Új utak a személyközpontú pszichoterápiában: a folyamatdiagnózis fogalma I. A makrofolyamatok szintje Süle Árpád

Új utak a személyközpontú pszichoterápiában: a folyamatdiagnózis fogalma I. A makrofolyamatok szintje Süle Árpád Megjelent a Pszichoterápia folyóirat 2008 decemberi, 17. évfolyam 6. számában, 372­378. A személyiség, Rogers és Gendlin által kialakított, folyamatjellegű felfogása a  személyközpontú terápia fejlődése során tovább alakult. Az irányzat keretében a  személyiséget, mint folyamatot négy aspektusában írták le: mint én­folyamatot, interakciós   folyamatot, élmény­folyamatot és egzisztenciális folyamatot. Ezek a részfolyamatok más  terápiás felfogásokban is jelen vannak, csak más értelmezési keretben fogalmazódnak meg. A  négy részfolyamat bemutatása egyúttal illusztrálja a személyközpontú terápiában kialakult  ágazatokat is. A folyamatdiagnózis ezen a koncepción alapul, és a személyiségben mint  folyamatban keletkező elakadásokat azonosítja és ezek feloldásához segít hozzá. A  folyamatdiagnózison belül két szintet különböztetünk meg.  Jelen tanulmány a makroszintet  vizsgálja, a négy részfolyamat szerepét és egymáshoz való viszonyát elemzi a kliens életében.   Egy következő cikkben a mikroszintű folyamatdiagnózis koncepcióját a négy részfolyamat  tükrében fogom bemutatni.  Kulcsszavak: személyközpontú és experienciális pszichoterápia — folyamatdiagnózis —  integratív — makro­ és mikroszint A személyközpontú és experienciális (azaz tapasztalás­ vagy élményközpontú)  pszichoterápiában kialakult folyamatdiagnózis koncepciója Magyarországon kevéssé ismert.  Míg itt a személyközpontú terápiának főleg a klasszikus ága terjedt el, addig a világ más  tájain az irányzat az utóbbi évtizedekben tovább fejlődött és differenciálódott. Az alábbiakban  a folyamatdiagnózis fogalmának a kifejtésével mutatom be a személyközpontú terápiában  végbement fejlődést. Ezt egy olyan modell segítségével teszem, amely holland nyelvterületen  fogalmazódott meg, és az irányzat különböző ágazatait integrálja egymással (Bloemsma 2001,  Leijssen 2006). A személyközpontú terápiában kialakult  alirányzatokat az alapján rendszerezi  ez a modell, hogy a személyiségen, illetve a terápiás kapcsolaton belül melyik részfolyamatra  helyezik a hangsúlyt. Ezek a részfolyamatok megjelennek a személyközpontú terápián kívül  más pszichoterápiákban is csak minden terápiás irányzat a saját értelmezési keretében  fogalmazza meg őket. Írásomban utalni fogok más terápiás irányzatok hasonló jellegű  koncepcióira, mely véleményem szerint az irányzatok közötti dialógust segítheti elő.  A következőkben a folyamatdiagnózis alapját képező folyamatkoncepciót tárgyalom. Majd a  folyamatdiagnózis makroszinten való felfogását fejtem ki és illusztrálom egy esettel. Egy  következő cikkben kerül sor a mikroszint bemutatásra. 1. Az ember, mint folyamat  A személyiség folyamatkoncepciója a múlt század 50­es éveiben alakult ki a személyközpontú  1

terápiában, Rogers (2004) és Gendlin (1962) munkássága nyomán. Megfigyeléseik szerint az  egészséges, jól működő személyiséget az jellemzi, hogy a környezet kihívásaira és saját belső  késztetéseire válaszként állandó változásban, fejlődésben, azaz folyamatban van. Ezzel  ellentétben, a problémás személyek működését merevség jellemzi. Rogers (2004) szerint a  terápiás folyamat eredményének nem az a lényege, hogy a kliens az egyik egyensúlyi  állapotból egy másikba mozdul el, hanem az, hogy egy merev struktúrát egy szabad áramlás,  egy stagnálást egy folyamat jellegű működés vált fel.   Rogers (2004) a folyamatjellegű fejlődésnek több összetevőjét írja le. A személy egyre  nyitottabb lesz az élményeire és ezek finomabb árnyalataira. Egyre inkább képes lesz rá, hogy  érzéseinek és a dolgoknak saját jelentést tulajdonítson ahelyett, hogy előre — sokszor mások  által meghatározott — jelentést fogadjon el. Kapcsolataiban egyre inkább sikerül a saját  élményeivel összhangban cselekednie, miközben másokat is jobban figyelembe vesz, és el tud  fogadni. Így képes lesz intim kapcsolatokra, anélkül hogy szerepet játszana a másik  elvárásainak  megfelelően. Döntéseiért és az életéért fel tudja vállalni a felelősséget, és képes  lesz a helyzeteket a maguk újdonságában megélni. A személyközpontú terápia fejlődését úgy lehet felfogni, mint a folyamat jellegű működés  négy aspektusának további kidolgozását. Az irányzat különböző ágazatai, (a klasszikus  reflektív, az experienciális, az interakcionális és az egzisztenciális) az emberi működésnek  négy különböző részfolyamatára helyezik a hangsúlyt és ezek sajátosságait fogalmazzák meg.  Ezek a folyamatok az emberi működés négy aspektusára vonatkoznak: az ember életében  végbemenő történések jelentésére; a másokkal való interakciós viszonyra; az élmények  kialakulására; és a létezéshez, mint egzisztenciális adottsághoz való viszonyra. A jelzett  folyamatok jelen vannak egyrészt minden ember életében (makroszint), másrészt  megfigyelhetőek a pszichoterápiás kapcsolat minden pillanatában (mikroszint). A  személyközpontú terápiában ezeket úgy jelöljük, mint: a. én­folyamat (self­process)  b. interakciós folyamat c. élmény­ vagy experienciális folyamat d. egzisztenciális folyamat. A négy részfolyamatnak ez a fajta megfogalmazása a személyközpontú terápia értelmezési  keretéből származik, de fel lehet őket fogni úgy is, mint a különféle terápiás irányzatokat  áthidaló folyamatokat. Minden jelentősebb terápiás irányzat megfogalmazza a maga koncepciós keretét a leírásukra.  A megkülönböztetés megkönnyítése végett, a folyamatok tárgyalásakor — a teljesség igénye  nélkül — más irányzatok releváns fogalmaira is utalni fogok.  a. Az én­folyamat  Az én­folyamat arra vonatkozik, ahogyan a kliensek az életükben történő eseményeknek  önreflexió által jelentést tulajdonítanak, ahogyan önmagukat és a problémáikat megértik. Ez a  kliensek történetének, illetve narratívájának a szintje. A kliensek képét jelenti saját életükről,  gondjaikról, nehézségeikről, problémáikról arról, hogy hogyan alakult ki a személyiségük,  illetve ez hogyan tartja fent önmagát (Bloemsma 2001). Bár az én­folyamat a történetek  tartalmáról szól, működésére a történetek struktúrája is fényt vet. Bizonyos értelemben ez a legnyilvánvalóbb szintje annak, ahogy a kliens problémáira  nézhetünk, a tartalmi vagy jelentésbeli szint. Minden pszichoterápiás irányzat ebből indul ki,  2

de az értelmezési keret, amelybe a kliens történetét helyezik, sokszor nagymértékben  különbözik. Az utóbbi időben a családterápián belül kialakult konstruktivista és narratív  irányzatok tárgyalják részletesebben ezt a folyamatot. A személyközpontú terápia nagy  hangsúlyt helyez arra, hogy a kliens a saját értelmezési keretét fejtse ki és fogalmazza meg a  terápia során. A terapeuta szerepe az, hogy a klienst ebben segítse, és nem az, hogy egy új  értelmezési keretet nyújtson számára.  Ennek a részfolyamatnak a szemszögéből az okozza a lelki problémákat, ahogy az ember  jelentést ad az életében történteknek. A terápia során azt várhatjuk, hogy a kliens egyre több  részletet és eseményt fog megérteni az életéből. Egy töredezett történet, amelyik a felszínre  fókuszál, koherens, összefüggő történetté változik, mélyebb önmegértéssel. A terápia hatására  eltolódik a hangsúly a külső eseményekről, melyeket  az ember elszenved, egy olyan történet  felé, amelyik bizonyos mértékben irányítható és befolyásolható, és  amelyben az embernek  rálátása van a saját szerepére, a történet alakulásában. A terapeuta figyelme ennek a  folyamatnak a szintjén a kliens történetére, és a történet struktúrája irányul. A folyamat jellegű  működés itt arra utal, hogy a kliens az önmagáról, másokról és a világról alkotott képét  alakítja és finomítja, új tények és élmények fényében.  b. Az interakciós folyamat Az interakciós folyamat a kliens  interakciós mintáiról és kommunikációs stílusáról szól. A  terápián belül ez a kliens és a terapeuta között kialakuló kapcsolatban ölt formát.  Pszichoanalitikus terminológiában ennek a folyamatnak része az áttétel és viszont­áttétel  dinamikája, míg a kommunikációs teórián belül a kommunikáció viszonyi szintjéről van szó .  A viselkedés­terapeuta ezen a szinten arra figyel, hogy a kliens akaratlanul is milyen módon  jutalmazza, illetve bünteti meg mások viselkedését, illetve, hogy a kliens viselkedésével  hogyan vált ki megerősítő vagy kioltó ingereket másokból.  A különböző kötődési minták  vagy a másik lelki állapotának a mentalizációja (Fonagy, Target 1998) is erre a részfolyamatra  vonatkoznak.  Ebben a perspektívában a kliens problémái elsődlegesen kapcsolati problémákként  fogalmazódnak meg (van Kessel, Lietaer 1998). A kliens negatív élményvilága annak a  következménye, hogy merev interakciós sémával rendelkezik, amely nem teszi lehetővé, hogy  különféle kapcsolati helyzetekben a vágyait és céljait el tudja érni. A terápiás irányzatok  egyetértenek abban, hogy az emberek kapcsolati mintái alapvetően a gyerekkorban, az  elsődleges gondozókkal való kapcsolatban, a családban alakulnak ki. A személyközpontú  terápia sajátossága, hogy nem a beszűkült, akadályozó kapcsolati minták megértésére vagy  feldolgozására helyezi a hangsúlyt, hanem a terápiás kapcsolaton belül a személyes és mély  kapcsolat kialakítására (Mearns, Cooper, 2005). A kliensek a terápiás helyzetben is  megismétlik  interakciós mintájukat, és ezáltal a terapeuta egy bizonyos szerepbe kerül. A  terapeuta munkája — ennek a részfolyamatnak a szintjén — arra irányul, hogy kilépjen ebből  a szerepből, és hiteles kapcsolat kialakítására törekedjen, melyben ő is meg a kliens is  autentikus módon lehetnek jelen. Ez korrektív interakciós élményt jelent a kliens számára  (Süle megjelenés alatt), melyben lehetősége nyílik arra, hogy önmaga addig el nem fogadott  aspektusait integrálja. A terapeuta számára ebben a részfolyamatban a kliens kapcsolati  üzenetei, illetve a benne kiváltott érzések jelentenek fontos támpontot. Sokféle pszichológiai teória van, mely az interakciós helyzetet vizsgálja, és ily módon  használható arra, hogy az interakciós folyamatot diagnosztizálja. A Leary teszt kiváló példa  3

erre, mely a „dominancia­önalávetés” és „szeretet­gyűlölet” tengelyeken méri fel a  kapcsolatot. A tranzakció analízisben az emberek közötti tranzakciók a Gyerek, Felnőtt és  Szülő pozíciók alapján elemezhetők. A különböző játszmák is az interakciós folyamatokat  írják le. A család­terápiában Satir (1975) négy olyan kommunikációs stílust különböztet meg,  amelyek meddő beszélgetést eredményeznek, ezek: az „okoskodó”, a „vádló”, a „zavarodott”  és az „engesztelő”. A DSM második tengelyén szereplő személyiségzavarok is összefüggésbe  hozhatók különböző merev interakciós mintákkal.  A folyamatjellegű működés ebben a részfolyamatban azt jelenti, hogy a kliens képes  különböző interakciós helyzetekben hiteles, élő kapcsolatokat kialakítani, melyben a másikat  a maga valóságában éli meg, és nem a saját interakciós mintái által torzítva.   c. Az élmény vagy experienciális folyamat Az élmény folyamat arra utal, ahogyan a külső és belső ingerek jelentéssel bíró információvá  formálódnak, ahogy az ember élményei kialakulnak. Minden terápiás irányzatnak megvan a  maga felfogása azzal kapcsolatban, hogy a világból származó ingerek hogyan válnak értelmes  élményekké. A viselkedésterápia — a tanuláselméletre alapozva — a  klasszikus­ és az  operáns kondicionálás segítségével magyarázza meg, hogy a világból jövő ingerek hogyan  kapnak jelentést. A kognitív terápiák, mint Ellis racionális emocionális  terápiája (RET) vagy  Young sématerápiája (Young, Klosko, Weishaar 2003) a gondolkodási minták szerepét  hangsúlyozzák az élmények kialakulásában. A pszichoanalízisen belül megfogalmazott  hárítási mechanizmusok arra utalnak, hogy a külső és belső világból származó fenyegető  élmények hogyan torzulnak az ego védelme céljából. A testi munkával vagy mozgással  dolgozó terápiák a testi tudatosságot és a testi ingerekkel való fokozott kapcsolatot segítik elő  ebben a folyamatban. Erre a folyamatra vonatkozik Rogers  (Rogers 1959) énképelmélete is,  mely szerint az énképpel nem egyező élmények kiszűrődnek a tudatosságból. A személyközpontú terápiában kialakult fókuszolás­orientált (Gendlin 1996), illetve a  folyamat­experienciális (process­experiential) irányzatok (Greenberg, Rice, Eliott 1993) a  Gendlin (1962) által megfogalmazott „experiencing” („megélés”, „megtapasztalás”, a  továbbiakban: élményáramlás) koncepción alapulnak, melyet Rogers is integrált a  gondolkodásmódjába. (Rogers 1980) Ez, az élményeknek az emberi szervezetben állandóan  jelenlevő pre­verbális, testi szinten érzékelhető áramlására utal, melyet az ember közvetlenül  meg tud tapasztalni, ha figyelmét ráirányítja.  Az élményáramlás a szervezetnek a  környezetével való interakcióját tükrözi, és erre az interakcióra vonatkozó implicit jelentést  hordoz magában (felt sense).  Ha ez az implicit jelentés szavakban vagy más szimbólumokban  kifejeződik, ezek a szimbólumok interakcióba lépnek az élményáramlással és a helyzet testi  szintű megélése megváltozik. (Ez válik láthatóvá, például ha egy kliens felsóhajt, fellélegzik  amikor megért valamit önmagából). Ilyenkor eltolódás következik be az élményben (felt shift),  mert a szavak vagy más szimbólumok továbbvitték (carrying forward) azélményfolyamatot.  A  szavak mellett azonban sok minden más is továbbviheti a belső élményáramlást,  például egy  másik személy reakciója, vagy az ember saját figyelme. Így a figyelmünk és az élményeinkhez  való viszonyulási módunk nagymértékben befolyásolja az élményeink áramlását és azt, hogy  ezek hogyan válnak explicit jelentéssel bíró információvá. Az élmény­ (experienciális)  folyamat a személyközpontú terápiában arra a belső kommunikációra utal, ami által az  implicit, pre­verbális, testi szinten megélt élményáramlás szimbolizálódik. A Gendlin (1989)  4

által kidolgozott fókuszolás módszere, ezt a folyamatot bontja le különböző lépésekre. De ez a  folyamat végbemegy más terápiás irányzatok munkája során is amikor egy kliens a saját  élményeire fókuszál és kifejti hogy mi megy végbe benne. Az élmény folyamat szempontjából nézve a világ eltorzított érzékelése okozza a környezettel  való problematikus kapcsolatot. Az a mód, ahogy az ember világról való benyomásai  megszűrődnek és strukturálódnak, határozza meg, hogy milyen módon éli meg az  eseményeket. A személyközpontú terápia experienciális ága arra fekteti a hangsúlyt, hogy a  kliens figyelmét a saját testi megérzésére irányítsa, a klienst nyitottá és elfogadóvá tegye a  saját élményeivel szemben, és segítse ezek szimbolizálását. A cél, a belső dialógus kialakítása,  hogy a kliens az élményeinek minél szélesebb skálájával tudjon számolni, és ezeket a világgal  való kapcsolatában adekvát módon tudja integrálni. A terapeuta figyelme a beszélgetés alatt a  kliens testi reakciójára irányul. A folyamatdiagnózis fogalmát ennél a részfolyamatnál  dolgozták ki a legaprólékosabban, és egy következő cikkben ezt tárgyalom majd  részletesebben. d. Az egzisztenciális folyamat Az egzisztenciális folyamat arra utal, ahogyan valaki a saját életéhez, magához a léthez  viszonyul. Az egyénnek az élet egzisztenciális kérdéseire adott válaszát jelenti, azt, amit a lét  minden pillanatában újra és újra kifejezésre juttat (Cooper 2003, Wollants, Lietaer 1998,  Yalom 2003). Mindennel, amit megteszünk vagy elmulasztunk, kifejezzük, hogy mit tartunk  az életünk értelmének, vagy, hogy hogyan viszonyulunk az életünk végességéhez.  Cselekedeteinkből kiolvashatók az élet olyan paradoxonjaihoz való hozzáállásunk mint az,  hogy egzisztenciális szinten magányosak vagyunk, és mégis mások alapvetően meghatároznak  minket, mert a világot alapvetően kapcsolatainkban éljük meg. Vagy, hogy szabadságra  vagyunk kárhoztatva, és felelősek vagyunk a döntésekért, amiket hozunk, annak ellenére,  hogy nagy részben olyan események határozzák meg az életünket, amelyeket nem tudunk  befolyásolni. Az egzisztenciális folyamat az életünkben rejlő lehetőségek megvalósításának a  folyamata.  Az embernek az élethez való viszonya gyakran a spiritualitásában szimbolizálódik. Az utóbbi  években a pszichoterápia világában is egyre terjed az a meggyőződés, hogy az ember nem  csak bio­pszicho­szociális lény,  létezéséhez alapvetően hozzátartozik a spirituális dimenzió is  (Van Deurzen 1997, Leijssen 2007, Vroegop 2007). Az, hogy valaki hogyan viszonyul az élet  egzisztenciális, illetve spirituális dimenziójához, nagymértékben meghatározza lelki jóllétét.  A Bergin and Garfield's kézikönyv — a pszichoterápia kutatás standard kézikönyve — utolsó  kiadásának záró fejezete külön tárgyalja a spiritualitáson alapuló változást, és annak  szükségességét, hogy a pszichoterápiás kutatás erre a területre is kiterjedjen (Lambert,  Garfield, Bergin 2004).  Az egzisztenciális folyamat szemszögéből nézve, az okozza a lelki problémákat, hogy az  ember nem éli teljességében (elmúlasztja) a valós életet (Swildens 1988), nem mer az élet  kihívásaival szembesülni, mert megbénítják azok a szorongások, melyeket az egzisztenciális  kérdések okoznak (Yalom 2003). Elakad a létezés, mint az ember életében rejlő lehetőségek  megvalósításának a folyamata (Wollants, Lietaer 1998). Itt nem annyira az intellektuális szintű  válaszokról van szó, melyeket az élet nagy kérdéseire lehet adni, hanem arról, hogy valaki  belevág­e az életbe, vállalja­e a felelősséget az életéért, elismeri­e a korlátjait, mer­e a saját  5

életének jelentést és értelmet tulajdonítani, és azt megpróbálja­e megvalósítani?  A személyközpontú terápia képviselői mindig párbeszédet folytattak az egzisztenciális  pszichoterápia képviselőivel és egzisztencialista filozófusokkal, a két irányzat külön fejlődött.  Míg az egzisztencialista terápiák általában analitikus gyökerekhez nyúlnak vissza, addig a  személyközpontú pszichoterápia a huszadik század közepén létrejött humanisztikus  pszichológia része, és alapvető meghatározója. Ennek az irányvonalnak a fő célja, hogy az  embert emberi mivoltában vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy úgy tekint az emberre, mint akit nem  csak a külső események és belső biológiai szintű működései (ösztönei) határoznak meg,  hanem aki rendelkezik egy bizonyos fokú szabadsággal, mely emberi voltának lényegét  jelenti. A múlt hatásai mellett az ember képes arra, hogy a jelenével és jövőjével kapcsolatban  döntéseket hozzon. A személy ilyen szintű vizsgálatához az szükséges, hogy az egyént  „belülről”, a saját szempontjai alapján próbáljuk megérteni. A személyközpontú terápia  módszere alapvetően erre épül. Rogers (1980) ezen kívül életének utolsó évtizedében  expliciten is foglalkozott a terápiás kapcsolat spirituális vonatkozásaival. Az utóbbi  évtizedekben a személyközpontú terápiában többen nagy hangsúlyt helyeztek az  egzisztenciális folyamatra, mint az irányzat egyik fő jellemzőjére. Swildens (1988) heideggeri  koncepciók alapján készített fenomenológiai elemzést a DSM­ben meglévő különböző lelki­  és személyiségzavarokról. A  diagnosztikus kategóriákat úgy fogta fel, mint annak  fenomenológiai leírását, ahogy a létezés folyamata elakadhat. Ez alapján fogalmazott meg  útmutatást a különféle tünetképekben szenvedő kliensek terápiájához. Schmid (1998) Buber és  Levinas találkozás­filozófiáját integrálta a személyközpontú kapcsolat koncepciójába. Ő a  kölcsönös párbeszédet, két személy találkozását, vagyis a dialógust tartja az irányzat  paradigmájának, a klasszikus tükrözés helyett. Leijssen (2007), van Kalmthout (2007) és  Vroegop (2007) a spirituális dimenzió integrálásának lehetőségeit és határait vizsgálják más­ más szempontok alapján. Cooper (2003) az egzisztencialista filozófusokat és az  egzisztencialista terápiákat veszi sorra, és arra a következtetésre jut, hogy bizonyos  egzisztenciális adottságok explicit integrálása a személyközpontú terápiába a  személyközpontú terápia bizonyos egyoldalúságait ellensúlyozhatná. Ilyen egzisztenciális  témák  a szabadság és a választási lehetőségek fenomenológiai elemzése, a lét határainak és  lehetőségeinek az értékelése, az egyéni élet alapvetően együtt­létként való felfogása, és az  ember jelentéskeresése egy olyan világban amelynek nincs előre meghatározott jelentése.  Gundrum (2007) azt vizsgálja hogyan lehet a terápiás folyamatban konkrétan elősegíteni,  hogy a kliens felvállalja az életéért való egzisztenciális felelősségét. 

2. Folyamatdiagnózis makroszinten A személyiség folyamatkoncepciójából bontható ki a személyközpontú terápia  folyamatdiagnózis fogalma. A folyamatdiagnózis azt próbálja meghatározni, hogy a  személyiség folyamatjellegű működése hol akad el, mitől merevedik meg, illetve mire van  szüksége ahhoz, hogy megint folyamatba jöjjön. A folyamatdiagnózisnak általában két szintjét  különböztetjük meg, melyet makro­ és mikroszintként jelölünk. A makroszint a személyiség  általános működésére utal a fent leírt négy részfolyamatban. A mikroszint a kliens terápiás  kapcsolaton belüli, pillanatnyi folyamatára vonatkozik.  Makroszinten a terapeuta  felméri, hogy a négy részfolyamat hogyan valósul meg a kliens  6

életében (Bloemsma 2001). A részfolyamatok hangsúlya a pszichoterápián belül, függ a  klienstől vagy a terápia fázisától (Leijssen 2006), de a terapeuta beállítottsága is  nagymértékben meghatározza, hogy melyik részfolyamatra helyezi a hangsúlyt. A négy  részfolyamat állandó kölcsönhatásban és összefüggésben van egymással. Az egyik  részfolyamat elakadásának  feloldása megindíthat egy másik stagnáló részfolyamatot is. Ezért  nemcsak annak a részfolyamatnak az azonosítása fontos, ahol a kliens a leginkább elakadt,  hanem annak a felbecsülése is, hogy a folyamatok hogyan befolyásolják egymást, és hogy az  elakadás feloldása melyik folyamatnál látszik a legelérhetőbbnek (Leijssen 2006).  Egy 30 éves egyedülálló nő kliens, esetével illusztrálom a fent leírtakat. Rita szorongásos  panaszai miatt jött terápiába.  a. Az én­folyamata stagnált annyiban, hogy önképe és a világról való felfogása merev volt. A  dolgok mások által meghatározott tények voltak számára, és nem nagyon volt tudatában  annak, hogy ő mennyiben járulhat hozzá a világ értelmezéséhez. Sokszor bűntudata volt,  ha  saját élménye eltért attól, ahogy mások értelmezték a helyzetet. Merev koncepciói nem  engedték, hogy saját vágyait és belső késztetéseit érdemben megértse. Önképe alapvetően  arra épült, hogy ő egy kedves kislány, aki próbál mások felé mindig jó lenni. Saját  ellenséges és negatív érzéseit így nem nagyon élte meg. Az általa mesélt történetek főleg  arról szóltak, hogy mások mit tesznek vele, és  saját szerepét a történet alakulásában főleg  bűntudatként élte meg. Bár, már az első beszélgetések alkalmával érezhető volt, hogy  bizonyos fokig nyitott  annak megértésére, hogy mi történik vele, az a veszély is látszott,  hogy az én értelmezésemet próbálja átvenni, ahelyett, hogy  maga tulajdonítana jelentést a  helyzetének. (Ez jól szemlélteti, ahogy a különböző részfolyamatok — ebben az esetben  az én­folyamat és az interakciós folyamat — összefüggenek egymással.) b. A terápiás interakciós folyamatban, mint szinte minden kapcsolatában, alárendelt/szeretet  pozíciót vett fel. Bár próbált mindig kedves lenni, belőlem ez ambivalens érzéseket váltott  ki, mert nem éreztem a kedvességét mindig hitelesnek. Emellett volt benne egy  távolságtartás is, ami miatt az volt az érzésem, hogy nem tudok vele igazán kapcsolatot  teremteni. Ez a távolságtartás jellemezte a legtöbb kapcsolatát, és bár anyjától nehezen  tudott elszakadni, hozzá se érezte magát igazán közel. Más szóval,  kapcsolati mintái is  eléggé merevek voltak, sok helyzetben nem volt képes olyan interakciót kialakítani  másokkal, amely élő és új élményeket nyújthatott volna számára. Az a tény, hogy  rendszeresen járt az ülésekre, mindenesetre bíztató volt az interakciós folyamat  szempontjából. Annak ellenére, hogy nehezen engedett másokat közel magához, kitartott a  terapeutával való kapcsolatban, mely — természeténél fogva — egy személyesebb  kapcsolatmódra irányult.  c.  Az élmény folyamatát az élményeitől való túl nagy távolsággal lehetett jellemezni. A  terápia elején nagyon kevés kapcsolata volt  saját élményáramlásával. Kívülről és belülről  származó benyomásaiból sok minden volt, amire nem volt nyitott, ami nem tudott  adekvátan megfogalmazódni  a maga számára, mint például a mások felé irányuló  ellenséges érzelmeit.  Élményei nagyrészt merev struktúrák szerint formálódtak. Az  élmények érzelmi vonatkozását általában nem élte meg, nem engedte magához. Néha  átcsapott a másik végletbe, ha egyszerre túl sok minden történt vele, és ezt szorongásként  7

élte meg, ilyenkor pánikba esett. Bár kezdetben a testével való kapcsolata, a testtudata  ismeretlen terület volt számára, amikor az egyik első beszélgetésünkben  figyelmét a saját  testére irányítottam, rögtön ráérzett a dologra, és mindkettőnk számára nyilvánvaló volt,  hogy ez az út fontos kapaszkodókat nyújthat a közös munkában.  d. Az egzisztenciális folyamat szintjén úgy lehetett jellemezni, hogy az élet elmegy mellette,  nem sikerül megvalósítania a benne rejlő lehetőségeket. Bár gyakran bűntudata volt, az  életében történtekért nem vállalta a felelősséget, inkább úgy érezte, hogy mások döntései  határozzák meg az életét. A halál problémája foglalkoztatta apja öngyilkosságával  kapcsolatban, és saját életének a végessége is többször felmerült. Az ebből a témából  felszabaduló feszültségeket azonban nem tudta konstruktívan beépíteni az életébe, ezek  inkább csak megbénították. Apja halála azért valamilyen szinten felrázta, ráébresztette az  élet véges voltára, és az élete értelmének keresésére, ami a terápia egyik témája lett.  A terápia elején Ritánál az interakciós folyamat volt a legmerevebb. Ahhoz, hogy  kialakulhasson köztünk a terápiás kapcsolat, szüksége volt rá, hogy  interakciós elvárásaival  komplementer szerepbe lépjek. Ez azt is jelentette, hogy az én­folyamat szintjén szüksége volt  arra, hogy hallja, hogy én milyen módon értem meg azt,  ami vele történik.  Én­folyamata  csak akkor tudott fellazulni és mozgásba jönni, amikor kívülről kapott egy képet, mely eléggé  egyezett saját meg nem értett élményeivel és önképével, és így elfogadható volt számára. Ez  elég biztonságot és bizalmat keltett benne, hogy lassan feloldódjon, és merje a helyzetét  önmaga is értelmezni. Az egzisztenciális folyamatban ez azt eredményezte, hogy egyre inkább  felvállalta az életéért és döntéseiért való felelősséget, melyet elősegített az is, hogy az apja  öngyilkossága a saját élete értelmének a keresésére indította. Az élményfolyamat szintjén  nagyon hamar kiderült, hogy az élményáramlásával való kapcsolat kialakítása fontos és  járható út  számára. Testtudata erősítésére szolgáló instrukcióimat rögtön tudta hasznosítani.  Figyelme így a külső kapcsolatról, — hogy mik is lehetnek az én elvárásaim vele szemben —  befelé, a saját élményeire irányult. Ez is elősegítette azt, hogy az interakciós folyamatban  önmagát kevésbé alárendelt pozícióba hozza, és az én­folyamat szintjén az életében  történteknek saját jelentést tulajdonítson.  3. Záró gondolatok A folyamatdiagnózis koncepciójában kidolgozott négy részfolyamat segítségével  megpróbáltam bemutatni az utóbbi évtizedekben a személyközpontú terápiában végbement  fejlődést. Az irányzat különböző ágazatai a személyiség Rogers és Gendlin által kidolgozott  folyamat­felfogásának különböző aspektusait dolgozták ki. Mint minden összefoglaló modell,  természetesen ez is sok mindent redukál, és sok más új érdekes gondolatot, mely ebben a  pszichoterápiás irányzatban kialakult, nem foglal magában. Sokan — főleg a klasszikus non­ direktív ágazat képviselői — nem is értenek egyet a személyközpontú terápia ilyen jellegű  felfogásával, vagy magával a folyamatdiagnózis használatával sem. Számukra a  folyamatdiagnózis fogalmában való gondolkodás a személy egyfajta redukálását jelenti, amely  azt eredményezheti, hogy a terapeuta nem a klienssel mint személlyel lép kapcsolatba, hanem  a saját koncepciói alapján próbálja kliensét más folyamatmódokba manipulálni. Ez a  klasszikus irányzat képviselői szerint a kliens önrendelkezési jogát és képességét csökkentené,  8

illetve a terápiás kapcsolatot, mint két személy találkozását, lehetetlenné tenné. A  folyamatirányítás (process directivity) követői egyetértenek azzal, hogy a rogersi alapfeltételek  képezik a terápiás kapcsolat alapját és lényegi hatásmódját. A folyamat irányítására szánt  instrukciókra úgy tekintenek, mint ezeknek a feltételeknek bizonyos helyzetekben való  elősegítésére. A terapeuta empátiája kiterjed a kliens folyamatára is, arra, hogy a kliensnek  mire van szüksége ahhoz, hogy tovább tudjon lépni egy elakadt helyzetben. Mint ahogy ez az  empátiás megértés kifejeződése alkalmával történik, a terapeuta feltételes formában visszajelzi  a kliensnek, hogy hogyan érti azt, amit mond, és ezzel mintegy felajánlja neki, hogy döntse el,  egyezik­e ez  az ő élményével. Habár a nondirektivitás és a folyamatirányítás közötti  feszültség aktuális vitatéma a személyközpontú terápia nemzetközi színterén (Person­ Centered and Experiential Psychotherapies, 2004 Volume 3:1 ­ Special Issue: Process  Differentiation and Person­Centeredness), holland nyelvterületen — ahonnan a fönt kifejtett  modell származik — ez nem élő probléma. Itt  általánosan elfogadott az a felfogás, hogy a  kliens tartalmi szinten szakértő az életével és saját élményeinek jelentésével kapcsolatban,  míg a terapeuta szakértelme a terápiás folyamatra vonatkozik. Ez a kettő folytonos  párbeszédben van egymással és egymást kiegészítheti. A különböző felfogások egymás mellett élése pozitív dinamikát eredményezhet, amennyiben  ez nyílt szellemű dialógusban zajlik. Ez érvényes a személyközpontú terápián belül épp úgy,  mint a különböző terápiás iskolák között. Ezért próbáltam utalni arra, hogy más  pszichoterápiás irányzatokban hogyan jelenik meg a négy részfolyamat. A különböző  pszichoterápiákban nem más­más folyamatok játszódnak le, hanem azonos folyamatokat  fogalmaznak meg más­más szinten. Ezért fontos a közös nevező keresése, amelyben több  irányzat is felismeri magát, anélkül hogy jellegzetességeit meg kellene tagadnia.  New paths in  person­centred therapy: the concept of process diagnosis: I. The level of the  macro processes  The process conception of personality, as elaborated by Rogers and Gendlin, has been further  refined through the development of the person­centred psychotherapy. Four aspects of the  personality as a process have been described in the frame of this therapeutic approach:  the  self­process, interactional process, experiential process and existential process. These part­ processes are conceptualised in other therapeutic approaches, too, but in different frames of  reference. These four­part processes illustrate at the same time the different branches of  person­centred psychotherapy. The process diagnosis is based on these developments and it  identifies the blockage in the personality as a process, and helps de­blocking it. Process  diagnosis can be made on two levels. The macro level investigates the function and interaction  of the four part­ processes in the life of the client. The micro level reveals the momentary  process of the client as it develops in the context of the therapeutic relationship. As the  process of the client in therapy is fundamentally influenced by the therapeutic relationship,  the process diagnosis on micro level reveals the impact of the therapeutic relationship, too.  The process conception of the person and the macro level of the four part­processes are  explained in part I. of this paper. Part II. will deal with process diagnosis on a micro level  that has been elaborated mainly by the experiential branch of this psychotherapeutic  approach. 

9

Keywords: person­centred and experiential psychotherapy – process diagnosis – integrative –  macro­ and micro level

Bloemsma, F. (2001): Procesgerichte diagnostiek. Diagnosticeren, indiceren en therapie  ontwerpen vanuit een cliëntgerichte kader. Tijdschrift voor Psychotherapie, 27:105­128. Cooper, M. (2003): Between freedom and despair: existential challenges and contributions to  person­centered and experiential therapy. Person­centered and experiential psychotherapies.  2:43­56. Fonagy P., Target, M. (1998): A kötődés és a reflektív funkció szerepe a self­fejlődésben.  Thalassa, 9:5­43. Gendlin, E. T. (1962): Experiencing and the creation of meaning: A philosophical and  psychological approach to the subjective. New York, Free Press of Glencoe. Gendlin, E.T. (1989): Fókuszolás. Budapest, Tankönyvkiadó. Gendlin, E. T. (1996): Focusing Oriented Psychotherapy. A Manual of the Experiential  Method. New York, Guilford. Greenberg, L. S., Rice, L. N., Elliott, R. (1993): Facilitating Emotional Change. New York,  Guilford. Gundrum, M. (2007): Een therapiesessie bekeken door de bril van de existentiële  verantwoordelijkheid. Tijdschrift cliëntgerichte psychotherapie, 45:19­32. Lambert, M. J., Garfield, S. L., Bergin, A. E. (2004): Overview, trends, and future issues. In:  Lambert, M. J. szerk. Bergin and Garfield's handbook of psychotherapy and behavior change.  Fifth edition.  New York, Wiley, 805­822. Leijssen, M. (2006): Kortdurende cliëntgerichte psychotherapie. Tijdschrift cliëntgerichte  psychotherapie, 44:19­31. Leijssen, M. (2007): Tijd voor de ziel. Tielt, Lannoo. Mearns, D., Cooper, M. (2005): Working at relational depth in counselling and psychotherapy.  London, Sage. Rogers, C. R. (1959): A Theory of Therapy, Personality and Interpersonal Relationships as  Developed in the Client­centered Framework. In: Koch, S. (szerk.) Psychology: A Study of a  Science. Vol. 3: Formulations of the Person and the Social Context. New York, McGraw Hill,  184­256. Rogers, C. R. (1980): A Way of Being. Boston, Houghton Mifflin. Rogers, C. R. (2004): Valakivé válni. A személyiség születése. Budapest, Edge. Satir, V. (1975): Mensen maken mensen. De kunst om een gezin beter te laten functioneren.  Deventer, Van Longhum Slaterus.  Schmid, P. (1998): 'Face to face' – The art of encounter. In: Thorne, B., Lambers, E. (szerk.)  Person­Centred Therapy – A Europian perspective. London, Sage, 74­90. Süle Á. (megjelenés alatt): Correctieve interactionele ervaring in groepstherapie. Een  zoektocht van ervaring tot theorie. Tijdschrift cliëntgerichte psychotherapie.  Swildens, H. (1988): Procesgerichte gesprekstherapie. Utrecht, De Tijdstroom. van Deurzen, E. (1997): Everyday Mysteries: Existential Dimensions of Psychotherapy,  London, Routledge. Van Kalmthout, M. (2007): Persoonsgerichte psychotherapie en spiritualiteit. Tijdschrift voor  10

cliëntgerichte psychotherapie, 45: 5­14. van Kessel, W., Lietaer, G. (1998): Interpersonal Processes. In: Greenberg, L. S., Watson, J.  C., Lietaer, G. szerk. Handbook of Experiential Psychotherapy. New York, Guilford, 155­177. Vroegop, P (2007): Naar een bio­psycho­spiritueel mensbeeld als basis voor (een spirituele)  psychotherapie. Tijdschrift voor cliëntgerichte psychotherapie, 45: 42­49. Wollants, G., Lietaer, G. (1998): De existentiële dimensie. De betekenis van het existentieel­ fenomenologisch gedachtegoed voor de psychotherapeutische praktijk. In: Trijsburg, W.,  Colijn, S., Collumbien, E., Lietaer, G. (szerk.) Handboek integratieve psychotherapie II. 4.  Utrecht, De Tijdstroom, 1­32. Yalom, I. D. (2003): Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest, Animula. Young, J., Klosko, J., Weishaar, M. (2003): Schema therapy: A practitioner's guide. New  York, Guilford.  Süle Árpád Centrum voor Geestelijke Gezondheidzorg Zuid­Brussel,  Van Volxemlaan 169, 1190 Brussel  [email protected]  .   

11