Shannon útikalauz kezdő repülőgép-szerelőknek

„Shannon útikalauz kezdő repülőgép-szerelőknek”

Szakmai gyakorlat Írországban a Leonardo da Vinci program támogatásával

Szerző: Tóth Norbert Kossuth Lajos Kéttannyelvű Fővárosi Gyakorló Műszaki Középiskola

Utunk 2008. márciusának utolsó napján kezdődött. Lázas készülődés és a súlylimit miatti szűkös csomagolás után megérkeztünk fővárosunk repülőterére. Utazótársam természetesen indulása után vette észre, hogy otthon felejtette az útlevelét. Ez, hála istennek nem okozott különösebb fennakadást, a tervezetthez képest csupán húsz-huszonöt perc késést okozott. Immáron fennakadás nélkül felszálltunk a repülőre, és két óra múlva landoltunk is Párizsban. A város és a repülőtér lenyűgöző látványt nyújtott, a gépünk hosszú gurulása alatt bőven akadt látnivaló. A terminálba beérvén azonnal bevetettük magunkat az első boltba egy kis szuvenírgyűjtés gyanánt, majd hosszas válogatás után a pénztárnál közölték, nem a jó terminálban vagyunk, át kell mennünk a repülőjegyünkhöz szóló F terminálba. Mivel egészen addig úgy gondoltuk jó helyen vagyunk, nem kicsit lepődtünk meg, és az idő szűkösségét figyelembe véve igen szapora léptekkel startoltunk az F terminál felé. A repülőtér nagyságából adódóan bő 10 perces sétával értük el a mi kapunkat, ahová éppen nyitásra érkeztünk. Mint Budapesten, itt is busszal vittek ki minket a repülőhöz, itt azonban egy kis bonyodalom adódott. A kedves rampás hölgy türelmünket kérte, ugyanis a repülőgép tüzelőanyag feltöltésével problémák adódtak, így kicsit később szállhattunk fel a gépre. Kisvártatva újra megjelent, és közölte a hírt, hogy nem tudják feltölteni a repülőnket, úgyhogy gyorsan átpakolják a csomagjainkat a szemben álló ugyanilyen típusú gépre, és azzal megyünk tovább. Az utasok zöme nevetve fogadta a hírt, de a derültség csak tovább fokozódott, mikor kisvártatva megjelent újra a hölgy a hírrel, hogy mégis fel tudták tölteni a gépünket, így perceken belül felszállhatunk. Eme apróbb bonyodalom után immár folytathattuk sebes utunkat Európa egyik legzöldebb szigete, Írország felé. Leszálláskor az ablakon kitekintve a táj kísértetiesen emlékeztetett Normandia fákkal tagolt legelőire, azonban a kapitány bejelentése nyomán kétség sem férhetett hozzá, hogy Írországban a Shannoni Nemzetközi repülőtéren készültünk leszállni. Az idő természetesen esős és párás volt, de igazából nem is nagyon vártunk mást, csupán a kinti 5-6 fokos hőmérséklet tűnt kicsit ijesztőnek. Még Párizsban a kézipoggyászunkat is a csomagtérbe kellett raknunk, a fej feletti tárolók szűkössége miatt, melyeket a gépből való kiszálláskor annak rendje és módja szerint a gép melletti hatalmas pocsolyába raktak bele. Sebaj, a friss ír levegő inkább mosolyt csalt a szánk sarkába, mintsem holmi csomagok miatt idegeskedtünk volna. A tranzitból kiérve, Padriac Dolan, Training Manager a Shannon Aerospace-től és Gyömbér Zoli 2

barátunk várt minket. Rövid bemutatkozás után Padriac elvitt minket a szállásunkra. A házhoz bőséges reggeli is járt, amit munkarendünknek hála ki is tudtunk használni. Rövid kipakolás után sétáltunk egyet hogy felfedezzük a környéket, majd visszaértünk után nem sokkal megérkeztek kinti barátaink, Kreutzer Edward, Gyömbér Zoli (volt kossuthosok) és Fehér Nóri, hogy elvigyenek minket egy igazi jó ír pubba, a Durty Nelly’s-be. Újfent sokkhatásként ért minket az ottani kultúra mássága, és a pub légköre. Az ember inkább érezte azt, hogy egy jó baráthoz tért be mintsem holmi ivóba. Belépésünkkor egy baráti társaság éppen ír dalokat énekelt a zongora mellett, ezzel is tetézve a legelső kinti élményeinket. Egy-két pohárral és sok-sok átbeszélt témával később visszatértünk szállásunkra, hiszen másnap kezdődött a képzésünk a cégnél. Április elsején, a bolondok napján, reggel a megbeszéltek szerint érkezett a cég által bérelt taxi, ugyanis tömegközlekedés nem volt a településről. Bőségesen volt időnk elfogyasztani a nagy választékú reggelinket, majd kisvártatva megérkeztünk a repülőtérre. Messziről látszott már a hatalmas Shannon Aerospace felirat a még hatalmasabb hangár oldalán. A főépület mellett eltörpülő kis kapuépületben már vártak bennünket, és míg a belépőnket nyomtatták, megérkezett Elaine Hally, a cég HR specialistája. Felvitt minket az irodájába, ahol nagyvonalakban vázolta a kintlétünk tervét, megkaptuk az étkezési hozzájárulásunkat és egyéb juttatásainkat. Ezután átadott bennünket az illetékes munkaruha-managernek, aki hosszas keresgélés és próbálgatás után talált a két nem éppen kis növésű magyar fiatalembernek ruhát. Ezután találkoztunk Roger Duff-al, aki a helyi képzés vezetője, körbevitt minket a cég területén, mindenről mesélt pár mondatot, majd bemutatott az embernek, akinek a keze alatt végül is 3 hetet dolgoztunk. Kézenfekvő megoldás volt, hogy gyakorlott munkatárs mellé leszünk beosztva, hiszen a legelső lépések tudnak a legnehezebbek lenni, ilyenkor nagy előny, ha van valaki a közelben aki egyértelmű segítséget tud adni. A túra után részt vettünk egy munka-és tűzvédelmi oktatáson, majd elindultunk elfogyasztani az első kinti ebédünket. A cég kantinjában a reggelinknél tapasztalt bőség és választék várt minket, nagy kihívás volt az étel kiválasztása is, nemhogy a köretek illetve innivalók tömkelegéből kiválasztani a legszimpatikusabbat. Ebéd után még néhány apróság és papírmunka következett, majd szélnek eresztettek minket, így a korai távozásra való tekintettel benéztünk 3

a városba, Shannonba. A taxi elvitt minket a helyi bevásárlóközpontba, ahol néhány szükséges dolgot megvásároltunk, majd sétáltunk egyet a környéken, le az öbölig. Lélegzetelállító látványt nyújtott a hatalmas torkolat, még a szigetországra jellemző szeles és esős időben is. Ahonnan a dagály még nem hordta el az összes táptalajt, ott az aljnövényzet vígan burjánzott, viszont a sziklák sem a maguk szürkeségükben ültek az öböl partján, mert többségüket többé-kevésbé benőtte a mindenhol tenyésző moha. Shannontól délre a folyó partján 3 félsziget található, melyeket kreatívan Első, Második illetve Harmadik félszigetnek neveztek el. Mi a középső, kettes számú félszigeten voltunk, ahonnan egy igen elegáns apró szigetecskére nyílt kilátás. Fotók tucatjai után visszaindultunk a városba. Gondoltuk, egy másik útvonalon megyünk vissza a bevásárlóközpontig, azonban kisvártatva a fáradtság lett erősen úrrá kettőnkön, így gondoltuk nem sétálunk vissza, hanem ottani helyünkre rendeljük a taxit. Illetve rendeltük volna, ha találtunk volna egy olyan táblát, amin a feliratot ki tudjuk mondani, de az ékes ír nyelv egyikünknek sem állt a szájára, így inkább erőt vettünk magunkon, és visszatértünk a „Sky Court”-hoz, melynek legalább eredendően tudtuk a kiejtését. Április másodikán kezdődött meg az igazi munka. Rögtön ki is vittek minket az újonnan érkezett ČSA-s Airbus 321-re, amin mi voltunk az első hírmagvai a küszöbön álló nagyjavításnak. Kezdetnek egy igen egyszerű munkát kaptunk, az első ajtók keretének műanyag borításának leszerelését kaptuk feladatul. Természetesen elsőként 4

bevetettük magunkat a gép pilótafülkéjébe, amit jó alaposan szemügyre is vettünk, és jópár „pulitzer-gyanús” képet is készítettünk. Miután belekezdtünk a nagy csavarozgatásba, észre sem vettük hogy a vontató már ott is áll a gép előtt. A vontatószemélyzet megkért minket, hogy segédkezzünk a gép bevontatásánál, így lekullogtunk a lépcsőn, és bekísértük a gépet a hangárba az állóhelyére. Többszöri igazgatás és féktuskózás után végre a helyén volt a gép, és megkezdődött rajta a lázas munka. Ellepték a hatalmas vasmadarat a dolgozók, hirtelen nem is tudtuk hová kapkodjuk a fejünket. Mivel a hely hirtelen igen szűkössé vált, megkértük Leonardot, a csapat vezetőjét, hogy adjon nekünk valami olyan munkát, ahol kevésbé vagyunk láb alatt. Több sem kellett hozzá, megkaptuk feladatul az alsó oldalfal-panelek –szakzsargonban a „DADOpanelek”- leszerelését, s bevetettük magunkat a munka sűrűjébe. Hamar el is telt az idő, hiszen nagy volt a pörgés, gyorsan megebédeltünk majd folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Munkaidőnk vége tájékán a csapat vezetőjének helyettese, Clinton, megkérdezte hogy nem tudnánk-e bennmaradni hétig, mivel sok a munka és most igen nagy szükség volna ránk is. Természetesen mi sem kell több a kezdők önbizalmának növeléséhez, azonnal rábólintottunk a kérésére, és hasznosságunk teljes tudatában folytattuk tovább a munkát egészen hétig. Akkorra már egészen kiürült a hangár, igen más arcot mutatott a sürgő-forgó nappali énjéhez képest. Dolgunk végeztével hulla fáradtan estünk be taxinkba, és ugyanekkora lendülettel merültünk álomba. Április harmadikán, az előző napi sok térdelés miatt sajogó térdekkel botorkáltam elfogyasztani reggelimet. A céghez beérve Zoli barátomnak panaszoltam a térdvédő hiányát, aki rávilágított a munkaruhán fellelhető térdzseb rendeltetésére, melyet az élelmes dolgozók kitömtek rongyokkal, ha nem épp a cégnél igényelhető térdvédő betétet tárolták benne. Felismerve hibámat, természetesen azonnal kitömtem őket rongyokkal, amik a későbbiekben igazán jó szolgálatot tettek. Munkaállomásunkra beérve sajnálkozóan tapasztaltuk, hogy az előző napi buzgalmunknak hála, nem sok általunk is elvégezhető munka maradt. Tudniillik nem kaptunk szerszámosládát, aminek hiányában az összetettebb feladatok elvégzése igen bonyolulttá vált számunkra. Nem estünk mindenesetre kétségbe, itt-ott nézelődtünk, segítettünk ahol tudtunk, többnyire Zoli barátunk türelmét tettük próbára állandó kérdéseinkkel és ügyetlenkedéseinkkel. Április negyedike már a szokásos módon indult. Rövidke taxizás után bevetettük magunkat a padlólemezek felszedésének gyönyöreibe. Az előzőleg eltávolított ragasztószalagok helye alól kicsavartuk a padlót rögzítő csavarokat, majd –jó esetben- a padlólemezek közti szigetelőpaszta alá befuttatott spárga segítségével szétbontottuk azokat, és kiemeltük őket. Ez a valóságban természetesen egészen másként történt. A spárga centiméterenként elszakadt, ha éppen nem egészben csúszott ki a szigetelés alól. Az egész művelet inkább hatott egy középszintű 5

kabarénak, mint repülőgép szerelésnek, de többnyire mindenki csak mosolygott, ahogy valaki hol-itt hol-ott majdnem hanyatt esik az elszakadó spárga miatt, vagy egyre vörösödő fejjel próbálja feltépni a padlólemezeket. Nem volt éppen egy leányálom, de a munka része, ezt is el kell végezni. Hamar eltelik az idő, ha az ember jól érzi magát, így kisvártatva Zoli kocsijában ültünk úton Limerick felé, ahol megtartottuk Laci barátom és útitársam születésnapi buliját a Wicked Chicken nevezetű szórakozóhelyen. Habár az idő estére esősre fordult, a hangulat nagyon jó volt egész este, és szép emlékekkel indultunk hazafelé, kicsit mámoros állapotban. Másnap, Zoli barátunk bevitt minket Limerickbe, így nappal is körül tudtunk nézni az amúgy gyönyörű szép városban. Megnéztük többek közt a Szt. Mária Katedrálist, a Hunt Múzeumot és a várost átszelő Shannon folyót. A boltok kirakatait nézve nem kis meglepetésünket okozta a felismerés, hogy bizony a kinti árak csekély mértékben térnek el az itthoniaktól, sőt bizonyos hústermékek ára jóval olcsóbb mint otthon. Egy gyors Limerick-i ebéd után visszatértünk Shannonba, ahol Zoli megmutatta az Edward, Huth Gabi és őáltala közösen bérelt házat. Tipikus angolszász sorház volt, és ugyanakkor tipikus legénylakás is… Itt gyorsan kihasználtuk az alkalmat az elektronikus leveleink elolvasására, ugyanis a hotelünkben eléggé borsos áron adták az Internet elérést. Estefelé Zolit elkísértük Bunratty várához, amiről készített néhány művészi fotót, kihasználva a lemenő nap narancsszínben pompázó sugarait. Nem sokat időztünk ott mindenesetre, mert az idő szokásához híven hűvösebbre fordult. Szerény vacsoránk után nyugovóra tértünk. Első vasárnapunkat kihasználtuk a szennyesünk mosására, takarításra és mosogatásra. Napközben, mivel nem volt semmi dolgunk, összeszedelődzködtem, és elindultam egy nagyobb lélegzetvételű felfedezőútra a környéken. Lendületem hamar megtorpant, ugyanis szomorúan konstatáltam, hogy egy sétaútvonal sem volt a környéken, és a környékbeli tájak felé vezető zöldövezetek mind kerítéssel vannak körülvéve. Itt tudatosult bennem a leginkább, hogy mennyire motorizált ez a társadalom, hiszen ahhoz is autóba kell ülni, hogy az ember sétálhasson egy jót. Ennek ellenére az egyik hegyi úton elindultam az utamra, és végül is sikerült néhány festői szépségű kilátással

6

rendelkező szakaszt találnom. Késő délután Nórit, a hazautazó honfitársunkat búcsúztattuk, újfent a Durty Nelly’s-ben, néhány ír sör társaságában. 7.-én reggel frissen és kipihenve ugrottunk fejest a munkába, ahol időközben beosztottak minket egy kevésbé zsúfolt gépre, ahol az összeszerelés izgalmas mozzanatait vehettük górcső alá. Első feladatként a már jól ismert „DADOpaneleket” kellett immár fölszerelnünk, de előbb a gép hőszigetelésén keletkezett esetleges szakadásokat kellett különleges ragasztószalaggal kijavítanunk. Itt érdekes volt tapasztalnunk, hogy mivel le volt már fektetve a padlószőnyeg, ezért az ún. „Shoe-cover”-t kellett használnunk, aminek a csúszóssága miatt egész nap a hanyatt esés küszöbén táncoltunk. Másnap a már jól ismert „DADO”-kat szerelgettük, majd nem sokkal ezután beosztottak minket az oldalfal-paneleket borító hőszigetelést javító brigádhoz. Itt már jobban tudtunk vegyülni a helyi dolgozókkal, megismerhettünk pár igen jellegzetes ír személyiséget, többek közt a későbbi barátunkat Tom Fox-ot, és hallhattunk pár igen mókás történetet. Megkaptam az oldalfalpanelek felszerelésének megtisztelő feladatát, ahol újfent szembesülnöm kellett a szerszámosláda hiányának problémás voltával, hiszen egyre nehezebben tudtuk a szükséges szerszámokat beszerezni, de végül is a mindig türelmes munkatársaink segítségével meg tudtuk oldani az ilyen jellegű problémáinkat. Délután jött el kintlétünk egyik sarkalatos pontja, állásinterjút kértünk a HR irodától, akik boldogan adtak időpontot, és mindent megszerveztek nekünk. Szerdán befejeztük a visszamaradt panelek felszerelését, majd többé-kevésbé aktívan részt vettünk a vészcsúszdák felszerelésének körülményes folyamatában. Itt többnyire csak mint szemlélők vettünk részt, de meglepetéssel nyugtáztuk, hogy paradox módon mennyire egyszerű és mégis összetett rendszer működteti a vészcsúszdák nyílását. Ezt azért lehet így kijelenteni, mert a 2 rögzítő körmöt és egy rudat egymáshoz csatlakoztató rendszert, -a számítógépes Aircraft Maintenance Manual tanulsága alapján- egy igen bonyolult tolórúd, himba és huzalrendszer működtet. Néha-néha átnéztünk Edward barátunkhoz is, aki szokásos műszerész teendőit végezte, mint izzócserék, lámpatesztek. Később a 7

nap folyamán volt szerencsénk látni egy főfutó tesztet, ami abból állt, hogy először az egyik majd a másik oldalon behúzták a futókat, miközben a szakemberek lázasan ellenőrizték, hogy minden a helyére megy-e és rendben működik minden. A 10.-e igen egyhangúan indult, ugyanis a munka többsége már készen volt a gépen, a székek beszerelésére várt mindenki, azonban még egy pár mennyezeti borítás éppen aznap érkezett meg, úgyhogy Zoli barátunknak segédkeztem azok felszerelésében, míg útitársamnak, Lacinak egyéb munkát osztottak be. Természetesen felhelyezésük előtt itt is javítgatni kellett a hőszigetelő borítást. Miután a székek megérkeztek, Janival az egyik épp kinn dolgozó honfitársunkkal, és Spylossal a Görögországból való kollégánkkal karöltve nyomatékra húztuk a beszerelt székeket rögzítő csavarokat. A következő napunkat majdnem teljes egészében Edward barátunkkal töltöttünk, akivel neoncsöveket cseréltünk, ellenőriztük a fedélzeti rádió működését egy földi rádióadó-vevő segítségével, illetve az intercom csatornáit próbálgattuk végig. Ez természetesen a látszattal ellentétben nem ilyen egyszerű volt, mindegyik feladat hosszú perceket vett igénybe a szigorúan megadott sorrendiségek miatt. Péntek lévén, a munkát hamar letettük, és a srácokkal elindultunk egy kis szórakozást keresni kis falunkban. Második szombatunkon reggel Zoli ismét bevitt minket Limerickbe, ahol immár, mint ismerős tájon jártunk, és próbáltuk az addig meg nem látogatott látnivalókat szemügyre venni. Így sikerült is betérnünk a King’s Island nevű városrészbe, ahol János Király vára volt található, illetve a Limerick múzeum. Kapva kaptunk a lehetőségen, és betértünk a múzeumba, ahol Limerick történetét és helyi szokásait ismerhettük meg a középkortól napjainkig. Időnk szűkössége lévén nem térhettünk be a várba, de néhány igazán jó fotót készíthettünk róla. Tettünk még egy nagy sétát a városban, majd Zoli felvett minket, és visszamentünk Shannonba, ahol néhány igazán jó helyet mutatott a repülők le-és felszállásának kifürkészésére. Az egyik hely eléréséhez keresztül kellett vágnunk egy legelőn, ahol éppen tehenek kérődztek vígan. Megérte ide eljönnünk, mert egyrészt nagyon szép látványt nyújtott onnan a távoli Shannon 8

folyó, illetve a landoló gépeket szinte karnyújtásnyi távolságból szemlélhettük… Volna, ha jött volna legalább egy is. Sebaj, Zoli tudott egy kevésbé izgalmas, de forgalmasabb helyet, ahol már ténylegesen láthattunk néhány fel-és leszállást, és készíthettünk pár jó képet. Dolgunk végeztével felvettük Edwardot, és visszalátogattunk barátaink lakásába egy kis Internet elérés és beszélgetés céljából. Vasárnapunkat újfent próbáltuk hasznosan tölteni, bár nagyon fáradtak voltunk így többnyire a pihenés szentségében telt. Délután szokás szerint átnéztek barátaink. Harmadik hetünket már úgy kezdtük, mintha réges-rég itt dolgoznánk már. Sok ismerős arc, reggelente sok-sok köszönés, és indul a munka. Visszavezényeltek minket az ismerős ČSA gépre, ahol Tom Fox barátunkkal megkaptuk a pilótafülke ajtajának felszerelését, mely igen bonyolult feladat, körülbelül 5-8 csavar becsavarása kellett hozzá. Aznap történt egy kis kavalkád, melynek hatására másnap délben fejeztük be a munkát, ugyanis nem állt rendelkezésre éppen abból a csavarból, amire nekünk szükségünk volt. Még a legjobb helyen is előfordul ilyen, bár nagyon bosszantó volt, végül is el tudtuk magunkat foglalni. Másnap dél tájékán sikerült is nagyjából befejeznünk a munkát, ami újabb izgalmakat rejtett magában, ugyanis első körben ki kellett cserélnünk az egyik zárat az időközben meghibásodott rugója miatt, majd miután még így sem csukódott be rendesen, egy rögtönzött szakmai konzultáció után kiderült, hogy újra be kell állítani az ajtó magasságát, ami újfent egy kihívással teli szép feladat volt a rendelkezésre álló helyből és az állító csavar elhelyezkedéséből adódóan. Miután az ajtó szépen a helyére került, megkezdtük addigi egyik legérdekesebb munkánkat. Mivel a gép nem sokára minőségügyi és megrendelői ellenőrzést kapott, el kellett kezdeni takarítani. Elsőként megkaptuk a fej feletti tárolórekeszek vegyszerrel történő tisztításának magasztos feladatát. Ez ugyancsak nem tűnik túl bonyolult feladatnak, csak mivel egy másik takarítóbrigád is dolgozott a fedélzeten, sikerült egymás munkáját jó hatékonysággal hátráltatni. A másik brigád a tárolók külsejét, míg mi a belsejét tisztítottuk, és amíg ők az általunk letisztított belső oldalakat tapogatták össze koszos kézzel, addig mi a külső oldalt koszoltuk újra össze. Miután ezt 9

észrevettük, konzultáltunk a másik brigáddal, jót nevettünk és gyorsan lepucoltuk a nyomokat. 16.-án, szerdán lázas készülődés volt, mivel délelőtt jött a minőségügyi ellenőrzés. Gyorsan lepucoltuk a maradék koszos felületeket, oldalfalakat. Megkaptam még szorgalmi feladatnak az egyik illemhely papír- és frissítőkendő tároló zárószerkezetének a cseréjét. Ezzel többnyire szépen elvoltam, mert bár a feladat igen egyszerűnek hatott, de a zár a teljes cseréje után sem volt hajlandó normálisan működni. Gyors konzultáció a szakemberekkel, akik maguk is tanácstalanok voltak, majd mielőtt még lecseréltük volna a teljes ajtót, eszünkbe jutott egy megoldás, ami nem több mint 4 alátétet és egy kis türelmet igényelt (a roppant kis csavarméretek miatt). Működött a terv, éppen időben készült el az ellenőrzésre. Természetesen ettől függetlenül tucatszám találtak kifogásolnivalót, amit mint az egyetlen fedélzeten lévő ember, velem kezdtek megcsináltatni. Először örültem is, hogy „na végre valami felelősségteljes feladat”, de amint megláttam az első „DEFECT” matrica felhelyezésének okát, nem tudtam nem elnevetni magam naivságomon. A matrica egy nagy halom festék miatt lett felragasztva, ami az egyik tárolóban felkent tömítő pasztába ragadt. Egy kis körömmunka, meg türelem és már kész is volt. Nagy reményekkel vonultam tovább a következő matricára, hátha legalább egy-két csavar is hiányzik… De nem, hanem két nagy kupac sárral vegyült gépzsírra mutatott a matrica az illemhely mosdója alatt, amely talán évek óta gyűlt szorgosan mostani helyére… Többnyire hasonló jellegű feladatokkal telt a nap további része is. Végre valahára elérkezett a nagy nap, előző nap szólt az illetékes kisasszony, hogy másnap várnak az állásinterjúra. Én voltam az első, pontban kilenckor egy kicsit feszülten beléptem az ajtón, ahol már ő és az egyik repülős szakember várt. Mivel mindkettőjüket többnyire ismertem, oldott hangulatban folyt a beszélgetés. Az interjú fél órája hamar el is röppent, és míg Laci barátom következett, én lementem a gyakorlati felmérésre. Korábban a kinti barátaink alaposan elmondták, hogy mire számítsunk ezen a felmérésen, így mint ismerős 10

feladatokat köszöntöttük. A „vizsgáztató” igen segítőkész volt, sőt ha tehette volna, helyettünk megcsinálta volna a feladatokat, csak hogy ne legyen semmi baj.  Csupán az egyik feladattal akadt kisebb nehézségem, a nyomatékkulcs használatával. Összehozott az élet már egy-kétféle nyomatékkulccsal, de a felmérésen szereplőt még sosem láttam. Pár másodperc bénázás után beláttam, hogy nem megy, és tanácsot kértem az addigra már mosolygó vizsgáztatótól, aki megjegyezte, hogy ezt a fajtát általában senki sem ismeri, úgyhogy ne izguljak. A felmérés után ebédeltünk, és átvittek minket Limerickbe az orvosi vizsgálatra. Ez kevésbé volt izgalmas, ha az utána következő városnézést nem vesszük figyelembe. Többnyire a már ismerős helyeket jártuk újra végig, illetve az idő szűkössége miatt inkább csak a környéket jártuk be. Sikerült látnunk egy koccanást a korábbi eső miatti, még csúszós úton, majd megfáradtan hazatértünk. Elérkezett az utolsó nap gyomorszorító pillanata. Fura volt úgy bemenni, hogy egy jó darabig nem megyünk vissza. Egész más színben láttuk így az egészet, és én személy szerint nagy sajnálatot éreztem, hogy ott kell hagynunk azt a sok embert és az egész érzést, akiket és amit ez alatt a röpke három hét alatt megismertünk. Hétfőn nem hoztak új gépet, és az időközben készülők nagy része mára elkészült. Odacsapódtunk Edward mellé, akit átvezényeltek a 767-re egy kis kisegítő munkára. Többnyire beszélgettünk és apróbb dolgokban segítettünk neki. Megmeglátogattuk az időközben visszaérkezett Huth Gábor barátunkat is, aki 737-en dolgozott. Sikerült elcsípnünk a 767es futópróbáját is, ami annyiban volt különleges, hogy üzemi nyomással történt –a korábbi Airbuszossal ellentétbenés a maga valós 11

sebességével láthattuk a csukódást. A nap további része többnyire búcsúzkodással és a kivitt ajándékok osztogatásával telt, köztük Padriac Dolanével, akitől mi is kaptunk ajándékot, egy baseball sapka, póló és toll személyében. A nap végére nem maradt más hátra, mint sietve leadni a munkaruhánkat, kiüríteni a szekrényünket és beszállni az utolsó taxinkba hazafele a reptérről. Vegyes érzelmekkel távolodtunk egyre a hangártól, hiszen sok jó emlékkel lettünk gazdagabbak, de a reménnyel is hogy esetleg nem sokára visszatérhetünk… Péntek lévén, bevetettük magunkat a helyi éjszakai életbe, és benéztünk újfent a közeli Durty Nelly’s-be. Mivel, mindannyiunk elég fáradt volt, így nem maradtunk sokat, hamar nyugovóra tértünk. Az utolsó szombatunk többnyire lázas mosással, pakolással és szervezgetéssel telt, természetesen időnk bőven maradt pihenni is. Estefelé átnézett Zoli barátunk elbúcsúzni, majd nem sokkal utána megérkezett Edward és Gábor is, akikkel kimentünk a szinte teljesen tömött Creamery-be. Átbeszéltük az elmúlt hetek tanulságait, bíztattak bennünket a srácok, hogy menjünk vissza, és természetesen sokat beszéltünk az élet nagy dolgairól. Elérkezett a hazaindulás napja. Az előzőleg megbeszéltek alapján Zoli felvett minket a házunknál, leadtuk a kulcsunkat és elindultunk a repülőtérre. Sajnálattal vegyes izgalom lett úrrá rajtam, hiszen bár nagyon sajnáltam hogy ott kell hagynom ezt a fantasztikus országot, azért izgatottsággal töltött el, hogy nemsokára újra láthatom itthoni szeretteimet és barátaimat. Hosszas búcsúzkodás után, különösebb nehézség nélkül jutottunk be a tranzitba, ahol még volt egy óránk indulásig. Többnyire nézelődéssel töltöttük ki az időt, majd elérkezett az indulás pillanata. Egy gyors visszatekintés a gép ajtajából, mély szippantás a mindig friss ír levegőből, és mire észbe kaphattam volna, már nagy robajjal és sebességgel közeledtünk a kontinens felé. Párizsi leszállásunk után realizálódott bennünk, hogy még 3 és fél óránk van az átszállásig, úgyhogy eldöntöttük kimegyünk a tranzitból kicsit szétnézni odakinn. A francia biztonságra jellemző módon majdnem olyan nehéz volt kijutnunk a tranzitváróból, mint vissza, de határozott célkitűzésünk megőrizte bennünk a motiváltságot. Talán csak egy kicsit az szeghette Laci barátom kedvét, hogy 12

visszatérésnél szúrópróbaszerű ellenőrzésen esett át, és feszültsége nem kis derültséget okozott az ellenőrzői körében. Pár feszültségoldó poén elsütése után, immár nevetve bocsátottak minket utunkra a francia biztonságiak, és kisvártatva már a budapesti leszállást megelőző fülpattogást és izgatottságot éreztük. Alattunk gyönyörűen terült el a Balaton, majd a Csepel-sziget és Budapest. Ezerszer látott dolgok, de mégis ezek dobogtatják meg a távolról hazatérő magyarok szívét. Kisvártatva egy huppanás, és immár újra magyar levegőt pumpált kabinunkba a légkondicionáló rendszer. Kis vesződség a csomagokkal, séta kifelé a tranzitból, és az első lépései a lassú visszarázódásnak a hétköznapokra. No meg sok-sok úti beszámoló kezdete sok-sok embernek…

13