdejéből. – Meghalok érte, de ez volt az én egyfelvonásos jelenetem – újból vadul köhögött. – Meghalok az önérzetemmel – újra köhögni kezdett, majd lehunyta a szemét, és tátott szájjal, reszelősen zihált. - Mit tesznek, amit meg kell állítani? – kérdezte Vance. - A válasz a tó másik oldalán rejlik – nyögte Caizzi kimerülten. – Ők… A francia ablakok hirtelen szilánkokra robbantak, és üvegzáport zúdítottak rájuk, ahogy az automata golyószórók lövedékei keresztülhasítottak a fehér függönyökön, féktelen táncra kényszerítve a szövetet. – A golyók becsapódtak a matracba, és az öregember törékeny testébe. Vance karján valami forró hasított keresztül, és fedezékbe vetődött az ágy alá.

õ A francba, a francba, a francba! , átkozódott Gregory testvér némán, ahogy a vén, szürke Fiat bekanyarodott a Castello Caizzi felvonóhídjához. Égő dízelolaj édeskés illata csapta meg az orrát, mikor a vezető letekerte az ablakot, hogy beszéljen az elülső bejáratot őrző Antonio testvérrel. - Isten kísérjen, Piero testvér – intett az izmos pap a sofőrnek, majd meghajolt a hátsó ülésen trónoló Gregory felé. Ahogy az autó előrelódult a fa felvonóhíd irányába, Gregory testvér sérelmei újra fellángoltak. Az elmúlt három óra igazi próbatételt jelentett a számára. Először is ott volt az a bosszantó Kimball a Legációtól. Gregory lelke forrongott, mikor arra gondolt, hogy a hozzá és feletteseihez hasonló hitetlenekkel kell osztoznia a hatalmon. De ezt a hibát a múlt testvérei követték el. Ők nem voltak hajlandóak osztozni a hatalmon a világi autoritásokkal, így azután sosem sikerült elég ideig hatalmon maradniuk ahhoz, hogy elérjék végső céljaikat. Drága Jézus, imádkozott Gregory némán, ahogy az autó behajtott a főudvarra, kérlek, bocsáss meg

77

nekem, alázatos szolgádnak a hitetlenekkel való közösködés bűnéért, és kérlek, add meg nekem az erőt, hogy összezúzzam őket, mikor beteljesítették a feladatukat. Ámen. Kimball volt mindannak a kivonata, amit gyűlölt a hitetlenekben: protestáns, gazdag, öntelten magabiztos a kárhozatában. Kimball azonban csupán a kezdetét jelentette a mai megpróbáltatásoknak: utána érkezett a telefonhívás, hogy Annunzio testvért meggyilkolták, miközben látogatást tett annál a Caizzi-ügyvédnél, Southworthnél. Gregory számára a leírások alapján kétség sem fért hozzá, hogy Vance Erikson a tettes. Most pedig ez a tűz. Ez is csak Erikson lehetett. Mégis mit képzel ez az ember, mit akar elérni? Semmit nem kap Caizzitól! A Testvérek megtörték a gróf akaratát az agyrohasztó drogkoktéljukkal. Az az ember megfizetett. Gregory elmosolyodott. Ó igen, megfizetett. Még egy nap ebből a… kezelésből, és aláírja a szerződést, ami a Testvériség kezére juttatja a Castello Caizzit. Azt követően már nem lesz szükséges, hogy életben tartsák a grófot. Átok Annunzio testvérre, hogy hagyta magát megölni! Pokolba a kastélyt őrző Testvérekkel, amiért engedték, hogy Erikson ilyen pusztítást végezzen. A Fiat leparkolt egy lépcsősor mellett. Gregory testvér mozdulatlanul ült a hátsó ülésen, és küszködve igyekezett visszanyerni a haragja feletti uralmát. Dühös volt magára, amiért hagyta, hogy Vance Erikson életben maradjon. Súlyos mulasztás volt ez a részéről, amit most helyre kell hoznia. - Megkaphatnám az Ingramot a hangtompítóval? – kérdezte Gregory a sofőrjétől. – Erikson az én hibám, és nekem kell jóvátennem a dolgot. – A vezető serényen kivette az automata pisztolyt tokjából, felcsavarta rá a hangtompítót, visszahajtotta a tust, és behelyezett egy hosszú tölténytárat.

õ Aztabüdösfrancbaajóéletbedefáj! – sziszegte Vance összeszorított fogakkal, ahogy megmarkolta a karját. A lövedékek tovább záporoztak odakintről a gróf hálószobájába. - Hadd nézzem! – kérte Suzanne, miközben igyekezett lefejteni a férfi ujjait a sérülésről. Vance összerándult, de hagyta, hogy a nő sorra lefejtse ujjaival az övéit, és felhajtsa az ingjét, hogy jobban láthassa a sebesülését. - Tyűha! Szép! Mondhatom, úgy viselkedik, mint egy kényes kisbaba! – jelentette ki. – Csak egy pici felszíni horzsolást szenvedett. - Pici? – fintorgott Vance. – Mennyire? - Olyan arasznyi hosszú, a karja hátoldalán. Egy kicsit mélynek tűnik, de a vér máris kezd megalvadni. - Rendben – húzta elő Vance nadrágderekából a revolvert. – Tűnjünk innen, mielőtt sikerül néhány komolyabb sérülést szereznünk. – Odakinn a balkonon ropogó léptek zaját hallották, ahogy valaki óvatosan igyekezett átjutni az üvegtörmeléken, ám nem láttak senkit a cafatokká lőtt, a lágy szellőben szomorúan lengedező függönyön keresztül. Suzanne lőtt. A léptek elhaltak. Kiszöktek a szobából, és jobbra szaladtak, el a folyosótól, ahol Vance leütötte az őrt. - Odabenn, odabenn! – hallották a másik pap kiáltását. – Északnak tartanak! – A léptek zaja futássá gyorsult mögöttük. Vance és Suzanne a márványpadlón csattogó cipővel végigsprinteltek a folyosón. - Ott! – kiáltotta egy hang a hátuk mögött olaszul. Mielőtt sikerült eltűnniük a folyosó hajlatában, egy lövedék kiütött Suzanne feje mellett egy rombusz alakú ólomüveg mozaikot. Elárasztotta őket az adrenalin; egyik ajtó mellett rohantak el lélekszakadva a másik után, míg végül megközelítették a lefelé vezető lépcsőket. 78

- Úgy saccolom, még egy harmadnyit rohantunk a kastély körül – Vance szavai darabosan, részletekben törtek elő nehéz zihálása közben. – Lefogadom, hogy ez a lépcső az egyik olyan udvari kertecskébe vezet. Lassítottak az iramon, hogy bevegyék a kanyart, mikor észrevették, hogy valaki feléjük szalad felfelé a lépcsőn. - Ó, a francba! – nyögte Vance. Megpróbáltak időben megállni, a folyosó kiszögellését használva fedezékül, ám a sarkuk nem talált kapaszkodót a kemény márványpadlón; lábaik kicsúsztak alóluk. Vance és Suzanne, mint két befutó baseballjátékos, végigcsúszott a gondosan fényezett, tükörsima padlón. Mögöttük derékmagasságban, szabályos közökben hirtelen sortűz szaggatta himlőhelyessé a krémszínű gipszvakolatot. Ha nem csúsztak volna el, mostanra valószínűleg már nem is élnének. Körülöttük mindenütt hangosabbá vált az üldözőik zaja. A lépcsőakna három oldalán masszív kőkorlát futott végig. Négykézláb feléje kúsztak, miközben az automata fegyverrel felszerelt ember újra célba vette őket. Márványszilánkok pattogtak körülöttük a padlóból. Suzanne vakon eleresztett egy lövést a korlát mögül. - Fegyver van náluk! – kiáltotta valaki. Óvatos léptek közeledtek a lépcsőn felfelé. Majd lövések egész sorozata robbant mögöttük a folyosón. Vance előkapta a nadrágjába tűzött revolvert, és kilőtte az utolsó megmaradt töltényét. Suzanne követte a példáját, és az egész tárat kiürítette a rohamozó támadóikra. Vance lövedéke hangos puffanással hatolt az élen járó férfi mellkasába, amitől megtántorodott, és két másik társának zuhant. Suzanne-nak sikerült a negyediket háromszor eltalálnia, de a nagydarab fickó tovább közeledett feléjük. Körbekúsztak a korlát sarkán, pillanatnyilag kívül a tűzvonalon. A lépcső felől közelítő alak óvatosan kikandikált a korlát távolabbi vége mögül. Vance egyéb fegyver híján a kiürült revolvert vágta hozzá; a férfi lebukott. Nem áll túl jól a hazai csapat szénája, gondolta sötéten Vance. Suzanne-nak azonban csak erre a pár másodpercre volt szüksége, hogy kivegye az üres tölténytárat, és egy újat csúsztasson a helyére. Vance félelemmel vegyes ámulattal húzta össze magát, ahogy a nő gyorsan és hatékonyan újratöltött, majd vakon eleresztett egy lövést a fedezékük mögül a négyes csoport felé, egy másikat pedig a lépcsőn közeledő alakra. Fájdalomkiáltás harsant. - Megvan! – kiáltott fel Suzanne. Azután a korlát széle felé kúsztak, azt remélve, hogy majd gyorsan leszáguldanak a lépcsőn. A Vance előtt araszoló Suzanne ismét tüzelt fedezékük mögül a lépcső felől közeledő férfira, akit az imént sebzett meg. Újabb fájdalomkiáltást hallottak. Négykézláb a lépcső felé iszkoltak. A fokok mentén egy alacsony szőke férfi hevert furcsán ferde lábakkal, fejjel lefelé. Szemei üvegesen meredeztek, mit sem tudva a vérpatakról, ami a homlokába ütött lyukból szivárgott, és eláztatva szőke haját, végigcsorgott a márványon. Vance a halott férfi fegyvere, egy tömzsi, szögletes golyószóró után lendült. Látott már ilyet a moziban: egy Ingram volt. Megragadta a fegyvert, miközben a Suzanne által megsebzett nagydarab fickó megjelent a korlát fölött két társával. Vance meghúzta a ravaszt, és végigszórta a korlátot, igyekezvén fenntartani az uralmat a körbetáncoló automata fölött. A három alak lebukott. Az Ingramból kifogyott a muníció. Vance elhajította a hasznavehetetlenné vált fegyvert. Az csattogva zúgott le a lépcsőn. Vance és Suzanne gyorsan követték. Odalenn egy pillanatra döbbenten megtorpantak. Ez nem az a lépcső volt, amire Vance emlékezett. Nem láttak semmilyen udvart, semmiféle kijáratot a szabadba. Ehelyett egy folyosó futott mindkét irányba, és újabb lépcső vezetett még lejjebb. Merre induljanak, hogy kijussanak? A kastélyfalban mindössze két rés nyílt; azokat bizonyára jól őrzik. Suzanne ismét fellőtt a lépcsőn, majd újra tárat cserélt. - Hány ilyenje van még? – kérdezte Vance csodálkozva. – Újságíró létére egész kis arzenált hord a retiküljében.

79

- Ez az utolsó – a nő mindössze ennyit jegyzett meg. – Kilenc lövés. - Remek! – bólintott Vance savanyúan. A nő kezdett lefelé csattogni a lépcsőn. – Tűnjünk el innen! – Leszaladtak a következő sor lépcsőn, ám az legnagyobb csalódásukra újabb folyosóba torkollt. - Nem jó – mormolta Vance. – Megint ugyanaz. – Megindult egy súlyos faajtó felé, amin apró kovácsoltvas ablakrács díszlett. Meghúzta; lassan, de minden nehézség nélkül kitárult. Gyorsan beléptek, és egy kör alakú kútaknában találták magukat, amin spirál alakban kőlépcső futott lefelé. - Menjen előre! – sürgette Suzanne. – Nálam a fegyver. Majd én fedezem. – Volt valami a tekintetében, amitől Vance úgy döntött, jobb, ha nem vitatkozik. Gyorsan elindultak lefelé a balmenetes csigalépcsőn. Magasan felettük hangot hallottak, amit tökéletesen érthetően közvetített a kőakna.Hová vezet ez? – kérdezte a hang. Vance borzongva ismerte fel benne a Santa Maria delle Grazie szemüveges papját. - Nem tudom, excellenciád – felelte egy másik hang. Majd három újabb, mind beismerve, hogy fogalmuk sincs, hová visz a lépcsősor. - Mi a francot csináltatok itt az elmúlt három hét alatt, ha még azt sem tudjátok, mi merre vezet? Egy ideig még vadul karattyoltak, majd: - Nem érdekes! – kiáltotta türelmetlenül. – Gyerünk utánuk! Suzanne és Vance lélekszakadva folytatták a leereszkedést. Mikor elérték a lépcsősor alját, hallották, amint üldözőik egymást szidva, vadul botladoznak utánuk a szűk, kanyargós fokokon. A hirtelen lehűlt levegőben nyirkos páraréteg ütközött ki szemmel láthatóan az izzadt bőrükön. A derengő félhomályban Vance Suzanne-ra nézett. A nő kipirult az erőfeszítéstől, de könnyen pihegett, és az edzett atléták módján hamar visszanyerte a lélegzetét. Óvatosan a lépcsőaknába kémlelt, lazán az oldala mellett lógatva automata pisztolyát. Két kijárat nyílt a kicsiny pihenőből: az egyik egy kivilágítatlan folyosóra vezetett, a másik pedig egy nehéz faajtóhoz. Vance nekiveselkedett, és kitárta. A kapu másik oldalán újabb spirális lépcsősor nyílt, ezúttal bármilyen irányfény nélkül. Olyan feketeségben tűnt el, mint a rémálmok sötétje, amelyekből az egyetlen menekvés az ébredés. - Suzanne! – A nő otthagyta őrposztját, és mellé állt, a lépcsőaknán belül. Vance már épp szóln készült, mikor meghallották a hangot. A léptek nesze elhalt, és a csend fátyolán valami súlyos tárgy fémes zaja hatolt át, ahogy lefelé pattogott a felső lépcsősoron. Majd hatalmas robbanás hallatszott, amibe valósággal belereszkettek a kicsiny helyiség falai. A szoba egy pillanatra ezernyi nap fényével ragyogott fel, majd a súlyos kőfalak közé szorult lökéshullám úgy csapott le rájuk, mint egy acélököl. Suzanne érezte, ahogy a kézigránát robbanása betölti a teret, és a nehéz faajtó meg Vance teste közé préseli őt. A súlyos tölgyajtó jórészt elnyelte a lökéshullám nagyját, ám Vance-t még így is elsodorta, bele a sötétségbe. Zuhanni kezdett; vadul hadonászott, és sikerült megragadnia a koromsötétben egy fémkorlátot. Egy pillanatig tartotta, míg Suzanne nekicsapódó teste magával nem sodorta, kitépve a kapaszkodót a szorításából. Fájdalom hasított a bokájába, ahogy vadul kicsavarodott egy lépcsőfok élén, majd kezének sikerült újra megtalálnia a korlátot. A markolása ezúttal kitartott. Vance reszketegen állt meg a lépcsőn, és talpra segítette Suzanne-t. Mintha a víz alól hallotta volna a saját hangját, amikor megkérdezte a nőt, hogy hol a pisztolya. Amaz mintha meg sem hallotta volna a szavait. Mikor a keze után nyúlt, ráébredt, hogy a fegyver elveszett. Elhagytuk az egyetlen megmaradt védelmi eszközünket! Maga után vonta a nő karját, az pedig követte őt a lépcsősor sötétjébe. Ahogy a hallásuk lassan kezdett visszatérni, rájöttek, hogy az üldözőik zaja egyre hangosabb mögöttük.

80

Az akna fenekéig tartó menekülés esetlen volt és gyötrelmes. Vance bokája újra kibicsaklott, Suzanne pedig folyton nekizuhant hátulról. Egy egész örökkévalóság múlva Vance lelépett az utolsó lépcsőfokról is, és majdnem elvágódott, ahogy a lába a következő fokot kereste volna, ami nem volt ott. Suzanne a hátába ütközött. Ezen az ajtón, csakúgy, mint a fenti párján, apró ablak nyílt, vasráccsal borítva. A rácson keresztül látták, hogy Caizzi pezsgőraktárába jutottak. - Most hall engem? – kérdezte Vance. - Igen, már jobban – bólintott a nő. - Jó – nyugtázta a férfi, miközben betaszította az ajtót, és a barlangszerű, boltíves pincébe vezette. – Van egy ötletem. A homályosan megvilágított teremben a sötétzöld pezsgősüvegek egyik sora húzódott a másik után; ferdén ültek, fenekükkel felfelé, nyakuk pedig a fa pupitre állványban pihent. A gróf mindig is megszállott híve volt, hogy a hagyományos – és igen drága – módon készítse pezsgőjét. Míg a legtöbb kereskedelmi bortermelő már gépesítette a methode champenoise-t, azaz a pezsgőgyártást, addig Caizzi kitartott a régi módszer mellett. Miután a fürtöket kipréselték, és a must megerjedt, palackozták őket, és bekerültek a pupitre-be, hogy újra forrni kezdjenek. Egy speciális alkalmazott, az úgynevezett rostáló mindennap lejött a pincébe, finoman megkocogtatta az összes üveget, és fordított rajtuk egy keveset. A több héten át rendszeresen végzett finom ütögetés és forgatás az üveg nyakába juttatta a bor seprőjét, ahonnan azután eltávolították. Egy rostáló élete meglehetősen unalmas lett volna, ha nincs egy igen veszélyes elem a munkafolyamatban. A másodlagos forrás során az üvegben kialakuló hatalmas nyomás ugyanis minden egyes palackot potenciális bombává alakít. Elég egy túl erős koppintás, egyhibás vagy leejtett üveg, és a belső nyomás máris minden irányban szilánkokat robbant széjjel. Az évszázadok során számos rostáló vakult meg vagy vesztette életét kényes munkája végzése közben. Vance tudta korábbi látogatásai alapján, hogy Caizzi egy kis helyi gyártótól hozatta a palackokat, aki úgy festette és metszette azokat, hogy elegáns, szépségükért nagyra becsült műalkotások maradtak még akkor is, amikor a pezsgő már rég kifogyott belőlük. A különleges anyag és a metszetek azonban kevésbé robosztussá tették ezeket a palackokat a közönséges kereskedelmi pezsgősüvegeknél. Felmásztak egy nyitott fémlépcsőn a keskeny futóhídra, ami lehetővé tette a pincemesternek, hogy elérje a borosüvegek felső sorait is. Miután elhelyezte Suzanne-t a sor végén, a barlang bejáratával átellenben, Vance visszasietett a hatalmas, jó ötven méter széles és legalább kétszer olyan hosszú pince elejére, és lekuporodott a fémpallón, két állvány között. Finoman kiemelt egy üveget a pupitre-jából, majd nyugalmat parancsolt reszkető kezére, és lekűzdötte a belső késztetést a menekülésre. Alig pár pillanattal később a köpcös kis pap a vastag, fekete szemüvegkerettel előbukkant a lépcsősor árnyékai közül, óvatosan körülkémlelt és Ingram MAC-10-es golyószórója csövére szerelt hatalmas, virsli alakú hangtompítójával végigpásztázta a pincét. A pap sokáig állt a bejáratnál, a gyenge izzók fénye megvillant a szemüvegén, ahogy tekintetével egyre magasabb sorokat pásztázott végig. Gyerünk már, gyerünk!, sürgette Vance némán a többieket. Gyertek ki ide! Egy férfi érkezett, és a vezetője mellé állt, majd még egy. A pap tekintete gondosan végigfürkészte a Vance-szel szemközti állványokat. Még néhány pillanat, és észre fogják venni. Alig észrevehető mozdulat ragadta meg Suzanne tekintetét. Lepillantott, és kiszúrta az embert, aki titokban lopakodott alatta az állványok közti oldalfolyosón. Látta Vance-t, és arrébb mozdult, hogy jobb szögből tüzelhessen. Előbb az emberre pillantott, majd Vance-re, és végül vissza a magányos alakra maga alatt. Egy másik ajtón át kellett érkeznie… Vance!, akart figyelmeztetően kiáltani.

81

Látta, amint a pap és még hárman besorjáznak a másodfermentációs pince halvány fényébe. A magányos alak közelebb haladt feléjük. A nő előhúzott egy üveget az állványról. Jó súlyosnak tűnt. Vajon el bírja dobni addig az emberig odalent? Jó harmincméternyire lehetett tőle. Megmarkolva az üveg nyakát, mint valami zsonglőr a buzogányát, gyorsan felegyenesedett, és teljes erejéből az alak felé lendítette a palackot, aki időközben megfelelő pozícióba került, és fegyvere célkeresztjébe fogta Vance fejét. Vance ugyanebben a pillanatban némán elhajította az üvegét, és fürgén egy újabbért nyúlt. Mennydörgő robbanás visszhangzott végig mögötte. Megperdült, és látta, hogy egy férfi elejti a fegyverét, és üvöltve az arcához kap, ahogy az ujjai közül vérpatak kezd szivárogni. Majd egy újabb robbanás, és még több sikoly – Vance üvege is célba talált. A férfi gyorsan megperdült, és egy újabb üveget vágott az összetömörülő lenti csoportra, amely a bejárat felé rohant, majd még egyet, és még egyet. Vér csorgott végig a pap arcán, és elárasztotta a szemét. Vance újabb üveget vágott feléje, ami szétrobbant a falon az ajtó mellett, és a lépcsőaknába kényszerítette a papot, ahol magára rántotta az ajtót. - Istenem, segíts meg! – esedezett az ember, aki megpróbálta lelőni Vance-t. A durva munkaruhába öltözött férfi egyre szélesedő pezsgőtócsában térdelt, amit rózsaszínre festett a saját vére. Kezével eltakarta az arcát, és zokogva ide-oda ingatta magát. - A szemem, a szemem! Krisztus anyja, Szűz Mária, állítsd el a fájdalmamat! Vance gyorsan lemászott a fémlépcsőn, és intett Suzanne-nak, hogy csatlakozzon hozzá. Rohant, hogy megszerezze a férfi fegyverét, egy újabb Ingramot. - Hát ez meg honnan jött? – kérdezte Vance, ahogy Suzanne odaért mellé. A nő a csarnok túlsó vége felém utatott. - Van ott egy másik ajtó. Rohanó léptek tompa zaja ütötte meg a fülüket. Vance az ajtó felé indult, maga előtt tolva Suzanne-t. Automata fegyverek sortüze árasztotta el a helyet, ahol előző pillanatban álltak, ám most csak az üvegeket találták el. A becsapódó lövedékek szétvetették a palackokat, ám a robbanások nem álltak meg, ugyanis egyik szomszédos üveg repült a levegőbe a másik után. A láncreakció masszív robbanásokat, üvegszilánkzáport és habzó pezsgőzuhatagot produkált. Egy hozzájuk közeli palack is eldurrant, és a terem hirtelen nagyobb veszélyt jelentett számukra, mint a papok és katonáik együttvéve. Keresztülrohantak az ajtón, és fel a lépcsőn, miközben üldözőik kénytelenek voltak fedezékbe vonulni a robbanások sorozata elől. - Olvastam erről – magyarázta Vance lihegve. – Akadt már rá példa, hogy egy felrobbanó pezsgősüveg láncreakciót indított el, ami az egész pince csaknem teljes italkészletét tönkretette. A robbanások zaja elhalkult, ahogy felfelé kapaszkodtak, majd elérve egy keresztfolyosót, két további lépcsősor megmászása várt rájuk. Sűrűn pislogtak, amikor végül sikerült kiérniük a vakító napfénybe. Tőlük alig tízméternyire egy szürke Fiat állt egyetlen magányos pappal, aki úgy támasztotta a lökhárítót, mint egy főnökét váró limuzinsofőr. - Menjen arrébb az autótól, és egy szót se, különben halál fia! – parancsolt rá Vance, miközben a maga elé emelt Ingrammal a kezében az autó felé rohant. Csaknem ugyanebben a pillanatban az alacsony, szemüveges pap is előbukkant egy másik ajtón, jó hetvenméternyivel arrébb, két férfi társaságában. Vance és Suzanne bevetették magukat a Fiatba, miközben máris lövedékek csapódtak a lökhárítóba. - Fogja, és próbálja használni – Vance Suzanne kezébe nyomta a fegyvert, miközben a Fiat motorját igyekezett életre kelteni. Nem akart indulni. Lomhán felpöfögött, majd újra lefulladt. Suzanne a támadók felé lőtt egy sorozatot, mire azok szétszóródtak. - A kapurács! – üvöltötte az alacsony pap. – Engedjétek le a kapurácsot! Vance megtalálta a szívatókart, és meghúzta, miközben a kapunál álló őr megnyomott egy nagy ipari kapcsológombot, mire a masszív fémrács lassan süllyedni kezdett az út felé.

82

Suzanne lelőtt egy újabb őrt, aki összeroskadt az úton. A vén keresztrácsos kapu – modern gépezet hajtotta középkori ereklye – közben egyre lejjebb csörömpölt. Vance egyesbe kapcsolta a Fiatot, és az autó előrelódult. A hátsó szélvédő szilánkokra robbant, ahogy lövedékek csapódtak bele. - Bukjon le! – kiáltotta Suzanne-nak, ám az nem foglalkozott vele, hanem dacosan térdelt arccal hátrafelé az első ülésen, és folyamatosan tüzelt az Ingrammal a lyukas hátsó szélvédőn keresztül. A lándzsaszerű, aljukon díszes dárdahegyet formázó függőleges rácsok tovább süllyedtek. -Csatolja be magát! – kiáltott Vance. – Ez rázós lesz! – tövig nyomva a gázpedált úgy gyorsított, ahogy a Fiat mini fűnyíró motorja csak engedte. Eléjük villant a Suzanne által megsebesített őr arccal a kocsiúton heverő alakja; Vance reflexszerűen félrerántotta a kormányt, hogy el ne üssék. A Fiat motorházteteje átcsúszott a kapulándzsák süllyedő falanxán. A dárdahegyek végigkarcolták a kocsitetőt, és áthatoltak rajta. Ekkor már majd’ negyven mérföld per órás sebességgel haladtak, és a Fiat most hirtelen lelassult. A tető meggörbült, és a fémen csikorgó fém iszonyatos zaja töltötte be a levegőt. Az egyik dárdahegy teljesen behatolt az utastérbe, és az autó úgy bőgött, mint egy meglasszózott bika. A hegyes fém végignyírta a tetőt. A Fiat motorja végül hálás nyüszítéssel kiszabadította a karosszériát, és a kaputól elszakadva előrelódult. Miközben átszáguldottak a felvonóhídon, majd a kőfal bejáratán, a kapu lassan a helyére csusszant, felnyársalva a sebesült alakot, akit Vance az imént megpróbált kikerülni. Suzanne lehunyta a szemét.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Minden kezd szépen összeállni, tűnődött elégedetten Hásemi Ráfekdúszt. Nagyot szívott a vízipipából, megtöltve tüdejét az erős hasissal. Az előkészületek lezajlottak; most már csupán várnia kellett. Hásemi lelkében futó harag támadt, mikor felvillant előtte a szőke amerikai képe. Az az arrogáns fattyú… Bele merészelt szólni, hogyan vezesse a saját üzletét; sőt volt pofája azt javasolni, hogy talán szüksége lenne némi segítségre, hogy elvégezze ezt a 83

munkát. Nem, mosolyodott el Hásemi a bosszú gondolatára; egyszer s mindenkorra helyre tettem Kimballt és a korcs kis csapatát. Ez az egész csak az enyém lesz; a kockázat és a jutalom is. A harag tovaszállt, és Hásemi kinyitotta a szemét. A Via Germanicón bérelt, második emeleti szobája karosszékéből figyelte, ahogy a nap lenyugszik Róma eme ősi lakónegyedének kertjei fölött. Visszadőlt kényelmes, vastagon párnázott foteljébe, amit még korábban húzott az ablakhoz. Micsoda különös páros ez a Kimball és Gregory testvér! , gondolta; Kimball egy multinacionális társaságokat tömörítő fasiszta csoportnak dolgozik, Gregory pedig vallási céljaiért küzd a hitetlenek ellen vezetett keresztes hadjáratában. Hásemi csodálkozva csóválta meg a fejét, és lassan kifújta tüdejéből a füstöt. Az pedig még Gregory testvér kolostoránál is nagyobb rejtélyt jelentett a számára, hogy vajon milyen közös érdek fűzhette egybe őt és az amerikait. Mi lehet az, ami képes összekötni a multicégek féktelen mohóságát bármilyen vallási céllal? Miért akarna egy olyan fasiszta szervezet, mint a Brémai Legáció egy Hásemi Ráfekdúszt –hoz hasonló gyilkost felbérelni? Nem mintha igazán érdekelte volna a dolog. Ölt már baloldali újságírókat Isztambulban jobboldali tábornokoknak, és jobboldali generálisokat a baloldali TFH-nak, a török felszabadulási hadseregnek. Úgy gondolta, mindkét félnek elment az esze. Hiszen a mullahok által vezetett legszigorúbb iszlám köztársaságok jelentették az egyetlen helyes életmódot az emberek számára. Mosolyogva nyúlt újra a pipájáért, megdörzsölte vastag, drótszerű szemöldökét, és szemhéja ismét lecsukódott borongóan sötét szemére, amit a Hezbollah katonai sejtjének egyik tagja egyszer „ a Sátán szemei”-nek nevezett. Ezek olyan jellegzetes, feltűnő jegyéül szolgáltak, hogy általában kénytelen volt sötét napszemüveget hordani. A vámhivatalnokok könnyen elsiklottak átlagos, százhetvenhat centi magas alakja, rövidre nyírt haja, és az utazásaihoz magára öltött elegáns, üzletemberszerű öltözéke felett. Ám jól tudta, soha egyikőjük sem felejtené el a szemét. Már kisgyermekként képes volt megfélemlíteni az embereket ezekkel a szemekkel. A lenyugvó nap sugarai táncot jártak lehunyt szemhéján, és az áttetsző erek hálózatos térképeit vetítették belső vásznára. Egyesével maga elé idézte rejtett fegyverraktárait; mindegyik gondosan álcázott, könnyen alkalmazható zsákmánya ütemtervéhez. Ha a prédája megváltoztatja a programját, és máshová utazik, hogy megpróbálja meghiúsítani az ellene tervezett merényletet, az mit sem számít. Mikor megjön az üzemet Kimballtól és Gregorytól, az ember máris halott lesz. Ahogy az álmosság lopva a fejébe kúszott, Hásemi azon tűnődött, hogyan hívja magát. Carlos volt a Sakál. Hásemi lehetne mondjuk … „Allah szablyája”. Igen, gondolta, ahogy a pipa szopókája kicsúszott az ujjai közül, ez lesz az. A világ megremeg majd, mikor megismerik Allah szablyáját.

õ A nap már lenyugodott, mire Vance és Suzanne visszatért Comóba. A sötétség áldásosan borult rájuk; így legalább már nem vonzották magukra a többi sofőr kíváncsi pillantását, akik eddig kivétel nélkül szájtátva bámulták meg a szétlőtt szélvédőjű és szétmarcangolt tetejű Fiat-roncsot. Ahogy Como közelébe értek, Vance felfedezett valamit, ami szinte még a Caizzi-villából való szerencsés megmenekülésüknél is csodálatosabbnak számított: egy üres parkolóhelyet. Odakanyarodott a Fiattal. Parkolni tilos zóna volt. Vance úgy döntött, hogy az olasz módi szerint cselekszik: otthagyta az autót.

84

Némán kiszálltak a kocsiból, és a fasorral szegélyezett Lungo Lario Trieste sétány felé indultak. Mikor elérték a hullámtörő gátra és a kicsiny kikötőre néző széles járdát, Suzanne közelebb húzódott. - Akár el is vegyülhetünk – monda, azzal belekarolt a férfiba. Mindenféle korú, fiatal, öreg sétáló párok vették körül őket. A nő keze melegen, szilárdan pihent a férfi karján. Megálltak a korlátnál, és úgy tettek, mintha a hajókat néznék, miközben a tömeget fürkészték, hogy nem követi-e őket valaki. Vance felsóhajtott. Az intrikáknak és erőszaknak ez az idegen földje kezdett egyre ismerősebbé válni számára. Alkalmazkodott az erőszakhoz és a megtévesztéshez; egyre óvatosabbá, éberebbé vált, és felfigyelt olyan apróságok jelentőségére is, amikre eddig nem. Ám több zajlott benne, mint az egyszerű túlélő ösztön kibontakozása. Óráról órára egyre inkább tudatára ébredt Suzanne Stormnak. Most, ahogyan némán álltak a tóparti fekete vaskorlátnál, Vance újra elálmélkodott azon, hogy kísérője milyen határozottan és magabiztosan csalta tőrbe a Caizzi ajtaja előtti őrszemet, és valójában az egész délután folyamán tanúsított kivételes, higgadt viselkedésén. Micsoda figyelemre méltó nő! , gondolta. Érezte magán a nő kezét, és a csípője lágy érintését, ahogy szorosan egymás mellett álltak. Most vajon tényleg csak a látszat miatt „vegyül el” , ahogy fogalmazott? Egyszerre azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak valami több volna ez annál; valami, ami talán k9tölthetné benne a sajgó érzelmi űrt. A nő finoman megszorította a könyökét, és közelebb húzódott. Hűvös esti szél támadt a tó felől, és játszani kezdett a hajával. Jóleső érzést keltett. Minden egyes hullám taraján külön-külön táncolni kezdtek a város fényei; szétáradtak a vízen, míg azután kápráztatóan nekicsobbantak a hullámtörőnek, és lágyan susogó tajtékká váltak. - Gondolkoztam a dolgon – súgta lágyan a férfi, miután megegyeztek, hogy mostantól tegezik egymást. –Már a legelején igazad volt Őrültség volt azt hinnem, hogy egyedül is elboldogulok velük. Még ma éjjel elmennék a rendőrségre, ha nem volnék ilyen átkozottul fáradt. A nő ránézett. A kimerültség mögött igazi erő és határozottság ragyogott a férfi szemeiben, olyan, amit mostanra kezdett jól ismerni. Igen, korábban egészen bizonyos volt benne, hogy az lenne a legjobb, ha értesítenék a rendőrséget. Ha a profikra bíznák az egész ügy intézését; hogy hadd sérüljenek csak meg ők, és ne a magukfajta amatőrök. Valami azonban zavarta most, bár meg nem tudta volna mondani, hogy pontosan micsoda. Noha Vance elismerte, hogy neki van igaza, a nő közben meggondolta magát. Most a legkisebb kétség nélkül tudta, hogy hiba lett volna a rendőrséghez fordulniuk. Vance és Suzanne továbbra is karöltve a fényesen kivilágított Piazza Cavour felé indult. Az utca két oldalán egymást érték a kávéházak oldallámpáikkal, asztalaikkal és díszcserepekbe ültetett cserjéikkel. Átvágtak az utcán a tér északi sarkához, a Metropole szabadtéri kávézója felé. Hallották, amint egy tömzsi, elegánsan öltözött matróna olaszul tiltakozik: „ De cara, csak elrontod vele az étvágyad! Hiszen még nem is vacsoráztál!” Suzanne és Vance meglepetten néztek egymásra, és felnevettek. - Mintha egymillió év telt volna el a reggelink óta, nem igaz? – kérdezte Vance, ámulattal csóválva a fejét. - Legalább annyi – értett egyet Suzanne. – És mindjárt éhen halok. Leléptek a járdaszegélyről, és a Metropole felé vették az irányt. - Várj! – szólt rá hirtelen Suzanne, visszarántva Vance karját, és ezzel egy pillanatra kibillentve őt az egyensúlyából. – Amott, a Metropole és a turistabódé között. Mit látsz? Vance odasandított. Alig lehetett bármit észrevenni, ami nem volt fényesen kivilágítva, akkora ragyogás vette körül őket. - Egy rendőrautó – mondta végül. – Nem, két rendőrautó. És aztán?

85

- Szerinted megszokott dolog, hogy rendőrök parkoljanak a Metropole előtt? - A francba, tényleg! - Gyerünk! – A nő magával vonszolta, át az utcán egy buszmegállóig. - Hová megyünk? - Az én hotelembe. Vance beleegyezően motyogott valamit, azután némán követte a nőt. Az egyik narancsszínű busz alig tíz perc várakozás után érkezett. Szótlanul ültek, amint a járat végigvitte őket a tó nyugati partján. Elhaladtak a Villa Olmo mellett, át a poros, vörös cserepes házikók kicsiny telepein, amelyek szétszórva álltak az út mentén, a tó és a meredek domboldal közé ékelődve. Masszív villák illantak tova az éjben, birtokaik művészi tájrendezéssel elrejtve a nyilvánosság tekintete elől. A Comói-tó évszázadokon át mágnesként vonzotta a gazdagokat. Ők a tó partján építették fel magánrezidenciáikat, és beköltöztek, hogy itt éljenek, mert ez biztosította számukra a bizalmas, zavartalan légkört. A hatóságok nem kérdezősködtek. Rengeteg történet keringett féktelen kicsapongásokról és titkokról, politikai ügyletekről, hatalmi területfelosztásokról. Közülük számos az igazságon alapult. Végezetül a busz felpöfögött a Cernobbióba vezető rövid emelkedőn, és zörögve megállt. Gyorsan kiszálltak. Suzanne ismét belekarolt Vance-be, és észak felé indultak a főutcán, elhaladva egy düledező gázolajtöltő állomás mellett, ami teljesen úgy festett, mintha az Érik a gyümölcs című film egyik díszlete lett volna; majd lefelé folytatták útjukat egy enyhe lejtőn, kisebb boltok és a Regina Hotel gyorsan öregedő eleganciája mellett. Az utcalámpák fokozatosan egyre ritkultak, és a falu épületei egyik oldalt fáknak és magas kőfalnak adták át a terepet. Hamarosan jobbra fordultak, és rátértek a Villa d’Este felé vezető útra. A ma hotelként működő villát a XVI. század második felében építették Tolomep Gallio, Como mesés gazdagságú bíborosa, XIII. Gergely pápa külügyminisztere számára. Az évszázadok során több gazdag és hatalmas tulajdonosa volt, többek között Brunswicki Karolina, a brit IV. György elhidegült felesége, akinek szabados, kicsapongó életviteléről legendák születtek kéjenc szexuális étvágya miatt. Az épület utolsó tulajdonosa Fedorovna császárnő volt, II. Sándor cár édesanyja. 1873-ban luxushutellé alakították, és ma ez a tő környékének egyik utolsó olyan épülete, ahol még mindig fennmaradt a hajdani elegancia és a királyi fényűzés – jóllehet a lakosztályok ára szintúgy királyi. - Hogy a csudában juttatsz be ide? – kérdezte Vance. Átvágtak a zöld pázsiton, és egy fenséges lombsátoralagútba jutottak, amiben ügyes megvilágítás gondoskodott a privát légkör megőrzéséről. - Valaki biztos, hogy felfigyel majd az öltözékemre. – A nap komoly sarcot követelt tőlük: piszok és apró vérfoltok tarkították fehér ingét. Khakiszínű nadrágja az egyik térdén kiszakadt, még mikor elcsúszott. – Te bejuthatsz, mivel itt van a szállásod; ezenfelül nem is festesz olyan megviseltnek. Úgy tűnik, ma a legtöbb istennyilát én vonzottak magamhoz. A nő könnyedén felkacagott, majd kérte, hogy ne aggódjon, és előadta neki a megoldást. Vance húsz perccel később a villa vészkijáratul szolgáló rácsos vaslépcsőjéről belépett a nő szobájába. Miközben Suzanne behajtotta és bezárta mögötte az ablaktáblákat, majd elhúzta a függönyöket, Vance leporolta magát. A szoba az angol hagyományok eleganciáját árasztotta: sötét fabútorok, bőrkárpitos, vastagon kitömött székek, súlyos selymek, szaténok, brokátok és egy plüss-szőnyeg, ami elég vastagnak tűnt, hogy elnyeljen egy kiskutyát vagy kisbabát. A mennyezetburkolat alatti tapéta konzervatív mintájú volt, a fal pedig mandula rózsaszín, díszes festett mintázattal, hogy passzoljon hozzá. A szoba legnagyobb részét egy széles, extra méretű ágy, és egy szófa foglalta el, valamint egy kerubmintás talapzatú állólámpa mellé állított két fotel. Az ággyal szemben egy Manet-reprodukció függött, míg a

86

szófa mögötti falon egy Pissarro díszlett. Vance körbebámult, és magába itta a hely luxusát. Suzanne felé indult, aki még mindig arccal az összehúzott drapériák felé állt, majd hirtelen megtorpant, mikor elfojtott sírás ütötte meg a fülét; a nő válla meggörbült, és a kezébe temette az arcát. - A fenébe! – fakadt ki dühösen a könnyein át. – Mindig ezt csinálom. Remekül érzem magam, míg a dolgok szikráznak körülöttem, de amint minden lecsillapodik, én… én… megfordult, és felnézett a férfira. Könnyek csorogtak az arcán. Vance automatikusan széttárta a karját, és átölelte. Suzanne a mellkasának nyomta az arcát, és elárasztotta a könnyeivel, miközben szaggatott lélegzettel hüppögött. A férfi csak állt ott, és a haját cirógatva igyekezett megnyugtatni; tudta, hogy most sírnia kell. Találkozott már hozzá hasonló emberekkel az életében. Krízishelyzetben mindannyian acélidegekkel bírtak – jéghideg fej, éles ész, gyors, pontos döntéshozatal; olyan emberek, akikre életveszélyben bízvást lehetett számítani. Ám amikor megszűnt a nyomás, darabokra hulltak. A nő kivörösödött szemmel, szipogva újra felnézett rá; reszkettek az ajkai, ahogy igyekezett visszanyerni az uralmat önmaga fölött. - Most valószínűleg azt hiszed, én is csak egy buta kis nőcske vagyok - harapta be az ajkát. - Nem – válaszolta Vance gyengéden, de határozottan. – Nem hiszem, hogy buta vagy. Csak normális. – A mellkasában ismeretlen érzések forrongtak. Itt volt valaki, akinek szüksége volt rá, még ha csak pár percre is. Ettől melegség és hasznosság érzete töltötte el belül – olyasmi, amit már hónapok óta nem érzett. Hálás volt, hogy még képes ilyen érzésre. És mégis, ez a nő itt a karjaiban tökéletesen tudott gondoskodni róla. Végiggondolta, mi mindent éltek át ma együtt, és hányszor halhatott volna meg, ha nincs a nő bátorsága és jó döntéshozatala. Ő sosem tudta, milyen érzés ez; valaki, aki gondoskodik róla, és tud rá vigyázni. Pattyvel sosem élt át ilyesmit, annyi szent. Suzanne átölelte a derekát; Vance szorosan magához vonta. A hüppögés egyre csendesült. Itt vagyunk, gondolta Vance, két túlélő, akiknek sikerült együtt kicselezni a halált, és örökre összeköt minket az a közös élmény, amit soha, egyikőnk sem felejt el, amíg csak élünk. Suzanne felnézett rá, arca csupán néhány centire volt az övétől; egymásba mélyedt a tekintetük. A nő lehunyta a szemét. Érzések, gondolta; oly sok érzés van a szemében, annyi… szeretet. Egy másodperccel később érezte, ahogy a férfi ajka az övére tapad. Erősen ellen kellett tartania, ahogy a férfi – hozzá simulva – olyan szorosan ölelte át, hogy egy pillanatra nem kapott levegőt. Szétnyitotta a száját. Azután minden lángra lobbant közöttük, és elemésztette őket, ahogy az ágyhoz vezette, és lehúzta maga mellé a férfit. Vance érezte a nő cirógató, kutató, próbálkozó kezeit, miközben a száját, a nyakát becézgette ajkaival. Suzanne hangosan felnyögött, ahogy Vance megcsókolta az álla alatti érzékeny bőrt, és csókjai lassan lejjebb vándoroltak a kebléig. Ebben a finom, titokzatos állapotban, amiben a fokozatos változások mintha egy szemvillanás alatt végbemennének, egyszerre világossá váltak a dolgok. - Én… - kezdte tétován Vance. - Tudom – felelte Suzanne. – Én is szeretlek.

TIZENHARMADIK FEJEZET

87

Harrison Kingsbury gondolatai szétszórtan csapongtak ide-oda, ahogy kisorolt bérelt Mercedes szedánjával a Fiumicino repülőtér összetorlódott forgalmából. Gyakran elcsodálkozott rajta, hogy a helyiek miért így hívják, ahelyett, hogy a hivatalos nevén: Da Vinci-repülőtérnek neveznék. Ám most, ezen a meleg nyári napon Rómában, ez volt a legkisebb gondja. A világ legnagyobb olajtársasága igazgatóságának elnöke, az az ember, akivel több mint három évtizede harcban állt, nemrég udvariasan, csaknem tiszteletteljesen felhívta őt, és meginvitálta az olajcég villájában rendezett magántalálkozóra, a Rómától délre fekvő Albano-tónál. Az illető soha még a legelemibb udvariasságot sem tanúsította az irányába, mióta Kingsburynak olyan szerencséje volt, hogy elhappolta a világ vezető olajcégei elől az olajengedélyeket Líbiában, Peruban, és még féltucatnyi egyéb államban, mindezt pedig röpke hat hónap leforgása alatt. Az alak tiszta vesztes volt, afféle igazi lúzer, ami Kingsbury számára azt jelentette, hogy gyenge, bizonytalan ember. Kingsbury magában kuncogott, miközben gázt adott, és gyorsan, ugyanakkor hatékonyan átvágott a forgalmon. Mások az ő pozíciójában külön sofőrös limuzinban utaztak volna, testőröktől körülvéve. Bolondok, gondolta, miközben arrébb mozdította jó két méter magas, sovány, izmos testét, hogy kényelmesebben üljön. Az efféle fényűzés tette a férfiakat – és feltételezte, a nőket is – ilyen elpuhulttá. Egyre inkább másoktól kezdtek függeni, az ő munkájuktól, és egykettőre szánalmas puhányokká váltak, akik sokkal inkább a munkahelyi pozíciójukkal járó cicomára, luxusra és mellékjövedelemre szomjaztak, semmint magának a munkának a kihívásaira. Itt van például Merriam Larsen, tűnődött Kingsbury, miközben ráfeküdt a dudára, hogy félreállítson az útjából egy lassabb járművet. Mit ért el Larsen az alatt a három évtized alatt, mióta ő a világ legnagyobb olajtársaságának igazgatója? Elhízott, és unalmasan önteltté vált. A cége szemérmetlen profitot termelt, nem mert maga a nyereség szemérmetlen, hanem mert árcsalás, politikai megvesztegetések, gyilkosság, hivatali zsarolás, árrögzítés, és a befolyásukkal való házalás révén tettek szert rá. Az óriásvállalatok lagymatag intellektusainak akkor kellett az efféle „izmokat” igénybe venniük, amikor a kreativitásuk, találékonyságuk és kalandvágyuk sorvadni kezdett a fényűzés paradicsoma iránti mohóságuk miatt. Kingsbury büszkén, emelt fővel tett szert profitra – inkább dollárról dollárra, nem úgy, mint Larsen társasága – azzal, hogy olyan helyeken talált olajat, ahol a mamutcégek túl lusták voltak keresni; új technológiákkal kockáztatta a vagyonát ott, ahová a nagy olajvállalkozók nem merészkedtek. A mi nyereségünk, gondolta Kingsbury büszkén, a termelékenység és találékonyság eredménye; a Larsenéké viszont zsarolásaiknak és manipulációiknak köszönhető. Összeráncolta a szemöldökét: mintha Larsen és a brémai legációbeli banditái szándékosan arra provokálnák a kormányokat, hogy megbüntessék őket. Gyakorlatilag nem fizettek jövedelemadót; megerőszakolták, kizsákmányolták és fosztogatták a világ gazdaságát, és egyik ostoba melléfogást követték el a másik után, a szegény és középosztály becsületes munkájától támogatva. Valahol véget kellett ennek vetni. Ami leginkább aggasztotta Kingsburyt, hogy a saját társaságát, amely tisztességesen fizette az adót bevételei után, és még így is szép profitot termelt, elkerülhetetlenül magával ragadja majd a büntető hadjárat vihara, ami előbb-utóbb lecsap ezekre a nagyvállalatokra. Megcsóválta a fejét. Mintha a nagy olajtársaságok egyre kirívóbban dacoltak volna a törvénnyel, fennen lobogtatva csökkenő profitjuk kimutatásait a törvényhozók orra előtt szerte a világon, egyre újabb és újabb adókedvezmény után siránkozva, miközben kapzsi módon arra használták felesleges dollármillióikat, hogy bekebelezzék a kisebb társaságokat.

88

A harag szikrája lobbant ezüstszürke szemében, ahogy eszébe jutott az ajánlat, amit Larsen cége tett a ConPacConak, alig hat hónapja. Kingsbury harcolt a bíróságon, az igazgatói tanácsteremben és az értéktőzsdén. Miután a részvényeik drámai módon fellendültek egy jelentősebb új földgázlelőhely felfedezése és nyilvános bejelentése következtében, meghiúsult a bekebelezésük. Elmosolyodott; azért nyertek, mert hirtelen túl nagy falattá váltak az olajóriás számára. Egyedül Kingsbury és egy maroknyi más nagyobb független olajtársaság volt, akik némi őszinteségre kényszerítették a mamutcégeket. Mindig is kínos helyzetbe hozta ezeket az óriásvállalatokat azzal, hogy nyilvánosan cáfolta a kongresszus és az amerikaiak elé terjesztett hazugságaikat. „Nem tudunk adót fizetni és fúrni”, állították. „Én fizetem az adót, és több olajat találok, mint ők”, kontrázott Kingsbury. Azok a hájas semmittevők, akik a nagy cégeket vezették, talán akkor sem ismernék fel a szabad versenyt, ha egyenesen keresztülbuknának rajta, és a jól párnázott ülepükre esnének tőle. Az Albano-tóhoz vezető leágazás elhessegette a mérges gondolatokat az elméjéből. Gyakorlottan átmanőverezett a többsávos autópályáról a délnek tartó keskenyebb, csupán kétsávos országútra. Mi vár rá Albanónál? És miért ejtették el olyan titokzatosan Vance Erikson nevét? Vance két-három nappal korábban megpróbált kapcsolatba lépni vele. Ám az üzenet, amit a titkárságon hagyott, nem árulkodott semmilyen sürgős vészhelyzetről. És az sem számított szokatlannak, hogy Kingsbury nem tudta, milyen számon érhetné el. A fiatalember gyakran kóborolt el olyan expedíciókra, ahol egyáltalán nem is volt telefon. Mégis… Kingsburyre rátelepedett az aggodalom, és nem hagyta nyugodni. A nap már csaknem delelőn állt, mire megérkezett Gandolfóba. Ott, magasan a tó felett emelkedett a Castel Gandolfo, a pápa nyári rezidenciája. Kingsbury rápillantott az útbaigazító ábrára, amit Larsen küldött neki, és továbbhajtott Albano felé, majd északkeletnek fordult a Mercedessel, és elkezdett felkapaszkodni a Colli Albanira, a tóra néző legkiugróbb csúcsra vezető kanyargós szerpentinen. Larsen személyesen ment elébe. A villa masszív acélkapuja mögött várt rá. A Mercedes mögött két fegyveres őr bezárta a kaput, majd visszatértek a villa melletti fehér kőházukba. Kingsbury mosolyogva áthajolt, hogy kinyissa az utasülés felőli ajtót. - Kocsikázunk egyet? Larsen kínosan erőltetett vigyorral próbálta viszonozni Kingsbury mosolyát. - Igen, köszönöm – felelte. – Épp a környéken sétáltam, mikor felhajtott. Még mindig képtelen vagy beismerni, ha valaha is leereszkedsz odáig, hogy valakit üdvözölj, igaz, Merriam? , akarta kérdezni Kingsbury. - Egészséges … mármint a séta – felelte ehelyett. - Igen, egészséges – ment bele a játékba Larsen. – Különösen egy ilyen gyönyörű helyen. Kingsbury felnyögött magában. Mindezt már hallotta elégszer, ám Larsen újra belekezdett a tájékoztatóba: hatszáz éves gyep, személyesen a pápa által megáldott kápolna, ötvenkilenc szobás villa, épült 1602-ben. - Negyvenmillióba került az olajtársaságnak… Mind leírható az adóalapból – tette hozzá Larsen. Szinte még meg sem állt a Mercedes a kör alakú parkolóúton a kötelező szökőkúttal és kerub alakú urnákkal díszített, szürke kőből épült úrilak előtt, máris fiatalemberek szaladtak le a márványlépcsőn, hogy kinyissák az autó ajtajait. Tejfölösszájú, seggnyaló menedzserek, gondolta Kingsbury gúnyosan; inkább a jó udvari eunuchok szerepében tetszelegve próbálják megragadni a szerencséjüket, mintsem üzleti éleslátással. - Jó napot, Mr. Kingsbury! Jó napot, Mr. Larsen! – csiripelték a buzgó fiatalok. A villa belseje pont úgy festett, mint amit a legtöbb amerikai egy olajmágnás számára el tud képzelni, és aminek a létezését az olajtársaságok igyekeznek előttük letagadni. Bárcsak

89

saját szemükkel látnák azok a küszködő, középosztálybeli háztulajdonosok, akik alig győzik előteremteni valahogy a jelzálogkölcsön havi részleteit, hogy mire megy el az adójuk, véres perek következnének, gondolta Kingsbury keserűen. Természetesen csak képletesen. Bár… Olykor a szó szoros értelmében is megfelelne, tette hozzá némán. Az előcsarnok hatalmas, boltíves átjáró volt, bonyolult mintázatú mozaikpadlóval. Mivel nem kellett semmilyen kabátot levenniük, a főkomornyik feltűnésmentesen visszavonult egy bézsbarna márványoszlop mögé, miután bezárta mögöttük az ajtót. - Erre – szólt Larsen kurtán. Kingsbury követte egy hosszú hallon át, amelyet tekervényes mintázatú, arany- és királykék színű kárpitszőnyeg díszített. Kingsbury lelassított egy pillanatra, hogy tüzetesebben is megvizsgálja a mintát, és rájött, hogy az az olajtársaság testületi pecsétjét formázta. A folyosó közepén négy ívelt oszlop egyesült drámai hatású, boltíves mennyezetté, aminek középpontjából hatalmas kristálycsillár függött. - Waterford – jegyezte meg Larsen, ahogy elhaladtak alatta. Szobrokkal és frízekkel ékesített termeket hagytak maguk mögött; Kingsbury Mifliara és Hayez, két kevéssé ismert, ám kiváló művész felbecsülhetetlen értékű munkáit ismerte fel a dísztárgyakban. Végezetül, több mint százméternyi gyaloglás után egy kétszárnyú, sötétbarnára festett diófa ajtóhoz értek, amin fényesre polírozott rézgomb ragyogott. Egy szürke öltönyös, közönyös alak, aki úgy festett, mint valami rossz szereposztású, CIA -ügynököt játszó színész, kinyitotta előttük az ajtót. Ahogy a férfi előrehajolt, hogy elfordítsa az ajtógombot, Kingsbury pillantása a hóna alá csatolt fegyvertokra tévedt. Az ajtó bezárult. Kingsbury a szoba közepén állt, először a neoklasszikus bútorzatot csodálva: egytől egyig eredeti antik darabnak tűnt. Majd hitetlenkedve pillantott egy freskóra, amely Leonardo eltéveszthetetlen kézjegyeit hordozta, ám előtte teljességgel ismeretlen munkája volt. Kingsbury – Larsen derülő arckifejezéséről teljesen megfeledkezve – áhítattal és tiszteletteljesen lépett közelebb a freskóhoz, hogy tüzetesebben szemügyre vehesse. Felfigyelt rá, hogy a festmény valami más falból lett kivágva és átszállítva ebbe a szobába. De vajon honnan származik?, tűnődött. A művészettörténészek gyakran megemlítették Leonardo műalkotásainak csekély számát. Hol lehettek mindezek? Különösen pedig: honnan került ide ez a freskó? - Kérem, Harrison, foglaljon helyet! Kingsbury arca megrándult, ahogy Larsen ilyen bizalmaskodva a keresztnevén szólította, mindazonáltal vonakodva elszakította a tekintetét a freskóról, és egy egyenes háttámlájú brokáttal borított karosszéket választott. Larsen egy burgundikék és arany kárpitozású kisebb díványra telepedett le. Az akvamarin lambéria felett nyíltan, pompásan kiállított freskó az egész szobát uralta. - igen, eredeti – jegyezte meg Larsen, követve Kingsbury pillantását. – De persze nem akarjuk, hogy a kongresszusi bizottság tudomására jusson, hogy a mi tulajdonunkban van, ugye… - tette hozzá cinkos hangsúllyal. - Jól tudja, mi erről a véleményem – jelentette ki Kingsbury élesen. Larsen elnézően biccentett. - Igen, sajnálattal azt kell mondanom, ismerem a hozzáállását ezzel … és még száz másik dologgal kapcsolatban. A két férfi némán méregette egymást, a tekintetük összefonódott – mint a küzdő feleké az arénában, várva a döntőbíró kezdést jelző sípszavát. Végül Kingsbury törte meg a csendet. - Nos, nem azért jöttünk ide, hogy a művészetről beszélgessünk. - De, bizonyos értelemben véve igen – szólalt meg egy harmadik hang. Kingsbury döbbenten fordult meg a székében, és pillantott a háta mögé a nagy szoba sarkába. Olyannyira lekötötte a figyelmét a Leonardo-freskó, hogy észre sem vette a

90

homokszőke hajú fiatalembert, aki most közelebb lépett, és helyet foglalt Larsen díványának másik végén. - Kimball, nemdebár? – kérdezte Kingsbury, visszanyerve hidegvérét. A férfi vékonyan elmosolyodott. - Nem hittem volna, hogy emlékszik. - Hogy is feledhetném el? Mikor is történt…? – Kingsbury egy pillanatra elhallgatott, és gondolkodva biggyesztette az ajkát. – Talán öt éve, hogy maga és a drágalátos főnöke akaratom ellenére elrángattak engem a maguk kis tolvajtanyájára. A Brémai Legációra… - az utolsó szavakat nyílt iróniával ejtette ki. - Azt hiszem, ez így nem tisztességes, Harrison. – Már megint, gondolta Kingsbury. Miért ilyen bizalmaskodó? – Nem olyannak ismertem, mint aki bármit is tenne a saját akarata ellenére – folytatta Larsen. – Bár Isten tudja, épp elégszer próbálkoztam. Igaz, gondolta Kingsbury. Komoly fenntartásokkal ugyan, de elfogadta a meghívást, hogy csatlakozzon a Legációhoz, csak mert úgy vélte, ez segíteni fog neki, hogy jobban rajta tarthassa szemét azon, amit az ellenségei terveznek. Ez a lépés nem igazán vált be, és leszámítva néhány előnyös szerződést a japán és európai kormányhivatalnokokkal, nem sok hasznát látta a tagságnak. Bátor, néppárti nézeteitől megfélemlítve, a Legáció végül kizárta őt a belső körből. Soha nem sikerült rájönnie, hogy egyáltalán miért hívták meg valaha is a soraikba. - Igen… Nos, a követségi tagságom aligha lehet központi témája ennek a kalandos szertartásnak, nemdebár? – felelte Kingsbury. Összeráncolta a homlokát, ahogy Kimball arrébb mozdította a lábát; a kabátja alatt valamiféle kés pihent a tokjában. Ez percről percre egyre különösebb, gondolta Kingsbury. Hosszú, vészterhes csend következett. - Mr. Larsen – szólalt meg végül Kingsbury. – Tudom, nem azért vagyunk most itt, hogy freskókról társalogjunk. Várnak a céges teendőim. Nem térhetnénk hát végre a lényegre? – Ami bizonyára valami egybeolvadási ajánlat lesz, vonta le az öreg a következtetést. Másodperceken belül világossá vált számára, mekkorát tévedett. - Az alkalmazottjáról van szó, Harrison – mondta Larsen bosszantó hangon. – Mr. Vance Eriksonról. - Úgy fest – vette át a szót Kimball -, hogy kutató geológus létére … Nos, meglehetősen különös tevékenységekbe bonyolódott. Jelentős mennyiségű pénzt költött el az elmúlt hetekben, és átverekedte magát Vinciana körein. - Ezzel teljesen tisztában vagyok, Mr. Kimball. Leonardo tanulmányozása a szerződése részét képezi – válaszolt élesen Kingsbury. - És vajon azt is tudja, hogy a jelek szerint bizonyos … szerencsétlen események kísérik az útját? – folytatta Kimball. – Olyanok, amikről nem csupán a szemöldökök emelkedtek meg? - Vance nem konvencionális személy – jelentette ki Kingsbury kifejezéstelen hangon. – Hozzám hasonlóan annak köszönheti sikereinek jó részét, mert nem hagyta, hogy a legtöbb embert foglyul ejtő megszokások és a rendes kerékvágás őt is degenerálja. - Ó! – vigyorgott Larsen aljasul. – És mondja, a gyilkosságot is elfogadható módszernek tartja, hogy valaki távol tartsa magát a „rendes kerékvágástól?” Kingsbury úgy hőkölt hátra, mintha arcul csapták volna. - Nem hinném, hogy… - Gyilkosság, Harrison, gyilkosság. - Nem hiszem el. Kimball előrehajolt, és átnyújtott Kingsburynek egy összehajtogatott újságot. Az aznapi, milánói Il Giorno volt az. Az egyik kisebb cikket vastag vörös filccel bekarikázták. Kingsbury elvette a hírlapot, majd pár másodper múlva visszanyújtotta.

91

- Ez semmit nem ír arról, hogy gyilkosság vádjával köröznék Vance-t. Csupán azt, hogy a milánói rendőrség ki akarja kérdezni őt három másik Da Vinci szakértő halálával kapcsolatban, ami elég természetes dolog, hiszen Vance közeli társa volt ezeknek a tudósoknak, és könnyen lehet, hogy az ő élete is veszélyben forog. Larsen sakálként vigyorgott Kimballra. - Tudta, hogy Vance belekeveredett egy lövöldözésbe, ami három halottat hagyott maga után? – Kingsbury töprengve ingatta a fejét, és hirtelen bűntudat hasított belé: talán épp emiatt hívta Vance? Larsen folytatta: - És azt tudta, hogy az egyik takarítónővel bomba végzett, amit az ő hotelszobájában rejtettek el? Hogy Vance látogatást tett egy ügyvédnél Bellagióban, és pár perc múlva az ügyvéd és egy pap is halottak voltak? Hogy a komorna Vance-t azonosította a gyilkosként? És arról vajon tud-e, hogy Vance illegálisan behatolt a Castello Caizziba, és mikor távozott, a grófot agyonlőve találták? - Mit akar ezzel mondani? – vágott vissza Kingsbury mérgesen. – Hogy mindezért Vance Erikson a felelős? Ugyan már, Larsen, minek néz engem? Miért próbál átvágni? Larsen tettetett szomorúsággal csóválta meg a fejét. - Én soha nem néztem semminek, Harrison. És nem vágom át. Harminc éven át mindig is maga volt, aki ezt tette velem. Kingsbury figyelmen kívül hagyta ezt az utolsó megjegyzést. - Mit akar mondani, Larsen? Hagyja a rosszmájú köntörfalazást, és most az egyszer beszéljen nyíltan! - A milánói rendőrség hozzájutott bizonyos információkhoz, amelyek szerint a fiúnak benne van a keze az ügyben, Erikson meglépett a városból a lövöldözés után, amely során egyébként az ön által mellérendelt testőr is otthagyta a fogát. – Elégedetten nyugtázva Kingsbury riadt arckifejezését, folytatta: - Hadd meséljek el valamit, Harrison. Azt hiszem, ez majd felnyitja a szemét…

õ Harrison Kingsbury egy órával később anélkül hagyta el a neoklasszikus stílusban berendezett szobát, hogy akár egyetlen pillantást vetett volna a Da Vinci-freskóra. A léptei ruganyossága semmivé lett, és a szívében végtelen űrt érzett. Megtette, mindössze ennyi zakatolt Kingsbury agyában; Larsennek végül sikerült. Az ember, akit oly mélyen megvetett, sakk-mattot adott neki. Kingsbury megalázva ült vissza a bérelt Mercedes kormánya mögé, és lassan visszavezetett Rómába. Életében először öregembernek érezte magát.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET 92

A reggel az álmok szellőin érkezett, illanóbb gyönyörrel, mint a hajnali harmat, ahogy az itáliai nap lassan az égre kúszott. Vance Erikson érezte a reggelt, mielőtt még tudatosan felismerte volna; a zárt ablakokon át beszűrődtek a beszélgető, munkához látó, élő emberek hangjai. A neszek egybefonódtak az álmaival, végezetül pedig szorosra vonták a valóság törékeny szálait, és lágyan kiemelték az álmok birodalmából. Résnyire nyitotta a szemhéját, majd nagyokat pislogva igyekezett felidézni, hol van. A mellette fekvő Suzanne-ra esett a tekintete, és zavarodottsága megkönnyebbüléssé olvadt. Már tudta, miért nem üldözték múlt éjjel a folyton visszatérő rémálmai. Bal könyökére támaszkodott, és a nő arcát bámulta; Suzanne aranybarna haja vörösen csillant, ahogy egy napsugár átszűrődött a függöny résein. Halványan mosolygott álmában. Valóban azt mondta volna neki, hogy szereti? És a nő… tényleg ő is elismerte volna?? Az egész túl fantasztikusnak tetszett ahhoz, hogy a feje megértse, ám a szíve jobban tudta a választ. De én nem hiszek, a „szerelem első látásra” badarságban, emlékeztette magát, majd elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy ez inkább „gyűlölet első látásra”-ként indult… Vagy mégsem? És mit számít már mindez? Az idő, és sok-sok holnap lesz csak a megmondhatója. Felkelt, és lábujjhegyen kilopózva a hálóból, a fürdőszobából rendelt reggelit. Éhes volt. Óvatosan visszasétált az ágyhoz, és lenézett Suzanne-ra. A nő hirtelen kinyitotta a szemét, és ezzel kizökkentette Vance-t az ábrándozásból. - Ne nézz olyan meglepetten! – szólt Suzanne. – Mellesleg inkább nekem kellene meglepődnöm. – Vizsgálóan pillantott végig rajta. Vance hirtelen tudatára ébredt a meztelenségének. - Az anyukám mindig figyelmeztetett arra az eshetőségre, ha idegen hotelszobában találom magam egy meztelen férfival. Óva intett, hogy soha ne engedjem elszökni. Gyere ide! – nyúlt Vance után. - De épp most rendeltem reggelit – tiltakozott amaz minden meggyőződés nélkül. - Mindig is imádtam a hideg tojást – súgta, azzal a férfi nyaka köré fonta a karját.

õ Suzanne teát szürcsölt a szobaszerviz tálcáján talált, elefántcsontszínű porcelánbögréből. - És azért kaptam olyan gyenge osztályzatokat a Sorbonne-on – mesélte -, mert állandóan ellógtam, és a nagy sztorit kerestem, ami miatt a New York Times majd szerződtet engem, mint külsős szerkesztőt. Ó, milyen naiv voltam akkoriban…! – nevetett. Vance ámulva nézett rá. - Valahogy nem tudlak naivnak elképzelni – jelentette ki, miközben odanyúlt, és megcirógatta a nő karját, ahogy egymás mellett ültek az ágy szélén. Suzanne szomorkásan elmosolyodott. - Azt hiszem, akkor nyílt ki a szemem, mikor legutóbb Bejrútban jártam. - Te elmentél Bejrútba, és túlélted? – kérdezte Vance hitetlenkedve. - Ó, igen, persze… Háromszor is – felelte a nő közönyösen. – De az utolsó alkalom nagyon betett. Próbáltam interjút készíteni a muzulmánok egyik vezetőjével, és egy ágyútámadás közepébe csöppentem. Az tényleg holtra rémített. Hirtelen nagyon vonzóvá vált valami csendes, nyugodt állás. - Bejrútban tanultál meg így célba lőni? 93

A nő bólintott, de nem fűzött semmilyen további megjegyzést a dologhoz, Vance pedig úgy döntött, hogy nem feszegeti a témát. Egy hosszú pillanatig egymásra néztek. Majd Suzanne ábrándos tekintettel megfogta a férfi kezét, és megszorította. - Olyan távolinak tűnsz – mondta Vance. – Merre jársz? - Saratogában. Egy skidmore-i partin, mikor először találkoztunk, és észrevettelek magamnak. - Te is töprengtél a dolgon? A nő meglepődött. - Hát te? - Hogyne. Valahányszor vájkálni kezdtél bennem valamelyik cikkedben. - Ó, Vance! – sóhajtott a nő lágyan, és a férfi vállára hajtotta a fejét. – Olyan bolond voltam akkor, olyan… kislány. Én… - A férfire pillantott. – Tudod, hogy mondják: a szeretet és a gyűlölet egy tőről fakad. Talán első pillantásra szerelmes lettem beléd, de gyűlöltelek, mert nem lehettél az enyém. - De lehettem volna. – A nő fürkészően pillantott rá. – az egész kamu volt – magyarázta Vance. – Csak egy megrendezett randi valami idegennel. Abban a pillanatban megláttalak, ahogy beléptem a terembe, de… Nos, akkor és ott nem hagyhattam őt egyszerűen faképnél, hogy odanyomakodjak hozzád a tömegben. Noha szerettem volna, azt hittem, majd te odajössz hozzánk, és bemutatkozol. – az emlékei között kutatott; még annyi év után is elevenen élt benne a jelenet. – Azután nem jöttél, és az este hátralevő részében valahányszor rád pillantottam, olyan voltál, mint egy fagyos jégkirálynő. A nő hitetlenkedve ingatta a fejét. - Ó, Vance… Ha mi… Ha én… - elhallgatott. -Akkor most nem lennénk azok, akik vagyunk – mondta a férfi. – Nem sajnálkozhatunk emiatt; talán semmivel sem kedveltük volna jobban egymást, ha akkor és ott találkozunk. A tapasztalatok, amiket azóta szereztünk, részei lettek mindannak, ami azzá tett minket, amik és akik most vagyunk, és ami engem illet, szeretem, aki lettél. – Azzal közelebb húzta magához a nő arcát, és megcsókolta.

õ Vance két órával később úgy járkált fel-alá a plüss hálószobában, mintha így elkaphatná a gondolatokat, a megoldásokat, amik egészen idáig elillantak előle. Suzanne leugrott Comóba, hogy vegyen neki néhány ruhát azok helyett, amiket a hotelszobájában hatott, és hogy lássa, megtudhat-e esetleg valamit a rendőröktől, akik felőle érdeklődtek a Metropoleban. Most tehát egyedül maradt a gondolataival, és azok nem hagyták nyugodni őt. Felesleges volt Kingsburyt hívnia. „Az öreg vagy Spanyolországban jár, vagy talán Olaszországban, hogy lezárjon egy fúziót”, tudta meg a titkárnőjétől, aki megígérte, hogy igyekszik hírt szerezni róla. „Tudna esetleg hagyni valami elérhetési címet?” Vance vonakodva megadta Suzanne szobaszámát. Az egész hasztalan volt; mikor Kingsbury belemerült valamilyen üzletbe, akár napokba is telhetett, mire válaszolt a hívásokra. Leült az antik cseresznyeasztalhoz, és előhúzott egy a hotel emblémájával díszített levélpapírt. Talán sikerül valami értelmet találnia az egész szituációban, ha leírja. Ám több lap telefirkálása után sem született meg benne a megoldás. Hátratolta a széket, és hosszú lépteivel róni kezdte a szobát, egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy a frusztrációja nőttönnőtt.

94

- A francba! – fakadt ki az üres szobának. Ha legalább Kingsbury visszahívná; tudta, az olajmágnás a legbonyolultabb problémát is képes kibogozni. Ám Kingsbury nem volt ott, és nem tudott segíteni neki. Csak te és én, öregem, mondta magának, majd visszament az asztalhoz, és újra szemrevételezte a jegyzeteit. Az elmúlt néhány nap krónikája több mint féltucatnyi lapon terpeszkedett; a papírok beborították az asztalt. Példát véve a zsurnalisztika világából, megpróbálta oszlopokba rendezni az egyes tételeket, úgymint „ ki, mit, mikor, hol, miért és hogyan”. Majd gyorsan kiiktatta a mikor, hol és hogyan rubrikákat, mint pillanatnyilag mellékes kérdéseket. A gyilkosságok voltak a nagy „mit”-ek, és jól tudta, mikor, hol és hogyan ölték meg az egyes embereket. Sosem felejti el. Vagyis, csak a „ki” és a „miért” maradt hátra. Kicsoda, töprengett a lapokat bámulva, miközben a tenyerében támasztotta az állát. Egy férfi Amszterdamban furcsa anyajeggyel a nyakán, és egy csoport eszement pap. A gondolat csaknem nevetségesnek tetszett; ám az ostobán fecsegő vallási fanatikusok a Közel-Kelettől Kasmírig és Észak-Írországig nagyon is valós erővé tették a vallási fanatizmust a globális erőszakban. „Ki”: Martini professzor, jólelkű Da Vinci tudósok Bécsben és Strasbourgban, meggyilkolva; egy másik tudós, Tosi, eltűnt. Egy maroknyi ártatlan járókelő Milánóban, halottak. És az egészet követte ő, a kissé különc, amatőr Da Vinci-szakértő és kutató geológus, őrült szerelemben egy újságírónővel, aki pisztolyt hord a retiküljében – vagy legalábbis hordott, míg el nem vesztették. Lassan megcsóválta a fejét. A „kik” kezdett egyre világosabbá válni, de a „miért” – ez ejtette leginkább zavarba. Átrendezte a papirosokat, azt remélve, hogy valami új összefüggés ugrik be róluk. A pap és az író, De Beatis, egyaránt katolikusok voltak. De Beatis Aragon bíborosának volt a titkára. Magukkal ragadták őt Leonardo írásai, mély elismeréssel számolt be róluk. És aztán? Vance elvetette ezt az irányt. Tosi fizikából diplomázott. Hozzám hasonlóan, gondolta Vance, hivatalosan más területen szerzett végzettséget, nem a művészetben. Én még mindig életben vagyok, és talán Tosi is. Vance gondolatban emlékeztette magát, hogy olvassa el az Il Giorno friss számát, ami a reggelivel érkezett. Tosi haláláról bizonyosan írna az újság, ha megtalálták a holttestét. Martini és a két másik Da Vinci szakértő nem volt tudós. Miért akarná valaki megmenteni a tudósokat – vagy ez csak véletlen egybeesés volna, A fenébe is, a fenébe is! Vance hátratolta a széket, és újból talpon termett. Az ablakhoz lépett, és kibámult a csodálatos tájra, a tóra, ám egyiket sem látta. Visszament az asztalhoz, és leült. Írni kezdett. Tudomány; lehet valami összefüggés? Talán akadt valami a Kingsbury – kódexben a tudományról, ami… A lapok egész sor témát érintettek, az árnyékoktól és perspektíváktól egészen a mennydörgésig. Égiháború! Ez volt az a szakasz, amelyben a meghamisított oldalakat találta! Tudományos tanulmány a viharokról. Vance lehunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni a lapok tartalmára. Számos vázlatrajz szerepelt rajtuk, jegyzetek és utalások a villámcsapások erejének elektromos természetére. A rajzok fenségesek voltak. Leonardo lenyűgözően gyors és élénk megfigyelőkészséggel lehetett megáldva. A madarakról, hullámokról, áramló vízről és becsapódó villámokról készített rajzai csaknem stroboszkópszerű, pillanatfelvétel sebességű szemekről árulkodtak. A villámról készített vázlatai olyan pontosak voltak, mint a modern fotók, és ha lehet, még drámaibbak. Tudomány, tudósok, a katolikus egyház. Az egész végeredménye talán az eretnekség. Az egyház kiátkozta Kopernikuszt, amiért az elég pimasz volt, hogy azt merje feltételezni, hogy a Föld kering a Nap körül, nem pedig fordítva, ahogy az egyház tanította. Ám leszámítva egy kisebb összetűzést a Vatikánnal, néhány fiziológiai tanulmányával – hullák boncolásával – kapcsolatban, semmiféle feljegyzés nem született arról, hogy a pápa bármiért is üldözte volna Leonardot.

95

Vagy talán mégis? Talán valami meghamisított lapok eredetijén… Talán lefoglalt valamit az egyház, amit eretneknek vagy veszélyesnek ítélt, és koholmánnyal igyekezett leplezni az egészet? Ennek így nincs semmi értelme, gondolta. És milyen szerepet játszottak mindebben azok az eszelős papok? Abból, amit Vance az első comói látogatásán hallott, maguk is az egyház egy kitaszított csoportját alkották, azaz eretnekek voltak, vagy legalábbis majdnem. Egyesek egészen odáig mentek, hogy kijelentsék: az egész szektát évekkel ezelőtt kiátkozták. Ám senki sem tudta biztosan, az emberek pedig nem szívesen beszéltek a kolostorról. „Keringenek bizonyos történetek, signore”, mondták a helybéliek, majd másra terelték a szót. „ Az őseink békén hagyták őket, és mi is így teszünk.” „Tudomány, tudósok, égiháborúk, De Beatis, papok, egyház” - írta Vance egy új papírra. Érezte, valahol kell lennie valami összefüggésnek közöttük. Azonban nem sikerült a tudatos elméjével megragadnia azt. A gondolatai folyton visszatértek a papokhoz és a Bellagio feletti kolostorhoz a tó túlsó partján. Ott talán sikerülne választ találnia kérdéseire. Minél tovább fontolgatta ezt a lehetőséget, annál logikusabbnak tűnt a dolog. Igen, bólintott határozottan, hamarosan meglátogatom a kolostort, minden előzetes bejelentés nélkül. Vance csendben letette tollát a teleírt papírkötegre, és hátratolta a széket. Felállt, és az ablakhoz lépett. Valami zavarta, és nem az amiatti félelem, hogy esetleg elkapják a kolostorban. Egy hosszú, nyugodt pillanatig figyelte, ahogy a vitorlások a tó apró hullámait szelik. A távolban a szárnyashajó vörös teste tisztán ragyogott a part mélyzöld háttere előtt. Hirtelen ráébredt: ez a kényelmetlen érzése abból a félelemből ered, hogy talán nem látja többé Suzanne-t. Kétségtelen, hogy a nő csak tovább komplikálta a dolgokat, de Isten a megmondhatója, milyen hálás volt ezért a komplikációért. Vance elfordult az ablaktól. Majd eszébe jutott korábbi szándéka, hogy átnézi az újságot a Tosival kapcsolatos bármilyen új hírért. Felkapta a napilapot az ágyon szanaszét heverő papírok alól. Elhelyezkedett egy kényelmes karosszékben, és gondosan tanulmányozni kezdte a hírrovatot. Az első oldalon semmi. Egy ideig ügyetlenkedett a vékony papírral, majd a belső rovatokhoz lapozott. A szeme elkerekedett a rémülettől, amikor meglátta a saját arcképét és a mellékelt történetet.

õ Elliott Kimball egy bárszéken üldögélve múlatta az időt egy kerek, kétszemélyes asztalka mellett, az elegáns Via Venuto egyik divatos utcai kávézójában. Ötödjére olvasta el az újságcikket; Chivast kortyolgatott szódával, és nagyon elégedettnek érezte magát. Vance Erikson kisméretű fényképe mellett ott volt lényegében az a történet, amit ő juttatott el a milánói rendőrnyomozónak, hogy továbbítsa azt a sajtónak. „Terrorista” – ezt mondta Kimball a detektívnek. Erikson arra használta a ConPacCóban betöltött pozícióját, hogy fedezze a hasonló terrorista számvivőktől megkívánt nemzetközi utazásait. Ő nem volt olyan vallási fanatikus, mint azok, akiknek dolgozott. Nem, Eriksonnak csupán a kapzsiság rejlett a tettei mögött: az egészet a pénzért csinálta. Azonban a nemzetközi vagyontranszferek fokozott ellenőrzésével a szeptember 11-i eseményeket követően, az ő titkos műveletei jelentették a kulcsot a fanatikusok számára a nagyobb tőkék mozgatásának elősegítéséhez, amik terrorista sejteket pénzeltek szerte a világon. Miután megerősítést nyert gyanúja, a detektív szíves örömest együttműködött a nemzetközi szervezet képviselőjével, amely közismert volt terrorizmusellenességéről. Kimball elmosolyodott. Zseniális, abszolúte zseniális, gondolta, ahogy visszatette az újságot az asztalra. Egyetlen ravasz csapással sikerült semlegesítenie Eriksont, és támogatóját, 96

Harrison Kingsburyt. A cikk beszámolt róla, hogy Vance Eriksont körözi a milánói rendőrség, és azzal gyanúsítja, hogy érintett Martini professzor amszterdami gyilkosságában, valamint a bécsi és strasbourgi Da Vinci-szakértők halálában. Ezenfelül a tudósítás azt is állította, hogy Erikson felelős a milánói lövöldözésért és a Hilton takarítónőjének haláláért. Ami Kingsburyt illeti, az Erikson-sztori csupán a kezdő csapást jelentette. Kimball elégedettségét pillanatnyi bosszankodás váltotta fel, ahogy az órájára pillantott. Hol a fenébe késik az az átkozott iráni pszichopata? És merre van Suzanne Storm? Hová tűnhetett? A nő komoly segítséget jelentett Comóban Vance Erikson megtalálásában. Ha sikerül meghatároznia az ő tartózkodási helyét, akkor azt is tudja, hol van Erikson. Ó, igazából az egész nem számít, gondolta. Eriksont és Kingsburyt félreállították, legalábbis annyira, hogy ne akadályozhassák a tranzakciót. Mégis… utálta az elvarratlan szálakat. Szerette volna, ha megtalálják Vance Eriksont, és megszabadulnak tőle. Most, hogy elkapták Kingsburyt, nem maradt semmi oka, hogy életben hagyják Eriksont. Kimball újra az órájára pillantott. Gyerünk, te átkozott iráni fattyú! Nem érek rá egész éjjel.

õ A ruhák nem jelentettek problémát, gondolta Suzanne, ahogy most a Metropole Hotel halljában ült egy magas, oldaltámlás székben, és félrefordította az arcát, hogy elrejtse jelenlétét a Vance Erikson szobája felé és onnan igyekvő hivatalnokok és rendőrtisztek elől. Vett néhány tartalékruhát Vance-nek, nagyvonalúan fizetett, hogy szállíttassák őket a szobájába – a szobánkba, javította ki magát -, majd nekilátott, hogy kiderítse, amit csak lehet, miért akarja a milánói rendőrség olyan elszántan kézre keríteni Vance-t. Nem volt könnyű dolga. Nem mert nyíltan odamenni egyikükhöz sem, mivel attól tartott, hogy van róla személyleírásuk, még az előző napi bellagiói incidens miatt. Így aztán vett egy Il Giornót, és az előcsarnokban ült, úgy téve, mintha újságot olvasna, és azzal takarva el az arcát, valahányszor az egyik rendőr közelebb került hozzá. Már vagy huszadjára olvasta el ugyanazt a cikket és egyáltalán nem érdekelte a tartalma. A rendőrök körülötte csupán üres fecsegést folytattak egymással; tipikus olasz macsó férfidumát nyomát a nőkről, a csajokról és a hölgyekről. Micsoda változatos érdeklődés, gondolta. Úgy találta, a fiatal olasz férfiak a legellenszenvesebbek a világon: az anyjuk és nővéreik folyton babusgatják őket, és mindnek azt bizonygatják, hogy ő a legnagyszerűbb dolog a szeletelt kenyér óta; később pedig, mikor egy kicsit idősebbek lesznek, a feleségük és szeretőik ugyanezt hajtogatják nekik. Az egészben pedig az a legrosszabb, gondolta, hogy mindezt el is hiszik magukról, és elvárják, hogy az amerikai nők ugyanígy bánjanak velük. Elkalandozott a figyelme. Megváltoztatta a testhelyzetét a székben; kinyújtotta , majd újra keresztbe rakta a lábait, és megigazgatta az újság lapjait. Szeme a hírlapra meredt, ám valahova a messzeségbe fókuszált. Eszébe jutott keverék macskája, Kirkegaard, amelyet a legközelebbi szomszédjára bízott, hogy vigyázzon rá. Az otthonára gondolt, lakosztálya biztonságára, és remélte, hogy nem pusztulnak ki a növényei, míg hazaér. Legfőképpen azonban Vance Eriksonon tűnődött, és azokon az eseményeken, amik összehozták őket. Tényleg a sztori miatt követte őt Comóba. Legalábbis ezt állította magának. Összességében véve nem volt kellemetlen utazás; Elliott Kimball gyorsan és gyakorlottan vezette a bérelt Lamborghinit. A nő nem ismert senki mást, aki hasonló autót kölcsönzött volna. Meglepte Kimball felbukkanása a milánói Da Vinci-konferencián. Nem találkozott vele az egyetemi évek óta. Furcsa, hogy épp ott jelent meg; nem úgy festett, mint aki 97

különösebben tájékozott Da Vinci hátterét illetően. Mostanra hideg, zárkózott emberré vált. Volt benne valami csaknem kígyószerű; annyira titokzatoskodott. Azt a benyomást keltette a nőben, mintha… nos, veszélyes volna. Igen, egyfajta burkolt módon megijesztette őt, és feszengést keltett benne; Suzanne mégis az idegeinek tulajdonította az egészet. (Kimball megadta neki a brémai irodája telefonszámát, ahol „hagyhat neki üzenetet, ha úgy kívánja”.) Előhúzta a férfi névjegykártyáját a noteszéből, és újra megszemlélte. Ő talán segíthetne, gondolta. Talán fel kellene hívnom. De mint aznap már sokadjára, tétovázni kezdett, és végül visszacsúsztatta a kártyát a tokjába. Új hang csatlakozott a rendőrökéhez, és ez kizökkentette Suzanne-t a merengéséből. Ismerősen csengett; mintha valahol már hallotta volna… Hirtelen megmerevedett, és a szájában fémes íz áradt szét a félelemtől. Az új hang egy nőről beszélt, aki érintett volt a bellagiói incidensben. Próbálta lenyelni a torkában képződött száraz, ragacsos rettegésgombócot. Ő volt az: az alacsony, szemüveges pap, aki üldözte őket a pezsgős pincében! A férfi, aki nemrég meg akarta ölni őket, itt állt, alig egyméternyire tőle! Valahogy el kell tűnnie innen! Biztos, hogy a pap újra próbálkozna, ha rájönne, hogy itt van. A futás nem sok jót ígért: akkor biztosan észrevenné. Egyszerűen meg kell várnia, míg az távozik. Széthajtotta az újságot és maga elé tartotta. A hideg futkosott a bőrén a félelemtől, ahogy hallotta, hogy a pap meghitten beszélget az egyik rendőrrel. Ismerték egymást. Talán egyenesen neki segítenek a keresésben? Suzanne remélte, hogy a pap gyorsan távozik, ám mintha egy örökkévalóságig tartott volna a diskurájuk. Talán a rendőrség nem ismeri fel. Vissza kellett jutnia Vance-hez; újra mellette akart lenni. A rendőrök és a pap hangjai felerősödtek, ahogy elköszöntek egymástól. Mozdulj, gondolta automatikusan; ki kell jutnod innen. Összehajtogatta az Il Giorno számát, és tétovázott: úgy reszketett, mint az az ejtőernyős, aki először ugrik ki a gépből. Mozdulj, lábam! Felállni, és indulás! Kényszerítette magát, hogy keljen fel a székből. Nyugodtan, csak nyugodtan!, csitította zaklatott idegeit. Átvágott az előcsarnokon, és a hall kijárata felé sietett, amikor egy hang utánaszólt. - Signorina! – A nyomozó volt az, aki a pappal beszélt. – Kérem, álljon meg! – hallotta olaszul. Továbbment. Maga mögött gyors léptek elfojtott zaját hallotta, ahogy a férfiak rohanni kezdtek utána a kárpitozott padlón. Erre ő is futni kezdett. A hall bejárata rövid volt és sötét; az ebédlő fogadópultjában végződött. A mozaikkockás üvegajtók a bal oldalon zárva voltak. Egy másik ajtó kivezetett a kicsiny utca kávézóba, ahol nemrég ő és Vance reggeliztek. Megnyomta az ajtót, ám azt is zárva találta. Maga mögött hallotta a detektív közeledő lépteit. – Signoria! – Őrjöngve matatott az ajtó zárjával, és végül sikerült elfordítania a reteszt. A nyitógomb engedett, ő pedig kirohant a szabadba, le a lépcsőn. A kávéház bejáratát székek torlaszolták el. Felborogatva őket keresztülszáguldott közöttük, ki egyenesen a Piazza Cavourra. Először a Metropole bejárata felé pillantott, majd fordult, hogy a tő felé szaladjon. - Jó napot, signoria! – szólította meg a pap. Mögötte ott ügetett a titkosrendőr és két egyenruhás tiszt. - Nem javaslom, hogy megpróbáljon elmenekülni! – figyelmeztette a nyomozó, és előhúzta a pisztolyát. Suzanne megremegett, majd visszanyerte az önuralmát. - Amerikai állampolgár vagyok – jelentette ki hivatalos, kimért hangon. – Követelem, hogy azonnal kapcsolatba léphessek a legközelebbi nagykövetséggel. - Erre semmi szükség, kedvesem – mosolygott rá a pap. - De ha le akarnak tartóztatni, akkor kötelesek biztosítani nekem ezt a jogot. - Csakhogy nem akarják letartóztatni – jelentette ki a pap.

98

Suzanne megfordult, és fürkészően pillantott a detektívre, majd a mellette álló két egyenruhás rendőrre. - Igazat mond – törte meg a nyomozó a zavarodott csendet. - De… de miért… - Csak egy rövid utazást teszünk – biztosította a pap. - Jaj, ne! – nyögte Suzanne egyre fokozódó rémülettel. – Ó, nem. Nem! A rendőrség át akarta adni őt a papnak. - Nem szolgáltathat ki ennek az embernek! Ő egy gyilkos, egy eszelős! Tartóztasson le, vigyen börtönbe! – Vadul nézett farkasszemet a rendőrrel, ám együttérzésnek nyomát sem látta az arcán. - Csak nem azzal akarja vádolni Gregory testvért, Isten művének szolgáját, hogy embert ölt? – kérdezte hitetlenkedve a nyomozó. Suzanne sikolya szilánkokra törte a Piazza Cavour békéjét. A parki padokon ülők éberen figyelve fordították feléjük a fejüket. A férfiak egyszerre rávetették magukat: befogták a száját, hátracsavarták a kezét, és hideg, szűk bilincset csattantottak a csuklójára. A nő őrülten rúgkapált; megelégedésül szolgált az egyik rendőr rekedt hörgése, akinek tűsarkújával sikerült eltalálnia a heréit. Azonban egy társa azonnal ott termett a helyén és egymáshoz szorította a lábait, majd egy csapatot alkotva, közösen betuszkolták egy kék fehér rendőrautó hátsó ülésére, ami abban a pillanatban állt meg mellettük. Valami csípős, aromás dolog tapadt a szájára és az orrára; úgy borította be a sötétség, mint a rettegés hálója, és feneketlen álomba taszította elméjét.

99

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Az éjszaka borongós homálya jól illett a hangulatához. Nem lett volna szabad elengednem! Vance lefordult az elhagyatott farmútról, és az olajfákkal borított teraszos domboldalon keresztül délnek vette az irányt, a tó felé. De Suzanne nem az a nő, aki hagyja, hogy bármit is megtiltsanak neki; azt tette, amit akart. A ruhák megérkeztek közvetlenül a Harrison Kingsburyvel folytatott telefonbeszélgetése után. Vance még sosem hallotta az öreget ilyen távolinak és levertnek. - Add fel! – tanácsolta Kingsbury letargikusan. – Semmit nem érhetsz el, ha folytatod. Vance léptei lágyan susogtak a magas fűben. Óvatosan haladt a csillagfényben, jobb cipőjével tapogatva a teraszos föld határát. Az olívaligetek úgy meredeztek a domboldalban, mint óriási – másfél, két, néhol három méter magasságú – lépcsőfokok. Vance-re fontos teendők vártak; nem engedhette meg magának, hogy elbotlik, és lezuhan egy ilyen teraszról. Nem akarván kockáztatni a kicsiny zseblámpa használatát, amit még Cernobbio zsibvásárán vett, Vance kitapogatta a terasz szélét, lelógatta a lábait, és olyan mélyen leengedte magát, amennyire csak lehetett, mielőtt leugrott. A térde szelíden tiltakozott a próbatétel ellen; azóta sajgott, hogy a Castello Caizziben megütötte. Vance egyik teraszfokról a másikra megismételte az előbbi leereszkedő manővert lassan, a legnehezebb oldal felől közelítve a kolostorhoz. Remélte, hogy a biztonsági óvintézkedések errefelé a legenyhébbek. Már korábban megérkezett Varennába komphajóval, és észak felé indult a városból. Elhaladt a kolostor falába vágott egyetlen kapu mellett, majd egy újabb mérföldön át végig a hat méter magas erődfal mentén, míg azután az út elkanyarodott, és elvált a faltól, hogy átvágjon egy erdőfolton. Újabb teraszfok, azután még egy. Megtett öt métert, majd még ötöt. Sehol a következő perem. Végül rájött, hogy sikerült átjutnia az olívaültetvényen. Keresztülvágott egy keskeny szántón, amit csak nemrég műveltek meg, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor behatolt a magas fák közé, amiket az út szélén látott. Belemeredt a sötétségbe, és végül sikerült kivennie a fal tetejének fekete körvonalát. Jó tízméternyire lehetett tőle. Lépett egyet, majd valami miatt lenézett a cipőjére. Visszament a felszántott földre, és a nyirkos talajjal addig dörgölte ragyogó fehér lábbelijét, egyik marékkal a másik után, míg az csaknem teljesen egybeolvadt ruházata többi részével. Óvatosan keresztüllopózott a keskeny erdősávon. Elérte a falat, érezte a hűvös, érdes kő jelenlétét. Gondosan építették, nem hagytak kapaszkodót a lábnak. Vance körülnézett, és megvizsgált egy vékony nyárfát, ami egész közel nőtt a falhoz. Milyen kár, hogy nincsenek itt hatalmas tölgyfák, a fal fölé szétterülő vastag oldalágakkal. Nem, gondolta aztán, a szerzetesek túl okosak ahhoz, hogy ilyesmit hagynának… Egy darabig méregette a nyárfát, majd odaosont hozzá, és lassan, csendben elkezdett felkapaszkodni rá. A klasszikus jegenyenyár nagyjából tizenkét méter magas lehetett, és olyan sima volt a kérge, mint a ceruza. Felkúszott a fal tetejéig, és átsandítva felette, semmi mást nem látott, csak még több jegenyefát. Remek szélfogót alkottak, és kiválóan takarták a birtokot a kíváncsi tekintetek elől is. Vance áthajolt a falon, hogy jobban lásson. A peremén pengeéles szögesdróttekercs futott. És gyanította, hogy kell lennie valami betolakodók elleni szerkezetnek is, valami rejtett, infravörös, nyomáskapcsolós, vagy efféle érzékelőnek. Mindenképpen kénytelen lesz elkerülni, hogy a fal tetejére lépjen. 100

Csaknem félórán át ücsörgött ott; a karja és a lába közben teljesen elzsibbadt. Semmi gyanúsat nem látott, és már épp készült akcióba lendülni, mikor megérezte – először csak az illatot. Arra nézett, amerről a szél fújt, és kiszúrt egy apró, vörös pontszerű izzást a sötétben. Valaki beleszívott a cigarettájába. Vance először a jellegzetes dohányfüstöt észlelte. Figyelte, ahogy az izzás egyre nagyobbra nő, majd eltűnik a fal tetejének takarásában. Kisvártatva meghallotta a száraz leveleken ropogó lábbelik neszét is. A hang felerősödött, majd elhalt az ellenkező irányban. Vance várt még tíz percet. Most!, gondolta azután. Olyan magasra mászott a nyárfa törzsén, amennyire csak mert, majd elkezdett előre-hátra hintázni, amitől a fa is hajladozni kezdett. A fiatal fa vékony törzse nyikorgott és pattogott a terhelés alatt, majd hirtelen a fal felé dőlt, áthajolt felette, és karnyújtásnyira lökte Vance-t egy másik, a falon belül növő nyárfa ágáig. Vance megragadta az ágat, és közelebb húzta magát a törzshöz. Alatta a fiatalabb jegenye olyan hangot hallatott, mint az az ág, amit egészen a töréspontjáig hajlítanak. Vance gyorsan tovább húzta magát az ág mentén – remélve, hogy eléri a törzset, mielőtt az, amin himbálózott, megadja magát, és a mélybe veti őt, a törzse pedig aktivál valami riasztóberendezést. Még néhány centit, gondolta, ahogy kinyújtotta a karját. Végre sikerült elérnie a nagyobb, falon belüli fa törzsét, és áthelyezte rá a testsúlyát. A jegenye megbillent egy pillanatra, majd visszanyerte az egyensúlyát. Semmilyen riasztó hangja nem jutott a fülébe. Lenézett, és keresztülkémlelve a levelek között a koromsötétben, nagy nehezen kiszúrt egy halvány, szürkés ösvényt maga alatt. A hűvös éji szellő lágyan végigsusogott a tavon, magával hozva az alig néhány kilométerre északra fekvő alpesi gleccserek csípős hidegét. Vance megborzongott, ahogy a szél jegessé hűtötte bőrének izzadságát. Alatta a tópart és a fal közötti megközelítőleg félmérföldnyi átmérőjű területen féltucatnyi épület emelkedett. A víz határvonalánál négyemeletes villa meredt impozánsan az éjbe, húsznál is több magas, fényes ablakával. A körkörös kocsifelhajtó tengelyének közepét egy kivilágított szökőkút képezte. A padkánál két kisebb autó várakozott a villához vezető nagy lépcsősor előtt. Vance észrevette, hogy a kocsiút nemcsak a kolostorfalban nyíló kapuhoz vezetett, ami mellett korábban elhaladt, de egy, közvetlenül a víz partján álló jókora csónakházhoz is. Tőle balra, jó százméternyire egy hosszú, dormitóriumszerű kőépület állt szabályos közökben nyíló, kitárt ablakok soraival. E mögött még messzebb egy kisebb, hasonló szerkezetű épületet látott, aminek azonban rács fedte kivilágított ablakait. A terület közepén egy kívülről erős reflektorokkal körbevett kápolna állt. Néhány magányos alak sétált a gyéren kivilágított ösvényeken; egyik homályos fénytócsától a másikig haladtak. A villa lesz a főépület, gondolta; a dormitóriumszerű épület valószínűleg pontosan az, aminek látszik: a Testvérek szállása. Lemászott a fáról, és óvatosan megindult a villa felé. A két oldalról díszes bokrokkal és virágágyásokkal szegélyezett gyalogösvény sima volt, és könnyen lehetett rajta haladni. Vance vigyázva emelgette a lábait, és egyenletesen helyezte vissza a talajra, olyan finom neszt keltve lépteivel, hogy saját maga is alig hallotta. Menet közben általa ismeretlen virágok illatkeveréke töltötte meg az orrát, ami azután elhalványult, és gyantaillatnak adta át a helyét, ahogy egy örökzöldekből álló ligetbe jutott. Hirtelen megtorpant. A távolban csoszogó léptek neszét hallotta az ösvényen. A hangok fokozatosan erősödtek. Vance gyorsan átlépett egy alacsony rácsozott kerítést, ami végigfutott az ösvény emelkedő oldalán, és beletaposott egy szűk virágágyás nyirkos talajába. Onnan két vállmagasságig érő azáleacserje közötti fülkéhez osont. Leguggolt, és várakozva hallgatta, ahogy a hangok egyre közelebb érnek. Ám ahogy a forrásuk pillanatról pillanatra közeledett, mégis elhagyta a rejtekhelyét, és valamiféle fegyver után nézett. Kétségbeesetten kotorászott a földön a kezével, finoman tapogatva a puha, felásott földet, és az abban növő virágokat. Átfutott rajta a megkönnyebbülés, ahogy ujjai a virágágyást szegélyező téglák körvonalát tapintották ki.

101

Megnyomta az egyiket; könnyen megmozdult. Vance hallotta, ahogy az őrszem halkan fütyörészik magában. Újra taszított egyet a téglán, majd meghúzta; az végül kiszabadult a helyéről. Vance gyorsan a jobbjába kapta és visszaiszkolt a két azálea közé. Másodpercekkel később az ösvény kanyarulatában feltűnt az őr sötét, amorf alakja. Vance megdermedt, az izmai megfeszültek. Egyetlen hang, figyelmeztető kiáltás az őrszem részéről, és mindennek vége. Alacsony emberalak bontakozott ki a sötétből, arca és keze fehéren világlott a halvány derengésben. Vance hallotta, amint a válláról lógó valamiféle fegyver minden lépésnél halkan a derekának csapódott. Most! Vance elrugaszkodott, és úgy lendítette meg az érdes, hűs téglát maga előtt, mint valami kőöklöt. A tégla nekicsattant az őrszem tarkójának, majd tompa puffanással ért földet, mint ahogy egy sütőtök a betonra hull. Az őr egyetlen nyikkanás nélkül összeroskadt a zúzottkő ösvényen, Vance pedig zihálva, széles terpeszben magasodott fölé, még mindig a téglát markolva. A nyelve teljesen kiszáradt, és odatapadt a szájpadlásához. Hosszú pillanatokig állt ott, a világos kavicsokon mozdulatlanul heverő sötét alakra meredve. Azután visszahajította a téglát a bokrok közé, letérdelt, és a hátára fordította az eszméletlen alakot. Sötét folt kezdett terjedni a kavicsokon az ember feje körül. Vance lehúzta a fegyvert az őrszem válláról és elkezdte kihámozni az alacsony, izmos férfit ruhájából, ami tapintásra valami durva anyagból készült rever4endának tűnt. Egy szerzetes géppuskával, gondolta Vance. Tuck barát a Robin Hoodból, új szerepben. Pár pillanat múlva, ami inkább óráknak tűnt, Vance-nek sikerült elrejtenie az őrszem testét a növények közé, felöltötte a saját ruhái fölé a papi köntöst, és megindult az ösvényen, vállán a szerzetes szögletes fegyverét lógatva. Tudta, valamiféle Uzi géppisztoly lehet; még a katonaság alatt látott róla képeket. Most, hogy már volt fegyvere és álcája, nagyobb biztonságban érezte magát – még akkor is, ha keze – lába jócskán kilógott a köpcös őrszem ruházatából. Vajon mennyi időm lehet, mielőtt felfedezik az őr eltűnését? Az ösvény egy nagyobb, nyílt területre vezetett, ám Vance – álöltözetétől felbátorodva – tovább haladt az út közepén. Csaknem félúton járt, mikor felismerte, hogy temetőkertben lépked. Nem túl szokatlan, gondolta, különösen egy kolostorban. Ám ahogy tovább haladt, felfedezett egy masszív, fehér mauzóleumot a temető távoli sarkában, a tetején horogkereszttel. Talán ez sem olyan különös, morfondírozott, figyelembe véve, hogy milyen sokáig hogy hallgatott a katolikus egyház a náci zsidóüldözés alatt. Mégis… kíváncsi lett, és tett egy kis kitérőt, hogy közelebbről is megvizsgálja a fehér építményt, ami olyan kísértetiesen emelkedett ki a sötétségből. Ám semmi az életében nem készíthette fel a rá váró meglepetésre, mikor odaért a mauzóleumhoz. Arccal alig pár centire a sírkőtől, újra meg újra elolvasta a németül bevésett feliratot. A döbbenettől kábán végigfuttatta ujjait a betűkön, mintha azzal, hogy érzi a nevet, megváltoztathatná azt. Ha hitt volna a feliratnak, amire egyszerűen nem volt képes, el kellett volna fogadnia, hogy Adolf Hitler holtteste pihen a kriptában – mint ahogy azt is, hogy jócskán túlélte a II. világháborút, és csak 1957-ben halt meg. Végeztek bizonyos teszteket, amelyek állítólag megerősítették, hogy a Führer a bunkerjában vesztette életét. Azok lehettek ugyan hamisak, ám ezt akkor sem volt képes elfogadni. Teljesen összezavarodva botorkált keresztül a temetőn, véletlenszerűen megvizsgálva a fejfákat. Egy félórányi kóborlás után rájött, hogy a temető vagy egy bomlott elme gonosz, kegyetlen tréfája, vagy része egy olyan kozmikus csalásnak, ami a lehető legnagyobb hatással bír a modern civilizáció történelmére. A temetőben ugyanis Adolf Hitler állítólagos sírja mellett olyan sírkövek álltak, amelyek saját tanúságuk szerint az elmúlt hatszáz esztendő változatos, különböző neves személyiségeinek földi maradványait őrizték – olyan emberekét, akik politikai vagy erkölcsi meggyőződése között látszólag semmiféle összefüggés nem állt

102

fenn, leszámítva a saját szakterületükön végzett kimagasló teljesítményüket, és az egész világ általi elismertségüket, valamint azt a tényt, hogy mind különös, titokzatos körülmények között vesztették életüket. Megtalálta itt többek között Amelia Earhart, Martin Bormann, Ambrose Bierce, az író, Dag Hammarskjöld és Glenn Miller, a hangversenymester sírját. A nevek egyre csak sorjáztak; egyeseket felismert, mások semmitmondóak maradtak a számára. Mi a fészkes fene folyik itt? Ám mielőtt egyáltalán igazán végiggondolhatta volna a kérdést, hangokat hallott a távolból, és visszasietett az ösvényre, hogy folytassa a menetelését. A zúzottkővel beszórt gyalogút elhagyta a temetőt, és egy kisebb meredély felé vezetett. Vance megállt a vas mellvédnél, és kikandikált a peremen. Két embert látott maga alatt, akik épp kiléptek a domboldalból nyíló súlyos, kétszárnyú faajtón. Magányos higanygőzlámpa vetett kékes ragyogást az egész jelenetre. Vance visszatért az ösvényre, és vigyázva, nehogy a lenti emberek észrevegyék, folytatta körjáratát. A hangok egyre hangosabbakká váltak, és ahogy közeledtek, Vance egyszerre felismerte, hogy angolul beszélnek. Megkerült egy meredek dombtetőt, és felkészült a velük való találkozásra. Felismerik vajon? - … talán még egy hónap, vagy ilyesmi – mondta egy hang olasz akcentussal. A válaszadó egyértelműen amerikai volt. - Ez reálisan hangzik. De jobban örülnék, ha alaposabban megismerhetném a teljes tranzakció részleteit. - Sajnálom, Gregory testvérnek megvannak a maga indokai, és attól tartok, nekünk is ehhez kell magunkat tartanunk. - Azt hiszem… Buona sera! – Az amerikai félbeszakította a válaszát, és olaszul üdvözölte Vance-t, szemlátomást őrnek nézve őt. Vance viszonozta a köszöntést, és megállás nélkül folytatta útját. A szíve heves zakatolása csak lassan csillapult, ahogy a két másik továbbment az ösvényen. Vance sem állt meg, de az agya sebesen forgott. Nem ismerte fel az olaszt, de a másik… Megrázta a fejét, mintha igyekezne elhessegetni valami rossz álmot. Nem létezik. Trent Barbour, az amerikai kongresszusi tag, a fegyveres erők bizottságának nagy hatalmú elnöke életét vesztette az egyik repülőben, ami a szeptember 11-i katasztrófakor a World Trade Centerbe csapódott. Az államférfit a jelentések szerint meggyilkolták abban a repülőgépszerencsétlenségben, ám sok más emberhez hasonlóan a testét sohasem sikerült előkeríteni, idézte fel a részleteket. Egy újabb rejtélyes haláleset, mint azok ott a temetőkertben. Csak épp Trent Barbour határozottan elevennek tűnt. Már amennyiben egyáltalán valóban Barbour volt, akit látott. Vance egy lépcsőhöz ért, ami a domboldalban nyíló ajtókhoz vezetett. Elgondolkodva tette meg az első lépést. Mire emlékszik, ami összekapcsolja ezeket az embereket? Glenn Miller rejtélyes körülmények között tűnt el 1944-ben, és sosem bukkantak a nyomára. Amelia Earhartot nem látták többé, miután Burbankból nekivágott, hogy átrepüljön a Csendes-óceán felett. Ambrose Bierce hasonlóképpen köddé vált 1914-ben. Hammarskjölddel azonban más a helyzet, gondolta. Lassan vette a lépcsőfokokat, felidézve magában a részleteket. Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára egy repülőgép-szerencsétlenség során vesztette életét Afrikában, 1961-ben. Talán úgy, mint ahogy állítólag Barbour is? De hiszem megtalálták Hammarskjöld testét, nem? Egy új gondolat hasított belé. Mi van, ha Hammarskjöldöt nem gyilkolták meg, és valakinek a holttestét azonosították az övéként? A lezuhant repülőgépekben az emberi testek sokszor felismerhetetlenül összeroncsolódnak; mindössze egy doktor kellett a helyszínen.

103

Sebesen pörögtek a gondolatai. A papok megpróbáltak végezni vele. Sorra eltették láb alól a világ vezető Da Vinci – szakértőit. Ebben mostanra egészen biztos volt. És ugyanezek az őrült papok élő és halott emberek valóságos gyűjteményével bírtak. Ennek az egésznek nem volt így az égvilágon semmi értelme. Ellenállva a heves késztetésnek, hogy visszamenjen a temetőbe, és kiderítse, kiket temettek még oda, Vance lassan elérte a lépcsősor alját, és elhaladva a domboldal bejárata előtt, folytatta útját a berácsozott ablakú kisebb épület felé. Gyorsított léptein, céltudatosan, ám minden sietség nélkül haladva, hogy ne keltsen semmilyen feltűnést a jókora nyílt területen, ahol olyan sebezhetőnek érezte magát. Kitartóan tovább menetelt, szemeit lesütötte, mintha valami fontos küldetésben járna. Ahogy a rácsos ablakok közelébe ért, lopva a kicsiny épület bejárata felé pillantott, ahol két, hozzá hasonlóan Uzikkal felfegyverzett szerzetes őrködött. Vajon van valami jelszó? Még jobban lesütötte a szemét, hogy kerülje a szemkontaktust. Jobb elfoglaltnak és feledékenynek tűnni, mint valami rosszat mondani. Minden nehézség nélkül sikerült túljutnia a bejárati őrökön, és eltűnt az épület sarka mögött, ahol megállt, hogy hallgatózzon. Néma csend. Semmilyen riasztó nem szólalt meg a megjelenésével. Gyorsan becsusszant az épületet körülvevő bokrok közé, és lekuporodott a sötétben. És csak várakozott… maga sem tudta, hogy mire.

õ A percek lassan vánszorogtak. Egy idő múlva, továbbra is a magas bokrok fedezékében, felállt. A lábainál húzódó hosszú, keskeny alagsori ablak sötét volt, ám egy másik ablak alig kétméternyire a talaj felett bőven ontotta magából a fényt. A kíváncsiság felülkerekedett óvatosságán, és felnyúlt a keresztmerevítő rúdig, ami megerősítette az ablakrácsokat. Tisztában volt vele: amint felmászik oda, bárki megláthatja, ha épp arra néz. Ám meg kellett tudnia, mi van odabenn. Fokozatosan ellenőrizte a rácsot, hogy megbizonyosodjon róla, nem csap majd zajt, mikor teljes súlyával ránehezedik. Lassan felhúzta magát, és majdnem elengedte a rudakat döbbenetében, mikor szeme az ablakpárkány fölé emelkedett. Odabenn Tosi professzor ült félmeztelenül egy gyapjútakaróval fedett ágy szélén. Vance a meglepetéstől elkerekedett szemmel figyelte, amint a professzor kinyújtott karral várta, hogy injekciót kapjon egy fehér köpenyes férfi ápolótól. Közvetlenül a professzor szegycsontja alatt egy csaknem tíz centis, szemlátomást igen friss műtéti beavatkozásnak köszönhetően még mindig gyulladt, hegesedő bemetszés vöröslött. Ebből elég, határozott Vance, miközben visszaereszkedett a földre. Be kell jutnom valahogy. Továbbra is a bokrok takarásában, a bejárat felé kezdett araszolni, ahol a két fegyveres őr állt. Mint a hasonló korú épületek legtöbbjénél, a tőbejárathoz itt is egy lépcsősoron és egy oszlopos előcsarnokon keresztül lehetett eljutni. A lépcsők alatt egy második, az alagsorba vezető bejárat húzódott. Vance némán lecsusszant az alsó lépcsőkön. Az alagsori ajtónál döbbent megtorpanásra késztette az ajtó jókora üvegtábláját borító vasrostély és a robosztus lakatok egész sora. Az épület körüli alaposabb körbekémlelés nem fedett fel semmilyen másik bejáratot. Az egyetlen bejutási lehetőséget, leszámítva az őröket, a lépcsősor jelentette. Az összes ablakot rács védte. Hamar elvetette az ötletet, hogy megpróbált blöff segítségével túljutni az őrökön. A francba, a francba, a francba! Átkozódott némán, miközben leült, hogy megpróbálja kiagyalni, hogyan tovább. A legfontosabb, öregem, mondta magának, hogy egy darabban húzd el a csíkot erről a bizarr helyről. Mégis, tudta: nem hagyhatja itt Tosit. És mi a helyzet azzal a hátborzongató 104

sírkerttel? Hát Trent Barbour? Meg a gyilkos papok? Leakasztotta válláról az Uzit, és a keskeny alagsori ablak párkányára fektette maga mellé. A mozdulat közben ujjai véletlenül végigsimítottak a betonon, amibe a rácsokat öntötték. Szétmorzsolódott az érintésétől. Megragadott egy porladó cementdarabot, és közel emelte a szeméhez. Az anyag elöregedett, és a nyirkos talajhoz való közelsége is megtette a magáét. Vance négykézláb, izgatottan körbemászott, és máshol is tüzetesen megvizsgálta a betont. A rácsokat nyilvánvalóan utólag helyezték ide: a kőbe fúrt lyukakba rögzítették az ablak felső részén, alul pedig malterral beágyazták a betonpárkányba. A hőmérséklet ingadozásának köszönhetően a kő és a beton szemlátomást különböző mértékben tágult ki és húzódott össze, és az évek során a beton lassan tönkrement. Vance-nek egy jó negyedóra alatt sikerült az összes rácsot eltávolítania. A mocskos ablaküveg, ami csaknem teljesen átlátszatlanná vált a sokévnyi elhanyagolástól, könnyen bebukott; a fémkeretét acélcsapok tartották a két alsó sarkánál. Vance óvatosan leengedte, míg az teljesen a belső falnak nem támaszkodott. Semmit nem látott a helyiségben: nagyobb sötét honolt odabent, mint egy csillagtalan éjszakán. Ám Vance gondolkodás nélkül levetette a köpcös szerzetes felöltőjét, és lábbal előre keresztülvonaglott a keskeny ablaknyíláson, majd tompa puffanással talpra érkezett egy faládára. Óvatosan az Uzi és a csuha után nyúlt, beemelte őket az ablakon, és igyekezett visszahelyezni a rácsokat, ahogy csak lehetett. Az ablak nem állta volna ki a tüzetesebb vizsgálat próbáját, ám igen kicsi a valószínűsége, hogy épp ma éjjel kezdik el vizsgálgatni, gondolta. Sportcipője egy pillanat múlva már a kemény betonpadlón csikordult. Egy rövid ideig csak állt a sötétben, igyekezvén tájékozódni; az orra megtelt a levegő áporodott, dohos szagával. Remek, gondolta. Egy használaton kívüli raktárszoba csak még biztonságosabb. Mint felfedezte, a feje fölé magasodó halmokban álltak mindenfelé a faládák. Óvatosan tapogatózott a rakások között. Mikor egy sarokhoz ért, egy ajtó alatt vékony, ezüstös fénycsík szűrődött ki, és a helyiség végre kezdett formát ölteni körülötte, noha a homályos megvilágításban semmilyen szín nem ragyogott fel. Most, hogy már látott valamicskét, magabiztosabban mozgott. Az ajtóhoz osont, és megvizsgálta a nyitógombját, valamint a reteszt felette. A zár egyszerű pillangós csavarral működött. Vance előbb az ajtó jobb oldalán matatott, majd a balon, míg végül felfedezett egy régi stílusú villanykapcsolót, két nyomógombbal. Megnyomta a távolabbit, mire egy poros, kis teljesítményű izzó homályos, sárga fénnyel és koromfekete, feneketlen árnyakkal árasztotta el a helyiséget. Vance körülnézett a nyers deszkaládák között; a megmunkálatlan fa durvának és mandulaszínűnek tetszett a lámpafényben. Ismét csak tehetetlenné dermedt a döbbenettől, túlfeszített idegei képtelenek voltak azonnal befogadni a látványt. Az összes ládán horogkereszt és a náci SS szárnyas szimbóluma díszlett. Előrehajolt, hogy megvizsgáljon egy pecsétes, repedezett szélű szállítmánycímkét. A tompa fényben nehéz volt kisilabizálnia a kifakult tintát a megbarnult papíron, ám Vance-nek sikerült kibetűznie a „Goering” nevet a címkén. Mi a fészkes fekete fene folyik itt?? A Tosival kapcsolatos gondolatai átmenetileg elhalványultak, ahogy felmászott az egyik ládakupac tetejére, és megrántotta a legfelső deszkáit. Az évtizedes mozdulatlanságban kiszáradt, összeaszott fa könnyen engedett erejének. Összevont szemöldökkel bekukucskált a ládába, és azon kapta magát, hogy egy képkeret szélére mered. Kihúzta, és halkan elfüttyentette magát. A látvány lélegzetelállító volt: egy Tiziano -festmény, egyike annak a többezernyi felbecsülhetetlen értékű műkincsnek, amiket a nácik összeharácsoltak a II. világháborúban, és amiknek azóta sincs nyoma. Goering hírhedt gyűjtője volt a nácik által ellopott műalkotásoknak, és ez itt a legbecsesebb darabok közé tartozott.

105

Vance tiszteletteljesen visszadugta a Tizianót a ládába, és helyükre rakta a deszkákat. Áhítattal nézett körül; a raktártermet megtöltötték a hasonló ládák. Vajon mindegyiknek ilyen elképesztő a tartalma, mint ennek itt? Újból magára öltötte a szerzetes csuháját, remélve, hogy senkinek nem szúr majd szemet az alul kikandikáló sportcipő, és a ruhaujjból előmeredő tíz centinyi kézelő – remélve, hogy senkivel sem találkozik, aki észrevehetné. Nyugodtnak érezte magát, ahogy leoltotta a villanyt, eltolta a reteszt és elfordította a raktárajtó nyitógombját. Ellenőrizte az Uzit, hogy megbizonyosodjon róla: ki van biztosítva, majd kilépett a folyosóra.

õ Az épület egész hosszában futó folyosó üresen tátongott. Vance elfordult a két szerzetes által őrzött oldaltól, és gyorsan elért az ellenkező végéig, ahol kivilágítatlan lépcsősor vezetett felfelé. Céltudatosan nekivágott a fokoknak. Tosinak a következő szinten kell lennie. A lépcső egy hatalmas konyha hátsó bejáratához vezetett; a helyiség sötét volt és csendes, csak szórt fény szűrődött át egy dupla lengőajtón. Vance óvatosan átnyomakodott az ajtón, és keresztülosont az étkezőn. Vastag szőnyeg nyelte el a léptei neszét. Hosszú, egészen a bejáratig futó előszoba húzódott előtte. A kinti őrök nem látszottak, eltakarta őket a sötét, szárnyas faajtó. A hall üresen állt. Összesen csak az a két bejárati őr lenne a közelben? Ez gyerekjáték lesz, gondolta Vance. Az itteni biztonsági rendszerben több a rés, mint maffiabesúgó egy Perth Amboy játékteremben. Legalábbis remélte. Az ajtónyílásokat számolta. Tosi a bejárattól számítva az utolsó előttiben lesz. Némán az ajtóhoz osont. Nem látott zárat, csak egy ajtógombot és egy elfordítható reteszt. Megpróbálta kinyitni őket; mint a kettő könnyen engedett. A fémajtó kifelé nyílt. Senki nem tudta belülről eltávolítani a sarokvaspántokat. Becsusszant a sötét szobába. Látta, ahogy Tosi összegömbölyödött a takarók alatt. Mielőtt bezárta volna maga mögött az ajtót, végigfuttatta a kezét a belső felületen. Ahogy sejtette, innen hiányzott az ajtógomb, és nem lehetett hozzáférni a reteszhez sem. Ha egyszer a bent tartózkodóra rázárták az ajtót, az egészen addig ott is maradt, míg valaki ki nem engedte. Vance behajtotta az ajtót, de nem annyira, hogy a zárnyelv a helyére kattanjon. - Tosi! – suttogta. Az ágyon heverő figura megmozdult. Vance egy kissé feljebb emelte a hangját. – Tosi professzor! Keljen fel! - Ki az? – kérdezte egy álomittas hang. – Ki maga… miért? – Lepedők suhogása hallatszott. - Túl későn kaptam meg az üzenetét – mondta Vance olaszul. A suhogás abbamaradt. - Vance? – kérdezte Tosi bizonytalanul. – Vance Erikson? - Igen, professzor. Öltözzön, kiviszem innen. Néma csend következett, amit csak a két férfi halk légzése tört meg. -Azt nem tehetem – szólalt meg végül Tosi szomorúan. - Hogy érti azt, hogy nem teheti? Mindössze annyit kell tennie, hogy velem jön, és kisétál innen. Jöjjön, együtt sikerülni fog. - Neked talán sikerülni fog, ifjú barátom – sóhajtotta Tosi fáradtan. – De még ha nem is „hoztak volna rendbe”, akkor sem tudnék lépést tartani. Jobban teszed, ha inkább a fiatal barátnődet mented. - Suzanne? – kérdezte Vance elakadó lélegzettel. Izgatottságában majdnem teljesen becsukta az ajtót. – Ő itt van? Suzanne Storm? Honnan tudja? Mikor…? - Nyugodj meg egy kicsit, Vance – csitította Tosi -, és hallgass rám. – A lepedők ismét suhogni kezdtek, és Vance kivehette az idős professzor alakját, ahogy kimászott az ágyból, 106

matatott egy keveset az éjjeliszekrényen, majd odacsoszogott Vance-hez. – Fogd ezt! – Vance egy darab szigetelőszalagot talált a kezében. – A rádió zsinórjáról tekertem le még aznap, hogy idehoztak. Azt gondoltam, hogy majd hasznát veszem, azután rendbe hoztak. Most már haszontalan a számomra. De te még hasznát veheted. – Mikor Vance nem mozdult, Tosi visszavette tőle a ragasztószalagot, és az ajtóhoz ment. Résnyire nyitotta, visszanyomta a zárnyelvet és beragasztotta. - Így – mondta az öreg. – Ez majd segít kijutni. – Azzal teljesen becsukta az ajtót. Tosi érzékelte Vance feszültségét. – Minden rendben – mondta. – Miután bezárnak minket éjszakára, mind elmennek, kivéve a két őrt az ajtónál. Tudod, ha egyszer „rendbe hoztak”, már nincs értelme a távozásnak. Most pedig gyere, ülj le, és beszélgessünk egy kicsit. Utána úgyis menned kell. Rendbe hoznak?, ismételte némán Vance. Suzanne is itt volt; vajon őt is „rendbe hozták”? Vajon mit jelentett ez? A kérdés egyre ott visszhangzott Vance fejében. Miután helyet foglalt a Tosi által felkínált egyenes támlájú székben, az öreg pedig visszatért az ágyához, és leült a szélére, egy pillanatig egymásra meredtek a sötétben, majd Vance megszólalt: - Tényleg itt van Suzanne? Biztos benne? - Igen – felelte Tosi. – Ma este hozták ide. Ami azt illeti, jó kis felfordulást csinált. Úgy fest, köréd és a nő köré egész kis legenda szövődött rendkívül rövid idő alatt. Több fickót kinyírtatok közülük, mi? Magam is szíves örömest élnék egy ilyen lehetőséggel. Ó, igen, elég sokat beszéltek a katonák a dologról – így szereztünk tudomást rólatok. Természetesen nem láttam a nőt; az újonnan érkezetteket elkülönítik, míg rendbe nem hozzák őket. - Rendbe hozzák? Mi az ördögöt akar ez jelenteni? – fakadt ki Vance. - Ó, igen – bólogatott Tosi szomorúan. – Hogy az. – Kínosan elhallgatott egy pillanatra. – Nos… ezt azért csinálják, hogy hiába is próbáljon az ember megszökni. Itt van – gombolta ki a pizsamáját. – Gyere ide, és nézd meg, már ha látod ebben a sötétben. – Az öreg szétnyitotta az inget, és a bemetszésre mutatott, amit Vance korábban kilesett. - Valójában egészen zseniális megoldás – ismerte el a professzor. – Valamiféle drog szintetikus membránban, a mellkasi üregbe ültetve, Gregory testvér szerint… - Gregory testvér? - A kolostor vezetője. Tegnap találkoztál vele; csaknem meg is ölted. Alacsony pap, szemüveggel. - Igen – felelte Vance keserűen, ahogy felidézte a milánói Santa Maria delle Grazie-beli incidenst, és a Castello Caizzi eseményeit. – Jól emlékszem rá. Ő itt a főnök? Tosi biccentett. Vance visszaült, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni a kényelmetlen széken. - Gregory elég megalomániás egy alak – folytatta Tosi. – Úgy tűnik, ő akar a pápa lenni. – Vance felvetette a fejét. – Így igaz – bizonygatta Tosi. – És ami még rémületesebb, megvannak hozzá az eszközei, hogy el is érje a célját. - Ezt elég nehéz elhinni – jegyezte meg Vance szkeptikusan. Nem akart tündérmeséket hallgatni önjelölt, egyházi törpe-Napóleonokról. – Beszéljen Suzanne-ról! - Egy pillanat – mondta Tosi nyugodtan. Túlságosan is nyugodtan, gondolta Vance. - Mint mondtam – folytatta Tosi reszelős professzori stílusában -, az implantátumok halálos mérget tartalmaznak. Legalábbis Gregory testvér ezt mondta nekünk, és a bizonyítékok alátámasztják a szavait. Egy félig áteresztő szintetikus membránzacskóban vannak, amely pórusai zárva maradnak mindaddig, míg naponta négyszer fogyasztunk egy folyékony szert szájon át, vagy injekció formájában. A jó öreg reverz ozmózis membránok továbbfejlesztett változata, amik olyan népszerűek voltak a ’60-as években. Vance iszonyodva hallgatta Tosit, ahogy az tovább részletezte a dolgot. Akolostorban mindenkinek volt ilyen implantja, teljesen lehetetlenné téve, hogy bárki – legyen bár a

107

kolostor szerzetese, avagy „vendége” – engedély nélkül távozzon. Az egyet jelentene a biztos halálla, mivel az ellenszerhez csupán Gregory négy bizalmi segítőjének van hozzáférése. - De elmenekülhetnének, és gyorsan kereshetnének egy közeli kórházat, hogy kioperáltassák magukból az implantot – vetette fel Vance. - Erre is gondoltak, ifjú barátom – vágott vissza Tosi. – A vékony membrán igen sérülékeny. Gregory azt állítja, hogy bármilyen kísérlet az eltávolítására elkerülhetetlenül a tartalma kiömléséhez vezet, ami végez a pácienssel. Képzelem, hogy van még egyéb is, amit nem mondott el nekünk. - Talán csak a képzeletükkel játszik – jegyezte meg Vance bizakodóan. – talán ez is csak egy dajkamese, hogy kordában tartsa magukat. És egyáltalán, hogy az ördögbe bírhat egy maroknyi szerzetes egy ilyen kifinomult implant kifejlesztéséhez szükséges orvosi háttérrel? - Ne feledd, hogy számos tudományos előrehaladás, különösen a genetika területén, szerzeteseknek köszönhető – javította ki Tosi. – A különböző szerzetesrendek a kifinomultság meglepő fokára jutottak az elmúlt évezredben. És ez a rend… Ez itt a betetőzése az efféle tudományos eredményeknek. Áldozatként gyűlöltem az eszközeiket, ám mint tudós, csak csodálattal adózhatom ördögi zsenialitásuknak. - De honnan tudja? – makacskodott Vance. – Honnan tudja biztosan, hogy az implant tényleg valódi? Tudom, hogy nem venné be ezt a mesét pusztán a hit alapján, különösen nem egy csapat eszelős paptól. - Biztos vagyok benne, hogy egy része annak, amit Gregory testvér mond nekünk az implantokról, nem igaz – felelte Tosi. – Ám még ha kilencven százaléka koholmány is, senki nem tudja közülünk, hogy melyik tíz százalék igaz, és senki nem kíván emiatt kockáztatni – azokat leszámítva, akik eléggé belefáradtak ahhoz, hogy önként eldobják maguktól az életet. Mert ezt jelentené a szökés: biztos öngyilkosságot. Ám még ez is igen valószínűtlen. A méreg általi halál ugyanis kegyetlen kínszenvedéssel jár. Vance némán ült, igyekezvén megemészteni az ügy horderejét és következményeit. Ez jól magyarázza az erős, ám mégsem túlzott őrséget, és hogy miért álltak csupán ketten az épület bejáratánál. - Szökött meg innen bárki valaha is? – kérdezte egy idő múlva. - Gregory testvér szerint nem. - Én csak … - Vance kereste a megfelelő szavakat. – Egyszerűen csak elég hihetetlennek tűnik ez az egész. – Ámbár a temetőkert és az alagsori Tiziano után … Lassan már kész volt bármit elhinni. – Miért…? Mi a céljuk mindezzel? - Erre egy kicsivel könnyebb válaszolni – felelte Tosi. – Mivel minden vendég, akit „elfogadnak” … - Akit pedig nem, azt megölik? – vágott közbe Vance. Tosi bólintott a sötétben. - Igen. Mivel minden vendég, akit elfogadnak – folytatta -, kiképzésben részesül. Megismertük a rend történetét, létezésének célját; és elárulták, hogy van választásunk: vagy végzünk valami számukra hasznos munkát, vagy meghalunk. Kevés kiválasztott vendég utasítja vissza őket. - Miért? - Mert nagy gonddal választják ki a vendégeket; az életművük és érdeklődésük egybeolvad a kolostor céljaival, és olyan ellenállhatatlan az ajánlat, amit kapnak, hogy… nos, egyszerűen ellenállhatatlan. - Nem értem – csökönyösködött Vance. – Mit birtokolhat a kolostor, ami arra késztetheti önt, vagy bárki mást, hogy nekik dolgozzon? Különösen önt. Hiszen az, hogy a pápa kiátkozta, nem igazán tette jó katolikussá. Az öregember felsóhajtott.

108

- Hadd magyarázzam el teljesen. Kezdjük az elején, utána pedig elmondom, miért iszom meg mostantól életem teljes hátralevő részébe n naponta négyszer azt az enyhén kesernyés folyadékot. Tosi elbeszélte, hogy a Szent Péter Kiválasztott Testvérei már a nagy hitszakadás előtt elváltak az egyháztól. A Testvérek gonosznak és korruptnak látták az egyházat, túlságosan késznek a világi konvenciók elfogadására, cserébe a még több hívő tagért. Nagyon hasonlítottak – és hasonlítanak mind a mai napig – a muzulmán fundamentalistákra a KözelKeleten, akik úgy érezték, a halál túl enyhe büntetés a dogmáik megszegéséért. Az iszlám fundamentalista elméjében működő logika, akik merényletet követtek el az egyiptomi elnök, Anvar Szadat ellen, megegyezik a Testvériséget irányító logikával. Szent Péter Kiválasztott Testvérei gazdag és nagy hatalmú szövetségesekre leltek, akik hozzájuk hasonlóan le akarták váltani a pápát. A Testvérek és szövetségeseik az évszázadok során egyik összeesküvést szőtték a másik után. Ellenpápákat neveztek ki, merényleteket és mérgezéseket szerveztek a bíboros testület tagjai ellen; támogatták az egyházellenes zendüléseket, sőt 1427-ben még együtt is meneteltek a franciákkal, akik kifosztották a Vatikánt. Az ereklyék és dokumentumok között, amikkel kereket oldottak, megtalálhatóak magának Szent Péternek a csontjai is, amiket a Testvérek egy ismeretlen személynek az egyik római kriptából szerzett csontjaival helyettesítettek. - Mi több – folytatta Tosi -, az összes Kiválasztott Testvér szent Péter közvetlen vérségi leszármazottja, Péter apostol egyetlen titkos, törvénytelen gyermekének örököse. - Ez felháborító – nyögte ki Vance kábán. – Egyben igen hatékonyan űz gúnyt a cölibátus előírásaiból. - Igaz – értett egyet Tosi. – Ha a katolikus világban kitudódna, hogy egy ismeretlen alak maradványai fekszenek Szent Péter sírjában, az alapjaiban rázná meg az egész katolikus egyházat. Oly sok minden kérdőjeleződne meg egyszeriben, amiket a katolikusok szentnek tekintenek. Az is lehetséges, hogy az egyház, mint olyan, nem is élne túl egy ilyen leleplezést. - És ez az, amit Gregory testvér akar? - Nem. Bár nem mondták meg nyíltan nekünk a kioktatás során, a jelekből arra kell következtetnem, hogy a Testvérek sokkal többre készülnek a tény egyszerű nyilvánosságra hozatalánál, hogy ők birtokolják Szent Péter csontjait. Tudod, Vance – folytatta Tosi, miközben hanyatt dőlt az ágyon -, a Testvériségnek több lehetősége is akadt, hogy megsemmisítse az egyházat. Valójában több pápát is sikeresen letaszítottak trónjáról. De mindezt nem voltak képesek úgy végrehajtani, hogy közben megszilárduljon a saját világi hatalmuk. Az általuk kötött szövetségek előbb-utóbb kivétel nélkül felbomlottak, az úgynevezett cinkosaik a Testvérek körein kívülről választottak, sokkal könnyebben befolyásolható bábpápákat. A Testvéreknek valamiképpen meg kell szilárdítaniuk az erejüket. A rend megkísérelte belülről felépíteni a hatalmát, hogy minél kevésbé kelljen hitetlenek segítségére támaszkodnia. Oly módon kezdték el megalkotni a saját egyetemüket és tudományos laboratóriumaikat, hogy összegyűjtötték az elérhető legkiválóbb elméket a világon. Barátok csoportja bukkant fel váratlanul a prominens tudósok vagy művészek ajtaja előtt, és elrabolták, majd idehozták őket a kolostor területére. A különös eltűnéseket a babonás társadalom először démonok művének tekintette. Végül azonban, jó néhány rázós esetet követően a Testvérek elkezdték megrendezni az áldozataik halálát, például leégették a házát, benne valaki más holttestével, vagy valami hasonló módon. Ezek az emberek lettek a kolostor első „vendégei”. A Testvérek módszerei fokozatosan egyre kifinomultabbakká váltak. Beépítették saját papkémeiket más rendekbe, és arra használták őket, hogy igazolják olyan emberek betegség általi halálát, akiket valójában elraboltak, és idehoztak a rend birtokára. Vance elméjében újra felvillant korábbi bizarr, éjszakai körútja. - A temető… - jegyezte meg tétován.

109

- Igen – olvasott Tosi a gondolataiban. – Nagyon figyelemreméltó. Galileo Galileit is ide temették… mármint az igazit. A másik sírja hamisítvány. Mellette pedig a géniuszok mérhetetlen sora… Mozart, Monteverdi. Még a francia III. Henrik is, aki ellen állítólag egy szerzetes követett el halálos merényletet 1589-ben. Könnyen kitalálhatod, melyik rendet képviselte ez a szerzetes. - De mindez a sok ember… - tiltakozott Vance. – Egyiküknek sem sikerült megszöknie? Akkor még nem létezhettek az implantok. - Igaz, igaz… de a primitív tudomány mindig is az ő oldalukon állt, aminek segítségével már akkor sikerült a lángelmék egész sorát összegyűjteniük. Úgy tűnik, már 1400 körül sikerült felfedezniük, hogy a gyilkos galóca – közismert, népies nevén a halálangyal – mérge bizonyos növények, például a jázmin kivonatával semlegesíthető. Noha további négyszáz évbe került, míg megtudtuk, hogy a jázminkivonat hatóanyaga valójában az atropin-szulfát, a gombaméreg pedig muszkarin, ez cseppet sem akadályozta meg őket a használatukban. A gombát napi rendszerességgel etették a vendégekkel, utána pedig atropin kivonatot kaptak ellenméregként. Elég sok embert elvesztettek, mire sikerült standardizálni, és az egyes vendégek testsúlyához igazítani a fejadagokat, végezetül azonban tökéletesítették a rendszert, és azt egészen az 1950-es évek elejéig használták. Vance lassan megcsóválta a fejét. Micsoda zseniális tehetség, a rossz szolgálatában elvesztegetve. - Ami azt illeti, a Testvérek a legnagyszabásúbb gyűjtőkké váltak – folytatta Tosi. – Nem csupán a modern történelem legragyogóbb koponyáinak gondolatait, munkáit és kreatív eredményeit halmozták fel, de magukat az embereket is. Úgy gyűjtötték a szellemi nagyságokat és hírességeket, mint ahogy másik hobbiból a bélyeget vagy pénzérméket. Ahogy a Testvérek egyre több és több embert gyűjtöttek össze, a kolostor is terjeszkedni kezdett. Barakkokat építettek a Testvérek számára, majd pedig a „vendégszállást”. Később egy kényelmesebb és biztonságosabb bunkert hoztak létre a domboldalban, hogy elszállásolják szövetségeseiket, és a lehető legbiztonságosabb rejtekhelyet biztosítsák felhalmozott kincseiknek. - De én láttam egy nagyon ritka Tizianót az alagsorban – vetette közbe Vance. – Miért nincs hát az is ott? Tosi mozdulatlanul ült a félhomályban. - Vance, bármilyen nehéz is felfognod – szólalt meg egypár pillanat múlva -, tudnod kell, hogy a műtárgyak az alagsorban az itt felhalmozott kincsnek csupán a legcsekélyebb töredékét képezik. Mozart ismeretlen munkái; eredeti partitúrák, amiket a mester vélt halála után készített; teóriák a világ legnagyobb tudományos kutatóitól, amiket csak a Testvérekkel osztottak meg; mesterek olyan műalkotásai, amelyek messze túlszárnyalják ismert munkáikat, amelyek jóval azután születtek, hogy alkotójukat mindenki halottnak hitte. Ezek a kincsek foglalják el a domboldalba vájt biztonságos termeket. Mindeme munka eredményeként – folytatta Tosi -, a Kiválasztott Testvérek mesteri jártasságra tettek szert az emberrablás és orgyilkosság területén. - Ezt nem igazán erősíti meg az, hogy az elmúlt napokban viselkedtek. – jegyezte meg Vance. – Nem mintha sajnálnám, de gyakorlatilag szinte minden próbálkozásukat elfuserálták. Tosi bólintott. - Az alapján, amit az őrök pletykálkodásából leszűrhettem, ez bizonyos konfliktusoknak köszönhető Gregory testvér és a Brémai Legáció vezetői között. - Hogy micsoda? – hördült fel Vance félhangosan. Hiszen tudta: Kingsbury is tagja ennek a multinacionális szervezetnek. - Így igaz – bólintott Tosi. – Egy pillanat, mindjárt arra is rátérek. De kérlek, engedd, hogy az egészet szervezett módon adjam elő, különben minden csak még zavarosabbá válik.

110

Az évszázadok során – magyarázta Tosi – a váltakozó politikai helyzettel akolostor egyre növekvő zsenigyűjteménye ellenére hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a világ egyszerűen túl nagy lett; a Testvéreknek pedig ismét külső szövetségesek után kellett nézniük. A XIX. század legnagyobb részében tehetetlenül botladoztak, míg végül nyélbe nem ütöttek egy üzletet Alfred Krupp-pal. – az ismerős név hallatán Vance hirtelen felegyenesedett. - Krupp! Már csaknem megfeledkeztem róla, hova vezet ez az egész – jegyezte meg sötéten. - Várj! Amit mondani készülök, az különösen érdekelni fog majd! – folytatta az öreg. – Cserébe, amiért segített beszervezni a Testvéreket a Vatikánba, Kruppnak hozzáférést biztosítottak Da Vinci számos olyan rajzához és találmányához, amit azelőtt senki sem láthatott. Erről van hát szó, gondolta Vance. A kulcsmozzanat. - Tudod - folytatta Tosi -, a Testvéreknek van a világon a legnagyobb gyűjteményük Leonardo munkáiból. De Beatis is az ő egyik emberük volt. Mikor Leonardo meghalt, De Beatisnak órákkal a Vatikán emberei előtt sikerült Cloux-ba érnie. Leonardo legtöbb jegyzetét és munkáját megszerezték a Testvériség szerzetesei, és ide szállíttatták. A Vatikán küldöttsége akkor érkezett, mikor De Beatis az utolsó adagot pakolta fel egy kocsira, aminek véletlenül épp részét képezte az a kódex is, amit a te Mr. Kingsburyd a közelmúltban megvásárolt. Ezeket a műveket a Vatikánba szállították és alaposan megvizsgálták, majd a legtöbbjüket adományként vagy újszerű találmányként elajándékozták a különböző pápák és vatikáni tisztviselők. Vance szótlanul, elkerekedett szemmel ült a sötétben. Sejtette, mit fog hallani. - Tudod, Vance – Tosi hangja mentegetőzve csendült, mintha azt üzenné: kérlek, értsd meg, amit tettem -, Gregory testvér azt az ellenállhatatlan ajánlatot tette nekem, töltsem életem hátralévő részét azzal, hogy Leonardo műveinek tanulmányozására fordítom tudományos ismereteimet. Olyanokéra, amiket mai, modern ember még sosem láthatott. El sem hinnéd, mire volt képes az a lángész! Elképesztő, milyen ötleteket dolgozott ki jóval azelőtt, hogy a technológia képes lett volna megvalósítani elképzeléseit. Az alapján, amit ez alatt a röpke néhány nap alatt sikerült megtekintenem, mióta idehoztak, számos találmánya olyannyira fejlett, hogy még a mai technológia szintje sem elégséges az előállításukra. – Vance némán, hitetlenkedve hallgatta. - Nem érted? – kérdezte Tosi. – Fizikusként most megadatott nekem a lehetőség, hogy lássam, sikerül-e Leonardo zseniális elméjének gyümölcseit átültetni a modern valóságba! Tosi hangjában cseppnyi téboly csendült, a túlterhelt elme kezdődő őrülete: olyan emberé, akit képtelen döntésre kényszerítettek élet-halál ügyében, és akinek túl kevés időt adtak, hogy teljesen megbirkózhasson a dologgal. Olyan közel jutott a tébolyhoz, amilyen közel egy normális, racionális ember csak juthat. Gregory testvér és szerzetesei új életet leheltek a fausti alkuba. Cserébe a világ legbriliánsabb elméinek tudásához való hozzáférésért Tosi csaknem eladta a lelkét az ördögnek, állapította meg Vance némán. mint valami modern Mefisztofelész, Gregory testvér tudást és életet ígért cserébe ennek az embernek az elkötelezettségéért. Vance szomorúan beismerte, hogy hasonló körülmények között könnyen lehet, hogy ő is úgy döntött volna, mint Tosi. Az öreg még mindig beszélt; most, ahogy újból a történelemre terelte a szót, eltűnt szavaiból az őrület felhangja. - Mint a korábbi szövetségek, a Krupp-pal kötött egyezmény is tönkrement; ez utóbbi azért, mert Németország elvesztette a világháborút. Ha győztek volna, úgy hiszem: a pápák újkori története gyökeresen különbözne a mostanitól. Mindenesetre a Krupp-pal kötött szövetség még erősebbé vált Adolf Hitlerrel… - Ami megmagyarázza a sírját a kinti temetőben?

111

- Ó, igen, bizony – felelte Tosi. – A sírkert egy egész szakaszát szentelték eltűnt náciknak. És elhiheted, még ma is elég sokan élik napjaikat a domboldali lakónegyedben. Valójában ez az egyik oka, hogy miért tellett a Vatikánnak annyi időbe elítélni Hitlert. Mind Gregory testvér csapata, mind a pápa igyekezett egyezséget kötni a Führerrel; a pápa csak akkor átkozta ki Hitlert, miután aláírta a szerződést a Testvérekkel. Az ítélet sokkal inkább egy visszautasított kérvényező sértődöttségéből ered, mintsem morális felháborodásból és kifogásokból. Ne feledd, a Vatikán mindenekelőtt nem vallási, hanem politikai célokat tart a szeme előtt. A hatalom megelőzi a szellemet, - Tosi egy olyan ember keserűségével mondta ezt, akit kiközösített az egyház. Azon kevesek egyike volt ő, akit a modern időkben eretnekség vádjával átkozott ki Róma. Tosi soha nem fedte fel az ügy részleteit, Vance pedig úgy gondolta, jobb, ha nem feszegeti a dolgot. Vance egyszerre azon kapta magát, hogy minden további hitetlenkedés nélkül hallgatja ezt a képtelen beszámolót. Az események olyannyira fantasztikussá váltak, hogy ha Tosi azt állította volna neki, hogy Jézus Krisztus él, és a szomszéd szobában lakik, egy implanttal a mellkasában, talán még azt is elhiszi neki. Vance eltűnődött. Olyan figyelemre méltó az emberi elme: a rugalmassága és azonnali alkalmazkodóképessége a legnagyobb előnye, egyben a legveszélyesebb hajlama. Hiszen egyfelől a gyors alkalmazkodni tudás teszi lehetővé a faj túlélését. Ám a hajlama, hogy igazodjon a legkegyetlenebb és embertelenebb atrocitásokhoz, és hogy elfogadja azokat a valóság sajnálatos, ám olykor elkerülhetetlen részeként, magában hordozta a pusztulás csíráit. Az emberi elme, amely képes kiirtani hatmillió zsidót, és a Holdra juttatni az űrhajósokat, kétségtelenül képes megteremteni azt a koncepciót és valóságot is, ami felett most Gregory testvér uralkodik. - A Gregory testvér elődei által Hitlernek adott további Da Vincié-rajzokról bebizonyosodott, hogy kulcsfontosságú elképzeléseket tartalmaznak, amelyek lehetővé tették a németek számára, hogy létrehozzák az első rakétákat, és példátlanul hatékonnyá formálják tengeralatti hadviselésüket – folytatta Tosi. – Meg kell értened, és tudom, hogy te megérted, hogy Leonardo vázlatai és jegyzetei nem a végleges műszaki munkarajzok voltak. Hihetetlen elméje azonban sikeresen megalkotta azokat az elképzeléseket, amik lehetővé tették a modern mérnököknek és tudósoknak, hogy befejezzék és tökéletesítsék őket saját munkájukkal. Igen, Leonardo és a nácik csaknem megnyerték a II. világháborút. – Majd Tosi lehalkította a hangját, és szomorúan hozzátette: - Leonardo zokogott volna, ha látja, mire használják találmányait. Azonban … - a professzor „azonban”-ja egy olyan ember hisztériáját hordozta, aki görcsösen igyekezett meggyőzni magát egy saját maga által teremtett valóságról - … ő sem láthatta előre az eseményeket, és… nekem folytatnom kell az itteni munkámat… folytatom, vagy meghalok. Tosi melankolikus csendbe burkolózott. A tortúra, gondolta Vance. Miféle kínszenvedéseket kell vajon elviselnie az elméjének, miközben megpróbálja racionalizálni önmaga előtt az együttműködést ezekkel a szörnyetegekkel? Még akkor is, hogy ha elmulasztana így cselekedni, az a halálát jelentené. - A Brémai Legáció – figyelmeztette Vance szelíden. – Nekik mi közük van mindehhez? - Hogyan? – kérdezte Tosi meglepetten. – A Brémai Legáció? Hogyne, persze… Nos, én… egy pillanat, arra is azonnal rátérek. – Az öregember hangja némileg visszanyerte elevenségét. – Természetesen a háborút követően – valójában közvetlenül, mielőtt befejeződött volna – tucatjával kezdtek itt felbukkanni a nácik és fasiszták. A Testvérek örömmel fogadták a tudósokat és mérnököket, azonban csupán a legprominensebb politikusok nyertek bebocsátást, úgymint Bormann és Hitler, ám ők is csak miután kiszolgáltatták nekik az arany- és műkincsgyűjteményüket. Voltaképpen a német tudósok eme beáramlása tette lehetővé a kolostor számára az implantok kifejlesztését. Ez eredetileg egy náci találmány volt, amit a zsidókon folytatott intenzív, gyakran végzetes kimenetelű tesztelések során alakítottak ki a német haláltáborokban. – Tosi egy hosszú pillanatra elhallgatott, mintha utolsó

112

kijelentésének a következményeit fontolgatná. – De hol is tartottam? Folyton elkalandozom. Ja, igen. Miután kétségtelenné vált, hogy a háborút elvesztették, mind ide próbált menekülni. Még Mussolini is erre tartott, mikor elkapták a tótól északra, Dongo mellett. Ott is akasztották fel – tette hozzá elégedetten.

õ Odakint megélénkült a kolostor. Több száz lámpát gyújtottak fel a kertekben, és végig az ösvények mentén, eltüntetve a sötét árnyékokat, amiken Vance alig egy órája némán osont keresztül. Az esetleges késő éjszakai kószálókat visszaparancsolták, és megkettőzték az őrséget, akik gyors, céltudatos léptekkel fürkészték a tábor területét. Felfedezték ugyanis a téglával bezúzott fejű őrt, akinek a testét valaki majdnem teljesen elrejtette a bozótosban. Suzanne az ablaktáblák közötti ujjnyi széles repedéshez nyomta az arcát, igyekezvén kifürkészni, hogy mi történik. A feje még mindig fájt az étertől, amivel Comóban kiütötték. Ez volt … ki tudja milyen régen. Elvették tőle az óráját. A pokolba velük! átkozódott már vagy ezredjére az ébredése óta. Még attól a lehetőségtől is megfosztották, hogy tudja, mennyi az idő! Azonban ahogy a hirtelen megélénkülő aktivitást figyelte a gyalogösvények hálózata mentén, azon tűnődött, hogy megvolt a maga kis győzelme felettük: túl kis adagot adtak neki a nyugtatószerből. Már azelőtt magához tért a kocsi hátsó ülésén, hogy elérték volna akolostor területét. Suzanne eszméletlenséget tettetve hagyta, hogy becipeljék az épületbe. A tevékenységek zajaiból, amiket maga körül hallott, arra következtetett, hogy ez valami fontos épület lehet. A résnyire nyitott szemhéján keresztülszűrődő elmosódott foltok mellett rövid, gyors pislantásokat vetett maga köré, és egy nagy hallt látott, tele látogatókkal a komorabb, ünnepélyesebb öltözékű papok között. Egy irodába vitték a második emeletre, és egy bőrkanapéra fektették. - Még mindig eszméletlen, Gregory testvér! – A furcsán éles hang zavarba ejtette a nőt; rendellenesen magas volt, csaknem gyermekien éretlen hangzású. Suzanne – még mindig kábán az injekciótól – csendben feküdt a szófán, és hallgatózott. - Remek – ez Gregory hangja volt. – Mikor felébred, kikérdezem őt, azután átküldhetjük a „tenyésztőbe”. Kukkants rá olykor-olykor, hogy lásd, mikor tér magához. Vajon mennyi idő telt el azóta? , tűnődött most. Biztos, hogy több óra, legalább négy-öt. Mozdulatlanul hevert, miközben Gregory tanácskozást tartott az irodájában, aminek a témája elborzasztotta: egy előre kitervelt orgyilkosságról folyt az eszmecsere. Nem hallott minden szót: egyesek túl halkan beszéltek. Ám épp eleget sikerült megtudnia Gregory testvér metszően éles, átható megjegyzéseiből. Egy Hásemi nevű bérgyilkos merényletet készült elkövetni valami nagyon fontos személy ellen másnap délután négy órakor. Gregory testvér folyton valami „tranzakciót” emlegetett, és hogy az orgyilkosság fontos részét képezi mindennek. Suzanne most látta maga alatt, ahogy őrök több csoportja hatalmas, szögletes állkapcsú kutyákat vezet – pontosabban szólva, azok vezetik őket. Talán szelindekek, gondolta. Valakire vadásztak. Kérlek, Istenem, imádkozott némán, ha Vance az, hagyd, hogy sértetlenül elmenekülhessen! Dühösen elfordult az ablaktól, és az apró, alig pár négyzetméteres, az ággyal, egy székkel, lefolyóval és éjjeli edénnyel felszerelt szoba másik végéhez lépkedett. Három lépés, fordul; három lépés, fordul; három lépés, fordul. Kipillant az ablakon, fordul; három lépés, fordul. Miután Gregory testvér kikérdezte őt, ebbe a kis cellába hozták. Az egyik eunuch – azt mondták neki, ők a tenyésztőben dolgoznak, és fiatal gyermekként kasztrálták őket a munkára való előkészítésként – a szobájához vezette. - Csak ideiglenes szállás – mondták. – Amíg elő nem készítjük a tenyésztésre. 113

Suzanne még mindig füstölögve haragjában felidézte, ahogy kirobbant az emberre. - Tenyésztés? Mi az ördögöt gondolnak, ki vagyok én? – követelte. - Egy nő – felelte az eunuch, miközben visszakézből pofon vágta. – És a nők csak egy dologra jók: hogy gyermeket szüljenek – tette hozzá. Megfélemlítve, és sajogva a herélt erőteljes ütésétől (nem puhul el az izmuk is, vagy ilyesmi?, tűnődött), a nő nem mondott semmi egyebet, amivel felmérgesíthetné az eunuchot. Ehelyett bűnbánó hangon megkérdezte, mire számíthat. A válasz szörnyűsége teljesen fejbe vágta. Félelme először rettegéssé, majd haraggá változott. Újból az ablakhoz lépve hagyta, hogy a tekintete visszakalandozzon az udvarra és a heves sürgés-forgásra. Fura, hogy milyen kevés zaj hallatszott: se sziréna, se kürt, vagy vészjelző. Talán nem akarták felébreszteni az embereket, gondolta. A barakkok melletti kicsiny, négyszögletes épületre nézett; továbbra is sötét maradt az összes ablaka, noha miközben figyelt, egy hat vagy nyolc főből álló csoport csatlakozott a lépcsőkön a bejáratnál álló két őrszemhez, akiket most fényes reflektorok világítottak meg. Újra elfordult az ablaktól, és már vagy tizedjére végigkutatta a szobát a sötétben valamilyen fegyverért; egy eszközért, ami segíthetne neki a szökésben. Jobb menekülés közben meghalni, gondolta, mint hagyni, hogy tenyészkancát csináljanak belőlem. A pokolba is! Förtelmes volt ez az egész! Az eunuch elbeszélése alapján a kolostor már évszázadokkal ezelőtt feltalálta a mesterséges megtermékenyítést, mint annak eszközét, hogy megőrizhesse a szerzetesek cölibátusát, egyszersmind új szerzetesekkel pótolja azokat, akik meghaltak a zárdában. A lánygyermekeket már születésükkor megölték. De még a „tenyészállomány” nőtagjaival is azonnal végeztek, amint nem tudtak már gyermeket szülni, és változatos módszerekkel (beleértve az emberrablást) pótolták őket. - Nagyon szerencsés nő vagy – mondta az eunuch. – Gregory testvér úgy is dönthetett volna, hogy végez veled. Végtére is valódi próbatételt jelentettél a számára. Egyem a drága kis szívét! , gondolta Suzanne szarkasztikusan. - Azonban úgy döntött, hogy a genetikai állományod megfelelő a számunkra. Még jó tíz éved lehet a gyermekszülésre. Tekintsd magad szerencsésnek! Szerencsésnek?! A sötétben tapogatózva újra átkutatta a szobát. - Egy emelő – motyogta magában. – Mindössze egy emelőrúdra volna szükségem, hogy lefeszítsem a lakatot az ablaktáblákról. Azután, amint minden elcsendesül odakinn, a lepedőkből font kötélen leereszkedhetnék innen a harmadik emeletről a talajra. Tudta, ma éjszaka kell megtörténnie. Holnapra ütemezték, hogy „rendbe hozzák”. Frusztráltan egyenesedett fel; ez a keresés is éppolyan eredménytelen volt, mint az összes többi. Reszketve állt az ablaknál, a harag fényes foltokban csillant a szemében. Ki akart jutni innen. Meg akarta akadályozni a merényletüket. És legfőképpen, Vance Eriksont akarta. - Ez nem igazság… - pityergett magában. – Egyszerűen nem igazság!

õ Vance fészkelődni kezdett a székében, ahogy hirtelen tudatára ébredt, milyen régóta ül már itt. Tosi még mindig beszélt: - Tehát a háború után a Testvérek megpróbálták visszanyerni az egyensúlyukat a nácikkal való katasztrofális szövetségből… Mostanra már bizonyosan megtalálták a leütött őrt. - Úgy hámoztam ki, a Testvérek eredetileg együttműködtek néhány, a nácik visszatérésével kapcsolatos tervben. Majd ahogy a vezető nácik lassan megöregedtek és 114

meghaltak, azok a tervek is kudarcba fulladtak. A Testvéreknek ismét nem maradt semmilyen szövetségesük, aki segíthetett volna nekik felülkerekedni a Vatikánon. A Testvérek számára az 1950-es és ’60-as évek nehéz időket jelentettek. Három vezetőváltáson is átestek, közülük a legfrissebb Gregory testvér. Miután 1970-ben átvette az irányítást a kolostor felett, egy éven belül szövetkezni kezdett a Brémai Legációval. Először lassan alakultak a dolgok: a Testvérek eladtak, vagy elcseréltek bizonyos, a harmadik birodalom által kifejlesztett és a kolostor birtokában álló találmányokat és ipari folyamatokat a Legációnak. Ez a kapcsolat azután teljes körű szövetséggé fejlődött, és úgy vettem ki, hogy készülnek valamire: hamarosan valami nagyszabású esemény következik. - Valami nagyszabású esemény? – kérdezte Vance. – Mint például? - Fogalmam sincs – felelte Tosi fáradtan. – Valószínűleg már így is többet sikerült megtudnom, mint amennyit szabad lett volna. Azonban Gregory testvér jó párszor kérte a segítségemet az elmúlt napokban. -Mit akart? - Fizikai kérdéseket tett fel – felelte Tosi egyre lelkesebb hangon. – Leonardo bizonyos írásaival kapcsolatos kérdéseket. Tudod, a Kingsbury által megvásárolt kódexben eredetileg volt egy szakasz a villámlásról és a viharokról. Elkezdett egy olyan rendszeren dolgozni, ami képes ember alkotta villámokat produkálni. Ez szerepelt azokon a lapokon, amiknek a keresésére indultál. - De miért? Miért volt olyan fontos valakinek ez a kódex, hogy hajlandó legyen meghamisítani a lapokat, és azokkal leplezni a hiányt? Nagyon sok papír hiányzott, miért? - Erre nem tudom a választ. Azt tudom, hogy a kódex része annak a kisebb tételnek, amit a Vatikán elkobzott De Beatistól, és Rómában őrzött. Azt is tudom, hogy a Testvériség egyik tagjának, aki kémként dolgozott a Vatikánban, sikerült hozzáférnie a kódexhez, szétbontotta a kötését és hamis oldalakat illesztett az ellopott ívek helyére. Majd elkezdte kicsempészni a Vatikánból a hiányzó lapokat. Körülbelül ezek felének sikerült eljutni ide a kolostorba, mielőtt elkapták és kivégezték a szerzetest. A többi a Vatikánban maradt. Gregory testvér és az emberei azért léptek szövetségre a Brémai Legációval, hogy megszerezzék a papírok másik felét. - Ennek semmi értelme! - tiltakozott Vance. – miért szövetkezne a multinacionális vállalatok olyan nagy hatalmú csoportja, mint a Brémai Legáció, egy csapat eszelős pappal egypár Leonardo-vázlat miatt? Minden nagyobb ipari testület a világon tagja a Brémai Legációnak. Nem tudom elképzelni, hogy nekik kellenének Leonardo rajzai. - Mint ahogy Alfred Krupp sem tudta – felelte szelíden Tosi. - Mit akar ezzel mondani? - Csak azt, hogy… - Tosi tétovázott. – Vance, te nem láttad az összes ábrát és feljegyzést, amit én. Fogalmad sincs, hogy minden, amit Leonardóról tudunk, minden találmánya, amiről a világ jelenleg tudomással bír, milyen nyers és kezdetleges, mennyire primitív azokhoz képest, amiket a kolostor gyűjteményében láttam. Lehetséges – bár csak feltételezés, ám a fizikai ismereteimen alapszik -, hogy ezek a villámlás természetével kapcsolatos rajzok szolgáltathatják a kulcsfontosságú koncepciót valamilyen hatalmas és rettenetes tömegpusztító fegyver megalkotásához. Amennyiben igazam van, a fegyver, ami a Leonardo eme találmányát leíró jegyzetek két felének összeillesztéséből létrejöhet, egyszerű szombat esti különkiadássá silányíthatja a neutronbombát. Váratlanul fények kezdtek villódzni az ablak körül, élesen kirajzolva a két benti alak sziluettjét. Vance felpattant a székéből, és óvatosan az ablak egyik oldala mellé állt. Alatta emberek özönlöttek elő a barakkokból. - Biztosan megtalálták – mondta gyászosan. – Gyorsan, professzor! – fordult el az ablaktól. – Azt mondta, Suzanne itt van valahol. Hol lehet? Merre tartják fogva?

115

- A fővillában. Valahol a harmadik emeleten. Hallottam, ahogy Gregory testvér beszél róla valakivel még korábban ma este, mikor odahívtak, hogy feleljek egy kérdésre. Vance érezte szívének heves zakatolását mellkasában, ahogy előhúzta Uziját, és az ajtó felé indult. - Köszönöm, professzor – majd megtorpant. – Nem gondolta meg magát mégis? – Tosi sziluettje lassan ingatni kezdte a fejét: - Nem. - Nos hát, akkor majd jövök. Erősítéssel. Gyorsan eltávolította a szigetelőszalagot a zárnyelvről, behúzta maga mögött az ajtót, és fürgén az első ajtó felé indult. Ahogy elérte az előcsarnokot, szorosabbra húzta derekán a csuhát. Az ajtón túlról hangok hallatszottak – sokkal több a két őrénél, akiket korábban látott. Vance a nyitógombért nyúlt; elég volt a bujkálásból. Eljött a támadás ideje. Hirtelen felrántotta az ajtót. - Gyorsan! A másik oldalon! – kiáltotta sürgetően olaszul, miközben kirohant az ajtón. A Vance-éval pontosan megegyező ruházatú őrök közül többen meglepetten emelték fel a fegyverüket. Majd meglátták az egyenruháját. Tekintetük követte kinyújtott kezét, ami az épület oldala felé mutatott, ahol korábban bejutott. - Megpróbáltak betörni az épületbe! – kiáltotta Vance. – A sarkon túl, az alagsori ablaknál! Siessünk, talán elkaphatjuk! Többre nem is volt szükség. A nagy izgalom közepette senkinek sem jutott eszébe megkérdezni Vance-t, hogy ő mit keresett az épületben. - Én itt maradok, és őrzöm a bejáratot – folytatta Vance. – Gyorsan, ne hagyjátok megszökni! - A hat-nyolc fős csoport lesietett a lépcsőn, leszámítva az egyik őrt, aki eredetileg is az ajtót vigyázta. - Én is itt maradok segíteni – lépett közelebb. – Várj! – fürkészte az arcát. – Nem ismerlek téged! Ki vagy? – Ahogy az alak lövésre emelte a fegyverét, Vance jobbjának teljes súlyát beleadva a lendületbe, ádámcsutkán vágta az őrt. Az kiáltásra tátotta a száját, ám csak elfojtott gurgulázást hallatott. A torkához kapott, miközben Vance ököllel nekirontott, és ütlegelni kezdte. Ám erre nem volt semmi szükség: az első ütése bezúzta a férfi gégeporcát, és összepréselte a légcsövét. Máris kékre váltan fuldoklott, ahogy a bejárat melletti kőoszlopnak rogyott, és lassan a földre csúszott, hitetlenkedve elkerekedő szemmel. A torkából rettenetes, fuldokló szörcsögés tört elő. Vance reszketve bevonszolta a testet az egyik oszlop vetette sötét árnyékba. Magához ragadta az őr Uziját, és lesietett a lépcsőn, majd a villa felé vette az irányt. Körülötte mindenfelé emberek rohangásztak; ő is futott. Gyorsan elhaladt két gonosz kinézetű szelindek és az idomítójuk mellett; arrafelé tartottak, ahol Vance az őrszem testét hagyta. Futás közben a reflektorragyogású villa képe minden egyes lépéssel egyre nagyobbá vált. A jó negyedmérföldes ügetés után is csak könnyedén lihegve, Vance keresztülvágott a körkörös kocsifelhajtón, és felfelé indult a bejárati lépcsőn. A díszesen faragott mahagóni ajtókat szegélyező árnyak közül két őr lépett elő. - Állj! Mi dolgod erre? – kérdezte a nagyobbik. A kolostor vendégháza felől izgatott ordítozás kélt; felfedezték az őr holttestét, akivel az imént végzett. A segítségért és erősítésért kiáltozás egy pillanatra elvonta a két őr figyelmét. Nem tudták eldönteni, hogy segítségért küldjenek, vagy tovább vallassák Vance-t. - Gregory testvér – vágta ki Vance. – Sürgős üzenetet hozok Gregory testvérnek. Velük kapcsolatos – intett az őrök keltette felbolydulás felé. – Megtalálták a behatolót. Az őrök rosszallóan méregették. - Rendben – felelte a nagydarab. – Odavezetlek hozzá. Kövess! Giacomo, te maradj itt, és ne mozdulj! – A másik őr bólintva nyugtázta, ahogy nagyobbik társa kinyitotta az ajtót, és

116

félreállt, hogy beengedje a hírhozót. Vance nagyot nyelt, hogy legyűrje valahogy a torkát szorongató félelemgombócot. Az ajtó becsapódott mögötte. - Kövess! – dörmögte ismét az őr. Az előcsarnok hatalmas volt és üregesen kongott. A falait középkorian spártai módon dekorálták. A legtöbb villától eltérően ebből hiányzott minden vallásos díszítés; egy kép sem jelenítette meg Krisztus születését, megkeresztelését vagy passióját. Mindössze egy durva, megmunkálatlan kereszt állt ott, valami tíz méter magasra emelkedve a matt padlótól egészen a mennyezetig. Jobbra egy lépcsősor emelkedett a felsőbb szintekre. A férfi elhaladt a lépcsők mellett, végig a főhallon, majd balra fordult. A szűk, gyéren megvilágított folyosó végén megálltak. Az őr kopogott az ajtón. - Gregory testvér – szólalt meg tiszteletteljes hangon a zárt ajtó előtt. – Bocsánatodért esedezem, maiért zavarni mertelek, de üzeneted érkezett. Vance papírzizegést hallott az ajtó mögül, majd egy faszék lábainak nyikorgását a padlón. - Ez teljesen szabályellenes! – csattant fel egy mérges hang, miközben nyílt az ajtó. Egy fej bukkant elő a résben. Mérges volt ugyan, ám nem Gregory testvér. Az arán nem látszott, hogy felismerné Vance-t. A nagydarab őr félreállt, hogy az ember jobban szemügyre vehesse a „hírnököt” - Nos? – csattant fel egyre fokozódó dühvel. – Beszélj! Gyorsan! Krízishelyzet van, nem érünk rá! – Vance tudta, gyorsan kell cselekednie, mielőtt a férfi kiszúrja a túl rövid álruhája alól előkandikáló sportcipőit. Ő nem siklana el egy ilyen részlet felett, mint az izgatott őrök odakint. Ekkor azonban hangos lövöldözés zaja hallatszott a bejárat közelében; a felbolydulás hirtelen beözönlött az előcsarnokba, ahogy az ajtó kitárult. Ez, jósolta Vance, bizonyára a vendégház őrsége lesz.

õ Erőtlen kiáltás vonta Suzanne figyelmét az udvaron át a vendégház bejáratához. Egy csapatnyi csuhás gyülekezett a lépcső tetején, majd sietve szétszóródtak, és eltűntek az épület mögött; csupán ketten maradtak a lépcsőn. Azok dulakodtak; az egyik a földre zuhant. A másik futni kezdett a villa felé. Furcsa az öltözéke, gondolta Suzanne. Valamiféle fehér cipőt hord. Figyelte, ahogy a férfi gyorsan, ám könnyedén üget, másodpercek alatt átszelve a főépület és a vendégház közötti távolságot. Volt benne valami ismerős, ám mielőtt a nő közelebbről szemügyre vehette volna, az alak eltűnt a szűk látóteréből. Hallotta az izgatott, kifulladt hangokat a sarkon túli főbejáratnál, bár az egyes szavakat nem tudta kivenni. Majd felismerte az ismerős hangot. Vance volt az! Hát eljött értem!

õ - Ott! Ő az! – A Vance felé rohanó férfiak léptei vadul csattogtak a kőfolyosón. A tagbaszakadt őr, aki az ajtóhoz kísérte Vance-t, elvicsorodott, és a fegyveréért nyúlt. Meglepetés és ijedtség áradt szét az alak arcán, aki kinyitotta Gregory testvér ajtaját, most pedig igyekezett gyorsan becsukni a folyosón közeledő veszély elől. - Nem! – kiáltotta Vance, és összegörnyedve, vállal nekivágódott a csukódó ajtónak. Be kellett jutnia a szobába: ez volt az egyetlen esélye. A roham készületlenül érte a benti férfit, és az ajtó eléggé kinyílt ahhoz, hogy Vance fürgén beoldalazzon, mielőtt újra csukódni 117

kezdett. A nagydarab őr leakasztotta az Uzit a válláról; újabb test kezdte belülről tolni az ajtót, Vance pedig hirtelen az ajtó és a kerete közé szorult. Az őr Vance feje felé emelte az Uzi csövét. A léptek zaja a folyosón egyre hangosabbá vált, és Vance egy odavetett pillantással láthatta, hogy ők is előhúzták a fegyvereiket. Minden erejét megfeszítve begörbítette a hátát, és kijjebb feszítve az ajtót, térdre vetette magát az így nyert helyen, miközben az őr tüzelni kezdett. Mérges lövedékek raja zúgott elő fülsiketítően az automata fegyverből, és forgácsolta szét az ajtófélfát. A lövések megrémítették az ajtó mögötti embereket, akik hirtelen abbahagyták az ellennyomást. Vance meglendítette a jobb öklét, ami fájdalmas bizonyossággal csapódott az őr ágyékába, akinek a saját combja és Vance ujjízületei között összezúzódtak a heréi. A férfi hörögve előrehajolt; Vance talpra szökkent, és összekulcsolt kettős ökle egyenesen az őr orrán landolt; az a földre rogyott. Az Uzi erőtlenül csattant a kőpadlóra. Újabb fegyverek kezdtek krákogni, ahogy a vendégház rohanva érkező őrei tüzet nyitottak. Hatalmas vakolatdarabok szakadtak ki a falból; forgácsszilánkok röpködtek a fa díszlécekből. Vance a padlóra vetette magát, és bebukfencezett Gregory irodájába, ahogy a banda közeledett. Mint egy mozdulatlanná dermedt rémálom jelenetben, Vance mintha ragasztótengeren úszott volna át, miközben egy sor lövedék lassított felvételben takarosan végigtűzdelte a szoba sötét palaszürke padlóját, apró fehér foltokat hagyva rajta. Kétségbeesetten talpra szökkent, és oldalt vetődött a gépfegyverek halálos golyózápora elől, ami addig követte őt, amíg teljesen ki nem került a tűzvonalból. - Csukják be! – parancsolta az ajtó mögött lapító Gregorynak és asszisztensének, miközben leemelte válláról a saját Uziját. Azok színtiszta döbbenettel meredtek rá. – Csukják be, de tüstént, vagy szétlövöm a fejüket! – Vance látta, hogy igazi félelem villan a szemükben; Gregory lassan felemelkedett, hogy engedelmeskedjen. - Gyorsan! – kiáltotta Vance. – mondja meg az embereinek, hogy maradjanak odakint, ha kedves az élete. – Gregory egy pillanatra tétovázott. Vance meghúzta a reteszt a gépfegyveren. .- Állj! – kiáltotta Gregory testvér. – Az Isten szerelmére, várjon! – Csaknem elkésett. Az őrök csapatának leggyorsabb tagja máris nekicsapódott az ajtónak, majdnem ledöntve főnökét a lábáról. Az őr Vance-re pillantott, aki egy kisebb dívány mögött keresett fedezéket, majd Gregoryra; újra Vance-re, aki meglóbálta fegyverét, és ismét vissza Gregoryra, aki időközben visszanyerte a higgadtságát. - Hagyj magunkra minket, testvérem! – parancsolta gyorsan a megzavarodott őrnek, aki csak állt ott, súlyosan zihálva, az arcán patakzó izzadsággal. Az összeráncolt, vastag szemöldök alól fürge, intelligens szempár fürkészte a szobát. Gregor5y az őr felé hajolt, és odasúgott neki valamit. - Elég! – üvöltötte Vance, a fejük fölé eresztve egy rövid sortüzet. Gregory testvér rémülten hátraugrott. Az őr ösztönös mozdulattal Vance-re emelte a fegyverét; ő ismét meghúzta a ravaszt. A rövid lövéssorozat az őr mellkasába csapódott, és kivetette a félig nyitott ajtón. - Most pedig zárja be egészen, és reteszelje el! – sziszegte összeszorított foggal. – Ezúttal pedig nem akarom, hogy bármit, egyetlen szót is szóljon az embereinek! A rendfőnök némán, mogorván engedelmeskedett. Amint kész lett, Vance előbújt a szófa mögül. A férfi, aki először ajtót nyitott, még mindig ott kuporgott egy könyvállvány mellett az ajtó mögött. Középkorú volt, ritkuló, barna hajjal, vizenyős, szürke szemekkel és egy meghatározhatatlan utcai zakóval, ami esetlenül csüngött vékony alakján. Hosszú pillanatokig csak meglepetten bámulták egymást; mindhármuknak szükségük volt rá, hogy összeszedjék magukat, felbecsüljék és felfogják a helyzetet. Végül Vance törte meg a csendet.

118

- Az ablakhoz! – parancsolta. A két férfi szó nélkül engedelmeskedett. A jókora, spártaian berendezett iroda a tóra nézett három nagy üvegajtón keresztül, amik egy kis erkélyre nyíltak. Vance intett az Uzival. - Húzzák be a függönyt! – utasította őket nyersen. – Húzzák össze teljesen! – Ám keménykedése ellenére Vance belül remegett a rémülettől és kimerültségtől. Vett egy mély lélegzetet és lassan kifújta; a levegő jól hallhatóan, reszketve távozott a tüdejéből. Gregory testvérnek abban a pillanatban a nyugodt, üdvözült mosoly áradt szét az arcán. A látvány feldühítette Vance-t; hirtelen csaknem ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy meghúzza a ravaszt, és kettészelje ezt a gonosz férget. Ám uralkodott magán. A barát lehet az ütőkártya, ami kijuttatja őket a kolostorból. - Én is félek – lépett közelebb Gregory Vance –hez. – Mindketten félünk. – kinyújtotta a kezét. – az egészre találhatunk békés megoldást is. Adja ide a fegyvert! - Elég, seggfej! – mordult rá Vance mérgesen. – Nem kell a nyálas papi dumája! – Gregory tett egy újabb lépést Vance felé, aki egylövetűre állította a fegyver kapcsolóját, és Gregory lába elé lőtt. A pap azon nyomban mozdulatlanná dermedt, az arcát ismét eltorzította a gyűlölet és a tomboló harag, keze pedig szorosan ökölbe szorult fekete köntöse redői között. - Így már jobb – mondta Vance. A másik alak a szobában látszólag fikarcnyit sem mozdult, bár a keze jól láthatóan remegett, ahogy egy szék karfáját markolta maga előtt. - Oké, állítsa a barátját ahhoz az ajtóhoz! – intett Vance az ajtóra, amelyen át maga is bejutott. Felsorakoztatta és megmotozta őket. Átkutatta a bizonytalan alak zsebeit, kiszedve belőlük egy pénztárcát, kocsikulcsot és némi aprót. Majd végigtapogatta Gregory testvért, a pap szétvetett lábakkal, felemelt kézzel támaszkodott egy másik ajtónak a szomszédos falon. - Nocsak, mi ez itt! – gúnyolódott Vance meglepetést színlelve, ahogy kiemelt egy Beretta .25-os kaliberű automata pisztolyt Gregory köntösének egyik zsebéből. – Netán új kellék a miséhez? Az utolsó kenet feladásához, feltételezem. Otthagyva a két férfit, Vance az íróasztalhoz lépett, és lassan leereszkedett egy székbe, közben továbbra is maga előtt tartva az Uzit. A vér már nem zúgott olyan hangosan a fülében, mint egy tízes erősségű, partnak csapódó hullám; a keze is szilárdabbá vált. Egyszerű terv kezdett körvonalazódni a fejében, de gyorsan kellett cselekednie, amíg még a biztonsági erők meg voltak zavarodva. - Gregory testvér! – kezdte. – Maga és én hamarosan távozunk innen. Először azonban azt akarom, hogy hozassa ide Suzanne-t. – Gregory nem felelt. – Hallja, maga egyházi barom? – fakadt ki mérgesen. - Semmi szükség a káromkodásra! – a falnak beszélő Gregory hangja tompán érkezett. – Hallottam, amit mondott. De… - egy pillanatra elhallgatott. – Azt hiszem, van valamim, amit magának is hallania kellene. -Rendben – felelte Vance türelmetlenül. – De fogja rövidre! - Felvehetnék egy kevésbé kényelmetlen testhelyzetet? – kérdezte Gregory udvariasan. Szeretnék önnel szemtől szemben beszélni. - Maradjon, ahol van! – förmedt rá Vance. – Sajnálom, ha megsértem az érzéseit, de nem bízom magában. - Nos, rendben! – sóhajtotta Gregory. – Mint tudja, legalább egy esélye lett volna, hogy csatlakozzon hozzánk. Sokkal jobban szeretnénk, ha a mi oldalunkon állna. Önnek nagyon jók a képességei, rendkívül tehetséges. A tudományos és technikai jártassága köztudott, és ami Leonardót illeti, maga a legjobb szakértője a világon. - Talán – vágott közbe Vance rosszindulatúan. – Most, hogy megölték az összes többit. – Soha nem felejti el, hogy megkínozták, és összeverték Martinit. – Nekem is ezt kellene tennem magával.

119

- Nem mi hajtottuk végre azokat a felháborító gaztetteket, amikről beszél – felelte Gregory méltatlankodva. – Ahhoz túlságosan is tiszteltük Martini tudományos jártasságát. Ezeket a gyilkosságokat mások hajtották végre. Vance zavarba jött. - Mások? Kicsodák? - Elárulom, ha csatlakozik hozzánk. - Miért tennék ilyet? - Mr. Erikson, a Szent Péter Kiválasztott Testvéreinek olyan mennyiségű kincs van a birtokában, ami mellett eltörpül a világ összes többi gyűjteménye. Vannak festményeink, zeneműveink; olyan tudományos munkák, amiket még soha nem látott a világ. Mi itt elegendő művel és intellektuális kihívással rendelkezünk, hogy egy valódi, elhivatott tudóst egész életére boldoggá tegyünk. Ön, Mr. Erikson, pontosan az a fajta kutató intellektus, akire szükségünk van. Nem csupán értékelné a gyűjteményünket és az eredményeinket, de jelentősen hozzá is járulhatna egy új civilizáció fejlődéséhez – egy olyan civilizációhoz, aminek én leszek a spirituális vezetője. Vance lelki szemei előtt látta az alagsori kincses ládákat, és emlékezett Tosi beszámolójára Leonardo rajzairól és jegyzeteiről, amik állítása szerint a rend birtokában állnak. De hallotta a vigasztalanságot is a professzor hangjában. Vance azokra a rettenetes alakokra is gondolt, akik számára a kolostor szolgált menedékül; az emberiség aljas, szubhumán söpredéke, amely ide menekülhetett a világi igazságszolgáltatás elől. Ám mindenekfelett Suzanne járt a fejében. - Nem, ha rajtam múlik – mondta hirtelen. - Bocsánat, hogyan? - Maga nem lesz semminek a szellemi vezetője, ha tehetek ellene. - Épp ez a lényeg, fiatal barátom – Gregory hangja kenetteljesen csendült – Nem tehet ellene semmit. Az égvilágon semmivel nem tuja megakadályozni a bekövetkeztét. A végzetet nem lehet megtagadni. - Akkor is megpróbálom. - Abba belepusztul – felelte Gregory kurtán. - Legyen – vágott vissza Vance. –Akkor inkább a próbálkozás közben végzem. Gregory fáradtan sóhajtott. - Micsoda egzisztencialista! És milyen sekélyes. Miért nem hallgat a józan eszére? Én segíthetek magán. A részévé tehetem mindennek. Igazi tékozlás volna, ha meghalna. Micsoda elpazarolt intellektus! Nem akarja, hogy az megmaradjon? - Azon az áron nem, ha közben a maga rabja leszek. - Mr Erikson, könyörgöm! – Gregory hangja sürgetővé vált; most először félelem csendült ki belőle. - Könyöröghet, amennyit csak akar – felelte Vance. – De semmit nem nyer vele. Vagy mindketten kijutunk innen élve, vagy egyikünk sem. Szinte vágni lehetett a csendet a szobában, amit csak Vance halk motozása tört meg Gregory íróasztalán. Sorra kihúzta a fiókokat, és beletúrt a tartalmukba. - Ó! – örült meg, felemelve egy tekercs ragasztószalagot. Hozzáragasztom a puska csövét Gregory homlokához, a saját ujjamat pedig a ravaszhoz, gondolta. Ha bárki lelőne, a rendfőnök feje apró cafatokra robban. Noha Vance mostanra megnyugodott, jól tudta, hogy a két másik ember a szobában korántsem. Ők az életükért izzadtak, miatta. Hirtelen eltöltötte a hatalom érzete, majd éppolyan gyorsan elundorodott tőle. A hatalom korrumpál, gondolta. Egyik kezében a ragasztóval, a másikban az Uzival, Vance felegyenesedett. A függönyök lágyan susogni kezdtek mögötte, mintha szellő fújná őket. Megperdült, épp amikor egy hatalmas ember rontott rá a függöny mögül, és erős kezekkel megragadta a szöveten át.

120

Vance küszködve igyekezett kiszabadítani magát, és célzásra emelte fegyverét. Ám egy újabb pár kar követte az elsőt, leszorította a kezét, és kicsavarta belőle az Uzit. Üvölteni kezdett, ám a hang a torkán akadt, amint egy jókora ütés csattant a tarkóján. Mielőtt végleg elborította a sötétség, Vance még némán átkozta magát, amiért nem ellenőrizte le, hogy zárva vannak-e az erkély üvegajtói.

121

TIZENHATODIK FEJEZET

Könyörtelenül pörgött egy fekete örvényben, teste és elméje az űr széléig szóródott. Tudta, kezdi visszanyerni az eszméletét, mikor a fájdalom milliónyi színes csillaggá robbant a fejében. Mozdulatlanul feküdt, a feketeség nyugalma után vágyakozva. Majd fokozatosan tudatára ébredt egy másik érzésnek is. Finom, cirógató nyomást érzett a homlokán, a haján, és hamarosan meghallotta Suzanne hangját. Vance kinyitotta a szemét. - Jaj, hála istennek, hogy jól vagy! – zokogta a nő, és lehajolt, hogy megcsókolja. Vance egy ágyon feküdt, egy nagyon sötét szobában, a feje Suzanne ölében pihent. A nő mozdulatára mintha mérgezett hegyű lándzsák fúródtak volna az agyába. - Finoman! – zihálta elakadó lélegzettel. – Úgy érzem, mintha az egész fejem katasztrófa sújtotta övezet volna. - Ó! – egyenesedett fel hirtelen a nő. – Sajnálom. Jobb így? Majd Suzanne karjai átölelték, és ő egy pillanatra megfeledkezett a fejében sajgó lüktetésről. Odafordult hozzá, és hosszan, szenvedélyesen csókolóztak. - Ó, olyan boldog vagyok! – mondta Suzanne. - Én is – húzódott el tőle Vance. – Suzanne, mi… mi történt veled? – kérdezte kissé még mindig bizonytalan hangon. A nő elmesélte neki, hogyan kapta el a rendőrség Comóban, és hogyan szolgáltatta ki azután Gregorynak. - Bizonyára ők is a jó testvérnek dolgoznak – tűnődött Vance hangosan. – Kíváncsi vagyok, mekkora a hatalma valójában. - És még nem is mondtam a legrosszabbat – folytatta Suzanne. – Itt akarnak tartani, hogy gyerekeket szüljek! El tudod képzelni? Elviszik a nőket valahová, és mesterségesen megtermékenyítik őket, mint valami tenyészkancát, hogy kicsi szerzetecskéket szüljenek nekik. Az egész műveletről eunuch papok gondoskodnak. - Eunuchok?! Azt hittem, ők már réges-régen kimentek a divatból. – Egy pillanatra eltöprengett. – De végül is ugyanezt hittem az inkvizícióról is. - Jaj, istenem! – Suzanne hangja csaknem suttogássá halkult. – Majdnem… Hogy is feledkezhettem meg róla? Ők, a papok és még valaki, merényletet terveznek … valami fontos személy ellen holnap… nem, ma! Ma délután. Suzanne hírétől egyszeriben kitisztult a feje. - Merényletet? Ki ellen? - Nem tudom pontosan – magyarázta a nő. – A Gregory irodájával szomszédos szobából hallgatóztam. Azt hitték, hogy még mindig kómás vagyok. Hallottam, hogy valami fontos gyilkosságról beszélnek, amire ma délután kerül sor. Úgy hangzott, mint valami nagyon híres világi személyiség, vagy ilyesmi. Hamarosan valami nagyszabású esemény következik. Tosi szavai most újra felidéződtek Vance-ben a fájdalom ködén át. A Brémai Legáció és Szent Péter Kiválasztott Testvérei közötti szövetség. Papírok a Vatikánban, Da Vinci vázlatai egy szuperfegyverről… Egy tömegpusztító fegyverről… ami egyszerű szombat esti különkiadássá silányíthatja a neutronbombát.

122

A papírok egyik felét a Vatikánban őrizték; a másik fele a Testvérek birtokában volt. Egy merénylet ma délután, és Tosi szavai: Hamarosan valami nagyszabású esemény következik. Egy ördögi összeesküvés körvonalai kezdtek kirajzolódni az elméjében. Szerette volna elvetni az egészet, mint valami őrült badarságot, mint valami pokolból kiszakadt torz képzelgést, de nem tudta elhessegetni a gondolatait. Mert bár az összeesküvés go9nosznak és betegesen torznak tűnt, a terv, amennyiben igaza van, az egyetlen logikus és ésszerű dolgot kínálta, amit a szerzetesek tehettek. - Meg akarják ölni a pápát – mondta halkan, miközben alig hitt a saját szavainak. - Figyelj! - folytatta Suzanne elképedt arca láttán. – Sokáig beszélgettem Tosival, és… Előadta neki a professzorral folytatott párbeszédét, és hogy hogyan említett az öreg valami küszöbönálló, baljós eseményt, szólt a Da Vinci jegyzeteiben található szupererős fegyverről, Tosi döntéséről, hogy marad, ahol van, az implantokról, és minden egyébről. Miközben beszélt, látta, amint egyre nő Suzanne szemében a felismerés. A tekintete még így a sötétben is ragyogni látszott. - Egyszerűen nem hiszem, hogy mindez valóban megtörténik! Hiszen ez a XXI. század, az ég szerelmére! Minket pedig egy rakás elmebeteg középkori szerzetes üldöz, meg egy olyan ember találmánya, aki majd’ ötszáz éve halott. Ez egyszerűen nem lehet igaz. Ez… - De mégis igaz. És hacsak mindez nem valami aprólékosan kidolgozott blöff, akkor láthattuk is rá a bizonyítékot. Európa-szerte embereket öltek meg. Képesek rabszolgává igázni másokat az implantjukkal. A rendőrség együttműködik velük. Ők… - Oké, oké – vágott közbe Suzanne. – Mindezt magam is látom. Hiszek neked…. Elhiszem az egészet, egyszerűen csak nem akarok hinni benne. Ültek az ágyon egymást átkarolva, és élvezve a másik melegét. - Tennünk kell valamit – szólalt meg végül Suzanne. – De arra gondosan ügyeltek, hogy semmit ne hagyjanak itt, aminek hasznát vehetnénk. – Azzal elbeszélte a számos eredménytelen kutatását a szobában. – Az egyetlen dolog, amire rájöttem, hogy el lehet távolítani az ágy lábait. Na hiszen, azzal sokra megyünk. Használhatnánk egyfajta bunkósbotnak őket, de az őrök nem fogják kinyitni ezt az ajtót, míg készen nem állnak. Mikor pedig eljön az az idő, egypár fém ágyláb nem sokat ér majd az automata fegyvereik ellen. - igaz – nyugtázta Vance komoran. – Nagyon igaz. – Felkelt, és maga is megvizsgálta a helyiséget. A lefolyó felett egy kis lámpa lógott, de az izzó hiányzott belőle. Próbaképpen bedugta az ujját a foglalatba, és hozzáérintette két elektródához. Semmi sem történt. Hálás volt, és egyben csalódott, hogy nem rázta meg az áram. Másik kezével talált egy golyós láncot, és meghúzta. - Ááááh-úú, a francba! – kiáltotta, ahogy a rángás végigfutott a karján. A fenekére huppant a fapadlón, és a lábai szétálltak, mint egy kisgyereknek a homokozóban. - Vance! – kiáltotta Suzanne, és felpattant az ágyról. – Jól vagy? Odakintről behallatszott, amint az őr tesz néhány lépést. Az ajtógomb megzörrent. Az ember – szemlátomást elégedetten, hogy az ajtó továbbra is zárva van – visszatért posztjára néhány méternyivel odébb. - Igen – Vance mélyet lélegzett. – Megtaláltam, amit kerestem. - És mi volt az? – kérdezte a nő, miközben segített neki felállni. - Úúúh – nyögte fájdalmasan. – Jézusom, ez nem tett jót a fejemnek. Ugyanazt kerestem – folytatta -, mint amit Ben Franklin, mikor elektromos viharok közben röptette a sárkányait. - Úgy fest, megtaláltad – jegyezte meg Suzanne kajánul. – És most? - Azt hiszem, ez lesz a kulcs a menekülésünkhöz. Itt… - kezdte felemelni a matracot az ágyról. – Segíts, kérlek! Az ágy tizenöt perccel később darabokra szedve állt. Meglazították a rugóit, és a hegyes végükkel felhasogatták a vékony matracot. Az ágy fémlábai közül kettőt a falnak

123

támasztottak. A lambéria mentén a lefolyónál, az elektromos dugalj mellett egy jó méteres kupacot hordtak össze a matrac kicibált pamuttöltelékéből. Oké, most pedig tartsd ezt, de óvatosan! – Vance átnyújtott Suzanne-nak egy, az ágy drótrácsából kiszedett harminc centis drótdarabot, ami köré az ágyhuzatból hasított szövetcsíkokat csavart. Ő egy ugyanolyan darabot tartva a pamutkupac egyik oldalához kuporodott, arccal Suzanne felé. - Ennek tökéletesen kell sikerülnie! – figyelmeztette. – Valószínűleg nem lesz második esélyünk. – Ügyelve, hogy ne érintsék meg a vezeték csupasz részét, mindketten bedugták a saját drótjukat a fali csatlakozóaljzat egy-egy lyukába. Emlékezve a megrázkódtatásra, amit a lámpafoglalattal való incidense okozott, Vance semmit nem kockáztatott. Noha így sokkal esetlenebbnek tűnt az egész, azzal, hogy ketten kezelték a drótokat, jóval kisebb volt az esélye, hogy bármelyikük is súlyosan megsérül. - Bedugtad a drótod végét? – kérdezte Vance. - Ühüm! - Oké. Most pedig szúrd a másik végét a pamutkupacba. – Ugyanekkor ő a saját drótja szabad végét a nőéhez érintette. A vezetékek sercegni és szikrázni kezdtek, ahogy elektromos ív képződött közöttük. Kékesfehér fény árasztotta el a szobát, és önkéntelenül is összerezdültek, ahogy a sötéthez szokott szemük egyszerre befogadta a ragyogást. A rövidzárlat mindössze egy-két másodpercig tartott, majd kicsapta a biztosítékot. Ám nekik mindössze erre az egy pillanatra volt szükségük: a szikrák belekaptak az apróra szétcincált pamuttöltelékbe, és pillanatok alatt akkora lángok csaptak fel, hogy Suzanne-nak és Vancenek hátra kellett ugraniuk, nehogy megpörkölődjenek. Odakint felkiáltott az őr: - Hé! Mi történt a világítással? – A folyosó meleg, sárga fénycsíkja nem szűrődött át többé az ajtó rése alatt. Az összes kinti fényforrást is ere az áramkörre kötötték. - Hála Istennek a régi vezetékezésért! – suttogta Vance, ahogy Suzanne kezét tartva együtt figyelték az egyre magasabbra szökő lángokat. – Ne feledd, még ne mondj semmit! – odahúzták a matrac többi részét, és az egyik sarkát a tűzbe dugták. – Nem akarjuk, hogy felfedezzék a tüzet, míg jól meg nem erősödik. Az egész időzítés kérdése volt. Meg kellett várniuk, míg a tűz jól belekap a faajtóba, ám nem várhattak túl sokáig, mert akkor megfulladnak. A túl sok késlekedés azt is jelentette volna egyben, hogy valaki közben kicseréli a biztosítékot, így megszüntetve a folyosóra boruló sötétség jótékony leplét. Vance felköhögött. - Gyerünk az ajtóhoz! És maradj a padlóhoz közel; ott tisztább a levegő. Miközben a lángok mohón nyaldosták a matracot és huzatát, a szoba kezdett Hieronymus Bosch egyik pokolfestményének szegletére emlékeztetni: két meglapuló figura a fojtogató füstben és a táncoló lángok túlvilági fényében. A lángok már szétterjedtek a falakon is, és a hőség egyre jobban égette az arcukat. A sötét folyosón, amit halvány derengéssel áraszott el az első emeleti lépcsőről felszűrődő fény, az őr magában motyogva lépkedett fel-alá a posztján. Éberen markolva Uziját, a hall végéig lépkedett, megpróbálva levezetni a feszültségét, míg valaki megtalálja, és kicseréli a kiégett biztosítékot. Elért a folyosó végéig, és mikor megfordult, nyugtalanító kép fogadta: sárga, pislákoló fénycsík áradt ki a zárt ajtó alól. Lehetetlen. Nem lehetett villanykörte a szobában; tudta, hisz ő maga csavarta ki, Gregory testvér utasítására. Visszasietett a szobáig. Mi okozhatja a fényt? Mikor meghallotta az elfojtott kiáltásokat odabentről, torkában kezdett dobogni a szíve. - Tűz! Incendio! Tűz van! Segítség! Tűz!

124

Megragadta az ajtógombot: meleg volt. Mit tegyen? Gregory testvér a fejét veszi, ha az amerikaiak megszöknek. Elengedte a nyitógombot, és visszarohant a lépcsőházi pihenő felé. - Tűz! – kiabálta. – Tűz a második emeleten! Suzanne és Vance a saját tüzük által csapdába ejtve feküdtek a szobában. A tüdejüket megtöltötte a sűrű, olajos füst. Mikor hallották, hogy odakinn az őr elismétli szavaikat, abbahagyták a segítségért kiáltozást. Feltámadt bennük a remény, amit zörögni kezdett az ajtógomb, majd ugyanilyen gyorsan el is halt, mikor abbamaradt, és az őr léptei eltávolodtak. A lángok felemésztették a matracot, és felkúsztak a falakra, fürgén pusztítva körülöttük az értékes teret. Azután meghallották a rohanó léptek tompa puffanását. - Erősítés – sziszegte Vance, és szorosabban markolta a nő karját. - Vance… - fordította felé Suzanne az arcát. – Nem számít, mi lesz, szeretlek. - Én is szeretlek. – Gyorsan megcsókolták egymást, ahogy az ajtógomb újból zörögni kezdett. – Ezt hívják úgy, hogy alaplecke halálos eltökéltségből. – Vance felegyenesedett a kavargó füstben, és szorosan megmarkolta az acél ágylábat. – Maradj alacsonyan! – figyelmeztette még. – Be fognak rontani. Gáncsold fel őket, aztán tűnés kifelé! Dühödt, heves szóváltás röpködött odakinn olaszul. Vance a lefolyóhoz húzódott, tüdeje majd’ szétrepedt a keserű, csípős füsttől. Az ajtó egy utolsó zörrenéssel végre szélesre tárult, és nekicsapódott a mosogató oldalának. Két csuhás alak rontott be a szobába, kezükben Uzit lóbálva. Vance baseballütőként lendítve az ágylábat vesén vágta az egyiket, aki megperdült, és szétvetett karral a lángok közé tántorodott. Vissza se nyerte többé az egyensúlyát. Suzanne kinyújtotta az ágylábat, amit szorongatott, és sípcsonton csapta a második fickót; az arccal előrebukva, keményen elterült. Társa alig pár centivel előtte a lángok között sikoltozott. A tűz által meggyengített padlózat pattogott, majd hatalmasat reccsent, és megadta magát. Az első őr szikrazáportól kísérve eltűnt a lángok között; lezuhant az alsóbb szintre. A lángok nyaldosni kezdték a nyílást, majd a lenti légáramlattól táplálva, sziszegve a mennyezetbe martak. A friss levegőlökés egy pillanatra kitisztította a füstöt a szobából, és kigomolygott a folyosóra. Vance abban a pillanatban célba vette a második, arcra bukott férfit, és lesújtott rá az ágylábbal. Az őr azonban félregördült. A csapás a feje helyett a kezén puffant, kiütve markából az Uzit. Az koppanva a padlóra hullt, és megállapodott Suzanne lábánál. Az őr talpra ugrott; Vance hallotta, hogy odakint léptek dobognak a lépcsőn felfelé. Suzanne felkapta a fegyvert, ám mielőtt lelőhette volna az őrt, az Vance-re vetette magát. Vance érezte, ahogy a férfi csontos ökle a szegycsontjának csapódik. Kábán, ösztönösen meglendítette a kezét, és valami puhába talált. A szerzetes sivítva kifújta a levegőt, majd torkon ragadta Vance-t. A padlóra zuhantak, és nekigurultak a nyitott ajtónak. Az hangos csattanással a mosogatónak vágódott. A folyosó padlója beleremegett a közeledő léptekbe, és hirtelen sziréna vijjogott fel a sötétben, amit a hangosbemondó tompa, recsegő hangja követett: mindenkit a villához rendeltek, hogy segítsen oltani a tüzet. Suzanne rémülten figyelte, ahogy Vance és a szerzetes dulakodva hemperegnek a padlón tátongó, lángoló szélű lyukhoz. Közben egyre erősödtek a folyosón az izgatott hangok. Leguggolt, nekivetette hátát az ajtófélfának, és figyelte, ahogy három pár láb – a testek többi része eltűnt a gomolygó füstben – rohant végig a hallon. Suzanne még nem lőtt. Hátravetett egy pillantást, épp idejében, hogy lássa, amint az őr belekönyököl Vance gyomorszájába. Úgy tűnt, ez teljesen elkábította; az őr kigördült Vance szorításából, és felragadott egy acél ágylábat. Vance hápogva próbálta visszanyerni a lélegzetét, és fájdalmasan térdre kászálódott, majd kezdett felegyenesedni, mikor a szerzetes lesújtott rá a rögtönzött buzogánnyal. Vance oldalt vetődött, az acélrúd pedig elzúgott a feje mellett. Tompán lövéseket hallott.

125

Odakinn a folyosón a léptek a nyitott ajtó felé igyekeztek. Suzanne célzásra emelte a fegyverét, és egy sorozattal végigsöpört az előcsarnokon. Lövései túlharsogták a pokoli lármát. Először egy alak, majd egy másik, végül pedig a harmadik is a padlóra zuhant. Most, hogy végre ismét friss levegő töltötte meg a tüdejét, Vance visszanyerte mozgékonyságát. Ahogy a szerzetes újabb ütésre emelte az acéllábat, Vance teljesen kinyújtva a lábát előrerúgott, és combon találta ellenfelét. Ez kibillentette a papot egyensúlyából, ám miközben hátratántorodott a padlón tátongó tüzes nyílás felé, megragadta Vance lábát. A férfi érezte, hogy maga is csúszni kezd, és hadonászva igyekezett valami szilárd kapaszkodót találni. A lenti szobából izgatott kiáltozás harsant. Odakint a folyosón a három elzuhant őr közül az egyik vadul tüzet nyitott Suzanne-ra. A nő érezte, ahogy a lövedékek magasan a feje fölött a vakolatba csapódnak. Látta a férfi torkolattüzét, célzott, és meghúzta a ravaszt. Hallotta, amint az őr fegyvere a szőnyegre hull. Visszafordította figyelmét Vance-re, és elöntötte a rémület, mikor látta, hogy lassan vonszolódik a lyuk felé. A szerzetes szívósan csimpaszkodott Vance lábába. Lángok nyaldosták a karját, miközben lába bizonytalanul csüngött a lyukban, csupán torzója látszott még mindig a szobában. A nő célzásra emelte a fegyvert, és magában azon imádkozott, nehogy véletlenül Vance-t találja el. Meghúzta a ravaszt. Semmi. Istenem!, sóhajtotta. Mi vagyunk a jófiúk, nem fogyhatunk ki a munícióból! Nem maradván más választása, előrelendült, és a kiürült fegyvert vágta a szerzeteshez. Az döbbenten meredt fel rá, ahogy a nehéz fémpuska feléje lendült, és egyenesen a képébe csattant. A csuhás felüvöltött, és alázuhant a lyukban. - Vance! – segítette talpra a férfit. – Vance, jól vagy? Amaz felvillantott egy röpke mosolyt. - Ez elég ostoba kérdés, egy ilyen helyzetben. Gyerünk! Újabb lépések csattogtak a lépcsőn. Vance fogta az őrök egyik Uziját, és Suzanne kezébe nyomta. - Tartsd rajta a szemed! Úgy tűnik, tudod, hogyan vedd hasznát. – Majd felkapta a másik fegyvert, és rohanni kezdtek a folyosón, a lépcsőkkel ellentétes irányba. Ahogy elérték az előcsarnok végét, hirtelen két újabb szerzetes bukkant elő, a sűrűn gomolygó füst elől szaladva. Vance rövid sortüze megtorpanásra késztette őket. Suzanne egy szűk melléklépcső felé tartott, Vance pedig követte, amint léptek zaja kélt alattuk. Csak felfele mehettek. A következő szinten elszáguldottak egy megzavarodott őr mellett, aki tüzet nyitott rájuk. Vance viszonozta a tüzet, fedezék mögé kényszerítve a szerzetest. A lépek zaja egyre hangosabban és közelebbről hallatszott a lenti lépcsőn. Suzanne arca sápadt volt, haja nyirkosan tapadt a homlokához. Vance tudta, nem sokáig folytathatják ezt. A sok belélegzett füst és a küzdelem az őrökkel megtette a magáét. Mégis, tovább kapaszkodtak felfelé, szaggatott zihálásuk visszhangzott a szűk aknában. Odafent a lépcsősor egy apró, lelakatolt ajtóban végződött. Vance szó nélkül a falhoz tolta Suzanne-t, és szétlőtte a zárat. Majd előrelendült, és felrántotta az ajtót. - Na, most igazán ránk férne egy kis szerencse – mormogta komoran. – Kifogytam a munícióból. A hűvös levegő friss fuvallata egy pillanatra felfrissítette az erejüket és a reményt, amint lepillantottak a tóra néző kicsiny, körbekerített udvarra. A pázsitot szétszórtan ernyős, fehér fémasztalok borították. Mögöttük, a ragyogóan megvilágított kolostorudvar teli volt a villa felé rohanó alakokkal. Enyhe füstfuvallat kavargott a lágy szélben. Az ég a hegyek fölött világosodni kezdett, a hajnal közeledtét jelezve. Lélekszakadva indultak a kicsiny reggeliző udvar felé. Amint számítottak rá, volt a közelben egy lift és egy zsúrkocsi a kiszolgáló állomáson, aminek segítségével ételt

126

szállítottak a tetőre a villa mélyen alattuk lévő konyhájából. Elég nagynak tűnt, hogy megpróbáljanak leereszkedni vele. Már amennyiben be tudunk szállni, gondolták. Ám a zsúrkocsi ellenállt Vance minden erőfeszítésének. Egy biztonsági zárószerkezet pedig megakadályozta, hogy kinyíljanak az ajtók, hacsak a tolókocsi nincs a helyén az állomáson. - Feljön a lift – szólt oda neki Suzanne. – Lefogadom, hogy nem vacsoravendégekkel van tele. Maguk mögött hallották a lépcsőaknából kilépő üldözőik izgatott hangjait. Már csak másodperceink maradtak, gondolta Vance. Elöntötte a kétségbeesés. - Sajnálom, bébi! – nyögte kimerülten a feszülten figyelő Suzanne-nak. – Ezt eltoltam. A nő kisöpörte a csapzott hajtincseket az arcából, és elszántan körülnézett. - Ne add még fel! Gyerünk! – Megragadta a férfi kezét, és a tető széle felé vonta. Alattuk keskeny, habos vízszegély tajtékzott körben az épület alapja mentén. Mint a Como melletti legtöbb villát, ezt is közvetlenül oda építették, ahol a víz a partot éri. A felszín alatt a meredeken alábukó hegyoldal tovább süllyedt. A Comói-tónak nem voltak homokos, sekély strandjai, leszámítva a két csúcsát; a part szinte mindenütt túl meredeken bukott a vízbe a strandok kialakulásához. Háromméternyire a parttól akár nyolc-tíz méter mély is lehetett a víz. Vagy épp sokkalta kevesebb, gondolta Suzanne megborzongva. - Itt a kiút, előttünk – mondta. A férfi bambán meredt rá, majd lepillantott a húszhuszonöt méterrel alattuk hullámzó vízre. -Előttünk? - Leugrunk! – jelentette ki a nő olyan magabiztosan, amit belül ő sem érzett. - Leugrunk? – a férfi nagyot nyelt. Mögöttük lövések dörrentek. A levegő egyszeriben megtelt a halál előszelével. Kéz a kézben elrugaszkodtak.

127

TIZENHETEDIK FEJEZET

A szoba nem volt kényelmetlen; valójában akár fényűzőnek is lehetett volna nevezni. Modern olasz tervezésű bútorokkal rendezték be, sok krómmal, bőrrel és náddal. Még az elefántcsontszínűre festett falon függő, eredeti Matisse is ízlést tükrözött. Milyen kár, hogy nem az enyémet, gondolta Harrison Kingsbury, amint felemelkedett a széknek csúfolt, különös nád-bőr szerkezetből. Mégis tudta, ahogy a buja acélkék szőnyegen mezítláb odalépkedett a Bologna régi városnegyedére néző ablakhoz, hogy nem az ízlésről van szó. - Vance, Vance, mit tettél velünk? Az öregember felsóhajtott, újból memorizálva a dómot körülvevő, vörös cseréptetős épületek elrendezését; a látványt takarosan keskeny sávokká szelte a díszes vasrácsozat, amit azért szereltek fel, hogy távol tartsa a tolvajokat, most azonban őt tartotta fogva. Életében először igazán öregnek érezte magát. Hetvenhárom esztendejének súlya mintha ólomként nehezedett volna a csontjaira. A társaság, aminek felépítésére az egész életét áldozta, néhány napon belül elértéktelenedik, az ember pedig, akit saját fiaként szeret, bűnözővé válik: halál vár rá vagy egy életen át tartó menekülés és bujdosás. Hogy történhetett mindez? Lehunyta ezüstszürke szemeit, és ökölbe szorított kézzel megdörzsölte őket. Rá kellett találnia a gyenge láncszemre, ami miatt megkapta a Legáció, amit akart. A villában folytatott beszélgetés Róma közelében rövid volt, ám tudta: az élet megsemmisítő csapásai általában gyorsak és könyörtelenek. Az az arrogáns fiatalember, Kimball, higgadtan, haszonlesően ismertette vele a Legáció ultimátumát: Kingsbury együttműködik velük, vagy ő és Vance Erikson elpusztul. Kimball körvonalazta az agyafúrt tervet, ahogy gonoszan behálózták Vance-t és Suzanne Stormot. Figyelemre méltó páros, gondolta Kingsbury, ahogy elfordult az ablaktól, és visszatért a gyűlöletes „székéhez” . A digitális óra mellette az asztalon délelőtt 9:53-at mutatott. Soha nem gondolta volna, hogy azok ketten akár egyetlen civilizált mondatot váltanak egymással, azt pedig még kevésbé, hogy cinkostársakká válnak egy bűntényben. A felszínen Kimball követeléseinek első fele egyszerűnek tűnt: „Működjön együtt velünk, és gondunk lesz rá, hogy Vance neve tisztázódjon, és ejtsenek minden ellene emelt vádat. Vagy harcoljon, és elpusztítjuk őt.” Ez már önmagában elég visszataszító dolog, egyfajta érzelmi terrorizmus, ami átlépi a tisztességes harc határait. Mégis, mindezzel egyedül is elboldogult volna. Neki is akadtak barátai magas körökben; jó kis csetepatét csinálhatott volna. Nem, ezzel az ellenségei is tisztában voltak. Alaposan tanulmányozták őt, ahogyan egy jó sakkmester memorizálja ellenfele lépéseit a korábbi mérkőzéseken. Elég jól ismerték őt ahhoz, hogy előkészítsék számára a kegyelemdöfést; azt gondolták, ilyen könnyen leüthetik a sakktábláról. Ha dutyiba juttatják, azzal végleg kivonják a forgalomból. Valahogyan tudomást szereztek a hatalmas olajfelfedezéseiről a chilei Andokban. Ez önmagában elég kártékony dolog lett volna, ám nem megsemmisítő erejű. Ám azt is tudták, mennyire túlköltekezett a ConPacCóval, hogy kiaknázhassa azokat a forrásokat. Ez pedig már végzetesnek számított. Kingsbury a kicsiny főzőfülkéhez lépett, hogy készítsen magának egy 128

csésze teát. De hát végül is épp az olyan kockázatvállalások ették naggyá a ConPacCót, amelyek meglépésére túl gyávák voltak a nagy olajvállalatok, gondolta. Gyakorlatilag szinte az utolsó centig elzálogosította mindazt, amivel ő és a ConPacCo csak rendelkezett. A legtöbben meggondolatlanságnak tartották volna ezt a lépést, ám ebben az esetben, amennyiben kifizetődik, anyagilag az olajipar egész történelmének legjövedelmezőbb szerződésévé vált volna az üzlet. Lassan, csendben látott neki a dolognak. Csupán ő és Vance Erikson – aki megtalálta az olajkészletet – ismerte a teljes tervet. Megosztották maguk között a felelősséget, és a ConPacCo egyetlen másik ügyvezetője sem ismerhette az összes részletet, tudván: anyagi szempontból mekkora kockázatot jelent ez a lépés. Kingsburynek azért is csendben kellett lebonyolítania az üget, mert a beinvesztált pénz legnagyobb részét a ConPacCo részvények általa személyesen birtokolt ötvenhárom százaléka ellenében hitelezték meg. A részvények árának drasztikus zuhanása – ami elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha a többi befektető tudomást szerez a tervezetről, mielőtt az jövedelmezni kezd – hatálytalanítaná a legtöbb kölcsönt. Ha ez megtörténne, az egész projektet törölniük kellene, és ez az érvénytelenítés gyakorlatilag egyet jelentene a ConPacCo tönkremenetelével. Nem maradna más lehetőség, mint eladni azt valamelyik nagyobb olajvállalatnak. És ez az, amit a Brémai Legáció gyakorlatilag garantált nekem, gondolta Kingsbury, ahogy a teáskanna sípolni kezdett. Teletöltött egy nagy angol teás csuprot forró vízzel, és figyelte a felszálló gőzt, majd belelógatott egy filteres Twinings English Breakfast filtert, és figyelte, ahogy a tasak átázik, és lesüllyed a bögre aljára. Azt kívánta, bárcsak volna egy rendes teáskannája. A tasakok olyan civilizálatlanok. De most is elboldogulok majd, ahogy mindig is tettem, gondolta, miközben figyelte, ahogy az aranybarna folyadék szétterjed a teafilterből, és megtölti a csupor alját. Az élet korábban is civilizálatlan volt, és képes lesz kezelni, ha ismét azzá válik. A saját szemével látta, ahogy az apja éhen hal a nyomorúságos Walesi hegyi kunyhójukban. Nyolcéves volt akkor, és megfogadta, hogy vele soha nem történhet ilyesmi. Látta, hogy az apja feladta, mikor megmenthette volna magát. Feladni annyi, mint meghalni. Kingsbury megkavarta a teát, és kivette az átázott filtert. Igen, az maga a halál. Látta azt az átkozott, önelégült vigyort Kimball arcán, ahogy felfedte előtte a Legáció terveit a római villában. Kingsbury keze még most is úgy reszketett a felindultságtól, hogy kilöttyintett három aranybarna csepp teát az acélkék szőnyegre. Volt egy áruló a ConPacCónál, aki megadta a Legációnak, amit akart. Ahogy tegnap elhajtott a villától, és visszaindult Rómába, Kingsbury azt hitte, mattot kapott. Azután Vance telefonált Comóból, és beszámolt neki a gyilkossági kísérletekről. Vance nem adta fel; a fiú dühös volt és ellenállt. Felvette a kesztyűt. Ez elgondolkodtatta Kingsburyt, és csaknem sikerült meggyőznie magát, hogy van rá módja… ha nem a győzelemre, akkor legalább arra, hogy gondoskodjon róla: Kimballék se nyerhessenek. Ma reggel azonban a Legáció emberei érte jöttek a hoteljébe. Vance újabb galibát csinált, mondták neki; valójában tönkretett valami ügyletet, amiben a Legáció is érintett volt. Így aztán Bolognába vitték Kingsburyt, az egyik ottani házukba. Az öreg túszként szolgált, hogy ezzel garantálják: Vance nem húzza többé keresztül a Legáció terveit. - Hát erről van szó – töprengett Kingsbury hangosan, óvatosan szürcsölve a forró teát. – Meg kell állítanom Vance-t. Ha nem teszem, akkor ő, én , a cég, mind megyünk a süllyesztőbe. De hogy a csudába figyelmeztessem? Honnan tudná, hogy Bolognába kell jönnie? Hogyan talál rám, és mit teszek, ha mégis sikerül neki? A reggeli nap emelkedni kezdett a párás bolognai égen. Kingsbury nem tudta a választ, de hitt benne, hogy Vance eljön, és megtalálja. Mosoly villant át az arcán. Visszahelyezte a bögrét a csészealjra.

129

- Mikor megérkezel fiam, szórakozunk egy kicsit ezekkel az alakokkal. Van egy ötletem – mondta hangosan az üres szobának.

õ - Ördög és pokol! – kiáltott fel újra Hásemi fársziul, és nagy léptekkel rótta fel-alá a kicsiny, szegényes szobát. Mi a kénköves poklot képzel ez a szőke amerikai, kicsoda ő? Ő nem valami tejfölösszájú amatőr, akinek segítségre van szüksége, hogy megöljön valakit. Ez az amerikai imperialista pont olyan volt, mint az összes többi, és ő, Hásemi, nem fogja hagyni, hogy megállítsák. A saját módszerével végez a pápával. Már nem törődött a pénzzel. Meg kell semmisítenie a pápát, a keresztény keresztesek valódi szimbólumát a saját földjén. Hásemi megtorpant, és újra mélyet szippantott a vízipipájából. A hasis szétáradt a fejében; a szíve haraggal telt meg, és készen állt a gyilkolásra. A pipa mellett ott hevert kilenc milliméteres Browning automata pisztolya és egy tartalék tölténytár. Ez volt Allah szablyája és fegyvere. Hamarosan megszólal, hogy elnémítsa a vatikáni zsarnokot. Az ablakhoz lépett, és kibámult a szűk sikátorba, a szürkéssárgára festett szemközti falra. A festékben a hőstetteinek freskóját látta, és önmagát, ahogy meghiúsítja az arrogáns amerikai vésztervét. Az amerikai és a segédjei meg akarták fosztani őt jogos céljától: csak és kizárólag ő, Hásemi, Allah szablyája rendeltetett arra, hogy megölje a pápát. Ezek a hitetlenek nem érdemlik meg a jog szerint őt illető dicsőséget. Hásemi odalépett az ablak mellett álló íróasztalhoz, és leült. Előhúzott egy gyűrött papírlapot, és szabálytalan betűkkel leírta: „Megöltem a pápát.” Hamarosan kezdett belemelegedni a feladatba. Felidézte pár pillanattal ezelőtti gondolatait, és őszintén papírra vetette őket. Mikor eltemették a pápát, ez a levél biztosít majd neki egy fejezetet a történelemben. Gyorsan írt, egy zsírfoltos borítékba zárta a levelet, és az íróasztalon hagyta a 31-es számú szoba kulcsa alatt. - Allah akbar! – mondta fennhangon. Becsúsztatta a Browningot kabátzsebébe, bezárta szobája ajtaját, és lesietett a nyikorgó lépcsőn, hogy találkozzon a végzettel.

õ - Igen, Hásemi – ismételte Suzanne a telefonba. Vance ott állt mellette a római központi vasútállomás egyik fizetős telefonfülkéjénél, és minden alkalommal megfagyott benne a vér, valahányszor egy egyenruhás alak a közelükbe jött. Mi az ördögért kellett a nőnek épp itt telefonálnia, ahol leplezetlenül mutogathatják magukat a rendőrségnek? Vajon itt is riasztották őket? Nem tudta, hogy működik a rendszer az olasz zsaruknál. - Nem, nincs meg a vezetékneve – mondta épp Suzanne. A kagyló szorosan a fülére tapadt, így Vance nem hallotta a vonal másik végén beszélő hangját. – De egy ilyen névvel biztos, hogy … milyen? Talán iráni? – Egy pillanatig hallgatott. - Nézd, Tony, egészen biztos vagyok benne: merénylet készül a pápa ellen ma délután .. négy órakor … Igen, igen, egészen biztos. Vance fáradtan lehunyta a szemét, és legszívesebben egész éjszakán át tartó alvássá nyújtotta volna a pillanatnyi pihenőt. A tűz a kolostor villájában erőre kapott, és gyorsan átterjedt a belső részek ősi fagerendáira. A kolostor teljes erőforrását mozgósították, hogy segítsenek eloltani a tüzet, és még azoknak az őröknek is igénybe vették a szolgálatait, akik a 130

tetőről lőttek rájuk, olyannyira biztosak voltak benne, hogy Vance és Suzanne életét vesztette az ugrás során. Ám Suzanne-nak igaza volt. A víz legalább jó tíz méter mély lehetett, ahol becsapódtak, és kecsesen hatoltak át a felszínen, talppal előre. Könnyedén odaúsztak a hajóházhoz, és mivel minden kézre szükség volt a villánál, gyerekjátéknak bizonyult ellopni az egyik motorcsónakjukat, és kereket oldani – ám előtte Vance fogott egy tűzoltófejszét, és meglékelte a két másik üvegszálas hajótestet. Eseménytelenül telt az utazás onnan Comóig, ahol hátrahagyták a csónakot a Villa del Olmo közelében lévő sétahajó kikötőben, majd átöltöztek, és felszálltak egy Rómába tartó vonatra. - Tony, volnál olyan drága tündér? Vance hallgatta, ahogy Suzanne hirtelen hangnemet vált, miközben ezzel a titokzatos Tonyval beszél. Semmit sem volt hajlandó elárulni neki az alakról, azt leszámítva, hogy majd ő segít nekik. - Kérlek, Tony! – búgta. – Nincs pénzem. Úgy festek, mint valami menekült… Nem, hinned kell nekem. Kérlek… Amint túljutsz a svájci őrségen a Vatikánban, találkozzunk a… annál a cuki kis kávézónál a Piazza della Repubblicán! Hogyan? Hát persze hogy emlékszel, melyik, te butus. Ott ültünk azon a délutánon, mikor megkérted a kezem… Igen, tudom, hogy nem volnék most ebben a slamasztikában, ha akkor igent mondok… Tony! Ne mondd ezt, most nincs időnk. Igen, igen… Két óra? … Nem lehetne egy? … Tudom, hogy mindjárt dél, de nagyon fontos, hogy újra találkozzunk! Köszike, tündér vagy…! Szió! Hangos, megkönnyebbült sóhajjal helyére tette a kagylót, és Vance-hez fordult. - Mondtam, hogy segít! – ujjongta, miközben ragyogó mosoly tüntette el a kimerültséget az arcáról. – Ő… - hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta Vance arckifejezését. - A cuki kis kávézó, ahol megkért, hogy légy a felesége? Mégis, ki az ördög ez a Tony?

õ - Vance Erikson, légy átkozott! – sziszegte Elliott Kimball, miközben dühödt, hosszú léptekkel átvágva a buja szőnyegen, visszasietett a Brémai Legáció elegáns római Via Vittorio Venettón álló irodájába. Megtorpant egy sarokablaknál, hogy átpillantson a szomszédos amerikai követségre, majd folytatta dagályos, szónokias monológját. - És az Isten verje meg a lelked, Gregory testvér! – Kimball a szekrényhez ért az iroda másik végében, és hátra arcot vágott, hogy újból elhaladjon az ablakok előtt. Ha az az átkozott, nyavalyás, eszement pap nem avatkozott volna bele a dologba! Egyáltalán, mi az ördögért környékezte meg Eriksont Milánóban? És miért nem tudta megölteni a kolostorban? Hisz ez az Erikson nem lehetett olyan fontos a kolostor embergyűjteményének gyarapításához. Kimball a haragtól és a frusztrációtól reszketve nekitámaszkodott a sima rózsafa asztalnak. Valahogyan uralkodnia kell az érzelmein. Bárcsak, bárcsak, bárcsak…! Bárcsak Gregory megölte volna Eriksont! Bárcsak ne menekült volna el a kolostorból! Bárcsak hagyta volna Carothers, hogy hetekkel ezelőtt végezzen a geológussal! Bárcsak… bárcsak ne kellene a Brémai Legációnak együtt dolgoznia Gregory fanatikus szerzeteseivel! Azonban természetesen a világ összes „bárcsak” –ja sem változtat a tényen, hogy még mindig együtt kellett működnie velük, gondolta Kimball. Legjobban az iráni zavarta. Az még fanatikusabban viszonyult a saját vallásához, mint a Testvérek az övékhez. Az emberek, akik inkább a lelkiismeretük szerint cselekszenek,

131

semmint a kapott parancsnak megfelelően, gyakran megbízhatatlanok. Ugyanakkor azonban ki más volna eléggé őrült ahhoz, hogy egyetlen pisztollyal megrohamozza a pápát? Kimball valamivel nyugodtabban elült a rózsafa asztal mögé, és hátradőlt maga tervezte, króm-bőr igazgatói székében. Vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét, és gondolatban végigment a délutáni események során. Az ő hátvéd mesterlövészei majd elvarrnak minden bizonytalan szálat. A Testvéreknek és a Legációnak is meglesz a maga elterelő hadmozdulata; újabb hetvenkét órán belül pedig a Legáció birtokába kerül a modern civilizáció által valaha megalkotott legpusztítóbb tudományos felfedezés mindkét fele. Lassan kinyitotta a szemét, és felemelte a sötét rózsafa asztal vörösesfeketére pácolt lapján heverő egyetlen papírlapot. Ahogy a ráírt szavakat tanulmányozta, a keze újra reszketni kezdett. A jelentés szerint röviddel hajnalhasadás előtt Vance Erikson megszökött a Szent Péter Kiválasztott Testvéreinek kolostorából. Kimball igyekezett meggyőzni magát, hogy Erikson nem jelent veszélyt a tranzakcióra, és hogy semmiképpen nem tudhat a merényletről. Ám továbbra is kétségek gyötörték. Erikson túl sok mindenre volt képes; a tehetséges amatőrnek eddig lehetetlen esélyekkel szemben is sikerült boldogulnia. Volt valami, ami különösen zavarta: Erikson belekeverte Suzanne Stormot a maga örvénylő káoszába. Milyen kár, gondolta, felidézve magában a nő gyönyörű üvegzöld szemeit; sajnos így vele is végeznie kell. Azonban ilyen az élet… és a halál, tűnődött filozofikusan, amint hátradőlt a székében, és a mai napon most először halványan elmosolyodott. Majd egy pöccintéssel bekapcsolta az iratmegsemmisítőt.

õ Az állomástól gyalog alig tíz percre eső, kellemes kis kávézó kéttucatnyi asztalból állt, és kétszer annyi székből, amiket úgy helyeztek el a Piazza della Repubblicára néző utcai galérián, hogy legalább némileg a rendezettség benyomását keltsék. A galéria árnyéka hűs megkönnyebbülést jelentett a délutáni tűző nap után. A tarka márványpadlóról szinte áradt a hideg, és a nyitott oldalú épület kőfalai olyan érzetet keltettek, mintha az egész hely légkondicionált lett volna. A forgalom alig félméternyire zajlott a hosszú, keskeny galéria mellett és a kávéház mindkét oldalán, az épület többi részében összezsúfolt butikok felé igyekvő gyalogosok keresztülvágtak az asztalok között. Szándékosan korán érkeztek. - Nem tudom, hogyan reagálna Tony, ha látná, hogy valaki itt van mellettem – magyarázta Suzanne. – Hatalmas szívességre kértem, és nem vagyok biztos benne, hogy bárki másnak megtenné… Még abban sem, hogy nekem megteszi-e. – Vance ellenkezéseit határozottan félresöpörte. – Majd elmesélem később. Ez most nem fontos. Mindent el fogok mondani, de jelenleg teljes erőnket annak kell szentelnünk, hogy kisüssük, mit tegyünk. Vance semmilyen más alkalommal, és senki mástól nem fogadott volna el egy ilyen elhárítást. Ám az elhagyottságuk, az, hogy szökevények voltak egy idegen városban, egyetlen garas nélkül, kikezdte szokásos eltökéltségét. Ezt teszi a másoktól való függés az emberrel, gondolta sötéten, ahogy letelepedett egy székben két asztallal odébb, Suzanne-nak háttal. Egyetlen órát adott a nőnek és ennek a Tony -figurának, hogy tegyenek valamit; utána azonban a fenébe is, cselekedni fog. Tégy valamit, még ha nem is a helyes dolgot – mindig is ez volt a mottója. De sose légy passzív. Egyetlen óra. Ismeretlen hang zökkentette ki Vance-t merengéséből. - Még most is olyan elragadó vagy, Suzanne, mint mindig. 132

Jézusom!, forgatta Vance a szemét. Ezt már harmadjára hallom. - Tudod, nem bírtalak teljesen kiverni a fejemből. Vance állkapcsán megfeszültek az izmok, és vékony vonallá préselődött össze a szája. - Kérlek, Tony! – csicseregte Suzanne édesen. – Kérlek, ne kezdd elölről! Tudod, hogy sohasem működött volna. - Mondod te. – A Tony felső tízezerbeli brit akcentusával precízen kiejtett szótagok táncot jártak Vance idegein. Szórakozottan felkapott egy villát az egyik szomszédos asztalról, ahol Tony számára észrevétlenül ült, és lopva figyelte a karcsú, makulátlan öltözékű angolt. A férfi jóképű volt, negyven én körüli, halántékán őszülni kezdő sötét hajjal. Vance egyenetlen hurokká görbítette a villa egyik fokát. - Attól tartok, Tony, ma nincs rá időnk, hogy leporoljuk a régi történeteket. Ami miatt itt vagyunk, és beszélünk, rendkívül sürgős – emlékeztette Suzanne a férfit. – Most nem a múltról van szó. Mindkettőnknek az volt a legjobb, hogy külön utakon mentünk tovább. Te is jól tudod. - Nos, azt hiszem tévedsz. Vance elgörbített egy másik villafokot is, feszes ívbe kényszerítve a fémet. - Kettőnkkel kapcsolatban? Nem hiszem. - Kettőnkkel kapcsolatban, talán – felelte Tony. – A találkozás sürgősségét illetően bizonyosan. - Hogy érted ezt? - Egyeztettem az olasz hírszerzéssel ma délelőtt, közvetlenül a telefonod után. Úgy tűnik, kaptak múlt éjjel egy névtelen üzenetet, ami bizalmasan ugyanarra az információra figyelmeztette őket, amire te is engem. Biztosítottak róla, hogy ma délután két órára … mostantól számítva kevesebb, mint egy órán belül … az összes érintett személyt letartóztatják és őrizetbe veszik. - Az összest? – ismételte Suzanne zavarodottan. – De… - visszagondolt a beszélgetésfoszlányokra, amiket kihallgatott, miközben ájultságot színlelt. Ő csak egyetlen ember említésére emlékezett. – Ezek között az emberek között van egy Hásemi nevű alak? - Épp ez a különös az egészben – felelte Tony. – Sikerült az összes nevet megszereznem, és az egyik illetőé sem hasonlít ehhez még csak távolról sem. Mindannyian olaszok, és egyikükről sem ismeretes, hogy álnevet használt volna. Biztos vagy benne, hogy jól hallottad? - Abszolúte – bólintott Suzanne. – Teljesen biztos, hogy valami Hásemi nevű alaknak kell megölni a pápát. - Továbbra sem vagy hajlandó elárulni, honnak szerezted ezt az információt? - Nézd, Tony, ez most nem fontos. És jó okom van rá, hogy egyelőre megtartsam magamnak. – Suzanne hangja most sürgetővé, gyakorlatiassá vált. – Ami fontos, hogy a pápa orgyilkosa még mindig itt kószál valahol szabadon. - Ezt nem tudhatjuk – csökönyösködött az angol. – Úgy vélem, itt valami téves, vagy félreértett személyazonosságról van szó. - Nem, a fenébe is! Ez nem igaz. - Suzanne, nem tudhatod, hogy igazad van-e. És nem adsz nekem elég információt ahhoz, hogy felbecsüljem a helyzetet. - Tony! – hajolt közelebb Suzanne az asztal fölött. – Tudod, hogy nem állítanék ilyesmit, ha nem volnék biztos a dolgomban. Tudod jól – intőleg felemelte a kezét, mikor a férfi már épp közbe akart vágni. – És egyikünknek sem használna, ha ezen vitatkoznánk – igyekezett békéltető hangot megütni. – De ha te tévedsz, ha csak egy icipici esélye van annak, hogy én nem, akkor nem volna kézenfekvő értesíteni a Vatikán biztonsági szolgálatát, és rávenni őket, hogy tegyenek valamit: változtassanak a járművek útvonalán, az időzítésen, vagy akár mondják le az egész látogatást? Tony megrázta a fejét.

133

- Attól tartok, erről szó sem lehet. Ismered a pápát: személyesen szeret a hívekkel érintkezni, nem holmi segédek és testőrök sorfala mögül. Bár ezzel veszélyeztetik a biztonságát, mégis: napokkal korábban be szokták jelenteni az útvonalát. Ha változtatna ezen, vagy az időzítésen, azzal csalódást okozna annak a sok ezer lelkes hívőnek, akik azért gyűltek össze, hogy üdvözöljék őt. Tájékoztattuk a Vatikánt a dologról, és ez a legtöbb, amit tehetünk. - Akkor segíts nekem megtalálni Hásemit. - Hogyan? Ez egy elég gyakori és közönséges iráni név. Mit akarsz, mit tegyen a rendőrség? Tartóztasson le minden Hásemi nevű embert a városban? - Nem – felelte Suzanne fáradtan, ahogy az elmúlt negyvennyolc óra megpróbáltatásai hirtelen egyszerre rátörtek, és elrabolták maradék energiáját. – Nem, te is tudod, hogy sosem kérnék ilyen esztelen dolgot. - Az első, amit tenned kellene, hogy feladod magad. - Micsoda? – A férfi szavai egyszerre éberré pofozták. – Hogy érted azt, hogy adjam fel magam? - Faxon érkezett ma reggel. – Tony a Savile Row öltönye belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy papirost. Némán figyelte, ahogy Suzanne átfutotta a sorokat. Az üzenet szűkszavú volt: kapcsolatba hozta őt Vance Eriksonnal, aki ta Bellagióban és Milánóban elkövetett gyilkosságokért köröz a rendőrség. - Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte Tony, miután a nő befejezte az olvasást. - És te miért vártál eddig, hogy megmutasd ezt? – vágott vissza a nő. - Mert reméltem, hogy az egész csak tévedés. Tényleg nem akartam elhinni. De… - De a reakcióm az üzenetre elég volt, hogy megerősítse a gyanúdat? –Látta a férfi szemében az igenlő választ. - Tudom azonban, hogy többnek kell rejlenie emögött – folytatta Tony. – Nem mondtam el senkinek. Tisztázni akarom a nevedet. Én tudok segíteni; megtehetem. Most én vagyok a római körzet vezetője. - Tudom, Tony – felelte Suzanne. – De tönkretennéd magad, ha így tennél. Te is tudod, nem? – A férfi biccentett. - És mégis meg akarod tenni? – Újabb bólintás. A nő a férfi kezéért nyúlt és a sajátjába zárta. - Drága, édes Tony, soha nem hagynám, hogy ezt tudd. Még akkor sem, ha… ha én… - Van valaki más…? – kérdezte Tony, miközben a szeme tagadó válaszért esdekelt. - Igen, Tony, van valaki más – A nő szorítása erősödött a férfi kezén, ahogy az kezdte elhúzni az övéből. – Hát nem érted, miért nem működött soha közöttünk a dolog; hogy miért nem működne soha? – Tony nem válaszolt. – Kérlek, próbáld megérteni! Kérlek! - Már legalább három éve csak azt próbálom – felelte pillanatnyi szünet után. – De valahogyan nem sikerül. Meg tudod ezt érteni? - Nem, de szeretném. Nagyon-nagyon szeretném. A nő elhallgatott, mert egy pincér érkezett az asztalukhoz, hogy felvegye a rendelést. - Tony! – folytatta aztán Suzanne. – Félre kell tennünk kettőnket egy kicsit. Nem élhetsz örökké a múltban. Nem teheted. - Feltételezem, ez az Erikson -fickó lesz az, akit a fax említ – jegyezte meg végül. - Igen. El akarom magyarázni az egészet; el szeretném mondani neked. - Nem vagyok benne biztos, hogy igazán hallani akarom. - Kérlek, Tony, hallgass meg! Ha elmondom, megérted. Csak hallgass végig! Azzal anélkül, hogy a további beleegyezésére várt volna, Suzanne belefogott. Beszélt neki Comóról; a kolostorról, a bellagiói gyilkosságokról, majd Caizzi gróf haláláról. Elbeszélte Vance utazásait, Martini és a bécsi, meg strasbourgi professzorok meggyilkolását. Miközben beszélt, Tony szeme egyre érdeklődőbben csillogott. Egyszer félbeszakította, hogy tisztázzon valamit, majd: „Nem bánnád, ha jegyzetelnék?” Ezután őrült tempóban firkálni

134

kezdett, miközben a nő beszélt, egyre többször félbeszakítva őt, hogy megkérdezzen egy pontos dátumot, címet, egy név betűzését. Suzanne elmagyarázta, miért kezdett Vance a hiányzó dokumentumok keresésébe; beszélt a Vatikánban őrzött papírokról; arról, hogy Tosit rabként tartják fogva; Tony hamarosan már egyáltalán nem is nézett rá, helyette arra koncentrált, hogy minden egyes információmorzsát megragadjon és feljegyezzen spiráltömbjébe. - Jézus Krisztus! – mormolta, mikor a nő végül a villa tetejéről való leugrásukhoz és a római útjukhoz ért a beszámolójában. Amint befejezte, a férfi megkérte, hogy fussanak át újra a története elején, hogy ismételje el a részleteket, amikről lemaradt; eközben továbbra is az önsajnálat sűrű ködébe merült. Végezetül feltartotta a kezét. - Állj! Innen már megvan minden részlet – jelentette ki teljesen hivatalos hangon. – Eredetileg azt hittem, hogy minden sikeresen el lesz rendezve a négy merénylő letartóztatásával. Ám mindannak, amit most elmondtál, nagyon is van értelme. Teljesen egybecseng néhány olyan információval, amikből egészen idáig képtelenek voltunk bármit is kihámozni…. - Miféle információk? - Tudod, olyan módszereket is alkalmazunk az emberek megfigyelésére, amelyeket a gondolat és cselekvés szabadságának egyes civil hívei sértőnek találhatnának – magyarázta Tony. – továbbá a bevándorlási hivatallal, a végrehajtó szervekkel és a vállalati hírszerző szolgálatokkal fenntartott kapcsolataink révén igen jól figyelemmel kísérünk bizonyos fontos embereket, akik vagy terroristák célpontjai lehetnek, vagy ők maguk terroristák. Van egy igen fejlett számítógépes modell, ami összegyűjti az információk tömegét, és napi rendszerességű előrejelzést ad nekünk: afféle „puskát a lépéshátrányban szenvedő nyomozóknak”, ha úgy tetszik, amely felsorolja, hogy ki válik jó eséllyel terrorista támadás célpontjává, és ki hajtja végre legnagyobb valószínűség szerint a merényletet. Suzanne bólintott. - Remélem, ti több szerencsével jártok a rendszeretekkel, mint az USA járt. – Ő is dolgozott az amerikai titkosszolgálat tagjaival, akik megpróbálták kifejleszteni a program ottani megfelelőjét. A terjedelmes számítógépes projekt több millió információdarabkát szívott magába: világi eseményeket és a terrorista csoportok rájuk adott reakcióit; a csúcsigazgatók, kormányhivatalnokok, katonatisztek és multimilliomosok útiterveit; a terroristák és terroristagyanús egyének státuszát és hollétét, valamint svájci bankszámláik adatait; és még ezernyi egyéb információmorzsát. A számítógép egybevetette ezt a tengersok adatot, annak reményében, hogy így sikerül megjósolni a terrorista támadások helyét és időpontját. Sajnos azonban, mint a földrengés- előrejelzések esetében, a rendszerrel akadtak problémák. Legalább annyi hamis riasztást adott, mint pontosat. Túlságosan gyakran „kiáltott farkast”. Emiatt pedig az emberek, akiknek oda kellett volna figyelniük az előrejelzésekre, egyre ritkábban vették komolyan azokat. - Valójában elég komoly sikereket értünk el a rendszerrel – jegyezte meg Tony, hangjában árnyalatnyi angol felsőbbrendűséggel. – Ami azt illeti, igénybe vettük egy ismert londoni bukméker segítségét, akinek sikerült valamivel hetven százalék fölé emelni a program megbízhatósági szintjét. Azaz legalább kétszer olyan gyakran pontosak az előrejelzései, mint ahányszor tévesek. - Mindenesetre, mint már mondtam, valami nagyon különös dolog bukkant fel az e heti „puskázás” során… A program kijelölt egy személyt, és egyaránt behelyezte a terrorista és a terrorista áldozat kategóriába. Suzanne megvonta a vállát. - Ez nem túl szokatlan. Egy csoporton belüli viszály; ugyanannak a terrorista szervezetnek különböző, a hatalomért harcoló frakciói.

135

- Így van. Ám ami igazán rendhagyóvá tette a dolgot, hogy az illető nem valami terrorista szervezet ismert tagja, hanem a Brémai Legáció egyik végrehajtója. Ezért rázott meg úgy az egyébként elég hihetetlennek tetsző történeted. - Ki ez a követségi tag? - Egy Elliott Kimball nevű férfi. Hajlok rá, hogy… - Tony elhallgatott, ahogy észrevette Suzanne meglepetéstől elkerekedő szemeit. – Ismered őt? - Igen – a nő egy villanás alatt felidézte a milánói találkozást és a comói utat. – Igen. Ő… Az egyetemen ismertem meg. Rendkívül gazdag… Úgy tűnt, valami bajba került, mint a legtöbb gazdag csemete. Korábban a héten elfogadtam az ajánlatát, és vele utaztam Milánóból a Comói-tóhoz. - Úgy fest, szép kis kalamajkába keveredtél! - Elliott Kimball – tűnődött a nő. – Soha nem gondoltam volna… - Én sem. Ami azt illeti, az egészet betudtuk annak a bizonyos harmincszázaléknyi hiba részének, amit a számítógép vét. Úgy döntöttünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk az információt, amíg… Nos, egészen mostanáig. - Tony! – Suzanne hangja izgatottan csendült. Áthajolt az asztal felett. – Nem tudnál egy kicsit a mélyére ásni annak a számítógépnek? Találni valami többet Kimballról? Valamit, ami segíthetne nekünk kinyomozni ezt a Hásemit? - Úgy gondolod, hogy kapcsolatban állnak? Elliott Kimball és ez a rejtélyes Hásemi? - Talán… Igen, igen, hinnünk kell benne, nem igaz? Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy mikor csak egy apró információmorzsa áll a rendelkezésedre, fel kell tételezned, hogy vezet valahová. Ez is jobb, mint az égvilágon semmit sem tenni. Ha sikerül, talán meglesz a gyilkosunk. Ha nem vezet sehová, legalább megpróbáltuk az egyetlen lehetőséget, ami a kezünkben volt. Egyetértesz? Tony finoman beharapta az alsó ajkát, úgy tűnődött egy darabig. Végül lassan bólintott. - Van rá esély. Elég halvány, de esély. Felteszem, ez az egyetlen lépésünk maradt. – Az órájára pillantott, és összeráncolta a homlokát. – Már elmúlt két óra – jegyezte meg sötéten. – Ha pontosak az információid, már kevesebb mint százhúsz percünk maradt, mielőtt a pápa ellen merényletet követnek el. – Felkapta az ebédszámláját, átfutotta, és pénzt húzott elő a tárcájából, hogy fizessen. Majd a hátsó kabátzsebébe nyúlt, és elővett egy fehér levélborítékot. - Tessék – nyújtotta át. – Ez itt körülbelül ötezer euró. Elégnek kell lennie egy ideig. Suzanne tétovázva elvette tőle a pénzt, miközben az arcát figyelte. - Nos, ezt kérted a telefonban – mondta Tony. A szemei keményen csillogtak. Ez végre a professzionális Tony volt. - Visszafizetem, hisz tudod – jegyezte meg Suzanne. - Nem szükséges. Körzetvezetőként nem csekély tőke áll a rendelkezésemre az informátorok jutalmazására, és… Azt hiszem, mindaz, amit ma tőled kaptam… Nos, bőven megérte az árát. A férfi felegyenesedett. - Tony – szólt utána Suzanne. – Szeretném neked bemutatni Vance-t. – Figyelte, ahogy a férfi szeme megrebben, és egy pillanatra a harag metsző ragyogása hasít keresztül hűvös, kimért udvariassága szokásos leplén. Vance felállt, és feléjük fordult. A két férfi egy ideig némán állt, és egymást méregetve ősi, szavak nélküli kommunikációt folytattak: felmérték egymás erejét, fenyegetését, státuszát. Suzanne aggódva pillantott Tony arcáról Vance-re, majd vissza. - Örvendek – lépett előre Vance, és kipréselve magából egy mosolyt, Tony felé nyújtotta a kezét. Az angol tekintete röviden a kinyújtott kézre villant, majd végül viszonozta a mozdulatot.

136

- Szintúgy – hajolt előre az asztal felett, hogy kezet fogjanak. A tekintetük egy hosszú pillanatig egymásba fonódott. Tony pislantott először, és Suzanne felé fordította az arcát. - Nos – nézett látványosan az órájára -, nincs már sok időnk. Akkor hát, belevágunk? Vance bólintott; Suzanne elmosolyodott, majd kifizette Vance ebédjét a Tonytól kapott pénzből. Hármasban Tony Fiatjához sétáltak, ami a Via Nationalból nyíló sikátorban parkolt, jó kéttömbnyire a kávéháztól. Suzanne elöl szállt be; Vance az üres hátsó ülésre telepedett. - Ha bárki megtudná, hogy találkoztam veletek, jó nagy letolást kapnék a főnökömtől, amiért nem jeleztem a hatóságoknak… Bár, az … állomás – idejében észbe kapott, mielőtt kimondta volna a nevet -, khm, a csoport vezetőjeként könnyebb lenne kimagyarázni a dolgot. Azonban csuklyát kell húznotok, hogy elrejtsétek a személyazonosságotokat. Ne aggódjatok, ez a standard procedúra, mikor egy informátort a főhadiszállásra kell szállítanunk; és ne feledjétek, egyetlen szót se, míg a csoportból bárki a közelben van. Nem akarom kockáztatni, hogy esetleg felismerje valaki a hangotokat. Suzanne és Vance beleegyezőleg mormogtak, majd hátradőltek, ahogy Tony gyakorlottan, megszállott római taxisofőrként száguldozva manőverezett keresztül Fiatjával a zsúfolt városi forgalmon. Fél három volt, amikor megérkeztek egy egyszerű, dísztelen kapuhoz egy szűk, kanyargós sikátor végében, a Fórum közelében.

137

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A hangszigetelt szobában három öntött műanyag szék, egy Formica tetejű asztal, a szélein cigarettacsikkek égésnyomaival, és egy számítógép-terminál állt. A levegő súlyos volt, megfélemlített emberek fanyar izzadságszagától terhes. Az óra a falon 15:11-et mutatott, és minden Hásemi, amit sikerült Tonynak előcsalnia a számítógép memóriájából, tévesnek bizonyult: az összes úgy jelent meg a listán, mint aki börtönben ül, halott, vagy a hírek szerint más országban tartózkodik. Suzanne és Vance gondterhelten figyeltek mögötte. - Nem tudod feltörni Kimball adatait, hogy kapjunk róla egy CJ-t? – kérdezte Suzanne gyászosan. Vance némán figyelt mellettük. Mi az ördög lehet az a CJ? És vajon hol tanulta meg Suzanne ilyen jól ezt a szakzsargont? Már teljesen biztos volt benne, hogy Suzanne és Tony Fairfax kapcsolata egykor nem csak személyes, de szakmai jelleget is öltött. Ám ez egyben azt jelentette, hogy a nő valamiféle kém volt! Suzanne látta Vance zavarodott tekintetét. A CJ a cinkosok jegyzékének rövidítése – magyarázta gyorsan, majd visszafordította figyelmét a képernyőre, ahol Tony máris gépelte a megfelelő parancsokat. Tony döbbenten csóválta a fejét. - Jézusom, jó hosszú lista! Nem érünk végig rajta időben. – Az órájára pillantott: Újabb két perc telt el. Időközben már ismét kapcsolatba léptek a Vatikán biztonsági szolgálatával, ám a válaszuk várható volt: A pápa ragaszkodik az előre eltervezett programhoz és útvonalhoz. A hívők nem csalódhatnak. - Várj! – szólt Suzanne töprengve. – Csináljunk egy CJ-t nemzetiség szerint sorba rendezve: először az irániak és arabok. – Rendes körülmények között Tony egyik asszisztense kereste elő a kívánt információkat. Az ő rutinja a gép használatában kissé már berozsdásodott, így hálás volt Suzanne-nak a javaslatért. A billentyűzeten sikló ujjainak tompa kattogása betöltötte a szobát, és áthatolt a csenden, amit máskülönben csak a légkondicionáló halk zúgása és az ő izgatott légzésük tört meg. A számítógép képernyője hunyorgott, majd soronként kezdett előragyogni rajta a zöld szöveg, a kért információval: egy név, utána nemzetisége, majd egy alfa numerikus kód, ami lehetővé tette a számukra, hogy igény esetén előkeressék az illető teljes dossziéját. A képernyőn tizenhét zöld betűs név ragyogott. - A francba! – sóhajtott Suzanne. – Nincs köztük Hásemi. - Lehetnek álnevek is – vetette fel Tony -, de hogy megtaláljuk őket, ahhoz egyesével végig kell nézni a fájlokat. - Van bármi egyéb javaslatod? –kérdezte Suzanne. Tony megrázta a fejét, és beütötte az első kódot, hogy megnyithassák az első személyi dossziét. Átfutották, majd beléptek a másodikba, és azt is leellenőrizték. Vance tehetetlenül nézte, ahogy Suzanne és Tony manipulálják a terminált. Hol járhat most a pápai gépkocsikíséret?, kérdezte magától, valahányszor azok végeztek egy dossziéval. Merre lehet az orgyilkos? Vajon ez a Hásemi, már ha tényleg ez a neve, sikerrel jár? Vance bosszúsan megállapította magában, hogy épp bennfentesként szemlélheti , amint a világ legkifinomultabb kémelhárító

138

szervezetének kicsúszik egy bűnügy a markából – és ami azt illeti, elég tekintélyes darab. Most jóval több forgott kockán egy prominens nemzetközi vezető életénél. Hiszen ha a Brémai Legációnak és a Szent Péter Kiválasztott Testvéreinek sikerül összehozni Leonardo rajzainak mindkét felét, az lehetővé tenné a leghatalmasabb fegyver megalkotását, amit a világ valaha látott, és ami a legrosszabb, ez zsarnokok és őrültek kezében volna. Vance lebámult az elmosódott ábrára, amit most tenyere ideges izzadságának foltjai tarkítottak. A pápai gépkocsikíséret részletes útvonalának tervrajza volt az, amit Tony emberei szereztek a Vatikánból. A pápa nyitott fedelű, dzsipszerű járműve 15:22-kor fordul rá a II. Vittorio Emanuelle Corsora, útvonala végső szakaszára, mielőtt megérkezne a Szent Péter térre. - A pápa emberei precízek, a szigorú fegyelem hívei – mondta korábban Tony. – Éppolyan ádázul ragaszkodnak a programtervükhöz, mint ahogy a vonatok pontos indulásához ragaszkodtak Mussolini napjaiban. Az óra most mutatott 15:22-t. Még harmincnyolc perc maradt a pápa életéből. Vance végül megszólalt: - Nincs semmi más, ami tehetnénk? - Mit javasol? – csattant fel Tony; jellegzetes brit hidegvére elenyészett. – Talán szeretne odarohanni a Szent Péter térre, és átkutatni azt a néhány tízezer embert, aki ott van? Mindet meg akarja motozni? – Az arca szögletes volt, állkapcsa megfeszült a haragtól. - De Tony! – szólt rá Suzanne szemrehányóan. A férfi dühösen, összeráncolt szemöldökkel és tüzes tekintettel fordult felé. - gondolkoztam – kezdte Vance próbaképpen. - Még ha sikerülne is ráakadnunk Hásemi képére, hogy találnánk meg őt? Tony rámeredt Ő és Suzanne egyszerre kezdtek el beszélni. - Folytasd csak, Suzanne – visszakozott a férfi. - Nos, kezünkben van az autókaraván ütemterve. Tudjuk, pontosan négykor hol lesz a pápa, amikorra a merényletet időzítették. - Azt is tudjuk, hogy az összes olyan épületet és tetőt, ami rejtekhelyül szolgálhatna egy orvlövésznek nagy hatótávolságú fegyverrel, előre biztosítottak – tette hozzá Tony. – A Vatikán ilyen mértékű külön óvintézkedéseket tesz. - Tehát a gyilkosnak a tömegben kell lennie valahol – vonta le Vance a következtetést. Suzanne és Tony bólintott. – És közel kell jutnia a pápához, mivel nyilvánvalóan kézifegyvert fog használni: pisztolyt, esetleg kézigránátot; valamit, amit elrejthet, nem igaz? És a program szerint a konvoj pontban négykor ér útja végére, a Szent Péter térre, ahol a pápa szokásához híven áthalad a tömegen, hogy személyesen üdvözölje a hívőket. Tony és Suzanne ránéztek, és felismerés kezdett derengeni az arcukon. A délután érzelmi kavargásai, a három ember ellentétei, akik akarták, vagy sem, érzelmileg érintettek voltak ebben az ügyben, eltorzították a higgadt, professzionális ítélethozatalt, amit két képzett titkos ügynöknek egy ilyen szituációban tanúsítani kellett volna. Átsiklottak a merénylő legnyilvánvalóbb felbukkanási helyszíne fölött. - Tudjuk, hol lesz a pápa délután négykor – ismételte Vance. – És a gyilkos is tudja; Suzanne pedig azt állítja, hogy ekkor történik a merénylet. Ezért hát miért nem viszünk … visz – nézett Tonyra – néhány embert a helyszínre, és kutatja át a területet gyanús alakok után? - Ezt könnyebb mondani, mint megtenni – ellenkezett Tony. – Több tízezer ember van ott, és… - Nézd, mekkora egy pisztoly effektív hatósugara? – vágott közbe Suzanne. – Kis távolságról van szó, hogy pontos lehessen. Az emberünknek valahol tíz méteren belül kell lennie – valójában még közelebb, ha igazán hatékony akar lenni. Tehát vonunk egy kört a pápa négy órai pozíciója köré, és ott kezdjük a keresést.

139

-De olyan sokan vannak! – kifogásolt a férfi. - Tony! Ez az egyetlen esélyünk maradt! Máris elmúlt fél négy, és hacsak nem teszünk valamit, a pápának már harminc perce sincs hátra az életéből. – Vance Tonyra nézett, szemében a kérdéssel: Nos, induljunk! Mire várunk még? Tony mentegetőzve vállat vont. - Attól tartok, nem vagyunk kellően felszerelkezve ahhoz, hogy ilyen rövid határidővel cselekedjünk. Az idegen hírszerzés részeként igen kényes kapcsolatban állunk az olasz kormánnyal. Engedélyt kellene kérnünk és kapnunk egy ilyen bevetéshez. És ezt képtelenség huszonhét… - Már csak huszonhat… - … perc alatt elintézni. De még ha sikerülne is engedélyt szereznünk, fel kellene fednem az információforrásaimat, ami egyenértékű volna azzal, hogy átadlak titeket a hatóságoknak, és nem hiszem, hogy ez az, amit akartok. Vagy tévedek? Vance frusztrációja és aggodalma ekkorra már haraggá változott. - Jézus Krisztus! Maga még akkor is a nyavalyás bürokrata szabályaihoz ragaszkodik, ha ez azzal jár, hogy a pápát megölik? Egyébként is, miféle istenverte, gyáva nyúlt maga, Fairfax? Nincs mersze széttépni a papírmunkát, mikor egy emberélet megmentése a tét? – Azzal félig az ajtó felé fordult, indulásra készen. - Gyerünk, Suzanne – intett a nőnek, hogy kövesse. – Csináljuk mi magunk. Én legalábbis megyek, és megpróbálom. Nem tudok ölbe tett kézzel ülni egy kellemes légkondicionált szobában, és egy számítógéppel maszturbálni, miközben tudom, hogy a pápa halálos csapdába sétál. - Várjon egy percet, Mr. Erikson! – szólalt meg végül Tony. – Nem azt mondtam, hogy egyáltalán nem segítek. Nem utasíthatom a személyzetem egyetlen tagját sem, hogy vegyen részt a műveletben… De ez nem jelenti azt, hogy én magam sem akarom megpróbálni. Vance és Suzanne gyorsan visszacsúsztatták a csuklyát a fejükre, és áthaladtak Tonyval a biztonsági ellenőrzésen. Amint kijutottak az utcára, lélekszakadva rohanni kezdtek Tony Fiatja felé. Öregem, gondolta Vance, ahogy az autó kicsiny motorja felbőgött, és hangos kerékcsikorgással elhúzott a járdaszegélytől, ha ezt megússzuk élve lesz néhány kérdésem Suzanne-hoz.

õ Elliott Kimball mérgesen rótta lépteit a Szent Péter tér szélén. Hásemi hátvéd emberei mind a négy állomáson hiányoztak. Mi az ördög folyik itt? A magas, szőke férfi úgy festett, mint egy sikeres, vehető beosztású üzletember, ahogy magabiztosan lépkedett a hatalmas tömeg szélén, amely zsúfolásig töltötte a teret. Kimball arca határozottságot sugárzott, és nem árulkodott a felszín alatt forrongó haragról és félelemről. Ez csak annak a csúszómászó iráni féregnek a műve lehet, gondolta. Hásemi valahogyan tudomást szerzett a négy tartalék orgyilkosról, és sorra megszabadult tőlük. De hogyan? Miközben szeme a tömeget fürkészte, Kimball az elméjében kutatva próbált rájönni, vajon hogy az ördögbe sikerült ez Háseminek? Egy dolog azonban világos volt: Kimball alábecsülte ezt a kis gyilkost. Visszafojtott lélegzettel a tömegbe hatolt, olyan sokáig kerülve a fizikai kontaktust, ameddig csak tudta. Ez a tömeg bűzlött. A testük, a leheletük, és az elméjükből kipárolgó gondolatok is bűzlöttek. Gyűlölte, hogy közéjük kell mennie. Ám ez olyan munka volt, amit nem bízhatott másra. Mint ahogy a „tanár” is az ő felelősségének számított, ugyanígy ez a Hásemi is őrá várt. Csupán Hásemi Ráfekdúszt megölésének gondolata tartotta benne a lelket, ahogy keresztülnyomakodott a zsúfolt tömegen, amely úgy hullámzott, mint egy hatalmas, áradó tenger. 140

Kimball kirívó, jól megjegyezhető jelenség volt a tömegben: százkilencvenkét centis magasságával jó fejjel kiemelkedett a téren nyomorgó tömeg legnagyobb részéből, és könnyen áttekinthette a terepet maga körül. Szőke haja és tökéletesen szabott öltönye is elkülönítette az alacsony, egykedvű, többnyire sötét hajú emberektől. És amint utat tört magának az első sorok felé, ahol a pápa a program szerint megáll majd, a tömeg is egyre sűrűbbé vált, és egyre nagyobb ellenállást fejtett ki az előrejutásával szemben. Az emberek bosszúsan fordultak felé; majd meglátták hideg, engesztelhetetlen arckifejezését, és gyorsan félrehúzódtak. Ösztönösen érezték: ez az ember veszélyes. Kimball tovább nyomult; hájas, görnyedt vénasszonyok, akik rongyos fejkendőt viseltek; kezeslábasba öltözött idősebb munkásemberek; fiatal anyukák karjukban csecsemőjükkel, akik panaszosan nyafogtak a tikkasztó napsütésben. Kimball legnagyobb viszolygására érezte, hogy a saját hónalja is nyirkossá válik. Hirtelen megtorpant. Előtte, alig harmincméternyire ott állt az alacsony iráni orgyilkos, egyik lábáról másikra himbálózva, közvetlenül az első sorban a tömeget féken tartó kordonkötelek között. Érezte, ahogy ugyanilyen hirtelen liftezni kezd a gyomra. Nem az iráni megölése tette feszültté; nem… Tudta, az igazi örömmel tölti majd el. De a fenébe is! Újra ellenőrizte az óráját…. Még csaknem negyedórát kell várnia, hogy akcióba léphessen. Felsóhajtott. Először a pápa meggyilkolása, azután a merénylő halála. A kegyetlenül élesre fent Sescepita finoman feszült tokjában Kimball kabátja alatt. Hallgatni arany, gondolta; és csak a halál biztosíthatja ezt maradéktalanul. A közelben valaki a tömegből magával hozott egy tranzisztoros rádiót, és hangosan hallgatta az élő közvetítést a pápai konvoj útjáról. Mindenki izgatottan fecsegett, és a főpap érkeztét várta. Vajon ők lesznek-e a szerencsések, akik megérinthetik: A szóbeszéd szerint számtalan csodálatos dolog történt azokkal, akiknek sikerült megérinteni ezt az embert, Isten e világi képviselőjét. - Talán kigyógyulok a reumámból – morfondírozott hangosan egy hajlott hátú, bütykös, görbe ujjú öregasszony. Talán… talán… talán. Kimball érezte, hogy ismét feltámad a dühe. Bolondok! Mindannyian bolondok vagytok!, kiáltotta volna legszívesebben, és karját lengetve a képükbe vágta volna, micsoda szánalmas bohócok, amiért hisznek a vallás eme legnyilvánvalóbb sarlatánjának hókuszpókuszaiban. Kimball azonban a hosszú évek önfegyelmével féken tartotta haragját. Tudta, az efféle indulat csak akkor hasznos, ha tesz róla, hogy neki dolgozzon. Kimball – szándékosan Hásemi mögött maradva – közelebb húzódott. Most már csak jó hatméternyire volt tőle. Mikor az iráni elsüti a fegyverét, a tömeg előreözönlik, Kimball pedig velük tart. „Öljék meg a merénylőt!” kiáltja majd, és a rá következő zűrzavarban a Sescepita észrevétlenül átcsusszan a hadonászó kezek és lábak között, hogy örökre elnémítson egy újabb bérgyilkost a világon. Magában elmosolyodott. A politikai merénylők túlságosan sokat tudtak. És túl sokat tudni halálos dolog. A másodpercek ütemesen peregtek. A tömeg moraja úgy árasztotta el Kimballt, mint a partnak csapódó, megtörő hullámok, és más napok, más merényletek emlékét sodorta magával a múltból. Ott volt a „tanár” Pisában; egy felbérelt gyilkos, aki saját vörösen csillogó vértócsájába fagyott egy milánói sikátorban; azután egy jelenet a dallasi bírósági épület gyengén megvilágított folyosóján… Mind orgyilkos volt, és mind vagy Kimball saját keze által végezte, vagy – mint például Lee Harvey Oswald gyilkosa esetében – közvetve, a Brémai Legáció későbbi megalapítói révén. És ahogy a gyilkosságokra gondolt, felidéződött benne az ember, akinek a becserkészésére oly hevesen vágyakozott, hogy az érzés csaknem szexuális töltettel bírt: Vance Erikson. Annak az alaknak már a puszta léte inzultust jelentett a számára. És megfogadta, Vance megfizet ezért a sértésért.

141

Kimball hallotta, amint a Szent Péter tér bejáratán túl, talán egy jó háztömbnyire onnan felerősödik a tömeg moraja: a tömjénezés és imádat hangjai. Közeledett a pápa.

õ - Körülbelül félúton kell megállnia a téren – lihegte Vance, ahogy kétségbeesetten sprinteltek végig egy, a Via Aureliával párhuzamos, keskeny sikátoron. A trió hátrahagyta a Fiatot a Tiberius folyó másik oldalán, az acsarkodó forgalmi dugóban. Fárasztó tempóban futottak egy fél mérföldet. Bár Suzanne bírta tartani az iramot, Tony lemaradozott, és most megálltak, hogy bevárják őt. Izzadság csorgott Vance arcán, és belefolyt a szemébe, miközben mély kortyokban töltötte meg tüdejét Róma füstös, szennyezett levegőjével. Suzanne megérintette a csuklóját. - Mennyi az idő? – kérdezte. - Három negyvenhat – felelte Vance komoran, és hátrakiáltott a sikátor egyenetlen kövezetén tompa dobogással feléjük ügető angolnak. – Gyerünk, Tony! A férfi súlyosan, szaggatottan zihált. Kétszer is megbotlott, és elesett a göröngyös aszfalton. Az ő élete a számítógépek és irodai papírok között telt; volt elég alkalmazottja, akiknek ezt a rohangászást csinálniuk kellett volna helyette. - Ti… - Tony megpróbálta visszanyerni a lélegzetét. – Jobb, ha nélkülem folytatjátok! – Az arca hamuszürkére sápadt, és izzadságban úszott. – Én nem… Nem hiszem, hogy képes leszek odaérni időben. - De… - tiltakozott Suzanne. - Menjetek! – intett Tony a kezével. Lerogyott egy sötét, hűvös kapualjba vezető kőtornácra; a benti udvarról játszó gyermekek zsivaja szűrődött ki. – Én jól leszek, tényleg. Nincs időnk, hogy… - Az arca hirtelen eltorzult a fájdalomtól. Jobb karjával a bal vállához kapva, összeszorította a mellkasát. – Nyomás! – nyögte fogcsikorgatva. Suzanne egyik férfiról a másikra pillantott, tekintetében kétségbeesett bizonytalansággal. Majd az éljenző, ünneplő tömeg zsivaja szétáradt a kőépületek között, és megült a kis utcában. - Igaza van, Suzanne – mondta Vance. – Tovább kell mennünk. - Visszajövünk – ígérte a nő, ahogy lehajolt, és megpuszilta a férfi arcát. – Visszajövünk. - Tessék! – nyögte Tony, előhúzva egy pisztolyt kabátzsebéből, és Suzanne-nak nyújtotta. – Szükségetek lehet rá. A rövid pihenőtől erőre kapva Vance és Suzanne megújult lendülettel tört előre az egyre zsúfoltabb tömegben; úgy kerülték ki az embereket, mint a terepfutók. Végezetül megpillantották a Szent Péter teret két oldalról övező tarka, szürke-barna oszlopok ívelt falanxát. - Ott, az obeliszk mellett! – emlékeztette Vance Suzanne-t. – A terv szerint az obeliszk közelében száll ki az autóból. - Mit csinálunk, ha odaértünk? - Valamit – lihegte Vance, ahogy belefutottak az oszlopok közötti térre összezsúfolódott eleven emberfalba. – Csak valami jót kell kitalálnunk. Suzanne és Vance a tömegben lökdösődve az obeliszk felé nyomakodtak, ám egyre lassabban tudtak haladni. Vance, lévén egy kicsivel magasabb a többségnél, körülkémlelhetett az emberfejek erdeje felett. A távolban látszottak a pápai autókíséret villogó lámpái, ahogy ráfordultak a Via della Conciliazionéra. Már csak három percünk maradt, gondolta. Nem,

142

javította ki magát komoran. Ha nem érünk oda időben, a pápának maradt három perc az életéből. Egy csapat lármás fiatal között könyékkel utat törve, eljutottak a tér déli részén álló szökőkútig. Vance a kút kőperemét ingatag kilátóként használva végigpásztázta a tömeget. Liftezni kezdett a gyomra az idegességtől: soha nem fogják tudni kiszúrni azt az alakot a tömegben. Egyetlen ember több tízeze… Hirtelen észrevette, hogy talán negyvenméternyire maga előtt egy gondosan nyírt szőke fej tornyosul a tömeg fölé. - Kimball! – kiáltotta izgatottan Suzanne-nak. – Megtaláltam Elliott Kimballt… Csak ő lehet. - Hol? Merre? – kérdezte a nő. Vance előremutatott. - Arra, az obeliszken túl. Suzanne a jelzett irányba nézett, és egy pillanat múlva már ő is látta. - Gyerünk! – ugrott le Vance rögtönzött kilátójából, véletlenül meglökve egy fiatalembert és a barátnőjét. Keresztültörtetett Suzanne-nal a tömegen, hátulról a sértett egójú fiatal macsó heves méltatlankodásától kísérve. – Valami készül – szólt oda sebtiben Suzannenak. – Azt hiszem, ha megtaláljuk ami szőke barátunkat, akkor Hásemi is előkerül. – Majd felemelte a hangját: - Rendőrség! Utat, kérem, utat! Engedjenek át! Rendőrség! Hivatalos ügy! – kiabálta sürgetően. A tömeg reflexszerűen félrehúzódott előlük. A tömjénezés fülsiketítő moraja végighullámzott a téren, visszaverődött a körívben elhelyezkedő oszlopsorról, és az égbe emelkedett. Vance megdermedt egy pillanatra az érzelmek örvénylő forgatagában. Előtte, üdvözülten az obeliszk felé tartva, közeledett a pápa: rajta fehér díszruha, fején fehér, kerek sapka, karja behajlított könyökkel kereszt alakban széttárva a tömeg felé. Vance még így, jó száméternyiről is jól láthatta ennek az embernek az elevenségét, a vitalitását, és szinte érezte magával ragadó tekintetét. Két perc.

õ A délutáni ragyogás mintha erősebbé vált volna, és a színek is elmélyültek. Hásemi érezte, ahogy gyorsan, szabálytalanul ver a szíve, miközben a fehér ruhás, közeledő alakra meredt. A rendőrség megtisztított egy területet jó háromméternyire balra tőle, ahol a pápai járműnek a terv szerint meg kellett állnia, és ahol a Szentatya kilép az autójából, hogy beleolvadjon a tömegbe. A gépkocsikíséret már csak ötvenméternyire lehetett. Hásemi élénk szeme a titkosrendőrök arcát fürkészte, akik a fehér jármű két oldala mentén lépkedtek, és figyelte a pápai autó előtt ék alakzatban felsorakozott motoros védőkíséretet. Elmosolyodott, és imát mormolt magában. Egy perc.

õ A pokolba ezzel a hatalmas amerikaival!, füstölgött magában Anna Marie DiSalvo, miközben küszködve próbálta megpillantani a pápát. Az utóbbi két órában végig ott állt teljes másfél méteres magasságával, és reménykedett, hogy sikerül egy pillantást vetnie a Szentatyára, mikor ez az udvariatlan, jól öltözött szőke óriás eléje tolakodott. Most pedig ott állt, és eltakart előle minden kilátást. Újból összeszedte a bátorságát, hogy megkérje, legyen 143

szíves arrébb mozdulni. Pár perccel ezelőtt már próbálkozott egyszer: udvariasan, összeszedve a legjobb angoltudását, amit még a Nápoly melletti szülővárosán keresztülvonuló amerikai katonáktól tanult a II. világháborúban. A férfi elvicsorodott a kérése hallatán, és csak rámeresztette azokat a rettenetes, jéghideg szemeit. Újból szólásra nyitotta a száját, de cserbenhagyta a bátorsága. Elszégyellve magát, az ernyőjével kezdett matatni, amit mindig magával hordott a tűző napon, hogy árnyékban tartsa a fejét. Valójában az ernyő egész kis duci teste számára enyhülést nyújtott, olyan széles árnyékot vetett. Jó kis ernyő ez, gondolta, ahogy idegesen végigfuttatta ujjait görbe fogantyúján. Csak múlt héten vette, hogy lecserélje vele a korábbi, törött ernyőjét. Nem volt gazdag asszony. Az ember nem halmoz fel nagy vagyont azzal, ha a megélhetéséért köt pulóvereket. Félnapi munkáját hagyta oda, csak hogy ma idejöhessen. A milánói exkluzív butik, amely a pulóvereit árulta, holnap jön értük, és lehet, hogy csalódottak lesznek a tulajék, amiért eggyel kevesebb darab vár rájuk. És mindezt miért?, kérdezte magától. Hogy bámulhassam egy idegen alak hátán a drága öltönyt? Egyre dühösebb lett. Tennem kell valamit, ez ellen, döntötte el. Újra összeszedte minden higgadtságát, és teljes magasságában kihúzta magát.

õ Harminc másodperc. Közvetlenül hátulról közelítették meg Kimballt. Vance most már némán nyomult előre a tömegben. Suzanne szorosan a nyomában maradt. A távolban, a Via Aurelia irányából egy mentőautó szirénája hallatszott. Egyikük sem vette észre. Vajon kit figyel Kimball olyan elszántan? Vance másfél méternyire mögötte megtorpant a zsúfolt tömegben, és lábujjhegyre emelkedve igyekezett kiszúrni a szőke amerikai célpontját. Miközben körülötte mindenki más azért nyújtózkodott, hogy a pápára vethessen egy pillantást, Kimball bal felé meredt, amerre… Vance tekintete egy barna bőrű, fekete hajú kis emberre esett, aki mozdulatlanul, nyugodtan állt a tömegben. Míg a többi ember lökdösődött és álszent módjára ripacskodott a pápa megérkezte miatt, ez az alak higgadtan, türelmesen várakozott. Túl higgadtan. - Azt hiszem, látom! – súgta Vance Suzanne-nak. - Mit tegyünk? - Nos, egyszerűen meg kell zavarnunk a célzásban – felelte Vance, miközben vadul száguldoztak fejében a gondolatok, hogy kisüssön valamit. – De Kimball is itt van. Talán ő lehet az erősítés. - Majd én lefoglalom Kimballt – döntötte el Suzanne. – Te pedig kerülj az iráni mellé. – Nyelt egyet, ám a torka szárazon dörzsölődött össze. Vance döbbenten nézett rá. A nőnek igaza volt. - Oké, de kiálts gyilkost, ha az a vadállat bántani akar! - Gyorsan megcsókolta, majd tovább furakodott a tömegben, Hásemi irányába.

õ Tizenöt másodperc. - Bocsásson meg, fiatalember! – szólt Anna Marie DiSalvo olyan hangosan, ahogy csak tudott. A magas, szőke férfi nem reagált. – Fiatalember! – kiáltotta, és megrángatta a kabátja szegélyét. 144

A pápa autója lelassult, és megálláshoz készülődött.

õ Tíz másodperc. Hásemi levette a napszemüvegét, és a pápa szemébe nézett. Azt akarta, hogy ez a hitetlen lássa Allah szemeit, mikor meghal. A kabátzsebébe csúsztatta a kezét, és megragadta a Browning markolatát.

õ Öt másodperc. - Mi az ördögöt akarsz, te hülye, vén satrafa? – perdült meg Kimball, és meredt Anna Marie DiSalvóra, aki viszonozta a tekintetét. Eldöntötte: nem hagyja, hogy ez a neveletlen, taknyos kölyök megússza ennyivel. De ő, Szűz Máriám, azok a gyűlölettől izzó szemek; úgy csillogtak, mint egy kígyóé – nem is, inkább mint valami annál is veszélyesebb fenevadé. Már épp szólásra nyitotta a száját, mikor a szőke felkapta a fejét, és valahova a háta mögé fókuszált a tekintetével. - Erikson! – sziszegte Kimball magának. Keze fürgén a kabátjába nyúlt a Sescepita markolatáért. - Fiatalember! – Anna Marie DiSalvo kitartóan rángatta Kimball kabátujját. A férfi megperdült, és visszakézből arcon csapta. Az asszony hátratántorodott, és az embereknek körülöttük elállt a lélegzete a felháborodástól. - Menj a fenébe, hülye banya! – Kimball Vance felé lendült, aki még mindig kitartóan nyomakodott Hásemi irányába. Távol kell tartanom Eriksont az iránitól! - Elliott! – szárnyalt Suzanne hangja a tömeg fölött. – Elliott, drágám! Kimball a nő felé rántotta a fejét. Vance gyorsan Kimballra, majd Suzanne-ra pillantott, és vissza Hásemire. Az iráni, mit sem tudva a háta mögött zajló drámáról, előhúzta a Browningot kabátzsebéből. Vance valóságérzékelése átkapcsolt a rémálmok lassított felvételére. Előrevetődött Hásemi felé, aki akkor már csak jó karnyújtásnyira állt tőle. Suzanne Kimballra vetette magát. A férfi erőteljesen visszakezest lendített, ami fejen találta a nőt. Segítő kezek ragadták meg, mielőtt a kövezetre zuhant volna. A pápa járműve csaknem pontosan Hásemi előtt állt meg. Vance az iráni felé vetette magát, ám eközben a Browning egyenletesen emelkedett a férfi kezében, majd akkorát dördült, mintha maga az ég hasadt volna ketté. A pápa megmerevedve a hasához kapott, és Hásemire meredt. Kimball a lövés hallatán megkönnyebbülten előrántotta a Sescepitát tokjából, és Vance felé lendült. A tranzakció lezajlik! Hásemi jó céllövő, és mindössze egyetlen lévősre volt szüksége, gondolta. Ám a forróság, a zaj, és a tömeg, meg a túl sok hasis megtette a magáét. Hásemi a pápa szívére célzott, ám ehelyett csak a hasát találta el. Most gyors egymásutánban újra meg újra megrántotta a ravaszt, igyekezvén jobban célozni. Ahogy Kimball Eriksonra rontott, Hásemi újra meg újra tüzelt, ám az első lövés után Vance megtaszította az iránit, és a lövedékek eltérültek. Az egyik a pápa kezét találta el, a többi pedig a tömegbe csapódott. Fájdalomsikoly harsant, majd még több sikoltozást hallott, ahogy a biztonsági emberek a merénylő felé vetették magukat. - Én vagyok Allah szablyája! – rikoltotta Hásemi. – Megöltem a pápát! Allah akbar! Majd a döbbenettől megdermedt tömeg hirtelen magához tért, és előrerontva a földre teperte az iránit. 145

Ahogy Hásemi a földre zuhant a haragvó emberek súlya alatt, Vance Suzanne felé fordult – ám ehelyett Elliott Kimball vérszomjas, őrjöngő arcát pillantotta meg, amint feléje lendül, a kezében pedig valami fémes tárgyon csillant a napfény. Vance fegyvertelenül,és a tömeg préselő szorításától csaknem mozgásképtelenül, iszonyodva figyelte, ahogy Kimball nekiront azzal a rettenetes tőrrel.

õ - Jól van, asszonyom? – kérdezték a körülötte állók Anna Marie DiSalvót, miközben talpra segítették. - Igen, igen – lihegte haragosan, és átkozódva kirántotta a könyökét a szorításukból. Ahogy a szőke férfi elviharzott, ő felkapta a napernyőjét a kövezetről. – Te fattyú! – kiáltotta, azzal csúcsánál fogva megragadta az ernyőt, és a magas szőke után lendítette. Az ívelt fogantyú behatolt a makulátlanul öltözött férfi lábai közé, és pontosan herén találta. Kimball egyszeriben szoborrá merevedett, és ajkáról a harag, fájdalom és meglepetés kiáltása szakadt fel. A Sescepita csattanva hullt a kövezetre. Vance, mint egy rögbihátvéd, előrehajolt, és Kimball kétrét görnyedő alakja mellett elszáguldva Suzanne felé tört a tömegben. - Bántott az a rohadék? – kérdezte aggódva. A nő halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nem. Csak egy kicsit megszédültem. Mi… mi történt? - Kudarcot vallottunk. Hásemi lelőtte a pápát.

146

Második könyv

147

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A pápa még mindig életben volt. Hásemi Ráfekdúszt is. Vance Erikson úgyszintén. Elliott Kimball egyik heréje golflabda nagyságúra duzzadt; ő azt kívánta, bár halott volna. Kimball kínosan feltornászta magát a díványon, és az asztalhoz bicegett, hogy elővegyen egy újabb hétcollos tekercs magnószalagot. Megtorpant, hogy kinézzen az ablakon a Pisán keresztülkígyózó Arno folyóra, majd visszasántikált a díványhoz, és óvatosan visszaereszkedett rá. Vigyázva előrehajolt, és átfűzte a szalagot a dohányzóasztalkán pihenő hordozható magnó lejátszófején. A kopott szobácskát a következő pillanatban betöltötte Merriam Larsen hangja, pont egy mondat közepén: - … nincs más lehetőség, mint példaként használni őt. – dörögte a gép. Kimball gyorsan igazított a masina hangerején, ahogy egy újabb alak kapcsolódott be a párbeszédbe. - De ezt nem teheted. Túlságosan értékes tagja a Legációnak. Több információt hordoz a fejében, mint az összes többi tag együttvéve. – Denise Carothers volt az, a Brémai Legáció elnöke, Kimball hajdani szeretője. - Épp ez a lényeg – folytatta Larsen hangja. Kimball hátradőlt a díványon, és lehunyva a szemét, maga elé képzelte a két beszélő ember arcát, meg a szobát, ahol a felvétel készült. Larsen lustán terpeszkedett lelki szemei előtt egy kipárnázott karosszékben a bolognai tanácsház könyvtárában; Carothers pedig fel-alá lépkedett és a maga színpadias, idegesen drámai módján, hevesen gesztikulált. - A lényeg – ismételte Larsen nyomatékosan -, hogy egy ideje mindannyian olyan mértékben támaszkodunk Elliott Kimball tudására és szakértelmére, hogy gyakorlatilag tőle függünk. Eme függőségünk révén tartja fenn a hatalmát, a befolyását felettünk, és az ő szerencséje és sikerei váltak a mieinkké. – A szalagon rövid csend következett; Kimball elképzelte, ahogy Carothers megáll, és fürkészően bámul a férfira. Majd ismét megszólalt Larsen halk, baljós orgánuma a lejátszó hangszóróiból. Most kevésbé tisztán lehetett kivenni; bizonyára odébb lépett a rejtett mikrofontól. - A kudarcai is a mi kudarcainkká váltak, Denise – bizonygatta halkan. – És mi nem engedhetünk meg magunknak kudarcokat. Ő pedig helyrehozhatatlan hibát követett el. - Na azért ne essünk túlzásokba…! – tiltakozott Carothers méltatlankodva. - Senki sem nélkülözhetetlen, Denise. Sem te, sem én, sem a te Elliottod! A pótolhatóság a mi erőnk, Mr. Kimball pedig veszélyezteti ezt az erőt, és ezt nem hagyhatjuk annyiban. – Újabb szünet következett a szalagon; Kimball szinte látta, ahogy Larsen visszaereszkedik a bőrfotelbe, és belekortyol a konyakjába. - Tudod, Denise – folytatta az öblös hang -, csalódással tölt el, hogy a jelek szerint sem te, sem Kimball nem ismertétek fel a lényegét annak a kis pisai leckének. Végtére is, a Brémai Legáció egészen jól funkcionál azóta – még azután is, hogy a kincstárnoka hurokkal a nyakán, egy keresztre felnyársalva végezte. - De ez egészen más dolog! – tiltakozott ismét Carothers. – Az az alak áruló volt! Ő… - Igen, igen, Denise, igazad van. De én… mi… egyvalamiben éldát akartunk statuálni, ami a Legáció egyetlen tagjának és egyetlen alkalmazottjának sem kerülheti el a figyelmét. Igazán sajnálom, hogy ezt nem ismertétek fel, Denise. Noha Kimball is hiányozni fog, sokkal jobban sajnálom a te szolgálataid elvesztését a tanácsban.

148

- Az én… az elvesztését? – Carothers hangja hirtelen erősebbé vált a megszokottnál. – Mit jelentsen ez? - Denise, Denise, csak nem gondolod, hogy folytathatod a munkát, miután sikerült így elfuserálnotok a merényletet? - Ne légy nevetséges, Merriam! – A fokozódó pánik hisztérikusan élessé tette a nő hangját. – Én vagyok a Legáció feje. Az efféle ügyeket az egész tanáccsal meg kellene beszélni… és szavazásra bocsátani. - Ez már megtörtént; és egyhangú szavazat született. A lejátszóból elfojtott, tompa hangok törtek elő; léptek zaja? Kimball kinyitotta a szemét, és közelebb hajolt a hangszóróhoz, hogy egyetlen neszt se mulasszon el. Egy ajtónyitó gomb hangos, fémes csörömpölése hallatszott. - Bezárattad az ajtót! - Igen, Denise, be – felelte Larsen szelíden. – Igen, be. - Nem! Nem! Nem! – Carothers sikolyai Kimball fülébe hasítottak, ahogy a masina szenvtelenül tovább játszotta a szalagot. - De igen – felelte Larsen egyszerűen. Egy hangtompítós fegyver elfojtott puffanása hallatszott. - Te aljas szemét! - Igen… - mondta Larsen újra. Három további halk pukkanás hallatszott a lejátszóból, majd valami hangosat dübbent. – Igen! – Konyakospohár csendült a hangszóróból, majd egy újabb elégedett sóhaj. – Igen, drágám, teljesen igazad van. Kimball fájdalmasan fintorogva nyúlt, hogy kikapcsolja a lejátszót, majd visszadőlt a dívány keményre tömött párnáira. Úgy számolta, még egy-két nap, és újra képes lesz normálisan járni. Én felépülök, gondolta komoran, de sosem szerzek még egy olyan tőrt, mint a Sescepita. Lehunyta a szemét, és látta, amint a becses fegyver a kövezetre hull. Emlékezett az emberek dühös ökölcsapásaira, akik szemtanúi voltak, hogy megüti az öregasszonyt – és Suzanne Stormot. Emlékezett, hogyan viszonozta a pofonokat, és szinte hallotta a megelégedésül szolgáló fájdalomkiáltásokat, amiket erőteljes csapásai idéztek. Mindössze annyit tehetett, hogy elmenekült. Most pedig tudta: a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy életben maradjon. Larsen bejelentése, hogy el akarják őt tenni láb alól, nem érte meglepetésként: titokban már régóta megalkotta a maga túlélési terveit. A szalag csak mellékes részét képezte az efféle eshetőségre való felkészülésének. Terve központi részét már több mint egy évtizede gondosan szövögette. Ennek lényegi magvát a Glavnoje Razvegyvatelnoje Upravlenyije képezte: a GRUnéven közismertebb elnevezésű orosz katonai hírszerzési igazgatóság. Kevesen voltak tudatában, hogy a GRU már a Szovjetunió összeomlása előtt több mint hatszor annyi titkos ügynököt működtetett, mint az ismertebb KGB. És miközben Oroszország többi része a század végi technológiai zűrzavarban tévelygett, addig a GRU olyan kémholdakat és kommunikációs lehallgatási technikákat alkalmazott, amelyek egyenértékűek voltak az amerikaiak eszközeivel – olykor még felül is múlták azokat. Ez nem kevés részben Kimball közbeavatkozásának volt köszönhető, aki titkon kiszolgáltatta nekik a Brémai Legáció társszervezeteitől szerzett információkat és technológiákat. Ez lehetővé tette Kimball számára, hogy jelentős kapcsolatokat építsen ki a GRU-n felül a Brémai Legáció nevében, részben az így lebonyolított hírszerzés miatt, részben pedig, hogy segítsen a gazdasági kötelékek és üzleti szerződések kialakításában. Mellékesen pedig titkos személyes kapcsolatokat épített ki velük, amelyek a saját jól felfogott érdekét szolgálták – még akkor is, ha épp ellenkeztek a Brémai Legáció céljaival. Ezen kapcsolatok révén sikerült tudomást szereznie a GRU új harcászati technológiák megszerzésére irányuló kétségbeesett igyekezetéről. Noha eme elszántság részben a hadsereg

149

azon vágyából fakadt, hogy jobb, újabb és erősebb fegyverzetre tegyen szert, a legfontosabb szempontok mégis gazdaságiak voltak. Dióhéjban: a fegyverkereskedelem fontos bevételi forrást jelentett Oroszország számára. A hivatalos állami fegyverkereskedő társaság, a Roszoboronekszport csaknem évi húszmilliárd dolláros forgalmat bonyolított le más társaságokkal, ám veszteségeket szenvedett, mert az általa eladott fegyverek technológiai szempontból elmaradtak az USA-ban gyártottak mögött. Egyetlen ország sem akart fegyvereket venni egy olyan államtól, ami technikailag teljesen elavultnak tűnt. A fegyverek a régi Szovjetuniónak a világuralmat jelentették, az új Oroszország számára azonban az egész az üzletről és a piaci részesedésről szólt. Kimball fájdalmasan felhúzta a lábát a díványra, és kinyújtózott; szánt rá néhány pillanatot, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, mielőtt lehunyta a szemét, és áttekintette magában a túlélési tervének további elemeit. A GRU régóta működtetett egy kicsiny, ám nem jelentéktelen központot Pisában az információk továbbítására és feldolgozására. Ennek az operációs centrumnak a helyettes parancsnoka számos különféle szívességgel tartozott Kimballnak, amelynek nem utolsósorban az a szalag is a részét képezte, amit épp az imént hallgatott meg a Brémai Legáció bolognai tanácsházában elkövetett gyilkosságról. Ez a titkos felvétel olyan poloskák révén készült, amiknek az installálásában még ő segített a GRU-nak évekkel ezelőtt. Ahogy ott feküdt, a tűnődés és fájdalom miatt lehunyt szemmel, Kimball tudta: most egyedül az számít, hogy megszerezze a Da Vinci kódexet a Testvérek elől, és eladja a GRUnak. Az egy egész életre szóló fényűzéssel és gyilkolással halmozná el. A szövetségek nem fontosak, gondolta, ahogy lassan álomba szenderült: csak az ölés számít. Mosoly terült szét az arcán, és elaludt.

õ Egész Olaszországban senki nem készít olyan lasagnét, mint a bolognaiak. És bár mások talán főzhetnek néhány ételt olyan jól, mint a bolognai főszakácsok, senki sem tudja jobban tálalni azokat. Vance a becenévre gondolt, amit a világ jóllakott, elégedett ínyencei adtak a városnak: Bologna la Grassa – a hájas Bologna -, a túl sok finom étel elkerülhetetlen hatásának elismeréséül. Lassan a tányérjára helyezte a villáját; a szeme és az ínye még kívánta a falatokat, de a gyomra már kegyelemért esedezett. Suzanne-ra pillantott, aki lassan rágcsálta a tortellinije szélét, bölcsen fékezve a tempóját – szemben Vance-szel, aki máris telefalta magát, mielőtt még egyáltalán megérkezett volna a főfogás. Bologna la Grassa, gondolta Vance. A helyet úgy is ismerték, mint Bologna la Dotta – „a művelt Bologna” -, amely kifejezés a Bolognai Egyetem, Európa legrégebbi egyeteme előtt tisztelgett. La Dotta, la Grassa. Ez a két kifejezés vonzotta őt és Suzanne-t ebbe a városba. Vance bekapott még egy falat lasagnét, és egy korty helyi Sangiovese borral öblítette le. Az órájára pillantott. Csaknem pontosan negyvennyolc órája, hogy sikerült elmenekülniük a Szent Péter térről a rémült tömegben. A Tonytól kapott pénzen illő öltözéket vásároltak maguknak, és bejelentkeztek egy kicsi, tiszta panzióba a Via Nazionalén, a vonatállomás közelében. Egyetlen falat nélkül, egymás karjaiban zuhantak álomba, és egészen másnap délig aludtak. A nyugodt pihenés elűzte a fáradtságukat, és vele együtt a pápa lelövése után rájuk telepedett reményvesztettség jó részét is. A főpap életben marad, állították az orvosok. Egy kevésbé életerős ember azonban szerintük nem élte volna túl a megpróbáltatást.

150

Tony Fairfax szintén komoly gondokkal küzdött. Suzanne még aznap felhívta egy közös barátjukat, és megtudta, hogy a férfi enyhe szívinfarktust szenvedett, és most a kórházban lábadozik. A nap legnagyobb hírét azonban az a telefonhívás jelentette, amit Vance intézett a Continental Pacific Oil Santa Monica-beli központjába. A római Piazza Nertun közelében, a Via Fosssalta postahivatalának nemzetközi telefonjáról beszélő Vance-t tájékoztatták, hogy Harrison Kingsburyt nem tudják közvetlenül kapcsolni, azonban megkérték, hogy várakozzon és hamarosan visszahívják. Az irodai alkalmazott alig tíz perc múlva egy beüvegezett, hangszigetelt fülkébe irányította Vance-t. A legnagyobb meglepetésére Merriam Larsen érdes, nyugodt hangja csendült fel a kagylóban. - Harrison Kingsbury jelenleg az őrizetünk alatt áll – tájékoztatta Larsen. – Ha úgy dönt, hogy továbbra is beleavatkozik a Brémai Legáció ügyeibe, Kingsbury meghal. Megértette? - Igen, persze – Vance visszanyelte feltörni készülő haragját, és pár másodperc múlva jutalmul Kingsbury hangja csendült a vonal túlsó végén. - Vance… Jól van? Minden rendben? - Remekül, uram. Én ön? Hogy van most? - Jól vagyok. Én… - Kingsbury hangja hirtelen félbeszakadt. Vance hallotta, ahogy a kagylóra tapasztott kézfejnek keresztül valaki szidalmazza az öreget. Pár pillanat múlva Kingsbury újra a vonalban volt. - Vance? – kérdezte halk, fáradt hangon. - Itt vagyok. - Mint az sejtheted, a tartózkodási helyemnek pillanatnyilag titokban kell maradnia. Igen szigorúan figyelmeztettek, hogy el ne áruljam neked. A jelek szerint meglehetős aggodalommal töltötted el őket. Ám ami a másik kérdésedet illeti: legyen elég annyit mondanom, hogy még mindi hájas vagyok és művelt. Igen, fiam: hájas és művelt; nagyon jól a gondomat viselik itt. A párbeszéd itt hirtelen félbeszakadt. Hájas és művelt. Kingsbury elegánsan vékony alkatú volt. Soha nem szedett magára felesleges kilókat. És az olajmágnásnak sosem sikerült hivatalos tanulmányaiban túljutni a középiskolán, és ezt általában nem is titkolta. Kingsbury nyilvánvalóan tudatni akart valamit vele, és Vance-nek csupán pillanatokba telt, hogy megfejtse az üzenetet: Bologna! Kingsbury tudta, hogy Vance olaszországi tanulmányai kézenfekvővé teszik az utalásokat. Így esett hát, hogy Vance és Suzanne még aznap éjjel vonatra szállt, és Bolognába utazott. Bejelentkeztek a Hotel Milan Excelsiorba, egy kényelmes hotelbe az állomás közelében, és élvezték a csendes, üdítő szeretkezést, amit csak azok ismernek, akiknek sikerült kicselezniük a halált, ám tudják: hamarosan újra szembe kell vele nézniük. - Mire gondolsz? – kérdezte most Suzanne. A férfi erővel visszarángatta magát a jelenbe. - Kingsburyre, Tosira… és kettőnkre. Rád. - Nos… - kezdte a nő, kinyújtva kezét feléje a kicsiny, kerek asztal fölött. – azt tudom, mire gondolsz Kingsburyről és a professzorról. De mi a helyzet velem? Velem kapcsolatban min töröd a fejed? - Ó, hát csak úgy, mindenfélén – szorította meg a nő kezét. - Például micsodán? - Például azon, hogy miért nem vettem észre rajtad bizonyos dolgokat már korábban. - Rajta! – nógatta felbőszülve. – Ne terelj! Emlékszel? Megegyeztünk, hogy nincs több játszadozás.

151

- Igen… Nos, csak azon csodálkozom, miért nem szúrtak szemet már korábban azok a kis apróságok, amik mind arra utaltak, hogy te… - Kém vagyok? – vágott a szavába Suzanne, majd felnevetett. – Naná, hogy észrevetted volna, ha épp nem forgunk akkora veszélyben. Ugyanakkor persze ha nem lett volna semmi veszély, nem lett volna mit észrevenned. Vance gyászosan bólintott, majd hozzátette: - De sosem mondtad el, miért tetted. - Nos… Te miért intettél be az egész világnak, és lettél blackjack szerencsejátékos? - Először is, én sosem hazardíroztam – védekezett Vance. – Ezért zártak ki. A rendszerem egyáltalán nem a szerencsétől függött. - Jól van na, tudod hogy értem! – makacskodott Suzanne. – Miért tetted? - Mert kellett a pénz. - Na-na! – ellenkezett Suzanne. – Más úton is szerezhettél volna pénzt. Nem azért kezdtél kaszinózni. Hanem valami más okból. - Igen, nos… - Vance meztelennek érezte magát Suzanne éleslátása előtt. – Oké, rendben. A mulatságért tettem. – Nem volt benne biztos, hogy szereti-e, ha bárki, különösen a nő, akibe szerelmes, nyitott könyvként olvas a fejében. – A dőzsölésért és a kihívásért. - És a kalandért – értett egyet Vance. – Azt akarod mondani, hogy kalandvágyból csatlakoztál a CIA-hez? – Kétkedve csengett a hangja. – Lépj be a CIA-be, utazz távoli helyekre, találkozz érdekes emberekkel, és öld meg őket!? Nem tudom elhinni, hogy valakit, aki annyira eltökélten a „helyes úton” akar járni, ösztönözhet egy ilyen cél. - Tévedsz, mert én igenis a „helyes úton” csináltam – vágott vissza Suzanne. – Emlékezz, hogy a CIA mindig is rendkívül Ivy League-féle társaságnak számított, legalábbis vezetőségi szinten. Az apám az OSS-nél, a CIA elődjénél szolgált a II. világháborúban. És ha beszélten volna neki a dologról, talán még el is fogadta volna. Azonban mégsem tettem, nem csupán azért, mert ha mégis helyteleníti a döntésemet, akár a teljes hatalmát bevetette volna, hogy keresztülhúzza a számításaimat, hanem azért is, mert nem akartam semmiféle kivételezésben részesülni abban a valószínűtlen esetben, ha esetleg mégis mellém áll. Vance rámosolygott, és lassan megcsóválta a fejét. - Micsoda nő vagy, Suz! Micsoda nő! - Köszönöm! Majd megérkezett a pincér két frissen sült borjúszelettel. - Tudod – csámcsogta Vance két harapás között -, valahogy úgy érzem, te sokkal többet tudsz arról, hogy mi mozgat engem, mint én rólad. Suzanne csak cinkosan mosolygott.

õ Csaknem nyolc óra volt már, mikor végül kiléptek az étteremből az egyre sötétebb, tintakék alkonyatba. Sétáltak, és Suzanne belekarolt. - Gondolod, hogy ma elértünk bármit is? – kérdezte. - Persze! – felelte Vance. – Az olajfúrásnál is ez a helyzet: az üres kút elárulja, hol ne keresgélj. - Elég bizakodónak tűnsz. Hátrahagyták a Via Testoni árnyait, és jobbra fordultak, hogy csatlakozzanak a dóm felé tartó Via dell’Indipendenza hosszú, íves oszlopcsarnokai mentén hömpölygő gyalogosáradathoz.

152

- Bizakodnom kell – jelentette ki Vance, ahogy beleolvadtak az esti járókelők forgatagába. – Az első, legjobb tippünkkel kezdtük, és egészen addig ezt kell játszanunk, míg akár nyerünk, akár veszítünk. - Azt hittem, azt mondtad, nem hazardírozol. - Hazudtam. Egy ideig némán sétáltak, és élvezték a kényelmes, ráérős tempót. A nap korábbi részében egyik templomtól a másikig mentek, hogy Szent Péter Kiválasztott Testvéreiről érdeklődjenek a papoknál és ügyintézőknél. A délután végre bejárták az összes nagyobb templomot és templomigazgatási irodát, beleértve a Bolognai Egyetem hittudományi tanszékét. Suzanne kérésére kivettek még egy szobát egy hotelben a város déli részén, a vonatállomáshoz képest az átellenes végében, hogy azt használják helyi címükként. A Kiválasztott Testvéreknek Bolognában is állomásoztak embereik; nemigen kerüli el a figyelmüket valaki, akik utánuk szimatolva kérdezősködik mindenfelé; különösen nem két olyan ember, akiket alig néhány éjszakával korábban megpróbáltak megölni. Tehát minden üzenetet, amit a Bologna déli részében fekvő hotelben hagytak a számukra, telefonon kérdeznek majd le; a szoba kifizetését is küldönccel rendezik. Személyesen nem teszik be többé a lábukat a hotelbe, attól való félelmükben, hogy esetleg követik őket. Így szólt a terv. - Mit teszünk, ha nem hagynak nekünk üzenetet? – kérdezte Vance egy idő múlva. - Nos – felelte Suzanne hivatalos hangon -, ez azt jelenti, hogy úgy döntöttek: figyelik a hotelt, és a megjelenésünkre várnak. Ha nem kapunk semmilyen üzenetet, akkor vagy meg kell találnunk azokat az embereket, akik a nyomunkba eredtek, vagy valamelyikünknek mégis be kell sétálnia hotelbe, és előcsalogatni őket. - Nem valami vidám alternatíva – jegyezte meg Vance. - Nem, a legkevésbé sem. Reménykedjünk, hogy erre a lehetőségre nem kell sort kerítenünk! Vance-nek minden ösztöne azt súgta, hogy rejtse el valahol Suzanne-t, hogy megvédje őt. Újra meg újra megdöbbentette a felismerés, hogy valójában a nő, nem pedig ő a „szakmabeli”, és hogy Suzanne valószínűleg sokkal jobb eséllyel képes túlélni egyedül ezt az egészet, mint ő. Nem tudta, mihez kezdjen zavarodottságával. - Megtegyük a második legjobb tétünket? – kérdezte Suzanne, visszarángatva Vance-t a jelenlegi küldetésükhöz. - Most? – kérdezte megzavarodva. – Ma éjjel? De hisz… Azt hittem, megegyeztünk… - Így igaz. De úgy gondolom, ha olyan alaposan felkavarjuk a dolgokat, ahogy csak bírjuk, a Testvérek talán gyorsabban reagálnak. - Hát, nem is tudom – tétovázott Vance. – Azt hiszem, megpróbálhatjuk. Én inkább azon gondolkoztam… - Valami kellemes pihentető időtöltésen? – A nő szemérmesen felpillantott rá, és látta a szemében csillogó választ. A férfi rámosolygott. Micsoda kisfiú! gondolta Suzanne. Hogyan sikerült valaha is elrejtenie az igazságot, mikor kártyázott? Megcsóválta a fejét, és visszamosolygott rá. – Később! – kacsintott, majd puszit nyomott az arcára. Mosolyogva figyelte őket a közelben a pincér, aki épp eszpresszót szolgált fel egy öregembernek az egyik utcai asztalnál. Az öreg szintén mosolygott; senki sem kedveli úgy a szeretőket, mint az olaszok. - Az még várhat egy keveset! – súgta oda Vance-nek, mikor újra sétálni kezdtek. Ha lesz még később, gondolta hirtelen. Lelépett a járdaszigetről, és átvezette Vance-t a Via Ugo Bassin a Neptunusz szobra mellett időző taxik sora irányába. Az elöl álló autó vezetője sietve otthagyta a másik négy sofőrrel folytatott beszélgetést, és teljes százhetven centis magasságában kihúzva magát, rámosolygott a gyönyörű nőre és társára. Tíz perccel később kitette őket egy csendes, középosztálybeli lakóházakkal szegélyezett utcán a Sportaréna közelében.

153

õ - Nem itt szállnak meg – jelentette be Gregory testvér keserűen a segédjének. – Ez csak egy csalétek, valószínűleg az üzenetek átvételére. Erre számítanom kellett volna, ismerte el magában Gregory. Erikson és a nő egy kissé túl nyitott, és túlságosan is iparkodó módon látogatta végig az egyházi szervezeteket. A viselkedésüket egyértelműen a Szent Péter Kiválasztott Testvéreinek címzett üzenetnek szánták: személyes kihívás volt ez neki, a rend vezetőjének. Hat órára Gregory már három telefonüzenetet kapott olyan papoktól, akiket korábban riasztottak a Testvérek, hogy próbáljanak Erikson nyomára bukkanni. A férfi mindhármójuknál ugyanazt a telefonszámot hagyta meg. Gregory testvér mérgesen az ablakhoz lépett, és szétrántva a függönyt, lebámult az utcára. Ott vagy valahol, Vance Erikson? Hogy lehet, hogy ennyi mindent sikerült elérned? Gregory ellenszenve a tehetséges amatőr iránti csodálattal tusakodott. Odalent, az ablaka alatt egy ütött-kopott, hangtompító nélküli kipufogójú Fiat durrogottzötykölődött végig az utcán, ám Gregory testvér alig hallotta. Vance Erikson ott járt a Sznet Péter téren; egy turista pillanatfelvétele, amit azután az újságok is leközöltek, tisztán mutatta, ahogy az iráni felé vetődik. Hogy sikerült az aznap délután a téren nyomorgó több tízezer ember közül megtalálnia pont ezt az egyet? Micsoda szégyen, csóválta meg Gregory lassan a fejét, hogy meg kell ölnünk az amerikait. Noha kétségtelenül esztelen pazarlás, egyszerűen nem engedhették meg maguknak, hogy életben hagyják őt. Megkaptad a lehetőséget, gyermekem, gondolta Gregory, ahogy elfordult az ablaktól, hogy szembenézzen a két magas, kötött felépítésű alakkal, akik némán, tisztelettudóan várakoztak a szoba közepén. Olyan volt elpusztítani ennek az amerikainak a gyorsan és könnyen alkalmazkodó elméjét, mint tönkretenni egy értékes műalkotást – de végtére is, Isten kihívásokat állít elénk, amelyeknek meg kell felelnünk. -Rendben. – A két férfi egy pillanat alatt éberré vált. Mindketten a húszas éveik derekán járhattak, és olyan szálkás izomzattal bírtak, amire csak intenzív, fegyelmezett testedzéssel lehet szert tenni. – Akarok egy embert idefentre, és eleget ahhoz, hogy folyamatosan figyeljék a bejáratokat. Nem mintha ez sokat segítene, mert kötve hiszem, hogy Vance Erikson valaha is visszatér ide. - Vincent! – fordult aztán a nagyobbik fiatalember felé. A magassága valamivel meghaladta a száznyolcban centit, alkalmi öltözetet viselt, és melle meg karja bőséges izomzata csak úgy dagadozott a pólója alatt. - Igen, uram. - Vincent, azt akarom, hogy lépj kapcsolatba ezzel az emberrel a polgármesteri hivatalban. – Azzal átnyújtott neki egy cetlit, amire sebtiben felfirkantott egy nevet. – Ő a polgármesternek dolgozik, de tartozik nekünk egynéhány szívességgel. Mint többen a bolognai vezetésben, ő is tagja a kommunista pártnak. A saját céljainkból azt fogod mondani ennek az embernek, hogy Vance Erikson egy amerikai CIA-ügynök, egy agent provocateur, és azért van itt, hogy fasiszta elemekkel találkozzon, és megingassa a kommunista vezetést. Kérd meg, hogy terjesztessék el a rendőrséggel a fotóját a város összes hoteljében és panziójában, de figyelmeztesd, hogy diszkréten és csendben kell eljárniuk! Használják az Il Giorno címlapján szereplő képét! És bizonyosodj meg róla, hogy ez az ember megérti: semmilyen riadót nem szabad fújniuk. 154

- A legmélyebb tisztelettel, Gregory atya – tétovázott a Vincent nevezetű szerzetes -, de nem volna könnyebb egyszerűen kérni a fogadósoktól és hotelektől egy listát az útlevélszámokról, és összevetni azt az övével? - Okos gondolat, Vincent – bólintott Gregory kegyesen. A szerzetes láthatóan megkönnyebbült. Gregory testvér sokszor kiszámíthatatlan volt; könnyen értelmezhette úgy az efféle tanácsokat, mint az ő utasításaival való ellenkezést. – Noha igaz, hogy bármelyik hotelbe való bejelentkezéshez szükség van az útlevélre, nem kockáztathatjuk azt a lehetőséget, hogy a mi találékony ellenfelünknek esetleg sikerült hamis iratokat szereznie, álnévvel. - A Szent Atya bölcs – jelentette ki Vincent őszintén. – Kérlek, bocsásd meg a vakmerőségemet. - Meg van bocsátva, gyermekem. Most pedig menj. A fiatalember egyetlen további szó nélkül sarkon fordult, és távozott a szobából; merev testtartása és mozgása határozottan militáris jellegű volt. A kolostor elküldte őt, hogy katonai képzést kapjon az olasz seregben, és társához hasonlóan egy elit kommandó egységbe kerültek, onnan engedély nélkül távoztak, és visszatértek a kolostorba. - Te, Peter, velem maradsz. Visszatérünk a szállásunkra, és türelmesen várunk a mi megfoghatatlan zsákmányunk hollétével kapcsolatos hírekre. Azután – Gregory testvér üdvözülten elmosolyodott -, igazán munkához látunk. Gregory pár másodpercig elidőzött még, amíg firkantott néhány szót a hotel levélpapírosára, majd gondosan összehajtotta a papírt, és borítékba zárta, amire Vance Erikson nevét írta. Távoztukban ott hagyja majd a recepciós pultnál. Egy második borítékba kétszázötven eurót rakott, és miután azt is gondosan lezárta, ráírta az elejére a hotel igazgatóhelyettesének nevét. Drága volt ez a kulcs, tűnődött. Azonban végezetül még drágább árat fizetsz majd érte, Vance Erikson.

õ Teljesen leszállt az éj, mire Vance és Suzanne kiszálltak a taxiból, ám a vékony holdkaréj épp elegendő fényt szolgáltatott, hogy lássanak valamit az utcai lámpák közötti hosszú, homályos szakaszokon. A repedezett betonjárda egy keskeny, egyenetlen aszfaltút mentén kanyargott dombnak felfelé. A játszó gyermekek zsivaja elkeveredett az idősebbek, főként férfiak sortűzként pergő olasz szóáradatával, akik csoportosan ácsorogtak a járdán és a csaknem teljesen forgalommentes úttesten. Suzanne és Vance elhaladtukban olaszul köszöntek a szomszédoknak, amiben általában Vance vette át a vezetést, mivel az ő olasztudása jobb volt. Miközben a férfiak vég nélkül fecsegtek odakinn, a konyhákból a nők nevetgélése és edénycsörömpölés hallatszott, s az elővarázsolt illatok kiáradtak sárgán világító, nyitott ablakaikból az utcára. Nagyjából félúton, az utca bal oldalán egy szerény, háromemeletes házhoz érkeztek. Mint a legtöbb egyéb középosztálybeli épületnek a környéken, ennek is fejmagasságig érő kerítés futott végig a két kapuja körül – egyik az autóknak, a másik a gyalogosoknak -, és egy kis pázsitfolt tarkállott elöl, apró virágágyással. Ám az utca többi házával ellentétben itt nem égtek meleg fények az ablakokban, nem szűrődtek ki vidám zajon, és semmilyen készülő vacsora illata nem áradt a zárt konyhaablakon át. - Már több napja elment – szólalt meg mögöttük egy kedves hang. Vance és Suzanne meglepetten megfordultak, ám nem láttak senkit. Majd lefelé pillantottak, és a távoli utcalámpa homályos fényében észrevettek egy alacsony emberkét. Fehér inget és sötét 155

nadrágot viselt; szürkés haja a sötétben is szinte világító, tar koponyát szegélyezett, és ragályos, meleg mosolya még az arcát díszítő mély ráncerdőből is kiragyogott. - Sajnálom – szólt az öregember. – Nem akartam megijeszteni magukat. - Semmi baj – felelte Vance. – Mi a tanítványai vagyunk, és arra gondoltunk, hogy tiszteletünket tesszük a professzor úrnál. - Igen – biccentett az öreg, majd közelebb hajolva fürkészni kezdte Vance arcát. – Ismerősnek tűnik, fiatalember. Itt lakik a közelben? Valahogy rémlik, mintha láttam volna már valahol. - Nem, én… - Ezek egy vénkoponya trükkjei – folytatta azt öreg. – Tosi professzor gyakran elutazik. Ilyenkor szabadságra küldi a házvezetőnőjét, azután néhány hét múlva megjelenik. Tosi ragyogó elme – tette hozzá büszkén. – Igazi régi bútordarab, a környék állandó tartozéka. Hiányozni fog nekünk. - Ezt nem értem – felelte Vance. – Azt hittem, azt mondta, hogy gyakran elutazik egy időre. - Igen, igen, azt mondtam, nem igaz? Nos, nem akarom félrevezetni magukat. Úgy értem, nem próbáltam meg félrevezetni magukat, mert most nem csak úgy távozott, ahogy mindig szokott, hanem… - az öreg lehalkította a hangját, és cinkosan közelebb hajolt Vancehez – a házvezetőnője, Angela, szokott beszélgetni velem. Tudja, mióta visszavonultam, sokat ücsörgök a padomon, amott – intett az utca túloldalára -, és sokat sétálok. És sokat megyek, hogy láthassam Angelát. Micsoda egy látvány! Ő… - Gyors pillantást vetett Suzanne-ra, majd karon ragadta Vance-t, és pár lépéssel odébb vonta. – Még mindig elég jó az alakja; fiatal, csinos lábak, és nagy… - azzal kinyújtotta a karját a mellkasa előtt. A két férfi összevigyorodott. Vance nem tehetett róla, együtt kellett nevetnie vele. - De Angela alig két napja azt mondta nekem, hogy kapott egy levelet a professzortól, benne hathavi fizetésével… hat hónap, gondolja csak el! … és tájékoztatta, hogy többé nincs szüksége a szolgálataira. Képzelem, miféle szolgálatokat igényelt. – Az öreg megint vigyorgott; újabb férfihumor. - Értem, akkor hát… - Nem, nem, ez még nem minden! – folytatta az öreg. – Mindennap, mióta a professzor elment, egy pap jön a házhoz. Kulcsa van a kapuhoz, és az ajtóhoz is. Belép, felveszi a postát, és távozik. Azután tegnap egy teherautó jött, valami Milánótól is északibb rendszámtáblával, és elvitt egy csomó dobozt. Semmi bútort, csak dobozokat. Valószínűleg Tosi jegyzetei, gondolta Vance. - Mikor jön a pap? – kérdezte. - Mindig. Éjjel-nappal. De elég goromba pap; az ördög embere, ha engem kérdez. – Az öreg keresztet vetett. – Soha egy pillanatra sem áll meg, hogy beszélgessünk, és egyszer, mikor odasétáltam, hogy köszönjek neki, képzelje, káromkodni kezdett rám!- Az öreg hangja elfúlt a felháborodástól. Tehát Tosi holmiját lefoglalta a Testvériség. Vance fejében száguldoztak a gondolatok. Mi mást is várhatott? Megpróbálta összerakni az egészet, miközben úgy tett, mintha az öreget hallgatná, aki sebesen tovább beszélt, és úgy pletykálkodott a szomszédairól, mint valami mosónő. A házat nem figyelték, de egy pap mindennap felbukkant, hogy összeszedje a leveleket. Ha követni tudnák a papot, visszatalálnának a Testvérek szervezetéhez. Ha pedig ez sikerülne – Vance szíve hevesebben kezdett verni a kilátástól -, akkor talán volna némi esélyük megkaparintani a Da Vinci papírokat. Vance biztos volt benne, hogy azokkal a kezében jó eséllyel alkudozhatna Kingsbury szabadon engedéséről. Vagy belemennek, vagy megsemmisíti a dokumentumokat: a papírritkaságokat, amiket annak az embernek a keze írt tele, akit egy életen át nagy tisztelettel tanulmányozott.

156

Szükségük volna egy autóra, ám vezetői engedély nélkül senki nem kölcsönöz nekik. Csenj el még egyet, Vance, öregfiú!, mondta saját magának. Már úgyis nyakig benne vagy a slamasztikában. Ráadásul nem lézenghettek a járdán, és nem ücsöröghettek egy autóban várakozva: a keskeny kis utcán parkoló idegenek nemcsak az öreg, visszavonult nagyapó figyelmét keltenék fel. A csendes lakóövezet töretlen épülethomlokzataival, kerítéseivel és kapuival semmiféle rejtekhelyet nem kínált. Csak egy megoldás maradt: be kell törniük a házba, és ott megvárnia papot. Vance Erikson, par excellence bűnöző: gyilkos, tolvaj, betörő. Jó kis rezümé, gondolta. Suzanne odalépett Vance mellé, mire az öreg vonakodva odabólintott felé. - Az az ember, a pap, akiről meséltem. Olyan dühös voltam rá, hogy felírtam a rendszámát. Pietro fia, Pietro a pék, aki itt lakik a szomszédban, a fia, Renato pedig rendőr; hát én megkértem… tudják, egészen bambino kora óta ismerem … megkértem, tegyen egy szívességet egy öregembernek, és beszéltem neki a papról, és hogy írni akarok egy levelet a fickó modora elleni tiltakozásul, így aztán megkértem Renatót .. említettem már, hogy ismerem őt egészen … hát persze, hogy említettem. – Az öreg felkuncogott. Vance erővel lekűzdötte a türelmetlenség sürgető hullámát, és megértően bólogatva mosolygott. - Ó teremtőm, hol is tartottam? – Zavarodottan körbepillantott. - Renato? – vetette fel Suzanne kedvesen. - Ó, igen, köszönöm! Maga igazán gyönyörű nő – villantott széles mosolyt Suzanne-ra. – Igen, Renato szívességet tett ennek az öregembernek, és ellenőrizte a pap rendszámtáblájának az adatait, tegnap pedig megadta nekem a címét. És én írtam is egy levelet a rendfőnöknek, úgy bizony! De úgy ám! Az a pap, akárki legyen is, most aztán nyakig benne van a slamasztikában! - A rendfőnöknek? – Vance igyekezett nem túl izgatottnak tűnni. - igen. A plébánosnak a Santuario di San Lucába. Nagyon mérges lesz, én mondom maguknak, hogyha megtudja, hogy az egyik papja hogy viselkedett az egyik odaadó hívővel. És a Santuario csak egypár mérföldre van innen. Hja, ha nem volnék ilyen öregember, elgyalogolnék oda, és a szemébe mondanám az igazat annak a rendfőnöknek. No de, én… - Signore – szakította félbe Vance olyan udvariasan, ahogyan csak tellett tőle. – Nagyon ö9rülök, hogy beszélgettünk. Jobban, mint valaha is képzelné! – Az öreg felragyogott a bóktól. – De most már tényleg mennünk kell. Csak néhány percet akartunk a professzornál tölteni, és már így is túl sokáig időztünk. Mi… - Ne aggódjon – ragadta ismét karon Vance-t az öregember, és halkan a fülébe súgott. – Ha egy olyan gyönyörű nőt kísérnék, mint ő, én sem vesztegetném az időmet egy magamfajta vénember üres fecsegésére. – Azzal rákacsintott. - Nem úgy értettem … - próbált tiltakozni Vance. Az öreg feltartotta a karját. - Persze hogy úgy értette. De semmi baj. Így is nagyra értékelem az időt, amit rám szántak, hogy meghallgassanak, Isten áldja, fiatalember! – Azzal újra kacsintott, és hátat fordított. Némán néztek utána, ahogy eltűnt egy kapu mögött az utca túlsó oldalán. Suzanne odalépett Vance mellé. - Úgy tűnik, mellénk szegődött a szerencse – mosolygott, és a férfi dereka köré fonta a karját. Vance magához húzta. - Már épp ideje volt. - Igen – ismételte halkan a nő. – Épp ideje.

157

HUSZADIK FEJEZET

A hivatalnok nem repesett a boldogságtól, amiért épp vacsorája közben zavarták meg. De a fasiszta cselszövés kilátása feltüzelte a vérét, és így történt hát, hogy az alkalmi öltözékű ismeretlen fiatalemberrel elment a bolognai rendőr-főkapitányságra. A köztisztviselő egyedül ment be az épületbe, beszélt az aznap éjjel szolgálatban lévő főnök-helyettessel, és kiadatta a parancsot. Majd az izmos idegen hazavezetett vele, hogy befejezhesse a vacsoráját. Az éjféli műszakváltáskor pedig minden egyes szolgálatban lévő rendőr megkapta Vance Erikson arcképének másolatát. A hotelek végigellenőrzése szökevények, bűnözők vagy eltűnt személyek után rutineljárásnak számított náluk. Ezen az éjjelen azonban a rendőrök az átlagosnál lelkesebben végezték a feladatukat. Mind azt szerette volna, ha ő az a szolgálatos, akinek sikerül kézre keríteni ezt a híres gyilkost.

õ Lágyan, az álmok fátylain keresztül közeledett a nőhöz, finoman semmivé foszlatva a könnyű szendergés hamvasságát. Suzanne érezte az arcát, nyakát, keblét csókolgató ajkakat. Megmozdult; szeretett volna az álom súlytalan gyönyörében maradni, ugyanakkor vágyakozott azután is, amit a férfi csókjai ígértek. Átgördült a saját térfelére, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megtalálta a férfi ajkát. A nyelvük összeért; Suzanne kéjesen felnyögött, ahogy Vance kajaiba zárta. Mikor az ajkaik szétváltak, és a férfi finoman kényeztetni kezdte a puha, érzékeny bőrt a füle mögött, a nő kinyitotta a szemét. A szoba még mindig sötétbe burkolódzott. - Mit művelsz? – kérdezte tettetett komolysággal. – Az éjszaka közepén járunk! - Nem, már nem – szakította félbe Vance a nyelve felfedezőútját a nő fülcimpáján. – Most múlt hat; az előbb néztem meg. A reggel fele máris odavan. - Mmmmmmhhh – nyögte válaszul, miközben a férfi meleg, izmos mellkasának nyomta a keblét, és átgördült, hogy fölébe kerüljön. – Akkor ne vesztegessük tovább az időt. – Lejjebb csusszant, hogy megcsókolja Vance nyakát, és finoman végigfuttatta nyelvét a kockás, izmos hason. A férfi gyönyörtelien felnyögött, ahogy a nő még lejjebb mozdult.

õ Enrico Carducci a vonatállomás melletti útpadkához húzódott a kék-fehér Alfa rendőrautóval, és az órájára pillantott. Reggel 6:11. Ásított. Partnere az ablaküvegnek dőlt, és olyan hangon horkolt, mint mikor egy törött kipufogódobot vonszolnak végig a kavicsos úton. Hadd aludjon csak, gondolta Carducci, elfojtva egy újabb ásítást. Megigazította a fején a kék rendőrsapkát, és kinyitotta az ajtót. Egész éjjel cirkáltak, és Bologna rájuk eső

158

körzetében az összes hotel és szálló éjszakai ügyeletének végigmutogatták az újságfotó másolatát. Semmi eredmény, az égvilágon semmi. Az olcsó, vékony papírra készített fotómásolat mostanra kezdett elmosódni és gyűrötté válni, ám az általuk keresett ember képe még mindig tisztán kivehető maradt. Carducci kikászálódott az Alfából, óvatosan becsukta a kocsi ajtaját, hogy ne ébressze fel a partnerét. Megigazította fehér bőrtokjában pihenő fegyverét, és az első közeli hotel felé vette az irányt. Három, főleg kereskedelmi utazók által látogatott szálloda állt az állomás környékén. Talán itt rejtőzik a gyilkos, gondolta Carducci optimistán, ahogy benyomta maga előtt az üvegajtót.

õ Mit művelek én ezzel az emberrel? , kérdezte magától Suzanne Storm, ahogy félig lehunyt szemmel, kéjesen hevert az ágyon a szeretkezésük utáni kellemes izzásban. Figyelte Vance-t, ahogy az az öltözőasztal mellett áll, és törülközővel dörzsöli szárazra a haját. Apró, zavarodott grimasz suhant át az arcán, miközben azon tűnődött, vajon hogy volt képes valaha is így átsiklani a férfi jó tulajdonságai felett. Soha, senki más, akivel viszonyom volt, nem vett még ennyire komolyan, ismerte fel Suzanne; igazán komolyan, és nem csak mint… nos, nem csak mint nőt. Persze, néhány munkáltatója igenis komolyan vette; kiváló író és több mint kompetens titkos ügynök volt egészen… egészen Bejrútig. De soha egyetlen férfi, akivel randevúzott vagy lefeküdt, nem vette őt igazán komolyan. Bejrút valódi rémálom volt. Úgy ment oda, mint egy francia színes hírlap tudósítója, és csapdát állítottak neki, hogy leselkedjen a CIA-beli felettesei által a Hezbollah egyik elfajzott ágának nevezett csoport után. Mikor az egész véget ért, kábán ténfergett a gyermekek megcsonkított és megnyomorított holttestei között. Kalasnyikov automata puskák lógtak a vállukról, amiket a szíriaiak és az irániak adtak nekik, és ujjuk olyan biztosan kezelte a ravaszt, mint egy felnőtté. Igaz, hogy ezek a gyerekkatonák bűnösök voltak. gyalázatos tetteket követtek el védtelen civilek, nők, gyermekek és hozzájuk hasonló tinédzserek ellen. Ám amikor Suzanne az élettelen cafatok között lépkedett, és a sima, fiatal arcokba meredt, zokogott, és nem értette, miféle világ az, amelyik így a pusztulásba küldi saját gyermekeit. Megdühödött a szülőkre, akik elengedték fiaikat, hogy helyettük harcoljanak; és keserű bánatában azonnal benyújtotta a felmondását, amint visszatért Párizsba. A művészetek kifinomult világába való visszavonulás, a Haute Culture-nak írt cikkek viszont nem elégítették ki; mint ahogy a felejthető szeretők szakadatlan sora sem. Most azonban, mosolygott lustán, figyelve, ahogy Vance szárazra töröli a hátát, ismét érezte magát valakinek: úgy érezte, szabad. Több volt ez a veszély pumpálta adrenalinnál, ami a közös túlélőkkel elhiteti, hogy szerelmesek egymásba. Nem, döntötte el, nem arról van szó, amit Vance tett, hanem inkább ahogy tette, ahogy a dolgokat szemlélte. Szerette, ahogy a férfi a semmibe veszi a külső, tekintélyen alapuló hatalmat. Talán, ha szerencsés, egy kicsit őrá is átragad ebből.

õ A vonatállomás melletti három hotel éjszakai ügyeletesei közül egyik sem ismerte fel Vance Erikson arcképét. - Természetesen lehetséges, hogy napközben jelentkezett be – mentegetőztek. Carducci kérésére Erikson útlevélszámát is ellenőrizték – ám mindhiába. A nyomozó, emlékezvén 159

felettese figyelmeztetésére, hogy célpontjuk talán hamis útlevéllel utazik, több bizalmat szavazott a fotónak. Visszatért partneréhez, és finoman felébresztette. - Vidd vissza az őrsre az autót – mondta álomittas társának. – Én megvárom a hét órát, míg a nappali hotelvezetők megérkeznek. Majd busszal hazamegyek. Az épp valami erotikus álomból felvert, és ezért bosszús kollégája morcosan bólintott; az autó döccenve lehajtott a járdáról, és elhúzott az utcán. Nem mintha Carducci annyira bízott volna benne, hogy éppen itt talál rá az emberükre, de busszal mindössze tíz percre lakott onnan amire közvetlenül a hotel előtt is felszállhatott. Ezenfelül ki nem állhatta az őrmestert az őrsön, aki olyan seggfejként viselkedett a szemléken. Szíves örömest elkerülte hát, főleg most, amikor szundíthatott egypár percet valamelyik kényelmes székben az előtérben. Helyet foglalt egy puha fotelben a Milan Excelsior főbejárata mellett, és háromnegyed hétkor szaggatott álomba merült.

õ Micsoda remek hotel, gondolta Vance, ahogy kilépett a márványborítású fürdőszobából, és lehajolt, hogy kinyisson egy apró hűtőszekrényt a háló televíziója mellett. - Narancslé? – kérdezte Suzanne-t, aki az ágyban felülve, épp a tévét nézte. - Jöhet – bólintott a nő. – Egy kis testgyakorlástól mindig megszomjazom. Figyelj, Vance, elmúlt hét, és nekünk… - hirtelen elhallgatott, ahogy a pápa egészségi állapotáról tudósító hír jelent meg a képernyőn. A pápa lábadozott. A merénylő golyója összeroncsolta a beleit, és ideiglenes sipolyt kapott, hogy időt biztosítsanak a sebei begyógyulására. A bemondó szerint a pápa eszméleténél van, és elmondta imáit, megbocsátásért könyörögve a merénylő számára. Az orgyilkost, egy bizonyos Hásemi Ráfekdúszt nevű iránit őrizetbe vette a római rendőrség, és most a kihallgatásig fogva tartják. - Ráfekdúsztot gyilkosságért körözik Németországban – jelentette ki a riporter nyilvánvaló ellenszenvvel. – A jelek szerint gyanúsítottja az ottani iráni disszidensek elleni lövöldözésnek, és erős a gyanú, hogy a Hezbollah bőségesen pénzeli az embert, noha ő maga határozottan állítja, hogy egyedül dolgozik. A képernyő mutatta, ahogy egy rabomobil a római városi börtönbe szállítja Hásemit. A szemei igézően, vadul csillogtak. - Én vagyok Allah szablyája! Rikoltozta mániákusan olaszul, majd angolul és fársziul. – Allah akbar! Megöltem a pápát! Vance odaült Suzanne mellé az ágy szélére, és szórakozottan kortyolt a narancsléből, miközben a híreket figyelte. A Ráfekdúsztról szóló tudósítást követően bemutattak egy nemrégiben közölt pillanatfelvételt a pápáról és merénylőjéről, amit közvetlenül a lövés előtt készített egy amatőr fotós. A képen Ráfekdúszt volt látható, amint épp célzára emeli fegyverét. Vance a fotóra nézett, és egyszeriben majdnem kicsúszott a pohár a kezéből: a kép bal oldalán, tisztán felismerhetően a saját arca látszott az erőfeszítéstől eltorzulva, amint épp Hásemi felé vetődött, hogy megakadályozza a merényletet. - Jaj, istenem! – nyögte Suzanne lassan. – Jaj, istenem, Vance! Megadták a turista nevét, aki a felvételt készítette. A képernyőre fehér kört vetítettek, ami először a tüzelésre emelt fegyvert emelte ki; majd Ráfekdúsztot; végül mint valami hurok, megállapodtak Vance feje körül. - A hatóságoknak nem sikerült megállapítaniuk ennek a férfinek a tartózkodási helyét – közölte a riporter. – De úgy vélik ugyanarról a személyről van szó, akit több, a közelmúltban Milánóban és a Comói-tónál elkövetett terrorista támadás miatt köröz a rendőrség. A 160

hatóságok azt is hozzáfűzték, nem biztosan benne, hogy a férfi vajon segíteni próbált a merénylőnek, vagy épp ellenkezőleg: meg akarta akadályozni a pápa lelövését. A hiperaktív, pergő hírösszeállítás fürgén máris egyéb történetekre váltott, a lövöldözés miatti nemzetközi felháborodásra, a halálbüntetés követelésére, és így tovább. Vance azonban már egy szót sem hallott mindebből. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek, gondolta sötéten. Szeretett Itáliája egyszeriben halálos futóhomokká vált a talpa alatt.

õ - Hogy? Uh, igen. Jó reggelt! – szökkent talpra Enrico Carducci, a bolognai rendőrség tisztje. Megérkezett a nappali igazgató. Hat perccel múlt hét. Beletelt néhány pillanatba, mire Carduccinak sikerült kitisztítania a fejét, azután előhúzta Vance Erikson képét. A hoteligazgató rámeredt a képre, majd a mennyezetre bámult, elgondolkodva megnyalta az alsó ajkát, töprengve motyogott egy kicsit a bajusza alatt, és bólintott: - Igen, emlékszem erre az emberre. Carducci szíve nagyot dobbant. Talán ez most meghozza számára a várva várt előléptetést, ami mentesíti az éjszakai szolgálat alól. Megtalálta az emberüket, és mindezt túlórázva, a rendes munkaidején és körzetén túl. Elképzelte, mit szól majd az édesanyja. - Nos - folytatta az igazgató -, valójában inkább a nőre emlékszem, aki kísérte. Gyönyörű nő, igazán gyönyörű. Valószínűleg nem jegyeztem volna meg a férfi arcát, ha nincs vele az a kivételes teremtés. Úgy jelentkeztek be, mint… - Hunyorítva igyekezett felidézni a nevet, majd a recepciós pult felé indult. Carducci repesve követte őt, a lába alig érintette az előcsarnok fényezett márványpadlóját. Miközben az igazgató a megfelelő nevet kereste a nyilvántartási jegyzékben (- Tegnap csupán tizenketten regisztráltak - motyogta a könyvben lapozva), Carducci küszködve igyekezett felidézni amit az akadémián tanítottak nekik. Nem azért küszködött, mert gyenge tanuló lett volna – valójában az osztály második legjobbjaként végzett -, hanem mert nehezen tudta elfojtani magában a jelenetet, ahogy berúgja az ajtót, és egyedül lefegyverzi a férfit. Szinte lelki szemeivel látta az újságok főcímét, talán még képes riportot is. Szintén emlékezett azonban a kiképzésre, és az őrmesterre, aki bizonyosan tett volna róla, hogy a szenzáció és a publikus ünneplés elülte után kirúgassa Carduccit, és példát statuáljon vele a hivatalos procedúra áthágása miatt. A nyomozó végül vonakodva úgy döntött, hogy beszól a központba, és erősítést kér. Az igazgató megengedte, hogy a hotel telefonját használja, miközben végzett a jegyzék áttanulmányozásával.

õ - A fenébe is! – szitkozódott Vance. – Miért kell mindennek egyszerre összejönnie? – Mostanra teljesen felöltözött: Levi’s nadrágjában és világoskék pólóban türelmetlenül járkált fel-alá a szobában, miközben Suzanne is befejezte az öltözködést; ő is farmert húzott, hozzá pedig kék, feltűrt ujjú Chambray munkásinget. - Az a legnagyobb előnyünk, hogy senki sem tudja, hogy itt vagyunk – gondolkodott Vance hangosan, miközben fel-alá járkált. – Senki, kivéve a Testvéreket, de róluk külön gondoskodunk. - Hacsak nem kötöttek itt is valami egyezséget a helyi rendőrséggel, mint Milánóban és Comóban – jegyezte meg Suzanne. 161

Vance megtorpant. - Nos, arra hazardírozok, hogy Bologna túl messze esik a kolostortól. Nem tudok elképzelni, hogy ennyire délen is olyan erős lenne a befolyásuk. De nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy az emberek kiszúrjanak minket… engem. Ez azt jelenti, hogy nem nagyon szabad nyilvánosan mutatkoznunk egészen estig, amikor meglátogatjuk a Santuario di San Lucát. Elköthetnek egy autót, hogy vidékre hajtsanak; az utakon a helyek között elég gyér volt a forgalom. Vesznek valami kenyeret, sajtot, bort és ásványvizet, és csapnak egy kis pikniket egy réten. Ó, igen, egy piknik… Csak épp… az autót nem lesz könnyű elrejteniük. Hiányzott erős terepbiciklije, amely most biztonságban pihen a neki kijelölt tárolóban a Santa Monica-i ConPacCo épülete alatt. Milyen távolinak tetszett most az az élete… Tíz perccel később bezárták az ajtót maguk mögött, és a lift felé indultak. Nem hallották a közeledő rendőrautók, motorok és a rabomobil zaját, mivel a rendőrség némán érkezett, csak a villogókat bekapcsolva. Vance megnyomta a hall végében a lift hívógombját. - Uhm, csak egy kósza ötlet… - kezdte Suzanne. - Igen? - Tegyük fel, hogy az éjszakai ügyeletes felismert minket. Vance megrázta a fejét. - Kétlem. Ezek a fickók nem igazán figyelnek oda a vendégeikre az ilyen kis hotelekben. Csak arról akarnak megbizonyosodni, hogy előre kifizetjük a számlánkat, és így nem kell a pénz miatt aggódniuk. - De mégis… - tétovázott Suzanne. Megérkezett a lift; az ajtó szétcsusszant.

õ Enrico idegesen babrált a revolverét borító pisztolytáska hajtókájával, és nyugtalanul lépkedett fel-alá az előcsarnokban. Kezében volt a gyanúsított szobaszáma. Ám az erősítés még mindig nem érkezett meg. Mi tarthat ennyi ideig? A központ itt van a közelben, alig túl a Piazza Maggiorén, csupán egy lövésnyire a Via dell’Independenzától. Mit sem számított hevesen verő szívének, hogy még tíz perc sem telt el, mióta az igazgatónak sikerült előkerítenie a helyes számot. Carducci figelte, ahogy a lift jelzőnyila a harmadik emelethez lendül, és megáll. Talán éppen ők azok, fantáziált. Akkor egyenesen a kezeim közé sétálnak, engem pedig kitüntetnek, amiért puszta kézzel elkaptam őket.

õ - Oké – bólintott Vance, és hagyta, hogy a liftajtó becsukódjon előtte. – Talán igazad van. - Nos, ez nem fog ártani senkinek – jelentette ki Suzanne. – Legalább mozgunk egy kicsit. Vance követte őt a folyosó másik végébe, a zárt lépcsőaknához. Nyugodt tempójú lépteik visszhangja öt szinten át követte őket a hotel alagsoráig. Odalent félig végighaladtak egy rövid folyosón, ami csak úgy nyüzsgött a szállodai személyzet tagjaitól, és felkapaszkodtak a járdaszintig a szemetes parcellán, amit Vance még a szobából látott.

162

Keresztülvágtak a koszos telken, kiszemelve egy ösvényt az összevissza parkoló autók és robogók között. A területet három oldalról háztömbök határolták, a negyedikről pedig fakerítés. Ahogy a kapuhoz közelítettek, csikorgó kerekek és motorbőgés zaja ütötte meg a fülüket. A teljes gőzzel járó motorok zaja erősödött. Mikor elérték a kerítést, egy vadul villogó, szirénával közeledő rabszállító teherautó zúgott keresztül a kapun, finom porfelhőt verve fel maga körül. Két további járőrkocsi és két motorbicikli vágódott át a gomolygó füstön, teljesen porfelhőbe burkolva az egész telket. - A földre! – kiáltotta Vance, és lerántotta maga mellé Suzanne-t egy horpadt vörös Fiat mögé, aminek a lökhárítója máris csupa rozsda volt. Vance kilesett a kocsi hátulja mögül, és figyelte, ahogy a teherautó hátuljából előözönlik egy osztag fegyveres, akik berohantak az épületbe, nyomukban a motorosok és a rendőrautók utasai. - Ez nem úgy fest, mint valami szimpla gyakorlat – nyögte félve Vance. – Tűnjünk innen! Felegyenesedtek, és sietve a kapu felé indultak, mikor egy harmadik rendőrautó zúgott elő a semmiből, és a fékbe taposva eltorlaszolta előlük a kivezető utat. - Megállni! – kiáltotta a rendőr, és előhúzta oldalfegyverét. – Le vannak tartóztatva. - Nem, ha rajtam múlik! – mormolta Vance, azzal megperdült, és Suzanne-t maga előtt tolva visszaiszkolt a parkoló autók zűrzavarába. Lövés dördült mögöttük; a vörös Fiat szélvédője szilánkokra robbant a közelükben. A rendőrkocsi motorja felpörgött; hallották a csikorgó kavicsokat, ahogy a kerekei megperdültek. Újabb lövések kavarták fel az olasz reggel nyugalmát. - Hajtsd le a fejed! – kiáltotta Vance. Automata fegyverek sortüze szaggatta fel előttük a talajt; Vance hátrarántotta Suzanne-t. A rendőrautó megállt nagyjából félúton a hotel hátsó bejárata és a kapu között. Izgatott kiáltozás hallatszott, ahogy az ajtók kinyíltak, és léptek dobbantak a kavicson. - Megvan még Tony fegyvere? – kérdezte Vance. Lepillantott, és látta, hogy a nő már elő is húzta. – Fedezz! – kérte. –Megyek, elkötöm az egyik motort. Vance keresztülrohant a két autó közötti nyílt terepen, és ahogy a géppuskás rendőrök megtorpantak, hogy célba vegyék, Suzanne megeresztett egy lövést, ami felszaggatta előttük a talajt, és fedezékbe kergette őket. Négykézláb gyorsan étiszkolt egy másik autó fedezékébe, a kapu közelében, amikor egész golyózápor zúdult oda, ahol az előbb kuporgott. Vance egyik autótól a másikig rugaszkodott, miközben Suzanne magára vonta a rendőrség tűzerejének zömét. Az autó három megmaradt rendőrje közül az egyik rohant, hogy biztonságba vonszolja elesett társát, míg a másik kettő Suzanne-ra koncentrált, igyekezvén a talajhoz szegezni őt oldalfegyverükkel. Vance elérte a motorbiciklit – egy erőteljes Moto Guzzit -, és elégedetten nyugtázta, hogy a kulcs az indítóban maradt. Felugrott a motorra, és elfordította a kulcsot. A rendőrök mögötte izgatottan kiabálva csattogtak felfelé a hotel alagsorába vezető lépcsőn. A motor beindult, és előreugrott, ahogy Vance gázt adott. Suzanne a kapuig hátrált, szorosan nyomában a két tüzelő rendőrrel. Meghallotta a motorbőgést, és még egy lövést leadva kirohant a kapun. A motor kettesben bőgött, mikor Vance a kijárat felé vette az irányt, és lassulni kezdett, hogy felvehesse Suzanne-t. Az addig a nőt üldöző rendőrök megperdültek, és lövésre emelték fegyverüket. Az egyikük Vance motorját követte, mint ahogy a vadász veszi célba a menekülő szarvast. A másik kitámasztotta könyökét a vörös Fiat tetején, és gondosan célkeresztbe fogta Suzanne-t. Vance figyelte, ahogy a motor szélvédőjén hirtelen szétfutottak a pókhálószerű repedések, mikor a rendőr lövedéke keresztülrobbant rajta. Ámulva figyelte,

163

ahogy Suzanne ügyesen egy faoszlop biztonságába vetődik, épp amikor egy újabb lövés dördült. A háta mögött további fegyverropogást hallott. Vance összevissza kanyargott, hogy megnehezítse a mögötte lévők célzását, majd egy pillanatra lefékezett. Még meg sem állt teljesen, mikor Suzanne máris mögé vetette magát az utas ülésre. A hátsó kerék megperdült a porban, majd felvisított, ahogy végül aszfaltot fogott. Lövések dördültek mögöttük, ám a golyók vakon csapódtak a kövezetbe körülöttük. Nyugat felé száguldottak a Via Boldrinin. A motor keresztülzúgott a Porta Galleria melletti kertekben sétáló gyalogosok között, majd délnek fordultak a Via dell’Indipendenza mentén. A Guzzi kápráztató gyorsulásával hamar maguk mögött hagyták a rendőrautókat. Jól tudták azonban, hogy egész Bolognában rádióüzeneteket küldenek szét; a rendőrség bosszúszomjasan veti magát az ellopott jármű után. Mikor a rendőrség tulajdonát sérted meg, ne remélj irgalmat! Vance gyorsított a gyér reggeli forgalomban. Az útközepének záróvonalán hasított kerekével, mikor meglátta az előttük megjelenő villogó szirénákat. A háta mögött pedig épp most fordult be a sarkon a hotel felől érkező autókaraván első tagja. Ha nem tudod legyőzni őket, csatlakozz hozzájuk! , gondolta Vance, ahogy szabaddá téve egyik kezét, matatni kezdett a kicsiny kapcsolótáblán a kapcsolók sorával. Először a vészvillogók indultak el, azután a sziréna kezdett vijjogni. Az autók jobbra és balra félrehúzódtak előlük a sugárúton, míg végül már csak ők és az üldözőik maradtak, sebesen száguldva az állomástól érkezett erősítéssel. Vance szinte látta a két rendőr arckifejezését az élen haladó járőrkocsiban, mikor az utolsó pillanatban balra rántotta a motort, és átlósan behajtott a Piazza dell’Otto Agostóra. Suzanne egyre fokozódó rémülettel figyelte az előretörő járműveket, miközben egyik kezével Vance derekát szorította, a másikkal pedig a táskáját, amelyben minden pénzük és a Tonytól kapott pisztolyuk lapult. A két száguldó rendőrkocsi oszlop csaknem egymásnak ütközött, ahogy mindkettő őrülten igyekezett egyszerre bekanyarodni a térre. Vance az óváros szűk, kanyargós sikátorai felé vette az irányt; a motor nemcsak gyors volt, de könnyen lehetett vele manőverezni is, és tudta: minden előnyt a saját javukra kell most fordítaniuk. A nap még alig emelkedett olyan magasra, hogy megvilágítsa a Via Venturini mentén emelkedő házak legfelső emeletét, mikor a motor beszáguldott a fényesen ragyogó piazzáról a reggel sötét árnyai közé. Miközben a felső szintek a festéküknek és a reggeli nap meleg sugarainak köszönhetően vörösen izzottak, keresztülrobogtak a hűs szürke árnyak között, dühödt motorbőgéssel árasztva el a sikátor falait, amelyek olyan közel estek egymáshoz, hogy egy kisebb Fiat és egy gyalogos alig fért el egyszerre közöttük. A motor keresztüllőtt a Via Righin, és visszakanyarodott a szűk utcácskák árnyai közé. A Via Marsala kereszteződésénél balra fordultak, és futó pillantást vetettek egy jobb felől közeledő rendőrautóra. Vance gázt adott. Kevesebb mint egy háztömbnyire előttük egy újabb járőrkocsi bukkant fel. Ismét jobbra fordultak, és egy délnek kanyargó sikátorban találták magukat. Vance emlékezett, hogy évekkel ezelőtt sétált már itt, és jeges marok szorította össze a gyomrát, ahogy felidézte magában: a sikátornak legalább negyed mérföldön át nincs kijárata. Ha a másik végén rendőrkocsi vár rájuk, mindennek vége. A Moto Guzzi abroncsai alig értek a durva útburkolathoz a kínzó kanyarokban, ahogy Vance az utca vége felé unszolta a járgányt. Egy kicsiny, a Via Zambonira néző piazza benyílóba jutottak. Balra kormányozta a motort az egyetem felé, és brutálisan megcsavarta a gázkart, ahogy egy újabb autó robbant elő a sarok mögül, a rendőrőrs irányából. Ez az Alfa gyorsabb kocsi volt, és a Moto Guzzi gyorsulása ellenére futórajtból követte őket, és könnyedén tartotta velük az iramot. Vance kanyarogni kezdett, ahogy az egyik rendőr az autóból tüzet nyitott rájuk. A motor és két rémült utasa visítva zúgott el az idős épületek és

164

a vég nélküli boltívek mellett, át a Piazza Verdin, ahol a szélesebb kétirányú út egyirányúvá szűkült, és szembejövővé vált a forgalom. Az Alfa közelebb húzott, és Vance látta, ahogy egy lövedék közvetlenül a feje előtt csapódik a falba. Az egyirányú utcácska szűk bejáratát számos más bolognai utcához hasonlóan egyik oldalról hosszú, oszlopos sétány szegélyezte, a másikról pedig egy épület kőfala. Tisztának tűnt a terep, ám ahogy Vance még több gázt adott a motornak, egy Volkswagen busz húzott elő a Via del Gusto felől, és teljesen eltorlaszolta a kijáratot. Suzanne szorosan becsukta a szemét, és Vance-be kapaszkodott. Legszívesebben a férfi is lehunyta volna a szemét, mikor rádöbbent, hogy nem maradt hely, ahol megállhatna. Balra rántotta a kormányt, és majdnem elvesztette felette az irányítást, ahogy feldöccent egy alacsony útpadkára, majd keresztülnavigált két függőlegesen meredező pillér között, amiket arra terveztek, hogy távol tartsák a járműveket a gyalogos galériától. A motor bevetette magát a sétány árnyai közé. Az oszlopok sorra elsuhantak mellettük. Maguk mögött hallották a készülő karambol eszeveszett tülkölését és fékcsikorgását, majd a hangos üvegcsörömpölést, ahogy a rendőrautó összeütközött a Volkswagennel. Vance lefékezte a motort, hogy visszakormányozhassa az útra. Maguk mögött hagyva a dühödt hangokat és a szirénavijjogást, a Via Zamboni felé repesztettek, és át a Porta San Donatón, a nyílt vidéki terep felé. Minden további üldözés nélkül elérték az A14-es autósztrádát. Vance valamivel könnyebben lélegezve lekapcsolta a szirénát és a villogót, és a motor teljes gázzal falta a mérföldeket nyugat felé. A reptérnél délnek fordultak az autósztrádán, majd letértek az első kijáratnál. Gyakorlatilag tehát száznyolcvan fokos ívben megkerülték a várost, és most a délnyugati dombok felé tartottak. Az út egyre magasabbra kanyargott. Felettük és alattuk a meredek lejtőkön szabályos szőlőültetvények futottak végig a domboldalakon. Először egy jellegzetes gazdaságtípust láttak, majd egy másikat. Tehenek, zöldségek, de legfőképpen a murok fehér virágaival telehintett szántóföldek. Majd bevettek egy hajtűkanyart, és Suzanne meglátta: masszív, vörös téglaépület volt viharvert, zöld hagymakupolával, és egy sor cövekkel meg fiatoronnyal megtámogatva. A környék legmagasabb dombjának a tetején gubbasztott, és minden emberi számítás szerint úgy festett, mint valami idegen űrhajó, ami épp felderíti a tájat. Vance oldalra húzódott a motorral. - Mi a ménkű az ott? – kérdezte a nő elakadó lélegzettel. - A Santuario di San Luca – felelte a férfi, majd intett Suzanne-nak, hogy szálljon le. – Lefogadom, hogy valahol a falak között – vagy talán a melléképületek egyikében a domboldalon – megtaláljuk a Szent Péter Kiválasztott Testvéreit, és egy cseppnyi szerencsével a Da Vinci rajzokat is - leállította motort. – Ez lesz a megváltásunk, vagy… - Ez lesz a megváltásunk – szögezte le Suzanne, ahogy lekászálódott a járműről, majd segített Vance-nek letolni a motort az aszfaltról, és elrejteni egy akácfa és a környező bokrok takarásában. Ezután egy félmérföldnyit haladtak az úton, és elrejtőztek a bozótosban, hogy megvárják az éj leszálltát. Bolognában eközben Ernico Carducci még mindig azt próbálta elmagyarázni az őrmesternek, miért vezényelt egy Volkswagen buszt az üldözés helyszínére ahelyett, hogy a hotelben maradt volna szállítóeszköz híján. Carducci a saját védelmére folyton csak azt hajtogatta: - Maga volt az, őrmester úr, aki rossz irányban hajtott végig az egyirányú utcán, nem én.

165

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A völgyön át szemlélve a Santuario di San Luca csaknem úgy festett, mint valami fantasztikus gyermekjáték. Ám ahogy megközelítették az egyre növekvő sötétben, impozáns tömegének sziluettje bámulatos mértékben rajzolódott ki az égre. A nappal turistacsalogató Santuario híres volt két és fél mérföldnyi hosszú oszlopos galériájáról, amely Bologna délnyugati városkapujától, a Porta Saragozzától a Monte Della Guardia meredek emelkedőjén át egészen a Santuarióig nyújtózott. A galéria felső harmada mentén az egyik fal tömör volt, és szabályos közökben festmények, szobrok, valamint névtelen ajtók törték meg egyhangúságát. A helyenként számozott, máskor jelzés nélküli ajtók a Santuarióért felelős, vagy azzal kapcsolatban álló egyházi tisztviselők irodáiba és magánrezidenciáiba nyíltak. A cím, amit a bőbeszédű kis öregembertől kaptak Tosi háza előtt, az egyik ilyen számozott ajtónak felelt meg. Vance lassan, és egyenletesen vezetett, hogy minimálisra csökkentse a jármű erőteljes motorjának zaját. Az utolsó előtti kisebb csúcsnál úgy döntött, hogy teljesen leállítja a motort, és onnan szabad futással teszik meg az út hátralévő részét. A motor vég nélküli morajlása után szinte hallhatóvá vált az éjszaka mély csendje, amit csak az aszfalton súrlódó gumik nesze, és az olajozott csapágyak egyre élesebb nyüszítése tört meg, ahogy a motor fokozatosan lendületbe jött a lejtőn. Végül, mielőtt a jármű teljesen megállt volna a következő emelkedőn, Vance és Suzanne leszálltak róla, majd oldalra tolták, és ott hagyták az út mentén. Némán, kéz a kézben lépkedtek a kövezeten. Valahol a dombon túl egy motoros aeroplán duruzsolt az éjszakában; a közlekedés elfojtott zaja az autósztrádán hol felerősödött, hol elhalkult, a forgalom változó sűrűségétől függően. Vance megállt és Suzanne-ra nézett, majd gyengéden megcsókolta. - Nem számít, mi lesz, szeretlek. – Csak állt ott, a nő arcára meredt a sötétben, és azon tűnődött, nem volna-e jobb elmenekülni. De egyszerűen nem tudta rábírni magát. Ott volt Kingsbury, és ki kellett egyenlítenie a számlát Martiniért, Tosiért és a halottakért, akiknek most is élniük kellene. - Gyere – érezte meg a nő Vance ingadozását. – Essünk túl rajta. Továbbmentek, elhaladva egy kicsiny bekötőút mellett, ami egyenesen a Santuario főbejáratához vezetett, és folytatták a felkapaszkodást a dombra. Már csaknem elérték a tetőt, mikor meghallották az erőteljes motorbőgést, és a domb másik oldalán lefelé gyorsuló autó kerekeinek csikorgását. Felrohantak az emelkedő csúcsára. - Látom – mondta Vance. – Hát te? - Nem. De nagyon ismerősnek tűnt… mint… - Mint Elliott Kimball Lamborghinije? - Nos, mindenesetre, mint egy Lamborghini, igen. Vance összeráncolta a szemöldökét. - Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani. - Természetesen rengeteg Lamborghini van Olaszországban – próbálkozott Suzanne. – Itt gyártják őket. - Tudom, de szerinted hány járhat pont erre sötétedés után? A nő vállat vont. 166

- Hát persze! Minden egybevág – hadarta Vance. – Kimball a Brémai Legációnak dolgozott. Ő volt a közbenjárójuk. A fenébe is! Épp most szalasztottuk el a tranzakciót. Pár percen belül a Legáció megkapja a papírokat, nekem pedig oda minden reményem, hogy kiszabadítsam Kingburyt! Ahogy hirtelen átcsapott rajta a reménytelenség árja, félrefordult. Nem csupán a szerencse pártolt el mellőlük, de minden lépésnél kudarcot vallottak. Vance még sohasem érezte magát ennyire üresnek és reményvesztettnek. Ám a gyűlölet erőteljes stimulálószer, és a sürgetés, hogy bosszút álljon, ha mégoly kicsit is, nőttön-nőtt benne. Ha Gregory testvér ott van a cím alatt, amit a kisöreg adott nekik… Vance dühe egyre fokozódott, és érzelmei új célt találtak a vérében keringő adrenalinnak. - Ezért megfizetnek! – jelentette ki eltökélten. – Add ide Tony pisztolyát! Suzanne átnyújtotta neki. Takarékosan bánt a lőszerrel a reggeli tűzharcban: még mindig maradt öt töltényük az automata tárban. Megkerülték a dombtetőt, és végigfutottak az úton az árkádsoron kívül, majd a megadott címhez közeledvén lassítottak. Nem látszott ablak, de keskeny fénypászma ragyogott keresztül az ajtó alatti résen. Az út sötét árnyai között várakozva, feszülten igyekeztek elkapni bármilyen tevékenység hangját, ám a saját légzésük neszén kívül semmit sem hallottak. Előbb Vance, majd Suzanne is óvatosan keresztüllépett az alacsony falon, és három lépéssel átszelték a galériát. Hátukat a falnak vetve az ajtó két oldalán, ismét hallgatóztak; az éj továbbra is csendes volt. Vance odahajolt az ajtóhoz, ügyelve rá, nehogy nekitámaszkodjon, és az véletlenül elárulja őt egy nyikordulással. Az automata fegyver súlyosan csüngött jobbjában; ujja bizsergett, hogy Gregory testvérre célozva meghúzhassa a ravaszt. Erőtlen hörgés ütötte meg a fülét az ajtó túlsó oldaláról. Vance óvatosan még közelebb hajolt, hogy jobban halljon, mikor az ajtó váratlanul lágyan kitárult. Gyorsan visszaugrott, és újra a falhoz lapult. Azonban senki nem jelent meg, és az ajtó csupán résnyire nyílt. Várakozott pár pillanatig, igyekezve összeszedni a bátorságát. A tekintete találkozott Suzanne-éval. A nő mosolygott. Krisztusom, ennek a nőnek acélból vannak az idegei!, gondolta Vance. Mély lélegzetet vett, aztán berúgta az ajtót, és visszalépett a biztonságos fedezékbe, ahogy az lendülve nekicsapódott a belső falnak. Várt. Még mindig nem hallatszott semmilyen hang, leszámítva az elfojtott nyöszörgést. Suzanne bedugta a kezét a nyíláson, majd gyorsan visszarántotta. Semmi. Felvonta a szemöldökét, és a férfire pillantott. Vance bátran belépett az ajtón, szorosan mögötte Suzanne-al.

õ Semmi nem készíthette fel őket a látványra, ami odabenn várt rájuk. Az egész valóságos mészárszék volt. Úgy hevertek szanaszét dobálva a hullák, mint a levetett rongyok. A padlón vörös csíkok jelezték a haldoklók utolsó mozdulatait. Vér csorgott az egyenetlen padlón, és tócsába gyűlt az egyik távoli sarokban. Ezek az emberek csak pár perce lehettek halottak. Valamiféle éles vágószerszámmal mindannyiukat megcsonkították és összekaszabolták. A szoba közepén betömött szájjal, egy székhez kötözve, cipőjét és zokniját leszámítva teljesen meztelenül ott ült Gregory testvér. A mellkasán szaggatott heg futott végig – olyan, amit Vance még Tosi testén látott. Vance-nak hirtelenjében csak a Manson –gyilkosságok jutottak eszébe a látványról. - Jézus Krisztus! – suttogta kicserepesedett ajakkal, mikor végül újra meg bírt szólalni. Suzanne félrefordult, és öklendezett. A nő ismét maga előtt látta Bejrútot, és a rettenetes, 167

bestiálisan förtelmes cselekedeteket, amiket az emberi lények képesek egymás ellen elkövetni. Vance zsibbadtan dugta a pisztolyt farmerja hátsó zsebébe, és közelebb lépett Gregory testvérhez. A levegőben a halál szaga terjengett, az emberi test olyan titkos részeinek kipárolgásával, amiknek sosem volna szabad napvilágra kerülniük. Ez Irakra emlékeztette Vance-t, és feltételezte, hogy ő is elhányta volna mos magát, ha nem tette volna már ezerszer akkor és ott. Ahogy közelebb lépett, Gregory elfojtott nyöszörgése egyre élénkebbé vált. A szemében félelem izzott, ám nem tőle rettegett. - Mi… - a szavak vonakodva törtek elő Vance kiszáradt torkából. – Mi történt itt? Megállt a haldokló ember előtt, és előrehajolt, hogy kicsomózza a rongyot, amivel betömték Gregory száját. Mögötte Suzanne köhögött és szipogott. - Kimball – lihegte Gregory, mikor Vance eltávolította a rongycsomót a szájából. – Ő tette ezt. Az egész az ő műve, azé az átkozott fattyúé! – Gregory testvér előrehajtotta a rejét, és arca grimaszba torzult a fájdalomtól. - Ő… idejött és elvette… A pap újra grimaszolt. - A papírokat? - Igen, azokat is. De elvitte az ellenszérumot! – A szavak dühös sziszegésként hagyták el az ajkát; majd görcsösen rángatózni kezdett. Vance-t a szánalom és a diadalmámor különös elegye töltötte el. Már nem érzett vágyat, hogy bosszút álljon ezen a szerencsétlen, magatehetetlen, meztelen emberen. Mégis: kell, hogy legyen igazság valahol a világban, ami ilyen találóan rendezte a dolgot, hogy ez a féreg a saját démoni eszköze által lelje halálát, amivel másokat rabszolgaságba taszított. - Használja azt a fegyvert! – nyögte Gregory. – Kérem+ - Ekkor Vance megértette végre a félelmet, amit a pap szemében látott: a méreg okozta fájdalomtól és az iszonyatos haláltusától való rettegés volt ez. A Vance-ben lakozó gonosz, ami minden ember szívében ott rejlik, egy pillanatra fellángolt: elképzelte magát, ahogyan hátat fordít, és hagyja, hogy a méreg elvégezze a magáét. Suzanne egyre nagyobb közönnyel figyelte a jelenetet: az elméje próbált megbirkózni ezzel a borzalmas színjátékkal, ami most utolsó pillanataihoz ért a szeme előtt. Támaszt keresve az ajtófélfának dőlt. Tenni akart valamit; eltökélte, hogy többet nem lesz rosszul. - Minden oka megvan rá, hogy megöljön – rimánkodott Gregory szánalmasan, ahogy a fájdalom egyre sűrűbb hullámokban szorította satujába törődött testét. – Gyűlölnie kell… muszáj! Muszáj! – Könnyek gyűltek a szemébe. – Kérem, az isten szerelmére! – Már szinte ordított. – Húzza meg a ravaszt! - Talán – felelte Vance lassan. – Üzletet ajánlok. - Mit akar? Semmim nincs, amit adhatnék. Halott ember vagyok, és mindössze azt szeretném, hogy gyorsan vége legyen a szenvedésnek. - Igen – bólintott Vance határozottan. – Azt lefogadom. Feltételezem, hogy végignézte, ahogy néhány áldozata lassan kiszenved, nem igaz? – Gregory nagy nehezen bólintott, mielőtt a roham egy újabb görcse rázni nem kezdte. - Megteszem , amire kér, ha elárulja, hogy miért csinálta Kimball mindezt. Gregory hálás pillantást vetett rá. - Örömmel, örömmel! – zihálta. - Azt hittem, egyezséget kötött a Brémai Legációval. Úgy volt, hogy megosztoznak a hatalmon. Miért ölte meg Kimball a papokat? Becsapta magukat? - Nem… ez nem minden – kezdte Gregory. – Kimball rájött, hogy őt is meg akarják ölni… mert kudarca, hogy nem tudta megállítani magát, az utolsó csepp volt a pohárban.

168

- Tehát, tudván, hol akarták őrizni a papírokat, úgy határozott, hogy „elővételi jogon” személyesen ellopja azokat a Legációtól – tippelte Vance. Gregory bólintott. - De miért…. –Vance küszködve próbált rátalálni a megfelelő szavakra. – Miért nem lopta el őket egyszerűen, és távozott? Ez az egész – intett körbe a vérfürdőn – valóban szükséges volt? - Az egy gonosz ember – horgasztotta le Gregory a fejét. – Minden alkalmat megragadott, hogy lekicsinyelje az egyházat, hogy csúfot űzzön a vallásunkból. – A felháborodás erőt kölcsönzött Gregory hangjának. – azt akarta, hogy szenvedjünk; gúnyolódott velem, miközben lemészárolta a testvéreimet; megalázott engem, és rajtuk keresztül az Urat, és… Az utolsó pillanatig szenteskedik, gondolta Vance, ahogy a pap befejezte gyalázkodását. Hangosan csak ennyit kérdezett: - Tehát arra akarja használni a papírokat, hogy visszaalkudozza magát a Legációhoz? - Nem! Épp ez az, hogy nem! – Gregory sziszegő hangot hallatott, és rövid kortyokban, zihálva vette a levegőt. – Miután megölte a testvéreimet, miután megalázott, hetvenkedni kezdett… tudta, hogy halott ember vagyok. Gúnyolódott velem, és azzal hencegett, hogy az oroszoknak adja a dokumentumokat. Ez tönkreteszi a maga kis terveit, ugye?, mondta, ahogy peckesen lépkedett előttem. Vance azon kapta magát, hogy öntudatlanul Kimball véres lábnyomait bámulja, amik valóságos ösvényt rajzoltak a padlóra. Észre sem vette a saját fehér teniszcipőjére kenődött vörös csíkokat. - Azt mondta nekem, az oroszoknak van gyomruk hozzá, hogy szembeszálljanak a maga fajtájával – folytatta a pap. – Ő egy büszke, hiú ember, és elmondta nekem, mennyivel nagyobbra értékelik majd az oroszok, és mennyivel jobban bánnak majd vele, mint a Brémai legáció. Tudta… ő tudta, mennyit jelent nekem, hogy végül helyreállítsam Szent Péter székének szentségét. Tudta, és gondoskodott róla, hogy az utolsó pillanataimban ráébredjek, hogy az élet… mit sem ért. A semminél is haszontalanabb volt… Gregory testét zokogás rázta meg, amit csak a fájdalom görcsös összehúzódásai szakítottak félbe. Vance kioldozta a pap kezeit, amik most ernyedten pihentek az ölében. - Hencegés közben nem mondta, hol és mikor adja át a dokumentumokat az oroszoknak? – Gregory testvér kifejezéstelenül meredt rá. – Hová megy most Kimball? – kérdezte Vance hangosabban. - Pisába – felelte Gregory engedelmesen. – Van egy búvóhelye Pisában. Egyszer meglátogattam ott. A torony közelében van; holnap reggel kell ott találkoznia az oroszokkal; két turista a toronynál, egy boríték gazdát cserél. Ááááh-h-h! – A görcs kicsavarta Gregory testét. – Most pedig öljön meg, kérem, öljön meg máris! Kérem, könyörgök! Vance előhúzta a pisztolyt a farzsebéből. - Még egy utolsó kérdés. - Könyörgöm! - Miféle fegyver készíthető a Da Vinci jegyzetek segítségével? Gregory láthatóan erejének utolsó morzsáit összeszedve igyekezett még egy értelmes megnyilatkozásra. - A papírokat önmagukban nem lehet fegyverkészítésre használni – kezdte. – Amit a jegyzetei rejtenek, az egy különleges szemléletmód a fegyver megvizsgálására; egy páratlan koncepció, ami lehetővé teszi a tudósoknak, hogy tökéletesítsenek egy töltéshordozó részecskékkel működő sugárfegyvert. Töltéshordozó részecskék! Ez volna a végső halálsugár. Vance tudta a tudományos szaklapokban erről az ultrafegyverről megjelent vázlatos jelentések alapján, hogy az egész úgy működött, mint valami óriási atomzúzó, ami a fénysebességet megközelítőre gyorsította a

169

töltött részecskékből álló nyalábot, majd a célpontra irányította azt. A célpontot érő energia, ami mellett eltörpül még egy atombomba ereje is, egyszerűen szétbontja az anyagot, ami a mini kataklizmában tiszta energiává alakul. A fegyver után nem marad semmilyen szennyezőanyag, radioaktív csapadék, vagy hasonló. Precíz, sebészeti pontosságú, és csaknem fénysebességű. Köddé változtathat egy rakétatöltetet, mielőtt annak lehetősége volna felrobbanni, vagy a segítségével egész városokat és ellenséges haderőket lehetne elsöpörni a föld színéről. A védelmi és támadó fegyverek eme legvégső formája még a nukleáris fegyvereket is a múzeumok polcára száműzné, a buzogányok íjak és kardok mellé. Amerika és Oroszország is évek óta igyekszik tökéletesíteni a saját sugárfegyvereit. Ám mindkét hatalom egyben ugyanazzal a problémával is kénytelen megküzdeni: az atmoszférával. Míg a fegyver máris megépített prototípusai hatékonynak bizonyultak az űrben, a földi légkör inaktiválta őket. A gyorsan kiáramló részecskék összeütköztek a levegőmolekulákkal, és korlátozott erejű és hatósugarú gigantikus villámcsapások formájában szórták szét energiájukat. - Leonardo megálmodta a választ a fegyver tökéletesítésére a villámmal kapcsolatos tanulmányai közben – folytatta Gregory. – Egy sor vázlatrajzban úgy képzelte el a Földet, mint egy óriási, töltött elektródát, ami vonzza, és egyben taszítja is a részecskesugarat. Kigondolt egy kétfázisú nyalábot: az első amolyan alagutat robbant a levegőben, a második pedig pár pillanat múlva követi. De az igazán zseniális húzása az volt, hogy a célpontot elektródává tette. Ő… - A pap fájdalomkiáltása mélyről, hörögve szakadt fel. Vance attól tartott, nem tud több információt kiszedni belőle. De végtére is, mi mást kellett még tudnia? Reszkető kézzel felemelte a pisztolyt. Most Harrison Kingsbury életénél is nagyobb volt a tét. Hihetetlen, gondolta, ahogy a pap mögé lépett, és a koponyájához nyomta a fegyvere csövét. Amit Leonardo Krupp-pal tett több mint száz évvel ezelőtt, azt most a XXI. században újra megtenni készül. Mindezt egy olyan ember, aki a háborút a legbestiálisabb őrületnek tekintette…. Vance eltöprengett. Mit gondolna most Leonardo, ha besétálhatna ebbe a szobába? Vajon azt látná, amit az emberektől várt? Térdig gázolva a saját fajtája vérében, állati, sürgető késztetésekké redukálva, saját ösztöneinek rabjaként? Vagy talán találna valamit, ami meghaladja a valóságot? Talán épp azért lett művész, mert sikerült meglátnia a transzcendens szépséget a vérben és a mocsokban? Suzanne elfordult, és az ujjával bedugta a fülét. Mit gondolnál, Leonardo?, sóhajtott szomorúan Vance, azzal meghúzta a ravaszt.

170

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A vörös Lamborghini kerekeivel a járdán parkolt a szűk kis utcában, közvetlenül a Piazza Garibaldi mellett, a Ponte di Mezzo – Pisa óvárosának középső hídja – közelében. Könnyen megtalálták a házat. Még akkor is így lett volna, ha Gregory testvér instrukciói nem olyan részletesek. A szűk Fiat taxi hátsó ülésén kimerülten roskadozó Suzanne és Vance kivörösödött szemmel bámulták a fokozatosan virradó reggelt, figyelték a Lamborghinit és Elliott Kimball házát. A Fiat egy kávéház lehúzott redőnyei előtt rendetlen összevisszaságban parkoló autók csoportja mellett várakozott. A pozíciójukból tisztán kivehették a Lamborghinit és a főbejáratot, tőlük alig húszméternyire. Vance az órájára pillantott: mindjárt negyed hét. Szomorkás vágyakozással gondolt vissza arra, mit is csináltak Suzanne-nal épp huszonnégy órával ezelőtt. Ám mielőtt tovább időzhetett volna a kellemes emlékek között, a nap eseményeinek özöne árasztotta el az elméjét. A gyilkosságok, az autós üldözés, a brutális vérfürdő a Santuario di San Luca szobájában – mindez végigpergett szemei előtt. Leszerelték a motor lámpáit, és durva homokkal ledörzsölték az oldaláról a rendőrségi jelzéseket, majd délnek indultak Bolognától, minél messzebb Gregory testvértől, és minden jelentősebb útvonaltól. A firenzei dombok felé utaztak, nyugatra ívben kikerülték a pompás, ősi reneszánsz várost, helyette Rioveggio és Vernio hegyi városkáin hajtottak keresztül, meg tucatnyi egyéb, ősrégi, kőépületekből álló, út menti településen, amelyek nevét egyetlen térkép sem jelezte. Röviddel éjjel tizenegy után Pistoia határain kívül elrejtették a motort a sűrű bozótosban, majd begyalogoltak a városba. Ott buszra szálltak, ami Empoliba vitte őket, onnan pedig egy Pisába tartó vonatra. Végezetül, hajnali 4:39-kor beérkeztek a pisai nagyállomásra. Felébresztettek egy szendergő taxisofőrt a járdaszegélynél, és kialkudták vele az egész napi szolgálat díját. Reggel fél hatra sikerült megtalálniuk Kimball házát, és letelepedtek, hogy megvárják a férfi következő lépését. A virradattal a téren és a hozzá vezető utcácskákon is megélénkült az élet. Megérkeztek a boltosok, akik feltakarítottak a saját járdaszakaszukon, és átvették az árut a szállítóiktól. Munkások ténferegtek hazafelé műszakjuk leteltével a közeli üveg- és textilgyárakból, hogy kialudják magukat. A nappal beköszöntével egyre több ember vette őket körül, akik között elrejtőzhettek Kimball átható tekintete elől. Vance mindkét kezével megdörzsölte az arcát, majd megrázta a fejét, és szaporán pislogott. Suzanne könnyű álomba merült mellette, fejét a férfi vállára ejtve. Úgy döntött, hagyja, hadd aludjon egy kicsit. Szükségtelen volt, hogy mindketten véreres, homályos szemmel gyötrődjenek. Lepillantott a nő lágy hullámokban alábukó, aranybarna hajára, és élvezettel szívta magába az illatát. Soha, senkit nem szeretett még ennyire a világon… és fogalma sem volt, bármelyikük is elég ideig életben marad-e, hogy kiélvezhessék ennek örömeit.

õ 171

Elliott Kimball egész éjjel nyugtalanul hánykolódott. A hajnal elérkeztével ő is feladta, és kipattant az ágyból, várakozó bizsergéssel a testében. Miért is nem gondoltam erre már korábban?, tűnődött, ahogy módszeresen kinyújtóztatta tagjait, majd végigrohant rutinszerű tornagyakorlatain: gyorsan lenyomott ötven fekvőtámaszt, csinált kétszer annyi felülést, és hasonlóképpen vagy tucatnyi egyéb gyakorlatot. A fájdalom a heréjében mostanra elviselhetővé vált. Az elöregedett fapadló nyikorogva tiltakozott heves testmozgása ellen. Kimball izzadságtól gyöngyöző, meztelen testtel az ablakhoz lépett, és szélesre tárta, hogy magába szívja a kora reggeli friss levegőt. - Miért nem tettem ezt már korábban? – kérdezte hangosan. Kétségtelen, hogy a Brémai Legáció sokkal kisebb becsben tartotta őt, mint amit megérdemelt volna. Áttekintette az elmúlt év eseményeit, és egyik incidenst szemezte ki a másik után, aminek árulkodnia kellett volna a számára, hogy egyre csökken náluk az ázsiója. - Nyamvadt parasztok! – káromkodott. Merriam Larsem nem születési előjogon jutott ekkora vagyonhoz és hatalomhoz, hanem mert ügyesen manipulálta az eseményeket – mint egy modern Machiavelli, aki bár értékes szolgája lehet egy hercegnek, de nem érdemli meg, hogy uralkodjon. A magas, szőke férfi elfintorodott, ahogy az Arno lassú mozgású vízére meredt: szégyellte, hogy hagyta magát manipulálni, és belerángatni Larsenék játékába. Ostoba hallgatólagos beleegyezése az ő modortalan, korcs machinációikba egyszerűen lehúzta őt azok szintjére. - Disznók! – ezt már csaknem kiáltotta. De végül is, mosolyodott el, mindnek sikerült túljárnom az eszén. Nála voltak a Da Vinci dokumentumok: a nyertes lapok. Senki másnak nem maradt semmilyen ütőkártyája, és most mindenkinek vele kell egyezkednie, és úgy táncolnia, ahogy ő fütyül. Az azóta eltelt órákban, hogy leszámolt azzal a naplopó, keresztet viselő Gregoryval és csürhéjével, Kimball tucatnyi manőveren elmélkedett, főként a Da Vinci papírok, valamint a Legáció tevékenységeiről általa vezetett titkos dossziék felhasználási lehetőségeiről, hogy visszanyerje tekintélyét közöttük, és rákényszerítse őket, hogy felismerjék felsőbbrendűségét. Végül azonban úgy döntött, méltóságán aluli volna ezzel a csürhével üzletelni, olyan elismeréshez juttatva őket ezzel, amit meg sem érdemelnek. Nem, inkább elpusztítja őket. És majd a GRU segít neki. Nem csupán övé volt a kulcs a bolygó legfejlettebb harcászati technológiájához, de senki a világon nem ismerte úgy a legnagyobb nemzetközi társaságok működését, mint ő. Kimball tudott a testületek kínos, gyenge pontjairól, a korrupció iránti mérhetetlen, gátlástalan étvágyukról, ami mellett az Enron és a WorldCom jóságos Teréz anyának tűnt csupán. És a világon senki nem rendelkezett azzal a munícióval, a részletes aktákkal és iratokkal, mint Elliott – dossziékkal, amik nem csupán a vállalatok gonosztetteiről tanúskodtak, hanem a kormányvezetők az egész bolygót behálózó, szisztematikus korrupciójáról is. Ezek az iratok a megfelelő kezekben tisztázhatják a globális biznisz és kormányzás alappilléreit, vagy épp zsarolásra fordíthatóak, hogy manipulálják velük a több milliárd ember életét irányító döntéseket. Az oroszok segíteni fognak neki. Ó, igen, de még mennyire! Szélesen elmosolyodott. Ők majd elismerik az értékeit. Elliott mereven állt: már tudta, az egész a végzet műve. A legelső embertől kezdve, akit személyesen gyilkolt meg, a társadalom elleni legelső engedetlen cselekedetétől fogva ez volt az ő sorsa. Mindig is meg akart szabadulni a gazdag névtelenség fojtogató leplétől, amit tehetős, híres apja vetett rá. Kivárta a megfelelő pillanatot, és jól csinálta. Végre Elliott Kimball is híres lesz; ez többé tagadhatatlan. Mostani apartmanja az apjáé volt egykor; a régi napok maradványa, mikor az öreg még birtokolt valami textilüzletet Pisában. A gyárat már réges-rég eladták, de a lakást

172

megtartották, mint nyaralót. Kimball még gyermekként járt ide édesapjával, és megkedvelte Pisát. Az ifjú Elliott hosszú órákat töltött azzal, hogy megpróbálta kifundálni, hogyan taszíthatna le valakit a híres ferde toronyból anélkül, hogy elkapnák érte. Sosem sikerült teljesen kidolgoznia ezt az ötletet, de a régi érzelmi kötelékek sűrűn visszahúzták Pisába, különösen amikor szüksége volt egy kis nyugalomra, gondolkozási időre vagy rejtekhelyre, ahol meghúzódhatott. Elfordult az ablaktól, és a fürdőszobához lépkedett, elhaladva a magas, négyrekeszes iratgyűjtő szekrény mellett, amit tűzálló falak és számkombinációs zárak védtek. Éveket szánt a tartalma összeállítására: több ezernyi oldal ultrabizalmas dokumentum, feljegyzések, magnófelvételek – mindez a világ legnagyobb társaságainak szövetsége, a Brémai Legáció legtitkosabb információforrásaiból összegyűjtve. Ó, minden itt van, gondolta elégedetten: sikeres és sikertelen merényletek jegyzőkönyvei; adócsalások; árrögzítések; ármány és mesterkedés a világ minden nagyobb és legtöbb kisebb kormánya ellen; a környezet mérgekkel való szennyezése az anyagi profitért; és a vég nélküli erőfeszítéseik a szabadvállalkozók és a kapitalizmus eltiprására saját oligarchikus módszereikkel. Elfordította a zuhanycsapot, és belépett a fülkébe. Elliott Kimball híres lesz, örökkön-örökké, Ámen.

õ Egy napsugár lustán átszűrődött az okkersárga színű épületek tetején, és betűzött a Fiat hátsó ablakán. A ragyogásban nehezen lehetett szemmel tartani a Lamborghinit, és csaknem lehetetlenné vált kivenni a részleteket Kimball házának főbejárata mellett, amely maga továbbra is a kora reggeli árnyak közé merült. Vance félig letekerte a taxi mocskos hátsó ablakát és hunyorgatva pislogott, ahogy a ragyogás telibe kapta az arcát. - Látom őt! – szólalt meg Suzanne röviddel hét után. Vance odakapta a fejét, és keresztülsandított az ablakon. A napfény mostanra elérte a vörös Lamborghinit, és Vance tisztán megpillanthatta Kimballt, amint az árnyak közül kilépett a vakító fénybe. Fekete aktatáskát vitt magával. A Lamborghini motorjának feldübörgése végigvisszhangzott a szűk utcácskán, és betöltötte a reggelt. Ahogy Kimball óvatosan legördült a padkáról, és a Piazza Garibaldi felé hajtott, Vance felrázta a sofőrt. Az hirtelen magához térve könnyű szendergéséből, beindította a Fiatot. Kimball jobbra fordult, északnak tartva a szűk sikátorok kanyargó labirintusában. A taxi besorolt a forgalomba, és követte. - Az ott egy csirkefogó gazember – magyarázta Vance a sofőrnek. A Lamborghinit vezető személy „házassági ajánlatot tett Vance húgának, noha közben titokban már volt egy felesége”. A taxisofőr lelkesen segített Vance-nek és másik húgának, hogy megvédjék ostoba testvérkéjük becsületét. A szívügyek jobban megindították az olaszokat, mint bárki mást a világon, ő pedig különösen égett a vágytól, hogy alkalma nyíljon a mélyére hatolni ennek az ügynek. Ó, micsoda gyönyör lesz majd elmesélnie mindezt Annának, mikor hazamegy! Ezenfelül a két idegen busásan megfizette őt. És csak ha egy kicsit is belegondol: az idegenek egészen idáig utaztak a messzi Amerikából, hogy megvédelmezzék a kishúgukat! A Piazza Donatónál Kimball elhúzott balra, majd újra balra kanyarodott a Piazza Cavalierinél, a dóm és a ferde torony irányába. A Fiat minden gond nélkül tartotta a Lamgorghini kényelmes tempóját. A férfi nyilvánvalóan nem foglalkozott vele, követik-e.

173

A taxi végig a nyomában maradt a Piazza Duomóba torkolló Via Santa Marián. Kimball megállt egy pillanatra, jobbra fordult, és leparkolt egy üres helyre a Piazza Archivescovado mellett. Vance bal felé irányította a sofőrt egy taxiállomásra. Kimball kiszállt az autóból, és kezében a fekete aktatáskával, fürgén a torony felé indult. A téren összevissza felállított ajándékos butikokat már rendezgették fecsegő tulajdonosaik, készülve a turisták egy órán belül meginduló rohamára. A torony nyolckor nyitott; fél kilencre rendszerint már hosszú sor állt előtte. - Várjon itt! – szólt Vance a taxisofőrnek. – Nemsokára jövünk… remélem. – Ahogy Kimball eltűnt a ferde torony bejáratához vezető lépcsőn, Vance és Suzanne futva utána iramodtak. Fél perc alatt átvágtak a taxi és a bejárat közötti száz méteren. A teljesen összezavarodott taxisofőr csodálkozva nézett utánuk, ahogy az alakjuk összezsugorodott, majd eltűnt a torony előtti lépcsőn. Egyre nyugtalanabbá vált. A magas, szőke alak a fekete diplomatatáskával elég barátságtalan, sőt: veszélyes fickónak tűnt. A sofőr a harminc év alatt, mióta taxizott, kifejlesztett magában egyfajta szimatot, amellyel megérezte a veszélyt, és rá tudott hangolódni az emberekre. Röviden fontolóra vette, hogy a rádióján hívja a rendőrséget, majd meggondolta magát. Mindenesetre – biztos, ami biztos – nem állította le a motort. A torony bejáratához levezető rövid lépcsősor alján Vance tétovázni kezdett; félelem szorította össze a mellkasát. Suzanne megtorpant mögötte. Odabentről két hang hallatszott. Majd néma csend. Vance a súlyos sarokvasakon függő, keresztpántokkal megerősített nyers faajtóra meredt, majd vett egy mély lélegzetet. Előrenyúlt, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Zárva volt. Vance megfeszített kézzel kopogtatni kezdett. Csoszogó léptek hallatszottak, majd a belső zárral való matatás zörejei. Az ajtó végül résnyire nyílt; elég szélesre ahhoz, hogy egy öregember kidugja rajta a fejét. - Jó regg… - az öreg barátságos tekintete egyszeriben félelembe torzult, és megpróbálta becsapni az ajtót. Nyilvánvaló, hogy valaki másra számított. Vance előrelépett, és beékelte a lábát az ajtórésbe. – Sajnálom, de még nem vagyunk nyitva, signore! – tiltakozott az öreg. – Kérem, jöjjenek vissza később. - De épp az imént engedett be egy másik embert. - Ja, őt! Ő, izé… itt dolgozik. - Nos – Vance erővel kinyitotta az ajtót, és belépett -, azért jöttünk, hogy lebonyolítsunk vele egy kis üzletet. – Azzal előrántotta a pisztolyt a farmerzsebéből, és a képének szegezte. – Egy szót se, barátom! – Egyetlen pillantás Vance arcára, és az öreg úgy döntött, engedelmeskedik. Majd később próbál szerencsét a magas szőkével és amerikai barátaival. Bólintott. - Okos döntés – helyeselt Vance. – Vissza az asztal mögé… Gyerünk! – Vele együtt ő is odalépett az íróasztalhoz, és ellenőrizte, nincs-e valamilyen fegyver az öregember közelében. Eközben Suzanne becsukta és bereteszelte az ajtót. – Most pedig azt akarom, hogy vegye le az összes ruháját! – folytatta Vance. Az öregnek elkerekedett a szeme. - Úgy van! – erősítette meg, látva az ember meglepett tekintetét. – De leülhet közben… Ő nem néz majd oda – intett Suzanne felé. Az öreg vonakodva engedelmeskedett. Vance összeszedte a ruhákat, a szoba közepén halomba rakta őket, és a farmere zsebében talált doboz gyufa segítségével meggyújtotta a kupacot. Az öregember a harag, szégyenkező zavarodottság és a teljes hitetlenkedés között ingadozó arckifejezéssel szemlélte a különös jelenetet. Még jobban megrökönyödött azonban, mikor Vance adott neki egy százeurós bankjegyet. - Mikor ennek vége, öreg, menjen, és vegyen magának új ruhát. Majd mosolyogva Suzanne-hoz fordult:

174

- Nem hiszem, hogy túl sok gond lesz vele ezután – jelentette ki. Figyelemre méltó, milyen szolgálatkészekké válnak az emberek, amint elveszed tőlük a ruhájukat. Vance a kör alakú lépcsőfeljáró felé indult, majd gyorsan Suzanne-hoz lépett, és átnyújtotta a pisztolyt. - Neked valószínűleg nagyobb szükséged lesz rá, mint nekem. – Majd mit sem törődve az asztal mögött kuporgó sovány, meztelen öreg megrökönyödött tekintetével, Vance nekivágott a lépcsőnek. A szűk lépcsőfokok körbe-körbe emelkedtek fordított csigavonalban, egészen ötvenhét méter magasságig. Vance hármasával vette a fokokat, és minden fordulónál megállt egy pillanatra, hogy hallgatózzon. Mikor a negyedik szintre ért, meghallotta a lépteket maga fölött – mint ahogy Kimball is az övéit. - Mihail? – visszhangzott le a spirális lépcsőn Kimball hangja. – Korán jött. – Elliott oroszul beszélt. Vance viszont nem beszélt oroszul. Egyszeriben néma csend lett, ahogy Kimball hiába várta a választ. Vance csak állt, és fülelt: hogy Kimball mozdul-e; hallotta, ahogy a vér zúg a fülében, és amint odalent a téren élénken kiáltozva üdvözlik egymást az emberek. Kimball még mindig nem mozdult. Vance elvesztette a türelmét, és újra mászni kezdett. Elérte az ötödik szintet. Csupán a portált látta, tele napfényes, a boltíves körfolyosóra nyíló ablakvájatokkal. Hol lehet Kimball? Vance az oszlopos előcsarnokhoz lépett, és mindkét irányban körbekémlelt. Azután egyre jobban zavarba esve, kiosont a párkányra. Már diákként is elképesztette, mikor itt járt, és megtudta, hogy idefent nincsenek védőkorlátok. Azon tűnődött, vajon hány halálos áldozatot eredményezett már ez a gondatlanság. Most egyszerre azon kapta magát, hogy reszket a rémülettől a nyílt magasságban, ahogy körbearaszolt a lodzsán, igyekezvén olyan szorosan a falhoz lapulni, ahogyan csak tudott. Olyan erősen koncentrált a tériszonyára és mozdulatai óvatosságára, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült meghallania Kimballt, amikor pedig már túl késő volt. Megfordult, és látta, amint a majd’ kétméteres óriás nekiront. - Kimball! – mindössze ennyit sikerült kinyögnie, mielőtt a hatalmas, jó tíz centivel magasabb és tíz kilóval nehezebb alak rávetődött.

õ Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!, gondolta Kimball vidáman. Az egyetlen szál, amit nem sikerült elvarrnia, ennek a seggfej Vance Eriksonnak a kicsinálása volt. Az istenek ma velem vannak, ujjongott magában, ahogy előrelendült. A magas, szőke férfi első ütése egyenesen halántékon találta Vance-t, aki elterült a keskeny párkányon. Lepillantott, és a kövezet helyett egyenesen a reggeli harmattól még mindig csillogó fűre bámult maga alatt. Megpróbált visszahenteredni a falak nyújtotta biztonságba, mikor Kimball hirtelen megragadta a lábait, és a perem felé rántotta őket. Vance átölelte a lodzsa egyik pillérét a tövénél, és kirúgott. Az első mozdulata a szőke arcát kapta telibe, a második valami puha testrészbe talált. Kimball tüdejéből sivítva szaladt ki a levegő, és meggyengült a szorítása Vance lábán. Vance biztonságba gördült, és ingatagon talpra tornászta magát. Kimball a gyomorszáját masszírozta, arca a harag bíbor maszkjává torzult. - Szerencsés rúgás volt, Erikson! – vicsorogta mérgesen, ahogy lassan megindult Vance felé. – De több szerencsére ne számítson. Kimball egy olyan ember káprázatos sebességével rendelkezett, aki a küzdelemre edzette magát, és egy győzelemhez szokott ragadozó félelmetes reflexeivel bírt. Lekuporodva, 175

mezítláb és puszta kézzel rontott Vance-nek, aki hirtelen azt kívánta, bár magával hozta volna a pisztolyt. Csodával határos módon sikerült félrehajolnia Kimball első csapása elől, és kivédte a másodikat, ám a rá következő ütésbe keményen beleszaladt. Vance kétrét görnyedt, és gurulva igyekezett védeni magát a gyakorlott gyilkos precíz ütései ellen. Ám mindhiába. Kimball úgy tanulmányozta a gyilkolás művészetét, mint Vance Leonardóét, és máris nagyon aránytalanná vált a küzdelem. Ez a játszma szabályok nélkül zajlott – nem úgy, mint a rögbi. Kimball úgy használta a kezét és lábát, mint valami bunkósbotot; veríték csorgott végig arcán az erőfeszítéstől, és elvigyorodott a szinte szexuális gyönyörtől, amit egy ellensége véres péppé verése okozott. Végül abbahagyta az öklözést. Hátralépett, és figyelte, ahogy áldozata megpróbálja talpra küzdeni magát. Vance a szemébe folyt vértől elvakultan érezte, hogy abbamarad az ütlegelés. Négykézlábra tornászta magát, majd megpróbált felegyenesedni, ám visszarogyott. A világ túl gyorsan forgott körülötte, hogy talpra állhasson. Miért hagyta abba Kimball? Vance kúszni kezdett a földön, majd egy pillérbe ütközött. Megacélozta magát a lüktető fájdalommal szemben, és az oszlopba csimpaszkodva felhúzta magát. Ott állt, a szemét szorosan lehunyva a vérpatak miatt, és csak ölelte a kőpillért; érezte, ahogy az ereje fokozatosan visszatér. Jó formában volt, és a teste gyorsan regenerálódott a durva bántalmazás után. Ha Kimball eltűnne, latolgatta szorosra zárt szemmel, talán le bírnék menni a lépcsőn. Azután kinyitotta a szemét. A felülről a második emelet alatt nyíló, szédítő mélység miatt csak még jobban kavargott a feje. Óvatosan a szeméhez emelte az egyik kezét, és kitörölte belőle a látását elhomályosító vért. Kimball rávigyorgott. - Már attól tartottam, hogy lezuhan – mondta nyájasan. – Nem örültem volna, ha megfoszt engem ettől a végső gyönyörűségtől. – Szélesen mosolyogva megindult. Vance lassított felvételként látta, ahogy Kimball lába nagy ívben feléje lendül. Mindkét kezével az oszlopba csimpaszkodva megpróbált az egetlen lehetséges módon kitérni előle: kilendült a torony peremén túl. Kimball rúgása célt tévesztett, ám Vance a rosszat csak még rosszabbra cserélte fel. Érezte, ahogy a lába az üres tér függőleges semmijében kalimpál, és a keze csúszni kezd az oszlopon. Hát így ér véget az egész? Vance arcán verítékkel keveredett a vér. Nagyon fog fájni? Azon tűnődött, vajon azonnal meghal, vagy hosszú szenvedés vár rá. Hallotta a saját üvöltését, ám az mintha valaki más torkából tört volna fel. Majd a sikoly hirtelen véget ért. A teste nekicsapódott a torony kőfalának. Vance csak csüngött a pilléren, lába a semmi fölött himbálózott a peremen túl, és éles fájdalom hasított az ujjaiba, ahogy Kimball ököllel ütni kezdte őket. Vance minden egyes csapásnál fájdalmasan felkiáltott. És minden ütéssel lazult valamennyit a szorítása. Végezetül a hús szétzúzódott a kövön, és az ujjizületek nem bírták tovább a megpróbáltatást. Vance elengedte az oszlopot.

õ - Vegyen le mindent! – utasította Suzanne kemény, hivatalos hangon. – A zoknik, a nadrágot… Mindent! – Az egykedvű erős állkapcsú GRU -tisztet rosszul szabott zakóban jobban zavarta a tény, hogy egy nő előtt kell levetkőznie, mint az, hogy pisztolycső mered rá. Mihailra számtalanszor szegeztek már valamilyen fegyvert, olykor nők is; ám ez itt a számára

176

is valami teljesen új volt. Szégyentől égő arccal letolta olcsó pamutnadrágját párnás derekáról. - Dobja ide a többivel együtt! – parancsolta Suzanne, a férfi pedig jámboran engedelmeskedett. A nő az automata fegyvert markolva óvatosan lehajolt, és a kőpadlóhoz dörzsölt egy szál gyufát, majd az olcsó, orosz ruhakupachoz tartotta. Ő nem ad pénzt ennek az embernek: hadd gondoskodjon róla Oroszország anyácska… Épp felegyenesedett, és hátralépett a kicsiny máglyától, mikor meghallotta Vance fájdalomüvöltését. Megfeledkezve meztelen foglyairól, kirontott a szabadba, és követte a férfi hangját. A torony északi oldalán iszonyattól eltelve látta, amint Vance a peremről csüng alá, a lábával kétségbeesetten kapálózva. Fölötte Elliott Kimball alakja magasodott fenyegetően. Megpróbált a szőke férfire célozni, ám az fürgén visszalépett a párkány szélétől. Egy pillanat múlva látta, ahogy Vance zuhanni kezd. A Pisai ferde torony dél felé dől. És bár a fokozódó dőlésszöget sikerült stabilizálniuk egy sor hősies mérnöki erőfeszítéssel, a legfelső emeletnek pontosan a pereméről kidobott tárgy az alapjától számított 4,3 méterre – mintegy tizennégy lábnyira – csapódik a földbe. A torony hétszintes; minden egyes emelet a déli oldalon tehát nagyjából fél méterrel lóg kijjebb, mint az alatta lévő. Ezzel pont ellentétesen, az északi oldalon pedig minden szint fél méterrel kevésbé ugrik ki, mint a lentebbi. Suzanne visszafojtott lélegzettel figyelte a férfi zuhanását. Ám Vance lába rövid zuhanás után elkapta az alsóbb szint pontosan alatta emelkedő pillére díszes oszlopfőjének kiszögellését. Ez csupán apró koccanás lett volna a föld felé zuhantában, ha nem billen számára olyan előnyösen a torony, hogy lehetővé tegye az előredőlését, és az ideiglenes pihenőhely szerencsés kihasználását. Mindez a torony egyetlen másik oldalán sem történhetett volna így. Vance a testét rázó reszketés ellenére sikeresen megerősítette ingatag pozícióját a talpalatnyi helyen, és óvatosan beékelte mindkét lábfejének végét az oszlopfő kiszögellő pereme alkotta résbe. Szorosan a kőhöz simult, és érezte, ahogy a gravitáció lágyan a befelé dőlő pillérnek nyomja. Elöntötte a megkönnyebbülés. Túlélte. Legalábbis eddig. Kimball ismét megjelent a hatodik szint szélén, hogy megszemlélje munkája eredményét. Ám Vance Erikson a földön bénán szétterülő, összetört testének elégtételt nyújtó látványa helyett azon kapta magát, hogy egy, a távolság miatt parányi testű nőre bámult, aki terpeszben megvetett lábakkal áll, és felfelé néz. A meghökkent Kimball az oszlopba csimpaszkodva még jobban kihajolt, hogy megtalálja Vance-t. A nagy szőke orgyilkosnak az álla is leesett a döbbenettől, mikor észrevette áldozatát, ahogy az egy szűk peremen csimpaszkodik, épp őalatta. Ha az épületnek véletlenül nem éppen ezen az oldalán harcolnak, vagy ha Erikson inkább kizuhan, semmint lecsúszik, akkor mostanra halott volna. Kimball őrjöngött. Hogy történhetett ez? Meglepetésében nem is számolt a nővel a földön, ám hirtelen felszínre tört valami sejtelem edzett, gyilkos agyában. Ritkán tekintette fenyegetésnek a nőket, most viszont, mikor visszapillantott rá, látott egy apró csőtorkolat-villanást, és a légnyomás elfojtott lökését érzékelte, amit csak egy pisztolycsőből előtörő lövedék okozhatott. Kimball ösztönösen félrevetődött. Fájdalom mart a jobb combjába, és a lába összecsuklott alatta. A kíntól elvakultan jobb kezével rámarkolt a sebre, és áthelyezte testsúlyát a bal lábára. A manőver nem terítette le, csupán kibillentette egyensúlyából. Majd egy második lövés éles döreje érte el a fülét, és újabb golyó csapódott a testébe, összeroncsolva az idegkötegeket a derekában. Enyhén behajlított bal lábának izmai önkéntelenül megfeszültek, és a tönkrement idegek küldötte végső parancsáradatnak automatikusan engedelmeskedve, hirtelen kiegyenesedtek. Lába erőteljes rándulása teljesen kitépte oszlopot ölelő szorítását, és Vance feje fölött nagy ívben kipenderítette őt a szabadba.

177

Hála az égnek a jó osztályzataimért a nagy lőtávolságú gyakorlatokon!, gondolta Suzanne. Látta a meglepetést Kimball arcát, amint az első golyó a jobb combjába fúródott. Azonnal vérszökőkút spriccelt elő a sebből: sikerült eltalálnia a combartériáját. Suzanne figyelte, ahogy a második lövés a férfi derekába fúródik, mikor az megpróbált megfordulni, és kikerülni a lővonalból. A harmadik és negyedik lövése mellé talált. Ám az első kettő épp elegendő volt. Suzanne lazán az oldala mellé engedte a fegyvert, és nézte, ahogy a magas szőke fejjel előre kivetődik a torony legfelső alatti szintjéről. Kimball bal lábának vízszintes rugaszkodása elég messzire kilendítette őt ahhoz, hogy teljes három emeletnyit zuhanjon, mielőtt teste újból nekicsapódott volna a rézsútos toronynak.

õ N-e-e-e-e-e-e-m! – üvöltötte Kimball. Ezt nem tehetik velem! Nekem élnem kell ! – őrjöngött, miközben ég és föld van körhintaként pörgött a feje körül. Combjának szétroncsolt artériája vért spriccelt szerteszét a levegőbe és a torony márványfalára, ahogy lefelé zuhant. Az utolsó gondolat, ami átvillant Kimball elméjén, mielőtt feje szétzúzódott volna a harmadik szint márványperemén, az a megalázó felismerés volt, hogy egy amatőrtől és egy nőtől szenvedett vereséget.

õ Suzanne a bejárat felé vetette magát; oda kell érnie Vancehez. Nyugtalan kiáltásokat hallott, és a szeme sarkából látta, hogy emberek rohannak mindenfelől a torony irányába. Odabent talált egy sor kötelet, amelyek segítésével a forgalmasabb napokon egy vonalban tartották a turistákat. Kiakasztotta a fémkapcsokat egy jó hatméteres szakasz mindkét végén, feltekerte, és rohanni kezdett a lépcsőn felfelé. Vance lábikrája sajogni kezdett, ahogy mindössze lábujjhelyen ágaskodott a pillér dekoratív csúcsdíszén. Felnézett a karjától alig pár lábnyira sorakozó oszlopokra. Bárcsak elérhetné őket, és felhúzhatná magát. Érezte, ahogy az erő visszatér karjába és teste többi részébe, és csupán vádlijának makacs görcse emlékeztette, milyen alaposan helyben hagyta őt Kimball ütlegelése. - Vance! Felnézett, és látta, hogy Suzanne ott áll felette. Úgy festett, mint egy igazi angyal. - Tarts ki még egypár pillanatig! – kérte, miközben aggódva nézett a férfi végben ázó arcára, nem tudván eldönteni, vajon mennyi ebből a sajátja, és mennyi Kimball vére. Suzanne sebesen az egyik oszlop köré csavarta néhányszor a kötelet, majd a szabad végét Vance-nek dobta, a másikat pedig erősen megmarkolta. A súrlódás biztosan tartott, így jót irányíthatta a férfi leereszkedését az alsóbb szintre. A férfi duplán a dereka köré hurkolta a kötelet. Az arca megkönnyebbülten bizsergett. Még a világon soha semmi nem esett neki ilyen jól. Némileg felhúzta magát, hogy Suzanne letesztelhesse a súrlódásos kötélrendszert, majd bátran lelépett a peremről. Mikor a talpa kisvártatva biztonságosan leért az alsó párkányra, Suzanne elengedte a kötél kezében feszülő végét, és lerohant hozzá a lépcsőn. Félúton csaknem keresztülbotlott egy fekete aktatáskán: Kimball iratain. A táskával a kézben rohant Vance-hez. - Azt hittem, mindennek vége! – zokogta, arcát a férfi mellkasába fúrva. - Én is – felelte a férfi, élvezve a nő melegségét. – Én is. 178

Suzanne felnézett az arcára, szemében az öröm könnyei csillogtak. - Ó! – kiáltott fel riadtan. – Az arcod! Olyan, mint… - Mint egy hamburger, lefogadom – felelte Vance, miközben óvatosan végigtapogatta fejét az ujja hegyével. – De hamarosan rendbe jövök. Suzanne közelről belenézett az arcába, és a véres, összetört ábrázat ellenére ugyanazokat a trópusi tengerkék szemeket találta, bennük a már oly ismerős huncut csillogással. - Annyira szeretlek! - Én is szeretlek – felelte a férfi, majd kibontakozott rövid ölelésükből. – De jobban tnnénk, ha gyorsan elhúznánk innen a csíkot, nem gondolod? - De! – tért vissza a nő is a valóság talajára. A lépcső felé indultak. Majd a nő hirtelen megtorpant, és a táskáért nyúlt, ami az újraegyesülés örömmámorában teljesen elfeledve hevert a párkányon. – Tessék! Azt hiszem, ez talán érdekelni fog! Vance reszkető kézzel vette át az aktatáskát, és felpattintotta a zárnyelveit. Tekintete végigfutott egy lapon, azután egy másikon, és harmadikon, és negyediken… Mind egyértelműen Leonardo kezének munkája volt, és kétségtelenül azok a papírok, amiket kerestek. - Itt van! – ujjongott. – Itt van az egész! - Megszereztük? - Megszereztük. - Most pedig – csattintotta helyére a zárnyelveket, és nyújtotta vissza a táskát a nőnek – el kell tűnnünk innen. – A távolban rendőrsziréna vijjogott jellegzetes hangon. Odalenn az előcsarnokban két meztelen ember tartotta fel a bámészkodók tömegét, akik mind igyekeztek bejutni a toronyba. - Jó munka volt, uraim! – mosolygott Vance. A két férfi hirtelen megfordult, és a homlokukat ráncolták. – Minden rendben, Most elmegyünk. Vance kinyitotta az ajtót, és belevetette magát a kicsiny, talán húszfős tömegbe, hogy utat törjön Suzanne-nak, aki követte őt a táskával. Tőlük jobbra sokkal nagyobb csoport csődült Elliott Kimball holtteste köré. Vance véres ábrázata olyan groteszk maszkot képezett, ami miatt szó szerint rémülten iszkoltak az útjából, ahogy Suzanne-nal együtt sietve távoztak az épülettől. A tömeg szélére érve egy pillanatra megtorpantak, hogy tájékozódjanak, mikor egyszerre két magas alak állta el az útjukat. - Kérjük az aktatáskát, Ms. Storm! – szólalt meg angolul az egyik, egy szelíd könyvelő ábrázatát viselő férfi. Teljesen ártalmatlannak is tűnt volna, ha nincs valami hüllőszerű csillogás a tekintetében, és egy .357-es Magnum revolver a kezében. Társa, egy szögletes állkapcsú, erős izomzatú férfi, tükröződő napszemüvegben, szintén Magnumot szorongatott. Vance érezte, ahogy a kétségbeesés és súlyos kimerültség a vállára zuhan. Túl sok volt ez az egész, túl sok. - Azt mondtam, ide a táskával! – ismételte a könyvelőpofa. Suzanne tétovázott, mire a férfi felhúzta a pisztoly kakasát. – Nem akarom megölni magát… legalábbis nem itt. – Elmosolyodott. – De megteszem, ha nem adja ide. A nő sikoltani akart. Vance-re pillantott, a férfi pedig bólintott. Erre szó nélkül az alak lába elé dobta a táskát. Az izmos fickó hátrébb lépett, hogy fedezze társát, aki gyorsan felkapta a földről. A rendőrségi szirénák vijjogása egyre erősödött. - Gyerünk! – A könyvelő a tér felé bökött pisztolya csövével. Vance észrevette, hogy a taxijuk eltűnt; a helyén egy Mercedes limuzin állt. Nem lévén más választásuk, mint hogy engedelmeskednek, vagy meghalnak, Suzanne és Vance kocogva a limo felé vették az irányt, szorosan a nyomukban a két őrrel. Ahogy az autó közelébe értek, a sofőr az utas oldal ajtóihoz ugrott, és mindkettőt kinyitotta.

179

Vance-t és Suzanne-t a hátsó ülés felé intették. A téren visító szirénákkal megjelent két járőrkocsi és egy mentőautó. A vaskos őr meglepetten betaszította őket a kocsi hátsó ülésére, és bemászott utánuk. A könyvelő bevágta az ajtót, és a limuzin elejéhez vetődött, ami elrugaszkodott a helyéről, és nyugatnak fordulva nekilódult. Vance és Suzanne hátrazuhantak és nekipréselődtek a párnás háttámláknak, ahogy a Mercedes erős motorja egyre gyorsított. Vance hirtelen megdermedt. Az ülés másik oldalán, vele átellenben ott ült Harrison Kingsbury. Az öregember szólásra nyitotta a száját, mikor a limuzin vadul csikorogva bevágott egy éles jobbkanyart, és északkelet felé kezdett repeszteni a Via Piestrasantina mentén az A12-es autósztráda irányába. Az őreik utasításokat mordultak egymásnak, majd elnémulva figyelték foglyaikat. A könyvelő kinézetű alak elöl ült a sofőr mellett, és a hátsó ülésen, vele szemben kuporgó Vance-re szegezte a pisztolyát. Vance és a könyvelő között, a görgős pótülésen egy előkelő, halszálkamintás zakót viselő férfi ült. A másik állítható széken, az üzletember mellett és közvetlenül a sofőr mögött kucorgó megtermett őr éberen tartotta maga elé a Magnumot, szeme vadul cikázott egyik fogolyról a másikra. Harrison Kingsbury a hátsó ülés bal oldalán foglalt helyet, szemben az izmos testőrrel, közte és Vance között pedig Suzanne ült, a kocsi hátuljának közepén. Ahogy Vance szeme hozzászokott a belső fényviszonyokhoz, felismerte az öltönyös üzletemberben Merriam Larsent, az olajmágnást, a Brémai Legáció tagját, Kingsbury évtizedes ellenségét. Vance megfigyelte, milyen éberen védelmezték őt a testőrök minden mozdulatukkal és pozíciójukkal. - Jó reggelt! – törte meg Larsen az utastér csendjét, ahogy az autó elszáguldott a lassúbb közúti forgalom mellett. – Ami azt illeti, igen érdekes reggelben lehetett részük… valójában az utóbbi napok egész sora egyedülálló volt. – Elvette az aktatáskát a könyvelőtől, a térdére fektette és kinyitotta. – Noha el kell ismernem, folyamatos és igen makacs problémának bizonyult számunkra – folytatta Larsen, majd előhúzott egy papirost a táskából, és a fény felé tartva futólag áttanulmányozta. Halványan elmosolyodott. - Igen nagy szívességet tettek nekünk ma reggel – pillantott ismét a papirosra, majd visszatette a helyére. – Teljesen elvesztettük szem elől Mr. Kimballt, és már attól tartottunk, hogy így nem csupán a külön az ő számára előkészített igazságszolgáltatásunk elől sikerült kitérnie, de esetleg valami meggondolatlanságra készül ezekkel a becses dokumentumokkal. Vance megmoccant ültében; a könyvelő fegyvere azonnal feljebb rándult. - Nyugi, pisztolybajnok – szólt Vance. – Csak próbálok egy kicsit kényelmesebb testhelyzetet találni. Amiben te és a barátod nem nagyon segít. - Istenem, micsoda hidegvér! – vigyorgott Larsen önelégülten. Kingsbury is fészkelődni kezdett és Vance riadtan figyelte, ahogy az izmos őr reflexszerűen felemelte a fegyverét. - Nyugalom fiam, csak nyugalom! – fordult Kingsbury a testőr felé egy öregember megtört, ismeretlen hangján. Vance Kingsburyre meredt, és némán csillogott a kérdés a szemében: Istenem, mit tettek önnel? Ám mikor Kingsbury viszonozta a pillantását, a szemében ugyanolyan élénken ragyogott a tűz és a ravaszság, mint mindig. Mi folyik itt?, tűnődött Vance. – Én csak egy vénember vagyok – magyarázta Kingsbury az őrnek -, aki egy kis kényelemre vágyik. És ez az összezsúfolt kuporgás itt nem igazán használ a reumámnak. Csak próbálok kényelmesebben elhelyezkedni. Reuma? Kingsburynek sohasem volt semmiféle ízületi bántalma. Vance annyira elképedt ezen a jeleneten, hogy elmulasztotta Larsen utolsó mondatát. - Mondom, kész vagyok állást ajánlani önnek a Legációnál, Mr. Erikson. Önnek, és Ms. Stormnak is. - Állást? – ismételte Vance bárgyún. – Miért… Miért akarna minket alkalmazni?

180

- Mert jók, azért – felelte Larsen kurtán. – Sikerrel jártak ott, ahol a CIA és a Legáció minden forrása kudarcot vallott – tette még hozzá. - A CIA? – visszahangozta Vance. Suzanne sejtette, mi következik. Ez volt az egyik oka annak, hogy kilépett a szervezetből. - Bizonyára tudja, Mr. Erikson, hogy a CIA gyakran dolgozik nekünk – magyarázta Larsen. – Nekünk … hogy is fogalmazzam…. Sok ponton egyeznek az érdekeink. Ezenfelül az úriemberek a cégnél elég intelligensek ahhoz, hogy felismerjék: mi jelentjük számukra a jövőt, és nem az USA-kormány. A CIA vezetésének legragyogóbb elméi sorsközösséget vállaltak velünk – folytatta Larsen -, ám el kell ismernem néha csalódást okoznak. Megbízást kaptak például Elliott Kimball tartózkodási helyének felderítésére, és kudarcot vallottak. Vance a szeme sarkából figyelte, ahogy Kingsbury újból fészkelődni kezd. A tagbaszakadt őr ezúttal nem mozdult. - Maga megtalálta Kimballt; rábukkant a lakására. – Larsen úgy beszélt, mintha először vezetne végig egy kisgyermeket egy tündérmesén. – És visszaszerezte a dokumentumokat. - Maga pedig megtalált minket – emlékeztette Vance. Larsen biccentett. - Igen, mindannyiunk szerencséjére. Mindazonáltal bizonyára érdekli, hogyan csináltuk. – Larsen olyannyira szerelmes volt a saját hangjába, hogy észre sem vette, ahogy Kingsbury újból fészkelődni kezd a helyén. Azt sem vette észre, hogy Kingsbury egyre közelebb került a fegyveres őrhöz. - Nos, erre igen egyszerű a válasz – folytatta Larsen. – Az egyetlen dolog, amit a CIA jól csinált, hogy folyamatos ellenőrzés alatt tartotta Kimball számos korábbi szövetségesét; azokat, akikhez hagy valószínűséggel fordulhatott, miután szakított a Legációval. Ezek egyike történetesen a Pisában állomásozó GRU egyik ismeretlen őrnagya… - Mihail… - … Alexandrovics – egészítette ki a nevet Larsen. – Igen, pontosan. Egy kis extra nyomozás kiderítette, hogy feltehetően ma reggel találkozót tervez Kimball –lel. Követtük őt. Ám természetesen mire ideértünk, maga már… az ételéért kapaszkodott odafent, és gyakorlatilag elvégezte helyettünk a munkát. - Mi alapján gondolja, hogy Suzanne és én hajlandóak vagyunk a Legációnak dolgozni? – kérdezte Vance dacosan. - A saját életük a tét. A maguké és Mr. Kingsburyé. Hisz olyan keményen küzdöttek ma reggel… és az elmúlt hetekben, hogy megóvják. Öltek, loptak, hazudtak és csaltak, hogy életben maradjanak. Mindezt figyelembe véve erősen kétlem, hogy egyszerűen hagynák, hogy Rudi – pillantott a testes őrre -, vagy Steven itt mögöttem egy golyóval vessen véget az egésznek. Nem igaz? - Nem hiszem, hogy igazán jól érti az embereket, Larsen – fortyant fel Vance. – Nem tételezem fel, hogy ismeri a méltóság és szabadság szavak jelentését. Az emberek meghalnak a méltóságukért. Nem hiszem, hogy érdemes az életben időt vesztegetnünk, ha nincs… - Ugyan, kérem, Mr. Erikson! Méltóság?! Minek néz maga engem? Talán katonának, valami ágyútölteléknek, aki kész hagyni, hogy ledarálják takarmánynak? Többé már senki nem hal meg a méltóságért. Az emberek egyszerűen élni akarnak és birtokolni. Ha elegendő anyagi javat biztosítunk nekik, hogy teli legyen a hasuk, és legyen valami biztos fedél a fejük felett, ha megadjuk nekik a fényes új autót, a kenyeret és cirkuszt, meg televíziót, mit sem törődnek többé a méltósággal! - Így látja az embereket? – kérdezte Vance. - Hát persze – bólintott Larsen. – Nézze csak meg, hogy beletörődnek az emberek a kihasználásukba és a visszaélésekbe; abba, hogy apró csavarokká alacsonyítják őket a nagyvállalatok gyáraiban. Azért teszik, mert fizetünk nekik; tudják, ha nem törődnek bele,

181

kirúgják őket. Egy cég nem tolerálhatja a széthúzó erőket, és a méltóság idővel pontosan azzá válik. Az emberek méltóságát meg kell törni, mielőtt dolgozni kezdenek nekünk; és higgye el, ez már megtörtént. Ne beszéljen hát nekem a méltóságról! Maga, és bárki más is a világon, megtenne bármit… Larsen szavait félbeszakította a mozdulat, amellyel egy test hirtelen előrerugaszkodott a limuzin szűkös utasterében. Harrison Kingsbury volt az, aki Rudira vetette magát. Lövés dörrent a hátsó ülésen; Kingsbury megmerevedett, de nem enyhült a szorítása a testes őr fegyverén. Vance előrelendült, hogy segítsen az öregnek; Larsen a földre vetette magát, és a kezével eltakarta a fejét, ezzel szabad célzárt biztosítva a könyvelőnek, az első ülésen Vance hátára. Suzanne azonban Larsen teste felé vetette magát, és eltérítette a fegyveres férfi karját az alkarjára mért felütéssel. A golyó ártalmatlanul fúródott a kocsi tetejébe. Suzanne mindkét kezével megragadta a testőr csuklóját, és a vezető feje mögötti, félig leeresztett plexiüvegnek csapta. Újabb lövés csapódott a tetőbe. Vance orrba vágta Rudit, és elégedetten nyugtázta a hangos reccsenést, ahogy a porc eltört; a következő pillanatban azonban a fájdalom tüzes dárdája hasított sérült kezébe. Kingsburynek sikerült leszorítania a férfi kezeit, Vance pedig kihasználva az alkalmat, egyik kemény ütést mérte a másik után az őr arcára és fejére. A nagydarab fickó azonban jó erőben volt, Kingsbury szorítása pedig rohamosan gyengült. Rudi mély hörgéssel félresöpörte az öregember testét. Vance előrelendült, hogy átvegye Kingsbury helyét; megragadta a pisztolyt tartó kezet, és az ablaknak csapta. Az őr szorítása azonban nem enyhült a markolaton. Suzanne a Steven nevű testőrt csapkodta. Karmolt és kapart, körmei véres csíkokat szántottak a férfi arcán és fején. A fegyver megingott. A nőnek valahogy sikerült egyenesen tartania, és félretolnia magától a kezet. A sofőr elkerekedett szemmel, idegesen kapkodta a fejét az útról a mellette folyó csetepatéra, ahogy a hatalmas Magnum ide-oda lengett a feje fölött. Ez abban is meggátolta Stevent, hogy teljesen használni tudja a bal kezét; mindössze annyit tehetett, hogy igyekezett védeni magát a heves karmolásoktól. Végezetül sikerült megmarkolnia a nő egyik hajtincsét. Suzanne felsikoltott, ahogy a férfi lerántotta a fejét, nekicsapva az üléstámlának. Az elkábult Suzanne csak hajszál híján kerülte el a pisztolyt, ami bunkóként sújtott a feje felé. Félrehajolt, és két kézzel megragadta a fegyvert markoló kezet, majd belemélyesztette a fogait a hüvelykujj tövében futó ínszalagba. A férfi felüvöltött kínjában, és megpróbálta kiszabadítani a kezét, ám minél jobban erőlködött, annál mélyebbre hatoltak a nő fogai. Suzanne közben jobb kezével az arcát karmolta, mutató- és középső ujját Steven szemüregeibe nyomva. Érezte a rugalmas, nyirkos, zselészerű szemgolyókat, és hallotta, ahogy a férfi artikulátlanul felsikolt a heves fájdalomtól, miközben a nő igyekezett fogást találni a síkos szövetek között. Mellette Vance folytatta küzdelmét a tagbaszakadt őrrel, ám újból feltámadt ereje rohamosan fogyott. A fickó kiszabadította bal kezét Vance szorításából, és hátralendítette karját, hogy gyilkos csapást vigyen be ellenfelének; ám ökle csak az ablaknak vágódott. Vance kihasználta a tétovázását, megvetette a lábát a padlón, és kemény jobb könyöke hegyére koncentrálva, minden erejét beleadta a lendítésbe. A letaglózó mozdulat az őr füle tövén csattant; Rudi azonnal elvesztette az eszméletét, és kihullt a kezéből a fegyver. Állati bömbölés töltötte meg az utasteret, ahogy Suzanne tapogatózó ujjai ismételten belemélyedtek a könyvelő szemgolyóiba. Az ember elejtette a pisztolyát, ahogy az arcához kapva próbálta védeni a szeme világát. A .357-es a padlóra esett, a kocsi hátuljába. Larsen felragadta, és Vance-re lőtt vele, Suzanne mozdulata azonban megtaszította, és a lövedék félrecsapódott. Vance érezte, ahogy a golyó elsüvített a nyaka mellett.

182

Larsen újabb lövésre emelte a pisztolyát; Vance kirántotta az ájult őr alól a revolvert, és lebukott, ahogy Larsen újra tüzelt, majd célzott, és visszalőtt rá. Látta, ahogy tátongó, vörös nyílás jelenik meg az olajmágnás homloka közepén, mint valami indiai fejedelem rubin ékszere. A pisztoly kicsúszott Larsen kezéből; összeroskadt, és nem mozdult többé. A limuzin közben az autósztráda útpadkájára gördült, és megállt. Vance felpattant, átlépve Larsen holttestét. - Senki ne csináljon semmilyen ostobaságot! – parancsolta, miközben először a még mindig előre-hátra hitázó, a jobb szemét nyöszörögve markolászó őrre, majd a sofőrre szegezte a pisztolyát. – Vegye ki az indítókulcsot, és adja ide nekem! – A vezető mogorván engedelmeskedett. – Tessék! – nyújtotta át Vance a revolvert Suzanne-nak. – Tartsd szemmel őket! – Azzal gyorsan Kingsburyhoz fordult, akinek akadozó, nehéz légzése megtöltötte a máskülönben elnémult limuzint. Az öreg olajmágnás elterülve hevert a hátsó ülésen, ahová Rudi dobta őt. Fehér ingét elöl jókora vörös folt borította. Könnyek gyűltek Vance szemébe, ahogy átölelte Kingsburyt, és finoman ringatta. - A világ Larsenjei tévednek, Vance. Te mindig értetted ezt – préselte ki magából a szavakat, miközben lehunyta ezüstösszürke szemét. Sikerült halványan elmosolyodnia. – Ezért vagy inkább a fiam, mint amennyire bármilyen természetes utódom valaha is lehetne. – Kingsbury vadul felköhögött, igyekezvén megszabadulni a tüdejét betöltő vértől. - Kérem, pihenjen! – csitította Vance. – Kórházba visszük. - Vance! – kérlelte az öreg erőltetett suttogással. -. Csak figyelj. – Vance előrehajolt, hogy hallja Kingsbury egyre gyengülő hangját. Bár Suzanne gondosan szemmel tartotta két foglyát, figyelmét kérlelhetetlenül magára vonta Harrison Kingsbury és Vance Erikson, ahogy egymáshoz hajolva, halkan suttogtak. Látta, amint Vance félrefordul egy pillanatra, hogy kitöröljön egy könnycseppet a szeméből, majd folytatja a suttogó párbeszédet. Figyelte, ahogy ujjaival gyengéden félresöpri az öreg ezüstös hajfürtjeit az arcából, és a homlokát cirógatja. Suzanne lenyűgözve és megrendülve látta, milyen mély szeretetkapcsolatban áll ez a két ember egymással. Elszorult a torka, és beharapta az alsó ajkát, amikor Vance felzokogott, és a mellére szorította Kingsbury fejét. Néhány perc múlva végül felnézett, és találkozott a tekintetük. Mikor megszólalt, tisztelet csendült a hangjában. - Azt mondta, ezért érdemes volt meghalnia – meredt Suzanne-ra, és a szemét ismét elöntötték a könnyek.

183

EPILÓGUS

- Hogy érti, hogy nem emlékszik? – üvöltötte a háromtagú csoport szóvivője. Az egyikük az FBI-tól volt, a másik a CIA-től, a harmadik pedig az Egyesített Vezérkari Főnökségtől. Mindhárman ugyanúgy festettek: sötét zakó, csillogó cipő, gondosan nyírt haj, közel a negyvenhez. A vezérkari főnök volt a szóvivőjük. - Ahogy már mondtam uraim – felelte Vance Erikson, és felkelve az asztaltól, a Santa Monica-i ConPacCo -épületben álló irodájának hatalmas ablakához sétált. Mélyen alatta egy magányos vitorlás siklott tova a vízen ezen a késő márciusi szerdai napon. Csak várj, üzente némán a hajónak, hamarosan csatlakozom hozzád! - Hallottuk, amit mondott – ismételte a vezérkari főnök azon töprengve, vajon ő is álljon-e fel, hogy egy magasságban maradjon Eriksonnal. –De én.. .mi … elég nehezen tudjuk elhinni, hogy az igazgatótanács elnöke, vagy ha úgy tetszik, a világ egyik legnagyobb független olajtársaságának a tulajdonosa nem emlékszik, mihez kezdett azokkal a dokumentumokkal. Vance elfordult az ablaktól. - Meg kell érteniük – kezdte türelmesen - , hogy nem régóta vagyok elnök. Ami azt illeti, még mindig alig tértem magamhoz a döbbenettől, mióta megtudtam, hogy én örököltem a vállalatot az alapítójától. – Vance elmosolyodott. – Talán épp ez a sokk lehet az oka, hogy képtelen vagyok visszaemlékezni. - Figyelmeztetem, Mr. Erikson – talált rá az FBI embere a hangjára -, hogy ezek a papírok rendkívüli fontossággal bírnak, és… - Nem! – kiáltott fel Vance. – Én figyelmeztetem magukat, hogy amennyiben nem hagyják abba mind az én, mind az alkalmazottaim zaklatását, maga és a főnökei elveszthetik az állásukat. Elég érthető voltam? – Azzal odalépett az asztala előtt ülő három ember elé, és lebámult rájuk. - Kötve hiszem, hogy olyan helyzetben van, ami feljogosítaná, hogy ilyen hangon fenyegessen minket – jegyezte meg szarkasztikusan a CIA embere. - Valóban? – szegezte rá Vance hideg, rezzenéstelen tekintetét. – emlékszik, hogy kapta a maga főnöke az állását? - Előléptették igazgatóhelyettessé, miután az elődje lemondott. - Örömmel hallom, hogy elvégezte a házi feladatát – bólintott Vance. – De vajon azt is tudja, hogy miért mondott le az az illető? A CIA alkalmazott zavartan meredt rá, a szemében egyre növekvő nyugtalansággal. - Nos, akkor elárulom. Azért, mert egy halom pénzt vett fel egy hatalmas konglomerátumtól. És tudja, miért vette fel azt a rengeteg pénzt? – A férfi megrázta a fejét. – Egy orgyilkos merénylet fizetségeként. – Harag és felháborodás csendült Vance hangjában. – És nem csak egy akármilyen merényletecskéről van szó, hanem egy amerikai politikus ellen elkövetett gyilkosságról. És tudja, mit? Ez pokolian felmérgesít engem, mint ahogy maguk és a főnökeik is pokolian felmérgesítenek. De hadd áruljam el, mi késztette lemondásra ezt az illetőt. Azért mondott le, mert a bűnei cáfolhatatlan, tagadhatatlan bizonyítékaival szembesítettem őt, és felajánlottam, hogy vagy lemond önként, vagy továbbadom azokat a tévétársaságoknak, és három nagy napilap szerkesztőségének. - És miért nem tette? – kérdezte a férfi őszinte kíváncsisággal. - Mert Istenemre, ennek az országnak nincs szüksége semmi újabb dologra, ami megrendíti az önmagába vetett hitét – felelte Vance. – Csak arra, hogy kimetsszék a testéből a tumort, amit a hozzá hasonló csúszómászó férgek jelentenek. – Vance súlyosan zihált. Amióta 184

csak átnézte Elliott Kimball pisai lakásában őrzött aktáit, a lelke mindig pattanásig feszült, mint egy horgonylánc, valahányszor csak a tartalmukra gondolt. A haldokló Harrison Kingsbury utolsó szavaival elárulta egy magas hangú hivatalnok nevét az olasz hírszerzésnél, akiben teljesen megbízhattak. Miután Kingsbury meghalt, Suzanne és Vance megkötözte a három követségi alkalmazottat, betömték a szájukat, és kilökték őket az út mellé, majd egy fizetős fülkéből a Via Reggio mellett értesítették a rendőrséget. Ugyanott felhívták Kingsbury emberét is, aki elintézte, hogy Vance és Suzanne feladják magukat. A vizsgálat rövid volt, és felmentő ítélettel zárult. A kolostornál végrehajtott rendőrségi rajtaütés során egyik szemtanú került elő a másik után, akik törvényes vallomást tettek amellett, hogy a Szent Péter Kiválasztott Testvéreit terheli a felelősség Caizzi gróf meggyilkolása, a milánói utcai lövöldözés és a hotelalkalmazott halála miatt. Az egyik legfőbb tanú Umbert Tosi professzor volt; újra visszakerült a Bolognai Egyetemre, miután óvatos mikro sebészeti eljárásokkal sikerült megszabadítani a Testvérek méregtasakjától. Ő a szerencsések közé tartozott. Azoknak az embereknek, akik alávetették magukat az eltávolító műtétnek, csaknem fele életét vesztette, mikor a méreganyag hirtelen kifolyt. Tosi viszont szabad emberként térhetett haza – nem úgy, mint a két követségi testőr és a limuzin sofőr, akik enyhe börtönbüntetést kaptak cserébe azért, hogy vállalták a koronatanúk szerepét. Az ő vallomásaik egyértelműen tisztázták Suzanne-t és Vance-t, Kimball, Larsen és Kingsbury meggyilkolásának vádja alól. A Brémai Legáció egyik alkalmazottjaként azonosították továbbá az illetőt, aki végzett Geoffrey Martini professzorral, valamint a bécsi és strasbourgi Da Vinci szakértőkkel. Őt azóta sem sikerült kézre keríteni. Mikor véget értek a vizsgálatok, Vance, Suzanne, Kingsbury embere az olasz nemzeti rendőrségtől, és Tony Fairfax, aki addigra felépült enyhe szívrohamából, erővel behatoltak Elliott Kimball lakásába, és megtalálták a felhalmozott iratokat. A tartalmuk gyalázatosnak bizonyult: elképesztő vádiratok kormányhivatalnokok és multinacionális vállalatvezetők ellen, mind szilárdan dokumentálva, bizonyítékokkal alátámasztva. Felosztották maguk között az aktákat, amik közül Vance felügyelete alá került minden, az Egyesült Államokkal kapcsolatos dosszié. - Úgy tűnik, a főnöke elődje valamiképpen megfeledkezett róla, kinek az oldalán is áll – fordította vissza Vance a figyelmét a CIA képviselőjére, aki némán ült előtte. - Önök pedig, uraim – bólintott a két társa felé -, számtalan példát találhatnak a saját osztályaikon belül is; rengeteg van még belőlük, sokkal-sokkal több. - Maga, Atkinson – fordult a vezérkari főnökség képviselőjéhez. – Szeretné, ha a felesége tudomást szerezne róla, hogy alkalmi kalandjai vannak a fiúkkal? - Ez aligha szokatlan… - Az ágyban? – folytatta Vance. – Kilencéves fiúkkal? – A férfi arca halottsápadt lett. Két társa igyekezett nem nyíltan rámeredni, ám lopva oldalpillantásokat vetettek rá. - Úgy bizony, Atkinson – bólintott Vance. – A Brémai Legáció alapos munkát végzett. Fényképek és eskü alatt tett, írásos vallomások a kisfiúktól. Pfuj, Mr. Vércse! Szégyen, gyalázat. - Ám a lényeg az, uraim – folytatta Vance -, hogy a Brémai Legáció sokkal alaposabb volt a kormányhivatalnokok élete utáni kémkedésben, mint a CIA valaha is az amerikai állampolgárokkal szemben, és a birtokomban álló akták jelentős részét képezik a Legáció iratainak. - Ez zsarolás! – tiltakozott az FBI ügynök felháborodottan. - Meglehet – hagyta rá Vance. – Ám ez az ország nem engedheti meg magának többé, hogy ilyen gyalázatos korrupció és inkompetencia uralkodjon a hadsereg és a kormányhivatalok berkeiben. És mivel a Brémai Legáció társaságai arra használták ezeket a

185

dossziékat, hogy zsarolják, és olyan döntésekre kényszerítsék a közhivatalnokokat és katonai tisztviselőket, amelyek ellenkeznek a közösség érdekeivel, feltett szándékom, hogy a segítségükkel az utolsó szálig eltávolítom ezeket az embereket a helyükről. Igen! – pillantott Vance a katonai attaséra. – Ebbe beletartozik ön is, Mr. Atkinson. A maga helyében én máris kezdeném megfogalmazni a felmondólevelemet. Hacsak persze nem akarja viszontlátni a kis történetét az újságok címlapján, fotókkal kiegészítve. Mi is annak a társaságnak a neve, amihez tartozott? – Vance egy pillanatra elhallgatott. – Tudja, aminek az a mottója: „A szex nyolc után már késő?” Gyerünk, Atkinson, próbálkozzon! Biztosan emlékszik! A katonai szárnysegéd fájdalmasan felkiáltott, majd felpattant a székből, és kimenekült a szobából. - Uraim, a kérdéses dossziék tartalmáról természetesen több másolat készült, és midet éberen őrzik. Amennyiben bármi történne velem, az egész azonnal nyilvánosságra kerül. A bizonyítékok olyannyira szerteágazóak és kiterjedtek a kormányzat köreiben, hogy attól tartok, a bekövetkező krízist nem élné túl az állam. Éppen ezért csendben és fokozatosan használom fel a dossziék tartalmát. Amire igazán szükségünk van, az egy kormány, amely az emberekért tevékenykedik, nem pedig fordítva. - De… de az elnök… - hebegte az FBI embere. - Maga ennyire naiv? Az ő kétbalkezes, ellátásközpontú gazdaságpolitikája csak azt érte el, hogy a kormány átpártolt a nagy multinacionális vállalatokhoz. Ő nem segíti a kapitalizmust. Csak a francos vállalati oligarchákat támogatja, azok az alakok pedig veszélyesebbek a szabadvállalkozások számára, mint egy egész hadseregnyi, tömött oszlopokban menetelő Marx- és Engels-klón. A kapitalizmus és a szabad-verseny tette naggyá ezt az országot; nem pedig a mindent pókszerűen behálózó vállalati királyságok, amik több bürokratát foglalkoztatnak, mint a társadalombiztosítás egész rendszere. Vance asztalán megszólalt a telefon. - Elnézést uraim – nyúlt a kagyló után. – Ó, remek, köszönöm. Kapcsolja! – Egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt: - Igen, igen, épp itt vannak. Igen, uram, köszönöm, hogy hívott! Egyenesen megmondhatom a válaszomat. Tessék? Nem, nem kell a kormány pénze, és nem kérek a bürokraták, meg a kibicek légiójából, akik mindenbe beleütik az orrukat. Amint azt már jó néhányszor nyilvánosan kijelentettem, és az önnek írt leveleimben is, Amerika megkapja a maga sugárfegyverét, mert én megépítem, és önnek adom. Elegem van a rengeteg pénzből, amit a nemzetvédelmi minisztérium patkányodújára pazarolunk, mert a fele csak a bürokraták valagát meg zsebeit hizlalja. Ez az a fegyver, amit nem hagyom, hogy a kormány elcsesszen, és valami aranytáblás társaság megduplázza az árát. És nem, uram, nem árulom el önnek, hol készül. Az egyes alkatrészeket tucatnyi helyen szerelik össze, és ha bárhol, akár csak morzsányit beleavatkozik a kormány a dolgukba, az azt jelenti, hogy ugrott a fegyver és a dokumentumok. Nem adom ki a Da Vinci rajzokat sem önnek, sem senki másnak. Megépítem a fegyvert, és Amerika ingyen kapja meg; évtizedekkel hamarabb lesz kész a miénk mint a ruszkiké, bár istenemre, ez nem a mi felfuvalkodott katonai intézményünk érdeme. Igen, uram. Ugen, szándékomban áll továbbra is felhasználni a megszerzett információkat. Arra fordítom őket, hogy lássam: az amerikaiak több mint egy évszázada először ismét megkapják azt a katonai és politikai védelmet, amiért fizettek, és amire szükségük van… Nem, uram, egy cseppet sem élvezem mindezt. Valójában sokkal szívesebben vitorláznék. – Vance meghallgatta a választ, és elmosolyodott. – Köszönöm. – Azzal elköszönt és lerakta a kagylót. - az elnök volt az – fordult a két férfihoz. – Most hazamehetnek; azt üzeni, hívják vissza a kopóikat, és tűnjenek innen a francba!

õ 186

Március végén elég hűvös lehet a vitorlázás Dél-Kaliforniában, és bár nem jelent igazi kihívást egy tapasztalt tengerésznek, a legtöbb amatőrt mégis távol tartja a hullámoktól. Csaknem éjtélre járt; Vance későn ért haza a ConPacCóból. Kisiklottak a Marina del Rey -kikötőből, és Catalina felé vették az irányt. - De hisz épp ez a lényeg – mondta Vance, miközben enyhén nekidőlt a kormánykeréknek, hogy rossz irányban tartsa a hajót. – Nem akarom folytatni ezt az egészet. Már rosszul vagyok attól, hogy az emberek fejére kell olvasnom a bűneiket. Utálom hetente elismételni az elnöknek, hogy nem szolgáltatom ki neki a sugárfegyver programtervét. Nem akarom a vezetői kötelezettségeket! Nem akarok főnök lenni! – kiáltotta bele a szélbe, hogy megszabaduljon frusztrációjától. - De az vagy! – felelte Suzanne. Már tisztán látszott a Ship Rock fénye. Jó időt futottak a gyenge szél és a kitérő ellenére, amire egy hatalmas dereglye és hosszú vontatmánya miatt kényszerültek. – Mit fogsz tenni? – kérdezte. – Elfutsz, és hagyod, hogy valaki más csinálja végig helyetted? - Az szuper lenne. - Lássuk csak… - kezdte Suzanne lassan. – Ott van Bill Macintosh. - Túl fiatal. - … vagy Philip Carter. - Túl bürokratikus. - … Vagy Tony Adams. - Nincs vér a pucájában. - Lee Tyler… - Adj neki egy fél évet, és képes lesz elvezetni a vállalatot! - Na tessék! – felelte Suzanne lelkesen, mintha nem századjára zajlott volna le közöttük ez a párbeszéd. – Csak egypár évig kell még kitartanod, azután újra eltűnhetsz a dzsungelben a bicajodon. - Az életem sokkal egyszerűbb volt akkoriban! – sóhajtotta reménytelenül vágyakozva. - Akkor még nem ismertük egymást. - Ja. De miért kellett a nyakamba vennem a társaságot, a Da Vinci –rajzokat… meg a zsarolási aktákat ahhoz, hogy téged megkapjalak? - Talán kétségeid támadtak? – incselkedett vele a nő. - Nos… - játszotta meg, hogy komolyan eltöpreng. – Kapok gondolkozási időt? Suzanne belebokszolt az oldalába, mire ő azonnal elvétette a menetirányt. - Hé, veszélyes vagy! – mosolygott a nőre. - Tudom. - Ez csak még veszélyesebbé tesz. - Tudom. -. Ezt a végtelenségig folytathatnánk. - Remélem is! – hajolt oda Suzanne, hogy megcsókolja. A tizenöt méter hosszú kétárbocos vitorlás teljesen kisodródott a menetirányból, míg a vitorlák végül vadul lobogni kezdtek. Vance egy pillanatra elhúzódott a nőtől. - A kapitány azt üzeni, az első tisztnek nem volna szabad zavarnia, mikor vitorlázik! – jelentette ki elváltoztatott hangon. - Panaszkodsz? - Dehogy! Semmi esetre sem! –felelte, miközben igyekezett újra befogni a szelet. Talán sosem lesz már semmi ugyanolyan, gondolta. De hát az élet sosem ugyanolyan. Folyton változik. Feltételezte, talán így a legjobb. Ám ezt élvezni egyben azt jelentette, hogy meg kell tanulnia szeretni magát az utazást is, nem csak az úti célt. - Mire gondolsz? – kérdezte Suzanne.

187

- Ó, csak valamire, amit Leonardo írt. - Mondd el! - Valahol a Condice Trivulzianóban találtam. Így szól: „A folyóba lépve a víz, amit épp megérintesz, az utolsó csepp abból, ami már elfolyt, és az első csepp, ami még csak most érkezik: pont olyan, mint a jelen pillanat. „ Azt hiszem, az élet is nagyon hasonló – tette hozzá Vance. - Hmmm. Nos, szerintem mi csak próbáljuk a víz fölött tartani a fejünket! – válaszolta vidáman Suzanne, és újra megcsókolta.

188