Nicholas John Spykman EURÁZSIA POLITIKAI TÉRKÉPE*
A keleti félteke államai közötti geopolitikai kapcsolatok áttekintéséhez először is azt a tényt kell kiemelnünk, hogy mára a politikai erők számára a Föld felszíne egyetlen összefüggő mezőt ál- , kot. A világ földrajza ismert, s egy régió hatalmi elrendeződésének megváltozása szükségsze-' rűen befolyásolja más régiók rendjét. A tengeri hatalom kialakulása a nyugat-európai államok ; politikai erői számára biztosította a legtávolabbi kontinensek partjainak elérését. Az egyik kontinensen meglévő hatalmi viszonyok elkerülhetetlenül tükröződnek más kontinensek hatalmi; megoszlásában, és bármely állam külpolitikájára hatással lehetnek olyan események, amelyek i szerte a világban zajlanak. A világpolitika e korszakának hatalmi viszonyaiért felelős alapvető tény az óceáni hajózás j kialakulása és az Indiába, valamint az Amerikába vezető tengeri útvonalak felfedezése, j A tengeri közlekedés lehetősége képezi az új geopolitikai szerkezet, a tengerentúli birodalom j alapját. Korábban a történelem olyan nagy szárazföldi hatalmak mintáival szolgált, amelyek \ összefüggő földterületek uralmán alapultak, mint például a Római, Kínai és az Orosz Biroda- '•• lom. Mára a tenger a közlekedés egyik fő ütőerévé vált, és egy kiterjedt hatókörű ; nagyhatalmi struktúrával rendelkezünk. A brit, a francia, a japán birodalom, valamint az j Egyesült Államok tengeri hatalma mind hozzájárultak egy olyan modern világ kialakulásához, j amely a politikai erők kölcsönhatásának egyetlen, összefüggő teréül szolgál. A tengeri háta- j lom volt az, amely lehetővé tette, hogy az eurázsiai kontinensről mint egységről gondolkod-1 junk, s a tengeri hatalom kormányozza az Óvilág és Újvilág közötti viszonyokat is. E jelentős változást, amely a hatalmi szervezetben végbement, átfogóan először Alfréd l Thayer Mahan ismertette és elemezte a The Influence ofSea Power upon History, 1660-1783 (A j tengeri hatalom hatása a történelemre, 1660-1783) című 1890-ben megjelent művében. Mégis, j Sir Halford Mackinder brit földrajztudós volt az, aki 1904-ben a szárazföldi és a tengeri hatalom j közötti viszonyok valóban globális méretű részletes tanulmányozását először elvégezte, i Mackinder elemzésének alapeszköze egy olyan térkép volt, amelynek közepén Szibéria feküdt l (9. ábra), Európát pedig a világ közepe helyett az eurázsiai szárazföldi masszívum számos fél- j szigete közül az egyiknek tekintette. A nyugati világ a Föld arculatáról alkotott merőben új kép-1 pel szembesült, amelyet addig az Európáról mint a világegyetem közepéről fenntartott addigi el- j képzelések elhomályosítottak. Legismertebb, Democratic Ideals and Reality (A demokratikus ideálok és a valóság) című, 1919-ben megjelent művében Mackinder ismét a világpolitika glo- \ bális szemléletére hívta fel a figyelmet, és kiterjesztette, továbbfejlesztette az eurázsiai konti- j nenssel kapcsolatos elemzését. Napjainkban még indokoltabb a világot összefüggő egésznek tekinteni, hiszen már nem csak j a tengerek, hanem a légtér is egybefűzik. A nyugati félteke helyzetének elemzése közben már j eddig is torz képet alkottunk az Óvilág valóságos helyzetéről, mivel figyelmünk középpontjába 1 az Egyesült Államokat állítottuk, és az eurázsiai kontinenst két régióra, Európára és a Távol-Ke- j létre osztottuk fel, hogy erejüket saját országunkéhoz viszonyítva mérjük fel. Ahhoz, hogy tisz- j ta és teljes képet alkothassunk e két terület egymáshoz való viszonyáról, érdemes visszatérni Mackinder Szibériaközpontú térképéhez, és részletesen áttekinteni különböző, a kontinens geopolitikai viszonyaival kapcsolatban kialakított nézeteit.
9. ábra A világ Mackinder elképzelése szerint
Mackinder világa Mackinder elemzése a magterület elképzelésével indul. A hatalmas kiterjedésű Szibériát a belső vízelvezetés és a tengeri elérhetőség szempontjából egy egységnek tekintette. Ez a hatalmas térség azért tekinthető egy egységnek, mert minden folyója a Jeges-tengerbe, vagy a szárazföldön belül a Kaszpi-tengerbe és az Aral-tóba ömlik, és sehol, semmilyen része nem éri el a nyílt óceánt. A mindig is e régióban élő nomád törzsek időről időre kísérletet tettek a tenger elérésére és ebből kifolyólag hatalmas katonai nyomást fejtettek ki azokra az államokra, amelyek az idők során a tengerparti területeket foglalták el. Ez utóbbi területet Mackinder belső peremívnek nevezte el. A terület a kontinensen lévő összes olyan államot magába foglalja, amely közvetlenül hozzáfért a tengerhez, s így mind tengeri, mind szárazföldi hatalmat gyakorolt. E területen túl fekszenek a külső peremív szigetei és sziget-kontinensei, míg az óceánok peremét a nyugati félteke tengerentúli kontinensei foglalják el. A 9. ábrán e nézőpontból a nyugati félteke masszívumának folytonossága megtörik, hiszen a Szibéria-központú térkép az észak- és dél-amerikai kontinens atlanti-óceáni partvidékét Európával szemben, csendes-óceáni partvidékét pedig a Távol-Kelettel szemben mutatja. A Mackinder-féle térkép első kiadásának idején, 1904-ben a dolgok akkori állása szerint mindez inkább jóslatnak számított, semmint ténynek, hiszen az Egyesült Allamok hatalmi potenciálja a Csendesóceán nyugati térségében csak a Panama-csatorna befejezése után vált teljessé. Mindamellett ma teljesen jogos egy olyan térkép használata, amelynek közepén az eurázsiai kontinens fekszik, hiszen a nyugati féltekének alapvető érdekeltségei és kapcsolatai vannak az Óvilág mind európai, mind pedig távol-keleti részeiben. A keleti félteke hatalmi konstellációját Mackinder a központi térség szárazföldi hatalma és Nagy-Britannia tengeri hatalma közötti viszony összefüggésében határozta meg. A Brit Birodalom számára a biztonság a világsziget tengeri és szárazföldi államai közti hatalmi egyensúly
10. ábra Eurázsia geopolitikai térképe
megőrzésétől függött. Ha a kettő közül bármelyik fölényre tenne szert, az egész kontinenst és a tengelyterületet egyetlen hatalom uralná. Ezt a hatalmas szárazföldi masszívumot alapul véve olyan tengeri hatalmat lehetne létrehozni, amely könnyedén leigázná Nagy-Britanniát. Ezért a brit külpolitika feladata az volt, hogy az európai kontinensen megakadályozza bármilyen hatalmi integrációt létrejöttét, s különösen hogy biztosítsa, semmi ne vezethessen egy Németország és Oroszország közti hatékony katonai szövetséghez. Az eurázsiai szárazföldi masszívum topográfiája szempontjából ez az elemzés alapvető jelentőséggel bír. Létezik ugyanis egy jól körülhatárolható központi alföld, amelyet a Skandináviától a szibériai Csukcs-félszigetig szinte teljesen összefüggően elterülő hegyvonulat ölel körül, az emberek számára a belső területekről gyakorlatilag megakadályozva az óceánhoz való kijutást. E természetes határon túl fekszenek Európa, a Közel-Kelet, India és Kína part menti alföldjei. Szerencsétlen dolog, hogy a Mackinder által használt térkép nem mutatja e topográfiai jegyek egyikét sem, annak ellenére, hogy valójában ezek adják az elképzelés keretét. Hacsak nem sikerül közvetlenül az ő szövegére hivatkozni, nehézségekbe ütközik az általa használt terminológia implikációinak világos áttekintése. Haushofer, a német geopolitikus átvette a brit földrajztudós értelmezését, és saját speciális szükségleteinek megfelelően adaptálta azt. Az általa rajzolt térkép felfedi, hogy bizonyos javításokkal egészítette ki az eredeti változatot. Bejelölte a vízfolyásokat, olyan részlettel bővítve így a térképet, amely alapján a térképolvasáshoz szokott személy képes megbecsülni a hegyvonulatok elhelyezkedését. Bejelölt továbbá bizonyos „politikai nyomással" bíró területeket, amelyek a Mackinder által tárgyalt, ám térképén nem ábrázolt hatalmi központok helyét jelölik. Mindazonáltal e térkép sem szolgál valóban adekvát alapul a téma megvitatásához, mert hiányoznak belőle azok a legfontosabb topográfiai tények, amelyek a geopolitikai elemzéshez elengedhetetlenek. Vessünk tehát még egy pillantást a térképre és jelöljük ki még egyszer az eurázsiai kontinens szárazföldi körvonalait: a központi alföldet, amelyet észak felől jeges vizek, kelet, dél és nyugat felől pedig egy nagy félkörben hegyek kereteznek. A hegyvonulaton túl terülnek el a tengerparti területek, amelyek a tengerig húzódó hegynyúlványok által tagolt síkságokból állnak. A Föld e képének további ismertetése során újra és újra hivatkoznunk kell majd e régiókra, így érdemes ezeket saját névvel ellátni (10. ábra). A kontinensen lévő központi alföldet továbbra is központi magterületnek nevezhetjük, azzal a megjegyzéssel, hogy az valójában egybeesik a Szovjetunió területével. A hegyvonulaton túl fekvő, Mackinder által belső peremívnek nevezett tengerparti régiót talán hasznosabb lesz peremterületnek (Rimland) nevezni, mert e kifejezés jobban tükrözi a teriilet sajátosságait. A belső és marginális tengerek által alkotott füzér, amely ezt körülöleli és a szárazföldet az óceánoktól elválasztja, a terület szélén húzódó tengeri főútvonalat képez, amely a tengeri hatalom szempontjából az egész térséget összekapcsolja. Ezen túl fekszenek Nagy-Britannia, Japán, Afrika és Ausztrália part menti szigetei és sziget-kontinensei, amelyek a külső körívet alkotják. A „part menti" terminus olyan jól kifejezi a központi szárazföldi masszívumhoz való alapvető viszonyukat, hogy Mackinder terminológiája helyett a továbbiakban ezt fogjuk használni. Az óceáni öv és az óceánokon túli Újvilág pusztán földrajzi értelemben teszik teljessé a képet. Az Óvilág ezen átfogó képe alapján most részletesen sorra vehetjük annak egyes régióit és elemezhetjük azok
jelentőségét a hatalmi potenciál és a globális biztonsági politika szempontjából. Értékelnünk kell azt a szerepet, amelyet az egyes zónák a nemzetközi életben egykor játszottak, hiszen csak ilyen kontextusban érthetjük meg a második világháború menetét, valamint a béke lehetőségeit. A magterület A magterület jelentőségét Mackinder azon keresztül ismerte fel, hogy egy belső közlekedési útvonalakkal rendelkező, központi elhelyezkedésű terület a szárazföldi közlekedés fejlesztésével olyan mértékig megerősíthető és egyesíthető, hogy az felveheti a versenyt a tengeri közlekedéssel. Mackinder emellett számításba vette a sztyeppe gazdasági felvirágoztatását. Az orosz gazdaság és földrajz helyzetét látva egyáltalán nem világos, hogy a központi térség most vagy a közeli jövőben a kommunikáció, a mobilitás és a hatalmi potenciál világközpontja lehet. Először is, a világ jelenlegi éghajlati viszonyai miatt biztosra vehető, hogy ha a mezőgazdasági technológiában nem következik be valamilyen forradalmi változás, a mezőgazdasági termelés központja Nyugat-Oroszországban marad, és nem tevődik át a közép-szibériai területre. A világ megművelt területeit ábrázoló térkép is ezt a tényt húzza alá (11. ábra). Habár az orosz állam sokkal nagyobb területet foglal el, mint Kanada, az Egyesült Államok, vagy Brazília, a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület az egésznek csak nagyon kis részét teszi ki. El kell kerülnünk tehát azt a hibát, hogy Oroszország egészét vagy a kontinentális centrumot sokat ígérő agrártermelő régiónak tekintsük. Ha most megtekintjük a szén- és vaslelőhelyek, valamint az olajmezők és a vízi energia földrajzi eloszlását a világban, észrevehetjük, hogy az ipari hatalom ezen alapvető elemei is jelentős arányban az Urál-hegységtől nyugatra helyezkednek el. Igaz, hogy Szibériában vannak szén- és vaslelőhelyek, amelyek pontos kiterjedése eddig ismeretlen, de amelyek kétségkívül jelentősek. Néhány jelentés szerint kőolajlelőhelyek is vannak, amelyek feltárásuk után esetleg komoly jelentőséggel bírnak majd. Természetesen a szovjet kormány továbbra is folyamatos, kitartó erőfeszítéseket fog tenni annak érdekében, hogy az ipari termelés központja kelet felé tolódjon. Mostanáig Oroszországnak kétségtelenül sikerült annyi gyárat és bányát létrehoznia, amennyi lehetővé tette számára, hogy hatalmas háborús szükségleteinek jelentős részét biztosítsa. Az Ural és Novoszibirszk között elterülő hatalmas területen folyó ipari termelés adatai hiányosak és pontatlanok, így nehéz egészében felbecsülni e régió valós és potenciális jelentőségét. Bizonyos, hogy a régió már most jelentős mértékben kiegészíti a nyugatra és délnyugatra fekvő termékenyebb területeket, bár nem szabad elfelejtenünk, hogy a területről származó termésből nem lehet nagy népességet eltartani.
11. ábra A világ megművelt területei
A vasút, a közút és a repülőgép nyilvánvalóan új mobilitást teremtett az eurázsiai masszívu közepén. Mindamellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy észak, kelet, dél és délnyugat fe-| lől ezt a térséget a világon egyedülálló közlekedési
akadályok veszik körül. Határait az év nagyi részében jég és fagypont alatti hőmérsékletek alkotják, valamint hatalmas hegyek, amelyeken| csak néhány nehezen járható hágó vág keresztül. A központi térséggel határos peremterülete nagy része még rosszabb közlekedési feltételekkel rendelkezik. Afganisztánban, Tibetben Hszincsiangban és Mongóliában nincs vasút, gyakorlatilag nincsenek közutak sem, csak néhány rendkívül kezdetleges, tekervényes karavánul. A távolsággal fordítottan arányos hatalom törve nye érvényes a politikai egységek között, de érvényes ugyanazon politikai egységen belül is. i közeljövő Közép-Ázsiája minden bizonnyal meglehetősen alacsony hatalmi potenciállal rendel-j kező régió marad. E régió jelentségét Mackinder elhelyezkedése szempontjából is meghatározta. A tény, hog a magterület az eurázsiai szárazföldi masszívum közepén fekszik, azt az előnyös lehetőséget biz-| tosítja számára, hogy a belső peremív területeivel közvetlenül érintkezzen. Nyilvánvaló, hogy l kör alakú terület átmérője mentén működő hadsereg számára adódó problémák sokkal kevésb súlyosak, mint azok a problémák, amelyek az ugyanazon terület perifériája mentén működő l sereg számára adódnak. A brit tengeri hatalom külső kommunikációs vonalaival szemben, ame lyek Nagy-Britanniától az eurázsiai peremterület mentén húzódó tengeri főútvonalakon keresz-| tül vezetnek, Oroszországnak belső kommunikációs vonalai vannak. Az orosz Turkesztán Északnyugat-India közti közlekedési útvonal természetesen közvetlennek tekinthető Southamptonból Karachiba vezető tengeri útvonalhoz képest. Mindazonáltal ki kell emelnünk, hogy a belső vonalak két változótól függnek. A központ (. a periféria viszonya könnyen megváltoztatható, ha a periféria egy pontja egy másik kommuni-I kációs kör középpontjává alakul, így a kontinentális centrum Nagy-Britanniához viszonyítotj helyzetének stratégiai implikációi csak akkor bírnak jelentőséggel, ha az indiai határon bévétendő katonai erő Nagy-Britanniából származik. Abban a pillanatban, amint az indiai, az iráni, vagy a kínai határ megvédése helyileg kiépített háborús potenciáltól függ, a közvetlen és kerülő útvonalakról alkotott kép már egészen másképp fest. Ami igaz akkor, ha Indiát vagy Kínát a brit haditengerészeti erőnek kell megvédenie, nem igaz akkor, ha ezen országok katonai ereje saját ipari fejlődésük másodlagos eredménye. Ebben az esetben, hacsak a hatalom nyersanyagbázisai Oroszország közép-ázsiai térségeiben nem ellensúlyozzák a peremvidéki régiók nyersanyagforrásait, a szovjet erő az Ural nyugati oldalán marad, és nem kerül túlsúlyba a keletre, délre és délnyugatra fekvő tengerparti vidékekkel szemben. A peremterület
Mackinder elképzelése szerint a központi térséget körülvevő, tengerrel is rendelkező államok által alkotott belső peremív három részből áll: az európai partvidékből, az arab (közel-keleti) sivatagból és az ázsiai monszun-területből. Az első két terület földrajzi egységként is világosan elkülöníthető, a harmadik azonban csak a Nagy-Britannia által képviselt speciális történelmi nézőpontból képez egységet. A tengerész számára az ázsiai monszun-terület egyetlen régiót képez: az éghajlati hasonlóságok és a terület tenger felőli könnyű megközelíthetősége járulnak hozzá e benyomáshoz. A Himalájától és Tibettől egészen Hszincsiang, valamint Mongólia hatalmas sivatagi és hegyvidéki régiójáig húzódó természetes határok sora ugyanakkor jól védi a területet a központi térséggel szemben. Mindazonáltal e hegységek még nem teszik a mögöttük fekvő monszun-területet egyetlen egységgé. Burma és Indokína hegyvonulatai egészen a tengerig húzódnak, komoly akadályt állítva a térség két nagy állama közti kapcsolatoknak. Az tény, hogy a buddhizmus Indiából Hszincsiangon és Thaiföldön keresztül érkezett Kínába, jól mutatja a közvetlen kapcsolatok fenntartásának nehézségét. Történelme során a keleti kultúra e két központja mindvégig meglehetősen elszigetelt volt egymástól, s kapcsolataik kizárólag kulturális és intellektuális természetűek voltak. India és az Indiai-óceán partvidéke tehát egy Kínától elkülönülő geopolitikai kategóriába tartozik, s aligha lenne helyes az ázsiai monszun-terület kategóriával egyesíteni őket. A jövőben mindkét régió feltehetőleg különálló egységként fog megjelenni, amelyek a szárazföldi vagy légi hatalom szemszögéből tekintve csak az Indokínai-félsziget alsó részén keresztül, a tengeri hatalom szempontjából pedig csak Szingapúrt megkerülve kapcsolhatók össze. Ha ez igaz, akkor az ázsiai mediterráneum továbbra is fontos marad a független ázsiai világ politikai stratégiája számára éppúgy, ahogyan alapvető jelentőséggel bírt akkor, amikor a nyugati tengeri hatalom zárta körül a térséget. Az eurázsiai szárazföldi masszívum peremterületet köztes régiónak kell tekintenünk, mivel a magterület és a marginális tengerek között helyezkedik el. A tengeri és a szárazföldi hatalom hatalmas ütközőzónájaként működik. Mivel két irányba néz, kénytelen kétéltűként viselkedni, s megvédeni magát mind a szárazföldön, mind a tengeren. A múltban már harcolnia kellett a magterület szárazföldi hatalma és a part menti szigetek (Nagy-Britannia, valamint Japán) tengeri hatalma ellen. A peremvidék biztonsági problémái kétéltű mivoltából adódnak. A sziget-kontinensek Az Óvilág partjaitól dél-keletre és dél-nyugatra fekszik az a két belső tenger, amelyeken túl Ausztrália és Afrika kontinensei elterülnek. E két sziget-kontinens helyzetét nagymértékben az az állam határozza meg, amelyik az európai és ázsiai belső tengereket uralja. A Mackinder-féle elemzés szerint Afrika sivatagi területe a tengeri hatalom számára elérhetetlen szárazföld, amely ugyanezen okból az északihoz hasonló déli magterületet képez. Ennek az elképzelésnek lehetett némi jelentősége Afrika politikatörténetének megértésében - a fehér ember e kontinensen való megjelenése előtt. Volt még némi jelentősége a brit-orosz ellentét megértésében is, amíg az Óvilágot megkerülő útvonal a Jóreménység
foka felé esett. A Szuezi-csatorna befejezése óta azonban ez az értelmezés minden gyakorlati jelentőségét elvesztette. Nincs értelme olyan kifejezést használni, amely arra utal, hogy egy terület a tengeri hatalom számára elérhetetlen, amikor azt a területet éppen a tengeri hatalom behatolása változtatta meg. Arra is emlékeznünk kell, hogy a két régió között fellelhető bármely földrajzi hasonlóság ellenére a déli magterület egy alapvető és lényeges tekintetben különbözik az északitól: nem ad otthont semmilyen politikai hatalomnak, s nem rendelkezik saját hatalmi potenciállal, így soha nem fejtett ki - ahogyan ezt most sem teszi - külső nyomást a peremívvel szemben, tehát nem tölt be semmilyen, az északi magterülethez kicsit is hasonló funkciót a globális képben. Mindkét sziget-kontinens világpolitikai szerepét korlátok közé szorítják éghajlati viszonyaik, amelyek korlátozzak e kontinensek termelési kapacitását, s ebből kifolyólag hatalmi potenciálját is. Afrika túlnyomó része a trópusi égöv alatt terül el és vagy szélsőségesen nedves, vagy szélsőségesen száraz éghajlatú. Bármelyik is legyen a helyzet, a legdélibb része kivételével a kontinens nem rendelkezik a kellő forrásokkal ahhoz, hogy világ többi részére jelentős befolyást kifejteni képes politikai egység jöhessen rajta létre. Ugyanígy, Ausztrália sivatagos részei annyira kiterjedtek, hogy a fennmaradó terület már nem elég nagy, és nem is rendelkezik a vezető hatalom létrehozásához szükséges erőforrásokkal. Az eurázsiai politika dinamikus mintája A politikai tevékenységek általános mintáját az eurázsiai kontinensen Mackinder abban a nyomásban határozta meg, amelyet a magterületben élő nomád népek fejtettek ki a peremterület államaival szemben. Amikor a központi alföld füves területein barangoló nomádokat felváltotta az orosz állam szervezett hatalma, megmaradt ugyanez a minta. A birodalom a tengerhez való kijutás lehetőségét kereste, s útját a XIX. században a brit tengeri hatalom állta el, amely addigra elfoglalta Eurázsia partvidékét. A Brit Birodalom pozícióját az eurázsiai szárazföldi masszívum tengeri körülzárásával biztosította, s haditengerészeti fölényét az azt körülvevő tengeri útvonalon keresztül tartotta fenn. Ezt a pozíciót fenyegethette volna a kontinens part menti övezetében megjelenő új, konkurens tengeri hatalom, vagy az orosz szárazföldi hatalom tengerhez való kijutása. Mackinder annyira meg volt győződve arról, hogy bármely európai konfliktus csakis a szárazföldi és a tengeri hatalom ellentéte mentén alakulhat ki, hogy 1919-ben kijelentette: az éppen befejezett háború valódi jellege nem volt látható, amíg Oroszország vereséget nem szenvedett. Ez esetben úgy kellett volna néznünk a háborút, mint a brit tengeri hatalom harcát a központi térséget uraló szárazföldi hatalommal szemben. Ez az értelmezés azonban egy kissé igazságtalannak tűnik a Franciaország által képviselt szárazföldi hatalommal szemben, és különös dolog figyelmen kívül hagyni a hároméves orosz ellenállást a keleti fronton. Mindazonáltal, mint minden jó geopolitikai elemzés, a Mackinder-féle elemzés is az erők j konstellációjának egy olyan képét mutatta, amely egy bizonyos időben létezett, s egy bizonyos j vonatkoztatási rendszeren belül volt értelmezhető. E kép 1904-ben alakult ki, az angol-orosz] egyezmény 1907-es megkötése előtt, s nagymértékben befolyásolta az előző, Oroszország és J Nagy-Britannia közti konfliktusokkal terhelt évszázad. Amikor 1919-ben a Democratic Ideals j and Reality (Demokratikus ideálok és a valóság) című könyve megjelent, az orosz szárazföldi J és a brit tengeri hatalom közti nyilvánvaló történelmi ellentét koncepciója ismét hangsúlyt ka-1 pott. E történetfilozófia általános alkalmazásának a hamissága belátható, amint felismerjük,! hogy a szóban forgó két állam közötti ellentét valójában sohasem volt elkerülhetetlen. A XIX. l és XX. század három világméretű háborúja, a Napóleoni háborúk, az I. világháború és a II. vi- j lágháború során a Brit és az Orosz Birodalom együtt állt csatasorba a peremterület beavatkozó J hatalmaival szemben, amelyeket Napóleon, II. Vilmos, illetve Hitler vezetett. Más szóval, a szárazföldi és a tengeri hatalom között soha nem létezett minden továbbil nélküli ellentét. A történelmi szövetségek mindig is a következőképpen álltak fel: a peremte-l rület néhány tagja és Nagy-Britannia a peremterület más tagjaival szövetkező Oroszországgal! szemben, vagy Nagy-Britannia és Oroszország együtt egy uralkodó peremterületi hatalommal] szemben. Téves Mackindernek az a tétele, miszerint „Aki uralkodik KeletEurópán, kormá-j
12. ábra Németország és Japán maximális expanziója. 1914-1921.
nyozza a magterületet; aki uralkodik a magterületen, kormányozza a világszigetet; aki uralkodik a világszigeten, kormányozza a világot". Ha már az Óvilág hatalmi politikáját mindenképpen egy jelmondatba akarjuk sűríteni, akkor annak a következőképpen kell hangoznia: „Aki uralkodik a peremterületen, kormányozza Eurázsiát; aki kormányozza Eurázsiát, uralkodik a világ sorsa fölött". Harminc éven belül az Egyesült Államok már kétszer bocsátkozott háborúba, s biztonságunkat mindkét esetben az a lehetőség fenyegette, hogy az eurázsiai masszívum peremterületét egyetlen hatalom hajtja majd uralma alá. 1917 végére a németeknek az oroszokkal szemben Keleten aratott sikerei, amelyek az 1918. március 3-i Breszt-Litovszk-i Szerződésben csúcsosodtak ki, valószínűsítették, hogy a német felsőbbségi igény az Atlanti-óceán part menti térségében sikeres lehet (12. ábra). Ugyanebben az időben Japán, habár látszólag Nagy-Britannia és az Egyesült Allamok szövetségese volt, megpróbálta uralma alá vonni a Távol-Keletet: 1915 januárjában azzal kezdte hadjáratát, hogy rákényszerítené Kínára a 21 követelést. Később, 1918-ban a Szövetségesekkel részt vett Szibéria lerohanásá-ban, ahol szintén saját érdekeit akarta erőteljesen érvényesíteni. Ha ezzel senki nem szállt volna szembe, a háború során talán az egész ázsiai peremvidék uralmát megszerezte volna. Az 1921-22-es washingtoni konferencia elérte számunkra, hogy Japán visszavonja a 21 követelés szélsőséges tételeit, valamint hogy kivonuljon Szibériából és Santungból. Ha a Versailles-i Szerződés helyett a washingtoni szerződéseket tekintjük az I. világháború lezárásának, láthatjuk, hogy megnyervén e hatalmi küzdelmet, ellenfeleinket viszonylag szűk területre szorítottuk vissza (13. ábra). Ők azonban nem sokáig vártak a peremterület és óriási hatalmi potenciálja bekebelezésére irányuló expanziós politikájuk újrakezdésével. AII. világháború e törekvés folytatását jelenti, amelyet igazából a japánok kezdtek el 1931-ben, és a németek 1936-ban. Ezúttal, legnagyobb expanziójuk idején a németek közvetve elérték Dakart, Japán
13. ábra Az I. világháború vége
64 14. ábra Németország és Japán maximális expanziója. 1931-1942.
pedig kiterjesztette uralmát egészen az Új-Guinea és Ausztrália között fekvő Torres-szorosig (14. ábra). AII. világháború menete minden kétséget eloszlatva aláhúzta Európa hatalmi egyensúlyának a világbéke és a jólét biztosításában betöltött jelentős szerepét. Mackinder magterület-elméletének legutóbbi kifejtése elismerte a peremterület kiemelkedő jelentőségét, valamint a britorosz-amerikai együttműködés szükségességét az e térségbeli német terjeszkedés megakadályozásának érdekében. Némileg módosította elképzelését azzal, hogy a magterület határát a Jenyi-szej-folyóhoz
helyezte át és csökkentette a közép-szibériai füves térségre fektetett hangsúlyt. A szovjet hatalom fókuszpontja így oda került, ahová valódi földrajzi koncentrációja helyezi, az Uraitól nyugatra, így a magterület kevésbé fontossá válik, mint a peremterület, és a brit, az orosz és az amerikai szárazföldi és tengeri hatalom együttese fogja uralni az európai part menti övezetet - s ezáltal a világ alapvető hatalmi viszonyait is. Fordította: Pusztai Anikó Emese Jegyzetek:
* „The Political Map of Eurasia." ín: The Geography ofthe Peace. [1944] Ed. by Helen R. Nicholl. Archon Books, J 1969, 35-44.
10 H. J. Mackinder, „The Round World and the Winning of the Peace". ín: Foreign Affairs, Vol. 21. (1943 július), 595605. Lásd e kötetben: Saul Bemard Cohen, „Mackinder második világháborús világa", 75.
65
