Móricz Zsigmond Én mámor fejedelem Nekem Ady Endre egy összemaroknyi versben él: a Vér és arany könyvében. Sose láttam őt; sem életrajzi igazságokat, sem apró pletykákat nem tudok róla; csak amit nem lehet elkerülni; úton-útfélen ragad valami az emberre. Hiszen egy erdőben járunk. De ismerem Ady Endrét, mint magamat, úgy is szeretem, mint magamat; fajtám ő nekem mindenképpen: a pocsolyás Ér hét szilvafás termőföldjétől, az „Idő-kovászai közt való vándorlásaig, bélyegesen, csillagosan.”
* Lírára tévedek, ahogy róla szólani akarok. Úgy érzem, mintha az én életemnek ő élte volna azt a titkos részét, amely nálam elsorvadt. Szegény fiú, magyar Messiás, ezerszer Messiás. Igéid bővek, zengők, nagyok, Korcs hegyi beszéd minden dalod, álmod az ige, az Üdv, az Út: s be hazug élet, óh be hazug. Mért hazug? A munka nagy, nagy, áldásos kincstermése hiányzik belőle. Az a pozitív haszon, amely az emberiségnek a semmiből ingyen hoz megbecsülhetetlen, örömadó ajándékot. De hát az nem haszon, ha valaki elsírja a mi bánatunkat? elátkozza helyettünk a világot? ha elissza előlünk a borunkat? S a maga szívébe, lelkébe, fejébe szed minden keserűséget, csüggedést, mámort; és ő egymaga megy tönkre attól a sok méregtől, ami egy nemzet lelkéből gyűlt belé? És nem drága, nagybecsű ajándék, ha örök igaz hangot ád ezeknek az érzéseinknek? Ki merne a költőnek maga adni lelket, s aki mást kíván tőle, mint amit ő magából kiáraszt, nem ezt akarja-e?…
* Én mámor-fejedelem! Nem kell annak bort inni, akinek tele van a lelke részegítő tűzzel. De ha még bort is iszik, bánatos, keserű, mérgezett, mindenféle, tőkén és hordóban termett borokat, mi lesz abból? Meg fogja írni a Vér és arany zengő verseit. 1
* Micsoda nyelv! A magyar nyelv különös, csupa friss zöldet, színes, pompás tarka virágokat termő bokorba hajtott itt. És az ég zenéje suhog benne, körülötte, az ős szellő, az örökké ifjú zephir, amely mindig táncos, kacérozó, néha magasabbra csap, máskor lelanyhul, de sohase lesz belőle orkán s nem áll be szélcsend soha… Ady Endre költő, tehát egy lépéssel tovább vitte a verselés művészetét. Lesz dolguk a jövendő professzoroknak, míg kihámozzák ennek a verselésnek a törvényeit. Nem olyan egyszerűek azok, hogy a lábaknak nevet lehessen adni. Az érzés lendülete teremti meg a formát a legkisebb ízeig. S ezen a formán rajta van a gondolat, a hangulat egész jelleme. Virágok ezek, alakjuk, színük, illatuk, fodorodásuk van; eredeti, szépséges Ady-virágok. Hasonlókat lehet gyártani; de újabb, közéjük illő valódi virágot csak Ady nyit még. Ez az egyetlen fajtája a versformának a költő számára: az eredeti termés. Soha már több valódi Berzsenyi ódát, Csokonai Lilla-kesergést, Petőfi, Arany verset nem hajt a magyar lélek. Ne is teremjen. Ezekből a virágokból elég egy-egy tő, ugyanaz kétszer ijesztően sok. Mindig új, mindig más legyen a büszke díszvirág.
* De hát istenem, honnan várjuk az újat? Hepehupás vén Szilágyból, hét szilvafa árnyékából? Még mindig jöhet valami jó Galileából? És ha jön, mi jó jön? Soha találóbb jó nem jött, mind most: Ady. Mi van a hét szilvafa alatt?…Látjátuk feleym, van ott egy terpedt udvarház, jó tágas, üres, lomos szobák, nagy asztal, öreg almárium tele boros kupákkal, az ablakokban mályva, rozmaring, hónapos rózsa és kívül udvar, kert, tágas mezők, ahol dolgozik az emberállat, de az élet, az igazi emberélet idebent folyik ebben a nagy szobában, a nagy asztal körül, a boros kupák mellett. És egyszerre csak a hét szilvafák alatt folyó emberélet megistenült, költőjére talált és lőn nyolcadik nap: Ady Endre. Mert a nyolcadik napja a világnak mindenkor az, amelyiken megteremti az isten a hét nap költőjét.
* Ne kicsinyeljétek azt az udvarházat, azt a boros kupás asztalt, azokat a sírva vigadó szittyákat. Sok erő, sok tehetség, sok nagyérték rejtezik ott s csak a sarka csillog ki a nemes ércnek a barna, földes, kvarcos tuskókból. És sok nemes 2
aranyat, ezüstöt, ólom-réz-vas fiat termett már ez udvarház bányája és fog teremni a haza s az emberiség számára. Most kiváltotta magából a hangot, ide vezette közénk a hangulatát: Adyt. Lehetetlen az, hogy megértsék őt.
* Csak ott érthetnék meg őt, ott, ahonnan kinőtt, ahová már többet nem fér be és ott legjobban nem érthetik meg. Pedig megtestesíti azt az egész világot. A boroskupa mellett búsuló magyart. Tisztán s megnemesítve őrizte meg hangulatlebbenéseit, hirtelen fellobbanó akaratait, vágyait; mohó szomját a tudásra, a kultúrára, ezt a csudálatos szomjat, amely egy-két csöpptől már megelégül és rejtelmes megértéssel oltja, ingerli önmagát; megőrizte nagyszerű önmegvetését ez éjféli dáridós lelkeknek, ezt a csudálatos önmegvetést, amely öndicsőítéssel dúsan vegyes; a nagy csüggedéseket, amelyeket semmi sem enyhit, csak az öröm, hogy úgy sincs mit veszteni… Olvassátok ezt a könyvet, hét szilvafa árnyékából kinőtt kultúrmagyarok s ezer zsibbadt érzésetek pezsdül föl. Fizikai részegség fog el s vele erkölcsi, lelki, szívbeli; a mámor fejedelem itt zongoráz, tépve, cibálva, a lelkünkön és bolond, boros szívünknek vére, amely nem fogy el, csak a fajtánk kialudtán, kiömlik az ő ütemére.
* Soha még borosverset nem irt magyar költő. Csokonai pedzette. Kancsót fiú! veszendő Ez élet, és előlünk Mint egy palack bor, elfogy.1 De Csokonai józan ember volt, komoly, okos szemű, házasodó, „valóságos értékeket” termő magyar, csak persze olykor-olykor mámorra vágyó. Petőfi sose irt. Neki csak a lelke volt tele borok tüzével, ám ez másféle lázat szerez. Petőfiből hiányozott a percnyi megállapodás; sohase volt ideje: eltékozolni egy percet a pohár gőzében. Petőfi sohasem sejtette meg a testi mámor lelki kéjét. Arany, a józan, okos, magas életbölcseletű Arany már tudott ott lenni a magyar szív korhelykedésénél. Toldi Miklóst ott ölelte legkönnyesebb boldogsággal a kebelére, ott a kocsma asztalán, ahova a nap is betekintett félszemmel egy törött ablakon. De Arany sem irt borverset, Vörösmarty sem; a többiek vagy aprók voltak, vagy szégyelltek verset írni részegen. 1
Csokonai Vitéz Mihály: A búkergető
3
Adyra várt Az ős Kaján.
* Bibor palástban jött Keletről A rímek ősi hajnalán. Jött boros kedvvel, paripásan, Zeneszerszámmal, dalosan És mellém ült le ős Kaján. Duhaj legény, fülembe nótáz, Iszunk, iszunk s én hallgatom. Piros hajnalok, hosszu sorban Suhannak el és részegen Kopognak be az ablakon. Végig, végig, olvassa ezt a verset végig mindenki, aki mulatott valaha, vagy aki tudott volna mulatni, ha mellé ül le ős Kaján; A korhely Apolló, gúnyos arcú, Palástja csusszan, lova vár, De áll a bál és zug a torna, Bujdosik, egyre bujdosik, Véres asztalon a pohár. A szívem megrebben, mint mindig, ha csodálatosan igaz és tiszta és szép hangot hallok: „Nagyságos úr, kegyes pajtásom, Bocsáss már, nehéz a fejem, Sok volt, sok volt immár, a jóból, Sok volt a bűn, az éj, a vágy, Apám, sok volt a szerelem.” A józan észnek, a nemes nagyszív érzéslobogásainak, az álomvillanásnak, a részeg hebeségnek, a fizikai kin sajgásainak, a mámorfejedelem egész lényének csudálatos megnyilatkozásai e vers strófái. Az az érzésem, míg újra meg újra olvasom, hogy el kellene zárni a nem értők elől, mint a két kőtáblát, mert profánná teszi a száraz józan szemek pillantása, mint Noét a gyerekeié, mikor Adyval dalolta, hogy: S én feszülettel, tört pohárral, Hült testtel, dermedt-vidoran Elnyulok az asztal alatt. 4
* Szégyellitek magatokat tegnapi részegek. De akkor megistenülve éreztétek satnya lényeteket. Soha ezt a részeg isten nem láttam még, de más sem ilyen felségesnek: Ülök az asztal-trónon Én mámor-fejedelem, S fejemet, a sülyedtet, Följebb-följebb emelem. Nagy szemeim tüzelnek, Fülemben ifjú dalok. Orrom, szám, szívem töltik Muskotályos illatok. Boros, nagy dicsőségem Villámlik, szinte vakít. Kiáltok: „hozzatok, hejh Egy inséges valakit.” „Ma királyi kedvem van, Ma az élet meghatott, Ma sajnálok, ma szánok, Ma szeretek, ma adok.” S az első bus jöttmentnek Pénzecském megcsörgetem. S királyian, vidáman Lábai elé vetem.
* Édes korhely magam, aki az Ady segítségével leszámolsz A nagy pénztárnokkal, le mint Judás a Jézussal, mint az asszonyok romja a szerelemmel. Aki tobzódsz a bor vétkében elismételed, amit értesz, hogy „a testem vidám lángoló katlan; égnek a nők, a házak, utcák, a szívek, álmok… és kis ördögök jönnek, üstökkel a lángot lohasztják… szelek rázzák a régi harangokat… szörnyű buta balság ül mellünkre… röhögést hallunk… ismét csönd. Jön már? Várom zsibbatag, nyögve, sírva hívom. Most dalba fog a manósereg s táncol a pilláimon… Várok megint, egy nagy sötét golyó gyulladt ki valahol, egy nagy szív lóg fényes üstökén és zakatol, zakatol… 5
Egy perc és meghal minden bennünk. Meghal a mesebeli herceg, Meghal az Öröm. S mi sóhajtunk: „Rossz Isten, adnál legalább Csak tízszer ennyi percet.”
*
Mit csinál az ember, mikor nincs tetőpontján a mámornak? Mit,? Készülődik, hogy odajusson, vagy lefelé mászik róla. Közben csodálatos ötletei vannak: Az anyám és én, Egy ismerős kis fiú, Párizsban járt az ősz, Hotelszobák lakója, A percek aratója, A halál rokona, Három őszi könnycsepp, Menekülj, menekülj innen, Hepehupás vén Szilágyban, Gyáva Barla diák, Megáradt a Tisza, A magyar Messiások, Szent Margit legendája, A Duna vallomása, Az Avar-domb kincse, Jó Csönd herceg előtt, Akik mindig elkésnek, Uzsorás Khiron kertje, Vér és arany, A Zozó levele, A néma madarak, Kereszttel hagylak itt, Jöjj, Léda megölellek, Szent Junius hívása, Egyedül a tengerrel, A szememet csókold, Hazamegyek a falumba, Dalok tüzes szekerén, Az én két asszonyom, Ki ad többet érte, Akinek dajkája vagyok, Az Értől az Oczeánig, ezek mind, mind józan versek, a legszebbek, amiket a mámortól a mámorig vivő út különböző pontjain költő valaha dalolt, de valamennyin rajta van legalább a lehelete annak a rózsaszínű ködnek, amely lángokkal és fekete bársonyos sötétségekkel gomolyog Az ős kaján, A fekete zongora, Álom az álom helyett, Ülök az asztal trónon, Az áhított csömör, Cseng az élet, Elillant évek szőlőhegyén, Várás a Tavasz kunyhóban, Az alvó Csók palota, A nagy Pénztárnok, Lázár a palota előtt, A gazdagság álma, Júdás és Jézus, Csak egy perc hatalmasan áradó soraiban.
*
Nem ismerem több versét Ady Endrének, csak ezt az egy könyvét olvastam. Odáig nem értettem, gúnyos mosollyal pillantottam egy egy versére. Azóta félek olvasni őt. A magam hangulatának s az ő könyvének újabb találkozására várok; nekem nagy lelki élmény az ilyen olvasás, nem kisded szórakozás. És az ilyen nagy esemény sohasem sürgős, nem kell azt siettetni, eljön magától is. Az élet olyan rövid, hogy semmit sem lehet elkerülni s olyan hosszú, hogy minden utoléri az embert. Nyugat, 1909 /10, 11 6