VAN-E ÉRTELME AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG LÉTÉNEK? Ez a kérdés Magyarországon az elmúlt két évtizedben már többször is felmerült. Legelőször a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások megkezdésekor abban a munkacsoportban, amelynek feladata az „új” Alkotmány megalkotása és a köztársasági elnöki intézmény jogi szabályozása mellett az alkotmánybíráskodás megteremtése és jogi kereteinek kidolgozása volt. Az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) képviselői a tárgyalások lezárása előtt végig azon a véleményen voltak, hogy a szocialista jogrendszer nem érdemel alkotmányos védelmet, és az Alkotmánybíróságot majd csak akkor érdemes felállítani, ha a teljes jogrendszer már kellően átalakult. Emiatt nem is voltak hajlandóak még egyeztetni sem az alkotmánybíráskodás intézményéről. Végül, három nappal a tárgyalások lezárása előtt – a másik két tárgyaló oldal nem kis meglepetésére – az EKA képviselői mégis hozzájárultak ahhoz, hogy 1989. szeptember 18-án a végső megállapodásba az Alkotmánybíróságról szóló törvény tervezetéről szóló megegyezés is bekerüljön. Antall József később azzal indokolta a meglepő és váratlan álláspont-változtatást, hogy hosszas vita után belátták, a Kerekasztal tárgyalásokon egy kifejezetten modern, egy többpárti parlamenti demokrácia kialakulását és működését szolgáló, jogállami alkotmány tervezete született meg, amely már önmagában is méltó az alkotmányos védelemre. Elfogadták azt az érvet is, hogy éppen az Alkotmánybíróság tudja majd a működésével elősegíteni a régi jogrendszer felváltását. Végezetül pedig úgy ítélték meg, hogy a jogállami működés és az Alkotmányban rögzített alapvető értékek védelme igénylik egy erős hatáskörű alkotmánybíróság létét, amely kellő ellensúlya, féke lehet a mindenkori végrehajtói és törvényhozói hatalomnak. A címbeli kérdés – bármennyire is meglepő és egyben megdöbbentő is – 22 év után újra aktuálissá vált. Emlékezzünk csak, 1989-ben végül is milyen érvek győzték meg az EKA képviselőit az alkotmánybíróság intézménye felállításának szükségességéről! Az alkotmánybíráskodás léte indokoltságának megítélése kapcsán a három akkori érvből kettőnek – a védelemre méltó Alkotmánynak, valamint a végrehajtói és törvényhozói hatalommal szembeni kellő jogállami ellensúlynak – minden időben aktuálisnak kell lennie. Felhozhatóak-e ezek az érvek napjainkban is a magyar alkotmánybíráskodás kapcsán és mellett? Ez év tavaszán megszületett Magyarország új Alaptörvénye, amely megtagadja az 1989-ben megalkotott, lényegében új Alkotmányt, melynek megalkotásában az EKA részéről a Fidesz is részt vett. Éppen Orbán Viktor volt a Fidesz delegáltja az alkotmányt szövegező I/1-es albizottságban. A korábban védelemre méltónak minősített Alkotmányt jövőre felváltja a lényegében egypárti alaptörvény, amely megszünteti vagy legyengíti a végrehajtói és 1
törvényhozói hatalom demokratikus ellensúlyait, köztük az Alkotmánybíróságot is. Az Alaptörvény nyugodtan minősíthető a jogállam elleni merényletnek is, amely nem méltó az alkotmányos védelemre. Ennek ellenére a jövőben mégis ez fogja képezni az Alkotmánybíróság döntéseinek hivatkozási alapját. Az Alkotmánybíróság a már korábban (de az Alaptörvény által is változatlanul hagyott) megcsonkított hatásköre és a politikailag egyre inkább egypárti színezetű személyi összetétele miatt is képtelen lesz a jogállami ellensúly szerepét betölteni. Az Alkotmánybíróság egyszerűen statiszta szerepre lesz kárhoztatva, hiszen a főbb gazdasági tárgyú kérdéseket nem tárgyalhat. Ilyen tárgykörökben a jogalkotó gond nélkül hozhat akár alkotmányellenes jogszabályokat is. Ezek alapján joggal merül fel az a kérdés, hogy napjaink Magyarországán mi értelme is van az Alkotmánybíróság (AB) működésének? A fennálló hatalom részéről nyilvánvalóan van, hiszen mind belföld, mind külföld felé hivatkozási alap lehet arra, hogy Magyarországon él és virul a demokrácia és a jogállam, hiszen működik Alkotmánybíróság. (Erre jellemző párhuzamként a Német Demokratikus Köztársaság hozható fel, amely annak ellenére sem volt egy többpárti parlamenti demokrácia, hogy az országban több párt is legálisan működött). Ilyen feltételek mellett működni, tehát lényegében egy látszólagos jogállamhoz statisztálni viszont kellően méltatlan szerep, melyhez azonban méltó szereplők az alkotmánybírák, élükön az Alkotmánybíróság elnökével. Az alkotmánybírák szakmailag képzett, értelmes emberek, akik nyilvánvalóan tisztában vannak azzal, hogy a jelenlegi Alkotmánybíróság a hatalom játékszerévé vált, és az igazi szerepe már valóban csak egy szemfényvesztő hivatkozási alap. Óhatatlanul felmerül a kérdés, akkor az alkotmánybírák miért is vállalják ezt a méltatlan szerepet? Talán vannak közöttük olyanok, akik az alkotmánybírói presztízsért és juttatásokért teszik ezt. Mások a jelölő pártjuk iránti elkötelezettségből, és olvasható volt az is, hogy van/vannak, aki/k szakmai lelkiismereti okból, azért, hogy az alkotmányvédelem – akár megkurtított hatáskörrel is – legalább ilyen szinten fennmaradjon. Bármennyire is tiszteletre méltónak tűnik ez utóbbi álláspont, valójában azonban ez csak önbecsapás, önámítás annak elfedésére, hogy statisztaként az AB is részese a jogállam felszámolásának. Erre ékes példa az olyan AB döntés, amely az indokolás nélküli köztisztviselői kirúgásokat lehetővé tevő törvényi rendelkezéseket nem visszamenő hatállyal, sőt még nem is az AB határozat Magyar Közlönyben megjelenésének napjával, hanem csak egy jóval későbbi határidővel semmisítette meg. Ezzel szinte felhívást tett a következő hónapokra még az indokolás nélküli elbocsátásokra. De ugyanígy példaként hozható fel az is, hogy az AB – bár állítólag már többször nekifutott – még mindig nem tudott dönteni a magán-nyugdíjpénztáraknál lévő megtakarítások 2
államosítását és a kényszerítés ellenére is a magánnyugdíj-pénztáraknál maradó több mint százezer ember súlyos diszkriminációját előidéző törvényi rendelkezések alkotmányosságáról, miközben az egész jogászi szakma (beleértve még a fideszes köröket is, persze szigorúan csak magánbeszélgetésekben) egyöntetűen alkotmányellenesnek tartja ezt (legalábbis a diszkriminációt). Ellenpéldaként felhozható a 98 %-os különadóval kapcsolatos, alkotmányellenességet megállapító, s a vonatkozó törvényi rendelkezések megsemmisítését elrendelő AB döntés. Egy jogászokból álló testület azonban hozhatott volna-e más döntést egy visszamenő hatályú, hátrányokkal járó jogalkotással kapcsolatban? Ha nem ez a döntés születik, a döntést hozó alkotmánybírák minimálisan is megtarthatták volna-e a jogászi szakmai becsületüket? A válasz egyértelműen nem, sőt még a jogi diplomájukat is vissza kellett volna adniuk. Akkor viszont hogyan lehetséges az, hogy a visszamenő hatályú különadó ügyében megszületett az AB döntés, a másik, a szakma szerint szintén egyértelműen és egyszerűen eldönthető alkotmányos kérdésben – mint a súlyos diszkriminációt előidéző rendelkezések kapcsán – pedig nem? A válasz egyszerű: az Alkotmánybíróság bizonyos szerepjátszásáról van csak szó. A hatalom a 98 %-os különadó ügyében ugyanis valószínűleg megengedte a döntés lehetőségét, amivel a kisebb presztízsveszteségen túl sokat nem vesztett, hiszen a megsemmisítés költségvetési kihatása – egyes híradások szerint – még a másfél milliárd forintot sem érte el. Ráadásul ez a döntés még jó hivatkozási alap is lehet majd a jövőben a hatalom számára arra, hogy a demokrácia és a jogállam felszámolását számon kérő kritikusai felé fennen hangoztassa, hogy a kritikák szemenszedett hazugságok, hiszen még a Kormány javaslatára elfogadott törvényt is megsemmisítette az Alkotmánybíróság. A magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatos ügyben azonban valószínűleg nem születik ilyen döntés, a hatalom ugyanis ezt nem fogja megengedi. A nem-döntésben a személyileg még ki sem egészült AB is partner volt a maga időhúzásával. Most pedig már a szeptember 1-jével öt új taggal – köztük fideszes politikussal, volt országgyűlési képviselővel – is kibővült AB-től már nem is várható érdemi döntés. Nagyon meglepő lenne ugyanis, ha az AB nem a legkényelmesebb megoldást választaná, és még az egy-két fordulóban történő megvitatást követően ne várná ki a 2012. január 1-jét, amikor is – az AB-tól származó információ szerint – az AB-hez jelenleg beadott több mint ezer beadványból automatikusan csak 12 db. fog talpon maradni. A többi beadvánnyal a jövőben már valószínűleg nem kell majd foglalkoznia az AB-nek, beleértve a magánnyugdíj-pénztári ügyet sem, hiszen azokat az új szabályok szerint már nem arra feljogosított személyek adták be. A fentiekből tehát az következik, hogy 2012. január 1-jét követően egy – kizárólag kormánypárti jelöltekkel – 15 főre kibővített létszámú, kellően kasztrált hatáskörű AB fog már csak jóval kevesebb üggyel foglalkozni.
3
Látszólag tehát minden rendben lesz. Magyarországon továbbra is működni fog az Alkotmánybíróság, de igazából egyre inkább – a fokozatosan egypárti színezetűvé váló személyi összetétele miatt is – a hatalom eszközeként, a hatalom által megszabott és kontrolált szűk hatásköri mezsgyén mozogva. Persze még egy ilyen korlátozott és személyileg kontrollált működés is ideális hivatkozási alap lesz a hatalom számára az állítólagos jogállam igazolására. A kérdés csak az, hogy egy ilyen Alkotmánybíróság működésének valóban lesz-e értelme? Ha abból indulunk ki, hogy sokan még ma is bíznak az Alkotmánybíróság alkotmányvédelmi funkciójában, és még a napokban is alkotmányos "jogorvoslatért" beadványokkal hozzá fordulnak (lásd pld. a devizahitelesek megsegítésére vonatkozó kormányzati elképzelések elleni, előzetesen beígért banki lépéseket), amellyel persze csak önmagukat, illetőleg a közvéleményt is illúzióban (mármint, hogy Magyarországon működik a jogállam) ringatják, akkor inkább azt vallom, hogy egy ilyen Alkotmánybíróság inkább ne működjön. Ez nem azt jelenti, hogy nincs vagy nem lenne szükség egy normálisan működő Alkotmánybíróságra. Sőt ma még talán jobban is szükség lenne, mint eddig valaha, hiszen a mai hatalom kezében a jog egy olyan hatalmi eszköz, amely - beleértve még az Alaptörvényt is - bárhogyan alakítható a céljainak elérésé érdekében. Tehát szükség van az Alkotmánybíróságra, de nem a mostanira. A mostanit több szempontból is mielőbb meg kell változtatni. Először is az Alkotmánybíróságot el kell távolítani a pártpolitikától, amelynek egyik feltétele az alkotmánybírói jelölési eljárás megváltoztatása. Megengedhetetlen ugyanis, hogy lényegében csak egy parlamenti párt dönthet az alkotmánybírák személyéről, ráadásul úgy, hogy a jelölésnél akár még a törvény által rögzített szakmai feltételeket is figyelmen kívül hagyhatja, hiszen a kétharmad még az ilyen jelöltet is gond nélkül megszavazza. Egy normálisan működő Alkotmánybíróságnak vissza kell kapnia a korábbi hatáskörét is, vagyis hogy a főbb gazdasági, költségvetési kérdések is vizsgálhatóak legyenek alkotmányossági szempontból. Újra kell szabályozni az utólagos normakontrollt kérhető személyek körét is, hogy ezt reálisan ne csak a hatalom különböző hivatalban lévő emberei kezdeményezhessék (hiszen eléggé elképzelhetetlen, hogy valaki a saját javaslatára elfogadott törvény utólagos normakontrollját kezdeményezze). Mindezek persze nemcsak a sarkalatos (kétharmados többséget igénylő) Alkotmánybíróságról szóló törvény, hanem az idén elfogadott Alaptörvény alapos revízióját is igényelnék. A feladat tehát adott ahhoz, hogy újra azt lehessen mondani: igen is van értelme Magyarországon (is) az Alkotmánybíróság működésének, de ennek megvalósításához az előbbiekben leírt változásokat, változtatásokat támogató kétharmados országgyűlési többségre lesz szükség. 4
Kajdi József jogász a Szabadság és Reform Intézet Alapítvány kuratóriumának tagja
5
