T E R Ü L E T I S T A T I S Z T I K A

TERÜLETI STATISZTIKA

A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐBIZOTTSÁG DR. BALOGH MIKLÓS (főszerkesztő), DR. HORVÁTH GYULA, DR. HORVÁTH JÓZSEF, DR. KAPROS TIBORNÉ, KOVÁCS FLÓRIÁN LÁSZLÓ, DR. KULCSÁR LÁSZLÓ, DR. MAROSI LAJOS (felelős szerkesztő), DR. NOVÁK ZOLTÁN, NYITRAI JÓZSEF, SÁNDOR ISTVÁN, SZABÓ ISTVÁN, DR. SZALÓ PÉTER, DR. SZEGVÁRI PÉTER, SZEKERES JÁNOSNÉ, SZEMES MÁRIA, VÉGH ZOLTÁN, VIDA JUDIT, WAFFENSCHMIDT JÁNOSNÉ, DR. ZONGOR GÁBOR

11. (48.) ÉVFOLYAM 5. SZÁM

2008. SZEPTEMBER

E SZÁM SZERZŐI: Dr. Abonyiné dr. Palotás Jolán kandidátus, egyetemi docens, Dunaújvárosi Főiskola, Közgazdaságtudományi Intézet; Bálint Lajos tanácsos, KSH Pécsi Igazgatóság, PhD-hallgató, Pécsi Tudományegyetem; Faluvégi Albert szakmai tanácsadó, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest; Gazsó István kutató asszisztens, Helyi Obszervatórium Tudományos Elemző és Tanácsadó Nonprofit Kft. (LRMI), Budapest; Horváthné Takács Ibolya főtanácsos, KSH Pécsi Igazgatóság; Dr. Kajári Karolina kandidátus, egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem Élelmiszertudományi Kar; Dr. Kiss Éva PhD, tudományos főmunkatárs, MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest; Dr. Kovács Róbert PhD, főiskolai docens, Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, LERMI ügyvezető igazgató; Dr. Kőszegfalvi György, az MTA doktora, egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem; Dr. Kulcsár J. László PhD, szociológiaprofesszor, a Kansasi Népességkutató Intézet igazgatója, Kansas State University, Manhattan; Kurkó Ibolya geográfus, PhD-hallgató, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár; Dr. Lakner Zoltán kandidátus, egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem Élelmiszertudományi Kar; Pásztor László vezető-főtanácsos, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest; Dr. Perger Éva kandidátus, tudományos főmunkatárs, ECOSTAT Kormányzati Gazdaság- és Társadalomstratégiai Kutatóintézet, Budapest; Rácz Szilárd PhD-hallgató, tudományos segédmunkatárs, MTA Regionális Kutatások Központja, Dunántúli Tudományos Intézet, Pécs; Dr. Ritter Krisztián PhD, egyetemi adjunktus, Szent István Egyetem, Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, Gödöllő; Schneider Gábor PhD-hallgató, tanácsos, Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium, Budapest; Dr. Szegvári Péter c. egyetemi docens, stratégiai igazgató, Regionális Fejlesztési Holding, Zrt., Budapest; Dr. Vigvári András kandidátus, egyetemi docens, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, tudományos tanácsadó, ÁSZ Fejlesztési és Módszertani Intézet; Dr. Zsugyel János PhD, főiskolai docens, Heller Farkas Főiskola, Budapest. ISSN 0018-7828 Szerkesztőség: 1024 Budapest, Keleti Károly u. 5–7. Előfizetési ügyek: Gaál Istvánné szerkesztőségi titkár, tel.: 345-6658, fax: 345-6998 E-mail: [email protected] Főszerkesztő: dr. Balogh Miklós, tel.: 345-6483 E-mail: [email protected] Felelős szerkesztő: dr. Marosi Lajos, tel.: 345-6547 E-mail: [email protected] Gazdaságstatisztikai szerkesztő: Kormos Zoltán, tel.: 345-1205 E-mail: [email protected] Számítógépes tördelőszerkesztő: Bada Ilona Csilla, tel.: 345-6581 E-mail: [email protected] Kiadja a Központi Statisztikai Hivatal (1525 Budapest, Pf. 51.) Megjelenik: kéthavonta, minden páratlan hónap végén. Előfizetési díj: fél évre 900, egész évre 1620 Ft. A Területi Statisztika cikkei megtalálhatók a KSH honlapján: www.ksh.hu Előfizethető: a szerkesztőségnek küldött megrendelés útján. Az írásban le nem mondott tavalyi megrendelések érvényesek. Megvásárolható: a Statisztikai Szakkönyvesboltban (1024 Budapest, Fényes Elek u. 14–18.). Készült: Xerox Magyarország Kft. – 2008.193

TARTALOM

ELMÉLET–MÓDSZERTAN Rendhagyó gondolatok a várossá nyilvánításról a megkésett fejlődés kontextusában – dr. Kulcsár J. László ..................................................................................................................509 Reflexiók a kistérségi rendszer és az „agglomerációk” összevetéséhez – Faluvégi Albert ...............................516 A nagyváros és környéke a kistérségi rendszer szempontjából, I. – Gazsó István – dr. Kovács Róbert – dr. Perger Éva – Schneider Gábor – dr. Szegvári Péter – dr. Vigvári András – dr. Zsugyel János ........................................................................................................................524 ELEMZÉSEK A magyar ipar térbeli szerkezetének átrendeződése 1989 után, II. – dr. Kiss Éva .............................................544 A helyi fejlesztés esélyei – agrárfoglalkoztatási válság és területi egyenlőtlenségek Magyarországon – dr. Ritter Krisztián .....................................................................................................................554 Öngyilkosságok Magyarországon – néhány területi jellegzetesség – Bálint Lajos ............................................573 Regionális fejlettségi különbségek a posztszocialista Romániában – Kurkó Ibolya ..........................................592 KÖZLEMÉNYEK Új városaink. Halásztelek, Isaszeg – Pásztor László ..........................................................................................611 A migráció jellemzői Dél-Dunántúlon, 2000–2006 – Horváthné Takács Ibolya ...............................................619 Önkormányzatok! Helyzet van?! Egy pécsi konferencia ajánlásai – Rácz Szilárd .............................................626 KÖNYVISMERTETÉS A földrajz a társadalom világában – dr. Kőszegfalvi György ..............................................................................634 Két könyv a Délvidékről – dr. Kajári Karolina – dr. Lakner Zoltán .................................................................638 Terepbejárás a végeken – dr. Abonyiné dr. Palotás Jolán ..................................................................................641 HAZAI STATISZTIKAI FOLYÓIRATOK TARTALMA ................................................................................642

A Területi Statisztikában megjelenő tanulmányok kutatói véleményeket tükröznek, amelyek nem esnek szükségképpen egybe a KSH vagy a szerzők által képviselt intézmények hivatalos álláspontjával.

Utánnyomás csak a forrás megjelölésével!

ELMÉLET–MÓDSZERTAN DR. KULCSÁR J. LÁSZLÓ

Rendhagyó gondolatok a várossá nyilvánításról a megkésett fejlődés kontextusában* Mint Tóth József vitaindítójában olvashattuk, a várossá nyilvánítás kérdésköre régóta foglalkoztatja a társadalomtudományok művelőit, s e vita fő témája a városodás (mennyiség) és a városiasodás (minőség) közötti ellentmondás. A szakmai vita mellett, a városi cím adományozáshoz kapcsolódóan szinte óramű pontossággal jelennek meg cikkek a folyamat átpolitizáltságáról és a városállomány mesterséges felduzzasztásáról. Gyakran elhangzik, hogy a szakmai érvek háttérbe szorulnak a politikai érdekek mögött, aminek folyománya, hogy a várossá nyilvánítás nemcsak szakmai, hanem politikai vita is. Ez valóban így van, és mivel a közigazgatás rendszer (beleértve a várossá nyilvánítás szabályozását) az államhatalom domíniuma, tehát szükségképpen átpolitizált (sőt, KeletEurópában túlpolitizált), így a szakmai vitának a politikai kontextust nem szabad figyelmen kívül hagynia. Ez a politikai kontextus a megkésett társadalomfejlődés terméke, s mint ilyen, már régóta befolyásolja a magyarországi városfejlődést, illetve az általános település- és területfejlesztést. A két világháború közti közigazgatási racionalizálási programok (például Magyary Zoltán munkássága) és az államszocializmus alatti szervezési-funkcionális célzatú kísérletek (mint az Országos területfejlesztési koncepció) is ugyanezzel a problémával küszködtek. Fontos tehát megvizsgálni, hogy mi is a hatása e megkésettségnek a mai várossá nyilvánításra. Első látásra ugyan a kettőnek nem sok köze van egymáshoz, de én ennek ellenkezőjét állítom, és egy rövid történeti áttekintés után arról szólok, hogy a jelen vita miként is hasznosíthatja ezt a rendhagyó perspektívát. A megkésett társadalmi fejlődés tézise kiváló magyar és nemzetközi tudósok egész sorának munkájában jelenik meg (Bibó 1948, Szűcs 1983, Chirot 1989, Schöpflin 1993, Janos 2003, Berend 2003, hogy csak néhányat említsek), és itt nem cél az elmélet részletes bemutatása, mindössze egyetlen aspektusát, az urbanizáció kérdéskörét szükséges elemezni. Elfogadott nézet, hogy a városfejlődés és városi autonómia a nyugati társadalmi és politikai rendszer kialakulásának lényeges elemei voltak Wallerstein „hosszú XVI. százada” óta. A városok gazdasági és politikai szerepe ellensúlyt képezett a földbirtokos arisztokráciával és a központi államhatalommal szemben, és elősegítette a plurális politikai struktúrák és a kapitalista gazdálkodás kialakítását. Ezzel szemben Kelet-Európában társadalmi és gazdasági struktúrájukat nézve a városok néhány kivételtől eltekintve lényegében nagy falvak maradtak, ahol az agrárgazdaság túlsúlya és a hozzá kapcsolódó konzervatív társadalmi rend nem tette lehetővé a nyugatihoz hasonló struktúrák kialakulását. Történelmi perspektívából a kelet-európai városok nyugati társaikhoz képest több* Hozzászólás Tóth József vitaindító cikkéhez, amely a Területi Statisztika 2008. májusi számában jelent meg.

510

DR. KULCSÁR J. LÁSZLÓ

nyire fejletlenek maradtak, és ami még fontosabb: elsősorban nem gazdasági, hanem közigazgatási centrumok voltak. Ebből következik az az állítás, hogy a keleti végeken a városok fejlődését jelentős mértékben nem a gazdasági viszonyok, hanem a közigazgatási funkciók mozgatták. Nyugaton a városok közigazgatási funkciói a gazdasági folyamatok eredményeiként halmozódtak fel, míg Kelet-Európában ez inkább fordított sorrendben történt, a városi jogállás segítette elő a gazdasági fejlődést. A városi autonómia kialakulásában térségünkben is nagy szerepe volt ugyan a gazdasági kiváltságoknak (vásároztatás, árumegállítás), de ez a folyamat befejezetlen maradt. Ez a helyzet természetesen bizonyos különbségeket takart még a történelmi Magyarországon belül is, hiszen eltérő fejlődési pályán mozogtak például a felvidéki, erdélyi és alföldi városok. Miután a közigazgatási funkciókat az államhatalom adományozza, így az állam szerepe a városfejlődésben vitathatatlan. E szempontból nem volt sok különbség az 1945 előtti időszak és az államszocialista rendszer között. Mindkét történelmi korszakban az állam aktív vagy passzív szerepe és közigazgatási eszköztára volt a meghatározó az erőforrások területi újraelosztása és így a városfejlődés során. 1945 előtt, különösen az első világháborút megelőzően, a városi cím egyfajta történelmi folytonosság terméke volt, és elsősorban a politikai jogok terén jelentett előnyöket. Bár a városi rang nem volt állandó (ellentétben a mai gyakorlattal, el is lehetett veszíteni), a várossá nyilvánítás esetleges és visszafogott volt. 1919 és 1945 között például mindössze 13 település kapott városi rangot (Szigeti 2002), ebből tíz 1921 és 1924 között a trianoni határokat követő kényszerű térszervezés eredményeképp. Jellemző azonban, hogy összességében a két világháború között a politikai akarat sikeresen akadályozta meg a racionális térszervezést, legyen szó a városokról vagy a megyehatárokról. A trianoni határ és így az ország gazdasági és politikai térszerkezete is ideiglenesnek minősült. Ebben az időszakban az állam szerepe passzív volt, hiszen a piacgazdasági viszonyok nem tették lehetővé az államszocializmusra jellemző gazdasági erőforrás koncentrációját. A hatalomhoz vezető út azonban nem a gazdasági sikeren, hanem az állami-közigazgatási pozíciókon keresztül vezetett, demonstrálva a megkésett társadalomfejlődés egyik legfontosabb jellemzőjét, az etatizmust, vagyis az állam dominanciáját. Magyarország ebben az időben gazdasági kényszerpályán volt, és az államot kézben tartó politikai elit a hatalom, vagyon és privilégiumok megszerzésére és megtartására koncentrált. A modernizációt elősegítő koherens szakpolitikák kialakítása már csak azért sem történhetett meg, mert a politikai elit nagyjából alkalmatlan volt a megkésettség empirikus mutatóit értelmezni (dacára az ország kiváló statisztikai hagyományainak), és ezt az alkalmatlanságát a nemzet történeti nagyságára és szimbolikus intézményrendszerének, elsősorban a vármegyéknek fontosságára való hivatkozással palástolta. A kommunista párt hatalomra jutása a legtöbb elemző számára a gyökeres fordulatot jelenti. A megkésett társadalomfejlődés szempontjából azonban a változás korántsem drámai. Az állam a modernizáció legfőbb letéteményese maradt, sőt még inkább azzá vált, és ez a folyamat továbbra is csak felülről vezéreltként volt elképzelhető. A modernizáció konceptuális képe persze megváltozott, az exportorientált, dependens agrárgazdaságot a szovjet mintájú iparosítás váltotta fel. Témánk szempontjából két különbséget szükséges még kiemelni. Először is, a múltba révedő keresztény-konzervatív kurzust felváltó kommunista ideológia a rá jellemző extrém leegyszerűsítéssel határozta meg az

RENDHAGYÓ GONDOLATOK A VÁROSSÁ NYILVÁNÍTÁSRÓL

511

elmaradottság okait és a modernizáció szakpolitikáit. Az erőltetett iparosítás és a vele járó urbanizáció egyértelművé tette a városok elsőbbségét a vidékkel szemben. Ez ideológiai szempontból is fontos volt, hiszen a politikai bázisul szolgáló városi munkásság aránya 1945 előtt alacsony volt. Másodszor pedig, egy addig példa nélkül álló erőforráskoncentráció biztosította, hogy az állam passzív és visszahúzó(dó) szerepét felváltsa egy rendkívül aktív, bár többségében belső szakpolitikai ellentmondásokkal terhelt irányítás. Ezek eredményeképpen az államszocialista rendszerben a városi rang az erőforrások központi újraelosztása tekintetében volt elsőrendű fontosságú, egyes időszakokban kizárva a magyar települések felét bármilyen központi forrásjuttatásból (Hajdú 2001). Ez eleinte jelentős városi vándorlási többletet okozott a vidék népességszámának rovására. Az extenzív iparosítás idővel azonban megállt, és a nyolcvanas évekre az a furcsa dinamika alakult ki, hogy a városi lakosság növekedése elsősorban a várossá nyilvánítás, és nem a pozitív migráció vagy a természetes szaporulat eredménye lett (Beluszky 1983). Ez a dinamika 1990 után sem változott. A megkésett társadalomfejlődés és a történelmi kontinuitás sajátos XX. századi társadalompszichológiai következménye egy erős várospreferencia lett, amely fontos alakítója a jelen helyzetnek.1 A modernizáció igénye magában hordozza az urbanizáció pozitív szerepét a társadalomfejlődésben, és ez a szemlélet megtalálható az 1945 előtti és utáni rendszerekben egyaránt. A különbség talán csak annyi, hogy 1945 előtt a városi életminőség előnyei egyfajta „organikus” melléktermékei a megkésett fejlődésből fakadó térbeli egyenlőtlenségeknek, míg az államszocialista rendszerben ezek az előnyök az ideológiában és a szakpolitikákban is egyértelmű hangsúlyt kaptak. Más szóval: 1945 előtt az államnak nem volt más választása, mint tűrni a városokat modernebbnek tartó közfelfogást, míg 1945 után ezt a közfelfogást az állam aktívan propagálta is. A várospreferencia mint társadalompszichológiai jelenség folyamatos megerősítést nyert a vidékkel kapcsolatos nézetek révén. A vidékiség már vagy 200 éve az elmaradottság szimbóluma, hol több, hol kevesebb joggal. (Kérdés persze, hogy mit tekintünk vidéknek, de ez másik vita.) Az 1945 előtti szépirodalom és szociográfia – éppúgy, mint az államszocialista szakírások legtöbbje – a vidéki, falusi életminőséget alsóbbrendűnek, a modernizáció akadályának, jobb esetben érdekesnek, de általánosságban nem különösebben megőrizni valónak látta. Ez a differenciálatlan kép természetesen hamis volt, de a társadalompszichológia szempontjából ez mellékes. A lényeg, hogy az államszocializmus utolsó éveire a magyar társadalomban stabilan rögzült a városi élet felsőbbrendűsége és kívánatos volta, bár folyamatosan jelen volt a városok közti különbségtétel is. 1945 előtt az alföldi „porvárosokat”, vagy ahogy a kortárs ifj. Leopold Lajos (1988) írta, az „ok nélküli” városokat tartották érdemtelennek a városi rangra, míg az államszocializmus alatt a szinte semmiből teremtett, nehézipari, „csinált” városokról gondoltak hasonlót (Szirmai 1988). E történelmi áttekintés után vizsgáljuk meg, miként befolyásolta ez a helyzet a várossá nyilvánítást 1990 után, és melyek azok a strukturális problémák, amelyek a folyamat ésszerű szabályozását igencsak megnehezítik! A köznyelvben rendszerváltásnak aposzt-

1 A várospreferencia önmagában nem kelet-európai sajátosság, hiszen a nyugati társadalmakra is jellemző, különösen az 1970-es évek paradigmaváltását megelőzően. Igaz, ott közel sem ennyire sarkított formában jelentkezett.

512


rofált fordulatot követően a magyar társadalomfejlődés három igen fontos területen nem volt képes elszakadni a történelmi kontinuitástól. Először is, Magyarország továbbra is az európai periféria része, amelyen az uniós csatlakozás sem változtatott, mivel a globalizáció kihívásaira Európa hagyományosan lassan reagál.2 Az ország perifériapozíciója továbbra is kíméletlen küzdelmet jelent a szűkös forrásokért, elsősorban a befektetési tőke házhoz csábításáért, amelyben – mint erre Tóth József is utalt – a városok előnyben vannak. A befektetők várospreferenciáját részben közvetlen előnyök (a népesség száma és összetétele, az infrastruktúra stb.), részben pedig közvetett pozitív benyomások (lokálpatriotizmus, presztízs, térségi szerep) mozgatják. Az erőforrásokért vívott versenyben a települések eszközkészlete limitált, és ez különösen igaz a kisebb településekre, mint amilyenek a városaspiránsok is. A városi rang kicsikarása hatékony eszköznek tűnik, amely a közvélekedés szerint idővel magával hozza az említett előnyöket, és végül is gazdasági fejlődéssé konvertálható. Amennyiben azonban a városi rang pusztán állami adomány eredménye, fennáll a veszélye annak, hogy a gazdasági fejlődés nem autonóm, hanem szervilis módon történik. A második „történelmi átok” a politikai kultúra színvonala és eszközkészlete, amely tulajdonképpen az említett perifériahelyzetből fakad. Mivel az erőforrások mindig is szűkösek voltak, a hatalomért folytatott versenyben csaknem minden megengedett volt, és a pozícióba kerülést követően a politikai hatalmat maximalizálni kellett, hogy a potenciális kihívók esélyeit csökkentsék. Miután az állam elsődleges szerepet játszott e folyamatban, hiszen a legtöbb erőforrás itt összpontosult, ez a kultúra az állam működésében is mély nyomot hagyott. Ennek köszönhető a közbeszédben gyakran megjelenő kritika, amely a várossá nyilvánítást tisztán politikai érdek mentén történőnek látja. Önmagában ez a kép valószínűleg hamis, de az egyértelmű, hogy a folyamat átláthatatlansága (nem világos, hogy a városi fejlettség indikátorai milyen súllyal esnek latba az elbírálásnál) és a szakmai előterjesztés, valamint a végleges lista közötti különbségek sokakban gyanút ébresztenek. Az sem mellékes, hogy mivel választási évben nincs várossá nyilvánítás, így az azt megelőző évben az átlagosnál több város próbál szerencsét, és több várossá nyilvánítás is történik. Ez ékes bizonyítéka annak, hogy mind az aspiránsok, mind a döntéshozók ugyanabban a politikai kultúrkörben szocializálódtak, és jól ismerik az íratlan játékszabályokat. Ha egy aspiráns település döntéshozói3 tudják, kinél kell lobbizni, van bennfentes információ az elbírálásról, és tapasztalt, a rendszert ismerő pályázatírókat választanak ki (mellesleg sokszor a pályázat megírása is jó üzlet), akkor a pozitív döntés esélyei jelentősen megnövelhetők. A várossá nyilvánítást így két, egymást erősítő politikai nyomás élteti. Egyrészt létezik egy nyomás alulról, mivel a szóba jöhető településeken számos önkormányzati vezető kívánja a városi cím előnyeit kiaknázni. Másrészt létezik egy nyomás felülről, amikor a központi államhatalom (pártszínektől függetlenül) a paternalisztikus tradícióknak megfelelően képtelen ellenállni az ekként megszerezhető politikai tőkének.

2 „Kompországunk” nem ért révbe 2004-ben, bármennyire is ezt szerette volna láttatni a propaganda. Az utóbbi években egyre gyakrabban felemlegetett „többsebességes Európa” képe sem arra enged következtetni, hogy felzárkózásunk gyors lesz, főként ha az EU domináns hatalmai sem érdekeltek ebben. 3 Sokatmondó, hogy a várossá nyilvánítási kezdeményezések általában nem a lakosságtól, hanem a helyi elittől indulnak ki. A helyi elit átalakulásáról, motivációiról hasonló kontextusban más helyen írtunk már (Kulcsár – Domokos 2005).


513

A harmadik probléma a továbbra is domináns várospreferencia és a vidék sokszor negatív imázsa. Mint Csite és Kovách (2002) megjegyezte, a jelenkori vidékképzetek között számos negatív elem van a tradicionális populizmustól az archaikus fejletlenségen át a „vidék mint a modernizáció akadálya” képzetkörig. Mint korábban említettem, a várospreferencia történelmi termék, és mint ilyen, csak nehezen és lassan változik. Sajnálatos módon azonban a szakmai-közigazgatási szabályozás sem segíti elő a változást. A településrangok rendszere e szempontból ugyanis reménytelenül dichotóm: vannak városaink és községeink (vagyis falvaink, hiszen a község szót a közbeszéd nem igazán használja). Léteznek egyéb közigazgatási kategóriák (nagyközségek, kistérségek, megyei jogú városok), de ezek fejlődéstörténeti szempontból tartalom nélküliek. A nemzetközi urbanisztika már túllépett a dichotóm városi–vidéki meghatározáson (Champion 2004, Brown – Cromartie – Kulcsár 2004). Bár a sarkított és politikailag töltött fogalomhasználat nálunk ezt akadályozza, a településegyüttesek kialakulása, amelyre Kőszegfalvi György is utalt egy új szemlélet érdekében érvelve, fontos trend. Hasonlóképpen Tóth József is említette a „kiüresedett nagyközség-kategória” tisztázásának fontosságát. Mindkét folyamat a város–vidék dichotómia közigazgatási fellazításának az irányában hatna, és hosszabb távon jelentéktelenné tenné a várospreferencia irreális (pusztán az elnevezésből fakadó) elemeit. A településegyüttes-alapú szemlélet különösen alkalmas erre, hiszen agglomerálódó térségeinkben számos község található, amelyek a migrációs mutatókat nézve preferáltak, és pozitív imázzsal bírnak. Ez pedig arra utal, hogy a település rangja kevésbé meghatározó, ha a referenciakeret egy egész településegyüttes, amely funkcionálisan amúgy is megfelelőbb elem a térbeli változások elemzésekor. Itt kell megemlíteni azt a paradox helyzetet, hogy a migrációs mutatók szerint a városok 1990 óta folyamatosan népességet veszítenek a vidék javára. Ebből arra következtethetünk, hogy a várospreferencia és a vidék negatív imázsa nem teljesen egyértelmű. A kép természetesen árnyaltabb, és mint máshol megírtuk (Brown – Kulcsár J. – Kulcsár – Obádovics 2005), a vidéki pozitív migráció rendkívül szelektív. A városi migrációs veszteség is elsősorban a nagyvárosokra jellemző, további indokként szolgálva a dichotómiától való elmozduláshoz. Összefoglalva tehát: a várossá nyilvánítás problémái nem pusztán tervezésiközigazgatási kérdések, hanem egy adott történelmi kontextusban zajló társadalomfejlődés produktumai. A jelenlegi helyzet a történelmi periféria pozíciójából fakadó erőforrásszűkösség és politikai kultúra, valamint a közigazgatási dichotómia által is serkentett várospreferencia következménye. Kérdés, hogy milyen változásra számíthatunk, illetve mit is tehet a szakma ennek érdekében. Sajnálatos módon a perifériapozíció nem fog elmúlni egyhamar. Egy Janos (2003: 418) által idézett tanulmány 45 évre teszi az időt, amennyi ahhoz szükséges, hogy Magyarország elérje az EU egy főre jutó jövedelmének 70%-át. Az efféle számítások persze ritkán pontosak, de a legtöbben egyetértenek, hogy legalább egy generáció kell a felzárkózáshoz. Ezalatt az ország ki lesz téve ugyanannak a politikai versenyfelfogásnak, amely az elmúlt évtizedeket jellemezte, és amelyek alapján sok optimizmusra nincsen okunk, különösen, ha ez a kultúra folyamatosan újratermelődik. Ennél kedvezőbbek a kilátások a város–vidék dichotómia felszámolása tekintetében. Ez sem könnyű persze, hiszen a közigazgatási rendszert érintő változások nagy része

514


politikai akarat függvénye, de ha a területfejlesztési aspektust elválasztjuk a képviseleti aspektustól, akkor nem lehetetlen eredményeket elérni.4 A területfejlesztésből az államnak valamennyire vissza kellene vonulnia, és az uniós szubszidiaritási elvnek megfelelően minél több jogosítványt és erőforrást kellene delegálni lefelé (ennek módja és demokratikus kontrollja egy újabb vita témája). A legtöbb reményre okot adó változás talán a vidékkép lassú átalakulása, amely az EU vérkeringésébe bekerülés egyik egyértelműen pozitív hatása. A vidék konceptuális leválasztása a mezőgazdaságról bonyolult feladat nyugaton is, de Kelet-Európában talán még fontosabb is, hiszen a vidék adja a keretet a mezőgazdasághoz, és nem fordítva. A közvéleménynek a vidékről nem szabad, hogy elsősorban a gazdatüntetések, a vidékfejlesztésként eladott agrárszubvenciók és területi klientúraépítés jusson eszébe. Az egészséges lokálpatriotizmushoz pedig nem szükséges a városi rang – kivéve persze, ha a vidék az elmaradottság szimbóluma, ahol nincs miért lokálpatriótának lenni. Véleményem szerint tehát a várossá nyilvánítási vita nem szabad, hogy leragadjon a technikai kérdések (népességszám-feltétel, intézményi ellátottság stb.) szintjén. Két irányban különösen fontos lenne a továbblépés. Az egyik, hogy a szakmának a térség- és településfejlődést nem egyedi településekben, hanem funkcionálisan összetartozó egységekben kell értelmezni és elemezni, miként Kőszegfalvi György érvelt a településegyüttesek és kistérségek, illetve Tóth József a centrum és vonzáskörzete példáján. A másik irány a folyamat átláthatóvá tétele. A zárt ajtók mögött zajló elbírálás nemcsak állandó gyanakvást szül, hanem kifejezetten élteti azt a politikai kultúrát, amelyben a lobbicsoportok és a kapcsolati tőke szerepe a meghatározó. A vitaindítóban elhangzott, hogy van lehetőség a szakmai konszenzusra, és ezzel egyet is értek. Ez a konszenzus azonban nem légüres térben, hanem egy adott politikai környezetben születik majd meg. Ahhoz pedig, hogy a szakma sikeresen tegye a dolgát, ismerni kell e környezet dinamikáit és korlátait egyaránt. Tóth József azt a költői kérdést tette fel, hogy „mikor ébred rá a politikai szféra, hogy a döntések felelős meghozatalához szüksége van a tudomány eredményeire?” Véleményem szerint a politikai szféra erre magától nem fog ráébredni, mivel a megkésett társadalomfejlődés tehetetlenségi nyomatéka ezt a reflexet elnyomta. Remélhetőleg azonban a szakma koordinált nyomása elég erőteljes lesz a folyamat ésszerű szabályozásához, mielőtt az ország kifogy a várossá nyilvánítható településekből. IRODALOM Andrew C. Janos (2003): Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában. Helikon, Budapest Beluszky Pál (1983): A várossá nyilvánítás szerepe a területfejlesztésben. Állam és Igazgatás, 1983/10. Berend T. Iván (2003): History Derailed. Central and Eastern Europe in the Long Nineteenth Century. University of California Press, Berkeley Bibó István (1948): Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Válasz 8. Brown, David, John Cromartie és Kulcsár J. László. (2004): Micropolitan Areas and the Measurement of American Urbanization. Population Research and Policy Review 23.

4 A képviseleti aspektus tisztán pártpolitikai kérdés, és a régiókkal és megyékkel kapcsolatos 15 éve tartó kötélhúzás jól mutatja, hogy itt szakmai érveknek helye nincs. A politikai megfontolások erősségét az is mutatja, hogy e tekintetben „sikeresen” tudtunk ellenállni az uniós nyomásnak is.


515

Brown, David, Kulcsár J. László, Kulcsár László és Obádovics Csilla (2005): Post-Socialist Restructuring and Population Redistribution in Hungary. Rural Sociology 70. Champion, Tony (2004): Lest We Re-invent the Wheel: Lessons from Previous Experience. In: Champion, T. and Hugo, G. (szerk.) New Forms of Urbanization: Beyond the Urban–Rural Dichotomy, Aldershot: Ashgate Chirot, Daniel (1989): Causes and Consequences of Backwardness. In: Daniel Chirot (szerk.) The Origins of Backwardness in Eastern Europe. University of California Press, Berkeley Csite András és Kovách Imre (2002): Vidéki történet. In: Kovách I. (szerk.) Hatalom és társadalmi változás: A posztszocializmus vége. Napvilág, Budapest Hajdú Zoltán (2001): Magyarország közigazgatási földrajza. Dialóg–Campus, Budapest–Pécs Ifj. Leopold Lajos (1988): Színlelt kapitalizmus. Medvetánc 1988/2–3. Kulcsár J. László és Domokos Tamás (2005): The Post-Socialist Growth Machine: The Case of Hungary. International Journal of Urban and Regional Research 29. Schöpflin, George (1993): Politics in Eastern Europe, 1945–1992. Blackwell, Cambridge Szigeti Ernő (2002): Község, város, jogállás. Magyar Közigazgatási Intézet, Budapest Szirmai Viktória (1988): „Csinált” városok. Magvető, Budapest Szűcs Jenő (1983): Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, Budapest Kulcsszavak: megkésett fejlődés, urbanizáció, várossá nyilvánítás, modernizáció. Resume The Hungarian public discourse on urban reclassification often focuses on the contradiction between the quantitative and qualitative indicators of urbanization. This paper offers an unorthodox view on the subject by placing the discourse in the context of belated societal development. Some of the problems of urban reclassification today are results of Hungary’s long term periphery position and related political culture. This is coupled with an urban preference stemming from the historical image of rurality. This paper argues for a comprehensive examination of urban reclassification, one that goes beyond the study of basic indicators and accounts for the the impact of political and societal environment. *** A szerkesztőség szívesen ad teret további véleményeknek is.

FALUVÉGI ALBERT

Reflexiók a kistérségi rendszer és az „agglomerációk” összevetéséhez∗ Nagy érdeklődéssel olvastam dr. Varga István cikkét a Területi Statisztika előző számában, amely az „Agglomerációk és kistérségek a nagyvárosok vonzáskörzetében” címmel jelent meg, hivatkozva az IDEA-munkacsoport keretében megjelent munkákra. Több olyan megállapítás is szerepel a cikkben, amely a KSH szakértői által kialakított rendszereket használva egyben azok kritikáját is adja, s megjegyzésekre biztatja az olvasót. A hivatalban a szakmai munkát illető kritikát tevékenységünk egyik lényeges mércéjének tartjuk. Olyan visszajelzésnek, amely fejlesztéseink hasznosíthatóságáról szól, s egyben továbbfejlesztések alapja is lehet. Varga István a felvetett probléma előzményeiről azt írja: „Nem lenne egyszerű feladat meghatározni annak időpontját, hogy a szakmai terminológiában mikor jelent meg a kistérség mint területszervezési, közszolgáltatás- és igazgatásszervezési, valamint területszervezési egység, azonban a komplex kistérségi modell főbb elemeit egy belügyminisztériumi dokumentum 2001. márciusában fogalmazta meg.”1 A Belügyminisztérium (BM) IDEA-programjának kistérségi munkacsoportja dr. Németh Jenő vezetésével, 15 szakértő közreműködésével dolgozott. A munkacsoportnak tagja volt Kovács Tibor, a KSH főosztályvezető-helyettese is, akinek „Magyarország kistérségi szerkezete” című írása 2003-ban jelent meg egy tanulmánykötetben.2 Kovács Tibor cikkének bevezetőjében szerepel, hogy „A magyar közigazgatás modernizálásának, átszervezésének programja egyértelműen felértékeli a kistérségek szerepét, jelentőségét, és egy olyan kistérségi rendszer kidolgozását tűzi ki céljául, amely egyaránt alkalmas lehet az önkormányzati, közszolgálati szerepkör, a területfejlesztési funkció, valamint egyes államigazgatási feladat- és hatáskörök ellátására.” A tanulmány ugyanakkor kitér arra is, hogy az említett „komplex” kistérségi rendszer alapjaként a KSH 1994. január 1jével vezette be (elnöki közleménnyel) a statisztika kistérségek akkor 138 egységből álló rendszerét. Szerepel a Kovács-tanulmányban az is, hogy az 1990-es évek elején fennállott kistérségi sokféleség – az önkormányzatok társulásai, a SAPARD-térségek, a munkaügyi kirendeltségek, majd később a közigazgatási térségek (okmányirodák, gyámhatóságok, elsőfokú építési hatóságok, illetve illetékességi területeik meghatározása) – szült „egyrészt elégedetlenséget a széteső rendszerekkel szemben, másrészt gyakran egyoldalú nézőpontból meghatározott kifogásokat egyes rendszerekkel szemben. ∗ Területi Statisztika, 2008. július, 431. old. 1 A helyi önkormányzati rendszer fejlesztésének fő irányai, BM-munkacsoport, Magyar Közigazgatás, 2001/3. 2 Kistérségi közigazgatás – szakértői tanulmányok, MKI, 2003 – a BM IDEA-programja keretében.

REFLEXIÓK A KISTÉRSÉGI RENDSZER ÉS AZ „AGGLOMERÁCIÓK” ÖSSZEVETÉSÉHEZ

517

Ami ebből konkrétan a statisztikai kistérségi rendszert illeti, gyakran találkozunk azzal az állítással, hogy ezt a rendszert a KSH alakította ki, elsősorban alapvetően statisztikai szempontokat figyelembe véve. (…) Ez az állítás minden alapot nélkülöz.” A statisztikai kistérségek rendszerét azért hoztuk létre, mert a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény a kétszintű önkormányzati rendszer bevezetésével megszüntette a közigazgatási értelemben vett városkörnyéket is. Az egységes statisztikai kistérségi rendszer 1992–1993 közötti kialakításával az volt a célunk, hogy tegyük lehetővé a megyéken belüli területi különbségek összehasonlító vizsgálatát. A rendszer alapvetően területfejlesztési szempontokat érvényesített létrejöttekor is, és a felülvizsgálatok során is erre törekedett. Többszöri nyilatkozatunk, mely szerint a rendszert elsősorban statisztikai céllal hoztuk létre, arra utalt, hogy a területi felosztás olyan, a statisztika által alkalmazni javasolt rendszerrel gazdagodott, amelyet középtávon nem kívántunk lényegesen módosítani, s amely elsősorban statisztikai elemzések háttere kívánt lenni.3 Azt szerettük volna elérni, hogy ezt a rendszert mielőbb bevezethessük, erre szolgált az alapos, több mint kétéves előkészítés, a helyi önkormányzatokkal, szövetségeikkel, a területfejlesztésben érdekelt szervekkel és a tudományos intézmények képviselőivel való többfordulós egyeztetés. Hangsúlyozom: a statisztikai kistérségi rendszer megnevezésben a statisztikai jelző arra utalt, hogy elsősorban statisztikai célra akarjuk alkalmazni, s nem azt, hogy a lehatárolás szempontrendszere alapvetően statisztikai lett volna. Nem értek egyet Varga Istvánnak azzal a megállapításával, mely szerint „…mint tudjuk – a kistérségi struktúra kísértetiesen hasonlít a korábbi járási és városkörnyéki rendszerre.”4 Az említett „tudás” abból ered vajon, hogy ezt más szerzők is leírták? Lehet, de ezt a megállapítást eddig nem támasztották alá részletes összehasonlító vizsgálatok. Nem tartom szerencsésnek a kistérségi rendszer ilyen minősítését, már csak azért sem, mivel ez olyan érzetet kelt, hogy a szerző a kistérségi rendszer kialakításában közreműködő szakértők munkáját a korábbi közigazgatási felosztások mechanikus átvételeként értékeli. A járások, városkörnyékek és a kistérségek rendszere c. 1. összehasonlító táblázat csak az alapegységek számát tartalmazza. Abból is látható azonban, hogy a járások és a városkörnyékek két hivatkozott rendszere, az 1973-as és az 1984-es adatok alapján, 19 megyéből csak 5 esetben mutat azonos egységszámot. (Már az 1973-as rendszer is tartalmazott 15 városkörnyéket, de szerepel az egységek számában 16 városkörnyék nélküli város is.) A két rendszer tehát alapegységeit tekintve is jelentősen eltér, nem számítva a települési összetételt. Amennyiben a hasonlóságot a statisztikai kistérségek 1994. évi rendszerének és az 1973-as vagy az 1984-es járási, illetve városkörnyéki felosztásnak az összevetésével vizsgáljuk, az alapegységek számát tekintve az előző esetben 6 megyénél találunk azonosságot, az utóbbinál 7 megyében. Véleményem szerint itt semmi kísérteties hasonlóság nincs, s az 1994-es rendszer felülvizsgálataival időben ez az „egybeesés” is csökken. (Hogy ez a kistérségi rendszerre nézve előny vagy hátrány, itt nem részletezem.) Az 1984-es és a 2007-es rendszer alapegységeit tekintve már csak 5 megye esetében találunk azonos elemszámokat, de ez még mindig nem jelent azonos településeloszlást. 3 Faluvégi Albert: A statisztikai kistérségek szerepe a magyar közigazgatásban, a területfejlesztésben és a statisztikai információrendszerben – Régió, közigazgatás, önkormányzat, Magyar Közigazgatási Intézet, 2001, szerk.: Szigeti Ernő. 4 Hivatkozott cikk, a folyóirat 436. oldalán.

518

FALUVÉGI ALBERT 1. táblázat

A járások, városkörnyékek és a statisztikai kistérségek száma* Főváros, megye Budapest Bács-Kiskun Baranya Békés Borsod-Abaúj-Zemplén Csongrád Fejér Győr-Moson-Sopron Hajdú-Bihar Heves Jász-Nagykun-Szolnok Komárom-Esztergom Nógrád Pest Somogy Szabolcs-Szatmár-Bereg Tolna Vas Veszprém Zala Összesen

Város- és Járások, város- nagyközség- Kistérségek, Kistérségek, Kistérségek, Kistérségek, 1994 1998 2004 2008 környékek, környékek, 1984b) 1973a) 1 8 7 6 11 5 5 5 7 5 9 6 5 11 7 7 5 5 8 4

1 10 5 8 10 7 6 5 5 5 9 7 6 14 8 7 5 7 9 6

1 10 8 6 11 6 7 5 7 6 5 6 6 10 9 8 5 7 9 6

1 10 8 6 11 7 7 6 7 6 6 7 6 14 9 10 5 9 9 6

1 10 9 8 15 7 10 7 9 7 7 7 6 15 10 11 5 9 9 6

1 10 9 8 15 7 10 7 9 7 7 7 6 16 11 12 5 9 9 9

127

140

138

150

168

174

* A kövéren szedett számok a megyék soraiban jelzik a különböző rendszerek és időpontok azonosságait. a) A Magyar Népköztársaság Helységnévtára, 1973 – a járások, városkörnyékek együttes számában szerepel a városkörnyék nélküli 16 város is, a járásokba egyébként nem tartozó székhelyvárosok számát külön nem tüntettük fel. b) A Magyar Népköztársaság városainak és községeinek névtára és a területi számjelrendszer, 1984 – a város- és nagyközségkörnyékek együttes száma mellett szerepel a 4 városkörnyék nélküli város is.

Vitatom Varga Istvánnak azt a megállapítását, hogy a kistérségi rendszer fogalommeghatározása esetében „…valójában adminisztratív lehatárolásról van szó.”5 A szerző elismeri ugyan, hogy „a területfejlesztést törvény (1996. évi XXI. tv. 5. §) utalást tesz a lehatárolás objektív alapjaira, amikor megjelöli, hogy az „a települések között létező funkcionális kapcsolatrendszerek összessége alapján” történt, de mérvadónak a 244/2003 (XII.18. Korm. r. 1. §-ában leírtakat tekinti, miszerint „A kistérségek területe teljes mértékben és ismétlésmentesen lefedi az ország területét, és illeszkedik a területfejlesztési-statisztikai régió, a megye, valamint más kistérség határaihoz.” Véleményem szerint annak a rögzítésétől, hogy a területfejlesztési-statisztikai kistérségi rendszer egy hierarchikus területbeosztás egyik szintje, az még nem válik adminisztratív lehatárolássá. A rendszer kialakításának kezdetén az alapelvek között az átfedésmentesség elvét nem is rögzítettük, az első változatokban lehetséges volt a megyehatárok 5 Hivatkozott cikk, a folyóirat 436. oldalán.


519

átlépése. Az egyeztetés első fázisát követően a szakértői vélemények összegzése és annak a figyelembevétele sorolta ezt az alaplevek közé, hogy az új szint illeszkedjen az EU hierarchikus NUTS-rendszerébe, annak 4. (mai nevén a lokális, LAU 1) szintjeként. Úgy vélem, nem érdektelen az 1994. január 1-jén bevezetett statisztikai kistérségi rendszer kialakításakor alkalmazott alapelvek tételes bemutatása: „1. A statisztikai kistérségi rendszer meghatározó alapelve, hogy maradéktalanul lefedi az ország (a megye) területét; minden település tartozik egy és csakis egy kistérséghez. Ebből adódóan a statisztikai kistérségi rendszer, illetve a területfejlesztési önkormányzati önkéntes társulások területe nem azonos, mert az önkormányzatok nem kötelesek társulásba lépni, másfelől viszont ugyanaz az önkormányzat több társulásnak is tagja lehet. 2. A statisztikai kistérségi rendszerben többközpontú vonzáskörzetek is léteznek, amelyekben egynél több centrumtelepülés gyakorolja a központi funkciókat. Ebből következik, hogy a statisztikai kistérségek száma kisebb a jogi értelemben vett városok számánál; szakmailag nem indokolható minden város esetében önálló vonzáskörzet kialakítása. A városok száma a kistérségek kialakításakor 183–194 között volt, a kistérségi rendszer ilyen mértékű szétaprózása nem volt kívánatos. 3. A statisztikai kistérségi rendszernek a statisztikai alkalmazásból fakadó funkciói teljesítéséhez időben stabilnak kell lennie. Ennek megfelelően a kistérségi rendszernek hosszabb ideig változatlannak kell maradnia, nem követheti sem a várossá nyilvánításokat, sem az önkormányzatok önkéntes – tehát bármikor megváltoztatható – társulásainak módosulásait. 4. A statisztikai kistérségi rendszer a lakosság alap- és középfokú ellátásának kapcsolatrendszerét kifejező vonzáskörzet, az együtt élő, az egymásra utalt települések területi egysége. Ebből adódóan a „centrum–periféria” elvén meghatározott vonzáskörzetek különböző méretűek lehetnek, és egy nagyméretű központ és környéke természetesen nagyobb területet jelent, mint egy kisebb település vonzáskörzete. A politikai választások körzeteivel ellentétben tehát, a kistérségi vonzáskörzetek meghatározásánál nem lehet követelmény a népességszámmal arányos képviselet.”6 (Természetesen okozott nehézséget, amikor a megyehatárokon átnyúló kistérségek esetében a funkcionalitással szemben az adminisztratív határokat kellett érvényesítenünk, de Pest, Nógrád, Baranya, Tolna és Somogy megyék kivételével nem kényszerültünk ilyen kompromisszumokra.) A statisztikai kistérségi rendszer lehatárolásának menetét, alapelveit első ízben 1994ben publikáltuk.7 A 2002–2003-as felülvizsgálat előtt az alapelveket Kovács Tibor ismételten rögzítette.8 Ezekkel megegyeztek a 2006–2007-es felülvizsgálat alapelvei is. Vitatható, bár a KSH által a településegyütteseknél alkalmazott eltérő megnevezésekből is levezethető, Varga Istvánnak az az általánosítása, amely a hazai „nagyvárosokat”

6 Lásd a 4. számú hivatkozásban említett tanulmányt. 7 Faluvégi Albert: A kistérségi területi vonzási rendszer (Statisztikai célú alkalmazás) – COMITATUS Önkormányzati Szemle, Veszprém, 1994. 4. évf. 2. sz. 31–39. o. 8 Kovács Tibor: Prológ a statisztikai kistérségi területbeosztás felülvizsgálatához – Területi Statisztika, 2002/3.

520

FALUVÉGI ALBERT

a megyei jogú városokkal azonosítja, s a (még Érd nélküli) 22 megyei jogú várost veszi alapul vizsgálódásai során.9 Akkor, amikor a fentieket vitatom, lényegében a településegyüttesek esetében a KSH által jelenleg alkalmazott megnevezések nem teljesen következetes alkalmazásával kapcsolatos módosítási javaslatomat is megfogalmazom. Először a nagyvárosi témakörről. A szerző is utal arra, hogy „A gazdaságilag fejlettebb országokban a településhálózaton belül legerőteljesebben a nagyvárosok és a településagglomerációk fejlődnek, ezekben tömörül a lakosság mind nagyobb hányada.”10 Ez a tendencia érvényesül a globalizálódó világban, ahol 10–15 éve eljutottak ahhoz a felismeréshez, hogy az országok és a régiók fejlődésében kiemelkedő szerepet játszanak a dinamikusan fejlődő nagyvárosok és azok régiói. Az erre vonatkozó vizsgálatok az USAban kezdődtek, majd átterjedve Kanadára, a többi OECD-országban is teret nyertek. Később a nemzeti tudományos kutatók és intézmények mellett a nemzetközi szervezetek is felkarolták a téma átfogó elemzését, a hatások mérését, a nagyvárosi régiók és a központi kormányok együttműködése konkrét formáinak értékelését mint lehetséges megoldásokat a versenyképesség és a fenntartható fejlődés fokozására, illetve fenntartására. A téma 1999-ben, az EU 15 tagországa által közös állásfoglalásban elfogadott Európai területi perspektívában is megjelent, ez a dokumentum azóta is az európai területfejlesztési politika alapja.11 Az ESDP értékrendjében és témaköreiben alapvetők a policentrikus területfejlesztés és új város–vidék viszonylatok. A policentrikus területfejlesztés beépült a 2005-ben elfogadott Országos területfejlesztési koncepcióba: a versenyképes Budapest megteremtése mellett a régiókat dinamizáló pólusok megerősítése és a városhálózati kapcsolatrendszer fejlesztése kiemelt feladat. A fejlesztendő pólusok: Győr, Miskolc, Debrecen, Szeged és Pécs régióközpontok, valamint a Székesfehérvár–Veszprém társközpont (Veszprém 100 000 lakos alatti). A pólusprogram egyben a hazai nagyvároshálózat fejlesztését is jelent, hiszen a fejlesztési pólusok, társközpontok mellett a 100 000 lakos feletti Nyíregyháza és Kecskemét alközpontként részesül kiemelt fejlesztésben. A városhálózati kapcsolatok erősítése természetesen a többi megyei jogú város mint alközpont hangsúlyozott fejlesztését is jelenti. Legutóbb dr. Tóth József fogalmazott meg a városok népességszáma alapján nevezéktani javaslatot.12 Az általa javasolt felső kategóriák: 100 ezer lakos felett – regionális város; 50–100 ezer lakos között – megyei városok. A felső kategóriák népességhatárai nemzetközileg is elfogadottak, az Eurostat Urban Audit programjában jelenleg a tagországokból és a tagjelöltekből a 100 ezer lakosú városok és térségeik vesznek részt (így Magyarországról is, Budapest mellett a már felsorolt 8 város). Az OECD által kezdeményezett nagyvárosi vizsgálat hazánkban Budapestre és térségére terjed ki, de egyes elemzésekben a 100 ezernél népesebb 8 városunk funkcionális, városias térségei is megjelennek. Az előzőekből is adódik, hogy hazai viszonylatban szintén a 100 ezer főnél népesebb városokat tekintem nagyvárosoknak.13 (A budapesti metropolisz külön kategória.) 9 Hivatkozott cikk, a folyóirat 431. oldalán. 10 Hivatkozott cikk, a folyóirat 434. oldalán. 11 http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/reports/som_en.htm 12 Dr. Tóth József: Meditáció a városokról és a várossá nyilvánítás hazai gyakorlatáról – Területi Statisztika, 2008/3. 13 Faluvégi Albert: A nagyvárosok körüli népességtömörülés és közigazgatási terjeszkedésük a XX. században, Területi Statisztika, 1972/6.


521

Az agglomerációk, településegyüttesek típusaira vonatkozó, nem teljesen következetes megnevezésekről. A településegyüttesek legutóbbi, a 2001. évi népszámlálás adatait is felhasználó lehatárolásának eredményeit 2003-ban tette közzé Kovács Tibor és Tóth Géza.14 Még abban az évben megjelent a KSH igazgatóságai által készített kiadványsorozat „Agglomerációk, településegyüttesek” címmel, amelynek egyik kötete a szerző által is említett „Pécsi agglomeráció”. A Kovács–Tóth cikkben és a kiadványsorozat címében és módszertanában is az agglomerációk, agglomerálódó térségek mellett a kapcsolatok alacsonyabb fokát mutató térségekre a „településegyüttes” megnevezés szerepel. Ugyanakkor a Területi statisztikai évkönyv táblázatos részében és módszertanában ezeknek a megnevezése már „nagyvárosi településegyüttes”. Ez az eltérés elvezethet a nagyvárosi fogalom már vázolt általánosításához. Ennek alapján feladat lehet a hivatalban a településegyüttesek megnevezéseinek összehangolása. Vitatható Varga Istvánnak az az általánosítása, amely az agglomerációs folyamat különböző fokán álló településegyütteseket – agglomerációk, agglomerálódó térségek, településegyüttesek – „az egyszerűség kedvéért” településagglomerációkként, röviden agglomerációkként kezeli.15 Véleményem szerint a kistérségek és településegyüttesek települési eltéréseit is e rendszerek változásának folyamatában kellene vizsgálni. Az elemzés szempontjából az általánosításnak praktikus okai lehetnek. Az időpont és a települési besorolások megválasztása már a településegyüttesek új rendszere szerint tette lehetővé az összehasonlítást a 168 kistérség rendszerével. A cikk témája szempontjából azonban e két rendszer „előélete” is fontos, hiszen a statisztikai kistérségi rendszer 1992–1993 közötti kialakításakor a településegyütteseknek még egy korábbi, az 1980-as évek közepén kialakított, s többször aktualizált rendszere volt érvényben, s akkor annak a figyelembevétele volt a lehatárolások egyik szempontja. A nómenklatúra bevezetésekor – 1984-ben – az agglomerációk, agglomerálódó térségek és az urbanizálódó térségek mellett létezett a nagyvárosi településegyüttes fogalma, kiegészítve a kisebb településegyüttes és a városcsoport kategóriájával.16 Az aktualizált rendszerben – 1994-ben – az agglomerációk között a budapesti és a pécsi agglomerációk mellett Miskolc központ és Kazincbarcika társközpont térsége együttesen szerepelt; az agglomerálódó térségek között volt a balatoni térség, a győri, a salgótarjáni és az ózdi agglomeráció is, a szombathelyi agglomerálódó térséget Szombathely központ és Kőszeg társközpont településegyüttese adta. Az urbanizálódó térségek között szerepelt a Duna menti térség (5 társközponttal), a kaposvári térség Kaposvár központ és Dombóvár társközpont, valamint a veszprémi térség Veszprém központ, valamint Ajka és Várpalota társközpontok településegyüttesével. A nagyvárosi településegyüttesek csoportját Debrecen, Kecskemét, Nyíregyháza, Szeged, Székesfehérvár, Nagykanizsa és Zalaegerszeg településegyüttesei alkották, a Szolnok központú és a Martfű, Törökszentmiklós társközpontú térséggel együtt. A kisebb településegyüttesek fogalmának alkalmazása tette lehetővé akkor az 50 ezer fő alatti központok településegyütteseinek besorolását: itt szerepelt 1994-ben a dunaújvá-

14 Kovács Tibor – Tóth Géza: Agglomerációk, településegyütesek a magyar településrendszerben – Területi Statisztika, 2003/4. 15 Hivatkozott cikk, a folyóirat 435. oldalán. 16 Lásd a 7. számú hivatkozásban említett kiadványt.

522

FALUVÉGI ALBERT

rosi, egri, gyöngyösi, hatvani, mátészalkai, soproni, szekszárdi és a váci településegyüttes. A városcsoportok alkalmazása biztosította Békéscsaba–Békés–Gyula, Tatabánya–Tata–Oroszlány, Sárospatak–Sátoraljaújhely, Szentes–Csongrád és Cegléd– Nagykőrös városok és homogén kapcsolatú településeik adatainak megjelenítését. Ez a „finomhangolás” kellő megkülönböztetést tett lehetővé az agglomerálódás fokát s a városcsoportok kapcsolatrendszerét illetően. 1994-ben az ország 3125 településéből 646 tartozott a 32 településegyüttes valamelyikébe, ebből 67 volt központ vagy társközpont, 579 pedig vonzott település. A statisztikai kistérségek első változatának kialakításakor kezelni kellett a nagyszámú településegyüttest is, típusaik és központjaik számának megfelelően. A Balaton agglomerációját, jellegénél fogva, nem vettük figyelembe a lehatárolás során. Budapest agglomerációja ugyanakkor, a fővárossal együtt, egy térséget képezett az első változatban. (A budapesti agglomerációt tovább-bontottuk szektorokra.) A kistérségek kialakításának szempontja volt, hogy a középfokú kapcsolatok a mérvadóak, s a felsőfokú funkciókat a körzetek kialakításánál már nem vesszük figyelembe. Így a központok-társközpontok többségét szét kellett választani, s ezt kellett tenni a városcsoportok zöménél is. (Érdekes végigkövetni: ahol ezek a szétválasztások eredetileg nem történtek meg, ma a központitársközponti városoknak rendre önálló kistérségeik vannak.) Az 1994. január 1-jén beindított rendszerben a magasabb szintű, jelentősebb vonzással bíró központok településegyütteseinek számottevő része kistérségük határán belül maradt. A kistérségek későbbi felülvizsgálatai során, bár alapelveink nem változtak, a KSH nem tudta elérni, hogy az új kistérségek alakításakor és a települések átsorolásánál ne a „kedvezményezettség” elérése legyen a fő cél. A 150 elemű statisztikai kistérségi rendszert is KSH-elnöki közlemény tette közzé, de a 2004. január 1-jétől érvényes felosztást már kormányrendelet rögzítette, és törvény erősítette meg, a 174 egységből álló felosztásnál pedig már törvény tette közzé a módosítást. Az egyre magasabb szintű szabályozás a feladatok sokrétűvé válása miatt vált szükségessé, a közigazgatási reform részeként. A lehatárolás eredeti szempontjai kiegészültek, a kistérségek a területfejlesztés mellett a helyi közfeladatok ellátásának is színterei lettek, s a módosítások során a helyi politikai szempontok is meghatározóvá váltak. Az előzőekben leírtakat támasztja alá, hogy a két rendszer módosításának folyamatában – Budapest és a Balaton agglomerációját itt nem vizsgálva – a ma is „élő” 19 településegyüttes (3 agglomeráció, 3 agglomerálódó térség és 13 további településegyüttes) központjainak kistérségeiből 1994 és 2004 között 13-ban jelentősen csökkent a településszám, s 2007 őszére ez további két térségben következett be. A legdrasztikusabb változás Debrecent érintette, 2004-re térség nélkül maradt. Arányaiban igen magas volt a települések számának fogyása ebben az időszakban Győr, Pécs, Székesfehérvár, Békéscsaba és Veszprém térségében, de csökkent a településszám Miskolc, Eger, Sopron, Szekszárd, Nyíregyháza Szolnok és Szeged térségében is. 2007-re a csökkenő településszámú kistérségekhez felzárkózott Zalaegerszeg és Kaposvár térsége is. A kistérségek–településegyüttesek településeinek megfelelése „javult” azzal, hogy a településegyüttesek lehatárolásának 2003-ban alkalmazott új módszertana mellett számottevően csökkent az e térségekhez tartozó települések száma. Ugyanakkor tovább folytatódik a kistérségi rendszer aprózódása, s ebben a folyamatban alig van szerepe a településegyüttesek határainak, legyen szó agglomerációról, agglomerálódó térségről


523

vagy egyéb településegyüttesről. Ez mindenképpen kedvezőtlen folyamat, hiszen nemcsak az egyes típusok helyzetét, változását kellene vizsgálnunk a terület- és településpolitikai döntésekhez, a fejlesztések megalapozásához, de terület- és településrendezési szempontból is foglalkoznunk kell e két rendszer kapcsolatával. Nem mindenki előtt ismert, hogy a legújabb területrendezési törvényben a KSH által lehatárolt településegyüttesek a 3/10. sz. melléklet szerint az „együtt tervezhető térségek övezeté”-nek részét képezik. A tervlap az agglomerációk, agglomerálódó térségek, településegyüttesek mellett a fejlesztési pólusokat, társközpontokat és alközpontokat, valamint a Balaton kiemelt üdülőterület és a budapesti agglomeráció határait tartalmazza. Tanulmányának bevezetőjében Varga István említést tesz azokról az ismert problémákról, „amelyek a nagyváros környéki egyes „hátrányos helyzetű” településeket sújtják azáltal, hogy – nem kedvezményezett kistérség tagjaként – nem részesülhetnek megkülönböztetett támogatásban. (…) Ennek kezelésére a támogatási feltételek módszertani, metodikai változtatását elegendő lenne elvégezni.” A szerző ezt a problematikát fontosnak tartja, de a nagyvárosi kérdéskörben nem ezt helyezi a középpontba. Az ok, ami miatt mégis kitérek erre, az, hogy a szerző ezt a kérdést a jövőben megoldandó problémaként említi. Ezt a kérdéskört az illetékes főhatóságok érdemben eddig is kezelték; ugyanakkor a területfejlesztési támogatások és a decentralizáció elveiről, a kedvezményezett térségek besorolásának feltételrendszeréről szóló, jelenleg érvényes 67/2007. (VI. 28.) országgyűlési határozatban és a támogatási rendeletekben a probléma kezelése már hangsúlyt kapott.17 A területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény alapján készített országgyűlési határozatok, kormányrendeletek 2007-ig is lehetővé tették, hogy a nem kedvezményezett kistérségekben lévő, a települési szinten végzett vizsgálatok alapján kedvezményezettként definiált települések a fejlesztési pályázatokon a kedvezményezett térségekkel azonos feltételekkel vegyenek részt. Az érvényes országgyűlési határozat az előző gyakorlat megtartása mellett úgy kezeli az erősebb központok térségfeljavító hatását, hogy a megyei jogú város központú kistérségekben az itt nem részletezett metodika alapján készülő komplex mutatót a központtal és a központ nélkül készülő mutatók számtani átlagaként kell számítani. A kedvezményezett térségeknek az így számított új besorolását a 311/2007. (XI. 17.) kormányrendelet tette közzé. Az új számítási eljárással lehetővé vált, hogy Kaposvár és Hódmezővásárhely kistérsége is bekerüljön a hátrányos helyzetű kistérségek közé. Kulcsszavak: kistérségi rendszer, településegyüttesek, agglomerációk, nagyvároskörnyékek. Resume Notes argue with the statements of an article published in the July, 2008 issue of the journal. The author points out that the subregional system introduced in 1994 is not identical with the conurbation and district territorial split used before 1990. He suggests that differences among the subregions and settlement groups should be observed in process of change.

17 Faluvégi Albert – Tipold Ferenc: A területfejlesztés kedvezményezett térségeinek 2007. évi besorolása – Területi Statisztika, 2007/6.

GAZSÓ ISTVÁN – DR. KOVÁCS RÓBERT – DR. PERGER ÉVA – SCHNEIDER GÁBOR – DR. SZEGVÁRI PÉTER – DR. VIGVÁRI ANDRÁS – DR. ZSUGYEL JÁNOS

A nagyváros és környéke a kistérségi rendszer szempontjából, I.∗ A hazai önkormányzatiság 1990-ben kialakított rendszere a települési autonómiát és egyenlőséget helyezte a középpontjába. Az önkormányzati rendszer 1990-ben létrehozott változatát – bár elvileg tekintettel az államszocializmus előtti önkormányzati hagyományokra, valamint a nemzetközi fejlődés irányaira, tapasztalataira – gyakorlatilag a rendszerváltás pillanatának hangulatában született politikai kompromisszumok határozták meg.1 1990 óta több sikertelen kísérletnek lehettünk tanúi, amelyek a helyi önkormányzati rendszert átfogó módon igyekeztek megreformálni, bizonyos hangsúlyait megváltoztatni. Mára tarthatatlanná vált a differenciálatlan helyi feladatellátás és a szélsőséges települési önrendelkezés rendszere. A települési felelősségek racionalizálásának alapvetően két útja lehetséges: az első a térségi szemléletet követi, a másik a települések mérete szerint, hatósugaruk (regionális, megyei, kistérségi stb.) szerint differenciál. Általában a két szemlélet keveréke valósul meg. A hazai reformkísérletekben eddig inkább az előbbi, a területi megközelítés volt a meghatározó. A „nagyvároskörnyékek” igazgatási-ellátási kérdései egyszerre tükrözik a két megközelítést. Egyszerre veszik figyelembe a nagyvárost és annak hatósugarát, illetve gondolkodnak a városkörnyékben, amely a hazai regionális tudományi szaknyelvben a kistérség, a járás szinonimája lett. A „magyar modell” erőtlen korszerűsítési kísérletének tekinthetjük a többcélú kistérségi társulásokról szóló törvény megszületését. Az új intézmény pozitívuma, hogy nyilvánvalóvá tette a helyzet tarthatatlanságát, elfogadtatta az érintettekkel a változtatás szükségességét, és kilendítette a hazai önkormányzatiságot „nyugalmi-dermedtségi” állapotából. Létrehozása az első olyan intézkedés 1990 óta, amely rendszerszerűen, átfogó módon nyúlt a helyi feladatellátás átalakításához. Ereje ugyanakkor gyengesége is, hiszen továbbra sem tesz különbséget méret, szükségletek (például az általános felzárkóztatás, az infrastruktúra-fejlesztés, az ipari vagy épített környezeti rehabilitáció vagy éppen az agglomerálódó, nagyvárosi térségi szükségletek ellátása), illetve jelleg szerint (urbánus kontra rurális térség). Adós maradt tehát a szakmailag indokolt, árnyalt megol-

∗ A tanulmány a Regionális operatív program 3.1.1. keretében a Helyi Obszervatórium (Local & Regional Monitoring Institute – LRMI) által lefolytatott, „A nagyváros és környéke területpolitikai sajátosságai a kistérségi rendszer működése szempontjából” című kutatás publikálásra szánt változata. A kutatásban a szerzőkön kívül részt vett: Bányai Judit, Demeter László, Dukai Réka, Füzes Tamás, Hauser Richárd, Horváth Natália, Kuncevics Gábor, Szuchy Róbert, Szuper József, Varga István. 1 Erről részletesen Vigvári András: A leggyengébb láncszem. In: Vigvári (2006/b).

A NAGYVÁROS ÉS KÖRNYÉKE A KISTÉRSÉGI RENDSZER SZEMPONTJÁBÓL, I.

525

dásokkal. Ez pedig nem magyarázható egyszerűen a kétharmados támogatottság hiánya miatt a kötelező társulás megkerülésének kényszerével, hanem sokkal inkább azzal, hogy a törvényalkotó ismételten általános érvényű megoldást keresett, és egyetlen terület(fejlesztés)i térkategóriához (LAU1) differenciálatlanul próbálta hozzáláncolni a vonalas infrastruktúrák fejlesztését, a közigazgatás és a humán szolgáltatások ellátásátszervezését. A nemzetközi gyakorlat és az 1945 előtti hazai önkormányzati rendszer is igen differenciált és kifinomult eljárásokat, példákat tartalmaz az önkormányzás összetett jogi rendszerére, csakúgy, mint a helyi közszolgáltatások változatos (és a fejlődés miatt állandóan változó) kihívásaira, a konfliktusokat eredményesen kezelő, a méretgazdaságossági, gazdaságossági, hatékonysági és szolgáltatásszervezési szempontokra érzékeny megoldásokra. Kutatásunk a sajátos települési-térségi szegmensre vonatkozó egyedi kereteket kereste a hazai és nemzetközi szakirodalomban és az érintett kör napi gyakorlatában. Ezeknek olyan szintetizálására törekedtünk, amely közvetlenül hasznosítható megoldási, szabályozási javaslatokban ölt testet. A NAGYVÁROSI TÉRSÉGEK PROBLÉMÁJA A SZAKIRODALOMBAN A hazai önkormányzati rendszer Az önkormányzati rendszer megújítását rendszerszerűen érdemes megragadni. A magyar modell korszerűsítését négy dimenzióban szükséges vizsgálni, majd az elemzések alapján megvalósítani. Az első dimenzió kapcsán vizsgálandók az önkormányzatok alkotmányos státusával és a közigazgatás rendszerével kapcsolatos feladatok. Ez döntően az önkormányzati középszint kérdéseit (választott regionális, vagy „nagymegyés” önkormányzatok), a kistérségi szint jövőjét, illetve az önkormányzáshoz fűződő jogok gyakorlásának és a kötelező társulás intézményének bevezetését érintő „csomag”. Konszenzus van abban, hogy az önkormányzati középszintet meg kell erősíteni. Ez történhet a mai megyék nagymegyékké történő összevonásával, a mai hivatalosan létező hét fejlesztési régió bázisán, sőt elképzelhető a „háromrégiós” modell alapján is. Hangsúlyozni kell, hogy a központi feladatok és hatáskörök decentralizálása nélkül semmilyen regionalizálásnak nincs értelme.2 Vita van az önkormányzati jog gyakorlásáról. Az önkormányzáshoz fűződő jogokat nem szabad összekeverni a feladatellátás értelmes léptékével. A mai többcélú kistérségi társulások bevezetésének súlyos belső ellentmondása, hogy a közigazgatási, közfeladat-ellátási és település-, illetve térségfejlesztési feladatokat egy szervezeti keretbe igyekezett beleerőltetni. A többcélú társulásokat a területfejlesztés és bizonyos feladatok optimális szervezeti keretének, de nem az önkormányzatiság alapegységének tekintjük. A második dimenziót az önkormányzati feladattelepítés jelenti. Ebben több kérdés vethető fel. Szükséges-e és milyen jogi technikával a települések (község, város, nagyváros), illetve regionális képződmények (kistérség, agglomeráció, régió) közötti differenci-

2 A decentralizálás és a regionalizálás összefüggéseiről ld. Horváth M. (2004). (Terjedelmi okokból az irodalomjegyzéket a befejező rész után tudjuk közölni.)

526

GAZSÓ ISTVÁN ÉS SZERZŐTÁRSAI

ált feladat- és hatáskörtelepítés? A recentralizáció – vagyis települési szintről a régiókhoz történő átcsoportosítás – szükséges a közoktatásban és az egészségügyben. Decentralizáció a közútkezelésben, a környezetvédelemben, a vízgazdálkodásban és a helyközi tömegközlekedés bizonyos területein. Végül, de nem utolsósorban fontos kérdés, hogy a kötelező társulások jellege milyen legyen: települések meghatározott körére, vagy méretgazdaságos feladatellátásra, vagy meghatározott területi egységekre történjen-e a kötelező társulások előírása? Úgy gondoljuk, hogy az alapfokú oktatásban és az egészségügyben a kötelező társulás alapja a méretgazdaságos feladatellátás legyen. A harmadik dimenzióhoz a szolgáltatásszervezés kérdései tartoznak. Itt valószínűleg csökkenteni szükséges a költségvetési intézmények dominanciáját, újra kell gondolni a költségvetési szektoron kívüli feladatellátó egységek kérdéseit. Az intézményközpontúság csökkentésének együtt kell járnia a nem költségvetési rendben gazdálkodó szervezeteknél felhasznált közpénzek és közösségi vagyon feletti ellenőrzés erősítésével. A negyedik dimenzió a finanszírozási rendszer. Ezen belül a saját források arányának kérdéseit, az adó- vagy díjfinanszírozás dilemmáit, a központi működtetési, kiegyenlítő, illetve fejlesztési transzferek allokációs mechanizmusait és az önkormányzatok kialakítandó pénzügyi architektúráját szükséges vizsgálni. Úgy tűnik, hogy a pénzügyi ösztönzés elégtelen az előző három területen szükséges előrelépések kikényszerítésére, sőt a tapasztalatok szerint e pénzügyi „ösztönzők” az esetek egy részében plusz feladatellátást eredményeztek, más esetekben a forráshiányos önkormányzatok burkolt konszolidációja alakult ki ezek révén. Úgy gondoljuk, hogy bemutatott nemzetközi tapasztalatok komoly tanulságokkal szolgálnak a kutatás által vizsgált problémák megoldásához. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a nemzetközi főárammal szemben álló megoldások nemcsak az 1990-es önkormányzati törvény megoldásait, de a többcélú kistérségi társulásokkal kapcsolatos gyakorlatot is jellemzik. Az 1990-ben létrejött önkormányzati rendszer nem követte az 1945 előtti differenciált feladatellátási rendszer hagyományait, s egyúttal lerombolta a megreformált tanácsi rendszer 1980-as években kialakult korszerű változatát. A helyhatóságok és a helyi közfeladat-ellátás integrációja és munkamegosztása helyett annak dezintegrációját, elaprózottságát állította elő. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a dezintegráció legsúlyosabb következménye nem a községi rendszerre alapuló feladatellátás, hanem a területi szint és a nagyvárosi szint közötti kapcsolatok felszámolása volt. Nem kívánjuk a községi önkormányzati problémakört lebecsülni, mégis úgy gondoljuk, hogy a szubszidiaritás nélküli decentralizáció magyar önkormányzati rendszeréhez a térségi feladatellátás és szolgáltatásszervezés éppúgy hozzájárult, mint az „egy falu – egy iskola” elvének érvényesülése. Sőt, a globalizáció időszakában felértékelődő telephelyi és területi versenyképesség, a helyi gazdaságfejlesztés fő letéteményese éppen a nagyvárosi kör. A magyar önkormányzati rendszer születésének – az önálló önkormányzati egységek megkettőződésének, és ezzel a decentralizált kötelező feladatok (közoktatás, egészségügy, szociális ellátás) elaprózottságának létrejötte mellett – másik „műhibája” a területfejlesztés intézményrendszerének megkésett újjászületése, ennek az önkormányzati rendszerrel kialakított szervetlen kapcsolata, és mindebből a helyi gazdaságfejlesztés elégtelen intézményi és financiális eszközrendszere. Ennek egy nem túl jól sikerült korrekcióját jelentette a többcélú kistérségi társulások intézményének létrehozása.


527

A kistérségek fogalma a magyar területfejlesztési gyakorlatban viszonylag rövid múltra tekinthet vissza, hiszen mindössze 1994. január elsején lépett hatályba a Központi Statisztikai Hivatal kistérségi besorolása, amely a magyarországi településeket 138 statisztikai kistérségbe osztotta be. A besorolás elsősorban a statisztikai adatgyűjtési szempontokat tükrözte, bár természetesen számot vetett a földrajzi, közigazgatási és gazdasági-társadalmi szempontokkal is. A statisztikai feladatellátás optimalizációs szempontjai mellett azonban nem kevésbé jelentősek voltak az egyéb szempontok, amelyek közül legjelentősebb az egyes településeknek a különféle támogatások elnyerésére irányuló törekvése volt. Így a kialakított kistérségi besorolást már három év múlva módosították, és 150 statisztikai kistérséget alakítottak ki, majd 2003-ban, az újabb módosítást követően 168-ra növekedett a kistérségek száma, amely 2007-ben a jelenlegi 174 kistérségre módosult. A kistérségek fogalmának viszonylag kései megjelenése azonban nem jelenti az Európai Unió LAU 1 szintű (2003-ig NUTS 4) területi egység hagyományának hiányát a magyar közigazgatási és területfejlesztési gyakorlatban. A megyék és a települések közötti területi irányítási szint a járások formájában a kiegyezéstől egészen 1984-ig része volt a közigazgatásnak, s a járások megszüntetése után megmaradt a városkörnyéki igazgatás rendszere, ami a magyar regionalizmus haladó hagyományaiból táplálkozott. Erdei Ferenc a Szeged környéki városok és az alföldi tanyarendszer gazdaságának és társadalmának szociográfiai elemzésével rámutatott arra, hogy a régió kiegyensúlyozott fejlődése érdekében elengedhetetlen „a város–vidék ésszerű egybeszervezése, a kétoldalú viszonyok egyenrangú szabályozása”.3 Ehhez a hagyományhoz nyúlt vissza óvatosan, a járás megnevezést is kerülve 1996-ban a területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvény, amely a kistérségeket az egymással határos és funkcionális kapcsolatban lévő települések térségi identitással rendelkező összességeként határozta meg. A helyi önkormányzatok társulásairól és együttműködéséről szóló 1997. évi törvény alapján fokozatosan nyertek teret az önkéntes önkormányzati társulások; ezek az együttműködések még a konkrét céloknak megfelelő, egyedi kompromisszumokon alapuló eltérő területű társulások voltak. Középtávon ezen önkéntes társulások eltűnése prognosztizálható. Hosszabb távon a statisztikai kistérségeken alapuló, erős társadalmi háttérrel rendelkező kistérségi szint megteremtése nélkülözhetetlen kelléke lesz a hazai területfejlesztésnek.4 Mivel a települési önkormányzati feladatok nagyrészt függetlenek a lakosságszámtól, így azok megfelelő színvonalú és hatékony ellátására a helyhatóságok nagy része egyedül nem képes. Az „ágazati” jogszabályokból – néhány kivételtől eltekintve (például okmányirodák, építéshatóság, gyámügy) – hiányzik az önkormányzati feladatok differenciált telepítése. A hatékonyabb, jobb minőségű feladatellátás érdekében a pénzügyi szabályozórendszer útján kellett az elmúlt években az önkormányzatok társulási hajlandóságát növelni. Így például a központi költségvetés támogatja a körjegyzőségek fenntartását, a közoktatási feladatok társulás keretében való ellátását, a belső ellenőrzési társulások létrehozását.

3 Erdei (1972): 444. old. 4 Zsugyel (2007): 170. old.

528


A hazai kistérségi rendszer tipizálása A kistérségi súlyponti település típusa és népsűrűsége szerint megkülönböztethetünk nagyvárosi, városi és rurális kistérséget. A nagyvárosi kistérségekről szólva különbséget teszünk a 150 ezer lakost meghaladó, a 100–150 ezer lakos közötti és az 50–100 ezer lakos közötti székhelytelepüléssel rendelkező kistérségek között. Az első kategóriába a Győri, Pécsi, Miskolci, Szegedi, Kecskeméti kistérség és Debrecen tartozik. A második csoportot a Székesfehérvári, Szombathelyi, Zalaegerszegi, Kaposvári, Nyíregyházai, Szolnoki és Budaörsi kistérség5 alkotja. A harmadik szegmens a Tatabányai, Veszprémi, Dunaújvárosi, Soproni, Nagykanizsai, Egri, Békéscsabai, Hódmezővásárhelyi és Salgótarjáni kistérségből áll. A városi kistérségek méret szerint a 25–50 ezer lakosú, a 10–25 ezer lakosú és a 10 ezer lakos alatti székhelytelepülések alapján tipizálhatók. A kistérségek tipizálása értelmezhető a kistérségi szereplők száma szerint is. A hazai szakirodalom a 10 alatti településszámú kistérséget kevéstelepüléses kistérségnek, míg az ennél több szereplővel működőt soktelepülésesnek nevezi. Magyarországon 62 kevés-, és 106 soktelepüléses kistérség van. Sem a többcélú kistérségi társulások létrehozását lehetővé tevő 2004-es törvény, sem az ösztönző támogatások feltételeit meghatározó rendeletek nem tettek különbséget a kistérségek között sajátosságaik, szükségleteik, illetve az ellátandó feladataik szerint, így a nagyvárosi térségek speciális feladatköre sem jelenik meg a kistérségi társulások közszolgáltatási feladatai között. A jelenlegi rendszer nem differenciált. A hazai és a nemzetközi szakirodalom a nagyvárosi térségekről A kistérségi rendszer működésének tapasztalatai a nagyvárosi térségekben A kistérségi rendszer működésére vonatkozó első működési tapasztalatokat a kistérségi modellkísérletek nyújtották. 2003. évi indítással kettő célzott meg „nagyvárosi kistérséget”. Az egyik a miskolci „nagyváros és térsége” modellprogram, a másik a „Zalaegerszeg–Gellénháza–Bak egységes integrált kistérségi önkormányzati költségvetési gazdálkodási modellprogram”. Miskolc esetében a területfejlesztés és térségi közszolgáltatás bővítése, Zalaegerszeg esetében az elektronikus ügyintézési funkció bővítése volt a cél. 2005-ben további megyei jogú város, Szekszárd kistérsége került a modellkísérletek közé, ahol a humánerőforrás-fejlesztési rendszer kialakítását támogatták (Dudás 2005). Miután a zalaegerszegi és a szekszárdi kísérlet speciális területet fogott át, és csak néhány önkormányzatot fedett le, témánk szempontjából a legfontosabb a miskolci modellkísérlet. Ennek tapasztalatai (Mészáros 2005) rámutattak, hogy a kistelepülések érzékenysége

5 A 2007. január 1-ei állapot szerint a 23 megyei jogú város kistérségei közül egyedül a Budaörsi volt az, ahol nem a megyei jogú város (Érd) volt a székhelytelepülés. A fővárosi agglomeráció kiterjedtségét jelzi, hogy az összesen 10 település alkotta Budaörsi kistérség lakosságszáma 140 ezres! Ezt módosította a parlament 2007. június 18-án, amikor elfogadta a 2004 /CVII törvény módosításával az Érdi kistérség (Érd, Diósd, Százhalombatta, Tárnok) létrehozását. Az Érdi kistérség 4 településből áll, és 94 603 fő lakja. A Budaörsi kistérség településszáma így 10-ről 6-ra, a lakosságszáma 148 602-ről 53 999-re csökkent volna, de Páty község átsorolásával a településszám végül 7, a lakosság száma pedig 60 096 lett. (www.erdcenter.hu, letöltve 2008. május 14.) 2007. október 26-án megtartotta alakuló ülését az Érdi Kistérség Többcélú Társulása. Testületi döntés hiányában Százhalombatta nem vett részt az ülésen.


529

miatt a nagyvárosi kistérségekben különösen fontos annak tudatosítása, hogy mást jelent a közfeladatok ellátásának megszervezése és azok konkrét végrehajtása. A kísérlet felhívta a figyelmet a hálózatszemlélet kialakításának szükségességére, és ezzel összefüggésben a mikrokörzetek fontosságára. Példát mutatott az együttműködés optimális szervezeti kereteinek kialakítására, arra, hogy lehetőleg konszenzus elérésére van szükség, mert a nagyváros részéről bármilyen türelmetlenség a későbbi együttműködés zavaraihoz vezet. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a nagyvárosi kistérségek esetén akkor lesz működőképes az összefogás, ha a nagyváros és környéke szövetséges lesz, a város és vidéke természetes egységének tekinti a kistérséget, amelyben mindkét fél számára előnyös szövetség alakítható ki. Bár csak néhány év telt el az új kistérségi rendszer kialakítása óta, a megalakult többcélú kistérségi társulások tapasztalatait több vizsgálat feldolgozta. Először nagyon korán, 2005-ben, az IDEA-program keretében készült értékelés a többcélú kistérségi társulások önértékelése és a minisztériumoknál dolgozó szakemberek „ágazati” összefoglalója alapján. Sem az önértékelésekről készült összefoglaló (Bekényi et al. 2005), sem az ágazati vizsgálatok nem foglalkoztak kiemelten a „nagyvárosi” kistérségekkel. Az oktatási feladatok kapcsán (Szentirmai 2005) felmerült, hogy a megyei jogú városok jelentős része, amely eredményesen működő intézményhálózatával önállóan is képes gazdaságosan megvalósítani feladatait, a kistérségi társulás létrehozásában nem érdekelt. E városok megszokták, hogy a környező települések „önként” válnak meg intézményeiktől, így biztosítva a nagyváros intézményeinek „gyermekutánpótlását”. A kistelepülések viszont nemcsak autonómiájukat féltik, hanem attól is tartanak, hogy a nagyobb települések saját céljaikra használják fel a kistérségen keresztül lehívható támogatásokat. Feltűnik még néhány, az oktatási feladatokhoz kapcsolódó „nagyvárosi” sajátosság. Az említett tanulmány összesíti néhány megye által nyújtott információk alapján, hogy egyes kistérségekben hány mikrotérség működik. A mikrotérségek Baranyában, BácsKiskunban, Békésben, Hajdú-Biharban, Nógrádban, Somogyban, Tolnában és Zalában éppen nagyvárosok környezetében nem jelennek meg. A tanulmány másik érdekes részlete, amikor bemutatja, hogy a települési és a megyei feladatok kistérségi szinten történő ellátásának köre mennyire heterogén még az egymáshoz közeli kistérségek körében is. Példaként Csongrád megyét említi, ahol a szegedi társulásról megállapítja, hogy csak olyan feladatokat vállalt fel, amelyeket nem kötelező a településeknek önállóan ellátni, és amelyekre a költségvetésből további normatív támogatás igényelhető. A tanulmányban arra is van utalás, hogy milyen problémákat okoz, ha a kistérségi lehatárolás nem veszi figyelembe a valós, különösen a közlekedési térkapcsolatokat, a nagyvárosokhoz való kötődést. Az oktatási feladatokat tárgyaló íráson kívül csupán a területfejlesztési tanulmányban jelenik meg a „nagyvárosi kérdés” (Virág 2005). Eszerint „a társulásokon belül változó, hogy mennyire érvényesül a nagyobb település súlya a testületi döntéshozatalban, vagy mennyire szorul ez háttérbe a nagy település szolgáltatási kínálatának sokszínűsége mellett”. Kifejezetten a nagyvárosi kistérségek jellemzőivel foglalkozik Schneider Gábor a Magyarország 2015 program keretében írt tanulmánya (Schneider 2006/a). Véleménye szerint: „A kistérségi társulás a jelenlegi formájában nem tudja kezelni a funkcionális nagyvárosi térségek összetett kapcsolatát. A budapesti agglomeráció problémájának

530


megoldatlansága ennek az egyik legnyilvánvalóbb példája, de a Debreceni kistérség problematikája is megoldatlan maradt. A szerző szerint a nagyvárosi „kistérségekben létrejövő társulások a közszolgáltatások meglehetősen szűk körére terjednek ki.” Problémának látja, hogy a törvény nem tett különbséget a megyei jogú városok és vonzáskörzetük, illetve a kisebb lélekszámú kistérségek feladatellátása között, jóllehet jelentős szolgáltatásbeli különbségek vannak közöttük. A kistérségi rendszer egyik legkomolyabb belső problémájának azt tartja, hogy a nagyváros a társulás keretei között végzett közszolgáltatási feladatok fejlesztésében nem érdekelt. A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy az adott kistérséghez tartozó települések száma jelentős szolgáltatásszervezési feladatokat vet fel. Minél magasabb a településszám, annál nehezebb a közszolgáltatások térségi ellátásának hatékony kialakítása. Szerinte a problematikát jelentős mértékben árnyalja az adott kistérségben lévő körzetek száma is. A Miskolci és a Pécsi kistérséget veszi alapul. Mindkét városi térségben jelentős (40 és 39) a települések száma, ugyanakkor a székhelytelepülés és a kistérség összlakosságának aranyában jól látható különbségek mutatkoznak. Amíg a Miskolci kistérség esetén a nagyvárosi lakosság aránya 65%-os, addig a Pécsi kistérségben 86%-os. A Miskolci kistérségben 4 város és vonzáskörzet is kialakult, a Pécsi kistérségben az egyedüli város maga a székhelytelepülés. A kistérségi társulások egyre komplexebb feladatellátása tekintetében ez azt jelenti, hogy míg Miskolcon és vonzáskörzetében a közszolgáltatások és az államigazgatási feladatok többpólusúvá tehetők, a térségi feladatokra mikrotársulások kialakítása várható, addig a Pécsi kistérségben a feladatellátás teljes egészében a nagyvárosra hárul.6 A Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége számára készült összefoglaló esettanulmányok alapján összegezte a többcélú kistérségi társulások megalakulásának tapasztalatait (Kovács–Varga–Ötvös 2007). E tanulmány szerint: „Azon települések, térségek esetében, ahol például sajátos településszerkezetükből adódóan nagyobb számban, szisztematikusan léteznek ilyen társulások, együttműködések, több település számára nem világos a kormányzat célja a többcélú társulások ösztönzésével, mivel az intézmények nagy részét már eddig is közösen tartották fenn. Így ők az új rendszerben a bürokrácia további növekedését látják (Zalaegerszeg), és kevésbé a társulásban rejlő hatékonyságnövelés lehetőségét.” A nagyvárosok és környékük területpolitikai sajátosságai és a kistérségi rendszer Az új kistérségi rendszert megalapozó tanulmányok, a többcélú kistérségi társulásokkal foglalkozó szakértői anyagok és az ilyen társulásokról szóló törvény magyarázata három funkciót tulajdonítanak az immár törvény által lehatárolt kistérségeknek: az önkormányzati közszolgáltatási szerepkört, a területfejlesztési funkciót és a „magasabb” szaktudást igénylő államigazgatási feladat- és hatáskörök ellátását. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb szakértő és a kormány is úgy tekint a kistérségi szintre, hogy az – bár önkormányzatisággal nem rendelkezik – képes kvázi önálló közigazgatási szintként egységesíteni a több településre kiterjedő „körzeti” feladatok ellátási rendszerét. Mivel egy új köz-

6 Ez egyébként azt is jelzi, hogy a miskolci modellkísérlet csak részben volt képes az összes nagyváros számára hasznosítható eredményeket produkálni, mert nagyok a különbségek a „nagyvárosi” kistérségek között.


531

igazgatási szint létrehozása az alkotmány és a kétharmados önkormányzati törvény módosítását igényelte volna, a kistérségi feladatellátás törvényi szabályozása kompromiszszumos megoldásként „ágazati” törvényekre maradt. Szorosan kapcsolódik a kistérségekhez a regionális szint bevezetésének kérdésköre. Miután a regionális önkormányzatok megteremtését és a megyei szint önkormányzatiságának megszüntetését szintén megakadályozta, hogy nem volt mód a „minősített” törvények elfogadására, „kistestvére”, a kistérség is csak torzó maradt. Változatlanul megmaradtak a megyei feladat- és hatáskörök, megmaradt a megyei jogú városok feladatellátási kötelezettsége; a változások a települési önkormányzati rendszer – 1990-ben meghatározott – alapjait sem érintették. A változatlan önkormányzati struktúra szorításában a kistérségi rendszer egyszerre több igazgatási probléma megoldását lenne hivatott szolgálni, s teszi ezt változó sikerrel. A nagyvárosok és a „nagyvárosi kistérségek” szerepe, működése kitűnő példája annak, hogy a kistérségi rendszerrel nem lehet minden – a helyi önkormányzati struktúrával, az államigazgatással és a területfejlesztéssel kapcsolatos – problémát egyszerre kezelni. A „nagyvárosi” kistérség mint az államigazgatás körzeti szintje. Az elmélet és a gyakorlat azt igazolta, hogy az államigazgatási feladatok közül a tömegesen előforduló, „nagyobb szakértelmet igénylő” és települési vagy körjegyzőségi szinten nem feltétlenül ellátandó feladatok megszervezését nem a kistérségi határokhoz kell igazítani. A közlekedési helyzet és az ellátandó lakosság számának függvényében kell kialakítani ezeket a „közigazgatási szolgáltatásokat”. Miután a kistérségek lakosságszáma, településstruktúrája meglehetősen heterogén, elképzelhetetlen, hogy a kistérségi struktúra biztosítsa a megfelelő keretet az államigazgatás körzeti szinten megszervezendő feladatainak. A megfelelő területegység általában kisebb, mint a kistérségi szint. Nem véletlen, hogy a jegyzőkhöz telepített államigazgatási feladatok egy részénél – már a kistérségi rendszer bevezetését megelőzően – a kistérségeknél jóval kisebb körzeteket alakítottak ki (okmányirodák, szociális igazgatás, építésügyi igazgatás). Miután ezekhez az igazgatási szolgáltatásokhoz „spill-over” hatás nem kapcsolódik (bárki igénybe veheti őket, nem csak a környező települések), a nagyvárosi agglomerációk egységes kezelése sem szükséges. Az ágazati igazgatás körzeti szerveinek valamiféle területi összehangolása közvetlenül szintén nem a kistérségi rendszert érinti alapvetően, hanem az ágazatokat és az egész államigazgatási szervezetrendszer korszerűsítését. Az Államreform operatív programban szereplő cél, a közös közigazgatási szolgáltatóközpontok kialakítása, szintén az okmányirodákra támaszkodik. Az operatív program másik fejlesztési célja, az elektronikus ügyintézés elterjesztése pedig alapvetően enyhíti az államigazgatás területi elérésének problémáját. Az államigazgatási feladatokkal kapcsolatban több tanulmányban megfogalmazódott: nincs szükség arra, hogy a nagyvárosokat az egyéb körzetközpontoktól eltérően kezeljék. A megyei jogú városok az államigazgatás szempontjából persze különleges helyzetben vannak. E városokban azonkívül, hogy mindegyikben működnek okmányirodák és várhatóan ügyfélszolgálati irodák is, szintén ezekbe a városokba települtek a megyei és regionális illetékességű államigazgatási szervek, illetve azok kirendeltségei. A „nagyvárosi kistérség mint közszolgáltatási egység. A kistérség mint önálló közigazgatási szint megteremtésének szándékát, majd a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásairól szóló törvény megalkotását deklarált módon leginkább a hazai

532


szétaprózott települési önkormányzati struktúra motiválta. A kistérségi rendszer a szándékok szerint keretet biztosíthat arra, hogy az önkormányzatok a közszolgáltatások megszervezését és fejlesztését egy nagyobb népességszámú területegységben hangolják össze. Ezáltal megfelelő színvonalon elláthatók lesznek a kistelepülések önkormányzatai számára is a kötelező önkormányzati feladatok, másrészt kistérségi szinten javulhat a közszolgáltatások színvonala és hatékonysága. Több elméleti és tapasztalatokat bemutató tanulmány is felhívta a figyelmet arra, hogy ez az alapprobléma a nagyvárosokat nem érinti. Önállóan képesek települési feladataik ellátására, méretgazdaságossági szempontoknak is jobban meg tudnak felelni. Intézményeik kihasználtságát gyakran javítja az, hogy a „szuburbán” öv településeinek lakossága is használja azokat. Amennyiben mégis szükség van feladataik ellátásának racionalizálására, önálló döntéseket szeretnének hozni. Nem igazán érdekeltek tehát abban, hogy települési szintű feladataikat az önkormányzati társulásokhoz delegálják. A másik oldalon a kistelepülések sem biztos, hogy megoldják a közszolgáltatások minőségi javításának, finanszírozásának problémáit, hiszen a nagyvárosi kistérségekben a társulások megalapítását, a vállalt feladatok körét alapvetően nem a kistelepülések szempontjai határozzák meg. A kistérségi tapasztalatokat összegző tanulmányok arra is rámutattak, hogy a működő nagyvárosi társulások többségében a támogatások eléréséhez minimálisan szükséges feladatok ellátását oldották meg kistérségi szinten. A kistérségi rendszer az önkormányzatok egyre kedvezőtlenebb finanszírozási helyzetében ugyanis lehetőséget adott többletforrások bevonására. A nagyvárosok esetén ezek a források legalább azt lehetővé tették, hogy az intézményeket, szolgáltatásokat a korábbi színvonalon tudják működtetni. A nagyvárosok a közszolgáltatások terén is érdekeltek a kistérségi együttműködésben. Az érdekeltséget alapvetően a többlettámogatások teremtik meg. Elsősorban azonban nem azokon a területeken társulnak, amelyek a kistelepülések problémái, hanem ahol lehetőséget látnak saját bevételeik növelésére, vagy speciális szolgáltatási területeken, azért, hogy kapacitásaikat ki tudják használni. A nagyvárosok tipikus problémáját, a középszintű feladatok ellátásának finanszírozási nehézségeit az önkéntes társuláson alapuló kistérségi rendszer szintén nem képes kezelni. A környező települések nem érdekeltek abban, hogy a társulás vállaljon fel megyei feladatokat, hiszen a középszintű közszolgáltatásokat eddig is igénybe vették a nagyvárosban, természetesen azokat az intézményeket is, amelyeket a város tart fenn. Ráadásul a középszintű szolgáltatásokat nemcsak a környező települések veszik igénybe, hanem távolabbiak is, esetenként az egész megye. A kistérségi rendszer jelen formájában tehát nem alkalmas arra, hogy befogadja vagy legalábbis kezelje a nagyvárosok térségi feladatait. Az alapfokú közszolgáltatások kistérségi szintű szervezése kapcsán már felmerülhet az a probléma is, hogy a lehatárolt kistérségek nem illeszkednek a valós térszerkezethez. Nem azt a térséget fedik le, ahol valóban mindennapos összefonódott kapcsolatok alakultak ki a nagyváros és a környező települések között. Amennyiben a kistérség nagyobb, mint a városi agglomeráció, ez a probléma esetleg megoldható mikrotérségek, alközpontok kialakításával. Amint láttuk, jócskán vannak azonban olyan nagyvárosi kistérségek, ahol nincsenek alközpontok, és a feladatellátás zömében a nagyvárosra hárul. Abban az esetben, amikor a nagyvároshoz szervesen kapcsolódó települések más kistérségbe tartoznak, e települések lakóinak esetleg nem ideális olyan kistérségi centrumhoz kapcsolódni, amely számukra nehezen elérhető.


533

A nagyvárosok, mint azt az IDEA-tanulmányok előre jelezték, nem az alapellátások megszervezése, hanem a térségi versenyképesség növelése végett érdekeltek a kistérségi együttműködésben. A térségi versenyképesség növelését szolgálhatja egy ideális funkciómegosztás a térség települései között. Érvényes lehet ez a közszolgáltatások ellátásában kialakított munkamegosztásra is. Egyes egészségügyi, szociális vagy oktatási feladatok ellátásához elképzelhető például, hogy a környező településeken jobb feltételeket lehet biztosítani. Bizonyos intézmények (sportlétesítmények, rehabilitációs egészségügyi intézmények, speciális oktatási intézmények, szociális otthonok) elhelyezésére az övezet, míg más intézmények esetén a városközpont az ideális helyszín. Az ivóvízellátás, vízgazdálkodás, környezetvédelem, természetvédelem, hulladékkezelés esetén pedig még nyilvánvalóbb a települések egymásrautaltsága. Az „agglomerációs” szintű szolgáltatásszervezés és a funkciók racionális megosztása azon nagyvárosok környékén lenne a legfontosabb, ahol viszonylag intenzív a szuburbanizáció. Ezekben a térségekben ugyanis már kicsiben megjelennek azok a problémák, amelyekkel súlyosabb változatban a budapesti agglomerációban találkozhatunk (Kovács K. 2003). Ez nemcsak a „spill-over” hatások erősödését jelenti, hanem azt is, hogy a nagyváros népességszámának csökkenése miatt a nagyvárosi intézményekben kapacitásfelesleg keletkezhet, míg a környező településeken olyan fejlesztésekre van szükség, amelyekre e települések csak fokozott erőfeszítésekkel képesek. A kistérségi szintű szolgáltatásszervezést a nagyvárosi térségekben (ugyanúgy, mint egyéb kistérségekben) jelentősen akadályozza a közlekedési infrastruktúra, illetve a tömegközlekedés fejletlensége. A tömegközlekedés területén nagyvárosi körzetekben kézenfekvő megoldásnak tűnik a városi helyi közlekedés kiterjesztése a térség településeire. A „nagyvárosi” kistérség mint területfejlesztési egység. Mint azt a jogi szabályozás ellentmondásai kapcsán kifejtettük, a kistérségi társulások nem a területfejlesztési feladatokat látják el, hanem a településfejlesztési feladatok összehangolását. A kistérség nem önálló területfejlesztési szint, de a területfejlesztés szempontjából fontos alapegység, a nagyvárosok esetén pedig fejlesztési hatásokat kisugárzó központ lehet. A jelenleg lehatárolt kistérségek ezeket a szempontokat szinte egyáltalán nem veszik figyelembe. A kistérség nagyon jó alapegység arra, hogy mérjük az országon belüli területi egyenlőtlenségeket, és esetleg arra is, hogy a településfejlesztési és vállalkozásfejlesztési támogatásokat a kistérségek fejlettségének függvényében differenciáljuk. Területfejlesztési szempontból azonban teljesen más célok és feladatok merülnek fel egy nagyvárosi, mint egy alapvetően rurális térségben. Szükség van a különböző típusú térségek közötti differenciálásra a területfejlesztési eszközök tekintetében is. Nagyvárosi kistérségekben ráadásul óvatosan kell bánnunk az olyan mesterségesen kialakított kistérségi határokkal, melyek elsősorban nem a területfejlesztés, hanem a szolgáltatásszervezés – sőt az alapfokú szolgáltatásszervezés – logikáját követik. Az a törekvés, hogy egyszerre több funkció ellátására alkalmas kistérségeket alakítsunk ki, így akár hátráltathatja is a területfejlesztési célok megvalósítását. A kistérségi szint arra is kitűnően alkalmas lehet, hogy települések együttműködjenek, és kialakítsanak közös fejlesztési elképzeléseket. E célra azonban nem biztos, hogy a kötelezően lehatárolt kistérségi keretek a legalkalmasabbak, hanem a valóban „alulról” jövő kezdeményezések, az önkéntes társulások, amelyek az egyes kistérségi határokat, a megyehatárokat, sőt bizonyos esetekben akár az országhatárokat is átlépik. Az egyéb

534


területfejlesztési szereplők – a vállalkozók, társadalmi szervezetek, a civil szféra szereplői – érdemben e kereteken belül tudnak kapcsolódni a közös elképzelésekhez. A „mesterséges” határok között működő többcélú önkormányzati társulásokban, kistérségi területfejlesztési tanácsokban szinte értelmezhetetlen e partnerek képviselete. A köztestületeknek, érdekszövetségeknek vagy a civil szervezeteknek ugyanis nincs kistérségi szintű szervezettségük. A települési önkormányzatoknak, vállalkozóknak, egyéb helyi szereplőknek nagy szükségük van arra, hogy fejlesztési projektjeik kidolgozásában és megfelelő végrehajtásában szakértői segítséget kapjanak. A kistérségek szintjén szükség lenne tehát egy olyan fejlesztési ügynökségre, amely ezt a segítséget megadja. Az uniós források minél jobb felhasználása érdekében e fejlesztési ügynökségek létrehozását érdemes lenne állami eszközökkel is segíteni, de a kistérségi társulások is szerepet vállalhatnának kialakításukban. Jelenleg, amikor az európai uniós regionális politika és a hazai területfejlesztési politika elkezdett nemcsak térségekben, hanem hálózatokban is gondolkodni, a nagyvárosoknak kitüntetett szerep jut a fejlesztési elképzelésekben. A kiegyensúlyozott policentrikus városhálózat kialakítását, a városi térségek fejlesztését, a város és vidék együttműködésének javítását, a regionális fejlesztésre vonatkozó koncepciók jelentős területfejlesztési erőnek tekintik. Az elképzelés megvalósítása hazai nagyvárosaink szempontjából három dolgot jelent. Egyrészt el kell érniük, hogy beilleszkedjenek a megfelelő szintű nagyvárosi hálózatokba, másrészt mint fejlesztési pólusoknak alkalmasnak kell lenniük, hogy innovációs, gazdaságfejlesztő hatást gyakoroljanak tágabb és szűkebb környezetükre, harmadrészt képesnek kell lenniük arra, hogy saját vidéki környezetükkel harmonikusan együttműködjenek. Területfejlesztési szempontból az általunk vizsgált megyei jogú városoknak különböző szerepük lehet. A városhierarchiában elfoglalt helyük ugyanis – mint láttuk – jelentősen eltér. Az Országos területfejlesztési koncepció (OTK) szerint is az a cél, hogy néhány nagyvárosunk (Debrecen, Miskolc, Szeged Pécs, Győr, valamint funkciómegosztásban Székesfehérvár és Veszprém) úgynevezett fejlesztési pólussá váljon. E városok távlati funkciója, hogy a fejlődést közvetítsék, illetve kisugárzó erejüknél fogva generálják régió- és országhatárokat is átlépő hatóterületeik fejlődését. A többi megyei jogú város szerepe kisebb hatókörű. Míg a régióközpontok, fejlesztésipólus-városok szempontjából a regionális, sőt nemzetközi szerep a legfontosabb, és erre kell alkalmassá tenni a teljes nagyvárosi térséget, „egyéb” hazai nagyvárosaink inkább térségük kisvárosainak dinamizálásával, illetve a harmonikus város és vidéke kapcsolat kialakításával felelhetnek meg a fejlesztési elképzeléseknek. A pólusvárosoknak területfejlesztési szempontból együttműködniük tehát elsősorban szupraregionális szinten, saját makrorégiójuk külföldi nagyvárosaival és más magyar régióközpontokkal kell, nemzeti regionális szinten pedig elsősorban saját – NUTS 2 – régiójuk egyéb nagyvárosaival. Más nagyvárosoknak pedig regionális szinten saját régióközpontjukkal, szubregionális szinten meg a megye többi városával. A jelenlegi kistérségi rendszer tehát egyik nagyvárostípus esetében sem nyújt területfejlesztési szerepköreik betöltéséhez megfelelő intézményesült keretet. A fejlesztésipólusnagyvárosok esetén az adekvát keretet a nemzetközi makroregionális együttműködés, illetve a hazai régiók (NUTS 2) területfejlesztési intézményei nyújthatják, a többi nagyváros esetén „felfelé” szintén a régió, „lefelé” pedig alapvetően a jelenlegi megyei terü-


535

letfejlesztési intézmények vagy esetleg más, a jelenlegi kistérségeknél jóval nagyobb területegység térségi együttműködései. Ez az egység lehet esetleg régióhatárokon átnyúló, sőt akár országhatárokon is átnyúlhat. A területfejlesztés szempontjából tehát az a legfontosabb, hogy legyenek olyan szervezeti keretek, amelyekben minden „várostérség” ki tudja alakítani – a megfelelő szinteken – együttműködéseit, illetve, hogy a nagyvárosi térségek megfelelő képviselettel rendelkezzenek a „hivatalos” területfejlesztési szinteken, befolyásolni tudják a regionális és országos, sőt európai fejlesztési döntéseket.7 Bár az OTK a városi központok szemszögéből fogalmazza meg8 a „nagyvárosi problémákat”, és a városkörnyéki településeket csak egy vonatkozásban – a városok körüli zöldgyűrű kialakításával kapcsolatban – említi, meggyőződésünk, hogy a pólusszerep megalapozásához a városoknak szükségük van a környező településekkel való szoros együttműködésre, valamint a funkciók megosztására a városi központ és az agglomerációs gyűrű között. Nem véletlen, hogy az európai városokkal foglalkozó tanulmányok egyike sem a közigazgatási határok közé szorított városokat tekinti egységnek, hanem az úgynevezett „funkcionális városi térségeket”. Területfejlesztési szempontból integrált egységnek (a tulajdonképpeni városnak) kell tekinteni a funkcionális városi körzeteket. Ki kell alakítani speciális városkörnyéki társulási formákat, és a finanszírozási rendszerben – mind negatív, mind pozitív módon – a valós várostérség települési önkormányzatainak együttműködését kell ösztönözni. A jelenlegi többcélú kistérségi társulás semmiképpen nem alkalmas arra, hogy a nagyvárosi térségek problémáit kezelje. Ezen a ponton meg kell jegyeznünk azonban, hogy nem minden megyei jogú városunk körül alakult ki ilyen szervesen összetartozó övezet. A speciális szabályozást tehát nem érdemes egységesen az összes megyei jogú városunk térségére kiterjeszteni. Nemzetközi és hazai tanulságok a nagyvárosi térségek igazgatási problémáinak megoldására Nemzetközi példák. A nagyvároskörnyéki igazgatás kérdéseinek meglehetősen széles körű a szakirodalma, és az Európai Unió keretén belül is kiemelten foglalkoznak ezzel a témával. Az általunk vizsgált nagyvárosi körre azonban a metropolisz-igazgatás tapasztalatai csak jelentős megszorításokkal alkalmazhatók. A magyar megyei jogú városok európai értelemben nem tekinthetők nagyvárosoknak, így a „metropolitan governance” igazgatási megoldásai rájuk nem értelmezhetők. Megyei jogú városaink esetén fel sem merülhetnek bizonyos megoldások, amelyeket a metropoliszokban alkalmaztak. Hazai nagyvárosaink – legalábbis a legnagyobbak – térségei esetén tisztán kell látnunk tehát, hogy az igazgatási megoldások „hármas nyomás”-nak kell megfeleljenek. Kezelniük kell

7 Ennek a tanulmánynak nem feladata a hazai területfejlesztés és az uniós fejlesztések intézményrendszerének értékelése. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy nagyvárosaink akkor kaphatnak érdemi szerepet, ha regionális szinteken valódi területfejlesztési döntések születhetnek. Egy centralizált struktúrában központi döntésektől függ, hogy megjelenik-e a fejlesztésipólus-szerepkörök támogatása, illetve, hogy az valóban a nagyvárosi helyi adottságokra épít-e. Jelenleg az uniós támogatások felhasználása sajnos egyáltalán nem ezt a képet mutatja. Hiába fogadta el az Országgyűlés az OTK korábbiakban idézett szövegét, a jelenlegi regionális operatív programokban a nagyvárosok ritkán, akkor is főleg mint a városrehabilitáció célterületei jelennek meg. 8 Sőt szerintünk a hazai szuburbanizációs folyamatok és hatásaik megítélésében túlzó.

536


a szuburbanizációs folyamatok hatásait, méltányolniuk a nem oly rég önkormányzatisággal rendelkező környező települések önállóságát, és segíteniük kell, hogy a nagyvárosi térségek valós fejlődési pólusokká válhassanak. A metropoliszok esetén is alkalmazott megoldások közül ezért az önkéntes, a formakötött vagy a kötelező társulási formák látszanak saját nagyvárosaink esetében alkalmazható megoldásnak.9 Első benyomásra a többcélú kistérségi társulás ilyen szervezet, hiszen formakötött és önkéntes. Ha azonban a települési önkormányzatok társulásos kapcsolatainak nemzetközi tapasztalatait áttekintjük (Somlyódiné Pfeil 2003/a, 2006, Kovács K. 2003, Bekényi– Bércesi–Németh 2003), feltűnik, hogy a magyar többcélú kistérségi önkormányzati társuláshoz nincs hasonló. A magyar szabályozás az önkéntes társulás elvén alapul, de meghatározza a területi kereteket. Behatárolja az e társulási forma keretében ellátható feladatköröket, de nem differenciál településtípusok között. Közben lazít a területi kereteken (elég az önkormányzatok bizonyos arányának részvétele), és szabadon választhatóvá is teszi a közösen ellátható feladatköröket (mint egy alulról jövő kezdeményezés esetén). Ezek a feladatkörök szokatlan módon rendkívül heterogének, az alapfokú kötelező önkormányzati feladatoktól a középfokú, önként átvállalt feladatokig, a területfejlesztéstől a belső ellenőrzésig, a szociális ellátástól a gazdaságfejlesztésig, a közművelődéstől az állat- és növényegészségügyig terjednek. A szabályozás viszont azonnal kiemel e körből három olyan feladatkört, amelyek esetében törvényben garantálja a költségvetési támogatásokat. A társulás ezenkívül formakötött, törvény szabályozza a megállapodás tartalmi elemeit, a szervezeti formát, a döntéshozó és -végrehajtó szerveket, a döntéshozatali mechanizmust, de több esetben megállapodáson alapuló eltérésre ad lehetőséget. Ugyanezt teszi a működési költségekhez való hozzájárulás módjával kapcsolatban.10 Az európai országok gyakorlatában nem jellemző, hogy a lokális (LAU 1) statisztikai szint többcélú önkormányzati társulási formában intézményesülne. Területfejlesztési célok megvalósítása érdekében több országban előfordul, hogy ezen a szinten összefognak a települések, de azt általában konkrét programokra szabadon, vagy esetleg „felsőbb kijelölésre” teszik. Egyéb fejlesztési és működtetési feladatokra az önkormányzatok együttműködésének leggyakoribb formája Európában az úgynevezett céltársulás (Németország, Spanyolország, Franciaország, Ausztria stb.), ahol az önkormányzatok egy-egy feladatra, változó körben, változó térségi keretben társulnak. Hazai hagyományaink. Sokan és sokféleképpen foglalták össze a hazai közigazgatástörténet kistérségi rendszert érintő tanulságait (Németh 1999, Szabó 1996, Somlyódiné Pfeil 2003, Bekényi–Bércesi–Németh 2003, Szigeti 1997, 2002, Hoffman 2005). Véleményünk szerint a végül megvalósult kistérségi rendszer hű tükrözője annak, hogy a közigazgatási szakemberek sem egységesek abban, milyen problémák megoldását szolgálja a kistérségi rendszer, és ennek megfelelően milyen történeti hagyományokra kellene támaszkodnunk, vagy milyen megoldásokat kellene elvetnünk. A járás nyilvánvalóan elsősorban hatósági igazgatási egység volt. A vármegyerendszer idején a vármegye igazgatási szerveként azt a célt szolgálta, hogy az ügyek intézése

9 E ponton feltételezzük, hogy sem szándék, sem mód nincs határmódosításokra, illetve községösszevonásokra. 10 Ismervén a jogszabály megszületésének körülményeit, tudjuk, hogy valóban ilyesmi volt a szándék. Az önkéntes társulásokra alapozva hozni létre egy kvázi közigazgatási középszintet.


537

elérhetővé váljon az állampolgárok számára „egy napi járással”.11 „A járási tanácsok megszűnése után újra a megyei tanács igazgatási körzetévé váltak, és a települési szinten nem ellátható, bonyolultabb szakigazgatási ügyek, illetve a másodfok és a községi szint (meg a termelőszövetkezetek) feletti felügyelet, ellenőrzés fő keretei maradtak. A közszolgáltatások megszervezésének területi szintjét a járás gyakorlatilag soha nem jelentette. A kistérségi rendszer szempontjából a járásokkal való bármiféle összehasonlításnak tehát csak a kistérség igazgatási funkcióinak szempontjából lehet értelme. Azt azonban ez esetben sem felejthetjük el, hogy az általunk vizsgált nagyvárosok többsége nem volt része a járási igazgatásnak, mert megyei városi jogkört kapott. Az alapvető közszolgáltatások ellátásának és megszervezésének optimális területi kereteit a szocialista időszakban a községegyesítés és a községi közös tanácsok rendszere próbálta biztosítani (bár ez alsó szintű igazgatási körzeteket is jelentett). A III. tanácstörvény 1971-ben egyértelműen differenciálta a hatáskörök telepítését. A községi tanács alapvetően a helyi és (mikro) körzeti szükségleteket kielégítő, a nagyközségi, városi és megyei tanács pedig a település vonzáskörzetét is ellátó intézményeket hozhatott létre. A vonzáskörzeti szerepnek önmagában nem volt közigazgatás-szervezési következménye, bár – a későbbiekben bemutatandó – városkörnyéki igazgatás lehetősége megerősíthette a városok és környékük kapcsolatait. A kistérségi szint intézményesülését tehát a közszolgáltatások szervezésében nem találjuk meg. A községi struktúra szétaprózottsága miatt meglévő helyi kapacitáshiányt az alapszintű szolgáltatások tekintetében mikrotérségi szinten a községi közös tanácsoknak kellett megoldaniuk. Területfejlesztési szempontokat elsősorban a központi beruházási döntések érvényesítettek. Az 1971-ben elfogadott Országos településhálózat-fejlesztési koncepció a települések szempontjából alapozta meg a fejlesztési döntéseket. A koncepció nem vette figyelembe a közigazgatási szempontokat, bizonyos esetekben úgy jelölte ki a különböző szintű fejlesztendő központokat, hogy a települések igazgatási státusát nem tekintette. A legfontosabb területfejlesztési szint természetesen továbbra is a központi szint maradt, de a későbbiekben a megyei tanácsok részleges önállósulásával és megerősödésével a fejlesztési forrásokért való harc fő kereteit a települések számára már a megyék jelentették. A nagyvárosok ebben a „harcban” jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek (Vági 1982). A szakértők elemzéseikben sokszor valamiféle „városkörnyéki igazgatás” megalapozásának lehetőségét látják a jelenlegi kistérségi rendszerben. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a jelenleg kialakított többcélú kistérségi társulási rendszer még esetleges megerősödése után sem ugyanazokat a funkciókat hordozza, mint akár a városkörnyéki igazgatás bevezetésére vonatkozó elméleti javaslatok, vagy a később valóban bevezetetett szisztéma. Eredeti állapotában Erdei Ferenc ezt a modellt a tanyás mezővárosok térszerkezetére dolgozta ki, lényege pedig az volt, hogy a városi intézmények illetékessége kiterjedt volna a környező községekre is. Később – továbbfejlesztve elképzelését – a vármegyerendszer-ellenesség jegyében alkotta meg az úgynevezett városmegyekoncepciót. Gyakorlatilag egy új területi önkormányzati szintet alapozott volna meg,

11 A járási főszolgabíró – mint a vármegye mindenese – a közszolgáltatások nyújtásának terén is számos feladatot látott el, habár tevékenysége alapvetően hatósági felügyeleti-rendészeti volt (Hoffmann 2005).

538


amelyben a községi önkormányzatok a városokhoz kapcsolódnak. Ez a fogalom aztán újraéledt Bibó István munkáiban, aki – többek között a településfejlesztési koncepcióból kiindulva és annak kritikájaként – a nyolcvanas években kidolgozta a középfokú központokból kifejlődő igazgatási „városkörnyék-rendszert”. Ez a rendszer elsősorban a középfokú közszolgáltatások ellátásának optimálisnak tartott kereteit vázolta fel. Idekapcsolódik Madarász Tibor tervezete, aki ugyan a megyei tanácsok fennmaradásával számolt, de a városi tanácsokat úgynevezett tájegységi tanácsokká kívánta fejleszteni, amelyeknek közös fenntartási feladataik mellett közös fejlesztési feladataik is lettek volna, de rendelkeztek volna bizonyos ellenőrzési, irányítási, sőt újraelosztási hatáskörökkel a városkörnyéki községek fölött. Kiss István szintén a városi térségek optimális közigazgatás-szervezési megoldásait kereste, mivel meggyőződése volt, hogy a városi agglomerációk kialakulása szükségessé teszi az igazgatási szervek együttműködését. Ő föderatív megoldások és horizontális együttműködés kombinációját javasolta, elsősorban a fejlesztési, rendezési tervek végrehajtására, továbbá városfenntartási és vonzáskörzet-igazgatási feladatokra. Kilényi Géza viszont a városkörnyéki községek és a város együttműködésére kétkamarás modellt javasolt, amely formában az egész településegyüttest érintő ügyekben (például a körzeti közszolgáltatások működése és fejlesztése) a községek is képviselhették volna magukat. Ezek a felvázolt javaslatok nem egy, az egész országra kiterjedő kistérségi rendszerben gondolkodtak, hanem megoldást kívántak találni a városokat és környéküket egységben kezelő igazgatási megoldásokra. A városkörnyéki igazgatási modellhez kapcsolódó elméleti koncepciók mellett a gyakorlatban is bevezettek egy városkörnyéki igazgatási rendszert. Először speciális megoldásként a III. tanácstörvény tette lehetővé, hogy az úgynevezett városkörnyéki községek tekintetében a járási hivatalt vagy annak elnökét megillető hatásköröket a városi végrehajtó bizottság titkára, illetőleg szakigazgatási szervei gyakorolják. 1984-től a járások megszüntetésével „a legtöbb járási hivatali hatáskört a városi tanács VB szakigazgatási szerveire ruházták át”, s a korábban csak lehetőségként szereplő városkörnyéki igazgatást tették általánossá. Mivel a megyei városok nem élvezték a megye jogállását, ezért a magyar közigazgatás történetében az a kivételes pillanat jött el, amikor minden város és vonzáskörzete egy közigazgatási egységet képezett.”12 A városkörnyéki igazgatás azonban nem volt hosszú életű, és megvalósított formájában is elsősorban a hatósági, igazgatási feladatok megszervezését szolgálta. A városkörnyék ellátási, szolgáltató feladatainak összehangolására és közös fejlesztésére sokkal inkább a városkörnyéki koordinációs bizottságok nyújtottak szervezeti keretet. A városkörnyék tehát az elméletekben vagy egy városi térségekre bevezetett speciális igazgatási megoldás volt, vagy egy területi önkormányzati középszint, amely a középfokú közszolgáltatások nyújtásának is keretet adhat (de nem az alapfokúaknak!), a bevezetett jogszabályok alapján pedig vagy speciális, vagy általános megoldásként a járást helyettesítő elsősorban igazgatási egység. Sem a szakértői javaslatokban, sem a gyakorlatban nem jelentett soha egyszerre igazgatási, közszolgáltatási és területfejlesztési funkciókat hordozó szintet, és végképp nem terjedt ki az alapfokú közszolgáltatások megszervezésére. A széttagolt, szétaprózott települési önkormányzati rendszer, illetve a valós

12 Lásd Hoffman 2005.


539

középszint hiánya a rendszerváltás után folyamatosan foglalkoztatta a szakembereket és az igazgatási szereplőket. Gyakran felmerültek a „városkörnyéki igazgatás”, illetve a „városmegye” koncepció bizonyos elemei. A városokra és környékükre építő igazgatási megoldásokat kereső munkák közül kiemelkedik az a kötet, amelyet a Megyei Jogú Városok Szövetsége és a Kisvárosi Önkormányzatok Országos Szövetsége megbízása alapján a Magyar Közigazgatási Intézet kutatói, valamint vezető köztisztviselők munkáiból állítottak össze, és amely már igen korán, 1996-ban többoldalúan megvizsgálta a városokra és vonzáskörzetükre alapuló igazgatási struktúra lehetőségeit (Szabó 1996). A kötet szerzői három modellt dolgoztak ki a problémák kezelésére: a differenciált feladattelepítésnek, a megyei szint megerősítésének és a városkörnyéki feladatellátásnak a modelljét. A városkörnyéki feladatellátást szintén három modell keretében látták megszervezhetőnek. A „városmegyének” nevezett modellben a városkörnyékek teljes egészében magukra vállalnák a középszintű önkormányzati közigazgatás funkcióit. A „városkörnyéki kötelező társulás” modelljében az Országgyűlés által létrehozott kötelező városkörnyéki társulásoknak önálló vagyona, forrásai, feladat- és hatáskörei lennének, amelyeket szintén törvény szabályoz. Politikai irányításukat a polgármesterekből álló városkörnyéki tanács látná el. A harmadik, a „városkörnyéki önkéntes társuláson” alapuló modell az összefoglaló tanulmány szerint „csakis úgy tehető életképessé, ha mögötte egy olyan jogszabályi háttér és egy olyan pénzügyi szabályozás áll, mely határozottan és erőteljesen a társulási szervezeti forma választására készteti az egy városkörnyékbe (vonzáskörzetbe) tartozó városi, illetve községi önkormányzatokat” (Szabó 1996). A kötet szerzői több oldalról elemezték a városnak és vonzáskörzetének lehetséges szervezeti kereteit, kitértek a település-földrajzi vonatkozásokra, a helyi közszolgáltatások szervezésére, az önkormányzati rendszer jellegzetességeire a város és vonzáskörzete szempontjából, illetve a gazdasági alapkérdésekre. Az összefoglaló tanulmány (Szabó 1996) konkrét szabályozási, finanszírozási javaslatokat is megfogalmazott. E javaslatok egyes elemei megjelennek a hatályos szabályozásban, más elemei teljesen ellentmondanak annak. A mi témánk szempontjából a legfontosabb, hogy e munkában sem kaptak kiemelt figyelmet a „nagyvárosok”, és a javaslatok sem differenciáltak a különböző „városi vonzáskörzetek” között. Néhány összefoglaló gondolat Az eddigiek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a nagyvárosi térségek olyan sajátosságokkal bírnak, amelyek miatt a mai kistérségi rendszer nem képes megfelelő keretet adni sem a helyi önkormányzati rendszer e térségekben jellemző ellentmondásainak kezelésére, sem e térségek területfejlesztési szerepkörének megfelelő betöltésére. Miután „nagyvárosi” kistérségeink meglehetősen heterogének, nem egyforma intenzitással érvényesülnek ezek a sajátosságok minden megyei jogú városunk esetén. A nagyvárosi térségek sajátosságainak érvényesíthetősége természetesen alapvetően összefügg a kistérségi rendszer átfogó működésével, szabályozásával. Úgy tűnik, hogy a szakértők abban is egyetértenek, hogy maga a kistérségi átfogó szabályozás is módosításra, de legalábbis javításra szorul. A kistérségi rendszernek mindenképpen pozitívuma, hogy azokban a térségekben is elindított egy közös gondolkodást, együttműködést a város és a környező települések

540


között, melyekben eddig ez a spontán társulások alapján visszafogottabban jelentkezett. Ahol már korábban kialakultak az együttműködési formák, ott azonban úgy érezték a települések, hogy a kistérségi rendszer feleslegesen „bürokratizálja”, túlbonyolítja az együttműködés rendszerét. Az új kistérségi rendszer csak kismértékben segítette feloldani a korábbi „görcsöket”, a kistelepülések félelmét önállóságuk elvesztésétől vagy a nagyváros túlsúlyától. Maguk a nagyvárosok egyre inkább felismerik, hogy területfejlesztési szerepköreik betöltéséhez, versenyképes „várostérség” kialakításához szükségük van a környező településekre is. A kistérségi rendszer által nyújtott keretek azonban számos olyan funkció összehangolását nem biztosítják, amelyre feltétlenül szükség lenne a szerves egységet képező várostérség kialakításához. A jelenlegi kistérségi rendszer legnagyobb hibájának az látszik, hogy egyszerre kíván választ adni az önkormányzatok funkcionális teljesítőképességének hiányára, az államigazgatási feladatellátás területi rendszerének szétaprózottságára és koordinálatlanságára, a valós középszint hiányára, valamint meg akarja oldani a városi térségek egységes fejlesztését, működtetését. Nagyvárosok esetén a kistérségi funkciók bizonytalanságának ellentmondása hatványozottan jelentkezik. A nagyvárosok megyei jogú városi szerepkörükből adódóan igazgatásilag elszakadnak a környezetüktől, míg a kistérségi rendszerben épp e térség településeivel kellene többfunkciós „közigazgatási egységet” képezniük. Nem szenvednek az alapfeladatok területén a teljesítőképesség hiányától, mégis alapvetően ezekre kellene társulniuk. A jelenlegi társulási forma nem biztosítja számukra sem területfejlesztési szerepkörük kiteljesedésének lehetőségét, sem a megyei feladatok vonzáskörzeti ellátásának valamiféle kompenzációját. A környező települések pedig egyrészt óvatosak, félnek a nagyvárosi túlsúlytól, másrészt nem a nagyvárosban látják a partnert kötelező feladataik megoldásához. A nagyvárosi kistérségek közszolgáltatási feladatainak ellátására vonatkozó interjúk értékelése Az együttműködés feltételrendszere Általános feltételek. Az 1997. évi területfejlesztési törvény létrejötte előtt döntően az infrastrukturális fejlesztési feladatok vezettek a települési együttműködéshez. Ebben az időszakban a létrejött társulások önkéntes jellege a közigazgatási határokon átívelő természetes együttműködésre is vezetett, amennyiben a feladat jellege indokolta. (Például Eger vonzáskörzetében a gázvezeték építésére alakult, több hullámban létrejött társulás a megyehatárokon is átívelő együttműködésre vezetett.) A Pécsi kistérségben 1990 előtt is létezett településközi együttműködés intézményfenntartási céllal, a kezdeti együttműködés során nyert kedvező tapasztalatok az 1997. évi területfejlesztési törvény alapján létrehozott települési együttműködési keretek (társulási munkaszervezetek) segítségével a közös feladatellátás kiterjesztését is eredményezte. Intézményi keretek hiányában is megvalósultak korábban együttműködések, ebben az esetben a közösen elvégzett feladatok ellátására szerződés alapján vállalkoztak a részt vevő önkormányzatok (például a Hódmezővásárhelyi kistérségben). A települések természetes vonzáskörzetéhez igazodóan főként fejlesztési koordinációra (Vásárhely és Térsége Területfejlesztési Önkormányzati Társulás), vagy speciális ágazati feladatokra alakultak meg társulások (Pécsi kistér-


541

ség, oktatási, turisztikai együttműködés). A Pécsi kistérségben 2003-ban alakult kistérségi társulás 68 település részvételével az 1997. évi területfejlesztési törvény alapján. Egyes európai integrációs követelmények is önkormányzati társulások létrehozását igényelték (Szentlőrinc–Orfű, a Sapard-programhoz kapcsolódóan). A törvényi keretek 2004. évi változása, amely a többcélú kistérségi társulások létrehozását preferálta, nem járt minden esetben a korábbi önkéntes társulási formák felszámolásával (Eger és vonzáskörzete), ami ezek kölcsönös előnyeire enged következtetni. Máshol az önkéntes társulás megszűnt, illetve feladatait a többcélú kistérségi társulás vette át (Hódmezővásárhelyi kistérség). Ebben az időszakban az együttműködési lehetőségek tovább szélesedtek, oktatási, egészségügyi, szociális, belső ellenőrzési területekre terjedtek ki. A kötelezően felvállalandó feladatokon kívül egyéb, önként vállalt feladatok ellátására is felhasználják a szervezeti kereteket (Hódmezővásárhelyi kistérség). A kistérségi munkaszervezet önkormányzati apparátusba történő integrálása racionális, de növelheti a konfliktusforrást a kistérségi székhely és a többi település között (Hódmezővásárhelyi kistérség). Demográfiai problémák. A lakosságszám mindenütt jellemző csökkenése nem jelenti a feladatok mennyiségének általános csökkenését. A kedvező demográfiai helyzet esetenként más típusú problémákat generál. Relatíve alacsony átlagéletkorú, főként romák által lakott városrészben rohamosan növekedik a hátrányos helyzetű, ellátást igénylő gyerekek száma. A demográfiai problémák pedig nagyrészt a gyerekvállalást segítő intézményrendszer korábbi leépítésére, illetve rendelkezésre állásának hiányára vezethetők vissza (Pécsi kistérség). A nagyvárosi agglomerációs térségekben a népességszám növekedése is jellemző lehet, de ez együtt jár az agglomerációs térségen kívüli települések népességcsökkenésével (Pécsi kistérség). Pénzügyi problémák. Általánosnak tekinthető a feladatellátásra kapott normatívák elégtelensége. A hiányt többek között az önkormányzati források terhére pótolják. Külön gond az agglomerációs szerepkört ellátó nagyvárosok alulfinanszírozottsága, amelyet tetéz a fejkvóta nélküli szolgáltatás igénybevétele (Pécsi kistérség). Az automatikus forrásbiztosítás reálértékének évek óta tartó csökkenése mellett tapasztalható a pályázati források folyamatos növekedése, ami a pénzügyi feltételek fenntarthatóságához járul hozzá. Fejlesztési együttműködések. Az 1996 előtti időszakban a közösen lebonyolított infrastrukturális fejlesztések jelentették a települési együttműködés fő területét. 2004-től a többcélú kistérségi társulások keretében jelentős oktatási, egészségügyi, szociális fejlesztések is megvalósultak. Nehezíti az együttműködést fejlesztési területen, ha a részt vevő települések fejlesztési prioritásai lényegesen eltérnek egymástól (Hódmezővásárhelyi kistérség), bár itt is megvalósultak olyan fejlesztések, amelyek közös érdekeket szolgálnak (kerékpárút). Általános együttműködési tapasztalatok. A többcélú kistérségi társulásokat létrehozó jogszabályi háttér a résztvevők tapasztalatai szerint nem ösztönzi megfelelően a kistérségi gondolkodásmódot. A konkrét együttműködési nehézségekről az egyes kistérségekben ellentmondásosan nyilatkoztak a résztvevők. Míg Eger kistérségében a kialakított döntési rendszer hibáját abban látják, hogy az együttműködésben részt vevők szavazati aránya független a képviselt lakosság számától, addig Hódmezővásárhely esetében a gondot épp az jelenti, hogy a lakosságszám alapján kialakított döntési rendszer privilegizált helyzet-

542


be hozza a kistérségi székhely nagyvárost, vétójogot adva a döntésekben az 52%-os szavazati súllyal. A kistérségi feladatellátás a kis súllyal rendelkező települések számára átláthatatlanná teszi a pénzügyi feltételrendszert, a kiszolgáltatottság érzését erősíti, különösen a korábban teljes körű önálló feladatellátással rendelkező települések számára (Hódmezővásárhelyi kistérség). Gondot okoz a kistelepülések önállósága, amelyet a polgármesteri beosztás főállásban történő ellátásának lehetősége is éltet. Más esetben ezt „megélhetési önkormányzatiságnak” nevezték el. Ez nemcsak az önkormányzati tisztségviselők ragaszkodását jelzi a kistelepüléseken a fizetett önkormányzati választott tisztséghez, hanem az önálló önkormányzati intézmények foglalkoztatási hatását is jelenti, ami egy kistérségi koncentráció esetén esetleg megszűnhet. Megfogalmazódott a politika kiszorításának igénye az együttműködési problémák kezeléséből (Hódmezővásárhely). Az együttműködési problémákat esetenként több évtizedes települési rivalizálás és elmérgesedett személyi viszonyok is okozzák, amelyeknek helyi feloldására nincs esély, központi beavatkozás lenne szükséges. Többen hiányolják az állami irányítás szolgáltató jellegét, 2006 óta a szakemberek távozása miatt a minisztérium nem tudja ellátni tanácsadó, orientáló szerepét. A törvényi keretek változékonysága is táplálja a bizonytalanságot (Pécsi kistérség). A kistérségi szintű feladatellátás egyes esetekben nem járna a költségek csökkenésével, hanem többletköltségeket generálna, ami miatt nem is valósul meg teljes körűen, mivel egyes települések nem csatlakoznak (Hódmezővásárhelyi kistérség – belső ellenőrzési feladatok). A nagyvárosi kistérségek közszolgáltatásaira vonatkozó interjúk általánosítható tapasztalatai Az 1990. évet követően megszerzett települési önkormányzatiságot az érintett települések nem kívánják feladni, ezért óvatossággal közelítenek a kistérségi feladatellátás lehetőségéhez, mivel ebben az önállóság elvesztési lehetőségének trójai falovát látják. Ezt Schneider – Vigvári (2008) tanulmánya a következőképpen fogalmazza meg: „A mai többcélú kistérségi társulások súlyos belső ellentmondása, hogy a közigazgatási, közfeladat-ellátási, település- és térségfejlesztési feladatokat egy szervezeti keretbe igyekeztek „gyömöszölni”. A többcélú társulásokat a területfejlesztés és bizonyos feladatok optimális szervezeti keretének, de nem az önkormányzatiság alapegységének tekintjük.”.13 Ennek megfelelően nehéz helyzetben van a feladatellátás racionális kereteit kijelölni kívánó központi kormányzat, különösen, ha az illetékes minisztériumok koordináló és tanácsadó tekintélye is megingani látszik a központi államigazgatás utóbbi időkben tapasztalható leépítése során. Meg kell találni azokat az együttműködési kereteket, amelyek a részt vevő önkormányzatok számára megfelelő biztonságot nyújtanak speciális érdekeik érvényesítésére, illetve az együttműködésből eredő előnyök és hátrányok méltányos kiegyenlítésére. Ebben valószínűleg a különböző nagyvárosi kistérségi típusok esetében eltérő megoldásokat kell találni. A természetes agglomerációs területtel rendelkező aprófalvas térség helyzete

13 Schneider – Vigvári 2008: 22. old.


543

eltér a kistérségi székhellyel rivalizáló kistelepülések együttesétől. A helyzetet csak nehezíti, ha a racionális feladatellátás pénzügyi kereteinek biztosítása a központi források szűkössége miatt lehetetlenül el. Ebben az esetben az intézmények működtetéséért felelős önkormányzatok, illetve kistérségek felelőssége a pótlólagos források biztosítása. Csekély vigasz, s általában nem napi működési feltételeket javító tény, hogy a hiányzó források egy része pályázati keretek között elérhető, ennek folyamatos figyelése és pályáztatása önálló apparátus fenntartását teszi szükségessé, ami kétségtelenül kedvezőbb feltételek között megy végbe kistérségi, mint önkormányzati keretek között. A szükséges fejlesztéseknek ma már egyedüli fedezetét jelenti a hazai és uniós pályázati forrás, esetleges alapítványi támogatás. Alkalomadtán a civil szférával való együttműködés is szükséges a feladatellátáshoz. Az együttműködés számos akadálya ellenére is utat tör a racionális intézményi működtetés a kistérségi keretek között. Erre utal, hogy a többcélú kistérségi társulások keretében számos önként vállalt feladatot is ellátnak, bár néhol az alapfeladatok ellátása érdekében való összefogás is nehézkes. Az alapfokú oktatás, a szociális ellátás terén számos pozitív kezdeményezés bukkan fel, az infrastruktúra-üzemeltetés keretében a hálózati jellegből vagy a speciális jellegből adódóan az együttműködési kényszer adott (vízművek, tűzoltóság, katasztrófavédelem). Ezeken a területeken a megyei vagy regionális jellegű összefogás sem ütközik nehézségekbe, ami bizonyos optimizmusra ad okot a jövőt illetően. Tekintettel arra, hogy itt ugyanazok az önkormányzatok mutatnak készséget az együttműködésre, amelyek egyéb esetekben torzsalkodnak, arra lehet következtetni, hogy ésszerű indokokkal az együttműködés kiterjeszthető. A demográfiai problémák a kistérségi ellátórendszer működtetésére nem fejtenek ki egyértelmű negatív, illetve pozitív hatást. A népesség fogyása tehermentesítheti is a kapacitásgondokkal küzdő intézményeket. A népesség elöregedése ugyan kapacitásfelesleget hoz létre az oktatási rendszerben, de növeli az igényt az egészségügyi és szociális területen. A demográfiai problémák esetenként oldhatók a gyermekjóléti ellátás színvonalának emelésével. Aggasztó jel viszont, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok körében egyre nagyobb igény mutatkozik gyógypedagógiai, nevelési tanácsadásra, növekszik a halmozottan sérült gyermekek, ellátásra szoruló fiatal felnőttek aránya, ami a nemzet demográfiai erejének csökkenése mellett az egészségi állapot romlására is visszavezethető. Ez a későbbi gazdasági fejlődés gátjának is értékelhető. *** A tanulmány befejező részét következő számunkban közöljük. Kulcsszavak: nagyváros, városkörnyék, kistérség, közigazgatás, feladatellátás, spill-over hatás. Resume Hungarian local government system is to be reformed. A slow, hidden change began, but the undifferentiated task responsibility of municipalities remains the base of all new constellations. The team reports on a complex approach to a small but special group of municipalities, the „big cities” or cities with county rights. The summarized paper of their report demonstrated that these cities and their interactions with their surroundings need a fully new legal and financial normative context.

ELEMZÉSEK DR. KISS ÉVA

A magyar ipar térbeli szerkezetének átrendeződése 1989 után, II. Az ipar területi szerkezete a rangszámok tükrében Az ipari termelés és az ipari foglalkoztatás változása alapján kialakult sorrend révén meghatározható az egyes megyék rangszáma. A húsz területi egység közül az egyes rangszámot az a megye kapta, amelyikben a legjobban nőtt vagy a legkevésbé csökkent az ipari termelés vagy az ipari foglalkoztatás 1989 és 2005 között. A huszadik helyet az a megye foglalhatta el, amelyikben a legerőteljesebb volt az ipari termelés vagy az ipari foglalkoztatás csökkenése a vizsgált időszakban (7. táblázat). A két fontos ipari mutató között igen szoros korreláció van, amit a Spearman-féle rangkorrelációs együttható értéke (0,766) is igazolt. Az 1989 és 2005 közötti átlagos trendeket vizsgálva ez azt jelenti, hogy az alkalmazottak számának lassú csökkenésével párhuzamosan a termelés lassan nőtt, vagyis a termelékenység is javult. De tágabb értelemben arra is utal a két mutató közötti szoros korreláció, hogy a „térbeli megnyilvánulásuk” is nagyfokú hasonlóságot takar. Az elemzés következő fázisában a megyék rangszámai alapul szolgáltak az összesített rangszámok meghatározásához is. A térképre vitelükkel kirajzolódik annak a területnek a körvonala, amelyik a legjelentősebb szerepet töltötte be az iparban az elmúlt másfél évtizedben. A „dunántúli patkónak” vagy akár „termékeny félholdnak” is nevezhető terület Vas, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Fejér és Somogy megyét foglalja magába. Ezen megyék összesített rangszámai alacsonyak, 1–5 közötti értékek. 1989 és 2005 között ezekben nőtt az ipari termelés a leginkább, és csökkent legkevésbé az ipari foglalkoztatás. A „patkó” területének zöme a Dunántúl északi felén található. Ezzel szemben az Alföldön szintén megrajzolható egy az ipari termelés és foglalkoztatás szempontjából is valamelyest kedvezőbb adottságú térség halovány körvonala, amelynek tagjai az összetett rangsor 6–10. helyét foglalják el, és amelyek egy kiflihez hasonló formát öltenek. Az „alföldi kifli” az ezredforduló után jelent meg, s az alakzat elsősorban Bács-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar és Pest megye területét öleli fel. Azt viszont feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy egyfelől ezen alföldi térségnek a jelentősége az iparban jóval elmarad a Dunántúl északi felétől különböző okok miatt, másfelől az új ipari térszerkezet kialakulásában nem játszott szerepet (részben azért, mert időben később jelent meg, és mert más mutatók nem igazolták létezését). Hosszú távon azonban előfordulhat, hogy némely területének az iparban elfoglalt pozíciója erősödni fog. Helyreigazítás. A cikk I. részében a 446. old. alján kezdődő mondatba szerkesztési hiba csúszott, amiért elnézést kérünk. A periódusainak szó helyett periódusaiban értendő.

A MAGYAR IPAR TÉRBELI SZERKEZETÉNEK ÁTRENDEZŐDÉSE 1989 UTÁN, II.

545 7. táblázat

A megyék rangszámai az ipari termelés és az ipari foglalkoztatás 1989–2005 közötti átlagos változása alapján Az ipari növekedés rangsorszáma (a)

Az ipari foglalkoztatás rangsorszáma (b)

∑=(a)+(b)

Komárom-Esztergom

1

4

5

2–3

Fejér

2

3

5

2–3

Somogy

3

1

4

1

Vas

4

2

6

4

Győr-Moson-Sopron

5

5

10

5

Főváros, megye

Összetett rangsor

Pest

6

8

14

6–7

Heves

7

7

14

6–7

Hajdú-Bihar

8

14

22

10

Bács-Kiskun

9

9

18

8

10

10

20

9

Jász-Nagykun-Szolnok Nógrád

11

15

26

13

Borsod-Abaúj-Zemplén

12

18

30

16

Zala

13

11

24

12

Budapest

14

20

34

17

Veszprém

15

13

28

14–15

Tolna

16

12

28

14–15

Szabolcs-Szatmár-Bereg

17

6

23

11

Baranya

18

19

37

20

Csongrád

19

17

36

18–19

Békés

20

16

36

18–19

A továbbiakban még egy másik mutató (az iparfejlettség) hosszabb időtávú vizsgálatát végeztük el annak érdekében, hogy az ipar területi szerkezetében bekövetkezett változásokat feltárjuk, és igazoljuk az előbbi analízisek következtetéseit. A már korábban két időpontra (1980, 1994) – az ipari termelés indexei és a becsült megyei GDP-adatok felhasználásával – meghatározott iparfejlettségi rangsort kiegészítettük a 2005. évi iparfejlettségi rangsorral, amit az egy főre jutó megyei ipari GDP-adatok alapján határoztunk meg (Nemes Nagy 1997). (Meg kell jegyezni, hogy bár az egy ipari foglalkoztatottra jutó ipari GDP összege alapján meghatározott rangszámok talán valamelyest pontosabban fejezték volna ki az iparfejlettségi rangsort, a hosszabb időtávú összehasonlítást nem tették volna lehetővé.) Az iparfejlettségi rangsorban is azok a megyék alkották az élbolyt, amelyeknek a rangszámai a legalacsonyabbak voltak. Ez pedig annak az eredménye, hogy ezekben a megyékben a jelentős ipari termelés miatt az iparból származó bevételek az adott megye GDP-jének is tekintélyes hányadát adják (8. táblázat).

546

DR. KISS ÉVA 8. táblázat

A megyék iparfejlettségi rangsora, 1980–2005 Főváros, megye Komárom-Esztergom Budapest Borsod-Abaúj-Zemplén Veszprém Baranya Fejér Nógrád Győr-Moson-Sopron Heves Zala Csongrád Vas Pest Jász-Nagykun-Szolnok Békés Hajdú-Bihar Tolna Somogy Bács-Kiskun Szabolcs-Szatmár-Bereg

1980

1994

2005

4 5 2 1 8 3 15 7 6 12 10 9 16 11 14 13 18 19 17 20

6 5 11 10 15 3 18 7 13 2 8 1 12 9 14 16 4 19 17 20

1 7 6 11 19 3 18 2 9 5 12 4 10 8 17 13 16 15 14 20

Forrás: Nemes Nagy 1997 és Területi statisztikai évkönyv 2005 alapján saját számítás.

A különböző évek iparfejlettségi rangsorainak összevetésével az ipar területi szerkezetének átalakulására is következtethetünk. Az iparfejlettségi rangsorban már 1980 és 1994 között figyelemre méltó rangsorváltozások mentek végbe, ami a térszerkezetre is kihatott. Az egykori éllovasokból (például Baranyából, Borsod-Abaúj-Zemplénből és Veszprém megyéből) csaknem sereghajtók lettek, ami elsősorban a tradicionális nehézipari ágazatok 1989 után elmélyülő válságának és az iparban zajló nagyarányú átalakulásoknak tulajdonítható. A megyék pozícióváltozása 1994 és 2005 között is folytatódott. Néhány megyének (például Baranyának, Békésnek, Csongrádnak, Tolnának) tovább romlott a helyzete, ellenben másoké (például Borsod-Abaúj-Zempléné, Győr-MosonSoproné, Komárom-Esztergomé) javult. A megyék iparfejlettségi rangsorai közül az 1980. és a 2005. évinek az összevetése fejezi ki leginkább a területi szerkezetváltozást az iparban, habár az új, napjainkig is domináns térszerkezet körvonalai már az 1990-es évek közepe táján kezdtek kirajzolódni. Az 1980. évi adatok azért képezték a viszonyítás alapját, a „kiinduló állapotot”, mert 1990-re nem álltak rendelkezésre azok a megyei ipari GDP-adatok, amelyek a rangsormeghatározás alapjául szolgálhattak volna. Másfelől, mivel 1980 adatai álltak a legközelebb a politikai rendszerváltozás idejéhez, ezért ez az év tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy az összehasonlítás alapjaként szolgáljon. 1980 és 2005 között jóval kedvezőbbé vált Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Vas és Zala pozíciója az iparfejlettség szempontjából, s ezzel egyidejűleg erősen romlott Baranyáé, Veszprémé, és alig változott a többieké. A sereghajtók többnyire maradtak azok, amelyek negyedszázaddal korábban voltak, de akad közöttük olyan is, Baranya megye, amely egykor az élmezőnyben foglalt helyet (5. ábra).


547 5. ábra

A megyék és a főváros pozíciójának változása az iparfejlettségi rangsorban, 1980–2005 Rangsor 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19.

Rangszám – 1980

Szabolcs-Szatmár-Bereg

Somogy

Tolna

Bács-Kiskun

Pest

Nógrád

Békés

Hajdú-Bihar

Zala

Jász-Nagykun-Szolnok

Csongrád

Vas

Baranya

Győr-Moson-Sopron

Heves

Budapest

Komárom-Esztergom

Fejér

Borsod-Abaúj-Zemplén

Veszprém

20.

Rangszám – 2005

Forrás: Nemes Nagy 1997 és Területi statisztikai évkönyv 2005.

Az 1980. és 2005. évi iparfejlettségi rangszámok kartografikus ábrázolása szintén azt jelzi, hogy ez idő alatt az ipari termelés zöme a Dunántúl északi felére helyeződött át, ami elsődlegesen a közvetlen külföldi tőkebefektetések tetemes mértékével indokolható, az pedig számos egyéb kedvező tényezőnek (előnyös földrajzi fekvés, fejlett infrastruktúra, képzett munkaerő stb.) a következménye. Az ipari termelés súlypontjának áthelyeződését jól tükrözi, hogy az 1980-ban első öt helyen álló térség (Veszprém, Borsod-AbaújZemplén, Fejér, Komárom-Esztergom, Budapest) helyét 2005-re a Komárom-Esztergom, Győr-Moson-Sopron, Fejér, Vas és Zala alkotta terület vette át (6. ábra).

548

DR. KISS ÉVA 6. ábra

Az iparfejlettségi rangsor változása, 1980–2005

1980

2005

Forrás: Nemes Nagy 1997 és Területi statisztikai évkönyv 2005.


549

Az 1989 után az ipar területi szerkezetében bekövetkezett változás főbb sajátosságai az iparfejlettségi rangszámok tükrében az alábbiakban foglalhatók össze: – Budapestnek az ipari termelésben betöltött szerepe csökkent, sőt az 1994. évi rangszámhoz viszonyítva tovább romlott a pozíciója. Ez összefügg a főváros iparában 1989 óta tapasztalt felgyorsult és sokszínű változásokkal, valamint azzal, hogy főképp az iparirányító funkció megtartására, illetve megerősítésére törekszik. – Az észak-magyarországi terület ipari fejlettsége jelentősen csökkent, a legerőteljesebben és főleg az 1990-es évek első felében a nehézipar egyik hajdani fellegvárának számító megyében, Borsod-Abaúj-Zemplénben. Az utóbbi években azonban ismét kedvezőbb pozícióra tett szert. – Nem javult az alföldi megyék zömének pozíciója sem 1989 és 2005 között (BácsKiskun és Jász-Nagykun-Szolnok megye kivételével). Az iparfejlettségi rangsorban 2005-ben is Szabolcs-Szatmár-Bereg állt az utolsó helyen, ami azért nagyon kedvezőtlen, mert 1965 óta változatlan a helyzete, mindig a „sor végén kullogott” (Bartke 1971). Az iparfejlettségi rangsor alapján nem lehetett az „alföldi kiflihez” hasonló, fejlettebb iparral rendelkező területet kijelölni az Alföldön. Ilyennek legfeljebb csak a kezdeményét képezheti Jász-Nagykun-Szolnok megye területe. – Dél-Dunántúl helyzete talán még az Alföldénél is rosszabb, annak ellenére, hogy Somogy és Tolna iparának fejlettsége némiképp javult, miközben Baranyáé folyamatosan romlott. A régió egészének hátrányosabb helyzetbe kerülése nagyon sok tényező bonyolult kölcsönhatásának eredménye, ami azután iparának fejlődését is kedvezőtlenül érintette. Az iparfejlettségi rangsor alapján megrajzolt iparitérszerkezet-változáshoz hasonló irányú átrendeződés tapasztalható az ezer lakosra jutó ipari foglalkoztatottak megyénkénti számában is 1990 és 2005 között. Ez idő alatt az ipari foglalkoztatás súlypontja is áthelyeződött a Dunántúl északi felére. A legtöbb ipari foglalkoztatott itt jutott ezer lakosra (80 főnél több), ahol az ipari termelés a leggyorsabban nőtt, és az ipar GDP-hez való hozzájárulása is tetemes. Ezzel szemben az ország más térségeiben 80 vagy annál kevesebb ipari foglalkoztatott jutott ezer lakosra (7. ábra). Az új ipari térszerkezet és főbb jellemzői Az előzőekben vizsgált különböző mutatók mindegyike külön-külön, de együtt is azt tanúsítja, hogy a magyar ipar területi szerkezetében radikális változás következett be 1989 után. Az 1989 előtti ipari térszerkezet központi elemét az ÉK–DNy-i irányú iparienergetikai tengely alkotta, amely valójában a nyersanyagok és az energiahordozók elhelyezkedését követte a középhegységek nyomvonalában. Itt koncentrálódott az ipari termelés és az ipari foglalkoztatottak túlnyomó hányada. A szocialista iparnak ez a sajátos térszerkezete akár a fordista térszerveződés szélsőséges esetének is tekinthető (Enyedi 1996). A Miskolc, Székesfehérvár és Nagykanizsa vonaltól északra levő terület jóval iparosodottabb volt, mint az attól délre levő dél-dunántúli és alföldi területek. A nyugati határ menti megyék (Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala) iparosodottsága is elmaradt az ország „belsejében” levő megyéktől, például Komárom-Esztergomtól, Fejértől és Veszprémtől (8. ábra).

550

DR. KISS ÉVA 7. ábra

Az ipari foglalkoztatottak ezer lakosra jutó száma, 1990–2005

1990

2005

Forrás: Területi statisztikai évkönyv 1990, 2005.


551

Az 1989-es politikai rendszerváltozást követően, az 1990-es évtizedben a szocialista ipar térszerkezetét több évtizeden át uraló területi struktúra helyét egy sokkal rugalmasabb, a kihívásokhoz gyorsabban alkalmazkodó és igen képlékeny területi struktúra vette át. Az egykori ÉK–DNy-i ipari tengely helyett létrejött új ipari térstruktúrát a Dunántúl északi felének tekintélyes hányada és a közép-magyarországi régió együttese alkotja. A terület határvonalának megrajzolása bizonyos fokig önkényesen történt, mert a vizsgált hosszabb időtávra nem álltak rendelkezésre település- vagy kistérségszintű adatok. Az új, posztfordista ipari térség létrejöttében kiemelt szerepet játszott a külföldi tőke. Az ország iparába befektetett külföldi tőke tekintélyes részét (2005-ben 78%-át) ebben a térségben fektetik be. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a külföldi tőke formálta tér ez. Castells szavaival az „áramlások tere”, ami az államszocializmusban domináns „helyek terét” váltotta fel az elmúlt évtizedben (Castells 1993). Az új ipari térstruktúra két fő összetevőjében az ipar pozíciója ellentétesen alakult 1989 után (Kiss 2002). A közép-magyarországi régióban és azon belül is leginkább az ország iparában kezdetektől fogva kimagasló szerepet játszó fővárosban az ipar súlya csökkent az elmúlt jó másfél évtizedben. Ennek ellenére Budapest még mindig az ország első számú ipari központja, s éppen emiatt nem hagyható ki az új ipari térstruktúrából sem. A főváros még mindig jelentős szerepet tölt be a hazai iparirányításban és -ellenőrzésben, de törekszik a kelet-közép-európai térségen belül is regionális gazdasági centrum szerepkör betöltésére. Részben ennek tudható be, hogy minél több információs technológiával, kutatással és fejlesztéssel foglalkozó, magasabb szintű ipari tevékenységet folytató létesítményt szándékozik magához vonzani. A főváros tágabb térségében, Pest megyében viszont a külföldi beruházások és az ipari parkok növekvő száma miatt javult az ipar pozíciója. Hozzájárult ehhez a fővárosi ipar szuburbanizációja és az új, dinamikusabban fejlődő iparral rendelkező területek megjelenése is, ami például Gödöllő esetében a kedvező közlekedési kapcsolatoknak, a főváros közelségének és a gyors elérhetőségnek a következménye mindenekelőtt (Barta – Beluszky 1999, Sági 2000). Az új ipari térszerkezet másik fő alkotója a Dunántúl északi fele, ami a középdunántúli és a nyugat-dunántúli régió területének tekintélyes részét jelenti. Az ipari termelés legfőbb színhelye ez a terület, ahol az ipar gyorsan fejlődik. Az itt előállított termékek zöme exportra megy (2005-ben közel 74%-a), ami a térség vezető iparágainak (jármű- és alkatrészgyártás, telekommunikáció, elektronika) köszönhető. A fejlődés legfőbb motorjai a jobbára egymástól távol, „szigetszerűen” elhelyezkedő, nagynevű külföldi érdekeltségű cégek, amelyek rendszerint a nagyobb településekre koncentrálódnak. Ebben az ipari térben található az ország ötszáz legnagyobb nyereségű cége közül több is (GE, Audi, Nokia, Lear Co., Continental Teves, Alkoa–Köfém stb.), amelyek zömükben a gépipar különböző ágazatait képviselik. Az új ipari térstruktúrán belül az ipar elsősorban a Budapest–Bécs tengely mentén, a Duna vonalában és a nyugati (elsősorban a Vas megyei) határ mentén összpontosul. A legdinamikusabban fejlődő, legaktívabb ipari centrumok körébe Győr, Szombathely, Szentgotthárd, Székesfehérvár, Komárom, Esztergom és Tatabánya sorolható a térség települései közül. Ezek a relatíve nagy városok térségükkel együtt versengenek egymással a leginkább. S egyben az intenzív gazdasági kapcsolatok, a tőke és a vállalatok erőtel-

552

DR. KISS ÉVA

jes térbeli koncentrációja folytán ezeknek a legnagyobb az esélye a nemzetközi, globális gazdasági hálózatokba való bekapcsolódásra is. 8. ábra

Az ipar területi szerkezetének átalakulása, 1990–2005

1989 előtti („fordista”) térszerkezet 1989 utáni („posztfordista”) térszerkezet

Az ipar területi szerkezetében bekövetkezett gyökeres fordulat az ipari tér differenciálódását is maga után vonta, amelyen belül jól elkülöníthetők a „nyertes” és a „vesztes” régiók, másképp az iparilag fejlettebb és az elmaradott vagy válságterületek. Az új ipari térség, különösen Észak-Dunántúl a rendszerváltozás nagy nyertesét képezi, mert földrajzi helyzetéből és különféle adottságaiból eredően hamarabb és könnyebben tudott alkalmazkodni az új kihívásokhoz, a megváltozott körülményekhez. Ez azzal függ össze, hogy az „új idők” csak bizonyos térségeknek kedveznek, mégpedig azoknak, amelyeknek a földrajzi fekvése kedvező, és rendelkeznek olyan humán és egyéb erőforrásokkal, amelyeket azonnal mozgósítani tudnak. Észak-Dunántúl tudott élni a lehetőséggel, az ipari megújulás, a szerkezetváltás itt zajlott le a leggyorsabban, s a (re)indusztrializáció kiemelt helyet foglal el a gazdasági életében. A nyertes térséggel szemben az ipari átalakulás nagy vesztese az egykori ÉK–DNy-i ipari tengelynek az északi része, Észak-Magyarország régió. A már 1989 előtt is nehézségekkel küszködő térség iparának a krízise a rendszerváltozás után tovább mélyült, súlyos szociális és társadalmi problémákkal párosult. A funkcionális szerkezetváltás vontatottan haladt, és a dezindusztrializáció dominált az 1990-es években. Válságtérségek alakultak ki Miskolc, Ózd és Salgótarján körzetében, amelyek csak az 1990-es évtized végén kezdtek el lassan kilábalni kiúttalannak látszó helyzetükből. Az ipari térnek ez az igen éles duális tagozódása nyertes (dinamikusan fejlődő) és vesztes (elmaradott, depressziós) térségekre mostanra már valamelyest oldódott, elsősorban a külföldi tőke térbeli expanziójának köszönhetően.


553

A két végletet jelző – dinamikusan fejlődő és válság sújtotta – térségek mellett az ország területének tetemes részét kitevő Alföld és Dél-Dunántúl részben szerényebb iparosodottságukból és az ipar jellegéből fakadóan, részben egyéb kedvezőtlen adottságaik (fejletlenebb infrastruktúra, alacsonyabb iskolázottság stb.) miatt időben megkésve, és nagyon lassan reagáltak az új kihívásokra. Ennek a következménye az, hogy ezek a területek – néhány kivételtől eltekintve – ma sem tartoznak a dinamikusan iparosodó térségek közé, sőt sokkal inkább tartósnak tűnik iparuk lassú fejlődése. Az ipari tér formálódása nem lezárt folyamat, napjainkban is zajlik. Az új ipari térségen kívül is vannak jelentősebb, részben az örökölt, de a jelenben is piacképes, versenyképes iparnak (például Borsod-Abaúj-Zemplén), részben az új ipari beruházásoknak (például Szabolcs-Szatmár-Bereg) tulajdoníthatóan olyan területek, amelyek ipara viszonylag dinamikusan fejlődik, és amelyek később az ipari tér formálásában, további átrendeződésében is részt vállalhatnak. Összességében véve az ipar területi szerkezetének megváltozása, az ipari tér differenciálódása és az új ipari térstruktúra létrejötte nemcsak a gazdasági térre hatott, hanem a településhálózatra és a társadalomra is, és olyan változásokat indukál(t) azokban, amelyek feltárása további vizsgálatokat igényel, és más tudományterületekkel együtt a közeljövő egyik legfőbb feladata. IRODALOM Barta Györgyi – Beluszky Pál (szerk.) (1999): Társadalmi-gazdasági átalakulás a budapesti agglomerációban. MTA Regionális Kutatások Központja, Budapest Bartke István (1971): Az iparilag elmaradott területek ipari fejlesztésének közgazdasági kérdései Magyarországon. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest Castells, Manuel (1993): The informational city. Blackwell Publishers, Oxford Coffey, William – Bailly, Antoine (1996): Economic Restructuring: A conceptual framework. In: Lever, W. – Bailly, A. (eds.): The spatial impact of economic changes in Europe. Ashgate Publishing Ltd., Hants Enyedi György (1996): Regionális folyamatok Magyarországon. VITA Alapítvány, Budapest Kiss Éva (2002): A magyar ipar térszerkezeti változásai. Földrajzi Értesítő 51., 3–4. Nemes Nagy József (1997): Radikális változások a magyar ipar térszerkezetében. A 125 éves MFT jubileumi konferenciája. Előadásanyag, május 20–23. Sági Zsolt (2000): A külföldi tőke szerepe a budapesti agglomerációs övezet feldolgozóipari térszerkezetének kialakításában. Földrajzi Értesítő 49., 1–2. Kulcsszavak: ipar, ipari termelés, ipari foglalkoztatás, területi szerkezet, Magyarország. Resume After 1989 radical changes have taken place in the Hungarian industry, which have also affected industrial space. Based on the analysis of some indices (e.g. the changes in industrial production and industrial employment between 1989 and 2005) the main aim of this study is to demonstrate how the spatial pattern of the Hungarian industry has transformed. During the socialist era industrial production was concentrated in the mountains, followed their running and the occurrence of different minerals. Nowadays the northern part of Transdanubia is the most dynamically developing industrial region of the country owing primarily to foreign investments.

DR. RITTER KRISZTIÁN

A helyi fejlesztés esélyei – agrárfoglalkoztatási válság és területi egyenlőtlenségek Magyarországon Bevezetés A világgazdaságban lejátszódó folyamatok, a globalizáció sokat vitatott, de tagadhatatlanul érvényesülő hatásai, az európai gazdaság térszerkezetének átrendeződése az utóbbi évtizedekben a területi politika felértékelődéséhez vezettek, és a területi egyenlőtlenségek mérséklését szolgáló célok mellett egyre nagyobb súllyal szerepelnek az európai gazdasági tér versenyképességének erősítését szolgáló intézkedések (Dicken 2003, Horváth 2006, Lengyel 2003). A globalizáció és az új térformáló erők hatásai az egyes régiókban, kistérségekben és a településrendszer különböző elemeiben eltérően érvényesülnek, nagyfokú különbségeket mutatnak (Horváth 2001), így az azokhoz való alkalmazkodás feltételei, esélyei is jelentősen differenciáltak. Miközben előtérbe kerültek azok a közvetett módszerek és eszközök, amelyek elsősorban a vállalatok, beruházások, szolgáltatások versenyelőnyeit meghatározó háttérfeltételekre, a – nemzetközi szintig terjedő – versenyképességet1 befolyásoló környezet tényezőinek javítására irányulnak, megváltozott, felértékelődött a lokalitás, a helyi tényezők szerepe. Előtérbe kerültek a térségek adottságai, potenciáljai, amelyek a fejlesztésekhez mint belső erőforrások állnak rendelkezésre, és megfelelő körülmények közt aktivizálhatók (Káposzta 2007, Kulcsár 2008, Swinburn et al. 2004). Ezen erőforrások megléte, állapota, aktivizálhatósága alapvetően befolyásolja egy adott téregység helyzetét, lehetőségeit. Külön ki kell emelni a tudás2 és a humán tőke szerepét, amely az utóbbi évtizedekben a tudásalapú gazdaság, a tudástársadalom fogalmak elterjedéséhez vezetett (lásd OECD 1996), és amely alapvetően befolyásolja a térségek fejlesztési lehetőségeit, a globalizációhoz való alkalmazkodást, illetve végső soron a területi egyenlőtlenségek alakulását (Enyedi 2004, Rechnitzer és Smahó 2005). A gazdaság alakítótényezőinek, alapvető folyamatainak másik lényeges eleme a vidék fogalmának megerősödése, átalakulása, új szerepe is, hiszen a fejlett országokban az már jó ideje teljesen új társadalmi és gazdasági dimenziót fejez ki. Ennek külső megnyilvánulása az agglomerációk környékén tapasztalható egyre tömegesedő vidékreköltözés, a nagyvárosok lakosságának csökkenése, a vidék megszépülése, újjárendezése, gazdasági fejlődése (EDA 2007, OECD 2006). Emellett, mint a mezőgazdasági termelés és élelmi1 A fogalom a szakirodalomban általánosan használt értelemben a megváltozott, globális feltételekhez való alkalmazkodás képességét jelenti. Fő célja a viszonylag magas jövedelem és magas foglalkoztatottsági szint megteremtése, az adott terület lakosságának életszínvonal-növelése (EC 1999, Lengyel 2003). 2 Fontos megjegyezni, hogy a tudás nemcsak a legkorszerűbb, csúcstechnológiai ismereteket jelenti (s így nemcsak nagyvárosokban lehet jelen), hanem a hagyományos iparágakban, a mezőgazdaságban, különböző szolgáltatásokban különleges minőség előállítására képes „kézműves” tudást is (Cséfalvay 1999).

AGRÁRFOGLALKOZTATÁSI VÁLSÁG MAGYARORSZÁGON

555

szer alapanyag előállítás fő helyszíne, a vidék kitüntetett szerepet játszik az Európai Unió agrárpolitikájához kapcsolódva is. Ugyanakkor, az újfajta értékek hangsúlyozása ellenére, nem tekinthetünk el azoktól a problémáktól (elnéptelenedés, a munkalehetőségek beszűkülése, fokozódó szociális terhek, az alapvető szolgáltatások elérhetőségének kérdése stb.), melyek a rurális területek sokszor súlyos gondját jelentik (OECD 2006, SERA 2006). Ehhez nagymértékben hozzájárul, hogy a mezőgazdaság szerepe a foglalkoztatásban csökken. A mezőgazdaság ezen szerepvesztése következtében fellépő munkanélküliség jelentősen gerjeszti, erősíti a vidéki térségek hátrányait. Ehhez kapcsolódó fontos probléma, hogy bár az általános megközelítések alapján a sajátos vidéki értékek és helyi erőforrások versenytényezőt jelenthetnek az érintett térségeknek, az EU területi politikáinak és támogatásainak ellenére alig változtak a területi egyenlőtlenségek az unióban. Ez utolérhető regionális léptékben (Nagy és Káposzta 2008, Novák és Papdi 2007, Szabó 2006), a közösség vidéki térségeiben (Mitra és Yemtsov 2006), egyes nemzetállamok szintjén (Comission for Rural Communities 2008), valamint a hazai vidék, a falvak és a szegénység tekintetében (Laki 2007) is. Ráadásul, a globalizáció során fellépő térbeli gazdasági sűrűsödésből, az ennek hatására növekvő területi egyenlőtlenségekből adódó negatív következményeknek a hátrányos helyzetű vidéki térségek fokozottan ki vannak téve, és Madarász (2000) szerint a hátrányok legtöbbször csak halmozódnak a piaci automatizmusok hatására. A fenti tényezők a fejlesztésekkel kapcsolatos politikák, elméletek és modellek, valamint azok hátrányos helyzetű vidéki térségekben történő effektív alkalmazhatósága közti ellentmondást sejtetik. Magyarországon is kitüntetett figyelmet kaptak a lokális, belső eredetű erőforrások, ugyanakkor – miközben a térszerkezeti differenciálódást nagyban befolyásolják az öröklött problémák, melyek a korábbi gazdasági struktúrából, foglalkoztatási szerkezetből adódnak – nem minden esetben vannak meg az alapvető feltételek egy-egy terület „önálló” gazdasági-társadalmi fejlődéséhez, fejlesztéséhez. Miközben talán visszafogottabban, de hazánkban is megfigyelhető a vidék szerepének, funkcióinak újraértékelése, napjainkig fő feladat maradt az elmaradott, hátrányos helyzetű, vidéki területek talpra állítása. Nem hagyhatók figyelmen kívül az agrárgazdaság nehézségei sem, amelyek a vidékpolitika sokszor felmerülő és sokat vitatott problémáját is képezik. Az agrárium szerepének csökkenését kísérő egyik lényeges jelenség a korábbi mezőgazdasági munkaerő kiszorulása a munkaerőpiacról, illetve ennek a kedvezőtlen szerkezetű humán erőforrásnak a gazdaság más ágazataiba történő átáramlási nehézségei. Ezt tovább fokozza majd, hogy az unió előrejelzése (SERA 2006) szerint várhatóan még további jelentős mennyiségű dolgozó fogja elhagyni az ágazatot 2014-ig. Korábbi kutatások fényében valószínű, hogy a mezőgazdaság foglalkoztatási szerepének csökkenése, a korábbi agrárfoglalkoztatottak kedvezőtlen struktúrája, egyéb munkahelyek hiánya, a lokális erőforrások és lehetőségek szűkössége, számos hazai vidéki területen jelentős és tartós, mezőgazdasági eredetű munkanélküliséget eredményezett, amely hozzájárult, hozzájárul a területi különbségek fokozódásához. A szakirodalomban megfogalmazott elméletek és alapelvek tükrében feltételezhető, hogy az új folyamatokhoz való alkalmazkodást, a regionális és vidékfejlesztési politikák alapelveinek való

556


megfelelést, a probléma megoldását, felszámolását, a humán erőforrásra épülő helyi (gazdaság)fejlesztés3 korlátai erősen megnehezítik. Fentiekből kiindulva, az ismertetésre kerülő szekunder kutatás fő célja az volt, hogy egy hosszabb távú – a vidékfejlesztés cél-, eszköz- és forrásrendszerének alkalmasságát, hatását, a fejlesztési modellek adaptálhatóságát, a hátrányos helyzetű vidéki térségek helyi fejlesztésének lehetőségeit vizsgáló – primer kutatás kiindulópontjaként feltérképezze, a területi egyenlőtlenségek alakulásával összevesse hazánk agrárfoglalkoztatási válság4 sújtotta vidéki területeit. Azokat, amelyek magas és tartós, mezőgazdasági eredetű regisztrált munkanélküliséggel jellemezhetők. Továbbá, hogy a helyi, illetve endogén fejlesztéssel kapcsolatos elméletek tükrében, a területi egyenlőtlenségek alakulásával összevetve megvizsgálja azok fejlesztésének, új folyamatokhoz való alkalmazkodásának egyáltalán az esélyeit. Mindezek során nem az aktuális helyzet volt a mérvadó5, hanem az uniós csatlakozást megelőző időszak (1990–2003), illetve az EU vidék- és területpolitikájához igazodni kényszerülő kistérségeknek közvetlenül a csatlakozást megelőző kiindulóállapota (2003). A vizsgálatok kistérségi szintre helyezését a kutatás döntően vidékfejlesztési aspektusa, valamint a lokális gazdaságfejlesztéssel és versenyképességgel foglalkozó szakirodalom erősödő kistérségi orientációja indokolta (többek közt Huovari et al. 2002, Lukovics és Kovács 2008, Ottaviano és Pinelli 2006, Wong 2002), de szerepe volt benne a helyi és a vidékfejlesztés párhuzamba állításának is (például Moseley 2003). Mezőgazdasági eredetű, tartós munkanélküliséggel sújtott vidéki területek Az első cél annak megállapítása volt, hogy melyek azok a kistérségek Magyarországon, amelyeket a rendszerváltás és a piacgazdaságra történő átmenet a mezőgazdasági munkaerő szempontjából a legkedvezőtlenebbül érintett. A kutatás a mezőgazdasági foglalkozásúak csökkenésének vizsgálatából indult ki (erre vonatkozóan megbízható és teljes körű adatokat a népszámlálások tartalmaznak), ehhez járult a mezőgazdaságból kikerült munkanélküliek számbavétele is. A kutatás összességében figyelembe vette: 1. a mezőgazdasági foglalkozásúak arányának csökkenését (az 1990. és 2001. évi népszámlálások adatai alapján); 2. a mezőgazdaságból adott évben kiszorult regisztrált munkanélküliek (továbbiakban mezőgazdasági vagy agrár-munkanélküliek) arányát (Foglalkoztatási Hivatal, korábban Országos Munkaügyi és Módszertani Központ – (OMMK) 1990–2003. évi adatai alapján); 3. a tartósan – 12 hónapnál régebben – regisztrált mezőgazdasági munkanélkülieknek az arányát (az OMMK 1990–2003. évi adatai alapján).

3 Jelen keretek közt leegyszerűsítve, a helyi gazdaságfejlesztés a tágabb értelmű helyi fejlesztés részének tekinthető, ám a kettő közt alapelveit tekintve nincs különbség (a témáról részletesebben lásd Puljiz 2004). 4 Magas és tartós, mezőgazdasági eredetű regisztrált munkanélküliség. 5 Ezért a vizsgálat a 2003. december 31-ig érvényes kistérségi besorolás alapján készült el, az eredményeket is aszerint közli. Fontos azonban megjegyezni, hogy az azóta történt besorolási változások nem befolyásolták számottevően a vizsgálatban lehatárolt térségeket, így a főváros torzító hatásait kiszűrő kutatás eredményei érvényesnek tekinthetők a jelenlegi, 174 kistérséget tartalmazó rendszerben is.


557

A háromféle szempont összefésülésével meghatározhatók azok a területek, ahol egyrészt jelentősen csökkent a vizsgált időszakban a mezőgazdasági foglalkozásúak aránya (ami önmagában még nem tekinthető válságjelzőnek), másrészt ez nagyobb arányú, folyamatosan, és tartósan is jelentkező regisztrált agrár-munkanélküliséget eredményezett (a regisztrációban nem megjelenő, nehezen becsülhető munkanélküliséggel jelen vizsgálat nem számolt). Ezek a kistérségek „agrárfoglalkoztatási válsággal küzdő területek”ként azonosíthatók (1. ábra). 1. ábra

Agrárfoglalkoztatási válsággal küzdő kistérségek*, 2003

* Bácsalmási, Baktalórántházai, Barcsi, Berettyóújfalui, Csurgói, Enyingi, Fehérgyarmati, Jánoshalmai, Kisbéri, Nagyatádi, Polgári, Sásdi, Sellyei, Siklósi, Szeghalomi, Vásárosnaményi, Vasvári és Zalaszentgróti kistérségek. Forrás: Ritter (2008).

Azt a 18 vidéki kistérséget választottuk ki, amelyekben a vizsgált mutatók mindhárom esetben a felső negyedbe (kvartilisbe) estek. Bár ezek a térségek nem alkotnak egységesen összefüggő területet, bizonyos mértékig koncentráltan, az ország északkeleti, keleti, valamint délnyugati részében jelennek meg, döntően határ menti, illetve belső perifériákként. Agrárfoglalkoztatási válság és területi egyenlőtlenségek A mezőgazdasági munkanélküliség és a területi egyenlőtlenségek közti – kistérségi szintű – összefüggés vizsgálata első lépésben faktorelemzéssel történt. A vizsgálathoz a fontosnak tartott mutatók értékeit kistérségekre aggregáltuk. Az alapadatok forrása a 2001. évi népszámlálás és a vizsgált időszak utolsó évére (2003) vonatkozó T–STAR adatbázis volt. Ezek egészültek ki két átvett mutatóval, a humán erőforrás fejlettségét jelző, hazai viszonyokra adaptált Human Development Index-el (HDI) (Obádovics – Kulcsár 2003) és a kistérségek komplex elérhetőségét jelző mutatóval (a Terra Stúdió számításai – lásd Faluvégi 2004). Az eredeti változócsoport leszűkítésével a faktorelemzéshez végül felhasznált mutatók köre az alábbi:

558


Lakónépesség, demográfia, népmozgalom, településszerkezet: (1) népsűrűség, (2) a 60 évesnél idősebbek aránya, (3) a városi népesség aránya, (4) az 1000 lakosra jutó természetes szaporulat, (5) az 1000 lakosra jutó vándorlási egyenleg, (6) az 1990. és a 2001. évi népszámlálás közti természetes szaporulat 1000 lakosra jutó évenkénti átlaga, (7) az 1990. és a 2001. évi népszámlálások közti vándorlási különbözet 1000 lakosra jutó évenkénti átlaga, (8) népességváltozás 1990 és 2003 közt (1990 = 100%), (9) az aprófalvak aránya. Infrastruktúra, fejlettség, gazdaságszerkezet, adózás: (10) az épített lakások aránya, (11) az 1000 lakosra jutó személygépkocsik száma, (12) az 1000 lakosra jutó vendégéjszakák száma, (13) az 1000 lakosra jutó kiskereskedelmi üzletek száma, (14) az 1000 lakosra jutó működő vállalkozások száma, (15) az 1000 lakosra jutó működő egyéni vállalkozások száma, (16) az 1000 lakosra jutó működő vállalkozások száma a mezőgazdaság, vadgazdálkodás, erdőgazdálkodás, halászat nemzetgazdasági ágakban, (17) az 1000 lakosra jutó működő vállalkozások száma a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás nemzetgazdasági ágban, (18) az összes működő vállalkozásból a mezőgazdaság, vadgazdálkodás, erdőgazdálkodás, halászat nemzetgazdasági ágakban működők aránya, (19) az összes működő vállalkozásból a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás nemzetgazdasági ágban működők aránya, (20) a működő vállalkozások sűrűsége, (21) a működő egyéni vállalkozások sűrűsége, (22) a mezőgazdaság, vadgazdálkodás, erdőgazdálkodás, halászat nemzetgazdasági ágakban (A+B) a működő vállalkozások sűrűsége, (23) a működő vállalkozások sűrűsége a C+D+E gazdasági ágakban, (24) a működő vállalkozások sűrűsége az F gazdasági ágban, (25) a működő vállalkozások sűrűsége a G gazdasági ágban, (26) a működő vállalkozások sűrűsége a H gazdasági ágban, (27) a működő vállalkozások sűrűsége az I gazdasági ágban, (28) a működő vállalkozások sűrűsége a K gazdasági ágban, (29) az 1000 lakosra jutó, 2002. évi személyi jövedelemadó, (30) az 1000 lakosra jutó 2002. évi helyi adóbevétel. Foglalkoztatás (2001), végzettség: (31) a foglalkoztatottakból az ingázók aránya, (32) az 1000 lakosra jutó helyben foglalkoztatott, (33) az ugyanazon településen lakók és dolgozók körében a 29 évesnél fiatalabbak aránya, (34) az ugyanazon településen lakók és dolgozók körében az 50 év felettiek aránya, (35) az ugyanazon településen lakók és dolgozók körében az érettségi nélküliek aránya, (36) az ingázók körében az érettségi nélküliek aránya, (37) a 7 évesnél idősebbek közt a felsőfokú végzettségűek aránya, (38) átlagos elvégzett osztályszám, 2003. Munkanélküliség, segélyezés: (39) az 1000 lakosra jutó szociális segélyezettek száma, (40) az 1000 lakosra jutó regisztrált munkanélküliek száma, (41) a regisztrált munkanélküliek körében a tartósan munkát keresők aránya, (42) a regisztrált munkanélküliek körében a nyolc osztályt sem végzettek aránya, (43) az 1000 lakosra jutó, jövedelempótló támogatásban részesülők száma. Komplex mutatók (2002): (44) humán fejlettségi index (HDI), (45) az elérés komplex mutatója. Az analízis azt mutatta, hogy a legnagyobb magyarázó erővel bíró változó az iskolai végzettség (átlagos osztályszám) és a személyi jövedelemadó alapjául szolgáló jövedelem, tehát a térségi különbségek alakulásában ezek a legmeghatározóbbak. Ez egybevág a szakirodalommal, hiszen Faluvégi (2004) közlése alapján ezen mutatók az 1990-es évek elejétől végzett, térségi és települési matematikai-statisztikai vizsgálatokban minden


559

esetben az élen szerepeltek. A mutatók segítségével lefuttatott faktorelemzés során nyert nyolc főfaktor az eredeti változók információtartalmának (szórásnégyzetének) 85,4%-át magyarázza. A faktorok elnevezése a bennük helyet foglaló alapmutatók, illetve azoknak a faktorhoz való pozitív vagy negatív hozzájárulása (faktorsúly) alapján történt (1. táblázat). 1. táblázat

A területi különbségeket leíró faktorok és azok információtartalma Rotált faktorok Faktor (és jelölése)

sajátérték

szórás, %

kumulált szórás, %

Gazdasági dinamizmus (F1)

11,46

22,48

22,48

Szociális helyzet és fejlettség (F2) Képzettség (F3) Idegenforgalom, turizmus (F4) Fiatalosság (F5) Népességnövekedés (F6) Urbanizáltság (F7) Agrárkitettség (F8)

10,63 5,57 4,41 3,52 3,39 2,83 1,75

20,84 10,93 8,65 6,90 6,64 5,55 3,42

43,31 54,24 62,89 69,79 76,44 81,99 85,41

A faktorban szereplő mutatók 1, 10, 20, 21, 23, 24, 25, 26, 27, 28 11, 14, 15, 29, 30, 32, 39, 40, 41, 42, 43, 44, 45 35, 36, 37, 38 12, 13, 17, 19 2, 4, 6, 34 5, 7, 8 3, 9, 31, 33 16, 18, 22

Megjegyzés: A faktorokban szereplő mutatók elnevezését lásd a korábbi részletes felsorolásban!

A faktorstruktúra alapján látható, hogy a kistérségi szintű területi különbségeket a térségek dinamizációját jellemző népesség- és gazdaságsűrűsödésben, a helyi gazdaság teljesítőképességében, a szociális ellátórendszerek leterheltségében, a humán erőforrás jellemzőiben (kiemelten: a képzettségben), a településszerkezetben, továbbá a mezőgazdaságnak való kitettségben kell keresni. Az agrárfoglalkoztatási válság területi egyenlőtlenséggel való összefüggésének elemzése első megközelítésben a faktorelemzés során nyert nyolc faktor mentén hajtható végre. Összehasonlítva a térségcsoportokat (2. ábra), a kiválasztott 18 kistérség faktorátlagai – az agrárkitettség (F8) kivételével – minden esetben gyengébb eredményt mutattak a többi kistérséghez képest. 2. ábra

Faktorátlagok a kiválasztott és a nem kiválasztott kistérségek csoportjában 0,6 Faktorátlagok

0,4 0,2 0 -0,2 -0,4 -0,6 -0,8 F1

F2

F3

F4

F5

F6

F7

Faktorok Nem kiválasztott kistérségek A faktorok elnevezését lásd az 1. táblázatban!

Kiválasztott kistérségek

F8

560


Diszkriminanciaanalízis alapján kijelenthető: az agrárfoglalkoztatási válság sújtotta területekre szignifikánsan – a többi térséghez képest – kedvezőtlen szociális helyzet és fejletlenség (F2), képzetlen humán erőforrás (F3) és jelentős mezőgazdaságra utaltság (F8) jellemző. A faktorokban összesűrített információk mögött meghúzódó jellegzetességek tisztázására, a mezőgazdasági munkanélküliség és a területi egyenlőtlenségek közti összefüggés további elemzésére szolgált az eredeti alapmutatók mentén alkalmazott leíró statisztika és diszkriminanciaelemzés alkalmazása. A következőkben kizárólag a legfontosabb, szignifikáns eltérést produkáló mutatók ismertetésére és a belőlük levonható megállapítások ismertetésére kerül sor. A 18 kistérség népsűrűsége jóval alacsonyabb (Sig. = 0,000), mint a többi kistérségben (3. ábra). A kiválasztott csoport mutatóértékei 75%-ban a nem kiválasztott térségek6 alsó kvartilise (25%) alá esnek, ami jelzi, hogy az ország legritkábban lakott térségeiről van szó. 3. ábra

Népsűrűség a két főcsoporton belül, 2003

Népsűrűség (fő/km2)

300

200

100

0

N= 131 Nem kiválasztott

18 Kiválasztott

Megjegyzés: A dobozdiagram (boxplot) az eloszlás alakját, szimmetriáját és a kiugró értékeket szemléltető ábra. A változó értékei a függőleges tengelyen vannak. A sötétszürke doboz teteje a felső, a doboz alja pedig az alsó kvartilist jelenti. A doboz hossza ezek különbsége, a kvartiliseltérés. A mintaértékek fele tehát a dobozba esik. A dobozon belüli vonal a medián. Az ábrán feltüntethetők a kiugró és az extrém értékek. Egy mintaérték akkor kiugró, ha több mint másfél dobozhossznyira van a felső kvartilistől felfelé, vagy az alsótól lefelé. Extrém értékről akkor beszélnek, ha az említett távolságok a háromszoros dobozhosszt meghaladják. Itt és a továbbiakban a kiugró és az extrém értékeket nem ábrázoltuk.

A népsűrűség fontosságát és szerepét övező vitákhoz fontos adalékul szolgálhatnak az eredmények. Lényeges hangsúlyozni, hogy a népsűrűség nemcsak területi indikátornak alkalmas, de – összevetve a hazai és nemzetközi szakirodalomban megemlített „ördögi körrel” (G. Fekete 2006, OECD 2006) – a további folyamatokat is befolyásoló tényező. Ezzel kapcsolatban elsősorban az alacsony népsűrűségnek a beruházások és szolgáltatások megtelepedését, működését, megtartását akadályozó szerepét kell kiemelni. A szociális helyzet kapcsán a – nem csak mezőgazdasági eredetű – munkanélküliek és a szociális segélyezettek arányát, számát összehasonlítva megállapítható, hogy a kivá6 Az egyszerűség kedvéért a kiválasztással képzett csoportokat a dobozdiagramokon ezután a csoportok elemszáma jelzi. Vagyis a „nem kiválasztott” térségek jelölése a 131, a „kiválasztott” térségek jelölése a 18 lesz.


561

lasztott területek 2003-ban határozott és szignifikáns (Sig. = 0,000) lemaradást mutatnak (4. ábra). 4. ábra

Munkanélküliségi ráta és szociális segélyezés a két csoportban, 2003 100 Szociális segélyezettek (fő/1000 lakos)

Munkanélküliségi ráta (%)

20

10

0

N=

131

18

80

60

40

20

0 N=

131

18

A munkanélküliséget tekintve a 18 kistérség abszolút értelemben is általában a legrosszabb mutatókkal rendelkezik, a szociális segélyezettek 1000 lakosra jutó száma pedig kétszeres átlagot (34,9) mutat a 131 tagú csoport értékéhez (16,9) képest. A vizsgált időszakban (1990–2003) – a munkanélküliség tartósságának szempontjából – az agrárfoglalkoztatási válsággal küzdő területek közül az ország keleti és déli részén elhelyezkedők mutatnak tartósan magas munkanélküliséget (5. ábra). A többi kiválasztott kistérség esetében – a nagyobb városokhoz, főbb közlekedési útvonalakhoz közelebb, vagy egyszerűen csak régiójuk fejlettségénél fogva – tartósan közepes munkanélküliségi arányt találunk. 5. ábra

A munkanélküliség tartóssága és területi eloszlása, 1990–2003

Tartósan alacsony

Tartósan közepes

Forrás: Obádovics (2004) alapján saját szerkesztés.

Tartósan magas

□ ■ – Kiválasztott kistérségek

562


A munkanélküliség tartóssága azért probléma, mert „elértékteleníti az emberi tőkét, ami még tovább rontja a munkába állási esélyeket. A tartós munkanélküliség dominánssá válása olyan ördögi kört indít el, amely…egy-egy térség lecsúszását, társadalmi és gazdasági problémák halmozódását hozza magával” (G. Fekete és Velkey 2002). A vizsgálati eredmények alátámasztják a roma lakosság aránya, illetve az aprófalvas településszerkezet és a munkanélküliség tartóssága közötti szignifikáns összefüggést is (Bódi és Obádovics 2000, Fekete 2002, Székely 2006). A munkanélküliek végzettségét tekintve is – nem látványosan, de szignifikánsan (Sig. = 0,007) – nagyobb a lemaradás a 2003. év végén, a nyolc osztálynál kevesebbet végzett munkanélküliek aránya alapján. A 18 kistérség átlaga 9,7%, míg a 131 kistérség esetén 6,8%. Fontosabb azonban, hogy a kiválasztott csoportban a mezőgazdaságból kikerülő munkaerő vizsgálata sokkal kedvezőtlenebb képet nyújt, hiszen ennek a munkanélküli-rétegnek a képzettsége a teljes vizsgált időszak átlagában rendkívül alacsony (2. táblázat). A legfeljebb nyolc osztályt végzettek aránya a legtöbb esetben meghaladja a 60%-ot, elsősorban a Dél-Dunántúlon elhelyezkedő térségekben pedig megközelíti vagy meghaladja a 70%-ot is. 2. táblázat

A mezőgazdasági munkanélküliek végzettség szerinti összetétele a vizsgált kistérségekben (1990–2003, évenkénti átlag) (Százalék) Kistérség Sásdi Sellyei Siklósi Bácsalmási Zalaszentgróti Jánoshalmai Enyingi Berettyóújfalui Polgári Kisbéri Barcsi Csurgói Szeghalomi Baktalórántházai Fehérgyarmati Vasvári Vásárosnaményi Nagyatádi

Legfeljebb az általános iskola 8 osztálya

Középfokúa)

Érettségi

Felsőfokú

69,71 67,56 70,36 59,77 60,83 54,05 71,45 61,14 58,20 60,17 67,31 67,96 58,38 66,13 59,01 52,23 58,39 60,06

22,28 23,36 23,60 30,67 26,61 34,73 21,76 29,40 29,02 27,95 25,69 23,79 31,67 26,51 30,52 34,03 28,22 29,30

7,28 8,57 5,37 7,99 10,73 8,95 6,05 7,29 11,16 9,46 6,12 7,60 9,07 6,48 9,58 12,95 12,32 9,09

0,73 0,51 0,67 1,56 1,84 2,27 0,74 2,18 1,62 2,41 0,88 0,66 0,87 0,87 0,88 0,79 1,08 1,54

Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

a) A szakmunkásképzőt, illetve szakiskolát végzett, érettségivel nem rendelkező munkaerő aránya. Forrás: az OMMK adatai alapján saját számítás.

A munkanélküliség mértékét növelheti a helyi munkaalkalmak fokozottabb hiánya is. A helyben foglalkoztatottaknak, illetve a helyben működő összes vállalkozásnak és az egyéni vállalkozásoknak az 1000 lakosra vetített számát tekintve 2003-ra vonatkozólag megerősíthető, hogy a 18 kistérségben szignifikánsan (Sig. = 0,000) kevesebb lehetőség


563

volt helyben dolgozni (6. ábra). A helyben foglalkoztatottak számát tekintve az átlagok 296,03 (N = 131) és 229,5 (N =18). 6. ábra

Működő vállalkozások és működő egyéni vállalkozások a két térségcsoportban, 2003 70 Működő egyéni vállalkozások (db/1000 lakos)

Működő vállalkozások (db/1000 lakos)

140 120 100 80 60 40 20

N=

131

60

50

40

30 20

18

N=

131

18

A munkanélküliség előtérbe helyezi a fejlettebb területekhez, centrumokhoz való kapcsolódás szerepét, annak vizsgálatát, hogy a munkaerő mennyiben képes – helyi lehetőségek hiányában – közeli nagyvárosokban munkát vállalni, és a közlekedési hálózat ezt mennyire teszi lehetővé7. Az elérés (7. ábra) abból a szempontból is fontos, hogy a hazai, illetve külföldi nagyvállalatok, valamint a kis- és középvállalkozások mennyire képesek megközelíteni a Magyarországon még kevéssé mobil szabad munkaerőt. 7. ábra

Az elérés komplex mutatója* a két térségcsoportban, 2002 5,0

Elérés (komplex mutató)

4,5 4,0 3,5 3,0 2,5 2,0 1,5 N=

131

18

A modellben a kistérségek településeinek átlagában Budapest elérése 40, a legközelebbi két megyeszékhely és kistérségközpont 25-25, a települések intézményellátottsága alapján számított saját erő 10%-os súlyt képvisel (Faluvégi 2004). Forrás: A Terra Stúdió Kft. adatai és Faluvégi Albert adatközlése alapján saját számítás. *

7 Az agrárágazaton kívüli munkalehetőségek elérhetősége azért is lényeges, mivel „a mezőgazdaságból kikerült munkanélküliek szektoron belüli elhelyezkedési esélyei gyakorlatilag egyenlők a nullával” (Obádovics 2004).

564


A vizsgálatba bevont kistérségek (különösen a dél- és észak-alföldi, valamint a déldunántúli területek) elérési viszonyai – a kvartilisek alapján abszolút értelemben is – a vizsgált időszak végén kedvezőtlenek8 (Sig. = 0,000). Bár az Enyingi és a Kisbéri kistérségek az autópályákhoz való közelségüknél fogva kedvezőbb helyzetűnek mondhatók, összességében megállapítható, hogy a kérdéses területek lakosságának a közeli városokban, centrumokban található lehetséges munkahelyekre való eljutása korlátozott. A helyi foglalkoztatás hiánya és a térségen kívüli munkalehetőségek elérésének nehézsége – a fokozott szociális terheken túl – a helyi adóbevételeken, a személyi jövedelemadón is (mindkét mutatónál Sig. = 0,000) tetten érhető (8. ábra). Ezzel kapcsolatban két kedvezőtlen folyamatot kell megemlíteni. Az egyik a kisebb keresetek következtében fellépő fizetőképes kereslet csökkenése, amely a szolgáltatások kivonulását, újak megtelepedésének korlátját, ezeken keresztül további munkahelyek elvesztését, vagy azok számának stagnálását idézi elő. 8. ábra

A személyi jövedelemadó és a helyi adóbevétel a két térségcsoportban, 2003 60 000

180 000

Helyi adóbevétel (Ft/1000 lakos)

160 000

Szja (Ft/1000 lakos)

140 000 120 000 100 000 80 000 60 000

40 000

20 000

40 000 20 000

N=

131

18

0 N=

131

18

Ehhez járul, hogy ha az alapvető szolgáltatások kivonulnak egy területről, akkor ezeket a térségen kívül keresik meg, és a kevés helyben termelődő jövedelmet is a térségen kívül költik el. Ez megint csak erősíti az „ördögi kört”. Ez a veszély akkor is fennáll, ha a lakosság képes az ingázásra, „külső” munkahelyek elérésére, mert sok esetben a munkahely településén megtalálható szolgáltatásokat veszi igénybe. A másik probléma a helyi adóbevételek hiánya, amely a szolgáltatások, munkahelyek kivonulása, elmaradása esetén csak fokozódik. A helyi bevételek szűkössége alapvetően megkérdőjelezheti a helyi fejlesztések lehetőségét, hiszen gyakran a támogatás alapfeltételeként előírt önerő sem áll rendelkezésre. Az ingázásnak, a fejlettebb területeken meglévő lehetőségek elérésének másik fontos aspektusa az iskolai végzettség (például Bartus 2003, Köllő 2006). Tekintettel arra, hogy a munkaképes korú népesség iskolai végzettsége igen fontos magyarázótényezője mind a 8 Az M3-as autópályának köszönhetően a Polgári kistérség elérhetősége a vizsgált időszak óta jelentősen javult.


565

hazai, mind a külföldi vállalatokban foglalkoztatottak térbeli eloszlásának (Fazekas 2005), fontos megvizsgálni, a lehatárolás eredményeivel összevetni az iskolázottság (az átlagos elvégzett osztályszám) területi eloszlását (9. ábra) is. 9. ábra

Az iskolázottság területi eloszlása Magyarországon, 2001

Átlagos osztályszám: □ 7,80 – 8,20 ■ 8,21 – 8,44 ■ 8,45 – 9,09 ■ 9,10 – 9,46 ■ 9,46 – 10,02 ● Vizsgált kistérségek. Forrás: KSH (a 2001. évi népszámlálás) adatai alapján saját szerkesztés.

Kijelenthető, hogy az agrárfoglalkoztatási válság megjelenése együtt jár az érintett területek lakosságának alacsony iskolázottságával. Ez teljesen kézzelfogható a kiválasztott észak- és dél-alföldi kistérségek mindegyikében, amelyek a legrosszabb értéket produkáló térségek közé tartoznak, és a többi kistérség esetén – még azokban is, melyek egyébként fejlettebb régióhoz tartoznak – szintén egyértelműen megállapítható az összefüggés. Ez különösen nehézzé teszi, hogy a munkaerőpiacról kiszorult munkaerő helyben más ágazatokba helyezkedjen el, mivel a gazdasági egységek általában elkerülik ezeket a területeket. A percentilisek elhelyezkedése alapján itt is megállapítható a 18 kistérség általános (és abszolút) lemaradása. Az átlagos elvégzett osztályszám9 és a területi fejlettség közti összefüggés miatt ez a tény hangsúlyozandó. Az alacsonyabb iskolázottság valószínű oka a képzettebb réteg kiáramlása is. Bár napjainkban, amikor a piaci tényezők mozgástere nagyobb, a tőke elvben vidéken is megtalálhatná a munkaerőt, korábbi tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy ott nem talál megfelelően képzett, megfelelő fokon fegyelmezhető munkást, nemegyszer annak következtében, hogy az erre alkalmas munkaerő már a városokba költözött (Bódi 2001). Ezt támaszthatja alá a vándorlás alakulásának vizsgálata. 9 Bár a területi különbségeket ez a mutató jelzi leginkább, fontos kiemelni, hogy ez az abszolút (és szignifikáns) lemaradás a humán erőforrás minőségét összetettebben jelző HDI, továbbá az érettségi nélkül foglalkoztatottak arányának összehasonlításakor is fennáll.

566


1990 és 2001 között a Vásárosnaményin kívül a vizsgálatba bevont összes kistérség negatív évi vándorlási különbözetet mutatott. Ez valószínűsíti, hogy munkalehetőségek hiányában a mobilabb és képzettebb munkaerő elhagyta korábbi lakóhelyét, felerősítve ezzel a képzettség faktorában helyet foglaló mutatók további romlását. Az időszak végén (2003) az átlagok és a percentilisek elárulják (3. táblázat), hogy a kiválasztás az esetek nagy részében erősebb elvándorlással jár együtt, és a 18 kistérség átlagában már egyértelmű elvándorlásról beszélhetünk, míg a többi kistérség átlagosan pozitív egyenleget mutat (Sig. = 0,017). 3. táblázat

A 2003. évi vándorlási egyenleg eloszlása a két csoportban (fő/1000 lakos) Térségcsoportok

Átlag

Nem kiválasztott Kiválasztott

0,729 –3,308

Percentilisek 5

10

25

50

75

90

95

–7,818 –9,899

–6,396 –7,555

–3,378 –6,172

–0,190 –3,449

2,466 –0,438

9,442 2,626

16,678 ..a)

a) Nincs adat, mert az alacsony (18) elemszám miatt az SPSS program nem számítja ki.

Laky (2003) szerint „a munkanélküliség és az állásba lépési esélyek növekvő területi különbségei pozitív összefüggésben vannak a migrációs egyenlegek alakulásával és a magas munkanélküliségi rátákkal; alacsony bérekkel rendelkező területen migrációs veszteségek, míg az alacsony munkanélküliségű, magas bérű területeken migrációs nyereségek halmozódtak fel az elmúlt években”. Ezt alátámasztják és a mezőgazdasági munkanélküliség oldaláról kiegészítik a kutatás eredményei is. Ez azért is fontos, mert Madarász (2004) szerint a vidéki népesség helyben tartása nélkül a mezőgazdaságnak és a vidéknek tulajdonított multifunkcionális szerepek és feladatok ellátása erősen megkérdőjeleződik. Ide kapcsolódik, hogy a vizsgálat alapján a kiválasztott térségekben az agrárágazatból kiszorulók nagy (átlagosan 20–30) százaléka a 45 évnél idősebb korcsoportból került ki. Ennek a rétegnek viszont már gondot jelenthet a vándorlás, az ingázás, és iskolázottsági problémái is lehetnek. Az agrárfoglalkoztatási válság tehát erősítheti az érintett térségek demográfiai viszonyainak romlását, és ezzel tovább fékezheti egyéb lehetőségek és munkahelyek megtelepedését is. Vizsgálatai alapján Fekete (2002) már jelezte, hogy a munkanélküliség tartóssága és a mezőgazdaságban működő vállalkozások aránya közt szignifikáns kapcsolat van, mivel a magas tartós munkanélküliséget produkáló településeken a működő agrárvállalkozások aránya magasabb, az ipari és szolgáltatási területeken működő vállalkozások aránya pedig kisebb, mint az alacsony tartós munkanélküliségű településeken. Bár az eltérés nem volt jelentős, a szórás magas értékei jelezték, hogy a háttérben nagyobb eltérések fordulhatnak elő. A csak egyetlen – 2000. – év adataira épülő, és a területi eloszlást, valamint a munkanélküliség eredetét nem elemző kutatás eredményeit jelen vizsgálat hosszabb időtávon, és az agrár-munkanélküliség oldaláról határozottan megerősíti. A mezőgazdaságnak való kitettség ugyanis egyértelműen és szignifikánsan jellemzi a 18 térséget. Határozott az eltérés a két térségcsoport közt (10. ábra), ha az agráriumban működő vállalkozások számát a lakosságra vagy az összes működő vállalkozásra vetítjük (mindkét esetben Sig. = 0,000).


567 10. ábra

30

12 A működő mg-i vállalkozások aránya (%)

Működő mezőgazdasági vállalkozás (db/1000 lakos)

Működő mezőgazdasági vállalkozások a két térségcsoportban, 2003

10 8 6

4 2

0 N=

131

18

20

10

0

N=

131

18

Az eltérés kimutatható annak ellenére, hogy a kiválasztás éppen a mezőgazdaságból történt legnagyobb arányú és tartós munkaerő-kiszorulás volt. Ez egyrészt abból következik, hogy az érintett területek hagyományos agrártérségek, a mezőgazdasággal való foglalkozásnak itt jelentős tradíciói vannak. Ugyanakkor utal arra is (ez különösen a vállalkozások arányán figyelhető meg), hogy az agrárium – más lehetőségek hiányában – kényszerpálya az itt élők számára. Ezt a periferiális helyzet, a térségen kívüli munkalehetőségeknek, illetve maguknak a kiválasztott területeknek a rossz elérhetősége, az agrármunkaerő és egyáltalán a helyi humán erőforrás igen kedvezőtlen kor- és képzettségi szerkezete váltja ki. Az alapmutatókra irányuló vizsgálat részeként diszkriminanciaelemzéssel megállapítható, hogy a faktorokban összefogott eredeti változók közül melyek járulnak hozzá leginkább a 18 térség elkülönítéséhez. A diszkriminálófüggvénnyel bizonyítható, hogy a kiválasztott 18 kistérségre – a többihez képest – a mezőgazdasági vállalkozások magas aránya és a lakosságszámra vetítve jelentősebb regisztrált munkanélküliség jellemző. Mivel az agrárfoglalkoztatási válsággal küzdő területek a diszkriminálófüggvény alapján egyértelműen különválaszthatók a többi kistérségtől a regisztrált munkanélküliek ezer lakosra jutó száma alapján, jogos a feltételezés, hogy az agrár-munkanélküliség alapvetően meghatározza a kiválasztott térségek munkaerő-piaci helyzetét, és a mezőgazdaságból kiszorulók döntően befolyásolják a munkanélküliség nagyságát a vizsgált kistérségekben. A kiválasztott térségek csoportosítása Annak megválaszolására, hogy a 18 kistérség teljesen heterogén-e, és mindegyik kizárólag külön-külön, a saját adottságai alapján fejleszthető, vagy esetleg kialakítható olyan homogénabb szerkezet, amely megkönnyíti a potenciális fejlesztési lehetőségek és feladatok megfogalmazását, klaszteranalízis nyújtott segítséget. A korábban nyert faktorokra és a standardizált alapmutatókra is lefuttatott klaszterező eljárással (a K-közép és többfajta hierarchikus módszer is ugyanazon eredményt adta) három csoport különíthető el (11. ábra).

568

DR. RITTER KRISZTIÁN 11. ábra

A kiválasztott kistérségek klasztereinek területi eloszlása

1. klaszter (Barcs, Baktalórántháza, Csurgó, Fehérgyarmat, Nagyatád, Sásd, Sellye, Siklós, Vásárosnamény kistérsége) 2. klaszter (Bácsalmás, Berettyóújfalu, Jánoshalma, Szeghalom kistérsége) 3. klaszter (Enying, Kisbér, Polgár, Vasvár, Zalaszentgrót kistérsége) Forrás: Ritter (2008).

Első megközelítésben felfedezhető bizonyos területi összefonódás az egyes klasztereken belül. Ez megerősíti a területi elhelyezkedés differenciáló hatását. Az első klaszterbe (agrárfoglalkoztatási válsággal küzdő, halmozottan hátrányos helyzetű vidéki térségek) Dél-Dunántúl és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye aprófalvas, nagyarányú roma népességgel jellemezhető kistérségei kerültek. A második klaszter (agrárfoglalkoztatási válsággal küzdő, relatíve fejletlen vidéki térségek) nagy részét Dél-Alföld kedvezőbb agráradottságokkal, fejlettebb központokkal, de elmaradottabb falvakkal jellemezhető területei, illetve a Szeghalomival közvetlen határos Berettyóújfalui kistérség alkotják. A harmadik klaszter (agrárfoglalkoztatási válsággal küzdő, dinamizálható vidéki kistérségek) elemei fejlettebb környezetben elhelyezkedő, belső perifériás, aprófalvas vagy ritka településhálózattal rendelkező térségek. Következtetések Az agrár-munkanélküliség szempontjából vizsgálatba vont területek szoros összefüggést mutatnak a területi egyenlőtlenségekkel. A helyi erőforrások tekintetében tetten érhető a lemaradás a társadalmi, gazdasági, kulturális folyamatokban, a jövedelmek, a helyi bevételek mértékében, a szociális ellátórendszer leterheltségén, a térségek infrastrukturális állapotán, a lakosság képzettségén, a foglalkoztatási lehetőségek alakulásán. A területi egyenlőtlenséggel való kapcsolat, valamint a mezőgazdaságból kikerülő munkaerő karakterisztikáinak ismeretében feltételezhető, hogy – legalábbis rövid távon – nem


569

ígérkezik lehetőség ennek a munkaerőnek a munkaerőpiacra történő aktív visszatérésére. Ezt a helyi munkaalkalmak szűkössége, a térségen kívül található munkahelyek elérésének problémája, valamint elsősorban a munkaerő képzettsége, korösszetétele valószínűsíti. Ugyanezek a tényezők viszont már felvetik a helyi fejlesztések lehetőségének, megalapozhatóságának kérdését. Ez a munkanélküliség szempontjából különösen azért fontos, mert hosszabb távon nem a foglalkoztatás- és szociálpolitika, hanem egy térség gazdaságának fejlesztése hozhat valódi eredményt. Azok a területek, amelyek egy hosszabb időszakot vizsgálva folyamatos és tartós munkaerő-kiáramlást produkálnak az agrárágazatból, éppen a mezőgazdaságtól való szoros függés által választhatók szét a többitől, a megfigyelt időszak végén is. Így leszögezhető, hogy a mezőgazdaság hangsúlyos, bár leginkább kényszer szülte szerepet játszik ezen térségek életében. Árnyalja a kapott eredményeket, hogy a helyzetről nem lehet teljesen objektív képet nyerni, hiszen a foglalkoztatás (és ugyanúgy a munkanélküliség) oldaláról a regisztrációban csak töredéke jelenik meg azoknak, akik az agráriumtól kisebb-nagyobb arányban, de függenek. Hiszen a mezőgazdaság sokszor az egyetlen olyan nem regisztrált alternatíva (bár az alternatíva szó ebben az esetben inkább esélyre cserélendő), ami a kedvezőtlen helyzetben lévő lakosságnak bizonyos fokú megélhetést vagy jövedelemkiegészítést nyújt. Ebben a megközelítésben tehát a mezőgazdaság szociális funkciójának kihasználása, erősítése (különösen a sokszor jellemzően nagyarányú roma lakosság tekintetében) alapvető fontosságú feladat, kiemelten az első klaszter fejlesztésénél. Ugyanakkor le kell szögezni (és ezt az agrárgazdaságnak leginkább kitett kistérségek helyzetelemzései is hangsúlyozták), hogy a mezőgazdaság fejlesztése önmagában nem jelenthet megoldást a vizsgálatba bevont területek problémáira. A hagyományos agrármegközelítés már nem eredményezheti ezekben a vidéki térségekben a foglalkoztatottság növekedését, így a fejlesztés hangsúlyának az agráriumon kívüli programok felé kell tolódnia. A mezőgazdaságon kívüli fejlesztések lehetősége azonban (bár fontos lenne) a vizsgált területeken, jelenlegi állapotukban erősen megkérdőjelezhető. A foglalkoztatottságot növelő, beruházásösztönző programok alkalmazkodni képes munkaerőt vagy vállalkozót igényelnek, ám a korábbi mezőgazdasági struktúrák átalakulásától leginkább szenvedő, gyakran halmozottan hátrányos helyzetű vidéki térségek agrár-munkanélkülisége nem felel meg ezeknek az elvárásoknak. A legtöbb helyi dokumentum is elismeri, hogy a fejlesztések legnagyobb fékezőereje éppen annak alanya, a lakosság, a humán erőforrás. Súlyosbítja a helyzetet, hogy helyi munkaalkalmak és szolgáltatások hiányában nehéz megtartani a képzett munkaerőt, a képzett munkaerő hiánya pedig – tetézve a rendkívül rossz elérhetőséggel, szociális terhekkel, kedvezőtlen demográfiai folyamatokkal – távol tartja a tőkét. Azt a tőkét, aminek a vonzásához szükséges fejlesztéseket, az azok alapjául szolgáló önerőt az érintett térségek nem tudják felmutatni, mert hiányoznak a helyi vállalkozásokból, gazdasági tevékenységekből származó bevételek. Ez az önmagát erősítő folyamat, a szociális szempontok ellen ható piaci mechanizmus, megkérdőjelezheti az önálló helyi fejlődést. A fejlesztésekhez és összefogáshoz szükséges szellemi kapacitás kiáramlása, távolmaradása, összességében a szellemi tőke hiánya ehhez jelentős mértékben hozzájárul. Ráadásul, a vizsgálatok és a szakirodalom alapján is valószínűsíthető, hogy még a helyi gazdaság jelentősebb erősödése és fejlődése esetén is kétséges az

570


agráriumból kikerülő, idősebb korosztályhoz tartozó, szakképzetlen vagy nehezen konvertálható szaktudással, alacsony alkalmazkodóképességgel rendelkező munkanélkülieknek a munkaerőpiacra történő aktív visszatérése. Felmerül a kérdés: azoknak a rétegeknek, amelyek valamely oknál fogva tartósan kiszorultak az agrárfoglalkoztatásból, lehet-e másmilyen, más ágazatban kialakítandó vagy meglévő lehetőségeket találni? Vajon az a humánerőforrás-állomány, amelyik az utóbbi időben elhagyni kényszerült az agráriumot, képes-e, hajlandó-e másmilyen képességeket elsajátítani? Ennél a rétegnél alkalmas-e az unió emberi erőforrásokkal kapcsolatos célrendszere ellátni a feladatát? Akkor, amikor jóval többen fejezik be az agrártevékenységet, mint ahányan folytatják (részben a birtokkoncentrációnak, a munkaerőt kiváltó technológiának, a fiatal generációk eltérő beállítottságának és egyebeknek köszönhetően), miközben az unió maga is a versenyképességre való törekvést hangsúlyozza, és a vidékfejlesztési politikájában is ennek egyik eszközeként a birtokok gazdasági méretének növelését nevezi meg (EC 2006a). Fentiek megválaszolása további fontos kutatási cél. Megoldást jelenthet talán, hogy a következő években jelentős beruházások kezdődnek a főbb távközlési, szállítási, energetikai és vízi infrastruktúrában. Jelentős támogatás lesz elérhető a strukturális alapokból, a transzeurópai hálózatoktól kezdve az üzleti vagy tudományos parkok csatlakozásainak fejlesztéséig. Az 2007–2013-as programozási időszak vidékfejlesztési politikájában megfogalmazódott, hogy ezen források méltányos részét a vidéki térségeknek kell juttatni, a vidéki és városi térségek fejlődése közötti megfelelő egyensúly biztosítása érdekében (EC 2006b). A munkahelyek és a növekedés szempontjából, a multiplikátorhatás teljes megvalósulása érdekében, a vidékfejlesztési programok rendkívül fontosak lehetnek az említett beruházásoknak a helyi stratégiákhoz való kapcsolásában. Az új programozási időszakban – mivel úgy tűnik, a vidékfejlesztés csak részben képes a munkahelyhiány enyhítésére – a közösségi eszközök teljes skáláját fel kell használni a növekedés és a foglalkoztatás előmozdítására a vidéki térségekben. A tagállamok kötelesek biztosítani a strukturális, a foglalkoztatási és a vidékfejlesztési politikák lehető legnagyobb mértékű szinergiáját, hiszen „a gazdaságilag erősebb, több saját erővel rendelkező térségek könnyebben juthatnak vidékfejlesztési támogatásokhoz, ami az egyes térségek fejlettségbeli eltérésének további differenciálódásához, a fejlett és fejletlen térségek közötti szakadék elmélyüléséhez vezethet” (Sarudi 2002). Ebből kifolyólag további kutatási cél a vizsgált időszak óta eltelt évekre nézve az uniós támogatási lehetőségek és források, a helyi fejlesztéssel kapcsolatos modellek, valamint a vidékfejlesztési politika empirikus vizsgálata (különös tekintettel a munkahelyteremtésre és -megőrzésre, az alternatív jövedelemszerzési lehetőségekre és diverzifikációra, a humán erőforrás képzésére, addicionalitásra, hálózatépítésre). Végül, mivel az itt ismertetett vizsgálat alapján kijelenthető, hogy az önálló, hatékony, helyi (gazdaság)fejlesztés jelenlegi állapotukban megkérdőjelezhető, a kiválasztott 18 térség számára nélkülözhetetlennek tűnik állami szintű speciális programok kidolgozása, és források allokálása is10. Ezen belül a humán tényezőkre elsődleges figyelmet kell fordítani, mivel most ezek állapota jelenti a fejlesztések legnagyobb gátját, ahelyett, hogy 10 Az Új Magyarország felzárkóztatási program, illetve a „Nem mondunk le senkiről” zászlóshajó-program hatékony megvalósulása segíthet, azonban ezek nem vonatkoznak az összes kiválasztott kistérségre.


571

alapvető erőforrás volna, ahogy az elméletek megfogalmazzák. Ez különösen akkor értelmezhető, ha a tudásalapú társadalom, a tudásalapú gazdaság szemszögéből közelítjük meg a kérdéskört. IRODALOM Bartus Tamás (2003): Ingázás. In: Fazekas Károly (szerk.): Munkaerő-piaci tükör 2003. MTA KTK–OFA, Budapest Bódi Ferenc (2001): A települési önkormányzatok érdekérvényesítése a területpolitikában. Doktori értekezés. Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest Bódi Ferenc – Obádovics Csilla (2000): Munkanélküliség a vidéki Magyarországon. Területi Statisztika 1. Comission for Rural Communities (CRC) (2008): State of the countryside 2008. CRC, Cheltenham Cséfalvay Zoltán (1999): Helyünk a nap alatt... Magyarország és Budapest a globalizáció korában. Kairosz, Budapest Dicken, P. (2003): Global Shift. Reshaping the Global Economic Map in the 21st Century. SAGE Publications, London EC (1999): Sixth Periodic Report on the Social and Economic Situation and Development of Regions in the European Union. European Commission, Luxembourg EC (2006a): Rural Development in the European Union – Statistical and Economic Information – Report 2006. European Commission, DG AGRI, Brussels http://ec.europa.eu/agriculture/agrista/rurdev2006/RD_Report_2006.pdf EC (2006b): Az EU vidékfejlesztési politikája 2007–2013 között. Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Luxembourg EDA (U.S. Economic Development Administration) (2007): Unlocking Rural Competitiveness: The Role of Regional Clusters. Center for Regional Development–Purdue University, Indiana Business Research Center – Indiana University http://www.eda.gov/ImageCache/EDAPublic/documents/pdfdocs2006/unlockingruralcompetitivenessfullreport _2epdf/v1/unlockingruralcompetitivenessfullreport.pdf Enyedi György (2004). Regionális folyamatok a posztszocialista Magyarországon. Magyar Tudomány 9. Faluvégi Albert (2004): A társadalmi-gazdasági jellemzők területi alakulása és várható hatásai az átmenet időszakában. MTA KTK, Budapest Fazekas Károly (2005): Effects of FDI Inflows on Regional Labour Market Differences in Hungary. Economie Internationale 2. Fekete Attila (2002): A tartós munkanélküliség alakulása a ’90-es évtizedben. In: G. Fekete Éva (szerk.): A tartós munkanélküliség kezelése vidéki térségekben. MTA RKK, Miskolc–Pécs G. Fekete Éva (2006): Hátrányos helyzetből előnyök? Elmaradott térségek felzárkózásának esélyei az északmagyarországi régióban. Földrajzi Közlemények 1–2. G. Fekete Éva – Velkey Gábor (2002): A tartós munkanélküliség és kezelése vidéki térségekben. In: G. Fekete Éva (szerk.): A tartós munkanélküliség kezelése vidéki térségekben. MTA RKK, Miskolc–Pécs Horváth Gyula (2001): Magyar régiók és települések versenyképessége az európai gazdasági térben. Tér és Társadalom 2. Horváth Gyula (szerk.) (2006): Régiók és települések versenyképessége. MTA RKK, Pécs Huovari, J. – Kangasharju, A. – Alanen, A. (2002): Constructing an index for regional competitiveness. In: Acs, Z. – de Groot, H. L. F. – Nijkamp, P. (ed.): The Emergence of the Knowledge Economy: a Regional Perspective. Springer, London Káposzta József (2007): Regionális gazdaságtan. Egyetemi jegyzet. SZIE GTK, Gödöllő Köllő János (2006): A napi ingázás feltételei és a helyi munkanélküliség Magyarországon: Újabb számítások és számpéldák. MTA KTI, Budapest Kulcsár László (2008): A vidékfejlesztés szociológiája. Dialóg–Campus, Budapest–Pécs. Megjelenés alatt Laki László (2007): Vidék, falvak és a szegénység. A falu 4. Laky Teréz (2003): Magyarországi munkaerőpiac 2003. Foglalkoztatási Hivatal OFK, Budapest Lengyel Imre (2003): Verseny és területi fejlődés: térségek versenyképessége Magyarországon. JATEPress, Szeged

572


Lukovics Miklós – Kovács Péter (2008): Eljárás a területi versenyképesség mérésére. Területi Statisztika 3. Madarász Imre (2000): Hogyan készítsünk vidékfejlesztési programot? Agroinform, Budapest Madarász Imre (2004): A vidék funkciói az Európai Unióban. A falu 4. Mitra, P. – Yemtsov, R. (2006): Increasing Inequality in Transition Economies: Is There More to Come? World Bank Policy Research Working Paper 4007. World Bank, Washington DC http://econ.worldbank.org. Moseley, M. J. (2003): Rural Development Principles and Practice. Sage Publications, London Nagy Henrietta – Káposzta József (2008): Increasing Regional Inequalities within the European Union. In: First International Conference on Social Sciences (21–22 August 2008, İzmir–Turkey). Kézirat Novák Géza – Papdi Ákos (2007): Gazdasági egyenlőtlenségek a kibővült Európai Unióban. Területi Statisztika 6. Obádovics Csilla (2004): A vidéki munkanélküliség térségi eloszlásának elemzése. Doktori értekezés. Szent István Egyetem, Gödöllő Obádovics Csilla – Kulcsár László (2003): A vidéki népesség humánindexének alakulása Magyarországon. Területi Statisztika 4. OECD (1996): The Knowledge-Based Economy. Science, Technology and Industry Outlook 1996. OECD, Paris OECD (2006): The New Rural Paradigm. Policies and Governance. OECD, Paris Ottaviano, G. L. P. – Pinelli, D. (2006): Market potential and productivity: Evidence from Finnish regions. Regional Science and Urban Economics 36. Puljiz, J. (2004): Economic Development. In: How to Improve Development on Local Level? Handbook with Best Practice Examples from South-East Europe. Friedrich Ebert Stiftung, Zagreb Rechnitzer János – Smahó Melinda (2005): A humán erőforrások sajátosságai az átmenetben. MTA KTI, Budapest Ritter Krisztián (2008): Agrárfoglalkoztatási válság és a területi egyenlőtlenségek. Doktori értekezés. Szent István Egyetem, Gödöllő Sarudi Csaba (2002): Mit várhat a magyar vidék az Európai Unió csatlakozási ajánlatai alapján? Áttekintés és esettanulmány. Integrációs és Fejlesztéspolitikai Munkacsoport, Agrárgazdasági és Vidékfejlesztési Témacsoport, Kaposvár http://www.cipp.hu/files/hu/53/22/1602667725.pdf SERA (2006): Study on Employment in Rural Areas, Final Deliverable. European Commission, DG AGRI, Luxembourg Swinburn, G. – Goga, S. – Murphy, F. (2004): A helyi gazdaságfejlesztés kézikönyve. Bertelsmann Stiftung, Gütersloh Szabó Pál (2006): A fejlettség makroregionális különbségeinek alakulása az Európai Unióban. In: III. Magyar Földrajzi Konferencia. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest. geogr.elte.hu/ref/REF_Cikkek/SzaboPal/7_szabopal_tanulmanya.pdf Székely György (2006): Az aprófalvak népességmegtartó képességének állapota, változásai, irányai, illetve javításának lehetőségei. ELTE–TÁTK, Budapest Wong, C. (2002): Developing Indicators to Inform Local Economic Development in England. Urban Studies 39. Kulcsszavak: belső erőforrások, endogén erőforrások, helyi fejlesztés, mezőgazdaság, munkanélküliség, területi egyenlőtlenségek, vidékfejlesztés, vidéki kistérségek. Resume Main objective of this paper was to determine the possibilities of the local endogenous development on those impaired micro regions that suffered most from the decrease of employment in the agriculture in Hungary during the period 1990–2003. The areas involved in the examination have strong correlation with the spatial inequalities, and the 18 micro-regions lag behind concerning the necessary local resources, especially the human resource.

BÁLINT LAJOS

Öngyilkosságok Magyarországon – néhány területi jellegzetesség Tanulmányomban az elmúlt évtizedek alatti öngyilkosságokkal foglalkozom. A problémafelvetés során indokoltnak éreztem a hazai öngyilkossági idősor nemzetközi környezetben történő elhelyezését és a magyarországi folyamatok árnyaltabb bemutatását, valamint az utóbbiakhoz köthető empirikus megközelítések ismertetését. A tanulmány így két részre bontható. Az első, makroszintű elemzés után a szuicidum területi jellemzőit taglalom. Leíró elemzésem nem ad választ az önpusztítás területi mintázatának rejtélyére, de a korábbi megyei szintű elképzelésekhez képest árnyaltabb képet fest az öngyilkosságok előfordulásának területi mintázatáról és annak változásáról. Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon az öngyilkosságok trendjét az elmúlt bő évszázad során sajátos hullámzások jellemezték. Számos kutató utalt a különböző hosszúságú ciklusok váltakozására és ezeknek a periódusoknak a társadalmi-politikai-gazdasági változásokhoz való közvetlen vagy megkésett kapcsolatára (Andorka 1996, Böszörményi 1976, 1991, Elekes – Paksi 1996, Kolozsi 1994, Pataki 1994, Pikó 2002, Zonda 2006). A II. világháborút követő, napjainkig tartó időszak során három fontosabb ciklust emelhetünk ki. A világháborút követően folytatódott a világgazdasági válság után már megkezdődött csökkenés. Ez a kedvező folyamat az ötvenes évek közepéig tartott, aminek eredményeként a századforduló „alacsony” szintjére esett vissza az öngyilkossági ráta. A következő időszak az ötvenes évek közepén vette kezdetét, az 1956-os forradalom leverését követően növekedés volt megfigyelhető, amely több mint három évtizeden keresztül makacsul és töretlenül tartott. Az öngyilkossági ráta a nyolcvanas években érte el tetőpontját, de már ezt megelőzően a hatvanas évektől a világ legmagasabb szuicidalitással rendelkező országává váltunk (Andorka 1994, Miltényi 1993, Kovács – Kolozsi 2000, Zonda – Veres 2000). A nyolcvanas évek végétől napjainkig tartó harmadik szakaszban az öngyilkossági arányszám folyamatosan csökken. Az öngyilkossági trend elmúlt közel húsz év alatti kedvező alakulása álláspontom szerint legfeljebb visszafogott örömre adhat okot (1. ábra). Nemzetközi kitekintésben ma már valóban nem vagyunk „elsők”, de továbbra is a magas szuicidalitással jellemezhető országok közé tartozunk. Európában (a szomszédos Szlovénia kivételével) csupán olyan, az egykori Szovjetunióhoz tartozó országokhoz képest sikerült előrelépnünk, amelyek hihetetlen mély tranzíciós válságon mentek keresztül, és amelyeknél a mortalitási krízis haláloki összetevőiben az úgynevezett externális vagy külső okok meghatározó szerepet játszottak. A tőlünk keletre fekvő posztszovjet térségben a kardiovaszkuláris okok után

574

BÁLINT LAJOS

az erőszakos halálokok járultak hozzá leginkább a mortalitási krízishez (Brainerd és mtsai 2005, McKee és mtsai 2001, Meslé 2004, Shkolnikov és mtsai 1996). Másrészt a javulás ellenére a jelenlegi adatok nagyjából a hatvanas évek elejének állapotát tükrözik. 1. ábra

A standardizált öngyilkossági arányszám (SHA) alakulása a jelenleg legmagasabb értékekkel rendelkező európai országokban, 1980–2005

SHA, 100 000 lakosra

50 45 40 35 30 25 20 15 1980

1985 Észtország Magyarország

1990 Fehérorszország Orosz Föderáció

1995 Lettország Szlovénia

2000

2005 Litvánia Ukrajna

Forrás: WHO, Health for All Mortality Database.

Az öngyilkossági krízis – vagy ahogy Kolozsi (1990) találóan nevezi: „öngyilkossági endémia” – növekedésének okai mögött a kutatók eltérő érveket sorakoztattak fel. A szociológusok közül Andorka több írásában (1992, 1994) az öngyilkosságok emelkedő trendjét az anómiával, a társadalmi integráció meggyengülésével, a rendszer kezdetben totalitariánus, majd autoritáriánus jellegével, az egyént sújtó hatalomnélküliséggel, a kiszolgáltatottsággal és az elidegenedéssel magyarázta. Andorka szerint: „… az egyéni élet céltalansága, értelmetlensége érzésének, a befolyásolhatatlan külső erőknek való kiszolgáltatottság érzésének, a társadalom tagjaival való közösség és szolidaritásérzés hanyatlásának és az ezek mögött meghúzódó érték- és normaválságnak is szerepe volt abban, hogy (…) a deviáns viselkedések gyakoribbá váltak, és az 1980-as évekre igen magas szintet értek el.” (Andorka 1994: 49. o.). Pataki (1994) alapvetően a devianciák tárgykörét elemző tanulmányában szintén erőteljes hangsúlyt kapott a totalitariánus politikai struktúra, amelyet kiegészített a felemás modernizáció túlfizetett árával, a remények és tervek megtörésével, a tömegesen felhalmozódó társadalmi frusztráció mennyiségével. Buda (1988) még a rendszerváltozás előtt írt tanulmányában a magyar öngyilkossági helyzet okait kutatva pontokba szedte a lehetséges tényezőket. Álláspontja szerint a magas öngyilkossági állapot több tényező együttes kölcsönhatására vezethető vissza.1 1 Buda szerint szerepet játszhatott mindebben a reformáció magyarországi térhódítása; az öngyilkossági modellhatás beágyazódása; az agresszív viselkedésformák kontroll alatt tartása és elfojtása a szocialista érában; a közvélemény elfogadó, megértő beállítódása; a széles körben elterjedt alkoholizmus; a szegényes interperszonális kapcsolatok, a bajba jutottak kirekesztése; a stressz- és feszültségfeldolgozás elégtelensége; az elmúlt évszázad alatt lezajló rendkívül eruptív jellegű társadalmi változások; a változásoknak köszönhetően a közösségi és családi kapcsolatok erodálódása; a fejlett szociálpolitikai, karitatív, gondozási, támogatási formák hiánya; és végül a pszichiátriai szolgálatok (pszichoterápiás hálózat, krízisellátás, tanácsadás, mentálhigiénés tevékenység, öngyilkosság-megelőzés) hiánya.

ÖNGYILKOSSÁGOK MAGYARORSZÁGON – NÉHÁNY TERÜLETI JELLEGZETESSÉG

575

Az öngyilkosságok számának alakulásában az újabb fordulópontot 1988 jelentette, ekkor a befejezett öngyilkosságok mennyisége egyetlen év alatt igen jelentősen, 4782-ről 4377-re esett vissza. A trend az ezredforduló időszakában – a férfiaknak betudhatóan – valamelyest megtorpant ugyan, de ezt követően is mérsékelt csökkenés volt megfigyelhető. Ugyanakkor az elmúlt két év adatai már alig térnek el egymástól (2006: 2461; 2007: 2450 haláleset). 2. ábra

A direkt standardizált öngyilkossági arányszám alakulása Magyarországon főbb korcsoportok szerint, 1970–2006

70

140

60

0–24

1970

2005

2000

0 1995

0 1990

10 1985

20 1980

20

1975

40

25–64

65–x

2005

30

2000

60

40

1995

80

50

1990

100

1980

120

1975

SHA 100 000 főre

160

1970

SHA 100 000 főre

Nők

80

1985

Férfiak

180

Összesen

A direkt standardizált öngyilkossági arányszám alakulása Magyarországon az elkövetési mód szerint, 1970–2006 Férfiak

60

16

50 SHA, 100 000 főre

14

40 30 20

12 10 8 6 4

10

2

Nem erőszakos

2005

2000

1995

1990

1985

1980

1975

2005

2000

1995

1990

1985

1975

1980

Erőszakos

1970

0

0 1970

SHA, 100 000 főre

Nők

18

576

BÁLINT LAJOS

Az öngyilkosság korspecifikus alakulása Magyarországon (1970–1972=100) Férfiak

160

Nők

160 140

140

120

120

100

100

80

80

1985/87

1990/92

2004/06

1980/82

1990/92

80–84

70–74

60–64

50–54

40–44

30–34

20–24

80–84

70–74

60–64

50–54

40–44

30–34

0 20–24

20

20 –14

40

40

–14

60

60

2004/06

Forrás: KSH Demo adatbázis, saját számítás alapján.

Az itt bemutatott öngyilkossági adatsorok az európai népesség kormegoszlásával standardizáltak (2. ábra). Mindössze három fontosabb dimenzió – a korcsoportok, az elkövetési módok és a korspecifikus sajátosságok – mentén mutatom be az idősorok alakulását nemek szerint 1970 és 2006 között. A nemek szerinti különválasztást több tekintetben is indokoltnak láttam. Egyrészt – a férfiaktól eltérően – a nők öngyilkossági mutatói nem a nyolcvanas évek végén, hanem a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején értek tetőpontjukra. A vizsgált időszakban a legmagasabb érték 1981-ben fordult elő. Igaz ugyan, hogy az 1988-at megelőző három évben az öngyilkossági arányszám magasabb szinten állt be, de már elmaradt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején tapasztalt magasabb szinttől. Joinpoint-regresszióval2 megvizsgáltam a nők trendjét. Kellő (legalább nyolc év) hosszúságú trendek esetén, ahogyan az megkövetelt és értelmes, a kapott joinpoint a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje közé esett. Mindez kissé megkérdőjelezi az anómiára és a rendszer autoriter jellegére alapozó kizárólagos érvek alkalmazhatóságát, legalábbis a nők esetében. A korcsoportos trendek alapján megfigyelhető, hogy mindkét nem valamennyi korcsoportjában javulás következett be az elmúlt két évtized során. Különösen az idősebb nők standardizált öngyilkossági arányszámának javulása érdemel figyelmet. Az elkövetési módszerek megválasztása tekintetében közismert, hogy a férfiak esetében a drasztikusabb, violens módszerek (akasztás, lőfegyver, magas helyről leugrás) a meghatározók. Magyarországon a violens módszerek közül az akasztás szerepe a domináns. Az elmúlt két évtized tapasztalata alapján mind a violens, mind a nem violens módszerek esetében – kisebb és rövid ideig tartó hullámzások kivételével – csökkenés figyelhető meg nemtől függetlenül. Az elmúlt évek egyik talán kevés figyelmet kapott változá2 A joinpoint-regresszió intervallumonkénti lineáris regresszió. Az általam elemzett idősorra lineáris regressziós egyeneseket illesztettem rögzített számú intervallummal, így a trendek szignifikáns változását tudtam tesztelni. A „joinpointok” azok a töréspontok, melyek a különböző meredekségű szakaszokat összekapcsolják. A számításokat Joinpoint Regression Software 3.3 segítségével végeztem (http://srab.cancer.gov/joinpoint/). Bár a szoftver a daganatos eredetű halálozások elemzésére született, de más epidemiológiai területeken is sikerrel alkalmazták, ezek közül lásd például Bosetti és mtsai (2002) tanulmányát.


577

sa, hogy a nők esetében a korábban meghatározóbb nem violens okok már nem térnek el a drasztikusabb megoldásoktól. Végül érdemes néhány szót szólni az öngyilkosságok korspecifikus sajátosságairól. Az 1970–1972 közötti korspecifikus rátáktól való eltérést nemenként vizsgáltam, három évet lefedő különböző időszakok segítségével. A nőknél 1980–82, a férfiaknál 1985–87 a két nem eltérő időben jelentkező csúcsára utalt; ezenkívül mindkét nemnél megnéztem a tranzíciós válságra adott reakciókat (1990–92), és végül a jelen időszakát a 2004–2006 közötti adatok alapján szemléltettem. Az öngyilkosságok korspecifikus vonásait illetően a két nem közötti különbség inkább a öngyilkossági kockázat mértékét tekintve bír jelentőséggel. A férfiak esetében a csökkenés előtti időszak (1985–1987) többlethalálozása a 24–59 év közöttieknél és azon belül döntően a középidőseknél, valamint a 65 év felettieknél jelentkezett. A nőknél 1980–1982 között a 25–49 év közöttiek és a hetven év felettiek kockázata emelkedett jelentősebben. A rendszerváltozás bizonytalansággal terhelt időszakában a harminc- és negyvenéves férfiak öngyilkossági kockázata még magasabb volt, mint 1970 és 1972 között, de már alacsonyabb, mint a nyolcvanas évek második harmadában. Ami azért is meglepő, mert ezekben az években a halandóság általános szintje emelkedett, de feltételezhetően nem autoagresszív, önsértő okok következtében. A nők esetében tovább folytatódott a javulás. A legutóbbi évek adatai mindkét nemnél és valamennyi korcsoportban kedvezőbbek, mint a másik három időszakban. A férfiaknál és a nőknél egyaránt jelentősen mérséklődött a 30 év alattiak öngyilkossági hajlandósága, a középidősek kockázata azonban kisebb mértékben javult. A nőktől eltérően az idős férfiaknál figyelhető meg csúcsosodás, azaz továbbra is magas, az 1970-es évek állapotához képest alig javuló kockázat figyelhető meg. Az 1988-ban bekövetkezett és azóta tartó csökkenés okai máig nem tisztázottak megnyugtatóan. A társadalomkutatók körében elfogadott általános nézet szerint az öngyilkosságok csökkenése elsődlegesen társadalmi-politikai okokra vezethető vissza. A kutatók álláspontja szerint az 1988-as fordulat kísértetiesen egybeesett a diktatórikus rendszer szétporladásával, a rendszerváltó pártok, a politikai pluralizmus létrejöttével. Mindezek következtében a társadalom optimista várakozásai, reményei nőttek, az öngyilkosság pedig csökkent (Elekes – Paksi 1996, Zonda – Veres 2000). A függetlenség, valamint a parlamenti demokrácia intézményes kereteinek kivívásával, a szabadság visszanyerésével lehetővé váltak a korábban elfojtott protestálási és indulat-kanalizációs lehetőségek (Zonda 2001). Ugyanez a „fellélegzéssel”, társadalmi várakozással kapcsolatos érv jelenik meg Kolozsinál, aki azonban jóval óvatosabban fogalmaz, és csupán lehetséges hipotézisnek tekinti a politikai változást (Kolozsi 1994). Ennek a szociológusok jelentős hányadánál elfogadott álláspontnak az empirikus tesztelésére elemi szintű adatok alapján nem került sor. A (biológiai) pszichiátria képviselői szerint az öngyilkosságok számának csökkenése mögött a pszichiátriai ellátás, és ezen belül a depressziós betegek magasabb színvonalú ellátása áll. Az állítás visszavezethető arra a kiindulópontra, amely szerint az öngyilkosság mögött az esetek igen nagy hányadában jól definiálható, diagnosztizálható és ma már eredményesen kezelhető pszichiátriai megbetegedések állnak, ezek közül kiemelkedő helyet foglal el a depresszió (Rihmer és mtsai 1997, Rihmer 2003). A pszichiátria érvelése szerint a nyolcvanas évek végétől megfigyelhető csökkenés egyik meghatározó ténye-

578

BÁLINT LAJOS

zője tehát a pszichiátriai ellátás fejlődése, ezen belül a depresszió korábbi, adekvátabb felismerése és hatékonyabb kezelése volt, amelyet az antidepresszívumok forgalmazásának növekedésével és a krízistelefon-szolgálatok számának megsokszorozódásával hoztak összefüggésbe (Rihmer 1997, 1998). Az érvelés ugyanakkor utal a rendszerváltozás súlyos társadalmi következményeire is, a munkanélküliség ugrásszerű növekedésére, az elszegényedésre, amely viszont változatlan feltételek mellett az öngyilkosságok növekedését vonta volna maga után (Rihmer – Rutz 2000). A Berecz és szerzőtársai (2005) által jegyzett tanulmány hasonló megállapításra jutott. A szerzők az 1990–2001 közötti folyamatokat vizsgálva a modernebb és biztonságosabb antidepresszánsok növekvő forgalmával, valamint a toxikus kemikáliák és peszticidek hozzáférésének megnehezítésével (a mérgezés okozta szándékos halálesetek csökkenésével) magyarázták a javuló trendet. Az antidepresszáns-forgalom és az öngyilkossági ráták kapcsolatát vizsgálta Berecz munkatársaival (2003) két eltérő szuicidsajátosságú megyében, Győr-Moson-Sopronban és Békésben 1994–2001 közötti adatok segítségével. A tanulmány Spearman-féle rangkorrelációt használt. A két elemzett megye idősoros adatai alapján csak a nők esetében talált negatív szignifikáns kapcsolatot az antidepresszívumok felhasználása és az öngyilkossági ráta változása között. Az antidepresszívumoknak az öngyilkosságra gyakorolt hatása a nyolcvanas évek vége óta élénk viták tárgya3. A Gotland-vita és a módszer hazai applikálásának eredményei megosztották a diskurzus résztvevőit. Az ellenvéleményt megfogalmazók több síkon kérdőjelezték meg a pszichiátria állítását. Buda (1999) a szakirodalom alapos ismertetése mellett nem látta tökéletesen igazoltnak az újabb generációs antidepresszívumok nagyobb hatékonyságát. Kétségbe vonták továbbá az öngyilkosságok gyakoriságának magyarázatában a magyarázóváltozóknak pusztán egyetlen dimenzióra, az antidepresszívumokra történő leszűkítését egy minden tekintetben komplex, multikauzális jelenség alakulásában (Paksi 1999). Vitatták a Gotland-szigeti adatokból levont következtetések helyességét, az egészségügy beavatkozásának lehetőségét, a veszélyeztetett populáció elérhetőségét (Zonda – Singer 1999a, 1999b). Zonda (2001) a hazai kutatásokkal kapcsolatban nem zárta ki a depresszió visszaszorításának fontosságát az öngyilkosság csökkenésében, bár a diagnosztizált depressziós betegek számát nem látta egzakt módon meghatározottnak. Továbbá nem fogadta el a gyógyszerforgalmi adatokból levont következtetéseket, mivel magasnak ítélte az orvossal alacsony együttműködési hajlamú betegek számát, és szóvá tette, hogy a modernebb szerotonin-készítmények (SSRI) jelentős hányadát nemcsak depressziós, hanem pánikbetegségben szenvedőknek is rendelik. Említette továbbá, hogy az SSRI-szerek eladásának meredek emelkedése 1994 körül kezdődött, míg az öngyilkosságok ritkulása már 1988ban megindult. Ráadásul, tette hozzá, nem ismert e gyógyszerek hatékonysága és egyértelmű hatása. Ellenpéldaként saját kutatását említette Békés megyében, ahol az emelkedő 3 A Svédországhoz tartozó Gotland-szigeten a nyolcvanas évek első felében gyakorló orvosok számára szerveztek tanfolyamokat, hogy olyan ismereteket nyújtsanak, amelyek lehetővé teszik a depressziós állapotok felismerését és hatékonyabb kezelését. A programot követően növekedett a felismert depressziós betegek száma, alacsonyabb lett a depresszív zavarokhoz kapcsolódó munkaidő-veszteség, magasabb lett az antidepresszívumok felírásának gyakorisága, és csökkent az öngyilkosságok arányszáma. Néhány évvel a program után újra emelkedett a depresszív zavarban szenvedők kórházi kezelésének indexe, és ami a legfontosabb, az öngyilkossági arányszám visszatért a korábbi szintre. A Gotland-szigeten végzett vizsgálatokról lásd Rihmer és Rutz tanulmányát (1997), a vita magyar nyelvű áttekintéséről lásd Oravecz (1999) és Buda (1999) írásait.


579

antidepresszáns-eladás mellett is nőtt az öngyilkossági gyakoriság. Könyvében pedig egyenesen a gyógyszergyártók érdekeit látta igazoltnak, semmint a gyógyszerek hatékonyságát (Zonda 2006). A területi öngyilkossági kutatások Az öngyilkosságok területi eloszlásának sajátos mintázata, az alföldi megyék súlyos érintettsége és a nyugat-magyarországi megyék hazai viszonylatban tapasztalt kedvező helyzete régóta közismert (Andorka – Cseh-Szombathy – Vavró 1968, Kovács – Kolozsi 2000, Münnich 2004, Pataki 1994, Zonda – Veres 2000, Zonda 2001, 2006 ). Egyes megfigyelések a területi különbségek létezését a 19. század második felére, az 1860-as évekre datálják (Zonda 2006). Durkheim klasszikus művében (1897, 1982) azt állította, hogy az öngyilkosságok gyakorisága az aktuális társadalmi erők befolyása alatt áll. Hoszszú évtizedek empirikus tapasztalatai ugyanakkor rácáfoltak Durkheim állítására, mindenfajta területi-társadalmi változás ellenére a területi mintázat makacsul tartja magát. Az öngyilkosság másik térbeli és egyúttal etnikai sajátossága, hogy az öngyilkossági klaszter nem ér véget az államhatároknál, hanem térben kiterjedt módon jellemzi Szerbia és Románia magyarlakta területeit is (Zonda – Veres 2000, Zonda 2006). A hazai írások már a hatvanas években igyekeztek magyarázatot találni az öngyilkosságok területi állandóságának rejtélyére. Az egyik legtöbbet idézett és problémafelvetéseit tekintve ma is inspiráló írás Andorka, Cseh-Szombathy és Vavró (1968) tollából származik. A szerzők 1950 és 1965 közötti területi adatok alapján nagyfokú stabilitást találtak a megyék öngyilkosságainak sorrendjében. A szerzők Spearman-féle rangkorrelációval keresték az öngyilkossággal szorosan korreláló szocio-demográfiai változókat. Az ökológiai szintű adatokon alapuló kutatás nem talált markáns összefüggést az öngyilkosságok elterjedtsége és a demográfiai (nemi és korösszetétel), a településszerkezeti és a gazdasági-foglalkozási szerkezet változói között. A kutatók arra az azóta sokat idézett következtetésre jutottak, hogy: „… az eltérések okát a megyék népességének komplex normatív rendszerében (társadalmi szabályok összességében), tradicionális magatartási formáiban, összefoglalóan kulturális sajátosságaiban kell keresnünk” (Andorka – CsehSzombathy – Vavró 1968: 51). A szerzők a területi különbségek elméleti hátterének felvázolásakor különös jelentőséget tulajdonítottak a mikroközösségben és a „területileg kötött közösségben” lezajló szocializációnak. Úgy vélték, hogy az öngyilkosság mint „tudomásul vett” cselekvési-konfliktusmegoldási forma önmagában is ösztönzően hat. Néhány évvel később Jobb Sándor (1973) szintén megyei szintű, de már standarizált adatok segítségével végzett kutatást, az általa kapott eredmények a korábbi nyers rátákhoz képest nem mutattak előrelépést a kérdés megválaszolásában. Böszörményi Ede (1991) könyvében némileg kiegészítette Nyíri Kristóf korábbi álláspontját. Böszörményi úgy látta, hogy Hajdú-Bihar megye kivételével a magas szuicidummal rendelkező területek egybeesnek az úgynevezett bécsi béke vonala által határolt területekkel, amelyek csak a 18. században települtek be újra. Nézete szerint ezeket a területeket ismétlődő stresszhatások érték. Böszörményi elképzelhetőnek tartotta, hogy a török hódoltság területén megmaradt népesség történelmi tapasztalatai, a betelepült népesség „összetartó erőinek” gyengesége, a hódoltság utáni magyarság történelmi alávetettsége, az Alföld tradicionális elmaradottsága, az iparosodás hiánya, a községek

580

BÁLINT LAJOS

perspektívátlansága együttesen járult hozzá egy érzelemszegény délkelet-alföldi szuicid szubkultúra létrejöttéhez. Zonda (1990) tanulmányában elutasította a török hódoltság esetleges hatását, mivel az lényegesen kiterjedtebb volt, mint a Böszörményi által is megjelölt alföldi öngyilkoszóna. Zonda közleményében 1983–1988 közötti megyei adatok alapján rajzolta meg az egyes deviáns jelenségek területi elhelyezkedését. A legmagasabb és a legalacsonyabb értékeket ábrázolva, illetve rangkorreláció alapján nem talált összefüggést az öngyilkosságok, valamint a heteroagresszív bűncselekmények, az alkoholos májzsugor okozta halálozások és a neurózisgyakoriság (közepes és súlyos depresszív zavarok) között. A tanulmány végén Zonda említést tett az öngyilkosságok és a református vallás Durkheim óta ismert kapcsolatáról. Mint írja: „… az egyetlen quadráló momentum a suicidiumok délkelet-magyarországi magas számában az, hogy e terület lakói túlnyomórészt református vallásúak” (Zonda 1990)4. Zonda azonban Magyarország jellegzetesen „laza vallási légkörére” hivatkozva kizárta, hogy pusztán a vallás magyarázatot adna az alföldi megyék kiugróan magas öngyilkossági gyakoriságára. Zonda (2006) szerint a sajátos területi mintázat okait kutató tanulmányoknak eddig csekély hozadéka volt: „Az okok felderítése (…) csak úgy elképzelhető, ha bármelyik részadatot, paramétert, vélt okot stb. egy alacsony és egy magas öngyilkosságú megye (terület) azonos, lehetőleg egy időben, azonos metodikával felvett adataival hasonlítjuk össze” (2006: 94.). Számos munka született ezen a kutatási nyomvonalon (Oprics – Paksi 1996, Paksi – Zonda 2000, Zonda – Paksi 1999, 2000). Valamennyiben közös, hogy az okokat a népesség tradícióiban, lokális kultúrájában, területileg lehatárolható szubkultúrákban látták, és ennek megfelelően az öngyilkosság kulturális-normatív beágyazottságát hangsúlyozták. Elméleti hátterét tekintve szinte valamennyi írás a durkheimi gondolatrendszer két fő pillérére, a társadalmi integráció, illetve az anómia kulcsfogalmára támaszkodott, amelyet más szociálpszichiátriai kérdéscsoporttal egészítettek ki. Módszertani szempontból a kutatások reprezentatív minták segítségével igyekeztek feltérképezni két, a szuicidum szempontjából poláris (alacsony és magas) értékkel bíró megye vagy város népességének öngyilkossággal kapcsolatos beállítódásait, anomikus állapotát. Oprics és Paksi (1996) tanulmányukban két eltérő szuicid veszélyeztetettségű kisváros, Balassagyarmat és Csongrád népességének értékrendszerét vizsgálták 393 fős mintán. Az értékeket kollektív termékként értelmezték, az értékstabilitást pedig egyfajta integrációs, az anómiára utaló indikátornak tekintették, mivel feltételezésük szerint az öngyilkossági ráták területi eltérései mögött integráltsági különbségek működnek.

4 A vallás és az öngyilkosság közötti kapcsolat, a protestáns népesség magasabb szuicid hajlama egyáltalán nem új keletű felvetés a hazai szakirodalomban (Böszörményi 1976). A már említett, Andorkáék által publikált tanulmány lábjegyzetében is találunk utalást arra, hogy az 1949-es cenzus protestáns vallásfelekezetre vonatkozó adatai és az öngyilkosságok gyakorisága között szignifikáns korreláció mutatkozott, bár ennek mértékéről nem tettek említést, mindössze azt rögzítették, hogy a vallásokhoz kapcsolódó magatartási normák a szekularizáció ellenére hathatnak akkor is, amikor az egyházhoz való kapcsolat megszakad, a vallásosság megszűnik (Andorka és mtsai 1968). Az öngyilkosság és a vallás kapcsolatának hazai szakirodalmában a legalaposabb és legmeggyőzőbb írás minden bizonnyal Moksony és Hegedűs nevéhez fűződik (2006). A szerzők budapesti mintán alapuló esetkontroll-vizsgálatukban kimutatták a protestáns felekezethez tartozók magasabb veszélyeztetettségét. Ellentétben azonban Durkheim felvetésével, a protestánsok többletkockázatát nem az integráció gyengeségével, az egyházi közösséghez való lazább kapcsolattal magyarázták, hanem éppen ellenkezőleg, a szorosabb a kötődés (templomba járás), a kulturális tényezőkkel való nagyobb mértékű azonosulás szerepét mutatták ki.


581

Kutatásuk szerint az alacsony öngyilkossággal bíró régió kisvárosában a populáció értékstruktúrája, integráltsága stabilabbnak bizonyult. Egy másik, szintén a balassagyarmati és csongrádi mintán alapuló tanulmány a deviáns magatartásformák és ezen belül az öngyilkossági kísérletek, valamint a megkérdezett környezetében előfordult öngyilkosságok, öngyilkossági kísérletek magasabb előfordulását tapasztalta Csongrádon (Zonda – Paksi 1999). E kutatás ismertette a különböző élethelyzetben elkövetett öngyilkossággal kapcsolatos attitűdöket is. Bár majdnem minden esetben elfogadóbbak voltak a csongrádi megkérdezettek, azonban a különbségek meglepő módon nem tűntek számottevőnek, legalábbis a két város befejezett öngyilkosságait tekintve. Bár magasabb volt a csongrádi megkérdezettek körében az öngyilkosság esetleges elkövetésének lehetősége, de a különbség szintén mérsékelt volt (Csongrádon 16,5%, Balassagyarmaton 10,5%). Nem tapasztaltak szignifikáns eltérést a két város népességének depressziómorbiditása között. Eltért azonban a két város frusztrációra adott válasza. Míg Balassagyarmaton a válaszadók inkább önbüntető, autoagresszív választ adtak, de a megoldást inkább elhalasztották, addig a csongrádiakra a lobbanékonyság, a heves és azonnali reagálás volt jellemző. Ugyanezen tanulmány ismertette a középiskolások öngyilkossággal kapcsolatos attitűdjeit. A csongrádiak ezúttal is elfogadhatóbbnak ítélték az önpusztító viselkedést egy komoly konfliktus esetében, bár a különbség nem tűnt számottevőnek a két alpopulációban (17,7 és 14%). Paksi és Zonda (2001) egy másik tanulmányukban már nem egy-egy város, hanem két szélsőségesen eltérő szuicid hajlamú megye, Bács-Kiskun és Vas populációinak vizsgálatával igyekeztek a különbségek okait feltárni. A nagyobb mintán végzett kutatás a korábbiakhoz hasonlóan alátámasztotta, hogy az alacsonyabb szuicidummal rendelkező Vas megyei megkérdezettek értékválasztásai egységesebbek, a konszenzus a legfontosabb és a leginkább elutasított értékek mentén is megfigyelhető volt. Ugyancsak szignifikánsan magasabb volt az alacsonyabb öngyilkossággal rendelkező Vas megyeiek körében a szükségletkielégítettség szintje. A Bács-Kiskun megyeiknél a várakozásnak megfelelően magasabb volt a cél–eszköz diszharmóniára utaló skálapontérték, körükben jelentősebb mertoni értelemben vett5 anómiát sikerült kimutatni. A kutatás harmadik része az anómia különböző dimenziót (normaszegés, hatalomnélküliség, orientációhiány és elidegenedés) vette górcső alá. Az egyes változók mentén kapott eredmények nagyrészt gyenge, másrészt több esetben a várt iránytól eltérő eredményeket produkáltak. A különböző anómiaiváltozókon végrehajtott főkomponens-elemzés eredményeként létrejött főkomponens-pontértékeket megyék szerint átlagolták, de a két megye közötti különbség 95%-os megbízhatósági szinten nem volt szignifikáns. A negyedik, az integrációs formákat elemző részben a társas kapcsolati beágyazottság (családi-baráti kapcsolatok) vonatkozásában nem volt kimutatható szignifikáns különbség a két megye között. A vallásgyakorlás mint az öngyilkosságtól védő tényező vonatkozásában a vasi népesség körében tapasztaltak szignifikánsan magasabb előfordulást. Egy másik Zonda- és Paksi-tanulmány (2002) az egészségmagatartással foglalkozik, abból indulva ki, hogy az egészséggel való nem törődés, az orvosi beavatkozás hárítása látens önkárosító magatartásként fogható föl. A szerzők szerint a felelőtlen egészségma5 Anómia (norma nélküliség) mertoni értelemben: ha ellentét van a kulturálisan előírt törekvések és a megvalósítások társadalmilag strukturált módja között, azaz a célok és eszközök ütköznek (Merton 1980).

582

BÁLINT LAJOS

gatartás és a direkt önkárosítás ugyanazon tőről fakad. A korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is a már említett, szuicidum szempontjából poláris két megye, Vas és Bács-Kiskun reprezentatív mintáján alapult a kutatás. Eredményei csak részben támasztották alá a fenti hipotézist. A Vas megyeieknél az orvoshoz fordulás betegség esetén és a rendszeresen rákszűrésre járók aránya alacsonyabb volt, mint a Bács-Kiskunban élőknél, a rendszeresen dohányzók aránya pedig mindkét megyében hasonló volt. Egyetlen, a hipotézisnek megfelelő körülményt találtak: a nagy mennyiségű alkoholfogyasztást. A nagyivók aránya, a lerészegedés havi gyakorisága, az alkoholelvonó kezelésben részesülők aránya szignifikánsan magasabb volt az alföldi megyében. Az ismertetett szociológiai jellegű kutatások eredményei vitathatatlanok. Moksony és Hegedűs (2006) azonban utalnak rá, hogy a kérdőíves felmérések segítségével az öngyilkosságra vonatkozó attitűdök nem pótolják a tényleges viselkedés magyarázatát. Két további, Moksony Ferenc által publikált tanulmány említése megkerülhetetlen a hazai szuicidum területi magyarázatához. Különösen azért, mert a korábbi próbálkozásoktól eltérően konfirmativ modellek segítségével igyekezett választ adni számos, a szuicidum szempontjából lényeges kérdésre. Az első tanulmány a magyar falvak önpusztításának okait vizsgálta a nyolcvanas években (Moksony 1995). Két, egymással szemben álló elméletet tesztelt. Az egyik szerint a falvakban tapasztalható növekvő öngyilkosságból eredő halálozás oka a mélyreható társadalmi átalakulásban, a falusi közösségek felbomlásában, a városi mintákhoz való felzárkózásban keresendő. E hipotézis szerint minél inkább a modernizáció útjára lépett a település, annál inkább jellemző az önpusztítás. A másik elképzelés az első ellentéte volt. E feltételezés szerint az elmaradottság, a változatlanság növeli a befejezett öngyilkosságok kockázatát. A kutatás 600, véletlenszerűen kiválasztott magyarországi falura terjedt ki. A függő változó az öngyilkosságok 1982 és 1986 közötti száma lett, az elmaradottság indikátorának pedig a mezőgazdasági dolgozók 1930-as és 1960-as arányát tekintette a kutató. A modellek empirikus tesztelése után a második hipotézis igazolódott: a változások hiánya, a leszakadás növelte az önpusztítás kockázatát. Ugyanez a tanulmány hangsúlyozta a deviáns szubkultúra szerepét az öngyilkosság alakulásában. A későbbi tanulmány a kultúra szerepét emelte ki. Feltételezte, hogy az öngyilkossággal kapcsolatos nézetek fiatalabb korban, a családi szocializáció keretei között alakulnak ki (Moksony 2003). A fiatalabb életszakaszban elsajátított konfliktusmegoldási magatartások az élet későbbi szakaszaiban is hatnak, így azok, akik az öngyilkosságok által terhelt területeken születtek, elköltözésük után is megőrizték nagyobb fogékonyságukat az önpusztítás iránt. Moksony budapesti, elemi szintű adatok segítségével egy öngyilkosés egy nemöngyilkos-minta összekapcsolásával vizsgálta a születési régió hatását. Azt találta, hogy a Dél-Alföldön születettek öngyilkossági-halálozási kockázata szignifikánsan magasabb, mint a régión kívül születetteké. A megállapítás érvényes volt akkor is, ha kiszűrte a lakóhelyváltozás hatását is. A pszichiátriai iskolának az öngyilkosságok területi alakulására vonatkozó érvkészlete nagyjából azonos a makroszintű trendadatoknál elmondottakhoz. A Rihmer és munkatársai által a nyolcvanas években területi adatok alapján végzett kutatások szerint az alföldi megyéket sújtó magas öngyilkossági ráták és a regisztrált súlyosabb (primer major) depressziók előfordulása között negatív összefüggés található, azaz minél magasabb volt a nyilvántartott primér depresszió, annál kisebb volt az öngyilkossági ráta. Rihmerék


583

állítása szerint a depressziók aluldiagnosztizálása szerepet játszott a hazai magas szuicid mortalitásban (Rihmer és mtsai 1989). Ezen az empirikus nyomvonalon haladva rámutattak arra, hogy az Alföld kedvezőtlen mutatói településszerkezeti sajátosságokkal is összefüggésbe hozhatók, mivel a külterületen (tanyákon) élők kevésbé tudnak eljutni a háziorvosig vagy a szakellátás egyéb szintjeire, és így az öngyilkossági kísérletek esetében az életben maradás esélye kisebb a gyors orvosi segítség nehezebben elérhető volta miatt. Az Alföldre jellemző külterületi, azaz a tanyákon élő népesség magas (bár egyre fogyatkozó) aránya már korábban is ismert volt, és ma is megfontolandó érv, nemcsak az orvos–beteg kapcsolat, hanem legalább annyira az izoláltság és az ingerszegény társadalmi környezet miatt is. Sajnos jelenleg nincsenek ismereteink a tanyákon elkövetett öngyilkosságok számával kapcsolatban. Egy viszonylag friss, a dél-alföldi régió öngyilkosságát települési adatok segítségével is vizsgáló tanulmány azt találta, hogy a kisebb településeken általában magasabb az elkövetési gyakoriság, bár a legmagasabb érték az 5–10 ezer közötti településeknél fordult elő (Csőszné 2005). Sajnos a települési szinten, az egy-egy évről (2000 és 2004) készült standardizálatlan adatokon nyugvó és simítatlan térképek meglehetősen nagy bizonytalansággal terheltek, de azt mindenképpen jelzik, hogy a régióra jellemző magas gyakoriság nem vezethető vissza a települések összetételének hatására. További ellenérv a pszichiátriai megközelítéssel szemben, hogy a térszerkezetben megfigyelhető stabil kelet–nyugati megosztottság már a modern pszichiátria hatékonyabb eszközeinek kiépülése előtt is megfigyelhető volt, ezért nem tűnik valószínű érvnek, hogy a diagnosztizált és megfelelően kezelt depressziós betegek ellátása, illetve ennek hiánya okozná az alföldi területek magas fertőzöttségét. Miközben az öngyilkosságok területi mintázatának stabilitását hangsúlyozza számos kutató, néhány szerző hosszabb idősorok áttekintése után arra utalt, hogy az öngyilkosságok melegágyai a hatvanas évek közepéig kifejezetten a nagyvárosok voltak. Közismert Budapest és ezen belül különösen a fővárosi nők öngyilkossági arányszámainak javulása az elmúlt évtizedek során (Moksony 1984, 1995, Zonda 2006). Ráadásul az eddigi elemzések sohasem térparaméteres megközelítéseken alapultak, a teret egyfajta „adatkonténerként” kezelték. Különösen nyilvánvaló ez azoknál az elemzéseknél, amelyek a „hagyományos” község–város–megyeszékhely–Budapest összehasonlításból indultak ki. Úgy gondolom, hogy mindezen okok elégséges érvet szolgáltatnak ahhoz, hogy újragondoljuk a méretekből fakadóan durva megyei adatokból levont következtetéseket, és finomabb területi skálán tekintsük át az öngyilkosságok alakulását. Az öngyilkosságok alakulása kistérségek szerint Az általam elemzett időszak az 1980 és 2007 közötti évekre terjedt ki. Az adatok a Központi Statisztikai Hivatal elektronikus adatbázisából (Demo) származnak. Az évközepi népességi és a halálozási adatokat a vizsgált időszak alatt nemek és korcsoportok szerint településenként gyűjtöttem ki, majd a 2004–2007 között aktuális kistérségi struktúrának megfelelően aggregáltam.6 Úgy vélem, hogy az általam használt, 168 kistérségből álló adatbázis lényegesen árnyaltabban fejezi ki a vizsgált jelenség térbeli kontinuitá6 Az adatbázis létrejötte Jónás István kollégám (KSH Pécsi Igazgatóság) áldozatkész és precíz munkájának érdeme, amiért ezúton is köszönetemet fejezem ki.

584

BÁLINT LAJOS

sát, és a megfigyelési egységek megyékhez képest magasabb száma alkalmasabb lehet a későbbiek során ökonometriai modellek tesztelésére. A vizsgálat a térepidemiológiában ismert indirekt standardizált öngyilkossági arányszám (ISA) segítségével történt (Nekap 2000). E mutatót a standardizált halandósági hányadosoknak az adott időszakra jellemző országos halálozási arányszámmal történő felszorzásával kaptam. A standardizált halandósági hányadosoknál használt súlyt mindkét esetben az adott időszak országos korcsoportos halandósága adta. Az elemzés a WHO korcsoportos megoszlása alapján, nemi bontás nélkül történt. A kistérségi szinten gyakori éves hullámzások elkerülése és így megbízhatóbb adatok érdekében öt év adatait vontam össze. Az öngyilkosság területi kiterjedtségét és az érintett népesség össznépességen belüli arányát a szignifikánsan magasabb öngyilkossági arányszámmal rendelkező kistérségek alapján határoztam meg (3. ábra). A vizsgált időszak alatt a magyar népesség egyötöde – egyharmada élt olyan kistérségben, amelyben az öngyilkosság kockázata szignifikánsan magasabb volt, mint az országos átlag. A magasabb szuicidarányszámmal rendelkező kistérségek száma 40–55 között szóródott. Eltekintve az utolsó öt év (2003–2007) emelkedésétől, a kilencvenes évek második felétől mérsékelt csökkenésről, a szignifikánsan magasabb gyakoriságot mutató területek fogyatkozásáról lehet beszámolni. 3. ábra

A szignifikánsan* magasabb öngyilkosságú kistérségekben élők aránya az össznépességen belül, és az érintett kistérségek száma 45,0

Kistérségszám 60

%

37,5

50

30,0

40

22,5

30

15,0

20

7,5

10

0,0 1980–1984

0 1984–1988

1988–1992 Népességarány

1992–1996

1996–2000

2000–2004

A kistérségek száma

* p<0,05

Az ötödök szerint sorba rendezett aggregált adatok eltérő meredekségű lineáris trendekre utalnak (4. ábra). Mivel az adott ötödbe mindig egyenlő számú, de nem feltétlenül azonos összetételű kistérségek kerültek, a következtetések levonásánál kellő óvatossággal kell eljárnunk. A legalacsonyabb arányszámmal rendelkező kistérségek aggregált idősora egészen a kilencvenes évtized első feléig semmilyen javulás jelét nem mutatta, és az azt követő időszak is inkább egy kisebb szinteltolódás utáni mérsékelt javulás jeleit érzékelteti. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy még a legkedvezőbb helyzetű hazai kistérségek előtt is további jelentős javulási lehetőségek kínálkoznak. Abszolút értékben figyelemre méltó elmozdulás a kedvezőtlenebb helyzetű ötödökben figyelhető meg. Ha azonban a változás relatív értékét vesszük figyelembe, a legmagasabb értékekkel jellemezhető 1983–1987 közötti és a legutolsó 2003–2007 időszak alapján – a legkedvezőbb helyzetű ötöd kivételével – nem találunk semmilyen elmozdulásra utaló nyomot: az 1–4. ötödben hozzávetőleg azonos mértékben, 42–44%-kal csökkent az öngyilkossági arányszám, míg


585

a legkedvezőbb helyzetű, zömmel nyugat-magyarországi kistérségekben 34%-kal. Ez a durva megközelítés azoknak az érvelését támaszthatja alá, akik megyei adatok alapján a területi öngyilkosság mintázatának állandóságát hangsúlyozták. 4. ábra

Az indirekt standardizált öngyilkossági arányszám (ISA) kvintilisek szerint 80 ISA, 100 000 főre

70 60 50 40 30 20 10 0 1980–1984

1985–1989 5. ötöd (legjobb) 2. ötöd

1990–1994 1995–1999 4. ötöd 1. ötöd (legrosszabb)

2000–2004 3. ötöd Ország

A kvintilisek szerinti csoportosítás után nézzük, milyen sajátosságok figyelhetők meg akkor, ha a kistérségeket visszahelyezzük eredeti térbeli környezetükbe, és egyedi attribútummal rendelkező entitásként kezelve vizsgáljuk a térbeli folyamatok alakulását! Az összehasonlítást két időszak összevont adatai alapján végeztem el. Mindkét időszak hat-hat évet ölelt fel. Az első (1982–1987 közötti) keresztmetszet a nyolcvanas évek magas szuiciditású, a második (2002–2007 közötti) pedig a jelenkor alacsonyabb szuiciditású állapotát tükrözi. A pontdiagram x tengelye az első és második időszak arányszámainak abszolút különbségét, az y tengely pedig az első időszak kistérségi arányszámait mutatja (5. ábra). A pontokra lineáris regressziós egyenest illesztettem, azt illusztrálva ezzel, hogy a bázisértékhez képest milyen elmozdulás volt megfigyelhető. Megállapítható, hogy az önpusztítás mértéke – két alacsony halálozási esetszámú nyugat-magyarországi kistérség, a Csepregi és a Kőszegi kivételével – valamennyi kistérségben csökkent. A csökkenés mértéke azonban nem volt egyenletes. A legnagyobb abszolút mértékű javulás zömmel a tradicionálisan magas szuicidalitású területeken következett be, amit jól illusztrál az adatpontokra illesztett lineáris regressziós egyenes negatív meredeksége és a közepesnél erősebb determinációs együttható (5. ábra). 5. ábra

Az indirekt standardizált öngyilkossági arányszám (ISA) 2002/2007 – 1982/1987 (abszolút különbsége) vs. 1982/1987 ISA 1982/1987

100 80 60 40

y = –1,2542x + 23,389 R2 = 0,696

20 0 –50 -50

–40 -40

–30 -30

–20 –10 -20 -10 ISA 2002/2007 – ISA 1982/1987

0

10

20

586

BÁLINT LAJOS

Az öngyilkossági területek klaszterezettségét, a szuicid övezetek lehatárolását az Anselin-féle (Anselin 1995) lokális Moran I-próba (LISA) segítségével határoztuk meg, amelyet az alábbi képlet alapján számíthatunk ki:

I i = z i ∑ j wij z j ,

ahol I i az i-edik megfigyelési egységre számított lokális Moran I-próbafüggvény értéke, z i a vizsgált változó értékének és az átlagnak a különbsége az i-edik lokációban, z j ugyanez a j-edik lokációban, wij a szomszédsági viszonyt leképező sorstandardizált súlymátrix (ahol a sorok összege 1). Ha z i és wij z j értékei egyaránt pozitívak vagy negatívak, akkor a Moran I értéke pozitív autokorrelációt mutat, ami az egymással szomszédos magas vagy alacsony értékkel bíró lokációk térbeli koncentrációjára utal, de nemcsak a térbeli klaszterek detektálására, hanem a térbeli outlierek (magas–alacsony, alacsony–magas szomszédságú területek) meghatározására, és ennek megfelelően hipotézisek megfogalmazására is használhatjuk. A térbeli súlymátrix (W ) esetében bináris, úgynevezett királynőszomszédságot (queen contiguity) használtam, azaz amennyiben a polygonok akárcsak egyetlen pontban is érintették egymást, akkor azokat szomszédosnak tekintettem. A lokális Moran-I értéke más autokorrelációs mutatókkal7 szemben nem –1 és 1 közötti értéket vesz fel, ezért értelmezése elsősorban térképi környezetben képzelhető el (Tóth 2003). Az alábbi térképeken csak a szignifikáns klasztereket mutatom be, azaz azokat az egybefüggő területeket, ahol a kistérségek értékei és a szomszédos területek értékei hasonlóak, egyaránt magasak vagy alacsonyak. A számításokat Geoda 0.9.5-i szoftverrel végeztem el. A nyolcvanas évek adatai, csakúgy mint az ezredforduló utániak, három meglehetősen jelentős kiterjedtségű klaszter létezést mutatják (6–7. ábra). Az általuk lefedett területek közel azonosak a két időszakban. Mindez alapvetően alátámasztja az öngyilkosságok területi elhelyezkedésének állandóságával kapcsolatos nézeteket. Néhány kisebb változás azonban szemmel látható. Az északi, alacsony szuicid mortalitású, alapvetően Nógrádra kiterjedő és kisebb mértékben Pest, Heves, valamint Borsod-Abaúj-Zemplén megyét is érintő klaszter az ezredforduló adatai szerint nyugat felé húzódott, és egyre inkább úgy tűnik, mintha Budapest körül szerveződne, és összezáródna a nyugat-magyarországi, a Balaton északi partjával párhuzamosan elnyúló kedvező területekkel. A magas önpusztítással terhelt alföldi megyék közül Békés a nyolcvanas években külön utat járt, majd az ezredforduló után visszatért a magas gyakoriságú területekhez, ezzel szemben az ország északkeleti sarkában Szabolcs-Szatmár-Bereg megye megfeleződött. Az Alföldön található négy kiugró értékű kistérség egytől egyig a meghatározó nagyvárost és hozzá tartozó településeket foglalja magában (Debrecen, a Szegedi, Szolnoki, Nyíregyházai kistérségek). E négy nagyváros és környezete (Debrecen esetében azért nem beszélek környező településekről, hiszen önmagában kistérség) felveti a kérdést, hogy a kedvezőbb öngyilkossági állapot vajon minek tudható be?

7 Vesd össze e számnak a 602. oldalán Kurkó Ibolya cikkével, aki a globális Moran I-t használja (a szerk.).


587 6. ábra

A lokális Moran I által meghatározott öngyilkossági klaszterek Magyarország kistérségeiben, ISA 1982–1987

Nem szignifikáns Magas–magas Alacsony–alacsony Alacsony–magas Magas–alacsony

7. ábra

A lokális Moran I által meghatározott öngyilkossági klaszterek Magyarország kistérségeiben, ISA 2002–2007

Nem szignifikáns Magas–magas Alacsony–alacsony Alacsony–magas Magas–alacsony

A két időszak közötti változás abszolút mértékét tekintve azt várhatnánk, hogy a kezdeti időszakban alacsony arányszámmal jellemezhető területeken visszafogott, míg az alföldi területeken jelentős csökkenés történt. Ez a feltevés azonban nem igazolható teljesen. Az abszolút változás alapján készített lokális Moran I térkép némileg felülírja az előzetes várakozást. Ugyanis a magas arányú önpusztítással terhelt alföldi zóna két végén figyelhető meg jelentősebb csökkenés, míg a köztes területekről ez nem mondható el (8. ábra).

588

BÁLINT LAJOS 8. ábra

A lokális Moran I által meghatározott öngyilkossági klaszterek 1982–1987 és 2002–2007 különbsége alapján

Nem szignifikáns Magas–magas Alacsony–alacsony Alacsony–magas

A fentiektől valamelyest eltér a relatív változásról készített térkép (9. ábra). Ez utóbbi ugyancsak hasznos a változások nyomon követése szempontjából. Az átlagos országos csökkenésnél (41,6% százalék) kisebb mérséklődést mutató területeket összevontam. Az átlagosnál nagyobb csökkenésű területek térben szintén csoportosulva, a randomelrendeződés semmilyen jelét nem mutatva helyezkednek el. Ez esetben is megfigyelhetők a Szabolcs-Szatmár-Bereg és Bács-Kiskun megyei gócok, azonban kiegészülnek a Budapestről és környékéről csillagszerűen dél, valamint nyugat, délnyugat irányába leágazó területekkel. E változások okai feltáratlanok, magyarázatra szorulnak. 9. ábra

Az indirekt standardizált öngyilkossági arányszám (ISA) százalékos csökkenése 1982–1987 és 2002–2007 között

– 41,5 41,6 – 49,3 49,4 – 56,1 56,2 –


589

Néhány következtetés Magyarországon az elmúlt húsz esztendő alatt jelentős mértékben csökkent az öngyilkosságok száma. A visszaesés ellenére a hazai értékek nemzetközi összehasonlításban továbbra is rendkívül magasak. A csökkenés mértéke nemek szerint eltért. 1987-hez képest a nők standardizált öngyilkossági arányszáma közel 60%-kal, a befejezett öngyilkosságok száma 57%-kal esett vissza. A férfiak esetében kisebb mértékű visszaesés következett be (46 és 42%), ennek köszönhetően a nemek arányában növekvő különbség figyelhető meg. Az öngyilkosságok területi eloszlása kistérségi metszetben nem írta felül a korábban és sokak által megyei adatok alapján elvégzett elemzéseket, de árnyaltabb térbeli megjelenítést tett lehetővé. A várakozásaimmal ellentétben a relatív csökkenés nem kizárólag a kedvezőtlen helyzetű alföldi területeken következett be, hanem a Dunántúl számos, egymással szomszédos kistérségében is, ami további kutatást igényel, egyáltalán nem zárva ki azt, hogy társadalmi-gazdasági változók mellett a pszichiátriai ellátásnak (a magánpraxisok számának, a jól kidolgozott és működő protokolloknak) is szerepe lehet ebben. Bár számos szerző az öngyilkosságok oksági hátterében a multikauzalitást emeli ki, magam úgy érzékelem, hogy szó sincs a lehorgonyzott elméleti megközelítések egymásra találásáról. Ha jól látom, a térbeli adatokkal kapcsolatban két fontos kérdés körvonalazódott az eddigi kutatások során. Az egyik a területi mintázat stabilitását hangsúlyozza. Úgy vélem, ez esetben olyan (történeti) területi adatbázisok felépítésének is volna értelme, amelyek az eddig ismeretlen „sokkhatás” okait próbálnák felfedni térbeli modellek segítségével. A másik esetben az elemzés fókuszpontjában az esetleges változások nyomon követése és okainak feltárása a cél. Mivel ezúttal is klaszterezett térstruktúra figyelhető meg, ezért itt is szerencsésebb volna térbeli modelleket alkalmazni a torzítatlan becslések érdekében. Ráadásul a legtöbb antidepresszánssal kapcsolatos nemzetközi kutatás is ökológiai adatok alapján érvel. A hazai idősoros adatok néhány vonásának bemutatásakor talán sikerült illusztrálni, hogy nemek, korcsoportok, elkövetési módok szerint is jelentős különbségek figyelhetők meg. A mai precíz térepidemiológiai módszerek segítségével (pontadatokon nyugvó klasztereljárások, népességgel súlyozott klaszterek, az újabban gyakori bayesi simításon alapuló térképek, rövid időszak alacsony esetszámai alapján interpolált térképek) semmi akadálya nincs annak, hogy ezek térképi ábrázolását elvégezzük. Elképzelhető, hogy a települési szinten kapott térképek érdekes térbeli mintázatokra mutatnak rá, és ezáltal hasznos hipotézisek megfogalmazásához nyújtanak fogódzót. IRODALOM Andorka Rudolf – Buda Béla (1972): Egyes deviáns viselkedések okai Magyarországon. Valóság 15. Andorka Rudolf – Cseh-Szombathy László – Vavró István (1968): Társadalmi elítélés alá eső magatartások előfordulásainak területi különbségei (I.). Statisztikai Szemle 1. Andorka Rudolf (1992): Társadalmi változások és társadalmi problémák, 1940–1990. Statisztikai Szemle 70. Andorka Rudolf (1996): Deviáns viselkedések Magyarországon. Általános értelmezési keret az elidegenedés és az anómia fogalmak segítségével. In: Andorka Rudolf (1996): Merre tart a magyar társadalom? Szociológiai tanulmányok a magyar társadalom változásairól és problémáiról. Antológiai Kiadó, Lakitelek Anselin, Luc (1995): Local Indicators of Spatial Association – LISA. Geographical Analysis, 27.

590

BÁLINT LAJOS

Berecz Roland – Szlivka Anna – Degrell István (2003): A befejezett öngyilkosságok jellemzői Magyarországon 1994–2001 között. Psychiatria Hungarica 18. Berecz, Roland – Cáceres, Macarena – Szlivka, Anna – Dorado, Pedro – Bartók, Enikő – Penas-LLedó, Eva – LLerena, Adrián – Degrell, István (2005): Reduced completed suicide rate in Hungary from 1990 to 2001: Relation to suicide methods. Journal of Affective Disorders 88. Bosetti, Christina – Levi, Fabio – Lucchini, Franca – Zatonski, Witold – Negri, Eva – La Vecchia, Carlo (2002): Worldwide mortality from cirrhosis: An update to 2002. Journal of Hepatology, 46. Böszörményi Ede (1976): A magyarországi öngyilkosságok történetéhez. Demográfia 4. Böszörményi Ede (1991): Az öngyilkosságok múltja és jelene. Történeti vázlat, különös tekintettel Magyarországra. Magánkiadás, Budapest Brainerd, Elizabeth – Cutler, David M. (2005): Autopsy on an Empire: Understanding Mortality in Russia and the Former Soviet Union. IZA Discussion Paper No. 1472. Bonn Buda Béla (1988): Az öngyilkossággal kapcsolatos kutatások Magyarországon. Münnich I. (Szerk.): Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarokról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest Buda Béla (1999): Gotland, depresszió, öngyilkosság-kutatás. Szerkesztői megjegyzések a vitához. Szenvedélybetegségek 7. Csőszné Seres Ilona (2005): Öngyilkosságok alakulása a Dél-Alföld kistérségeiben. Központi Statisztikai Hivatal Szegedi Igazgatóság Durkheim, Emile (1982): Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány. 2. kiadás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Elekes Zsuzsanna – Paksi Borbála (1996): Lelkünkre ül-e a politika? Az öngyilkosság és az alkoholizmus változó trendjei? Századvég 2. Jobb Sándor (1973): Az öngyilkosságok területi jellemzői Magyarországon. Területi Statisztika 1. Kolozsi Béla (1990): A magyarországi öngyilkossági endémia mértékének 1988-as csökkenése és annak összetevői. Alkohológia 21. Kolozsi Béla (1994): Az önkárosító deviáns viselkedésformák okairól. In: Münnich I. – Moksony F. (Szerk.): Devianciák Magyarországon. Közélet Kiadó Kovács Katalin – Kolozsi Béla (2000): A magyarországi öngyilkosságok a 90-es évtizedben és az öngyilkosság európai trendjei. In: Elekes Zsuzsanna – Spéder Zsolt (szerk.): Törések és kötések a magyar társadalomban. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest, 2000 McKee, Martin – Shkolnikov, Vladimir (2001): Understanding the toll of premature death among men is eastern Europe. British Medical Journal 323. Meslé, France (2004): Mortality in Central and Eastern Europe: long-term trends and recent upturns. Max Planck Institute for Demographic Research. Demographic Research, Special Collection 3. Miltényi Károly (1993): A deviancia statisztikai vizsgálatának történeti áttekintése. Statisztikai Szemle 71. Moksony Ferenc – Hegedűs Rita (2006): Társadalmi integráltság, kultúra, deviancia: a vallás hatása az öngyilkosságra Magyarországon. Szociológiai Szemle 4. Moksony Ferenc (1984): A települési tényezők és az öngyilkosság. Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentései 19. Moksony Ferenc (2003): Születési régió és az öngyilkosság: létezik-e az önpusztítás területi szubkultúrája? Demográfia 46. Oprics Judit – Paksi Borbála (1996): Az öngyilkosságok területi különbségeinek elemzése. Szenvedélybetegségek 4. Oravecz Róbert (1999): Adalék a „Gotland-vitához” Szlovén szuicidológiai adatok alapján. Szenvedélybetegségek 7. Paksi Borbála – Zonda Tamás (2000): Néhány érv a szuicid hajlam regionális differenciáltságának kulturálisnormatív beágyazottsága mellett. In: Elekes Zsuzsanna – Spéder Zsolt (szerk.): Törések és kötések a magyar társadalomban. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest Paksi Borbála – Zonda Tamás (2001): Anomikus és integrációs hipotézisek az öngyilkosság területi mintázatának magyarázatában. Komparatív elemzés két szélső szuicid veszélyeztetettségű régióban. Szenvedélybetegségek 5.


591

Pikó Bettina (2002): Az öngyilkosság szociológiája. In: Pikó Bettina (szerk.): A deviáns magatartás szociológiai alapjai és megjelenési formái a modern társadalomban. JATE Press Rihmer Zoltán – Barsi Judit – Vég Katalin (1989): Regionális különbségek a depressziók és a szuicidium prevalenciájában. Ideggyógyászati Szemle 42. Rihmer Zoltán – Belső Nóra – Pestality Péter (1997): A depresszió és öngyilkosság kapcsolata. Irodalmi áttekintés és hazai vizsgálatok, Szenvedélybetegségek 5. Rihmer Zoltán – Rutz, Wolfgang (2000): Depreszió és öngyilkosság férfiaknál. Springer Hungária Kft., Budapest Rihmer Zoltán (1997): Az antidepresszivumok forgalomnövekedésének hatása a magyarországi öngyilkossági halálozásra 1982–1992 között. Psychiatria Hungarica 2. Rihmer Zoltán (2003): A depresszió mint az öngyilkosság előszobája. Kórház 10. Shkolnikov, Vladimir M. – Meslé, France – Vallin, Jacques. (1996): Health crisis in Russia I. Recent trends in life ecpectancy and causes of death from 1970 to 1993. Population: An English Selection 8. Tóth Géza (2003): Területi autokorrelációs vizsgálat a Local Moran I módszerével. Tér és Társadalom 4. Vincze István – Nádor Gizella – Páldy Anna – Pintér Alán – Málnási Tibor (2000): Nemzeti Környezetegészségügyi Akcióprogram. Fontosabb betegségek miatti halandóság területi eloszlása Magyaroszágon 1986–1997 Zonda Tamás – Paksi Borbála (1999): Az öngyilkosság regionális eltérésének hátterében feltételezhető okok összehasonlító vizsgálata (Csongrád és Balassagyarmat). Szenvedélybetegségek 3. Zonda Tamás – Singer Júlia (1999a): Gotland, a boldogság szigete. Szenvedélybetegségek 7. Zonda Tamás – Singer Júlia (1999b): Válasz Rihmer Zoltán a „Gotland-vizsgálat tanulságai” című írásához. Szenvedélybetegségek 7. Zonda Tamás (1990): Magyarország devianciatérképeinek összehasonlító vizsgálata a regionális eltérések szempontjából. Végeken 4. Zonda Tamás (2001): A magyarországi öngyilkossági ráták csökkenése mögött feltételezhető okok vázlatos elemzése. Szenvedélybetegségek 1. Zonda Tamás (2006): Öngyilkosság, statisztika, társadalom. Kairosz Kiadó, Budapest Zonda Tamás – Paksi Borbála (2002): Egészség-magatartási adatok egy magas és egy alacsony öngyilkossági rátájú megye mintáiban. Lege Artis Medicinae 12. Zonda Tamás – Veres Előd (2000): Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon (1970–2000). Addiktológia: Addictológia Hungarica 3. Kulcsszavak: öngyilkosság, az öngyilkosság területi mintázata, öngyilkossági idősor, lokális Moran I. Resume The paper deals with suicides in Hungary, which took place in the past decades. It shows the time series of domestic suicides since 1970 till our days, and describes major views on the evolution of time series. Although trends are strictly bound to economic-political changes, explanations that reveal reasons of changes through empirical models are missing. The same stands for the regional pattern of Hungarian suicides. It is welldocumented that suicide rate is very high in the eastern area of the country, while much lower in the Western Hungary region. The paper shows evolution of suicides in the periods between 1982/1987 and 2002/2007 at a higher detail than counties, by data of 168 subregions. While the first period covers the world widely extremely high suicide endemism, the latter period focuses on the regional pattern of much lower suicide rate in the present time. In both periods the clusters were determined by the local Moran I. test by the author. He stated, that results of the two periods are nearly identical despite the political, social and economic changes. The observed relative change did not significantly influence regional distribution of suicides, which proves territorial embeddedness of the phenomenon, the persistent survival of suicides as a very drastic way of problem solution on definite areas.

KURKÓ IBOLYA

Regionális fejlettségi különbségek a posztszocialista Romániában Bevezetés Az utóbbi évtizedekben a regionális fejlettségi különbségek meghatározása, mérési módszereinek leírása a román szakirodalomban is központi szerepet kapott, különösen a rendszerváltás előtti központi tervutasításos rendszerre épülő és a homogén, az egyenlőségi eszme jegyében zajló fejlődést megtörő piacgazdasági divergencia felerősödése miatt. A kutatók nagy súlyt fektetnek mind az elméleti megalapozásra, regionális modellek kidolgozására (Suciu 2000, Cocean 2002), a regionális eltérések átfogó értelmezésére (Popescu 2003), mind a történelmi gyökerek jelenlegi térstrukturáló hatásaira (Benedek 2006). Tény, hogy Románia jelenlegi fejlődési pályáját, gazdasági-népességi térszerkezetének átalakulását a rendszerváltás utáni új politikai, társadalmi és gazdasági körülmények, valamint a múlt öröksége együtt határozzák meg. A kommunista államhatalom törekvései jellegzetes térszerkezetet alakítottak ki, amelynek legfontosabb elvei az erőltetett iparosításra összpontosítottak. Bár a szocialista rendszer kezdettől fogva a regionális egyenlőtlenségek csökkentését tűzte ki célul (az elmaradott régiók fejlesztését, a város és a falu közötti különbségek megszüntetését), amit a beruházások átirányításával próbáltak elérni, mégis a korszak regionális politikájának középpontjában Bukarest, Románia „legnagyobb agglomerációs gazdasága” maradt (Benedek 2006), továbbá néhány – már a 19. század elején fejlett iparral rendelkező térség, mint a Bánát, a dél-erdélyi tengely, valamint az Al-Duna vidéke. 1. ábra

A történelmi régiók és az 1998-ban létrehozott 8 fejlesztési régió

REGIONÁLIS FEJLETTSÉGI KÜLÖNBSÉGEK A POSZTSZOCIALISTA ROMÁNIÁBAN

593

Az átmeneti időszak kezdetén olyan új folyamatok körvonalazódtak, mint az erősödő falusiasodás, az ipari leépítés, a belső vándorlási hullám irányváltása, amelyek összességükben a regionális fejlettségi különbségek felerősödését idézték elő. A fejlettebb régiók könnyebben túljutottak a szerkezetátalakítási és a privatizációs folyamatokon, mint a hetvenes–nyolcvanas években erőltetett iparosítással „fellendített”, gyengébb infrastrukturális felszereltséggel rendelkező új városok és térségeik. A régi – gazdasági vonatkozásban – differenciáló tényezők veszítettek jelentőségükből, különösen a gazdasági fejlettséget meghatározó iparosodottsági szint. Előtérbe kerültek azonban olyan tényezők, amelyek a gazdasági teljesítőképességgel mutatnak nagyobb hasonlóságot, és amelyek hatóképessége ma már több tényező együttes jelenlétét feltételezi. Ilyen a regionális viszonylatban mért GDP, az egyéni jövedelmek szintje, a regionális versenyképesség, a humán erőforrások felértékelődése. A gazdasági hanyatlás, a szerkezetátalakítási folyamatok negatívan hatottak az előző időszakban létesült munkahelyekre; a munkaerőpiac bővülése ma már a külföldi és hazai beruházásokra, az innovációkra alapozott új ágazatokra szorítkozik. A fejlődést nem annyira az ágazati szerkezetváltás határozza meg, mint inkább az egyes mikroszintű egységek, vállalatok versenyképessége (Illés 2002). Ez az elemzés arra keresi a választ, hogy az átmeneti időszakban kiéleződött fejlettségi különbségekre a regionális pozíció vagy a társadalmi térstruktúra van nagyobb hatással. A számítások a NUTS 3-as szintű régiók adatain alapulnak, egyes esetekben (iskolázottság, munkanélküliség) a NUTS 5-ös szintre is kiterjesztem a vizsgálatot. A térségek közötti fejlettségi különbségeket két kiemelt mutatószámmal, az egy főre jutó GDP-vel és az egy főre jutó átlagos keresettel vizsgáltam (ez utóbbi esetében gátat szabott a jövedelmekre vonatkozó adatok hiánya, ezeket az átlagos keresetekkel próbáltam némiképp helyettesíteni). Az adatok részben az Eurostat adatbázisaiból származnak (az egy főre jutó GDP esetében Romániára vonatkozóan csak 1998-tól állnak rendelkezésre, így időbeli korlátot is képeznek), emellett felhasználtam a Romániai Statisztikai Hivatal által hivatalosan közzétett adatokat 1990 és 2006-ra vonatkozóan, valamint az 1992 és 2002-es népszámlálások adatait is. A romániai régiók gazdasági térszerkezetének átalakulása A már említett történelmi események mély nyomot hagytak az ország jelenlegi gazdasági térszerkezetében. A tágabb európai térstruktúrában Románia – a többi délkeleteurópai régióval együtt – az évszázadokon át tartó oszmán megszállás alatt fokozatosan a perifériára szorult, és több tényező együttes hatása következtében (világháborús időszak, szocialista rendszer) elszigetelődött a Nyugat termelési folyamataitól és a világgazdasági hatásoktól. A kései iparosodás, a lassú gazdasági növekedés hatására Románia még a 20. század elején is egyértelműen agrárország volt, jelentős elmaradottságot mutatott más európai országokhoz képest. Viszonylag jobb gazdasági helyzettel voltak jellemezhetők az erdélyi térségek, amelyek az Osztrák–Magyar Monarchia részeként már a 18. században megerősödött iparszerkezettel rendelkeztek. E kettős térszerkezet, amelyet a szocialista rendszer méginkább kiélezett, napjainkban is visszatükröződik a regionális fejlettségi tagoltságban. Az átmeneti időszak kezdetén a regionális fejlettségi különbségek felerősödését, más dimenziókban való jelentkezését nagymértékben meghatározta a piacgazdaságra való

594

KURKÓ IBOLYA

áttérés. Rövid időn belül az ország legtöbb régiója hanyatlásnak indult, a szerkezetátalakítási, dezindusztrializációs folyamatok hatására a gazdasági növekedés erőteljesen csökkent, a munkanélküliség eddig soha nem regisztrált óriási értékekre növekedett. Az infláció elszabadulása, a külső és belső adósságállomány felhalmozódása, a népesség jelentős rétegének elszegényedése egy ideig megállíthatatlan folyamatnak tűnt. A politikai fordulat utáni recesszióval egy időben a gazdasági ágazatok átszerveződése is elindult. A korábban hatalmas méretűvé felduzzasztott ipari vállalatokat alacsony termelékenységük és magas energiafogyasztásuk, elavult gyártási technológiájuk a bezárásra kényszerítette, ez azonban több tízezer dolgozó munkahelyének megszűnését vonta maga után. Különösen magas volt az elbocsátások száma a dél-erdélyi kitermelő- és nehézipari térségekben (ahol még a 19. században épült ipari vállalatokat fejlesztették gigantikus méretűvé, és toborozták a munkaerőt az ország minden részéről, de különösen a Kárpátokon túli megyékből), de a szerkezeti átalakítás folyamata leginkább a monoindusztriális – színesfémérc-kitermelő és szénbányászatra specializálódott – Máramaros és Hargita megyéket érintette, amelyeket 1999-től hátrányos helyzetű övezetekké nyilvánítottak (Benedek 2006). Ez maga után vonta az iparban alkalmazottak számának rohamos csökkenését, a munkanélküliség növekedését. Emellett a város–vonzáskörzet kettősség térszervező hatása, amely korábban az aktív népesség ingázásának táptalaját biztosította, most jelentősen veszített erejéből. E funkcionális kapcsolat fordított és/vagy más dimenziókban jelentkezett, felerősödött (szuburbanizáció, kényszermigráció). Így az ipari dolgozók aránya az 1990-es évben regisztrált 34%-ról 27%-ra esett vissza 2000-ig, az aktív népesség fennmaradó része az önellátó mezőgazdaság, kisebb része pedig a szolgáltatások valamely ágazata felé fordult. Így Romániában a rendszerváltás modernizációs tendenciái helyett erős primerszektorosodási folyamat (Veres 2006) játszódott le, amelynek hatásai elsősorban egy ruralizált agrártársadalom kialakulásához vezettek. A mezőgazdasági foglalkoztatottak számának ugrásszerű növekedését elősegítette az 1991-es agrártörvény is, amelynek végrehajtása során e földterületek és az erdők egy része visszakerült magántulajdonba, ez azonban csak átmenetileg biztosíthatott megélhetést a váltáshoz szükséges gépek és eszközök hiánya miatt. Ezzel is magyarázható a háztáji önellátásra szorítkozó agrárkeresők részarányának a korábbi 28,6%-ról (1990) 41,4%-ra való növekedése 2000-ig, majd erős visszaesést regisztrálhatunk napjainkig, anélkül, hogy az arány elérné a '90-es év szintjét (2006-ig mintegy 29,7%-ra csökkent). Mindezen változások jól illusztrálják, hogy a kilencvenes években Románia gazdasági növekedése a mélypontra süllyedt (1990-ben a növekedési ütem –7,4%-os volt, 1994-ben 1%-os), a gazdasági rendszerváltás stabilizálódását a magas infláció és a külföldi adósságteher még inkább nehezítette (az infláció az 1990-es 4,2%-ról 1994-ig 136,8%-ra növekedett – Horváth 1998). A munkanélküliség, mint azt később látni fogjuk, kezdetben területileg egyenlőtlen eloszlást követett, majd fejlődésének csúcsidőszakában egy nivellálódási tendencia vált uralkodóvá. Az országot általánosan jellemző gazdasági-politikai instabilitás sem a fellendülést előmozdítható kis- és középvállalkozásoknak, sem pedig a külföldi tőkebefektetéseknek nem kedvezett. Negatív tényezőként hatott az átmeneti időszak gazdasági ciklikussága, a magas infláció és ennek következtében megnövekedett kamatszint, amely sok kisvállalkozót elrettentett a hitelfelvételtől (Nickell – Nicolitsas – Dryden 1997), így e szervezeti kör növekedését (a kisvállalkozások számbeli gyarapodását) csak az új évezredtől követhetjük nyomon. A külföldi tőkebefektetések esetében azonban fordított ten-


595

dencia érvényesült. Kezdetben a külföldi működő tőke megtelepedését nehezítették a szigorú törvényi feltételek, a vegyes vállalatok alapításával és működtetésével kapcsolatos szabályozások hiánya, a korrupt üzleti környezet, mégis a kilencvenes években a Romániába beáramlott külföldi tőke mennyisége az 1997–1999-es időszakban érte el a legmagasabb értéket (több mint 2 milliárd dollárt), amikor a gazdasági növekedés a legalacsonyabb volt (a GDP ebben az időszakban mintegy 15%-ot zuhant). E negatív kapcsolatra a gazdasági recesszió alaposabb vizsgálatával tudunk rávilágítani, hiszen ilyenkor az állam egyrészt különösen ösztönzi a külföldi beruházásokat és gyorsítja a privatizációs folyamatot, másrészt a munkaigényes termékek termelését olcsóbbá teszi a bérek alacsony szintje, ami éppen a gazdasági visszaesés következménye (Tóth et al. 2003). A gazdasági átmenet, amely Romániában válságos időszaknak bizonyult, az ország régióit nem érintette egyformán. A főváros, akárcsak más, a piacgazdaságra áttérő európai országok esetében, a gazdasági átalakulás nyertese lett. Ehhez adódtak azok a nagyvárosok, amelyek diverzifikáltabb gazdasági struktúrával rendelkeztek (Kolozsvár, Temesvár), míg az átmenet vesztesei továbbra is a periferikus, agrárfoglalkoztatottságú, rurális területek, valamint a monoindusztriális térségek, különösen a kitermelő-, nehézés könnyűipari központok, amelyek napjainkban is a depresszió jegyeit mutatják. Ezeken a területeken a felhalmozódott társadalmi feszültségeket a magas munkanélküliség még inkább fokozta, egyes térségekben (különösen Dél-Munténia megyéiben) a fiatal népesség lassú elvándorlása erős demográfiai elöregedést hozott, amely az alacsony iskolázottsági szinttel kiegészülve fokozatosan többszörösen hátrányos helyzetű régiók kialakulását vonta maga után. Bár az Európai Unióhoz való csatlakozás közelsége pozitívan befolyásolta az ország általános társadalmi-gazdasági helyzetét (jelentősen növekedtek a külföldi beruházások, ez egy főre jutó GDP, az átlagkeresetek), e térségek jelenleg is az átmeneti időszak és a piacgazdaságra való áttérés nehézségeivel küszködnek. A romániai régiók fejlettségi szintje az egy főre jutó GDP alapján Egy térség, egy régió fejlettségi szintjének (termelésének, teljesítményének) meghatározására, mérésére gyakran alkalmazzák a bruttó hazai összterméket és annak egy főre jutó értékét. A fejlettségi szint azonban többdimenziós és többmutatós fogalom (Nemes Nagy 1995), tehát nem írható le egyetlen mutatószámmal, ezért célszerű minél átfogóbban vizsgálni a jelenséget. Országos viszonylatban az egy főre jutó GDP évi növekedését a kilencvenes évek közepén beálló gazdasági visszaesés törte meg. Az állami vállalatok szerkezeti átalakítása lassú ütemben haladt, elmaradt a privatizáció felgyorsítása is, nőtt a külkereskedelmi mérleg és a központi költségvetés hiánya (Réti 2003). Az országban hatalmas volt az infláció, a vállalatbezárások számának emelkedésével egyidőben a munkanélküliség szintje is növekedni kezdett, így a visszaesés a gazdaság egészét érintette. A kilencvenes évek vége felé a makrogazdasági folyamatok stabilizálódása, az egyre erősödő külföldi tőkebefektetések, de nem utolsósorban a vágtató infláció 16%-ra való visszaszorításának következtében az egy főre jutó bruttó hazai termék is növekedésnek indult: 2001-ben elérte az 5,7%-os növekedési rátát. A növekedés főként a gazdasági tevékenységek mennyiségi bővülésének volt az eredménye, amelyhez főként a kereskedelem és az építőipar fellendülése járult hozzá, vagyis az e szektorokban előállított magas hozzáadott ér-

596

KURKÓ IBOLYA

ték. E pozitív változások ellenére Románia egy főre jutó GDP-je jóval az EU-átlag alatt marad, és csak Bukarest közelít az EU-átlag 70%-ához. Az 1. táblázat néhány – a szakirodalomban gyakran alkalmazott – mutatót foglal öszsze a fejlettségbeli különbségek alakulásának vizsgálatára. A bemutatott időszak egybeesik a rendszerváltás utáni dezindusztrializációs folyamatok kiteljesedésével, hiszen a kitermelőipar hanyatlása, a termelőegységek bezárása és a munkaerő sorozatos leépítése többnyire a kilencvenes évek második felében érte el a csúcspontját (ugyanerre az időszakra (1997) tehető a belső migrációs fluxus irányváltása, valamint a munkanélküliségi arány tetőzése is (1999)). Rövid időn belül az ország térségei között erős fejlettségi különbség alakult ki, amelyet a privatizációs folyamatok felgyorsulása, a külföldi működő tőke liberálisabb törvényi feltételek melletti gyors, de szelektív megtelepedése még inkább kiélezett. Mindez a regionális fejlettségbeli különbségek gyors felerősödéséhez vezetett, hiszen egyes térségek e negatív folyamatok hatására erőteljes hanyatlásnak indultak (többnyire a kitermelő- és a nehézipar által dominált hegyvidéki területek, valamint a keleti és déli rurális térségek), míg a viszonylag kedvező pozíciójú, jobb infrastruktúrával rendelkező régiók éppen ebben az időszakban szilárdították meg a romániai térszerkezetben elfoglalt helyüket. 1. táblázat

Megyei szintű gazdasági fejlettségi különbségek statisztikai mutatói Romániában az egy főre jutó GDP alapján 1998

1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

Hoover indexa)

Megnevezés

10,86

11,22

14,66

14,51

15,39

14,07

13,70

15,95

Súlyozott relatív szórásb)

28,21

28,31

41,19

41,70

42,26

38,34

36,82

44,16

3,09

4,47

4,15

4,34

3,83

3,99

4,78

3,09

Maximum/Minimumc)

Forrás: Románia statisztikai évkönyvei, 1998–2005; a GDP és a népesség megyei szintű adataiból saját számítás. a) A Hoover-index azt mutatja meg, hogy az egyik vizsgált ismérv, társadalmi-gazdasági jelenség hány százalékát kell a területegységek között átcsoportosítanunk ahhoz, hogy területi megoszlása a másik jellemzőjével azonos legyen. n ∑ xi − f i i = , ahol xi és fi megoszlási viszonyszámok, melyekre fennállnak az alábbi összefüggések: h= 1 2

∑xi = 100; ∑fi = 100 (Nemes Nagy 2005). b) A súlyozott relatív szórás a vizsgált adatsor súlyozott átlagához viszonyítva adja meg az adatsor szóródásának mértékét. ⎡ ⎢1

V = 100 ⎢ y ⎣⎢

2 ⎤ ∑ ( yi − y ) fi ⎥ ⎥ , ahol ∑ fi ⎦⎥

x yi = i fi

fajlagos (arány) mutató értéke az i. területegységben,

y = yi súlyozott átlag (Nemes Nagy 2005). c) A legmagasabb és a legalacsonyabb fajlagos GDP-vel rendelkező megyék egymáshoz viszonyított értéke.

Ha az országos értékekből való százalékos részesedés tükrében vizsgáljuk a térségeket, a fennálló különbségek még inkább kiéleződnek: a legjobb és legrosszabb helyzetű régiók közötti különbségek nemhogy csökkentek volna, hanem a regionális tagoltság felerősödésének lehetünk tanúi (2. táblázat). Míg 1998-ban e két szélső érték között háromszoros volt az arány (a moldvai Vaslui és Bukarest között), addig 2005-ig ez közel ötszörösére növekedett. Mivel az ország fővárosa és annak viszonylagos fejlettségi szintje magasan kiemelkedik a többi régió közül, a reális értékelés végett célszerűbb az eltérés


597

mértékét a második legfejlettebb, illetve legfejletlenebb régió különbségeivel is bemutatni. E vizsgálódás során az egyenlőtlenségek már jóval kisebbnek bizonyulnak, de a fejlettségbeli rés továbbra is éles marad: eszerint 2005-ben a második legfejlettebb megye, Ilfov és Vaslui között háromszorosra redukálódnak az eltérések. Az utóbbi évek jelentős pozícióváltást eredményeztek a fejlettségi rangsorban, de általánosan megfigyelhető, hogy a korábban is hátrányosabb helyzetben levő térségek kitörési esélyei tovább csökkentek, „lefelé nivellálódtak”, míg a magasabb fejlettségi szinttel jellemezhető régiók tovább erősítették a romániai térszerkezetben elfoglalt pozíciójukat. Eszerint jelentősebb változások Argeş, Temes és Ilfov megyék esetében figyelhetők meg; különösen szembetűnő a dél-munténiai Argeş megye helyzete, amely az 1998-as fejlettségi hierarchiában még a középmezőnyben foglalt helyet, napjainkban azonban az ország egyik legfejlettebb térségévé nőtte ki magát. Argeş megye konvergens fejlődési iránya még a II. világháború után megindult, amikor a szocialista rendszer befektetési politikája olyan nagy hatású és innovatív ágazatokra koncentrálódott, mint a járműgyártás (Dacia-gyár Piteştiben, Aro Câmpulungon), vegyipar, de a fővárosi agglomeráció pozitív externáliáit is jól tudta hasznosítani (Benedek 2006). A rendszerváltás utáni privatizációs folyamatok, a Dacia–Renault beruházás sokat javított a térség gazdasági struktúráján, de összességében az átalakulással együtt járó negatív gazdasági-társadalmi folyamatok sikeres leküzdésén is. Ugyancsak a főváros közelségének, a szuburbanizációs folyamatoknak köszönhető Ilfov megye látványos pozícióváltozása is, hiszen az új lakó- és kereskedelmi funkciók kumulatív fejlődési folyamatot indítottak el e térségben. Temes megye – mint a Bánát legfejlettebb, már a 19. században megszilárdult régiója – kedvezően használta ki földrajzi pozícióját, a határmentiség előnyeiből adódó gazdasági körülmények együttesét, és rövid időn belül a külföldi tőkebefektetések legfontosabb célpontjává vált. Szembetűnő Gorj megye erőteljes „lecsúszása” egy olyan térségben, ahol a II. világháború utáni struktúraváltás (bányászat, energetikai szektor) jelentős gazdasági növekedést és ipari termelést generált. Ez a napjaink dezindusztrializációs folyamatához kevésbé alkalmazkodó ipari ágazat azonban a társadalmi feszültségek legsúlyosabb gócpontjává tette a megyét. A sorrendbeli hierarchia legalján álló térségek között jelentősebb helycserék nincsenek. Továbbra is Moldva az ország legfejletlenebb régiója és egyben legszegényebb pólusa – akárcsak évszázadokkal ezelőtt –, ezt követi Olténia, Munténia, míg az átmenet nyertes térsége a főváros mellett a tágan értelmezett Erdély területe. Mindez alátámasztja azt a tényt is, hogy hosszú távon az ország regionális fejlettségi tagoltsága stabilnak bizonyul, jelentősebb helyzetváltozások a fejlettebb térségek esetében figyelhetők meg, a legszegényebb régiók a rendszerváltás utáni „nyitással” egyidőben sem voltak képesek alkalmazkodni a megváltozott társadalmi-gazdasági folyamatokhoz. E két térségtípus közötti fejlettségi olló nyílása tovább mélyíti a dinamikus és az elmaradottabb, hanyatló vidékek közötti szakadékot.

598

KURKÓ IBOLYA 2. táblázat

A fejlettségi rangsorban bekövetkezett változások az egy főre jutó GDP alapján 1998 Rangsor

2005

Országos Főváros, megye Rangsor átlag=100

1. Bukarest 2. Ilfov 3. Temes 4. Arad 5. Brassó 6. Konstanca 7. Kolozs 8. Gorj 9. Maros 10. Bihar 11. Szeben 12. Kovászna 13. Vâlcea 14. Hargita 15. Prahova 16. Argeş 17. Ialomiţa 18. Hunyad 19. Fehér 20. Galac 21. Krassó-Szörény 22. Dolj 23. Szatmár 24. Iaşi 25. Brăila 26. Bákó 27. Szilágy 28. Vrancea 29. Buzău 30. Beszterce-Naszód 31. Teleorman 32. Olt 33. Dâmboviţa 34. Mehedinţi 35. Suceava 36. Máramaros 37. Neamţ 38. Tulcea 39. Călăraşi 40. Giurgiu 41. Botoşani 42. Vaslui Maximum/Minimum arány Maximum/Minimum arány Bukarest nélkül

186 164 149 137 135 133 132 126 120 112 109 107 104 103 101 101 99 99 96 94 94 94 93 91 90 89 88 88 86 85 82 81 80 79 79 79 77 75 72 68 66 60 3,09

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42.

2,73

Forrás: Románia statisztikai évkönyvei, 1998–2005.

Főváros, megye Bukarest Ilfov Temes Konstanca Kolozs Brassó Arad Szeben Argeş Bihar Gorj Maros Prahova Fehér Hunyad Vâlcea Krassó-Szörény Kovászna Hargita Bákó Szatmár Beszterce-Naszód Iaşi Szilágy Galac Tulcea Dâmboviţa Dolj Ialomiţa Brăila Máramaros Buzău Mehedinţi Suceava Neamţ Vrancea Olt Teleorman Călăraşi Giurgiu Botoşani Vaslui

Országos átlag=100 249 167 155 147 137 134 129 126 124 115 115 109 108 105 102 98 98 97 94 94 93 91 90 88 88 86 85 85 84 83 82 77 76 74 74 71 70 68 61 61 58 52 4,78 3,22

Rangsorváltozás 1998 és 2005 között Bukarest Ilfov Temes Konstanca Kolozs Brassó Arad Szeben Argeş Bihar Gorj Maros Prahova Fehér Hunyad Vâlcea Krassó-Szörény Kovászna Hargita Bákó Szatmár Beszterce-Naszód Iaşi Szilágy Galac Tulcea Dâmboviţa Dolj Ialomiţa Brăila Máramaros Buzău Mehedinţi Suceava Neamţ Vrancea Olt Teleorman Călăraşi Giurgiu Botoşani Vaslui

0 0 0 + + – – + + 0 – – + + + – + – – + + + + + – + + + – – + – + + + – – – 0 0 0 0


599

Az egy főre jutó GDP átlagon felüli értéke a messze kiemelkedő Bukarest mellett többnyire az Erdély területén elhelyezkedő megyékre jellemző (1. ábra), amit nagymértékben befolyásol a regionális pozíció, a nyugati országokhoz való közelség, a nyitottság. Ezekkel a rendszerváltás után a legtöbb külföldi tőkét tudta magához vonzani. Nem feledkezhetünk meg ezen térségek tradíciókban gazdag, évszázados fejlettségi szintre alapozott előnyös pozíciójáról, amelyben része volt annak is, hogy ezek a területegységek az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezték. Kiépítettebb infrastruktúrájuknak köszönhetően már a szocialista időszakban is könnyebb volt a fejlesztést erre alapozni, mint egyes elmaradottabb, erőltetett iparosításra szoruló térségek esetében (Heller – Ianos 2004). Ezt bizonyítja az egy főre jutó GDP-re kiszámított súlyozott relatív szórás is: míg Erdély területén a mutató értéke 18,4%, addig Romániában ez az érték 44,1%-ra emelkedik, azaz országos szinten jóval nagyobbak a területi fejlettségi különbségek, mint a tágan értelmezett Erdélyben. 2. ábra

A romániai régiók fejlettségi szintje az egy főre jutó GDP alapján, 2005 Egy főre jutó GDP (euro, PPS) (PPS) 3 600 – 5 499 400 (9) 5 500 – 6 899 900 (16) 6 900 – 8 499 500 (7) 8 500 – 11 800 (9) 17 500 (Bukarest) (1)

Forrás: Eurostat.

Az egy főre jutó GDP viszonylag magas értékével tűnik ki a Gorj–Vâlcea–Argeş– Prahova ipari tengelyt kiegészítő Konstanca megye is, többnyire az a megyecsoport, amely a szocialista rendszer befektetési politikájának köszönhetően erősítette meg térbeli pozícióját. A déli területegységeket kettős térszerkezet jellemzi: az északi megyék változatosabb gazdasági struktúrával rendelkeznek (vegyipar, gépgyártó ipar, építőipar) és egyben a külföldi tőkebefektetések célállomását is képezik (Renault–Pitesti, Holcim– Campulung Muscel, Samsung COS–Târgovişte), míg déli szomszédaik fejlődési útjait

600

KURKÓ IBOLYA

a hetvenes évek erőltetett iparosítása határozta meg, így napjainkban is a piacgazdaságra való áttérés és a szerkezetváltás okozta nehézségekkel küszködnek. Az említett, magas GDP-vel rendelkező térségek tudtak a legsikeresebben alkalmazkodni a megváltozott társadalmi-gazdasági feltételekhez, nekik sikerült a leghatékonyabban integrálni az új térformáló erők differenciáló jegyeit. Ezek a területegységek képezik/képezhetik a versenyképes Románia stabil pólusait, ahol a felhalmozódott szellemi tőke, a szolgáltatási szektorban dolgozók magas részaránya, a magas urbanizációs szint és a megtermelt GDP képes lesz elérni az európai gazdaság színvonalát. Jövedelmi, kereseti egyenlőtlenségek A szocialista időszak alapvető jellegzetessége volt a jövedelmek relatív kiegyenlítettsége, hiszen a népesség java része megközelítőleg azonos jövedelemmel és életszínvonallal rendelkezett (Zamfir 2001). Mindez jelentősen megváltozott 1990 után: a jövedelmek differenciálódása, a foglalkoztatásban, az életszínvonalban jelentkező különbségek fokozatosan két jól megkülönböztethető társadalmi réteg megjelenéséhez vezettek: egy magas jövedelemmel és életszínvonallal rendelkező társadalmi osztály kialakulásához, amellyel párhuzamosan megjelent egy erősen elszegényedő, a társadalom aljára, perifériájára csúszott osztály is. A 2006-os hivatalos statisztika szerint a háztartások havi átlagjövedelme 375 eurót tett ki, az egy főre jutó átlagjövedelem pedig 127 euró volt. A jövedelmek területi megoszlása erős differenciáltságot tükröz, lényegében jól kirajzolódik egy kettős térszerkezet, egy nyugat–kelet lejtő: a nyugati, bánáti területek bővebb választékú gazdasági szerkezettel rendelkeznek, a népesség java részének a tercier szektorban való foglalkoztatása magasabb kereseteket generál, mint a keleti, vidékies, a mezőgazdaság által dominált térségekben. Természetesen a jövedelmek alakulásában nem elhanyagolható tényező a háztartások nagysága, a keresők foglalkozása és iskolai végzettsége sem. A keleti és déli térségek demográfiai folyamatai (többgyermekes családmodell a moldvai megyék esetében, kiöregedő, apadó társadalom a dél-munténiai térségben), társadalmi-gazdasági mutatói (Romániában e két területegység tűnik ki az analfabéták és a mezőgazdaságban dolgozók legmagasabb részarányával) hosszú távon is rányomják bélyegüket a jövedelmek erőteljes differenciálódására, illetőleg a jövedelmek által meghatározott területi fejlettségi térszerkezetre.1 A szocialista időszak iparosítási tendenciája a kilencvenes évek elején még nagymértékben éreztette hatását, hiszen a legmagasabb keresetekkel a bányászati és nehézipari ágazatokban foglalkoztatottak tűntek ki, azaz Gorj, Hunyad és Galac megyék. Ezen megyék átlagkeresete még Bukarest hasonló mutatóját is túlhaladta. Hosszú ideig ezek a túlfejlesztett nehézipari centrumok polarizálták a kereseteket, ám napjainkban jelentősen átstrukturálódtak a bérszínvonal egyenlőtlenségei. A dezindusztrializációs és privatizációs folyamatok nagymértékben meghatározták a nyertes és vesztes térségeket, hiszen az új évezredben a legnagyobb kereseteket éppen azokban a megyékben regisztrálták, amelyek képesek voltak sikeresen áthidalni a gazdasági recesszió okozta változásokat: elsősorban a külföldi tőkebefektetések célpontját jelentő és a szolgáltatásokat tömörítő fővárosban, 1 Mivel országos szinten a jövedelmi adatok csak a fejlesztési régiók szintjén álltak rendelkezésemre, a következőkben a népesség átlagkereseteit használom fel e térstrukturáló folyamatban megnyilvánuló különbségek vizsgálatára.


601

valamint a nyugati térségekben, továbbá a versenyképes gazdasági ágazatok sikeres privatizációját megélt ipari területeken (mint Argeş és Konstanca megye). Évtizedes tendencia, hogy a keresetek – az egy főre jutó GDP-hez hasonlóan – a legfejlettebb régiókban az átlagosnál nagyobb mértékben, míg a keleti és déli, elmaradott rurális térségekben lassabban emelkedtek. Így napjainkban a fejlettség központjait a főváros mellett Kolozs, Gorj, Konstanca és a dél-erdélyi tengelyt összekapcsoló észak-munténiai ipari övezet képezi. Feltűnő a Bihar megyében regisztrált alacsony átlagkereset, egy olyan térség esetében, mely más társadalmi-gazdasági mutatók alapján viszonylag jobb pozíciót foglal el. Ez többnyire a könnyűiparban foglalkoztatottak alacsony bérével hozható összefüggésbe, akárcsak Kovászna megye esetében. Az átlagkeresetek közötti különbségek fő oka a térségek eltérő gazdasági profilja. (A mezőgazdaságban dolgozók számának ugrásszerű növekedése és az ehhez az ágazathoz társítható alacsonyabb keresetek a jövedelmek alakulásában is nyomon követhetők.) Hat az is, hogy az egyes gazdasági ágazatok bérszintje területenként eltérő, másrészt pedig a jobb kereseti lehetőségeket nyújtó ágazatokban sokkal többen dolgoznak, mint az államilag finanszírozott oktatásban, egészségügyben vagy közigazgatásban (a 2006-os hivatalos adatok szerint a kereső népesség 11,8%-a dolgozik ezekben az ágazatokban). Az egészségügyben már körvonalazódott a munkaerőhiány, hiszen a vonzóbb bérek miatt a magas képzettségűek egyre nagyobb része hagyja el az országot (az utóbbi években ez különösen Krassó-Szörény megyében erősödött fel). Mindez jelentősen befolyásolja a keresetekben jelentkező regionális differenciáltságot, anélkül, hogy látványos módosulások következnének be a fejlettségi rangsorban. 3. ábra

Egy főre jutó havi átlagkeresetek Romániában, 2006 Egy főre jutó havi átlagkereset (lei) 656– – 5 703 az átlag alatt) 3 600 400 (mélyen (9) 704– – 6 799 5 500 900 (átlag (16) alatt) 800– – 8895 6 900 500(átlag (7) felett) 896– –111800 142 (jóval 8 500 (9) az átlag felett)

Forrás: Románia statisztikai évkönyve, 2006.

602

KURKÓ IBOLYA

A keresetek térbeli együttmozgására utalhat a területi autokorrelált sor2. Romániában az utolsó hivatalos statisztika szerint közölt bérszínvonalakra kiszámított területi autokorreláció értéke 0,455, ami kifejezi az ország térbeli fejlettségi megosztottságát, a regionalizálódást. E mutató értéke –1 és 1 között váltakozik, azaz minél közelebb áll a mutató értéke az 1-hez, annál inkább érvényesül „a szegénynek szegény, gazdagnak gazdag a szomszédja” hipotézis. Az országban a maximális értéktől való távolodást éppen az okozza, hogy vannak olyan fejlett és magas keresetekkel rendelkező térségek, melyek izoláltabban helyezkednek el, amelyeket az átlagosnál alacsonyabb fejlettségű térségek veszik körül (mint például a főváros, Kolozs, Gorj és Konstanca megyék), s ez nagymértékben hozzájárul a mutató értékének csökkenéséhez (2. ábra). Ennek ellenére a regionális tagoltságot tükrözi az ország északkeleti és délnyugati térsége, előbbi bérszínvonala az észak-erdélyi térségekkel együtt jóval az országos átlag alatt, utóbbi a dél-erdélyi és bánáti területekkel együtt jóval az átlag felett helyezkedik el. 3. táblázat

Az átlagkeresetek területi autokorrelációs értékei Romániában, 1991–2006 Év

Korreláció

1991

0,188

1992

0,245

1993

0,237

1994

0,314

1995

0,106

1996

0,101

1997

0,087

1998

0,235

1999

0,488

2000

0,436

2001

0,412

2002

0,429

2003

0,373

2004

0,317

2005

0,395

2006

0,455

Megjegyzés: Románia statisztikai évkönyvei alapján saját számítás. A területegységek száma minden évben 42.

A rendszerváltás kezdeti időszakában, a nivellált bér- és jövedelmi viszonyok megtörése után már körvonalazódott a nyertes és vesztes térségek csoportosulása, ezt azonban a kilencvenes évek közepétől kezdődően az országot érintő gazdasági recesszió megfékezte (3. táblázat). A szerkezeti átalakítás folyamata, a munkanélküliség tetőzése átmeneti, 2 A területi autokorreláció legismertebb mérőszáma a Moran-féle I mutató, amely kifejezi, hogy a vizsgált terület értéke mennyiben hasonlít a szomszédos egységekben mért adatokhoz, felfedezhető-e valamilyen szabályszerűség, vagy pedig véletlenszerűnek mondható az adatok területi eloszlása. Szabályszerű elrendeződés esetén az egymással szomszédos területegységek adatai egymáshoz hasonlóak lesznek (nagy érték közelében nagy értéket találunk, ami pozitív autokorrelációra utal), vagy éppen ellenkezőleg, a szomszédos területek különböznek egymástól, a nagy értékű területek mellett kicsik és a kicsik mellett nagyok helyezkednek el (negatív autokorreláció). Autokorrelálatlanság esetén az egyes értékek véletlenszerűen szóródnak a térben, nincs közöttük semmiféle együttmozgás (Nemes Nagy 2005).


603

lokális viszonyokat eredményezett a regionális térszerkezetben, jelentősen csökkentve a térségek között korábban létezett szomszédsági relációkat. Ezt követően az autokorreláltság növekedése és viszonylagos stabilitása már a keresetekben megnyilvánuló tartós tagolódásra enged következtetni. Akárcsak az egy főre jutó GDP vizsgálata, a keresetekben megnyilvánuló egyenlőtlenségek is megerősítik az országban jelentkező regionális tagoltság növekedését: az ország különböző fejlettségi szintű régiókra osztható, ami egyben a dinamikus felzárkózó térségek és a lemaradó, hanyatló területek együttes jelenlétére utal. Egyenlőtlenségek a munkanélküliség és iskolázottság függvényében Az utóbbi évek társadalmi-gazdasági folyamatainak alakulása jelentős szerepet játszott a korábbi, a szocialista rendszer által vallott kiegyensúlyozott fejlődési paradigma megtörésében. A munkanélküliséget nem ismerő társadalom hirtelen annak növekvő értékével kellett, hogy szembenézzen. Emellett a túlnyomórészt az ipar fejlesztésére és térbeli kiegyenlítődésére tett erőfeszítések, az akkori foglalkoztatási és oktatási politikák nem sokat tettek a felsőoktatás változatossá tétele érdekében, a munkaerőpiacon jelentkező kereslet többnyire a mérnöki szakokat részesítette előnyben. Napjaink globalizálódó világában azonban egyre nagyobb teret nyert a jelenlegi, nyugat-európai gazdaságban is helytálló felsőfokú képzés. Hogyan viszonyul a fejlettség a munkanélküliség és iskolázottság folyamatához, kimutatható-e pozitív tendencia e folyamatokban, tekintettel arra, hogy éppen a fejlett, iparosodott térségek3 esetében erősödött fel a sorozatos leépítések és az elbocsátások során kialakult magas munkanélküliség? A munkanélküliség és az egy főre jutó GDP között erős korreláció figyelhető meg (r = –0,504), azaz napjainkban azok a térségek rendelkeznek viszonylag magasabb aktivitási rátával, alacsonyabb munkanélküliséggel, melyek a rendszerváltás után a dinamikus ipari (például gépipar) és szolgáltatási ágazatok további megerősítésére orientálódtak. A munkanélküliség évtizedes alakulásában erőteljes növekedést tapasztalhatunk, eltekintve az 1994–1996 és 1999-től napjainkig tartó 4,2 százalékpontnyi csökkenési periódustól, amelyet nagymértékben meghatároztak az ipari hanyatlás megfékezését és a munkanélküliség leküzdését célzó politikai intézkedések, reformok. A rendszerváltás utáni gazdasági visszaesést követő időszakban (1994–1996) az állam legfontosabb célkitűzése az ipari egységek modernizálása, újjászervezése és szerkezeti átalakítása volt, amelynek során a privatizáció útjára léphettek. Így a munkanélküliség csökkentését célzó reformcsomag életbe léptetését két törvény is szorgalmazta: a 75/1993-as számú, amely anyagi támogatást nyújtott azoknak a gazdasági szereplőknek és közintézményeknek, amelyek munkanélkülivé vált személyeket alkalmaztak, valamint az 57/1994-es számú, amely kedvezményes hitelt biztosított azoknak a kis- és közepes vállalatoknak, ahol az alkalmazottak fele a munkanélküliek sorából került ki (Popescu 2003). Így a munkanélküliség országos viszonylatban az 1991-es 2,9%-ról 1994-ig 10,9%-ra növekedett, ezt követően mintegy 6,2%-ra esett vissza. Az 1997-től kezdődő újabb emelkedést már meghatározta a 3 A szocialista időszak alapvető jellegzetessége a fejlettséget meghatározó iparosodottsági szint és az ipari termelés értéke volt.

604

KURKÓ IBOLYA

nagyipari vállalatok sorozatos leépítése, a kitermelőipar hanyatlása során nagyszámú munkaerő elbocsátása, ami egyben a munkanélküliség ugrásszerű növekedésével járt. A munkanélküliség 1999-ben elérte a 13,2%-ot (Hunyad megyében a 21,3%-ot is – ez egyike volt az ország gazdasági átszervezését leginkább megsínylő, évszázados fejlettségre visszatekintő dél-erdélyi megyéknek; Brăila megye esetében az állástalanság 18%-os volt). Ezt követően az újabb beavatkozások már prioritásként kezelték a privatizációnak, illetve a nagyvállalatok átszervezésének biztató lehetőségeit, amelyekkel sikerült a munkanélküliségi rátát napjainkra 5,2%-os szintre visszaszorítani. A munkanélküliségi ráta 1999-ben érte el a csúcspontját, ebben az évben a munkanélküliek száma 1 millióra növekedett, és kevés volt az olyan település, ahol ne fogalmazódott volna meg e társadalmi diszfunkciókat okozó probléma megoldásának szükségessége. Mindez a regionális egyenlőtlenségek csökkenéséhez, nivellálódási folyamat kialakulásához vezetett, amint ezt a Hoover-index értékei is illusztrálják (4. táblázat). 1999-től kezdődően azonban újból növekednek a munkanélküliség regionális egyenlőtlenségei, hiszen a rendszerváltás után stabilizálódott munkanélküliséget jelentős csökkenés követte, különösen a sokrétűbb gazdasági szerkezettel rendelkező térségek esetében. 4. táblázat

A munkanélküliség alakulása Romániában Megnevezés a)

Egész Románia

Maximum/Minimumb) Hoover-indexc)

1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 10,9

9,5

6,6

8,9

6,2

4,4

5,7

3,8

16,3 19,8

15,1

15,7

10,4 11,8

10,5

8,8

8,4

7,4

6,3

5,9

3,7

3,7

4,9

5,3

5

5,5

6,1

15,4 12,5

14

14,6 16,7

16,1

17,3

17,5

4,1

Forrás: Románia statisztikai évkönyve alapján saját számítás. a) Az országos munkanélküliségi ráta alakulása, %. b) A legmagasabb és a legalacsonyabb munkanélküliségű megyék egymáshoz viszonyított értéke. c) A munkanélküliek és aktív népesség adataiból számolt Hoover-index.

A munkanélküliség térszerkezete egy évtized alatt lényegesen átalakult. Míg korábban a munkanélküliség leginkább a könnyűipari térségekre szorítkozott, a kilencvenes évek közepétől mindinkább a kitermelő- és nehézipari régiókra tevődött, különösen a délerdélyi tengelyt összekapcsoló Prahova–Konstanca vonalára. E térségek nagy része napjainkban is a depresszió jegyeit mutatja, különösen igaz ez az Erdélyi-Szigethegység kiterjedt monoindusztriális bányaövezetére, Fehér megyére, valamint a mezőgazdasági tevékenységek által dominált Ialomiţa és Călăraşi térségére. E régiók közül a leghátrányosabb helyzetben a vidéki települések állnak, hiszen a munkahelyek hiánya a fiatal népesség elvándorlását idézi elő, ezzel is magyarázható e térségek demográfiai elöregedésének növekedése, a gyenge vállalkozói szellem, valamint az itt élő népesség alacsony iskolázottsági szintje. A munkanélküliség legalacsonyabb értékeit az ipari dolgozókat felszívó és erősödő agrártársadalmú olténiai és moldvai megyékben, valamint a szolgáltatási funkciókat tömörítő nyugati határ menti térségekben találjuk. Mivel a munkanélküliség és a fejlettség között erős negatív korreláció figyelhető meg, lényegesnek tartottam megvizsgálni a romániai megyék térbeli pozícióját e két mutató függvényében. Az ország térségeinek mintegy 14%-a sorolható az alacsony munkanélküliséggel és magas fejlettségi szinttel jellemezhető régiók csoportjába. Ez különösen


605

a fővárost és az ezt körülövező Ilfovot, valamint Kolozs, Bihar, Arad és Temes megyét jellemzi, míg a hierarchia legalsó részén Vaslui és Teleorman megye áll. Az utóbbi a többszörösen hátrányos helyzetű területek csoportjába tartozik, hiszen mind demográfiai mutatói (magas öregségi index, apadó népesség), mind társadalmi-gazdasági helyzetképe (az analfabéták magas részaránya, a népesség túlnyomórészt mezőgazdasági foglalkoztatása) következtében a jövőben sem várható határozott, szembetűnő pozícióváltás. 5. táblázat

A megyék csoportosítása a munkanélküliség és a fejlettség szerint Egy főre jutó GDP 2005-ben, PPS

Munkanélküliségi ráta 2006-ban, % Nagyon alacsony (<3,5) Alacsony (3,5–5) Közepes (5–7) Magas (>7)

magas (>8000) Bukarest, Ilfov, Kolozs, Bihar, Temes, Arad Konstanca, Szeben Brassó Gorj

közepes (6000–8000) Szatmár Prahova, Vâlcea, Maros Argeş, KrassóSzörény, Hunyad Galac, Ialomiţa, Fehér, Kovászna

alacsony (5000–6000) Beszterce-Naszód, Máramaros Brăila, Tulcea Bákó, Iaşi, Dolj, Szilágy Buzău, Mehedinţi, Hargita

nagyon alacsony (<5000) Vrancea Botoşani, Neamţ, Suceava, Giurgiu Călăraşi, Dâmboviţa, Olt Vaslui, Teleorman

Forrás: Románia statisztikai évkönyve és Eurostat alapján saját számítás.

Sajátos esetet képvisel Gorj megye, hiszen magas fejlettségi szintjéhez magas munkanélküliség is társul. Ez annak tulajdonítható, hogy az egykoron a kitermelő- és nehézipari fellegvárként jellemzett térséget4 napjainkban mindinkább a csődbe jutott vállalatok uralják, ám a megtermelt javak – még akkor is, ha nem értékesítik őket a világpiacon – hozzájárulnak a térség bruttó össztermékéhez. Bár a munkanélküliség és a felsőfokú végzettek között nem mutatható ki erős egyirányú kapcsolat (r = –0,334), annál magasabb az egy főre jutó GDP és a felsőfokú végzettek közötti korreláció (r = 0,810). Az utóbbi évek pozitív tendenciájának tulajdonítható az egyre bővülő felsőoktatással párhuzamosan a felsőfokú végzettek részarányának növekedése is. Az iskolázottsági térszerkezet az eltelt egy évtized alatt lényegében keveset változott. E térszerkezet jellegzetessége a felsőfokú végzettek viszonylag magasabb koncentrációja a dinamikus, fejlett városi térségekben, illetve az írástudatlanok számának magasabb koncentrációja a vidéki, elmaradottabb területeken. Az iskolázottságban megnyilvánuló egyenlőtlenségeket és a nagyfokú térbeli koncentrációt leginkább a Lorenzgörbe5 igazolja. Mind a felsőfokú végzettségűek, mind az analfabéták esetében, ha csak 4 Gorj megye az ország lefontosabb energetikai központja, itt találhatók a legnagyobb hő- és vízierőművek, ugyanakkor a térségben található Zsil-völgye a szocialista időszak egyik legkiterjedtebb bányarégiója volt. 5 Lorenz-görbe: a koncentráció ábrázolására és elemzésére szolgáló, egységoldalú négyzetben elhelyezett speciális ábra, amely a kumulált relatív gyakoriságok (esetünkben az iskolázottak kumulált százalékos megoszlása) függvényében ábrázolja a kumulált relatív értékösszegeket (az ábrán a felsőfokú és az analfabéták kumulált százalékos megoszlása). Amennyiben az egységeknek az értékösszegből való részesedése azonos, a kumulált relatív gyakoriságok és a kumulált relatív értékösszegek rendre megegyeznek. Mindez a koncentráció hiányára utal. Ilyen esetben a görbe egybeesik a négyzet átlójával. Ha a vizsgált területegységek között létezik olyan, amelyik a vizsgált mennyiségi ismérv értékösszegének igen nagy hányadát leköti, a relatív gyakoriságok és a relatív értékösszegek jelentősen eltérnek egymástól, a görbe távol esik az átlótól (Nemes Nagy 2005).

606

KURKÓ IBOLYA

kismértékben is, de csökkentek az egyenlőtlenségek az eltelt egy évtized alatt, de a diplomával rendelkezők erős városi koncentrációja továbbra is probléma marad. Ezt támasztja alá a két mutatóra kiszámított Gini6- és Hoover-index is, mindkettő jóval magasabb értékeket mutat a felsőfokú végzettek (Hoover index 22,15%, Gini-együttható 0,181), mint az analfabéták esetében (17,32% illetőleg 0,141). A napjainkban is fennálló iskolázottsági egyenlőtlenségek hosszú távon a képzett munkaerő alakulásában, s a fejlett országokhoz való felzárkózásban is meghatározó szereppel bírnak. 4. ábra

Iskolázottsági egyenlőtlenségek 100

A felsőfokúak és az analfabéták kumulált százalékos megoszlása

90 80 70 60 50 40 30 20 10 0

0

20

40 60 80 Az iskolázottak számának kumulált százalékos megoszlása Analfabéták – 1992 Felsőfokúak – 1992 Analfabéták – 2002 Felsőfokúak – 2002

100

Forrás: népszámlálási adatok alapján saját számítás.

Területi bontásban a felsőfokon végzetteknek az országos értékhez (10%) viszonyított legmagasabb részarányát a főváros mellett Kolozs, Brassó, Temes, Szeben és Konstanca megyékben találjuk (11–13% között), azokon a területeken, ahol a felsőoktatás és kutatás évszázados hagyományokkal rendelkezik.

6 Gini-együttható: a Lorenz-görbe és a négyzet átlója által bezárt terület nagyságát méri, a koncentráció relatív nagyságát jellemzi. Minden megfigyelési egység részarányának az összes többiétől való átlagos eltérését viszonyítja az átlaghoz. A 0 értéket akkor veszi fel, ha a Lorenz-görbe éppen egybeesik az átlóval, tehát a vizsgált mennyiségi ismérv területi eloszlása egyenletes. Másik szélső értékét akkor éri el, ha a vizsgált ismérv egyetlen egy területegységen összpontosul; ilyenkor a Lorenz-görbe egybeesik a koordinátatengelyekkel (Nemes Nagy 2005).


607 5. ábra

Az iskolázottság térszerkezete A felsőfokú végzettségűek területi megoszlása, 1992 Felsőfokú végzettségűek részaránya (%) – 1992 – 1,49 1,50 – 2,49 2,50 – 6,09 6,10 – 17,80

A felsőfokú végzettségűek területi megoszlása, 2002 Felsőfokú végzettségűek részaránya (%) – 2002 – 2,49 2,50 – 3,89 3,90 – 7,89 7,90 – 22,90

608

KURKÓ IBOLYA

Az írástudatlanok területi megoszlása, 1992 Az analfabéták részaránya (%) – 1992 – 4,49 4,50 – 6,79 6,80 – 10,39 10,40 – 33,00

Az írástudatlanok területi megoszlása, 2002 Az analfabéták részaránya (%) – 2002 – 4,49 4,50 – 6,79 6,80 – 10,39 10,40 – 22,90

Forrás: népszámlálási adatok, 1992 és 2002.


609

A leghátrányosabb helyzetben azok a területek vannak, ahol a felsőoktatási intézmények hiánya, az alacsony fejlettségi szint az analfabéták magas részarányában tükröződik vissza. A hátrányos társadalmi helyzetbe sodort, az iskolai életből kirekesztett népesség nem csupán a társadalmi egyenlőtlenség áldozata, de az állam szempontjából is költséges csoportot képez, hiszen a szakmai beilleszkedésre, átképzésre fordított összeg jóval magasabb lehet az iskolázásra fordított összegnél. Még akkor is, ha az utóbbi időben lényegesen csökkent az analfabéták aránya (a kilencvenes évek elején regisztrált 3,1%-ról napjainkig 2,6%-ra), az analfabétáknak e közel félmilliós száma súlyos társadalmi feszültségek forrása lehet a romániai társadalomban. Összefoglalás A piacgazdaságra való áttérés, a szerkezetváltás következményei nyugat–kelet irányú megosztottság felerősödésére utalnak. A nyugati piacokhoz való közelség miatt az Európai Unió sokat emlegetett keleti kapuját egy határozott dinamikus perem uralja, a keleti országrészhez közeledve már felerősödik a perifériára szorult térségek túlsúlya. A rendszerváltás utáni privatizációs, szerkezetátalakítási folyamatokból azok a területegységek kerültek ki győztesen, amelyek képesek voltak hatékonyan alkalmazkodni az új, innovatív iparágak feltételeihez, és ezzel olyan komparatív előnyökre tettek szert, amelyekkel tovább erősítették a romániai térszerkezetben elfoglalt pozíciójukat (Temes, Kolozs, Bihar megyék). Az átmenet vesztes térségei továbbra is a periferikus, agrárfoglalkoztatottságú területek, ahol a magas munkanélküliség, a jövedelmek alacsony szintje nem kedvezett a tőkeerős gazdasági egységek megtelepedésének. A gazdasági tér egyenlőtlenségeit megfelelő beavatkozások mentén eredményesen irányítani lehet egy homogénebb térstruktúra felé a területi kohézió megteremtése érdekében. Ennek értelmében a regionális fejlesztési tervekben megfogalmazott irányelvek közül elsőként az infrastrukturális ellátottság, a humánerőforrás-fejlesztés és a munkaerőpiac rugalmasabbá tételének megvalósítása képezhet külön prioritást, hiszen az eddigi vizsgálatok is rámutattak arra a tényre, hogy a legnagyobb társadalmi diszfunkciók a rendszerváltás utáni tömeges munkanélküliség következtében jelentkeztek. A vállalkozói környezet vonzóbbá tétele, a kis- és középvállalkozások ösztönzése, a K+F-szektor fejlesztése, az információs társadalom kialakítása, a hátrányos társadalmi helyzetben levő vidéki lakosság esélyeinek javítása nem csupán a szűkebb történelmi régión belüli egyenlőtlenségek mérsékléséhez járulhatna hozzá, de az országon belüli regionális és interregionális diszparitások csökkentéséhez is. A jövőben a területfejlesztésnek és regionális politikának, a helyi, regionális és országos intézmények fokozottabb együttműködésének kulcsfontosságú szerepe lesz a meglévő egyenlőtlenségek csökkentésében, ahhoz hogy Románia (történelmi régióival) az Európai Unió versenyképes, dinamikus térségévé váljon. IRODALOM Benedek József (2006): Területfejlesztés és regionális fejlődés. Egyetemi Kiadó, Kolozsvár Heining, Rüdriger – Bara, Simona (1999): Agriculture – An Important Sector for Romania: Analysis and Possible Development. South East Europe Review. 2., 3.

610

KURKÓ IBOLYA

Heller, Wilfried – Ianoş, Ioan (2004): Spatial Patterns of Economy and Migrations in Postsocialist Romania. Europe Regional. 12., 1. Horváth Gyula (1998): Az átmenet regionális hatásai Kelet-Közép-Európában. Területi Statisztika 38/4. Illés Iván (2002): Közép- és Délkelet-Európa az ezredfordulón, Dialóg–Campus Kiadó, Budapest–Pécs Major Klára (2001): A nemzetközi jövedelemegyenlőtlenség dinamikája. PhD-értekezés. Kézirat. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest Nemes Nagy József (szerk.) (2005): Regionális elemzési módszerek. Regionális Tudományi Tanulmányok 11. Macropolis Kiadó, Budapest Nemes Nagy József (1995): A GDP regionális számbavétele. Pro Geographia Humana (szerk. Probáld F.), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest Nickell, Stephen – Nicolitsas, Daphne – Dryden, Neil (1997): What Makes Firms Perform Well? European Economic Review. 41. Popescu, Claudia R. (2003): Disparităţile regionale în dezvoltarea economico-socială a României, Meteor Press Kiadó, Bukarest Réti Tamás (2003): Közeledő régiók a Kárpát-medencében. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest Sej Gábor Leó (2004): A magyar tőkebefektetések regionális egyenlőtlenségei Romániában. Regionális Értékelő és Kvantitatív Analízisek. 2. Tóth Máté (szerk.) (2003): A privatizáció összehasonlító elemzése a csatlakozó és egyes átalakuló gazdaságokban. ICEG Európai Központ Veres Valér (2006): Demográfia és népességszociológia. Egyetemi Kiadó, Kolozsvár Zamfir, Cătălin (2001): Situaţia sărăciei în România: dimensiuni, surse, grupuri de risc. România socialăRevista de Cultură şi anală socială. 2. *** Anuarele Statistice ale României 1990–2005, INS, Bucureşti *** Recensământul populaţiei şi al locuinţelor 1992, 2002, Institutul Naţional de Statistică, Bucureşti Kulcsszavak: regionális egyenlőtlenségek, egy főre jutó GDP, keresetek, munkanélküliség, iskolázottság, Románia. Resume The origins of the socio-economic processes determining disparities are defined by history hand in hand with the new forces acting in a spatial dimension. In the period following the ’89 events the inequalities in the economic processes can best be detected by the evolution of the labor market, the distribution of GDP per capita at regional level, but there are also new factors influencing the inequalities in territorial development, like foreign investments, the concentration in space of SMEs as well as the territorial structure of R&D activities. The scope of this study is to define the certain disparities manifested in some aspects of the economic processes with the help of mathematical and statistical techniques. The analysis of the regional differences of these economic processes could contribute not only to the delimitation of the areas for future development strategies, but also for the interventions aiming at diminishing territorial inequalities and establishing territorial cohesion.

KÖZLEMÉNYEK Új városaink Amint 2008. júliusi számunkban hírül adtuk, a köztársasági elnök városi címet adományozott Hajós, Rudabánya, Bodajk, Pusztaszabolcs, Fertőszentmiklós, Halásztelek, Isaszeg és Zamárdi nagyközségeknek. A határozat 2008. július elsején lépett hatályba. Megkezdjük az új városok bemutatását.

PÁSZTOR LÁSZLÓ Halásztelek Halásztelek a főváros határától 3 kilométerre délre, a Csepel-sziget északi részén, a Nagy-Duna partjának közelében található. Közúton az M0ás autóúton, illetve Csepel irányából helyközi autóbusz-járatokkal is elérhető. Korábban Herminatelep néven Tököl községhez tartozott. 1950. március 1-jén – korábbi nevét ideiglenesen megtartva – nagyközséggé szervezték, Halásztelek végleges nevéről 1951. június 15-én született döntés. A település Duna-parti részén több késő kőkori lelet, kőbalta, hálónehezék, urna került a felszínre, ami arra utal, hogy már évezredekkel ezelőtt is lakták. Az írásos feljegyzések szerint a Duna gyakori áradásainak következtében korábban egy Halásztelek nevű falu – amelynek pontos helye ismeretlen – elpusztult. A török hódítás előtt sűrűbben lakták a vidéket. A táj elnéptelenedése a XVI. századi török megszállással vette kezdetét. Tököl és Szigetszentmiklós több elpusztult falut magában foglaló külterülete a XVII. század végére alakult ki. A török kiűzése után Savoyai Jenő volt a vidék legjelentősebb földesura, majd a XVIII. századtól a sziget ismét királyi birtok lett. Az első statisztikai összeírás Herminamajorról 1870-ből származik, ebben az időben külterületi lakott helyként tartották nyilván. A Herminamajor elnevezés Warmann Ernő földbirtokostól ered, aki nővéréről nevezte el birtokát. (Más források Herminamajor nevét József nádor második feleségének keresztnevétől eredeztetik.) A területet ezután Sándor Pál vásárolta meg, és csányi dinnyéseket telepített le, akik magas szintű kertészeti kultúrát honosítottak meg. A földet tulajdonosa néhány év múlva eladta a Tököli Dunamenti Kertészeti Részvénytársaságnak. A birtok hamarosan ismét gazdát cserélt: a Felvidékről ideszármazott, lótenyésztéssel is foglalkozó Malonyay család mintegy 900 holdon gazdálkodott. A család néhány év után tönkrement, és a gyökérpusztai 50 hold kivételével a birtokot Semény Jenőnek adta el. 1926-ban Herminamajorban jelentős parcellázás kezdődött, kedvező részletfizetési feltételek mellett a mezőgazdasági munkások és a csepeli Weiss Manfréd Művekben dolgozók közül sokan vásároltak itt telket. A parcellázást követően a megmaradt földterület egy részét – a majorral együtt – Füzesséry István vitézi birtokként kapta. A kastélytól a Dunáig terjedő területet Stein Emil szerezte meg, és az öntözhető területre barackost telepített. Ebben az időben 20 bolgár család bérelt itt földterületet, és a megtermelt áruikat a főváros piacain értékesítették. Később közülük többen megvették az általuk bérelt földet, és magas szintre emelték az öntözéses zöldségtermesztést. Az 1940-es évek elején Herminatelepen a Dunai Repülőgépgyár és a csepeli Weiss Manfréd Művek alkatrészgyártó üzemet hozott létre. Ez utóbbiban 1949-ben indult újra a termelés, 1951-től Mintagépgyár néven működött. 1964-től a gyárban a Szerszámgépipari Művek Fejlesztő Intézeteként szerszámgépek fejlesztésével és kutatással foglalkoztak.

612

PÁSZTOR LÁSZLÓ

A település életében a kertészeti kultúrák termesztésének máig ható szerepe van. Az 1945-ös földosztást követően az első szövetkezet 1950-ben alakult. Ezt követően több mezőgazdasági termelőszövetkezet is működött Halásztelken, majd ezek 1976-ban a Csepeli Duna MGTSZ-be integrálódtak. A mezőgazdasági termékek tárolására, feldolgozására hűtőház és konzervgyár épült a település határában. A mezőgazdasági tulajdonviszonyok átalakulásának következményeként a korábbi Duna MGTSZ-ből több gazdálkodó szervezet jött létre. A település természeti látnivalói a Nagy-Duna partján figyelhetők meg, a változatos vízi növény- és állatvilág jellegzetes képet nyújt a látogatóknak. A főút mellett található a XIX. században épült és 2005-ben helyreállított eklektikus stílusú Malonyai-kastély. A megújult épület és a park rendezvények helyszíne. Herminamajor népessége az első hivatalos népszámlálás idején 67 fő volt, és 1900-ig 100 fő alatt maradt. A népesség számának jelentős növekedése a II. világháború utáni évekre tehető, az 1949-es népszámláláskor már 1400 főt írtak össze a településen. A következő két évtizedben a népszámlálások közötti időszakban a népesség száma rendre megduplázódott, és 1970-ben már meghaladta a 4500 főt. A dinamikus növekedést a pozitív vándorlási különbözet és a természetes szaporodás együttesen eredményezte. A népesség számának növekedése a hetvenes évtized végéig folytatódott, bár üteme a Halásztelek, katolikus templom korábbiakhoz viszonyítva kissé mérséklődött. Az 1980-as évtizedben a népesség némileg csökkent, ekkor a természetes szaporodás 336 fő, a vándorlási veszteség 456 fő volt. 1990 és 2001 között a településen élők száma ismét emelkedett, a 40 fős természetes fogyást a 894 fős vándorlási nyereség ellensúlyozta. A népesség számának növekedése azóta is töretlenül tart; 2003-tól már természetes szaporodás jellemezte a települést, amihez mindvégig pozitív vándorlási egyenleg társult. 2008. január 1-jén 8413 fő élt Halásztelken, 19%-kal több, mint 2001. február 1-jén. 1. ábra

A népesség számának alakulása * fő 10 000 8 000 6 000 4 000 2 000

* 1960-ig jelenlévő, 1970-től lakónépesség.

2008

2007

2006

2005

2004

2003

2002

2001

1990

1980

1970

1960

1949

1941

1930

1920

1910

1900

1890

1880

1870

0

ÚJ VÁROSAINK

613

Lélekszáma alapján Halásztelek a 38. Pest megye 45 városa között, népsűrűsége 974 fő/km2, 652 fővel több, mint a megye korábbi városaiban átlagosan. A népesség korösszetétele – a megye korábbi városainak átlagához viszonyítva – valamivel kedvezőbb. 2008. január 1-jén az itt lakók 72%-a a 15–64 éves korcsoporthoz tartozott, a 0–14 évesek 16%-os, a 65 évesek és idősebbek 12%-os arányban voltak. Száz gyermekkorú lakosra 77 időskorú jutott, 3-mal kevesebb, mint a korábbi városokban átlagosan. A népességen belül a nők száma meghaladta a férfiakét. 2008 elején ezer férfira 1047 nő jutott, 43-mal kevesebb Pest megye városi átlagánál. A település gazdasági életének élénkülését tükrözi, hogy 1995 és 2007 között a regisztrált vállalkozások száma több mint másfélszeresére nőtt. 2007 végén 1140 vállalkozást regisztráltak, ezen belül az egyéni vállalkozások aránya 44%-ot tett ki. A vállalkozások több mint felét kitevő társas vállalkozások 53%-a korlátolt felelősségű társaságként, 43%-a pedig betéti társasági formában tevékenykedett, 50 fővel és nagyobb létszámmal 5 társas vállalkozás működött. Az összes vállalkozást tekintve a legtöbb – minden harmadik – vállalkozás az ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás ágban, minden ötödik a kereskedelem, javítás, minden hetedik pedig az építőipar nemzetgazdasági ágban tevékenykedett. 1. táblázat

A regisztrált vállalkozások száma és megoszlása főbb nemzetgazdasági ágak szerint, 2007. december 31. Ágazati kód

A, B C–E F G H I K

Gazdasági ág Összesen Ezen belül: mezőgazdaság, vad-, erdőgazdálkodás, halászat ipar építőipar kereskedelem, javítás szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás szállítás, raktározás, posta, távközlés ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás

A regisztrált vállalkozások száma

aránya,%

1140

100,0

20 109 163 221 50 63 381

1,8 9,6 14,3 19,4 4,4 5,5 33,4

A legutóbbi népszámlálás eszmei időpontjában Halásztelken a népesség gazdasági aktivitása valamivel kedvezőbben alakult, mint a megye többi városaiban összességében. 2001. február elsején a foglalkoztatottak száma meghaladta a 3000 főt, népességen belüli aránya 43% volt, 3,3 százalékponttal több, mint a megye városaiban átlagosan. Az inaktív keresők és az eltartottak aránya egyaránt 27% volt, 2,4, illetve 1,2 százalékponttal kevesebb a városi átlagnál. A munkanélküliek aránya a településen 3,5%-ot tett ki, míg a városokban a mutató értéke 3,2% volt. A 2001. február 1-jei népszámlálás adatai alapján a Halásztelken lakó foglalkoztatottak közel kétharmada a szolgáltatási jellegű ágazatokban, több mint egyharmada pedig az ipar, építőipar területén dolgozott. A településen lakó foglalkoztatottak több mint héttizede nem a lakóhelyén tevékenykedett, az ingázók 72%-a budapesti munkahellyel rendelkezett. Halásztelken 2007 végén a kereskedelem, javítás, valamint a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás gazdasági ágakban együtt 271 vállalkozást tartottak nyilván, ezek adták az összes regisztrált vállalkozás közel egynegyedét. A városban 117 kiskereskedelmi üzlet, köztük 20 élelmiszerüzlet és áruház, valamint 28 vendéglátóhely biztosította a lakosság és az idelátogató vendégek ellátását. A településen 2007-ben kereskedelmi szálláshely nem volt.

614

PÁSZTOR LÁSZLÓ

A város lakásállománya 2008. január 1-jén meghaladta a 3 ezret, a 100 lakásra jutó lakosok száma 277 fő volt, 19 fővel több, mint a megye városaiban átlagosan. A legutóbbi népszámlálás óta a lakásállomány dinamikusan nőtt, minden ötödik (605) lakás ebben az időszakban épült. A 2001. februári népszámlálás eszmei időpontjában a településen a lakások 63%-a – a városi átlagnál nagyobb hányada – volt összkomfortos. A komfortos lakások aránya lényegében megegyezett a Pest megyei városi átlaggal, a félkomfortosaké, a komfort nélkülieké és a szükséglakásoké alacsonyabb volt az átlagosnál. 2. táblázat

A lakásállomány főbb adatai 1970.

Megnevezés

1980.

1990.

2001. február 1.

2008. január 1.

január 1.

Lakásállomány Ezen belül %-ban: 1 szobás 2 szobás 3 és több szobás A lakásállomány indexe (előző időpont = 100,0) 100 lakásra jutó lakos

1154

1804

2099

2428

3033

53,9 37,3 8,8 – 390

23,1 46,0 31,0 156,3 351

13,7 36,8 49,5 116,4 296

6,6 33,8 59,6 115,7 291

.. .. .. 124,9 277

Halásztelek vezetékes infrastrukturális ellátottsága – az utóbbi évtizedben történt fejlesztések eredményeként – kedvezően alakult. 2007 végén a településen a lakások több mint kilenctizede csatlakozott a közüzemi ivóvízhálózathoz, a közcsatorna-hálózathoz pedig nyolctizedük kapcsolódott. Az első arány némileg kisebb, a második pedig nagyobb, mint a városokban átlagosan. A háztartásokból elvezetett szennyvíz a szolgáltatott ivóvíz 73%-át tette ki. A háztartási gázfogyasztók lakásállományhoz viszonyított aránya 98% volt, 9,1 százalékponttal több, mint a megye városaiban átlagosan. 3. táblázat

Közműellátottság, 2007

Megnevezés

A háztartásokból Háztartási A közcsatornaelvezetett szennygázfogyasztók hálózatba víz mennyisége a lakásállomány a szolgáltatott %-ában bekapcsolt lakások aránya, % ivóvíz %-ában

A közüzemi ivóvízvezetékhálózatba

Halásztelek

91,5

79,8

72,5

98,2

A megye városainak átlaga

93,6

71,3

84,6

89,1

A település oktatási intézményei alap- és középfokú ellátást nyújtanak az itt élőknek. A 2007/2008. oktatási évben óvodai nevelést két helyen, 318 férőhelyen, 308 óvodás gyermek részére 25 óvodapedagógus biztosított. Általános iskolai oktatás két feladat-ellátási helyen folyt, 713 tanuló 62 pedagógus segítségével sajátíthatta el a tananyagot. Egy osztályba átlagosan 23 tanuló járt, eggyel több, mint a megye városaiban átlagosan. Halásztelken középfokú oktatást a Bocskai István Református Középiskolában folytattak. A három feladat-ellátási hellyel rendelkező intézmény 10 középiskolai osztályába összesen 241 tanuló járt. A diákok héttizede szakközépiskolában, háromtizede pedig gimnáziumban tanult, oktatásukról 29 pedagógus gondoskodott. Szakiskolai, illetve speciális szakiskolai képzés 7 osztályban, 151 tanuló részére, 16 főállású pedagógus irányításával történt. A szakmai képzés eredményes befejezése után dísznövénykertész, virágkötő és számítógép-szerelő végzettséget szerezhetnek a tanulók.

ÚJ VÁROSAINK

615

A városban élénk a kulturális élet, minden évben megrendezik a Szent László-napokat és a szüreti mulatságot, egyúttal ápolva a bolgár gyökerű hagyományokat is. Rendszeresen tartanak testvérvárosi találkozókat, és számos sport-, kulturális, valamint hagyományőrző egyesület is tevékenykedik a településen. A városi könyvtár közel 30 ezer könyvtári egységgel várja az olvasókat. 2007-ben Halásztelken az egészségügyi alapellátás keretében 3 háziorvos és 1 házi gyermekorvos tevékenykedett, munkájukat 4 körzeti nővér és 3 körzeti védőnő segítette. Egy háziorvosra és házi gyermekorvosra átlagosan 2103 lakos jutott, 327-tel több, mint a megye városaiban átlagosan. A településen két gyógyszertár áll a lakosság rendelkezésére. Az idősek számára szociális ellátást egy 30 férőhelyes idősek nappali gondozását biztosító intézmény nyújt. 2007-ben szociális étkeztetésben 11 fő, házi segítségnyújtásban 10 fő részesült. Az elmúlt években a település fejlődését kedvezően befolyásolta a vezetékes infrastruktúra teljes kiépítése. Ezen túl a közelmúltban fejeződött be a Hunyadi Mátyás Általános Iskola épületének korszerűsítése, valamint a Szent László téri park és a sportcsarnok is megújult. Az önkormányzat tervei között szerepel egy másik óvoda és új polgármesteri hivatal építése is. Az általános rendezési terv módosítása pedig további területeket biztosít az új vállalkozások telephelyéül.

Isaszeg Isaszeg a főváros határától mintegy 10 kilométerre keletre, a Gödöllői– Ceglédberceli-dombsághoz tartozó Felső- és Alsó-Tápió, valamint a Rákos patak között terül el. A település több irányból alsóbbrendű közutakon, illetve vasúton, a Budapes–Hatvan fővonalon közelíthető meg. A település nevének első tagja, az „irsa”, szláv eredetű. Jelentése égerfa, a „szeg” a magyar szöglet, zug főnévből ered, együttes jelentése égerfákkal benőtt szeglet. Az előkerült régészeti leletek alapján határa már a neolítikumban is lakott helynek számított. A területről előkerült bronzkori, vaskori, római kori és népvándorlás kori leletek a helyi múzeumban láthatók. A mai település közigazgatási határának területén a középkorban három falu is létezett, közülük csak Isaszeg maradt fenn. A település a magyar történelembe IV. Béla és fia, a későbbi V. István között 1265-ben lezajlott csatával vonult be. Első okirati említése 1274-ből való, amelyben IV. László engedélyezte Kárászi Sándor bánnak, hogy isaszegi birtokát feleségének adományozza. A XV. század elején a Domoszlói család és a nánai Kompoltiak voltak a falu földesurai, majd az 1430-as évek végétől a Rozgonyiak birtoktömbjéhez került. A XVI. században a török uralom idején is lakták, azonban a tizenötéves háború alatt Isaszeg elnéptelenedett. A török kiűzése után 1690-ben kezdték újratelepíteni, ekkor Tillmon Ferenc és Bossányi Krisztina birtokolták, akiktől Grassalkovich Antal vásárolta meg. A település élete ettől kezdve a gödöllői központú domíniummal forrt össze. A XVIII. században szlovák földművesek népesítették be a községet. A Grassalkovich család után a birtok a Magyar Királyi Koronauradalom része lett. Az 1864. évi úrbérrendezés a település lakóit földhöz juttatta, ez azonban sokak számára nem nyújtott megélhetést. E helyzeten nagyban segített az 1867-ben megnyitott Pest–Hatvan vasútvonal, ami lehetővé tette a főváros gyors elérését, és ezáltal új munkalehetőségeket biztosított. A település természeti értékekben és történelmi emlékekben gazdag. A külterület túlnyomó része erdő, ami a Gödöllői-dombvidék Tájvédelmi Körzethez tartozik. Számos védett növény- és állatfaj él itt, közülük néhány országosan is ritkaságnak számít. Az 1849. április 6-i isaszegi csata helyén 1901-ben emlékművet állítottak, közelében még obeliszkek, valamint honvédsírok találhatók. A település fölötti dombon álló „öreg templom” egy XIII. századi körtemplom helyén épült a XV. században. Jelenlegi formáját 1971-ben kapta, amikor a műemléki feltárást követően felújították.

616

PÁSZTOR LÁSZLÓ

Isaszeg népessége az 1870-ben tartott első népszámlálás idején 1836 fő volt. Az itt élők száma – az 1940-es és az 1980-as évtizedeket kivéve – folyamatosan növekedett. Az 1970-es években a települést még természetes szaporodás és vándorlási veszteség jellemezte. Egy évtizeddel később a vándorlási veszteséghez természetes fogyás is társult, amelyek együttesen a népesség számának csökkenését eredményezték. Az 1990-es évtizedben folytatódott a természetes fogyás, azonban ezt rendkívül magas, 1680 fős vándorlási nyereség ellensúlyozta. 2000 és 2002 között újra természetes szaporodás jellemezte a települést, 2003-tól azonban mérsékelt természetes fogyás következett be. A népesség száma ennek ellenére nőtt, mivel a vándorlási egyenleg 2000-től minden évben pozitív maradt. 1. ábra

A népesség számának alakulása * 12 000

fő

10 000 8 000 6 000 4 000 2 000

2008

2007

2006

2005

2004

2003

2002

2001

1990

1980

1970

1960

1949

1941

1930

1920

1910

1900

1890

1880

1870

0

* 1960-ig jelenlévő, 1970-től lakónépesség.

Népességnagyságát tekintve a 45 Pest megyei város között Isaszeg a 31. helyet foglalja el, népsűrűsége 203 fő/km2, 118 fővel kevesebb, mint a megye korábbi városaiban átlagosan. A településen élők korösszetétele megegyezik a városi átlaggal. 2008 elején Isaszeg népességének mintegy héttizede a 15–64 éves, 17%-a a 0–14 éves, 13%-a pedig a 65 éves és idősebb korcsoporthoz tartozott. Száz gyermekkorú lakosra 79 idős személy jutott, 1-gyel kevesebb, mint a városokban átlagosan. A népesség nemek szerinti összetételére a nőtöbblet jellemző. 2008. január 1-jén ezer férfira 1041 nő jutott, 50-nel kevesebb a városi átlagnál. 2007 végén Isaszegen 804 regisztrált vállalkozást tartottak nyilván, ezek hattizede egyéni, négytizede pedig társas vállalkozás formájában működött. Utóbbiak közül 144 korlátolt felelősségű, 168 betéti társaság volt. A társas vállalkozások túlnyomó része kisvállalkozás, 49 fő feletti létszámmal egyetlen vállalkozást regisztráltak. Az összes vállalkozás közel egyharmada az ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás, egyötöde a kereskedelem, javítás, 15%-a pedig az építőipar területén tevékenykedett. A településen 102 kiskereskedelmi üzlet, (ebből 26 élelmiszerüzlet és 35 vendéglátóhely) biztosítja a lakosság ellátását. A városban egy 18 férőhelyes panzió működik, 2007-ben 237 vendég átlagosan 13 éjszakát töltött a szálláshelyen. A 2001. februári népszámlálás adatai alapján Isaszegen a foglalkoztatottak száma meghaladta a 3800 főt, népességen belüli arányuk 37%-ot tett ki, kevesebbet, mint a városi átlag. Az inaktívak és az eltartottak aránya az átlagosnál magasabb volt, míg a munkanélkülieké azzal egyezően alakult.

ÚJ VÁROSAINK

617 1. táblázat

A regisztrált vállalkozások száma és megoszlása főbb nemzetgazdasági ágak szerint, 2007. december 31. Ágazati kód

A regisztrált vállalkozások száma aránya, %

Gazdasági ág Összesen

804

100,0

Ezen belül: A, B

mezőgazdaság, vad-, erdőgazdálkodás, halászat

30

3,7

C–E

ipar

68

8,5

F

építőipar

117

14,6

G

kereskedelem, javítás

157

19,5

H

szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás

39

4,9

I

szállítás, raktározás, posta, távközlés

33

4,1

K

ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás

223

27,7

A népszámlálás időpontjában az Isaszegen lakó foglalkoztatottak mintegy kétharmada a szolgáltatás jellegű ágazatokban, közel egyharmada pedig az ipar, építőipar területén tevékenykedett. A településen lakó foglalkoztatottak több mint héttizede nem a lakóhelyén dolgozott, az ingázók 60%-a budapesti munkahellyel rendelkezett. A lakásállomány 2008. január 1-jén 3608 volt, 100 lakásra átlagosan 309 lakos jutott, 36 fővel több, mint a megye városaiban átlagosan. A lakásépítések ütemének lassulását jelzi, hogy a 2001. évi népszámlálás óta eltelt időszakban a lakásállomány 7,9%-kal nőtt, míg az előző évtizedben a növekedés ennek közel kétszerese volt. 2. táblázat

A lakásállomány főbb adatai 1970.

1980. január 1.

1990.

2001. február 1.

2008. január 1.

2 300

2 680

2 925

3 345

3 608

1 szobás

42,3

26,0

14,1

8,8

..

2 szobás

49,3

48,7

39,2

35,1

..

Megnevezés Lakásállomány Ezen belül %-ban:

3 és több szobás A lakásállomány indexe (előző időpont =100,0) 100 lakásra jutó lakos

8,4

25,3

46,7

56,1

..

–

116,5

109,1

114,4

107,9

377

340

300

307

309

A 2001. februári népszámlálás időpontjában Isaszeg lakásállományának több mint fele volt összkomfortos, ami 2,6 százalékponttal maradt el a megye városainak átlagától. A komfortos, félkomfortos és a komfort nélküli lakások részesedése az átlagosnál magasabb, míg a szükséglakásoké annál alacsonyabb volt. 2007 végén Isaszegen a lakások közműellátottsága a megye városainak átlagánál valamivel kedvezőbben alakult. A lakások közüzemi ivóvíz-ellátottsága teljesnek mondható, a közcsatornához 82%-uk kapcsolódott. A háztartásoktól elvezetett szennyvíz mennyisége a szolgáltatott ivóvíz 86%-át képezte, 1,4 százalékponttal kisebb hányadát, mint a városokban átlagosan. A háztartási gázfogyasztók lakásállományhoz viszonyított aránya az átlag körül alakult.

618

PÁSZTOR LÁSZLÓ 3. táblázat

Közműellátottság, 2007

Megnevezés

Isaszeg A megye városainak átlaga

A háztartásokból Háztartási A közcsatornaelvezetett szennygázfogyasztók hálózatba víz mennyisége a lakásállomány a szolgáltatott %-ában bekapcsolt lakások aránya, % ivóvíz %-ában

A közüzemi ivóvízvezetékhálózatba

99,8 93,6

81,9 71,3

86,0 84,6

89,8 89,1

A településen alap- és középfokú oktatási intézmények biztosítják a tanulási lehetőségeket a helyben lakó, illetve a környékbeli diákok számára. A 2007/2008-as tanévben két helyen, összesen 325 férőhelyen, 368 óvodás gyermeket 26 óvodapedagógus nevelt. Az általános iskolai oktatást 3 feladatellátási-helyen 976 tanuló részére 77 pedagógus végezte. Egy osztályban átlagosan 22 diák tanult, ugyanannyi, mint a megye többi városában átlagosan. Középfokú oktatás a Gábor Dénes Számítástechnikai és Informatikai Szakközépiskolában folyik. 2007/2008. tanév elején az intézményben 258 fő tanult, egy osztályba átlagosan 26 tanuló járt, oktatásukról 23 pedagógus gondoskodott. A város kulturális életében meghatározó szerepe van a Dózsa György Művelődési Otthonnak. Rendszeresen megrendezik a testvérvárosi napokat, minden évben megemlékeznek az 1849. április 6-ai győztes csatáról. Az Isaszegi Helytörténeti Gyűjtemény egyebek mellett gazdag a szabadságharc idejéből származó tárgyi emlékekben. 2007-ben a gyűjteményt mintegy 4 ezren látogatták. A Jókai Mór Városi Könyvtár több mint 40 ezer könyvtári egységgel áll az olvasók rendelkezésére. 2007-ben Isaszegen az egészségügyi alapellátásban 4 háziorvos és 2 házi gyermekorvos dolIsaszeg, művelődési otthon és könyvtár gozott, munkájukat 4 körzeti ápolónő és 5 védőnő segítette. Egy háziorvosra és házi gyermekorvosra 1859 lakos jutott, 63-mal több, mint a megye városaiban átlagosan. A településen a szociális gondoskodást egy 30 férőhelyes bölcsőde, két (összesen 52 férőhelyes) tartós bentlakásos és átmeneti elhelyezést nyújtó, valamint egy 30 férőhelyes idősek nappali intézménye biztosítja. 2007 folyamán 42 fő részesült szociális étkeztetésben, 35 fő pedig házi segítségnyújtásban. Az elmúlt években a város területén befejeződött a csatornahálózat kiépítése, ez lehetővé teszi, hogy valamennyi belterületi ingatlan csatlakozhasson a közcsatornához. Az általános iskola a felújítással egyidőben új szárnnyal is gazdagodott. A gyermekek részére új, az uniós követelményeknek is megfelelő játszótér épült. Az önkormányzat céljai között szerepel a szennyvíztisztító telep kapacitásának bővítése, a belterületi úthálózat korszerűsítése és fejlesztése. A város készülő általános rendezési tervében növelni kívánják az ipari park területét, ezzel lehetőséget teremtve új vállalkozások megjelenésének.

HORVÁTHNÉ TAKÁCS IBOLYA

A migráció jellemzői Dél-Dunántúlon, 2000–2006 Dél-Dunántúl Magyarország legkisebb lélekszámú régiója, ahol a népesség száma az ország egészéhez, valamint a régiók többségéhez hasonlóan folyamatosan csökken. A lélekszám 2007 elején 967 677 főt tett ki, amely 3%-kal (mintegy 30 ezer fővel) kevesebb a hat évvel korábbinál. A régiók közül ennél jelentősebb arányú népességcsökkenés csupán az észak-magyarországit jellemezte. A népesség számát egyrészt a születések és halálozások különbözete, vagyis a természetes népmozgalom alakítja, amely az ország egészében hosszú ideje negatív egyenleget mutat. A népességszámra ható másik tényező a migráció, amely egy adott terület természetes népességfogyását enyhítheti vagy súlyosbíthatja. Dél-Dunántúlt a vizsgált időszak alatt, vagyis az ezredfordulót követő évek mindegyikében vándorlási veszteség jellemezte, tehát többen költöztek el, mint ahányan új lakóhelyül választották. A népesség összes vándorlásának jelentős része (Dél-Dunántúl átlagában 45–47%-a) a lakóhely határain belül történik. A települések közötti költözéseknek pedig ugyancsak jelentős hányada valamelyik közeli településre irányul, és nem lépi át az adott megye vagy régió határát. (Baranyában 2000 és 2006 között a települések közötti költözések 68–70%-a a megyén belül történt, ugyanez a mutató Somogyban 57–62%, Tolnában 53–59% között szóródott.) Elemzésünk a területi mobilitási formák közül csupán a népesség számára, illetve összetételére hatást gyakorló, régió- vagy megyehatárt átlépő vándorlásokra korlátozódik, és nem tesz különbséget a költözések állandó vagy ideiglenes jellege között, azokat összevontan kezeli. Dél-Dunántúlon a 2000 és 2006 között eltelt időszak során összesen mintegy 8000 fővel csökkent a népességszám a belföldi vándorlásból adódóan, amely nagyjából egy kisvárosnyi lakosságnak felel meg. A régió egészét tekintve a migrációs veszteség emelkedő tendenciájú, az ezredfordulón, illetve az azt követő egy-két évben ezer lakosonként mindössze 0,2–0,3 fővel csökkent a népesség, majd a hiány mértéke 2006-ra 2,4 ezrelékre emelkedett. A migrációs folyamat alakulását illetően Dél-Dunántúl megyéi meglehetősen eltérő képet mutattak. Baranyában a vándorlási különbözet ezer lakosra számított értéke viszonylag szűk sávban, –0,1 és –1,4 ezrelék között hullámzott, ugyanakkor Somogyban és Tolnában egyértelmű veszteségnövekedés mutatkozott. Somogy megyében a vizsgált időszak első három évében még 0,6–0,9 ezrelékes vándorlási nyereséget regisztráltak, majd a migráció 2003-tól veszteségessé vált, és 2006-ra a hiány ezer lakosra vetítve már meghaladta a 3 főt. Tolna megyében az áttekintett időszakban évről évre emelkedő hiány mutatkozott, melynek mértéke 2006-ra túllépte az 5 ezreléket. Dél-Dunántúlra az ország más régióiból a vizsgált időszakban évente 11–12 ezren költöztek, számuk enyhén emelkedő tendenciát mutatott. Határozottan növekvő trend tapasztalható ugyanakkor az elköltözők számában, a 2000–2001-ben még alig több mint 11 ezres elvándorlói létszám 2006-ra meghaladta a 15 ezret. A régióhatárt átlépő vándorlások iránya a vizsgált időszakban meglehetős állandóságot mutatott mind az ide-, mind az elköltözők vonatkozásában. A Dél-Dunántúlt lakóhelyül választók közel négytizede a vizsgált időszak minden évében a közép-magyarországi régióból érkezett. Többségük (58–65%-uk) ideiglenes letelepedő volt. A régiónkba bevándorlók mintegy egyötöde Közép-Dunántúlról, 14–16%-a Nyugat-Dunántúlról, illetve Dél-Alföldről érkezett, és mindössze 5–6%-a az ország távolabbi régióiból: Észak-Magyarországról, illetve ÉszakAlföldről.

620

HORVÁTHNÉ TAKÁCS IBOLYA 1. ábra

A vándorlási különbözet ezer lakosra jutó számának alakulása Ezrelék 2,0 1,0 0,0 –1,0 –2,0 –3,0 –4,0 –5,0 Év

–6,0 2000

2001

2002

2003

2004

2005

Baranya megye

Somogy megye

T olna megye

Dél-Dunántúl

2006

A Dél-Dunántúlt elhagyók régiók szerinti megoszlása nagy hasonlóságot mutat a bevándorlókéhoz. A vizsgált időszakban elköltözők 40–44%-a a közép-magyarországi régiót választotta új lakóhelyéül, körükben is többségben voltak az ideiglenes letelepedők (54–60%). A régiónkból elvándorlók csaknem egyötöde Közép-Dunántúlra, 15–16%-a Nyugat-Dunántúlra, 13–14%-a DélAlföldre, 4–5%-a Észak-Alföldre, 3–4%-a Észak-Magyarországra költözött. Mivel 1993-tól megszűnt a vándorlások céljának regisztrációja, így a motivációkat illetően csak feltevésekre hagyatkozhatunk. A vándorlások legfontosabb mozgatórugója – a tanulmányi célú, illetve a családi eseményekkel összefüggő költözéseken túl – minden bizonnyal a jobb megélhetés. Megfigyelhető a gazdaságilag fejletlenebb régiókból a fejlettebbek felé irányuló migráció, ahol a szélesebb munkahelykínálat, kedvezőbb szakmai feltételek, magasabb kereseti lehetőségek, jobb életkörülmények megteremtésének reménye jelentik a legfőbb vonzerőt. Ha megnézzük DélDunántúl vándorlási egyenlegének irányok szerinti alakulását, jól kivehetők a gazdasági megfontolások. A legfejlettebb, a fővárost is magába foglaló Közép-Magyarországgal szemben régiónk a vizsgált időszak minden évében – egyre növekvő mértékű – vándorlási veszteséget mutatott (miközben az onnan idevándorlók száma alig növekedett, az innen odavándorlóké jelentősen megugrott). Bár a veszteség mértéke kisebb, ugyanez mondható el Nyugat-Dunántúlról is. KözépDunántúllal szemben 2002-ig vándorlási nyereséget könyvelhettünk el, majd 2003-tól a migráció veszteségesre fordult, ugyanez Dél-Alföld vonatkozásában 2004-től következett be. A vizsgált időszak egészében csupán az észak-magyarországi régió viszonylatában regisztráltunk vándorlási nyereséget. Ha a régió megyéit tekintjük, közös jellemzőként említhető, hogy a migráció szempontjából inkább a veszteséget mutató megyék közé tartoztak, ugyanakkor jellemzőikben lényeges eltérések is találhatók. A vizsgált időszakban mind a Baranyába költözők, mind az innen elvándorlók száma emelkedett, az egyenleg évről évre kisebb-nagyobb mértékű negatívumot mutatott. A legnagyobb mértékű veszteséget, 577 főt 2003-ban regisztrálták, míg a legkisebb, mindössze 29 fős deficit a vizsgált időszak utolsó évében, 2006-ban mutatkozott. A Baranyába költözők közül a régiónkba tartozó szomszédos Somogy és Tolna megye egyaránt hozzávetőleg egyötödös hányadot képviselt. A harmadik legnagyobb kibocsátó Budapest volt, a megyénkben letelepedők 15–16%-a a fővárosból érkezett. A Baranyába bevándorlók körében számottevő arányt képviseltek még a Bács-Kiskun (7–9%), Fejér, Pest és Zala (egyaránt 4–5%) megyéből érkezők. A Baranyából elvándorlók közül a

A MIGRÁCIÓ JELLEMZŐI DÉL-DUNÁNTÚLON, 2000–2006

621

legtöbben a fővárost választották, arányuk 2000 és 2006 között 18-ról 22%-ra emelkedett, ugyanakkor a Somogyba költözők hányada 19-ről 16%-ra mérséklődött. A másik szomszédos megye, Tolna az elvándorlók 17–19%-át vonzotta. Jelentősebb, 6–8%-os arányt képviseltek még a BácsKiskun, valamint a Pest megyébe távozók. 2. ábra

Dél-Dunántúl vándorlási egyenlegének irányok szerinti alakulása Fő 1000 500 0 -500 -1000 -1500 -2000 -2500 Év

-3000 2000

2001

2002

2003

2004

2005

Közép-Magyarország

Közép-Dunántúl

Nyugat-Dunántúl

Észak-Magyarország

Észak-Alföld

Dél-Alföld

2006

A Somogy megyét érintő migráció a vizsgált időszak első három évében még évi 200–300 fős nyereséget mutatott, majd 2003-tól az elvándorlások megugrásának hatására veszteségesre fordult. A deficit mértéke évről évre növekedve 2006-ra meghaladta az ezer főt. Baranyával ellentétben a Somogyba költözők relatív többsége nem a szomszédos megyékből, hanem Budapestről érkezett, a letelepedők több mint egynegyedét ők alkották. Baranyából a bevándorlók 15–16%-a, Zalából egytizede érkezett. Számottevő, 7–9%-os arányt képviseltek még a Tolnából, 6–7%-ot a Fejér, illetve Pest megyéből származók. A Somogyból elvándorlók irányok szerinti megoszlása nagy hasonlóságot mutatott a bevándorlókéhoz. A Somogyot elhagyók többsége a fővárosba költözött, arányuk a vizsgált időszakban 25–27% között mozgott. Baranya az elvándorlók 15–17, Zala 10–11%-át fogadta. A Somogyból elköltözők egyaránt hozzávetőleg 6–8%-a Fejér, Pest, illetve Tolna megyébe távozott. Dél-Dunántúl megyéi közül a migráció legnagyobb vesztesének Tolna megye bizonyult. Egyrészt a belföldi vándormozgalom a vizsgált időszak minden évében negatív egyenleggel zárult, másrészt a veszteség mértéke határozottan növekvő tendenciát mutatott (a 2000-ben még mindöszsze 36 fős deficit 2006-ra 1227 főt tett ki). Jól megvilágítja a helyzet súlyosságát az a tény, hogy a 2000–2006 közötti időszak egészében a Dél-Dunántúlon regisztrált mintegy 8000 fős belföldi vándorlási veszteség több mint a fele a régió legkisebb népességszámú megyéjében, Tolnában képződött (4182 fő). A bevándorlások forrását illetően megállapítható, hogy a Tolnába költözők relatív többsége, 21–24%-a Baranyából érkezett, a második legnagyobb hányadot, 18–19%-ot a fővárosiak képviselték. A bevándorlók 14–16%-át tették ki a Fejér, egytizedét a Somogy megyéből származók. Viszonylag jelentős, 7–9%-os hányadot képviseltek a Bács-Kiskun, 6–7%-ot a Pest megyéből betelepülők. Tolna abban is eltér a régió másik két megyéjétől, hogy az elvándorlók legfőbb célpontja nem a főváros, hanem a szomszédos Baranya volt, amit évről évre a megyét elhagyók 21–23%-a választott új lakóhelyül. A Budapestre költözők aránya nem sokkal ugyan, de alacsonyabb volt, a vizsgált időszakban 19–22% között mozgott. A Tolnából elvándorlók

622


12–14%-a Fejér, 10–11%-a Somogy, 8–9%-a Bács-Kiskun, 6–8%-a Pest megyében talált új otthonra. A Dél-Dunántúl megyéit érintő migráció irányok szerinti vizsgálata is jól igazolta a régiók esetében már megfogalmazott konklúziót, miszerint a vándorlások legfőbb jellegzetessége a gazdaságilag fejletlenebb területekről a fejlettebbek felé irányuló mozgás. Az elmúlt évek gazdasági folyamatai jól visszatükröződnek a migrációs adatokban is. A régió mindhárom megyéje egyre növekvő vándorlási veszteséget kénytelen elkönyvelni a fejlettebb területek viszonylatában, mindenekelőtt a főváros, valamint Pest megye felé. 3. ábra

Dél-Dunántúl megyéinek 2000–2006 közötti összes vándorlási egyenlege irányok szerint, fő -2500

-2000

-1500

-1000

-500

0

500

1000

Budapest Pest Fejér Komárom-Esztergom Veszprém Győr-Moson-Sopron

Baranya

Vas

Somogy

Zala

T olna

Baranya Somogy T olna Borsod-Abaúj-Zemplén Heves Nógrád Hajdú-Bihar Jász-Nagykun-Szolnok Szabolcs-Szatmár-Bereg Bács-Kiskun Békés Csongrád

A dél-dunántúli régió határát átlépő vándorlók korösszetételéről elmondható, hogy mind a kibocsátó, mind a befogadó terület népességénél fiatalabb. Akárcsak az ország, úgy régiónk lakónépességének is hozzávetőleg a fele 40 évesnél fiatalabb, ugyanakkor a migrációban részt vevők körében arányuk elérte, illetve meghaladta a 70%-ot. A vizsgált időszak során a Dél-Dunántúlról elvándoroltak korstruktúrája valamelyest fiatalabb volt, mint az ideérkezőké, az előbbiek körében a 40 év alattiak részesedése átlagosan 74, míg az utóbbiak körében 70%-ot tett ki. A vizsgált hét esztendő során mind az ideköltözőkről, mind az elköltözőkről elmondható, hogy csökkent a 20–24 évesek, ugyanakkor növekedett a 30–39 évesek hányada.


623 1. táblázat

A vándorlók életkor szerinti megoszlása Dél-Dunántúlon (százalék) Az összes Életkor, év

odaköltöző

elköltöző

odaköltöző

2000 0–14 15–19 20–24 25–29 30–39 40–49 50–59 60–X Összesen

13,6 8,0 18,4 16,1 13,6 10,3 8,1 11,9 100,0

elköltöző 2006

12,8 10,6 18,6 17,1 13,9 9,7 6,9 10,4 100,0

12,0 6,7 14,8 17,0 20,0 8,5 8,8 12,3 100,0

13,3 6,9 13,1 18,2 22,4 8,1 8,0 9,9 100,0

Dél-Dunántúl megyéiben a migrációban részt vevők korösszetételét illetően hasonló változások mentek végbe a vizsgált nem túl hosszú időszak alatt. A bevándorlók körében a gyermekkorúak (0–14 évesek) aránya valamelyest mérséklődött, számottevő mértékben visszaesett ugyanakkor a 15–24 évesek részesedése, Baranyában 30-ról 26, Somogyban 25-ről 21, Tolnában 29-ről 22%-ra. Ezzel egyidejűleg hasonló mértékben megnövekedett a 25–34 évesek, és kismértékben emelkedett a 35–44 évesek hányada is. Az elvándorlók körében a 0–14 évesek aránya a vizsgált esztendők során lényegesen nem változott, a régió megyéi közül a legalacsonyabb szinten Baranyában 11–13%, a legmagasabbon Tolnában 13–15% között mozgott. Az elköltözők között a 15–24 évesek részesedése még a bevándorlók esetében tapasztaltnál is nagyobb mértékben csökkent, hányaduk Baranyában 30-ról 21, Somogyban 29-ről 22, Tolnában 31-ről 22%-ra esett vissza, ugyanakkor a 25–34 éveseké az előbbi sorrendben 27-ről 34, 23-ról 29, valamint 23-ról 31%-ra nőtt, de emelkedett a 35–44 évesek részesedése is. Mivel a migrációban részt vevő egyes korcsoportok költözéseinek hátterében általában megbízhatóan azonosítható motivációk állnak (például 15–24 évesek: középiskolai, illetve felsőfokú tanulmányok folytatása, 25–34 évesek: családalapítás, egzisztenciateremtés jobb feltételei), így a vándorlók korstruktúrájának markáns változása a költözési célok átrendeződésére enged következtetni. Az elvándorlások növekvő száma, a vándorlási irányok, a korösszetétel módosulása mind azt mutatja, hogy a régió lakosságának fiatal, aktív része egyre nagyobb számban (és arányban) szánja rá magát, hogy elhagyja lakóhelyét, és jobban prosperáló térségek felé vegye az irányt. A korspecifikus arányszámok vizsgálata is alátámasztja az előbbi megállapításokat. Mind a régió megyéibe bevándorlókról, mind az elköltözőkről megállapítható, hogy míg a 15–24 évesek aktivitása alig változott, a 25–34, valamint a 35–44 éveseké (főként az elvándorlóké) jelentősen növekedett. Az elköltözők esetében a 0–14 évesek korspecifikus arányszámai is számottevő mértékben emelkedtek, ami a fiatal, kisgyermekes családok fokozódó elvándorlását mutatja. A Dél-Dunántúlt érintő migrációval kapcsolatban feltétlenül érdemes kitérni arra is, hogy ez az egyes településtípusokat miképpen érintette. A vizsgált időszakban régiónkat növekvő mértékű vándorlási veszteség jellemezte. Ezen belül a megyei jogú városokban, – vagyis a megyeszékhelyeken – csökkenő mértékű veszteséget regisztráltak: 2000-ben még ezer lakosonként 4,2 fővel fogyatkozott a népesség a belföldi vándorlásból adódóan, 2005-re a fogyás mértéke 0,4 ezrelékre csökkent, az utolsó vizsgált esztendő, 2006 pedig akár a fordulat évének is bizonyulhat, mivel egy ezrelékes vándorlási többlet mutatkozott. A régió többi városát – a 2002. évet leszámítva, amikor 0,2 ezrelékes vándorlási többletet regisztráltak – tendenciájában növekvő mértékű veszteség jelle-

624


mezte. A községekben az ezredforduló környéki néhány nyereséges esztendőt 2003-tól növekvő mértékű hiány váltotta fel, amely 2006-ra csaknem 4 ezreléket ért el. 2. táblázat

A Dél-Dunántúl megyéiből elvándorlók 1000 megfelelő korú lakosra jutó száma Év

0–14

15–24

11,0 11,1 11,5 12,2 11,0 13,0 14,1

29,5 29,1 25,3 28,2 28,3 28,1 27,1

Az elköltözők száma 1000 lakosra 25–34 35–44 45–54 55–64

65–X

Összesen

Baranya megye 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

26,4 28,3 28,7 31,5 30,9 30,4 35,6

9,9 10,7 11,6 11,5 12,5 12,7 16,2

8,0 7,5 8,1 7,2 7,6 8,7 8,5

5,9 5,4 6,9 6,4 6,7 6,8 7,6

7,5 5,7 6,6 6,1 6,0 6,0 6,7

14,3 14,2 14,3 14,9 14,8 15,1 16,6

9,6 9,7 11,0 11,2 11,5 11,7 14,3

12,3 9,7 10,5 10,8 10,5 10,4 12,2

18,6 17,6 18,8 20,0 21,3 22,5 25,1

8,3 9,0 8,7 9,0 9,3 9,5 11,9

10,3 9,5 9,5 10,1 9,5 10,0 11,6

19,4 19,0 20,0 20,8 21,5 22,7 26,0

Somogy megye 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

15,0 15,5 14,9 15,6 19,1 20,8 21,6

38,0 34,6 34,4 38,4 38,1 40,6 43,3

29,7 31,2 34,9 37,8 41,1 44,2 49,2

13,6 13,9 15,4 16,1 18,1 19,7 23,9

2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

17,2 16,1 16,3 17,7 20,6 20,1 25,1

41,0 41,9 39,7 41,1 40,2 42,5 44,0

31,5 33,5 38,7 41,5 43,1 49,2 56,2

13,6 13,6 16,7 16,3 17,3 16,7 22,3

11,4 9,3 11,3 11,4 11,9 12,2 13,7

Tolna megye 11,7 9,7 11,1 11,0 11,3 12,4 13,5

Dél-Dunántúl egyes megyéiben a migráció településtípusonkénti vizsgálata más-más jellegzetességeket mutatott. A baranyai megyeszékhely népessége 2000 és 2006 között a belföldi vándorlásból adódóan több mint 2800 fővel csökkent. Az ezredforduló környéki, ezer lakosonként csaknem 6 fős hiány a vizsgált időszak utolsó két évére egy-két ezrelékes nyereségre változott, ami jelezheti akár a szuburbanizációs folyamat megtorpanását, de lehetséges, hogy mindössze a gazdaság általános állapotának romlása, a családok nehezedő anyagi körülményei gátolták a városból történő további kivándorlást. (A kilencvenes években jelentős számú népesség hagyta el Pécset, és költözött a környékbeli községekbe, egyszerre élvezve a falusias környezet, valamint a közeli nagyváros nyújtotta szolgáltatások előnyeit. Ezekben az esztendőkben az agglomerációhoz tartozó települések jelentős vándorlási nyereségre tettek szert. A tendencia az ezredfordulót követően is folytatódott, az agglomerációhoz tartozó községek évente átlagosan 26–34 ezrelék közötti nyereséget könyvelhettek el. A folyamat 2005-ben megtorpant, a vándorlási különbözet már csak 23, a következő évben pedig 18 ezreléket tett ki. E két évben vált újra nyereségessé a migráció Pécsett.) A többi város egyenlege évről évre változóan hol pozitív, hol negatív volt, a hét év alatt összességében 350 fős veszteség mutatkozott. A vizsgált időszak eleji többletnek köszönhetően, amely alapvetően a pécsi agglomerációhoz tartozó településeknek tudható be, a baranyai községek mérlege közel 1000 fős pozitívummal zárult. A Somogy megyét érintő belföldi vándorlások a településtípusok közül a vizsgált időszak egészét tekintve egyedül a megyeszékhelyen eredményeztek nyereséget (csupán 2005-ben regisztráltak


625

negatív egyenleget), a megye többi városában csakúgy, mint a községekben veszteség mutatkozott. Kaposvár népessége a belföldi vándorlásból adódóan a vizsgált időszak folyamán összesen mintegy 650 fővel gyarapodott, míg a megye többi városának lélekszáma 240, a községeké több mint 2000 fővel fogyatkozott. Tolna megyében 2000 és 2006 között a belföldi vándormozgalom minden településtípust tekintve veszteséggel zárult. Szekszárd lélekszáma a 7 esztendő alatt több mint 1700, a többi városé közel 1400, a községeké összességében több mint 1100 fővel csökkent. A megyeszékhely vonatkozásában kiemelhető a 2002. év, amikor a vándorlási veszteség mértéke csaknem 14 ezreléket tett ki. 3. táblázat

Az ezer lakosra jutó vándorlási különbözet alakulása a települések jogállása szerint Év

Megyei jogú város

Városok

2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

–5,7 –5,8 –2,0 –3,7 –3,7 1,0 2,1

–2,1 0,4 –0,8 0,4 –1,2 0,1 –0,5

2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

1,0 3,5 1,3 2,3 1,5 –1,7 1,7

–0,6 1,9 2,8 –0,8 –0,2 –1,9 –3,7

Községek

Összesen

Baranya megye 4,1 3,4 1,5 –0,2 1,7 –2,0 –2,1

–1,2 –0,9 –0,4 –1,4 –1,1 –0,3 –0,1

1,3 –0,6 –0,9 –0,9 –3,6 –2,7 –4,7

0,7 0,9 0,6 –0,3 –1,5 –2,2 –3,1

1,1 1,5 2,3 –1,2 –3,3 –5,6 –4,9

–0,1 –0,6 –1,6 –2,2 –3,6 –3,8 –5,1

Somogy megye

Tolna megye 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

–7,3 –1,6 –13,8 –7,5 –9,0 –4,1 –5,0

0,9 –2,8 –1,6 –1,6 –2,1 –1,6 –5,3

Megállapíthatjuk tehát, hogy 2000 és 2006 között Dél-Dunántúl kedvezőtlen népesedési helyzetét, az alacsony születésszámból következő természetes fogyást a migráció egyre növekvő mértékű vesztesége súlyosbította. Kulcsszavak: migráció, belső vándorlás, népesség, korösszetétel, Dél-Dunántúl. Resume The analysis details migration in the Southern Transdanubia region and its counties in the period between 2000 and 2006. Data reveal that natural decrease in the population number, which derives from the low number of births, was aggravated by the ever increasing loss due to internal migration. The increasing number of outmigration, its tendency towards economically more developed regions and the shift in age-composition all show, that reasons for living the earning are gaining increasingly greater importance in respect of motivation.

RÁCZ SZILÁRD

Önkormányzatok! Helyzet van?! Egy pécsi konferencia ajánlásai Az önkormányzati szektor nemzetgazdaságunk meghatározó része, amely az államháztartás konszolidált kiadásainak hozzávetőlegesen negyedével – a GDP tizedével – gazdálkodik. Következésképpen Magyarország versenyképességének kulcseleme az önkormányzatok teljesítőképessége. Napjainkban azonban a magyar önkormányzati gazdálkodás és a helyi fejlesztés kérdése neuralgikus pontot jelent. Az önkormányzati rendszer működését – közel két évtized tapasztalatából – egyre kritikusabban értékelik a szakemberek. A felmerülő problémák szerteágazóak. A hazai, európai és globális kihívások számvetésre késztetnek. Nehéz kérdésekre kell válaszolnunk: Hol tartunk? Merre haladunk? Mit és hogyan csináljunk? E kérdések szakmai vitájára rendezte meg a Pécsi Tudományegyetem Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskolája 2008. május 16–17-én az Önkormányzatok gazdálkodása – Helyi fejlesztés című nemzetközi konferenciáját. Társrendező volt a PTE Közgazdaságtudományi Kara és az MTA Regionális Kutatások Központja Dunántúli Tudományos Intézete. A plenáris előadásokon, a szakmai fórumon és az 57 előadáson mintegy 100 érdeklődő vett részt. „A területfejlesztéssel foglalkozó szakemberek képzése 20 éve indult el a PTE Közgazdaságtudományi Karán” – kezdte megnyitóbeszédét Buday-Sántha Attila tanszékvezető egyetemi tanár, a doktori iskola vezetője. Az első lépést a másoddiplomát adó egyetemi posztgraduális képzés jelentette az MTA RKK Dunántúli Tudományos Intézete és a PTE KTK együttműködésében. A folyamatos oktatás- és tananyagfejlesztés eredményeképpen készült el a graduális, majd 1996-tól az oktatás legmagasabb fokát képviselő PhD-képzés programja. A Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskolában nemcsak Magyarországon, de a volt szocialista országokban is elsőként indult meg a regionális tudományokkal foglakozó szakemberek doktori képzése. A kilencvenes években megnőtt az igény a regionális ismeretekkel rendelkező közgazdászok iránt, az itt végzett hallgatók egyre fontosabb szerepet töltenek be a területfejlesztésben és a területi kutatásokban. A tanterveket, oktatási anyagokat számos hazai és külföldi egyetem vette át és használja. Az egyetemi oktatás minden szintjére kiterjedő képzés egyre több elismerésben részesül. A Magyar Akkreditációs Bizottság határozatának értelmében az intézmény 2009-től regionális és környezeti gazdaságtan mesterképzési szakot indíthat. *** Az első plenáris előadó az önkormányzati gazdálkodás változásairól és lehetőségeiről beszélt. Bujdosó Sándor önkormányzati és lakásügyi szakállamtitkár szerint a működési tapasztalatok meghatározzák a teendőket. Szükség lenne az állam és az önkormányzatok közötti feladatmegosztás újragondolására, az önkormányzati szervezetrendszer és ezzel együtt a feladatellátás olyan módosítására, amely új ellátási szinteket teremtene – mint a választott regionális önkormányzat, vagy a kötelező kistérségi társulás –, ez egyrészt tehermentesítené a települési szintet, másrészt azonos színvonalú közszolgáltatások elérését biztosítaná valamennyi állampolgár számára. A nagy ellátórendszerek – például egészségügy, oktatás – átalakítása nélkül azonban a feladat- és hatásköri reformot sem lehet sikeresen végrehajtani. Köztudomású, hogy mára – garanciális jellegének hangsúlyozása mellett – az önkormányzati rendszer szükségszerű továbbfejlesztésének, sőt feltétlenül

ÖNKORMÁNYZATOK! HELYZET VAN?! EGY PÉCSI KONFERENCIA AJÁNLÁSAI

627

indokolt kiigazításának is jelentős akadályává vált a kétharmados többség alkotmányos igénye. Azonnali változtatásokra lenne szükség, amelyekre reálisan az önkormányzati rendszer struktúráját nem érintő kérdésekben nyílna lehetőség. Ezek elsősorban a kistelepülések kormányzását korszerűsítenék, különös tekintettel a főállású polgármesterségre, a képviselő-testület létszámára, a kötelező körjegyzőségre és az egyre sikeresebb kistérségi társulási rendszer bővítésére. A cél hangsúlyozottan nem az önkormányzatok számának csökkentése – jelen körülmények között ez nem is lehet cél –, hanem a feladatok ésszerű telepítése és ezzel a meglévő forráshiány csökkentése. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke a pénzügyi ellenőr szemszögéből mutatta be az önkormányzati rendszer működését. 2003 és 2006 között az önkormányzatok gazdálkodási rendszerének átfogó ellenőrzésekor közel ötvenezer javaslat fogalmazódott meg, ezek csaknem háromnegyedét hasznosították is az önkormányzatok, ennek következtében előrelépés történt a költségvetési tervezés, az előirányzat-módosítás és a zárszámadás összeállítása során. A helyzet mégsem ideális. A visszaélések, mulasztások tudatos korlátozása szempontjából meghatározóan fontos belső kontrollmechanizmusok ma a költségvetési szféra intézményrendszeréből lényegében hiányoznak, sőt az elmúlt évek átszervezései következtében a helyzet tovább romlott. A külső, számvevőszéki ellenőrzés – már csak eltérő funkciójánál fogva is – korlátozottan képes csökkenteni (pótolni) a belső ellenőrzés gyengeségeiből adódó zavarokat és az ezekből következő veszteségeket. A hibák és következményeik bemutatása, a korrekciós javaslatok megtétele csakis az ÁSZ szankcionálási lehetőségeinek fokozott biztosításával együtt eredményezhet „rendteremtő” munkát. A költségvetési gazdálkodás azonban ma „önkéntes jogkövetésre” épül, a határozott szankcionálás hiánya magából az irányítási rendszerből következik. Hiszen, ha nincsenek következetesen betartható, világos követelmények, akkor az eltérések és okaik feltárása szinte lehetetlen. Ebből adódóan nem halasztható tovább az önkormányzati feladatellátás és forrásszabályozás rendszerének teljes körű újragondolása, mint ahogy a differenciált önkormányzati feladat- és hatáskör-telepítés megoldása sem. Bár az elmúlt években e témában több kormányhatározat is született, számottevő változás a mai napig nem történt. Vigvári András A közszektor modernizálásának kulcsa: az önkormányzati rendszer átalakítása címmel tartott előadást. Az ÁSZ Fejlesztési és Módszertani Intézetének tudományos tanácsadója szerint a helyi önkormányzati rendszer a „konfliktuskonténer” szerepét tölti be. A magyar önkormányzati modell szubszidiaritás nélküli decentralizáció. Fontos jellemzője a „kollektív felelőtlenség” érvényesülése, ami a fiskális eszközök „rángató” hatásainak, a szakmai törvények betarthatatlanságának, a helyhatóságok (jogi) autonómiájának és a konfliktusok decentralizálásának következménye. Az önkormányzati rendszer negatív jelenségei közismertek. A szakma elég régóta tudja, hogy ez az állapot káros és fenntarthatatlan. Nem koncepcióknak vagyunk híján, hanem hiányzik a felelős kormányzati magatartás, a politikai konszenzus és bátorság. Önkormányzati rendszert azonban csak akkor érdemes fenntartani, ha a rendszer működésének előnyei is vannak, nem kizárólag költségei. A helyi önkormányzati rendszer reformja nem kisszerű hatalmi kérdés, nem egyszerűen az önkormányzatok számáról szól, nem is az uniós pénzek lehívásának lehetősége, hanem a globális versenyben való helytállásunk egyik alapkérdése. Ennélfogva nem valósítható meg érdeksérelem és politikai párbeszéd nélkül. A reformok négy dimenzió mentén ragadhatók meg. Elsőként meg kell vizsgálni az önkormányzatok alkotmányos státusát és a közigazgatást (középszintet is) érintő változásokat. Majd az önkormányzati hatáskör- és feladattelepítést (a településkategóriák és területi szintek között differenciáltan). Harmadikként a szolgáltatásszervezés célszerű kereteiről kell dönteni. A negyedik tényező a finanszírozási rendszer. Ebben a négydimenziós térben kell értelmezni a forgatókönyveket és megtalálni a megoldást, ami megfelel a szubszidiaritás követelményeinek, és érvényesíti az önkormányzatiság előnyeit. Pitti Zoltán Az önkormányzati gazdálkodás modernizációja, avagy a dinamikus szintentartás című előadása summázta az önkormányzati működés minden lényeges kérdését. A Budapesti Corvinus Egyetem tudományos kutatója úgy véli, a gazdálkodási nehézségek többsége nem

628

RÁCZ SZILÁRD

hanyagságra vagy felelőtlenségre, hanem rendszerbeli problémákra vezethető vissza. Sokat hangoztatott kritika volt korábban, hogy a tanácsok inkább a központi hatalom helyi szervei voltak, nem pedig a helyi társadalom intézményei. A finanszírozási szabályozás, az ellátandó feladatok összetétele, az önkormányzati rendszeren kívüli finanszírozási gyakorlat feléledése olyan érzést kelt, mintha visszatértünk volna az önkormányzati rendszert megelőző időkbe. Ha jobban belegondolunk, ugyanazokra a kérdésekre keressük a választ: Mi a közszükséglet és mi a közfeladat? Milyenek legyenek a közszolgáltatás szervezeti keretei? Mellérendeltség vagy hierarchikus tagolódás? Önkéntes vagy kötelező társulások? Decentralizáció vagy dekoncentráció, esetleg centralizáció? Már régóta az utolsó órában vagyunk, a finanszírozási rendszer modernizációja időigényes, de nem halasztható feladat. Reformja viszont lehetetlen a szervezeti rendszer, valamint a feladat- és hatáskörök újragondolása nélkül. Kulcsfontosságú lenne a saját bevételek súlyának növelése, hiszen így válnának érdekeltté az önkormányzatok az önfinanszírozásban (az önmegvalósításban). Ez viszont feltételezi a központi adók mérséklését és a helyi adóztatás lehetőségének jelentős bővítését. Kassó Zsuzsanna okleveles könyvvizsgáló előadásában arra kereste a választ, hogy megbízható számviteli adatok nélkül lehetséges-e átláthatóság, elszámoltathatóság, és hatékony gazdálkodás a magyar önkormányzati rendszerben. A költségvetési és önkormányzati szakértő meggyőződése, hogy a költségvetés formai megoldásaitól függ az átláthatóság és elszámoltathatóság érvényesülése. A rendszerváltást követően kialakult költségvetési forma, a vitára bocsátott kérdések azonban a szegényes érdemi információval rendelkező döntéshozók számára csak igen–nem típusú döntési lehetőségét kínálnak fel. Míg igenlő választásával a többség a korrekció lehetőségéről mond le, addig a nem kimondásával saját hatalmától fosztja meg magát. A gyakorlatban főként arra lehet javaslatot tenni, hogy mennyit vegyenek el egyik szervezettől, és azt melyik másiknak adják oda. Ez a döntés viszont meghatározó politikai következményekkel jár. Ma a – nemzetközi viszonylatban is – igen kiterjedt költségvetési információk központi összegyűjtése és feldolgozása ellenére sem lehetséges olyan pénzforgalmi kimutatást készíteni, amely lefedné az államháztartásunk egészét, és számviteli módszerekkel bizonyítható információkból állna össze. A kormányzást közvetlenül támogató költségvetési rendszer napjainkban csak vágyálom. Míg a modern államok pénzügyi információs igényeiket két, egymástól elkülönülő, de meghatározott kapcsolatban lévő rendszerrel (előirányzati nyilvántartással és kettős könyvvitelű számviteli renddel) elégítik ki, addig Magyarországon a kétféle fő célt megvalósító információs bázist sajátosan vagy inkább szerencsétlen módon egybeszerkesztették. További jellegzetesség, hogy míg nálunk főképp csak formai okokból minősíthető szabálytalannak egy kifizetés, addig Nyugat-Európában minden szabálytalan, ami nem járul hozzá a kifizetés alapjául szolgáló társadalmi célkitűzés teljesüléséhez. Rendszerünk tehát még nem számol a fejlett demokráciák azon felismerésével, hogy minden olyan kifizetés pazarlás, ami nem a közjót szolgálja. *** A szakmai fórum bevezető előadásban Báldy Péter az önkormányzatok működését a tartalomszolgáltató szemével mutatta be. A CompLex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. igazgatója a plenáris előadásokra is utalva vázolta a vállalat kapcsolatát az önkormányzati rendszerrel, amely szerinte jó például szolgál az olyan PPP-együttműködésre, amelyben egyszerre létezik partnerség és verseny is (például az adatszolgáltatás területén). Második felkért előadóként IDEA és valóság címmel az elmúlt évek legnagyobb közigazgatáskorszerűsítési programjának eredményeit ismertette Németh Jenő (az egyik témavezető). A program egyik fontos megállapítása, hogy a nemzetközi gyakorlatban léteznek megfelelő munkával adaptálható megoldások. A gond az, hogy ma még nincs szükség arra a fiatal, illetve középkorú szakmai generációra, amelyik megvalósíthatná az igényként jelentkező, de valójában nem támogatott új rendszerépítést.


629

Csefkó Ferenc számos tartalmas kérdést tett fel a fórum résztvevőinek: Miért gondoljuk, hogy most a politika vevő lesz a korábban végig figyelmen kívül hagyott szakmai tanácsokra? Sokat kritizáljuk az önkormányzati törvényt, lehetett volna egyáltalán másféle önkormányzati rendszert kreálni abban a helyzetben? Az önkormányzati hatáskörök elsősorban nem a polgármestert, hanem a képviselőtestületet illetik. Mi értelme ennek, ha csupán 300 település tud érdemben iparűzési adót beszedni, a többit viszont determinálja a kormányzati hatalom? Ha a közel 18 ezer közintézményt nem az önkormányzatok tartanák el, az mekkora hatásfok-növekedést jelentene? Az a kommunális alapon működő rendszer, amelyet ’90-ben megálmodtunk, mennyiben gátja a hatékonyságnak, illetve annak, hogy a élhessünk a jó gazda gondosságával? Furcsa módon a reformokban kizárólag a kistelepülésekről (önállóságuk megszüntetéséről) beszélünk mint az önkormányzati rendszer csődjének okozóiról, miért nem merjük a nagy önkormányzatokról kimondani, hogy a súlyosabb problémát az ő működésük eredményezi? A szakmai fórum moderátora, Vigvári András, az utolsó kérdésre reflektálva részletesen kifejtette, hogy valódi megtakarítást a főváros, a fővárosi kerületek és a megyei jogú városok gazdálkodásának újragondolásával lehetne elérni, ugyanis ezek az önkormányzatok rendelkeznek az önkormányzati vagyon és költségvetés meghatározó részével. Nem mellékes, hogy a fővárosi és kerületi képviselőtestületekben többen ülnek, mint a Parlamentben. Pitti Zoltán szerint alapkérdés, hogy miként tudnák a közszolgáltatásokat biztosítani. Fő problémaként jelöli meg, hogy Magyarországon – ellentétben a nyugat-európai országokkal – nincs pontosan meghatározva, mi a közszolgáltatás. A baj az, hogy míg folyton piacgazdaságról beszélünk, az önkormányzati feladatellátásban ez a fogalom értelmezhetetlen. Végeredményben nem az a lényeges, hogy kívülről vagy önkormányzatilag szervezzük a közszolgáltatásokat, hanem, hogy a feltételeket biztosítani kellene. 18 éve a fogyasztók védelme nélkül engedtük, hogy a piac átvegye (privatizálja) a közszolgáltatásokat, pedig nem volt kétség, valódi ráhatása ezekre a vállalkozásokra (például az amortizáció kezelése terén) már nem lesz az önkormányzatoknak. Mára egyértelművé vált, hogy a rendszerben magában kódolt a nem hatékony működés, az újragondolás egyre sürgetőbb. Kérdés, hogy a jelenlegi demokrácia ad-e lehetőséget a kétharmados törvények megváltoztatására? Ennek valószínűsége meghatározhatatlan, mert a pillanatnyi feltételektől és érdekektől függ. Ma még mindig az a kérdés, ki kit győz le. Egy biztos, a politika sohasem fog önmaga érdekeivel szembemenni. Hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe? – tette fel a kérdést Kassó Zsuzsanna. Úgy, hogy sok mindent kitaláltunk a piacgazdaság felé menet. Döntési jogot akartunk adni minden lokális szereplőnek. Annak a téves elképzelésnek, miszerint mindent helyben kell megoldani, ez lett az eredménye. Ilyen típusú koordinációt kizárólag mi próbáltunk ki, a környező országok megmenekültek ettől a nagy kísérletezéstől. A hazánkba látogató külföldi szakértők meglátásai pedig „lepattantak” rólunk. Nem is érthettek meg bennünket, hiszen nemcsak fordítási, fogalmi, hanem (történelmi hagyományokból eredő) tartalmi ellentmondások is nehezítették a dolgukat. A minisztériumok a mai napig nem képesek irányítási funkcióikat ellátni. Nem klasszikus minisztériumi feladatokat gyakorolnak – például pályázatokat bírálnak el tömegével –, emiatt nem irányítóként, hanem végrehajtóként tevékenykednek. A működés nehézségei elértek egy olyan határt, amikor belátható időn belül „ébrednie” kell a politikának. Ezt erősíti meg az is, hogy megjelent egy olyan réteg, amelynek sérülnek az érdekei, és döntési lehetőséggel bír. Helyzet van. Most már az is felszólal, aki hinterlandon kívül van. Gondot okozhat, hogy érdemben cselekedni – megoldási terveket gyártani – csak azután lehet, hogy pártpolitikai és társadalmi konszenzus mutatkozik a problémák azonosításában. A megfelelő információ hiánya („A költségvetést elolvasni is nehéz, nemhogy átlátni”) tovább nehezíti a döntéshozók feladatát. A tapasztalatok szerint az önkormányzatoknál nagyon szűkösen áll rendelkezésre komoly pénzügyi, gazdasági tudással rendelkező személy. Bajor Tibor gyakorlati tapasztalatai szerint a polgármester és a jegyző tulajdonképpen bármit megtehet. Pedig az önkormányzás joga a települést illeti meg. A minisztériumokban érdemi mun-

630

RÁCZ SZILÁRD

kára csak az első két évben fordítanak hangsúlyt, a választásokat megelőző két évben már az új feltételeknek megfelelően próbálnak dolgozni, ha később is helyzetben akarnak maradni. A minisztériumok saját pozíciójukat védik, nem érdekeltek a változásokban. Amíg a parlamenti helyek az egyéni körzetekben és a megyékben dőlnek el, addig nem várható más (például kistérségi, regionális) szinteken együttműködés. *** A konferencia második napján négy szekcióban folyt a munka. Az oktatók, kutatók, doktoranduszok és gyakorló szakemberek különféle szempontból járták körül az önkormányzatok gazdálkodását és a helyi fejlesztések kérdését. A viták és hozzászólások szakmailag is gazdagították az elhangzottakat, a jelenlévők körében a fő problématerületeket illetően egyetértés mutatkozott. A legnépesebb szekcióban az önkormányzati gazdálkodás neuralgikus gócainak elemzése és megvitatása került középpontba. Az előadások a hazai önkormányzati alrendszer helyzetét és problémáit sokféle szemszögből közelítették meg, illetve fogalmazták meg fejlesztési javaslataikat. Lehoczky Judit szekcióvezető szerint az előadások mondanivalójának közös pontja – a plenáris előadásokon is többször elhangzott kijelentés –, miszerint ma az önkormányzatok számos gonddal küzdenek, amelyek megoldása tovább nem halasztható. A kutatott témákban e kijelentés különböző tartalma jelent meg. A hazai előadókon kívül három előadás Romániából és egy Szerbiából érkezett kutató részéről hangzott el, akik betekintést nyújtottak az ottani önkormányzati rendszer sajátosságaiba, kutatásaik eredményébe. Érdekes volt látni, hogy Románia önkormányzati rendszere hasonló problémákkal küzd, mint a magyar, azzal a különbséggel, hogy a tenni akarás jobban tapasztalható, és a reform gyakorlati megvalósítása gyorsabb ütemben halad, mint Magyarországon. Kovács Krisztina a szerbiai önkormányzatok finanszírozási rendszerét elemezte, és a gazdálkodás egyik fő problémájának azt tartotta, hogy az önkormányzatok nem rendelkeznek saját vagyonnal. A hazai előadók prezentációi aktuális témákról szóltak, élénk vita kíséretében. Simon József nyitóelőadása az önkormányzati gazdálkodás elszámolási és nyilvántartási rendszerének jellemzőit mutatta be. Azt, hogy miért vezet a pénzforgalmi szemlélet pazarló gazdálkodáshoz, s az esedékességi szemlélet bevezetése miért nem kerülhető meg. E témához kapcsolódott Gál Erzsébet érdekes előadása az önkormányzatok eladósodási folyamata miatt kialakult, a bankokat érintő feltételezett kockázatvállalásáról. Felmerült az önkormányzatok felelőssége, illetve a bankok valóságos kockázatvállalása, hiszen a bankoknak komoly kockázatot jelent az önkormányzatokkal szembeni kötelezettségvállalások során, hogy nem képesek teljes mértékben felmérni az önkormányzat gazdálkodásában rejlő kockázatokat, így a tartalékképzési kötelezettség céljainak maradéktalan teljesítése nem lehetséges. Vagyis ismét előkerültek a nyilvántartási rendszer hiányosságai. Az önkormányzatok tőkehiányának újszerű finanszírozási eszközéről, a kötvényekkel történő finanszírozásról Kovács Gábor referált. Felvázolta a kötvénykibocsátás megjelenését, jövőjét. Hangsúlyozta az önkormányzati kötvénypiac fontosságát, és összehasonlította e piac jellemzőit az állampapírokéval. Kiemelt érdeklődés kísérte Kunszt Márta előadását, amely Pécs város 2000–2006 közötti gazdálkodásáról és a költségvetés-készítés nehézségeiről szólt. Két nagyváros jelen levő képviselői a megyei jogú városok hasonló folyamataival történő öszszevetés alapján az önkormányzati törvény változtatásának sürgősségét, a költségalapú gazdálkodás hiányát emelték ki. Szabó István, a győri önkormányzat könyvvizsgálója előadásában amellett érvelt, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer számos pontja nem tölti be a megfelelő funkciót, ebből kiindulva értelmezte a rendszert, és tett javaslatokat az átalakítására.


631

Élénk érdeklődés kísérte az önkormányzati „adósságrendezés” témakörét mint egy igazi magyar hungarikum bemutatását. Előadásában Jókay Károly értelmezte az önkormányzati csőd fogalmát, és bemutatta a csődhöz vezető okokat, az adósságrendezési eljárás menetét. Egy „csemegének” számító előadás a jogász Kecső Gábor szemével világította meg a törvények különböző nézőpontból történő eltérő magyarázatát az önkormányzatok helyzetével összefüggésben. Kovács Róbert az önkormányzatok finanszírozási rendszerének jelenlegi jellemzőit alapul véve megfogalmazta azokat az alapelveket, amelyek érvényesítésével a finanszírozási gyakorlat jobban megfelelne az önkormányzati gazdálkodás igényeinek. A Térség- és településfejlesztés szekció munkája sokszínű előadások és élénk vitahangulat mellett folyt. A terület- és településfejlesztés gyakorlati szegmenseitől – mint a városi közlekedés vagy a turizmusfejlesztés – a vidékfejlesztésben kardinális szerepet játszó LEADER1-kezdeményezéseken, valamint az önkormányzati és területi fejlesztések intézményrendszerén keresztül egészen a területfejlesztés elméleti kérdéseiig sokféle témakör boncolgatására sor került. Két, empirikus alapokon álló, gyakorlati kérdéseket felvető prezentációval kezdődött a szekcióülés. Klesch Gábor a dél-dunántúli régió gyógy- és termálturizmusához adott értékes adalékokat. A szektorban főszereplő fürdők körében végzett kérdőíves felmérésre alapozva a fejlesztések elaprózottságának és összehangolatlanságának aggályát, valamint egy regionális klaszter kialakításának igényét fogalmazta meg konklúzióként. Kneip Róbert tényfeltáró előadásában a pécsi közösségi közlekedés sok szempontból patthelyzetnek tűnő állapotának feloldására tett reformjavaslatok színesítették a következő tizenöt percet. A harmadik előadást Bitainé Bíró Boglárka tartotta egy a Kaposvári Egyetemen zajló kutatásról, amely a dél-dunántúli LEADER-aktivitás empirikus adatokkal történő vizsgálatával rávilágított a három megye sajátosságaira, a kezdeményezések és a megvalósuló projektek különbözőségeire. Ezt követően a résztvevők Schmidt Andrea előadása által nyerhettek alapos betekintést a lengyel területfejlesztés intézményrendszerébe, annak történeti alakulásába. A lengyel területfejlesztés gyakorlatából levonható tanulságot úgy fogalmazta meg az előadó, hogy másnál van a feladat és másnál a kasszakulcs. Finta István érdekfeszítő és vitára serkentő előadása szintén a vidékfejlesztés és a LEADER témájával foglalkozott. Az előadó erősen kétségbe vonta, hogy az alulról jövő vidékfejlesztési kezdeményezéseknek az agrárium támogatottságához viszonyítva megfelelő támogatás jut a vidékfejlesztési forrásokból. Ezzel élénk vita alakult ki, amelyben az ellenpólust Buday-Sántha Attila szekcióvezető képviselte egy-egy jól irányzott kérdéssel. Az előadások másik része többségében elméleti jellegű volt, és távolabbra mutató kérdéseket, illetve javaslatokat vetett fel. Szuper József az önkormányzati igazgatás reformlehetőségeit járta körül, elméleti és gyakorlati megoldásokat egyaránt felvetve. Veszelka Mihály az európai uniós területfejlesztési pályázatok helyi visszhangját igyekezett megragadni egy hallgatói segítséggel elvégzett, ötletgazdag kérdőíves kutatás által. A részeredményekből kitűnik, hogy a néha túlzottnak ítélt adminisztrációs terhek valóban eltántoríthatják a kisebb településeket, térségeket a területfejlesztési pénzekre történő pályázástól. Ezt követően Schneider Gábor a nagyvárosi kistérségek uniós és hazai sajátosságairól tartott előadást. A szekcióülést Varga Eszter előadása zárta, aki a vidékfejlesztés helyi, heurisztikus alrendszerében kulcsszerepet játszó partneri együttműködés tulajdonságainak és fejlődési tendenciáinak feltárásához mutatott be egy logikai modellt. Az ülés eredményességét az előadások színvonalán kívül a hallgatóság – hozzászólásokban és vitában megnyilvánuló – aktív részvétele alapozta meg. 1 A LEADER-program az Európai Uniónak a vidékfejlesztést szolgáló kezdeményezése.

632

RÁCZ SZILÁRD

A Humán tényezők a területfejlesztésben című szekcióban elhangzott előadásoknak szembetűnő és igen lényeges jellemzője volt, hogy azokban a szekció tárgyát képező humán tényező különböző szerepekben jelent meg. Egyfelől, mint jelentős kezdeményezőkészséggel, az újítás iránti nyitottsággal jellemezhető olyan erőforrás, amely kiemelkedően fontos szerepet tölt be az adott térség, település fejlesztésében, és alapvetően meghatározza annak sikerességét. A szekcióban számos előadás (Törőcsik Mária – Soós János – Rechnitzer Szilvia, Kovács Teréz, Fojtik János – Somogyi Anikó, Ritter Krisztián) hozott szemléletes példákat a helyi humán tényező nagyfokú aktivitására épülő, alulról jövő, összefogáson alapuló, mintaértékű fejlesztési elképzelésekre vagy fejlesztési lehetőségeket feltáró kutatási módszerekre, illetve azok eredményeire. Ludescher Gabriella és Reisinger Adrienn kiemelte a helyi elképzelések megvalósíthatóságában, sikerességében alapvető szerepet játszó helyi identitástudatot, az aktív állampolgári részvétel fontosságát. A bemutatott helyi fejlesztési lehetőségek eltérő jellegű térségek számára vázoltak fel megoldási lehetőségeket, bizonyítva ezzel a térségi adottságok között a humán tényezőnek a helyi fejlesztési elképzelések megvalósíthatóságában betöltött óriási szerepét. Mindezeken túl a hallgatóság megismerkedhetett a humán tényező nagy aktivitását igénylő, az alulról jövő kezdeményezések, a helyi igényeket megtestesítő projektötletek felkarolása érdekében „felülről” életre hívott helyi vidékfejlesztési közösségek szerepével, aktuális feladataival. A szekcióban elhangzott előadások másik köre épp a fentiekkel ellentétes tényezőket vizsgált, amikor az adott helyi humán tényező nem tölt be aktív szerepet térsége fejlesztésben, nem próbálkozik, hiányzik részéről a kezdeményezőkészség. Ebben az esetben elsősorban a foglalkoztatással kapcsolatos problémák megoldását – belső erő hiányában – a kívülről jövő kezdeményezések jelenthetik. Attól függően, hogy milyen jellegű térség, település számára kínáltak megoldási lehetőségeket, az előadások ezen csoportját is sokszínűség jellemezte: kezdve a fővárosi VIII. kerületi városrehabilitációtól, a távmunkaházak nyújtotta előnyökön (foglalkoztatási problémákkal küzdő vidéki települések számára), a különféle térségbe betelepülő vállalkozásokon át, egészen a városi önkormányzatoknak a foglalkoztatási célú nonprofit szervezetekkel való kapcsolatáig. Harmadrészt, a humán tényező – a szekció néhány előadásában – olyan potenciális erőforrásként jelent meg, amelynek minőségi fejlesztésére tett határozott lépések nagymértékben hozzájárulhatnak az adott térség, település fejlődéséhez. A prezentációkban konkrét javaslatok fogalmazódtak meg ennek a minőségi fejlesztésnek a módjára vonatkozóan (például piacképes szakmakínálatot létrehozó, határokon átívelő, regionális felsőoktatási tömörülés létrehozása a Kárpátmedencében – Takács Zoltán; az önkormányzatok és a felsőoktatási intézmények közötti partnerkapcsolatok erősítése – Petrás Ede József). Továbbá részletes elképzelésekkel szolgáltak a – minőségi fejlesztéseken már feltételezhetően átesett, versenyképes készségeket elsajátított – humán tényező hasznosítására vonatkozóan (például a kulturális iparban – Jarjabka Ákos). A Gazdaságfejlesztési szekció László Mária és Gál Zoltán elnökletével folyt. Az előadások változatos témák köré szerveződtek, amelyekre gondolatébresztőleg hatottak a plenáris előadók és a szakmai fórum felvetései. Az előadások élénk érdeklődést keltettek, amit bizonyított a sok kérdés, a kialakult jó vitahangulat. Az előadások sorozatát Fodor Péter nyitotta, aki a tudásmenedzsment-rendszereknek a helyi KKV-fejlesztésben betöltött szerepéről beszélt. A témával kapcsolatban megjelent az államtól való függőség problémája, ami különböző formákban visszatérő eleme volt minden prezentációnak. Egy regionális fejlesztési operatív program allokációjának értékelésével a konferencia másik központi kérdése került előtérbe Lóránd Balázs előadásában, mégpedig az elszámoltatható középszint hiányának problematikája. A központi szabályozás kritikájaként megfogalmazódott, hogy az előírások betartásának, vagyis a törvényszerűségnek és jogszerűségnek a problémái jelentős mértékben akadályozzák a hatékonyság és eredményesség érvényesülését.


633

Bajor Tibor Önkormányzatok szerepe a gazdaságfejlesztésben címmel tartott előadást. Gyakorlati tapasztalatai alapján kritikus szemmel vizsgálta a jelenlegi szabályozási rendszert. Megállapítása szerint ennek fenntartásában érdekeltek mind a helyi önkormányzatok, mind a központi kormányzat, holott a területfejlesztés nem önkormányzati feladat, a kialakult gyakorlat alapjaiban szorul átalakításra. Benkő Péter Budapest egyik kerületének, Gulyás László Szeged, míg Szabó Matild Kalocsa városának (gazdaság)fejlesztési eredményeit, irányait és lehetőségeit elemezte. Míg a XVII. kerület esetében az elmaradott infrastruktúra és a városközponttól való távolság a problémák fő forrása, addig Szegedet az útkeresés és a megfelelő fejlesztési irányok meg nem találása jellemezte a rendszerváltást követő másfél évtizedben. A közös probléma a politikai ciklikusságból adódó kiszámíthatatlanság, a rövid távú szemlélet és az erre épülő érdekek érvényesülése. Vukman Szabolcs a magyarországi kis- és középvárosok lakóhelyi és munkahelyi funkcióin alapuló helyi fejlesztési politikákat vizsgálta. A 10 000 főnél nagyobb lélekszámú településeket négy kategóriába osztotta, amit egy-egy példán keresztül be is mutatott. Huszti Levente gyakorlati megközelítésében a helyi fejlesztések szerepét és funkcióját értékelte. Hangsúlyozta, hogy a kistérségi „fejlesztés” jellemzően a fenntartásra irányul, hogy a területfejlesztésnek ma Magyarországon nincs gazdája. A városok helyzetének vizsgálata dominálta a szekció munkáját. Ebbe a sorba illeszkedett Járosi Péter előadása is, aki három új közgazdaságtan-elméleti irányzat (új gazdaságföldrajz, endogén növekedéselmélet, regionális innovációs rendszerek) gondolatainak megjelenését vizsgálta a már elkészült integrált városfejlesztési stratégiai dokumentumokban. Mezei Cecília a helyi gazdaságfejlesztési eszközök körét elemezte a világ különböző országaiban, s ennek alapján arra a következtetésre jutott, hogy az eszközhasználat nemzetközi szinten meglehetősen elterjedt, ennek eredményeképpen pedig egyre erőteljesebb a homogenizálódás irányába ható nyomás, és a települések fejlesztési politikáját nagyarányban jellemzi a másolás. E folyamatokkal elvész az egyediség, amely az egyes térségek, települések fejlődésének kulcsa lehetne. Doktor Zsuzsanna elméleti, fogalmi megközelítésen keresztül igyekezett levezetni a városfejlesztés céljait, meghatározni szereplőit, majd Győr és Pécs példáján bemutatni annak az önkormányzati szervezetrendszerbe való integrációját. László Mária szekcióelnök zárásában kiemelte, hogy az előadások során lényegében ugyanazok a vezérfonalak és problémák tűntek fel: hiányzik a terület- és településfejlesztés kapcsolata, a pályázatok sokféleségük és átláthatatlanságuk miatt nem érik el céljaikat, és főként nem segítik azokat a településeket és kistérségeket, amelyek a leginkább rászorulnak. A helyi gazdaságfejlesztés sikerességét az intézményrendszer, az önkormányzatok szervezeti struktúrája és a horizontális kapcsolatok hiánya is akadályozza. A helyi gazdaságfejlesztési elképzelések nem település- és térségspecifikusak, nem építenek a helyi sajátosságokra. A települések és a kistérségek nem rendelkeznek belső erőforrásokkal, de nem is keresik azokat, ezért a külső erőforrásszerzésre helyezik a hangsúlyt és ehhez igazodnak. László Mária zárógondolatként hangsúlyozta az értelmiség és a politikai elit felelősségét a problémák megoldásában. A konferencia előadásaiból készült tanulmánykötet teljes terjedelmében letölthető a doktori iskola honlapjáról: http://www.rphd.ktk.pte.hu/ Kulcsszavak: önkormányzatok, területfejlesztés, regionális tudomány, doktori képzés. Resume As a result of experiences gained over nearly two decades the evaluation of the Hungarian local governments’ functioning is getting more and more critical. The problems emerging are diversified. The challenges on national, European and global level urge reconsideration. We have to answer difficult questions. Where are we now? Where are we heading? What shall we do and how shall we do it? For the discussion of the above matters the Doctoral School of Regional Economics and Policy organized the International Conference on „Management and Finance of Local Governments – Local Development” in Pécs May 16–17, 2008.

DR. KŐSZEGFALVI GYÖRGY

A földrajz a társadalom világában 2008 nyarán jelent meg dr. Tóth József rektor emeritus könyve, amely a szerzőnek az elmúlt évtizedekben – az MTA Regionális Kutatások Központja és a Janus Pannonius Tudományegyetem, illetve a Pécsi Tudományegyetem keretében – folytatott kutatásai nyomán született mintegy 200 tanulmányból készült válogatás alapján. A kötetbe 21 tanulmány került. Az írások elméleti jellegűek (az általános társadalomföldrajz körébe sorolhatók), a térszerkezet kutatásainak eredményeit mutatják be, a népesség-, település- és oktatásföldrajz tartományába sorolhatók. Nagyon szerencsés, hogy a szerző elméleti munkáival indítja az írásait bemutató kötetét. Ebben a részben négy tanulmánya jelent meg. Különösen kiemelem ezek közül a lokalitás és globalitás, valamint a világmodelleket tárgyaló, tömör, markáns megfogalmazású írásait. „Az utóbbi évtizedekben – írja – egyre gyorsuló módon terjednek a szélesebb közvéleményben is a „globalizáció”, a „globális világproblémák” kifejezések. Megszületnek és hasonlóan terjednek a velük kapcsolatos fogalmak is, mint a lokalitás, majd a kettő között térben hidat alkotó regionalitás, a szemléletet összekapcsoló globalitás és képzett változataik. Lassanként oda jutunk, hogy a sok használatban elkopnak, tartalmuk bizonytalanná válik, „közhellyé toprongyosulnak”. Találóan állapítja meg Tóth József, hogy „a globális problémák nem attól globálisak, hogy a világon mindenütt egyforma élességgel jelentkeznek, sőt attól sem, hogy egyáltalán érzékelhetőek a Föld minden részén, hanem attól, hogy hatásuk a világon mindenütt tetten érhető”. A regionalitás „a lokalitás és a globalitás kiterjedésében és egyéb vonatkozásokban is túl távoli fogalmai között értelmezhető”. A lokalitás és a regionalitás összefüggését illetően „a locus és

a régió szintjein és szintjei között megélt jelenségek és lezajló folyamatok összefoglaló megnevezéséről van szó” – állapítja meg Tóth professzor. Értelmezése szerint a régió és a globus szintjein és szintjei között lezajló folyamatok összefoglaló megnevezését tartalmazza a regionalitás és a globalitás közötti reláció. „Ez a viszonylatrendszer az emberiség távoli-közvetett és globális életterével függ össze”. Összegzésként megállapítja: „a globalitás és lokalitás egymástól elszakíthatatlan fogalompárt alkot, melynek két tagja között a kölcsönhatás olyan mértékben erősödik, amilyen mértékben válik egyre kisebbé a Föld (a szerző tanulmányában kifejtettek értelmében). A világmodellekről szóló írás néhány globális világprobléma rövid áttekintésével foglalkozik: a demográfiai robbanással, az élelmezéssel, az urbanizációval, az energetikai kérdésekkel, a nyersanyaggal, a környezettel, a katonai ügyekkel, a Kelet–Nyugat, valamint az Észak–Dél dichotómiával, az eladósodással és másokkal. A szerző jogos következtetése mindezekkel kapcsolatosan: „Kétségtelen, hogy az utóbbi évek fejleményei, a kétpólusúból egypólusúvá alakuló világ, növelték a kibontakozás esélyeit, de ugyanezen évek más eseményei arról győztek meg bennünket, hogy a globális világproblémák kezeléséhez szükséges technikák birtokában vagyunk ugyan, de az elengedhetetlen bizalmat és bölcsességet még ezután kell megszereznünk. Az emberiség léte a tét”. Ugyanebben a tanulmányában bemutatja a megatrendeket a globális világproblémákkal foglalkozó irodalom ismertetése alapján. Felhasználta – a korábban hazánkban is nagy figyelmet kiváltó – Naisbitt, J. 1982ben megjelent munkáját. Az olvasó figyelmét felhívom a „Magyarország – nemzetközi összevetésben” c. írásra,

KÖNYVISMERTETÉS

mely jól áttekinthető képet mutat be hazánkról a világban, helyünkről a világ országai között. Felettébb újszerű megközelítésben tárgyalja Tóth József a talentumföldrajz témáját a negyedik elméleti jellegű tanulmányában. Álláspontja szerint a talentumföldrajz a társadalomföldrajz, s azon belül a kulturális földrajz része. A talentumföldrajzot a tehetség térbeli megjelenésének törvényszerűségeivel foglalkozó tudománynak tekinti. „Társadalmi feladata egyértelmű: a térbeli folyamatok törvényszerűségeinek feltárásával segíteni, hogy a tehetség minél nagyobb arányban válhasson tudássá”. Hangsúlyozza a talentumföldrajzi kutatások elterjedésének szerepét. Eredményei „egészséges önismeretre nevelhetnek”. A térszerkezet kutatásainak eredményeivel négy tanulmány foglalkozik. Ezek tárgyalják a hazai gazdaságikörzet-kutatás néhány történeti és elméleti-módszertani kérdését. Nagy részletességgel foglalkoznak a hazai régiókkal és térszerkezeti egységekkel, a nyugat-dunántúli régió kialakulásával és alapvető térszerkezeti problémáival. Széles körű érdeklődésre tarthat számot a „Kell nekünk régió?” című tanulmány. Külön recenziót érdemelnének a gazdaságföldrajzi kutatásokkal, vagy akár a hazai régiók és térszerkezeti egységekkel foglalkozó tanulmányok. Indokolt a nyugat-dunántúli régióval, illetve a régióproblematikával foglalkozó írás bemutatása. Hosszú történelmi fejlődés eredménye a nyugat-dunántúli régió fokozatos kialakulása. Trianon, majd az ezt követő évek bizonytalan politikai helyzete, a korábbi szomszédos osztrák területekkel kialakult gazdasági kapcsolatok elvesztése, a második világháború utáni időszak „derékba törte a fejlődést”. A térség fejlődésében döntő szerepe van a rendszerváltás utáni társadalmi-gazdasági átalakulásnak, a tágan értelmezett közép-európai tér felértékelődésének: „a 20. században jórészt háttérbe szoruló nagyszerkezeti kapcsolódások revitalizálódtak.” A térség a múlt század kilencvenes éveinek közepétől lépett fejlődésének új szakaszába, „a benne potenciálisan fellépő centrifugális erők igen erőteljesen látszottak” – állapítja meg a szerző. „Sok

635

szempontból teljesülni látszik ugyanis a régiótól elvárható homogenitás kritériuma, ha a térséget mint az országon végighúzódó nyugat– keleti lejtő legfejlettebb, belső peremét tekintjük”. Az összevetések a régió gazdasági helyzetét az országoshoz képest felettébb kedvezőnek mutatják, a foglalkoztatás vagy a jövedelmek viszonylatában is. Felettébb tartalmas, gondolatgazdag a szerző „Kell nekünk régió?” című tanulmánya, amely a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás szerkesztett szövegét adja. Elméleti bevezető után a regionális fejlődést tárgyalja részletesen a Kárpát-medencében, majd a régiók, államok, országok témát mutatja be Európában. Ír a határok „mint akaratlagos képződmények térstruktúráló szerepéről”. Jogosan állapítja meg, hogy Magyarország mostani régiói „kvázirégiók” csupán, hiszen megyékből épülnek fel. „Eleve elhibázottak tehát, amit súlyosbít, hogy önkormányzati testülettel a megyék rendelkeznek, a régiók viszont nem. Tipikus fából vaskarika ez a megoldás”. „Kell nekünk régió?” teszi fel végül a kérdést a szerző, majd elemzésének összegezéseként megállapítja: „Ma egyetlen olyan magyar régió sincs, amely szerves kialakulásra támaszkodna. A kvázirégiók mesterséges határokra támaszkodnak, ami csonka, az államhatár által megtört fejlesztéshez vezetett és vezet. Állításunk az, hogy helyre kell hozni a Kárpátmedencében kialakult régiók egységét, úgy, hogy az államhatárokat tiszteletben tartva összehangoljuk fejlesztésüket”. A népességföldrajz témaköréből öt tanulmányt közöl a kötet. Viszonylag röviden fejti ki néhány gondolatát a migrációról. Megállapítja, hogy „a népesség egyik legfontosabb sajátossága a mobilitása, az a képessége, hogy a társadalmi-gazdasági tér egyik locusából, régiójából a másikba megy, vagy visszaköltözik”. Áttekintve a migráció legfontosabb sajátosságait, következtetéseit így összegzi. „A népesség legmozgékonyabb része az, amely Magyarországon, a közeli jövőben előttünk álló integráció manifesztálódásakor igen nagy valószínűséggel egy irányba mozogva, Nyugaton fogja keresni a boldogulását. Bízunk benne, hogy az itthagyott Magyarország javára

636

is”. (Elemzésében országunkat népességföldrajzi szempontból „A” térségnek nevezi, ahonnan a népesség elvándorol, és „B” térségnek azt, ahová a vándorlás történik.) Tóth József „Migráció Közép-Európában” című tanulmányát kutatási tézisként közli, s így jellemzi írását: „…a térség migrációs folyamataiból emelem ki… azokat, amelyeket nem vélem sokoldalúan, kielégítően „megkutatottnak”, vagy amelyekre – utalva a kutatók egyik alapvető motívumára – egyszerűen kíváncsi vagyok”… A „Balesetek, öngyilkosságok Magyarországon” című tanulmány megállapítja, hogy az öngyilkosságok hagyományosan magas aránya, abszolút száma azt jelenti, hogy átlagosan naponta tucatnyi magyar akciója „sikeres”. A becslések szerint az öngyilkossági kísérletek száma mintegy tizenötszöröse a tényleges öngyilkosságoknak. Az öngyilkosságokat elkövetők száma és aránya tekintetében – írja Tóth professzor – rendkívül markánsnak bizonyuló területi különbségek alakultak ki. Ezek lényege az, hogy hosszú évtizedek óta szignifikáns differencia van Pannonia és Hunnia mutatói között. „Magyarország két része között a határt egy Pécs– Balassagyarmat vonallal vélik néhányan pontosíthatónak, mások (Szekfű Gyula, Hamvas Béla) Magyarország különböző részei népének eltérő mentális sajátosságaira utalnak” – írja a szerző. Az akasztás és a vízbefulladás inkább a rurális térségek elkövetési módja, míg a mérgezés és a magas helyről a leugrás gyakrabban a városi településekre jellemző. Elgondolkodtató számokra, összefüggésekre hívja fel az olvasók figyelmét „A magyar népesség kulturális jellemzői a XXI. század elején” című tanulmány. Többek között a lakosság nyelvtudását értékelve megállapítja, hogy „…az EU-hoz 2004-ben csatlakozott országok közül Magyarországon a legalacsonyabb az idegen nyelven beszélők aránya: az öt nagy nyugati nyelv valamelyikét a lakosság negyede beszéli, míg mindössze 30% a bármely idegen nyelvet beszélők aránya. Más országokban lényegesen magasabb viszonyszámokkal találkozhatunk”. Az újonnan felvett országokban a 24 évnél fiatalabbak közel

KÖNYVISMERTETÉS

háromnegyede beszél társalgási szinten idegen nyelven. Hazánk az utolsó helyen áll: a fiataloknak csak 48%-a beszél angolul, igaz viszont, hogy 41%-uk a németet (vagy a németet is) használja. Hasonlóképpen információgazdag az „Adalékok Magyarország bűnözésföldrajzához” címet viselő tanulmány. Nehéz bármely adatát is kiemelni, a munka csak összességében értelmezhető. Bármely, a tanulmányból kiemelt adat torzító képet adhat. A tanulmány címében megjelent „bűnözésföldrajz” kifejezés használatára szeretném felhívni az olvasó figyelmét. A településföldrajz témaköréhez kapcsolódóan öt tanulmányt közöl a könyv Tóth professzor írásaiból. „Az agglomerálódás stádiumai és történelmi előzményei” című tanulmány bemutatja az urbanizációs folyamat értelmezését és sajátosságait, majd az urbanizáció és a területi koncentráció összefüggéseit tárgyalja, az agglomerálódási folyamat szempontjából. Tömör áttekintést ad a magyar településrendszer fejlődésének történetéről: a Kárpát-medencei időszakról 1920-ig, majd a Kárpát-medence egységének megszüntetése utáni időszakról. Felettébb érdekesek a szerző gondolatai településrendszerünk jövőbeli fejlődési lehetőségeiről: egyrészt a Kárpát-medencén belül, másrészt az európai összefüggésekben. Két tanulmány foglalkozik az Alföld településrendszerével. Az egyik „Az urbanizációs folyamat és az Alföld településrendszere” címet viseli. Tóth József a bevezetőben ezt írja: „az urbanizációs folyamat az Alföld egész településrendszerét érintette, különböző mélységben áthatotta”. A továbbiakban a folyamat érvényesülésének sajátosságait tárgyalja a településrendszer olyan jellegzetes alföldi elemei alapján, mint a mezővárosok, óriásfalvak és/vagy kisvárosok és tanyák. Gondolatgazdag írásából feltétlenül idézendő a következő megállapítás „…Ha fejlett, vagy legalábbis fejlődő kisvároshálózattal rendelkezünk, akkor ennek elemei képesek tehermentesíteni a nagy és középváros-hálózatot, az odaözönlő népességnek egy részét felfogni, és ezáltal össztársadalmi szinten „olcsóbbá tenni” ezt a folyamatot. Nem közömbös ugyanakkor

KÖNYVISMERTETÉS

az sem, hogy a prosperáló kishálózat révén közelebb kerülnek a falvakhoz mindazok a funkciók, szolgáltatások, amelyek hiánya ezek népességmegtartó képességének csökkenéséhez vezet”. A másik az Alföld településrendszerét tárgyaló tanulmány. A várható elmozdulásokat az összegzés igényével elemzi a szerző. Véleménye szerint „az elmozdulások csak nagy fenntartásokkal becsülhetők meg, hiszen a településrendszer komplex jellegénél fogva egyrészt rendkívül érzékeny, másrészt a valamilyen okból létrejött változások a kölcsönhatások tömegén keresztül az egész rendszert megmozgatják”. Tóth József először a rendszer egészéről szól, majd külön-külön elemzi a regionális központokat, a paracentrumokat, a mezocentrumokat, a szubcentrumokat, mikrocentrumokat és egyéb településeket, valamint a tanyákat. Egyik lényeges következtetése: „A településrendszer függősége (illetve ráhatása) a területfejlesztéssel, az infrastrukturális átalakulással, különböző országos döntésekkel, a régió környezeti állapotával, nemzetközi orientációnk módosulásával összefüggésben is növekedni fog: mindezekből következően az Alföld településrendszerével kapcsolatos jövőkép csak az összes hatótényező együttes számbavételével vázolható fel”. A hazai településrendszer egyik időszerű kérdésével foglalkozik a „Kistelepülések az agglomerációban” című tanulmány. Az ezer lakoson aluli népességtartományban lévőket tekinti kistelepüléseknek. „A kistelepülések településállományon belüli aránya igen lényeges regionális különbségeket mutat. Bár ez igazából az Alföld és az ország többi része közötti, történelmi fejlődésünk sajátosságaiból fakadó differencia, a részletesebb különbségek is figyelemre méltóak” – állapítja meg Tóth professzor. Régiónként, majd településegyüttesenként veszi számba az ezer lakoson aluli településeket. A legutolsó népszámlálás során megfigyeltek alapján az ország 3135 településéből 1702 település tartozott az 1000 fő alatti kategóriába. A KSH által 2003-ban elkülönített agglomerációkban, településegyüttesekben a 334 településből 103 volt az ezer fő alattiak száma. Az agglomerációkban, településegyüttesekben elhelyezkedő kistelepülések növekvő

637

népességszámot mutatnak. Így Tóth József egyik konkluziója, hogy az itt fekvő kistelepülések kedvezőbb helyzetbe kerülnek, mert ez „biztosítja számukra azokat a feltételeket, amelyek népességbeáramlás fogadására teszik őket alkalmassá”. A tanulmány következtetése: „a jövőben egyre inkább nem a települések nagysága fogja befolyásolni népesedésük trendjét, hanem a települések elhelyezkedése”. A településföldrajz témakörében az ötödik tanulmány – a szerző hetvenes évek közepén végzett vizsgálatai alapján – az agglomerálódás szerepét mutatja be a népesség területi koncentrálódásában (Szeged példáján). Az oktatásföldrajz témakörét két tanulmány és a szerző egy kisebb írása („Az egyetem kapcsolatrendszere”) képviseli. A „Népességünk iskolázottsági képe a harmadik évezred elején” című tanulmány részletes és alapos, területileg differenciált áttekintést ad statisztikai adatok alapján az óvodai, általános, középés felsőfokú oktatási intézmények hálózatáról, működésük jellemzőiről. A szerző néhány megállapítását emeljük ki… „A prognózisok szerint az általános iskolás korosztály létszámadatai a jövőben is az eddigi trend szerint alakulnak. Ennek megfelelően 2010-re mind az alsó, mind pedig a felső tagozatosok létszáma 400 ezer alá csökken”. (…) „A fél- és funkcionális analfabéták számát óvatos becslések alapján ugyanakkor 800 ezerre tehetjük. (…) Szemben az óvodai és az általános iskolai létszámok csökkenésével, a középiskolai oktatásban számottevő növekedést tapasztalunk az utóbbi másfél évtizedben (…) Magyarország egyike Európa azon államainak, amelyekben a középiskolások tudása a legnagyobb mértékben függ szüleik iskolai végzettségétől”. A tanulmány részletes, területi bontású elemzést ad a felsőfokú oktatás jellemzőiről, feszültségforrásairól. Figyelemre felhívó megállapítása: „nagyon kevés a külföldi hallgatók száma a felsőfokú intézményekben, ami komoly hiányosság, kultúraexportunk és felsőoktatási bevételeink szempontjából egyaránt kihagyott lehetőség”. „A tudományos kutatás néhány aspektusa az ezredfordulón” című tanulmányában a szerző a kilencvenes évtized vonatkozásában

638

KÖNYVISMERTETÉS

vizsgálja a témát. Áttekinti a K+F-ráfordítások alakulását, bemutatja a kutatóhelyek helyzetét megyei bontásban. Tárgyalja a tudományos minősítéssel rendelkezők és az MTA köztestületi tagjaként dolgozók területi elhelyezkedését, és az ennek kapcsán megfigyelt nagy területi aránytalanságokat. Az ezredfordulón megfigyelt 2157 tudomány doktora közül 1537 élt Budapesten és környékén. A 6340 kandidátus közül 4138, a 944 PhD-fokozattal rendelkező közül 524 élt az ország fővárosában és az azzal szomszédos településekben. Ez a minősítettek kétharmadát jelentette. Az arány önmagában is mutatja Budapest túlsúlyos szerepét az ország szellemi életében. Tóth József professzor írásainak rendeltetése alapvetően földrajzi áttekintést, helyzetelemzést adni. Ez a földrajzi alapú megközelítés lehetőséget adott szinte minden tárgyalt téma társadalmi vonatkozásainak elmélyült bemutatására is. A szerző munkájának egyik

nagy erénye a mai magyar társadalmi valóság elemzése, az esetek többségében értékelése. Ez teszi munkáját különösen időszerűvé, kiemeli jelentőségét. Az olvasók – a geográfusok szűkebb körén túl – ezen írások révén is alapos, átfogó képet kapnak a mai magyar társadalom helyzetéről, sajátos problémáiról, a fejlődés, illetve stagnálás feszültségforrásairól. A munka kiválóan megírt, élvezetes stílusú, gördülékeny nyelvezetű. Gondolatait, megállapításait, következtetéseit egyértelműen, világosan, jól nyomon követhető megfogalmazásban adja közre. Ezért is számíthat a szakma szűkebb művelőin, képviselőin kívül széles körű társadalmi elismerésre. A szerző legújabb könyve egy igen eredményes szakmai életpálya és tudományos tevékenység számvetésének is tekinthető. (Dr. Tóth József: Térszerkezeti, népesség- és településföldrajzi tanulmányok. Imedias Kiadó, Pécs, 2008)

DR. KAJÁRI KAROLINA – DR. LAKNER ZOLTÁN Két könyv a Délvidékről A véleményektől a koalíciókig A Regionális Tudományos Társaság gondozásában, dr. Somogyi Sándor és Mirnics Zsuzsa szerkesztésében jelent meg 2007-ben egy szélesebb érdeklődésre számot tartó kiadvány. A szerbiai és magyarországi szerzők1 hosszabb lélegzetű együttműködése nyomán létrejött „Kistérségi távlatok – SWOT- és MACTOR-elemzés Délvidék regionális fejlesztéséhez” címet viselő kötet száz oldalon, magyar, szerb és angol nyelvű összefoglalóval részletesen ismerteti azoknak a kutatásoknak az eredményeit, amelyek lezárták az északbácskai községek képezte régió fejlesztési tervének kidolgozását. A nagyméretű, 22 ábrát és 15 táblázatot tartalmazó kötet három világosan elkülöníthető részre oszlik. Az első részben a szerzők a SWOTelemzés folyamatával és eredményeivel ismertetik meg az olvasót. A módszert a stratégiai

lehetőségeket keresve határozták meg a szerzők. Az elemzőmunkában részt vevő szakemberek név szerinti felsorolása a fejezet elején jelzi, hogy a könyv szerzői teljes mértékben tudatában vannak a ténynek, hogy az ilyen átfogó elemzések csak összehangolt csapatmunka eredményeként jöhetnek létre, és így minden résztvevő említést érdemel. A SWOT-elemzés folyamatának ismertetése, az elemzés során alkalmazott kérdések felsorolása azt bizonyítja, hogy a szerzők a lehetőségek szerint igyekeztek eleget tenni a megismételhetőség kritériumának, még egy ilyen összetett társadalmi vizsgálat esetében is. Az elemzés eredményének ismertetése az erősségek, gyengeségek, lehetőségek és veszélyek táblázatos ismertetésén túl az erősségekre alapozott lehetséges stratégiák részletes bemutatását is tartalmazza. Megállapítja az erősségekre nézve – a legfontosabb tényezőket,

KÖNYVISMERTETÉS

– a lehetséges következményeket, – a kapcsolódásokat, valamint – a lehetséges stratégia típusát és a stratégia kívánatosságát, nemkívánatosságát vagy tűrhetőségét is. Így például a térségre jellemző nagy agroökológiai potenciállal kapcsolatban kívánatos stratégiaként jelentkezik többek között a fenntartható mezőgazdaság, a magasabb hozzáadott értéket jelentő termékek előállítása, a privatizáció és a kárpótlás. Nemkívánatos jelenségként a túltermelés, az alulképzettség, az innovációs készségek hiánya szerepel. Eltűrhető stratégiaként definiálták a résztvevők a méret alatti, szociális jellegű családi gazdaság megmaradását, amely lényegében a kiöregedett, munka nélküli falusiak létalapját jelenti a jelenlegi gazdasági helyzetben. A könyv második része a társadalmigazdasági folyamatok résztvevőinek és céljainak viszonyát vizsgálja a régióban és környezetében. Ez a fejezet ismerteti azokat az előzményeket és kutatási eredményeket, amelyek módszertanuknál és következtetéseiknél fogva valódi újdonságot jelentenek. A szerzők a következő kutatási célokat határozták meg: – a társadalmi-gazdasági életet befolyásoló legfontosabb résztvevők megnevezése, – a legfontosabb társadalmi-gazdasági érdekek meghatározása, – a résztvevők egymás közötti és érdekekhez való viszonyulásának tisztázása, – annak értelmezése, hogy a MACTOReljárással kapott közvetett mutatók hogyan hatnak a stratégiai és taktikai viselkedésre. A fejezet további részében a szerzők ismertetik a kutatás során alkalmazott módszereket, az értékelő-munkacsoport sajátosságait és az eredmények értékelésének menetét. Az alkalmazott módszerek közül részletesen bemutatják a morfológiai elemzést, a strukturális elemzést és a MACTOR-módszert, azzal, hogy az alkalmazását megelőző tevékenységekre – a szereplők meghatározására, a célok definiálására, valamint a relációk értékelésére – külön hangsúlyt helyeznek.

639

Nem hallgatják el a szerzők a módszer korlátait sem, és nyíltan megfogalmazzák fenntartásaikat, amelyek a módszer először történő alkalmazása során felvetődtek bennük. A MACTOR-módszerrel elvégzett elemzés mintegy 43 oldalt tesz ki. A kapott eredmények, következtetések megértése első látásra nehéznek tűnik, de a figyelmesebb olvasás, az ábrák gondos vizsgálata kiválóan útbaigazít a későbbiekben. Az olvasó számára világossá lesz, hogy a bemenő adatok alapján milyen közvetlen és közvetett hatások alakulnak ki a résztvevők között, milyenek a résztvevők befolyásolási potenciáljai, mekkora a függőségük, illetőségük, kompetenciájuk. Ezek a következtetések a résztvevőknek segíthetnek saját helyzetük reálisabb megítélésében, illetve jelezhetik nekik, hogy milyen irányba kell(ene), lehet(ne) változniuk, változtatniuk helyzetükön. Az eredmények másik jelentős részét azok az információk képezik, amelyek a résztvevők és a célok viszonyát mutatják be. Értékelhető a résztvevők véleményének egyezősége vagy eltérése az egyes célok fontosságának megítélésében, leolvashatók a résztvevők számára indifferens célok, illetve fordítva, az egyes célok elérésében indifferens résztvevők, de kimutatható a résztvevők esetleges ambivalenciája is bizonyos célokkal szemben. Ezeknek az eredményeknek a hasznosulása a döntéshozatal szempontjából kétféle lehet. A döntéshozónak vagy a célok megváltoztatására kell koncentrálnia, hogy azok elfogadhatók legyenek a résztvevők számára, vagy a résztvevőket kell motiválnia a változatlan célok megvalósítása érdekében. (Az értékelő szakemberek gondolkodása is formálható – jelzik a könyv szerzői.) A kötet az újvidéki VERZAL Nyomda gondozásában jelent meg, szaklektora dr. habil. Kocsondi József volt.

1. A kötet szerzői: dr. Somogyi Sándor, dr. Lakner Zoltán, dr. Kajári Karolina, dr. Sefcsich György, dr. Gábrity Molnár Irén, Ricz András.

640

Kicsi-e a kistérség? Ugyancsak a Regionális Tudományos Társaság gondozásában, dr. Gábrity Molnár Irén és Ricz András szerkesztői munkájának köszönhetően jelent meg Szabadkán, 2006-ban a „Kistérségek életereje – Délvidéki fejlesztési lehetőségek” címet viselő, 263 oldal terjedelmű tanulmánygyűjtemény. A többségükben fiatal vajdasági szerzők2 komoly munkát végeztek a Délvidék állapotának felmérésében és fejlesztési lehetőségeinek feltárásában. A tanulmányok elkészítéséhez felhasznált szakirodalom 238 hivatkozást tartalmaz tematikus bontásban, ami megkönnyíti a további tájékozódást, egyik-másik tanulmány anyagának részletesebb áttekintését. Az internetalapú hivatkozások 16 internetcímre vonatkoznak, és viszonylag kevés tanulmányban fordulnak elő. A tanulmányokban 37 ábra és 62 táblázat szemlélteti, rendszerezi és támasztja alá a szerzők állításait. Az „Előszóban” a szerkesztők ismertetik annak a részletes és átfogó kutatómunkának a kiinduló feltevéseit és céljait, amely a kötetbe foglalt tanulmányok kidolgozásához vezetett, valamint 4 pontban összegezik azokat a feltételeket, amelyek a térség számára biztosítanák a külföldi tőke gyors és intenzív beáramlását, ami véleményük szerint hozzájárulna a régió gyorsabb fejlődéséhez. Az „Összegező javaslatok Vajdaság fejlesztéséhez” című fejezetben 20 területre (a földrajzi helyzet előnyei, imázsépítés, demográfiai trendek, életminőség, foglalkoztatottság, szegénységfelszámolás, iskolázottság, civil szféra, mentálhigiéné, jogi szabályozás, gazdaságpolitika, reprivatizáció, fenntartható fejlődés, helyi lehetőségek, új energiaforrások, kereskedelem, mezőgazdaság, turizmus, környezetvédelem, távközlés, kommunikáció, informatika) lebontva rendezik össze a szerkesztők a fejlesztési lehetőségeket, kitörési pontokat, szükséges akciókat. A „Vajdaság természetföldrajzi adottságai” című fejezet gazdaságföldrajzi helyzetelemzést tartalmaz. Áttekinti a vizsgált régió határait, közigazgatási egységeit, településeit. Röviden összefoglalja a térség demográfiai helyzetét, természeti adottságait, és külön kitér

KÖNYVISMERTETÉS

a termőföldre mint a régióban nagy jelentőségű mezőgazdasági termelést meghatározó termelési tényezőre. A fejezet foglalkozik a térség vállalkozásainak és természeti adottságainak összefüggéseivel és a természeti értékek idegenforgalmi jelentőségével. A „Népesség – a humánerőforrás jellegzetességei a régióban” című fejezet 8 különálló tanulmányt tartalmaz, amelyek a határ menti települések társadalom- és gazdaságföldrajzát, a demográfiai és migrációs mutatókat, az életminőséget, a munkaerőpiacot, a szegénységcsökkentést, az oktatásügyet, a civil szerepvállalást és a térség lakosságának mentálhigiénés állapotát elemezik. A „Gazdasági erőforrások” fejezetbe három tanulmány került. Az egyik a gazdasági tevékenység tényezőit tekinti át, a másik az ipart és az energiagazdaságot elemzi, a harmadik a mezőgazdasági termeléssel és az agrárbiznisszel foglalkozik. A kötet negyedik, utolsó része hét tanulmányt tartalmaz. A „Szolgáltatószektor és -infrastruktúra” fejezet ismerteti a régióban uralkodó lakáshelyzetet és infrastruktúráját, az energiaszolgáltatást, a hulladékkezelést, a kereskedelmet, a környezetvédelmet, a távközlést és kommunikációt, az idegenforgalmat és azt a hátteret, amely a régió lehetőségeit jogilag determinálja. A technikai szerkesztés, a nyomdai munka és a borítólap a Creative Line szabadkai cég igényes munkáját bizonyítja. A könyv sokszínűségét természetesen nemcsak az erősíti, hogy különbözőek a témakörök, hanem a szerzők nagy száma is: mindegyikük sajátos stílust képvisel. Ugyanakkor a szerkesztők, a szöveggondozó Mirnics Zsuzsa és a korrektor Buzás Márta munkáját dicséri, hogy ezeket a különbözőségeket egységes, összefüggő és egyenletes szöveganyaggá rendezték. Ezzel a könyv olvashatóvá és élvezhetővé vált. A kötet a Szülőföld Alap Gazdasági és Területfejlesztési Kollégiuma támogatásával készült. 2. Szerzők: Csanádi Attila, Csordás Róbert, Dencs Tünde, Gábrity Molnár Irén, Kajári Karolina, Kátay Zita, Kovács Krisztina, Molnár Verona, Ricz András, Sefcsich György, Szlávity Ágnes, Takács Zoltán és Víg Zoltán.

KÖNYVISMERTETÉS

641

DR. ABONYINÉ DR. PALOTÁS JOLÁN Terepbejárás a végeken A közelmúltban jelent meg Volter Edina mély elemzéseken alapuló összehasonlító munkája, amely az ország két sajátos „pólusán” elhelyezkedő határ menti térséget vizsgálja. Az ország belső- és külső perifériáján lévő térségek vizsgálata régóta a szakmai érdeklődés középpontjában áll, de az Európai Unióhoz történt csatlakozás után még inkább napirenden vannak az országhatár menti fejlődéssel kapcsolatos témakörök. A szerző igen jó érzékkel választotta könyvének témáját (és célterületeit), hiszen kevés olyan térsége van az országunknak, ahol a különbségeket, az eredményeket és kihasználatlan lehetőségeket ilyen pregnánsan be lehet mutatni. A szerző munkájában a közelmúlt változásait, a jelenlegi helyzetet és a ma látható perspektívát mutatja be. A vizsgálat célja, hogy az elmaradott térségek felzárkóztatásának mikéntjét körvonalazza. Hangsúlyozza viszont, hogy ehhez az általános szakmai és „metodikai” ismereteken túl nagyon fontos az adott „hely” alapos, megfelelő mélységű ismerete is, mert csak így nyílik mód az optimális stratégia és taktika kialakítására, megvalósítására. Felismerte a szerző, hogy a határ menti térség fejlesztéséhez, a határon átnyúló kapcsolatok, együttműködések szélesítéséhez csak úgy lehet érdemben hozzászólni, ha az országhatár túlsó oldalán lévő térség társadalmigazdasági helyzetét, indikátorait is tanulmányozza. Volter Edina munkája a térségi hierarchiaszinteket összefüggő rendszerként vizsgálja. Széles körű statisztikai adatbázist dolgozott fel, de érződik a munkán a sok terepbejárás során szerzett információ, benyomás, valamint a prominens vizsgálatok során készített mélyinterjúk tapasztalata is. A mintaterület kérdőíves felmérései jól illeszkednek az elemzés egészébe.

Munkájából Volter Edina az alábbi tanulságokat vonja le: 1. A jövőben törekedni kell a keleti határ mentén fekvő kistérségekben olyan racionális fejlesztések megvalósítására, amelyek máshol eredményesek voltak. E téren a határátkelők fejlesztését, a környezet- és természetvédelmi beruházásokat és az intézményi együttműködéseket emeli ki. 2. Fontosnak tartja a „külső perifériák pozitív adottságainak mint belső értéknek a kihasználását” (természeti, épített, néprajzi, történelmi, kulturális, identitási és vallási értékeket emel ki). 3. „Lehetőség lehet a nyugati határ menti kistérségekben a PHARE CBC és INTERREG III/A programok keretei között már meghonosodott új projektek, projekttípusok adaptálására keleten, de nem teljeskörűen, hanem a keleti határzóna gazdasági-társadalmi környezetébe ágyazva (például kerékpárutak, natúrparkok, innovációs központok, tükörprojektek)”. Végkonklúzióként azt fogalmazza meg, hogy „míg a nyugati határ menti kistérségek az EU szintjén válhatnak versenyképessé, felzárkózva a közösség fejlett térségeihez, és Magyarországon még inkább innovatív szerepet betöltve, addig a keleti határzóna kistérségeinek országos szinten kell versenyképessé válniuk”. A munkát a vidékfejlesztéssel foglalkozó szakemberek, egyetemi hallgatók, valamint a téma iránt érdeklődők és elkötelezettek nagy haszonnal forgathatják. (Volter Edina: Magyarország keleti és nyugati határ menti kistérségeinek helyzete és perspektívái a rendszerváltozást követő években. Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanulmányok. Trefort Kiadó, Budapest, 2008)

HAZAI STATISZTIKAI FOLYÓIRATOK TARTALMA

Statisztikai Szemle

2008. július – augusztus Tanulmányok A hazai makrogazdasági statisztikák konzisztenciájáról – Oblath Gábor – Antal Judit – Komáromi András A makrogazdasági statisztikák elemzői szemmel – Bauer Péter – Eppich Győző – Nobilis Bendek – Virág Barnabás A tőkemérés néhány alapproblémája – Hüttl Antónia A láncindexek alkalmazása a nemzeti számlákban – Anwar Klára – Szőkéné Boros Zsuzsanna Az ÁKM integrálása a nemzeti számlákba a norvég SNA–NT-rendszer bevezetésével – Dr. Forgon Mária Értékelés és zöldszámlák: napjaink fejlődési irányai és az előttünk álló kihívások – Giles Atkinson A kormányzati kibocsátás mérése az oktatásban és az egészségügyben: alternatív megközelítések – Michael Christian – Bruce Baker – Barbara Fraumeni – Alyssa Holdren – Matthew Williams Könyvszemle Lequiller, F. – Blades, D.: A nemzeti számlák megértése – Pozsonyi Pál

2008. szeptember Tanulmányok Gondolatok a gazdaságtudományi képzési területen folyó statisztikaoktatásról – Rappai Gábor A kínai működőtőke offenzívája – Artner Annamária A nyugdíjban, nyugdíjszerű ellátásban részesülők halandósága 2004-ben – Hollósné dr. Marosi Judit – H. Richter Mária A társadalom és a gazdaság főbb folyamatai, 2007 Műhely Kávéházi beszélgetések a statisztikáról – Hogyan oktassuk a statisztikát a középiskolában? (1.) – Rózsa Gábor Könyvszemle Navratil Ákos: Régi igazságok és új elméletek a közgazdaságtanban – Bekker Zsuzsa

T E R Ü L E T I S T A T I S Z T I K A

Recommend Documents