NEMERE ISTVÁN
Vadak között FANTASZTIKUS KÖNYVEK
A borítót és a belső illusztrációkat készítette Vass Mihály © Nemere István, 1987
ISSN 0237-7047 ISBN 963 322 4829 Kiadja a Népszava Lap- és Könyvkiadó A kiadásért felel: Kiss Jenő igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (868778/8) 86/144 Sylvester János Nyomda, Szombathely Felelős vezető: Bősze Lajos Felelős szerkesztő: Kondra Irén Műszaki szerkesztő: Kovács Gábor Megjelent 12,55 A/5 ív terjedelemben MSZ 5601–59 Budapest, 1987
1. Az űrhajó szinte a semmiből bukkant elő. Órák óta rezdületlen, de éles fénypont volt a fogadóállomás radarernyőjén, mégis, most mintha hirtelen tűnt volna fel a fekete, végtelen háttér előtt. Testté vált, szabályos alakú, ormótlanul hatalmas fémtömeggé. Szinte hihetetlen volt, hogy emberek irányítják, hogy belsejében utasokat és árukat hozott olyan irdatlan messzeségből. Ez a jármű hosszú hónapokon át száguldott a jéghideg űrben, elkerülte a meteoráramokat, burkolatába ezer és ezer mikrometeorit csapódott, legénysége szüntelenül őrködött, figyelt, majdnem-mindentudó gépek segítették – és most itt van. Lassan pályára állt a bolygó körül. Rádióhullámok hol indulatos, hol szenvtelen szavakat továbbítottak antennától antennáig. A hajó képernyőin kékeszölden izzott fel a csodálatos látvány, amit két éve egyikük sem tapasztalt: a Föld. Ez a fogadóállomás kizárólag a távolsági űrhajók kikötésére szolgált. Ritkán állt meg itt személyszállító űrhajó. A nagy távolságokra az a kevés ember csaknem mindig teherhajót vett igénybe; ezek a behemót gépezetek gyakran elvittek néhány utast is. Ezen az állomáson a teherdokkokban rakták át az érceket, szívatták tartályokba a gázokat. Az utasokat innen a Földre kicsi, nem túl kényelmes űrkompok szállították. Az út sohasem tartott tovább harminc percnél. Most sem. Az áramvonalas hajó a légkörbe merült. A belső képernyőkön gyorsan változtak a színek, a látványok. Fehér felhőréteg alatt vakító fény lobbant, arany napsütés egy tenger fölött. A repülőtér végeláthatatlan betonmezeje fölött is szikrázott a fény. Szubtrópusi éghajlat alatt feküdt a hatalmas város; a repülőtér a központtól messze, hangelnyelő falak és erdősávok között terült el. Naponta harminc-negyven űrkomp indult és érkezett. A félkör alakú, többemeletes épület áttetsző hővédő műanyag burkolatán ezer ággal csillogott a fény. A nagy érkezési csarnok egy sarkában ketten várakoztak. A nő huszonnyolc éves volt, középtermetű és kissé hízásra hajlamos, de nem kövér. Vonásai kelet-ázsiai származására vallottak; mágneses kódjelű igazolólapján születése helyéül Jokohama szerepelt. De látszott az arcán, hogy ősei között lehettek más csendes-óceáni fajták is. Vidámságra hajlamos, árulta el a szeme. De most komoly, sőt kissé izgatott volt. – Mit gondolsz, hogyan viszonyulnak majd hozzánk? – kérdezte mély hangon. Kissé lágyan ejtette a szavakat.
– Ne izgulj, minden rendben lesz – felelte a társa, egy magas, vállas, harmincöt év körüli fiatalember. Az arca és bőre nagyon barna volt; ezen a környéken, Dél-Indiában született és bár sokfelé megfordult a világban, most megint itt élt. – De Ahmed, el tudsz képzelni olyan gyerekeket, akik még sohasem jártak a Földön? – Nem ők az egyetlenek. Minden hónapban, vagy talán hetente érkeznek ide olyan emberek, akik az űrben születtek és mint gyerekek vagy fiatal felnőttek látják meg először ezt az öreg, fáradt bolygót – mosolygott a férfi. A nő nem nevetett, komolyan folytatta: – A kapott adatok szerint most tizenöt évesek a fiúk, és… – elakadt, mert megszólalt a hangszóró. A 44-es járat érkezését közölte. Ahmed megfogta a karját. – Gyere, Nara. Ez lesz az. – Mit mondtak, hányas kijárat? – Tizenkettes. A második szinten van, gyere a mozgólépcsőhöz. Feketék csoportja ment el előttük; mindnyájan megtermett, izmos férfiak voltak, egyforma sportzsákkal vállukon. Valamelyik kozmikus energiatermelő telep technikusai lehettek, munkahelyükre igyekeztek, mert az indulási csarnok felé ballagtak. Ahmed közömbösen pillantott rájuk. Hisz manapság nincs abban semmi különös, hogy sok ember munkahelye a Föld felszínétől harmincötezernyolcszáztíz kilométerre van. Valaha nagy szenzáció lett volna. Mostanában több történelmi videofilmet látott. Más jutott eszébe. – És az asszony? – kérdezte Narától. – Most lehet negyvennégy vagy negyvenöt éves. Huszon-valahány évig a Földön élt, aztán került ki az űrbe, ott történtek vele azok a szörnyű dolgok… Baj csak a gyerekekkel lehet. De az asszony nevelte őket. – És az apjuk? Továbbra is ott van valahol messze… – Nem a mi dolgunk – vágta el a vitát Ahmed. Különben is, megérkeztek a második szintre. Itt is sokan voltak, fényreklámok villogtak, a kijáratok hol nyíltak, hol zárultak. A hangszórók lágy zenéjét ritkábban szakították meg a hírek és felszólítások. – Lehet, nem akar majd a férjéről beszélni. – Nara mélyet lélegzett. – A Társaságnál külön figyelmeztetett a megbízó főnök: a férfit ne hozzam szóba, csak akkor, ha az asszony beszél majd róla. Tudod, nálunk a tapintat nagyon fontos dolog, külön tanfolyamon oktatják. A férfi nem válaszolt. A 12-es kijárat elé értek. Az ovális nyílásban akkor bukkantak fel az első utasok, köztük egy-egy kúp alakú poggyászszállító robot gurult. "Valaha állítólag külön erre a célra alkalmazott emberek is voltak a légikikötőkben, a kezükben és a hátukon cipelték mások csomagjait" – villant
Ahmed eszébe; ezt is nemrégen fedezte fel a szerkesztőség elektronikus adattárában. "Furcsa érzés lenne – gondolta –, ha egy másik ember vinné az én poggyászomat! Miért, hogyan? Nem bírnám elviselni a tudatot. Akkor már százszor jobb a robot…" Nara háromdimenziós fényképet vett elő, ajkát rágta. – Tudod, hogy izgulok? – mondta halkan. – A Társaságtól eddig csak olyan érdektelen megbízásokat kaptam. Túl egyszerűek, köznapiak voltak. De ez most… Van egy előérzetem, hogy ezek hárman nem olyan emberek, mint mi. Ahmednek nem maradt ideje válaszolni. A 12-es kijáratnál egész kis tömeg bukkant fel; a 44-es járattal érkezett utasok özönlöttek be a terembe. Egy kövér asszony körül legalább hatan csoportosultak; ez egyike lehetett a manapság már oly ritka nagy családoknak. Ahmed körülpillantott. Nem szerette a túl nagy tömeget. De a fényáradatban otthonosan mozgott. Ahányszor a stúdiókban a kamerák elé lépett, még ennél is erősebb fények világítottak az arcába. Próbálta riporterszemmel figyelni az embereket, eltalálni szándékaikat. Miért jönnek-mennek, utaznak? Az űrből érkezők arcán szeretett volna felfedezni valamilyen jelet, valamit, ami megkülönbözteti őket az itteniektől, a földiektől. De nem látott ilyesmit. Ugyanolyanok voltak. – Ők azok – mondta Nara, és előbbre lépett. – Ez a Föld, mama? – Ez, fiam. Trin körülnézett. De nem sokáig. A nagy fényben kénytelen volt behunyni a szemét. Fivére, Bart is így állt a betonon, mint ő. Kezüket önkéntelenül is egymás felé nyújtották. – Mama… – Itt vagyok, fiúk. Könnyezik a szemetek, itt nagyobb a fény. De ez majd elmúlik… Hát ilyen a Föld. – Mennyi fény! – szakadt ki Bartból. – Az ég pedig nem zöld, mint a Trendalon. – A nap sem vörös… Letta Dorg megtorpant. Hátuk mögött pattogva hűlt az űrkomp. A légkörben felforrósodott hővédő burkolata. Az asszony körülnézett. Húsz éve?… Körülbelül annyi ideje nem volt itthon. Milyen furcsa is most ez a szó: itthon. Trin kinyitotta a szemét. Milyen messzire ellátni! Fivére is a tájat nézte. Szemük kissé megszokta a fényerőt, tekintetük a távolba szaladt. A látóhatárt – a repülőtér szélét – zöldes erdők jelezték valahol messze. Trin akkor értette meg, hogy valami nagyon furcsa dolog történik vele.
Tétován fejéhez nyúlt. Ujjai a halántékát, arcát érintették. – Mama… Hiszen itt űrruha nélkül is lehet lélegezni! – Persze – mosolygott az asszony. – Mert ez a Föld. Az emberek itt százezer éve élnek. És ezt már te is tudtad, csak hirtelen elfelejtetted, fiam. Ez a Föld. Bart hangosan beszívta néhányszor a levegőt. Ahol eddig éltek, a Trendal bolygón, soha nem léphettek ki a házból, csak űrruhában. Szkafander és oxigénpalack nélkül élni?… "Tizenöt évesek – gondolta az asszony, ahogyan a majdnem egy álló évig tartó úton nemegyszer – és most kezdődik az igazi életük." A két gyerek előreszaladt. Élvezték, hogy sebesen futhatnak. Eddig a Trendalon ezt sem tehették. Aztán Trin megtorpant. Újra valami furcsát, nagyon különöset érzett, de eltartott egy ideig, míg rájött, mi az. – Mama!… Itt… itt másképpen húz a föld. – Igaz. Kicsit erősebb a tömegvonzás. Bart felugrott a levegőbe. Trin követte példáját. Csakugyan gyorsabban visszaestek a talajra, mint addigi otthonukban? Vagy csak így hitték? Közben a komp többi utasa lehagyta őket, senki sem figyelt fel furcsa viselkedésükre. – Fél óra múlva már észre sem veszitek – nyugtatta meg őket anyjuk. Aztán felsóhajtott. A gyerekeknek könnyű dolguk lesz, ez a hatalmas, új világ elkábítja, lehengerli őket, talán észre sem veszik, mennyi mindennel kell majd anyjuknak megküzdenie. De hát… indulás előtt ígéretet tett, hogy megtesz értük mindent. Mindent, ami csak tőle telik ebben a számára is kissé idegen, már olyannyira megváltozott világban. – Letta Dorg? – kérdezte Nara, és az érkezők elé lépett. – Igen. – Az asszony megállította fiait. Mögöttük azonnal lefékezett az ormótlan poggyászszállító robot. – Nara Origa vagyok – a lány kezét gyújtotta. – Az Emberbaráti Társaság megbízásából jöttem… Ő pedig a barátom, Ahmed Tarandi. A fiúk is kezüket nyújtották, bár ezt a mozdulatot nem szokták meg. Igaz, útközben a teherhajó legénységével gyakorolták, de vicces is volt néha naponta harmincszor kezet nyújtani a navigátornak, a rádiósnak… És még mindig kábultak voltak a sokféle új élménytől. Mennyi ember! Ahmed ezt azonnal észrevette. – Csodálkoztok, ugye? – igen – Trin körülnézett. – Soha nem hittem volna, hogy ennyi ember van a világon.
– Ennyi? – Ahmed mosolygott. – Ez semmi! Legfeljebb ezren vagy kétezren lehetnek itt az épületben. A Földön legalább nyolcmilliárdan élnek. – Milliárdan? – Bartnak elszorult a torka. "Egymilliárd az ezerszer millió…" Persze, az oktatógépek révén tanultak már erről is, és számos más dologról. De más egy távoli bolygón egy gép adatait olvasni a képernyőről, és más dolog itt a saját szemével látni azt. – Emberbaráti Társaság? – csodálkozott Letta. – Ez olyan régimódian hangzik. – Nem véletlenül. A Társaság megőrizte hagyományos nevét és funkcióit. – Nara biztatóan az asszonyra mosolygott. – Tegeződjünk, jó? – Rendben. Tehát a Társaság?… – Pszichológiát végeztem, még kezdő vagyok. Engem bíztak meg azzal, hogy az első napokban segítsem a beleilleszkedéseteket ebbe a… a számotokra nyilván kissé szokatlan világba. Szereztünk szállást is az első napokra, és gondolom, a ruhatáratokat is fel kell újítani… – Főleg a gyerekekét – örült az asszony. – Hiszen eddig szinte egész életükben azt a pár ruhát hordták, amiket arra járó űrhajósok ajándékoztak nekik. A legkisebb férfiméretekből szabtam át az ő méreteikre. Egy pillanatra zavart csend támadt. Ahmed az asszonyra nézett. Tudta, most mondania kell valamit, nehogy azt higgyék, sajnálatot ébresztett bennük az utolsó mondat. – Azért én mégis irigylem önt. A romantikus életéért. – Romantikus élet? – Letta elkomolyodott. – A Társaság nagy vonalakban ismertette velünk az életrajzodat és a… hm… előzményeket. – Nara kicsit zavarba jött. – Azt, hogyan kerültél a Trendalra és ott a száműzött… – Csitt! – intett Letta. Szemével alig észrevehetően a fiaira mutatott. Trin a tömeget, Bart az egyik reklámot bámulta. Nem lehetett tudni, meghallották-e a szót… Ahmed azonnal értette: a gyerekek mit sem tudnak arról, hogy az apjukat egykor a Földről száműzték. – Menjünk – döntött a tévériporter. Kellemes mosolya, nyüzsgése eloszlatta az iménti kis rossz hangulatot. A felnőttek maguk után húzták a gyerekeket. A robot követte őket. – Mozgójárda! – örvendezett Bart. – Felismertem képről! – Ezt is csak filmen látták eddig. Az oktatógép vetítette nekik. – Letta már nem tartotta vissza fiait. Trin és Bart egymást előzve rohantak a mozgójárdák felé. Ahmed utánuk iramodott és megmutatta, milyen irányba fognak menni. A fiúk felugrottak a műanyag szalagra. Egyensúlyozva torpantak meg a szélén. Bart hátranézett, jön-e az anyjuk is, nevetett. Trin a reklámokra ügyet sem vetett, az embereket nézte. Ahányan vannak, annyifélék! Feketék, barnák,
sárgák, fehérek és minden köztes bőrszínárnyalat, és gyerekek is! Mióta éltek, most láttak először igazi gyerekeket. Kedve lett volna odalépni némelyikhez, megtapogatni őket – valódiak vagytok? A Trendalon csak ők voltak gyerekek, és az űrhajón is csak felnőttekkel találkozhattak. Mögöttük a három felnőtt összenézett. – Nehezen fognak beleszokni a teljesen új életbe – aggódott Letta. Kissé másképpen ejtette a szavakat, mint itt a Földön az utóbbi években szokásban volt. Nem használ egyetlen divatszót sem, állapította meg Ahmed. – Talán könnyebben, mint hiszed – így Nara. – De ne aggódj folyton. Most már itthon vagytok, baj nem érhet benneteket. – Baj? – az asszony arca elfelhősödött. – Baj mindig érheti az embert. Ahmed rápillantott. Sejtette, Letta Dorg hazatérésének különleges oka lehet. Tizenhét vagy tizennyolc évet töltött a Trendalon, ami iszonyúan messze van a Földtől. Az egész bolygón csak ő élt, és a későbbi férje. Senki más. Lakatlan bolygó, ahová korábban csak száműzötteket küldtek. Később tizenöt évig az ikerfiúkkal négyesben éltek és jó, ha négy-ötévenként láttak arra tévedt és leszálló űrhajósokat. Most "hazajött" a Földre, otthagyta a férjét? De Ahmed azt is tudta, nem teheti fel kérdéseit, tapintatlan lenne. Meg kell várnia, míg az asszony magától mond valamit. Ha egyáltalán hajlandó lesz őket felvilágosítani. – A Társaság figyelemmel kíséri az utaslistákat – magyarázta Nara, és Lettába karolt. – Ha olyan utasok akadnak, akik több mint tíz éve nem jártak a Földön, felajánljuk segítségünket. Ebben a különleges esetben pedig, a gyerekek miatt, sokkal többet fogunk tenni értetek… A fiúk már látták a terelőkorlátokat. A szalagjárda vége előtt az utasokat derékmagasságban elhelyezett rugalmas, széles lapok terelték le szelíden a járdáról. Trin hagyta, hogy a szalag a korlátokhoz vigye, aztán vele sodródott, míg egyszerre csak a szilárd padlón találta magát. Rendkívül élvezte a dolgot. Utána mozgólépcsőn mentek lefelé. A mennyezetbe épített óriás képernyőről reklámfilm nőalakja nevetett rájuk. Aztán hirtelen eltűntek a mesterséges fények, napfény zuhant rájuk… Egy hatalmas teraszon voltak. Légitaxik parkolójában csillogtak az áttetsző, gömb alakú járművek. Közöttük emberek siettek ide-oda. Taxik emelkedtek fel és érkeztek, csaknem hangtalanul. Bart a nap felé fordította arcát. Percekkel ezelőtt, a repülőtér betonján még rettenetesen csodálkozott; a hatalmas fény mindent betölt! Még az árnyékok is élesebbek, feketébbek, mint a Trendalon. A gyerek élvezte a testét beburkoló meleget, szeme sem könnyezett már. Ez igen, itt aztán lehet élni! A kis csoport egy gömb mellett állt meg. Ahmed megmutatta Lettának, hogyan kell kinyitni az ajtót. Trin is figyelt. A robottól elvették a poggyászt, a gép – amint megkönnyebbült –
külön utasítás nélkül indult vissza a repülőtéri épületbe. De egy érkező gépből kilépő asszony magához szólította és jól megrakta átlátszó, törhetetlen műanyag bőröndjeivel. – Repülni fogunk? – Bart szívesen elmondta volna Ahmednek, hogy apjuknak is ilyen gépe van a Trendalon, csak az sokkal nagyobb, azzal terhet is lehet szállítani, és több ember is elfér benne, mint ebben a földi gömbben… De nem szólt, mert a gép máris felröppent, a fiú gyomra egy pillanatra lesüllyedt. Alattuk volt a város. – Indiapolis – mondta Nara. – Az űrből érkező kompok egyik fogadóállomása. A fiúk az ablakokhoz, helyesebben a csaknem teljesen átlátszó falhoz tapadtak. Letta hátradőlt az ülésen, felsóhajtott. Az út, amelyen elindult, még korántsem ért véget. A férje arcát látta maga előtt. Agyából nem törölheti már ki azt az utolsó, legfontosabb beszélgetésüket. "El kell menned a fiúkkal a Földre. Lehet, sikerül megtudnod valamit… Sőt, bebizonyíthatnád, hogy az a dolog akkor nem is úgy történt…" Nara Ahmedre nézett. Még az járt az eszében, amit Letta Dorgról tudott. Nem sokat értett még a történetéből, de azért feltette magának a kérdést: ha tizen-valahány év után elhagynám a férjemet, mi lenne, mi lehetne az oka? Vagy Letta asszony nem hagyta ott a férjét, hanem valami másról van szó? Lebeg itt némi rejtélyesség, érezte a fiatal pszichológusnő. Trin szívesen kérdezősködött volna. De még tartott az idegentől. Egyáltalán, minden idegentől tartott egy kicsit. Már a repülőtéren is látta, hogy az a sok száz vagy ezer ember milyen jól megérti egymást. Mosolyogtak, a levegőben nem izzott semmiféle indulat, udvariasan kerülték ki egymást. És most a gyerek éppen attól félt, nem tudnak majd időben beilleszkedni mindebbe, hogy új környezetükben a "vidékiségük" miatt talán kigúnyolják őket a gyerekek, sőt talán a felnőttek is. Felsandított Ahmedre. Igaz, ő nem látszik ilyennek, lehet, nem űzne gúnyt belőlük. Alattuk, a lemenő nap fényében óriási kupolás épületek csillogtak. Energiatelep, mondta Ahmed, aztán hosszú, lapos üvegházakra mutatott: zöldséggyár. Bart felhúzta szemöldökét. Zöldséggyár? Szerette a biológiát, a Trendalon az oktatógép segítségével a növényi sejtekkel is foglalkozott. De valahogy nem tetszett neki most ez a szó. Sejtette, hogy nagy hozamú üvegházak fölött suhannak, ahol a legújabb, persze vegyszerek nélküli módon termelik Indiapolis lakóinak a zöldséget. Az is lehet, talajra nincs szükségük, akárcsak az intergalaktikus űrhajók hidroponikai növénytenyészetében. Közben a légi taxi máris odábbszáguldott. Ameddig elláttak, mindenütt házak álltak. Köztük szemmel láthatóan régi felhőkarcolók is.
– Nem javítják ki őket? – kérdezte Letta, és arra a házra mutatott, amely mellett éppen elrepültek. A szürkésfehér betonfalon jókora repedéseket láttak. Trin lebiggyesztette a száját. Energiatelep, zöldséggyár… a falak pedig megrepedeznek? Ahmed alighanem megértette, mi játszódik le a messziről érkezett "vidékiek" lelkében. – Bármennyire is úgy látszik, ez nem a hanyagságunk bizonyítéka. – Elfordult a kicsiny vezérlőpulttól, a gépet már robotpilóta irányította. – A betonházak egészségtelenek, ezért már jó ideje egyáltalán nem építenek ilyeneket. A meglévőket is lassanként átalakítják raktárrá. Ahogy leromlanak, fokozatosan kiürítik és lebontják őket. Ott éppen egy ilyet láttok – mutatott jobbra. Mindnyájan arra néztek. Az egykori, legalább százemeletes felhőkarcolóból már talán csak a fele volt meg. Gigantikus torzóként magasodott, tetején szaggatottan felmeredő falmaradványokkal, elhajlott betonvasak erdejével. Két jókora, merev testű, kormányozható léggömb lebegett fölötte, gerendákat emeltek. Emberek és robotok nyüzsögtek, fémvágó lángja csapott a szemükbe. Aztán ez a kép is mögéjük került. Zöld parkok között víztükör csillant. Mesterséges tó partján rózsaszínű flamingók álltak. – Milyen a világ? – kérdezte Trin és határozatlanul intett körbe. Ahmed a fiú szemébe nézett. A műanyag burkolaton átsütő nap tompított fényében kellemes pasztellszínekben látták egymás arcát. A tévériporter megértette: a kérdés mögött nagyon széles és indokolt kíváncsiság rejlik. Ezért habozott, hogyan is kezdje válaszát. – Azt tudjátok, hogy az emberek már szinte belakták a Naprendszert – mondta Ahmed. – Majdnem minden bolygón vagy holdján vannak támaszpontok, néhol kisebb városok is. Itt a Földön a kontinensek a legnagyobb önállóságot élvezik, de együttesen alkotják a Világállamot. – Ezt tanultuk – szakította félbe Bart. – Szóval Amerika vagy Európa és a többiek önálló államok? – Nem annyira, mint régen, amikor önállóak voltak az ennél jóval kisebb területegységek is. Akkor volt vagy százhetven ország a Földön, és ebből rengeteg baj származott. Ma a kontinensek lakói szabadon közlekedhetnek bárhová, le is telepedhetnek, munkát vállalhatnak… De azért a nagy többség sehová sem vándorol el. Afrika lakói főleg fekete bőrűek, Európában a legtöbb a fehér, és így tovább. – És mi hol fogunk lakni? – szakadt ki Trinből. A gyerek kitágult szemmel nézte az alattuk elsuhanó tájat. Tulajdonképpen csak most hatolt el tudatába igazán, hogy itthon vannak. Élete minden eddigi napja, hete, hónapja valahogyan hamis volt, nem igazi, hiszen a Trendalon – most már jól tudja –
akárha kulisszák között élt volna. Ott zöld volt az égbolt, vörös a nap, a sivatag homokját felkapó szél pedig barna, sárga, piros homokszemcséket fújt a tájra. A fák, bokrok levelei kékesek, sőt néha majdnem feketék voltak. Itt viszont minden más, de valahogyan… természetes. Trin ösztönösen érezte, most billent helyre a világ. Az ég kék, a nap sárgás, a növények zöldek. Sokféle világ lehet a kozmoszban, de ő most itt érzi magát a legjobban. – Ahol akartok – nevetett Nara. Ahmed körbemutatott és ők hárman sejtették: a mozdulat nem csupán a láthatárig terjedő tájra vonatkozik. – Választhattok! Ázsia, Óceánia, Ausztrália, Európa, Amerika… Még az Antarktisz is nyitva áll előttetek, bár nem ajánlom, ott kicsit hűvös szokott lenni… Nevettek. Bart furcsa, csillag alakú építményeket pillantott meg, körülöttük néhány szabályos víztükör csillant. Megkérdezte volna, mik azok, amikor Ahmed leszállásra utasította a gépet. A repülő gömb sebesen ereszkedett alá. A levegőben hasonló gépeket láttak. Sohasem közeledtek egymáshoz túlságosan. Letta tudta, ütközésgátló szerkezetük van, amely kapcsolatban áll a vezérléssel. Nem ütközhetnek sem egymáshoz, sem épületekhez, oszlopokba. Az asszonyban nem csökkent a feszültség. Ahmed iménti tréfás kérdése komoly húrokat pendített meg benne. – Amerikában fogunk lakni – mondta határozottan. – Dél vagy Észak? – kérdezte a férfi. – Dél. Nem szóltak. Mindnyájan érezték, hogy Lettának határozott céljai vannak. Trin fejében akkor fordult meg először a gondolat, hogy talán nem csupán miattuk költöztek a Földre. Hogy ő és fivére tovább tanuljanak a Földön?… Persze, ez is igaz lehet. De már a Trendalon észrevette, hogy az utolsó hetekben apja és anyja sokat beszélgettek egymással. Oban Dorg már nyolcvanéves volt és bár egészséges, azért néha nem érezte jól magát. Miért nem jött velük?… A fiúk gyanították, ennek komoly oka lehet. De az igazi választ még csak sejtették, nem ismerték. A csillag alakú épület egy szálloda volt. Lapos tetején landoltak. Bart az úszómedencékre pillantott. Meg kell tanulniok úszni is; oly sok videofilmen láttak már halként fickándozó embereket, villámgyors sportolókat, amint jókora medencék kék vizét szelték. Csodálatos érzés lehet szabadon lebegni a vízben, amit a Trendalon soha nem tehettek meg. Az ottani tavakban, tengerekben legfeljebb űrruhában fürödhettek volna. Akkor ment le a nap. Letta megtorpant a tetőteraszon. Egy percre még a fiairól is megfeledkezett. Milyen kár, hogy az apját sohasem ismerte. Most nagy szüksége lett volna erős támaszra. Anyja pedig nem sokkal azután halt meg, hogy ő és űrhajóstársai annak idején elhagyták a Földet. Hány éve is?…
Nem érdemes számítgatni. Tizenhét, tizennyolc, húsz?… Ma már összefolytak emlékei, és az évszámok is. Most a 2443-as év utolsó napjaiban járnak. Majd, ha vége lesz ennek az ügynek, megkeresi apja sírját. A nap vörösen bukott alá, egy hegycsúcs fölött a reszkető légréteg egy pillanatra megkettőzte képét, aztán tojássá lapította, becsíkozta, végül a gömb eltűnt, aznapra meghalt, de fénye még ott ragyogott az égen. Az asszony sóhajtott. Nara érezte, hogy Letta Dorg nehéz döntések előtt áll. A fiatal lány kezdettől megmagyarázhatatlan rokonszenvet érzett Letta iránt. Szeretett volna segíteni rajta. Tudta, mindenben számíthat barátjára, Ahmedre. Ezért, miután kibérelték a vendégek szobáit – Nara az Emberbaráti Társaság mágneses hitelkártyájával fizetett –, a folyosón így búcsúztak el az asszonytól: – Most pihenjetek. Holnap reggel eljövünk és mindent megbeszélünk. Letta kissé megkönnyebbült. Igen, így lesz a legjobb. Az űrutazás alatt azt hitte, kezdettől egyedül lesz a Földön, kissé félt is. Nara és Ahmed jelenléte segítségére lehet. De beavassa-e őket a titokba? A titokba, amelynek az egyik feléről biztosan tudnak már. A hatóságok előtt nem titok a férje múltja. De amit most döntöttek, arról csak ők ketten tudnak, Oban és ő, Letta. Holnapig. Mert reggel mindent el kell mondania ezeknek a fiataloknak. Mindent – ha azt akarja, segítsenek neki. Letta éjjel felébredt. Elszokott már a földi ágyaktól, az idegen környezettől. Még a levegő ízétől is. A sötétbe nézett és úgy tetszett, újra a Trendalon van, a házban, fent a dombon. Látta is a tájat. És Obant. A férje elkínzott arcán nem volt mosoly. Komoran, szinte könyörögve suttogta: "Letta, bizonyítsd be, hogy nem én… hogy nem én tettem. Én nem mehetek el innen, de te… és a gyerekek… Bizonyítsd be, hogy ártatlan vagyok!" Másnap reggel a gyerekek ébredtek elsőnek. Trin az ablakhoz ült, az ismeretlen világot nézte. Szeme beszívta a mérhetetlen fényt. Hamarosan Bart is odaült mellé, hallgattak. A háztenger, az égbolt, a hangtalanul suhanó repülő szerkezetek szokatlan látványt nyújtottak. Szokatlan volt – mégis, valahogy olyannak tetszett, mintha már százezerszer látták volna. Ösztöneik mélyén nem találtak benne semmi rendkívülit, a kék ég, a sárga nap, a fehér felhők, zöld növények természetességet sugalltak, így kell ennek lennie, érezték. Óráról órára erősödött bennük a kimondatlan meggyőződés, hogy a Trendal volt a természetellenes, ott éltek furcsa és szokatlan körülmények között. Tizenöt évig a vörös nap, a zöld égbolt, a színes szelek között… Ott születtek ugyan – de ezen az első földi reggelen megszűnt a Trendal vonzása, már mind ritkábban gondoltak rá. Teljes valójukat betöltötte a földi lét.
Később bekopogott Letta, és elmentek reggelizni. Az ízek is másfélék voltak, megint új élmények támadtak rájuk, és ők boldogan megadták magukat. Néha összenéztek, majd anyjukra pillantottak. A szálló napsütötte teraszán szelíd szél zilálta a hajukat. Ez is furcsa érzés volt. Eddig mindig űrruhában jártak, a szeleket csak látták, de sohasem táncolt a bőrükön, nem fújt ingük alá, nem hozott illatokat. Letta elnézte a gyerekeket, majd az ő tekintete is a város felé fordult. Indiapolis forgalmas utcáin lüktetett az élet, a levegő sem volt üres. Félig áttetsző műanyag kígyók kanyarodtak a magasházak közé, bennük időnként fekete foltok rohantak – a mozgójárdák el-elágazva, egymás alá-fölé-mellé kanyarodva hálózták be a belvárost. Az utcákon elektromos autók vitték a terheket, sok ház teraszán napernyők feszültek. A levegőben száz és száz légitaxi suhant. Ez hát az új Föld?… Az asszony csak nézte a tájat és jól tudta, nem csak ez a Föld. Amit lát, egyike a pár ezer nagyvárosnak. A két évtized alatt, mióta nem járt itthon, talán alig változott valami. Az emberek is olyanok lehetnek, mint ő volt. Vagy mégis megváltoztak? Letta hirtelen kínzó hiányát érezte annak, hogy hosszan és őszintén elbeszélgessen valakivel, aki mindvégig itt élt, akinek gondolataiba, világába hatolva újra megérthetné a földieket. Trin és Bart reggeli után megtudták, hogy a szálló alagsorában van egy fedett uszoda. Mióta eljöttek a Trendalról, ez a gondolat kínozta őket, mindenáron úszni akartak tanulni. Most hát azonnal elrohantak. Letta nem is bánta, így legalább nyugodtan beszélhetett új barátaival. Nara és Ahmed, ígéretükhöz híven, megjelentek a szállóban. Mindhárman leültek az erkélyen. A napernyő halvány árnyékot vetett az asszony arcára. A lelkén is árnyék ült, amikor megszólalt: – Jobb, ha tudjátok. Én nemcsak a gyerekek miatt tértem vissza a Földre. Nekik biztosan jót fog tenni, hogy végre társaságba kerülhetnek. Hasonló korú gyerekek és más felnőttek között fognak élni. Lehet, nekem is jobb lesz végre emberek között… Ahmed hallgatott. Kezdettől érezte, hogy az asszony barátságos és valóban szívélyes arca mögött egy másik is rejtőzik. Most hát megismerik a titkát?… Úgy vélte, segítenie kell. – Ha azt akarod elmondani, mi történt a férjeddel… Már tudjuk. Szakmai kíváncsiságból utánanéztem az elektronikus archívumban. – Igen, de nem csak erről van szó. A férjemet a legsúlyosabb bűn miatt ítélték örök száműzetésre. – Letta maga is érezte, ez a mondat túlságosan patetikus, közben Nara arcába nézett és tudta, Ahmed a lánynak is elmondta mindazt, amit Oban Dorgról megtudott. Megkönnyebbült: nem kell hát túl sokat magyaráznia. – A férjem az ítéletbe belenyugodott, mert nem tehetett mást; és csaknem húsz éve él már a Trendal bolygón, ahol az első három
évben ő volt az egyetlen ember sok millió kilométeres körzetben. Utána kerültem oda én, aztán születtek a gyerekek…* Ám Oban a bíróság előtt is hangoztatta és azóta is mondja, hogy ártatlan. Nem tudja, hogyan történt a dolog, amelyből a katasztrófa lett. [* Lásd a szerző Az utolsó bolygó c. regényét (Népszava, 1986).] – Oban Dorg egy hatalmas dél-amerikai víztározó őre volt. Egy éjszakán a tározóba méreg került, amely a közeli város vízvezetékeibe is eljutott és tizennyolc embert megölt. – Ahmed töprengve nézett a távolba, majd tekintete visszafordult az asszony arcára. – Mivel a férjed normális volt, nem vádolták azzal, hogy szándékosan tett mérget az ivóvízbe. De a méreg kétségtelenül bekerült a tározóba, tehát ez csak az ő gondatlansága folytán történhetett meg. – Igen, gondatlansággal vádolták. – Letta keze a szék karfáját szorította erősen. – De ezzel rásütötték a tizennyolcszoros gyilkos bélyegét! Ezt pedig nehezen viseli el. No és… Oban azt akarja, azért küldött ide, hogy bizonyítsam be az ártatlanságát! – Ezt csak úgy lehet megtenni, ha kiderítjük, hogyan került a méreg a tározóba. – Ahmed agya élesen vágott. – Ám lehetséges-e ez tizenkilenc vagy húsz év után? – Azt a mérget nyilván mások juttatták oda. – Nara anélkül, hogy észrevette volna, belelendült a dologba. – De ez azt is jelenti, nyomoznunk kellene. Megtalálni az igazi tettest vagy tetteseket. Videoműsorokban meg tévében láttam ilyesmit. Régimódi bűnügyi filmekben, vagy hogy is hívják őket… – Igen. – Letta tekintetét hol a lányra, hol a fiatalemberre szegezte. – Nem tudom, sikerülhet-e. Nem vagyok rendőr, nem értek a nyomozáshoz. – Mi sem – mosolygott Ahmed. – De ez az ügy engem érdekel. Lehet, találunk valamilyen apróságot, amellyel elkezdhetjük a dolgot. Van nekem egy csavaros eszű jogász barátom, Roland Lindennek hívják, Európában él, de úgy tudom, sok ügyfele van az Amerikai Kontinensen is, gyakran jár oda. Majd összehozom veled. – Ez jó lesz. – Letta valóban örült. Nara előbb Ahmedre pillantott, aztán Lettára mosolygott. – Ahmed sokat tud segíteni, ha akar. Az itteni tévében van egy állandó műsora érdekes emberekkel, és ebből néha a világtévé is átveszi a sikerültebb riportokat. – Egyelőre nem szeretnék tévében szerepelni – tiltakozott Letta őszintén. – Mit is mondhatnék az embereknek? Azt, hogy egy száműzött gyilkos felesége vagyok? – Olyan feleség, aki igyekszik bebizonyítani a férje ártatlanságát. – Ahmed
elkomolyodott. – És az eddigi életedben is voltak izgalmas események. Az űrhajód szerencsétlenül járt, a vészleszállásnál két társad odaveszett, te pedig megsebesültél, aztán minden úgy történt, mint egy réges-régi édesbús filmben: a világűr "lakatlan szigetén" éltél egy magányos száműzöttel, egymásba szerettetek, ikreket szültél… – Ez mind igaz – vágott közbe az asszony. – De térjünk vissza a másik, a földi múltba, mert mindennek ott gyökerezik az oka. Oban azt gyanítja, a mérget mások juttatták a tározóba, és lehet, hogy ezek az emberek megakadályoznák a nyomozást. Ha én rögtön, tévékamerákon át kikiabálom az egész világnak, mit tervezek, az esetleges tettesek azonnal összekuszálják a szálakat. – Ne haragudj, de ez olyan valószínűtlenül hangzik – mondta Nara. – Valami bűnszövetkezetre gyanakszol, igaz? Ilyenek már alig vannak. – A világ megváltozott? – Letta hangjában reménykedés volt. Ahmed arcán ideges mosoly futott át és el is tűnt rögtön. – Világunk még korántsem tökéletes. Sok a hiányossága. A nacionalizmus új változata, a "kontinentalizmus", a csavargók, a beilleszkedésre képtelenek, sőt a kábítószeresek és bűnözők is ártanak nekünk. De mindez csökkenő tendenciát mutat, és reméljük, hamarosan megszabadulunk a bajainktól. – Ez úgy hangzott, akár egy politikus tévészónoklata – nevetett Nara. Maguk sem tudták, miért, de mindhárman megkönnyebbültek, fellélegeztek. Letta érezte, a Föld még most sem paradicsom. Akkor érezte volna igazán idegenként magát, ha túl tökéletes, szinte hibátlan világba cseppen a fiaival, így valahogy azonban otthonosabbnak tetszett minden. Igaz, még nagyon, nagyon keveset tudott. Ebben erősítette meg a déli világhíradó is. Indiapolisi helyi idő szerint pontosan tizenkét órakor az asszony szobájában a nagy fali képernyő elé ült, és a szubkontinens hírösszefoglalóját nézte. Maga sem tudta, miért jutott eszébe megint az édesanyja, talán azért, mert ő is így maga alá húzta a lábait a fotelben… El kell majd menni oda, ahol akkor éltek. Az anyja meghalt, nyoma sem maradt, hamvait sok ezer más, azokban a napokban elhunyt ember hamvával egyetemben repülőgépről a tengerbe szórták – arrafelé ez volt a szokás. Az előre kihirdetett órában ezrek és ezrek álltak a magas parton, nézték a csillogó víztükör fölött köröző gépet. Látták a kihulló porfelhőt, amit el-elkapott a szél, látták, ahogy a kis felhő a hullámokra hullik… Sokan sírtak. A gép csinált még egy kört, az emberek a tenger felé nyújtották kezüket – fogyatkozó számban, de akadtak még hívők, a világvallássá egyesült régi tanok hívei –, aztán a tömeg lassan szétoszlott, a hullámok pedig tovább csapkodták a köves partot, ahogyan millió és milliárd éve minden percben.
Letta anyjára gondolt és önnön régi életére. Nem sokat változott hát a Föld, amióta nem járt itt. Biztosan ma is történnek igazságtalanságok, nap mint nap szenved valaki mások cselekedetei miatt. De aztán az asszony inkább saját ügyére összpontosított. Az Emberbaráti Társaságtól kapott hitelkártyával bevásárolt. Ehhez tulajdonképpen nem is kellett volna kimozdulnia a szállodából; az áruházak kínálatát képernyőre hívhatta és távirányítással fizethetett is a kiválasztott árukért. Azokat aztán elküldték volna a szállóba. De Letta egynémely dolgokban régimódi volt, szerette maga venni kézbe a ruhadarabokat, tapogatni anyagukat, választani, töprengve dönteni – utána pedig kézben vinni a csomagot a légitaxiig, érezni súlyát, örülni az újonnan szerzett holmiknak… Erről a kis boldogságról ezúttal sem tudott lemondani. Felöltöztette a fiúkat, rengeteg ruhát vett nekik. Megcsodálták a csupa műanyag, átlátszó falú mozgójárdákat, a bevásárlóközpontot, a hangtalanul suhanó emberszállító szalagokat és lépcsőket. A fiúk eleinte kényelmetlenül érezték magukat a tömegben, majd furcsa szabású új ruháikban is, de aztán a csodálkozás legyőzött bennük minden más érzést. Megbámulták a sokféleképpen öltözött, más és más bőrszínű embereket, a tetőkről startoló szupermodern légi járműveket, a mágnesvasutat, a földalattit, a személyzet nélküli automata boltokat, a háznyi tévéreklámokat, a fények és képek szüntelen villózását. És örültek annak is, hogy együtt lehetnek, együtt láthatják mindezt. Ez az érzés inkább Bartot foglalkoztatta; Trin alig figyelt ilyesmire. Délután várta őket Ahmed videóra rögzített üzenete. A férfi örömmel újságolta a képernyőről, hogy sikerült találni a fiúknak megfelelő iskolát. Limában van egy különleges intézmény olyan gyerekeknek, akik szüleikkel sokáig laktak az űrben, vagy esetleg eleve ott is születtek. Számukra a szakemberek különleges sűrített oktatási formát dolgoztak ki. A Társaság különben – jelentette a tévériporter – már lakást is szerzett nekik, a fiúkat pedig várják az iskolában. "Holnap délelőtt értetek jövünk, délben indul a gépetek Limába" – üzente a férfi. Az asszony örült. Bartot is elkapta egy kis jó érzés – iskola? A tantárgyak között biztosan lesz biológia is. Az minden tárgy között a legizgalmasabb. Csak az az igazán érdekes. Trint hidegen hagyta a hír, no és egyáltalán nem volt neki annyira sürgős az az iskola. Más foglalkoztatta. Az űrből jött, a Földet kissé a távolról érkezett idegen hűvös nyugalmával szemlélte. Elmúlott az első nap élményekkel zsúfolt, benyomásokkal bombázott vihara, amikor gyerekként örült mindennek. Most gyakran eszébe jutott a Trendal és az űr. Megmagyarázhatatlan, halvány vonzást érzett, maga sem tudta még pontosan, honnan ered, hogyan teljesedett ki benne. De érezte, nem lesz ő mindig a Földön. Megismeri – alaposan megismeri! – ezt a bolygót, ahogyan egy
felfedezőnek meg kell ismernie az útjába kerülő égitesteket. Tudata készen állt, hogy befogadjon millió és millió új ismeretet. De közben állandóan érezte az űr hívását. Letta hajnalban ébredt és a függöny résén át a kék eget nézte. A Föld… Minden olyan volt, mint az álom, a világ tulajdonképpen a helyére billent – de a Trendalt nem felejthette. Oban pedig része lett tudatának, mindig vele volt. Kettős világa nyomasztotta, de a földi fények, zajok, a zene – gyermekkorát idézték és erőt adtak. Hitte, megoldja Oban problémáját. Nara és Ahmed kikísérte őket a már ismert repülőtérre. A sztratoszféragép indulásáig nem sok idő volt, szinte azonnal beszállásra szólították az utasokat. "Roland jelentkezni fog – mondta Ahmed búcsúzóul – no és, ha valami baj lesz, csak hívj fel bennünket, biztosan segítünk!" Az asszonyban szétáradt a bizakodás. Nincs hát egyedül, számíthat barátokra. A gép a magasba lendült.
2. Lima az első napokban idegenszerű benyomást gyakorolt az asszonyra. A város – bármennyire is pezsgett benne az élet – valójában visszafejlődőben volt, már csak azok éltek benne, akik szerették a magaslati levegőt, a nagy hőmérséklet-ingadozásokat. Egykori lakóinak jelentős része elköltözött. A kontinensen La Pazban és itt volt a legtöbb üresen álló régimódi toronyház; ilyeneket jó ideje nem is építettek már. Sőt, itt is kezdték lebontani a felhőkarcolókat. A limaiak a város környéki hegyoldalakra épített kisebb házaikba húzódtak vissza, vagy végleg elköltöztek. A közeli tengerpart is sok lakost elcsábított. Alvóvárosok alakultak ki, ahol napközben szinte semmi élet sem volt, este és éjjel viszont annál inkább. Letta és az ikrek csendes, régimódi házakkal szegélyezett kis téren kaptak ideiglenes lakást. Az "ideiglenes" szót többször is hangsúlyozták a Társaság és a helyi hatóságok megbízottai, holott a környéken rengeteg üres lakás lehetett. Az asszony eleinte aggódott is – az "ideiglenes" szó primitív körülményeket sejtetett –, de a helyszínen meggyőződhetett róla, hogy minden rendben van. Igen jó és kényelmes lakást kapott, tágas, világos szobákkal, világító-cserélhető falnyi fényposzterekkel, automata gépekkel, takarítórobotokkal. Az ikrek boldogan vették birtokukba a várost; már az első órákban felfedezték, hogy két sarokkal odébb van egy szabadidőközpont, ahol majd annyit úszhatnak, amennyit csak akarnak… Ez lett most a legújabb szenvedélyük. Napokon belül megtanultak úszni. Néha még Letta is elkísérte
őket és észrevette: igencsak imponált a kölyköknek, mivelhogy… ő már nagyon jól úszott. Az adaptációs iskola a városközpontban volt, egy szép park mellett. Mielőtt először jelentkeztek volna, Letta videotelefonált az igazgatónak, akit a Társaság már értesített jövetelükről. Letta hálásan gondolt Narára; mindent előkészítettek, neki alig maradt dolga. Egy reggel mozgójárdán siklottak az Óváros szélen, aztán átvágtak a parkon és a régies stílusban épült, kastélyszerű házba léptek. Trin kissé megillelődött, elvégre most egy évig ez lesz az a hely, ahová nap mint nap el kell jönniök. Bart próbálta megjegyezni a dátumot, többször is elismételte magában, hogy a 2443-as év tizenkettedik hónapjának 29-ik napja van, persze földi időszámítás szerint. A tűző napfény alól kellemes árnyékba érkeztek. Automata kapuőrrel beszéltek, és hosszú, keskeny, magas folyosón mentek befelé. Ennek is olyan régies hangulata volt… A boltozat ősi gótikus téglaíveket utánzott. Mindhárman tudták: amit látnak, az kivétel nélkül csak műanyag. A folyosó végén ajtó nyílott. Egy férfi állt a küszöbön. Trin mélyet lélegzett, ez hát az igazgató, gondolta. Az iskola egy cseppet sem csábította, de anyja miatt sohasem ellenezte az ötletet. Sebaj, egy év nem nagy idő, valahogy majd csak kibírjuk, gondolta még. Később megint arra szántak néhány napot, hogy ismerkedjenek a várossal. Délutánonként Letta az iskola előtti parkban megvárta a fiúkat és sétálni indultak. Legszívesebben az Óvárosban jártak, különösen a Pizarro-szobor környékén, ahol a kései és gyakorlatias utódok az öreg házak alá hatalmas bevásárlóközpontot mélyítettek. Bementek néha egy-egy gömbmoziba, ahol térhatású űrkalandok ijesztgették a nézőket. Aztán a mozgójárdák és mágneses személyszállító alagutak bonyolult rendszerében kimentek a nagyváros valamelyik külső negyedébe is, megcsodálták a magasházak között csillogó tavakat, elnéztek a közeli hegyek felé. Bart hol a halakat, hol a tóparti növényeket szemlélte közelről és elmerülten, miközben fivére és anyja a világról beszélgettek. Azokban a napokban ugyanis Trin komolyan vette "felfedező" voltát és szeretett volna minél többet megtudni a Földről. Ha elfogytak a szavak, leültek és nézték az embereket. Ebből is sokat tanultak. Lima régi és új negyedeinek utcáin, a Miraflores, San Isidro régi szép villái között annyiféle bőrszínű és öltözetű, néha különös ember járt-kelt… Az El Agustino vagy a Chorillos emeletes háztengerében is sétáltak néha. Az ottani látvány csodálatos volt; némelyik magasház falát tükörszerű fényvisszaverő anyaggal vonták be, más falak a napsütés
erősségétől függően különböző színeket mutattak. Egy-egy ilyen séta alatt rengeteg színárnyalatot láthattak. Az utcákon fantáziadús öltözékek, vidám és szomorú emberek, öregek és gyerekek megállítatlan folyama zúdult hol erre, hol arra. Trin egyszer megkérdezte, miért nem boldog mindenki. Mert látott szomorú embereket is. Mi bajuk lehet – hiszen senki sem nyomorog, a munkát, a szórakozást, az egészséget javarészt egyformán biztosították mindenkinek… Letta próbálta fiának megmagyarázni, mennyi minden függ az emberek lelkivilágától, természetétől is. Nem oldhatnak meg helyettük mindent az intézmények, amelyek ráadásul biztosan nem is működnek még tökéletesen. Trin és Bart hallgatták. Aztán Bart egyszer csak megkérdezte: – Mama, igaz, hogy apa száműzött? – Honnan… Hol hallottátok ezt a szót? – Ti mondtátok, Narával és Ahmeddel, még Indiapolisban. Letta tudta, az ikrek sohasem hallgatóztak. De hát sejthette, eljön majd a perc, amikor erről is beszélnie kell velük. Kár, hogy nem indulás előtt, még Oban jelenlétében jött szóba a dolog. Most rázuhant a teher, a felelősség. Egyelőre nem volt ereje erről beszélni, hát csak félszavakkal intézte el a dolgot, ám ígéretet tett a fiúknak: hamarosan megismerik a teljes igazságot. Másnap délelőtt a videotelefon hívást jelzett. Letta éppen az erkélyen állt, és kifelé nézett. Az utcán emberek mentek és az asszony megint érezte azt a furcsa kis rémületet, ami olykor elfogta a város sétálóutcáin is. Minden oldalról emberek vették körül. Az űrben és a Trendalon csak ketten-hárman voltak körülötte, tudata ennyi idő alatt már ehhez alkalmazkodott, hamarosan ezt tartotta természetesnek. De itt a Földön minden városban sokan voltak, természetesen viselkedtek, járkáltak, beszéltek, nevettek, kiabáltak, daloltak, mindenki csinált valamit, aminek semmi köze nem volt őhozzá, belefáradt az örökös figyelésbe, az ugrásra kész várakozásba. Sejtette, még hetek múlnak el így, nehéz lesz visszazökkennie a réges-régi kerékvágásba. Mennyivel könnyebb dolguk van a fiúknak. Úgy tűnik – az első hét után –, hogy az adaptációs iskolában is megállják a helyüket. Az asszony összerezzent – a videotelefon hívásjelzője szokatlan volt, talán ismeretlen veszélyt jelzett? Besietett a lakásba, fogadta a hívást. A képernyőn egy fehér bőrű, szökés, megnyerő arcú, ötven körüli férfit látott. Hivatali helyiségből beszélhetett, erre utalt a szoba rideg bútorzata. Ám maga a hívó egy cseppet sem volt rideg. Rámosolygott Lettára. – Üdvözlöm, Európából hívom. Roland Linden a nevem. Jogi tanácsadó
vagyok; tudja, régebben ügyvédeknek hívtak bennünket. Ahmed Tarandi barátom kérte, hívjam fel önt. Merthogy állítólag van egy jogi problémája… Letta bólintott. Szóval Nara és Ahmed betartották ígéretüket. Oban ügyében is tehet valamit, végre! Legfőbb ideje. Hirtelen elszégyellte magát: áruházakba jár, ruhákat vásárol, sétál, úszik, lakást rendezett be – miközben Oban ott, azon a kietlen bolygón dolgozik és lassan egy éve várja, hogy valami történjen. – Igen, így van – mondta. – De nem szívesen beszélnék erről videón. Megérti, ugye? – Tökéletesen. – Linden mosolygott. – Azért is húztam-halasztottam ezt a hívást, mert már napok óta szerepelt a terveimben egy limai utazás. Ne legyen lelkiismeret-furdalása, nem csak ön miatt kell Limába mennem. Fontos tárgyalásom lesz holnap délelőtt az ottani bíróságon. Utána együtt ebédelhetnénk, ha nincs ellene kifogása. – Nincs kifogásom – lehelte Letta halkan. – Magammal viszem a férje ügyiratait. – Linden az előtte heverő papírkötegre pillantott. – Akkor hát arra kérem, pontosan délben legyen a bíróság előtt, a címét megtalálja a videohívószámok jegyzékében vagy a tévés információs szolgálatnál. – Ott leszek – ígérte az asszony. A képernyő elsötétült. Letta még egy ideig elgondolkozva nézett maga elé. Másnap csakugyan találkoztak. Linden jogtanácsos alacsonyabb volt, mint amilyennek Letta elképzelte. De a fürge mozgású, élénk arcú férfi optimista tekintetével, a belőle áradó tettvággyal bizakodást sugárzott az asszonyba. Linden haja már kissé őszült, ám az általános modern szokással ellentétben nem festette be. Fiatal korában sportolhatott, erre utalt alakja. Rövid karjával gyakran gesztikulálva beszélt. Nem túl nagy gonddal öltözött, látszott, a modern világból a divat nem áll hozzá közel. – Szólítson Rolandnak, én meg önt Lettának – mondta fesztelenül. – Elnézést a kis késésért, elhúzódott a tárgyalás… – A limai regionális bíróság kissé régimódi épületén – a huszonkettedik században épült – az elektronikus óra 12.11-et mutatott. – Nehéz tárgyalása volt? – Nem, csak unalmas. – Roland megfogta Letta könyökét, finoman elfordította az asszonyt. – Arra menjünk. Abban a kis utcában van egy étterem, már többször voltam ott. A régi itáliai konyha receptjei szerint főznek. Szereti az ilyen ételeket?
– Valaha szerettem – felelte Letta, és mosolygott. Roland kutató pillantást vetett rá, majd ő is nevetett. – Ne haragudjon, Ahmed ugyan említette, de én minduntalan elfelejtem, hogy ön húsz évig nem volt itt a Földön. – Csaknem huszonkettő – javította ki az asszony. – Mégis úgy mozog ebben a környezetben, akárha el sem ment volna innen. – Roland szeretett régies szavakat használni. "Minduntalan", "akárha"… Lettának ez tetszett, mégsem érezte magát fesztelennek, az ügy súlya tudatára telepedett. A jogvédő alighanem észrevette ezt, kevesebbet tréfálkozott. Az étterem hangulatos kis bokszokra oszlott és kellemes meglepetés volt, hogy nem robotok, hanem élő emberek, valódi pincérek szolgáltak fel. Letta mégis kissé furcsán érezte magát, elszokott már attól, hogy ember tesz-vesz körülötte, érte. Mióta emlékezik, ezt mindig, mindenütt gépek végezték, nagyobbrészt még a Trendalon is. A pincér, akihez asztaluk tartozott, fiatal fiú volt, és folyton mosolygott. Ez csökkentette az asszony feszültségét. Roland helyette is rendelt, és természetesen jól választott. Ez nem volt véletlen, mert – mint futólag megemlítette – ősei az itáliai félszigeten éltek és "ezek az ízek genetikusan belém vannak kódolva"… Nevettek mindketten. Az ebéd végén Roland félretette a tányérokat, és papírokat vett elő. Letta megint a féri ősz halántékát nézte. Nem lehet könnyű élete. – Ahmed barátom már nagy vonalakban ismertette az ön kalandos élettörténetét. – De most nem rólam, hanem a férjem múltjáról van szó – emlékeztette Letta. – Arról is. – Roland papírjait rendezgette. – Feltételezem, a férje annak idején… hm… beszámolt önnek elítéltetése körülményeiről. – Igen. De ez szubjektív beszámoló volt. Ami számunkra a legfontosabb lehet, a férjem a mai napig sem biztos benne, valóban elkövette-e azt a tragikus gondatlanságot, amellyel vádolják. Ő erről egyszerűen nem tud. Ha elfogadnánk azt a feltételezést, hogy valami idegen, külső beavatkozás történt akkor a víztározónál… Oban említette, hogy a kritikus órákban egyszer mintha úgy rémlett volna neki, hogy egy repülő haladt el a tározó fölött… – "Mintha" és "úgy rémlett volna"… Ne haragudjon, asszonyom, de tapasztalatból tudom: az ilyesmi a bírák számára teljesen megfoghatatlan, ezért a bűnügy szempontjából értékelhetetlen. Jobb, ha ezt nem is említjük. Különben is, még ha így volt is, vagy csak annyit fogadunk el: lehetséges… akkor sem változtat a tényeken. Sem a régi tényeken, sem az esetleges mostani lehetőségeinken. – Vannak esélyeink?
Roland az asszony szemébe nézett. – Beszéljünk nyíltan, Letta. Ahmed szerint ön szeretné bebizonyítani, hogy a férje ártatlan. Én ennek nem jósolok sok sikert. Sokkal… sokkal jobb lenne, ha kegyelmi kérvényt nyújtana be. Az asszony feje lehorgadt. Kegyelem? Hiszen ez azt jelentené, hogy… Roland eltalálta a gondolatát: – Igen, már a kérvény benyújtása is elismerése annak, hogy Oban Dorg bűnös. Beismerése annak, hogy esetleges ártatlanságát nem lehet, vagy nem sikerült bebizonyítani, ezért az illetékes hatóságok humánus érzelmeire apellálunk… Letta mélyet lélegzett. – Nézze, Roland. Ha ez lett volna a szándékom, soha nem jövök el a Trendalról. Mert nekem a férjem mellett a helyem. Annál is inkább, hisz ő már nyolcvanéves múlott… Lehet, szüksége lenne rám. De én hiszek abban, hogy ártatlan, sőt, tovább megyek egy lépéssel: hiszek abban is, hogy ezt be lehet bizonyítani. – Tizenkilenc év után? A jogász hangja most kemény volt. De a szemén látszott, a kérdést inkább a szakmai óvatosság diktálta. – Tizenkilenc vagy ötven vagy száz év után is kell lennie valamilyen módnak. – Az asszony ezt már jóval halkabban tette hozzá. Roland az asztallap szélét nézte. – Nem lesz könnyű dolgunk. De egyet ígérjen meg: ha az ártatlanság bizonyítására irányuló próbálkozásaink kudarcot vallanak, beadjuk a kegyelmi kérvényt. A mostani világkormány már több régi száműzöttnek adott kegyelmet, és azok vissza is tértek a Földre. Volt köztük olyan is, akit súlyosabb bűnnel vádoltak, mint az Ön férjét. – Rendben van – Letta szerette volna már befejezni a vitát. – Ha nem sikerül, kegyelmet kérünk. – Kérünk? A többes szám azt jelenti, hogy hajlandó velem dolgozni? – csillogott a férfi szeme. – Hajlandó kiindulni abból a feltevésből, hogy Oban Dorg ártatlan? – felelt kérdésére kérdéssel Letta. Roland megbékélt. – Rendben. De ezt be is kell bizonyítani, márpedig ezen a téren a jogvédő vajmi keveset tehet. – Lássuk hát a korabeli nyomozás adatait. – Az asszony várakozóan könyökölt az asztalra. A férfi maga elé húzta az iratmásolatokat. Kis ideig válogatott, majd egyet kiemelt közülük. – Itt a tárgyalási jegyzőkönyv egyik részlete. A bíró azt kérdezi Obantól:
"Beismeri-e, hogy hanyagságának vagy mulasztásának következménye a szörnyű tragédia?" Oban válasza: "Legjobb tudomásom szerint nem követtem el mulasztást…" Ez a mondat, itt és most, azért fontos, mert kizárja, hogy Oban tudtával történt valami, és ő ilyesmit sohasem ismert be. A végzetes esemény bekövetkeztéről nem tudott, így annak okát rajta kívül álló dolgok között kell keresnünk. Letta hallgatott, nem tudta, hová akar kilyukadni a jogász. Roland töprengve folytatta: – Tehát mi is kizárhatjuk, hogy az ivóvíz megmérgezését olyan esemény okozta, amelyről a férje tudott. Külső okokat kell keresnünk. A lenicit nevű mérgező anyag kétségkívül a tározóba került, ennek időpontját is be tudjuk határolni, bizonyos határok között megállapítható. Nem korábban, mint éjfélkor, és nem később, mint hajnalban, mielőtt kivilágosodott. – A két hegyi patak… – Lehet, hogy valamelyik vizébe került valami. Ellenőrizni kell a vidéket, bár ennyi év után nem remélhető, hogy bármilyen nyomot találunk. Megbeszéltek még néhány kevésbé fontos dolgot, és az étterem előtt elváltak. Letta elgondolkozva ballagott át az Óvároson. Volt valami nyugtalanító Roland Linden személyében – bár Letta nem tudta volna megmondani, mi az. A férfi lényéből furcsa kettősség sugárzott; hol aktakukacnak tetszett, hol meg valami másnak. Mintha az egész jogvédői munkája csak álca lett volna. Némely pillanatban erőt sugárzott és szaktudást, hogy másodpercekkel később ismét visszaessen a kissé ügyefogyott, szórakozott középkorú férfi szerepébe. Másnap a férfi már Európából hívta fel Lettát. – Két dolgot tehetünk – mondta. – Vagy az ön… hm… tanácsát követve nyomozni kezdünk, vagy az akták alapján perújrafelvételt kérünk. Az első esetben magunkra leszünk hagyatva, mert túl kevés az Oban ártatlanságára utaló jel. Ezek ismeretében – és ez lenne a másik esetben is – egyetlen ügyész sem rendel el újabb nyomozást. Ha viszont kegyelmet kérnénk… – Már tegnap is megmondtam, mit gondolok erről. A férjem ártatlan, nem kegyelmet, hanem igazságot akar! Linden hosszan nézte az asszonyt, majd így szólt: – Ha ön is hisz neki, én is elfogadom ezt az érvelést. Végül is, ha semmit sem tudunk kinyomozni, még mindig lesz időnk beadni a kegyelmi kérvényt… Aznap este Letta már tudta, nem várhat tovább. A fiúk előbb vagy utóbb úgyis tudomást szereznek Lindenről és ha ő, Letta nyomozni akar apjuk ügyében, ezt nem teheti titokban. Behívta hát őket a szobájába. Megálltak a falnál, őt nézték. Tizenöt évig voltak együtt éjjel-nappal, ez rányomta bélyegét
kapcsolatukra. A fiúk feltétlenül bíztak benne. Ez a bizalom még a Trendalról származott, tudatuk része volt. "Meddig marad meg, mikor foszlik szét? Ahogyan többet és egyre többet lesznek másokkal, úgy kerülnek majd fokozatosan az új világ hatása alá. A földi élet biztosan megváltoztatja őket." Félretette aggodalmait. Halkan, de határozottan beszélt. Remélte, a fiúk lelki szemei előtt megelevenedik a víztározó, az éjszaka, Oban, az őr alakja. A betongát, a felkelő nap, a táj. Trin összeszorított szájjal hallgatta, arcán alig észrevehetően remegett egy izom. Bart nem vette le szemét anyja arcáról, így múlt el a legnehezebb negyedóra. Aztán az asszony a történet végére ért, megkönnyebbülten abbahagyta. A fiúk előbb összenéztek – ikerlétük reflexe volt ez már sok éve –, lehet, gondolatban tanácskoztak, szinte telepatikus úton cseréltek véleményt villámgyorsan. Majd Trin szólalt meg: – Sejtettük, hogy még egy oka van ennek a földi utazásnak. "Milyen szabatosan beszél" – futott át az asszony fején. Bart bólintott, aztán váratlanul így szólt: – Mama, milyen összetétele volt annak a méregnek, ami a tározó vizébe került? – Itt van valahol az iratokban az analízis eredménye… – Letta az asztalra terítette a papírokat, keresgélt. Végre megtalálta a hivatalos laboratóriumi jelentést. – Lenicitnek hívják. – Lenicitszármazékok voltak a Trendalon is Méghozzá nem is messze a háztól. A len kőnek nevezett ásványból oldható ki. – Bart belelendült a dologba. Az ásványtannak ugyan kevés köze volt a biológiához, de egy-két évvel azelőtt az is érdekelte. – A háztól nem messze, egy domboldalon találtam egyszer. Az analizátor figyelmeztetett, hogy huzamosabb ideig vízzel érintkezve kimosódik belőle a lenicit-1-nek nevezett származék. Igen kis mennyiségben is méreg lehet. – Nos – Letta pontosabban végigolvasta a papírt – egy geológus szakértő szerint feltehető, hogy a víztározó környékén is akadnak len kövek. Ezek mérge kerülhetett a vízbe; apátok nem ellenőrizte a vízminőséget, márpedig a folyamatos ellenőrzés éppen ezért kötelező… Tehát gondatlan volt. – Szóval jogosan ítélték el? – Trin felhúzta szemöldökét. Oban azt gyanítja, a lenicitet emberek juttatták a vízbe – emlékeztette őket anyjuk. Bart megint Trin arcát nézte és lassan szólt: – Apa ezt persze biztosra nem állíthatta. Akkor éjjel hallott egy repülőt elhúzni a tározó fölött. Ebből gyanakszik arra, hogy annak a gépnek valami köze lehetett a mérgezéshez. De hát akad-e olyan ember, aki megmérgez egy víztározót? Trin hallgatott. Letta a szoba sarkában álló készülékre mutatott. Támadt egy ötlete.
– Ott a videotelefon, azon kapcsolatba léphetünk a központi információs rendszerrel. Először kérdezzük meg, mi is az a lenicit, mire használják, kinek lehet rá szüksége. Trin már ugrott is. Pár perc múlva mindhárman a képernyő előtt ültek. A lenicit bonyolult összetételű, nehezen előállítható anyag volt, bár az egyszerűbb változata valóban előfordult a természetben is, csak szerfelett ritkán. A dél-amerikai szubkontinens ásványtérképén itt-ott akadt egy L-12-es jelzés, ami éppen ezeket a rétegeket jelölte. – Kérdezd meg, mire használják? – türelmetlenkedett Bart. A választól nem lettek okosabbak. A lenicitre főként a gyógyszer- és műtrágyagyártásban volt szükség. Trin elkérte anyjától a bírósági aktamásolatokat. Roland Linden nem is tudta, hogy az elítélt fiai hamarosan milyen lázasan forgatják majd e papírokat. – Itt van a korabeli szakértők elemzése – emelte ki az egyik lapot. – Ők azt hitték, a hegyen lévő lenicitércből mosta ki valamelyik patak a mérget Az meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg már feldolgozott lenicit kerülhetett a vízbe. Mert az azt jelentené, hogy valaki odajuttatta… Ez pedig olyan vad gondolat volt, amivel egyszerűen nem akartak foglalkozni. – Azonkívül mindenki állandóan a két hegyi patakról beszélt, amelyeknek a vize állítólag ellenőrzés nélkül került a tározóba. Ezért is hitték, hogy természetes lenicitről van szó… Kérjetek a központi agytól egy részletes térképet! A képernyőn zöldes vonalakkal felbukkant a natidói víztározó és környéke. Letta feszülten figyel. El kell mennie majd oda is. Oban ott élt néhány évtizedig… Bart aligha gondolhatott ilyesmire, ő most az anyagra koncentrált. Merész ötlettel ismét utasította az agyat, vetítse ki a lenicitrétegek előfordulását, és a két térképet együtt kérte képernyőre. Trin szórakozottan odapillantott, aztán elismerően füttyentett: – Ez igen! Keresd a vízválasztót! – Éppen azt keresem – morogta fivére. Letta eleinte nem tudta, mit néznek. Mi köze az egészhez a vízválasztónak? A környék egyetlen, nagyon kicsi lenicitrétegét a mindenttudó gép éppen a tározó fölötti hegyekben jelölte. Szóval mégis?… A patak vize moshatott be némi mérget hárommillió ember ivóvizébe? Oban tehát mégsem ártatlan, észre kellett volna vennie a dolgot, még időben? Bart pontosította az adatokat és diadalmasan felnézett. – Apa nem fog kegyelmet kérni! Nézzétek csak azt a vékony fekete vonalat, ott a szaggatott zöld mellett… Az a hegygerinc, ami egyben a vízválasztó vonal is. A lenicitréteg ettől valamivel északra van, tehát… ha esővíz lemossa, a hegy túlsó oldalán folyik le, és semmiképpen sem kerülhet
erre az oldalra, az itteni patakokba! – És így persze a tározóba sem! – tette hozzá Trin diadalmasan. Letta még a térképet nézte. Oban nem kér kegyelmet? Ha igaz, amit a fiúk felfedeztek, a férje valóban ártatlan lehet. Meg kellene kérdeznie Lindent, ennyi nem elég-e ahhoz, hogy újra tárgyalják Oban ügyét. Persze, a hanyagság vádja továbbra is fennáll. Nincs rá bizonyíték, hogy műszereivel ellenőrizte a patakokból a tározóba engedett víz összetételét. – Ez csak egyet jelent – mondta Letta és mélyet lélegzett, mielőtt folytatta volna. – A vízben talált méreg nem természetes eredetű. – Igen nagy koncentrátumban kellett előfordulnia a vízben, ha ennyi embert azonnal megölt. – Bart megpróbálta elképzelni a halottakat. Ittak a vízből, és azonnal meghaltak? Akár egy kalandos-rémes videofilmen. Trin is valami hasonlót gondolhatott, mert egy másik papírlapot húzott elő. – A bíróság megállapította, hogy az áldozatok szervezetébe idegméreg került, amely elsősorban a légzőközpontot támadta meg… A szerencsétlenek azonnal meghaltak. – Letta behunyta a szemét. Idegméreg… Az akkori bíróság számára ez csak egy plusz adat volt, semmi több. Előttük állt a tettes, akit elítélhettek. Oban mesélte, milyen nagy és persze jogos felháborodást keltett akkor az ügy, a regionális bíróságnak gyorsan kellett ítéletet hoznia, hogy úgy-ahogy lecsillapítsa a tömegek hangulatát. Hosszú hetekre milliók maradtak víz nélkül, az egész környéken felborult az élet megszokott, kényelmes rendje. Nem nyomoztatták különösebben, miféle méreg az és hogyan került a tározóba. Persze, megpróbálták, rutinszerűen, de nem nagy lelkesedéssel, csak a forma kedvéért, és amikor az első akadályba ütköztek, abbahagyták… – Szóval, mit tegyünk? – kérdezte Bart. – Holnap délben elétek megyek az iskolába – mondta Letta szilárd hangon –, és onnan egyenesen Natidóba repülünk. Szeretném megnézni a… a környéket. A légitaxi keletről közeledett a víztározóhoz. Melegen tűzött a nap. A hegyoldalak két helyen is meredeken szakadtak le a víz felé. Szürke gát állta útjukat. A széles betoncsíkon megtört lendületük, a gát idegen test volt a tájban, de már annyi évtizede állt ott, talán a hegyi folyók is megszokták. Vizüket előbb hatalmas medencékbe terelték, még a gát külső oldalán gyűlt össze lassan, néha pedig megnyílott valamelyik óriási zsilip, az addig nyugodt víz fehér habosan zúgva-kavarogva áradt a tározóba. De most semmi sem történt. A patakok álmosan csörgedeztek, áttetszőén tiszták voltak a kicsiny, köves öblök, apró halak cikáztak. A zsilipek előtt
nyugodt, rezzenéstelen víztükrök feszültek. A tározó felületén a hegyek és erdők sötét másolata csillogott; a tükörkép tökéletes, töretlen volt. És gyönyörű. Lettának a látványtól a lélegzete is elakadt. Pontosan olyan minden, ahogyan Oban lefestette – szavakkal. Oly sok éve már, hogy erről beszélt! – De szép! – Bartot el sem lehetett szakítani az ablaktól. Trin hallgatott, de látszott az arcán, ő is élvezi a látványt. – Ott a két hegyi patak. Apátok egy hajnalon beengedte a vizüket a tározóba, de előbb a kézi elemzőjével ellenőrizte, nincs-e benne káros, ártalmas anyag. Nem volt… Órákkal később kiderült, hogy a vízvezetékekbe került méreg a közeli városokban tizennyolc embert ölt meg. Mivel apátok az elemzést nem táplálta be a vezérlő számítógépbe, nem maradt nyoma, hogy a zsilip megnyitása előtt analizálta a patakokból jött vizet. Később senki sem akarta neki elhinni, hogy valóban történt ilyen ellenőrzés. A bíróság úgy vélte, mérgezett vizet engedett a tározóba. Hanyagság, vétkes könnyelműség, mondták, és elítélték… Bart ajkába harapott. Trin arcán megfeszült a bőr. Hallgattak. A tározó hatalmas volt. A túlsó végét még innen a magasból is alig látták. A szabálytalan alakú víztükrön látszólag odébbvándoroltak a hegyek. Ahogy a gép a gáttal párhuzamosan repült, úgy változott a visszavert kép is. Eltűntek belőle a hegyek, csak egy domboldal maradt még a szélén, aztán csupán a kék eget tükrözte a víz. A felhőtlen eget. A látvány békességet sugallt. És valóban, a gát és a tározó maga volt a nyugalom, a végtelen béke. A nagy víz fenséges mozdulatlansága uralta a vidéket. A hegyek öröktől álltak itt, a feltornyosuló föld hátára erdők kapaszkodtak. Lehet, hogy szél mozgatta a lombokat, de a magasból ezt nem lehetett látni. A déli nap szikrázott, ragyogott, álmosító meleg ömlött az égből. Csak a tározó fölött terjengett áttetsző, fehéres pára – szinte nem is létezett, a képzelet játékának, optikai csalódásnak tetszett. Letta körberepülte a tározót. Bár a férje annak idején elmondta, milyen nagy ez az építmény, a méretek most mégis meglepték az asszonyt. Hát igen, ekkora gátat őrizni egyedül nem lehet könnyű feladat. Ha az őr az egyik oldalon tartózkodik, mennyi minden történhet a tározó másik végén, miről ő nem is szerezhet tudomást? És akkor tizenkilenc évvel ezelőtt, egy tragikus éjszakán – mi történhetett? A gép a hegyek fölé lendült. Fura hangulatban tértek vissza Natidóból. A két gyereken látszott, hogy nagyon bántja őket a tehetetlenségük. Letta sem érezte jól magát, de a
gyerekei előtt próbálta keménynek, határozottnak, bizakodónak mutatni magát. Megvárta, míg a gyerekek lefeküdtek, és felhívta Lindent. A férfi most nem látszott fáradtnak, Európában már késő este volt ugyan, de frissen, mosolyogva nézett a kamerába. – Éppen hívni akartam, asszonyom. Tanulmányoztam a periratokat, és nem csak azokat. Azt hiszem, találtam egy nyomot, amelyen elindulhatunk. – Igazán? És mi az? – Holnap odarepülök és elmondom. Még túl korai lenne – titokzatoskodott a férfi, majd biztatóan folytatta: – Ha egy kis szerencsénk lesz, tehetünk majd valamit a férje érdekében. De azért gondolja meg a dolgot, kedves Letta. Néhány kontinentális bíróság még megkegyelmezett olyan száműzötteknek is, akik alig tizenöt évet töltöttek elkülönítve. – Oban ártatlan – felelte az asszony határozottan. – És mi… mi majd bebizonyítjuk ezt. – Legalábbis megpróbáljuk. – Linden felsóhajtott, majd újra elmosolyodott. – Holnap délben abban az itáliai stílusú étteremben várjon rám, kérem. És másnap délben – ezúttal csak hat perc késéssel – meg is érkezett. Letta észrevette, hogy kicsit nyugtalan, néhányszor körülnézett, mielőtt arcán megjelent a szokásos mosoly. De Lettát nem téveszthette meg. Valami történhetett a jogvédővel, amit szemmel láthatóan nem akart közölni Lettával, hát az asszony nem erőltette a dolgot. Meghozták a spagettit. Linden a kis kagylótestekre bámult, aztán halkan elkezdte: – Másfél évvel Oban Dorg esete előtt a buenos aires-i körzeti bíróság – ez a szubkontinentális igazságügyi apparátus része – elítélt egy házaspárt. Az illetők a santiagói vegyi kombinátból lenicitet loptak. A lopást percekkel később felfedezték a gyárban, értesítették a rendőrséget, amit most – ugye tudja – szolgálatnak hívnak. A szolgálat üldözőbe vette a bűnöző párt. Több száz kilométeres, levegőben lezajlott, kalandfilmbe illő hajsza után sikerült őket feltartóztatni. A lopást természetesen beismerték, nem tehettek mást. De nem árulták el, kinek a megbízásából követték el a tettet, és azt sem, hogy miért volt szükségük a lenicitre. Megátalkodott hallgatásuk miatt a bíróság a bűnszövetkezetekre vonatkozó törvényt alkalmazta. Amikor legalább két személy áll össze közös bűnelkövetésre, a vonatkozó 231-es paragrafus már alkalmazható… A bíróságot is meg lehet érteni. Két olyan emberről volt szó, akik semmiképpen sem akarták megkönnyíteni a nyomozást, sem a bíróság munkáját. – Milyen büntetést kaptak? – Hat év közérdekű kötelező munkát. Mint talán tudja, asszonyom, ez manapság nem kevés. Az elítéltek a büntetést nehéz klímájú helyeken töltik,
legtöbbször olyan fizikai munkával, amely nem vagy csak részben gépesíthető. Antarktiszi ércbányákban, őserdei fakitermelő telepeken, magashegyi építkezéseken… Nincsenek sokan. Az egész Földön egyszerre talán négyezer férfi és nő él most valamilyen, ehhez hasonló büntetés-végrehajtó helyen. – De miért mesélte el a dolgot? Aligha hiszem, hogy az a nő és a férje kapcsolatban állna Oban ügyével. Az egyetlen közös a két eset között: a lenicit. De ezek az elítéltek már túl voltak a perükön, sőt már az ítéletüket töltötték valahol távol innen, amikor a natidói víztározóba méreg került. – Téved, Letta. Nem ez az egyetlen közös vonás a két ügy között. A tolvajok a santiagói vegyi gyárból északnyugat felé repültek. Erre jöttek, Lima és Natido irányába. A térképen megrajzoltam a menekülésük útvonalát, az – ha a szolgálat közben nem füleli le őket – éppen Natido északi része és a víztározó között vezetett volna Lima felé. – Lehet véletlen is. Gondolja, hogy ez jelent valamit számunkra? – Jelenthet. – Linden eltolta maga elöl a tányért, felvette poharát. Átnézett a rubinvörös, valódi itáliai boron, aztán élvezettel, apránként kortyolgatta. – Szerintem ez is egy esély, amit nem szabad kihagynunk. A szolgálat bűnügyi hivatalában van néhány barátom, őket szoktam segítségül hívni, ha régi adatokra van szükségem. Most is így tettem. Gyanítok valamit, és ennek szeretnék utánajárni. Lehet, hogy nyomra bukkanunk, kár lenne veszni hagyni az esélyt. – De mit akar tenni? – kérdezte Letta. – Időközben megtudtam, mi történt a házaspárral később. A büntetést letöltve, úgy tűnik, jó útra tértek, soha többé nem kerültek összeütközésbe a törvénnyel. Most Lima közelében, egy tengerparti településen élnek. Gyanítom, senki – a szomszédokat is beleértve – nem tudja, mit tettek annak idején. Az asszony egy textilgyárban dolgozik, a férje pedig egy tengeri haltenyésztő telepen van valamilyen alacsonyabb beosztásban… Elmegyünk hozzájuk. A többit bízza rám. Letta eddig ellenérzésekkel küszködött, de most valahogy úgy érezte, nem vesztegetheti az időt. Hiszen olyan sebesen múlnak a napok, a hetek. Oban számára a Trendalon kőnehéz lehet az újra rászakadt magányosság. Egy nyolcvanéves ember, aki leélte élete kétharmadát és biztosan szeretné már otthagyni száműzetése színhelyét… Cselekednem kell, hogy Oban ne legyen kénytelen sokáig, talán túl sokáig várni a változásra… – Rendben van, menjünk.
Gyümölcsligetek fölött repültek. A légitaxi rádiójában női hang szólalt meg; a forgalomirányító központ figyelmeztette a Limától délre haladó elektroautók vezetőit, baleset miatt hajtsanak óvatosan a 28-as kilométerszelvényben. Letta felfigyelt a nő beszédére. – Ez, ugye, tájszólás? Hallotta, hogyan ejtette a szóvégi hangzókat? – Igen, a beszélő hölgy nyilván a kontinens keleti felén, a valamikor brazil területen nőtt fel. A földrészeken is vannak ilyen eltérések, akinek gyakorlott füle van, legalább tíz-tizenkét ilyen meg olyan tájszólást tud megkülönböztetni. Indiapolisban nem figyelt fel az ottaniak kissé éneklő beszédmodorára? – Linden arcán látszott, nem tartja ezt most különösebben fontosnak. Valami más járhatott az eszében, az sokkal inkább lefoglalta. Néha nyugtalanul tekintett körül, a légteret figyelte a száguldó jármű mellett és mögött. A gép alatt néha utak, csatornák, házak váltakoztak. Napkollektorok meredtek az égre csillogva, automata szerkezetek révén követték állandóan az életadó csillag mozgását. Aztán néptelen hegyhátak következtek, a legtöbb helyen szikláig meztelen volt a táj. – Erózió – morogta Linden elégedetlenül. – Már régen lepusztultak az erdők. De csak most próbálják meg újra fásítani. A regionális kormányzatnak nincs elég pénze erre, nem tudták kigazdálkodni. Tavaly szerettek volna kapni néhány tízmilliót a világkormánytól, de a költségvetési vitában alulmaradtak. A pénz nagyobb részét az ausztrálok kapják, ott egy egész sivatagot kell termővé tenni. Azt hiszem, az az utolsó igazi sivatag a Földön… Roland monológja alatt a gép gyorsan száguldott és hamarosan feltűnt előttük a tenger. Lettának szemébe sütött a vízről visszaverődő csillogás. Egy perce elfelejtette a gyötrő gondolatokat, átadta magát a természet gyönyörűségének, de persze nem tudta igazán túltenni magát a dolgokon. Idegesen rámosolygott Rolandra. A jogvédő alighanem félreértette az asszony izgalmát. – Ne gondoljon a költségekre, az se izgassa, hogy én esetleg csak vesztegetem a drága időmet. Az Emberbaráti Társaság bízott meg az ön, illetve Oban Dorg ügyével. Letta erre eddig nem gondolt, most mégis megkönnyebbült. Nem volt idejük tovább beszélni a dologról, mert a gép meredeken lefelé szállt. A nyugatra néző hegyoldal egyik modern negyedéhez értek, és hamarosan leszálltak. Az építők minden harmadik-negyedik ház mellett hagytak helyet a légitaxiknak, elektroautóknak. A meleg levegő vibrált a parkoló járművek fölött, narancsillatot hozott az apró, alig érzékelhető kis szellő. Az utcákon szinte senki sem járt. Letta és Roland becsöngetett az egyik kis kétcsaládos házba. Az ajtón a MOLINOS név állt.
A küszöbön egy kövérkés, ötven év körüli nő állt. – Tessék. – Ön Molinos asszony? Linden vagyok Európából, a világtanács mellett működő jogsegélyszolgálattól. A munkatársam, Dorg asszony. – Linden egyetlen pillanat alatt átalakult. Letta ámulva vette észre, hogy a férfi most egészen más, simulékony, de határozott. Az asszony nem volt benne biztos, valóban létezik-e az említett szervezet. Gyanította, hogy igen, de az is biztos volt, hogy Lindennek nincs hozzá semmi köze. Hazudik, futott át a fején, és Linden következő mondata már a szélhámosság határait súrolta: – Felmerült annak a lehetősége, hogy azért a bizonyos hat évért cserébe önök esetleg kártérítést kapnának. – Jöjjenek be. – A kövér asszony megenyhült, előrement. A folyosón háztartási robotok álltak. Letta a maga részéről utálta ezt a primitív szokást, mostanában sokan szinte dicsekedve állítják ki az előszobába, a fedett teraszra vagy a folyosóra a legújabb típusú robotjaikat, hadd lássák és irigyeljék az ismerősök… A kisebbik szobába mentek, ennek berendezésében is a gépesítés dominált. Elektronikus érzékelők az ablakok mellett – fényes betörésbiztosító berendezések, vetített tájképek, minden falon valamilyen szerkezet. A tájképeket egyetlen gomb érintésével változtatni lehetett. Videó és tévé, lézerhangjátszó… Letta leült egy kényelmes bőrfotelbe. Felbukkant egy férfi is, kopaszodott és ráncok szabdalták a homlokát. Emiatt koránál jóval idősebbnek látszott, pedig egyidős lehetett a feleségével. – A férjem és én… már nem is számítottunk ilyesmire. – Molinosné leült velük szemben, míg férje mogorván kérdezte: – Ideje lenne már szóba sem hozni azt az ügyet. Mi is igyekeztünk elfelejteni. – Semmit sem értesz. Pénzről van szó – szakította félbe a felesége. A férfi vállat vont és folytatta: – Hat évig fát termeltünk ki a Zambézi mellett, az őserdőben. Maguk most azzal jönnek: kártérítés?… Netán bebizonyosodott, hogy nem is követtünk el semmit annak idején, hogy nem is ítéltek el bennünket? – Dehogy! – Linden felemelte mindkét kezét, behízelgő módon folytatta. – Amit elkövettek, azt elkövették, hisz ezt maguk is beismerték. Ám közben kissé változott a helyzet. A világparlamentben felemelték a szavukat azok, akik túl szigorúnak tartották az utóbbi évtizedekben a bírósági ítéleteket. Azt hangoztatják, sok elítélttel a szükségesnél keményebben bántak el, tehát legalább valamiféle kárpótlást kellene nekik adni, most, utólag… A mi jogsegélyszolgálatunk igyekszik elébe menni az efféle igényeknek, és most végignéztük a régi aktákat, keresünk olyan egykori elítélteket, akik valóban rászolgálnának némi kártérítésre. Persze, kártérítésre csak akkor kerülhet sor,
ha az illetékesek semmi kapcsolatot sem fedeznek fel a jelenlegi események és a rég lezárt bűnügyek között… Ennél a mondatnál Letta látta: a nő arcán ijedtség suhant át. A férje jobban tartotta magát, egy arcizma sem rezdült. Linden le nem vette róluk a szemét, sebesen folytatta: – Tehát itt is arról van szó. Nem szeretnének elmenni néhányszor a Marsra, a Titán-üdülőtelepekre? Vagy bármelyik holdi, földi nyaralóhelyre? A kártérítés összegéből erre is futná, azt hiszem. Úgy tudom, maguk még sohasem üdültek úgy igazán. – Átnézte hát a régi ügyünk aktáit? – Molinos dühösen fújt. – Mondja már ki, mit akar! – Elmondom. Természetesen a kártérítést a hivatalunk nem fizetné ki… hogy is mondjam csak… szóval nem ingyen, ellenszolgáltatás nélkül. Önök akkor szép mennyiségű tisztított lenicitvegyületet loptak a santiagói gyárból és azzal északnyugat felé repültek. Hová vitték volna, ha nem buknak le? Most már megmondhatják, hisz leülték érte a büntetésüket, semmiféle szankció nem fenyegeti önöket. Viszont ez esetben a kártérítés összegét felsrófolhatnánk, akár egészen magasra is… A mondat után néma csend lett a szobában. Molinos asszony az ajkát harapdálta, előbb maga elé, aztán a férjére nézett. Molinos arca elvörösödött, nehezen türtőztette magát: – Hát mit képzelnek rólunk? Hogy egy kis pénzért eladjuk a becsületünket? – A "becsületük" miatt vágták a fát hat évig! – replikázott habozás nélkül Linden, mint aki előre számított erre a mondatra. – A bandita becsületre hivatkozik most, húsz évvel később? Kiket takargat, Molinos? Az egykori cinkosait? Vagy… fél tőlük? – Most gyorsan Molinosnéra nézett, vádlóan rászegezte az ujját. – Ha hallgatnak, ezzel bizonyítják, hogy ma is kapcsolatban állnak a régi cinkosaikkal! – Ez nem igaz. Nincs már kapcsolatunk… – felelte az asszony zavartan. – Hallgass! – rivallt rá a férje. – Szóval már nincs kapcsolatuk. – Linden elégedetten dőlt hátra. – Tehát volt! – A feleségem tévedett – közölte Molinos zordonan. De a jogvédő kiérezte hangjából az aggodalmat. – Soha nem álltunk kapcsolatban semmiféle cinkosokkal. – Akkor talán elárulná, mit szándékoztak tenni a lenicittel? A házaspár makacsul hallgatott. Linden várt. Letta a legszívesebben már elment volna, nem szerette a kínos jeleneteket. Még mindig nem érezte, hogy ennek valami köze lenne Oban ügyéhez. De a jogvédő elemében volt, tovább ütötte a vasat.
– És ha azt mondom: elefántcsont? A szó hallatán Molinosné elsápadt, a férje pedig dühösen felpattant. – No, most már elég! – fakadt ki. – Nincs több mondanivalónk, Linden úr! Nem kell a kártérítésük! A helyzet egyértelmű volt. De a jogvédő még nem adta fel, egy papírlapra írt valamit és az asztalra tette. – Ha mégis meggondolnák magukat… Itthagyom Dorg asszony limai videoszámát, mert én elutazom. De a munkatársam itt marad, és várja a hívásukat. Az ajtó hangosan csapódott mögöttük. Amikor kiértek az utcára, Letta indulattal telve fordult Rolandhoz, legszívesebben jól megszidta volna, akár egy gyereket, de a férfi vidáman csippentett a szemével. – Most egy szót sem, Letta! Ahogy régen mondták: az akció elkezdődött. És ahogyan még régebben mondták, két vasat tartok a tűzben. Erősen remélem, hogy sikerrel járnak. Talán nem is kell sokáig várni az eredményre. – Csak egyet áruljon el – mondta Letta a parkoló szélén. – Hogy jönnek ide az elefántok? – Húsz évvel ezelőtt kitört a Földön egy nagy divatőrület, ami szerencsére nem tartott sokáig. Maga akkor az űrben kalandozott… Először persze ezt is a modern kor csavargói, az úgynevezett vadak hozták be a köztudatba, aztán átvették a nők, sőt a férfiak is a társadalom minden rétegében. Valódi elefántcsontból készült ékszereket viselni, ezt követelte az a divat. Előbb kifosztottak néhány múzeumot – kik? Rajongók, divatbolondok, bűnözők? – aztán a lényegében őrizetlen természetvédelmi területeken, kontinentális parkokban találtak maguknak "nyersanyagot"… Lőfegyverekkel már gyakorlatilag senki sem rendelkezett, a lézerpuskák pedig biztos őrizet alatt állnak itt a Földön. Akik a divatbolondokat akarták kiszolgálni, persze mégis találtak maguknak gyilkoló eszközt. Mire a hatóságaink feleszméltek, Afrikában és másutt több száz elefántot mérgeztek meg, a legtöbbször éppen lenicittel. Egyetlen dekagramm ebből az anyagból bőven elég volt egy hatalmas példány elejtésére. Ezek az újmódi vadorzók a levegőben szállva választották ki a legszebb agyarú példányokat, lenicites injekciót lőttek a szerencsétlen állatokba, amitől azok perceken belül elpusztultak. Akkor a vadorzók leszálltak és ultramodern, napenergiával hajtott gépeikkel villámgyorsan lefűrészelték az agyarakat és máris eltűntek. A divathóbort talán három vagy négy évig tartott, ezalatt sok ilyen illegális banda ügyködött… Most menjen haza és ne mozduljon ki a lakásból, kérem. Majd jelentkezem. Letta beült a gépbe, felemelkedett. A magasból még látta, amint Roland beül egy másik légitaxiba, de nem mozdul.
Várakozik. Letta hazarepült és első dolga volt, hogy tévékészülékét összekapcsolta az információs központtal és feltette a kérdést: kik azok a vadak? Megtudta, hogy tulajdonképpen azonosak a régi "csavargókkal", akikre gyermekkorából emlékezett. Ezek nem csupán férfiak voltak, szép számmal akadtak köztük nők is, és nem csak fiatalok. A modern világban századok óta jártak-lézengtek ilyen emberek; a lüktető rohanás, a pillanatnyi, szünetetmegállást nem ismerő fejlődés fárasztotta vagy egyenesen elriasztotta őket. Örök vágy hajtotta ezeket az embereket előre, mindig máshová, folyton vándoroltak. Munkát ritkán vállaltak, ezért nehezebben éltek másoknál. Nem csoda, hogy a ritkuló, de még mindig jelentős károkat okozó bűnszövetkezetek sokszor éppen közülük toborozták tagjaikat. Ám a képlet nem volt ilyen egyszerű. Az asszony a hivatalos információhálózat mondatai között érezte, ez a magyarázat nem felel meg teljesen a valóságnak. Az "egyéb források" címszó alatt megadták néhány, a közelmúltban a világtévében elhangzott érdekesebb riportműsor lehívószámát. Letta az egyiket képernyőre hívta. A riporter egy ausztráliai kikötőben egész csoport csavargóval beszélgetett. Ők már büszkén vállalták a vadak elnevezést; a kamerába nézve kijelentették, nem éppen szelíden reagálnak világunk szerintük embertelenítő fejlődésére. "Vannak köztünk bűnözők, de önök között nincsenek?" – kérdezte egyikük, kihívó mosollyal nézett a kamerába, a világ szemébe. "De a legtöbben csak vándorlunk, szegények, de függetlenek vagyunk, nyitott szemmel járjuk e világot és ritkán dicsérünk valamit. Talán genetikai okai vannak, hogy bennünk erősebben él a vándorlási kedv. Őseinktől örököltük. Tudjuk, a megtelepedettek, a mindennap egyforma ritmusban élők irigyelnek és utálnak bennünket. Ezt nap mint nap tapasztalhatjuk. De ez minket nem érdekel. Nem titkoljuk, kik vagyunk, ennek a legjobban látható jele az öltözetünk…" A vadakat valóban az öltözetükről lehetett felismerni. Mióta a világ olyan színes lett, a nők és férfiak öltözete is követte a természet és a műanyagok hihetetlenül gazdag színvilágát – a vadak szembenállásukat hangsúlyozva, a lehető legegyszerűbb és főként történelmi öltözeteket viseltek, sohasem öltöztek úgy, mint a huszonötödik század emberei. Ruháik nemegyszer a századokkal előbb megszüntetett hadseregek uniformisaira emlékeztettek. Letta elmélkedéseit a gyerekek jövetele szakította félbe. Vidáman robbantak be a lakásba, azonnal lefoglalták a tévét, ettek, ugráltak. Az asszony mégsem haragudott rájuk, sőt örült, hogy itt vannak, vele. Még mindig idegenül, sőt néha védtelenül érezte magát.
Másnap aztán meglódultak az események. Reggel felhívta Roland. Letta már a férfi arcán látta, hogy van újság. De a jogvédő semmi konkrét hírt nem közölt az asszonnyal, csak annyit mondott: – Sínen vagyunk, Letta. – Ez mit jelent? – Régi nyelvi fordulat. Az ügy elindult. Azt hiszem, ráhibáztam, mit kell tennem. Ha lehet, tartózkodjon otthon, de idegeneknek ne nyisson ajtót. Ha szüksége van rám, hívja fel a szállodámat. Letta feljegyezte a szálló videohívószámát, aztán kihunyt a képernyő. A gyerekek iskolában voltak. Letta várakozott, maga sem tudta, mire. A ház előtt elektroautó fékezett. A kilépő férfi olyan volt, mint a világ milliárdnyi másik polgára. Nem is vetett rá ügyet senki. Az illető bement a házba, de alig egy perc múlva kijött, és a jármű elrobogott. Délután az asszony néhányszor kiment az erkélyre; a fiúkat várta. De az utca üres volt. A levegőben is csupán néhány taxi repült. A lapos tetőkön üres gépek parkoltak. Melegen sütött a nap. Letta nem vehette észre, hogy a szemben lévő épület tetején, az egyik légitaxi mellett egy nő ül. Féltesttel a korlát mögé rejtőzött és univerzális gépével mágnesfotókat készített az asszonyról. Aztán odabent megcsendült a videotelefon. Hívás érkezett! Az asszony a készülékhez ment, bekapcsolta. A hívó csak hangot adott. A képernyő üres maradt; Lettát ez meglepte. A Földön ilyesmit csak ritkán csináltak a hívók. Senki sem szégyellte az arcát. Senki?… Egy ismeretlen férfi rekedtes hangja vágott az asszony agyába: – Asszonyom! Azonnal hagyjon fel a kérdezősködéssel lenicitügyben. Ha nem teszi, komoly kellemetlenségei lesznek. A készülék kattant, az ismeretlen szétkapcsolta a vonalat. Letta érezte, a rémület hogyan kúszik fel a testében, először a térdei remegtek, aztán az ijedtség zsigereibe markolt, a szívét is elszorította. Lehetséges ez?… Először leült. A nyitott ablakon át látta a kék felhőtlen eget. Maga sem tudta, miért – a látvány erőt adott. Felállt, ismét a készülékhez ment, a szállodát hívta. – Roland? – Itt vagyok. – A képernyő kivilágosodott A jogvédő is jól látta az asszonyt. – Történt valami?
Miközben Letta szaggatott mondatokkal mesélte, a jogvédő nem szólt közbe. Úgy látszott, az újabb fordulat különösebben nem lepte meg… Csak utána mondta: – Nyugodjon meg. Lehet, ez az esemény is a segítségünkre lesz. Tartsa magát ahhoz, amit mondtam! – Biztatóan mosolygott. De Letta – bár tudta, huszonötödik század emberei folyton kedvesek egymáshoz – e mosoly mögött mintha igazi örömet vélt volna felfedezni. Úgy érezte, Roland Linden elégedett azzal, hogy őt az imént megfenyegették. Vagy tévedett volna? – Nézz csak hátra, öcskös. De óvatosan! – jelentett! ki Trin. Éppen a parkból jöttek és búcsút véve egy osztálytársuktól, hazafelé indultak. A nagy áruház előtt rengeteg kocsi és légi jármű parkolt. Bart óvatosan megfordult, aztán értetlen pillantást vetett fivérére. – Mit kéne látnom? – Követ bennünket egy fickó. Sárga ing, szürke nadrág, napszemüveg. Bart – ahogyan azt filmekben látta – megállt az áruház egyik kirakata előtt. Nézte a csillogó-villogó, önjáró lézeres fűnyíró gépeket. Némelyiket "ember" irányította éppen tenyérben elférő kis készülékkel; a műanyag bábuk igazán élethűek voltak. Bart nem volt meggyőződve, hogy Trin igazat mond; gyakran ugratták egymást… Hátralesett. A tömeg hullámzott körülöttük, gyerekek kiabáltak, egy ősi indián viseletbe öltözött férfi ultrahangsípokat reklámozott. – Nincs sárga ing – közölte Bart félhangon, nyugodtan. – Megint becsaptál. – A fenét. Az előbb még itt volt mögöttünk… Biztosan rájött, hogy felfedeztük, és eltűnt. Bart vállat vont. Nem volt meggyőzve, még egyszer ránézett a lézeres fűnyíróra, de a következő kirakatban terepjáró elektroautókat láttak, erre mindketten megfeledkeztek a sárga trikós férfiról és hosszan szemlélték a gépeket. De jó lenne egyszer ilyeneken száguldozni, persze minél nehezebb, vadabb terepen! Jókora késéssel értek haza. Anyjuk láthatóan megkönnyebbült; a homlokán az a kicsi, de egyre jobban látható ránc is kisimult, amikor a fiúk beviharzottak és perceken belül óriási felfordulást okozlak. Aznap már nem is mentek sehová. Először Bart foglalta le a tévét, az iskolából hozott biológiai tárgyú kazettákat vetítette le magának. Letta egy háztartási robotot programozott be Trin és a használati utasítás segítségével. Közben arról beszélgetek, mit tehetnének Oban ügyében. Az asszony nem említette a délutáni kellemetlen közjátékot, sőt – maga sem tudta pontosan, miért – hallgatott délelőtti, Molinoséknál tett látogatásukról is. Sejtette, hogy valami történik a háttérben, de a dolog még túl zavaros volt, alig értett-sejtett belőle
valamit… Este, elalvás előtt kissé félt a közeli jövőtől. Másnap a két fiú elment az iskolába. Trin nem volt különösebben elégedett az intézménnyel; túl lassúnak találta a tempót, amellyel oktatták őket. – És ezek még ezt nevezik sűrített tantervnek?… Ósdi módszerekkel oktatnak, bizony, még elő-előfordulnak igazi, élő tanárok is, és amiről beszélnek, az nemegyszer tömény unalom. Képzeld, mama, tegnap hosszan mesélték, miből áll ez a naprendszer. Én meg jót nevettem. A csillagászati előadó dühös lett. Erre elmondtam neki, hogy Bart és én jóval messzebb, a Trendal-naprendszerben születtünk, azt is jól ismerjük, a mi naprendszerünkről pedig már mindent tudunk. "Soha ne mondd, hogy már mindent tudsz!" – figyelmeztetett, és elkezdet bennünket vizsgáztatni. Hol Bartot, hol engem kérdezett a Neptunuszról, a Merkúrról, a Szaturnuszról, a Marsról… És képzeld, mama, minden kérdésre válaszoltunk. Azt hiszem, most már ő is érti, hogy nekünk túl lassú ez a tempó. Jobb lenne gyorsabban haladni előre – kesergett Trin, Letta pedig mosolygott. Élvezettel figyelte fiát, és miután elmentek, azon töprengett, mi lesz belőlük, ha felnőnek. Lehetséges! hogy mindketten máris kijelölték önnön útjukat, ha csak tudat alatt is?… Bart az élővilághoz vonzódik, de mutatkoznak néha gyógyító hajlamai is. Trint viszont maradéktalanul vonzza a világűr. Délelőtt megjelent Roland. – Jó hírem van – kezdte. – Reggel beszéltem Narával és Ahmeddel. Kicsit nehezen álltak kötélnek, főleg Ahmednek voltak ellenvetései, de végül sikerült legyőznöm az ellenállásukat. – Miről van szó? – Mindketten idejönnek. Lesz társasága. – Nem unatkozom. Azért az sem árt, ha többen vannak a lakásban. "Azt akarja, ne legyek egyedül. Félt?" – villant át Letta fején. Nem szólt. Erről nem. – Mi újság Molinoséknál? – kérdezte inkább. A férfit nem lepte meg vele. – Tegnap néhány óra hosszat leselkedtem a lakásuk előtt, de nem mozdultak ki otthonról. Nyilván videotelefonon értesítették a barátaikat. – Most már világos – bólogatott Letta. – Az asszony elsápadt, amikor ön említette nekik az esetleges mai ügyeket, a régi cinkosok emlegetése pedig felbőszítette a férfit… – Ebből már majdnem biztosra vehettem, hogy jó nyomon járunk – így Roland. – A félelem rossz tanácsadó, vártam hát, hogyan reagálnak.
– Aki engem megfenyegetett, nem Molinos volt. Az ő hangját felismertem volna. – Persze, riasztotta cinkosaikat. Amikor azt mondtam magának, hogy két vasat tettem a tűzbe – ez volt a másik. Odaadtam Molinoséknak a maga címét, megkönnyítve ezzel, hogy fellépjenek ellenünk. De ezzel a kezembe kerültek! – Roland keze ökölbe szorult. Letta hallgatott. Az efféle módszerek távol álltak tőle. Lehet, Roland is erre gondolt mert elégedetlenül ráncolta a homlokát. – Tudom, nem volt ez túl egyenes módszer, de az ilyen alakokkal csak így lehet bánni, higgye el, van már némi gyakorlatom… Most majd előbbre léphetünk. Csak az a lényeg, hogy ön vigyázzon magára. Jobb, ha egyenlőre nem vonjuk bele az ügybe a rendőrséget, vagyis a szolgálatot. Ez elriasztaná az ellenfeleket és tán soha többé nem jutnánk a nyomukra. Egyedül megy Molinosékhoz? Igen… Azt hiszem, jobb lesz így. – Roland most nem nézett az asszony szemébe. Lettát ismét elfogta a kellemetlen érzés. A jogvédő körül valami nincs rendben sejtette. De a férfi hamarosan elment, Letta pedig magára maradt kétségeivel. Mielőtt légitaxiba ült volna Roland előbb videotelefon-fülkébe lépett. Ujjai az üveglapon gyakorlottan érintették a szenzoros számjegyeket. Fejből tudta a hosszú és bonyolult európai hívószámot. – Mi újság, Linden? – kérdezte egy férfi a kis képernyőről. – Jól halad az ügy. Sőt, lehet, hamarosan vége is ér. – És hogyan végződik majd? Ezúttal sikerrel? – Mindent megteszek ezért. – Hát csak igyekezzen. És ne sajnálja tőlem információkat. Mindenről tudni akarok. – Mindenről beszámolok majd – ígérte Roland és kikapcsolta a gépet. A képernyő kihunyt. A férfi a hirtelen tükrözővé vált üveglapon meglátta önmagát. Fáradt, de elszánt arcát. Egy pillanatig szótlanul nézte önmagát. "Meg kell tennem" – morogta aztán, kihúzta mágneskártyáját a gép nyílásából, két ugrással a légitaxinál termett… Negyvenhárom perccel később pár egyenruhás férfi vette körül. Roland feldúlt arccal lépett a Molinos-ház kapuja elé. Amazok a szolgálat egyenruhája viselték. A jogász egy pillanatig némán nézte őket aztán megszólalt: – Éppen jókor jönnek… De amazok nem hallgattak rá. Egyikük kis rövid hullámú készüléket tartott a füléhez, gondterhelten kérdezte:
– Mind a kettő? – Igen – hallatszott az éterből a válasz. – Ön járt a lakásban az imént? – kérdezte ekkor az egyik tiszt a jogvédőtől. – Molinoséknál? Bementem, de hiába csengettem, senki sem nyitott ajtót. – Nem járt itt két-három órával korábban is? – csattant a következő kérdés. A szolgálat tagjai közben szorosan gyűrűbe fogták a férfit. – Nem – felelte Roland hűvösen. – A világkormány nevében letartóztatom – így a rendőrtiszt. – Letartóztat? Miért? – Roland megdöbbent. – Kettős gyilkosság alapos gyanújával – felelte amaz keményen.
3. Roland Linden aznap már nem jelentkezett Lettánál. Az asszony délután sétálni ment a gyerekekkel A "séta" abból állt, hogy a levegőből bejárták Limát. A város sokkal nagyobb volt, mint kezdette hitték; egyik kerület a másik után tárult a szemük elé, hol modern villanegyedek, hol régimódi, kis földszintes, apró kertes házakkal sűrűn beépített területek sorjáztak. Igazi magasházak csak a központban emelkedtek. Az ősi nevek újakkal keveredtek: a Las Casas, az America, a Padrone, a Mitela negyedek valóságos önálló városokká nőttek, terebélyesedtek. Ezeket látva felülről, nehéz volt hitelt adniok azoknak a véleményeknek, hogy száz év múlva nem lesz a Földön egyetlen régimódi nagyváros sem, hisz az emberek utálnak ott élni. Egyelőre milliók laktak Limában, és sok milliók más városban. Igaz, már mind többen hagyták el a városokat. – főleg Európában – és voltak sok száz kilométeres körzetek, ahol csupa kis település húzódott egymás után, valóságos hálót alkottak; történelmi nevek közé azelőtt soha nem látott módon telepedtek az emberek. A háztenger látványa egy idő után kifárasztotta őket. Leszálltak, és mozgójárdákon folytatták utat. Az embertömegben Trin néhányszor lopva hátranézett – az egész kezdett izgalmas lenni, akár egy régimódi videofilmben –, de nem látta, hogy követnék őket. Kissé csalódott volt. Bart megpillantott egy reklámfeliratot, zöld lézersugár írta az égboltra: "Ismered őseidet? Itt találkozhatsz velük" A Limai történeti múzeum bejáratánál voltak. Összenéztek és máris elindultak. A hatalmas termekben döbbenten figyelték a látnivalókat. Minderről hallottak már, olykor filmeken is láttak ezt-azt, de ez most, így, egészen másmilyen hatást gyakorolt rájuk. Természetes nagyságban találkoztak "őseikkel" vagyis az egykori perui birodalom lakóival. Az ügyesen színezett műanyag figurák oly élethűek, természetesek voltak, hogy néha csak
mozdulatlanságuk különböztette meg őket az igazi, élő emberektől. A Kolumbusz előtti kor bennszülöttjei szinte a látogatók szeme előtt "élték" egyszerű életüket, terelték lámanyájaikat, építették házaikat és templomaikat, útjaikat és erődjeikét, tanácskoztak tábortüzeik körül. Aztán vaspáncélos, szakállas európaiak léptek partra furcsa, nagy hajókról, és háború tört ki. Inka várak embermagas köveit kerülgették itt a múzeumban. E termekben elcsitultak a turisták, a huszonötödik század kívül maradt, akárha nem is lett volna. Csak a sziklákat kerülgető emberek arca, egy-egy szava árulkodott arról, hogy a múzeumon kívül más idő, más kor uralkodik most. Sárga bőrű, rövid lábú nők távol-keleti tájszólásban suttogva tárgyalták a látottakat, hosszan álltak az Atahualpa és Pizarro találkozását megörökítő holovíziós kép előtt. Bartnak átvillant a fején, hogy a történelem, a régészet talán érdekesebb lehet még a biológiánál is; ám amint a következő teremben az inka birodalom termesztett növényeiről készült összeállítást nézte, újra csak úgy döntött, hű marad első elhatározásához. Letta számára mindez nem olt annyira új dolog; nézte a színarany és ezüst táblaképeket, a stilizált kukoricacsövek közül kitekintő szakállas istenfejeket, a későbbi lázadások fegyvereit, és hallgatott. Trin számára a múlt színes eseménysorozat volt képzeletében úgy volt ez, hogy a múltban mindig történt valami érdekes, a komputerizált anyagok eseményeket és folyamatokat, eszmék harcait sorolták, így maradt a történelem a fejében. De mindez a múlt volt, tehát olyasmi, ami már elmúlott, az ma nincs, jelentősége kicsi, nem kell vele sokat törődni. A fiú teljesen a mában élt, sőt néha inkább a jövőben. Igazán csak az érdekelte, ami hamarosan eljön. Szerette a kozmoszt, úgy érezte, hogy nincs hatalmasabb, nincs, ami nagyobb jelentőséggel bírna… Ám azért arra is jutott ideje, hogy a limai környék huszonegyedik századi napenergia-telepeinek makettjei fölött jól megnézzen egy csinos, rövid hajú, fekete lányt is. A múzeumból csendesen jöttek ki. Bart megtorpant a kijáratnál, a nyüzsgő tömeget és a fényreklámokat nézte. "Mintha egy másik korból jöttünk volna elő hirtelen" – jutott eszébe. Ki is mondta hangosan: – Olyan volt, mintha időgépen utaztunk volna múltban. Letta fél karral magához ölelte egy pillanatra aztán rögtön elengedte. Hiszen már nagy fiú majdnem felnőttek mindketten, ilyenkor olyan érzékenyek. Trin ösztönösen körülnézett, de senki sem követte őket. Az élelmes fiú egy leszálló légitaxihoz szaladt, utasai még ki sem szálltak, de ő már lefoglalta. A nap akkor ment le, aranyfényben fürdő háztenger fölött repültek hazafelé. De nem adatott meg nekik, hogy azt a napot végigélvezzék és majdan úgy emlékezzenek rá, mint a kellemes dolgok idejére. A ház előtt ugyan semmi gyanúsat nem láttak, mégis mindhárman furcsán elcsöndesedtek, amikor a
folyosón az Emberbarát társaság által bérelt lakás felé haladtak. Úgy tetszett, rosszindulat lebeg a levegőben. Egyikük sem szólt erről, szégyelltek volna egymás előtt gyerekes és, megalapozatlan gyanújukat, előérzetüket. Szótlanul léptek a lakásba. Trin körbeszaladt – sehol senki. És semmi nyoma, hogy valaki járt itt. Vagy mégis?… – Az erkélyajtót nyitva hagytátok? – kérdezte Bart. – Merthogy most nyitva van. Trin már nem is szólhatott, mert a másik szobából furcsa pukkanást hallottak és azonnal fehéren lebegő valami bukkant fel a küszöb fölött. – Vigyázz, füst! – kiáltotta Trin. "Vagy inkább gáz" – értette meg az asszony, kesernyés íz terjengett a szájában, a fehér felhő villámgyorsan terjedt a lakásban. Trin torkát szorongatta valami… Bart arcán könnyek folytak, már nem tudott szólni. Rohant hát a kijárat felé… A gázfelhő rendkívül gyorsan lepte el a lakást, már mellig, már a fejükig ért, egyetlen perc alatt fehérségbe burkolózott az összes helyiség. Letta elkapta Trin karját, a fiú meg őt segítette, ösztönük vezérelte őket, már semmit sem láttak. Az erkélyajtónál végre fellélegezhettek… Bart kitárta a bejárati ajtót, egy széket penderített eléje, nehogy bevágja a huzat. A folyosón majdnem összeesett, már szinte semmit sem látott, visszatartotta lélegzetét, a tüdeje majdnem szétrobbant… Végre elérte a szomszéd ajtaját, ököllel verte… Trin magához húzta anyját, kisegítette az erkélyre. A fehér gáz oda is utánuk gomolygott, a huzattal együtt jött ki, de kissé megritkult, erejét vesztette. Letta végre lélegzethez jutott. "Mi lehet Barttal?" – ez volt az első gondolata. Trin két mély lélegzetet vett, visszafutott a lakásba. A másik szobából még mindig ömlött a gáz. A fiú torka elszorult. A szíve rettenetesen dobogott. Nem kiálthatott. Bartot sehol sem látta. Lehet, kimenekült a folyosóra?… Visszafutott anyjához. Akkor hallották meg a szirénákat. A mentőjárművek a levegőben közeledtek. Az alkonyi félhomályt reflektorok vágták át. A tetőn csizmás lábak dobogtak, egy gép szinte mozdulatlanul lebegett az erkély előtt, fémcső vége csapódott a korlátra, feldübörögtek az elszívóberendezések. Csillogó szkafanderes alakok ugráltak ki, befutottak a gázfelhőbe… Húsz perc múlva a gáznak nyoma sem volt. A tűzoltók vezetője tenyérnyi kerek fémszerkezetet tett Letta elé. Az asszony akkor már fiaival együtt a folyosón ült. A mentőorvos gyorsan megvizsgáltál mindhármukat és úgy vélte, friss oxigén belélegeztetésével, valamint egy bőrön át belőtt injekcióval rendbe hozhatja őket. Az áldozatok szerencsére igen kevés gázt lélegeztek be.
– Asszonyom, tudja, mi ez? – kérdezte a tűzoltó. Akkor lépett melléje egy középkorú férfi, de nem szólt, csak hallgatta a beszélgetést. – Nem tudom – felelte Letta. A szíve még mindig őrülten dobogott. Az, hogy fiaival együtt életveszélyben volt, valójában csak most hatolt tudatába Térde megroggyant, szaporán lélegzett. "Az a fő hogy a fiúknak nem esett bajuk" – zakatolt fejében a megkönnyebbült gondolat. Elszokott már a veszélytől, a félelemtől. Az utóbbi másfél évtizedben a Trendal csendes nyugalma és Oban gondos védelme vette körül. – Gázbomba – felelt helyette a tűzoltó. – Hogyan került a lakásba? – Fogalmam sincs. A városban voltunk. Amikor elmentünk, még nem volt itt. Amikor hazajöttünk, az erkélyajtó nyitva volt. A civil ruhás férfi a tűzoltóra nézett. – Honnan származhat? – Néha rezervátumokban alkalmazzák vadállatok megfékezésére. Ha például a medvék betörnek valamilyen raktárba vagy a személyzet épületébe, és nincs kéznél altatóinjekció. – A tűzoltó átadta a bombát a férfinak. – Már kifogyott belőle a gáz. A többi az ön dolga, felügyelő úr. A tűzoltók összeszedték felszerelésüket, és elmentek. Amikor az egyenruhások eltűntek, a középkorú férfi felsóhajtott. Hatvanéves lehetett, haja kissé őszült már, arcán örökké fáradt vonások ültek, pedig a mozgása ezt meghazudtolta. Energikus léptekkel járt ide-oda a számára idegen lakásban, alaposan megszemlélt mindent. Átható tekintetét a fiúkra is függesztette egy percig, de nem szólt. Aztán persze ennek is eljött az ideje. Lettára nézett. – Barota felügyelő vagyok, a szolgálat limai központjából. Az ajtóban egy vörös hajú, nyurga fiatalember bukkant fel, kezében papírlappal. Sovány vállán lógott a zakóhoz hasonló modern kabát, Barota ugyanolyan hangon folytatta, a közeledőre intve. – Ez pedig Abram, a munkatársam… Az a gyanúnk, hogy itt merénylet történt. – Merénylet? – Letta szinte hallotta azt a hangot. Az ismeretlen férfi fenyegetését: "Azonnal hagyja abba a kérdezősködést lenicit-ügyben… Ha nem teszi, komoly kellemetlenségei lesznek…" – Vannak ellenségei? – kérdezte a felügyelő, közben átvette a papírt az Abramnak nevezett fiatalembertől. Bart bejárta a lakást, benézett a bútorok alá – mert ugye, mi van, ha lapul itt még valahol egy másik bomba is? Trin kíváncsian szemlélte a két rendőrtisztet. Ilyen emberek dolgoznak hát a szolgálatnál? A fiú annyit hallott már róluk, igaz, egészen másképpen képzelte el őket, talán úgy, ahogyan a kalandos videofilmekben láthatta: délceg, vállas, kisportolt férfiak, vakító fogsorral, bátor kifejezéssel arcukon, akik habozás nélkül szállna szembe a rosszarcú bűnözőkkel… Ezek itt inkább afféle hivatalnoknak látszanak, egy biztos: cséppel sem délcegek.
– Most kaptam meg az önök adatait. – A felügyelő már nem várt válaszra. – Alig két hete érkeztek a Földre… Nem hiszem hát, hogy valaki szándékosan éppen önöket akarta volna meggyilkolni. Abramra nézett. – Megint valamelyik elborult agyú csavargó lehetett. Néha örömüket lelik a pusztításban, az ilyen tragikusan végződő tettekben. Egy lebegő légi járműből bombát dobnak egy lakásba azt sem tudják, ki lakik benne… Évente egyszer kétszer előfordul az egész Földön. Más kontinenseken is, nemcsak itt nálunk. – Írjunk róla jelentést? – kérdezte Abram. Nagy szemét Lettára vetette. – Persze, hogy írjunk, de majd a központban, én fogom diktálni, nem maga. – Barota hangjában némi fenyegetés érződött. – Mert maga a múltkor is miket összehordott egy úgynevezett "jelentésében"…– Dohogott volna tovább, de hirtelen észrevette, nincsenek egyedül, zavart pillantást vetett az asszonyra, zsebre tette a papírt, és kezet nyújtott. Holnap ismét eljövök. Viszontlátásra. Alig tűntek el, Trin anyjára vetette tekintetét. – Mama, ugye, ez nem volt véletlen? Letta nem tudott hazudni. – Nem, fiam. Előzőleg megfenyegetett egy ismeretlen férfi. – A lenicitről van szó? – Biztosan arról. Bart kiment az erkélyre. Az eget nézte. Sok gép repdesett odafent. Letta az ajtóhoz ment. Bezárta volna – de akkor egy árny bukkant fel a lift felől… Az asszony csaknem felkiáltott rémületében, de az árny… Roland Linden volt. – Elmentek már a rendőrök? – kérdezte halkan. Egy óra múlva megnyugodtak a kedélyek. A fiúk visszaültek a számítógép képernyője elé, olykor-olykor hangosan vitatkoztak valamin. Letta és Roland kimentek az erkélyre. A nap lement, az eget rózsaszín felhőfoszlányok csíkozták. – Ön szerint tehát mi volt ez? – kérdezte Letta, miután elmondta az eseményeket. Várta most a férfi véleményét. Roland az eget nézte, zavartan mosolygott. – Említettem önnek, hogy a Molinoséknál tett látogatással két vasat tettünk a tűzbe. Emlékszik, ugye, hogy amikor a lakásuk előtt elváltunk, én még ott maradtam? Nos, afféle botcsinálta nyomozóként órákon át figyeltem a lakásukat, felkészültem arra, hogy ha Molinos vagy a felesége kijön, követni fogom. Ugyanis sejtettem, hogy látogatásunk után valamilyen módon értesítik egykori cinkosukat. Valami azt súgja, ma is kapcsolatot tartanak. Annak idején azok, akik lenicitet loptak, aligha tették ezt a maguk számlájára,
"rendelésre" dolgoztak. És bár sok éve felhagytak már sötét üzelmeikkel, az biztos, hogy saját érdekükben is figyelmeztetniök kell régi barátaikat: valakik ismét nyomozni kezdtek a régi ügyek körül… Sajnos, Molinosék nem személyesen értesítették amazokat, hanem videotelefonon. Így néhány órás hiábavaló várakozás után elmentem és a másik változatban reménykedtem. Abban, hogy az egykori bűnösök felbukkannak az ön közelében, és akkor talán leleplezhetjük a kilétüket. – Hát ez tagadhatatlan. Felbukkantak – mutatott körbe Letta. A lakást ért gáztámadásra célzott, és a jogvédő ezt jól tudta. – Azt hiszem, túllőttem a célon – mondta Roland komoran. – Molinosékat meggyilkolták. Letta keze a korlátot markolta. Meggyilkolták? A szó idegen volt, félelmetes, szinte hihetetlen. Roland oly egyszerűen ejtette ki a szót. Gyilkosság. Van még ilyesmi manapság a Földön, egyáltalán? Lehetséges, hogy két embert megöltek miattuk? Tegnap még ott ültek velük szemben, beszélgettek, a hangjuk még szinte az asszony fülében csengett… És most már nincsenek? Roland is erre gondolt. – Ne legyen lelkiismeret-furdalása. Ennek előbb vagy utóbb így kellett végződnie. Most már biztos, hogy a Molinos házaspár annak idején megrendelésre dolgozott. Lebuktak, de nem árulták el megbízóikat, ezzel hálára kötelezték a banditákat. Amint Molinosék szabadlábra kerültek, úgynevezett rendes életet éltek és többé nem vétettek a törvények ellen. De sem a megbízók nem feledkeztek meg róluk, sem Molinosék amazokról. Gyanítom, rendszeresen segélyezték őket a további hallgatás fejében. Hiába évült el a dolog – ha Molinosék beszéltek volna a rendőrségnek, amazokat elfogják és talán újabb ügyeikre is fény derül. Ezért járultak hozzá – gondolom – havonta egy szerény összeggel Molinosék kiadásaihoz. De most alapjaiban változott meg a helyzet, kívülállók is tudomást szereztek arról, hogy Molinosékat valami köti a banditákhoz, a rejtélyes megbízók hát megölték őket, nehogy kifecsegjék, mi is történt akkor régen. – Ez azt is jelenti, hogy amazok valami okból ma is tartanak a büntetéstől. – Nyilván azért, mert ma is tesznek valami törvényelleneset. Helyes következtetés – bólogatott a jogvédő. – így már érthető, miért fenyegették meg önt, és miért támadtak gázbombával a lakásuk ellen. Jól érthető módon adták tudtára, kedves Letta: ne piszkálja azt a régi ügyet, mert ennek ma is lehetnek kellemetlen következményei… Roland többet nem mondott erről. Bementek az erkélyről. Odakünn már teljesen besötétedett. A szoba nyitott ajtaján látták a képernyő előtt ülő fiúkat.
– Félek – jelentette ki Letta. – Azok… azok a valakik bármikor megismételhetik a támadást. – Ne aggódjon, most már itt vagyok és itt is maradok önök mellett – felelte a férfi komolyan és eltökélten. Másnap délelőtt – ígéretéhez híven – megjelent Barota felügyelő. Udvarias félmosollyal jött be a lakásba. Néha volt benne valami kisfiús. A gyerekek már elmentek az iskolába, Roland nem volt itt, azt mondta, valamit el kell intéznie, kiment a városba. Letta a csöngetésre összerezzent, ám amikor a bejáratot őrző szerkezet kis képernyőjére vetítette a vendég arcát, megkönnyebbült. A felügyelő ezúttal szokott árnyéka, Abram nélkül jött. – Üdvözlöm, asszonyom. Nyugalmasan telt el az éjszaka? – Igen. De a kérdéséből arra következtetek, hogy a tetteseket nem fogták el. Barota az erkélyre ment, intett Lettának, kövesse. Egy pillanatra szemükbe tűzött a nap. A férfi a hatalmas városra mutatott. – Tudja, hány millió ember él itt?… És mindenki állandóan mozgásban van. A tettesekről nem tudunk semmit. Lehet, hogy egyetlen ember volt, talán kettő, vagy több. De férfi vagy nő? Milyen korú, bőrszínű? No és… – Barota közelebb hajolt az asszonyhoz – mi lehetett az indítéka? Letta Dorg arcán megfeszült a bőr, egyik szeme sarkában nyugtalanul rángatózott egy ideg. – Ha jól értem a célzását, felügyelő úr, a magyarázatot tőlem várja. – Természetesen. Tegnap ugyanis egy rovott múltú házaspárt öltek meg ugyanilyen módon, innen légvonalban alig húsz-egynéhány kilométerre. Lehet, hogy ugyanazok a tettesek? Talán amazokat sem ok nélkül támadták meg, sőt lehet: az indokok is hasonlítanak? Bizony, felmerült bennem a gyanú, hogy a két támadás indokai között is kell valamilyen összefüggésnek lennie… Egy közös személyt mindenesetre már találtunk. A másik merénylet színhelyén később megjelent egy európai jogvédő, bizonyos Roland Linden. Mivel gyanús lett – hiszen a Molinos-lakás körül ólálkodott, próbált bejutni oda –, a rendőrök letartóztatták, majd bizonyítékok hiányában kénytelenek voltak elengedni. Ugyanez a Linden itt is megjelent tegnap, a támadás után. – Honnan tudja? Követték őt az emberei? – szakadt ki a kérdés Lettából. A felügyelő nem felelt, de várakozva nézett rá. Letta hát így folytatta: – Roland Linden jogvédőt az Emberbaráti Társaság szerezte nekem. Száműzött férjem ügyében van rá szükségünk. – A férjével mi történt? – Barota leült egy székre. Letta ebből értette, Barotát minden érdekli. Ez is. Nem habozott tovább, mesélnie kellett. Mióta hazajött a Földre, harmadszor kénytelen elmondani ezt a kínos történetet.
Oban Dorgról, a víztározóról, a bírósági ítéletről. Barota felügyelő a fotelbe süppedve hallgatta, semmit sem kérdezett, de az arca megint mintha egyre öregebb lett volna. Ráncok szabdalták a homlokát. Ha Letta nem tudta volna, milyen magas színvonalon áll már a Földön az egészségügyi megelőző és diagnosztikai rendszer, azzal gyanúsította volna a felügyelőt, beteg. De Barota már csak ilyen, úgy látszik. – Linden úr azt hitte, összefüggés lehet a két eset között, csak azért, mert mindegyikben lenicit szerepelt? – kérdezte végül a férfi. Letta bólintott. Egy pillanatig nézték egymást, aztán Barota felállt. – Köszönet az információkért. Mi ezután is megteszünk mindent, hogy elfogjuk a tetteseket. A mondat hivatalos volt, túl rideg is talán. Barota elment, Letta pedig bezárkózott a lakásba és a videotelefon képernyője elé ült. A központi információs szolgálattal kapcsoltatta össze magát; lekérte a natidói víztározó környékét, és a látvány tanulmányozásába merült. A Földön közben zajlott az élet. A bolygó élt, a legtöbb helyen a nap mind a huszonnégy órájában dübörögtek a talaj alá rejtett gyárak gépei, milliárdok lélegeztek, mozogtak, utaztak, agyak millióiban születtek új és új ötletek, tervek és eszmék. De a bolygó már régen nem volt csupán önmaga, nem az a kicsi, szinte jelentéktelen égitest társai között, nem egy a tízből ebben a naprendszerben. Milliárd évekig halott volt tulajdonképpen, meteoritok célpontja, sugárözönt keltő, más testek sugárzását átszelő, gravitációs térrel rendelkező gömb. A rajta kifejlődött élet értelemmé magasodott, az egyedek elhagyták a bolygót, belakták a környéket is, szinte az egész naprendszert. A bolygó tehát terjeszkedett, mind messzebbre hatott, lényei más égitesteken mind hosszabb ideig éltek, és számukra ez így volt természetes. Tíz és tíz nemzedék született már bele ebbe az állapotba. A Föld kisugározta elveit és technikáját, lakói jártak-keltek, utaztak az űrben, tették a dolgukat. De a társadalmi erők óriási többsége még itt feszült; a kis bolygót majdnem szétvetette az általános tenni akarás. Néha ugyan a kontinensek között ellentétek feszültek, régi hibák bukkantak ismét a felszínre, helyi érdekek őszinte képviselői csaptak össze magasabb érdekek jövőbe látó szószólóival és olyanokkal is, akik csak ilyeneknek képzelték magukat. Kisstílű egykori politikusok modern utódaiban törtek elő a hajdani rossz tulajdonságok, nemegyszer demagógiába fulladtak a leghaladóbb elvek is. Aztán lassan kiegyenlítődtek a dolgok; mivel az erőszakot már majdnem mindenki elvetette, a konfliktusokat előbb-utóbb más módon oldották meg.
A vadak olykor mintha még a régi időkben éltek volna. A modern kor összes jótéteményét elfogadták ugyan, ám ki nem mondott, le nem írott gondolataikban még a múlt eszméi éltek. Egymás közötti nem vetették meg az erőszakot sem. A legújabb kor történészei számára sokáig emlékezetes marad a 2409-es "riói csata". Egy jellegzetes találkozón összegyűlt több ezer fős csoport támadt akkor egy másik, szintén vadakból verbuválódott csapatra. Rio de Janeiro hatalmas tengerparti strandján azon az estén ismét elő vágtattak az Apokalipszis elfeledettnek hitt, rémisztő lovasai. Gyilkosságok és más erőszakcselekmények történtek, a világ pedig elborzadva figyelte a televíziós helyszíni tudósításokat. Láthatták, mire képes "az ember nevű élőlény", ahogy az esetről egyik nyilvános vita során az egyik tudósító megjegyezte a világtévé képernyőjén. A vadak gyakran úgy érezték, rájuk nem érvényesek a stabilizálódott világ törvényei. Egyszínű-egyszerű ruháikban tüntetve jártak, ha csak tehették, nem dolgoztak, vándoroltak a földrészek között – hiszen a kontinensek határain semmiféle ellenőrzés nem volt, mindenki ott telepedett le, ahol akart. Egyes helyi parlamentekben olykor megerősödtek azok a hangok, amelyek a vadak ellen az általános munkakényszer bevezetését követelték. Ebből persze semmi sem lett, de a bolygó sok rendes polgára ellenszenvvel figyelte a vadakat és ha tehette, bizony akadályozta őket. Nagyon ősi ellentét nyilvánult meg itt – ahogyan azt helyesen látták egyes kutatók és gondolkodók. A letelepült, nyugodt ritmusú életet folytató munkásemberek nem értették és tudat alatt gyűlölték a szabad vándorokat, akik íme, munka és otthon nélkül is megéltek valahogy. Összeütközések másik forrása a fiatalok voltak; a tisztes polgárok gyermekeit gyakran magukkal ragadta a felelőtlen csavargás szele, eltűntek otthonról, kétségbeesett szülők utazgattak szerte, gyerekeik után kutatva. Egy ázsiai kisváros saját őrséget állított a légipályaudvarra és a vadakat be sem engedték a városba. Bíróságnak kellett közbelépnie. Egy amerikai nemzeti parkból valóságos hajtóvadászattal kellett kiűzni az oda költözött több ezer csavargót. A vadak kedvelték az enyhe éghajlatot, az északi területeken nem kellett tőlük tartani. Valahol valakik beszélgettek. – Nem félsz, hogy elkésünk? – Nem. Molinosékkal végeztünk, tehát ők kiestek a játszmából. Akkoriban is kevesen voltunk… – Hatan, akik tudtuk, miről van szó. – No, látod. Miguel és Bostas azóta meghaltak, most Molinos és felesége is… szóval így csak mi ketten maradtunk.
– És az új fiúk? A többiek? – Később csatlakoztak. Legfeljebb csak sejthetnek valamit, egyelőre. Lehet, hogy majd megmagyarázom nekik. Ha jól meggondoljuk, a többieknek is érdekük, hogy a régi dolgok ne zavarják meg a mostaniakat, nem? – Én a te helyedben nem lennék ilyen nyugodt. – Pedig csak a nyugalom menthet meg bennünket, ezt te is tudod. Vagy szeretnéd az életed hátralévő felét egy lakatlan szigeten tölteni? – Nem… – …vagy egy másik naprendszer egyik bolygóján, ahol oxigénpalack nélkül nem lehet lélegezni, és messze környéken te lennél az egyetlen ember, és magányosan döglenél meg? – Mondom hogy nem! – Ideges vagy. Félsz… Nos, tennünk kell valamit, hogy utána nyugodtan élhessünk. – Már sohasem leszünk nyugodtak. A régi esetek helyett most meg itt vannak az új gyilkosságok. Mostantól fogva majd ezekért fognak bennünket üldözni. – Örökké aggódsz, csak aggodalmaskodsz. Akkor miért álltál be közénk? Miért csinálod, amit mi? – Tudod jól, miért. Mert szeretem, ha van több mágnescsekkem, és mindegyik tele van. – Szeretsz Óceániában vízisíelni, Dél-Afrikában vitorlázni, a Marson nyaralni és karibi kaszinókban játszani… Ahogyan mi is. Hát maradj csendben, ne panaszkodj folyton. Amint eltervezem a következő lépéseket, te is megkapod a feladatodat. Erősen remélem, nem fogok csalódni benned! Letta először nem tudta, mi lehet az a furcsa érzés. Tudata mélyén ébredt egy réges-régi figyelmeztetés, talán abból a korból maradt bennünk, amikor még magunk is osonó állatok voltunk, félve lopóztunk a forráshoz, a sás között állkapcsok csattantak, puha talpak suhantak a kemény ösvényen, vadászok és vadak voltunk egyszerre, megéreztük, ha mohó szempár figyelt lesből… Igen, egy szempár figyelte az asszonyt. Letta az egyik limai negyed főutcáján ment, közel a városközponttal összekötő mozgójárdavonalhoz. Boltról boltra járt; ma reggel ugyanis arra a belátásra jutott, hogy a fiúknak még szükségük lehet néhány ruhára. Azonfelül szerette volna meglepni őket egy-egy miniatűr, rádióval is felszerelt kis kézi számítógéppel. Tudta, majdnem minden gyereknek van ilyen készüléke nem csupán az iskolában, de szerte a városban, a Földön. A kis géppel bárhonnan – még erdőből vagy a nyílt tengerről is – kapcsolatba lehetett lépni valamelyik nagy központi
számítógéppel, így a kíváncsi kedvű fiatalok bármilyen információra szert tehettek. Nem lett igazuk azoknak, akik valaha, évszázadokkal korábban attól tartottak, az általánosan hozzáférhető információs szolgálat egyrészt értéktelenné teszi magukat az információkat, másrészt az emberek közömbössé válnak az információszerzés iránt, hogy elégséges lesz számukra a tudat: minden ismeret egyetlen gombnyomással elérhető. A tudomány túlnőtte eddigi szerepét, mindenki elismerte vezető erejét, eredményeinek széles alkalmazása azokat is meggyőzte, akik valaha – nemegyszer indokolt – fenntartással viseltettek iránta. Letta hát boltról boltra járt és egyre jobban érezte, hogy valami nincs rendben. Az a szempár végül szinte égette a nyakát, hátát. Hirtelen megperdült. Mögötte a járdán sokan jöttek. Fehérek, barnák, sárgák, egy fekete is. Nők és férfiak, fiatalok és öregek. Lettának az a kényszerképzete támadt, hogy az egész Föld őt követi, itt van minden egykori faj képviselője, az ő nyomában járnak… Ez persze tévedés volt, a járókelők csapata közömbösen megkerülte az asszonyt, elfolyt mellette, továbbgördült, mások jöttek helyettük. Letta egy percig tanácstalanul állt, nem volt gyakorlata az ilyesmiben. Honnan is lett volna? A tévéműsorokban sem szerette, nem is nézte a krimiket, ezek untatták. De azért volt fantáziája, most erre bízta magát. Abban nem kételkedett, hogy valaki valóban követi; megpróbálta hát felfedezni az illetőt. Bement egy áruházba, de a bejáratnál gyorsan egy reklámrobot mögé rejtőzött. A robot magasabb és szélesebb volt, mint a jelenkori rekordként emlegetett és tévéreklámokban alkalmazott legmagasabb férfi, az afrikai Boor Mkint. Letta a fekete óriásra gondolt, amikor a robot mögé lapult. Boor Mkint a világtévében általában egy valóban hasznos vitamint reklámozott a maga csaknem háromméteres, izmos testével… Ez a robot sem állt tétlenül az áruház ajtajában. Fotocellás szeme érzékelte a közeledő vevőket, szándékosan nevetségesre programozott délies, széttárt karú gesztusokkal intett-hívott befelé, közben száját mozgatva sorolta az aznapi választékot. Szövege a humort sem nélkülözte: – Hölgyeim, csak önöknek! Az első emeleten a múlt heti párizsi divatbemutató Natasa Dior-modelljei találhatók, egyik darab sem hasonlít a másikhoz, mind egyedi! Némelyik viszont hasonlít némileg a párizsi darabokhoz… Limában ön lesz a legszebb, ha megveszi, aztán felveszi! Kétszer veszi de csak egyszer fizeti! Uraim, légpárnás férficipők a másodikon, valóságos gyönyör a megfáradt lábnak… – Szövege nem véletlenül volt kissé anakronisztikus, alkotói tudták, hogy századokkal korábban léteztek úgynevezett vásári kikiáltók. Igaz, a huszonötödik század emberének már külön információkra lett volna szüksége, hogy megértse: mi az a vásár és az,
hogy kikiáltó. Letta a beözönlő vásárlókat figyelte. Többen mosolyogtak a robot láttán-hallatán, egy gyerek tágra nyílt szemekkel figyelte az ember formájú gépet, anyja alig tudta odábbcibálni. Csak egy napégette bőrű fiatalember nem vetett rá ügyet, feszült arccal sietett be, körül-körülnézett. Aztán a robot odébblépett, Letta hirtelen fedezék nélkül maradt. A fiatal férfi megpillantotta. Egymás szemébe néztek. Valamilyen furcsa módon összetartoztak, igen, a vadász és a vad, az üldöző és az üldözött is összetartoznak… Az egész furcsa jelenet csak egy másodpercig tartott; akkor az idegen sarkon fordult és kisietett az áruházból. Lettának nem voltak kétségei, de még állt egy percig. A robot kiabált: – …A gyerekek paradicsoma az alagsor! Régimódi játékok kiállítása, a szuper méretű homokvár közelről is megtekinthető… Letta egy videotelefon-fülkéhez sietett. Idegesen nyomogatta a gombokat, félve tekintett ki a fülke ablakán. Biztos volt hát, hogy követték, és nyilván nem ok nélkül. A képernyőn Roland arca jelent meg. Szállodai szobájából a férfi csodálkozva nézett Lettára. Egy órával ezelőtt váltak el a Chavez téren. – Valami baj van – mondta az asszonyra nézve. Nem kérdezte, inkább állította. – Követték. – Múlt időt használ – ingatta fejét a férfi megrovóan. – Biztos abban, hogy most már nem figyelik? Honnan beszél? Letta idegesen ontotta a szavakat. A gyomrában akárha nehéz, hideg kő ült volna. – Maradjon ott – mondta Roland határozottan. – De menjen a legfelső emeletre és mindig tartózkodjon az ellenőrző, kamerák látószögében, valamelyik tűzriadógomb mellett. Ha megtámadnák, keltsen riadót. Azonnal indulok… Barota felügyelő segédjére nézett. Abram – bár az ablaknál állt, főnökének háttal – nagyon is jól érezte ezt a tekintetet. Most különben Barotát utánozta; a felügyelőnek volt szokása, hogy az ablaknál álldogált, naponta néha órákig is. Azt szokta mondani, a nyüzsgés látványa segíti a gondolkodásban… Abram most, talán önkéntelenül, utánozta Barotát. A felügyelő kedvelte Abramot, ámde ez korántsem jelentette azt, hogy elnézően bánt volna vele. Két éve dolgoztak együtt, és ezalatt Abram nemegyszer gondolt arra, más csoportba kéri át magát. Barota néha kibírhatatlan volt. Lehet, hogy most is ilyen kedve támadt?
– Ez gyilkossági csoport – mondta Abram óvatosan. – Nyomozhatunk már megtörtént szörnyű tettek ügyében, kereshetjük azokat, akik valamit elkövettek… – Mint például a Milonos házaspár gyilkosait… – Igen. De vajon van-e jogunk még meg nem történt bűncselekmények ügyében bármit is tenni? – Hallott már a megelőzésről, kedves kolléga? – Persze hogy hallottam. Négy évig jártam az isztambuli rendőrtiszti akadémiára. – Tudom, tudom. – De a megelőzésnek is vannak határai. Különben is, úgy rémlik, megelőzésnek a jogi szakirodalomban egészen másféle dolgot szoktak nevezni. – Csakugyan? – Barota egyik szemöldöke felszaladt homlokára, a másik viszont a helyén maradt, így a férfi arca most egy elferdült színházi maszkra emlékeztetett. Segédje jogi fejtegetése lepergett róla. – Ezt most hallom először. Azt hittem, a rendőrség megelőző tevékenysége kiterjed az élet minden területére, minden időpontra és eseményre. – Nem lehetünk maximalisták – érvelt Abram és megfordult. – Nem-e?… – tettette Barota a csodálkozást. – Én bizony mindig azt hittem: az a minimum, hogy maximalisták legyünk. Jót nevetett saját szóviccén. De Abram nem volt vidám kedvében. Egész Limában és körzetében csak ők ketten foglalkoztak a gyilkossági ügyekkel; igaz, néha hónapokig nem volt mit tenniök, máskor viszont hirtelen összesűrűsödtek a tennivalók. Tulajdonképpen örülhettek volna, hogy a szolgálat regionális parancsnoksága elégségesnek tart e poszton mindössze két rendőrtisztet; hisz ez egyben azt is jelentette, hogy manapság ritkán fordulnak elő gyilkosságok. Az erőszakos cselekmények száma az egész Földön csökkenőben van, tudta ezt Abram. De a fiatalember nem volt naiv, tudta, milyen ősi indulatok és erők feszülnek az emberek egy részében még ma is. Még nem teljesült az egykor regényírók álma a csecsemőket sem gyógyszerrel, sem genetikai beavatkozással nem varázsolták azonnal jó emberré, születésétől kezdve mindenkire egyformán hatást gyakorolnak régen élt ősei tulajdonságai és a jelenlegi társadalom. Abram emlékezett még saját gyermekkorára is; forró, száraz napsütésben, vakítóan fehér falak között, kietlen vidéken született. A tájat később zölddé varázsolták a mérnökök és a mezőgazdászok, narancsültetvény lett ott és hatalmas vízmedence, lebontották a régi, elhagyott falut. Kis-Ázsia szeles fennsíkján attól kezdve nem csupán az elemek uralkodtak. Napkollektorok gyűjtötték a fényt, szélkerekek hajtottak áramfejlesztőket, megszűnt az erózió, az ültetvényt rendszeresen öntözték.
Ám az emberek nem változnak meg oly hamar, mint a táj. Abram maga is ökölre ment pajtásaival nemegyszer, később fiatalemberként is dühös harag feszült bennük, néha bizony el-elcsattant egy pofon. Az erőszak még génjeinkben lapul hát. Gyilkosok voltak a világban és kitudja, milyen sokáig lesznek is még. – Rendben van. – Abram meggyőzöttnek látszott, bár a lelke mélyén ágaskodott néhány ellenérv. – Legyünk maximalisták. – Vagyis folytatjuk a megfigyeléseket. – Figyelmeztetni kellene a leendő áldozatot… – Szerfölött szerény véleményem szerint a "leendő áldozat" tisztában van a veszéllyel, és különben sincs kiútja. – Barota arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, kinézett az ablakon. Nem kelt fel székéből, innen is látta az eget. Csodálatosan kék volt, a boltozat "csúcsán" sötétkékbe hajlott. Az ég szélén mozdulatlanul állt néhány vakítóan fehér bárányfelhő. – És nekünk sincs más választásunk. A Molinos házaspár gyilkosait is csak ezen a nyomon haladva találhatjuk meg. – Ki az a Linden? – kérdezte váratlanul Abram. – Valami nincs rendben körülötte, azt hiszem, A dokumentumai szerint európai jogvédő, de… Barota mosolygott. – Dokumentumok, dokumentumok… Szóval magának is gyanús lett a pasas? Szeretem, ha ilyen jó a szimata, Abram. Nos, az a Linden nem az akinek kiadja magát. – A felügyelő bizalmasan közelebb intette magához segédjét és a fülébe súgott néhány szót, majd így folytatta: – Mi mindenesetre; úgy teszünk egy ideig, mintha erről semmi sem; tudnánk. Érti, Abram? – Értem, felügyelő úr.
4. Trin magához intette fivérét. – Nézd. Az iskolakastély épületében voltak. Trin féltesttel az ablak fala mellé húzódott, ahogyan kalandfilmekben látta az ilyesmit. Bart őt utánozva a másik oldalról állt az ablakhoz, kilesett. – Látod azt a nőt a padon? Reggel óta ott ül, figyeltem. Az egyik széles koronájú fal alatt sárga-fehér ruhás fiatal nő üldögélt. Tenyérben is elférő kis rádióját hallgatta. Körülötte gyerekek futkostak, a nap foltokban hullott a pázsitra, az aszfaltozott úton is árnyékok és fényfoltok váltakoztak. A nő időnként megérintette a rádió csöppnyi szenzorait, hullámsávot váltott. A látvány nagyon békés volt és Bart mint mindig most sem akart rosszat gondolni más emberekről.
– Az a nő…? Elfáradt, megpihent, te meg rémeket látsz. – Megpihent? Akkor nagyon fáradt lehetett, már hat órája van itt a parkban, láttam a harmadik emeletről, hogy időnként sétált egyet, aztán megint visszajött. És mindig úgy ült, hogy jól lássa az iskola kijáratát. – Lehet, hogy nincs hová mennie… Trin nagyot fújt. – Te aztán igencsak naiv vagy, ahogyan régebben mondták. Figyeld, most mennek ki a többiek. – A kijáratnál hirtelen tizennégy-tizenhat éves lányok és fiúk zajos csapata rajzott ki. Közülük többen a park felé indultak, egy kiáltozó csoport balra ment, a közeli légitaxi-állomás volt a céljuk. Egy koromfekete bőrű ikerpár – a szüleik az Uránusz-holdakra indított többéves expedícióban vettek részt – alig tudott elválni társaitól, hosszú percekig búcsúzkodtak az iskola előtt. Bart a sárga ruhás nőt figyelte és magában kénytelen volt igazat adni fivérének: a gyerekek megjelenésekor a fiatal nő nem hallgatta már a rádiót, feszülten nézte a kaput. Igyekezett minden egyes gyereknek az arcába nézni. Trin oldalba bökte Bartot. – No, kisöreg? Még most sem hiszel öreg bátyádnak? – Bátyám, bátyám… Tíz perccel előbb születtél. Csak tízzel. – De most látszik ám, milyen sokat jelenthet tíz perc, micsoda intelligenciaszint-különbséget! – nevetett Trin és hirtelen elkapta Bart karját. – Gyere, van egy ötletem! Lementek a földszintre. Bart egy pillantást vetett a titkárság nyitott ajtajára – a fekete bőrű titkárnő éppen hazafelé készülődött, színes ruhája olyan volt, akár egy nagy, eleven virág. A biológiai előadóterem ajtaja előtt a fiú arra gondolt: ott bent mindig nagyon jól érzi magát. A világ viszont – körülötte ez a nyüzsgő Föld rengeteg emberével, zajával, szüntelen mozgásával – néha elijesztette. Jó lenne már bevennie magát egy csöndes laboratóriumba, csillogó lombikok és elektronikus mérőműszerek közé, mikroszkóp képernyőjét figyelni, szép nyugodtan analizálni, új utakon elindulni… Ez volt a fiú vágya. Trin volt kettőjük között az erősebb egyéniség. Majdnem mindig az történt, amit ő akart. Most sem volt másképpen. A fiúk közömbös arcot vágva léptek ki az utcára, nem néztek a várakozó nőre. Lassan ballagtak át a parkon. Csak a szélén álltak meg, Trin felmutatott egy fára, akárha madarat látnának. Közben hátralesett. A sárga ruhás nő követte őket. Most már Bartnak sem lehettek kétségei. Kicsit erősebben vert a szíve, és apja jutott eszébe. Tulajdonképpen miatta történik mindez. Apjukkal akkor – elképzelhetetlenül régen, még jóval az ő születésük előtt – valami szörnyű dolog történt. Megmérgezett víztározó?… És az ügynek most, húsz évvel később van folytatása?
Trin eleinte szintén aggódott. Igazi veszéllyel még soha életében nem találkozott; most érezte először azt a torokszorongató, furcsa félelmet. Valaki követi! Ahányszor eddig regényes történetekben, filmekben látott ilyesmit, mindig az üldöző, a követő helyébe képzelte magát, sohasem ő volt az áldozat, nem az ő nyomába eredtek a rejtélyes erők. De most… A park után keskeny utcán mentek. Lima óvárosának szélén jártak, a muzeális értékű házakat átlátszó műgyantaréteg fedte, ezt már régóta megszokták az emberek, talán el sem tudták képzelni, hogy valaha a köveket tűző napfény, szelek, füstgázok rombolták szabadon és ők – a régiek – semmit sem tettek ez ellen. A fiúk előtt feltűnt a modern városrész. Mióta kiderült, hogy a betonfalak ártalmasak az egészségre, ezt az anyagot szinte teljesen mellőzték. Csillogtak a műanyag és üvegfalak, feszített kupolák. Egy kis szakaszon mozgójárdán utaztak a fiúk, a sárga ruhás nő így kényelmesen követhette őket. De aztán Trin megpillantott egy légitaxi-leszállóhelyet és arrafelé húzta "öccsét". – Gyerünk, elrepülünk valahová. – Pontosabban? – Mit tudom én? Bárhová. – De amaz is követni fog bennünket: – Majd kiderül – felelte Trin titokzatos mosollyal. Rég látott filmek peregtek agyában. Megállt fivérével a taxik mellett, úgy tettek, mintha élénken beszélgetnének. A közeli áruházból sokan jöttek, felszálltak a járművekbe, elrepültek. Bart türelmetlenkedett. – Siessünk, mindjárt elviszik az utolsó gépet is! – Nyugalom! – Trin lapos pillantásokat vetett körbe. Az idegen nő a közelben várakozott. Nevetgélő fiatal lányok jöttek, az egyik egy szép kutyát vezetett. Trin cuppantott az ebnek és rámosolygott egy hosszú hajú, barna bőrű lányra, akinek ősei között szemlátomást sok hegyi indián lehetett. A lány nem mosolygott vissza a fiúra, erélyesen tessékelte be a kutyát a taxiba. Ők is elrepültek. A járművek sorában már csak két gép maradt és újabb nem tűnt fel a levegőben. Trin még kivárt, közben lassan helyezkedett. Amint egy idősebb férfi elvitte az utolsó előtti gépet, a fiú az utolsóhoz ugrott. Akkor már Bart is értette a csíziót, gyorsan követte fivérét. A nő tehetetlenül topogva nézte az utolsó gép távozását. Bart a legszívesebben gúnyos búcsút intett volna fentről. A látvány kisebbedett, a tér eltörpült, beugrott a házak közé. De azt még látták a fiúk, hogy a nő egy videotelefon-fülkéhez siet. Vajon hová telefonált, kit értesített a fiúk "szökéséről"?
– Molinosék lakását átkutatták – mondta Abram. – Itt a teljes leltár, valamint a kutatók helyzetleírása. – Találtak valami érdekeset? – Barota ezt mintegy mellékesen kérdezte. Igyekezett közömbös arcot vágni – de társát nem téveszthette meg. Abram máskor mosolygott volna ezen, de most sok baja volt, hát egy izom sem rezdült az arcán. – Néhány papírt, bankszámlát és mást adtam át a szakértőknek. – Gyanúsak? – Igen. Azt hiszem, a mostanában "feddhetetlen" életű házaspár rendszeresen jóval több pénzt adott ki, mint amennyit keresett. A pénzügyi szakértők most elemzik Molinosék bevételeit és kiadásait. A külső szemlélők, például a szomszédok szerint nagyon szerényen éltek. De sok jel mutat arra, hogy ez csak a látszat. – Abram most úgy beszélt, ahogyan azt a rendőrtiszti akadémián tanulta. – Már tudjuk, hogy évente kétszer el-eltűntek, ilyenkor azt mondták az ismerősöknek: a Rio Plata mellé mennek üdülni. Ez manapság nagyon olcsó pihenési forma… – Tudom. Tavaly én is ott voltam – morogta Barota. – Kontinensen belül az ilyesmi eléggé olcsó. Ám a lakásban talált háromdimenziós reklámkiadványok és számlák arról tanúskodnak, hogy Molinosék az utóbbi években kétszer is a Marson nyaraltak és ott sem akárhol, hanem az úgynevezett Szaturnusz-telepen, ami a legfényűzőbb kupolás villasor, fűtött fürdőmedencékkel, napozókkal és sportpályákkal, hogy az éjjeli mulatókról, a pszichobárokról és gömbmozikról ne is beszéljünk… Adataink szerint voltak a Föld előkelő és persze majdnem ugyanilyen drága üdülőhelyein is. – Megvárjuk a szakértők véleményét – bólogatott Barota, de közben már nyúlt is a videotelefonhoz. A limai ügyészséget hívta. Gondolatban maga előtt látta a Morontes negyed csudaszép épületét, tetején a napkollektorok ezernyi csillogó cellájával… Ott van az ügyészség. Jó dolguk van. A szolgálát mikor kap végre új székhelyet? Talán a jövő században? – kesergett, miközben ujjai átfutottak a klaviatúrán. Ugyanebben a percben Limától délre egy farmon légitaxi szállt le. Utasa, a jól öltözött ötvenes férfi szemlátomást sokat adott magára. Amint kilépett a gépből, megigazította zakóját, halványkék inge egyik gallérját kisimította a zakó gallérjára; ez volt a kontinentális divat. Világos nadrágszárát néhány diszkréten csillanó műfém lemezke díszítette és fehér cipőt viselt. Mindig fehér cipőt hordott.
A farm fák között állt. A narancsültetvény hatalmas táblái a láthatárig borították a talajt, illatfelhő lebegett. A ház fehér volt; széles, árnyékos tornácán a nagy, barna, igazi fából készült asztal körül férfiak és nők ültek. Ültek még akkor is, amikor a férfi a pázsitra lépett. De amikor a ház árnyékába ért, mintegy vezényszóra felpattantak. – Jó napot, főnök! – A kórus nem volt gyakorlott, néhányan fél szótaggal elmaradtak. A fehér cipős férfi azt is észrevette, hogy néhányan nem mosolyogtak. Ettől rossz kedve lett. De túl régóta volt már főnök ahhoz, hogy éreztesse rosszkedvét vagy aggodalmát. Jobb, ha ezek itt mind azt hiszik: a főnök sohasem bizonytalan, nincsenek kétségei, mindig tudja, hogy mit kell tennie. Ugyanakkor nem tehet úgy, mintha nem látná: valami nincs rendben. Ha vaknak hiszik, előbb csak becsapják, aztán ellene fordulnak és akkor vége mindennek. Amit felépített eddig, az nem túl nagy birodalom, de mégis birodalom, kár lenne vesznihagyni. Azonfelül ezeknek sem árt, ha tudják: a főnök eszén nem lehet túljárni. – Jó napot! – Egyenesen a neki fenntartott szék felé tartott. Leült az asztalfőre. Mostanában kéthárom havonta jelent meg a farmon, és mindig itt ült. A pillanatnak különleges hangulata, jelentősége volt. Körülnézett. Társai is leültek. Mind fiatalabb volt nála, és ez így is volt rendjén. Nem fél tőlük, ha eljön az ideje, megmutatja nekik, mit tanult eddig a szakmában. Zöldfülűek gyülekezete!… Igazán csak a régiek árthatnának neki, de volt annyi esze, hogy azokat régóta szemmel tartja. Már aki még egyáltalán él közülük. A fiatalokkal nincs annyi gond. Vagy… eddig nem volt, ezután lesz? – Az előbb vitatkoztatok valamin – mondta acélkeményen. – Halljam az érveiteket. Látta arcukon a döbbenetet. Talán ijedtséget is. Azt hiszik, lehallgatóberendezéseket helyezett el a falakon, a bútorokban? De ostobák is. Nem tudják, hogy minden az arcukra van írva. A legbátrabb – egy férfi, tíz éve dolgozik neki, Alberto a neve – krákogott és tekintetét rászegezve, lassan kezdte: – Főnök, közülünk többen aggódnak… A régi ügyek, akár egy ballaszt, úgy nehezednek ránk. Tulajdonképpen semmi közünk hozzájuk. A te múltadból származnak, és nem tudunk mit kezdeni velük, nem a mi ügyeink. Te is tudod, ma már egészen mással foglalkozunk. Amikor az történt, mi javarészt még gyerekek voltunk, nem értjük, minek erőlteted ezt most. – A régi ügyeknek az a kellemetlen tulajdonságuk – még akkor is, ha jogilag elévültek –, hogy a szolgálat rendőrtisztjei nem felejtik el őket. És nem felejtenek az egykori áldozatok családtagjai sem! – A főnök végre levette tekintetét társairól, elnézett a narancsfák fölött. A táj hihetetlen békességet sugallt. A kéken izzó ég alatt furcsa volt most halálról, veszélyről beszélni. De
ő sohasem hátrált meg. – Ám néha még a jogi elévülésre sem számíthatunk. A tömeggyilkosság például nem évül el… – Tömeggyilkosság? – Az egyik fiatal nő megrázkódott. Húszéves volt, alig pár hónapja került közéjük. Mi is a neve?… Mindegy! Most mindenesetre a főnök úgy tett, mintha nem is látná. Tovább beszélt: – Ha a régi ügyből kifolyólag lebukunk – márpedig ennek fennáll a lehetősége –, akkor nektek is befellegzett. A limai rendőrtisztek felgöngyölítik az egész társaságot. A ti érdeketek is, hogy teljes erővel részt vegyetek ebben az akcióban. Akár tetszik akár nem, a ti bőrötökre is megy a játék. Tudta, mit fognak kérdezni. Felkészült a kimerítő, hosszú válaszra. Azt is tudta, csak annyit fog elárulni nekik, amennyit okvetlenül kell, sem többet, sem kevesebbet. Messze nem mindent. – De végül is miről van szó, főnök? – kérdezte Alberto. A főnök megfontoltan beszélni kezdett. A farm fölött vakítóan ragyogott a nap, narancsillat szállt a levegőben. Felhőtlen volt az ég. – Hozzátok be! – mondta Abram a telefonba. Barota nem szólt, várt. Még kezében tartotta Oban Dorg dossziéját. Nem volt az "poros, régi irattartó", ahogyan az évszázados – és olykor a világtévé muzeális sorozataiban felújított – régi, kétsíkú filmekben mutatták. Az információkat régóta nem papíron tárolták; az elektronikus emlékezőközpontok kívánságra ugyan kinyomtatják egyetlen szempillantás alatt a legbonyolultabb iratot is, így az bármilyen régi eseményről tudósít, mindig vadonatúj benyomást keltve. A felügyelő most is úgy érezte: ez egy befejezetlen ügy. Az ösztöne súgta. No és az sem volt rá hatástalan, amit a száműzött felesége mondott. Az imént beszéltek videotelefonon. Az asszony aggódva panaszolta, hogy fiait tegnap az utcán nyomon követte egy ismeretlen nő. A felügyelő és Abram akkor összenéztek, de nem szóltak semmit. Barota letette a papírlapokat az asztalra. Lehetséges, hogy feléled a régi ügy? Ma is emberéleteket követel a tizenkilenc évvel ezelőtti katasztrófa, ahol egyszer már annyian vesztek oda? Két szakértő jött. Az egyik áttetsző műanyag tartályt hozott. A másik – a szolgálat szubkontinentális központjának pénzügyi tanácsadója volt, Barota látásból ismerte – azonnal le is ült az asztalhoz. Társa a fényes, csillogó műanyag lapra borította, amit hozott. Égett szélű, kormos papírdarabokat néztek mind a négyen. Aztán a szakértő felvette az egyiket. – A Molinos-lakásban, a háztartási szemétégetőben találtuk. A gép már legalább egy hete hibásan működött, de elromlott a kijelzője is, így ezt
Molinosék nem vehették észre. Szorgalmasan dobálták bele a kisebb, éghető szemetet, műanyag csomagolást, élelmiszergöngyöleget, papírt. – Papírt – ismételte Abram jelentőségteljesen. Barota enélkül is tudta: találtak valamit. Különben nem vonultak volna be ide ilyen ünnepélyesen, komoran, mint egy afféle középkori bizottság. No és a pénzügyi szakértő jelenléte sem lehetett véletlen… Most végre az vette át a szót: – Sok papírdarab csak félig égett el. Egy teljes napig görnyedtünk a maradványok fölött. Kettőt sikerült összeraknunk – mutatta is őket. Barota közelebb hajolt. A pörkölődött, megbámult anyagon halványan ütött át néhány betű és szám. A felügyelőnek ez persze semmit sem mondott. – Bankértesítések, ilyeneken tudatják az ügyféllel, hogy valahonnan pénz érkezett a számlájára. – Ezen az úton már próbáltunk nyomozni – szakította félbe Barota. – De mivel nem tudtuk, melyik bankban tartotta pénzét a házaspár, hát nem sokra mentünk. Az ügyészség nem engedélyezte a banktitok feloldását. – Ezen már túlvagyunk – legyintett fölényesen a szakértő. Barota ajkába harapott. Nem kedvelte az efféle alakokat. Mire olyan büszke, miért fontoskodik? Azt hiszi, olyasmit tud, amit rajta kívül senki? Ezeknek a fickóknak az egész tudása a gépekben van. Gépagyakban és műszerekben, azok nélkül mozdulni sem tudnának. Vegyi analizátorok és számok világa, ott vannak otthon. Brrr, rázkódott össze Barota felügyelő. Ettől függetlenül valóban érdekelte az eredmény. És volt is mit hallgatnia. A szakértő a papírmaradványokat nézve beszélt: – Nem volt könnyű dolgunk. Az aránylag épségben megmaradt darabkák kódjelei is hiányosak voltak, de nekünk – és ez csak a szolgálatról mondható el! – rendelkezésünkre áll a Föld összes bankja által használt kódjelrendszer. Így a számítógépek kiválasztották a megfelelő jelcsoportokat. Két bankról van szó. Az egyik a Buenos Aires-i Latuada bankház, a másik a limai Quardi bank. – Az ügyészség meghajolt a bizonyítékok súlya alatt? – kérdezte Barota. Még mindig dühös volt. Íme, ő úgy tudta, hogy az ügyben alig történik haladás – és most kiderül, hogy ezek itt az ő háta mögött már biztosan továbbléptek! Barota utálta ezeket a helyzeteket, ugyanakkor azt is tudta, hogy haragját, csalódottságát semmilyen körülmények között nem fogja kimutatni ezek előtt. Sőt, úgy tesz majd, mint aki nagyon hálás a közreműködésért, de persze a hálálkodást sem viszi túlzásba. – Az ügyészség meghajolt, elfogadta érvelésünket – bólintott kimérten a szakértő. Kopaszodó fején apró verejtékcseppek gyöngyöztek, ingéből erős férfiparfümillat áradt, Barota lebiggyesztette száját. Ezek a fickók egész életüket a háttérben töltik, hát néha, érthető módon, szeretnének csillogni. De ha ragaszkodunk a szabályzathoz és a nyomozati ügyvitelhez, a nyomozást
vezető rendőrtiszt tudta nélkül nem lett volna szabad az ügyészséghez fordulniok… – …Elismerték, hogy valóban terhelő bizonyíték lehet és haladéktalanul utasították a szóban forgó bankokat, közöljék a két folyószámla tulajdonosának nevét. – Átutalások történtek? – kérdezte Abram. – Igen. A Buenos Aires-i bankból rendszeresen, kéthavonta érkezett pénz Limába. A kifizetéseket a limai Quardi bank teljesítette. Az itteni számla tulajdonosa természetesen a Molinos házaspár volt. – És a Latuada bankban? – Barota érezte, nő benne a feszültség. A szakértők mégis jó és hasznos munkát végeztek, bár nem fogja őket ezért megdicsérni. – Egy bizonyos Havenar, Juan Havenar. A felügyelő Abramra nézett. Segédje elértette a dolgot. A szakértők, bármennyire is nyüzsögtek, a kontinentális személyi adattárhoz nem férhettek hozzá. Ezt csak a felügyelők tehetik meg, az ő birtokukban vannak a naponta változó kódjelek, amelyek megnyitják számukra az "információs szezámot". Abram elkérte a másolatokat. A kopaszodó szakértő kezet nyújtott, majd újabb illatszerfelhőt keltve elvonult, de előbb diadalmas pillantást vetett Barotára. A felügyelő úgy tett, mint aki ezt nem látja. Fellélegzett, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. Aztán a sarokban álló géphez ment, életereje visszatért. – Abram, szellőztessen ki! Micsoda bűz!… Újabban görényekből sajtolják a parfümöket? – Csak ezt az egyet, főnök. Különben Álmodozás a neve. – Hogy álmodozzon vele az a… Alig kapok levegőt. No, de most aztán munkára fel! Ujjai végigzongorázták a billentyűket. A szenzorok érintése nyomán előbb a kódjel futott be a központba, aztán megérkezett az engedély a kérdésfeltevésre. Egy perc sem telt belé és négy Juan Havenar címe sorjázott a képernyőn. Ezek mind Buenos Airesben éltek. – Nézze meg a papírokban, mennyi ideje folytak ezek az átutalások? – szólt Abramnak. – Ezen a bankon keresztül tizenegy éve. Barota ajkába harapott. – A bankok feljegyzik a kliensek mágnescsekk számát is, hisz arról utalják át a pénzt. Mondja a számot, Abram. Így mindjárt kiderül, melyik az a jómadár a négy közül. Nem telt bele sok idő és ezt is tudták. Barota tehát újabb adatokat ütött a gépbe. A nagy képernyőn egy férfi arca és személyi adatai bukkantak fel. Negyvenhat éves, kissé kiugró arccsontú, élénk tekintetű, napbarnított férfival néztek farkasszemet. Fekete haját régi filmekben látott módon
féloldalra fésülve viselte. Komoly, határozott ember benyomását keltette. – Biztos, hogy ő a mi emberünk? – kérdezte Abram. A felügyelő érezte hangjából: attól tart, melléfogtak, ez az ember nem állhat kapcsolatban a banditákkal. "A látszat gyakran csal" – jutott a felügyelő eszébe, amikor lehívta az emlékezettárából a férfi egyéb adatait is, és megtudták: a látszattal ellentétben nem Buenos Airesben lakik, hanem… Limában. – Az összes nyom ide vezet – morogta Barota. – Az a férfi nem ok nélkül tart fenn tizenegy éve külön bankszámlát a távoli Buenos Airesben, nyilván csak azért, hogy a Molinos házaspárnak fizessen időnként. A hallgatásért?… Kicsit nagy ár, de lehet, hogy nekik megérte. Abram bólogatott. – Ha elnézem ezeket az összegeket… Tizenegy év alatt mennyi is jött össze nekik? – Ne ezen járjon az esze! – Barota utálta a fejszámolást, ez már gyermekkorában sem ment neki. – Lássunk munkához. Értesítse a közlekedési csoportot, azonnal adjanak néhány gépet, és szóljon az embereinknek is. Aki itt van, álljon készenlétben, perceken belül elindulunk. Roland Linden felmutatott az égre. – El tudja képzelni, hogy valaha üres volt az ég a városok fölött?… Hogy semmiféle szerkezetek nem repdestek éjjel-nappal? Letta is felnézett. A kék égen csillogó gömbök cikáztak. Az este keletről közeledett, akár egy láthatatlan, homályos felhő, mindenki érezte fokozódó jelenlétét, uralma alá hajtotta a hegyeket, ráhullott a városra. Mind több fény gyulladt, mesterséges források keltek versenyre a mindenhol sűrűsödő sötétséggel. A házak ormai még szigetként meredtek az égre, aztán hol a fényáradat, hol az éjszaka rabjai lettek. Az erkélyen ültek. A lakásból kihallatszott a tévé zaja; az ikrek az idei Föld-Hold-Föld versenyt nézték. A kizárólag régi típusú és a résztvevők által saját kézzel épített egyszemélyes törpeűrhajók évente egyszer eredtek neki a több mint hétszázezer kilométeres útnak. A tévéközvetítés – a különleges helyszín miatt – nem is hasonlított a szokásos közvetítésekre. A riporterek és operatőrök is ugyanolyan "lassú" szerkezetekben száguldoztak a versenyzők között, a sportközpontban pedig radarbójákról kapott és jól azonosítható jelzések alapján követték figyelemmel a verseny pillanatnyi állását. Trin különösen élvezte a közvetítést; aznap nem volt számára ennél fontosabb dolog. Most éppen egy közép-ázsiai versenyző járt az élen, és Trin délelőtt az iskolában fogadott két fiúval és egy lánnyal, hogy éppen az a mandulaszemű, bajuszos amatőr nyeri a versenyt. Így Trinnel most madarat lehetett volna fogatni. Bartot jóval kevésbé érdekelte a dolog, de – mint máskor – most sem
akarta elrontani fivére örömét, együtt nézték a versenyt. A legtöbb űrhajó most éppen a Holdat kerülte meg, több hajót meteortalálat ért, némelyiknek a hajtóműve mondta fel a szolgálatot, mentő- vagy vontatóhajó indult érte. Letta nem gondolt most a múltra. Sokkal jobban izgatta a jelen. Maga sem tudta, miért távolodott el mégis a Földtől. Halkan szólt: – A férjem a Trendalon rettenetesen egyedül van. Jobban, mint bármikor annak előtte. Amikor száműzték, a Földről vitték oda, az út egy kerek évig tartott, volt ideje hozzászokni a gondolathoz, mi vár rá. És néhány évig valóban egyedül volt. Gondolja csak meg, Roland, milyen hatalmas lelkierő kell ahhoz, hogy az ember mindennap, minden órában érezze: millió kilométerekre sincs egyetlen másik ember sem – és ne roppanjon bele a tudatba!… Aztán jöttem én és a gyerekek, az egyedüllét elmúlott, akár egy rossz álom. Oban akkor már biztosan elszokott tőle. De most öregségére egyedül maradt. Oban Dorg már nyolcvanéves, gondolja végig a dolgot, Roland! Itt a Földön ez nem túl nagy kor, de ott az űrben?… Bármikor baleset érheti, végezhet vele egy betegség, vagy… – Az asszony hangja elcsuklott. A férfi furcsán érezte magát. – Mindent megteszünk, hogy minél előbb végére! járjunk ennek az ügynek. Így a férjét is hamar kiszabadíthatjuk a… a rabságból. Letta csak rövid, ideges mosollyal válaszolt. Másra terelte a szót: – És ön, Roland?… Soha nem beszél magáról. A jogvédő hallgatott. Ajka körül kesernyés mosoly táncolt, vagy csak Letta látta úgy? A félhomály, a távoli fények és közeli árnyékok furcsa keveréke megcsalhatta a szemet. Roland később szólt: – Néhány szakmai siker és kudarc van mögöttem. Egy nagy szerelemből lett házasság, ami tizenöt év után a feleségem tragikus halálával végződött. Baleset… A lányom most húszéves, és nem tudom, hol van. – Lehetséges ez? – Igen. Beállt a vadak közé. – Roland elnézett a messzeségbe. Nyugaton még rózsaszínű és lila felhőfoszlányok lebegtek. – Az anyjának annak idején kevés ideje volt, hogy foglalkozzon vele, én pedig ritkán találkozhattam vele. Túl sokat dolgoztam akkoriban. A lányom aztán abbahagyta a tanulmányait, néha felbukkan itt-ott, félévenként egyszer felhív valahonnan, a világ valamelyik távoli sarkából. Lehet, nagyon rossz társaságba keveredett, talán kábítószert is szed… – Ne haragudjon, hogy szóba hoztam. Nem tudhattam… – Nem történt semmi – sóhajtotta a férfi. – És a lányát… nem keresteti? – Nagykorú már. – A férfi felsóhajtott. – Az efféle kerestetésnek nincs
törvényes alapja, a szolgálat ilyen ügyben nem is állhat szóba az aggódó szülőkkel. Egy húszéves ember manapság azt csinálhat, amit akar. Hallgattak megint, aztán Letta szólt: – Kezdem félteni a fiaimat. Lehet, hogy mégis biztosabb lehetnék felőlük a Trendalon, mint a Földön? Roland keserűen mosolygott. – Ez azért túlzás. A fiúknak itt mindenképpen jobb dolguk lesz. És majd Oban Dorgnak is, ha… ha megoldjuk a problémáját. Ha kiszabadítjuk a száműzetésből. – Ha sikerül – tette hozzá az asszony komoran. Az a nő teljesen ártalmatlannak látszott. Nem is volt már egészen fiatal. Kisportolt testén divatos lyukacsos ruha feszült, napszemüvege is a legújabb divatot követte; vastag keretébe épített törpeadóból az egyik, csak zenét sugárzó kontinentális rádió műsora áradt diszkréten. És ez a jövevény ott állt a villalakás ajtajában. Az imént csöngetett be. – Tessék – mondta Havenarné asszony. A ház kertjében mozdulatlanul csillogott a légitaxi, amivel az ismeretlen nő érkezett. A fák még alacsonyak voltak; a házaspár nemrégen vásárolta a házat Lima egyik alvóvárosában. A pázsit, a sövények nyírása is szemmel láthatóan kívánnivalót hagyott maga után. "Újgazdagék még nem jöttek bele a dolgokba" – futott át a gondolat a jövevény fején. – Juan Havenar urat keresem – mondta az idegen nő, és megigazította igazi fémből készült nyakláncát. Csak ő tudta, hogy abban egy mikrofon van elrejtve. Beszélgetésüket mások is hallják… – Nincs itthon. Milyen ügyben?… – Mikor jön haza? A háziasszony gyanakodva nézett körül. Nem láthatta azt a két légijárművet, amelyek a ház túlsó oldalán, alig egy méterrel a tető fölött függtek a levegőben szinte mozdulatlanul. Bennük férfiak álltak ugrásra készen. – Nem tudom, talán este. De ha elmondaná, hogy miről… – Az asszony nem fejezhette be a mondatot. A napszemüveges idegen nő egyszerűen félretolta. A ház mögül ugyanakkor áttetsző gömbök bukkantak elő, hangtalanul ereszkedtek a pázsitra. A leszálló gépekből néhány egyenruhás és civil férfi ugrott ki. Havenarné szemében rémület és döbbenet ült, napbarnított karját tehetetlenül széttárta volna, de már késő volt. – De kérem, kik önök?… Mit akarnak? – Szolgálat – mondta valaki.
– Nem sikerült a tervünk – mondta Abram rosszkedvűen. – Ha Havenar nyitott volna ajtót, máris a kezünkben lenne. Kár, hogy nem tartózkodik a lakásban. – Azért még így sincs minden veszve. – Barota felügyelő körülnézett. A városnegyed fölött a szokásos légi forgalom zajlott. – Ha nem most, hát majd később hazajön a madárka. Van időnk, megvárjuk. – És Barota Havenarnéra nézett. Egy pillanatig szótlanul szemlélte az asszonyt. Lehet, hogy ő is be van avatva a férje ügyeibe, mint Molinosné volt?… Aztán felmutatta igazolványát és az ügyészség parancsát. – Kérem, asszonyom, kövessen a lakásba. Házkutatást tartunk. Trin és Bart számára a dolgok másképpen alakultak, mint ahogyan eltervezték. Úgy hitték, hazamennek és megnézik a tévében a tegnapi Föld-Hold-Föld űrhajósverseny második részét is. Ám amikor véget ért az utolsó óra, megafonon az iskola titkárságára hívták őket. A fekete bőrű, szép mosolyú, rokonszenves asszony – ő intézte az összes ügyet – egy cédulát adott Bart kezébe. – Üzenetet kaptatok. – Kösz. Csak a folyosón hajtogatták szét a papírlapot. FONTOS ÜGYBEN GYERTEK MIELŐBB A 316-OS PONTHOZ A NAGY ÓVÓHELYEN TALÁLTUNK VALAMIT ROLAND LINDEN – Azért rendes ez a Roland. Nem hagy ki bennünket a dologból. – És mit találhattak? – kérdezte Trin kissé tanácstalanul. Kicsit azért bántotta, hogy a felnőttek nélkülük indultak újabb akcióba. – És mi az, hogy óvóhely? – töprengett Bart. Mentek le a lépcsőn. – Benne van a nevében. Olyan hely, ahol valamitől óvnak. Kirohantak a parkba. A régies stílusú kastély mögöttük maradt. Hol fényben, hol árnyékban szaladtak, ügyet sem vetettek a körülöttük járókelőkre. Trin hirtelen hátrafordult, követőket sejtve – de ha volt is ilyen a közelben, nem bírta velük az iramot. Erre nem voltak mozgójárdák, a követő lemaradhatott. – Hol lehet az az a… hányas? Háromszáztizenhatos pont? – A légitaxi vezérlőautomatája biztosan tudja. Ez egy olyan adat, öcskös, amit tud minden valamirevaló robotpilóta… Hamarosan találtak egy szabad taxit, felrebbentek a magasba. Elég felhős volt az ég, de Limában szinte sohasem esett az eső, így ettől most sem kellett
tartaniok. Mivel a fiúk éhesek voltak – az iskolában az ebédet nem várták meg –, pár percre leszálltak egy áruház tetején. Bart a büfébe vágtatott és a légitaxi hamarosan pár szendviccsel több súlyt repített. A robotpilóta minden nehézség nélkül megtalálta a limai 316-os pontot. Ez a város északi külvárosán is túl, egy már néptelen vidéken volt. A magasból jól látták: a sziklás talajból fura épületek álltak ki. – Mi lehet ez? – Fogalmam sincs. – Trin a fogát szívta, szeretett mindig mindent tudni. – Így van az, ha az ember nem a Földön nevelkedik. A legalapvetőbb dolgokról sem tudunk… – Még egyik oktatófilmen sem láttam ilyesmit. – Az iskolában sem beszéltek róla, pedig itt van tőle pár kilométerre… A szürke, több emelet magas építményeknek nem voltak ablakaik. Egy részük valaha a föld alatt lehetett, de látszott: később elhordták mellőlük a talajt. Sok építési hulladékot is hordtak ide, látszott, már régen. Eltört betonoszlopok is hevertek arrafelé. Legalább tizenkét kocka vagy kúp alakú betonépület meredt az égre. – Szóval ezek az óvóhelyek? – Úgy látszik. De mitől óvnak, és kiket? A légitaxit letették a térség szélén, elindultak gyalog. Két óvóhelybe is benéztek. Lépcsők vezettek le és fel, pinceszerű mélységekből áradt a hűvös, dohos levegő. Trin megborzongott. Nézelődve haladtak tovább. Az egyik óvóhely előtt fiatal párral találkoztak. Barna bőrű, barna hajú lány és egy fiatalember jött szembe összekapaszkodva. A keskeny átjáróban nem is fértek el egymás mellett négyen. Az ikrek jólnevelten félreálltak. A lány rájuk mosolygott. Bart felbátorodott. – Gyerekek, nem tudjátok, minek építették ide ezeket?… – Körbemutatott. A fiú fehér fogsora megcsillant. – Nem limaiak vagytok? – Nem – rázta fejét Trin. – Messziről jöttünk. "Ha tudnátok, milyen messziről…"– tette hozzá gondolatban. – Az apám mesélte – mondta a lány –, hogy valamikor réges-régen, lehet annak már több mint három- vagy négyszáz esztendeje, az emberek háborúra készültek egymás ellen. – Háborúra? – A szó idegen volt, érthetetlen. Trin elcsodálkozott. Ismerte a "harc", a "küzdelem" szavakat, és persze – úgy rémlett – hallotta már a "háborút" is. De csak nagyon halványan sejtette, mit jelent. Valamiféle nagy, tömeges harcot… Hogyan vívták azt az emberek, miért, mi űzte őket egymás ellen?… A történelemórákon tanultak erről, de keveset. A legújabb tanítási mód szerint igyekeztek elkerülni, hogy túlságosan hangsúlyozzák az
emberiség szégyenteljes múltjának részleteit. Inkább a műszaki, a kulturális haladás eseményeit oktatták, az eszmék harcáról is szóltak persze, nem is keveset. De úgy igazán csak az tudhatta meg, mi is történt valamelyik régi században, aki külön hozzátanult az anyaghoz. Háború… Valami szörnyű, rossz, nagyon rossz dolog lehetett. – … Az itteniek attól féltek, hogy megtámadják őket. Talán az európaiak vagy az ázsiaiak, ki tudja már?… Nukleáris bombáktól tartottak, sok ezer ember számára csináltak itt menedékhelyet… – Ostobaság. – Bartban felébredt a biológus. – Még ha ilyen vastag falakkal is építették, a sugárzás áthatolhat rajta. No és, a környezet károsodik a sugárzástól és a másodlagos káros hatásoktól, tehát mit ér az egész? Nem tölthetik itt az egész életüket… Hát ilyen buták voltak az őseink? – Ilyen buták – bólintott az idegen fiú, és alig észrevehetően elmosolyodott. A lány vállat vont. – Szóval, ezért építették őket. Most különben szó van arról, hogy múzeumot csinálnak itt. De őszintén szólva nincs sok értelme, mert szerintem senki sem fog idejárni. – Legfeljebb kitesznek egy nagy táblát: "Az emberi hülyeség tárgyi emlékei" – nevetett Trin, most már felszabadultan. – Tényleg furcsák ezek az… óvóhelyek. Melyik a legnagyobb? – Erre tovább, balra, meglátjátok hamarosan. – Kösz. Búcsút intettek egymásnak. A két fiú hamarosan valóban megpillantotta a keresett építményt. Egy emelettel magasabbnak látszott a többinél, pedig ez is a földbe süllyedt már, talán saját súlya nyomta le. Jókora kocka volt, szürke és komor falakkal, néhol keskeny repedésekkel. De úgy tűnt, az idő nem tett kárt benne. Az ősök nagyon félhettek, nem sajnálták a betonrétegeket. A fiúk körbejárták, két bejáratot is találtak. Trin körülnézett. Sütött a nap, meleg áramlott bőrükre. Rolandot és a felnőtteket sehol sem látták. A keskeny bejárat hűvös fekete nyílás volt, nem sok jót jósolt. A fiúk összenéztek, végül Trin indult elsőnek. Bart követte. A repedezett betonpadlót porréteg borította. Néhány lépcsőn mentek le. Jókora teremben találták magukat. Rozsdás kábeldarabok hevertek szerte. A csend a fülükben zúgott. Aztán egy kiáltás jött valahonnan, ide-oda verődött a falakról: – Héé… fiúk… úúúk! – Ez Roland. – Trin tölcsért formált a kezéből, belekiáltotta a sötétségbe: – Itt vagyunk! A visszhang – …unk! …unk! – háromszor megismételte. Hallgatóztak. – Gyertek le!…e…e…e! – Megyünk! …ünk…ünk!
És mentek. A terem túlsó végén találtak egy lefelé vezető lépcsőt, ez a mélybe vitt meredeken. Masszív, vaskeretes betonajtó zárta el az utat. A félhomályban megcsodálták, rájöttek, hogy eddig csak filmeken láttak ilyesmit. – Öregem, olyan, mint egy űrbázis. – Pedig nem az. Ez az ajtó lehet vagy ezerkilós. – Legalább. Bart hallgatózott. – Te, nem furcsa, hogy nem látjuk őket? – Biztosan lementek már. Ez az ajtó résnyire nyitva van. – A kiáltás mintha felülről jött volna… – Itt minden összevissza hangzik. Roland azt mondta, menjünk le. Lehet, hogy megtalálták a banditák titkos rejtekhelyét? – Trin hangjából kiérződött a reménykedés. Látszott, ismét hiányzik neki egy jó kis kaland. – Mintha lépéseket hallanék – suttogta Bart. Már nagyon sötét volt. Lefelé mentek a lépcsőn. Csak a mögöttük lévő nyíláson szűrődött be némi fény. Előttük a sötétség áthatolhatatlan, fekete fala. – Roland! Válasz helyett furcsa csikorgást hallottak. Mélyen álltak már, körülöttük hirtelen csökkent a fény… Dörrenés rázta meg a falakat, és hirtelen sötét lett. – Trin… – Bart torka elszorult. Nem tudott kinyögni egyetlen szót sem. Trin megmozdult, szaladt volna vissza a lépcsőn, fel a meredeken, de a sötétben nem látta a fokokat. Elbotlott, megütötte magát. – Roland! – kiáltotta. Újra csikordult valami, fémesen. Talán egy zár? Láttak ilyen hatalmas acélkapcsokat az ajtón. Ha azokat ráhúzta valaki kívülről, már nem nyithatják ki belülről… A szívük a torkukban dobogott, amikor végre felértek a lépcsőn, és az ajtóra vetették magukat. Sehol egy fénycsík. Tökéletesen zár. Öklükkel verték, kiabáltak. De válasz nem érkezett. Egyedül maradtak. Aki odazárta, máris sorsukra hagyta őket. Légitaxik húztak el a környék fölött. Abram a Havenar-villa udvarán, egy fa mögött állt, a nyaka is belefájdult, úgy szemlélte az eget. Melyik géppel jön Havenar? Hazajön-e egyáltalán? Félszemmel látta társait, a szolgálat más osztályaitól kölcsönvett rendőrtisztek a ház és a kert más pontjain lapultak. Mindnyájan feszülten várták azt a pillanatot, amikor leszáll egy gép. Saját légi járműveiket már előzőleg átvitték az utcai parkolóba. Havenarék háza körül –
látszatra – minden ugyanolyan volt, mint érkezésük előtt. A csapda készen állt. A villanegyedben csend honolt, csak valahol messzebb ugatott egy kutya. Abram a nyitott ablakon át meghallotta a videotelefon hívójelét. Két ugrással odabent termett. De Havenarné – akit a lakáson belül senki sem őrzött, hisz a törvények értelmében nem gátolhatták szabad mozgásában, ellene semmiféle vádat sem emeltek – már lenyomta a kép- és hangfogadó gombot. A képernyőn Juan Havenar zavart arca tűnt fel. – Itt a rendőrség! – mondta a felesége. A kép azonnal eltűnt. Juan Havenar tehát az ismeretlenség homályába burkolózott, eltűnt valahol, és ki tudja, lesz-e alkalmuk elfogni… Abram hangtalanul káromkodott, sőt vörös üstökébe túrt. Barota is beszaladt a szobába, pár szóból megértette a helyzetet, dühösen fújt, akár egy rozmár. – Asszonyom, ezért önt felelősségre fogják vonni. Egyelőre ne hagyja el a házat. Ügyében hamarosan döntés születik. A férjét pedig úgyis megtaláljuk… Gyerünk! A rendőrök kelletlenül mentek az utcán parkoló gépeikhez. Mindnyájukban volt valami kielégítetlen, levezethetetlen feszültség. A "madárka" már majdnem a kezükben volt, mégis… Barota még a levegőből felhívta főnökeit, beszámolt kudarcáról. Közben lassan lehiggadt és némán fogadta a megérdemelt szemrehányásokat. Hát igen, a videotelefon mellé egyik munkatársát kellett volna állítania. Hibázott. Havenar pedig most már soha nem jön haza, ez világos. Máshol kell őt keresni. De hol, és hogyan? Az ég beborult, komor felhők húztak el a hatalmas limai völgy fölött. A széleken, az alvóvárosok némelyike még aranyos napfényben fürdött, aztán lassan ott is elszürkült a táj. – Körözést adunk ki – mondta később Barota. – Havenar összes adata megtalálható a központi személyi nyilvántartóban. A körözés egyelőre csak kontinentális lesz; reméljük, a férfi nem tud elszökni észrevétlenül valamelyik másik földrészre. A repülőtereket fokozott figyelemre szólítjuk fel. – Mire beértek a szolgálat limai központjába, Barota felügyelő egészen más ember lett. Új energia költözött belé. – Abram, nyomon vagyunk! A Molinos házaspárt nem ok nélkül gyilkolták meg. Letta Dorgot nem ok nélkül kerülgetik ismeretlen alakok… Ezek az események mind közvetett bizonyítékok arra, hogy mégis történt valami törvénytelen akkor a víztározónál! Ez egy csaknem húszéves ügy, de eddig nem is tudtunk róla! Most végre kezd kirajzolódni a dolog. A mai banditák félnek, hogy napvilágra kerül egykori tettük. Ez olyan fontos dolog számukra, hogy emiatt nem haboznak gyilkolni sem! – Ezt egyszer már elmondta nekem, főnök. – Abram türelmetlenül
félbeszakította. Nem értékelte kellőképpen felettese ritkán bekövetkező lelkes pillanatát. – De a valóságban mi még mindig sötétben tapogatózunk. Fogalmunk sincs arról, mi történt akkor, mi történik most, és kik az elkövetők… – Juan Havenar majd elmondja nekünk – ígérte Barota bizakodóan, és nekilátott, hogy gyorsan megfogalmazza a körözés szövegét. A lépcsőn ültek. Már jó ideje nem beszéltek. Délután még észrevették, hogy az egyik falon, nagyon magasan, van egy vékony repedés, ahol valamicske fény szűrődik be. Ez legalább reményt adott arra, hogy ott beáramlik némi levegő is, hát nem fognak megfulladni. Néha mintha huzatot éreztek volna arcukon, de aztán kiderült, képzelődtek, önnön reményük játszik velük. Tapogatózva körbejárták a tágas termet. Mindenütt betonfalakba ütköztek. Az egyetlen kijárat az volt, amelyet utána órákig hiába vertek kavicsokkal, ököllel. Felsebezték tenyerüket, könyöküket, lábukat. Erejüket vesztették, a kiabálástól berekedtek. Később félni kezdtek. És utána – nem tudták, mennyi idő lehet, nappal vagy éjszaka? – furcsa apátiába estek. A közönyös hangulat eluralta tudatukat. Csak ültek, nézték a sötétséget. Trin lehunyta a szemét. Akkor is éppen olyan feketeséget látott. – Csapdába csaltak bennünket – mondta Bart, már sokadszor. – Anya ránk talál majd. – Trin még most is bizakodott. – Elmegy majd az iskolába, kérdezősködik… Elhallgatott. Reménykedtek. De múltak az órák és semmi sem történt. Vagy sokkal több idő telt el? Az a rés ott a magasban elsötétült, odakünn éjszaka lett? Idelenn mindig egyformán hűvös a levegő, a betonfalak a zajokat is elszigetelik. Semmi sem hallatszik be odakintről. – Meghalunk – mondta Bart, és valamilyen ismeretlen, hatalmas félelem szorította el a torkát. Roland Linden bement egy ajtón. Kis helyiségben találta magát. Bizonytalanul mozgott, nem ismerte a terepet, most járt itt először. Még nem volt biztos abban sem, hogy jó helyen jár-e; a szíve a torkában dobogott. "Mindig aggódom" – korholta magát. Nem akarta azt a szót használni, még gondolatban sem, hogy "félek", bár mindenképpen ez lett volna a helyesebb. Így jellemezhette volna ezt a helyzetet. Azonfelül utálta az álruhát. Márpedig amit most magán viselt, mindenre emlékeztette, csak megszokott, tiszta európai öltözetére nem. Linden jogvédő ugyanis régimódi, merev nyakú egyenruhafélét viselt, sok gombbal, csattal.
Különösen a csatok ébresztettek benne ellenszenvet, nőiesnek tartotta őket. Tudat alatt Linden mindig is férfiasnak szeretett volna látszani. Most utálkozva érezte, hogy a nadrág a vádlijára tapad, "nevetséges lehetek", nyelt kettőt, de a szorító érzés nem múlott el. Kő feküdt a gyomrában. A paróka a nyakát csiklandozta. Nem először hordott ilyen álöltözetet, de soha nem érezte magát jól bennük. Micsoda őrült viselet! Ráadásul ezek azt találták ki az idén, hogy az inget nem szabad a nadrágba gyűrni, ki kell lógnia a zubbony alól… Linden állat ingerelte a kemény gallér. Lehetséges, hogy valaha azok az úgynevezett katonák ilyen kényelmetlen ruhákat viseltek? Ezt nevezték egykor uniformisnak? A gombokat valami régiségkereskedésben áshatták elő, furcsa formájú címereket és jelvényeket ábrázoltak. Roland zubbonyára elöl egy piros-kék kitüntetést is felvarrtak. A férfinak fogalma sem volt róla, mit jelentett, miért osztogatták valaha. Linden egy keskeny folyosón ment, szemét hevert a sarokban takarítatlanul. "Még egy nyomorult takarítóautomatájuk sincs" – morogta bosszúsan. A levegőben füstszag terjengett, már hallotta a ropogást is. A folyosó végén repedt tükör lógott a falon; Roland undorodva pillantott saját képmására. Szőke sörény hullik a vállára, hát igen, a vadak között ez a divat mostanában. Bejutott az udvarra. Minden oldalról falak keretezték. A város lebontásra ítélt negyedéből már régen kitelepítették a régi lakókat. Hamarosan jönnek az építőgépek, lánctalpak csikorognak, falak dőlnek a tetőkkel együtt, fáradhatatlan gumiszalagokra kerül a törmelék, léghajók pehelykönnyedén emelik majd a magasba az óriási konténereket. Aztán földszintes kis házak kerülnek ide, apró zöld kertekkel… Roland meglátta a tüzet. Narancssárga lángok nyaldostak falakból kiütött öreg ablakokat, ajtószárnyakat. Recsegett-ropogott a tűz. Nők és férfiak álltak mellette, ők is fura ruhákat viseltek. Egy lány vasláncot vetett a nyakába, két fiú középkori apródruhát hordott, egy behemót alak pedig eredeti páncélsisakot hordott a fején. De a legtöbben a Lindenéhez hasonló egyenruhákat viseltek. A tűz fölött kondérban főtt valami, fehéres pára keveredett gomolyogva a füsttel. Vagy tíz vad álldogált, az udvaron, többen szedett-vedett edényeiket készítették elő. Roland tudta: a csavargók íratlan törvénye szerint ő is odaállhat a kondérhoz, és kap is enni. Ugyanígy kapna ételt Perthben, Yellowstone-ban, Prágában vagy Kairóban is – a vadaknak a szolidaritás volt az egyik fő vonzerejük a fiatalok között. És a képzelt szabadság mítosza… Roland mégsem lépett a tűzhöz. Körülnézett. Itt van-e már? Azt mondta, délben találkozzanak ezen a tanyán. Vigyázniok kell, nem veszélytelen a dolog.
Amint így állt határozatlanul, megérezte, hogy nézik. A hátában egy tekintet… Lassan megfordult. Nem tehet hirtelen mozdulatokat, az feltűnhet valakinek. Nem szabad gyanút keltenie. A másik épület kerettől megfosztott ablaka mögött valami piros csillant fel, és eltűnt azonnal. Roland ezt mégis jelként fogta fel, elindult. A romos ajtón át egy másik, az előzőnél is piszkosabb folyosóra jutott. Az innen nyíló szobák rothadó padlóján primitív fekhelyeket látott. Itt alszanak hát a csavargók. Vajon ő is? A legtávolabbi szobából zajt hallott. Nesztelenül bement az ajtón. Senki sem volt ott, de lépcső vezetett a galériára. Igen, az jó hely lesz a beszélgetésre, senki sem hallgathatja ki őket. Roland kellemetlen öltözetét feledve fürgén felszaladt a lépcsőn, és… Ott várta a fiatal nő. Piros ruhája régmúlt korokat idézett, reneszánsz udvarok hangulata lebegett körülötte. Sovány, nyúlánk termetével, sápadt arcával mintha réges-régi filmből lépett volna elő. Roland szívébe aggodalom nyilallt: rosszul néz ki. Ha nem is beteg, de most fáradt, megviselt szegény. Nem lehet könnyű ez az élet, amit választott magának. – Üdv, apa – mondta a lány halkan.
5. – Hé, van itt valaki? – dörrent egy hang az erkély felől. Letta összerezzent. Ki lehet az?… Az első támadás is onnan érte a lakást. De egy támadó aligha kérdezné, van-e itt valaki! Az asszony félve pillantott a függöny mögé… és Ahmed nevető arcát látta. Az újságíró és tévériporter egy légitaxi ablakán mosolygott ki. Mellette feltűnt Nara keskeny vágású szeme, mosolygós arca. Letta megkönnyebbülten fellélegzett, intett. Ahmed mutatta: a tetőn szállnak le és jönnek is rögtön. Egy perccel később a fiatal pár már a liftben állt. Nara arcán aggodalom ült. Vőlegénye ránézett, komoran szólt: – Vigyázz, nehogy észrevegye rajtad, hogy félsz. Légy gondtalan és vidám. – Ne mondjuk meg, kinek a kérésére jöttünk ide? – Semmi esetre sem. – A riporter határozottan rázta a fejét. És amikor a lakásba léptek, mostani szokás szerint arcukat Letta arcához szorították egy pillanatra. Mosolyogtak. De mindketten érezték az asszonyból áradó feszültséget. – Kivettünk néhány nap szabadságot! – lelkendezte Nara, arcán a mosoly apró gödröcskéket nyitott. A sarokba dobta táskáját. – Az Emberbaráti Társaság igazán kibírja nélkülem, mondjuk a jövő hét elejéig…
– Azt hiszem, nélkülem is meglesznek Indiapolisban – nevetett Ahmed, körülnézett. – Letta, szóval itt tengeted életedet a fiúkkal? – A fiúkkal, igen. – Letta mélyet lélegzett, habozott egy percig, aztán kimondta. – Éppen miattuk aggódom. Délben kellett volna hazajönniök, és még most sincsenek sehol, pedig már beesteledett. – Majd megjönnek – nyugtatta Nara. Aztán órák teltek el, de a fiúk nem érkeztek haza. Lassan beállt az éjszaka. Letta a kezét tördelve járt a lakásban, Ahmed arra gondolt: éppen jókor érkeztek. Az asszonynak most valóban nagy szüksége van segítségre. Még akkor is, ha ez a segítség csupán a jelenlétük, vigasztalásuk. Este sokáig vártak. Letta minden zajra összerezzent. – Miért nem szólnak haza, ha elmentek valahová? Videotelefon mindenütt van! – Talán… elcsavarogtak. Hiszen gyermekkorunkban mi is, nemegyszer… – Nara bágyadt mosollyal próbálta vigasztalni barátnőjét. Már megágyaztak maguknak a vendégszobában, de még nem akartak nyugovóra térni. Furcsa is lett volna, itthagyni Lettát egyre növekvő féléimével. Tanácstalanul néztek össze Letta háta mögött, és tovább múltak az órák… Reggel hétkor Letta kialvatlanul, kócosan járt-kelt a lakásban. Nara kijött szobájukból; az asszony összerezzent a lépések neszére. Az ázsiai lány megkérdezte volna – Még semmi? –, de elég volt egyetlen pillantást vetnie az asszonyra, és már nem szólt. Tudta, látta, érezte a választ. A feszültség a levegőben lógott. Nara megsajnálta Lettát. – Szörnyen nézel ki, Letta. Menj a fürdőszobába, hozd rendbe magad… Én közben felhívom az iskolát, hátha van ott valaki. De Nara nem járt sikerrel, még túl korán volt, a hívást nem is fogadták. Később Ahmed is előjött a vendégszobából, látszott, nem tudott pihenni. Trin és Bart arcát látta maga előtt. Letta egyszer csak azt mondta: – El voltam készülve rá, hogy nem lesz könnyű dolog. Az utóbbi napokban, mikor az ismeretlen gyilkos megfenyegetett, azzal is számot vetettem, hogy bajom eshet. Nekem, értitek? Nekem! De hogy a gyerekeknek… – majdnem elsírta magát. – Nyugodj meg. – Ahmed szokása szerint megint az ablaknál állt. Talán azt leste, mikor érkeznek meg a fiúk. Nyolc óra után sikerült videotelefonon beszélni az iskola igazgatójával. Csak annyit tudott mondani, hogy a gyerekek tegnap délben mentek el
valahová. Szívesen megkérdezné a titkárnőt is, hátha többet tud, de az ma szabadnapos és feltehetően Callaóban, a tengerparton strandol. A gyerekek – mint erről egy percen belül meggyőződött – ma reggel nem jelentek meg az iskolában. Letta kétségbeesése csak nőtt. Akkor telefonált Roland. Hallván az eseményeket, közölte, rögtön indul, érkezéséig ne csináljanak semmit. Ahmed elment borotválkozni. Nara könnyű reggelit készített a konyhában. Akkor szólalt meg a videotelefon hívásjelzője. Letta eldobta a kezében tartott ruhát és rohant. Bekapcsolta a készüléket. Nara is szaladt, Ahmed feltépte a fürdőszoba ajtaját. A képernyő üres maradt. – Fiúk… – Letta csak ennyit tudott kinyögni. Halk zúgást hallottak. Neszt. A videotelefon csak hangot közvetített. Az asszony nem volt tudatában, hogy az ő készüléke viszont képet is ad a hívónak, hisz nem kapcsolta át csak hangra. – Beszéljen! – dörögte Ahmed a mikrofonba. Sejtette már, hogy nem a fiúk hívták őket. És akkor… Nevetést hallottak. Egy férfi nevetett kéjesen, kegyetlenül, hosszan. Újra és újra fel-felhullámzott ez a pokoli hang, a szívükbe markolt, szinte a sárba taposta őket. Nara arcára szorított kézzel állt, meredten. Letta befogta a fülét, sikoltott. Ahmed a készülékhez ugrott és kikapcsolta. Lihegve nézték egymást. Letta csaknem elájult. Ahmed a fotelhez támogatta. Az asszony halálsápadtan, reszkető ajakkal nyögte: – Ez… ez ő volt. A gyilkos. Tudták, mit jelent a szó. Hallgattak. Azt is tudták, mit jelenthet ez a nevetés… – A fiúk… az az ember a fiaimat… Tíz perccel később megérkezett Roland. Szótlanul, figyelmesen végighallgatta Ahmed beszámolóját, aztán habozás nélkül a videotelefonhoz lépett és a szolgálatot hívta. – Barota felügyelőt kérem, azonnal! Egymásnak dőlve ültek. Nem aludtak, de nem is voltak ébren. Az éhség, a hideg és a halálfélelem együtt eltompították érzékeiket. Néha kényszerképzeteik támadtak. Meleg sivatagban, forró homokon vánszorogtak. Szomjúság… napsütés… szél… Aztán felébredtek, vagy azt hitték. Körös-körül – sötétség. Egybefolyt már régen a valóság és a képzelődés.
Rettegés. Lehet, korukat meghazudtolva sírtak is. Egymás előtt, lelkük mélyén titokban anyjukat szólították, apjukat hívták. De senki sem sietett segítségükre. Az óceán olyan volt, mint máskor. Hatalmas, fényes tükör, szinte hullámok nélkül. A nap forrón ontotta sugarait. A tömeg sem különbözött a szokásostól. Több ezer ember hevert, járkált, labdázott, napozott a homokon. Gyerekek futkostak, kiabáltak. A napernyők alatt sokan feküdtek fülhallgatókkal, mások hordozható zsebtévét néztek. Fehér, barna, sárga, fekete testek merültek a vízbe. Vitorlák lógtak petyhüdten, alig volt szél. A műanyag lépcsőkorlát mellett széldeszkák száradtak. A messzeségben hófehér motoros vágott V alakú sebhelyet a vízfelszínre. Iretta kijött a vízből. Ébenfekete testén csörgött a víz, a meleg azonnal körülölelte, jólesően. "Hát igen – gondolta a nő –, helyes volt a döntés. Jó volt Limába jönni." Lagosban nem volt maradása, ott minden a volt férjére emlékeztette. Még két év, és megszerzi a diplomát, mehet tanítani egy mezőgazdasági főiskolára. Addig jó ez az iskolatitkári állás. Lima pedig csodálatos hely. Az a legcsodálatosabb, hogy ilyen közel van a tengerhez. Gyakran lejárhat fürödni… Alig tett néhány lépést a homokon – forró volt, gyorsan szedte a lábait –, mikor megszólalt a hangszóró. A nő csodálkozva hallotta saját nevét. "Iretta Kourou… Iretta Kourou fontos ügyben haladéktalanul jöjjön a B épület bejáratához. Iretta Kourout keressük…" Először azt hitte, hasonló nevű nőt keresnek. Ilyesmi még sohasem fordult elő vele. Úgy tudta, senki sem ismeri őt errefelé. De azért elindult a homokpart végén magasodó épületek felé. Volt ott egy kis kikötő – mentőcsónakok is himbálóztak a vízen –, légimentő-leszállóhely, rádióantenna, napkollektorok csillogtak. "Az iskolában történhetett valami – jutott eszébe, amikor a hangszórókon át ismét őt szólították. – Az igazgatónak említettem futólag, hogy a szabadnapomon itt leszek a strandon…" A B épület ajtajában már messziről látott két türelmetlenül toporgó férfit. – Iretta Kourou vagyok. Engem keresnek? – Ha ön a limai adaptációs iskola titkárnője… – Én vagyok. Az egyik férfi akkor megragadta a karját és szó nélkül behúzta a folyosóra, majd az egyik szobába. Mielőtt tiltakozhatott volna, egy videokészülék elé ültették. Ennek képernyőjén osztásos módszerrel egyszerre két hívó nézett vele farkasszemet. Iretta tudta: amazok ketten különböző helyekről hívják őt,
és látják egymást is, őt is. Az egyik az iskola igazgatója, a másik egy számára ismeretlen férfi volt. – Iretta, gyors információkra van szükségünk – mondta az igazgató. – Az a másik úr a szolgálat felügyelője. Feleljen a kérdéseire, kérem. – Igen… tessék. – Iretta csak most kezdett magához térni meglepődéséből. – A Dorg ikreknek nyomuk veszett – mondta Barota felügyelő. – Ön az utolsó, aki beszélt velük. A többi diáktól tudjuk, hogy tegnap déltájban hívatta a fiúkat. – Így volt. – Iretta megnedvesített ajkát. Nagyot nyelt. Eltűnt az a két fiú? – Egy telefonüzenetet adtam át nekik. – Ki telefonált? – Nem tudom. Csak hangot adott. Egy férfi. – Az üzenet szövege? – Valami… valami találkozóról volt benne szó, azt hiszem. Nem szoktam megjegyezni az efféle bizalmas szövegeket. – Ez tulajdonképpen igen helyes szokás, de most talán a gyerekek életéről van szó. Ez az egyetlen nyom, amelyen elindulhatunk! Kérem, próbáljon meg visszaemlékezni! – A felügyelő csaknem kiabált. Iretta magán érezte az igazgató és a szobában állók tekintetét is. Nem volt hozzászokva a szerepléshez. Ráadásul testét csak tenyérnyi fürdőruha takarta, amazok pedig mindketten felöltözve várták, mit fog mondani. Leszegte fejét, a padlót nézte, feszülten gondolkodott. – Kérem, ne… ne haragudjanak, de… úgy rémlik, hogy… nem, nem emlékszem. – Asszonyom! Erőltesse meg az emlékezetét! – Barota felügyelő szinte kétségbeesett. Hosszú másodpercekig mindhárman csak nézték egymást. Iretta küszködve szólt: – Azt hiszem, valaki találkozóra hívta a gyerekeket… Úgy rémlik, nem utcát vagy teret adott meg a találkozás helyszínének, hanem… hanem egy pontot. Légitaxi-tájékozódási tereppontot, ahogy sokan csinálják mostanában… – Limában? – Igen. – Az elektronikus légi térkép egy pontját… – Barota ezt önmagának mondta. – Igen, feltehetően azt, hiszen a gyerekek még nem ismerték jól a várost… Hányas pontot? – Nem tudom! – Iretta ezt gyötrődve kiáltotta. Aztán hirtelen kigyúlt benne egy apró fény. Kézzel írta a szöveget, és az első számjegyet elrontotta, még egyszer leírva javította… Igen. – Hármas volt az első számjegy. És három számjegyből állt az egész. Többre nem emlékszem.
– Tehát a háromszázas csoportban kell keresni! – Barota kissé felderült. – Köszönöm, asszonyom, többé nem fogjuk zavarni. A képernyő elsötétült. Iretta felállt, a jelenlévőkre ügyet sem vetve kiment. A folyosón egy sarokban gyerekek ültek, a hűs árnyékban a limai tévéműsort nézték. Iretta éppen elhaladt a hátuk mögött, amikor hirtelen megszakadt a zene. A képernyőn két arc tűnt fel. Trin és Bart. A bemondó nyugalmat erőltetett magára, miközben az eltűntek személyleírását olvasta. De érződött, hogy az eset őt is megrázta. Hiszen oly sok éve nem történt hasonló dolog ezen a földrészen. Felszólította Lima és környéke lakosait: akik látták a két fiút vagy bármit tudnak tartózkodási helyükről, jelezzék a szolgálatnak. Közölte azt is, hogy a két holovíziós képet és a személyleírásokat harmincpercenként ismételni fogják az összes dél-amerikai kábeltévé műsorában, valamint mostantól bárki lehívhatja készülékére a teletext-szolgáltatásban is. Iretta kilépett a napra. Az erős fény a szemébe világított, egy pillanatra elvakította. Ahmed behunyta a szemét. A férfi is felfelé pillantott. Aztán lehajtotta a fejét, ismét kinyitotta a szemét. Lima fölött tisztán ragyogott még és szinte bántóan tűzött a nap. – Ha valami bajuk esett… – ismételte már sokadszor, de sohasem fejezte be a mondatot. Csak a keze szorult mindig ökölbe. – Megtaláljuk őket – vigasztalta Nara. Végre jött a felügyelő és Roland. Abram és két rendőr már a szolgálat címeres repülőjében ült. A többiek két másik áttetsző gömbben helyezkedtek el, és a három gép azonnal felemelkedett. Barota térképet borított az ölébe. – A háromszáztól négyszázig terjedő pontok mind a város északi új negyedében vannak, sőt részben azon is túl. Akad ott még bőven lakatlan terület is. – Ha valaki… ártani akarna a gyerekeknek – Roland torkán nehezen préselődtek át a szavak –, ott zavartalanul megtehette. – Igaza van – Barota bólintott. – De ezt ne mondogassa az anya előtt… Most nem tehetünk mást, mint elrepülünk a negyedek fölött. Hátha meglátunk valami jelet, valami gyanús dolgot… – Úgy tetszett, maga sem hisz ebben, de pillanatnyilag nem tud mást tenni. Kétszer is elrepültek az északi negyedek fölött, ám semmit sem vettek észre. Alattuk a város normális élete zajlott. A közeli erdők zöld lombtakarója, az ültetvények, a kopár sziklák felülről nézve
ugyanolyanok voltak, mint máskor. Megszólalt a rádió. Abram jelentkezett a másik gépből. Ő tartotta a kapcsolatot a szolgálat limai központjával. – Főnök! Jó hírem van. – Halljuk! – Jelentkezett egy szemtanú. Egy fiatalember tegnap a 316-os pont közelében sétált a barátnőjével. Ez kora délután volt. Tudja, a régi óvóhelyek környékén. Beszélgettek is az ikrekkel. A fiúk az óvóhelyek felől kérdezősködtek, sőt kifejezetten a legnagyobb óvóhelyet keresték. – Azonnal odarepülünk! A másik gép rádióján át Letta is hallotta a beszélgetést. Éledő reménnyel tapadt az ablakhoz. Már nem vártak semmire, semmire. A világ furcsán szétfoszlott. Nem különböztették meg a valóságot az álmoktól. Néha azt hitték, hallanak valamit – de ez csak hallucináció volt. Mintha víz csöpögött volna. Ajtókat nyitogattak. Redőnyöket húztak fel, csapóajtók dörögtek, elektroautók zúgtak. Sínek csikorogtak. Repülő húzott el a fejük fölött – képzelték. Aztán tenger mormolt, hullámzott. Szomjaztak. Mintha egész testük kiszáradt volna. Sivatag. Foltok ugráltak behunyt szemük előtt. Aztán váratlanul magukhoz tértek. Tapogatózva mozogtak, beszéltek is. Ha azt hitték, mindez csak álom volt, ilyenkor rádöbbentek, hogy nem, nem álom. Az éhség gyomrukba markolt. Időérzéküket teljesen elvesztették. Néha – nem egyszerre – valamelyikük annyira felocsúdott, hogy percekre tiszta lett a tudata. Aztán ismét visszazuhantak. Most éppen Bart tudata volt tiszta. Kiáltásokat hallott. Újabb képzelődés? Feje a betonajtónak koccant. Az ajtó talán remegett. Dübörgés. Megint kiáltások? – Trin! – szólt. És ugyanakkor mintha távoli visszhang ismételte volna, valahol másutt mások is kiáltották: – Trin! Trin… i… in! És rögtön utána: – Bart! Hol vagytok? – Ez… ez… a mama… hangja. – Bart megint megrázta fivérét. Trin felriadt kábulatából. – Mi… mi az? – Hallgasd!
Nem sokkal később már ököllel verték az ajtót. Erőtlenül, halkan. Barota felügyelő csendet parancsolt. Letta, Ahmed és Nara abbahagyták a kiabálást, a rendőrök a járkálást. Éppen jókor. Halk kopogás a vastag falon… Abram fülelt, aztán lefelé lódult egy lépcsőn. Barota szólt az egyik rendőrnek: – Fusson a rádióhoz és riassza a szolgálat mentőit. Orvost is hozzanak. Odakünn várja és vezesse ide őket! – Igen, felügyelő úr! – A rendőr elrohant. – Emögött lehetnek. Be van zárva kívülről – mutatta Abram a jókora vaspántokat. – Fogjátok! Húzd meg! – Vigyázz!… Már nyílik! Letta sikolya még a fülükben csengett, amikor a két gyerek már anyja nyakán lógott. Nara is sírt. Ahmed megtapogatta a fiúkat. – Egészben vagytok? – Igen – suttogta Bart és megroggyantak térdei. Barota kapta el. Valaki ásványvizet hozott. A fiúk mohón ittak. Aztán Roland megfogta Trin vállát. – Hogyan kerültetek ide? – Te üzentél, Roland bácsi, hogy itt vársz ránk. – Ééén? – Roland megdöbbent. Már jött is az orvos és társai. Letta megkönnyebbülten sírt. Feszültsége felengedett. – Éhes vagyok – jelentette ki Bart, miközben az orvos ott helyben teleaggatta műszerekkel, vizsgálta. – Én meg szomjas – így Trin. – Meginnék még vagy tíz liter vizet is. Barotának csak egy szavába került, hoztak még italt a repülőkből. Az orvos gyors vizsgálat után elindította kis "betegeit" a felszínre. A felügyelő magához intette segédjét, Abramot, aki rókaként szaglászva futkosott a teremben körbe-körbe. – Főnök, talán akad valahol egy ujjlenyomat… – Hagyja ezt, kollégám. Minél gyorsabban tűnjünk el innen. – Valamit suttogott Abram fülébe, aztán elment a többiekkel. Abram a helyszínen maradt. Elsőnek a mentőgép röppent fel. Barota sürgetésére a többi gép is követte. Tizenöt perc múlva mindnyájan leszálltak egy számukra ismeretlen épület tetején. A felügyelő közben rádión tárgyalt a mentőorvossal, és elégedetten közölte a "családdal": az ikreknek semmi komolyabb bajuk nem esett, csak pihenniök kell majd néhány napig. – Mostantól itt fognak lakni a fiúk – mondta Barota Lettának. – Az orvos azt mondta, kapnak erősítőszereket, no meg persze enni és inni, aztán
idehozzák őket. Lettában oly magasan tombolt az öröm és a megkönnyebbülés, hogy alig hatolt el tudatáig a bejelentés. De azt felfogta, hogy most elválasztják a gyerekeitől. Szegény fiúk, mennyit szenvedhettek és hogy félhettek ott a sötétben! Barota telefonált valahová, aztán lementek az ismeretlen épület liftjén a legfelső emelet egyik lakásába. A felügyelő ott folytatta mondókáját: – Itt biztonságban lesznek a fiúk. A közvéleményt azonban nem tájékoztatjuk; a világ továbbra is úgy tudja majd, hogy eltűntek és nem kerültek elő. Tovább körözzük őket – és elégedetten dörzsölte a kezét. – Erre miért van szükség? – kérdezte Roland. Látszott az arcán, bántja valami. Barota úgy tett, mintha ezt nem látná. – Lehet, hogy az elrablójuk egy idő után elmegy az óvóhelyre meggyőződni afelől, mi van a fiúkkal, meghaltak-e már. Vagy esetleg megszólal a lelkiismerete és kiszabadítaná őket?… így vagy úgy, az embereim mostantól kezdve ott lapulnak majd az óvóhelyen és minden gyanús férfit letartóztatnak. – Erre nincs sok esély – legyintett Ahmed. – Amit eddig tudunk a gyilkosokról, az nem arra vall, hogy túltengene bennük a lelkiismeret… – Lehetséges. – Barota nem adta fel. – Ha mindenkit el akarnak tenni láb alól, aki nyomukra vezetheti a rendőrséget, hát megpróbálnak majd leszámolni Letta asszonnyal is. Letta mosolygott. – Az a fő, hogy a fiúk biztonságban vannak. Én nem számítok. – Könnyelmű kijelentés volt. – Barota felfújta fél arcát, majd kiengedte a levegőt. Ez nála a töprengés jele lehetett. – Az ön élete most veszélyben van. Egyben ez a mi egyetlen esélyünk is, hogy elkapjuk a gyilkost. – Letta bebizonyította, hogy a férje ártatlan – szólt közbe Nara. – Nyugodtan elmehetne hát vissza arra a bolygóra, ahonnan jött. Így legalább teljesen biztonságban lenne az élete. – Még nem engedem el – morogta halkan Barota. – Csapdát akarok állítani, és ebben ön lesz a csalétek, asszonyom. Juan Havenar szemébe húzta kalapját. Remélte, senki sem látta az arcát. Fényképes körözését ugyan már tegnap kiadták, de a férfi most bízott abban, hogy a földi események egymásra torlódtak, még a rendszeres tévénézők többsége sem figyeli meg jól a körözött személyek arcát, és különben is, hamar elfelejtik azt. A Föld-Hold-Föld légijármű-verseny, a hullámdeszka
óceáni bajnoksága és a csillagászati ismeretek kontinentális versenye szögezte a nézőket a készülékek elé azokban a napokban. A férfi egy külvárosi légitaxi-parkolóban várakozott. Kora reggel volt, de a nap már forrón tűzött. Errefelé csak alacsony, pár emeletes régi épületek álltak, javarészt raktárak, használt járművek telepei, újrafeldolgozó üzemek udvarain emelődaruk és aprítógépek dolgoztak. Ember ritkán járt errefelé. Néha feltűnt egy csavargó; a közeli folyó apró szigetein felvert sátrakban laktak, bár ez tilos volt. A szolgálat néha kiűzte őket onnan, aztán pár hét múlva új vadak bukkantak fel a környéken és a szigeteken itt-ott ismét sátrak tarkállottak… Havenar nyugtalanul körülnézett. Látta messzire nyúló saját árnyékát. A férfi egyáltalán nem volt nyugodt. Felesége riasztása óta természetesen nem járt otthon, nem is hívta fel az asszonyt, még abban a városnegyedben sem mutatkozott. Külvárosokban töltötte az éjszakát. Minden reménye a főnökben volt. Telefonon azt ígérte, segíteni fog. És eddig mindig betartotta a szavát. Régóta, nagyon régóta ismerik egymást. Havenar bízott régi barátjában. Órájára nézett. Még egy perc. A főnök sohasem érkezik előbb, mint ígérte, de később sem. Mindig pontos ember volt, lehet rá számítani. Havenart tegnap este megnyugtatta, hogy maga veszi kezébe az ügyet és el is fogja intézni. Havenar ebben nem kételkedett. Ám a férfi most mégis nyugtalanul töprengett. A rendőrség ismeri a személyét, órák kérdése, hogy megtalálják és akkor nem menekülhet. A főnök biztosan talált egy jó búvóhelyet, hisz annyiféle embert ismer; még a vadak között is elrejtheti, például. Ezen a földrészen ma is vannak lakatlan területek, a legmagasabb hegyek között. Árnyék vetült rá. Egy légitaxi lebegett fölötte, és máris leereszkedett. Havenar gyorsan körülnézett. Senki sem volt a közelben. Ez jó. A taxi ajtaja kinyílott. A főnök komor volt. – Szállj be, beszélnünk kell. Havenar egyetlen ugrással a gépben termett. A főnök megszemlélte a környéket, majd cinkosához fordult. – Huszonegy éve dolgozunk együtt, Juan. Eddig nem volt semmi baj, de most… – Minden az átkozott nő miatt! – sziszegte Havenar. Régebben soha nem merte volna félbeszakítani a főnököt; tisztelte és félt tőle. Felnézett rá, hisz mindig olyan jó terveket készített és azokat közösen meg is valósították. Nagy koponya… – Ha nem jön ide, sohasem derül ki. Igazad volt, mindjárt az elején meg kellett volna ölni! Rögtön, ahogy felbukkant! – A szavak gyorsan, szinte egymást űzve hagyták el ajkát. A főnök figyelmesen szemlélte Havenart. Látta idegességét, remegő kezét, zavartságát. És a főnök nem volt szentimentális. Aki gyenge, azt többé nem
lehet használni semmire – ezt már jól megtanulta az elmúlt évtizedek során. Sőt, az efféle cinkos potenciális veszélyt jelent társai számára is. Ettől az állapottól nincs messze az önuralom, a megfontoltság teljes elvesztése, a pánik sem. – Nyugodj meg, mindent elrendeztem – mondta. Havenar megkönnyebbült, de folytatta: – Tudod, rájöttem, hol bukhattam le! A bankszámlák! Csak saját azonossági lappal lehetett számláról számlára pénzt utalni. És Molinoséknál hiába égettük el a bank értesítéseit, az átkozott rendőrök legalább egyet megtaláltak… – Én is így gondolom – bólintott a főnök kimérten. – De ezt most hagyjuk. El kell tűnnöd. – Valami jó búvóhely kellene… – Elintéztem. Most azonnal elrepülsz az Ygel felhőkarcolóhoz. A tetőn szállsz le, ott vár egy kék ruhás, fiatal nő, tudja, ki vagy. Ő visz el a rejtekhelyre. – Itt maradok a városban? – kérdezte Havenar rettegve. – Pár napig csupán, aztán egy éjjel elviszünk északra. Alighanem Alaszkába. Ott senki sem fog keresni. – Köszönöm, főnök. Tudtam, hogy rád mindig számíthatok. – Hagyjuk ezt. – A főnök elfordulj Nem akarta, hogy Havenar most lássa az arcát. Úgy tett, mint aki ismét a környéket kémleli. De senki sem járt arra. Gyorsan kilépett a gépből, sebesen szólt, mint aki túl akar már lenni a dolgon. – Most azonnal röpülj oda. Nekem itt van elintéznivalóm. – Igen, főnök. A gép ajtaja becsukódott. A főnök elsietett, de a kis tér széléről visszanézett. Régi barátja és cinkosa gépe akkor emelkedett a levegőbe. "Túl nagy lenne a kockázat. A veszély percről percre nő. Akinek a szolgálat a nyomára bukkan, annak el kell tűnnie, mégpedig úgy, hogy sohase kerülhessen a kezükbe" – mormolta a főnök. Lehet, hogy önmagának keresett mentséget. Magyarázatot, feloldozást?… Látta, a gép a házak fölé lebben és eltávolodik. Máris eltűnt a szeme elől. Akkor a főnök gyorsan a folyó felé indult. Nem a vadak sátrai érdekelték; egy kis térségen másik légitaxi állt. A fedélzeti miniszámítógép csak akkor oldotta az ajtózárat, amikor a férfi a megfelelő sorrendben érintette meg a vezérlés külső, számjegyes szenzorpontjait. Beült és kivárt néhány percig. A folyópart elhanyagolt bokrai között csavargók mozdultak. A férfi nem ügyelt rájuk. "Az Ygel torony teteje négyszáznyolcvan méterre van" – gondolta ismét. Egy idő után a magasba emelte a gépet és elszállt a Belváros felé.
Juan Havenar már maga előtt látta az Ygel tornyot. "Ez a város legmagasabb épülete" – jutott eszébe. A karcsú fehér-barna toronyházban hivatalok voltak, ott székeltek a város egyes hatóságai is. Sok más hasonló épületet lebontottak már Limában is, de ez olyan jó állapotban volt, hogy egyelőre nem nyúltak hozzá. Az épülethez közeledve Havenar kézi vezérlésre tért át, mind feljebb és feljebb emelte a gépet. Már majdnem a tetőterasz magasságában repült, eléje tárult a leszállóhely a jelzőfények tartóoszlopaival is, amikor… A tetőn tartózkodók csak annyit láttak, hogy tűz csap ki a közeledő légitaxiból. Hatalmas detonáció léghulláma hömpölygőit át fölöttük. A legfelső szinteken az épület ablakait is betörte a robbanás. Egy nő sikoltozott, három férfit apró, repülő fémdarabok sebesítettek meg. Forró lánggolyó vibrált még a levegőben, majd égő alkatrészek hullottak alá, a toronyház melletti parkra… Mindenütt megszólaltak a szirénák. A főnök csak tíz perccel később repült arra. Látta a tűzoltókat, a kék villanófénnyel egy helyben lebegő légi járműveket, a tetőn landolt mentőrepülőket. "Ez a legmagasabb épület Limában – mondta ki hangosan. Kegyetlen mosoly terült szét arcán. – Mindenkivel le kell számolni. Csak így lehetünk biztonságban" – tette még hozzá, de már jóval halkabban, mintha csak attól tartana, valaki meghallja. Aznap a tévé esti híradójában egy szokatlan hírt olvastak fel. A szolgálat tovább keresi az eltűnt limai ikreket. A TERMAR Föld-Mars utazási iroda két ingyenes oda-vissza repülőjegyet és egy marsi luxusszállodában kéthetes tartózkodást ajánlott fel annak, aki az eltűnt gyerekek vagy elrablójuk nyomára vezeti a hatóságokat. A vérdíj mint olyan, századokkal korábban kiment a divatból; a törvényhozók főleg etikai okokból ellenezték. Most – úgy látszik – a szolgálat szubkontinentális vezetőinek mégis sikerült engedélyt kapniok a furcsa akcióra. Azt persze senki sem tudta, hogy a repülőjegyeket máris megkapta az a fiú és barátnője, akik valóban az ikrek nyomára vezették Barotát és társait. Ahmed a helyi tévéműsorban egy ottani kollégája révén elhelyezett egy másik hírt is, amit aztán másnap a teletextszövegekből huszonnégy órán át bármelyik néző lehívhatott készüléke képernyőjére. Ebből az érdeklődők megtudták, hogy Letta Dorg asszony a limai 2500-6810-es videotelefon mellett várja azok hívásait, akik valami fontosat tudnak neki mondani fiai sorsáról.
A fiúk a legkevésbé sem voltak kibékülve a helyzettel. Megszabadultak a szörnyű veszélyből, az igaz. De most továbbra is bezárva tartják őket? Roland és Ahmed türelmesen magyarázták nekik a helyzetet. A jogvédő kezdetben különösen érezte magát, érezte a fiúk szeméből áradó néma kérdést. Pedig hát mindenkinek tudnia kellene, hogy nem ő üzent akkor az iskolába a gyerekeknek, nem ő hagyta ott azt a végzetes, csapdába csaló üzenetet. Ugyanakkor a felnőttek mind nyugtalanok voltak, hisz nyilvánvaló volt: a gyilkos vagy gyilkosok nagyon sokat tudnak már a Dorg család életéről, a körülöttük felbukkanó személyekről is. Azt a rejtekhelyet mindenesetre jól őrizték. Még a szomszédos házak tetején és erkélyein is a szolgálat civil ruhás emberei őrködtek. Az ikrek duzzogtak, hogy még úszni sem engedik őket… így múlott el a következő nap is. Lettá videotelefonjára egymás után érkeztek az üzenetek. Nara fogadta és szűrte meg a hívásokat, mellette – a kamera számára láthatatlanul – ült egy rendőrtiszt. Bár sokan jelentkeztek, csupán ötleteiket közölték, vagy részvétüket akarták kifejezni a szerencsétlen asszonynak. A nyomozás szempontjából egyetlen új adat sem került Barota birtokába – a felügyelőt ez is megviselte. Mind idegesebb lett, homlokán szaporodtak a mély ráncok. Végre harmadnap reggel történt valami. A szolgálat limai központjába írásos üzenet érkezett. A postaszolgálatot, ezt a már teljesen visszafejlődőben lévő intézményt közpénzekből tartották fenn, bár már erősen deficites volt, hisz szerepét és feladatkörét mindinkább a kép- és hangtovábbító elektronikus eszközök vették át globális méretekben – reggel nyolc óra után juttatta el a lezárt papírdarabot, a "levelet", ahogyan azt régebben hívták. Barota felügyelő is elszokott már az üzenetközvetítésnek ettől a formájától, kezdetben némileg idegenkedve forgatta kezében, aztán lassan felnyitotta a borítékot. Abram a főnöke válla fölött próbált belelesni, de Barota hirtelen odanyújtotta neki. – Így jobban láthatja, Abram. – Igen, főnök, így csakugyan jobb! – A mókusarcú segéd zavarba jött, de gyorsan túltette magát rajta. Gyorsan elolvasta a géppel írt szöveget. AZ ELRABOLT GYEREKEKET PIEDRA KÖRNYÉKÉRE VITTÉK A 89-ES PONT KÖRÜL KUTASSANAK – Aláírás nincs – állapította meg Abram. – Sasszeme van, Abram. Ezt hívták régebben névtelen levélnek. – Barota
égy térképet kért, egy percig töprengett. Abram nem merte megzavarni a csendet. Roppantul tisztelte a felügyelő kombinatív képességét. Az elmúlt két évben próbált eltanulni tőle minél többet, de kénytelen volt bevallani, hogy eddig nem sokra jutott e téren. Barotát nehéz volt kiismerni. – Két megoldás lehetséges – kezdte mérlegelni Barota és kényelmesen elhelyezkedett karosszékében. – Kettő? – csodálkozott Abram. – Hiszen mi már tudjuk, hogy ez a névtelen bejelentő hazudik. – Nem biztos, lehet, hogy csak téved. Vagy semmi köze az ügyhöz és egyszerűen tréfát akar űzni belőlünk. Vagy nem teljesen normális az illető. Tehát esetleg egy megtévesztéssel állunk szemben és semmi többel. – És a másik lehetőség? – Az, hogy ezt a levelet… a gyilkos küldte. – A gyilkos?… – Abram gyorsan letette a papírt, akárha megégette volna a kezét. Messziről nézte a levelet. De az olyan volt, mint ezernyi más üzenőcédula. Barota a borítékot forgatta. – Ma hajnalban adták fel Lima központjában. A postai jelzések szerint a küldő automata révén adta fel a küldeményt, vagyis a szolgáltatás árát egy elektronikus csekkről vonta le az automata, és az persze nem jegyzi fel annak számát. Így a feladó kiléte megállapíthatatlan. Minden jel arra utal, hogy az illető gondosan ügyel kilétének titokban tartására. Márpedig ennek a nagy óvatosságnak biztosan van valamilyen oka… – Ez még nem okvetlenül jelenti azt, hogy ő a gyilkos. – Nem, de számunkra gyanússá teszi az ügyet. Azonfelül: ha elfogadjuk, hogy a levelet a tettes küldte, nyilvánvaló a félrevezetési szándék. – Ez az! – Abram végre kapcsolt. – Lehet, hogy nem véletlenül adott meg egy városnevet? – Bravó, fiam! – Barota felállt és megveregette a fiatalember vállát. A gesztus kissé régimódi, de őszinte volt. – Fejlődik, szépen fejlődik. Abram kihúzta magát, a felügyelő pedig folytatta: – A gyilkos biztosan nem ok nélkül szeretne bennünket Piedrába csalni. Tudja, hogy Letta Dorg a szolgálat védelme alatt áll; a történtek után ez nem is lehet másképpen. Tehát vállalja a kockázatot, hogy ezen a "találkozón" a rendőrtisztek is ott lesznek. Annyira kell neki az a szerencsétlen asszony, hogy még a kockázatot is vállalja. Amíg Letta Dorg itt van és férje érdekében tevékenykedik, a gyilkos nem alhat nyugodtan. Furcsa, beteges érvelés: azt hiszi, hogy ha megöli az asszonyt, senki sem fogja már felhánytorgatni azt a régi ügyet? Alighanem pszichopata az illető, a bosszú érzése minden mást elnyom benne. Kár, hogy nem vagyok pszichiáter… No, mindegy. A víztározónál történteknek valami közük lehet a Molinos házaspárhoz, sőt talán
Havenarhoz is… A banda főnöke kemény ember lehet, Abram. Igazi ellenfél. Hogy hallgatásukat biztosítsa, képes eltenni régi munkatársait is láb alól. Igen, azt hiszem, mindenáron bosszút akar állni Lettán, hisz minden mostani baját az asszonynak "köszönheti"… Ez a mérhetetlen és talán elvakult bosszúvágy a mi egyetlen esélyünk, Abram. – Mit teszünk hát? – Ő akart nekünk csapdát állítani. Rávenni bennünket, hogy vigyük Lettát Piedrába, ahol – reméli – leszámolhat vele. Nos, elfogadjuk a kihívást. Csapdát állít, és sejti, hogy mi is csapdát állítunk, de vállalja a kockázatot. Nos – Barota kis szünetet tartott –, mi is vállaljuk ezt a kockázatot. Déli fél tizenkettőkor a limai televízió műsorát megszakították, és egy rövid helyszíni közvetítést jelentettek be. A képernyőn egy betonsávon, tágas térségen induláshoz készülődő kis repülőgép jelent meg. Agresszív riporter várakozott a kis gép mellett. Hogy agresszív természetű, akkor derült ki, amikor két légitaxi is érkezett a betonra. Az egyikből Letta Dorg és egy másik nő szállt ki. A riporter próbált hozzájuk férkőzni. A másik gépből ugyanakkor civil ruhás férfiak szálltak ki. A riporter – mivel a nők nem voltak hajlandók nyilatkozni – az idősebbik férfi orra alá dugta a mikrofont. – Barota felügyelő, igaz, hogy új nyomra akadtak? – Nem nyilatkozom – felelte a felügyelő igen kelletlenül. – Tudja már, hol vannak az eltűnt gyerekek? – Még nem. – A felügyelő próbálta félre tolni a riportert, akinek arcát a nézők nem láthatták, mindig háttal állt a kamerának, csak a hangját hallották. A riporter persze nem hagyta magát lerázni. – Elárulná, most hová utaznak? – Nem! – vakkantotta Barota dühösen. Fiatalabb társa próbálta félreállítani a riportert, de az tovább kiabált. Barota akkor már a gép ajtajában állt. – Felügyelő, legalább annyit áruljon el, merre repülnek? – Északra! – kiáltotta Barota. Szél kerekedett, a motorok zaja elnyomta a szavát. A gép ajtaját lezárták. A riporter pár szóval lezárta a közvetítést, miközben a képernyőkön csak a gépet láthatták a nézők. A riporter kifejezte reményét, biztosan megtalálják az eltűnt gyerekeket. Aztán a tévések visszakapcsoltak a stúdióba. Ezért a nézők azt már nem láthatták, hogy odakünn a repülőtéren kissé furcsán folytatódik az iménti jelenet. Az indulófélben lévő gép ajtaja újra kinyílott és Ahmed – ő volt a riporter – belépett a repülőbe. – Gondolja, hogy sikerült a dolog? – kérdezte a felügyelőtől.
– Remélem! – Barota az állat simogatta. – Megkértem a tévéállomás főnökét, hogy délután még kétszer adja le ezt a jelenetet… Ha a gyilkos látta, hát észrevehette Lettát is. Sok százezer nézőből csak ő ismeri az asszonyt. – Tudja hát, hogy elindultunk északra. – Roland gondterhelten nézett maga elé. – Ne aggódjon, megvédjük Lettát – mondta Abram bizakodva. – Piedrában a 89-es pont a város közepén van, forgalmas helyen. Megszállunk ott egy hotelben és nem csinálunk semmit, csak várunk. Hisz nem kell keresnünk a gyerekeket. A gyilkos – ha lesz annyi bátorsága – majd odajön hozzánk. – Tisztában van vele, hogy kockára teszi Letta Dorg életét? – kérdezte Roland idegesen. – Tisztában vagyunk vele – felelte Barota kemény hangon. A gép akkor szakadt el a földtől és a kék, felhőtlen égbe emelkedett.
PIEDRA Nyaralótelep Dél-Am. Limától északra 110 km Maranon folyó partján Hegyvidék – gyógyhely – légzési beteg, reuma stb. gyógyítása. Alapítási év 2269 – lakosság száma 2440-ben: 6008 fő. Szanatóriumok, kórházak, üdülők Megj.: jelentős még forró barlangforrása, ezek bonyolult járatrendszere kapcsolatban áll a Maranon folyóval. Speleo-balneo-terápia Trin nem vette le a képernyőről a szöveget. A központi elektronikus lexikonból nyert információt nézték mindketten. – Te, mi az, hogy spe… speleo… balneo.. – Barlangi gyógyterápia. – Hogy te milyen okos vagy… Ez a Piedra egészen közel van ide. Légitaxival egy óráig sem tartana az út – jegyezte meg Bart és jelentőségteljesen fivérére nézett. – Körül vagyunk véve – legyintett Trin. Mindketten tudták, hogy egyelőre nem hagyhatják el a lakást. A szolgálat jól őrzi őket. Saját érdekükben… – Ha belegondolok, hogy már egy hete járnak a nyomunkban – nevetett Trin. – Emlékszel arra a feketére, aki egyszer mögöttünk jött? A sárga trikósra? Ja igaz, te nem láttad. – Láttam viszont a szőke nőt, akit becsaptunk a légitaxi-parkolóban. – Bart
mosolygott. – Ki hitte volna, hogy nem a banditák, hanem a rendőrség megbízottjai? Az a Barota rögtön megfigyeltetett bennünket, amikor a füstbombás merénylet után elment innen. Anyjuk járt eszükben. Csak nehogy baja essen. Ebben a percben kezdték igazán felfogni, milyen veszélyes Barota terve. Anyjuk ugyan önként vállalta, hogy részt vesz benne, de látszott rajta, kicsit fél. A fiúk pedig csak most értették meg igazán, mennyire idegenek ők ezen a bolygón. Bármennyire is otthonuk – vagy az lesz majd a jövőben –, a Föld most még idegen világ, ha… ha anyjuk nélkül kellene ittmaradniok. Az ikrek jól ismerték egymás gondolatait. Ezért most sem kellett beszélniök. Egyformán éreztek. Hallgattak hát, és vártak. – Itt letelepszünk – mondta a felügyelő. – Ez a piedrai 89-es pont környéke. Egy kisebb szálloda tetején álltak. Már az összes gép tetőt ért. Civil ruhás, de fegyveres rendőrök kísérték őket. Letta a korláthoz ment, szétnézett. A hegyek – úgy tűnik – egészen közel vannak. A hotel mellett furcsa épületek magasodtak, kupolás tetőkkel. Nyitott, szép, tágas medencékben sötétzöld víz. Partjaikon félmeztelen emberek napoznak. Távolabb egy nagy völgy, háztetőkkel. Napkollektorok csillognak. Szokványos városka. Ahogy idejövet Ahmedtől, hallotta, üdülőhely, rengeteg szanatóriummal és beteggel, nyaralóval. Amikor az asszony megfordult, aggódó arcokkal találta magát szemben. Abram feszült tekintete, az egyik rendőr fegyverre csúszó keze… A környéket kémlelő nyugtalan szemek. – Féltenek? – kérdezte elszoruló torokkal. – Természetesen, asszonyom, és nem is ok nélkül. – Barota nyelt egyet, maga is körülnézett, közben folytatta. – Kérem, ne álljon a korlát mellé, egyáltalán, mostanában kerülje az ablakokat, a teraszokat, a nyílt teret. Álljon inkább közénk. A gyilkos – ha valóban ő csábított ide bennünket – éppen úgy tudná kényelmesen, távolból… hm… ártalmatlanná tenni önt. Ne könnyítsük meg a dolgát. – Rendben van. Majd arra kényszerítjük, hogy egészen közel jöjjön – mondta Letta már nyugodtabban. – Talán jobb is lenne, ha a szemébe nézhetnék. – Csodálom a bátorságát – mondta Roland. – Én is – súgta Nara, és belekarolt Lettába. A két nő elindult a tetőlejárat felé. Barota előrement. A liftből kilépve, a kis hallban ismét megállította a menetet. – Asszonyom, ön nem érintkezhet még az itteni személyzettel sem. Nara
kisasszony lesz olyan szíves és állandóan ön mellett tartózkodik majd. Persze Ahmed és mi is. – Abramra nézett. A rőt hajú rendőrtiszt buzgón bólogatott. – Olyan, mintha rab lennék – így Letta. – Valóban. A helyzet rabja. – Ahmed most Barota mellé állt a vitában. – Magad vállaltad, Letta, hogy segítesz elkapni a gyilkost. – Nem lopózott még a limai óvóhelyhez? – kérdezte Nara. – Sajnos, nem. – Barota bosszúsan legyintett. – Azt hiszem, ott nagyon melléfogtam. Valaha régen hitték csak, hogy a tettes visszatér bűntette színhelyére, talán, hogy eltüntesse a nyomokat… Alighanem olyan ősi rendőri babona lehet az egész. Mindenesetre, két emberem ott lapul még. A vendégek elfoglalták szobáikat. Délután volt, a nap könnyű felhőfátyol mögé rejtőzött. Az utcákról behallatszott a nyaralók zaja. – Remélem, nem kell egész idő alatt a szobámban üldögélnem – mondta Letta, amikor kettesben maradtak Narával. A lány rámosolygott. – Attól ne tarts. Ha már csalétek vagy, a felügyelő nem hagyja, hogy semmiképpen se férjenek hozzád. Megmutat majd legalább ennek a környező kis világnak. – A gyilkosnak – tette hozzá Letta elgondolkozva. A fiatalok most egészen másképpen néztek rá. A főnök jól érezte ezt a hangulatváltozást, de egyelőre természetesen úgy tett, mint aki ezt sem veszi észre. Ám belső riasztórendszere máris működésbe lépett. A magányos farm teraszán ugyanúgy ültek, mint nemrégen. Mintha megállt volna az idő. A fiatalok tekintetéből azonban most valami más sugárzott, és a főnök a légitaxiból kilépve az első pillanatban azt is fontolgatta, egyáltalán felmenjen-e a lépcsőkön. Háta mögött ott állt a gép, bármikor visszamehet és elszállhat, magyarázkodnia sem kell. Húsz éve nem magyarázott senkinek, semmit, semmilyen helyzetben. A társai mindig mindent elfogadtak úgy, ahogyan mondta, ahogyan parancsolta. Nem kellett indokolnia, addig bíztak benne. És ezután?… Ez már egy másféle nemzedék. Nem jártak túl sokat iskolába, szeretnek a zavarosban halászni, értenek is hozzá. Ha egyszer eszükbe jut, hogy az ő háta mögött kapcsolatba lépjenek a terjesztőkkel, akkor óriási haszonhoz jutnak, az árut közvetlenül tudják majd eladni. Ehhez persze az kellene, hogy előbb vele leszámoljanak. Mi a biztosíték, hogy nem teszik meg?… Állandóan résen kell lennie. Ezek a fiatalok remekül álcázzák magukat és nincsenek gátlásaik, talán mindenre képesek. Legtöbbjüket a csavargólét mélységeiből kaparta ki, no igen, ez a gyengéje, mindig alul keresgél, ha emberanyagra van szüksége.
Tudja, akit felemel, az hálás lesz neki örökké. Örökké?… Felesleges és veszélyes szó. Ezek itt alulról jöttek, és nagyon jól álcázzák magukat. Megjátsszak a dolgos embert is. Sőt, a lojális cinkost… Minden feladatot elvégeznek, nem idegen tőlük semmiféle álruha és álviselkedés. Itt most ők készítik az árut és egyikük viszi a szállítókhoz. De azért még mindig ő, a főnök tartja kezében az összes szálat. – Mindenki itt van? – kérdezte nyersen. Köszönés nélkül. Hadd lássák keménységét, és azt, hogy célratörő. Ezt jó, ha tudják. – Itt vagyunk mindnyájan, főnök. – Alberto megköszörülte torkát. – És azért kértük, hogy eljöjj… mert megint aggódunk. – A múltkor mindent megbeszéltünk – felelte a főnök hidegen. Leült az asztal mellé, fehér cipős lábát maga alá húzta. Zakója alatt volt fegyvere, ezerszer gyakorolta, egyetlen szempillantás alatt előránthatja, ha… Körülnézett. Látta rajtuk, némelyik egyenesen a pincéből jött, még a köpenyét sem vetette le. A laboratóriumban most elnéptelenedtek a kis fülkék, leállították a gépeket, jobb nem kockáztatni. A nyersanyag biztonsági zárás ládákban hever. A kész árut este szokták csomagolni, éjjel vagy hajnalban viszik el a szállítókhoz. Olykor Alberto, esetleg ő maga szállítja el a kontinens szélére, a kikötőkbe. Ahogyan századokkal korábban, úgy ma is a hajó a legjobb szállítóeszköz. Sokat elvisz és kicsi a lebukás veszélye. Jó, hogy már nincs szükség lenicitre, azóta a vegyészek sokkal jobb anyagokat találtak. De az az átkozott lenicit az évtizedek távlatából is utánuk nyúl, csontos halálujjal mutat rájuk. Vagy… már csak őrá? – A tévében láttuk a híradót Havenar balesetéről. – Alberto körülnézett. A főnök agyában nem múlott el a riadóállapot. Hát persze, erre számíthatott. Számítania kellett. – Nem tudjuk, hogyan csináltad – folytatta Alberto. – De nyilvánvaló, hogy a te műved. Elhallgattattad a legjobb barátodat is, nehogy kiderüljön, mi is történt akkor régen. – Ez minket is veszélybe sodor – mondta az egyik nő, a szavak szenvedélyesen, fékezhetetlenül robbantak ki belőle, mégis azonnal elhallgatott. Negyvenéves múlott, kezdetben – rövid ideig – a főnök szeretője is volt. "Akkor mindent megtett volna értem" – gondolta a főnök keserűen. Most mégis ellenségeskedés sütött belőle, a főnök ezt is jól érezte. Tudta, valami szokatlant kell tennie. Az egyik kezével az asztalra csapott. Jól számított, amazok meglepetten elnémultak, hisz eddig mindig olyannyira uralkodott magán. – Ostobák vagytok! – dörgött. – Azt tettem, amit kellett. És ne kritizáljatok, inkább legyetek hálásak, mert ezzel a lépéssel megmentettelek benneteket is!
Havenar a rémülettől majdnem hibás lépést követett el, az utolsó pillanatban tettem azt… amit tettem. Havenar halott, de ezzel vége annak a régi ügynek is. Ami ezután következik, az már csak az én dolgom. Most már nincs olyan tanú, aki bizonyíthatná, hogyan is volt az a régi történet, nincs olyan szál, amelyet a szolgálat tovább gombolyíthatna. Megakadnak, nem jutnak tovább, és nyugtunk lesz tőlük. – És mi van annak a nőnek a fiaival? Őket is te raboltad el? – Ezt egy szakállas fiatalember kérdezte. – Minden lépés egy jól felépített terv része – fújt dühösen, de közben figyelmesen szemlélte őket. Mostantól fogva még jobban szemmel kell tartania ezt a társaságot. Ez az Alberto is ingadozik. Szerencsére van itt két megbízható embere is, azok tudják, mit kell tenniök nyílt lázadás esetén. Sajnos, ezek sem okosabbak a többinél. – Már eddig is meggazdagodtatok – folytatta élesen. – De persze féltitek a pénzeteket, igaz? És még jó néhány évig szeretnétek tízszer annyit keresni, mint bármelyik jól fizetett bizalmi számítógép-kezelő?… Tíz-húsz különféle bankban van folyószámlátok, vettetek ezt-azt, ugye? Szóval van mit féltenetek, legyetek hát okosak. Én éppen azon fáradozom, nehogy összeomoljon ez a kis birodalom. Több mint húsz éve építgetem és csak a szolgálat lenne a megmondhatója, mennyit ártottam a törvényeknek, és mennyit vétettem ellenük. Veletek együtt… Ez a kis birodalom most már egészen jól működik, és minden évben nagyobb, mint az előző évben volt. Ha kell, nem hátrálok meg senki elől sem, ezt most már tudjátok. Még néhány év, mikor nekem is elegem lesz az egészből, én is élvezni akarom majd a pénzt, a nyugodt biztonságot, és akkor mindnyájan kiszállunk. Egy szép napon összetörjük és roncstelepre visszük a gépeket, átalakítjuk a pincét, eltüntetjük a nyomokat, túladunk a farmon és szétszéledünk. Attól kezdve nem ismerjük egymást, bárhol is találkoznánk. Világos?… De addig még van néhány év. – Aggódunk – ismételte a legfiatalabb. Alig múlt húszéves, az álla nem is pelyhedzett. "Micsoda kölyök!" – gondolta a főnök bosszúsan, már ezek is beleszólnak a komoly dolgokba? Fújt egyet, nem válaszolt. Albertóra nézett, amaz megértette a pillantást. – Szóval ez az álláspontod. – Ez, és többé nem fogok magyarázkodni. A dolgok így állnak, bele kell nyugodnotok. Mi van az áruval? A kérdés helyére tette a dolgokat. Már senki sem beszélt másról. Alberto elmondta, tizenöt kiló lesz este, ő maga viszi a városba. Megbeszélték a találkozó részleteit, aztán a főnök felállt, és kemény léptekkel indult gépe felé. A lépcsőről lejövet ugyan még arra is gondolt, mi lenne, ha most hátba
lőnék… "Egy napon meg is teszik" – gondolta, a nap a szemébe sütött, hunyorgott. Milyen érzés lehet, ha lézersugár csapódik az ember testébe, meddig érzi az áldozat a fájdalmat, ha átéget húst, csontot, zsigeréket? Talán mégis jobb lenne kiszállni, míg nem késő. Például ma éjjel. Elvinni azt a tizenöt kilót, továbbadni a csak maga ismerte csatornákon, kifizetni ezeket a fiatalokat és ideszólni utána: befellegzett, likvidáljátok a farmot, tűnjetek el, soha többé nem találkozunk… Kinyitotta a gép ajtaját, belépett. Az áttetsző, mégis kissé homályos falon át már nem látta amazok arcát. Felszállt. Egy perc múlva a csillogó gömb eltűnt a távolban. A teraszon ülők jó ideig nem mozdultak. Ősi kábulat, átok súlya ült rajtuk. Vér. Nem akarták és nem tehettek róla, mégis… Most már vér tapad a kezükhöz. Biztonságukat, vagyonukat Molinosék, Havenar és mások vérének köszönhetik? A negyvenes nő mondta ki: – Azt hittük, ha kábítószert készítünk, semmi közünk a gyilkosokhoz. Hogyha valaki meghal a szerünktől, hát azért, mert túladagolta, magára vessen érte… De most megváltozott a helyzet. – Igen – bólogatott Alberto is. – A főnök belerántott bennünket a bajba. Már tudunk Havenar meggyilkolásáról, tehát bűnrészesek vagyunk ebben is. – Jelenteni kellene a szolgálatnak – suttogta valaki. Tudták persze, hogy ezt nem fogják megtenni, ezért még rosszabb szájízzel hallgattak. Sokáig ültek a teraszon tétlenül, határozatlanul. Roland Ahmedre nézett. Csak ők ketten ültek a szobában. Az újságíró érezte: a jogvédő valami nagyon fontosat akar mondani neki. Régi barátságukra való hivatkozással?… Nem tegnaptól ismerték egymást. – Az a helyzet – kezdte Roland –, hogy nem ismerjük a banditák kilétét. De nyilván nem lehetnek sokan. Sőt, mivel az utóbbi napokban egymást gyilkolták le, könnyen elképzelhető, hogy a régi gárdából mindössze egy vagy két személy maradt. Nincs tehát sok ellenfél. – Annál nehezebb lesz megtalálni azt az egyet vagy kettőt – vélte Ahmed komoran. Roland megint ránézett és folytatta: – Most már nem kétséges: valami történt itt húsz évvel ezelőtt. Lenicit volt a banditáknál, az került valahogy a víztározóba, ezért ítélték el Oban Dorgot. Most visszajött a Földre Letta Dorg és az ügy ismét feléledt. A banditák eltették láb alól a cinkosaikat, akik tudtak az ügyről – töprengett hangosan a jogvédő –, tehát ma is félnek a büntetéstől. Lehet, sőt biztos, hogy nem élnek becsületesen ma sem, szóval… ma is elkövetnek egyet-mást. Letta Dorg
alaposan feladta nekik a leckét. Valaki közülük – az, akit az ügy a legfájdalmasabban érintett – bosszút akar majd állni rajta. – Eddig semmi újat sem mondtál. Ezt mind tudjuk – hűtötte le a riporter. – Nyilvánvaló, hogy szeretnék elhallgattatni az asszonyt. – Igen, először a gyilkos – tegyük fel, hogy egy személyről van szó – megölni próbálta mindhárom trendalit, majd, mivel ez nem sikerült, elrabolta a két fiút. Lehet, ezzel vége is a bosszújának? – Ha teljesítettnek, bevégeztetettnek hiszi. – Hát éppen erről van szó. Szerintem Barota felügyelő hibát követett el, amikor eltitkolta, hogy megtaláltuk a gyerekeket és azok épek, egészségesek. Lehet, a bandita úgy véli: "Megöltem a nő gyerekeit, ennyi éppen, elég, a piedrai ügyet nem folytatom." Ha nem próbál meg merényletet elkövetni Letta ellen itt és most, a legkisebb esélyünk sem lesz, hogy elkapjuk. – Ezzel azt akarod mondani… – Pontosan. Közhírré kellene tenni, hogy a gyilkos megint melléfogott, az ikreket megtaláltuk, a bosszúja ezúttal sem sikerült. Hiszen ez az ember nem teljesen normális, érted? Már csak a fékevesztett haragjára, a vak dühére számíthatunk, ez ösztönzi majd cselekvésre. Hiszen nem lehet normális az az ember – fújt Roland indulatosan –, aki hidegvérrel gyilkolja le a társait! Ha valóban pszichopata alkat, erre még nagyobb dühbe gurul és biztosan eljön Piedrába. – Kockára tesszük Letta életét. – Nagyon fogunk rá vigyázni, egyetlen pillanatra sem tévesztjük szem elől! – Roland az ablakhoz ment, lenézett a kis szálló udvarába. Csak egy civil ruhás rendőrt látott a fürdőmedence szélén. – De meg kell tennünk, ha végre le akarunk számolni a banditákkal. Add át az információt valamelyik tévés barátodnak. Jó kapcsolataid vannak a limai stúdiókban, igaz? – Igen. Gondolod, jót teszünk az ügynek? – Biztos vagyok benne – felelte a jogvédő röviden. Ahmed kis habozás után kiment a szobából. Akkor jelzett a videotelefon, de kép helyett egy számsor jelent meg rajta. Roland villámgyorsan ütötte a klaviatúrán. Tudta, ki keresi ilyen körülményesen, azt is tudta, miért. Aztán egy arc tűnt fel. Nagyon ismerős arc. Esti sötétség. A videotelefon-fülke egy rosszul megvilágított külvárosban lehetett. Pár rövid mondat hangzott el; forgott a hangrögzítő kristály is. Aztán megszakadt a vonal, Roland pedig lázasan hívott egy másik számot. A képernyőn megjelenő férfinak egy szuszra sorolta az imént hallottakat. Amaz bólintott – nála is működött a rögzítőkészülék –, és a képernyő ismét elsötétedett. Kopogtak. Barota felügyelő jött. – Egyedül van, Linden úr?
– Mint látja, felügyelő. – Képzelje, mindent tudunk már a Havenar elleni merényletről. – Nem túlzás ez egy kicsit, felügyelő? – No igen, hm… Szóval a tettes kilétét még nem ismerjük ugyan, de a körülmények egyre világosabbak. – Az is valami! – Linden hangjából némi gúny érződött, de Barota erre ügyet sem vetett, lelkesen mesélte: – Megtalálták a felrobbant légitaxi úgynevezett fekete dobozát. Tudta, hogy ezekben az ártatlan jószágokban is tartanak ilyesmit?… Nos, a légitaxi a limai 739-es körzetből jött. Az egy folyóparti régi gyártelep, sok elhagyott és ma már nem használt épülettel a közelben van a vadak egyik ismert tanyája… Már ott nyomoznak az embereink. A robbanószerkezet maradványait szakértők elé tárták. A tettes a meghajtómű mellé egy igen egyszerű kis készüléket épített, ez a magasságkülönbségre reagált. Amíg a légitaxi a város fölött az általában szokásos magasságban repült, a szerkezet nem reagált. De amikor a város legmagasabb légitaxi-leszállóhelyén, az Ygel toronyház teraszán akart utasa leszállni, a szerkezet szétvetette a gépet. Robbanási pontként ugyanis körülbelül háromszázhetvenöt méteres magasság volt rajta beállítva. – Ördögien ügyes – bólogatott Roland. – Ám én itt mint jogvédő vagyok jelen, elsősorban a távollévő Oban Dorg, másodsorban a jelenlévő Letta Dorg érdekeit képviselem. Ilyen minőségemben hadd tegyem fel önnek a kérdést, felügyelő úr: nekünk van-e bármilyen hasznunk abból, hogy a banditák egymást gyilkolják? Vagy konkrétan abból, hogy tudjuk: hogyan pusztult el Juan Havenar? Barota zavarba jött. – Hát éppenséggel, egyelőre… Ez csak némi következtetésekre ad lehetőséget… – Kevés – mondta hűvösen Roland Linden. A külvárosi tér hirtelen megelevenedett. Az egyik ház kapualjában egy földre tett lámpa körül üldögélő vadak egyike nyugtalanul felkapta a fejét. – Nofene! Csótányok… A szó az ő köreikben mostanában rendőrt jelentett. Egy nő felugrott, valamit zsebre vágott és szaladt volna… De a kapualj túlsó végén is éppen akkor ért földet egy légi jármű, oldalán a limai rendőrség címerével. A tér fölött fényszórók gyúltak. A harmadik érkező jármű lámpái a levegőből világították meg a teret és a környéket, rajta a kis csoportot, miközben
egyenruhás férfiak és nők ugráltak ki a térre. Láncban közelítettek a csavargókhoz. – Talpra, vadak! – kiáltotta egy torzonborz szakállas alak, felugrott, aztán megtántorodott. A kábítószeres cigaretta még ott volt ujjai között. Egy társa körülnézett, bár elvakították a fényszórók. – Átkozottak!… Biztosan a környékbeliek hívták ki a csótányokat, én mondom nektek! – Nem tévedsz – felelte valaki a fényözön külső oldaláról. Fiatal rendőrtiszt állt emberei előtt, gyors pillantással felmérte a helyzetet. Kilenc csavargót látott maga előtt, három nőt, hat férfit. Akadt köztük, aki tunikát viselt, volt, aki sajátságos palástba burkolta testét. Ketten huszadik századi katonai egyenruhák torz másait hordták. Az egyik nő – húszéves lány lehetett csupán – szűk nadrágot és áttetsző blúzt viselt. Egy másik égővörös ruhában parádézott, akárha estélyre készült volna. – Illegális kábítószer-fogyasztás vádjával letartóztatlak benneteket – mondta a rendőrtiszt. – Mindenkit? Én nem is szívtam – mondta egy hosszú hajú fiatalember. – A vérvizsgálatnál majd kiderül – közölte a tiszt. A rendőrök azonnal a rabszállító légi járművekhez terelték az elfogottakat, közben valaki összeszedte az eldobált cigarettavégeket. A tiszt megragadta az egyik lány karját, maga vezette a géphez. Amikor senki sem hallotta, a fülébe súgta: – Melyik az? – A szűk nadrágos lány. Ennyit beszéltek csupán, nem többet. A rendőrök még bejárták a többi kapualjat, nem rejtőzött-e el ott valaki. Aztán a gépek felemelkedtek, és a külvárosi kis térre ismét nyugalom borult. Negyedóra múlva a limai rendőrkapitányság egyik szobájában a szűk nadrágos lány csodálkozva és gyanakodva nézett körül. Már azt is furcsállta, hogy letartóztatása után azonnal elválasztották csavargótársaitól és felhozták a futószőnyeges irodai folyosóra. Most egy férfi és egy nő elé ültették; mindketten a szolgálat jól ismert egyenruháját viselték. – Hogy ne vesztegessük feleslegesen az időt – kezdte a tiszt –, még nem érdekel a neved, az előéleted, erre majd ráérünk később is… Most azt szeretnénk, ha folytatnád azt a történetet, amit egy órával ezelőtt egyik emberünknek kezdtél mesélni. – Én? – döbbent meg a lány. – Hiszen egész délután és este a vadakkal voltam.
– Ő a mi emberünk. – A szolgálat hadnagynője egy fényképet tett a lány elé. A rajta látható személy ugyanazt az egyenruhát viselte, mint vallatói. A lány megsemmisülten ült, keze reszketett. Honnan tudhatta volna, hogy az a lány… pedig olyan kedves és megértő volt, jólesett vele beszélgetni. – Le… lebuktam – suttogta. A tisztek eltették a fényképet, beindították a hang- és képrögzítőt. A kihallgatás vezetője udvarias, de határozott volt. Érződött, számára most minden percnek jelentősége van. – Azt mondtad neki, némileg már a narkó hatása alatt, hogy egy elhagyott farmon dolgozol, és ti csináljátok titokban ezeket a "spékelt cigarettákat" is… És valami főnököt is említettél, aki nagyon kemény ember, a gyilkosságtól sem riad vissza… Folytasd hát ezt az érdekes történetet. – A tárgyaláson a bíróság értékeli majd, hogy neked köszönhető az egész bűnszövetkezet lebukása – mondta a rendőrnő. – De akkor engem… a többiek kinyírnak… – A lány majdnem sírt. – Ha mindenkit elkapunk, senkitől sem kell majd tartanod. Különben is, kimerítő vallomás esetén a tárgyalásig a Holdra viszünk, egy zárt támaszpontra. Ott senki sem férhet hozzád. És most beszélj… A lány belátta, nem tehet mást. A főnök annyiszor mondta, ne szívjanak a cigarettákból, legalább ők bírják ki nélküle… Mégis megtette, életében másodszor. Mit szól majd Alberto, ha megtudja? Alberto leadta az árut és hazafelé repülve leszállt a külvárosi tér közelében, hogy felvegye a lányt. Két hete éltek együtt; ez volt a banda legfiatalabb tagja, nemrégen került közéjük. A férfi most bejárta az elnéptelenedett környéket. Végre az egyik ablakban megpillantott egy álmatlanságban szenvedő, idős férfit, beszédbe elegyedett vele, és megtudta, mi történt. A narkós csavargókat elvitte a rendőrség, mind egy szálig. Alberto sietve ment vissza légitaxijához. Mit szól a főnök, ha megtudja, hogy tilalma ellenére behozta a lányt a városba? Nem tette volna meg, ha a lány nem könyörög ennyire. És ha bevitték a rendőrségre, nem fog-e ott fecsegni? Ha igen, akkor nekik végük… A férfi szorongva repült az éjbe burkolózott táj fölött. A dél-amerikai szubkontinens lakói fellélegeztek. A műholdas tévéműsorok némelyike hamarosan közölte a szenzációs hírt, hogy az eltűnt Dorg ikreket megtalálta a rendőrség. Egy órával később az egyik híradóban már egy technikailag nem túl jól sikerült rövid filmecskét is láthattak a nézők; a két fiút lebegő légitaxiból, ablakon át fotózták a riporterek egy közelebbről meg nem határozott rejtekhelyen, majd az egykori háborús óvóhelyeket is bemutatták.
Piedrai szállodájában Barota felügyelő eleinte dühöngött, mikor e képsorokat látta a képernyőn. De Ahmed és Nara együtt magyarázták el neki, miről is van szó – lassan lecsillapodott. Letta számára közben nagyon lassan múlott az idő. Hol a szobájában ült – ilyenkor az erkélyen vagy a lapos tető szélén állt egy civil ruhás rendőr, fegyverrel –, vagy lement a többiek közé, a hallba és ott beszélgettek. A szállodát a szolgálat teljesen kibérelte, az olykor érkező és szobák iránt érdeklődő turistáknak a beavatott személyzet azt felelte: minden hely foglalt. Akadtak, akik telefonon kerestek szobát; Barota arra gondolt, lehet, a gyilkos ily módon nyomozza ki most, hol is szállhatott meg leendő áldozata? Abram is ezen töprengett: – Azt hiszem, erkölcsi csapdába kerültünk – mondta másnap reggel a felügyelőnek. A két férfi a szálló udvarán, a fürdőmedence szélén sétálgatott. Odabent a falak között elviselhetetlen volt már a feszültség. Mindnyájan kerülték Letta asszony tekintetét. – Megint mi jár a fejében? – morgott kelletlenül Barota. – Engem is megáldott a sors egy filozófus segéderővel. Abram ügyet sem vetett a korholásra, elgondolkozva szólt: – Rávettük szegény asszonyt, vállalja a csalétek szerepét. Ő beleegyezett, mert szereti a férjét, és szeretné őt visszahozni a társadalomba. De mi – ön és én – tudatosan kockáztatjuk Letta Dorg életét. Ha nem leszünk résen eléggé, a gyilkos lecsaphat rá. Barota vállat vont. Nem volt érzéketlen ember, de mindezt számtalanszor végiggondolta már ő is, és mivel Letta beleegyezését adta a tervhez, nem csinált belőle lelki problémát. Különben is – szentül meg volt győződve, hogy sikerül megvédeniök az asszony életét. Körülnézett – a tetőn állandóan készenlétben áll egy repülő, két őr a környéket figyeli messzelátóval, észrevétlenül az utcáról vagy a szomszédos épületektől sem juthat be senki. Abram követte főnöke tekintetét. – Hát éppen ez az… A gyilkos előbb terepszemlét tart. Azt már tudja a tévéből, hogy a városkában vagyunk. Elég, ha nem sajnálja a fáradságot és körberepüli a szállókat. A vak is látja, hogy itt nagyon vigyáznak valamire. – Így jó – bólintott Barota. – Különben honnan tudhatná, hol keresse az asszonyt!… A csalétket! Abram Barotára nézett, hallgatott. Ha baj lesz – ha a gyilkos mégis megöli Letta Dorgot –, a felügyelő karrierjének örökre vége, és még örülhet is Barota, ha nem küldik el néhány évre egy lakatlan szigetre. Nyilván tisztában van ezzel ő maga is. És mivel a helyettese is tudott az ügyről, aligha úszna meg szárazon ő is. Abram hát sóhajtott és többé nem szólt.
Letta a földszinti hallban ült és a Trendalra gondolt. Az élet ott sem volt veszélytelen, mégis, most csak az állandó napsütésre emlékezett. Oban is, a fiúk… Egyformán fontosak neki, egyikükről sem mondhat le. Obannak vissza kell térnie a Földre. Nara fürdőruhában jött. – Nem úszunk egyet? – A felügyelő nem örülne neki. – Ha sétálhatsz a pázsiton, akkor fürödhetsz is – bölcselkedett az ázsiai lány. Jókora fürdőlepedőt hozott a hóna alatt, rámosolygott az asszonyra. – Ha meggondoltad magad, gyere. A vízben legalább lehűl az ember egy kicsit, ráadásul azt mondják, a medencékben gyógyvíz van – és elment. Letta az üvegfalon át nézett utána. Forrón tűzött a nap. A gömb alakú, áttetsző repülő szerkezetek szokatlanul alacsonyan szálltak. Szinte súrolták az ültetvény fáinak koronáit, a tisztások fölött pedig még alább is ereszkedtek. Három irányból közeledtek. Állandó rádiókapcsolatban voltak egymással. Pilótáik mögött egyenruhás, lézervédő mellényes férfiak ültek, fegyvert szorongattak kezükben, és mindenre el voltak szánva. A roham 11 óra 20 perckor, teljes napfényben, forró keleti szélben kezdődött, és mindössze négy percig tartott. A rendőrök mindenfelől megrohanták a magányos farmot, közben a gépek a levegőből ellenőrizték a környéket. De akciójuk kudarcot vallott; nem leltek ellenfélre. A farm épülete üres volt. Látszott, csak órákkal ezelőtt hagyták el lakói, akik annak előtte kétségtelenül sok időt töltöttek itt. A pincékben összetört, sőt elégetett gépek maradványaira is bukkantak. Az egykori laboratóriumból csak romok maradtak. Mégsem volt kétséges, mivel foglalkoztak az épület lakói. A rohamcsapat parancsnoka rádión kapcsolatba lépett Limával, szakértőket és műszereket kért. Úgy vélte – és nem tévedett –, a lakók a nagy sietségben, pánikszerű menekülésük közepette rengeteg értékelhető nyomot hagytak hátra. Egy órán belül megérkeztek Limából a szakértők. Kora délután már a labor üvegcserepeiről, az ajtókról, a háztartási gépek irányító szenzorairól és máshonnan hat különböző személy használható ujjlenyomatára tettek szert. Eközben a limai főkapitányság egyik elsötétített szobájában ott ült a tegnap este elfogott lány. Két rendőrtiszt ült mellette – de mindhárman hallgattak. Egy nagyméretű képernyőt figyeltek; erre a szubkontinens személyi nyilvántartó számítógépe sorban vetítette ki a limai körzetben élő, negyvenöt évesnél idősebb férfiak arcképét. Egy-egy arc három másodpercre jelent meg,
mellette egy tizennégy jegyű számmal. Tegnap óta a lány feszültsége némileg felengedett. Már megértette: ez az egyetlen út, amelyen mehet, amelyen mennie kell, ha nem akarja, hogy sokkal nagyobb baj érje. A világkormány és a kontinentális kormányok egyforma szigorral lépnek fel a kábítószerek gyártói és kereskedői ellen. Ám egy réges-régi hagyomány folytatásaként a "megtérő bűnös", ha beszél és kimerítő, részletes adatokat nyújtó vallomást tesz a nyomozás kezdeti szakaszában, ha mindent elmond bűntársairól – jóval kisebb büntetésre számíthat, mint a többiek. Ha nem akar éveket – a legszebb, fiatal éveit! – egy lakatlan szigeten tölteni, ráadásul valahol a trópusokon vagy fenn a magas északon – beszélnie kell, érezte. Minden ma élő ember arca benne van a nyilvántartásban. Csak idő és türelem kérdése az egész, míg felbukkan a képernyőn a főnök. Csak idő kérdése.
6. Kora délután nagyon meleg lett az idő, Letta is a gyógymedence partjára ment. Kis habozás után úgy döntött, megfürdik. Ugyanabban az órában, kétszáz méterre a szállodától, történt valami. Egy vendég – tegnap óta lakott itt – táskával a kezében kijött egy másik szállóból és a közeli hegyoldal felé indult. Ismerte a járást, ez minden mozdulatán látszott. Már tegnap délután is bejárta nemcsak ezt az utat, de szinte az egész belvárost. A piedrai fürdőtelepen nem volt számára titok. Jól ismerte célját és a megközelítés módját is. Hamarosan egy gondosan ápolt, nagy kőfalhoz érkezett. A belemélyített széles kőkapu nyitva volt; a felirat világító betűkkel: BALNEOTERÁPIA. A férfi kabinjegyet váltott, aztán elindult a félhomályos barlangfolyosón. Vízillat, pára lebegett. A folyosó legvégén már alig járt valaki. A férfi először megszemlélte a kettéágazó, betonpadlós folyosót. Tegnap óta tehát semmi sem változott. A barlangtó felületén távoli kósza fények villóztak és néha egy-egy fürdőző feje bukkant fel. Percekkel később a férfi csillogó, sötét ruhát öltött, ez egész testét befedte. Olyan volt, mint egy békaember. Megvárta, míg senki sem jár a közelben, akkor a vízbe ugrott, és hosszú karcsapásokkal úszott a tóban. Csak a fejét láthatták. Egy ideig látszólag gondtalanul körözött, akár a többi fürdőző, de mind közelebb került ahhoz a majdnem sötét folyosóhoz, ahol senki sem fürdött.
A Trendal színes szelei most is éltek, olykor lerohantak a hegyekről, beszáguldozták a sivatagokat, rácsaptak a tengerpartokra. Rozsdabarna, halott sziklamezők, apró tavak fölött hordták a homokot, hajtották a felhőket. A vad világ csak egy csöppet szelídült az elmúlt évtizedekben. Oban Dorg elszállt egy kis öböl fölött, aztán úgy látta, most már érdemes lenne letenni a gépet. A flexiacserjék csaknem megszakítatlan mezején talált még sziklás foltokat, a magok annak idején itt nem kaphattak bele a talajba, a szél máshová sodorta őket. Egy ilyen helyen leszállt, és gyalog indult el, csak úgy találomra. Szeretett néha így sétálni a "bolygóján", maga teremtette kicsi-nagy világában. Öt perc múlva visszanézett – már oly messze volt a géptől, hogy nem is látta. Felkaptatott egy dombra, flexiacserjék és feketés trendali fák között vitt útja. A lyukacsos törzsű, szeszélyes alakú fák olykor még most is csodálkozásra késztették; alakjuk meglepő volt, színük pedig hol fekete vagy barna, sőt zöld és kék is volt. A kemény levelek ujjnyi tüskékben végződtek. A férfi maga sem tudta, milyen erő hajtja előre. Az imént a levegőben azt hitte, vége a világnak, az ő világának. Repülés közben ugyanis hirtelen fájdalom nyilallt a szívébe. Egy nagyon hosszú percre halálfélelem vett rajta erőt, a fájdalom nem tartott sokáig, de kisugárzott mellkasára és bal karjába is. Elfúló hangon utasította a robotpilótát, szálljon le. Az elektronikus vezérlő leszállóegysége az akusztikus jelre haladéktalanul működésbe lépett, a radar letapogatta a közeli talajviszonyokat… Aztán elmúlott a fájdalom, Oban megpróbálta bebeszélni önmagának, hogy csak azért szállt le, mert "gyönyörködni akar birodalmában". Azért tudata mélyén már ott lapult a félelem. És hamarosan tényleg jobban lett. A szkafander oxigéncsapját szélesebbre nyitotta, mélyeket lélegzett, óvatosan mozgott. Szorongása lassan elmúlott, helyette vonzotta a távolság, a táj. A Trendal megnyílott előtte, az életet jelentette. Élni!… Szíve percekkel később rendbe jött, legalábbis úgy érezte, a férfi felbátorodott, a dombok szinte hívták, és ő ment. Hamarosan olyan messzire került, hogy visszanézve nem látta a gépet. A következő dombról újabb flexiamezőt pillantott meg. Itt több volt a fa, a bokor, néhol sziklák álltak ki a talajból. Már lefelé ment, amikor szeme sarkából mozgást látott jobbra. Megperdült. Csíkos bundás állatok gyülekeztek a fák alatt. A bokrok még eltakarták őket, de a férfi látta, tíz-tizenöt állat lehet ott. Gerince megfeszült, első reakciója az ijedtség volt. Hiszen ismerte őket; már rég ismerte. Mutánsok voltak, elvadult fajta, mely az egykori itteni "farkasokból" eredt. Nem tudta még – bár szerette volna tudni –, mi okozta, hogy egyes példányok megnőttek és az átlagosnál is vadabbak lettek. Néha halott, széttépett tetemekre bukkant vándorlásai során; mindez azt sugallta, a szerfölött vad állatok egymást sem
kímélik. "Kutatni kellene ezt is" – jutott eszébe néha, bár a Trendalon eltervezett feladatok már régen meghaladták az erejét, idő sem volt rá. Most megtorpant, töprengett egy másodpercig. Összehúzta a szemét. "Csak nyugalom – gondolta –, nem kell pánikreakciót mutatni!" Lassan elfordult, irányt változtatott, félkört írt le, csak egy pillanatig volt amazoknak háttal, remélte, nem fognak közeledni hozzá… Furcsa, földi-emberi viselkedés volt ez, az állatok persze nem úgy reagáltak rá, ahogyan azt Oban várta. A csíkos bundás "farkasok" sárgás fogaikat vicsorították, először csak kettő lódult az ember felé, aztán a többiek is követték társaikat. Oban szíve – most már tudta: beteg szíve – a torkában dobogott. Mégsem eredt futásnak. A futó "állat" a zsákmányolás, a támadás ösztöneit ébresztő fel amazokban. A férfi keze a lézerpisztolyra csúszott. Szüksége lesz rá, biztosan. Nem sietett. Minden idegszálával figyelte a zajokat. A szkafander érzékelőin át előbb csak a bokrok mozgását, ágak csapódását, saját lábai súrlódását hallotta. A Trendal már nem hívta annyira, nem vonzották a távoli dombok, az iménti varázs nyomtalanul eltűnt. Vissza a géphez! A bolygó ismét ellensége lett. Hányadszor már? Oban hirtelen megperdült. Az ismeretlen férfi már egy kivilágítatlan, sekély barlangban úszott. Néha felkattintotta a mellén lógó vízhatlan lámpát, de csak másodpercekig használta. A szélesebb barlangfolyosóból keskenyebb, alig kétembernyi széles járatok ágaztak el. A termálvíz fehér réteget rakott a kőfalakra. A pára sok helyütt a mennyezet alá gyűlt, nyirkosan tükrözte vissza a lámpa fényét. A járatok oldalán kis műanyag táblák jelezték, hová vezetnek. Szállodák, intézmények, nyilvános fürdők és gyógyfürdők nevei jelentek meg a férfi szeme előtt. Továbbúszott, a mozgásán látszott: tudja, hová kell eljutnia. Lassú karcsapásokkal haladt, aztán befordult az egyik keskenyebb járatba. A mennyezet egyre mélyült, már majdnem ráfeküdt a folyosó vizére. A férfi felkapcsolta lámpáját. A fal egy mélyedésében, csaknem a víz szintjén, fekete csomag hevert. Ő hagyta itt tegnap délután. A férfi gyakorlott ujjakkal kibontotta, fejére húzta a sapkát, a búvárszemüveget. Megtapogatta felszerelését. Tegnap ilyenkor repült el gépével a 89-es ponthoz legközelebb eső szállodák fölött, látta a testőröket és a medencében fürdő nőket. Mindent látott hát, amit akart. Remélte, ma is ugyanazt a látványt találja. Aztán lemerült.
Letta felnézett a tetőre. A negyedik emelet magasságában állt az egyik testőr, intett neki. Az asszony barátságosan visszaintett, majd fejére húzta a fürdősapkát. A medence szélén állt, most senki sem volt ott rajta kívül. Nara a recepcióban beszélgetett, a másik civil ruhás őrangyala és Ahmed az üvegfal mögött sakkoztak. Barota felügyelő a szobájában pihent, ugyanis az elmúlt éjszaka Rolanddal és egy rendőrtársával ők vigyázták a hotelt. Letta az ugródeszkára lépett. A medence szélén üres napozóágyak álltak. Az asszony még egy pillantást vetett a környékre. A medencét zárt, pázsitos udvar, épületek és magas fal övezte. "Idegen ide nem juthat be" – nyugtatta meg magát és a deszka szélére lépve ugráshoz készülődött. Ugyanebben a percben, irdatlan távolságra a Földtől, egy idegen világban, vöröslő nap és zöld felhők alatt, sziklák és lyukacsos törzsű fák között – Oban Dorg a farkasok szemébe nézett. Csapatosan rohantak rá. Nem féltek, már nem féltek az embertől. A férfi felemelte lézerpisztolyát. Mellében újra nyomást érzett. Már nem először támadtak rá az állatok, a Trendalon átélt ilyesmit a szárazföldön, még a madarak is rátámadtak egyszer. Mindig védekezett, mindig megvédte magát, hát most sem tehet mást. Az első sugár a legközelebbi támadót érte. A farkas szinte felsikoltott, vékony hangon üvöltött, vér csordult fogai közül. A talajra zuhant. Oban megszakítatlan sugárral vagdosott körbe-körbe; a farkasok hörögve hullottak, a hátrébb lévők visszahőköltek. Oban akkor megperdült, és futásnak eredt. Remélte, egy-két percig nem érik utol, az alatt talán némi előnyhöz jut. A barlangban a férfi lassan, óvatos karcsapásokkal úszott a víz alatt. Kis légpalackja mindössze húsz percre elegendő levegőt tartalmazott. De tudta – elég lesz. Nem először úszta végig ezt a kis folyosót, amelynek egyetlen szerepe az volt, hogy két szomszédos szálloda fürdőmedencéit termálvízzel lássa el. Az elágazásnál a férfi határozottan balra úszott. Itt már volt némi fény ismét, természetes fény… Leoltotta lámpáját. Amint felmerült, tüdeje mohón szívta be a levegőt. A vér halántékán dobolt. Hamarosan jól látott már, valahonnan fehéres világosság szivárgott a keskeny átmérőjű, csőszerű barlangba. Az ismeretlen óvatosan haladt előre. Piedra összes szállodájának volt melegvizes medencéje. És minden medence a barlangból kapta vizét.
Amikor a rácshoz ért, gyakorlott mozdulattal emelte ki egyik sarkát, ajtóként elfordította. A szerelők is ezt a járatot használják, igaz, nagyon ritkán, sokévente egyszer. A víz alatt a férfi zajtalanul mozgott. Csattanást hallott, egy pillanatra meglapult, aztán lassan előbbre úszott, a fény felé. A járat már szűkebb volt, vigyáznia kellett. Hol egyik, hol másik keze ért valamelyik falhoz. A barlang itt végződött, a betonfalak afféle keskeny vízvezető csatornává alakították át a járatot. A férfi óvatosan haladt. Ismét egy rács – ezúttal régies, díszes mintájú – állta útját, ez félig kiállt a vízből. A férfi felemelte fejét, kivette szájából a légzőpipa végét. Már tudta, mi volt az a csattanás – valaki éppen a medencébe ugrott. Abba a medencébe, amelyik most itt van előtte. A díszrácsot leakasztotta helyéből, a fenékre fektette. Semmi sem állt már útjában, hogy észrevétlenül, a víz alatt beússzon a medencébe. – Letta! – kiáltott Nara. Az asszony éppen felmerült, hát hallotta a kiáltást. – Igen? – Hoztam neked narancsot! – Köszönöm. Nara a medence szélére tette a tányért. A gyümölcsök messzire sárgállottak. Nara visszament a recepcióba, a félig nyitott ajtón át néha kinézett a medencére. Ahogy a többiek is – vigyáztak Lettára, igyekeztek szemmel tartani. Bár nem tartottak attól, hogy idegen juthat be a szálló területére. Letta úgy döntött, úszik még egyet, csak utána fog narancsot enni. Obant a súly a talajra dobta. Sejtette, hogy így lesz, most mégis meglepődött. Az állat, amely a hátára ugrott, hihetetlenül nehéznek bizonyult. A férfi már estében fordult, hogy lőhessen. De bal karja teste alá került, fájdalom csapott csontjába, nem volt ideje ezzel törődni, odábbgördült a talajon. Akkor ugrott rá a többi állat is. A sisaklemezen át csak csíkos bundákat, vad pofákat, vicsorgó fogsorokat látott… Nyál és vér fröccsent lövései nyomán. Ismét rárohant a félelem. A küzdelemben földre került ember ősi rémülete volt ez, a vésztett összecsapás magában hordta a pusztulás rémét… Megfeszítette testét. A fegyver sugárvető nyílását eltartotta testétől, megnyomta a gombot. Az akusztikus érzékelők közvetítették az üvöltéseket, volt valami embertelen ezekben a hangokban. Oban úgy érezte, megsiketül. De talán maga is üvöltött, vergődött, a sisak előtt vad állatpofák bukkantak fel,
ujjnyi tépőfogak közül dühödten fröcskölt a nyál, embertestén tapostak az idegen bolygó idegen lényei… A férfi állig vízben lapult. A meleg víz beömlőnyílásában guggolt. Itt félhomály volt – odakünn viszont minden a vakítóan éles napfényben fürdött. Kintről hát nem láthatták őt. A víz szüntelenül ömlött befelé, de szinte hangtalanul. Ha ő is csendben marad, senki sem veheti észre. A férfi – akár egy lapuló ragadozó – figyelte Narát. A fiatal ázsiai nő a medence szélére tett egy tányér gyümölcsöt és visszament az épületbe. Akkor a férfi tekintete az úszkáló Lettára fordult… Az egyik farkas egyenesen a torkának ugrott. Az űrruha persze megvédte, de Oban ösztönösen maga elé emelte kezét. Lábával kirúgott. Még mindig testek nyomták a talajhoz. Újra felcsillant a tűvékony ibolyaszínű sugár. Üvöltöttek az állatok. A férfi erős szorítást érzett a csuklóján. Üvöltött fájdalmában. Letta kiemelte fejét a vízből. Felpillantott a tető szélére. A testőrt most nem látta. "Biztosan átment az épület másik oldalára, vagy egy közeledő légitaxit figyel" – gondolta. Lassan átúszta a medencét. Nem kell sietnie, olyan kellemes a víz. A túlsó oldalon várta a tányér az aranyszínű gyümölcsök apró piramisával. Jólesett az úszás, megmozgatta izmait, egész testét, és többet is tett – kissé feloldotta napok óta tartó görcsös izgalmát. Igen, ez csak a Földön lehetséges, itt kell élni. Ide jönnek majd vissza Obannal, itt telepednek le, most már örökre. Pár karcsapással elérte a medence szélét, elkapta a kőperemet, kissé felhúzta magát. Van abban valami különösen jó, ha az ember a medencében gyümölcsöt eszik. Szinte érzi, hogy a vitaminok szétáradnak a testében, miközben a gyógyvíz melege csontjaiba hatol. Az idegen férfi ismét szájába vette a légzőpipát. Még egy fürkésző-óvatos pillantást vetett a szálló néptelen udvarára. Szemére húzta a vízhatlan, széles fekete szemüveget és lassan a befolyó meleg víz sugarával együtt láthatatlanul a medencébe csúszott. Oban tudta: az űrruhát az állatok aligha szakíthatják ki. De állkapcsaik
rettenetes erejével összelapíthatják a kezét, csuklóját, bokáját törhetik… Most is mohó fogsor csapott fegyvert markoló kezére. A fájdalom azonnal szétáradt testében, még kétszer lőtt, de görcsbe rándult ujja a kioldógombra szorult mereven. Tudata nem segíthetett célozni, nem is látott mást, csak állatokat. Sisakja előtt és felett mintha egyre több és több farkas lett volna, Oban próbált felemelkedni, de leteperték. Elvesztette pisztolyát is… Tapogatózva kereste a földön, közben a rémület, a halálfélelem sikoltássá nőtt benne… Letta felvágta az első narancsot. Lábával a medence szélén taposta a vizet, válla le-lemerült a zöldes, meleg folyadékba. A medence fenekén – akár egy torpedó – fekete test suhant feléje. Oban kiáltozott, bár tudatáig nem hatolt el ennek zaja, sem értelme. Egész lénye tiltakozás és kétségbeesett harc volt. Összeroncsolt jobb csuklóját melléhez szorította, ballal szétcsapott az állatok között. Eredménytelenül, fegyverét nem találta. Már a lábába is beleharaptak, a földön vergődve próbálta magát el vonszolni… Az egyik narancson maradt még egy héjdarab, a másik oldala olyan ingerlően feszült, hogy az asszony megfordította és beleharapott… Akkor történt. Síkos markok ragadták meg a lábait, és mielőtt kiálthatott volna, a víz alá rántották. Hideg rémület jegesedett tudatában. A víz elöntötte szemét, a torkába is csúszott, ösztönösen visszatartotta lélegzetét. Agyában kiáltozott – Nara! Ahmed!… –, de a kezek a testén mind feljebb tapadtak rá. Egy pillanatra kinyitotta a szemét. Fekete ruhás kar suhant el előtte, egy ember körvonalait látta a zöldes vízben, a fejét, széles szemüvegét, állat. Aztán a kar megragadta a torkát… Egy narancs himbálózott a medence vizén. Oban ereje végére ért. Bár küzdött volna még, de teste kimerült. Fegyver nélkül tehetetlen volt. Súlyos testek zuhantak rá, taposták, kezét-lábát marcangolták, tépték. A szkafander belseje önnön vérétől lett síkossá. Nem lyukasztották át, oxigénje nem szökött el. De a sebek erősen véreztek, a fájdalom megint szívébe nyilallt…
Emberfeletti erővel állt fel mégis. Ember volt, nem akart fekve maradni ellenfelei előtt. Térdei remegtek. Előrelódult, vakon. Merre lehet a gépe? Az jelentené a menekvést. "El innen! El innen!" – vibrált agyában az egyetlen, az utolsó gondolat. Pár lépést tett, ezer év telt el közben. Szeme előtt elsötétült a világ. A szíve… A vérveszteség. Ereje apály volt, elfogyott, semmivé foszlott. – Letta! – nyögte. Üvöltötte volna, segítséget hívott és remélt, sajnálta, hogy többé nem látja meg az asszonyt, élete egyetlen igazi emberét. A szó, a név a tudat utolsó másodperceinek kiáltása volt. – Letta!… A legrémisztőbb a csend volt. A néma harc. Test feszült testhez, a folyadék siket világában csak az izmok és tudatok küzdöttek. Az asszony agyában Oban arca villant fel, a férfi mintha feléje kiáltotta volna: – Letta!… Ez erőt adott. Nemcsak önmagáért küzdött. A gyerekekért és Obanért is. Ám ez is csak egy villanás volt, testét nem tudatos gondolatok, csupán ősi, ösztönös élni vágyás hajtotta. Az idegen merénylő bal karja Letta torkára csúszott. "Meg akar ölni" – gondolta még. Itt, a víz alatt csendben megöli, a testőrök észre sem veszik… A tüdeje majdnem elpattant. Fel, fel! A levegőre! De az idegen lehúzta. Meg fog fulladni, ha most… ha… azonnal… nem jut… levegőhöz. Zúgást hallott, szeme előtt vörös foltok ugráltak, fülében pattogtak az erek… Minden olyan gyorsan történt. Bal kézzel a torkát szorító kézre csapott. Egyszer, kétszer. Aztán gyorsan a támadó gyomrába, erősen. Letta akkor félig kitépte magát a szorításból, oldalra vetette magát. A támadó másik keze még a válla körül volt – végső kétségbeesésében beleharapott. Víz ment a torkába, köhögnie kellett, a fulladás már közel járt hozzá, fekete foltok ugráltak a szeme előtt. De az idegen ekkor elengedte. Letta lába a feneket érte, erősen elrúgta magát, felfelé!… Kitépte magát az utolsó szorításból is, a felszínre bukott. Beszívta a levegőt, köhögve, diadalmasan, boldogan. Még lábán érezte ellenfele hideg kezét, lerántja újból?… – Segítség… – hörögte az asszony. Elkapta a medence szélét, nem, nem engedi, hogy ismét a mélybe húzzák. A hang először alig tört át a torkán, szinte csak suttogás volt. De a rémület megsokszorozta erejét. – Segítség!… A félelem rétegei csak akkor pattogtak le róla, amikor látta Ahmedet és az egyik testőrt rohanni a medence felé. Az idegen is hallotta a kiáltást. Tudta, menekülnie kell. Gyorsan úszott a medence alján, tovatűnő, láthatatlan folt…
– Asszonyom! – A testőr elkapta Letta karját, rádióján riasztotta társait. Ahmed is megfogta Lettát, kihúzták az asszonyt a fürdőmedence szélére, valaki riasztotta az orvost. Letta erőtlenül hevert a betonon. Nara melléje térdelt. Múltak az értékes másodpercek, és barátai még mindig nem tudták, mi is történt valójában. Azt hitték, csaknem belefulladt. A szíve talán?… Ám akkor a másik testőr – a tetőről nézett le a medencére – megpillantott valamit. Barota akkor rohant ki az épületből, a testőr rákiáltott: – Felügyelő úr, ott!… – Már nem is mutatta, csak előkapta lézerfegyverét. Barota semmit sem látott – a medence széléről, közelről a zöldes gyógyvíz áthatolhatatlan volt. De a fenti őr a vízelvezető nyílás mellett mozgást tapasztalt, valami fekete folt csúszott ki a kerek résen… Odalőtt. A sugártól szinte felforrt a víz, sistergett, gőz csapott fel, kődarabok pattantak le a falról – de az árny, a rejtélyes folt eltűnt. Nara, Roland, Ahmed már nem hitték, hogy Letta rosszul lett a vízben. Az őr kiáltása és a lövések megértették a felügyelővel is: támadás történt. Abram sápadtan futott elő – életében most először élt át ilyen közelről merényletet, ez volt életében az első igazi, "éles" helyzet. Az orvos rohanvást jött, térdre vetette magát az asszony mellett. Letta kapkodva szedte a levegőt. A szolgálat emberei akkor már a nyílásnál álltak. Barota szótlanul mutatta a melegvizes beömlőnyílást, odatérdeltek melléje. – Erre menekült. Sőt, itt is jött be. – A rácsot sem tette vissza. – Nem maradt rá ideje. – A gyógybarlangból úszhatott be. – Persze, észrevétlenül, a víz alatt. – Légzőkészülékkel egyszerű dolog volt. – Hogy erre nem gondoltam! – Barota a homlokát dörzsölte dühösen. Ahmed jött oda hozzájuk. – Lettának nem esett baja, csak az ijedtség… Azt mondja, az a férfi meg akarta fojtani. Addig tartotta volna a víz alatt, míg levegő hiányában elpusztul. – A gyilkos volt – mondta Barota, feleslegesen. – Ezért csalt bennünket Pedriába. Itt minden szállodának van gyógyvizes medencéje, és az ő módszerével bárhová bejuthat. – Barota újra a nyílás fölé hajolt. – El fogjuk kapni! Erősítést hívunk Limából, lezárjuk a barlangot, az összes medencét, szállodát! Az egész várost!… – Szerintem reménytelen – így Roland. – Ezer kijárata van ennek a barlangnak, nincs Limában annyi rendőr, hogy mindenhová jusson. Mire ideérnek az emberei, a gyilkos már régen egy másik szálloda medencéjében úszkál. Legfeljebb az eldobott békaember-felszerelését találhatják meg valahol a barlangban…
Az idegen ismét a föld alatti tóban úszott. A düh, a kudarc tudata elöntötte agyát, haragosan csapkodott. "Ez volt az utolsó esélyem" – gondolta. Az üldözőktől félve még a tóban levetette lábuszonyait, szemüvegét, légzőkészülékét, mindezt a fenékre süllyesztette. A kabinban átöltözött, hamarosan kijutott a barlangból. De amint légitaxiba szállt és a város fölött repült, nem érzett megkönnyebbülést. Ellenkezőleg. Nagyon nyugtalanította, hogy sehol sem látott riadóállapotban futkosó rendőröket, kék fényes légi járműveket. Nem üldözik? Vagy mégis – csak ő nem tapasztalja?… Átvette a gép vezetését a robotpilótától, hol jobbra, hol balra húzott, lesüllyedt, felemelkedett – közben figyelte háta mögött a légteret. Senki sem üldözte és ez mélységes nyugtalansággal töltötte el. Érezte, ellenfelei valami mást forgatnak a fejükben. Talán már kész tervük is van arra, hogy őt elfogják? – Kudarcot vallottunk hát? – kérdezte Abram. Újra Limában voltak. Barota szokása szerint az ablaknál állt. Az iroda most a szokottnál is sivárabb benyomást keltett. A felügyelő Letta jelenlétében nem akart válaszolni; az asszonyon még mindig látszott, megrázta az élmény. Akarva-akaratlanul is testén érezte a gyilkos mohó, síkos kezeit… Nara megfogta a vállát, magához húzta. – Most már ne gondolj rá. – Alig két órája történt – mondta Ahmed. – Az élmény még friss. De majd elmúlik. Ezt vigasztalásnak szánta. Letta jól értette, de nem válaszolhatott, mert a szobába valósággal berobbant egy idegen tiszt. – Megvan! – kiáltotta. – Micsoda? Kicsoda? – hápogott Abram. De még Barota is értetlenül nézett tiszttársára. – Összeállt a kép! – kiabált az tovább. – A kábítószeres banda főnöke azonos lehet annak a bandának a főnökével, amelyik annak idején megmérgezte a víztározót! Azok ugyanazok az emberek! És ugyanaz a fickó a sokszoros gyilkos is! – Miről beszél? – Itt a vallomása, ebből mindent megértenek! – A férfi zsebébe nyúlt, de előbb bemutatkozott. – Novikov vagyok a kábítószerosztályról. – Egy rögzítőkristályt tett a lejátszóba, és a készülék mellé telepedett. Intett nekik, foglaljanak helyet. Azok engedelmeskedtek. Barota mit sem értett, Lettában még hullámzott a félelem, Ahmed körülnézett – sajnálta, hogy Roland nincs
itt. Vajon hol lehet? Narát megragadta a látvány időtlensége. Régi leírásokból tudta: ez a jelenet ugyanígy lejátszódhatna háromszáz évvel korábban is. Mindig voltak bűnözők és bűnüldözők. Ha valami ez utóbbiak tudomására jutott, éppen ilyen izgatottan gyűltek össze, vadászláz kapta el őket. Odakünn a szupermodern csodák világa uralkodott, ám itt, ebben az épületben mintha minden ugyanolyan volna. A képernyőn fiatal lány arca jelent meg. Mozdulatlan volt még a kép, Novikov nem indította el a rögzítőt, érezte, kell néhány szót szólnia: – A limai kábítósok közé beépítettük egy emberünket, egy fiatal rendőrtisztet, aki még nem is végezte el az akadémiát… Csaknem egy éve él a környéken, és az ő segítségével próbáltunk behatolni a legveszedelmesebb narkósok közé. Több mint egy évtizede működik valahol a környéken egy banda, amelyet eddig sohasem sikerült lelepleznünk. De most… most előbbre jutottunk. Tegnap este az emberünk kábítószeres cigarettával kínálta ezt a fiatal lányt, amit az különben maga kért, aztán ügyesen kikérdezte, és olyan dolgokat tudott meg, hogy azonnal riasztott bennünket. Halljuk hát a lány vallomását. – A tiszt egyetlen mozdulattal elindította a filmet. "…Nemrégen kerültem velük kapcsolatba. Egy barátom mutatta be Albertót, az meg hozzám küldött egy lányt, beszéljen rá, dolgozzak náluk. Vadak között éltem akkor már két éve, és ők is azok voltak. Legalábbis ezt mondták… Később megtudtam, szükségük volt egy laboránsra a titkos laborban. Amikor elmondtam nekik, hogy évek óta csavargók és tulajdonképpen nincs senki, aki kutatna vagy kérdezősködne utánam, még inkább megtetszettem nekik. Rábeszéltek, szavamat vették, hogy senkinek sem mondom el soha, és gazdag leszek egész életemre… és elvittek arra az elhagyott farmra. Tudományos kísérletekről beszéltek eleinte, de hamar rájöttem, hogy erről szó sincs, kábítószert csinálnak…" A tiszt megérintett egy szenzort; a kép hihetetlen sebességgel szaladt tovább, összefolyt a látvány. Novikov magyarázóan mondta: – A gyanúsított itt a következő hetek és hónapok eseményeiről beszél. Ez csak a kábítószerosztályt érdekelte; a farmról kiinduló szállítmányok időpontjai egybeestek az általunk más forrásokból megtudott nagyobb, kontinensen kívüli szállításokkal… Jelenleg ez minket nem érdekel, a majdani bírósági tárgyaláson lesznek fontosak ezek az adatok… – Figyelte a számkijelzőt, egy helyütt megállította és lassan ismét elindította a filmet. A lány így beszélt: "…Az a banda már évtizedek óta létezett, erre mostanában jöttünk rá, azt hiszem, addig a társaim sem nagyon tudták, csak akik már régen dolgoztak a főnöknek. És történt is valami – nem tudom pontosan, mi. De Alberto és a többiek izgatottan pusmogtak. Aztán egyszer eljött a főnök, és akkor Alberto
felelősségre vonta. Valami régi ügyről beszéltek. Megértettem, hogy réges-régen egyszer valami balesetféleség történt, amit már mindenki elfelejtett, de az ügy valami okból újra aktuális lett, és ez veszélyeztette a mostani bandát, a labor létét, a narkógyártást is… A főnök kénytelen volt elmondani nekik, mi történt annak idején. Látszott, nem szívesen teszi… Akkoriban ő és társai még nem narkóval foglalkoztak, hanem beszálltak a jól menő elefántcsontüzletbe. Vegyi gyárakból mérgeket szereztek, felhígították és átadták a vadászoknak, akik az állatokat a rezervátumokban leterítették. A szerzett elefántcsontból kaptak részesedést. Később maga a főnök és emberei is beszálltak a vadászatokba, így nagyobb lett a hasznuk… Egy hajnalon – mesélte a főnök – az emberei a natidói műtrágyagyárból szereztek több kiló lenicitet. Siettek, nehogy észrevegyék őket. Még pirkadat előtt kellett találkozniok a főnökkel valahol azon a környéken, ő vitte volna tovább a mérget. Mindig ez a szokása, most is – az emberei soha nem tudják, kinek adja tovább az árut, nélküle nem jutnának semmire… Azok az emberek, hogy lerövidítsék az utat, úgy döntöttek, átrepülnek a natidói víztározó fölött. Nem vették észre, hogy az egyik ajtó nem jól zár. A tározó fölött a szél hirtelen megdöntötte a gépet, a padlón heverő kis műanyag tartályok közül az egyik felborult, és a vegyszert a huzat kifújta a gépből… Véletlen baleset volt. De amazok tudták, mit jelent ez, nagyon megijedtek. A főnök szerint a gépet Havenar vezette… Azt hiszem, ha jól értettem, összesen hatan tudtak a dologról, annyi főből állt akkor a főnök bandája, őt magát is beleértve. A főnök megtiltotta nekik, hogy értesítsék a hatóságokat: méreg van a vízben. Mellesleg úgy intézte a dolgot, hogy nem is szólhattak volna: elvitte magával a légitaxit, a barátait meg otthagyta az erdőben, ahol találkoztak. Csak órákkal később vergődtek ki az erdőből, amikor már felkelt a nap, a mérgezett ivóvíz miatt sokan meghaltak… A főnök szavukat vette, hogy életük végéig hallgatni fognak. A hatóságok különben állítólag arra a belátásra jutottak később, hogy a méreg valami ásványi eredetű szer volt, amit az esővíz a talajból mosott ki. Így – mesélte most a főnök – ők is megnyugodtak, és vagy húsz évig eszükbe sem jutott a dolog. Néhányan meg is haltak közben. De most a hatóságok ismét firtatni kezdték az ügyet és a Molinos házaspár nyomára bukkantak. Molinosék annak idején többször loptak vegyszert a főnöknek, később pedig, miután hazatértek a büntetésük letöltése után, gyakran tettek kisebb-nagyobb szolgálatot a főnöknek. De most veszélyessé váltak, a főnök és Havenar közösen megölték őket. A beavatottak közül így már csak Havenar és a főnök maradtak, akik tanúskodhattak volna az ügyben. Alberto és mi ott a farmon attól tartottunk, hogy ez a régi eset lebuktathatja a főnököt is, és akkor vele bukunk mi is. Semmi kedvünk nem volt börtönbe kerülni, az üzlet jól ment. Úgy számítottuk, és ezt támogatta a főnök is, – hogy még két évig dolgozunk
a farmon, aztán szétszéledünk és óriási bankszámlákból fogunk élni… Hát ez nem sikerült. Láttuk a tévében, mi történt Havenar gépével. Tudtuk, a főnök tette el láb alól az utolsó tanút is… Akkor még attól is félni kezdtünk, hogy a főnök ilyen erőszakos és semmitől sem riad vissza, egy szép napon mindnyájunkat megölhet… Már azt is megbántuk, hogy kérdezősködtünk tőle a múltkor. A főnök kemény ember, a végén mindig ő győz. Azon már nem is csodálkoztunk, hogy elrabolta az ikreket. Arról az asszonyról, aki elindította ismét ezt az egész ügyet, nagyon csúnyán beszélt, ígérte, leszámol vele is. De Havenar halála mégis fordulópont lett, azt hiszem. Ahogy a többieket figyeltem, láttam: megrázta az egész társaságot. Rájöttünk, a főnök beteg ember, szeret gyilkolni, ez neki élvezetet okoz… Alberto napokig hallgatott, a többieknek is elment a kedvük. Veszélyben éreztük magunkat. Bármelyik nap jöhet a főnök, fegyverrel, méreggel, sugárral végezhet velünk, sőt utána eltünteti a holttesteket, és soha senki nem tudja meg, mi történt velünk. Már csak azért sem, mert hiszen jó ideje elbújtunk a társadalom és a hatóságok elől, a családjaink sem kerestek bennünket. Volt, aki igyekezett nem is gondolni rá, volt, aki titokban a kábítószerekhez menekült. Én Albertóval léptem… szóval, kapcsolatba. De ez nem volt elég, rettenetesen szorongtam, nem tudtam elfelejteni a főnököt és az egész helyzetet, amibe kerültem. A szökés gondolata is foglalkoztatott. Az volt a legrosszabb, hogy nem volt kinek elmondani, nem volt kitől tanácsot kérni… Tegnap délután hallottam, hogy Alberto egy szállítmányt visz a városba a főnöknek. Megkértem, titokban vigyen magával, csak néhány órára legalább, hogy más arcokat is lássak. Nem akartam elszökni, dehogy, nem volt pénzem, minden keresetünk még a főnök bankszámláján volt, a nagy pénz reménye még visszatartott. De legelőbb kipróbáltam a kábítószert… Ez lett a vesztem. Mikor végre találtam valakit, akinek mesélhettem a szorongásaimról, a félelmemről… honnan tudhattam volna, hogy az a fiatal nő, aki megkínált és olyan kedvesen kérdezgetett… hogy éppen a szolgálatnak a vadak közé beépített embere?" – Azonosították már? – érdeklődött Barota a telefonban. A vonal túlsó végén egy nő adott rövid válaszokat. A felügyelő hallgatta, hallgatta, aztán bosszúsan letette. – Pár százezer ilyen korú férfi él a környéken. Ha az a lány, akit az imént a filmen láttunk, percenként húsz arcot néz meg, és óránként tízperces szüneteket tart, naponta legfeljebb tízezer képet szemlélhet meg. A dolog eltarthat még hetekig… – Egyelőre nem tehetünk mást. Mi van az ujjlenyomatokkal? – kérdezte
Ahmed és Abramra nézett. A felügyelő "filozófus segédje" szolgálatkészen válaszolt: – Már négyet beazonosítottak, de egyik sem lehet a rejtélyes főnök, csak mind fiatalabb nők és férfiak. Azt hiszem, a főnök sohasem volt a házban, legalábbis aligha hagyta ott valahol az ujjlenyomatát, ő annál sokkal ravaszabb lehet… Ha igaz, amit eddig róla megtudtunk. A filmbeli lány elmondása szerint is igen ritkán tartózkodott a farmon, akkor is csak percekig. Volt úgy, hogy a teraszon ült le, az épületbe nem is ment be. Csak annyit tudunk róla, hogy mindig fehér cipőt viselt. Barota megint az ablakhoz állt. A gondolatai egymást kergették. Állandóan helyben toporognak? A Havenar-féle felrobbant légitaxi fekete doboza elárulta, honnan startolt utolsó útjára a szerencsétlen bűnöző. Ám ott a folyóparton semmi nyomot sem találtak. Kihalt környék, szemtanúk sehol – pedig vagy tíz perccel az Ygel torony mellett bekövetkezett detonáció előtt feltehetően ezen a téren állt a főnök, ott búcsúzott el mit sem sejtő cinkosától, vagyis leendő áldozatától, akit hidegvérrel halálra ítélt. A felügyelő megrázkódott. Kivel került szembe?… Hát vannak még ilyen kegyetlen, cinikus gyilkosok? Szinte nem tudta elhinni, hogy léteznek ilyen emberek a huszonötödik században. Agya alig akarta befogadni az információt: bizony, léteznek, így telt el égy perc, aztán a felügyelő megfordult, Lettára nézett. – Asszonyom, önre tulajdonképpen már nincs szükségünk. Éppen elég bizonyítékunk van arra nézve, hogy a víztározóba jutott méreg ügyében a férje, Oban Dorg, ártatlan. A jogvédője majd beadja a perújrafelvételi kérelmet, a tárgyaláson önnek már nem is kell jelen lennie. Feleslegesen nem szeretnénk kockáztatni az életét – azt hiszem, ezt már eddig is a kelleténél többször tettük meg… Mivel az a bolygó… hogy is hívják? Trendal? Tehát az a Trendal nagyon messze van, hát én azt tanácsolom, induljon el most, annyival is hamarabb közölheti a férjével a jó hírt. – Azt hiszem, igaza van – mondta Letta. Bevégezte hát küldetését? Egy pillanatra elállt a lélegzete is. Ezt még majd pontosan végiggondolja. És a fiúkkal is beszélnie kell. Hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát, de nyugtalanul szólt: – Mindenesetre, előbb beszélnem kell Roland Lindennel. Hol van? – Nem tudjuk – felelte Barota, és nem nézett az asszony szemébe. – Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Roland Linden abban az órában ismét álruhát öltve csavargóit. Most a limai kontinentális repülőtér várótermében járt fel-alá. Az elmúlt órában
lebonyolított két beszélgetést, az egyik interkontinentális volt. A reptér betonján – tudta jól – várt rá néhány férfi… A hatalmas csarnokot már kétszer is bejárta, közben tekintete mohón figyelte a várakozókat, az érkezőket, az indulókat. És az órát. Még hat perc, még négy, még három. Nem látott ismerős arcot. Őt senki sem ismerhette fel. Az elmúlt években ez a fürkészés a vérévé lett, nem ok nélkül. Végre eljött az idő. A legközelebbi videotelefonfülkébe sietett, ujjai villámgyorsan táncoltak a klaviatúrán. Kép ugrott az ernyőre, és a kamera is bekapcsolt. Akit hívott, látta őt. A férfi egy szobában ült, és amint megpillantotta Rolandot, sebesen beszélni kezdett: – Megkaptuk az információkat. Hajnalban négy gép adta le az automata jelzést, hogy elhagyja a város legkülső határát. Az utasok általában nem is tudják, hogy a légitaxikba ilyesmit is beépítettek. – A gépekről beszéljen! – dörrent rá Linden sietve. – Igenis. Szóval kettő délkeletre ment, a 48-as szakaszon léptek ki. Egy északra, egy másik pedig nyugatra, a tengerpartra ment le, de ez már vissza is jött. – A legtöbb esély a délkeletiekkel van – így Roland gyorsan. – Magam is úgy vélem – felelte amaz. – Arra indulok. Tudják meg, hol léptek be azok a gépek. – A mondat értelmét csak a beavatottak sejthették. A kívülállóknak – ahogyan Linden beszélgető partnere is megjegyezte – fogalmuk sem lehetett arról, hogy a nagyvárosok körül létező elektronikus közlekedési jelző- és vezérlőgyűrűk felfogják és regisztrálják a kifelé és befelé áthaladó légitaxik elektronikus azonosítási jelét. Így a közlekedési központban figyelemmel kísérhetik, hány gép van a városban és mi történt azokkal, amelyek már nincsenek ott. Roland máris rohant. Egy perc, és a nyílt betonmezőn csapott arcába a nagy fény. Újabb perc, és beesett a gyors járatú különgép ajtaján. Társai azonnal becsukták, és a gép abban a másodpercben felemelkedett. – Délkelet, 48-as szakasz – lihegte a férfi. A pilóta beállította az önműködő vezérlést. A másik férfi a rádióhoz ült, közben mintegy mellékesen megkérdezte Rolandtól: – Nem öltözöl át? – Nem. Ha a nyomukra akadunk, úgy teszek, mint aki csatlakozik hozzájuk. Merthogy előbb bizonyosságot kell szereznünk, ők-e azok. Utána aztán legyetek résen – mondta a jogvédő makacsul összeszorítva száját. Társai nem feleltek. Értették őt. Egyetértettek vele: A gép délkelet felé száguldott. – Megvan! – kiáltotta Abram akkora hangerővel, hogy beleremegtek az
iroda különleges ablaktáblái. Barota a füléhez kapta a kezét, méltatlankodva szólt: – Ez az üvöltözés most már szokássá lesz itt?… Megőrült, Abram? – Dehogy, uram! Most szóltak át a kábítószerosztályról, tudja, az a Novikov… A lány rátalált a fényképre! – A felügyelő segédje akkor már a sarokban álló készüléknél állt, működésbe hozta a gépet, a képernyő kivilágosodott. – Rögtön átadják nekünk is, már értesítették az ügyészséget. – Szerencsénk volt. Alig huszonnégy órás keresés után a nyomára bukkantunk. – Barota felélénkült. Elfelejtette minden baját és bánatát. Még mindig nyomta a lelkiismeretét, hogy hiába tette kockára Letta Dorg életét, a tettest nem találta meg. Most új remény ébredt benne. – Hát igen, ez a technika! – lelkendezett Abram, a még üres képernyőre bámulva. – Technika… egy fenét – morogta a főnöke. – Egy… micsoda? – döbbent meg Abram. – Ősrégi szó – motyogta Barota zavartan. – De hagyjuk. Az a lényeg, hogy a lány emlékezik és felismeri a bandita arcát. A technikának, a gépeknek itt csak minimális a szerepük. Az ernyőn hirtelen feltűnt egy arc. A két rendőrtiszt az első pillanatban szótlanul bámulta a jó negyvenes férfit. Abram érezte, jeges ár emelkedik benne. Ez hát a rejtélyes főnök, akinek végeredményben húsznál több gyilkosság szárad a lelkén? Egy arc nélküli, homályos árny hirtelen arcot kapott – ember lett. Olyan, mint mások. – Évtizedek óta keresik – suttogta Barota. – Eddig kicsúszott minden csapdából, hisz senki sem tudta, kicsoda. Felépített egy kis külön világot, ahol valóban élet és halál ura volt… – De most vége lesz a világának. – Abram keze ökölbe szorult. – Elkapjuk, bármi áron, de elkapjuk. – Mikor jössz vissza, mama? – Úgy kérdezd, fiam, mikor jövünk vissza, apáddal együtt. – Szóval már biztos, hogy szabad lesz? – Igen. – Tudtuk, hogy száműzött, csak sose beszéltünk erről veled. – Nyugodtan szóba hozhattátok volna. Soha nem mondtam nektek, hogy valamiről nem akarok beszélni. – Igaz, de… szóval, olyan furcsa lett volna. Most már biztos, hogy apa ártatlan?
– Igen, teljesen biztos. A szolgálat már tudja, kik mérgezték meg a tározó vizét. Véletlen volt ugyan, de a tettesek, ha akarják, még idejében figyelmeztethették volna az illetékeseket és akkor lezárták volna a tározót. Nem halt volna meg tizennyolc ember és apátok sem kerül a Trendalra. – De akkor ti sem találkoztatok volna, mama! – …és mi sem születünk meg!… – Ez igaz, de hát… Sok tragédiát okoztak azok a banditák. – Rossz emberek? – Különösen az egyik. – Ő zárt bennünket a régi bunkerbe. – És próbált téged is meggyilkolni, mama. – Felöltöztetek már? – Nem szeretek jól öltözött lenni, mama. Minden új ruha olyan kemény, akár a páncél. – Ne finnyáskodj, fiam. Nara már vár. És Ahmed a stúdióban. Azt hiszed, olyan egyszerű volt elintézni, hogy most rögtön csinálhasson egy ilyen műsort? Még Barota felügyelőt is rábeszélte, hogy lépjen fel. – Rólunk lesz szó, mama? – Főleg rólunk. Apáról, a régi eseményekről, meg a mostaniakról. A banditákról is. Ti is beszélhettek majd a bunkerről. – Brrr… nem szívesen. – Hadd tanuljanak belőle mások, és ezután talán az emberek nyitottabb szemmel járnak majd a világban. – A világtévé is közvetít bennünket, mama? – Azt hiszem. Ahmed elég híres riporter. – Roland is ott lesz? – Nem hiszem… Furcsa, de egy ideje már nem jelentkezett. Roland gépe késő délután szállt le Rosario mellett. Pár perccel korábban rádión kaptak jelzést, hogy az egyik keresett limai légitaxi elektronikus azonosító jelét fogták a város északi határán. Roland és társai mindeddig hihetetlen sebességgel száguldottak délkelet, majd dél felé, túllépték az efféle földközeli járművek számára megengedett sebességet. A közlekedésbiztonsági radarkezelők néha csak a fejükhöz kaptak, felháborodott figyelmeztetések és válaszul jelszavak szálltak az éterben, parancsokkal váltakozva. A földön is akadtak szép számmal, akik már hajnal óta nem tétlenkedtek. – Van valami jelzés? – kiáltotta Roland türelmetlenül a gépben. – Kettő is! – A rádiós fülhallgatókkal ült kis kuckójában, szorgalmasan jegyzetelt. – Az az objektum huszonkét perce lépett be és egyenes vonalban
repült tovább. A helybeliek most kapcsolódtak be az adásba… azt mondják, azon a vonalon van a vadaknak egy ismert találkahelyük, egy külvárosi szemétégető melletti parkoló… – Gyerünk! A gép ismét felröppent. A rádiós pergő nyelvvel beszélt valakivel. A légi jármű alacsonyan húzott el a város fehér épületei fölött, árnyéka háztetőkön, teraszokon suhant megfoghatatlanul rövid pillanatokig… Aztán felbukkant a szemétégető. A rádiós tovább beszélt. Két-három légitaxi és néhány földi elektrokocsi is állt a parkolóban. Színes ruhás alakok lépkedtek közöttük. Ketten tornáztak; hosszú út után gémberedett tagjaikat egyengették. A szemétégető hatalmas kéményéből nem áradt füst, egyike lehetett azoknak, amelyeket nemrégen zártak be, mert a legmodernebb elszívó berendezések ellenére is némileg szennyezték a levegőt. A lemenő nap a tetőn táncolt vörösen, a kémény árnyéka a parkolóra vetült. – Egyedül megyek oda hozzájuk. Ti maradjatok készenlétben. – Roland nem ügyelt társai tiltakozására, kilépett a gépből. Öltözete megfelelt a környezetnek, a téren csak hozzá hasonló ruhákat viselő csavargók jártak. Roland bozontos parókája, álszakálla, régimódi vörös, palástszerű öltözete leplében – nem is Roland volt. Tudatában volt e látszatnak örült is neki. Így megközelítheti amazokat, remélte. Nem kell attól tartania, kiderül, kicsoda is ő. Már csak az jöhetett közbe, ha a téren pihenő utasok nem azonosak azokkal, akiket Limától idáig üldöztek… A gépek csak elektronikus jeleket sugároznak, utasaikról nem közölnek, nem közölhetnél adatokat. Egy tűz körül fiatal nők álltak. Az egyik valamit szólt Rolandnak, dallamos tájszólásban, de a férfi csak visszaintett, és ment tovább. Tekintete vizslatva járt körbe. Már tudta, melyik gép jött Limából ismerte a számát. Az egyik légitaxi oldalán virított a fehér számjegy, Roland arra irányította lépteit. Az ő árnyéka is végignyúlt a téren. A kopott aszfalton eldobott műanyag zacskók hevertek. Az egyiket kis szél kapta fel. A férfi cipője kopogott. Kis csoport állt a limai gépnél. Csomagokat szedtek elő. Szóval, itt a végcéljuk?… Hát tévedtek. Három nő és két férfi. Az egyik… Igen. Nem lehet kétsége, eléggé pontos leírást kapott róla. – Alberto! – kiáltotta Roland. Amaz döbbenten megperdült. A két férfi alig öt méterre állt egymástól. A többiek is arra fordultak… Csak ők láthatták Roland kezét. A férfi a bő vörös palást alól lézerpisztolyt fogott rájuk. – Ne mozduljatok! – De hát… ki vagy te? – nyögte Alberto. A tekintete rémülten repdesett ide-oda.
– Majd bemutatkozom. Vége a játszmának – sziszegte Roland. A keze erősen szorította a fegyvert. Nem látta, mi történik másutt – csak azt az öt embert figyelte. Ha megmozdulnak, ha bármelyikük csak egyetlen gyanús mozdulatot tesz, ő azonnal lő. Lőnie kell, ha nem akar meghalni ezen az aszfalton. És Roland már el volt szánva mindenre. A tér fölött légi járművek bukkantak fel. Gyorsan leszálltak. Lábak dobogtak, közeledve. Fegyveresek. Egyenruhában. – Most már minden rendben van, Roland – mondta egy férfi a jogvédő mellett. Az egyenruhások körülvették a csavargókat, a vadakat. A férfi mélyet lélegzett, és Roland szemébe nézett. – Kitűnő munkát végzett, százados úr.
7. – Nincs a lakásán. Napok óta nem látta egyik szomszédja sem. – Abram fáradtan jött vissza a városból. – Hagytam ott három rendőrt, de persze reménytelen a dolog. Nem várhatunk, míg csapdába esik. El kell kapnunk, mielőtt újabb gyilkosságokra vetemedik. Persze, biztos vagyok benne, hogy nem fog csapdába esni, már nem jön haza. Kiadjuk a körözést? Barota a tévéstúdióból válaszolt. Két perc volt a műsor kezdéséig, és itt mindig minden igazi riportműsor élőben ment. A felügyelő már nem habozhatott. – Rendben van, Abram. Ez a dolog éppen beleillik az adásba. De előtte szóljon az ügyészségnek. Letta hunyorogva nézett az erős lámpák fényébe. A szeme majdnem könnyezett. A Trendalon elszokott a túl nagy világosságtól. A kamerák automatikusan álltak rá az arcára. Száz éve nem voltak operatőrök, érzékeny kis berendezések irányították a kamerákat. A rendező kis üvegfülkéjében ülve szenzorok érintésével szinte egyedül vehette fel, közvetíthette a műsort, akár egyszerre az egész világnak. Hibátlanul működött a műholdas közvetítőrendszer. Ahmed nem izgult. Sok éve dolgozott már a világtévének, Indiapolisban, Óceániában, néha Európában is. Barna arcán nyugalom ült. Még arra is jutott ideje, hogy csillapítsa a fiúkat. Mert azok igencsak feszengtek, főként Bart félt az adástól. Trin született optimista lévén, ettől sem tartott. Barota felügyelő majd kiugrott a bőréből. Hosszú pályafutása során még sohasem állt a kamerák előtt; ráadásul az a fránya Ahmed Tarandi nem akarja előre elmondani a kérdéseit… így nem készülhet fel a válaszokra. Más sem hiányzik neki most, mint csúfosan leszerepelni ötszáz-hatszáz millió, vagy több néző előtt. Ez ártana a szolgálat tekintélyének is. Őszintén szólva, Barota
most egy kicsit megbánta, hogy hagyta magát rábeszélni a szereplésre. Persze, az is igaz, hogy éppenséggel nagyon sok függ ettől a műsortól. Ha szétzilálják a főnök bandáját – úgy tűnik, a legjobb úton haladnak efelé – és elfogják őt is, a kontinentális rendőrség egyik legnagyobb tette lesz az utóbbi évtizedekben. Kár, hogy a kábítószeresekkel közösen kellett csinálni a dolgot, sőt, kezdettől benne volt az europolisi világrendőrség néhány embere is. Ki a fene hitte volna, hogy azok ilyen türelmes emberek? Évek munkájával beépítik az embereiket a narkósok, a vadak, a csavargók, a bűnözők közé, aztán, ha eljön az ideje, megmozdítják holtnak hitt kapcsolataikat és egy addig nem is sejtett gépezet lendül működésbe… – Felügyelő úr, jöjjön, kezdődik a felvétel! – Igen… igen, megyek. – Barota szólt volna a telefonba, hisz még mindig a videotelefon kamerája előtt állt, de Abram a vonal másik végén már befejezte a beszélgetést, azóta nyilván az ügyészséggel beszél, a képernyő üresen villózott. A főnök arcképe hamarosan megjelenik az amerikai kontinens minden képernyőjén. A déli szubkontinensen óránként, az északin kétóránként fogják mutatni. Ahmed az élő közvetítések alatt mindig érezte agyában ezt a kellemes feszültséget. A 2-es kamerába nézett. Tudta, most pergett le a számítógép készítette elektronikus főcím. Estefelé járt itt az idő, körülbelül tizennyolcmillió nézője lehet a limai nagykörzetben. Ez még nem a csúcsidő, de hajó lesz a műsor, még ma este megismétlik valamelyik csatornán és huszonnégy órán belül átkerülhet más földrészek műsoraiba is. – Kedves nézőink, megrázó percek következnek – kezdte. Agyában akkor alakultak a mondatok. Nem közölte előre Letta Dorg nevét. Semmit sem mondott róla. A műsor egy filmbejátszással kezdődött. Archív film a víztározóról. Natido, álmos kisváros a kontinens közepén, évtizedekkel korábban. Aztán egy halvány, kétdimenziós színeskép: komor férfiarc. Egy mágneses igazolványról másolták, gyenge a minősége, főleg így a képernyőkön. A kép most lassan növekszik, kitölti a képernyőt. Oban Dorg, a tározó őre. Kudarcember? Nem csinált karriert, nem is végzett semmiféle magasabb iskolát. Nem a Földön született, talán sohasem tudott kellőképpen adaptálódni az itteni viszonyokhoz. Nem találta a helyét, ahogyan mondani szokták. És ahogyan most Ahmed is megjegyezte. Letta szívére szorította a kezét. Holnap, az indulás előtt táviratot fog küldeni a Trendalra. Talán el tudja majd intézni, hogy ezt engedélyezzék, hiszen rendkívüli ügyről van szó. Perceken belül Ahmed hozzá fordul majd, a trendali évekről fogja kérdezni, ez biztos, csak ennyit mondott előre. Utána el kell majd mesélnie, hogyan próbálta őket meggyilkolni a rejtélyes főnök, nem is egyszer próbálkozott… Most kezdik őt keresni. A bandáját állítólag részben
már elfogták. Oban ártatlan, nem vádolhatják már azzal, hogy a méreg az ő mulasztásából került a tározóba, hogy nem elemezte a vizet, mielőtt felhúzta a zsilipeket. A mérget emberek ejtették a tározóba, nem volt erő, amely ezt megakadályozhatta volna… A bíróság kedvező ítéletet fog hozni, Obant felmentik. Az ítélet szövege az éterben száguld majd, utoléri az ő hajóját is, és amikor tíz és fél hónap múlva leszáll a Trendalon, kezében lesz, megmutatja Obannak… Egy napot, egyetlen napot töltenek csak a bolygón. Az emlékezés napja lesz az. Aztán elindulnak a Földre, haza… Minden képernyőn ezt az arcot látták. Egy ötven felé járó férfi kemény vonásait. Makacsul összeszorított száj, keskeny ajkak, előreugró áll. Határozott tekintet. Dús szemöldök, vastag orr. Roland Linden az adás végére ért a stúdióba. Még a liftet sem volt türelme kivárni, hármasával szedte a lépcsőfokokat. A személyzet megbámulta – ki jár manapság lépcsőn? A jogvédő ezúttal normális ruhát, nem álöltözetet viselt. Ahmed állt már csak a kamerák előtt. Az imént kapott egy cédulát a rendezőtől, úgy látta jónak, ha maga olvassa fel a szövegét. Letta akkor lépett ki a stúdióból. – Roland! Merre járt? – Üdvözlöm, asszonyom! – A férfi lihegett. Kendőt vett elő, megtörölte homlokát. A mozdulat régies volt, majdhogynem ősi. – Siettem, hogy még ideérjek. Útközben a gépen néztem a műsort. Jó volt. – Barota felügyelő említett egy igen tehetséges fiatal rendőrnőt – mosolygott Letta. A férfi is elnevette magát. – Hát igen… Nem mondtam igazat önnek, nem leplezhettem le a lányomat. De részben igazat mondtam. A feleségem balesetben halt meg. Egy narkós fiatalember elütötte elektroautóval… Akkor döntöttünk úgy a lányommal, hogy mindketten harcolni fogunk a kábítószeresek ellen. – Döntöttünk? – Igen. A lányom is mindig rendőr akart lenni… Jött Barota felügyelő, meghallotta az utolsó szavakat. – Asszonyom, ön nem is tudja, kivel beszélget… Linden úr nem csupán europoliszi jogvédő, hanem a világrendőrség tisztje, aki a kábítószerellenes csoportban évek óta úgynevezett civil ügynökként tevékenykedik. Letta a férfira nézett. Linden is őt nézte, de lelki szemeivel a feleségét látta, egy másodpercre ökölbe szorult a keze. Igen, biztosan most is arra a napra gondolt, amikor felesége hamvait az Adriába szórták egy repülőről. A lánya és
ő akkor döntötték el, hogy minden erővel a vadak, a kábítószer, a bűnözés ellen harcolnak majd. A mellettük lévő faliképernyőn megjelent a főnök arca. Hallották Ahmed hangját, ő még adásban volt: "A körözött személy neve Frank Moreno. Szökésben van. Feltehetően elsősorban lakatlan vidékeken fog meghúzódni. A szolgálat ellenőrzi az összes légikikötőt, a hajó- és szárazföldi forgalmat. Minden utas köteles igazolni személyazonosságát, kérjük megértésüket. Frank Morenót huszonegyszeres gyilkossággal gyanúsítják. Feltehetően fegyver is van nála; aki hollétéről bármilyen információt tud adni, hívja fel a szolgálat limai központját…" A férfi délben ért a folyóhoz. Két napja vándorolt már a környéken. Nem volt könnyű kijutnia a nagyvárosból, az arcát folyton rejtegetnie kellett. Aztán, amikor besötétedett, messziről elkerülte a kivilágított pontokat… A rezervátumban valamivel biztosabban érezte magát, néha fogát összeszorítva megpihent. Útközben néha hordákban vonuló állatokkal találkozott, ilyenkor is meglapult, hagyta őket elvonulni. Antilopok szarván csillant a nap, bivalyok fürödtek egy sárdagonyában. A gyakori várakozások, a lopózás rengeteg idejét vette el. Dél óta látta már a folyót a dombtetőről, de mire a nehéz terepen megközelítette, már majdnem három óra lett. Egyszer néhány vadszamár vágtatott le egy dombról, porfelhőt verve, akkor is félve lapult meg, azt hitte, üldözők közelednek. Egy bölénycsordát meg kellett kerülnie, jobbnak látta nem közelíteni hozzájuk túlságosan, félelmetesek voltak, bár kilométerekkel távolabb ment el tőlük, látta, hogy nyugtalanul emelgetik hatalmas fejüket, szaglásznak. A nap tűzött és a férfi már nagyon szomjas volt. A folyóhoz érve ivott vizéből, aztán némileg erőre kapva továbbvándorolt. Időérzékét elvesztette már. Messziről figyelte a hidat. Meglapult, mert emberek is feltűntek a környéken. Az alakok láttán egyszerre érzett félelmet és reményt is. Hiszen ahol ember van, ott élelmet is találhat. Észrevette, hogy egy bokorsor egészen az egyik kertig vezet. A nagyobb épület mögött gyümölcsfák és alacsony raktárak álltak, a vadőrök alighanem ott tárolták felszerelésüket és járműveiket. Negyedórával később már a raktárak között osont. Az egyik csukott ajtó előtt, egy faládában szárított gyümölcsöt talált, egyet azonnal a szájába tett, többet ingébe dugott és továbblopakodott. Hangokat hallott. Egy nyitott teraszon tévékészülék állt. Nem mert közelebb menni. De a készülék hangosan szólt. A férfi óvatosan nézelődött, azon töprengett, merre menjen tovább. Akkor összerezzent: a nevét hallotta!
– Frank Moreno, jelentkezzen a szolgálat legközelebbi őrhelyén. Bárhol is tartózkodik jelenleg, adja meg magát! A férfi az egyik falnak vetette a hátát. Itt vannak hát?… De semmi sem mozdult. Lihegve nézelődött, az izgalom felkúszott a torkába – senkit sem látott. Akkor értette meg: a tévében mondták a nevét. Persze, már tudják, hogy ő az… Sarokba szorított állatként szűkölt. Nem tudhatta, hogy mások is látják. Az egyik ablakon át két férfi nézte az arcát. Aztán összenéztek és az egyik máris nyúlt a fegyveréért. – Tudtuk, hogy ide fog jönni – mondta az a férfi. Ébenfekete arcán rosszindulat ült. Társa, fehér bőrű, ravasz arcú fickó, már a raktárajtónál állt, kinézett. – Senki… Honnan tudtátok? – A legtöbbször itt vettük át tőle az árut. Fiatalabb korában sokat járt a rezervátumba, úgy ismeri, mint a tenyerét…– Sejtettük, hogy itt akar elbújni. – Rosszul számított, ezúttal – nevetett a fehér. – Itt már nem fog elrejtőzni. Nem lesz rá ideje. – A barátod szólt már a rendőröknek? – kérdezte a fekete és kibiztosította a lézerfegyvert. – Igen, az előbb. Kell az alibi, no nem? De míg azok ideérnek… – Nem engedhetjük, hogy elkapják, az a parancs. Ha élve kerül a kezükbe, elmondja azt is, kinek szokta eladni az árut. A fehér nem válaszolt. Mindezt maga is jól tudta. Hallgatózott, aztán suttogva kérdezte ablaknál álló társától: – Most mit csinál? – Az udvaron nézegeti az elektrokocsikat. Csak erre juthat ki, itt előttünk – intett a fekete a kapura. – Sietnünk kell. Mielőtt a rendőrök ideérnek… – Moreno addigra kihűl – jósolta a fekete komoran. – A mi főnökünk okosabb volt nála. Tizenöt embert küldött az összes helyre, ahol Moreno valaha is megfordult, ahol a múltban üzletet kötöttek. De majdnem biztos volt benne, hogy idejön. A fehér nem válaszolt, csendet intett, megint hallgatózott, majd fojtottan vezényelt: – Gyerünk! Kiléptek a raktárból, átfutottak a kis térségen. A híd ott magasodott előttük. Elsőnek a fehér érte el a pillért, megtámaszkodott. Lihegett. Fekete társa máris ott volt. – Gyerünk a traverzek közé. Bőven átférünk. Amint elhajt, lövök.
– Morenóba? – Nem, te őrült, a kocsiba. A fehér lenézett a mélybe. Aki innen lezuhan… Szemét is behunyta egy pillanatra, úgy felelte: – Rendben. Csináld így. – Halló, felügyelő úr, jól hall? – Elég jól. Honnan beszél, Abram? – Repülök az Andok fölött. Megtalálták Morenót! – Hol van most? – Innen háromszáz kilométerre délkeletre, egy vadrezervátumban. – Sejtettem, hogy ilyen helyen bujkál… Siessen, Abram, nehogy elszalassza! – Igyekezni fogok, felügyelő úr. Moreno gyorsan felfalt két gyümölcsöt, aztán óvatosan megkerülte a raktárakat. Felragyogott a szeme – egy elektroautó állt az udvaron. A férfi várakozott, de senkit sem látott. Amikor a híd felé pillantott, elfogta a vágy. Kár, hogy nincs itt légitaxi, de az elektroautó is megtenné. Lehet, hogy az emberek között mégis könnyebben elbújhat? Visszafordult, a távoli erdőt nézte. Ott senki sem találhat rá, de nincs mit ennie. Álruhát szerez és inkább nagy tömegben bújik meg, a tévé mind ritkábban fogja közölni arcképét, az emberek elfelejtik. Elektrokocsival elmegy innen, a legközelebbi városban szerez egy légitaxit, felmegy északra, Panama vagy Caracas felé, igen, Caracas mellett van egy narkós tábor, ott meghúzhatná magát. "Frank Moreno, adja meg magát. Jelentkezzen…" – hallotta a tévéből. Elfogta a düh. Nem, nem adja meg magát! Az autóhoz szaladt, beült. Az egyik házból kilépett egy férfi. – Hé, maga! Mit akar a kocsimmal? Szálljon ki! Moreno nem válaszolt, elindította a járművet, gyorsított. A vadőr félreugrott, valamit kiabált, ettől Moreno még jobban nyomta a pedált. A vadőr vigyorgott, tétlenül nézett utána. Örült, mikor látta, hogy a férfi egyenesen a hídra kanyarodik… Egy légitaxi tűnt fel a magasban. Oldalán a szolgálat jelvényét viselte. A legközelebbi városból riasztották rádión. A jármű pilótája kis habozás után – alighanem megpillantotta fentről a nagy sebességgel a hídra hajtó kocsit – úgy döntött, elállja útját. Leszállt a híd túlsó végén, egyenesen az úttestre. Moreno már a hídon robogott, egyre gyorsított. Szemében nőtt a látvány. Ha megkaparinthatná a légitaxit… Zakója alá nyúlt, fegyverét tapintotta. De
mi ez?… A légi járműből egyenruhások ugranak elő. Fegyverük is van. És a jármű mellett nincs akkora rés, amelyen átsuhanhatna. A sugarakat senki sem látta. A nap oly verőfényesen, oly vakítóan tűzött… A jármű tengelyén szikra csillant, az elektromotorba pusztító erővel hatolt a tűvékony sugár, óriási energia pusztított egyetlen szempillantás alatt… Moreno érezte, már nem ura a kormánynak, szeme előtt hirtelen megnőtt a térdig érő kis korlát, fékezett volna, de már késő volt, a korlát ilyen sebességnél nem foghatta vissza a járművet… – Abram! – Igen, itt vagyok. – Miért nem jelent? – A kocsi, amellyel Moreno menekült, a hídról a szakadékba zuhant, uram. – Biztos, hogy Moreno vezette? – Az embereink távcsővel tisztán látták az arcát. És a vadőrök is megerősítették, hogy ő volt. Az egyik kocsiját lopta el… A jármű nagy lánggal ég, uram. – Nincs remény, hogy?… – Hetven métert zuhant, uram, és most ég. – Értem, Abram. Odarepülök egy bizottsággal, kérem, biztosítsa addig a helyszínt. – Igen, felügyelő úr.
8. A Trendal naprendszer emberek építette "központja", a hatalmas, méretű mesterséges űrállomás méltóságteljesen forgott tengelye körül. A közeledő űrhajó kamerái ezt az impozáns képet vetítették az érkezők, képernyőire. A központ a rendszer távoli napjának fényét is gyűjtötte, csaknem teljes külső borítása napelemekből, hihetetlen méretű kollektorokból állott. Tudósai rádiócsillagászati felszerelésükkel a kozmosz irdatlan mélységeit figyelték. Régóta létezett már ez az űrállomás, de még sohasem fedezték fel az értelmes élet jeleit. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik ma is vallják: az emberi civilizáció nem érheti meg egy másik értelmes faj látogatását? Az űr elképzelhetetlen távolságainak legyőzésére még a talán nálunk jóval fejlettebb lényeknek is millió vagy milliárd évekre van szükségük, így tehát tulajdonképpen sohasem találkozhatunk velük?… Az űrállomás berendezései mégis szüntelenül fürkészték a kozmoszt.
A Földről érkezett nagy szállítóhajó már órák óta kapcsolatban állt a központ vezérlésével. Előbb automaták, majd emberek vették át az irányítását. Az űrhajó már napok óta fékezett, szakaszosan, apránként vesztette el űrbéli gyorsaságát. Most nagyon óvatosan kormányozták mind közelebb. Egy ütközés beláthatatlan következményekkel járt volna. A központ még a kis meteorokat is elporlasztotta, nehogy átüssék burkolatát. Ha beléje találna ez a több tízezer tonnás test – az űrhajó –, százak vesznének oda…. De baj nélkül egymáshoz közelített a két nagy test. Körülöttük a világűr jéghideg, üres csendje. A fémburkolatok alatt emberek éltek, beszéltek, tevékenykedtek. A központ burkolata egy helyütt megnyílt, félig magába fogadta a hatalmas testet. Zsilipkapuk záródtak, elszívóberendezések indultak dörrenve, kompresszorok sűrítettek belélegezhető levegőt. Aztán – amint feltárultak a rakterek ajtajai – szállítószalagok és elevátorok műanyag csövei, szalagjai nyúltak az űrhajóba, nekifogtak a kirakodásnak. Dokkolás után Letta elsőként lépett a zsilipbe. Amikor szétnyíltak előtte a vaskos fémajtók, azonnal kilépett. Belső türelmetlenségével nem is volt tisztában, de most hirtelen olyan sietős lett minden… Tíz és fél hónapig ült tétlenül a hajóban, igazán nincs több vesztenivaló ideje. Kissé meglepődött, hogy a sárga bőrű, mandulaszemű, alacsony ember, aki várta, a központ parancsnokaként mutatkozott be. – Letta Dorg asszony? – Igen, én vagyok. Táviratilag jeleztem jöttömet. – Igen, tudok róla, bár én csak néhány hete vettem át az állomás vezetését. Cukuda a nevem, Takeo Cukuda. – A Trendalra szeretnék menni – mondta az asszony habozás nélkül. Fényesen kivilágított folyosón mentek. Az átlátszó falak mögött – látta az asszony – néha siető emberek tűntek fel, robotok ügyködtek, valakik tévét néztek. Ahogy vitte őket a mozgójárda, úgy szinte az egész központ életét látták. Percenként más és más szinten más jelenet zajlott előttük. De Letta ezzel nem sokat törődött. Egy kis idő múlva érezte meg, hogy valami nincs rendben. Cukuda figyelmesen nézte Letta arcát, és csak akkor szólt, amikor átértek egy másik, hatalmas terembe. Ennek a végén is volt egy zsiliprendszer. – Az elődöm ismertette velem az ön történetét. Tudom, miért kell a Trendal bolygóra utaznia. Nemrégen kaptuk az értesítést a Földről, amit nyilván ön is kézhez vett. Oban Dorg ügyét újratárgyalták és a bíróság felmentette az egykori száműzöttet. Az ítélet hatályát vesztette. Csak éppen… – A férfi lesütötte a szemét, kellemetlen csend támadt. Letta rosszat sejtve torpant meg. – Mi történt? Beszéljen már! – Szeme alatt érezte az ideges rángást. "Most, mikor már itt vagyok a cél előtt" – lüktetett benne a kétségbeesett, néma kiáltás.
– Az elődöm nem sok gondot fordított erre a dologra… Azt mondogatta, a száműzötteket úgyis leírták már minden listáról, nem kell velük különösebben törődni… Ahányszor erre járt egy hajó, mindig talált neki más, fontosabb feladatot. – Miről beszél? Takeo Cukuda most sem nézett az asszonyra, halkan folytatta: – A férje hónapok óta nem felel a rádióhívásokra. – Meggyűlölte a világot – mondta azonnal Letta, ez volt számára a rejtély megoldása, görcsösen kapaszkodott belé, hogy ne kelljen másra gondolnia. – Én sem jelentkeztem sokáig, nem küldtem neki értesítést, biztosan azt hitte, nem értem el eredményt, a Földön semmi sem történik, ami az ő helyzetén változtatna… Ezt hiszi talán most is! – Nem felel a rádióhívásokra – ismételte a parancsnok gondterhelten. – Ha akkor én lettem volna a mostani poszton, biztosan küldök oda egy hajót, vizsgálják ki a helyzetet. De az elődöm… No, mindegy. A lényeg az, hogy amint megkaptuk az értesítést, miszerint hamarosan ideér, asszonyom, rezerváltam egy kis kutató űrhajót. Ott áll – mutatott a terem végébe. Az apró hajónak csak egy része volt a rakodódokkban. A fényszórók egy zsilipajtót világítottak meg. Cukuda még mondott valamit, hogy rekordidő alatt szedték ki a hajóból a felesleges rakományt és felszerelést, hogy felkészíthessék erre a csaknem két hónapos útra. Mondta volna, mennyi változtatást kellett benne végezni, hogy elég legyen néhány embernek az élelem, a víz… Csupa fölösleges dolog, és nincs mivel dicsekedni, ezt minden hajó minden útja előtt elvégzik – de Cukuda úgy érezte, most beszélnie kell, nehogy az asszonyt elkapják a tragikus gondolatok. Így is sokat fog szenvedni szegény a hosszú úton, míg odaérnek a Trendalra… Huszonnégy nappal később az a hajó leszállt a Trendalon. Letta egész úton töprengett, mi rejtőzhet Dorg hallgatása mögött. Kérésére a kapitány naponta hívta a bolygót, a házat, de nem kaptak választ. Az asszony keveset aludt, rémképek gyötörték. Lehet, Oban olyan súlyos lelkiállapotba került, hogy már nem is akar tudni a világról?… Vagy súlyos beteg? És mi van, ha utolérte őt is a száműzöttek szokványos betegsége – az elmebaj? A szörnyű egyedüllét, az elhagyatottság tudata még a nála erősebb embereket is megtörte már. A legrosszabbról nem akart tudni, ezt a gondolatot nem engedte be tudatába, makacsul elzárkózott előle, szívesebben látta Dorgot súlyos betegként is, mintsem… A közeledő hajó az ő számára rettentően lassan
haladt, pedig a valóságban elképzelhetetlen sebességgel száguldott a fekete világűrben. Aztán megérkeztek és egyetlen kör megtétele után a kis hajó leszállt a kettes földrészen, nem messze az Egyenlítőtől. Letta szemét elfutották a könnyek, amikor megpillantotta a házat. Lázas sebességgel kaptatott fel a dombra. Kísérői – hallgatag, űrben edzett férfiak – szándékosan elmaradtak mögötte. Az asszony szemében egyre nagyobb lett az ismerős épület, te jó ég, hány évet töltött itt, életében sehol sem lakott oly sokáig, mint éppen itt, ilyen iszonyúan messzire a Földtől… A ház olyan volt most is, mint AKKOR! Igen, minden olyan itt, mint régen, semmi sem változott. A szélkerék, a napkollektorok, a raktárak, a gépek. Keze a zsilipre csapott, a szenzorok engedelmeskedtek, a fémajtók megnyíltak. Belépett, Odabent szívét szorította a látvány. A nappali. A konyha. A videonéző. A bútorok nem változtak, nem változhattak. Az étkezőben az egyik szék féloldalasan áll az asztal mellett, mintha Oban most kelt volna fel. – Oban! Mikor kelt volna fel a székről? Letta érezte: régen. Mégis kiáltott, újra és újra: – Oban! Oban!… Szóval – régen. És Letta tudta, valójában mit jelenthet ez a szó. Közben bejöttek kísérői, tapintatosan hallgattak. Letta a hálószobába rohant. Senki. Odavetett ruhadarabok, ismerős színek, tárgyak. Itt éltek majdnem tizenhét évig. Az egyik kísérője a ház vezérlőberendezését vizsgálta, a másik végighúzta kezét az asztal szélén, mutatta űrkesztyűs ujját a társának: poros. Az energiaszolgáltatás hibátlanul működött. De a komputer kikérdezése hamar meghozta az eredményt, és a férfiak tudták, ezt Lettával is közölniök kell: – Asszonyom… – Igen? – Mintha rossz álom lenne. Felébred-e valaha? – A vezérlés helyi idő szerint háromszáztizenhat napja nem tapasztalt mozgást a házban. Azóta… azóta senki sem vett ki élelmet, nem használta a világítást, a vizet, semmiféle berendezést nem kapcsolt be és ki, nem fogyasztott energiát. Az oxigénrecirkuláló sem kapcsolt be azóta, nem volt felhasználás, amit pótolnia kellett volna. A ház lakója ez idő alatt nem is rádiózott. A ház lakója, asszonyom… azóta nem tartózkodott itt. Letta görcsösen markolta az asztal szélét. Olyan volt minden, mintegy lidércnyomás. Ősi, középkori félelem, kábult állapot. Kísérői beszélgetését mintha nagyon messziről hallotta volna, a világ fal mögé került. Aztán az egyik áttörte ezt a falat, beszélt hozzá: nincs itt a házhoz tartozó repülő, Oban
Dorg nyilván azzal ment el valahová. Aztán egy társa szólt: mennek megkeresni. Kivették az űrhajóból saját repülőjüket és elmentek. Letta egyedül maradt, ház csöndjét hallgatta. A hatalmas üvegablakon átnézte a tájat. A dombokat. Valahol arra nyugatra, igen, ott van a tenger. A trendali óceán. Egyszer a parton álltak és az őszről beszélgettek. A jelenetre most is úgy emlékezett, mintha tegnap történt volna. "A kék, zöld levelek megbámulnak, a fák nemegyszer elszürkülnek, ha ködös az idő a tengerpart vagy a tavak mellett, akkor ezek a fák teljesen beleolvadnak a tájba, az ember csak akkor veszi észre őket, amikor majdnem beléjük ütközik… Néha délig is eltart, míg a ködöt felszívja a nap, erőtlenek a sugarai." Letta most könnybe lábadt szemmel nézte a tájat. Oban, Oban. Sok óra múlott el, az asszony csak állt a fényben. A nap már délutánba hajlott, de ő azt is alig látta. Emlékeiben élt. Aztán a ház mellett landolt a repülő. Lábak dobogtak a zsilip előtt. – Asszonyom… Megtaláltuk. Szó nélkül követte őket. Azok a férfiak most sem néztek az arcába, feszülten ültek mellette a gépen. A trendali táj fölött repültek. A flexiaültetvények halványan zöldelltek, élet volt mindenfelé, élet, élet. Letta mélyeket lélegzett. Nem repültek messzire. Az egyik dombon valami csillogott. Oban repülője állt kissé a talajba mélyedve. Időközben lehetett egy vihar, félrelökte a gépet valamelyik színes szél. Letta fájó szívvel ismerte fel a repülőt, az ütött-kopott alját, oldalán a lepattogzott festékkel. Mennyi közös utat tettek meg vele, mennyi élményük volt benne… Most gyomok lepték el az egyik oldalon, régóta, igen régóta állhatott már itt. – Innen körülbelül száz méterre fekszik – mondta az egyik férfi. A közeli dombra mutatott, csendesen tette hozzá: – De ha nem akar odamenni, maradjon. Szörnyű látvány. Mi is azonosíthatjuk őt… – Megyek – felelte röviden, saját hangját is messziről hallotta. Úgy érezte, legalább ennyivel tartozik most Obannak. Nem hátrálhat meg, nem félhet, hisz ez az utolsó alkalom. Lépésről lépésre közeledett, érzelmek aknamezején attól tartott bármelyik pillanatban kirobban belőle a zokogás. Úgy tűnt, az űrruha sisakján át is érzi a vöröslő nap melegét. Trendal, Oban utolsó bolygója. – Az állatok… – mondta a másik férfi. Lábukkal flexiacserjéken gázoltak át. Ezeket is Oban vetette el a levegőből, mindet ő vetette el. Életet hozott a bolygóra… – Nagy testű farkasok, mutánsok lehetnek. Sokat lelőtt közülük, mielőtt… Alighanem elvesztette a fegyverét. Később… szóval, UTÁNA, kirágták az űrruháját, és… Nem folytatta. A kis csoport gázolt a cserjék között.
Letta kívánságára a sírt ott ásták meg, ahol Oban utolsó harcát vívta a Trendallal. A robotok hamar elvégezték a munkát. Az emberek közben egy jókora szikladarabot fordítottak ki a talajból, egy robot a sírra tette. A férfiak alig szóltak. Mit mondhattak volna? Vörössárga szél csapott le a völgyre. A zöld felhők komoran úsztak az égen. A friss földhányáson a kő időtlenül, erősen állt a szélben. Állhatatosság. Igen, így kell. "Oban, te az itteni vadakkal küzdöttél, én pedig a földiekkel. Neked a farkasok voltak azok, akik nekem Moreno és társai… Megvívtuk csatáinkat. Én győztem – de mit ér a győzelem, ha te elvesztetted a magad harcát?" Az asszony nézte a sziklát, majd kísérőihez fordult. Rekedt hangon kért egy lézerpisztolyt. Csodálkozva, némi tartózkodással, sőt féltéssel adták át. De ok nélkül féltek. Letta felemelte a fegyvert, közelebb lépett a sziklához. Kicsapott az ibolyaszínű sugár. A kövön lassan, nehézkesen formálódtak a betűk, dülöngve, szabálytalanul. Egyszer már temetett ő két férfit a Trendalon, az egyik… az egyik akkor is az ő embere volt. Füst csapott fel sisteregve. OBAN DORG 2362-2444 GLOBER – FÖLD – TRENDAL Úgy érezte, nem kell magyarázkodnia kísérői előtt. Oban egy idegen bolygón, valaha a Globeren született, idegenek között. Erről szinte sohasem beszélt. A földi életében sem sok siker kísérte. Itt pedig, a Trendalon… Száműzött, de boldog volt. És most már örökre itt marad. Letta elnézett messzire. Visszajövök – ígérte önmagának –, visszajövök egyszer, és felépítek valamit a Trendalon. Mert itt emberek fognak élni. Embereké lesz a bolygó, ahogy azt valaha Oban Dorg eltervezte. Szótlanul elindult, ment a hatalmas, zöld mezőn át. Egy ember az idegen, mégis szeretett égbolt alatt.
