MIA THERMOPOLIS Genovia koronahercegnője
Váltságdíj a szívemért
MEG CABOT segítségével és bevezetőjével CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ A mű eredeti címe Ransom My Heart Fordította Bozai Ágota Fedélterv naam design ISBN 978 963 539 717 4 © Meg Cabot, 2009 © Bozai Ágota, Hungarian translation, 2010 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2010 Hercegemnek Bevezető a Váltságdíj a szívemért című regényhez Mint Mia Thermopolis hercegnő élete örömteli és kevésbé örömteli eseményeinek krónikába foglalásával megbízott személy, nagy örömmel mutatom be a Váltságdíj a szívemért című regényt. Akik ismerik a hercegnő naplóit, tudják, hogy a hercegnő régen titkolt álma, hogy író legyen és könyve jelenjen meg. Nos, ez a nap végre elérkezett. A Váltságdíj a szívemért című történelmi regény, melynek témakutatásával és megírásával Mia hercegnő huszonegy hónapot töltött (a sorozat IX. és X. darabja, a Pizsamás hercegnő és a Mindörökké hercegnő között), végre nyomtatásban is megjelent. Ebben a könyvben az olvasó olyan személyeket és eseményeket találhat, amelyek halványan emlékeztetnek Mia hercegnő életére, például azt, hogy a főhősnő nővére, Mellana kiváló serfőzőmester (lásd Mia hercegnő egyetlen, balszerencsés kísérlete egy pohár sör elfogyasztásával, mint az a Neveletlen hercegnő VII., Bulihercegnő című naplójában olvasható), illetve az, hogy a hősnő kutyájának neve Gros Louis (ez egyértelmű utalás Mia hercegnő macskájának nevére). Biztos vagyok benne, a hercegnő nem szeretné, ha az olvasó elkövetné azt a hibát, hogy azt gondolja, ezeknek a dolgoknak bármilyen rejtett értelme van... hogy például a Hugo nevű szereplő megalkotásakor Mia hercegnő saját eletében ismert személyre gondolt, különösen olyan személyre, aki sokáig távol volt, aztán visszatért. (Biztosra veszem, a hercegnő rámutatna, hogy ő és Michael Moscovitz e könyv írásának idején éppen nem voltak szorosabb kapcsolatban. Azt pedig, hogy jelenleg együtt vannak, az olvasók A neveletlen hercegnő naplója X., Mindörökké hercegnő című részéből tudhatják.) Meg kell jegyezni, hogy a honoráriumot, amelyet a szerző e könyvért kap, teljes egészében a hercegnő kedvenc jótékonysági szervezete, a Greenpeace kapja. Es noha Mia hercegnő, bár ez volt az álma, nem tölt egy évet azzal, hogy a Greenpeace-nek dolgozzon gumicsónakos aktivistaként a bálnák életének védelmében, az e könyvből származó bevétel segít abban, hogy ezt mások megtegyék. Ebben a könyvben valóra válnak egy hercegnő szívből jövő, legőszintébb vágyai. És nem ezért vannak a könyvek? Nem azért, hogy az olvasók a hősök és hősnők életébe belehelyezkedve saját álmaikat éljék? Az olvasók milliói, akik Mia hercegnő naplóit olvasva a képzelet világában maguk is hercegnők voltak,
a Váltságdíj a szívemért olvasásával megtudhatják, mi a hercegnő álma. Remélem, tetszeni fog! Remélem, minden olvasó örömét leli benne! Meg Cabot 2009. január
Első fejezet ANGLIA, 1291 A sólyom megint itt van. Finnula azonnal meglátta, amint kinyitotta hálószobája spalettáit és kinézett, hogy lássa, kilovagolt-e már a sheriff az embereivel. A gonosz tekintetű, ormótlan barna madár a tyúkól zsúptetején ült, teljes nyugalomban. Előző héten megölte Mellana két kedvenc tyúkját, és most egy harmadikat szemelt ki magának, azt, amit Mel nevezett el Gretának. A pöttyös csirke éppen a tyúkól sáros udvarán kapirgált maradék magért. Bár a sólyom meg sem mozdult, akkor sem, amikor hideg tavaszi eső szitált, majd zuhogott a hátára, Finnula tudta, hogy lecsapni készül. Mint a gróf egyik legjobb íjásza, Finnula gyorsan lekapta íját és tegezét az ágy tartóoszlopáról, és célba vette a ragadozót, bár célzóállása kissé gyenge volt, mivel a tetőablak mellett nagyon alacsonyan voltak a gerendák. Megfeszítette az íj szépen bejáratott húrját, minden idegszálával az előtte álló célra, a tyúkgyilkos sólyom zilált begyére koncentrált. Nem hallotta, hogy a nővére felfelé jön a lépcsőn, nem érezte a huzatot, amikor a hálószoba ajtaja hirtelen kinyílt. – Finn! Christina rémült hangjától Finnula úgy megrémült, hogy korán engedte el az íj húrját. A nyílvessző magas hangot adva suhant ki a nyitott ablakon, át az esőn, és ártalmatlanul fúródott a zsúptetőbe a sólyom lábánál, felreppentve a méltatlankodva vijjogó madarat. – Az Isten fogát, Christina! – káromkodott Finnula, felugorva az íjászi térdelésből, vádlón mutatva a nyílvessző repülési irányára. – Tökéletes nyílvessző volt, és most nézd meg! Hogyan szerzem vissza? Belefúródott a tyúkól tetejébe! Christina az ajtófélfának dőlt, pufók arca kivörösödött a keskeny, meredek lépcsőn való kaptatástól; széles mellkasa hevesen emelkedett-süllyedt, ahogy levegő után kapkodott. – Nahát, Finnula – lihegett, amikor végre meg tudott szólalni. – Mi ütött beléd? Nincs öt perce, hogy a sheriff elment, te meg itt vagy és megint szegény ártatlan madarakra lövöldözöl?! – Még hogy ártatlan! – vágott vissza Finnula, és tegezének megkopott szíját átvetette karcsú vállán. – Csak hogy tudd: ez a sólyom ölte meg Mellana csirkéit. – Elvesztetted az Isten adta józan eszedet, Finn? Ha a sheriff visszanéz és meglátja, hogy nyílvessző repül ki a hálószobád ablakából, megeshetett volna, hogy visszajön és menten letartóztat. Finnula gúnyosan elmosolyodott. – Na persze! Soha! Képzeld csak el, milyen lett volna letartóztatni egy szép kisasszonyt! Azon nyomban a leggyűlöltebb ember lenne egész Shropshire-ban! – Nem, mert a néhai gróf unokaöccse, a jószágkormányzó a leggyűlöletesebb. – Christina gyermeket
várt, a nyolcadik hónapban volt, nem tudott már olyan fürgén felszaladni egykori hálószobájába, mint régen. Lerogyott az ágyra, amely most legfiatalabb húgáé volt, és felsóhajtott; rézvörös fürtjei kicsusszantak vászon főkötője alól. – Nem érted, Finn? Őlordsága tudja, hogy te garázdálkodsz az erdőiben... Finnula megint felhorkant. – Hugo Fitzstephen nem tud semmit. Honnan is tudhatna bármit? Az utóbbi tíz évet a Szentföldön töltötte. Senki nem hallott felőle azóta, hogy Szent Mihály napján az a mocskos jószágkormányzó, az unokabátyja üzenetet kapott, hogy elfogták a szaracénok. – Finn, nem lenne szabad ilyen közönséges szavakkal illetned urainkat! Reginald Laroche végül is Lord Hugo unokatestvére, és őlordsága távollétében ő igazgatja a Fitzstephen-birtokokat. Hogyan nevezheted mocskosnak? Tudod, hogy ugyanazzal a tisztelettel tartozunk neki, mint igazi urunknak. Hogyan vagy képes. – Tisztelettel?! – vágott közbe Finnula, és olyan grimaszba torzult az arca, mintha köpni akarna. – Ha majd tiszteletre méltón próbál viselkedni, tisztelni is fogom. Addig ne kérd, hogy urunknak nevezzem. Mert nem érdemli a lord nevet az, aki úgy bánik a hűbéreseivel, mint. Christina megint felsóhajtott, ezúttal kimerülten, és szabad szájú húga szavába vágott: – Hát jó, Finnula. Tudom, hogy nincs értelme ezen vitatkozni veled. De gondolkozz el egy kicsit: Reginald Laroche azt mondta a sheriffnek, jó oka van azt hinni, hogy te lőtted ki Lord Hugo legszebb vadjait. Már csak bizonyítékra van szüksége, és egy szempillantás alatt a tömlöcben találod magadat. Finnula dühösen belerúgott az ágy lábánál álló faládába, amelyen éppen ült. A ládában tárolta a jobb ruháit, mármint jobbakat annál, amit éppen viselt: sárgásbarna bőr térdnadrág és viseltes gyapjútunika volt rajta. – Mintha szórakozásból tenném! – mordult fel. – Ha Hugo Fitzstephen itt lenne és látná, milyen rosszul bánik a jobbágyaival ez a sátánfajzat, nem sajnálná a húst, amit nekik adok. – Ez most nem számít, Finn – jegyezte meg Christina fáradtan. Régi vita volt ez. Még azon a napon kezdődött, amikor a lányok egyetlen fivére, a testvérek közül a legidősebb, Robert íjat ragadott, és inkább tréfából bevezette a négyéves Finnulát az íjászat művészetébe. A kislány első lövése a szoptatós dajka, Aggie hátsó felének kellős közepébe talált, és azóta senki nem volt képes kiimádkozni az íjat a szép vadászlány kezéből. – Ráadásul – folytatta Finnula, mintha nem is hallotta volna nővére közbeszólását – a sheriffnek nem lesz semmilyen bizonyítéka. Sosem tévesztek célt, így soha nem kaparinthatja meg egyik nyílvesszőmet sem, nem fogják a tollak jelölései elvezetni hozzám. Ma is csak azért jött ide, mert őrülten szerelmes Mellanába. – Finn! Ez egyszerűen nem igaz. Monsieur Laroche megmondta Brissac sheriffnek, hogy a gróf újabb szarvasbikájának veszett nyoma. Eltűnt. – Egyáltalán nem tűnt el – mondta Finnula, és érzéki ajkának két széle hirtelen mosolyra húzódott. – A szarvasbika ott van, ahol volt, a Stephensgate birtokon. Csak a húsa történetesen Lord Hugo jobbágyainak gyomrában pihen.
Christina csak pislogott javíthatatlan húgára. Nem először tűnt fel neki, hogy ha Finnula elhagyná különc öltözetét, magára öltené valamelyik selyemruhát azok közül, amiket balul sikerült esküvőjére kapott, és nem egyetlen copfba fonva viselné, hanem kifésülné szép, rézvörös haját, gyönyörű nő lenne. Ő maga valószínűleg nincs is ennek tudatában, és ha valaki felhozná a témát, nyilván hevesen tagadná, de Christina úgy vélte, a sheriff nem Mellana, hanem éppen Finnula miatt jár a malomba, és ennek nincs köze Finnula orvvadászkodásához. Christina harmadszor, utoljára is felsóhajtott, és az ágy oszlopába kapaszkodva nagy nehezen felállt. – Hát, megtettem, amit megtehettem. Robert nem vádolhat azzal, hogy nem próbáltam meg. Finnula megint elmosolyodott és kedvesen megveregette nővére kerek vállát. – Szegény Christina – mondta kedvesen. – Sajnálom, hogy gondot okozok neked és a kedves Brucenak. Nem ígérhetem meg, hogy felhagyok a vadászattal, de azt igen, hogy sosem kapnak el, és nem teszek semmi olyasmit, ami kellemetlen helyzetbe hozna téged az anyósod előtt. Christina, elfeledkezve arról, hogy férjes asszony – és nem is jelentéktelen férj asszonya, lévén hites ura a falu mészárosa –, Finnulához hasonlóan felhorkant. – Azt próbáld meg! – nevetett, kecses kezével játékos-fenyegető mozdulatot téve. -Javaslom, menj le és ugyanezt az ígéretet ismételd el Robert előtt! – Robert? – Finnula kisimított néhány rézvörös tincset fehér homlokából. – Mit keres Robert itthon ilyenkor? Nem kéne a malomban lennie? – Ott kéne lennie, ha nem tette volna tiszteletét nálunk legnagyobb imádód, a törvény embere, John de Brissac. – Christina lágy tekintete egy pillanatra felizzott. – De nem csak ez az esemény szokatlan a mai napon. Rosamund is itt van. Szerintem ő és Robert mondani akar neked valamit. Finnula levegő után kapkodott. Nővéreivel és a lányok többségével ellentétben a ruhák és az esküvők nem igazán izgatták, de mivel rendkívül szerette a bátyját, örült a boldogságának. – Csak nem. Rosamund apja végre beleegyezett? Christina bólintott; a vidámság, amit addig, míg kishúgát korholta, titkolni próbált, most kibuggyant. – De igen! Menj! Most menj le és üdvözöld Rosamundot a családban. Nagyon összezavarodott, hogy fegyvereseket látott jövendő otthonában. Meg kellett nyugtatnom, hogy ez nálunk nem megszokott dolog. Finnula azonban már nem hallgatott rá. Szinte repült lefelé a lépcsőn a földszintre, ahol maroknyi ember gyűlt össze a tűz körül. – Az isten fogát, Robbie! Miért nem mondtad el nekem? A kis csoport szétvált, és a magas, sudár Robert sietett sokkal alacsonyabb, de sokkal hangosabb kishúga felé. Őlordsága malmában évek munkájával megizmosodott karjába kapta és feldobta Finnulát a gerendák felé, aztán elkapta és talpra állította, miközben olyat húzott a fenekére, hogy Finnula szeme könnybe lábadt. – A fene beléd, Robert! – húzódott el tőle a lány, s kezét hátra csúsztatva masszírozta a lüktető ülőfelületet. Robert olyan erőset csapott rá, hogy kilyukadhatott a bőrnadrág is. – Ezt meg miért kaptam? – kérdezte dühösen.
– A szarvasbikáért – felelte Robert olyan komolysággal, ami nagyon idegen volt vidám alaptermészetétől. – Ha még egyszer hazudnom kell miattad, Finn, olyat kapsz, hogy egy hétig nem tudsz leülni. Ezt jól jegyezd meg! Nem éppen az a családias üdvözlés, amit Finnula remélt. Erősen pislogott, hogy ki ne csorduljanak a könnyek – inkább a harag, mint a fájdalom könnyei –, és a bátyjára bámult. Próbált nem tudomást venni Robert menyasszonyának csodálkozó arcáról; mert Rosamund ott állt jövendőbelije oldalán. – Nahát, Robert! – csattant fel Finnula dühösen. – Nem tudod bebizonyítani, hogy én lőttem volna le azt a szarvast, ahogy de Brissac sheriff és az a gyűlöletes Reginald Laroche sem tudja bizonyítani. Sok boldogságot akartam kívánni neked és Rosamundnak, de azt hiszem, most inkább a sheriff után megyek és megmondom neki, akasszon fel engem, mert már világos, hogy nem látnak szívesen a saját otthonomban. Azzal megfordult, hogy az ajtóhoz menjen, nagyon jól tudva, hogy Robert, bár szüleik halála óta az évek folyamán megpróbálta megrendszabályozni, de azt nem tudta elviselni, hogy boldogtalannak lássa. Hét gyerek közül ő volt az egyetlen fiú, és mindegyik húga a maga módján képes volt ravaszul befolyásolni, de a legkisebb, Finnula ezt művészi fokra emelte. Az idősebb lányok alig leplezett mosollyal figyelték, ahogy Finnula dühös pillantására bátyjuk haragja gyorsan elpárolog. – Nem lenne szabad hagynunk, hogy a harag tönkretegye ezt a nagyon különleges napot. – szólalt meg Robert tűnődve. – Bizony nem – csilingelt Rosamund hangja, bár még mindig kissé meg volt döbbenve jegyese felindultságának láttán. – Nem lenne szabad. Finnula az ajtónál állva magában mosolygott, de arcizmait gondosan megregulázva bűnbánó kifejezést mímelt, mielőtt megfordult. – Ezt úgy érted – dünnyögte –, hogy megbocsátasz? – Igen – felelte Robert, és komoran bólintott, mintha elítélt rabnak kegyelmezne meg. -Most az egyszer megbocsátok. Finnula szó nélkül újra bátyja karjába vetette magát. És Rosamund, Stephensgate elöljárójának angyali szépségű lánya is csatlakozott az öleléshez. Rosamund volt az első lány, akinek Robert sikertelenül udvarolt, ezért ő volt élete szerelme. Talán érthető, hogy Rosamund vonakodott életét egy olyan furcsa családhoz kötni, mint a molnárlegényé. hiszen Robertnek hat húga született, amit sok családban átoknak tekintenének, de az ő szüleik, míg éltek, nagyon örültek ennek. A legrosszabb azonban a legfiatalabb lány volt, aki fiús ruhában járt és azzal büszkélkedett, hogy egész Shropshire-ben ő a legjobb íjász, pedig tizenhét évesen már idős volt az ilyenféle sporthoz. Es persze ott volt Finnula meghiúsult házassága is. Szerencsére a többi öt lány kifogástalan hírnévnek örvendett. A legidősebb, Brynn -huszonöt éves, egy évvel fiatalabb, mint Robert – boldog házasságban élt a falu kovácsával. Máris négy fia volt, mind a négy az apjuk zömök testalkatát és anyjuk lángvörös haját örökölte. A következő, Patricia, a helyi fogadós felesége, három gyermek anyja, azután Camilla, aki sírt, ellenállt és kellemetlen nőszemélynek mutatta magát, hogy senki ne akarjon vele élni, míg Robert végül bele nem egyezett, hogy hozzámenjen egy nálánál kétszer idősebb borosgazdához. Aztán az új asszony Christina, aki nagyon szerette férjét, Bruce-t, a helyi mészárost, és az ötödik lány, Mellana, akit sokan a család legszebb lányának tartottak, de bár már a huszadik születésnapja közelgett, még nem talált magának férjet.
Összességében Rosamund apja nem találhatott komoly kivetnivalót a molnár családjában. A falu első emberének nem is lett volna semmi kifogása, mert Robert Craisnél ígéretesebb férjjelölt nemigen akadt Stephensgate-ben. Ám a Crais család legifjabb lányának furcsán önálló viselkedése, a makacs ellenállása bizonyos törvények betartásával szemben, na és a sajnálatos incidens közte és a néhai gróf között. meggondolásra késztette. Hogyan lehetne nem figyelembe venni a tényt, hogy Finnula Craist, bármennyire is igaztalanul, de az a vád érte, hogy meggyilkolta a férjét? De Rosamund őszintén vonzódott Roberthez, és mivel egyszem gyermek volt, végül sikerült szerető apja szívét meglágyítania. Ha Finnula az egyetlen kifogás, hát, vele semmit nem lehet tenni. A lány még fiatal, és csak remélni lehet, hogy egy napon majd kinő a sportimádatából. és bőrnadrág helyett rendes ruhát hord, amire eddig nem volt hajlandó. Annyi esze legalább van, hogy ilyen öltözetben nem jelenik meg nagyobb nyilvánosság előtt. És közben talán Rosamund gyengéd befolyása is segíthet, hogy belássa eltévelyedettségét. Mivel az összes férjes Crais lány és férjeik, valamint gyermekeik is hangosan ünnepelték a malomban Robert és Rosa közelgő esküvőjét, talán érthető, hogy senkinek nem tűnt fel az egyik hajadon lány távolléte... legalábbis nem rögtön. Végül Finnula volt az, aki, miután kiürítette sörös kupáját, hangosan feltette a kérdést, vajon mi történt Mellanával. Ám senki nem figyelt Finnulára, ami nem volt szokatlan, mert „Finn" nemcsak a család szégyene, hanem mesemondója is volt, akinek vad túlzásait csak a legfiatalabb unokahúgok és unokanővérek hitték. Félretette kupáját, és elindult kedvenc nővére keresésére; a konyhában, a tűzhelynél találta. Sírt, kötényével törölgette a szemét. – Mellana! – kiáltott fel Finnula őszinte döbbenettel. – Mi bánt? Fáj valami? Megint a gyomrod? Hozzak gyomorerősítőt? Kivörösödött, duzzadt szeméből ítélve Mellana már jó ideje sírdogált. Sokan a molnárlányok legszebbikének tartották, annyi udvarlója, legalábbis csodálója volt, hogy megszámolni sem lehetett, de soha nem kérték meg a kezét. Finnula képtelen volt megérteni ennek okát, mivel ő is kapott már házassági ajánlatot, bár annak rossz vége lett, és nem tartotta magát olyan szépségnek, mint Mellana, aki szembetűnően gyönyörű volt. A fehér arcú, sudár termetű Mellana volt az egyetlen, akit elkerült a Crais család átka, az élénkvörös hajszín. Szép búzaszőke haja aranyfátyolként keretezte szív alakú arcát. Szeme nem olyan ködszürke, mint nővéreié és bátyjáé, hanem mély zafírkék, amely bizonyos fényben szinte feketének látszott. És Mellana valahogy nem örökölte nővérei és húga szókimondó természetét; szelíd teremtés volt, kitűnően főzött, vezette a háztartást, és úgy tűnt, jobban érzi magát szeretett tyúkjai, mint az emberek társaságában. Régebben azt beszélték a faluban, hogy az utolsó előtti Crais lány kissé gyengeelméjű. Robert és Finnula azonban hamar véget vetett ennek a szóbeszédnek; az egyik ököllel, a másik íjjal, és már senki nem hozta szóba a témát. legalábbis úgy, hogy a legidősebb és legfiatalabb Crais hallotta volna. – Édes Mellana, mi a baj? – hajolt oda Finnula legkedvesebb nővéréhez, és megpróbált kisimítani arcából egy elszabadult, nedves állához tapadt szép tincset. – Miért nem ünnepelsz velünk? Mellana pihegett, alig tudott megszólalni a zokogástól. – Ó, Finn! Bárcsak elmondhatnám neked!
– Hogy érted ezt? Hogyhogy bárcsak elmondhatnád nekem? Mel, hiszen tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! – Nem. Ezt nem – felelte Mellana olyan erősen ingatva a fejét, hogy szőke haja az állát verdeste. – Ó, Finnula! Annyira szégyellem magam! – Te? – Finnula a zöld ruhán át megsimogatta nővére vállát. – Miért szégyelled magadat te, a világ legkedvesebb teremtése? Nincs mit felvenned az esküvőre? Ugye ez a baj? Butaság! Mellana krémszínű kabátkájának ujjával próbálta felitatni a könnyeit. – Bárcsak ez lenne, Finn! – zokogott. – Ó, Finn, bárcsak ennyi lenne! Attól félek, ha elmondom neked, megvetsz. – Hogy én megvetnélek, Mel?! – kiáltotta Finnula őszinte döbbenettel. – Soha! Ó, Mellana, tudod, hogy én soha. – Kések – kapkodott levegő után Mellana, aztán még erősebb zokogásban tört ki. – Késel? – visszhangozta Finnula; szép ívű szemöldöke összerándult, és zavartan nézett. -Dehogy vagy késésben. Az eljegyzési ünnepség csak most kezdődött. Látván Mellana gyors fejrázását, Finnula hangja megbicsaklott. Késik? Nézte remegő nővérét, aztán megértette, mit jelent ez. Hitetlenkedés vett rajta erőt, ami a hangjából is kicsendült. – Késik, Mel? – kérdezte és megrázta nővérét. – Úgy érted... késik? Mellana szomorúan bólintott. Finnula azonban egyértelműbb választ akart. Egyszerűen képtelen volt elhinni, amit szép, jó természetű nővérétől hallott. – Mellana, azt akarod mondani, hogy. gyereked lesz? – I. igen – zokogta Mellana. Finnula lenézett nővére lehajtott, aranyhajú fejére, és nagyon erősen próbálta elfojtani vágyát, hogy megrázza Mellanát, mint Krisztus a vargát. Szerette a nővérét, és megvert volna bárki kívülállót, aki gúnyolni meri, de az igazság az, hogy Mellana a világ legnaivabb teremtése, és Finnula feltételezte, hogy valami gazember ezt az esendőségét használta ki. – Mi a neve? – tette fel a kínos kérdést határozottan Finnula; keze önkéntelenül arasznyi pengéjű tőre markolatára szorult. Mellana még erősebben zokogott. – A nevét, Mel! – ismételte Finnula még szigorúbban. – Az a sötét gazember nem éri meg a hajnalt! – Ó, tudtam, hogy nem lenne szabad elmondanom neked! – nyögött fel Mellana. – Finn, kérlek, kérlek, ne öld meg! Nem érted? Szeretem! Finnula keze engedett egy kicsit, már nem markolta olyan szorosan a tőrt. – Szereted? Igazán, Mel? – A könnyes bólintásra Finnula elfintorodott. – Hát, azt hiszem, így egészen más a helyzet. Nem ölhetem meg, ha szereted. De akkor miért e könnyek? Ha szereted, menj hozzá feleségül! – Te ezt úgysem érted! – zokogta Mellana. – Ó, Finn! Nem mehetek hozzá feleségül! A tőr markolatán megint erősödött a szorítás.
– Szóval már nős, ugye? Helyben vagyunk. Robert meg én felakasztatjuk, és kész! Még ki sem mondod azt, hogy Nottingham városa, már meg is halt. Bátorság, Mel! Nagyon szép akasztás lesz! – Nem házas – szipogott Mellana. Finnula lerogyott a tűzhely mellé. Olyan nagyot szusszant, hogy homlokából fellebbent néhány rakoncátlan vörös hajtincs. Nem olyan nap ez a mai, hogy hebehurgya nővéréhez türelme legyen. Vaddisznót becserkészni tízszer könnyebb, mint Mellanát megérteni. – Hát akkor mi a gond, Mel? Ha nem nős és szereted, miért nem házasodhattok össze? – A. a. hozományom miatt. – A hozományod miatt? – Finnula a térdére könyökölt és a tenyerébe hajtotta fejét. – Ó, Mel! Mondd, hogy nem tetted! – Muszáj volt, Finn! Az évek során öt esküvő volt! És nem volt mit felvennem. Brynn esküvőjén a kék brokátruhát viseltem, Patriciáén a levendulaszínű selymet, Camilláén a burgundi bársonyt, amit Londonból hozattam, Christináén a rózsaszín batisztot, a tieden az aranybrokátot. – Mellana bocsánatkérőn nézett fel. Nagy bánatában későn jutott eszébe, hogy Finnula mennyire nem szereti, ha az esküvőjét szóba hozzák. – Kérlek. bocsáss meg, Finn. Tudom, hogy ezt buta hiúságnak tartod. Hiszen téged csak az íj és a nyílvessző érdekel, szalagokra, csecsebecsékre rá se nézel. De rajtam nevetett volna az egész falu, ha olyan ruhában jelentem volna meg a nővéreim esküvőjén, amit már láttak rajtam. Finnula teljességgel valószínűtlennek tartotta, hogy bárki is emlékezett volna, mit viselt Mellana bármelyik nővére esküvőjén, hiszen Stephensgate nem éppen a divatvilág fővárosa. Visszafogta magát, nem mondta ki hangosan, de akkor is ezt gondolta. – Azt akarod mondani – folytatta Finnula az előbbi gondolatmenetet, állát még mindig tenyerében nyugtatva –, hogy az egész hozományodat ruhákra költötted, Mellana? – Nem csak ruhákra – nyugtatta meg Mellana. – Ingvállakra is. Ha Mellana nem Finn-nel, hanem valamelyik nővérével beszélt volna, megtapasztalhatta volna, mi jár az ilyen önző és ostoba viselkedésért. És bár Finnula valóban elgondolkodott azon, hogy Mellana felettébb bután viselkedett – semmivel sem jobb, mint ostoba barátnője, Isabella Laroche, akinek apja Lord Hugo távollétében a birtokot igazgatja –, képtelen volt nem sajnálni. Hiszen szörnyű dolog, ha az ember lánya terhes és hajadon. Amikor Finnula végül felnézett, arca kifejezéstelen volt. – Van fogalmad arról, mit tesz Robert, ha rájön, hogy mit csináltál? – Igen, Finn! Tudom! Szerinted miért sírok? És Jacknek egy petákja sincs. – Jack? – Jack Mallory – mondta ki a nevet Mellana pirulva, szemlesütve. – Trubadúr. Emlékszel? Christina esküvőjén olyan istenien játszott lanton! – Az Isten fogát! – mormogta Finnula, rémülten hunyva be a szemét. – Egy trubadúr? Egy trubadúrral ejtetted magadat teherbe? – Igen. És most már tudod: ezért nem házasodhatunk össze. Mert nekem nincs már meg a hozományom. És Jack minden vagyona a lantja és pár zsonglőrlabda. Meg Kate, a szamara. Tudod, hogy Robert sosem
engedné, hogy olyan férfihoz menjek feleségül, akinek még egy váltóruhája sincs, nemhogy háza, ahol együtt élhetnénk. Finnula felsóhajtott, és szívből kívánta, bárcsak ne ő, hanem valamelyik nővére találta volna a tűzhelynél sírva Mellanát. Brynn sajnálta, Patrícia szidta, Camilla kinevette, Christina sopánkodott volna, de bármelyikük jobban tudta volna kezelni a helyzetet, mint Finnula. Ő sosem érzett így, fogalma sem volt, mit jelent ilyen szenvedéllyel szeretni egy férfit, ahogy Mellana minden jel szerint Jack Malloryt szerette. Összességében Finnula úgy érezte, ő van előnyösebb helyzetben. Abból, amit látott, amit eddig tapasztalt, azt a következtetést vonta le, hogy a szerelem elég fájdalmas dolog. – Hát, ahelyett, hogy itt siránkoznál azon, ami elmúlt és amin már nem lehet segíteni, miért nem kaparod össze azt, amit a sörfőzésből szereztél.? – Elhallgatott, mert látta, hogy Mellana erősen rázza a fejér. – Mi a baj? Mellana hosszú szempillái nedvesen remegtek. – Hát. hát nem érted? Azt is elköltöttem. – Az egészet elköltötted? – Finnula hangja megbicsaklott. – De hiszen több mint ötven... – Új fésűkre volt szükségem – suttogta Mellana könnyek között. – És szalagok is kellettek a hajamba. És a múltkor jött az a vándor árus, és olyan övvereteket árult, amilyenhez foghatóan szépeket még nem láttam. Aranyból voltak. Finnula alig tudta megállni, hogy ne káromkodjon, és végül szabad folyást engedett indulatának: nővére rosszalló tekintetével nem törődve igen cifrákat mondott. – Az összes pénzt, amit ezen a télen serfőzéssel kerestél, mind csecsebecsékre költötted? Ó, Mellana, hogy voltál erre képes? Az a pénz arra kellett volna, hogy malátát és komlót vegyél a nyári főzéshez! – Tudom – szipogott Mellana. – Tudom! De egy lány nem gondolhat mindig a sörre! Finnula álla leesett a csodálkozástól. Nővére féleszű, tényleg féleszű, de nyilván ez a legostobább dolog, amit Shropshire történetében női személy valaha elkövetett. Egy ideje nagyon jövedelmező kis vállalkozást folytatott a konyha alatti pincében. Mellana sörét egész Shropshire-ban nagyra értékelték, a legjobbnak tartották a környéken. A szomszédos falvak fogadósai is érdemesnek tartották, hogy elkocsikázzanak érte Stephensgate-be és egy-két hordóval vásároljanak a szép serfőzőlánytól. De így, hogy nem maradt pénzmagja alapanyagokat venni, Mellana serfőző napjai meg voltak számlálva. – Egy lány! – visszhangozta Finnula keserűen. – Egy lány! De már nem vagy lány, Mellana! Gyereked lesz! Miből akarod eltartani? Nem számíthatsz arra, hogy örökké itt élhetsz a malomházban, Roberttel. Ő is nemsokára megnősül, és bár Rosamund a világ legkedvesebb teremtése, nem fogja tűrni, hogy egy ingyenélő sógornő a nyakukon maradjon, akinek ráadásul annyi esze sincs, amennyit Isten egy tyúknak adott; hát még, hogy az apátlan fattyú gyereke is ott lakjon vele! Finnula rögtön megbánta nyers szavait, amikor Mellana keserves sírásra fakadt. Zokogva méltatlankodott: – És még te beszélsz, Finnula Crais! Te, aki csak egy éjszakát voltál férjnél, aztán visszajöttél a
malomba.! – Özvegyként – mutatott rá Finnula. Nem hagyta, hogy nővére könnyei meghassák. -Emlékszel, Mellana? Özvegyként tértem vissza. A férjem meghalt a nászéjszakán. – Ó! – zokogott Mellana. – Milyen szerencsés fordulat, hiszen mennyire utáltad! Finnula érezte, hogy felforr benne a harag, de mielőtt sebbel-lobbal kirohanhatott volna, Mellana megragadta a csuklóját és bocsánatért esedezett. – Ó, kérlek, bocsáss meg! Nem lett volna szabad ezt mondanom! Nagyon sajnálom. Tudom, hogy nem a te hibád volt. Persze, hogy nem a te hibád volt. Kérlek, kérlek, ne menj el! Annyira szükségem van a segítségedre! Olyan okos vagy, én meg annyira buta! Kérlek, maradj még egy percig és hallgass meg! Isabella javasolt egy módszert, hogy visszaszerezhessem a pénzem egy részét, és biztos vagyok benne, hogy hatásos is. csak. csak. nem merem kipróbálni. Túl félénk vagyok. Finnula csak fél füllel hallgatta a nővérét. A másik helyiségben Camilla férje biztosan elővette a lantját, mert hirtelen vidám dallamok szűrődtek be a konyhába. Finnula azonban a zene hangjai mellett is hallotta, hogy bátyjuk a nevükön szólongatja őket. A fenébe! Egy pillanat és a konyhába jön. Mellana pedig olyan rosszul tud hazudni, ahogy a világon talán senki. Kiderül az igazság, és vége az ünneplésnek. Abból pedig gyilkosság lesz. Finnula remélte, hogy Jack Mallory és az átkozott szamara nincs már Stephensgate közelében. Mellana hirtelen kiegyenesedett, kék szeme tágra nyílt. – De t e megtehetnéd, Finn! Te nem vagy gyáva. Te semmitől sem félsz. És nem sokat számít, rókát ejtesz csapdába vagy szarvast lősz. Biztos vagyok benne, hogy nem számít. – Mi nem számít? – Finnula, aki a kemencepadkán ülve még mindig a térdére könyökölt, felnézett a nővérére, akinek arckifejezése hirtelen megváltozott. Nem volt már könnyes, vörös, puffadt az arca. Mellana mélykék szeme ragyogott, piros ajka megnyílt az izgalomtól. – Ó, mondd, hogy segítesz nekem, Finn! – ragadta meg Mellana húga jobb kezét, aminek ujjain bőrkeményedés mutatta, milyen sokat és milyen erősen feszítette az íj idegét. – Mondd, hogy segítesz! Finnula, aki leginkább a bátyja haragjától tartott, gyorsan rávágta: – Persze, hogy segítek, Mellana. De nem tudom, hogyan keveredsz ki ebből. Tényleg nem tudom. – Bízz bennem! Megígéred? – Megígérem. Most menjünk vissza a többiekhez, Mel! Már keresnek minket. Ha nem akarjuk, hogy bármit is gyanítsanak. – Ó, köszönöm, Finn! Mellana hirtelen felvidult, és túláradó örömében átölelte a húgát. – Tudtam, hogy segítesz nekem, ha kérem! Te mindig jó voltál hozzám! Nem érdekel, mások mit mondanak rólad, én cseppet sem tartalak furcsának. És olyan jó vadász vagy, hogy biztosan Shropshire leggazdagabb férfiját ejted el magadnak! Finnula kíváncsian nézett fel a nővérére. – Miről beszélsz, Mel?
Mellana csodálkozott, hogy Finnula nem érti a célzást, és még sok-sok könnyet volt kénytelen hullatni, mire Finnula egyáltalán fontolóra vette, hogy teljesíti zavart pillanatában tett ígéretét.
Második fejezet Higo Fitzstephen a Szentföldön, a Jeruzsálem megszerzéséért folyt harcban tölthette életének utóbbi tíz évét, de ez nem jelentette azt, hogy ő maga szent lett volna. Ettől bizony elég távol állt. Ezt bőven illusztrálta az a tény is, hogy annak idején megfektette a fogadós feleségét, aztán nem volt hajlandó fájdalomdíjat fizetni a férjnek, amikor a derék korcsmáros „véletlenül" rájuk nyitott. Hugo a keresztes háborúkba menekült; másodszülött grófi sarjként ez volt az egyetlen lehetősége. A másik, a kolostorba vonulás szóba sem jöhetett; ezt igen hevesen és rendületlenül ellenezte, bár édesanyja leghőbb kívánsága volt, hogy Hugo az Úrral kössön egyezséget. Hugo azonban nem Istennel, hanem a nőkkel akart (lehetőleg minél közelebbi) kapcsolatba kerülni, női személyekből pedig a Jeruzsálemi királyságban bőven akadt. A Damaszkusztól nem messze, a Jordán folyón innen elterülő Akko városában, ahol Hugo az Angliától távol töltött tíz évének nagy részében tartózkodott, a hölgyeknek érdekes szokásuk volt, hogy simára borotválták legintimebb testrészüket, és ez önmagában elég ösztönző volt ahhoz, hogy Hugót maradásra bírja. Természetesen azt nem tervezte, hogy Akko városában elfogja őt a muszlimok hadserege, és mire a Korona kifizette érte a váltságdíjat, Hugo már kifejezett undort táplált az úgynevezett Szentföld és különösen a keresztes háborúk iránt. Akkorra megtudta, hogy bátyja, majd apjuk is rendkívül különös körülmények között elhalálozott, így Hugo lett Stephensgate hetedik grófja. Úgy határozott, ennyi erővel akár haza is mehet és élvezheti újonnan nyert rangját. De erre sokáig nemigen volt esélye. Még meg sem pillantotta Shropshire zöldellő mezőit, máris újra bajba került. Ezúttal nem a szaracénok üldözték, hanem egy különösen nagy mellbőséggel megáldott hölgy férje, akivel, mármint a hölggyel, London városában dévajkodott. A férj azonban nem a „dévajkodás" szót használta erre, és fájdalomdíjul kisebb vagyont követelt. Hugo gyanította, hogy férj és feleség összedolgozott: az asszony elcsábította a vagyonos lovagokat, a férj pedig „rajtakapta" őket, és a megcsalatás megalázottságának enyhítésére kárpótlást követelt. Hugo úgy gondolta, átkozott legyen, ha kielégíti a férj erre irányuló vágyát. Hugo és fegyerhordozója így kénytelen volt az irányt inkább járatlan, mint járt utakon, toronyiránt Stephensgate felé venni. Kerülték a főbb utakat, mert attól tartottak, hogy a fogadós és cimborái rajtuk üthetnek. Nem mintha Hugo félt volna harcba szállni; ám az elmúlt tíz esztendőben egy életre megutálta a csatározást, és csak arra vágyott, hogy birtokára visszatérvén élvezze öregkorát. Huszonöt évesen veteránnak tekintette magát, akinek az életben már csak pihenés a dolga. Kerülték a fogadókat és falvakat, ahol az álnok férj rájuk találhatna, így Hugo és fegyverhordozója a szabad ég alatt aludt. Szerencsére egyetlen zivatart leszámítva derűs, szép tavaszi idő volt, és a szabadban alvást Hugo így is kellemesebbnek tartotta a szállásnál, amit a fogadókban általában kaphatott: a szűk, sötét helyiségeket, ahol az ember kénytelen volt hátaslovával együtt aludni, a reggelire felszolgált állott barna kenyeret és poshadt sört, a bolhás matracokat. Nem. Elég neki egy halom széna meg a köpenye, úgy nagyon jól elvan.
Fegyverhordozója, a London kényelméhez szokott Peter azonban keserűen panaszkodott a sanyarú körülmények miatt, és a szabadban töltött minden éjszakát személyes sértésnek vett. Hugo Londonban fogadta fel Petert, miután megtudta, hogy fegyvertársa, aki felséges uramnak szólította őt, sajnálatos módon elhalálozott. Az ifjú Peter, aki addig London zsúfolt, ködös utcáin élt, félt a sötét angol vidéktől, rémüldözött, hogy esetleg farkasok – vagy ami rosszabb: útonállók – támadhatják meg őket bármelyik pillanatban. Hugo felismerte a panaszkodás okát: félelem, amit nem leplezett a fiú szemtelen modora, de úgy érezte, közéig a perc, amikor megadja az ifjúnak a pofont, ami bizony nagyon kijárt már neki. Becslése szerint kétnapi járóföldnyire voltak Stephensgate-től, amikor úgy érezte, megkockáztathatja, hogy tartalékaik feltöltése céljából megálljanak Leesbury faluban. Nem önmagáért aggódott, hanem hátasa, Skinner miatt; a jó csataló, vele tartott jóban-rosszban, és jobbat érdemelt az útszéli fűnél, amit már nagyon unhatott. Hugo ugyanakkor elismerte, hogy erős vágyakozás élt már benne az angol kenyér meg sajt iránt, és hogy mindezt oly nedűvel öblíthesse le, amelyből Jeruzsálemben oly kevés része volt: sörrel. Zabhoz és sörhöz azonban csak úgy juthatott, ha betért valamelyik településre. Peter magánkívül volt az örömtől a hírre, hogy visszatérhetnek a „civilizációba", ahogy ő nevezte, bár amikor a valóságban megpillantotta Leesburyt, Hugo őszintén kételkedett abban, hogy fegyverhordozója oly nagyon boldog lenne. Miután határozottan kioktatta, hogy nyilvánosan ne használja a „mylord" megszólítást, Hugo a falu kapuján át az első elfogadhatóan tisztes házba, a fogadóba vezette rendkívül kisszámú kíséretét. Utasította az istállófiút, hogy hátasaik a lehető legjobb zabot kapják, és ennek nyomatékosításául egy aranyat nyomott a lovászlegény kezébe, majd bólintott Peternek, és beléptek a Róka és Nyúl nevezetű fogadó helyiségébe. Hat és fél lábnyi magasságával Hugónak le kellett húznia a fejét, amikor a küszöböt átlépte, hogy be ne verje az ajtófélfába, és féloldalra fordult, hogy válla beférjen a keskeny nyíláson. Jelenléte azonban, bármily félelmetes is volt, alig keltett figyelmet a benti zaklatott társaságban, amelyből sokan úgy néztek ki, mint akik szintén a szabadban töltötték az elmúlt néhány éjszakát. A fogadóssal azonban teljesen más volt a helyzet. Hugo naptól sötétre barnult bőre és szakállas arca elárulta, hogy a Szentföldön járt, s a Róka és Nyúl tulajdonosa jól tudta, a Szentföldről senki nem tér haza üres zsebbel. Persze nem a szentek ereklyéi vagy a Szent Kereszt állítólagos darabjai, sőt az ikonok sem ragadták meg értelmes ember képzeletét. A gyémánt, rubin, smaragd, zafír, gyöngyök, arany, ezüst, lapis lazuli, türkiz, a bizánci zsákmány szaga, amit szinte érezni lehetett a keresztes háborúkból frissen hazatérteken, az késztette a fogadóst arra, hogy rögtön Hugo mellett teremjen. – Jó napot, uram! – kiáltotta a pocakos kocsmáros. – Megtisztelne azzal, hogy leül ehhez az asztalhoz és megkóstolja sógornőm legjobb sörét? – Örömmel – felelte Hugo, és jelezte, hogy Peter telepedjen az asztalhoz vele átellenben. Peter hálásan foglalt helyet a faszéken, úgy érezte, hogy végre úgy bánnak vele, ahogy egy gazdag és hatalmas gróf csatlósával bánni illik. A fogadós hízelkedő figyelmét is illendőnek találta, és nagy örömmel látott neki a lakomának: frissen sült cipó, finoman krémes, kissé csípős sajtok, ropogós gyümölcsök, gőzölgő ragu. Miközben evett, körülnézett a zsúfolt fogadóhelyiségben, ahogy belépéskor a gazdája tette, de nem látott semmit, ami riadalomra adott volna okot. Összességében a vendégek faragatlannak, szilajnak tűntek, de nem kezelhetetlennek. Ahogy a sör testes habját szopogatva Peter hátradőlt a székében, keleti kényelemben érezte magát.
Hugo éberségét azonban nem altatta el a biztonság illúziója. Harcedzett férfiúként tudta: az ellenség egyik trükkje az, hogy az áldozatban a veszély múltának hamis érzetét kelti, aztán támad. A fogadós által ráerőltetett sört kortyolgatván, vonakodva ugyan, de elismerte, hogy ez a legjobb sör, amit valaha ivott, ám tekintete egy pillanatra sem kalandozott el sem a körülötte ülőkről, sem az ajtóról. Így történt, hogy észrevette azt az egyént, aki az ő érkezésük után alig néhány pillanattal lépte át a küszöböt. A kis termetű embert először fiatal fiúnak nézte. Nyilván egyetlen nő sem olyan illetlen, hogy testhez álló bőrnadrágot viseljen. De hamar rájött, hogy éppen ez a helyzet. Nő volt, ráadásul fiatal és angyalarcú; haja varkocsban lógott le bámulatosan karcsú derekán is túlra, a szintén bámulatosan szép, szív alakú hátsóig, amelynek formája a testhez álló bőrnadrágnak köszönhetően jól kivehető volt. Lány, de nem fátylat, ingvállat, szoknyát visel, hanem áttetsző, fehér batisztinget, vállán átvetve rövid íj és kopott tegez. Ha a jelenlévők közül valaki meglepődött is ezen a jelenségen, senki nem mutatta. A fogadós úgy köszöntötte, mintha a húga lenne, hellyel kínálta és a kezébe nyomott egy kupa sört. A többi vendégből pedig e kedves – akár szépnek is nevezhető –, fiúruhás nő látványa nem váltott ki több megjegyzést, mint néhány lakonikus üdvözlést, Hugo ekkor Peterre nézett és észlelte, hogy fegyverhordozója hasonlóképpen értékeli a rozsdavörös hajú látomást. – Mészároljanak le – jelentette ki a derék fegyverhordozó, nagy szemet meresztve sörös kupája pereme fölött –, ha ez nem egy fehérszemély! – És annak is rendkívül szép – jegyezte meg Hugo megkönnyebbülve, hogy Peter is ugyanúgy meg van döbbenve a látványtól, mint ő. Tíz éve, amikor elhagyta Angliát, fiatal nők még nem mászkáltak férfiruhában a vidéken, és még kevésbé fordult elő, hogy kíséret nélkül vendégfogadókat látogassanak. Szóval a dolgok sokkal nagyobb mértékben változtak meg, mint Hugo kezdetben gondolta. Ezek szerint a lány valami itteni különc, akinek furcsaságait azért viselik el a helyiek, mert ismerik. Talán rokoni kapcsolatban van a fogadóssal. Beszélgetésbe elegyedtek egy Robert nevű ember jó sorsáról. Egy-két pillanat elteltével a fogadós Hugo irányába mutatott, és halkan mondott valamit, ami arra késztette a lányt, hogy a férfi felé forduljon. A férfi hirtelen olyan átható tekintetet érzett magán, hogy – számára szokatlanul és szinte hihetetlenül – arcát heves melegség öntötte el. Az akkói nők túl félénkek voltak ahhoz, hogy közvetlenül a férfi szemébe nézzenek, és Hugo nem volt ilyen élénk kíváncsisághoz szokva. Szerencse, hogy sűrű szőke szakálla eltakarta arca pirulását. Amilyen gyorsan irányult felé, olyan gyorsan elreppent róla ez az érdeklődő tekintet, és Peteren pihent meg, aki, amikor észrevette a lány pillantását, félrenyelte a sörét. Aztán a fogadós közeledett, és az iránt érdeklődött, szolgálhat-e nekik még valamivel. – Semmi jót nem sajnálunk a jó ügyért harcolóktól – mondta, jelezve ezzel, hogy pontosan tudja, vendége a szent háborúból tért haza. – Ha van valami, amit kívánnak, csak szóljanak. Mielőtt a fogadós moccanhatott volna, Hugo elkapta a karját, és lehúzta magához úgy, hogy a derék korcsmáros füle az ő ajkával egy vonalban legyen. Aztán ellentmondást nem tűrő, mély, parancsoló hangon feltette a kérdést: – Ki az a férfiruhás lány? A fogadós meglepettnek tűnt.
– Finn? – A lány felé pillantott, aki szerencsére éppen más irányba nézett. – Finnulára gondol? Fivérem, a stephensgate-i fogadós az ő nővérét vette feleségül. A Szépséges Finnt mindenki ismeri. Mintegy ennek bizonyítékaként egy vénasszony, aki a szép idő ellenére a kemence mellett kuporgott, most felkelt, odament a lányhoz, és megrángatta fehér batisztinge ujját. A Finnulának nevezett lány pénzérmét dobott a vénasszonynak, aki elkapta azt, és boldogan húzódott vissza a vackába. – Látják? – szólt a fogadós boldogan. – Mint mondtam, mindenki ismeri Finnula Craist, a molnár lányát. A legjobb íjász Shropshire-ben. Ez nem volt éppen elégséges válasz, de Hugo azért átadott egy pénzérmét a férfinak. A fogadós épp Hugo szorításának helyét dörzsölgette a karján, de aztán megérezte a markában tartott pénz súlyát és lenézett. Tömör arany volt, olyan, amilyet már régóta... illetve soha nem is látott. Szinte kábultan haladt el a közeli asztalnál ücsörgő két mihaszna korcsmatöltelék előtt, majdnem elbotolva kinyújtott lábaikban. Amikor az egyik satnya öltözetű paraszt nevetve korholta ezért, a fogadós visszanyerte egyensúlyát és megmutatta nekik a pénzt. A részeges alakok elismerően füttyentettek, de nem ők, hanem a lány vette észre a szóváltást, és megint átható pillantást vetett Peterre. – Nahát! Nézz csak oda! – súgta a fegyverhordozó. – Már másodszor néz rám így. Azt hiszem, kedvel engem! – Állj fel! – mondta Hugo fahangon. – Távozunk. – Tessék? Hiszen csak most jöttünk! – Távozunk. Már így is elég figyelmet vontunk magunkra. Peter morogva tömte a sajtot, kenyeret a zsebébe, és felhajtotta maradék sörét. Hugo néhány pénzérmét dobott az asztalra, meg sem nézve a címleteket, aztán felkapta köpönyegét és elindult kifelé az ivóból, szándékosan nem nézve a lány irányába. De a küszöbig sem jutott, amikor egy reszelős hang megszólította: – Uram, azt hiszem, megfeledkezett valamiről! Hugónak meg sem kellett fordulnia. Hallotta a zajt, de azt hitte, csak a kocsmáros veti rá magát a pénzre, amit az asztalra dobott, ezért nem is figyelt rá. Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy nem a Róka és Nyúl tulajdonosa okozta az előbbi neszt. Hugo kihúzta magát, szeme veszélyesen összeszűkült, a keze kardja markolatára szorult, aztán, meg sem fordulva azt mondta: – Engedjétek el a fiút. Mögötte a két részeg, útonálló bitang vihogott. – Elengedni, uram? Elengedjük. De nem ingyen. Hugo felsóhajtott és megfordult. Nagyon belefáradt az erőszakba, rosszul volt a haláltól. Nem akarta megölni a két falusi fajankót, akik fogva tartották fegyverhordozóját. Volt idő, amikor egyszerűen elmetszette volna a torkukat és később jót nevetett volna rajta. De már nem. Annyi értelmetlen halált látott a keresztes háborúban, hogy már egy molylepkét sem volt képes lelkiismeret-furdalás nélkül megölni. De ez nem jelentette azt, hogy nem metsz el torkot, ha muszáj.
A két férfi, akik a Hugóéhoz legközelebbi asztalnál ültek, bár kissé ingadozva, de talpon voltak, és a testesebbik erősen szorította Peter nyakát. Peter vergődött a markában; fiús arca meglehetősen természetellenes, karmazsinvörös színt öltött. Teljesen váratlanul érte a támadás, és ezért kétszeres kín lett a része: előbb a gazfickók kezétől, aztán gazdája szidalmaitól kellett szenvednie. – Ne törődjön velem, uram! – mondta Peter fuldokolva, vékony ujjaival szorítva az őt szorító erős kezet. – Menjen, mentse meg magát! Én nem érek annyit, hogy... – A kénköves pokolba! – mormogta Hugo szemét forgatva. – Dick! – kiáltott a fogadós a csapra vert hordók mellől elugorva, igen dühösen. – Hagyd békén azt az embert! Nem tűrök verekedést a fogadómban. – Ha átadja nekünk az erszényét – mordult a kisebbik, Dick nevű férfi –, nem lesz semmi verekedés, Simon. Azt tisztességes üzletnek lehet mondani, ugye, Timmy? Az óriás horkant egyet és megrázta Petert. – Aha. Ekkor egyszerre három dolog történt. Előbb Peter hirtelen rájött, hogy van foga, és Timmy karjába harapott. Timmy felbődült és elengedte a fiút, éppen akkor, amikor Dick, szándéka komolyságát illusztrálandó, éles tőrével a földesúr felé döfött. Hugo meglátta a penge villanását, mire kardot rántott és a gonosz lelkű Dickre támadt, de megbotlott Simonban, a fogadósban, aki úgy döntött, a Hugo által az asztalon hagyott arany után veti magát, nehogy a nagy csetepatéban elvesszen. A fogadósnak ki kellett volna maradnia a dologból. Hugo annyira igyekezett, nehogy ártatlan embert öljön, hogy vállával az asztalnak ütközött, az asztal összetört, a pénzérmék pedig szanaszét repültek a helyiségben. Hugo hanyatt nyekkent a padlóra, és azon kapta magát, hogy a gerendázatra pislog, a szusz szinte kiszorítva belőle. Aztán arra eszmélt, hogy a menyétképű Dick két lábbal rátérdel a kardot tartó karjára, mielőtt felemelhette volna a fegyvert. Dick apró ragadozószeme mohón villogott, ahogy a nagyobb ember váratlan hátrányos helyzetét felismerve a tőrt Hugo torkához szorította. – Szép szaltó volt – dicsérte Dick vigyorogva, sárga fogait kimutatva. – Most köhögje fel az úr a pénzét.! Szeme sarkából Hugo látta, hogy Timmy újra elkapta Petert és a harapás fájdalomdíjaként marokszám tépi ki a fiú haját. Peter hangosan nyüszített, a fogadó többi vendége pedig sietősen a négy égtáj felé vette az irányt, kivéve a fogadóst, aki még mindig a padlón matatott, a pénzét keresve. Hugo felsóhajtott. Bal csizmájában is volt egy tőr elrejtve pontosan ilyen helyzetekre. Ha akarta volna, egy szempillantás alatt elvághatta volna Dick torkát úgy, hogy meg búcsúkáromkodásra sem maradt volna ideje, de nem akarta, hogy véres legyen a kabátja. Rettenetesen megutalta a halált. – Hát jó – sóhajtott Hugo, megadást színlelve. – Vedd el. De abban a pillanatban, amikor Dick keze a Hugo övére erősített erszény irányába mozdult, valami elsuhant a haramia arca mellett, és Dick bőrmellényét átfúrva, a ruháját Hugo lábai közt a padlóhoz rögzítette. Hugo éppen idejében húzta vissza kezét, hogy fel ne nyársalódjon. Alig hitt a szemének: lila hegyű nyílvessző fúródott mélyen a padlódeszkába; alig egy félarasznyira kerülte el a kezet: és
legféltettebb családi ékességét. Dick karja Hugo lábához szorult, és a haramia, látván, hogy milyen közel volt ahhoz, hogy a nyílvessző beleálljon a kezébe, panaszos nyöszörgésben tört ki. Hugo éppen idejében nézett fel ahhoz, hogy lássa, a fogadós által Finn néven nevezett leányzó immár Timmy széles hátára céloz. Ezúttal szelíden figyelmeztette kiszemelt áldozatát. – Engedd el a fiút, különben kettényesem a gerincedet! Az óriás megdermedt. Aztán lassan megfordult. Peter nyöszörgött a szorításában. Timmy előbb Finnre, aztán a társára pillantott, aki Hugón fekve szó szerint a földhöz volt szegezve. – Jesszus! – kapkodott levegő után az együgyű ember. – Ne lőjön, kisasszony! Dick meg én nem akartunk semmit. Elengedte Petert, aki fejét fogva, nyöszörögve elinalt. Hugo a nyöszörgést kissé túl hangosnak találta. A rézvörös hajú lány leengedte íját és Hugo felé indult. Szép arcán nem volt semmi aggodalom; mintha csak a mosott ruhát hozta volna be. A hangos szűkölés ellenére figyelemre sem méltatta Dicket, és Hugóra sem igen pillantott, amikor lehajolt, karcsú ujjait a nyílvessző szárára szorította, és finoman kifeszegette a padlódeszkából. Mivel olyan közel volt, Hugo nem tudta megállni, hogy ne bámulja a lányt, és ezt szégyentelenül meg is tette: látta a selymes, fehér bőrt, az ajak, az arc finom pirosságát, a hosszú, furcsán sötét szempillát, érezte a virágos illatát. Általában nem volt mamlasz nők közelében – ami azt illeti, ettől elég távol állt –, de képtelen volt bármit is mondani ennek a lánynak. Semmi sem jutott eszébe akkor sem, amikor a keze olyan közel volt a legkényesebb. – Végre! – szólt a lány, amikor sikerült épségben kiszabadítania a nyílvesszőt a padlóból. Kritikus szemmel nézegette a helyét, élességét hüvelykujjával ellenőrizte. Láthatóan elégedett volt az eredménnyel, mert szép szája mosolyra húzódott, s kivillant hófehér fogsora. – Lám csak! – jegyezte meg csak úgy, magának. – Már azt hittem, ezt nem lehet többé használni. A nyomorult Dick eközben folyamatosan káromkodva, karját tapogatva nagy nehezen felkászálódott. – Átkozott, nyavalyás céda! – morgott. – Ezt meg miért csináltad? Mi csak szórakozni akartunk egy kicsit, ugye, Timmy? Csak egy kicsit elszórakoztunk volna a lovaggal... Finnula Crais azonban ezt már nem hallgatta. Nyugodtan visszatette tegezébe a sértetlen nyílvesszőt, és még egy utolsó fürkésző pillantást vetve Hugóra, kisurrant az ajtón. Hugo egy szempillantás alatt talpon volt, átugrotta a fogadóst, aki még mindig négykézláb mászva kereste pénzét a padlón; ellépett az őrjöngő Dick és az összedőlt asztal romjai mellett. De mire egy vagy legfeljebb két pillanat múlva az ajtónál termett, hogy a lány után menjen, az már eltűnt olyan hirtelen, ahogy a fogadóba lépett. Hugo végignézett a macskaköves utcán, hátha meglátja, de nyoma sem volt. Magában átkozódott, amikor Peter lihegve hozzá lépett. – Látta ezt, uram? – kérdezte a fiú izgatottan. – Sosem ismertem még senkit, aki így bánt volna az íjjal. Úgy emelte fel azt a valamit, mintha a karja része lett volna. Látta? Hugo, aki még mindig a zsúfolt utcát figyelte a lányt keresve, vészjósló mordulással válaszolt. A fiú vagy nem hallotta meg ezt a mordulást, vagy gazdája figyelmeztetése ellenére meglehetősen ostoba módon tovább feszegette a témát.
– Azt hiszem, megmentette az életünket, uram. Ön szerint miért vette a fáradságot? Egy ilyen kicsi lány. Nem inkább nekünk kellett volna megmenteni őt, uram? De majdnem szétlőtte annak a Dicknek a kezét... – aztán más hangon folytatta: – Uram, miért néz így? Valami baj van? Hugo megrázkódott. Valami baj van? Ki ez a Finnula Crais, hogy egyetlen pillantással ilyen érzelmi zűrzavart keltett benne? Száz és száz nő nézett már rá életében, és eddig egyetlen pillantásra sem reagált így. Meglehetősen természetesen szokta az ágyába invitálni őket, és mindenki jól érezte magát. Mi van ebben a nevetségesen öltöző, nagyon ügyes, vörös hajú lányban, ami arra késztette, hogy úgy akarjon utána osonni, ahogy kandúr a nőstény macska után? – Jöjjön, uram! – kiáltotta Peter izgatottan. – Nem juthatott még messzire. Hadd fussak utána. Hugo megragadta a fiú karját, úgy, hogy majdnem egyensúlyát vesztette. – Azt már nem! Menj, hozd a lovakat! Azonnal elmegyünk innen! Peter csizmás lábával toppantott. Már túltette magát az óriás okozta ijedségen, és alig várta, hogy évődhessen és tréfálkozhasson egy kicsit a bőrnadrágos lánnyal, aki olyan szép, hogy még ő, aki szokva volt mindenféle londoni nőkhöz, a majdnem meztelen táncosoktól a vér szerinti hercegnőkig, szóval ilyen szép nővel még ő sem találkozott. De a lány elszaladt, és szeszélyes, undok gazdája nem engedte, hogy utána szaladjon. – Nem lenne nehéz megtalálni – morgolódott Peter. – Egy vörös hajú, bőrnadrágos lányt észre lehet venni, bárhová megy is. Szerintem nem telne bele egy óra, és megtalálnám. És neki köszönhetjük, hogy még élünk, uram. Vagy legalábbis, hogy megvan az erszény. Hugo megint csak morgással válaszolt. – Mi bántja, uram? – kérdezte Peter. A világért sem értette, miért nem akarja kenyéradó gazdája, hogy ő a meg-mentőjük nyomába eredjen. – Boszorkánynak tartja a lányt, hogy ilyen makacsul menekül tőle? Hugo lenézett a türelmetlen legényre; pillantása éppoly éles volt, mint a lány tekintete, bár Hugo szeme színjátszó gesztenyebarna volt, amelyben most aranyszínű pontok villogtak a dühtől. – Nem – csattant fel, azzal hosszú léptekkel megindult a fogadó istállói felé. – Ámbár ez a lány túl nagy érdeklődéssel viseltetett irántunk ahhoz képest, hogy én a keresztes háborúkból érkezett kóbor lovag vagyok, te meg az én idétlen fegyverhordozóm. – Igen – ismerte el Peter. – De én nagyon élveztem az érdeklődését. – Azt láttam – felelte Hugo gúnyos mosollyal, bár jókedv nem látszott komor vonásain. -De miért érdeklődne bármelyikünk iránt is egy ilyen kedves, szép lány, akinek nyilván valami falusi kovács vagy helyi lovag udvarol? Peter szerette volna azt válaszolni, hogy ő maga bármely fehérszemély iránt érdeklődik udvarlás céljából, akármilyen kedves és szép is legyen az illető, de nem akart hetvenkedőnek tűnni. Egészen biztos volt benne, hogy az iménti „amazon" nem gazdája, hanem őiránta mutatott érdeklődést. Miért is érdekelne egy ilyen gyönyörű teremtést egy nála kétszer idősebb, sűrű szakállú ember, aki vagyona és címe ellenére elég rosszul öltözött? Peter azonban drága bársonytunikát viselt, amely, bár nem egészen volt alkalmas a szabadban való alvásra, nyilvánvalóan jelezte magas, fegyverhordozói rangját. Mit számít, hogy új ura vásárolta számára? A lány ezt nem tudja.
De ekkor ura megint megszólalt azon a mély, morajló hangon, amit Peter hol irigyelt, hol félt tőle. – Nem akarok nem kívánt figyelmet kelteni – magyarázta Hugo, igyekezve nem túl leereszkedően beszélni. Átkozott legyen egykori csatlósa, amiért beleszaladt abba a handzsárba és most kénytelen ezzel a tejfölös szájú kölyökkel utazni. – Bár ennek reményét szertefoszlatta az a pár ember odabent. Mégis tanácsosabb, ha hagyjuk a lányt, mivel nincs rosszabb, mint egy szűz lány apjának vagy bátyjának figyelme. – Ó! – szólalt meg Peter félénken. – Mint annak a táncosnőnek, akit az utóbbi két hétben tartott maga mellett Londonban, s aki rögtön szólt nemző apjának, amikor ön. Hugo lebámult a fiúra, barna szemében türelmetlenség villogott. – Nem, nem úgy, mint neki, fiam – mordult fel, de ezt nem fejtette ki bővebben. Inkább újfent utasította Petert, hogy hozza a lovakat. Ahogy ott állt a macskakövön és remélte, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatja a rézvörös hajkoronát, Hugo gondolatai az elragadó Finnula kerek tomporán jártak. Hol tanult meg ez a lány ilyen jól bánni az íjjal? És miért vette a fáradságot, hogy megmentse őt? Ezek szerint a nők sokat változtak, amióta Hugo elhagyta Angliát. Már nemcsak fiúruhába öltöznek, hanem íjat, tegezt tartanak maguknál és kényükkedvük szerint lövöldöznek a szegény emberre. Hugo elgondolkodott azon, hogy egy így öltözött nőnek valóban szüksége van-e védelemre. különösen a hozzá hasonló férfiaktól. Hugo igen erősen törekedett arra, hogy elméjét fennköltebb gondolatok töltsék ki, ezért nagy nehezen rávette magát, hogy ne Finnula Crais hátsójára, hanem a stephensgate-i birtokra gondoljon és arra, milyen sok munka vár rá, míg helyrehozza azt, amit apja ostoba szeszélyében kétségtelenül elrontott. Ám az a ködszürke szempár még mindig kísértette, azután is, hogy felült hátasára és útnak indította az állatot. Ha még egyszer visszanézett volna, láthatta volna, hogy az a ködszürke szempár szinte lyukat vág a hátába.
Harmadik fejezet Fnnula pontosan tudta, mit kell tennie. Kiválasztotta a prédát, megvédte egy másik ragadozótól, már csak csapdát kell neki állítani. De nehéz szívvel látott feladatához. Nem a prédát sajnálta, hanem magára volt dühös. és bár gyűlölte bevallani magának, Mellanára is. Tudta, hogy sosem lett volna szabad elvállalnia ezt a nevetséges feladatot. Ha Robert megtudja, márpedig nyilván megtudja, lyukasra veri a bőrnadrágot rajta, ahogy mindig fenyegette. vagy legalábbis megpróbálja. Finnula nem közönséges fejőlány, aki szeszélyesen viselkedik, aztán csodálkozik, ha a család helyteleníti, amit tesz. Bár nem volt se címük, se földjük, a nemzedékek hosszú során át a Crais család működtette Stephensgate grófjának malmát, és a közösség egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő családja voltak. Az, hogy Phillip és Helene Crais lánya ilyen. közönséges dologba keveredett. elképzelhetetlen volt. Mit gondolnak majd az emberek? És bár Mellana ezt sűrűn bizonygatta, az sem volt vigasz, hogy „Stephensgate-ben minden lány" csal, ha a sör hozzávalóinak megvásárlásáról van szó. Finnulát egy cseppet sem érdekelték Stephensgate lányai, akiknek más sem járt a fejükben, mint hogy színes szalagokkal díszítsék a hajukat, és férjet fogjanak. És persze volt még egy kis probléma: az egyház kifejezetten helytelenítette ezt a gyakorlatot, amire Finnula
még a megesés kiderülése napján, ott, a konyhában rá is mutatott. – Mellana, neked elment az eszed! – jelentette ki élesen. – Hogy egész Stephensgate ilyen pogány rituáléban vesz részt, nekem semmit nem jelent. – Ez n e m pogány dolog! – szipogott Mellana méltatlankodva. – Isabella Laroche már vagy egy tucatszor csinálta és. – Isabella Laroche egy mocskos és eszetlen céda. – Finnula türelme egyre fogyott. – Ne is próbáld tagadni Mellana, hogy az a nőszemély mindenkire ráveti magát, bárki előtt fellebbent, a szoknyáját, akin nadrágot lát. Az isten fogat! Többször is legénynek nézett engem és meghívott a kastélyba egy kupa sörre. Persze egy ilyen lotyónak semmi, hogy elraboljon egy férfit és alapos jóvátételt követeljen. De te is jól tudod, hogy a legutóbbi misén Edward atya ezt a gyakorlatot a lehető leghatározottabban – És te is tudod, hogy Edward atya a Kövér Maude-ban leli örömét – sziszegte Mellana. Finnula e tényt kelletlen vállrándítással nyugtázta. Nem tudta, hogy Mellana tudomással bír ezekről a dolgokról és azon tűnődött, vajon ki mondta el neki. Az a nyavalyás Isabella, nyilván. A pap álszent, Finnula lenne az első, aki ezzel egyetért. De alapjában véve jó ember, és mindent megtett, amit papként megtehetett az egyházközségért a több mint egy éve földesúr nélküli uradalomban. Finnula belátta, hogy egyetlen érve sem hat csökönyös nővérére így hát kelletlenül, de elfogadta vereségét. – Hát jó – mordult fel. – Elfogok egy férfit és idehozom neked. Fogva tarthatod váltságdíjért, hogy az átkozott pénzen komlót vegyél, kipótold a hozományodat vagy amit akarsz. Csak könyörgöm, Mellana, nehogy Robert valahogy rájöjjön! – Finnula rosszallón rázta a fejét. – Mindkettőnket megöl. Mellana zafírkék szeme ragyogott a boldogságtól e sikerre, de nem osztotta húga véleményét. – Ó, túlzol! Robert téged szeret a legjobban közülünk, drága Finn! Az ujjad köré csavarhatod. – Nem láttad, milyen volt a sheriff látogatása után – sóhajtott Finnula, és lenézett a kezére, amely az ujjbegyek bőrkeményedése ellenére kecses, szép volt. – Elég jól tudok állatot fogni csapdával, Mellana, de hogyan kapjak el egy embert? Mellana, mivel elérte, amit akart, a dolog részletei iránt már nem mutatott érdeklődést. – Szent ég! Nem tudom – jelentette ki, azzal kifújta a haját a szeméből, hogy csatlakozhasson a másik helyiségben ünneplő családhoz –, csak arra vigyázz, hogy ne stephensgate-i legyen! – Mi van? – nézett fel Finnula; nagy szürke szemében megvetés vibrált. – Ne stephensgate-i legyen? Azt akarod, hogy egy idegent raboljak el? – Természetesen. Isabella már minden helybeli férfit legalább egyszer elrabolt. És a Shrewsburybelieket meg a dorchesterieket is. Ha túl gyakran élnek vele, ez a gyakorlat elveszti a varázsát.. Finnula erre legenyhébb káromkodásaiból jó néhányat a nővére fejéhez vágott, mire Mellana sértődötten elosont, magára hagyva a húgát. Finnula döbbenetében a konyhakövet bámulta merőn. Ahhoz, hogy egy idegent tudjon elrabolni, morgolódott magában Finnula, kétnapi járóföldre, a legközelebbi nagy faluba kell mennie. Gyakran látogatott Leesburybe portyázásai során, és Patricia sógora, Simon, a fogadós nem fukarkodott a sörrel, de kételkedett benne, hogy a kissé nagyvilágibb falu lakói az emberrablás ötletét szórakoztatónak tartanák. Az ő plébánosuk közel sem volt olyan engedékeny, és nyilván rosszallná Stephensgate és Dorchester lakóinak pikáns szokását.
De amikor Finnula meglátta, hogy a Róka és Nyúl ivójában a szakállas idegen aranyat nyom Simon kezébe, tudta, hogy megtalálta az ideális prédát. A nyilván nem Leesburyből való idegennek erszénye és szolgája is volt, és némi utánajárással hamar megtudta, hogy a hátasa szép állat. Ez az ember jól el van eresztve anyagilag. Azt, hogy ő ugyanúgy felkeltette a férfi érdeklődését, rögtön látta, bár tudta, hogy az okok tekintetében nagy a különbség. Finnula egyáltalán nem tartotta magát szépnek. Nem. A szőke fürtös, érzéki Mellana a család szépe. De Finnula önkéntelenül észrevette, hogy az utóbbi időben egyre inkább magára vonja a férfitekinteteket, és ez a tény nem kis kényelmetlenséget okozott neki. A nyúlánk lányságból a kecses nőiségbe való átmenet volt ingerültségének fő oka. Hiszen emiatt következett be katasztrofálisan rövid házassága, és meglehetősen hátrányos volt vadászat közben is: jóakaratú gazdálkodók folyton figyelmeztették, hogy nem kéne bőrnadrágban barangolnia a vidéken, és nem íj, hanem tű illene a kezébe. Ám furcsamód a másik nemre gyakorolt, újonnan tapasztalt vonzereje időnként hasznosnak bizonyult. Számtalanszor elnézték neki az ovvadászatot, bár megsértette a törvényt. És nem volt olyan kereskedő a faluban, aki ne fizetett volna a szokásosnál többet a vadhúsért, amit árult, és mindenkinek eldicsekedtek, hogy a vadszárnyast maga a Szépséges Finn lőtte. Mint Diana és Artemisz, a régi pogány vadászistennők, Finnula szép vadászlány hírneve nemhogy ártott volna, inkább segített abban a vállalkozásban, hogy Stephensgate szegényeit etesse. És persze most, hogy embervadászatra adta a fejét, megejtő szépségét csalinak használta. Az, hogy a magas, szakállas idegen nem veszi be a csalit meg sem fordult Finnula fejében. Látta, hogyan csillant fel a férfi szeme, amikor ő belépett az ivóba. Mohóság volt ebben a pillantásban, bár óvatosságot is látott benne. Az utóbbiból mégsem volt elég, mert az idegen mégis csetepatéba keveredett azzal a két gazemberrel. De talán tanult a hibájából: amikor gyorsan utánaeredt, elismeréssel nyugtázta, hogy az idegen és szolgája távol tartja magát a fő útvonalaktól. Ám éppen ez az óvatosság lehet a veszte, mert így, hogy az út helyett birkaösvényeken halad, egyenesen a legjobb vadászterepre, a Stephensgate környéki hegyekbe és a gróf birtokára jut. Amikor a magas férfi és legénye oly sietve elhagyta Leesburyt, tudtukon kívül egy harmadik személy is csatlakozott hozzájuk. Finnula diszkrét távolságból követte őket, fák mögé húzódott, laza gyeplőre engedte lovát, a jellegtelen kancát, amelyet gyerekkora óta lovagolt, s egyáltalán nem volt olyan jól idomított, mint a lovag csatalova. A ló, amelyet Finnula annak idején Violetnek nevezett el, tíz év alatt megtanult észrevétlenül haladni az erdei haraszton és mozdulatlanul állni, ha gazdája vadat üldözött. Elég okos volt ahhoz is, hogy visszakocogjon a malomházba, ha Finnula a helyes irányba állította és a tomporára csapott. Ló és lovasa bámulatos egységet alkottak: úgy dolgoztak együtt, mint régi bűntársak. Finnula élénk érdeklődéssel figyelte az utazókat, alaposan meg akarta ismerni őket. A férfi, akit kiszemelt, öltözékével igyekezett a lehető legkevesebbet elárulni magáról. Ahogy a dús, szőke szakáll elrejtette arcvonásait, úgy a dísztelen köpönyeg, a formátlan tunika és az egyszerű bőrnadrág sem árult el semmit a nadrágszíján lógó erszény méretéről. Lenyűgöző termetét azonban semmi nem rejtette el: talán Robertnél is magasabb volt. A fiú viszont nem tűnt különösebb kihívásnak. Közepes termetű, urát utánozza, túlöltözi azzal, hogy
bársonytunikát és színes nadrágot húz. Ezt a fiút fára rántós csapdával kéne megfogni, gondolta Finnula. A férfi azonban több ravaszságot igényel. Az általa ismert vadászok többségével ellentétben Finnula nem a gyilkolást, hanem inkább az üldözést élvezte. A vadat azért ölte meg, mert tudta, hogy vannak családok, akiknek régóta nem került hús az asztalára. A Jóisten úgy tartotta jónak, hogy biztos és erős kezet adott neki, ő pedig kötelességének érezte, hogy a kevésbé szerencséseket éltető hússal etesse. De nem élvezte a gyilkolást, és csak akkor ölt, amikor nagyon muszáj volt. A préda becserkészése inkább kedvére való volt, és a csapdába ejtést még inkább szerette. Hogy mindig elengedte a csapdáiba esett állatot, csak kevesen tudták, azt pedig még kevesebben, hogy a mások csapdaiban talált állatokat is kiszabadította. Különösen utálta a kegyetlen fém farkascsapdákat, amelyeket a gróf erdésze rakott ki, és ha ilyet talált, gyorsan eltemette olyan mélyre, ahol az öreg Tom sosem találja meg. Meg kell hagyni, bár sosem vallotta volna be Mellanának, volt valami, amit ebben a hajszában sokkal jobban élvezett. Mennyivel izgalmasabb értelemmel bíró ellenfelet hajszolni, mint ostoba állatot! A préda persze férfi, tehát szellemileg csökevényes; Finnula még sosem találkozott olyan férfival, aki okosabb lett volna, mint ő és ebbe néhai férje is beletartozott. Mégis, ez a kihívás méltó volt a Szépséges Finnhez, aki boldog, dobogó szívvel eredt a préda nyomába. De amikor Finnula számára nyilvánvalóvá vált, hogy az idegen láthatólag ismeri a vidéket és éppen Stephensgate fele tart, elszorult a szíve. Tudta, mit kell tennie. Kelletlenül szánta rá magát, hogy ezzel próbálkozzon, mert legutóbb szörnyű következményekkel járt. De ha nem cselekszik gyorsan, elveszti, és ki tudja, mikor talál legközelebb ilyen jó alkalmat. Nem hagyhatja cserben Mellanát. Megígérte neki, hogy segít. Ráadásul már egy évvel idősebb és bölcsebb. És ezúttal uralni fogja a helyzetet. Számít a férfi reagálására, felkészül rá. Megrántotta Violet gyeplőjét, a kancát arra ösztökélve, hogy jóval előzze meg az utazót és szolgáját, aztán sietősen, de gyakorlottan megtette az előkészületeket.
Negyedik fejezet Higo nem volt biztos abban, hogy meddig bírja még fegyverhordozója folyamatos nyöszörgését. Az előbb, a fogadóban a lányról nyavalygott, most meg az a baja, hogy lova nem tud olyan gyorsan ügetni, mint Hugo hátasa, és pihenésre van szüksége. Hugo maga választotta Peter lovát, és tudta, hogy az állat legalább olyan gyors, mint az övé, bár nem olyan jól idomított. Nem a ló, hanem Peter akart pihenni, bár alig múlt dél, jó volt az idő és még csak néhány órája lovagoltak. Mi rosszat tett Hugo ebben az életben, hogy ezt a szenvedést kell kiállnia, aminek ez a nyavalyás ifjú most kiteszi? Miért nem tudja végre befogni a száját, hogy békében haladjanak? – Uram! – kiáltott a fiú jókora távolságból. – Álljon meg, uram! Leesbury óta egy falatot sem ettünk, mindjárt elájulok az éhségtől... Hugo nehezen uralkodott magán. Útitársának étvágya, csakúgy, mint locsoghatnékja, kielégíthetetlennek tűnt. – A málhádban van kenyér és szalonna – mordult rá Hugo legfenyegetőbb hangján. – Azt rágcsáld! –
Remélte, hogy ha a szája tele lesz, nem tud majd beszélni. Vagy, gondolta Hugo kissé felvidulva, az is lehet, hogy félrenyel és megfullad. De végre ismerős vidéken jártak, és Hugo nem tudott sokáig morcos maradni. Itt az erdő, ahol az első szarvast elejtette, úgy húsz évvel ezelőtt, itt az a tisztás, ahol tíz évvel később először megfektette a Kövér Maude-ot. Még jó kétnapi járóföldre voltak a kastélytól, de két napig olyan vidéken haladnak majd, amelyet Hugo úgy ismert, mint a tenyerét. Ó! Furcsa, jó érzés volt egy évtizednyi céltalan vándorlás után végre hazatérni. Amikor elértek a birkacsapásnak ahhoz a kanyarulatához, amely a St. Elias-forrás fölé magasodó sziklához vezetett, Hugo tétovázott. A forrás kellemes pihenőhely. Sok ifjúkori nyarát töltötte vadászattal ezekben a hegyekben, a forrásnál fürödtek bátyjával, megtanultak úszni a mély tóban, a víz fölé magasodó szikláról ugrottak fejest. Az egyház úgy ötven éve levette a kezét a St. Elias-forrásról, mert vize nem gyógyított meg egyetlen leprást sem, így a kis tavat benőtte a növényzet. Elhagyatottságában is gyönyörű volt. A szakadék repedéseiben vadvirágok nyíltak, a sziklából nőtt fák ágai simogatták a tó vizét. Tökéletes hely volt arra, hogy hosszú és poros utakon való lovaglás után megmártózzanak egy kicsit. és Hugo úgy döntött, fegyverhordozójának éppen erre van szüksége. Peternek természetesen más elképzelése volt. – Úszni? – visszhangozta hitetlenkedve, amikor Hugo felfedte a tervét. – Hogy én ússzak? Ne feledje, uram, hogy én Londonban születtem, ott is nevelkedtem. Mit tudok én az úszásról? Egy karcsapásnyit sem tudnék úszni, ha az életem múlna rajta, akkor se! – Micsoda véletlen! – mormogta Hugo, félhangosan. – Komolyan mondom, uram! Boldogan itatom a lovakat, miközben ön úszik, de engem nem tud rávenni, hogy beugorjak. Ráadásul mit akarnék a jéghideg tavaszi vízben? Hiszen csak május elején járunk, uram! Nem július van. Még kissé csípős a levegő. Egyáltalán nem volt csípős a levegő, de Hugónak nem volt kedve vitatkozni. Lecsusszant a nyeregből, megragadta lova kantárát, és a forrás fölé magasodó sziklák felé vezette, hogy teljes szépségében megcsodálhassa a tájat, és lássa, vajon az elmúlt tíz évben sokat változott-e. Maga mögött hagyta a morgolódó fiút, s elindult a birkacsapás melletti friss, zöld füvön az erdő csendes magányába. Az élénk, délutáni napfény aranyló pászmákat vetett a frissen kibújt levelek közé. Az erdei talajt napfény pettyezte, s a tavalyi avar friss szaga áradt belőle; Hugo mélyeket szippantott. Oly sok éve nem érezte a jó angol tőzeg szagát. Nem is figyelt a nagy csizmája alatt töredező ágakra és saspáfrányra. Csak törtetett előre, hallotta, hogy a lombsátor tetején madarak szólongatják egymást, a tavaszi vízesésen zubog le a víz, és fegyverhordozója hirtelen felkiált. Egy pillanatra megtorpant, azon tűnődött, mi baja lehet a legénynek, de aztán úgy ítélte meg, hogy ostobaság, megint csak nyavalyog. Szeme sem rebbent, ment tovább a sziklakitüremkedés felé, melyből a forrás fakadt, megállt a szürke kövön, és lenézett. A fák kivételével, melyek még magasabbak lettek, a forrás ugyanolyan volt, mint amikor legutóbb látta. Odalent a víz olyan tiszta volt, mint körülötte a levegő, és zöldesnek tűnt az aranyló fényben, mely a fenti levéltakarón szűrődött át; az üvegszerű felületet csak a talpa alatti vízesésből érkező víz törte meg. A St.
Elias-forrás a föld alatt eredt, és itt, a sziklahasadékban bukkant a felszínre, hogy fehéren fodrozódva ömöljön a lenti kis tóba. Az elképzelhető legédesebb, légfrissítőbb itt a víz; a kiömlésnél kell venni belőle, mielőtt leér, hogy igazán értékelni tudja az erejét, Hugo és a bátyja órákat töltöttek itt hason fekve, éppen azon a helyen, ahol most állt, kezüket lenyújtották a sziklára, hogy tömlőkbe töltsék a vizet. Eszébe jutott, hogy a nyeregkápán van egy majdnem üres vizes tömlő, ezért úgy gondolta, újra gyakorolja ezt a gyerekkori szokást. Magához vette a tömlőt, állott tartalmát fehér ibolyákra öntötte. Visszaballagott a sziklaperemhez, teljes testével a naptól meleg kőre feküdt, aztán hosszú karját kinyújtva, a tömlőt a forrásnál gyöngyöző vízsugár alá tartotta. Éppen ezzel foglalatoskodott, amikor az erdő zöld-arany színétől teljesen elütő villanás ragadta meg a tekintetét; lenézett a szakadékba és. megdermedt. A lány a fogadóból. Rögtön megismerte, bár már nem volt rajta bőrnadrág és batiszting. Elefántcsontszínű bőre csillogott a délutáni napfényben, ahogy lustán elnyújtózott a tavacska köves partján. Meztelen volt. Hugo elragadtatva nézte, ahogy gyönyörű, rézvörös haja kibontva göndörödik keskeny vállán. Akár egy vízitündér: kicsi keble éppen akkora, hogy beleférne egy férfitenyérbe; hosszú, fehér combjai a haja színével megegyező piheszőrben érnek össze. Dereka oly karcsú, hogy Hugo két marokkal átérné; hasa sovány és fehér, és mint már a fogadóban is észrevette, tompora kissé szív alakú. Hugo mindezt akkor leste ki, amikor a lány a parton időzött. Előbb nyújtózkodott, aztán feltűzte hosszú haját. Majd delfinkecsesen a kristálytiszta vízbe csusszant. Hugo azon kapta magát, hogy a lélegzetét is visszatartja izgalmában, hogy meg ne törje a pillanat varázsát. Amíg ott fekszik hason és nem mozdul, a lány semmiképpen nem láthatja meg, de így is dermedten lapult, mert attól tartott, akaratlanul is olyasmit tesz, amiből észreveheti jelenlétét és elmenekülhet. Abban, hogy a lány elmenekülne, ha meglátná őt, Hugo egészen biztos volt. A környező erdő vadjaira emlékeztette, különösen a félénk vörös rókákra, amelyek az erdőszéli odúkban laknak. Volt benne valami vadság és félénkség, de furcsamód mégis egészen más volt, mint bármelyik erdei teremtmény. S ahogy az erényes leányok általában, nyilván ő sem lát szívesen betolakodókat, amikor fürdőzik, és ha észrevenné, hogy figyelik, minden bizonnyal az első moccanásra elmenekülne. Hugo csak bámulta az alatta úszkáló szépséget, miközben gondolatok cikáztak a fejében. Leginkább egy kérdés izgatta: Ki ez a lány? Bár erre pontosan tudta a választ: Finnula Crais, a molnár lánya. Emlékezett, volt ilyen nevű család apja falujában. A lány bizonyára ebből a családból származik. De mit gondol ez a molnár, hogy megengedi egy védtelen lánynak, hogy kíséret nélkül és ilyen kihívó ruházatban bóklásszon a környéken. illetve pillanatnyilag teljesen meztelenül mutatkozzon? Amint a stephensgate-i kastélyba ér, a molnárért küldet, és gondoskodik róla, hogy a lányt a jövőben jobban óvják. Ez a molnár nem tudja, hogy manapság milyen gazemberek járják az utakat, hogy mindenütt útonállók, haramiák, gyilkosok és fiatal lányok megrontói portyáznak? Finnula persze tanúbizonyságát adta bátorságának a fogadóban, de Hugo jól tudta, hogy a bűnözők jellemzően nem olyan ostobák, mint Dick és Timmy. Londonban egy pillanatig sem úszná meg bántódás nélkül ez a lány, és csoda, hogy itt, Shropshire-
ben eddig még elkerülte a katasztrófa. Hugo annyira belemerült gondolataiba, hogy nem vette észre, hogy már nem látja a lányt. Nem láthatott le oda, ahol a vízesés a tóba ért, eltakarta a szikla, amelyen feküdt. Feltételezte, hogy Finnula lebukott a vízesés alá, talán hogy megmossa a haját, amelyet addig gondosan a víz felett tartott. Az ilyen dús hajzat száradása órákig is tarthat, és talán jobban szerette a forrás tiszta vizében mosni, mint a kissé állott tóban. Hugo izgalmában alig várta, hogy újra előbukkanjon. Azon tűnődött, lovagiasabb lenne-e elosonni úgy, hogy a lány észre sem veszi, aztán az úton találkozni vele, mintegy véletlenül, és felajánlani, hogy hazakíséri Stephensgate-be. Elhatározta, hogy így tesz, de előbb még egy pillantást vet karcsú szépségére, amikor halk hangot hallott a háta mögül, és hirtelen éles tárgy szorult a torkának. Könnyű testet érzett a hátán. Küszködnie kellett, hogy elnyomja ösztönös védekező reflexeit. Az elmúlt tíz évben katonaként minden érzéke harcra készen állt, és akár kocsmai verekedésbe keveredett, akár a szaracénokkal csatázott, ösztöne azt diktálta, hogy előbb üssön, aztán kérdezzen. De még soha nem érezte, hogy ilyen vékony kar fonja át a nyakát, ilyen sovány comb és tompor ül a hátán. Feje sem ért még ilyen kísértően puha párnához. Amikor a leomló rézvörös hajkorona az arcát kezdte cirógatni és enyhe rózsaillattal töltötte el érzékeit, örült, hogy nem nyúlt hátra és nem lökte le egyetlen rándítással szép ellenfelét a szikláról a tóba, ahol a lány koponyája nyilván kettétört volna a kemény kövön. – Ne mozdulj! – parancsolta támadója, és Hugo, mivel élvezte combjának melegét és különösen a két mell közötti mélyedés lágyságát, mert a támadó oda szorította áldozata fejét, boldogan szót fogadott. – Kést szorítok a nyakadhoz – tájékoztatta a lány fiús hangján. – De nem fogom használni, hacsak nem muszáj. Ha azt teszed, amit mondok, nem esik bántódásod. Érted? Hugo úgy érezte, hogy némi ellenállást kell tanúsítania, bár mindenekfelett fontosnak tartotta, hogy ne okozzon sérülést. Így megpróbálta felhúzni a forráshoz lenyújtott, tömlőt tartó kezét. De a hátán lovagló fürge támadó ezt igen hevesen ellenezte: szép, csupasz lábával Hugo alkarjára lépett, úgy, hogy a tömlő a tóba esett. – Hagyd! – szólt rá parancsoló hangon. – Mondtam, hogy ne mozdulj! Hugo csodálattal nézte a láb karcsú ívét. Ez volt az egyetlen testrész, amit látott belőle a mindkettőjüket beborító hajkoronán kívül. Úgy döntött, hogy inkább bocsánatot kér. A lány joggal dühös, hiszen fürödni jött a tóhoz, nem azért, hogy meglessék. És bár Hugo nagyon élvezte a testéhez szorosan tapadó női testet, a lány haragja egyáltalán nem volt kedvére való. Jobb, ha lecsillapítja ezt a tűzről pattant fehérszemélyt és útnak indítja Stephensgate felé, ahol gondoskodhat róla, hogy többet ne ugorjon fel férfihátakra és ne kerüljön bajba. – Őszintén bocsánatát kérem, kisasszony – kezdte, bűnbánónak szánt hangon, bár elég nehéz volt megállnia nevetés nélkül. – Önkéntelenül is megzavartam legintimebb pillanataiban, és ezért bocsánatért esedezem. – Tudom, hogy nem vagy okos, de teljesen ostoba sem – hangzott a lány meglepő válasza, Hugo élvezettel hallotta, hogy az ő hangja is legalább olyan mosolygós, mint az övé. -Természetesen én intéztem úgy, én akartam, hogy megláss, jó uram – fejtette ki.
A kés villámsebesen eltávolodott Hugo torkától, a lány megragadta a férfi mindkét csuklóját és összekötötte a háta mögött, mielőtt akárcsak pislogni lett volna ideje. – A foglyom vagy, uram – jelentette ki Finnula Crais a jól végzett munkából fakadó nyilvánvaló elégedettséggel. – Ha vissza akarod nyerni a szabadságodat, fizetned kell érte. Bőségesen.
Ötödik fejezet Higo alig hitt a fülének. – Mi van? – kérdezte hitetlenkedve. – Hallottad, uram. A foglyom vagy. Ezt mondván a lány engedett a nyak szorításán, és Hugo érezte, hogy elhúzódik tőle. Egy pillanat múlva kardját leoldotta az övéről, és kivette a tőrt a csizmájából, amit Hugo oly biztos helynek gondolt. Aztán megint érezte a lány könnyű súlyát, ahogy szétvetett lábbal újra széles hátára ült. – Ami azt illeti, ugyanígy járt a szolgád – tájékoztatta a férfit könnyed hangnemben. – Úgy értem, ő is a foglyom. Úgy negyedórával ezelőtt belelépett a csapdámba, ami felrántotta egy fára. Csodálkozom, hogy nem hallottad a kiáltását. Elég kemény volt. Veled sokkal könnyebb. Hugo elviselte ezt a „bókot", mert érezte a lány combjának melegét, könnyű súlyát vesetájon, édes illatát, tiszta, friss nőiségét. Nyilván kilépett a tóból, és rejtett ösvényen szaladt fel a sziklához, ahol Hugo feküdt. Útközben felvette a bőrnadrágot és magára húzta a fehér batisztinget... érezte a lágy anyagot az arcán, ahol sima bőrre számított. Szóval megvan benne a kellő illedelmesség... de micsoda női modor ez? Milyen világba csöppentünk? Az Isten szerelmére, hát mióta járnak a lányok bőrnadrágban és rabolnak el felnőtt férfiakat, hogy csak váltságdíj ellenében engedjék el őket? Régen hagyta el Angliát, az tény, de lehetséges, hogy ennyire megváltozott a világ? Tíz éve a lányok még elpirultak, ha idegennel beszéltek. nem vetkőztek le ismeretlenek előtt, nem ültek a hátukra, nem szorítottak kést a torkukhoz. Aztán szörnyű gondolat futott át rajta, és mielőtt ideje lett volna meggondolni, kimondta: – Azok a férfiak a fogadóban. Velük vagy? A lány gúnyosan felhorkantott. – Dick és Timmy? Ugyan! Náluk ostobább párost még nem hordott a hátán a föld. De nem hagyhattam, hogy elvegyék, amit én akarok elvenni. – Ezzel azt akarod mondani. – szólalt meg Hugo óvatosan –, hogy szándékosan tetted, amit tettél? – Természetesen – felelte a lány némi meglepetéssel. – Láttalak a fogadóban, és úgy ítéltem meg, jó fogoly lenne belőled. Nem tudom még, mit teszek a fiúval. Kissé idegesítő, nem gondolod? Mindegy, majd kitalálunk valamit. Hugo ott feküdt a lány alatt, és alig tudta elhinni a szerencséjét. A maga idejében valósággal üldözték a nők: szebbek, mint Finnula Crais, kifinomultabbak, tanultabbak, igen tapasztaltak, de egyik sem tetszett neki első látásra annyira, mint ez a lány. Bátran kijelentette, hogy a pénzét akarja, és nem folyamodott mindenféle cselhez és csábításhoz, hogy megszerezze. Az ő játéka az erőszak, tiszta és egyszerű, és Hugo annyira élvezte a helyzetet, hogy kis híján hangosan felnevetett.
Minden nőnek, akit szó szerinti és bibliai értelemben ismert, egyetlen cél járt a fejében, hogy ő legyen a Stephensgate kastély úrnője. Hugónak nem voltak fenntartásai a házasság intézményével kapcsolatban, de sosem találkozott olyan nővel, akivel kedve támadt volna leélni élete hátralévő részét. És itt egy lány, aki a napnál is világosabban kijelenti, hogy csak a pénzét akarja. Mintha friss angol levegő fújt volna, megtisztultak a gondolatai és visszanyerte a nőkbe vetett hitét. – Szóval a foglyod vagyok – mondta Hugo az alanti sziklák felé. – És mitől vagy olyan biztos benne, hogy ki tudom fizetni a váltságdíjat? – Ennyire együgyűnek nézel engem? Láttam, hogy a Róka és Nyúl fogadósának, Simonnak aranyat adtál. Nem lenne szabad ennyire mutogatni a jólétet. Szerencséd van, hogy én álltam utadat, és nem Dick meg Timmy cimborái. Tudod, nekik meglehetősen kellemetlen társaságuk van. Komoly bajod eshetett volna. Hugo mosolygott magában. Aggódott, hogy a lánynak baja eshet a stephensgate-i úton, és tessék, a lány ugyanúgy aggódik érte. – Most meg mit mosolyogsz? – kérdezte a lány szigorúan, és Hugo legnagyobb bánatára leszállt a hátáról, majd nem túl gyengéden megrúgta, éles lábkörmével felhorzsolva a bőrét. -Ülj fel, és ne vigyorogj! Nincs semmi mulatságos abban, hogy elraboltalak. Tudom, hogy nem nézel ki sokat belőlem, de azt hiszem, a Róka és Nyúl ivójában bizonyítottam, hogy az egész országban én vagyok a legjobb íjász, és megköszönöm, ha ezt nem felejted el. Hugo felült. Keze szorosan hátra volt kötve. A lány nyilvánvalóan tökéletesen elsajátította a csomókötés tudományát. A csomók nem voltak olyan szorosak, hogy a vérkeringést megakadályozzák, de annyira lazák sem, hogy le lehessen rázni őket. Tekintetét felemelve látta, hogy szép elrablója néhány lábnyira tőle térdel, tündéri arca sápadtnak tűnik a vadul burjánzó vörös, göndör, a térdéig érő ibolyákig hullámzó hajzuhatagban. Batisztinge ráncokat vetett, helyenként még nedves testéhez tapadt, rózsaszín mellbimbója jól látható volt a vékony anyagon át. Hugo fél könyökre támaszkodott, és rájött, hogy a lány egyáltalán nincs tudatában, milyen lehengerlő hatást gyakorolt rá. Vagy csak annak volt tudatában, hogy meztelensége ravasz figyelemelterelő. – Hát – mondta olyan közönyös hangon, amiben a flörtölésnek nyoma sem volt –, mivel úgy tűnik, a következő napokban sokat látjuk egymást, be kéne mutatkoznom. Finnula Crais vagyok. Hugo nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, bár igyekezett titkolni e somolygást azzal, hogy szája egyik szélét rosszallón lebiggyesztette. – És apád tudja, hogy a vidéken portyázol, védtelen férfiakat ejtesz foglyul és szabadságukat csak váltságdíj ellenében adod vissza, Finnula Crais? – Nyilván nem tudja – csattant fel Finnula durván. – Apám halott. Hugo szájának még vigyorgó másik vége is lekonyult. – Valóban? Akkor ki vigyáz rád? – Tudok vigyázni magamra – mondta a lány nem kis büszkeséggel, aztán kissé mókás arcot vágva kiegészítette a kijelentést. – Hát a bátyám, Robert próbál vigyázni rám, azt hiszem. De hatan vagyunk. – Hatan kik? – Hatan vagyunk nővérek. És nem könnyű neki.
– Szent ég! – kiáltott Hugo. – Azt akarod mondani, hogy még öt ilyen lány van nálatok otthon? – Természetesen nem. Én vagyok a legfiatalabb. Négy nővérem már férjnél van, és az ötödik, Mellana is szeretne, csak. A homlokán égi madárként rebbenő gesztenyeszín szemöldökök komor ráncba húzódtak. – Egy pillanat! – szólt Finnula igen rosszallón. – Nem faggathatsz ki. Én vagyok, aki kérdez. Most pedig mondd meg, ki vagy te! Hugónak egy pillanatig gondolkodnia kellett. Ha megmondja az igazat, a lány felháborodik és valószínűleg azonnal elengedi. Hiszen a családjának megélhetése végső soron Stephensgate grófjától függ. Nagyon hálátlan – és nagyon ostoba – lenne, ha saját urától váltságdíjat követelne. Nem, nem kockáztatja, hogy megmondja az igazat. Nagyon kedvére való volt, hogy ilyen szép foglár tartja fogva. – Az Isten fogát! – káromkodott Finnula türelmetlenségében. – Csak a nevedet kérdeztem! Ha azért ücsörögsz ilyen bambán, hogy valami nagy hazugságot kitalálj, jobb, ha meggondolod magad. A hazugság csak késlelteti a szabadulásodat. – Hugh Fitzwilliam – felelte Hugo azonnal, és hozzátette, hogy egy Caterbury melletti faluban lakó lovag fia; a falu nincs messze Stephensgate-től. Finnula sokat tudón bólintott, mintha ezt nem is kellett volna mondani neki. – És a keresztes háborúból térsz haza – szólt megérintve az állát, mintegy jelezve, hogy az országnak ezen a részén csak a keresztes háborúból hazatérők viselnek szakállat. Hugónak szándékában állt megborotválkozni, ám a kocsmáros felesége miatti vita ebben megakadályozta. – Fogságban voltál? Hugo bólintott. – Akko városában. Több mint egy évig. Ha remélte, hogy bánatos hangja meglágyítja a lány szívét, csalódnia kellett. Úgy tűnik, ez a lány nem mutatja azokat az érzelmeket, amiket Hugo a nőktől elvárt, többek között a szánalmat sem ismeri. – Nos – szólt Finnula vidáman –, biztos vagyok benne, most, hogy olyan közel vagy a hazatéréshez, a feleséged boldogan fizet majd szabadságodért. És ne félj, nem kérek tőle nagyon sokat. Hugo vigyorgott. – De nekem nincs is feleségem. A lány vállat vont. – Akkor az apád. – Meghalt. Finnula olyan csüggedtnek látszott, hogy Hugónak nevethetnékje támadt. Tessék, a lány ennyit szenvedett, hogy elfogja, és az áldozatnak nincsenek rokonai. – Akkor mit csináljak veled? – kérdezte szigorú tanácstalansággal. – Nem járhatok folyton egy ilyen óriás termetű mamlasszal a nyomomban. Biztosan van valaki, aki kifizeti érted a váltságdíjat. Gondolkozz! Nincs senki, aki szeretne viszontlátni téged? Hugo csak nézett. Nemigen szerette, ha „óriás termetű mamlasznak" nevezték. Nem éppen bóknak tűnt, és ami azt illeti, megszokta, hogy a nők, sok-sok nő, bókokat mondanak neki. És mit ért azon, hogy a nyomában? Ez úgy hangzik, mintha valami nyomorék féleszűvel kéne törődnie, nem pedig Stephensgate
hetedik, nagyon jóképű és meglehetősen férfias grófjával. – Sajnálom, hogy csalódást okozok önnek, hölgyem – mondta ridegen, hirtelen hangnemet váltva, és mert nem akarta, hogy a lány senkinek nézze, hozzátette: – Valóban van egy unokaöcsém, aki, mielőtt a Szentföldre indultam, azt az utasítást kapta, hogy fizessen ki bármely váltságdíjat, amit értem követelnek. – Ó, akkor jó! – szólt Finnula felvidulva. – Az nagyon jó! És olyan széles-fényes, vidám mosollyal jutalmazta foglyát, hogy Hugo el is felejtette, milyen dühös rá. Mivel ez elvonta a figyelmét, meg sem hallotta, hogy a közelben ágak recsegnek, ami figyelmeztethette volna, hogy valaki közeledik. Későn vette észre. Fegyverhordozója szinte a semmiből bukkant elő. Peter meglepő erővel vetette magát Finnulára, aki elterült a sokkal súlyosabb férfitest alatt. Peter a karcsú testet teljes erejével az erdő talajára nyomva kiáltott: – Tegye meg, uram! Itt a lehetőség! Hugo sosem érzett még ehhez hasonló, tomboló haragot. Idétlen kísérője nem talált alkalmasabb időt, hogy bizonyítson. ráadásul erre nem mást, mint egy gyámoltalan leányt szemelt ki. Hugo akkorát üvöltött, hogy a madarak felreppentek a fák tetején, lova pedig hátrasunyta a fülét. Peter zavartan emelte fel a fejét a csukott szemmel, hason fekvő lányról. – Szállj le róla! – üvöltötte Hugo, és nagy nehezen talpra állt. Hátra kötött kézzel nem is volt olyan könnyű, mint amilyennek képzelte. – Te féleszű idióta! Leütötted! Eszméletlen! Peter lenézett a sápadt, ernyedt testre, megrezzent, s ijedtében alsó ajkába harapott. – Sajnálom, uram – mentegetőzött –, de azt hittem, nagy bajban van. Csapdába léptem, felrántott egy fa tetejére, csak mostanra sikerült levágnom magamat, és arra gondoltam. – Azt hitted, igazi veszélyt jelent rám nézve az a lány, akire ráfeküdtél?! Azt mondtam, szállj le róla! Peter esetlenül lekászálódott Finnula testéről. Hugo letérdelt a lány mellé, s aggódva nézte sápadt arcát. Nem látszott rajta sérülés, nem voltak kiálló kövek a közelben, amikbe beüthette a fejét, így arra jutott, hogy csak elájult ijedtében és hamarosan magához tér. – Menj, töltsd meg a tömlődet a vízesésnél – utasította segédjét kurtán –, és nedvesítsd meg vízzel az arcát. Ha nem tér hamarosan magához, a nyavalyás bőröddel fizetsz meg érte! Peter megdöbbent gazdájának haragjától, így szó szerint teljesítette a parancsot: a tömlőt megtöltötte, és a hűs vízzel enyhén benedvesítette a lány ajkát, arcát. A St. Elias-forrás kieshetett az egyház kegyéből, mert nem gyógyított meg egyetlen leprást sem, ám amint az ifjító nedű az ájult lány ajkához ért, Finnula szeme megrebbent, arcának színe kezdett visszatérni. – De nem értem – szólt Peter aggódón, a lány mellett térdelve. – Láttam, hogy az ön keze meg van kötve, láttam, hogy kardja és tőre a földön van. Azt hittem, a fogadóbeliek követtek minket, és a lány is közéjük tartozik. – Nem – mordult föl Hugo. – Egymaga fogott el, mégpedig tisztességes módon. Tiszteletben tartom váltságdíjigényét. – Váltságdíj! – Peter lenézett a szép alakú, fekvő nőszemélyre, és csodálkozva ingatta fejét. – Na, ne! Hallottam, de fel nem foghatom. Ez nem lehet igaz.
– Mit hallottál? – követelt választ Hugo igen dühösen. – Most mondd meg, te zöldfülű átok, különben. – Azt hallottam, amit Londonban beszélnek – folytatta Peter gyorsan –, hogy a vidéki lányok férfiakat rabolnak el, csak váltságdíjért engedik el őket, és a pénzen sörfőzéshez való alapanyagokat vesznek. – Sör! – visszhangozta Hugo elég hangosan, hogy Finnula e szó hallatán felnyögjön, mintha valami kellemetlen emléket idézne fel. – Igen, uram! – felelte Peter halkabban, bólintva. – És ezt a sört eladják, a haszonból az esküvőjüket fizetik; afféle hozomány. – Sosem hallottam ilyen nevetséges szokásról! – jelentette ki Hugo. – Ez az ország tényleg a pusztulás felé tart, ha ilyesmi rendszeresen megtörténhet. – Hát, nem tudok más okot elképzelni, miért kockáztatná ez a lány az életét és teste épségét, hogy idegen férfiakat raboljon el és váltságdíjat követeljen. – Nem kockáztatta az életét és testi épségét egészen addig, amíg meg nem jelentél -jelentette ki Hugo vádlón. – Egy ujjal sem nyúltam volna hozzá, és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudta. – Akkor sem értem. – Nem, valóban nem érted. Most, míg nem tért magához teljesen, ide figyelj! És jól figyelj! Egyedül mész Stephensgate-be, és ott bevárod, amíg üzenek neked. Mondd meg a jószágkormányzónak, hogy kések, de inkognitóban érkezem. Semmilyen körülmények között ne riaszd a sheriffet, és semmi hasonló ostobaságot ne tegyél. – Hugo elhallgatott, mert Finnula magához tért. Elképedve, zavartan pislogott Hugóra, nem értette, mi történt. Nagy, szürke szemével csodálkozva bámult. Aztán hirtelen talpra ugrott. Mezítláb a meglepett Hugo mögé szökött, vékony karjával átkarolta a férfi nyakát, és a torkához szorította a kis vadásztőrt. Hugo térdelve is csak egy fejjel volt alacsonyabb, mint a lány állva, így teljes hosszában érezhette meleg testét, ahogy szorosan a hátához simul, és érezte szíve nyugtalan kalapálását is a kerek kebleknél, vállmagasságban, valamint keze, lába remegését is, ahogy túsza mögül Petert szemlélte. – Tudtam, hogy át kellett volna kutatnom a csizmádat is, nem rejtegetsz-e kést – mondta dühösen a fegyverhordozónak, akinek arca folyamatosan vöröslött. – De azt hittem, túl ostoba vagy ahhoz, hogy elrejts legalább egyet. Ezek szerint mégis megtetted és levágtad magadat, ugye? Peter, először azóta, hogy Hugo szolgálatába szegődött, képtelen volt megszólalni. Sután bólogatott. – Ezt én is kitaláltam – mondta Finnula, és még erősebben szorította Hugo nyakát. Hugo azonban úgy vélte, a szorítás erősödése önkéntelen azt jelzi, hogy a lány az úr féken tartásával a szolgát is meg akarja fékezni. – Ne gyere közelebb, különben kénytelen leszek elvágni a torkát! Nyilvánvaló hazugság volt, amit senki nem hitt volna el, aki látta angyali arcát, de Peternek eszébe jutott a fogadóbeli jelenet, a két ember, és inkább nem moccant. Ráadásul utasítást kapott a gazdájától, amit kénytelen volt betartani. Soha többé nem kockáztatja, hogy kihívja maga ellen őlordsága haragját. – Azt... t... teszem, amit m... ondasz – hebegte Peter némiképp összefüggéstelenül. -Sajnálom, hogy... bántottalak. Remélem... ugye jól vagy? Finnula még közelebb simult Hugóhoz, aki attól tartott, megfojtja a szorítás. Úgy tűnik, a lány az erejével sincs tisztában; erősebb, mint amilyennek hiszi magát.
– Te Sir Hugh fegyverhordozója vagy? – kérdezte, és Peter, bár kissé zavart volt a cím– és névcserétől, bólintott. – Jó. Akkor tűnj innen... – Elhallgatott, ajka nem messze volt Hugo fülétől, és arcát foglya felé fordította. – Mit mondtál, honnan származol, lovag? – Tudod, hogy hol van, fiam – szólt Hugo, hogy felgyorsítsa a dolgokat. – Menj oda most. – És mondd meg nekik – sietett Finnula hozzátenni, amikor úgy tűnt, hogy Peter eliszkol a tisztásról – hogy üzenetet fognak kapni uruktól a váltságdíj ügyében. És Sir Hugh testi épsége érdekében eszükbe ne jusson értesíteni Brissac sheriffet – tette hozzá, mert fontosnak tartotta ezt a fiú lelkére kötni. – A seriff nem foglalkozik ilyen semmiségekkel. Hugo ez utóbbi mondatot érdeklődéssel hallgatta. Különös hévvel mondta Finnula, mintha a múltban összetűzése lett volna Brissac sheriffel, és nem akarna további problémákat vele. Hugo azon tűnődött, hány embert rabolt el eddig Finnula. Zsenge korát és nyilvánvaló tapasztalatlanságát figyelembe véve talán nem sokat. Akkor milyen bajba keveredhetett, ami a grófság várnagyát is érinti? – Igenis, madame – felelte Peter, és nem kis sietséggel hátrált. – Ne féljen, gondoskodom róla, hogy senki ne értesíthesse a sheriffet. – Akkor lódulj! – mondta Finnula tőrét meglengetve, és Peter majdnem elesett igyekezetében, hogy határozott kívánságát teljesítse. Finnula csak akkor lépett el Hugo hátától, amikor az ifjú fegyverhordozó már jó messze járt, s lova patájának hangját sem lehetett hallani a vízesés zajától. Aztán elvette kezét Hugo torkától, de nem lépett eléje, hogy szembenézzen vele. Hugo sóhajtást hallott, megfordult, és azt látta, hogy a lány leült pihenni arra a sziklára, ahol korábban ő feküdt és a fürdőző szépséget figyelte. Térdére könyökölve, fejét tenyerébe hajtva kuporgott, sűrű, rézvörös haja betakarta; már nem a lelkes Diana volt, aki megkötözte, mint valami szarvasborjút, hanem kicsi, védtelen lány, aki az elmúlt néhány percben minden erejét kimerítette. Hugónak, aki még mindig hátrakötött kézzel térdelt, rossz előérzete támadt. A fene abba a fiúba! Sosem bocsátja meg neki, hogy így összezavarta a lányt, és gondoskodik róla, hogy ha végre a stephensgate-i kastélyba ér, megkapja méltó büntetését. – Valami bánt, Crais kisasszony? – kérdezte szelíden. – Tehetek valamit érted? Finnula felnézett, arca összerándult a fájdalomtól. – Semmi, semmi – mondta makacsul, ahogy a baját megosztani túl büszke gyerek. -Elmúlik. Hugo ebből már tudta, hogy súlyos sérülést szenvedett. Büszke lány, sosem vallaná be a fájdalmát, amíg nem válik elviselhetetlenné. – Mutasd! – Nem! – felelte Finnula határozottan. Vöröses haja vadul röpködött a válla körül. -Mondtam, hogy semmiség. Gyerünk, indulnunk kell, hogy sötétedésre úti célunknál legyünk. Nem biztonságos a hegyeket járni napnyugta után. Fel akart állni, de szép arca eltorzult a fájdalomtól. Hugo elvesztette a türelmét, és ugyanúgy üvöltött rá, ahogy korábban a fegyverhordozójára. – Ostoba lány, hiszen megsérültél! Oldozz el, hadd vizsgáljam meg a sebedet. Nem szököm el tőled,
mert becsületes módon ejtettél foglyul. Megkötözve vagy szabadon, de végigjátszom veled ezt a játékot. Most oldozz el! A lány visszalépett a férfihoz, de úgy, mintha régóta a felesége lenne. – Ne üvöltözz velem! Nem vagyok a szolgád, hogy parancsolj nekem! Itt csak én üvölthetek, te nem! Nagy indulata láttán Hugo csak pislogott. Még sosem találkozott olyan nővel, akit teljesen hidegen hagy a haragja. Rájött, hogy a lány nem fél tőle. Eléggé összezavarodott, nem tudta, mi legyen a következő lépés. Sosem volt még dolga ilyen lánnyal. A megfélemlítésnek semmi értelme, a csábítási próbálkozásnak még kevesebb. Vajon a logika hat rá? Hugo nem túl türelmesen felcsattant: – A nyakam körül selyemfonal van. Húzd ki! A lány tágra nyílt szemmel bámult rá, mintha elment volna az esze. – Nem. – Azt mondtam, húzd ki! Csiszolatlan ékkő lóg rajta, sokkal többet ér, mint bármely váltságdíj; az egyiptomi szultán lányától kaptam. – És nyilván át van itatva valami dögletes külhoni méreggel; így reméled, hogy megölhetsz – ellenkezett Finnula. – Te is olyan ostoba vagy, mint az idióta fegyverhordozóm? Eszemben sincs ilyesmi. Azt mondtam, húzd ki! Látta, hogy a lány tétovázik: olyan gyanakodva nézi, mintha a menyétképű Dick lenne, ezért ráordított, olyan hangosan, hogy a lova visszahőkölt mögöttük. – Tedd, amit mondtam! – Ne mondd meg nekem, mit tegyek! – felelte a lány ugyanolyan félelmetes hangerővel. -Ha nem hagyod abba az üvöltözést, kipeckelem a szádat! Hugo olyan dühös volt, hogy azt hitte, szétveti a méreg. Aztán, amikor már arra gondolt, hogy kárt tesz magában – nem is beszélve foglyul ejtőjéről –, Finnula fájdalmas nyöszörgéssel felállt, feléje botorkált és megtette, amire Hugo kérte: kihúzta inge alól a szóban forgó fekete zsinórt. A nagy, csiszolatlan smaragd súlyosan simult a lány kezébe, aki csodálkozva nézte, s ajka nedvesen szétnyílt. – Ez a tied – mondta Hugo, és érezte, hogy nehezen lélegzik, amint próbál uralkodni magán, hogy ne verje fejbe a lányt. – Amíg a váltságdíjam megérkezik, legalábbis. Tedd el, Finnula. Ha megszököm, megtarthatod, és azt teszel vele, amit akarsz. Elég pénzt kapsz érte -tette hozzá rosszmájúan –, jó sok komlót és malátát vehetsz belőle. Finnulának majdnem a hajáig ugrott a szemöldöke, annyira meglepődött, hogy a férfi kitalálta elrablásának igazi okát. – Honnan tudtad, uram.? – Oldozz el! – De. – Oldozz el! Most!
Nagy, szürke szemét egy pillanatra sem véve le foglya arcáról, a lány az ékkövet tartó selyemzsinórt óvatosan áttette hosszú, karcsú nyakába. Aztán elővette a keskeny derekát övező szíjba dugott kést, és olyan közel hajolva, hogy Hugo megint érezte friss illatát, elmetszette a csukló kötelékeit. A férfi kiszabadult, aztán felállt, teljes magasságában kiegyenesedett és lenézett a lányra. Finnula, aki alig a könyökéig ért, nem remegett; egyenesen a szemébe nézett. Hugo ritkán találkozott ilyennel: a sok-sok nő, akiket eddig ismert, legalább annyira csodálta, mint félt tőle. Finnula bátyja talán azon igyekezett, hogy a húga nyugodt, visszavonult életet éljen, ne tudja meg, milyen kegyetlenségre képesek a férfiak. Ostoba fiú! Jobb, ha a lányok tudják az igazat: a férfiak többségét nem a szívük érdekli. – Mutasd, hol fáj! – mondta Hugo. Igyekezett, hogy a hangja ne remegjen. Volt valami a lány közelségében (márpedig nagyon közel volt), ami nagyon feszélyezte. Nem tudta, hogy megüsse vagy megcsókolja. Finnula szó nélkül visszaült a sziklára, fehér batisztingét csak annyira emelte fel, hogy kilátszott jobb melle ívének kezdete, és megmutatott egy már elszíneződött sebet. Hugo fél térdre ereszkedett, hogy megvizsgálja, aztán tétován fölemelte a kezét, hogy megérintse az érzékeny bőrt. De amikor Finnula tiltakozó arckifejezéssel elhúzódott, mielőtt hozzáérhetett volna, udvariasan megkérdezte: – Szabad? A lány megvetően nézett rá. – Mit tudsz te a sebek gyógyításáról, uram?! – Van más választásod? – kérdezte gúnyosan. – Sok nővéred egyikét sem látom körülötted. Finnula dús alsó ajkába harapva, fehér fogsorát kivillantva behunyta a szemét a rá váró fájdalom előtt. vagy Hugo feltételezése szerint a megalázó érintést nem akarta látni. Hugo óvatosan a zúzódásra simította a kezét; érezte, hogy a bőr simább, mint amilyet valaha érintett, lágy, mint a selyem, de olyan forró, mint a kemence. Nagyon kevés háj volt a lányon, izmai feszesek a lovaglástól és a vadászattól. Bordája kissé előreugrott kicsiny melle alatt, és amit éppen tapintott, felhorzsolódott Peter ütésétől, de nem valószínű, hogy eltört. Nagy tapasztalata volt a sebeket illetően, hiszen sok évet töltött a csatatéren és jól ismerte a gyógyítás művészetét. Ám gyógyítási praxisában ilyen szép pácienssel még nem találkozott. Remélve, hogy hangjában nem hallani a selymes bőr érintésétől feltámadt vágyat, feltette a kérdést: – Lélegzetvételkor fáj? Finnula nem nézett a férfira, sőt elfordította a fejét, Sir Hugh csak az állcsontját láthatta. – Egy kicsit – felelte. – Borda? – Az. – Eltört? – Nem hiszem – felelte Hugo, és minden erejével igyekezett könnyed hangon szólni. -Horzsolásnak horzsolás, de olyan könnyű, hogy nyilván semmiség egy ilyen jó erőben levő hölgynek. A szürke szempár lassan felé fordult, a szempillák sűrű szegélye gyanakvón összeszűkült.
– Gúnyolódsz velem, uram? – Még hogy én gúnyolódni merjek egy ilyen nagy vadásznővel, mint te? Botorság! Finnula sápadtsága heves pirulássá változott. – Nagyon meg fogod bánni, hogy kigúnyoltad vadászképességeimet, uram, amikor ma este roston sült nyulat vacsorázok, és neked nem adok, hadd gondoskodj magadnak ételről! – Ó! Csakhogy a foglyul ejtő kötelessége gondoskodni arról, hogy a fogoly jó ellátás kapjon – jelentette ki a férfi. Aztán, hogy lássa, hogyan reagál a lány, hozzátette: – Sőt, jobb hálóhely is jár. Finnula halvány mosolyra húzta a száját. – Ó, jó hálóhelyed lesz, uram – biztosította. – A lovak mellett. Hugo viszont vigyorgott, tetszett neki a lány hevessége. – Ha megengeded, bekötöm. A lány válaszul fenséges tartással fölszegte a fejét. Olyan büszke volt, mint a hercegnő, aki az ékkövet ajándékozta neki, amit most ő viselt a nyakában; ám Finnula büszkeségének kicsivel több alapja volt. Hiszen a szultán lánya nagyon szép volt. de nem tudott bánni az íjjal. Köpönyege béléséből széles szaténcsíkot tépett le, és hogy ne sértse a finom bőrt, megkérte a lányt, vegyen mély levegőt, aztán átkötötte a keskeny mellkast a szaténszalaggal. Úgy ítélte meg, ez elég lesz. Már csak arról kell meggyőznie, hogy fogadjon el valami orvosságot a fájdalom csillapítására. – Az egyik nyeregtáskámban – kezdte minden bevezető nélkül – van mákesszencia. Néhány csepp, és enyhül a fájdalom. Kérsz belőle? A lány szeme összeszűkült, de láthatóan jobban volt. – Bolondnak nézel? Ismerek egy nőt, aki bevette, és még huszonnégy óra múlva is olyasmiket tett, amikre később nem emlékezett, bár az egész falu látta, hogy meztelenül ment a kútra. – Nem, nem. Nem engedném, hogy olyan sokat vegyél magadhoz. Csak egy kicsit, a fájdalom ellen. Finnula gyanakvón nézett rá, de mi más választása lehetett volna ily messze az otthonától és ilyen erős fájdalommal? Hugo hirtelen igen nagy haraggal gondolt a lány bátyjára, aki oly kevéssé ügyel családjának női tagjaira, hogy hagyja bőrnadrágban, védtelenül kóborolni húgát az erdőben. Ha visszaér a kastélyba, magához rendeli ezt a Robert Craist, és lesz egy-két keresetlen szava hozzá. Talán arról is gondoskodik, hogy a gondatlan báty néhány napot a tömlöcben töltsön. Finnula egyszerre csak beadta a derekát: kijelentette, megkóstolja az orvosságot, hogy „véget vessen az unszolásnak". Hugo visszafogta magát, lenyelt egy szidalmat és a lovához sietett a fioláért, amelyben a szörnyű ízű orvosságot tárolta. A lány visszahőkölt a szagtól, aztán hagyta, hogy a fogoly két cseppet cseppentsen kinyújtott rózsaszín nyelvére. Lenyelte a cseppeket, de nem tűnt különösebben lelkesnek; aztán sürgette, hogy induljanak útnak. – Mert a nap gyorsan nyugszik – mondta fátyolos hangon –, még hosszú út áll előttünk, sietnünk kell, ha holnap estére Stephensgate-ben akarunk lenni. – És miért éppen Stephensgate-be akarsz menni? – kérdezte Hugo, és komolyan nézte a lányt. – Hogyhogy miért? – méltatlankodott Finnula, mintha foglya a világ legostobább embere lenne. – Azért, mert ott lakom. El kell vigyelek Mellanának.
– Mellanának? És ki ez a Mellana, aki oly fesztelenül tartja kezében a sorsomat? – Mellana az egyik nővérem. Megígértem neki, hogy foglyul ejtek számára egy férfit, hogy váltságdíjat követelhessen érte. Hugo nem kis felháborodással fogadta ezt a közlést. – Úgy érted, hogy nem is magadnak raboltál el engem? A lány utálkozó grimaszt vágott: fitos orra igen kifejezően ráncolódott. – Persze, hogy nem! – felelte, mintha a gondolat is sértő lenne. – Ha nekem pénzre van szükségem, értelmesebb módon is tudok szerezni. Hugo őszinte kérdő tekintetére vállat vont, aztán mivel a mozdulatra megfájdult a bordája, felszisszent. – Egyszerűen lelövök egy-két szarvast, és eladom a helyi fogadóban. Mindig van kereslet vadhúsra, Stephensgate grófjának erdeiben pedig rengeteg a vad. – A férfira pillantott, és szeme tágra nyílt a csodálkozástól, hogy mit fedett fel magáról. – Nem mintha a gróf vadjait ölném... az orvvadászat lenne. Az orvvadászat nagyon helytelen. Hugo számára hirtelen megvilágosodott, miért vonakodik találkozni a helyi sheriffel. De nem akart semmit számon kérni rajta, legalábbis még nem, ezért úgy tett, mintha meg sem hallotta volna az elszólást, és csak annyit mondott: – Biztosan nagyon szereted Mellana nővéredet, hogy ilyen gondot veszel magadra miatta. – Ó! – felelte Finnula, s szeme elhomályosodott a gondolattól. – Őt mindenki szereti. Mellana a család szépe... – Ezt Hugo rendkívül nehezen hitte, mert bár Finnula szépsége talán nem mindenki számára nyilvánvaló, nehéz lenne túlszárnyalni. – Egyáltalán nem hasonlít hozzám. Ő akkor sem tudna íjat venni a kezébe, ha az élete múlna rajta. túlságosan lányos. Legalábbis az volt, amíg nem találkozott azzal az átkozott trubadúrral. – Tessék? Finnula válaszul csak sóhajtott. – De a söre messze földön híres. olyat még nem kóstoltál! Hugo felnevetett erre a feltételezésre. Finnula sértődötten nézett rá. – Nem nevetsz majd, ha megkóstoltad a sörét! Mellana nagyon tehetséges serfőző. – És meg fogom kóstolni a sörét? – érdeklődött Hugo. Finnula ravaszkásan bólogatott. – Ó, gondoskodom róla, hogy kapj egy-két kupával, mielőtt Mel szabadon ereszt. Hugo mosolygott az őszinte, nyílt arcra; csupa szellem ez a lány és jó humora van; nagyon más, mint azok a nők, akiket eddig ismert. – És neki rabolsz el? – Igen – legyintett Finnula ingerülten. – Tudod, egy gyenge pillanatomban megígértem neki. Kissé felkavart a Robert esküvője körüli sürgés-forgás... – A bátyád megnősül? – Hugo azon tűnődött, ez elég ok-e arra, hogy ilyen gyalázatosan ne törődjön kishúga jóllétével, és úgy találta, hogy nem az.
– Igen, nősül. Az elöljáró lányát veszi el. Ez lesz az év esküvője. Persze könnyen lehet belőle temetés is, ha Robert rájön, hogy az a gyalázatos trubadúr. – Ez a második alkalom, hogy azt az alakot említed. Mit követett el a szerencsétlen, hogy ilyen rossz véleménnyel vagy róla? A lány elfintorodott. – Mindegy. Legyen elég annyi, hogy mielőtt észbe kaptam, és tudtam volna, mit kér tőlem, megígértem Mellanának, hogy segítek neki, és most itt vagyok és itt vagy te is. Remélem, nem nagyon bánod. Én a helyedben nem is bánkódnék annyira – vélekedett, és nagy, szürke szemével komolyan nézett a foglyára. – Remélem, nem sértettelek meg a tőrömmel. Az egész csak a látszat kedvéért történt. Azt hiszem, sikerült elég jól megijesztenem a fegyverhordozódat. Hugo lenézett, rámosolygott. Arra gondolt, hogy ez a lány hihetetlenül fiatal és nagyon naiv, hogy ilyen nyíltan és bizalmasan beszél vele, pedig semmit nem tud róla. De aztán eszébe jutott, hogy talán egy kicsit többet tud annál, mint amit mutat. Tudta, hogy a forráshoz fog menni, és azt is, hogy a szikla tetejéről meglesi, ahogy fürdik. de hogyan? Amikor rákérdezett, a lány csak vállat vont, és hirtelen nagyon el volt foglalva csizmája felhúzásával, amit az ibolyásból varázsolt elő. – Abból, ahogy haladtatok a vidéken, tudtam, hogy ismeritek a járást, jó uram – mondta vonakodva. – Nincs olyan ember ezen a környéken, aki ne járt volna a forrásnál, aki pedig ott járt, nem tudja megállni, hogy újra el ne menjen. Ráadásul. Egy kicsit emlékeztetsz valakire, akit hasonlóképpen ismertem meg, mint téged. bár ott nem volt kés a dologban. Ezt a kissé erőltetett párhuzamot azonban nem fejtette ki bővebben, bármennyire is sürgette Hugo. Végül, hogy eltérítse foglyát a témától, Finnula javasolta, hogy induljanak útnak, mert hamarosan leszáll az éj, és megkérte a férfit, szíveskedjék megfordulni, hogy újra hátraköthesse a kezét. Hugo hitetlenkedve nézett le rá. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Elláttam a sebedet és eloldottad a kötelékeimet. – De nem kockáztathatom, hogy ellovagolj, ha hátat fordítok neked – jelentette ki Finnula megingathatatlanul. – Te, mint háborút járt katona, ezt nyilván megérted. Hugo értetlenül bámult rá; képtelen volt ezzel a logikával szemben érvet felhozni. Aztán eszébe jutott. A lány karcsú, könnyű, így nagyon könnyen maga elé vehetné a nyeregbe. Nem menekülhetne el tőle egykönnyen, ha ott ül előtte. Először csak könnyeden vetette fel az ötletet, és bár a lány először tiltakozott, Hugo tudta, hogy csak az illendőség kedvéért teszi. Finnula Crais olyan fiatal nő, aki szereti a maga módján intézni a dolgokat, és nagyon eltökéltnek tűnt, hogy foglya kezét hátraköti. Hugo nem igazán tudta, vajon ez azt a célt szolgálja-e, hogy a szökést megakadályozza, vagy így akarja biztosítani, hogy a kéz ne kalandozzon el olyan helyekre, ahová nem szabad. Annak ellenére, hogy olyan nyíltan megmutatta testét a tónál, Finnula meglehetősen szemérmesnek tűnt. ami elég meglepő egy emberrabló esetében, vélekedett Hugo. Finnula végül megadta magát, de előbb még morgott egy kicsit arról, hogy már az elején ki kellett volna
peckelni a fogoly száját, és hogy életében nem találkozott még ilyen szószátyár lovaggal. – Nem kéne inkább csetepatékkal, átkozódással és a vadászkutyáidnak való csontdobással múlatnod az időt? – tudakolta éppen olyan durcásan, ahogy Peter kérdezte volna, miközben óvatosan felpakolta Hugo kardját és tőrét saját lova nyeregtáskájához. – Nyilván nem – felelte Hugo. – A lovag az erény mintaképe: egyetlen célja az igazságosság a királyság nevében és érdekében. – Hű! – horkant fel Finnula. – Ilyen lovaggal még nem találkoztam. – Ez a te bajod. Én sok ilyen embert ismerek – hazudta Hugo. – És sok órát töltöttem asztaluknál élvezetes, megvilágosító beszélgetéssel. Igazság szerint hozzá kellett volna tennie, hogy az említett asztalokon közben táncoló lányok riszálták a hátsójukat, de semmi oka nem volt, hogy ezt a lány tudomására hozza. Finnula megint felhorkant. – Egyszer én is órákat töltöttem egy lord asztalánál, és csupa értelmetlen böfögést hallottam. Ráadásul gróf'volt. Hugo igen kíváncsian nézett rá. – Hogyhogy egy gróffal vacsoráztál? – Inkább hagyjuk! – fintorodott el a lány. – Idegesítő szokásod, hogy folyton faggatsz. Esküszöm, ilyen bőbeszédű lovaggal még sosem találkoztam! – Én pedig – vágott vissza Hugo, és rosszallóan nézte, ahogy a lány bő inge szélét begyűri szűk nadrágjába – sosem láttam még ilyen nőietlen viselkedést, amióta felnőtt férfi vagyok. Finnula csak nevetett, azzal kecses lábával Hugo lovának kengyelébe lépve ügyesen fellendült a nyeregbe; sérült bordája láthatóan nem fájt. – Na, mi lesz – kérdezte türelmetlenül, lenézve a férfira. – Jössz vagy nem? Hugo a lány kancájára nézett. – És mi lesz a te hátasoddal? Kössük a kantárját Skinneréhez? – Nem, nem! Violet majd jön utánunk. Hugo felvonta a szemöldökét. – Violet? – ismételte kissé gúnyos mosollyal. – Igen, Violet a neve, és nagyra értékelném, ha nem vigyorognál rajta. Van olyan jól képzett, mint bármelyik csataló, ráadásul jobb a természete. Gyerekkorom óta az enyém, és semmiért nem válnék meg tőle. Hugo elmosolyodott Finnulának az állat iránti hűségből eredő felháborodásán. – Gyerekkorod óta, ugye? – nevetett. – És most mi vagy, könyörgöm?! Úgy nézel ki, mint aki a múlt héten töltötte be a tizenhatodik évét! Finnula vékony vonallá préselte az ajkát – nyilván elhatározta, nem engedi, hogy a férfi addig szekálja, amíg kizökken nyugalmából –, és büszkén hátravetette hosszú haját, Hugo megint felnevetett. Ez a Finnula Crais igazi tűzről pattant lány. Valóban uralkodnia kell magán, hogy távol tartsa tőle a kezét. Talán jobb lett volna, ha megengedi, hogy megint hátrakösse. Hugo vigyorogva szállt fel a nyeregbe a dühös lány mögé, és keskeny dereka mellett előrenyúlva a
gyeplőt kereste, de igyekezetéért éles ütést kapott a kézfejére. – Majd én tartom a gyeplőt – közölte Finnula nyersen, és valóban, már kesztyűs kezébe fogta a bőrszíjakat. – Semmi szükség arra, hogy te fogd. Nem is ismered az utat. Hugo vállat vont, és a lány csípőjére tette a kezét; jó érzés volt megérinteni a puha bőrnadrágot. Ezúttal könyökkel kapott a rekeszizmára. – Az isten fogát, te nő! – átkozódott, kezét hasára szorítva. – Ezt meg miért csináltad? – Ha nem tudsz parancsolni a kezednek, esküszöm, megint összekötöm a hátad mögött! Finnula megfordult a nyeregben, hogy a férfira bámuljon, és a mozdulattól fürge hátsója a férfi nadrágjának elejéhez ért, olyan hirtelen és váratlan reakciót váltva ki, hogy Hugo meglehetősen összezavarodott. Úgy helyezkedett, hogy a lány ne vegye észre. Meglepte, miképpen reagál a teste a lány érintésére. Mi történt vele? Kívánatos teremtés, az igaz, de mintha testének minden pórusa a lány érintéséért kiáltana. Nem így szokott reagálni szép hölgyekre. Általában ura volt magának, és éppen önmegtartóztatása hajtotta a nőket a karjába. Egyetlen szép kisasszony és asszony sem tudja elviselni, ha nem vesznek róla tudomást, és éppen ez elcsábításuk trükkje. Ne végy róla tudomást, és magától jön hozzád! De hogyan tudna nem tudomást venni erről a lányról, amikor minden idegszála azért sóvárgott, hogy közelebb húzza magához? Hogyan tudna nem tudomást venni róla, amikor vadul hullámzó hajának édes illata folyton az orrát csiklandozta, és állandóan az járt a fejében, amikor a lány hosszú combját szétvetette a hátán, és a derekát szorította. És mindegy volt, hogy előtte ül a nyeregben vagy egy fogadó asztalánál, hatvan mérföldnyi járásra; Finnula Crais, mint a szálka, igen gyorsan bevette magát a bőre alá, és rájött, hogy egyáltalán nem lesz könnyű feladat kipiszkálni onnan. Jól tudván, hogy a szürke szempár élénken figyeli, összeszorította a fogát és próbált megnyugodni. Fejét ingatta. Nem szabad, hogy a lány észrevegye, milyen megsemmisítő hatással van rá. De már túl késő volt. A koromfekete pillák leereszkedtek az ezüstszín szemgolyókra, és Finnula gyanakodva szemlélte a férfi nadrágszíja alatti részt. – Mi az? – Micsoda? – kérdezte a férfi büszkén. – Az ott – felelte, és semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy mire gondol, amikor csípőjével megérintette, és vádlón pillantott döbbent foglyára. – Tőrmarkolat? Fegyvert rejtegetsz az öved alatt? Vajon komolyan kérdezi? Dühös arckifejezéséből Hugo azt a következtetést vonta le, hogy igen. Vagyis komolyan nem tudja, hogy mit rejt egy férfinadrág. Megint erős haragot érzett Robert Crais iránt, hogy ilyen tudatlanságban hagyja kóborolni ezt a gyereket a vidéken. Valamelyik asszony-nővérének legalább beszélnie kellett volna neki az élet dolgairól. és Finnula Crais mégis őszintén dühösnek tűnik, hogy nem adta a kezébe legeslegféltettebb fegyverét. Hugo tétován bámult, fogalma sem volt, hogyan tovább. Nem volt tapasztalata szüzekkel. Ez a szűz ráadásul fel van fegyverkezve. Megfagyott benne a vér a gondolatra, hogy mit tehet, ha megmutatja a kemény valamit, ami miatt a lány úgy fel van háborodva. Nagyon úgy tűnik, nem lenne lelkiismeretfurdalása a derekánál viselt tőrt használni.
– Nem tőrmarkolat – mondta Hugo végül, és képtelen volt hangjából eltüntetni a sértett büszkeséget, hiszen az említett dolog lényegesen nagyobb volt egy tőrmarkolatnál. – Akkor micsoda? – tette fel a kérdést Finnula dühösen. – Nem tudok kényelmesen lovagolni, ha ez a valami a hátsómat böködi. Hugo szóra nyitotta a száját, bár tétovázott, mert nem tudta pontosan, hogyan mondja, amit mondani akart, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy nincs szükség magyarázatra. Finnula arcát hirtelen mély pír öntötte el. Szeme tágra nyílt, álla leesett. Igen, ezek szerint valamelyik asszony nővére mégis beszélt neki az élet dolgairól. Úgy látszik azonban, ez az első alkalom, hogy ezzel az információval a gyakorlatban kellett szembesülnie. Gyorsan visszafordult, megragadta a gyeplőt, s elborzadt „Ó!" kiáltást hallatott. Hugo kényelmetlen „állapota" csökkenni kezdett, de mulatsága egyre növekedett a gondolatra, hogy mennyire zavarba hozta a lányt, akinek arca egyre vörösebb lett. – Attól tartok, ez közelséged természetes folyománya, demoiselle – felelte, örömét lelve a lány pirulásában. – Talán még nem találkoztál ilyen erős reakcióval előző. foglyaid esetében. Finnula hangja olyan gyenge volt, hogy Hugo kénytelen volt előrehajolni, különben nem hallotta volna. – Még sosem tettem ilyet – suttogta. – Te vagy az első férfi, akit. Még soha. -Elhallgatott, nyilvánvalóan nagyon zavarban volt. – Ó, a kénköves pokolba! – káromkodott, és igen erőset rúgott Hugo lovának véknyába. – Tartsd meg magadnak! Ha kilóg. levágom! Hugo vigyorogva hátrébb csusszant a nyeregben; nagyon elégedett volt a nap addigi eseményeivel. Ki gondolta volna reggel, amikor boglyában ébredt és csupa széna lett haja, ruhája, hogy estére ilyen elbűvölő foglár foglya lesz? Csodálkozva gondolt bele, hogy annyi évvel korábban, amikor elhagyta Angliát, éppen Finnula apjának háza előtt lovagolt el, és fogalma sem volt, hogy az évek folyamán az a nádfedeles ház olyan gyönyörűséges személynek ad otthont, mint Finnula Crais. Úgy tűnik, sokkal élvezetesebb lesz a hazatérése, mint várta, hála ennek a vörös hajú valkűrnek, aki itt ül előtte a nyeregben és olyan hangsúlyosan igyekszik tudomást sem venni róla Elragadtatottan nevetgélt magában, nem törődve vele hogy a lány bolondnak nézi.
Hatodik fejezet A kiállhatatlan lovag mintha élvezte volna a helyzetet, és ezt Finnula nagyon bosszantónak találta. Nem mintha azt remélte volna, hogy megfélemlítheti foglyát, de mint tapasztalt – és felfegyverkezett – vadász, elvárt némi tiszteletet személye iránt. Ám Sir Hugh folyamatos bosszantásai arra utaltak, hogy egyáltalán nem tekinti őt komoly fenyegetésnek. Semmi jel nem mutatott arra, hogy övé lenne az irányítás, bár nála volt a tőr. Tekintélye odalett, amikor az idétlen fegyverhordozó ledöntötte a lábáról, és kénytelen volt elvágni Sir Hugh kötelékét, hogy a lovag beköthesse a sebét.
Arra gondolt, végzetes tévedés volt nem lefegyverezni a fegyverhordozót, amikor még lehetősége lett volna rá. De sajnálta, ahogy ott himbálózott a levegőben, tehetetlenül hadonászva. Eszébe sem jutott, hogy a mamlasz alaknak mégis van annyi esze, hogy kést rejtsen el a csizmájában, hát még, hogy levágja magát. Legalább három ember magasságából esett le. De a szolga megmenekült, és ő megfizetett azért, mert nem volt elég előrelátó. Lopva megtapintotta sebes oldalát; nem érzett fájdalmat, és úgy gondolta, köszönetet kell mondania St. Elias-nak, hogy ilyen finom kezű fogollyal ajándékozta meg. Meglepte, hogy ez a Sir Hugh – hatalmas termete és riasztóan dús arcszőrzete ellenére -milyen szelíd kézzel simította végig a fájós bordát. Jellemének ez az oldala, amely nem volt cinizmussal felvértezve, egészen felvidította. Mégis, lemondott volna minderről, ha egy udvariasabb – és kevésbé érzéki – fogoly akad az útjába. Nem csak az zavarta Finnulát, hogy a férfi egyáltalán nem félt tőle. Volt valami fürkésző a tekintetében, valahányszor ránézett. Arcát ugyan félig elrejtette a hatalmas szakáll, de attól még zavaró, sőt félelmetes volt. Finnula általában nem volt bátortalan, ezért sem értette, mivel sikerült Sir Hugh-nak mégis ilyen viselkedésre késztetnie. Neheztelt, nagyon neheztelt rá ezért. Ám annak ellenére, hogy az emberrablás nem a terveknek megfelelően sikerült, Finnula kénytelen volt megelégedni a ténnyel, hogy Mellanának mégiscsak foglyot visz haza. Más kérdés, hogy a fogoly az ő ízlésének túlságosan gúnyolódó és hencegő természetű. De nyilván elég szép váltságdíjat lehet majd kapni érte, eleget ahhoz, hogy visszapótolják nővére hozományát, és csak ez számít, semmi más. Nem kell, hogy kedvelje a foglyot. Csak haza kell vinni. Épségben. Persze a legnehezebb az egészben az volt, hogy visszafogja magát és meg ne pofozza. Az undok kéjenc megérdemli, hogy rendesen helyre tegyék! Nahát! Csak úgy odanyomta a... A puszta gondolattól is elpirult. Hogyan viseljen el egy ilyen alakot még két napon és két éjszakán át? Ha nem képes mérsékelni magát, még összeköti kezét-lábát, mint valami őzét, és átdobja Violet nyergén. Már majdnem két órája lovagoltak, többnyire csendben, kivéve, amikor Hugo kérdéseket tett fel neki a családjáról és a magánéletéről, amikre – Sir Hugh legnagyobb élvezetére -Finnula nem volt hajlandó válaszolni. Aztán a lenyugvó nap lassan jelezte, hogy ideje menedéket találni éjszakára. Finnula az alkony lilás fényében ragyogó tisztáson álló szénaboglya felé vezette Hugo lovát, amelyet pompás állatnak talált, és magában megjegyezte, hogy a csatalóval sokkal könnyebb bánni, mint a gazdájával. – Ez lészen esti szállásunk? – kérdezte Hugo, hangjában félreérthetetlen reménykedéssel. Finnula fáradtan felsóhajtott. Nem igazán erre számított, hogy az éjszaka leszálltával egy nagydarab, lapátkezű fogollyal kelljen törődnie. – Az – felelte, és igyekezett megtartani hangjának fenyegető jellegét. – Ismerem a gazdát, aki ezt a tisztást gondozza, és megengedte, hogy itt éjszakázzak, amikor csak akarok. – Ez igazán kedves tőle – felelte Hugo szelíden. Finnula elhúzta a száját. – Cserébe megtisztítom a sarjerdejét a farkasoktól – mondta, mert nem tetszett neki a lovag behízelgő hangvétele. Hallotta, hogy foglya nevetgél.
– Csak azt mondtam, hogy ez igazán kedves tőle. – Hallottam, mit mondtál – csattant fel Finnula. – Lóról leszállni! Hugo körülnézett a mezőn; meghosszabbodtak az árnyékok, kezdett hűvösödni, mert a lenyugvó nap már a fák tetejét is elérte. -Tessék? Itt? – Igen, itt. Finnula megvárta, míg foglya a földre toppan, aztán átvetette a lábát a nyergen, és ő is a fűre csusszant. A lovag hatalmas termete megint megzavarta, fejcsóválva lépett Violet oldalához, és azon tűnődött, hogy ezek szerint élnek még óriások a földön. Aztán a nyeregtáskába nyúlt, kötelet vett elő, és a hatalmas termetű lovaghoz lépett. – Ha lennél szíves leülni ide, a szénaboglya tövébe, jó uram, hogy megtegyem a biztonsági intézkedéseket! Hugo értetlenül nézett le rá; zöld szeme élénk fénnyel izzott az alkony halványuló fényeiben. – Miről beszélsz? – kérdezte bujkáló mosollyal. Finnula türelmetlenül toppantott. – Tüzet kell raknom, vacsorát kell szereznem, de nem tudok, ha folyton téged kell szemmel tartanom. Na végre, megértette. Hugo hátravetette a fejét, homokszín haja meglebbent. Harsányan nevetett. – Szóval a szénaboglyához akarsz kötözni? Ez igen! Finnula metsző pillantást vetett rá. – Mi tart vissza attól, hogy elszökj, amíg én vadászom? – Ha te nem tudod, én biztosan nem mondom meg – jelentette ki Hugo még mindig nevetve. Aztán látta, hogy Finnula összehúzza a szemöldökét, komoran bámul, és inkább összefordított tenyérrel előrenyújtotta kezét. – Jaj, ne nézz így rám, te keményszívű leányzó! Esküszöm, nyugton maradok. Nálad van a smaragdom. Nem emlékszel? Finnula ujja a nehéz ékkőre rebbent, amit a nyakában viselt. Már el is feledkezett róla; két keble között lógott kényelmesen. Persze hogy nem próbál elmenekülni, ha ilyen értékes holmit hagyott zálogban nála. De nyilván semmi nem gátolja meg abban, hogy utána osonjon és erőszakkal vegye el... ám a lány úgy ítélte meg, hogy ha ez a férfinak szándékában lett volna, már megtette volna. Hiszen isten tudja, könnyen elmenekülhetett volna már akkor, amikor őt a fegyverhordozó leütötte. Nem mintha szívesen ismerné el, de Sir Hugh Fitzwilliambe nyilvánvalóan szorult némi becsület. Olyan típus volt, aki végigcsinálja, amibe belekezdett, ha másért nem, pusztán az örömért, hogy még jó ideig nevethessen rajta. – Majd én rakok tüzet – ajánlotta Hugo meglehetősen ésszerűen –, közben te ennivaló után nézhetsz. Kíváncsi vagyok, valóban olyan kiváló vadász vagy-e, mint ahogy már sokszor hallottam. Finnula lenézett a kezében tartott kötélre. Nagyon nagy kedve lett volna megkötözni a férfit, a száját is kipeckelni és órákat tölteni mellette kellemes csendben, nyugalomban. Egy erőszakos hímnek jobb, ha nem szabad a keze. De már csak negyvennyolc óráig kell kibírni vele. Negyvennyolc óra semmi. Ha szerencséje van, ebből legalább tizenhat alvással telik. Mármint, ha tud aludni ilyen férfi jelenlétében. Finnula vállat vont, visszament Violethez, és eltette a kötelet; helyette az íjat és tegezt vette kézbe. Próbált nem figyelni arra, hogy valahányszor megfordul, foglya tekintete szinte égeti a hátát. Mi az, amivel
állandóan magára vonja a figyelmét? Az nem lehet, hogy Sir Hugh ezek után is valamiféle vonzalmat érezne iránta, hiszen ő egész délután utálatos volt vele. De a férfiban annyi jóindulat sem volt, hogy félrenézzen, amikor Finnula rajtakapta, hogy a haját bámulja. Gyorsan befonta a rézvörös hajzuhatagot, és előrehúzta, hogy a fogoly ne legeltesse rajta a szemét. Hugo csak vigyorgott, mintha a lány ellenkezése nagyon is bájos lett volna. Finnula metsző pillantást vetett rá. – Remélem, szereted a nyulat, jó uram – mondta dühösen. – Mert azt kapsz vacsorára. Hugo meghajolt, mintha a lány azt közölte volna, hogy vaddisznót készít ízletes gombamártásban. Finnula dühösen, magában mormogva elsietett a közeli bozótos felé. Ugyan miért provokálja állandóan ez a bosszantó alak?! Általában igen nehezen jött ki a sodrából. Általában egyáltalán nem zavarta, ha vigyorognak rá: Isabella Laroche is rendszeresen vigyorgott rá, és ez őt soha, egy cseppet sem zavarta. De azt, hogy ez a férfi mulat rajta, nagyon bosszantónak találta. Kicsit megnyugodott, amikor a félhomályban meglátott egy különösen szép bak vadnyulat és cserkészni kezdte. Számos nőstényt engedett el, mert attól tartott, ha lelövi valamelyiket, a kicsinyei anya nélkül maradnak; inkább a hímeket vette célba. Egy kicsit tétovázott, élvezte, hogy buja foglyától távol lehet; többször futni hagyta prédáját, mire végül elengedte a nyílvesszőt, amely egyenesen a nyúl agyába hatolt. Eszmélni sem volt ideje. Szakavatott kézzel megnyúzta a zsákmányt, aztán a patakban kezet mosott és megtöltötte a kulacsát is. Mire visszatért a szénaboglyához, azt sem bánta volna, ha Sir Hugh megszökik és macával viszi vigyorgását, burkolt célzásait, piszkálódását is. Ám Sir Hugh nem szökött meg, sőt tüzet rakott, és egy kis edényben valami vidáman fortyogott. Hugo felnézett a kis katlan mellől, amelyből a mogyoróhagyma semmi mással össze nem téveszthető illata áradt. A nap már lement, a tűz fénykörén kívül a mező teljesen sötétbe borult. A tűznél kirajzolódott a férfi arcéle, amelyet korábban a dús szakálltól nemigen lehetett látni, és Finnula kissé borzongva észlelte, hogy foglya meglehetősen jóképű ember. Érthetetlen módon ez a felfedezés felettébb bosszantotta. – Látom, távollétemben a holmimban kutattál – szólt hűvösen. Hugo vállat vont, egy csipet sót tett a levesébe, amit a Finnula nyeregtáskájában talált fűszeres szütyőből vett ki. – Mindig az volt az elvem, hogy az ellenséget meg kell ismerni. – Mosolygott, egyáltalán nem érdekelte a lány bosszúsága. – Látom, egész készletnyi háztartási eszközt hordasz magaddal. Egy kis paszternákot és mogyoróhagymát dobtam a vízbe. Ugye nincs ellenedre? Úgy gondolom, hogy ha a nyúl maradékát beledobjuk, és az egészet hagyjuk éjjel lassú tűzön főni, reggelre finom levesünk lesz. Finnula próbálta elrejteni meglepetését. Egy férfi (férfi!), aki tud főzni? Hiszen Robert nem tudja megkülönböztetni a tarlórépát a paszternáktól. A kíváncsiság legyőzte a fogoly iránti ellenszenvét, és csodálkozva tette fel a kérdést: – Hol tanultál meg főzni, jó uram? – Ó! – sóhajtott Hugo, azzal egy lehántott fakéregből készített bottal megkavarta a levesalapot. –
Egyiptomban nem volt biztonságos a helyiek ételeit enni. Több férfiút láttam meghalni azért, mert romlott húst ettek, mint amennyien handzsártól, csatatéren vesztek el. Megtanultunk magunk főzni az ételeinket; edényként legtöbbször a sisakunkat kellett használnunk. – Az emlék hatására felnevetett. – Persze ez is lehetett veszély forrása, mikor egyikünk-másikunk elfeledkezett arról, hogy az előző esti vacsora még mindig a fejfedőjében van, és úgy tette a fejére, hogy nem nézett előbb bele. Finnula nem tudta megállni, hogy a férfi fanyar arckifejezése láttán el ne nevesse magát. Sir Hugh felnézett rá, aztán tekintetét lejjebb vitte: a tiszta ágra húzott, nyúzott nyúlra nézett. – Ó, a főfogás! Felállt, aztán elindult a lány felé, de csak a zsákmányállatra figyelt. Lehajolt, hogy átvegye tőle a nyársat, alaposan megszemlélte, aztán elismerő tekintetet vetett a vadászra. – Tiszta, szép lövés – állapította meg, nyilvánvaló csodálattal. – Ezzel a rövid íjjal? Finnula megtapogatta a bejáratott íjat, és bármilyen kis dicséret is volt, különösen jólesett neki. De akkor mi a baj? Miért érzi mégis kényelmetlenül magát? – Igen – felelte, azzal levette a válláról a tegezt, és megmutatta a férfinak. – Ekkora éppen elég. A hosszú íj csak akadályoz. Ráadásul nem kell páncélt átlőnöm vele. Hugo tapasztalt kézzel feszítette ki az íjat. – Szép munka. Te csináltad? – Igen. Finnula furcsamód úgy érezte, hogy arcába szökik a vér. A férfi nagyrabecsülése sokkal jobban kedvére volt, mint kellett volna. Mit törődik vele, mit gondol róla ez a Sir Hugh? Hiszen csak egy lovag, ráadásul nem is nagyon lovagias. Semmit nem jelent neki. Persze egy dolog, ha valakit a szépségéért csodálnak, és más, ha a képességeit dicsérik. Finnula pedig sokkal büszkébb volt a vadásztudományára, mint a szépségére. Gyorsan beszélt, hogy elrejtse zavarát; bevágást mutatott a nyílvesszők testén, amelyektől szerinte meghosszabbodik a röppálya. – Igen, lehet, hogy meghosszabbodik a nyílvessző útja, de mivel igen jellegzetes, könnyen felismerhetik, hogy a tied – jegyezte meg Hugo az ibolyaszín hegyű lövedéket vizsgálva. Finnula vállat vont, nem értette rögtön, mit akar mondani a férfi. – Igen, de nagyon hatásos. – És Brissac sheriff még nem ismeri fel a kezed munkáját? Most már értette. Hirtelen kényelmetlenül érezte magát a váratlan fordulattól; elvette a férfitól a tegezt, és a vacsorára koncentrált. – Bedörzsölöm ezt a szép példányt zöldfűszerekkel – váltott témát. – Ha szerencsénk van, félórán belül megsül. Hugo felnevetett. – Értem. Ezek szerint úgy gondolod, a törvény emberével való konfliktusod egyáltalán nem tartozik rám.
Finnula letérdelt a tűz mellett, és szorgalmasan kezdte fűszerekkel bedörzsölni a húst. A munkájára figyelt, remélve, hogy a tűz vöröslő fénye elrejti pirulását. – Semmi bajom a sheriffel – mondta közönyösen. Aztán gyors pillantást vetve a lovag felé, hozzátette: – Legalábbis semmit nem tud bizonyítani. Hugo leguggolt mellé a kemény földre, ízületei tiltakozva ropogtak, ahogy masszív testét leeresztette. Elég messze ült a lánytól, hogy combjuk ne érjen össze, de elég közel ahhoz, hogy az érintés lehetősége meglegyen. Finnula idegesen nézegette, ahogy a nyulat a nyársra húzza a tűz fölött, de a férfi csak előrehajolt, széles válla hirtelen eltakarta a fényt, ahogy megkavarta a levest. – Értem – mondta a fogoly közömbös, mély hangon. – De egyetlen nyílvessző elég bizonyíték lehet neki. – Nem hagyom szanaszét heverni a nyílvesszőimet – közölte Finnula a valóságnak megfelelően. – De időnként biztosan van egy-egy elhibázott lövésed. Finnula felhorkant. – Minden lövésem talál. – Az nem lehet. Nem találhatsz mindig célba. Ez ugyanúgy elevenébe talált. – De igen! – csattant fel. – Azt hiszed, mert nő vagyok, nem lehetek olyan jó vadász, mint a férfiak? Ezennel szíves tudomásodra hozom, hogy egész Shropshire-ben én vagyok a legjobb íjász. Van otthon egy arany nyílhegyem, amit a dorchesteri vásáron nyertem. Ez is azt bizonyítja. – Csak azt mondom, hogy időnként mindenki hibázik. – Én nem. Én azért lövök, hogy öljek, nem azért, hogy nyomorékká tegyem a prédát -mondta Finnula, és sértődötten nézett a férfira; olyannyira zaklatott volt, hogy elfelejtette megforgatni a fűszeres húst. – Nem jár egyetlen szarvas sem a gróf erdejében, amelyikben célt tévesztett nyílvesszőm lenne. Amit célba veszek, meg is ölöm. Úgy találta, hogy Sir Hugh hirtelen igen intenzív érdeklődést mutat a leves iránt. Beleszórt néhány csipetnyit azokból a fűszerekből, amelyekkel Finnula a nyulat bedörzsölte. – És ez a gróf, akinek a vadait orzod. Finnula túl későn jött rá, hogy hibázott. Ajkába harapott zavarában. Mikor tanulja meg végre, hogy befogja a száját? Ez a lovag éppen úgy húzza ki belőle a valót, mint a leglepcsesebb szájú falusi pletykafészek. – Nem mondtam, hogy orvvadászok – mordult fel. – Valóban? – kérdezte Hugo. Mély hangjában vidámság bujkált. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy bajaid forrása Brissac sheriff. Finnula komor ábrázattal forgatta meg a nyársat. Ahogy a leves és a sülő hús illata megtöltötte a levegőt, rájött, hogy éhes. Legutóbb a leesburyi fogadóban evett. – Ezt nem nevezném vadorzásnak – magyarázta vonakodva. – A vad, amit kilövök, el sem hagyja a gróf birtokát. – Ezt hogy érted? – kérdezte Hugo zavaróan éles pillantással. A tűz fényénél színjátszó szeme borostyánsárgának látszott. – Az istenért, hát mit csinálsz vele? Finnula lesütötte a szemét, torka hirtelen kiszáradt. Szabad kezével az oldalán lógó vizes kulacsot
babrálta, de Hugo átadta a sajátját. – Próbáld ki ezt! – mondta kurtán. Finnula az ajkához emelte az ivóedényt, de egy pillanattal később már el is kapta onnan; úgy érezte, lángol a bőre. Levegő után kapkodva, vádló tekintettel fordult foglya felé. – Meg akarsz mérgezni? – rivallt rá, amikor végre szóhoz jutott. Hugónak volt lélekjelenléte, hogy ártatlannak mutassa magát. – Bocsánatodat kérem. Ez csak serital, bár meg kell hagyni, annak elég erős. Feltételeztem, hogy egy serfőző húga hozzá van szokva a főzet erősségének kiszámíthatatlanságához. – Igen, de azt hittem, vízzel kínálsz. Ráadásul ez nem sör. Ez sárkánytej. Gondolom, Londonban vetted. Hugo oldalra hajtotta a fejét. – Minden vádpontban bűnös vagyok. – Kitaláltam. Akárki adta el neked ezt az italt, túl sokáig hagyta állni, és most olyan erős, hogy a kutya szőre felállna tőle – felelte Finnula, aki olyan bosszús volt, amiért a férfi köpködni látta az erős sörtől, hogy nagyot húzott a kellemetlen italból, csak hogy bizonyítsa, nem gyáva kisasszony. Bár a szeme könnybe lábadt, sikerült több kortyot lenyelnie, aztán bágyadt mosollyal visszaadta útitársának a kulacsot. – Hálás köszönet – szólt rekedtes hangon. Hugo átvette a flaskát. – A gróf vadjairól jut eszembe... Mit csinálsz velük, ha el sem hagyják a grófi birtokot? „Micsoda arrogáns alak!" – gondolta Finnula pislogva. „Akármivel próbálkozom, nem lehet eltéríteni a témától. Semmi remény." Kénytelen lesz elmondani neki. Csak magát hibáztathatja, hogy felkeltette a férfi gyanúját. – Tudnod kell, jó uram, hogy a gróf, a néhai gróf, Lord Geoffrey egy éve meghalt, a birtokot pedig jószágkormányzóra bízta. – Ennek a Lord Geoffrey-nek nem volt örököse? – Hugo nem mert ránézni. A nyárson forgó nyúlról le sem vette a tekintetét. – De igen. Van örökös – horkant fel Finnula undorral. – Csak sehol sem találják. Állandóan szoknyák után futkosott, mint te, jó uram, de veled ellentétben elfogatta magát a Szentföldön. – Szoknyák után futkosott! – visszhangozta Hugo a bajsza alatt, de Finnula így is meghallotta. – Aha. Hát, nemigen lehet másnak nevezni, ugye? Nem láttam a férfiúi ostobaságnak ennél szánalmasabb megnyilvánulását. – Szempillái alól félénk pillantást vetett a lovag felé. -Esetleg nem ismerted véletlenül? Lord Geoffrey fiát. Geoffrey, Stephensgate grófjának fiát. Hugo a húsra mutatott. – Jobb lenne, ha megfordítanád. Mindjárt odaég. Miután Finnula megfordította a nyársat, Hugo folytatta: – Szóval, mivel Lord Geoffrey fiát nem találják, a birtok egy éve gazda nélkül van? – Egy kicsivel régebben. És az intéző, bizonyos Reginald Laroche, aki Lord Geoffrey unokaöccse, meg az ő drágalátos lánya élnek most a kastélyban. – közölte Finnula, és hozzá akarta tenni, hogy náluk önzőbb
disznó párost még nem látott a világ, de visszafogta magát, mert eszébe jutott, hogy a foglya nyilvánvalóan nem egészen idegen Shropshire-ben, és könnyen lehet, hogy ismeri Reginald Laroche-t. De Hugo nyilvánvalóan vagy egyáltalán nem vagy csak futólag ismerte a jószágkormányzót, mert kíváncsian rákérdezett: – Gondolom, ez a Laroche nem éppen megelégedésedre végzi a dolgát. Finnula megfordította a húst, és feszengve behúzta a vállát. Tudta, hogy nem lenne szabad a felette állókra panaszkodni, de valahogy, habár molnár lánya volt, úgy érezte, ő is jobban tudná igazgatni Lord Hugo birtokait, mint az a gazember Reginald Laroche. Egyszerre csak foglya könyökét érezte az oldalánál. Fájós bordájához ért, és Finnula önkéntelenül felkiáltott, mire a lovag lenézett rá; bozontos szőke szemöldökét meglepetten felhúzta. – Csak még egy kortyot akartam ajánlani – mondta, a sörös kulacsot feltartva. – El is feledkeztem a fájós bordádról. Rettentően sajnálom. Még mindig kínoz? Finnula a bőrkulacsot nézegette. – Igen. De még egy-két csepp ebből a sárkánytejből biztosan meggyógyítja. Hugo nevetve adta át a kulacsot, Finnula lehúzott még néhány kortyot, aztán visszaadta az ivóedényt, és keze fejével megtörölte a száját. A sör íze borzalmas volt, de ahogy a tűz kívülről, az ital belülről melegítette a testét. Ami azt illeti, sérült oldalától eltekintve Finnula elég jól érezte magát; a csendes éjszaka takaróként vette körül őket, a csillagok hidegen csillogtak az égen, és a vacsora oly finoman illatozott előttük! Már nem is volt olyan bosszantó az útitársa. Mintha kevésbé goromba modort vett volna fel, és legalább félórája nem vigyorgott rá. Talán az út vége előtt kezdi megkedvelni a társaságát. – Szóval ez a Laroche. – szólalt meg Hugo, mintha előző beszélgetésük nem szakadt volna félbe. – Ó! – sóhajtott Finnula. Úgy érezte, nem számít, ha a gróf rokonát ócsárolja ennek a férfinak. Bár megvolt az esélye, hogy Isabella, akinek szinte természetfeletti képessége volt mérföldekről kiszagolni a házasulandó férfiakat, megtalálja a módját, hogy bemutattassa magát a lovagnak, nem valószínű, hogy Sir Hugh valaha is találkozna Isabella apjával. -Reginald Laroche véleménye szerint a stephensgate-i grófság jobbágyai kétszer annyi robottal tartoznak, mint amennyit Lord Geoffrey életében fizettek – magyarázta Finnula. – Így ahelyett, hogy három napot dolgoznának őlordsága birtokán és négyet a magukén, a parasztoknak hat napot kell Laroche birtokán dolgozniuk, és csak egyet tölthetnek a sajátjukon. De ez semmi az adókhoz képest, amiket Laroche kivetett. Szerinted is készen van? Hugo igen áthatón nézett rá, barna szeme megint sárgának látszott a tűz fényében. Finnula kénytelen volt meglengetni a sült nyulat a lángok fölött, hogy útitársa rá figyeljen. – Szerinted is készen van? Hugo szeme végre megrebbent: a lány arcáról a húsra pillantott. – Igen, megsült – mondta, azzal átvette a nyársat és fújni kezdte a sistergő nyúlhúst. – Az adók. – szólt két lélegzetvétel között; szeme fénylett, mint az égen a csillagok. – Ezek szerint felemelte az adókat? Finnula nem igazán volt biztos abban, hogy szereti, ha más fújja meg a húst helyette, de kecsesen vállat vont és újabb korttyal vigasztalódott a fogoly fiaskójából. Tényleg sokkal jobban érezte magát.
– Bizony, harmadával felemelte az adókat, és ez meg a plusz háromnapi munka, hát, elég nagy elkeseredést keltett a jobbágyok között. – Elfogadta a nyúlcombot, amit Hugo nyújtott neki, és két kézzel megfogva nagyot harapott bele. – Hmmm – szólalt meg, bár a hús még túl meleg volt ahhoz, hogy kényelmesen lehessen enni. – Ez igazán jó! – A jobbágyok nem panaszkodtak senkinek? – kérdezte Hugo, szintén tele szájjal. – Dehogynem. Brissac sheriffnek. Jó ember – ismerte el Finnula vonakodva. – Bár engem le akar csukni, de semmit nem tehet. Lord Geoffrey már akkor is Reginald Laroche zsebében volt, amikor az öregúr még élt. Azt csinált, amit csak akart, az öreg gróf nem szólt bele. Ha Lord Hugo nem jön vissza a Szentföldről, ő örökli a birtokot, és akkor az Isten legyen irgalmas hozzánk! Finnula keze fejével megtörölte a száját, majd a férfira nézett, de megbánta. A lovag szakállára nyúlhúsdarabok tapadtak. Úgy vélte, sir Hugh nem tehet róla, hogy túl dús az arcszőrzete, de nagyon csúnya látvány volt, és nem értette, hogy miért nem borotválkozott meg, amikor hazaért Angliába. Képzelete igencsak megélénkült, és arra gondolt, talán túl gyenge vagy csúnya az álla, és a szakáll eltakarja az egyenetlenségeket. A fogoly azonban nem igazán mutatott érdeklődést arcszőrzetének állapota iránt. – Szóval azt mondod – szólt, ujjal mutatva rá a nagyobb nyomaték kedvéért –, hogy ez a Laroche lassan kiéhezteti Stephensgate népét? – Hát, a jobbágyokat mindenképpen – igazította ki Finnula. – Bátyám és a falvakban élő többi szabad ember nem szenved olyan nagyon, az őlordsága földjein dolgozó jobbágyokat érinti a legrosszabbul a helyzet. Hugo abbahagyta a rágást és olyan áthatóan nézett fogvatartójára, hogy Finnula megint igen kényelmetlenül érezte magát. Volt valami nagyon ismerős a tekintetében, de ha agyoncsapják, sem tudta volna megmondani, vajon mi az. Ritkán járt Caterburyben, de úgy vélte, ott találkozhatott foglya rokonaival. Az is lehet, hogy unokatestvérei megálltak Stephensgate-ben megkóstolni Mellana sörét. Mert Mellana söre elég híres volt, és minden októberben, csapverővasárnap, amikor mindenütt engedély nélkül lehetett sört árulni, a malom tele volt emberekkel, akik mérföldeket gyalogoltak, lovagoltak, kocsiztak csak azért, hogy megízlelhessék Mellana seritalát. – Szóval a gróf vadjait gyilkolászod – szólt Hugo halkan; mély hangja morajlott, mint a távoli mennydörgés –, és a húst a gróf jobbágyainak adod, hogy ne éhezzenek. Finnula szeme tágra nyílt, majdnem megfulladt a hirtelen félrenyelt falattól. – Tessék? – kiáltott fel a szívéhez kapva, és máris megbánta a mozdulatot, mert fájós bordája belesajdult. – Mit mondtál, jó uram? – Ne add az ártatlant, kisasszony! – mondta Hugo. Hangja egyre közelebbi mennydörgést idézett. – Csak így mondhatod el, hogy a vadhús nem hagyja el a grófi birtokot. Hiszen a birtokot művelő jobbágyok gyomrába kerül. Finnula még egy korty sört ivott a kissé szálkás nyúlra, hogy könnyebben lecsússzon a torkán. Mivel nem tűnt bölcs dolognak, egy ilyen testes férfit magára haragítani, szempilla-rebegtetéssel próbálkozott, amit tapasztalata szerint Isabella Laroche mindig sikerrel vetett be, ha apja rosszalló pillantásával volt kénytelen szembesülni.
– Ha nem tettem volna – felelte Finnula alázatosan –, már idén télen éhen haltak volna. Nagyon hideg volt. – Ördög és pokol! Hugo hirtelen felkiáltásától Finnula annyira megijedt, hogy kis híján visszaejtette a fél sült nyulat a tűzbe. Es csodálkozva látta, hogy foglya is majdnem ezt teszi, illetve valami hasonlót. Hugo a földhöz csapta a húst, aztán feltápászkodott. Jó néhány lépést haladt a sötét mezőn, s csak néhány pillanat múlva tért vissza a tűzhöz, hatalmas kezét ökölbe szorítva a combja mellett. Finnula nem értette, miért venné a helyi jobbágyok nyomorúságát ennyire a szívére valaki, aki idegen Stephensgate-ben, ezért feltételezte, hogy a férfi dühe neki szól, mert ilyen kirívóan semmibe veszi az orvvadászat tilalmát. Az orvvadászat büntetése meglehetősen szigorú volt. Akit rajtakaptak, hogy törvénytelenül vadászik a gróf birtokán, legalább kézvagy láblevágással bűnhődhetett, és az sem volt ritka, hogy a vadorzó az életével fizetett. Rögtön megbánta, hogy vadászati szokásairól bármit is elárult ennek az idegennek. Ennyi erővel királyi megbízott is lehet, akinek az a feladata, hogy kinyomozza, milyen titokzatos módon tűnnek el a vadak a Fitzstephen-erdőből. Azt, hogy miért érdekelné a királyt Fitzstephen erdeje, el sem tudta képzelni, de nyilván ez az egyetlen ésszerű magyarázat Sir Hugh furcsa viselkedésére. Ha egyáltalán Sir Hugh a neve. Finnula nem tudta, hogyan tovább. Úgy vélte, egy olyan lány, mint Isabella, ilyen helyzetben sírva fakadna s a könnyeket fegyverként használná e hatalmas ember haragja ellen; ha képes lett volna rá, ő is megbánást mutatott volna. De nem bánta, amit tett, és átkozott legyen, ha megbánást színlel. Így hát szó nélkül beledobta a nyúl maradékát a tűzön fortyogó levesbe, mivel hirtelen elment az étvágya. Fejét lehajtva csak várta, hogy a nagy ember kiadja a haragját, de magában forrongva lázadozott. Ám amikor elmaradt a várt vádáradat, Finnula nyugtalan lett és még egyszer Hugóra pillantott, mielőtt újra lesütötte volna a szemét. A férfi néhány lépésnyire állt, kezét karba fonta széles mellkasa előtt; homokszín szemével határozottan rá, csak rá nézett, de tekintete kifürkészhetetlen volt. Finnula úgy gondolta, bölcsen teszi, ha a lehető legkisebb támadási felületet nyújtja haragjának, ezért, bár oldala eléggé sajgott, mellig felhúzta a lábát, combját, lábszárát átölelve, állát térdére támasztva ült és dacosan bámulta a lángokat. Amikor Hugo végre megszólalt, már nem mennydörgött a hangja. Inkább fáradtnak tűnt, és Finnula úgy vélte, egy ilyen korú férfinál ez nem olyan szokatlan. Hiszen elég nehéz napja volt. – Miért csináltad? – kérdezte. Finnula meglepődött a kérdéstől. Robert is gyakran szidta a vadorzás miatt, de soha, egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, miért csinálja. Igazán furcsa, hogy ez az idegen felteszi neki a kérdést. Ránézett, nyakát nyújtogatta, hogy az arcát láthassa, a férfi vonásai azonban árnyékban voltak, mert a tűztől távolabb állt. – Már mondtam. Ha senki nem tett volna semmit, a jobbágyok nem élték volna túl a telet. Nem volt elég eleségük a kamrában, mindenüket pénzzé kellett tenniük, ami eladható, olyan magas adókat vetett ki rájuk Laroche. – De miért éppen te? Finnula elfintorodott, elfordította a fejét, megint a tűzbe bámult. Nyilván nem mondhatja meg neki a
teljes igazságot. De egy részét talán mégis. – Isten tehetséget adott nekem – felelte és vállat vont. – Bűn lenne nem kihasználni. Legalábbis anyám ezt szokta mondani. – Mivel semmit nem szólt, Finnula úgy vélte, Sir Hugh nem elégedett a magyarázattal, de ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Makacsul felszegte az állát, és elhallgatott. – Az életedet kockáztatod a jobbágyokért – jegyezte meg Hugo halkan. Finnula elfelejtette, hogy hallgatást fogadott, és tömören kiigazította: – Neked talán csak jobbágyok, jó uram. Nekem barátok, akikkel egész eddigi életemet töltöttem, majdnem olyanok, mintha a rokonaim lennének. Ha a földesuruk nem törődik velük, én igen. Így helyes. A férfi erre sem felelt, Finnula pedig kisimított a szeméből egy rakoncátlan hajszálat, és rápillantott, bár még mindig árnyékban állt, és nem volt biztos benne, hogy éppen felé néz. – Úgysem lehet semmit bizonyítani – jegyezte meg merész pökhendiséggel. – Brissac sheriff sem képes bizonyítékot felhozni ellenem. Kérdezd csak meg Lord Geoffrey bármelyik jobbágyát. Egy szót sem fognak szólni. Visszamehetsz Edward királyhoz és elmondhatod neki, hogy vadorzó garázdálkodik ugyan Fitzstephen erdeiben, de bizonyíték hiányában nem lehetett bíró elé állítani. Mire mondandója végére ért, valósággal remegett, de nem a félelemtől. Szent ég! Nem véletlen, hogy ez a férfi olyan szívélyesen hagyta magát foglyul ejteni! Azt remélte, hogy beismerésre bírhatja... és sikerült neki, nem is akárhogyan! De így sincs semmi bizonyíték a kezében. – Az ég szerelmére, miről beszélsz?! – tette fel a kérdést Hugo, hatalmas léptekkel közeledve a tűz felé. Leült a lány mellé, elvette a sörös kulacsot a szénaboglya tövéből, ahova Finnula tette, és hangosan kortyolva ivott. Amikor elvonta az ajkától, cuppanó hang hallatszott, majd inge ujjával szélesen megtörölte száját. Finnula észrevette, hogy a férfi szemének színe zöldes árnyalatúvá változott. Zavarónak találta, hogy a szemszíne folyton más. Finnula merőn bámulta, remélve, hogy sajnálatos módon változatlan színű szürke szemével is megfélemlítheti a férfit. – Tudom, ki vagy. Hugo döbbenten bámult vissza. Hosszú pillanatokig nézte, csak nézte a lányt, ajka idétlenül mozgott, és csak nagy sokára volt képes visszhang módra, kevésbé hevesen visszakérdezni: – Hogy ki vagyok? Miről beszélsz?! – Jaj, ne szórakozz velem! – mordult fel Finnula. Akkor is megmondja neki a magáét, hadd kapja meg, amit megérdemel. – Azt hiszem, elég nagy becstelenség, hogy ilyen módon akartál kijátszani. Hiszen én csak egy ártatlan lány vagyok. Szégyelld magad! Hugo harsányan felnevetett. – Lehet, hogy lány vagy, Finnula Crais, de erős fenntartásaim vannak az ártatlanságoddal kapcsolatban! Ezt bizonyítja az a tény is, ahogy felzaklattál és rám támadtál a St. Elias-forrásnál. Finnula mélyen elpirult az emléktől, de nem hagyta, hogy zavara úrrá legyen rajta.
– Ez nem tartozik ide. Ha a bátyám megtudja, számíthatsz rá, hogy panaszt tesz ellened a királynál, amiért ilyen tisztességtelenül bántál velem. – Tisztességtelenül bántam veled? – Hugo aranyszínű szemöldöke hitetlenkedve felszaladt. – Hát, nem éppen én voltam, akit megkötöztek? Nem te kötöztél meg engem, mint disznót a vágáshoz? Nem volt veszélyben az életem azzal, hogy kést szorítottál a nyakamhoz? – Fel nem foghatom, hogy még te vagy felháborodva, amikor éppen te vagy a csalárd és hazug! Hogyan vagy képes éjjel aludni?! – sziszegte Finnula, és összeszűkült a szeme. – Az ilyen férfiak semmivel sem jobbak, mint a férgek, amik éppen a talpunk alatt tekergőznek a földben. Hugo lenézett, mintha azt várta volna, hogy éji csúszómászóktól hemzsegő talajt lát a talpa alatt. – Elnézésedet kérem, demoiselle – kezdte óvatosan –, ha bármi olyat tettem, amivel akaratlanul megsértettelek. – Megsértettél?! – nevetett fel Finnula kínjában. – Ó, az, hogy letartóztatsz, valóban sértés. Bűn minden ellen, ami szent ezen a vidéken. – Hogy én letartóztatnálak téged? – kiáltott fel Sir Hugh csodálkozva, és Finnula biztos volt benne, hogy ez a csodálkozás merő tettetés, bár annyira meggyőző volt, hogy kis híján hitt neki. – Ugyan miért tartóztatnálak le? – Ó! – Finnula talpra ugrott, nem törődve azzal, hogy oldalába ismét belenyilalt a fájdalom a mozdulattól. – És még adja az ártatlant! – Mutatóujjával vádlón felé bökött. – Nem a király ügynöke vagy, akit azért küldtek ide, hogy egyszer s mindenkorra véget vess vadorzói tevékenységemnek? Legnagyobb meglepetésére a fogoly hátravetette a fejét, homokszín haja, szakálla szanaszét szállt, és harsányan, hosszan nevetett. Ez a reakció annyira megdöbbentő volt, hogy Finnula csak bámult: a szája is tátva maradt. A férfi még néhány percig hahotázott, olyan hangosan, hogy Finnula, aki szerette a viccet, de azt nem szerette, ha ő a tréfa tárgya, elvesztette a türelmét. – Ez egyáltalán nem mulatságos! – bizonygatta. De Hugo képtelen volt abbahagyni a nevetést. Finnula dühében előrelódult, megtette azt a néhány lépés távolságot, amely még elválasztotta őket, és egészen közel cövekelt le hozzá. Kezét csípőre téve lángoló tekintettel bámulta. – Bizony! – mordult rá. – Felőlem akár nevethetsz is, a tény attól még tény. Majd meglátjuk, milyen vidám leszel, amikor a bátyám a keze közé kap! Akkora a marka, mint a péklapát, és egyáltalán nem veszi jó néven, ha béklyóban viszel vissza a malomba! Erre az oroszlánsörényű lovag még erősebben nevetett. Finnula türelmetlenül toppantott. – Sógoraim is vannak! Négyen! És Bruce a falu mészárosa! A karja olyan vastag, mint egy fatörzs!. Ám mielőtt felocsúdhatott volna, Sir Hugh egyik karja, (amely, bár nem oly vastag, mint egy fatörzs, oly hosszú és izmos volt, amihez foghatót még nem látott), átfogta Finnula lábát. A következő pillanatban a másik kezével élesen térdhajlaton csapta, átfogta a derekát, és az ölébe rántotta Finnula kiáltani sem tudott meglepetésében. De mielőtt ideje lett volna úrrá lenni megalázó remegésén mielőtt érzékelhette volna, hogy a férfi öle
nem a legkellemetlenebb hely a világon, s előnye többek között, hogy jó meleg, bár helyenként kényelmetlenül kemény, Finnula felszegte a fejét a durva bánásmódot felpanaszolandó. .de tiltakozását nagyon határozott ajak fojtotta bele. Igaz hogy nem először kapott csókot, de az a pár férfi, aki megpróbálta, mind megbánta, mert Finnula ökle legalább olyan gyors volt, mint az íja. Ám ebben az ajkához oly szorosan tapadó ajakban volt valami, amitől egyáltalán nem érzett haragot. Sőt, nem is tudta pontosan, mit érez, olyan nehezen leírhatónak találta. Határozottan jólesett neki, ebben egészen bizonyos volt. Arra sem tudta rávenni magát, hogy megharapja a merész lovagot, annyira élvezte simogatását. Nagyon jól csókolt a foglya. Ajka kissé tapintatlan kíváncsisággal mozgott, de semmiképpen nem puhatolózón, hanem mintha olyan kérdést tenne fel, amire ő, Finnula tudná a választ. Aztán már semmi tudakozódó jelleg nem volt benne; az első támadás után rájött, hogy Finnula védekezése romokban hever. Így aztán tovább támadott, kegyelmet nem ismerve. Ekkor eszmélt rá Finnula, oly erővel, ahogy a nyílvessző repül, hogy ez a csók nem olyan, mint a többi, és már nem ő irányítja a helyzetet, ahogy szerette volna. Bár küszködött az érzékeire törő hirtelen, szédítő támadás ellen, már képtelen volt kiszakítani magát a férfi ajkainak hipnotikus varázslatából, ahogy a férfi sem volt képes elszakítani a köteléket, amivel megkötözte. Finnula teljesen elernyedt a lovag karjában, mintha elolvadt volna a testétől, es karja mintha valami titokzatos erőtől mozdítva emelkedett és fonódott volna a férfi izmos nyaka köré; keze a köpönyeg félig lehúzott csuklyája alatt a meglepően selymes hajjal babrált. Azon tűnődött, mi a közvetlen összefüggés egy férfi csókja és a nagyon hirtelen és nagyon feltűnő feszülés között, amit combtőtájon érez. Finnula figyelmét még ilyen izgatott állapotában sem kerülte el a tény, hogy foglya mintha ugyanilyen kényelmetlenségtől szenvedne. Érezte, hogy a lovag testének az a része, amelyet ő korábban, nagyon tévesen, tőrmarkolatnak vélt, igen sürgetőn szorul lányos csípőjéhez. Sir Hugh halkan felnyögött, még nagyobb szenvedéllyel csókolta, amikor Finnula a nyaka köré fonta a karját, és most, hogy vágya a nadrágnak feszült, erős karjával szorosabban, birtoklóbban szorította magához a lányt. Kérges ujjak cirógatták testét a finom batiszting anyagán át, és Finnula rájött, hogy ezek az ujjak kérlelhetetlenül kebléhez egyre közelebb köröznek. Tudta, ha megengedi, hogy ott megérintse, így, hogy oly furcsa érzés feszíti az ölét, végképp elveszett. Muszáj volt megállítani, hiszen ő nem Isabella Laroche, aki olyan feslett erkölcsű, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül élvezi oly férfiak buja figyelmességét, akiket nem szeret és akiknek egyikéhez sem áll szándékában feleségül menni. Ő Finnula Crais, és vigyáznia kell a jó hírnevére. Ez a jó hírnév így sem volt éppen makulátlan, de legalább ezt meg kell tartani. Ráadásul ő nem fog ugyanabba a helyzetbe kerülni, mint Mellana, akiért ebbe a bajba keveredett. Aztán ezek az erős, mégis hihetetlenül gyengéd ujjak az egyik keblére simultak, mely kebel bimbója a férfi tenyerének heve alatt már oly kemény volt, mint a kavics. Erővel szakította el ajkát a lovag ajkáról, kezét védekezőn a férfi mellkasának feszítette, vádló tekintettel nézett fel rá, és megdöbbent attól, amit az arcán látott. Nem gúnyos nézés, nem az a csúfolódó mogyoróbarna tekintet, amihez hozzászokott, hanem vágytól ernyedt ajak, zöld szem, és a tekintet. milyen is? Finnula nem tudta megnevezni, mit is lát abban a szempárban, de egyszerre volt tőle riadt és izgatott.
Véget kellett vetnie ennek az őrületnek, mielőtt túl messzire jutnak. – Elvesztetted a józan eszedet, jó uram? – kérdezte, bár kissé nehezen formálta a szavakat, mert ajka még zsibbadt volt a csóktól. – Eressz el azonnal! Hugo felemelte a fejét; olyan bódultnak tűnt, mint akit álmából ébresztettek fel. Pislogott a karjában tartott lányra; minden jel arra mutatott, hogy hallotta, amit mondott, keze azonban még mindig a lány mellére tapadt, mintha nem állna szándékában engedelmeskedni neki. Rekedtes hangon szólalt meg: – Azt hiszem, nem a józan eszemet vesztettem el, Crais kisasszony, hanem a szívemet. Finnula erre felhorkant. – Ennyire együgyűnek nézel? – mordult rá. – Azt hiszed, elalélok a szép szavaidtól és könyörögni fogok, hogy tégy magadévá? – nevetett kényszeredetten. – Na, erre nem sok esélyed van! – Hosszú éjszaka lesz – sóhajtott Hugo. – Hosszú és hideg. Gondolj a kényelemre; milyen jól éreznénk magunkat egymás karjában. Finnula villámgyors kézlendítéssel visszakézről homlokközépen ütötte a lovagot, akinek feje a támadástól a háta mögött levő szénaboglya aljára nyekkent. Hugo döbbenetében elengedte a lányt. Finnula feltápászkodott, biztonságos távolságba húzódott, hátha a lovag meg kívánja bosszulni a koponyáján okozott sajgást. – Ne akard, hogy bántsalak! – kiáltotta Finnula, figyelmeztetőn nyújtva ki mutatóujját, miközben Hugo igyekezett talpra állni; egyik kezével a boglya tartórúdját fogta, a másikkal fájó fejét. – Megígértem a fegyverhordozódnak, hogy sértetlenül adlak át neki, ha a váltságdíjat maradéktalanul kifizették, és szégyen-gyalázat lenne, ha sérült árut kéne visszaszolgáltatnom. Hugo csak bámult: a vágy eltűnt az arcáról, szeme megint borostyánszínűvé, tekintete gúnyossá változott. – Juttasd eszembe, hogy soha többé ne kezdjek szüzekkel – mormogta. Finnula nagyot szusszant. – Csak magadat hibáztathatod. Semmivel nem bátorítottalak. – Dehogynem! Mi volt az a forrásnál? – Csapda. – Persze, persze – vont vállat Hugo kissé leereszkedem. – Csapda a mit sem sejtő vadnak. Hát, bele is estem, ugye? Meg kell mondjam, kicsit meglep, hogy te, éppen te, aki mintha nagyra értékelnéd a becsületességet, ilyen alattomos női ravaszsághoz folyamodtál. Finnula toppantott a puha füvön. – Már mondtam. A nővérem. – Persze, persze, persze – legyintett a férfi. – A nővérednek kell a pénz. De miért is kell neki olyan nagyon? Csak nem került másállapotba? Finnula döbbenten bámult: egy szót sem tudott kinyögni, úgy meglepődött, hogy a fogoly így rátapintott az igazságra, amit pedig olyannyira titkolni akart előtte. Ezt látva Hugo hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett. – Szóval erről van szó! – hahotázott. – A szép Mellana angyalarcú, de erénye cédákra vall.
Finnula vagy féltucat dühös lépést tett a férfi felé. – Ezt azonnal vond vissza, uram! – parancsolta. – Hogy merészeled?! – És ez megmagyarázza ama szerencsétlen trubadúrra tett rejtélyes utalásokat. Ő lenne az apa, ugye? Hát, nem csoda, hogy a gyönyörű Mellanának oly nagy szüksége van a pénzre. Robert bátyó ezt már tudja? Feltételezem, hogy nem is sejti. Finnula olyan dühös volt, hogy alig tudta visszafogni magát. Legszívesebben rárontott volna a fogolyra és kitekerte volna vastag, idétlen nyakát. Csak az tartotta vissza, hogy felidézte, milyen nehezen szabadult öleléséből legutóbb. – Mellana nem cafka – mondta epésen. – Az az átkozott trubadúr becsapta! – Valóban? Az az átkozott trubadúr elcsalta tőle a lányságát? Bárcsak közelebbről ismerném azt a trubadúrt! Szívesen megtanulnám tőle, mi a titka, hogy erényes szűz lányok ajándékozzák meg a kegyeikkel. Van egy bizonyos lány, akinél jól jönne e tudás. Finnula azt fontolgatta, hogy megforgatja tőrét a lovag mellkasában, de ez egy kicsit túlzásnak tűnt. A gyilkosság, még ha egy ilyen faragatlan fickót öl is meg, akasztófára juttatná. De lehet, hogy nem bírja ki még huszonnégy óráig a társaságát. Undorító, fondorlatos, üzekedni vágyó gazember! Finnula úgy érezte, semminek nem örülne jobban, mint ha soha többé nem kéne látni a képét. – Tessék! – kiáltott fel, azzal ingébe nyúlt, és elővette a selyemzsinórt, amelyen Hugo smaragdja fityegett. Levette a nehéz ékkövet a nyakából, és tévedhetetlen pontossággal éppen a férfi lába elé, a fűbe hajította. – Vedd vissza ezt a nyavalyás holmit! Elengedlek. Nem vagy már a foglyom. Fogd a lovadat és tűnj el! Soha többé nem akarlak látni! Annyira dühös volt, hogy majdnem zokogott. Megpördült, önelégülten nyugtázta a férfi döbbenetét, azzal Violet mellé lépett, kinyitotta a nyeregtáskát, és a köpönyegét kereste. Miközben ezzel babrált, látta, hogy a lovag kardja és tőre még mindig Violet nyerge mellé van kötözve; nekiállt kibogozni a csomókat, hogy azokat is a faragatlan lovag elé dobhassa. Hallotta, hogy Hugo a nevén szólítja, más hangon, mint addig bármikor, de nem fordult hátra. Inkább odakiáltott neki, olyan hangosan, hogy Violet hátracsapta a fülét ijedtében. – Mondtam, hogy szabad vagy! Tűnj el! Rosszul vagyok, ha látlak! Egy pillanattal később Hugo halkan, szelíden szólt hozzá, mintha csak karnyújtásnyira lenne. – Finnula! Fordulj meg! – Nem! – jelentette ki hevesen. Előbb a kardot, aztán a tőrt ejtette a földre, és élvezte a férfi méltatlankodó, rémült kiáltását, amikor a két mestermunka, a két kiváló penge a fűbe csattant. Magához ölelte szőrmebéléses köpönyegét, mintha a vastag ruhadarab védelem lehetne a lovag haragja ellen. Továbbra is a nyereg felé fordulva szólt: – Azt akarom, hogy menj el és hagyj békén! – Nem tehetem – felelte Sir Hugh. Már nem volt kérdés, hogy a férfi közvetlenül mögötte áll. Érezte leheletét a tarkóján, copfja előrecsúszott a vállán, és a férfi testéből forróság melegítette a hátát. – Hogy érted, hogy nem teheted? – kérdezte Finnula nagy levegőt véve és a férfi felé fordulva. Csodálkozva látta, hogy közelebb áll, mint gyanította: alig egy tenyérnyire. Háttal volt a tűznek,
arcvonásai az árnyékban láthatatlanok maradtak. Finnula ijedtében alsó ajkába harapott. Ó, milyen ostoba volt, milyen vak, ostoba, bolond, hogy egyáltalán elvállalta ezt a feladatot! Ha hazaér, jól megveri Mellanát, akár terhes, akár nem. – Nem hagyhatlak magadra, itt, a semmi közepén – szögezte le Hugo halk méltósággal. -Hát nem tudtad, hogy szerte a vidéken kegyetlen késes, gyilkos útonállók garázdálkodnak prédára, különösen ilyen lányokra lesve, mint te vagy? Finnula megvetően felhorkant. – Mint Timmy és Dick? Csak lessenek. Alig várom, hogy újra elbánhassak azzal a két gazemberrel! – Náluk rosszabbak. Hidd el, Finnula, eddig szerencséd volt... – Szerencsém? – fortyant fel. – Hogy egy ilyen emberrel kell együtt lennem, mint te? Nem hiszem! Hugo folytatta, mintha a lány nem is vágott volna a szavába: – Nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha arra gondolnék, hogy bajod eshetett. Hiszen lovag vagyok – mondta, aztán visszatért kissé féloldalas, fanyar mosolya, ahogy hozzátette: -Kötelességem védelmezni az ártatlanokat, és feltételezem, kiváló célzóképességed ellenére te is ebbe a kategóriába tartozol. Finnula lesütötte a szemét; remélte, annak ellenére, hogy a tűz az arcába világít, a lovag nem látja meg pirulását. Ugyan miért van az, hogy a férfi legkisebb bókjára úgy elpirul, mint egy fejőlány? – Sajnálom, hogy cafkának neveztem a nővéredet – folytatta Hugo komoly, mély hangon. – Kérlek, bocsáss meg. Nem volt szándékos. Mivel egyfelé megyünk, akár fogoly vagyok, akár nem, egyáltalán nem látom okát, miért ne lovagolhatnánk együtt. Megígérem, többé nem kalandozik el a kezem. Meg kell bocsátanod nekem pillanatnyi gyengeségemért. Tébolyító vagy, amikor így felizgatod magad. Aztán szó nélkül a lány nyakába akasztotta a súlyos smaragdot úgy, hogy a függő a két mell közé csusszant. Finnula lenézett a tűz fényétől csillogó ékkőre. Az ég szerelmére, most mihez kezdjen? Hogyan szabaduljon meg a férfitól? Olyan, mintha már évek óta ismerné, mintha Sir Hugh napok óta követné. Végül nem marad más választása, mint ráugrani és a sárba csapdosni az arcát, míg meg nem ígéri, hogy végre békén hagyja? De sosem kerekedhet Sir Hugh Fitzwilliam fölébe, testileg legalábbis biztosan nem. Próbált undok lenni, fenyegetőzött erőszakkal, visszautasította a szíves invitálást, hogy ha csak a szalmában is, de aludjanak együtt. De semmi nem hatott. Mi baja ennek a férfinak? – Megnézem a holnapi reggelit – szólt Hugo, félbeszakítva Finnula lázadozó gondolatait. Az ágakból ácsolt tartón lógó, fortyogó kondérhoz lépett, s letérdelt mellé. – Te menj aludni! Finnula csodálkozva bámult rá. Elengedte a foglyot, de az nem megy el! Miféle ember ez? Az biztos, hogy makacs. Ki kell találni valamit, hogy megszabaduljon tőle. Esetleg, ha elég korán kel fel, egyszerűen elosonhat, mielőtt a férfi felébredne. Igen, ez remek terv! Mérföldekre lehet már, mire Sir Hugh a másik oldalára fordul! De akkor nem teljesíti Mellanának tett ígéretét. Ez a gondolat kijózanította, bár ásítozott a fáradtságtól, ami hirtelen tört rá. Ha sikerül lerázni magáról ezt az erőszakos lovagot, akkor St. Elias nevében kit ejt foglyul helyette? Bármennyire is kellemetlen volt bevallania magának, szüksége volt a lovagra. Nézte, csak nézte, ahogy a férfi, az ő ellenszenvére ügyet sem vetve, megsózza a levest. Szent ég, mennyire
bosszantotta! Makacs, nagyon makacs ember! Finnulának eszébe sem jutott, hogy a fogoly semmivel sem makacsabb, mint a fogvatartó. Ahelyett, hogy megfogadta volna a tanácsát és előkészületeket tett volna az alvásra, szó nélkül megkerülte a szénakazlat, belemászott, térdig merülve a puha szénában. Onnan figyelte a férfit egy ideig, és azon tűnődött, miféle lovag az, akinek időnként finom a modora, de oly vad a kinézete. Nyilván félig se lenne olyan durva külsejű, ha megborotválkozna. Valami -vagy valaki – elől rejtőzködik, hogy ily nagy szakállal takarja az arcát? Néhány percnyi töprengés után Finnula arra gondolt, kényelmesebb lenne lefeküdni, így aztán sérült bordája miatt óvatosan ugyan, de az oldalára fordult; súlya alatt besüppedt az illatos széna. Miközben a levest kavargató Sir Hugh-t nézte, arra gondolt, talán valami kellemetlen szerelmi kaland elől menekül. A smaragdot esetleg szerelmi zálogként adta neki a szultán lánya. Apja nyilván nem engedte, hogy összeházasodjanak, hiszen más hiten vannak. Eltűnődött, vajon a lovag megkísérelte-e elszöktetni a hercegnőt, a szultán rájött-e erre és kivégzőhelyre vezettette-e őket. Sir Hugh talán alig tudta megmenteni a saját életét. Nem csoda, hogy annyira ellenezte keze hátrakötözését. Talán fájdalmas emlékeket idézett fel a szultán börtönéről. Az ékkövet simogatva hanyatt feküdt, s az éjszakai égboltot nézte. Olyan fényesen ragyogtak a csillagok, mint a smaragd, bár fényük hideg volt; amikor azonban lenézett a nyakában lógó zöld kőre, mintha valamiféle tüzet látott volna a közepén. hasonlót ahhoz, ami a fogoly szemében csillogott, amikor a csók után felnézett rá. Vajon Sir Hugh szeme mindig így ragyog, amikor nőt csókol, vagy csak neki szól ez a hév? Elfordítva fejét a szénaboglya résein át a foglyot nézte. Még mindig a levest kavargatta; szándékosan nem fordította smaragdzöld szemét a lány felé. A tűz meleg, sárga fényben fürdette arcát, a vöröses fény élesen kirajzolta határozott állát, az ívelt orr sovány csontosságát, telt ajka érzékiségét. Bosszantó volt visszaemlékezni, milyen izgalmat váltottak ki belőle ezek az ajkak, amikor csókolóztak. Ránézésre nem lehetne megmondani róla, hogy egy különben józan gondolkodású, okos nőt is képes úgy megszédíteni, hogy remegjen a vágytól. Ő maga sosem gondolta volna, hogy ez lehetséges. Különben teljesen más embert választott volna foglyul. Finnula nem volt olyan biztos abban, hogy a férfi próbálkozását másodszor is el tudja hárítani. Nem. Véget kell vetnie ennek. Reménykedő gondolat volt, és csakis ez járt a fejében, amikor minden szándéka ellenére elnyomta a buzgóság. Mielőtt álomba merült volna, az utolsó kép, amit látott, az volt, ahogy a fogoly elgondolkozva térdel a tűz mellett. Emlékezetéből sem sikerült kiűzni; a látvány mintha a szemhéja belső felületére égett volna.
Hetedik fejezet Lord Hugo Fitzstephen, Stephensgate hetedik grófja lenézett a mellette összegömbölyödve alvó lányra, és azon tűnődött, hogy a pokolba került ebbe a nevetséges helyzetbe. Jeruzsálem szent városában rengeteg kalandot élt át, melyek közül nemegy veszélyes is volt, sok azonban egyszerű buja affér. De nem emlékezett egyetlen esetre sem, amikor szűzzel lett volna dolga; ez sokféle gonddal járt volna, amelyek közül egyikkel sem birkózott volna meg egykönnyen. Pillanatokkal korábban ébredt fel a szénaboglyában, amelybe előző este későn bújt bele; vigyázott, hogy fel ne ébressze a még mélyen alvó Finnulát, aki az éjszaka folyamán valószínűleg egy kis melegséget keresve hozzá bújt. A lány gömbölyded hátsója Hugo nadrágjának elejéhez feszült, háta a mellkasához, puha nyaka a lovag kinyújtott karján pihent. Mintha apró teste éppen arra teremtetett volna, hogy belesimuljon Hugo testének ívébe. Olyan kényelmesen és jól aludt mellette, mintha évek óta a felesége lenne. Hugo azonban nem mondhatta el magáról, hogy nagyon kényelmes éjszakája lett volna, bármennyire is jó érzés volt mellette feküdni. A probléma éppen az volt, hogy kissé túlságosan is kedvelte Finnula szoros közelségét. Testének az a része, mely legjobban vágyott a lány érintésére, oly kemény volt, hogy nem emlékezett rá, mely reggelen érzett ehhez fogható erős feszülést. Megkönnyebbülésre sóvárgott. De előző este Finnula Crais teljesen világossá tette, hogy a kívánt megkönnyebbülés nem következhet be a közeljövőben. Hugo tudta, ez nem azért van, mert a lány nem kívánja. Ő, aki jól értett a csábítás művészetéhez, vágyat érzett a lány ajkán. Rájött, hogy Finnulában a szenvedélynek mély, kimeríthetetlen tartalékai élnek. De – talán azért, ami az engedékeny Mellanával történt – e mélységek felderítése egyelőre nem volt lehetséges. Ám ha így bújik hozzá, ezt a lehetőséget talán mégis fel kéne deríteni, mert nem tudta, hogy hány ilyen reggelt bír még ki. Úgy érezte, ha másnap Stephensgate-be érnek, a falu cédájánál kell ilyetén megkönnyebbülést keresnie. Vajon a Kövér Maude még dolgozik? Mostanra már biztosan abbahagyta a legősibb mesterséget, és egy fiatalabb nő vette át az üzletet. Egy pillanat! Nem. Most ő az uradalom ura, egy gróf pedig nem keres gyönyört falusi prostituáltaknál. Apjának nyilván voltak szeretői, de nem osztotta meg őket Stephensgate férfinépével. Nem, erről szó sem lehet. Nyilván szeretőt kell keresnie, ami szintén elég bajos dolog, mert a szeretőnek külön ház kell, hiszen általában igen követelőzők, és nem kellemes hosszú ideig egy fedél alatt élni velük. Elvárás továbbá, hogy az ember bőségesen ellássa őket ékszer ajándékokkal, valamint pénzzel. Ez nem okozott gondot, mivel Hugónak mindkettőből volt elég. Időnek viszont nem volt bővében. Ha igaz mindaz, amit Finnula előző este elmondott neki – és nem tudta elképzelni, hogy Finnula ne a teljes és pontos igazságot mondja –, akkor a stephensgate-i uradalom bizony siralmas állapotban van, még siralmasabban, mint ahogy az öreg gróf hagyta, amikor meggondolatlanul választott jószágkormányzót. Hugo jól ismerte unokatestvérét, Reginald Laroche-t, és könnyen el tudta képzelni róla, hogy lopja a birtok javait. Egy kicsit magának, egy kicsit a falu
elöljárójának, hogy félrenézzen, megértő legyen, és Laroche egész kis vagyon birtokába jut, mire visszatér a néhai gróf jogos örököse. Azt azonban sehogy sem értette, hogyan képes kiéheztetni a jobbágyokat. A családok, akik már évtizedek óta művelték a stephensgate-i uradalom földjeit, jobbat érdemeltek, mint ahogyan Hugo apja bánt velük, hiszen már úgyis ő vetette ki a legnagyobb robotot és adókat az egész vidéken. De hogy ezt a nevetségesen magas összeget is megemelje egy olyan ember, aki csak a saját zsebét akarja tömni. hát. Reginald Laroche némi magyarázattal tartozik, ha Hugo hazaér. A magyarázkodás nagy részét pedig a tömlöcben fogja előadni. Hugo legkevésbé akart viszályra hazatérni. De ha így kell lennie, ezzel a helyzettel is megbirkózik. A szeretőszerzést pedig muszáj akkorra halasztani, amikor minden mást elrendezett már. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha Finnula Crais nem lenne ennyire szűzies, ha kicsit több hajlandóságot mutatna rá, hogy kibújjon abból az izgatóan szűk bőrnadrágból.! Hajnal óta borult volt az idő, lógott az eső lába. A szürke égből hirtelen nagy esőcsepp hullott alá, és ez a csepp éppen Finnula nemes ívű orrcimpájára esett. Nagyot sóhajtva ébredt fel a lány; egyik kezét azonnal arcához kapta, a másikkal tőrmarkolatát ragadta meg. Hugo teljesen mozdulatlanul feküdt; némán imádkozott, hogy a lány észre ne vegye nadrágja kidudorodását, és amikor a nagy, szürke, álmosságtól és meglepetéstől homályos szempár felé fordult, a leggúnyosabb mosolyával üdvözölte. – Jó reggelt! – dörmögte legmélyebb hangján. – Remélem, jól aludtál. Elég meleged volt? Finnula pillantása lesiklott a lovag arcáról, végig a testén, aztán saját magán. Döbbenten, vádlón nézett rá, szép szemöldöke íve lefelé szaladt, érzéki ajka vigyorba torzult. – Ne nézz rám! – mondta Hugo, gyorsan feltéve mindkét kezét. Egyiket ugyan csak kevésbé, mert a lány feje még mindig a bicepszén nyugodott. – Nekem ehhez semmi közöm. Finnula elfojtott morgással felült; Hugo biztos volt benne, hogy rengeteg kellemetlen és keresetlen szó tolult a nyelve hegyére. De mielőtt kimondhatta volna az első cifra szitkot, elsápadt és az oldalához kapott. Hugo nagyon sajnálta. Jól tudta, hogy fegyverhordozója sérülést okozott neki, és a lány fájdalomtűrő képessége igen figyelemreméltónak bizonyult. Bár felettébb jól lehetett bosszantani és incselkedni vele, Hugo jobban szerette az olyan vitapartnert, aki nem görnyed kétrét a fájdalomtól. – Nagyon fáj? – kérdezte gyengéden, aztán korholta magát a kérdésért. Persze, hogy nagyon fájt. Finnula újra felnézett, szemében, amelynek szinte olyan színe volt, mint az égnek, düh szikrázott. – Dehogy! – hazudta. – Semmi baj. – Hadd nézzem! – parancsolta a lovag. Finnula a fejét ingatta, szénaszálak repkedtek rézszín hajából, amely éjjel kibomlott a fonatból. – Nem. Mondtam, hogy semmi baj. Jól vagyok. De Hugo ragaszkodott kérése maradéktalan teljesítéséhez. Túl sok embert látott, akik nem törődtek kisebb sérüléseikkel, aztán ezek a sebek elfekélyesedtek, és ebbe haltak bele, pedig ha idejében törődnek velük, nyom nélkül gyógyultak volna.
– Megnézem – mondta Hugo, a lány lágy felső karját acélmarkába fogva. Szerencsére a szénaboglya kényelmes körbekerítettségében nem volt esély a menekülésre. És Hugo teste így is betöltötte a rendelkezésre álló hely nagy részét, így Finnulának semmi esélye sem volt ellenkezni, kénytelen volt megadni magát, bár ezt azzal a fanyar vonakodással tette, amire a férfi már számított. – Hát jó – csattant fel, kirángatva a batisztinget a bőrnadrágból. – Megnézheted, de nem nyúlhatsz hozzá! – Nem felejtettem el a megállapodásunkat – felelte Hugo szelíden; csak egyik szemöldöke rándult magasra. Illemtudóan másfelé nézett, miközben Finnula kibontotta a selyemkötést a keble alatt. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy ágyékában a kényelmetlen feszülés csillapodik, főként annak a ténynek betudhatóan, hogy a lány teste már nem simult hozzá. Még mindig elég messze volt a megkönnyebbüléstől, de a szükség legalább már nem volt annyira sürgető. Nem akart azonban hasonló kísértésekkel szembenézni, ezért inkább a sötétedő viharfelhőket bámulta, és csak akkor tekintett a lányra, amikor udvariasan köhécselni kezdett. Arcát elfordítva emelte fel az inget s mutatta meg a zöld-fekete foltos zúzódást a kis, kerek kebel alatt. Hugo lehajolt, hogy megvizsgálja a sebet, és örömmel látta, hogy a zúzódás széle sárgásbarnává vált, ami a gyógyulás határozott jele. Fájhat, de nem halálos. Hugo kiegyenesedett, majd elégedetten jelentette ki: – Javul. Hadd kötözzem be újra, és adok még néhány cseppet abból a mákonyból... – Javul? – visszhangozta Finnula torokhangon, igencsak hitetlenkedve. – De hiszen jobban fáj, mint tegnap! – Igen, de sokkal jobban néz ki. – Hugo némiképp csodálkozott, hogy a lány végül beismerte a fájdalmát, ahogy visszatekerte a köpönyegbélésből rögtönzött kötést a keskeny mellkasra. – Ráadásul elég nehéz napod volt tegnap; sok lovaglás, aztán a vadászat és a velem való huzakodás. Finnula csak annyira fordította felé a fejét, hogy szeme sarkából igen kifejező pillantást vessen rá. – Nem értem, miért vagy mégis itt. Maga Hugo sem értette, de könnyedén igyekezett megválaszolni a kérdést. – Mondtam, hogy lovag vagyok. Kötelességem gondoskodni róla, hogy senki ne használhassa ki szűz lányok védtelen helyzetét. Finnula felhorkant, ahogy arra Hugo számított is. – Kivéve téged, ugye? A férfi tudomást sem vett erről a megjegyzésről; megcsomózta a kötést, hátradőlt, csodálta, hogy munkája nyomán a feszes keblek felé fordultak. – Akkor most reggelizzünk! – mondta nagy elégedettséggel, bár egyáltalán nem volt biztos abban, hogy mi az elégedettség oka. – Lássuk, mi lett a levesből éjszaka. Lemászott a szénaboglyáról, aztán kezét nyújtotta, hogy lesegítse a lányt. Fogadni mert volna, hogy a lány elhárítja a segítséget, és valóban így volt: Finnula egyedül kászálódott le. Amint csizmája a kemény földre ért, már ott sem volt; eliramodott a közeli sarjerdő felé. Hugo lehajolt, hogy megkóstolja a levest.
A tűz az éjszaka folyamán kialudt, de a hamuban még izzott a parázs, és a férfi kinyújtva melengette a kezét. Örült, hogy egy kicsit enyhítheti a reggeli nyirkosságot. Borult nap ígérkezett, és hacsak nem hagy alább a könnyű, szemerkélő eső, éjszakára bőrig áznak. A leves jobb lett, mint Hugo várta. Finnula nyúlvacsoramaradékától besűrűsödött, telt íze lett, amit csak a zöldségek nem tudtak volna megadni. Ám a nyeregtáskából való fűszerektől lett igazán finom. Bármilyen idegesítően erényes is, Finnula legalább olyan tapasztalt utazó, mint ő, ha ilyen szükséges holmit tart magánál, ami kis helyet foglal, mégis nagyon meg tudja ízesíteni az út közben főzött ételt. Meglepődött, mennyi és milyen változatos holmit talált Finnula nyeregtáskáiban az előző napon; volt ott minden: szárított fűszerek, hajkefe, fésű, tartalék nyílhegyek, valamint a legfinomabb lenvászonból készült, bár kissé gyűrött női ruha. Minden holmija rózsaillatú volt, és Hugo számos szárított bimbót talált a bőr nyeregtáska alján, ami magyarázatot adott az illatra. A fejét ingatta csodálkozásában, hogy ilyen ellentétek rejlenek a lány egyéniségében: egyrészt ötven lépésről szemen tud lőni egy nyulat, másrészt rózsabimbókat tart a nyeregtáskájában, hogy ruhája édes illatú maradjon. Amikor Finnula visszatért, Hugo látta, hogy megmosdott a patakban, kifésülte a szénaszálakat a hajából, kidörzsölte az álmot a szeméből. A vörös hajzuhatag lazán omlott a keskeny vállra; a dús fürtök közt már megállt az eső, a cseppek gyémántként csillogtak. Arca piros volt a csípős reggeli levegőtől, s összehúzta magán a köpönyeget a hideg ellen. Frissessége láttán Hugo elgondolkodott, vajon ő milyen képet mutathat gondozatlan hajával, kusza szakállával. Nyilván hamarosan kell valamit kezdeni a megjelenésével, mert időnként elfogta Finnula megvető pillantását, márpedig ő egyáltalán nem ehhez szokott. Külseje általában elismerést váltott ki a nőkből, nem lebiggyesztett ajkakat. – Tessék – szólt Hugo kurtán, amikor Finnula odaért hozzá. Kezébe adott egy bögre meleg levest, fakanalat, amit a saját nyeregtáskájából keresett elő, és a mákonyos fiolát. Finnula küszködött kicsit, hogy ne dobjon el mindent; úgy nézett fel a férfira, mintha az elvesztette volna a józan eszét. – Két cseppet – tanácsolta, és a patak felé indult. – Nem többet! Elég volt egy pillantást vetni a patakban tükröződő képére, hogy belássa, igaz, amit gyanított. Vén, bolond remetének látszott. Bár egy szál nem sok, annyi ősz haja sem volt, tíz évvel tűnt öregebbnek a koránál. Most azonban semmit nem tehet a helyzet javítása érdekében. Esőben nem borotválkozhat, bár minden tőle telhetőt megtett, hogy kifésülje szakállát és vállig érő haját. Nem tudta, miért számít neki annyira, hogy ez a különc molnárlány mit gondol róla, de úgy vonzotta, mint semmilyen más nő, akit addig ismert. Úgy vélte, azért, mert tudja, hogy úgysem lehet az övé. Mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb, legalábbis így tapasztalta. Amikor visszatért a szénaboglyához, Finnula felnézett rá, a kanalat ajkához emelte, és ha észre is vette Hugo szépítkezési kísérletét, ezt egyetlen arcizma sem jelezte. Az üstre mutatott: – Ez nagyon finom. Kérsz egy kicsit, uram? Hugo kért; átvette a lánytól az edényt és a kanalat, leguggolt, s igyekezett a szénaboglya csekély rejtekébe húzódni a szemerkélő eső elől. – Rettenetes napunk van – jelentette ki, mielőtt belemerítette kanalát a levesbe. – Mit szólnál, ha keresnénk egy fogadót és lobogó kandallótűz előtt töltenénk az időt, míg el nem áll az eső?
Finnula éppen a fájdalomcsillapítót vette be, kinyújtotta a nyelvét, hogy rácseppentse a rubinszínű folyadékot. Aztán lenyelte; keserves képet vágott, orrát ráncolva jelezte, hogy nagyon nem szereti az ízét. – Nemet mondanék. – Csak így? Minden megfontolás nélkül? – Megfontoltam – felelte Finnula vállat vonva. – És elvetettem az ötletet. El kell jutnom Dorchesterbe, mielőtt ránk esteledik. – Miért? – kérdezte Hugo határozottan. – Miért ez a sietség? Mellanán már látszik a viselősség? Finnula igen szigorú pillantást vetett a lovagra, és visszaadta neki a fiolát. – Nem, semmi ilyesmi. Csak ha túl sokáig elmaradok, Robert gyanakodni kezd. – Mire kezd gyanakodni? – kérdezte Plugo homlokát ráncolva. – Úgy tűnik nekem, inkább amiatt a húga miatt kéne aggódnia, aki otthon, a tűzhely mellett ücsörög. – Igen – jegyezte meg Finnula meglepő keserűséggel. – Robert sosem törődött igazán Mellanával. Mindig velem van baja. Mellana soha, senkinek nem okoz bosszúságot. Engem fenyeget a sheriff folyton azzal, hogy tömlöcbe zár. – Hát, ha Robert bátyád egy kicsit többet törődött volna Mellanával, akkor talán nem lenne ebben az állapotban. Finnula csak nézett, mintha a férfi süketnéma lenne, aki hirtelen beszélni kezdett. – Igen. Lehet, hogy így van. – Aztán felsóhajtott, kisimított egy esőtől elnehezült tincset a homlokából. – Akárhogy is, ma legalább Dorchesterig el kell jutnom, hogy holnapra Stephensgate-ben legyek. Jobb, ha máris indulok. – Csak te? Mi az, hogy „jobb, ha máris indulok"? Nem feledkeztél meg valakiről? Finnula oldalra hajtotta a fejét, és gúnyosan nézett a lovagra. – Nem. Mert te nem jössz velem. – Ezt hogy érted? – Hugo vérig sértve érezte magát. – Még a foglyod vagyok, nem? – Nem. Tegnap este szabadon engedtelek. Nem emlékszel? Hugo nagy csalódottságot érzett. Remélte, hogy a lány nem emlékszik az elmúlt éjszakára. – És mi lesz Mellanával? – kérdezte hirtelen. – A váltságdíjam nélkül hogyan szed össze annyi pénzt, hogy malátát és komlót vehessen a sörfőzéshez? Finnula csak bámult, aztán lehajolt és elvette Hugótól az üres edényt. Úgy tűnt, a vitának vége, de a férfi nem tudta biztosan, ki nyert. Finnula szó nélkül sarkon fordult és elindult a patak felé. Hugo arra gondolt, hogy ez igen tisztességes munkamegosztás: ő főzte a levest, a lány mosogat. A gesztus egyszerűsége meghatotta, ám Finnula nem olyan lány volt, akiről el tudta volna képzelni, hogy jó háziasszony módra végzi a háztartási feladatokat. Mi lesz vele? – tűnődött. Hiszen eladósorban van, férjhez kéne mennie már. Nem valószínű, hogy talál olyan férjet, aki elnézi neki a vadászatot, a bőrnadrágviseletet és a vidéken való kiterjedt portyázásait. Hacsak nem olyan gazdag férfihoz megy feleségül, aki megengedheti magának, hogy a feleségének ne kelljen házimunkát végeznie. Például olyan férfihoz, mint ő maga.
Megrázta a fejét, és hajáról finom vízpermet repült szanaszét. Hugo korholta magát. Mit is gondolt? Nem teheti, nem veheti feleségül Finnula Craist. A molnár lánya legyen a hitvese? Apja forogna a sírjában. Nem, valami gazdag özvegyasszonyt vesz feleségül, gyarapítja a Fitzstephenvagyont és birtokot. Finnula Graistől legfeljebb gyermekeket kaphatna, nyilván répavörös hajú kölyköket és minden este vadhúst vacsorára. Amikor azonban a lány visszaért a forrástól, Hugo nem tudta megállni, hogy megint fel ne ajánlja, kösse össze a kezét; tette ezt abban a reményben, hogy Finnula újból fogollyá teszi. Az ajánlatra Finnula felhúzta az orrát. Elutasította azt is, hogy a lovag lován üljenek ketten, ahogy előző nap tették, így jobban elűzhetik maguktól a hideget és az esőt. A lány nem kis gúnnyal rámutatott, hogy a lovag már nem fogoly, ezért nem kell a szökése ellen óvintézkedéseket tenni. Sőt, amikor csak akar, elmehet, és ő még jó utat is kíván neki. Hugo tudta, ez nevetséges, és úgysem tenné meg, de így is mély csalódottságot érzett. Nagyon várta, hogy ismét mögé ülhessen a nyeregben. Finnula kellemes útitárs, ha éppen nem üti visszakézből képen. Ez a lány sosem untatta. Ellenkezése megkönnyebbülés volt ahhoz képest, amilyen tolakodó érdeklődést mutattak iránta a nők, akiket korábban ismert. – Azt nem értem – szólt Hugo, amikor végre tábort bontottak, lóra ültek és eltávolodtak a szénaboglyától –, szóval hogyan fogod megadni a nővérednek az olyannyira szükséges anyagi támogatást most, hogy szabadon engedtél engem. Finnula behúzta a nyakát, köpönyege gallérjába bújt, pislogott a szemerkélő esőben. Mintha szándékosan nem vett volna tudomást a férfiról, és csak akkor figyelt volna fel rá, amikor Hugo elé lépett. – Az Isten fogát! – káromkodott. Hogy a férfira, az esőre vagy az emlékeztető megjegyzésre gondolt, ezt nem lehetett tudni. – Fogalmam sincs. Azt hiszem, keresnem kell valaki mást. – Valaki mást? – Hugo közelebb léptette Skinnert a lány kancájának véknyához, mert nem volt biztos benne, hogy jól hallotta-e. – Azt mondtad, valaki mást kell találnod? – Igen. – Finnula arca, már amennyi a köpönyeg szőrmegallérjától profilból látható volt, komornak tűnt. – Bár nem tudom, hol találok hozzád hasonlóan ígéretes túszt. Úgy tűnik, Isabella Laroche már legalább egyszer minden környékbeli férfit túszul ejtett. Attól tartok, a családjuk másodszor már nem fizet. Legalábbis nem olyan bőkezűen. – Kire gondoltál? Mert lenne néhány javaslatom. – Valóban? – fordult Finnula Ilugo felé; szemöldöke kérdőn felszaladt. – Ez érdekes lehet. És mi lenne a javaslatod? – Ne használd ugyanazt a csalit, amit nálam bevetettél. Tudod, gondolnod kell a jó hírnevedre is. Nem engedheted meg magadnak, hogy Shropshire teljes férfilakossága anyaszült meztelenül lásson téged. Mert ha házasságban akarsz élni, így nehéz lesz férjet találnod magadnak. Hugo észrevette, hogy a lány gyorsan elnyomja az ajkán lebegő mosolyt. – Valóban? Ez a tanácsod? – Igen. Javaslom továbbá, hogy nálam fiatalabb férfit válassz. – Jó ötlet – helyeselt Finnula. – Élemedett korodhoz túl szigorúnak találtad a túsz szerepét, ugye? – Egyáltalán nem – csattant fel Hugo sértetten. – Csak úgy értettem, hogy egy fiatalabb férfival
könnyebb lehet bánni, és kevésbé valószínű, hogy gondot okoz neked. – Úgy érted, kevésbé hajlamos tisztességtelen próbálkozásokat tenni? – Ezt nem mondtam. – Nem is kell. Megható, mennyire aggódsz értem, Sir Hugh, de úgy érzem, képes vagyok magam döntést hozni a jövendőbeli túsz személyéről. – Ha bármiben segítségedre lehetek, kérj csak bátran. – Köszönöm, de úgy vélem, ez a feladat hagyományosan női dolog. Nincs szükség a segítségedre. Hugo nem ijedt meg az elutasító, lenéző hangtól. – Ha megengeded, szívesen felajánlom fegyverhordozómat, Petert következő túszodul. Finnula tágra nyílt szemmel nézett rá, aztán nevetésben tört ki. Hugo csak bámult; egyáltalán nem találta humorosnak az ajánlatot. – Mi kifogásod van Peter ellen? Én rendelkezem felette. És boldogan megfizetek bármennyi váltságdíjat, amit csak kérsz érte. – Még csak az kéne – kuncogott Finnula. – Hiszen a fegyverhordozód még nálad is fárasztóbb alak! Megkötözve és felpeckelt szájjal kéne tartanom, hogy kárt ne tegyek magamban, annyira idegesítene, és nem hiszem, hogy bárki, téged is beleérve, uram, pénzt adna azért, hogy őt visszaszerezze. Hugo nemigen méltányolta, hogy fárasztónak nevezték. – Ráadásul – folytatta Finnula, a férfi haragját észre sem véve – éppen a te Petered sebesített meg. Nemigen szeretném pont őt foglyul ejteni. Lehet, hogy legközelebb megöl. A lovagiasság azon dolgok közé tartozik, amit még meg kell tanítanod neki, uram. – Akkor legközelebb kit fogsz foglyul ejteni? – kérdezte Hugo igen hevesen. – Valami izmos karú kovácsot, aki akkor is a nyomodban jár majd, ha már megkaptad a váltságdíjat és elengedted? Hugo megkönnyebbült, hogy a lány nem vetette a szemére, hogy ő is éppen ezt teszi. – És mi lenne abban a rossz? – érdeklődött Finnula. – Ha így látod magadat, akkor szerintem semmi rossz nincs benne. Nem tudlak elképzelni valami széles vállú kovácsmester feleségeként, de ha ezt a jövőt választottad magadnak, nem gátollak ebben. Finnula felnevetett, csengő hangjától Hugo gerince teljes hosszában megbizsergett. – Foglyot keresek, nem férjet! – emlékeztette dühös, leereszkedő mosollyal. Aztán sarkával gyengéden Violet véknyába rúgott, és néhány lépésre Hugo hátasa elé ügetett; lova csodálatosan biztos léptekkel haladt a sáros úton. – Ráadásul – szólt vissza vidáman a válla fölött – nem lenne szabad ilyen leereszkedően szólnod a kovácsokról. Nagyon sok fontos munkát végeznek a közösségnek. Megtiszteltetésnek venném, ha kovácshoz mehetnék feleségül. Hugo gúnyolódva forgatta a szemét, a lányt utánozva. – „Megtiszteltetésnek venném, ha kovácshoz mehetnék feleségül" – mormogta, elég hangosan ahhoz, hogy Finnula meghallja. – Majd meglátjuk, milyen megtiszteltetésnek veszed, ha a tizenharmadik gyerek után gömböccé hízva várod a te drágalátos kovács férjedet, aki jól berúgva állít haza a kocsmából, bűzlik a sörtől, és megparancsolja, hogy csinálj neki vacsorát. Igen, igen, majd meglátjuk, milyen elégedett lesz
akkor a Szépséges Finn! Mivel Finnula nem válaszolt, Hugo nem állta meg, hogy hozzá ne tegye: – Persze a sör nyilván nem bántja érzékeny orrocskádat, mert ehhez a szaghoz már hozzá vagy szokva, hiszen a nővéred serfőző kisasszony... illetve gyakorlatilag asszony. Finnula megint Violet oldalába vágta a sarkantyúját, és az állat hirtelen olyan sebességgel iramodott meg, ami a sáros úton, esőben talán nem volt bölcs döntés. Hugo is ösztökélte csatalovát, hogy tartsa a lépést, ám a nagyobb testű állat kevésbé biztosan mozgott a rossz időben. Beletelt néhány perc, mire Finnula hátranézett, és látván, hogy a lovag még mindig szorosan a nyomában van, csökkentette az iramot. Hugo fáradtan és sértődötten érte be. – Ez elég ostoba dolog volt – vádolta lihegve. – Mit képzelsz, hogy így meghajszolod a lovadat?! Elcsúszhatott volna és kitörhette volna a lábát. Finnula egy szót sem szólt. Fejébe húzta a köpönyeg csuklyáját, hogy haját védje az esőtől, így Hugo csak az orra hegyét látta. – Nem szólsz hozzám, mi?! – jegyezte meg Hugo, esővizet törölve le homlokáról. – Talán érzékeny pontra tapintottam azzal, hogy serfőző asszonynak tituláltam a nővéredet? Finnula nagy, szürke szemével dühösen nézett rá. – Mikor hagysz már békén, jó uram? Miért jársz a nyomomban, miért sértegetsz és gúnyolsz? Visszaadtam a szabadságodat. Megmondtam, hogy menj el. Miért ragaszkodsz hozzá, hogy kínozz? – Először is azért, mert még mindig nálad van a smaragdom. Másodszor meg azért, mert csodálkozom, miért akarsz mindenáron egy hazugságban hinni – vágott vissza a lovag. Finnula visszafordult, és az előttük húzódó sáros utat nézte. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – A nővéred, Mellana. Kihasznál téged. Finnula idegesen kisimított egy esőáztatta tincset a homlokából. – Halvány fogalmam sincs, mit értesz ezen. – Pontosan tudod, mire gondolok. Túl okos vagy ahhoz, hogy ne tudd magad is. Csellel rávett, hogy vállalkozz erre a nevetséges küldetésre. Ő az, aki hagyta magát teherbe ejteni, és mégis te lovagolsz itt az esőben, hidegben egy idegen férfival, ő pedig biztonságban, meghitt melegben várakozik otthon. És még azt mondod, hogy nem használ ki? – nevetett fel. Finnula értetlenül bámult rá. – Ő a nővérem – felelte a tavaszi hidegtől szinte remegő ajakkal. – A testvérek sok mindent megtesznek egymásért. Ezt te nem értheted, jó uram. – Hát, úgy vélem, nagyon is értem. Tudod, volt egy bátyám. Ez felkeltette Finnula érdeklődését. – Valóban? – Igen. Ő volt apám örököse. Megkapott bármit, amit csak akart. Én voltam a fiatalabb. Azt várták, hogy belépek az egyházba. Finnula olyan élesen nevetett fel, hogy Hugo lova hátrasunyta a fülét és kérdőn nyihogott. Amikor a lány végre megnyugodott, Hugo folytatta:
– Igen, bármilyen mulatságosnak is találod, Finnula, anyám leghőbb kívánsága az volt, hogy szerzetesként lásson viszont. Látta, hogy Finnulának még a könnye is kicsordul, olyan jóízűen nevet. A szemét törölgette. – Te, uram! – kuncogott. – Szerzetes! Ó, Isten irgalmazzon nekünk! – Mulatságos, ugye? – Hugo ajka gúnyos vigyorra görbült, s olyan erősen megragadta Skinner kantárját, hogy ökle elfehéredett a szorítástól. – Pedig ez volt anyám szándéka. Könyörögtem, hogy változtassa meg óhaját, és apámat is kérleltem, de nem hallgattak rám. Szerzetesnek szántak, és nem voltak hajlandók anyagilag támogatni semmilyen más életpályán, legkevésbé abban a vágyamban, hogy katona legyek. – Hát, ez nagyon helytelen. Ha katona akartál lenni, uram, hagyniuk kellett volna. Hiszen a te életed – mondta Finnula, Hugo érzése szerint kicsit barátságosabban. – Én is pontosan így vélekedtem. Ezért a bátyámnak könyörögtem, aki akkorra már nagykorú lett. Kértem, hogy álljon az én oldalamra és magyarázza meg a szüleinknek, hogy valószínűleg nem tudnék szerzetesi fogadalmat tenni. És tudod, mit tett erre az én bátyám? Finnula a fejét rázta, miközben egy csepp eső pergett le orra hegyéről. – Felbérelt egy csapat útonálló gazembert, hogy egy éjjel lopózzanak be a hálókamrámba és vigyenek a helyi monostorba. Finnula levegő után kapkodott döbbenetében. – Ez nem lehet igaz! – Pedig pontosan így történt. Amikor sikerült legyőznöm azokat a haramiákat, elmondták nekem. Összepakoltam néhány holmimat, és még azon az éjszakán Londonba mentem. Azóta nem is jártam itthon. Finnula elkomorult. – A bátyád nagy rosszat művelt veled, uram, de jól teszed, ha túllépsz a múlton és hazaérve kibékülsz vele. – Nem békülök ki vele. Időközben meghalt. – Ó! – Mindenki meghalt. Anyámat és a bátyámat valami láz vitte el évekkel ezelőtt, apám csak tavaly távozott az élők sorából. – Szóval egyedül vagy ezen a világon, jó uram – mondta Finnula halkan. – Igen, és a bátyám mesterkedései ellenére most én vagyok az örökös. Szóval ne mondd nekem, hogy a testvérek nem képesek ártani egymásnak. A nővéred kihasznál téged, te meg hagyod. Finnula a kezét bámulta, illetve szűk bőrkesztyűjét, ami védte az esőtől. Olyan gyámoltalannak, olyan boldogtalannak tűnt, és láthatólag úgy fázott, hogy Hugo már bánta korábbi nyers szavait. – Mi történt a nővéred hozományával? – kérdezte, kedvesebbnek szánt hangon. – Elköltötte – felelte Finnula bánatosan. – Ruhákat és csecsebecséket vett a pénzen. Azt hiszem, igazad van, uram, abban, hogy Robert nem figyel rá úgy, ahogyan kéne.
Robert bátyó, gondolta Hugo, bolond, akinek a tömlöcben, Reginald Laroche mellett a helye. Ha visszaérek a kastélyba, gondoskodom róla, hogy így legyen. – De... – szólalt meg Finnula akkorára tágult szemmel, mint a keble halmán függő smaragd. – De akár kihasznál, akár nem, Mellana a nővérem, és segítenem kell neki, ha tudok. – Egyszerűen vállat vont. – És tudok neki segíteni. Ezért fogok is. Hugo csak bámulta. A lány olyan kicsinek tűnt a foltos kancán, testéhez képest túl nagy köpönyegében, fejére tapadó, ázott, vörös hajával! Csodálkozva gondolt bele, hogy egy ilyen kis testbe hogy szorulhatott annyi szenvedély, ami kiáradt belőle előző este, amikor megcsókolta. És az a szenvedély ugyanolyan valós volt, mint a lány maga. Hugo úgy érezte, elkárhozik, ha hagyja, hogy más férfi élvezze. – Nem értem, miért ne tudnál továbbra is foglyodként tartani engem – mondta óvatosan, közömbös hangon. – Szerintem egészen jó fogoly voltam. Finnula ránézett, olyan napfényes, oly tűnő mosollyal, hogy a lovag csak ámult. – Igen – felelte, azzal visszafordult, s szemöldökét összehúzva újra az utat nézte. – Voltak jó pillanataid, uram! – Sosem próbáltam megszökni, igaz? Könnyen legyűrhettelek volna, és mégis visszafogtam magam. – Többnyire. – igazította ki a lány. – Nem emlékszem, hogy azon egyetlen alkalom, amikor nem tudtam uralkodni magamon, különösebben ellenedre lett volna. Újra az a mosoly; a lány nem nézett a szemébe, és elpirult. – Gondolom, mivel nem vagy hajlandó magamra hagyni... – mondta szemlesütve, kesztyűjét nézve, nyilvánvalóan másra terelve a szót. – A lovagiasságom nem engedi – vágott a szavába Hugo. – Egészen az ajtótokig kísérlek. A lány összerándult, mintha éppen ettől tartott volna. – Hát – sóhajtott –, mivel úgy tűnik, egyazon irányba megyünk. – Caterbury csak félnapi járóföldre van Stephensgate után – mutatott rá Hugo. – Azt hiszem, ez nem kifogásolgató. – És ezzel rengeteg időt takarítasz meg. Nem is beszélve arról, hogy ha ebben az időben még egyszer meztelenre kell vetkőznöd, hogy újabb túszt ejts, valószínűleg egy súlyos náthát is összeszednél. – Hát jó! – nevetett fel a lány. – Akkor megtartalak fogolynak. De meg kell ígérned, hogy nem. leszel olyan. bosszantó, mint korábban. – Egyáltalán nem akartam bosszantó lenni – felelte ravasz mosollyal a férfi. Pontosan tudta, mit értett a lány „bosszantó" alatt. – Csak természetesen viselkedtem. Finnula szívből felsóhajtott. – Éppen ettől tartottam. – Ha ettől jobban érzed magadat, összekötheted a kezemet – ajánlotta Hugo, két kezét előrenyújtva. – Csak akkor nem tudom Skinner kantárját tartani, szóval elém kell ülnöd a nyeregben. – Azt már nem! – nevetett Finnula. – Biztos vagyok benne, hogy erre semmi szükség. Hugo vállat vont,
mintha neki teljesen mindegy lenne, de nem tudta megállni, hogy ne legyen kissé önelégült az események ilyetén fordulatától. Majdnem két órába telt, de végül sikerült elérnie, hogy a lány már ne haragudjon rá. Nagyon ritka az olyan nő, aki legfeljebb két óráig tud orrolni egy férfira. Egy ideig elgondolkodott felfedezése jelentőségén. Itt valami nagyon nincs rendben. Ha egy nő nem mutatott érdeklődést iránta – és ez nagyon ritkán fordult elő, Hugo csak egy vagy két alkalommal tapasztalt ilyesmit –, általában ő is elvesztette minden érdeklődését iránta. De ez a lány a nagy, szürke szemével, éles tőrével legalább annyira felkeltette a kíváncsiságát, mint amennyire bosszantotta. Tökéletes lehetősége volt elhagyni, mégis mellette maradt. Miért dühítette fel annyira a gondolat, hogy a lány másik férfi túszt szerezhet? Nem volt féltékeny természet. régebben könnyű szívvel osztozott másokkal nőkön. Miért olyan kínzó a gondolat, hogy ez a lány másé legyen, amikor még az övé sem volt? Rengeteg ideje volt ezen elmélkedni, mivel igen mély sár volt az úton, és időnként arcukba zuhogott az eső. Lassan haladtak, és Finnula is, aki pedig eltökélte, hogy napnyugtára Dorchesterbe érnek, vágyakozva nézett a kis tanyaházak kéményéből felszálló füstre, amerre csak elhaladtak. Az egyik mezőn éppen szántottak: ökör vontatta eke húzott széles barázdákat. Az eső locsogásán kívül teljes volt a csend. Ezt a csendet hirtelen kiáltás törte meg; Finnula megrántotta a lova kantárját, s csodálkozva pillantott körül. – Métóságos asszonyom! Lady! Hugo látta, hogy Finnula mereven ül a nyeregben: szeme tágra nyílt, olyan lett, mint egy szobor. A lovag körülnézett; meglátta, hogy az ember, aki szántott és aki az ökröt vezette, feléjük siet a mély sárban. A férfi a kalapját lengette. – Mééétóóságos asszonyom! A buzgó földműves kibotorkált eléjük az útra, és kalapja karimáját melléhez szorítva felnézett Finnulára. Fiatalember volt, húszévesnél nem lehetett több, és bár ruhája szennyes volt – ami nem csoda, ha ilyen időben a mezőn dolgozik az ember –, jó minőségű, nem kopott, nem foltos. – Gondútam, hogy maga az, mééétóóságos asszonyom! – kiáltotta a földműves, a döbbenten bámuló Finnulára vigyorogva. – Aszontam Evannek, nézzed Evan, mintha Lady Finnula lovagolna ott, a Szépséges Finn. Finnula döbbenete csak annyira múlt el, hogy jóindulatúan mosolyogjon a földművesre és segítőjére, aki a fejét sem emelte fel, annyira elbátortalanította szégyenlős zavara. – Jó napot, Matthew Fairchild – köszöntötte Finnula olyan kedvességgel, amit Hugo iránt sosem tanúsított. – És neked is, Evan. Ez a mai nap nem éppen alkalmas a szántásra. – A lovaglásra sem – mutatott rá Fairchild gazda Violet kantárját megragadva, mint akinek ez természetes joga. Hugo csak lesett. – Aszontam Evannek, hogy ha télleg a Szépséges Finnula lovagul erre, az én Mavisem leüvölti a fejemet, ha nem invitálom be magunkhoz kicsinyég. Bár a földműves erős tájszólása hallatán Hugo csak kapkodta a fejét, Finnula mintha tökéletesen értette volna. Már a mondat közepén rázta a fejét, mielőtt Fairchild kimondta volna a meghívást. – Ó, Matthew, ez valóban nagyon kedves tőled, de napnyugtára Dorchesterben kell lennem.
– Milyen napnyugtára? – nevetett Matthew. – Bőven odaér, asszonyom. Jöjjön be, melegedjék meg, igyon egy kupával. – Egy kupával? – szólt Hugo, mert ez az ajánlat ígéretesnek hangzott. – Igen, egy kupával az én Mavisem almaborából. Az én Mavisem készíti a legeslegjobb almabort. És mint mondtam, nem veszi jó néven, ha megtudja, hogy ön erre járt és nem nézett be hozzánk legalább egy kis időre, hogy megnézze a kicsikét. A bőrig ázott Finnula szomorúan nézett az előtte álló útra, és Hugo szinte látta, ahogy gyorsan kalkulál, mennyi ideig maradhatnak, és mikor kell útnak indulniuk. Aztán felsóhajtott, bár szélesen mosolygott. – Köszönöm, Matthew. Sir Hugh és én megtiszteltetésnek vesszük, hogy meglátogassuk magát és Mavist. Matthew boldogan felnevetett; sapkájával kissé megcsapta Evant és felkiáltott: – Fuss és mondd meg az asszonyodnak, hogy vendéget viszek, és azt is feltétlenül mondjad meg, hogy a vendég Lady Finnula. Egy pillanat, csak hazaviszem az ökröt. Ugye, tudja az utat, asszonyom? – Tudom az utat – felelte Finnula mosolyogva, azzal Violet kantárán rántva egyet, a lovát a főútról egy keskeny útra terelte, amely inkább sárfolyamnak, mint ösvénynek tűnt. Hugo Skinner hátán követte. Ajkán kaján mosoly játszott. – Méltóságos asszony? Lady Finnula? – kérdezte önkéntelenül. – Méltóságos Lady Finnula, igazán nem akarok tolakodónak tűnni, de esetleg van valami, amit nem mondtál el nekem? Amikor Skinnerrel mellé ért, látta, hogy Finnula elkomorul. – Törődj a magad dolgával, jó uram! – javasolta megvetően. Hugo nem jött zavarba ettől a megvetéstől. – Ha tudtam volna, hogy fogva tartóm nemes személy, ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne szénaboglyában, hanem fogadóban éjszakáztasson. – Csak udvariasságból használják ezt a címet – sóhajtott a lány, tekintetét le sem véve a sáros útról, amelyet Violet rendületlenül dagasztott. – Kértem, hogy ne tegyék, de ragaszkodnak hozzá. Ez tényleg nagyon ostoba szokásuk. De tudod, Matthew nagyon kedves. – Ez a Matthew mintha elég jól ismerne téged – mondta Hugo, és maga is csodálkozott hangja mogorvaságán. – Volt már a foglyod? Finnula metsző tekintettel nézett rá, olyan forró haraggal, hogy annak hevénél Hugo talán a kezét is megmelegíthette volna. – Mondtam már, jó uram, hogy te vagy az első, akit. – Akkor kicsoda neked ez a Matthew? Jól látom, hogy tán lelkes udvarló? – Hangja éles volt, Finnula a homlokát ráncolta, Hugo pedig átkozta magát, amiért nem tud közömbösen viselkedni, ha erről a lányról van szó. Tovább súlyosbította a vádját azzal, hogy hozzátette: -Már ha nincs ellenére a kérdés, Lady Finnula. Finnula hevesen ingatta a fejét. – Lovag létedre elég élénk a képzeleted, uram. Matthew szabad ember, azt a földet műveli, amit az út mentén láttál. Tavaly beleszeretett Stephensgate gróf egyik jobbágyának lányába; Mavis Poole a neve.
Amikor megkérte a kezét, Laroche nevetségesen magas megváltási összeget követelt tőle, hogy elbocsássa a lányt a gróf szolgálatából... – Hadd találjam ki a többit – szólt Hugo, kezét felemelve. – Te kapartad össze neki a szükséges pénzt azzal, hogy a grófi birtokról származó vadhúst adtál el fogadókban. Finnula gőgösen félrenézett. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, uram – duzzogott. – Ha! – horkantott Hugo undorral. – Nem csoda, hogy méltóságos asszonyoznak. Többet tettél értük, mint bármelyik várúrnő, aki valaha a Stephensgate kastélyban élt. Finnula tudomást sem vett erről a megjegyzésről. – Mavis nemrégiben szülte meg első gyermeküket. Nagy udvariatlanság lett volna, ha nem jövünk be, ha csak egy pillanatra is, megnézni. Hugo a fejét ingatta. Hát sose lesz vége a lány jótéteményeinek? Eszébe jutottak azok a történetek, amiket még gyerekkorában a dajkája mesélt neki a legendás, törvényen kívüli Robin of Loxley kalandjairól. Csakhogy ez a bűnöző nemcsak hogy tökéletesen lő íjjal, nemcsak a szegényeket istápolja, hanem úgy tűnik, házasságközvetítő is. Mindez gyönyörű, karcsú testben, amelyet elbűvölően dús, rézvörös haj ékesít. Hugo meglepődött, amikor megpillantotta a Fairchild család otthonát. Rozoga kunyhó helyett zsúptetős, vidám házikót látott, a tiszta udvart háromfelől magas fenyőfák vették körül. A kéményből barátságosan gomolygott a füst, a sülő kenyér kellemes illatától megkordult Hugo gyomra. Jó sok idő eltelt azóta, hogy elfogyasztották a nyúllevest, és farkaséhes volt. Matthew Fairchild szabad emberként láthatóan elég jól elboldogult; nemcsak lakóháza volt, hanem egy külön melléképület is, ahol állatokat tartott, ami ritkaság volt a földműveseknél. A parasztok általában a házban tartották a disznókat és a birkákat; együtt laktak velük. Finnula leszállt a lóról és egy kis csűr felé vezette Hugót a sártengerré vált udvaron át. Amint beértek a fedél alá, barátságos csendben lecsutakolták lovaikat, abrakot tettek eléjük és friss vizet adtak nekik. Csak miután az állatokat már kényelembe helyezték, vetette le Finnula átázott kabátját és rázta meg, esővíz permetet fröcskölve Hugo felé. A lovag a váratlan zuhany ellen feltartott kézzel védekezve felkiáltott: – Vigyázz! – Aztán amikor Finnula csak vigyorgott, leengedte a kezét és komoran nézett rá. – Ezt szándékosan csináltad! – Én? – Finnula szürke szeme tágra nyílt; ártatlanságot színlelt. – A foglyom vagy, nem emlékszel? Úgy bánok veled, ahogy jónak látom. És úgy láttam, rád fér még egy kis vízpermet. – Majd én megmutatom, mi az a permet! – mondta Hugo, és a lány után kapott. aki azonban gyorsabb volt nála. Finnula lehúzta a fejét, és nevetve szaladt az esőben a ház bejárata felé. Amikor odaért, karját maga köré fonva megállt, visszanézett, és mosolygott azon, hogy Hugo nehézkesen igyekszik követni, mivel nagy lába minduntalan bent ragad a sárban. Talán meghallhatta a kinti zajt, mert a ház asszonya egyszerre csak kitárta az ajtót, és vidáman felkiáltott:
– Lady Finnula! Mavis Fairchild kerekded arcú asszony volt, Finnulával egykorú, haja sötét, tekintete boldog. Kövérkés kezével átfogta a csodálkozó Finnula nyakát, és magához ölelte. – Ó, milyen öröm önt látni, méltóságos asszonyom, ráadásul ilyen szürke, komor napon! Ó, hiszen bőrig ázott, métóságos asszony! Jöjjön be, muszáj bejönnie! Meg kell szárítkoznia.! Ekkor meglátta, hogy Hugo caplat a sárban az ajtó felé; Fairchild asszony elhallgatott és egyértelművé tette, milyen elfogadhatatlannak tartja a kusza hajú, bozontos szakállú, sáros köpönyegű és csizmájú férfi megjelenését. – Fairchild asszony – szólt Finnula somolyogva, mely kaján mosolykezdemény nem kerülte el Hugo figyelmét –, az úr Sir Hugh Fitzwilliam, Caterburyből. Nemrégiben tért vissza Akko városából, ahol fogoly volt. Fairchild asszonyság arca felderült. – Ó! Egy lovag a Szentfődrő haza! Ez mindent megmagyaráz! Hugo ott állt az esőben, és a két nőre bámult, akik sajnálkozva szemlélték őt a száraz küszöbről. Mavis Fairchild az ajkába harapott, és azt mondta: – Ha egy kicsit kipucoválja, nem is olyan rossz alak, métóságos asszony. Finnula mintha kételkedett volna ebben. – Lehet. – Úgy értem, elég nagydarab, de ha a borbély kezelésbe veszi, lenyisszantja a loboncát, lenyírja a szakállát és rendes göncöt vesz magára, emberek közé lehet majd ereszteni. Finnula felhúzta az orrát. – Nemes lelkű asszony vagy, Mavis. Fairchild asszony ekkor súgott valamit, olyan hangosan, hogy Hugo minden szót hallott. – Olyan együgyű, hogy csak úgy ácsorog odakint, a zuhogó esőben? Finnula felsóhajtott. – Attól tartok, igen. Hugo emiatt meglehetősen neheztelt. Széles vállát kihúzta, köhécselt. – Fairchild asszony – szólt legékesebb hangján. – Sem együgyű nem vagyok, sem faragatlan. Megengedi, hogy otthonába lépjek és kandallótüzénél megmelegedjek, ahogy kedves férje volt szíves felajánlani? Mavis Fairchild szeme olyan tágra és kerekre nyílt, mint egy tyúktojás sárgája. – Természetesen, uram. Félreállt az ajtóból, Finnula pedig kuncogva lépett be mellette a házba. Hugo követte, s udvariasan bólintott a ház asszonyának, ahogy ellépett mellette. Le kellett húznia a fejét, hogy be ne verje a szemöldökfába, de amikor odabent kiegyenesedett, azt látta, hogy a ház tiszta, rendes és lakói jobb módban élnek, mint gondolta. A Fairchild család otthonában fapadló volt, ami Shropshire-ben ritkaságnak számított, és a ház két kis helyiségre volt osztva: a lakószobára, ahol Hugo
éppen állt, mögötte pedig egy kisebb helyiség talán a hálószoba volt. Volt néhány bútoruk is, köztük egy masszív asztal, amelyen több cipó hűlt éppen. A kandallóban vidáman lobogott a tűz, jól meg volt rakva, és Finnula rögtön arra vette az irányt; kiterítette átázott köpönyegét, levetette nedves kesztyűjét, a lobogó lángok előtt melengette a kezét. Nem sok remény volt arra, hogy a kezén kívül más testrészét is hasonlóképpen fogja melengetni, bár bőrnadrágja szintén ázott volt, jellegzetes, nedves bőrszag áradt belőle, a fehér batiszting pedig nyirkosán tapadt testére. A látvány meglehetősen érzéki volt azonban, és amikor Hugo mellé állt a tűzhöz, hogy ő is megmelengesse a kezét, nem tudta megállni, hogy lopva vágyódó pillantásokat ne vessen a lányra. Úgy tűnik, női útitárssal utazni sokkal érdekesebb, mint gondolta volna. – Biztosan csontig átfáztak! – szólt Mavis Fairchild, és gőzölgő korsót nyomott a kezükbe. Hugo az ajkához emelte, és megízlelte a megígért erős, kiforrott almabort. Az ital forró volt és fűszeres. Jó nagyot kortyolt, s azonnal érezte, hogy átmelegíti a zsigereit. Finnula kicsit jobb modort tanúsított ezen a téren. Köszönetet mondott a háziasszonynak, mielőtt megkóstolta volna a forralt bort, és a kicsi egészsége felől érdeklődött. Erre a kövérkés Fairchild asszonyság izgatott szóáradattal válaszolt, amit Hugo nemigen tudott követni, ám amikor az asszony a bölcső fölé hajolt, amit a lovag addig észre sem vett, úgy vélte, igen költőien áradozik a babáról. Egy pillantást vetett a szóban forgó gyermek irányába, és látta, hogy a bölcsőben nagy, egészséges csecsemő rugdalózik, amilyet mindenki szívesen fogadna első gyerekként, örökösként. Figyelme azonban kisvártatva visszatért szép fogva tartójára. A tűz narancsszín ragyogásában Finnula haja ragyogott, ahogy lehajolt a gyermekhez, és Hugo legnagyobb szerencséjére remek rálátást engedett kerek hátsójára. Lehet, hogy a bőrnadrág igen alkalmatlan viselet esőben, de felettébb jól állt egy olyan alkatú nőnek, mint Finnula, akinek Hugo véleménye szerint ideális alakja volt: derékban karcsú, és ha fent nem is oly telt, mint a csípője alatt, a keble tökéletesen megfelelt Sir Hugh ízlésének. A gazda és a láthatólag még mindig zavarodott Evan hirtelen belépése vetett véget Hugo áhítatának, jelezve az étkezés idejét. Szinte a semmiből került elő több tálka ízes, krémes sajt, egy kis hordó savanyúság – mindez a frissen sült kenyérrel jobb ebédnek bizonyult, mint Hugo valaha is gondolta volna. A tűz mellett ült a szótlan Evannel, valamint gazdájával, a fiatal Matthew-val, aki a vetés állapotáról és a jó termést hozó nyárról beszélt. De Hugo alig hallott valamit abból, amit mondott, mert másra figyelt. Az a valami pedig ott volt a kandalló másik végénél, egy kövér csecsemő fölé hajolt és hallgatta a gazda feleségének csacsogását. Finnula láthatólag otthon érezte magát ezeknél az embereknél, és ugyanolyan könnyeden beszélgetett velük, mint vele, pedig jó néhány fokkal alatta álltak a társadalmi ranglétrán. Hugo úgy emlékezett, hogy a Crais család már régóta szabad: Hugo valamelyik dédapja szabadította fel őket a Stephensgate grófok szolgálatából hálából azért, hogy Finnula ükapja valami igen bátor tettet vitt véghez. Hugónak az tűnt fel, milyen mély tisztelettel beszél ezzel a fiatal lánnyal Matthew és a felesége is. Úgy vélte, ez azért van, mert a házaspár neki köszönheti jelenlegi, kétségtelen boldogságát. Bármennyire is kényelmetlen volt a lánynak, Hugo nagyon jól szórakozott, amikor „métóságos asszonyom"-nak nevezték;
többször is elkapta a tekintetét és rákacsintott. Finnula ilyenkor igyekezett elfojtani mosolyát, és másfelé nézett. Amikor Fairchild asszony a harmadik „kupát" igyekezett rájuk tukmálni, és Hugo az első kettőtől már kezdett kellemesen elálmosodni, Finnula felállt, és udvariasan elhárítva az ajánlatot a mielőbbi indulást sürgette. Haja megszáradt, dúsan hullámzó glóriát vont feje és válla köré, rezgett körülötte a levegő a párolgó nedvességtől, és Hugo csak csodálta az ing nyitott gallérjában látszó nyaka karcsú ívét. Az ing időnként megnyílt annyira, hogy egy-egy csábos pillantást engedett a keblére. Hugo a gazdára és segédjére nézve elégedetten nyugtázva, hogy ő az egyetlen férfi a helyiségben, aki ezt a gyönyörű jelenséget észrevette. Bár Matthew és a felesége is marasztalták éjszakára, többször ismételték, hogy túlságosan esik az eső az útra keléshez és hogy Dorchester túl messze van, úgysem érhetnek oda az éj beállta előtt, Finnula nem hagyta magát eltántorítani eredeti tervétől. Még Hugo vágyódó pillantásai és a tűz melege sem hatott rá annyira, hogy meggondolja magát. Amikor távoztak, a gazda és háza népe utánuk kiáltott, hogy hamarosan látogassák meg őket újra. – Legközelebb hozzon egy kicsit Mellana nővére söréből – évődött Matthew, és Finnula vidáman megígérte, hogy így tesz. Hugo nagyon elégedett volt, hogy át tudott vágni a sáros udvaron és beért a pajtába, ahol már nem láthatta a házigazda és becses neje. Ott végre megragadta Finnula karját és magához rántotta. – Mi a.? – kérdezte a lány, és sűrű szempilláját megrebbentve csodálkozva nézett fel a férfira. De mielőtt még egy hang elhagyhatta volna a torkát, Hugo az ajkára tapasztotta az ajkát. A férfi érezte, hogy a lány teste megfeszül, de amikor próbált elhúzódni tőle, két dolog történt, ami megakadályozta a menekülést. Az első az volt, hogy Violet kemény horpaszának ütközött. A kanca csak nézte őket, békésen rágta a száraz szalmát, és tapodtat sem mozdult. A második pedig, hogy Hugo átölelte a lányt, felemelte a földről, s nyelvét az ajkai közé csúsztatta. Finnula tiltakozásul nyöszörgött, ám a hangot hamar elnyomta a férfi ajka. az ellenkezés rövid életűnek bizonyult. Hugo úgy vélte, Finnula vagy olyan nő, aki nagyra értékeli a jó csókot, vagy legalább egy kicsit kedveli őt. Mert egy pillanattal azután, hogy ajkuk összeért, a lány feje hátra, a férfi karjára simult, és ajka kinyílt, mint egy virág. Hugo érezte, hogy a lány elernyed a karjában; keze, amellyel korábban el akarta taszítani magától, hirtelen a nyaka köré fonódott és magához szorította. Tartotta magát, míg meg nem érezte, hogy a lány nyelve puhatolózva az övéhez ér; ekkor azonban elvesztette a fejét. Hirtelen még sürgetőbben csókolta, keze lecsusszant a karcsú derékon, túljutott a csípőn, aztán a bőrnadrágos tomporra simult, és a lány testét teljes hosszában megemelte. Finnula feszes keble a mellkasához nyomódott, combja a férfi csípőjét fonta át; Hugo csókolta a lány arcát, szemhéját, nyakát. Az érzéki válasz, amit ezzel keltett a lányban, csodálatot és még nagyobb izgalmat ébresztett, és amikor Finnula két keze közé fogta szakállas arcát és csókokkal halmozta el, Hugo felnyögött a gesztus kedvességétől és mert érezte, hogy a lány ölének melege égeti sürgető, feszítő férfiasságát. Egyik kezével magához szorította, a másikkal benyúlt a lány inge elejébe, és tenyerét a szívére simította; érezte a mell kemény bimbaját s körülötte a selymes simaságot. Finnula most sóhajtott, olyan
vágyódással, hogy Hugo nem tudta elnyomni a lelkesedés szótalan kiáltását, és körülnézett egy szénahalmot keresve, amely elég vastag ahhoz, hogy ledőlhessenek. .ám ekkor azt látta, hogy az eszetlen Evan áll a pajta nyitott ajtajában: álla leesett a csodálkozástól, füle vörös volt. Őket bámulta. Finnula fojtott kiáltást hallatott, aztán könyökkel keményen gyomron vágta Hugót. A férfi hörögve elejtette a lányt, és a hasához kapott, Finnula pedig gyorsan összehúzta magán az inget. – A. ott maradt. a kesznyű – hebegte Evan, Finnula lovaglókesztyűjét magasba tartva. -Az ú. úrnőm küldött, hogy ho. hozzam maga után, lady. Finnula előrelendült és kiragadta a kesztyűt Evan kezéből. – Kérlek, köszönd meg asszonyodnak a figyelmességet, Evan. Ugye megteszed? – szólt lihegve. – Örülök, hogy újra láthattalak. – Eeeegen – szólt Evan, és még egy kíváncsi pillantást vetett Hugo felé, aztán megfordult és kilépett az esőbe. – Az isten fogát! – mordult fel Finnula, amint Evan eltűnt a pajtából. Pírtól égő arcát Violet sörényébe rejtette. – Mit csináltál? Hugo finom mozdulattal simogatta fájó hasát. – Én? Én semmit. De te, azt hiszem, belső sérülést okoztál nekem. Finnula felemelte arcát a ló nyakáról; elborzadva bámult maga elé. – El fogja mondani valakinek! Evan elmondja Matthew-nak, Matthew mond valamit valamelyik sógoromnak, és ők elmondják Robertnek, és aztán egyfolytában ezt hallgathatom! Hugo vágyódó, mohó tekintettel nézte. A lány haja kócos volt, inge félig betűrve, félig kilógva a nadrágból. Arcán vöröslő foltok. Más szóval nőnek látszott, olyan nőnek, akit hanyatt kell dönteni a szalmán és szeretni, csak szeretni. És éppen erre vágyott Hugo teljes szívéből. Csakhogy elmúlt a csoda, ami a karjába vonzotta, és most úgy nézett ki, Finnula inkább vágná ököllel torkon, mint hogy újra megcsókolja. Miközben Violet nyergével babrált, harag sugárzott róla, mintha Evan nem egyszerű csókban, hanem sokkal komolyabb dologban érte volna tetten őket. Hugo felsóhajtott. Talán jó is, hogy a fiú megzavarta ölelkezésüket. Az istálló nem igazán alkalmas hely a csábításra. Egy olyan finom lány, mint Finnula Crais, lánysága elvesztéséhez jobb ágyat érdemel a szalmakupacnál. Ha eléri célját, saját ágyába viszi majd a Stephensgate kastélyban. Széles, baldachinos ágy, libatollal tömött, kötélhálón nyugvó ruganyos matracú. Mennyire kívánta, bárcsak már Stephensgate-ben lennének! Mindennél jobban szerette volna ezt az esős, hideg napot ágyban tölteni ezzel a nővel, megízlelni minden ízét, felfedezni, belélegezni... De Finnula megint erényes arcát mutatta: sürgősen összevonta magán a köpönyeget, felhúzta a kesztyűt. Hugo hirtelen felindulásában csizmás lábával nagyot toppantott a pajta padozatán. Finnula ijedt kiáltással nézett fel. Szeme tágra nyílt, amikor látta, hogy Hugo lába nyomán megnyílik a deszkapadló. A férfi is meglepődött; hátrahőkölt, nem értette, mi ütött belé.
– Ezt meg mi a fészkes fenéért csináltad, jó uram? – kiáltott rá a lány dühösen. – Fairchild gazda nem tehet erről. Hugo köpönyege zsebébe nyúlt, s pénzérmét vett elő. – Tessék – vetette oda gorombán, az aranypénzt az itatóvályúba dobva. – Ebből egészen új pajtát lehet építeni. Most elégedett vagy? Finnula csak bámult rá, aztán a nyeregbe lendült. – Uram – szólt dölyfösen –, ön túllőtt a célon. Hugo komor tekintettel nézett rá, ahogy a lány ellovagolt mellette. – Hát magam is így gondolom – vetette oda foghegyről, és dühösen rántott egyet a lova kantárján.
Nyolcadik fejezet A nap további részében Finnula igyekezett tudomást sem venni útitársáról. Ez azonban egyáltalán nem volt egyszerű. Úgy tűnt, Sir Hugh elhatározta, hogy a lehető legtöbb kényelmetlenséget okozza. Egyfolytában hagyta, hogy csatalova Violet elé vágjon az ösvényen, amitől a kanca megriadt és felnyerített. Egyszer térdével a lány térdéhez simult, aztán alig hallhatóan bocsánatot kért, ami nem hangzott őszintén, sőt, a hangja bosszantóan évődő volt. Finnula nem értette, mit tett, hogy a férfi olyan dühös pillantásokat vet rá a csuklyája alól; valahányszor ránézett, mindig mérgesnek tűnt. Vajon azért ilyen, mert könyökkel gyomron vágta? Ez teljesen ösztönösen jött. Mint az, hogy megcsókolta. Még soha nem találkozott olyan férfival, aki ilyesmire késztette volna. Ugyanúgy vágyott arra, hogy megüsse a férfit, mint hogy megcsókolja, bár mint felfedezte, a csók sokkal, de sokkal kellemesebb. És mégis furcsán kellemetlen. Arca égett, amikor arra gondolt, hogyan ölelték egymást Matthew Fairchild pajtájában. Vajon mit gondolt róla Mavis, amikor Evan elmondta neki? Mert Finnula egészen biztos volt abban, hogy Evan elmondja. Mavis jó asszony, kedves és szelíd, de nyilván megdöbbenti a hír, szinte annyira, amennyire Finnula megdöbbent. Miért dugta a nyelvét egy férfi szájába? Az nem igazán számít e tekintetben, hogy Sir Hugh érezhetően élvezte ezt. Úgy látszik, Sir Hugh minden olyasmit szeret, ami egy cseppet sem illendő. Keze a keblére simult, és ő, a Szépséges Finn akarta, hogy ott legyen. Az biztos, hogy Mavis Fairchild ezt sosem értheti meg. Illetve Mavis lehet, hogy megérti. De Robert soha. És Mavist ismerve a jóasszony valószínűleg azt feltételezi, hogy Finnula szerelmes a torzonborz kinézetű lovagba, mely feltételezés a valóságtól nem is járhatna messzebb. Hogyan szerethetne bele egy ilyen ingerlékeny, hirtelen haragú, rossz modorú emberbe? Olyan öreg, hogy az apja lehetne, és olyan nyers, olyan szigorú, mint egy báty. A férfi, akibe majd beleszeret, nyilván nem dédelget olyan álmokat, hogy istállóban szeresse. A férfi, akibe majd beleszeret, rendesen udvarol neki: versekkel, virágokkal, apró ajándékokkal, például hajba való selyemszalagokkal halmozza el. Nem mintha Finnula valaha is
viselt volna szalagot a hajában. De ez nem számít. Nem, egyáltalán nem szerelmes Sir Hugh Fitzwilliambe, bár el kell ismernie, testileg vonzódik hozzá. Micsoda külső! Szent ég! Olyan szőrös, hogy arcának egyetlen vonását sem lehet látni. De a szeme meglehetősen szép; akkor is szép, gondolta Finnula, ha folyton változik a színe. Amikor rákacsintott a Fairchild család házában, halványzöld volt a szeme, csupa vidámság, barátságosság. Akkor kedvelte, mert nagy türelemmel hallgatta Matthew unalmas földművestörténeteit, és mert olyan őszintén csodálta a kis Geoffrey-t, és mert mindenkihez kedves volt, a változatosság kedvéért hozzá is. És ha igazán őszinte akar lenni magával, gondolta Finnula, el kell ismerni, hogy tetszett neki a férfi karja is. Sir Hugh szűk gyapjúinget viselt a tunikája alatt, és az ing ujján keresztül határozottan kirajzolódtak a karizmok. Aznap reggel, amikor karjára hajtotta a fejét, észrevette, hogy a férfi bicepsze akkora, mint Mellana kedvenc gyöngytyúkjai. Ahhoz képest, hogy mennyi idős, elég jól fejlett az izomzata. és Finnula ezt önkéntelenül csodálta. A lába nem vézna, ahogy azt más férfiaknál megfigyelte. Ki nem állhatta az olyan férfit, aki bőrnadrágban satnya, ólábakat mutogat. Sir Hugh lába masszív volt, mint egy fatörzs, jól formált és hosszú, összhatásában meglepően kecses. Még amikor Fairchildék udvarában a mély sáron talpalt át, akkor is megállapította, hogy a lovag igen ügyesen mozog. Úgy vélte, ez katonaéletéből ered. Nem engedheti meg magának, hogy ügyetlen legyen, mert ha az lenne, már rég megölték volna. Nem, ez a Sir Hugh Fitzwilliam igazi férfi, amilyenhez bármely nő boldogan menne feleségül. bármely nő, kivéve őt. Fogalma sem volt, miért engedett olyan élvezettel a férfi csókjának. Nem tudta nem visszacsókolni, és aztán, amikor felemelte magához, hát, az is finom volt. Az Úr az egyedüli megmondhatója, mi történt volna, ha Evan nem zavarja meg őket. Vajon Mellana is így lett terhes? – tűnődött. Jack Mallory csókolni kezdte, és nem volt Evan, aki megzavarja őket? Finnula már képtelen volt elítélni a nővérét azért az ostobaságért, ami megesett vele, mert nagyon is kezdte érteni, milyen nehéz ellenállni a kísértésnek. Egy pillantást vetett rosszkedvű foglyára; a férfi már megint mogorva képet vágott. Nagyon siralmasan festett: bőrig ázott. Finnula biztos volt benne, hogy ő sem nyújt szép látványt. A melegség, ami Fairchild házának kandal-lótüzénél visszatért a testébe, már teljesen elillant. Ki nem állhatta ruháinak ázott, nyirkos szagát. Egész nap szünet nélkül esett, a nap egyszer sem bújt elő a felhők mögül. Bár a május a napfény és a virágok hónapja kellett volna legyen, Finnula úgy gondolta, bő esők nélkül nem nő virág sem. Alkonyodott, egyre hidegebb lett, olyannyira, hogy igazán nehéz volt elhinni, elmúlt már a tél. Mosolyt erőltetett az arcára, és a szakadó esőben odakiáltott a fogolynak: – Megálljunk, Sir Hugh, és keressünk szállást éjszakára? Nem messze innen tudok egy esőbeállót, amit a juhászok használnak. Hugo modortalanul mordult egyet. – Juhászok esőbeállója? – fröcsögte. – Minek nézel te engem? Kacsának? Nem állok meg, míg Dorchesterbe nem érünk, és ott kiveszek egy szobát valami fogadóban.
Finnula érezte, hogy egyre ingerültebb lesz, de próbálta nyugtatni magát. Hiszen ez csak egy férfi. Nem tehet róla, hogy ilyen következetlen. – Nem szállhatunk meg fogadóban – érvelt Finnula szelíden. – Semmi pénzem nincs. Nem tudom kifizetni a szobát. – Én kifizetem azt a nyavalyás szobát – jelentette ki Hugo. Finnula ránézett, aztán vállat vont. – Akkor én a lovakkal alszom. – A fenét alszol a lovakkal! – csattant fel Hugo. – Velem leszel a fogadóban, mint egy rendes, istenfélő asszony, és nem kódorogsz odakint, mint tébolyult Diana. Finnula érezte, hogy az arca lángol, de nem tudta pontosan, ez vajon a felháborodástól vagy a zavartól van-e. Aztán inkább úgy ítélte meg, hogy a düh az oka, és ennek megfelelően így szólt: – Nem szállok meg veled egy szobában, Sir Hugh. Inkább a lovakkal alszom. Hugo meglepően vidám arcot vágott ahhoz képest, hogy nem sokkal korábban még metsző pillantásokat vetett rá. – Akkor külön szobában alszunk. De jól reteszeld be az ajtót. Amilyen gyülevész népség száll meg manapság a fogadókban, nem hiszem, hogy nagyobb biztonságban lennél külön szobában, mint velem. És nem értem, miért van az, hogy a pásztorok esőbeállóját készségesen megosztanád velem, de egy kényelmes szobát nem. – Dorchesterben mindenki ismer! – Vajon elment az esze ennek az embernek? – Lehet, hogy te nem gondolsz a hírnevemre, jó uram, de biztosíthatlak, hogy én igen, és a hírnevemet jóvátehetetlenül beszennyezné, ha kóbor lovaggal egy szobában szállnék meg egy fogadóban. Útitársa magában nevetett; jókedve titokzatos módon visszatért. – Mondtam, akkor külön szobában alszunk. Krisztus szent lábujjára! De nagyon fárasztóak tudnak lenni a szüzek! Finnula sarkával vágtára ösztökélte Violetet, de az undok lovag így is követte. – Nem érdekel, hol szállunk meg – jelentette ki Hugo. – Csak levethessem végre az átázott ruháimat és forró fürdőt vehessek. Finnula csodálkozva nézett vissza rá. – A fürdőért külön díjat számítanak fel – szólt, mert nem tudta megállni, hogy ne figyelmeztesse. – Azt hiszem, meg tudom fizetni – felelte Sir Hugh, a tapasztalt katona, aki mintha kissé elkényelmesedett volna öreg korára. – Nagyon elegem van az esőből, és még jobban utálom a sarat. Már el is felejtettem, milyen átkozottul sáros tud lenni Anglia tavasszal. Finnula úgy gondolta, ezután jobb, ha csendben marad, nehogy rá zúduljon az a cifra szitokáradat, amit a szalmaszín hajú lovag magában mormogott. Szerencsére már csak három-négy mérföldre voltak Dorchestertől. Az út, amelyen addig rajtuk kívül senki sem járt, hamarosan benépesedett: az eső ellenére falusiak siettek dolgukra. Menni kellett az esti misére, vacsorát kellett főzni, barátokkal pletykálkodni. Az eső egy cseppet sem csillapodott, amikor beléptek a gazdagabb falu kapuján, de Finnula szíve kicsit megkönnyebbült. A meleg étel és a puha ágy
gondolata nagyon kecsegtető volt, és most azt sem bánta, ha mindezt egy idegen fizeti. Úgy vélte, hogy azok után, amit a Fairchild házaspár pajtájában tett vele, az a legkevesebb, hogy meghívja vacsorára. Reményei azonban hamarosan szertefoszlottak. Hugo Finnulára bízta a lovakat, belépett a Kandalló és Vadnyúl nevű fogadóba, de egy perc múlva komor arccal jött ki. – Nincs már két szabad szobájuk – közölte minden bevezetés nélkül. – Csak egy. Finnula rántott egyet a lovak kantárján, és az istálló felé vezette őket. Eső áztatta a vállát. – Akkor pihenj jól, uram! – kiáltott vissza – Add át üdvözletemet a bolháknak.! – Finnula! Hugo nagy, tocsogós léptekkel rohant utána a macskaköveken, hogy utolérje, majd, akárcsak a Fairchild-pajtában, elkapta a karját és maga felé perdítette. Csakhogy Finnula ezúttal nem akarta hagyni, hogy csók legyen belőle. – Finnula, figyelj rám! – Finnula az épület ajtajánál elhelyezett fáklyák fényében látta, hogy a férfi szemének színe megint zöldre változott. – Nincs semmi oka, hogy ne alhatnánk egy szobában! Egy ujjal sem érek hozzád! Szavamat adom! – Na persze! – ellenkezett Finnula, és a lovak kantárját el sem engedve kirántotta karját a férfi szorításából. – Egyszer már a szavadat adtad, uram. Emlékszel? Nem. Nagyobb biztonságban vagyok, ha itt alszom, Violet mellett. Lehet, hogy nincs túl jó szaga, de nem az foglalkoztatja, hogy mi van a nadrágomban. Azzal határozott léptekkel az istállóhoz ment, nagy lendülettel kitárta az ajtót, és két szomszédos állásba kötötte a lovakat. Éppen kezdte lenyergelni őket, amikor meglátta, hogy Sir Hugh ott van mögötte a gyéren világított istállóban. Attól tartott, ugyanaz a jelenet fog lejátszódni, mint amikor legutóbb kettesben voltak egy pajtában, ezért rongyot ragadott és hevesen csutakolni kezdte Violet hátsóját; a ló torlasz volt közte és a férfi között. – Finnula! – szólt a lovag az istálló ajtajának dőlve. – Nevetséges vagy! – Nem vagyok nevetséges! – csattant fel a lány. – De igen. Hallgasd csak! Hiszen vacog a fogad! – Nem igaz! – Dehogynem. És mi volt az a szipogás, amit az előbb hallottam? Finnula dacosan megtörölte az orrát az inge ujjával, mielőtt lehajolt és a kanca mellső lábát kezdte dörzsölni. – Nem is szipogtam. – És a bordád is fáj. Látom abból, ahogy lehajoltál. – Nem is fáj! – hazudott Finnula, és összeszorította a fogát, annyira sajgott az oldala. – Alhatsz az ágyban, én majd a padlón fekszem. Finnula felhorkant. – Na, jó, akkor a kandalló mellett, Finnula, de nem hagyom, hogy istállóban éjszakázz! A lovagiasságom nem engedi. – Hadd aludjak egyedül a szobában! – szólalt meg Finnula, azzal felnézett, hogy lássa, milyen hatást
vált ki a javaslata, és látta, hogy a férfi arcán vidámság suhan át. – Tessék? – nevetett. – Fizessem neked a szobát, én meg töltsem az éjszakát állatok társaságában? Köszönöm, nem. Azért ennyire nem vagyok lovag. – A válasz még mindig nem – felelte Finnula, azzal leakasztotta a zabos vödröt a fogas pecekről. Abrakot szórt a kanca elé. – Mitől félsz? – kérdezte Sir Hugh olyan mély hangon, amitől Finnula gerince végigbizsergett. Hiszen bőrig ázott, fázik, a haja csupa lucsok az esőtől, a víz csöpög le róla a köpönyege hátán, ez könnyen megmagyarázza a heves vacogást. – Hogy mitől félek? Többek között Robert bátyámtól. Nem úgy tűnt, mintha a lovag erre a válaszra számított volna. – Mi köze ennek Robert bátyádhoz? – mordult rá. – Minden. Finnula hozzáfogott, hogy lenyergelje a csatalovat is, de Hugo türelmetlen mozdulattal odalépett, és maga látta el a hátasát. A lány, kinek foga a tagadás ellenére nagyon is vacogott, az istállóajtóhoz húzódott, amelynek korábban a férfi támaszkodott. – Ha Robert megtudja, hogy egy férfival töltöttem az éjszakát, ki sem tehetem a lábamat többé a házból. Vagy legalábbis megpróbálja megtiltani. Hugo lecsutakolta a lovát azzal a ronggyal, amit az előbb a lány használt. – De hiszen az elmúlt éjszakát is egy férfival töltötted – emlékeztette a homlokát ráncolva. – Igen, de ki látta? Itt, Dorchesterben sokan ismernek. Ebbe a fogadóba is adtam el vadhúst... Hugo a csataló farán át komor pillantást vetett rá. – A gróf vadjaiból? Finnula önkéntelenül elpirult. – Igen. Időnként. Lényeg, hogy felismernek, valaki elmondja Robertnek, és a bátyám pokollá teszi az életemet. Nemsokára megnősül és. hát, beletelt egy időbe, míg el tudta érni, hogy a lányt hozzáadják, és ha olyasmit teszek, amit a leendő após, anyós helytelenít. azzal nagyon magamra haragítanám, és igencsak pácban lennék. Hugo mormogott valamit. Finnula nem értette, mit, de amikor rákérdezett, a férfi titokzatosan mosolygott és nem válaszolt a kérdésre; csak nézte, nézte és rezzenéstelen hangon feltette a kérdést: – Hát csak ettől félsz? Hogy Robert megtudja? Finnula dacosan felszegte az állát. – Igen – hazudta. – Miért, mi mástól kéne félnem? – Például tőlem. Színtelen hangon mondta, de Finnula látta, hogy a férfi pillantása felemelkedik a vályúról, a zöld szempár őt nézi, olyan áthatón, hogy tudta, a válasz sokat számít, talán többet bárminél, amit aznap este mondott. Képtelen volt a szemébe nézni. Hogy fél-e tőle? Igen, nyilván, de nem úgy, ahogy ő érti. Nem attól félt, hogy bánthatja, nem is attól félt, hogy megpróbálhatja elcsábítani. Egészen biztos volt abban, hogy az utóbbira kísérletet tesz, és abban is hasonlóképpen bizonyos volt, hogy ha akarja, megállíthatja. Éppen ez volt a gond: egyáltalán nem volt
biztos abban, hogy meg akarja állítani. És akkor mi lesz vele? Ugyanolyan bajba kerül, mint Mellana. Kesztyűs kezére lenézve Finnula vállat vont, és a tőle telhető legnagyobb bátorsággal hazudta: – Tőled, uram? Tőled egy cseppet sem félek. – Akkor jó – felelte Hugo; egy pillanat alatt kilépett a ló mellől, és ott termett az ajtónál, amelynek Finnula nekidőlt. Derekánál kétoldalt tenyérrel az ajtónak támaszkodott a lányt a deszkának szögezve, karjával csapdájába zárva, de nem érintve. Egyáltalán nem ért hozzá. -Mert azt hiszem, tudom a módját, hogyan alhatnánk mind a ketten viszonylagos melegben és kényelemben ma éjjel úgy, hogy ne ártsunk a hírnevednek, és Robert bátyád se tudja meg -folytatta, egyenesen a lányra nézve. Lehelete perzselőn meleg volt. Finnula próbált közömbösnek mutatkozni, mintha a férfi szoros közelsége egy cseppet sem hatna rá, bár igen erősen, furcsa szögben hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézzen Sir Hugh szemébe. – Valóban? – A hangja szerencsére nem remegett. Úgy döntött, a lehető legkurtább, lehetőleg egyszavas mondatokban beszél, amíg a lovag ilyen közel áll hozzá. – Igen. Egészen egyszerű. Tényleg. – Mosolygott, és Finnula látta, hogy foga egyenletes és elég fehér. Szép fogak, nagyon szépek, kár, hogy elrejti őket a sűrű szakáll. – A Kandalló és Vadnyúl nevű fogadóban mindenki ismeri Finnula Craist – folytatta Sir Hugh. – De engem senki sem ismer. És a feleségemet sem. Finnula csak bámult, a szája hirtelen kiszáradt. – A feleségedet? – visszhangozta. – Igen, a feleségemet. Finnula nem értette, miért vigyorog a férfi, de hirtelen, elég nevetséges módon úgy érezte, mindjárt sírva fakad. – De. na de. – hebegte. – Amikor tegnap rákérdeztem, azt mondtad, nincs feleséged. – Nincs is – felelte Hugo; vigyora elégedett mosollyá szelídült. – De a Kandalló és Vadnyúl tulajdonosai és törzsvendégei ezt nem tudják, ugye? Finnula nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a mosolyt. Azon kapta magát, hogy fogalma sincs, vajon a férfi bolondult meg vagy ő végtelenül ostoba. Sir Hugh is láthatta értetlenkedését, mert elengedte a pajta ajtaját, és batisztinges vállára tette a kezét. – Hát nem érted, Finnula? – kérdezte még mindig kaján vigyorral. Amikor a lány némán ingatta a fejét, mert beszélni nem mert, a férfi elengedte és odament az alacsony falhoz, amelyen a kanca nyerge volt. – Tessék, hadd mutassam meg! Azzal szó nélkül kinyitotta a nyeregtáskákat, kivette előbb Finnula fésűjét, aztán hajtűit, aztán a tartalék ruhát, amit mindig magával hordott. – A Kandalló és Vadnyúl tulajdonosai és vendégei a Szépséges Finnt ismerik, a bőrnadrágos, befont hajú lányt – mondta Hugo, és kicsit megrázta a ruhát, hogy a legföltűnőbb gyűrődések kisimuljanak. – De ha nem tévedek, sosem találkoztak a feleségemmel, Lady. – Elhallgatott. – Lady. Hogy is hívják? Finnula végre megértette, és rögtön tiltakozón emelte fel a kezét.
– Nem! Csak ennyit mondott. – Miért nem? – Hugo lenézett a kezében tartott ruhára. – Ha ahhoz vannak szokva, hogy bőrnadrágban lássanak, senki nem ismer fel ebben. Ha feltűzöd a hajadat és a csuklyát jól előrehúzod, mindenki azt hiszi, te vagy Sir Hugh Fitzwilliam szerény felesége, Lady. – Azt mondtam, nem – emlékeztette Finnula. – Hányszor kell még elmondanom, hogy megértsd, uram? Nem. Nem. Nem. Hugo felemelte az ujját. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem félsz tőlem. Finnula megint felszegte az állát. – Nem félek. De... – Jól emlékszem, hogy azt mondtad, csak attól félsz, hogy Robert bátyád megtudja? – Azt mondtam, de. – Lehetséges – szólt Hugo gyászosan, a krémszínű ruhát szemlélve –, hogy a Szépséges Finn nem olyan bátor, mint amilyennek el akarták hitetni velem? – Bátor vagyok – bizonygatta Finnula. – Csak... – Csak micsoda? A zöld szempár megint gúnyosan bámulta. Egyik szalmaszín szemöldöke kétkedő ráncot vetett a homlokán, és Finnula szíve elszorult, mert pontosan tudta, hogy vesztett. – Hát jó – csattant fel nyűgösen, azzal előrelendült és kikapta a ruhát a férfi kezéből. – De várj odakint, amíg átöltözöm. – Ennél jobbat teszek – jelentette ki Hugo olyan kedves mosollyal jutalmazva a döntést, hogy Finnula úgy érezte, ezt nem érdemelte meg. – Megyek, intézkedem, hogy készítsék elő a szobát és mindkettőnknek fürdőt. Rögtön visszajövök és bekísérlek, Lady. Lady. -Ránézett, és szemöldöke már kérdőn, kétkedőn ráncolódott. – Hát, mire visszajövök, kitalálom. – Csak menj ki! – parancsolta Finnula, és Hugo nevetve engedelmeskedett. Egyedül volt az istállóban, csak a lovak és egy magányos tehén látta a vetkőzését. Felsóhajtott magában. Fogalma sem volt, hogyan került ebbe a helyzetbe. Itt van a Szépséges Finn, lehámozza magáról az átázott inget és a bőrnadrágot, hogy ruhát vegyen fel, ami nem volt rajta, amióta. nem szeretett arra gondolni, amikor legutóbb ezt a darabot viselte. és ebben a ruhában mutatkozva színlelje, hogy egy idegen férfi felesége, csak azért, hogy ezzel az idegennel fogadóban tölthessen egy éjszakát. Ez már túl sok. Ez a kaland már így is sokkal bonyolultabb, mint amire valaha vállalkozott volna, ha előre tudja a kimenetelét. Mellanát hibáztatta ezért, aztán meggondolta magát, hiszen az egészért leginkább Jack Mallory a felelős. Ha Jack Mallory nem csábította volna el ártatlan nővérét, nem ejtette volna teherbe, akkor Finnulának most nem kéne egy istállóban vetkőzve készülnie arra, hogy egy olyan emberrel töltse az éjszakát, akit alig ismer.
Nem mintha tényleg vele töltené az éjszakát. Ugyanabban a szobában éjszakáznak, de az már biztos, hogy nem fekszik vele egy ágyba. Ha arra kerülne a sor, ő inkább a széken ülve alszik. Vagy a kandalló mellett, ahogy Sir Hugh ajánlotta. Ó, nem, ha valamit megtanult az elmúlt pár napban, az az volt, hogy a lehető legrosszabb dolog a világon, ha az ember úgy jár, mint Mellana: hajadon és terhes. Majdnem olyan rossz, gondolta, ahogy a nadrágját húzta le magáról, mint férjnél lenni és terhesnek lenni. Nem mintha Finnulának bármi kifogása lett volna a házasság intézménye ellen. De amikor Hugo azon évődött vele, hogy kovácshoz megy férjhez, nem sokat tévedett a házi boldogságot ecsetelve: az asszony újabb gyerekkel viselős, a férj részeg és vacsorát követel. Finnula arra gondolt, hogy a házasságok többsége valahogy így alakul; pontos a kép, talán a nővérei kivételek. Az ő nővérei okosak, olyan férjet választottak maguknak, akit ők irányíthattak. De Finnula úgy gondolta, nem tudna tisztelni egy olyan férfit, akinek ő diktál. Ám a másik lehetőséget, hogy olyan férfihoz menjen feleségül, aki neki dirigál, hasonlóképpen visszataszítónak találta. És hogyan lovagolhatna, vadászhatna, ha folyton gyerek mocorog a hasában? Nem lenne helyes. És mit csinálna kilenc hónapig? Nem tudott varrni, kifejezetten utálta a házimunkát. Főzni egy kicsit megtanult, de százszor jobban szeretett vadászni és vadhús ételeket készíteni. Nem, nem. Jobb, ha az egész helyzetet elkerüli. A hideg istállóban ácsorgott egy szál csizmában, melle alatt a kötéssel, mert alsóneműt nem viselt inge és nadrágja alatt, nyakába bújtatta és lehúzta magán a szoros szabású ruhát. Az ujja hosszú volt, egészen a tenyere közepéig ért, a derékrész kissé feszült, követte teste nőies ívét. A szoknyarész is hosszú volt, fel kellett emelnie kicsit, hogy ne érjen az istálló mocskába, de amikor mindkét kezére szüksége volt, hogy feltűzze a haját, kénytelen volt a szoknya alját laza csomóba kötni bokamagasságban. A haja katasztrofálisan nézett ki: nedves volt és csomós. Finnula feladta a bíbelődést: kicsavarta, és fa hajtűkkel kelletlenül a feje tetejére tűzte a dús tincseket. Nem volt tükre, nem láthatta, milyen hatást vált ki új frizurája, de amikor Flugo néhány pillanattal később fütyörészve visszatért az istállóba, és a vidám fütyörészést menten abbahagyta, amint őt meglátta, Finnula tudta, hogy biztos rémesen fest. Ahogy a férfi beléptére gyorsan megfordult, kezét ösztönösen arra a helyre kapta, ahol, ha lett volna, fonott bőrszíjat vagy fémből készült láncot viselt volna. De mivel ruhája egyszerű volt, elefántcsontszín lenvászon, a fekete selyemzsinóron lógó smaragdon kívül minden dísz nélkül, meg kellett elégednie azzal, hogy a gyűrött anyagot lesimogatta lapos hasán. Hideg volt az istállóban, bár még mindig melegebb, mint odakint, és Finnula köpönyeg nélkül remegett, különösen pőre nyaka és tarkója fázott. Még mielőtt Hugo odanézett volna, tudta, hogy mellbimbója rebellisen felmered a nyirkos hidegtől és a zaklatottságtól. A lenvászon nem rejtette el, mivel az ingváll szűk volt, és éppen azért varrták, hogy viselője minden vonását megmutatva felhívja magára a figyelmet. Ám Finnula szinte bármit megadott volna, ha idomait jobban takarja a ruha, mert Hugo igen merészen, buján nézett rá. Ismét forró pír öntötte el az arcát, mielőtt gyorsan köpönyegéért kaphatott, hogy a nedves gyapjú legalább csekély védelmet adjon a fürkésző tekintet ellen. Ám Hugo, magához térve döbbenetéből, gyorsabb volt: lekapta saját köpönyegét, és gyengéden a lány vállára terítette.
– Az enyém egy kicsit szárazabb – mondta, mintegy a lovagias tett magyarázatául. Kénytelen volt köhécselve köszörülni a torkát, mert mintha valami hirtelen megakadt volna a gégéje táján. Finnula egyik kezével kecsesen összefogta a nehéz kelmét, a másikkal ruhája szegélyét szorította. Sir Hugh köpönyege valóban szárazabb volt, a szőrmebélés dúsabb és tömöttebb, anyaga vastagabb, mint saját köpenyéé, amelyet Hugo a karjára terített, majd másik karját felé nyújtotta úgy, ahogy Finnula udvarlókat látott a dorchesteri vásáron hölgyeiket karon fogva vezetni. – Ha megengeded – mondta, és Finnula ezúttal a gúnynak nyomát sem találta hangjában, vonásain. Kényelmetlenül érezve magát attól, hogy Sir Hugh iránta való magatartása így megváltozott, vonakodva bár, de belé karolt, ám közben aggodalmas pillantást vetett a férfira. Sir Hugh ezt mintha észre sem vette volna; fogta a nyeregtáskákat, és az istálló padlatát szennyező trágyakupacokat gondosan kikerülve kivezette a lányt az esőbe, majd az udvaron át a fogadóba kísérte. Finnula olyan sokszor járt már a Kandalló és Vadnyúl ivójában, hogy meg sem tudta volna számolni, de sosem tapasztalt még olyat, mint akkor, amikor egy lovag karján lépett be: mindenki elcsendesedett. Összes régi barátja ott volt, köztük a fogadós, Mr. Pitt is, aki a hordók csapjait felügyelte, és ott volt szinte minden férfi, akiket egy szombati napon fogadásból az asztal alá ivott. Még a falu prostituáltjai, Mary Alice és Kate is ott voltak, a kármentő mellett könyököltek, és nyílt ellenségességgel szemlélték őt. Általában barátságos könnyedséggel beszéltek Finnulával. Mi történt, hogy barátságuk ellenségességgé változott? Az történt, hogy senki sem ismerte fel. Még nem látták Finnulát női ruhában, és mivel a csuklya a fejébe volt húzva, annak nézték, aminek Sir Hugh megjósolta: egy vagyonos lovag szerény, fiatal feleségének. Kételkedett benne, mert azt hitte, barátai minden körülmények között felismerik, de már belátta, hogy tévedett. A világon semmi ok nem volt, amiért joggal feltételezhették volna, hogy a Szépséges Finn rejtőzik a köpönyeg alatt. Pitt asszony, a fogadós felesége törte meg a varázslatot. A testes asszonyság odasietett hozzá a helyiség másik végéből, ahol lisztes kötényéből és kezéből ítélve éppen tésztát dagasztott. Kisimítva a rakoncátlan, sötét tincseket pufók arcából, meghajolt Finnula előtt. – Jöjjön be, méltóságos asszonyom, nagyon csúnya idő van odakint. Pitt asszonyság, aki mindig igen erősen ellenezte Finnula bőrnadrágviseletét és azzal fenyegette, hogy ha csak egyszer is lehetősége lesz rá, elégeti azt a gúnyát, most aggályos, féltő gonddal viseltetett a gazdag lovag ifjú hitvese iránt. – Finom feredőt készítettünk, önnek gőzölög a saját szobámban. a férjeura aszongya, a lady erre vágyik csak, semmi másra az után, hogy jól bőrig áztak az úton, és nem mondhatnám, hogy hibáztatom ezért. Jó forró fürdő kell önnek és fííínom meleg vacsorácska, oszt be a pihe-puha ágyba. A vacsora már készül, és felviszem a szobájukba, hogy fürdő után a saját tüzüknél élvezhessék. Finnula olyan mélyen a fejére húzta Sir Hugh köpönyegének csuklyáját, hogy alig látta, merre mennek; oldalra hajtotta a fejét, mert rosszalló pillantást akart vetni a lovagra, ám a férfi csak vigyorgott, és azt mondta: – Lady Fitzwilliam nagyon hálás a figyelmességéért, Pitt asszony. Kérem, bocsásson meg neki, ha kissé szótlan, de tudja, új házasok vagyunk, és elég félénk természet.
– Szegény bárányka! – gügyögött Pitt asszonyság, és megveregette Finnula vállát. Korábban egyszer sátánfajzatnak nevezte a lányt, mert szarvasvért csöpögtetett a frissen felsikált konyhakőre. Milyen érdekes, hogy most szegény báránykának nevezi, holott korábban a Gonosz fattyának tartotta. – Jöjjön csak velem... Sose féljen, Sir Hugh, jó kezekben van a hitvese. Önnek is van meleg víz, uram, odafent. – Azzal megfogta Finnula sovány, hideg kezét, és a rövid folyosón elkísérte a fogadó nem nyilvános része felé. – Felmelegszik és megfürdik, oszt nemsokára visszaviszem önhöz, uram. Finnula nem emlékezett rá, hogy a Kandalló és Vadnyúl fennállása alatt a Pitt család készített-e valaha két fürdőt ugyanazon az éjszakán, és azon tűnődött, mennyit lesz kénytelen Sir Hugh fizetni azért, hogy ebben a kitüntetett figyelmességben részesült. A folyamatosan csacsogó fogadósné kellemes, jólétet tükröző hálószobába vezette, melynek közepére nyers fadézsát állítottak. Finnula rájött, hogy ez az ő fürdője. Közelebbről megnézve látta, hogy a víz tiszta, gőzölgőn meleg és olyan mély, hogy nyakig elmerülhet benne. Feltételezte, hogy a fürdőt Pitt asszonyság magának készíttette, különben sehogy sem forrt volna fel ilyen hamar ennyi sok víz. – Van illatos olaj is önnek, m'lady, némi szappan, tiszta ruha, amivel megtörölközhet, és sok-sok víz. ne aggódjon, megmoshatja a haját is, Peggy már úton van két vödörrel. Segítsek lehámozni az átázott holmit? De amikor Pittné asszony nekifogott a műveletnek és Sir Hugh köpenyét kezdte rángatni, Finnula a fejét rázta és hátrahőkölt. Szíve igen erősen kalapált. Mit mond az idős asszonyság, ha rájön, hogy Finnula Crais kedvéért áldozta fel a saját feredőjét?! – Ó – szólt Pittné asszony kacsintva. – Tényleg szemérmes fajta! A férje nem túlzott, ugye, bárányka? Hát nem baj. Én is félénk voltam a házasságunk első pár hónapjában. Vagy két hétig nem hagytam, hogy a férjem mezítelenül meglásson. De ez az ön esetében puszta botorság, m'lady, mert minden épeszű és ép látású ember láthassa, hogy maga olyan szép, mint a gyertyaláng. Ó, már meg is jött Peggy a vízzel.! Fiatal szolgálólány sietett be a szobába. Finnula nem ismerte. Komoly arccal becipelt még két vödör gőzölgő, meleg vizet. A vödröket a dézsa mellett hagyta, aztán kurtán bólintva Finnula felé, Pittné asszony látható elégedettségére, rögtön kisietett. – Hát jó, ha egyedül is boldogul – mutatott Pittné asszonyság a hálókamra ajtajának masszív reteszére. – Senki nem téved a háznak ebbe a részébe, de a biztonság okáért reteszelje be az ajtót, ha kimentem. Senki nem fogja zavarni. Lármás, de jó természetű emberek. Többnyire. Finnula halk köszönő szavakat mondott, amelyek Pittné asszonyságot nagy elégedettséggel tölthették el, mert a derék nőszemély ragyogó mosollyal távozott. Pittné asszonyság arcán ritka vendég volt a ragyogó mosoly, és Finnula úgy vélte, e mosoly oka az, hogy a Kandalló és Vadnyúl vendégköre egy fokkal illusztrisabb lett. Ha így megy tovább, a Pitt család fogadóját hamarosan királyi fenségek is megtisztelik! Amint a fogadósné távozott, Finnula bereteszelte az ajtót, és megkönnyebbült sóhajjal vetette hátra fejéről a csuklyát. Milyen sok hűhó egy fürdőért és ágyért! Ha rajta múlik, egyszerű esőbeállóban éjszakáznak, párnájuk a nyereg, és esővízben mosakodnak. Mégis, amikor becsusszant a jó meleg vízbe, arra gondolt, hogy el kell ismernie, Sir Hugh nem tévedett. Ez így sokkal civilizáltabb. És ha az embernek pénze van, miért ne? Finnula eltűnődött, pontosan mennyi pénz lehet Sir Hugh birtokában. Úgy tűnt, egyszerű lovaghoz képest meglehetősen nagy vagyon felett rendelkezik. És persze valami birtok örököse, ha jól vette ki a bátyjáról és családjáról szóló történetből.
Ráadásul elég hosszú ideig volt a Szentföldön. Finnula a templomi gyülekezetben a plébánostól hallott történeteket arról, milyen kincsek vannak Egyiptom földjén és a környező vidéken; csupa arannyal és ékszerekkel teli sírboltok. Azon tűnődött, vajon Sir Hugh talált-e valaha ilyen sírboltot. Már nem volt biztos benne, hogy elhiszi a szultánkisasszony ajándékozta smaragd történetét. Úgy vélte, ha szultánlány lenne, igen könnyen találna magának jobb kinézetű lovagot, mint Sir Hugh Fitzwilliam, akinek legféltettebb ékszerét odaajándékozhatná. Érthető azonban, mi dönthetett mégis az ajándékozás mellett: ha Sir Hugh csak egyszer is megcsókolta. Bár nagyon élvezetes volt ázni a fadézsában, a víz gyorsan hűlt annak ellenére, hogy nem messze a kandallóban lobogó tűz égett. Finnula igen éhes volt, és alig várta, hogy ihasson Mellana söréből, mert tudta, hogy a Kandalló és Vadnyúl tőle vásárol. Gyorsan fogta a mosdókendőt, beszappanozta, ledörzsölte magát, aztán a haját is jó alaposan megmosta és leöblítette a két vödör vízzel, amit Peggy a dézsa mellé állított. Megtörölközött a lenvászon törölközőkkel, amelyeket Pitt asszonyság hagyott neki, és kezdte ismét embernek érezni magát. Nem tudta újra bekötni a sebét, de megtapogatta és úgy érezte, gyógyul; a bőr már nem volt olyan vörös és érzékeny, mint addig. Magára húzta a ruhát, és az egyik törülközőt a fejére tekerte. Ekkor halk kopogás hallatszott az ajtón. Finnula nem kérdezte meg, hogy ki az, mert attól tartott, hogy az illető a hangjáról felismerheti, csak elhúzta a reteszt és résnyire nyitotta az ajtót. jobb kezében a biztonság okáért vadásztőrt tartott úgy, hogy ne láthassa, aki kint áll. De csak Peggy volt, aki zavartan meghajolt és azt mondta: – Asszonyom aszondta, kérdezzem meg, szüksége van-e valamire. Finnula tagadón ingatta a fejét, ám erre a turbánként felcsavart lenvászon törölköző leesett. – Megfűsűhetném a haját, ha akarja. Asszonyom aszongya, nagyon ügyesen bánok a fűsűvel. Ez elég ártalmatlan ajánlatnak tűnt, hisz Peggy nem ismerte őt; Finnula intett, hogy lépjen a szobába, aztán bereteszelte mögötte az ajtót. Peggy valóban ügyesen bánt a fésűvel. Csak a műveletre figyelt, mint valami kovács; bár nem volt gyengéd, sikerült megszelídítenie a nedves, kócos hajtömeget, és a végén sűrű fonatba fonva eresztette le Finnula hátán. – Késsszen is van! – mondta Peggy, láthatóan a jól végzett munka örömével. Aztán felkelt az ágyról, amelyen ültek, és odament Pitt asszonyság ládájához, melyből kis, egyenetlen szélű üvegdarabot vett elő, és egyenesen Finnula elé tartotta. – Tükör – magyarázta, ha Finnula esetleg nem tudná, mi az. – Egy vagyonba került. Ez az egyetlen az egész faluban. Finnulának ritkán volt alkalma arra, hogy saját tükörképére vessen pillantást. Haja szorosan hátra volt simítva a homlokából, úgy érezte, ekképpen elég csúf látványt nyújthat, de a foltos, sötét tükörben látta, hogy néhány fürt, amely már megszáradt, lágy fürtökben leng homloka, füle körül, szív alakú arcát lágyabbnak mutatva, mint amihez hozzászokott. Finnula bólintott, visszaadta a lánynak a tükröt, aki visszatette kitüntetett helyére, Pitt asszonyság ládájába. Aztán megfordult, és azt mondta:
– Asszonyom aszonta, vigyem az úr szobájába mostan. Finnula kis híján felnevetett a lány komor arckifejezése láttán, de inkább köszönetet mondott neki. Látta, hogy nagyon igyekszik a kedvében járni. Fogta Sir Hugh köpönyegét, fejébe húzta a csuklyát, és elindult utána a hátsó lépcsőn át; az ivóból nevetés és férfibeszélgetés hangjait lehetett hallani. Peggy megállt a folyosó végén az egyik ajtónál. Óvatosan bekopogott. Férfihang mordult ki, hogy várjon egy pillanatig, és Finnula elmosolyodott a gondolatra, hogy Sir Hugh-t éppen diszkrét tevékenységében zavarták meg, talán az éjjeli edényt használja. De amikor pár pillanat múlva kinyílt az ajtó, azt látta, hogy nem is Sir Hugh-t zavarták meg valamely elfoglaltságában, hanem egy sokkal fiatalabb, sokkal csinosabb férfit. A csak félig felöltözött, simára borotvált arcú idegen Sir Hugh igen jellegzetes zöldesborostyánszín szemével mosolygott rá, de az arc valaki másé volt. Erős, markáns állcsontja olyan volt, amilyennek egy lovag állának lennie kell: széles, gödröcskés. Az ajkak is ismerősek voltak, de túl szépek ahhoz, hogy Sir Hugh ajkai legyenek: teltek, érzékiek. Olyan ajkak, amelyek sokat ígértek: olyasmit, amit Finnula csak mostanában kezdett érteni. Vajon ugyanazok az ajkak, tűnődött, amelyek alig néhány órával ezelőtt oly szenvedéllyel tapadtak az ő ajkaira? Nem, ez nem lehet... A férfi nyaka vastag volt és inas, széles, izmos mellkasát szalmaszín szőr borította, amely szőrzet egyre keskenyedett a lapos has fölötti pontig, s onnan egyenesen futott le, míg a lazán megkötött nadrág fölött megint szélesedni kezdett. De Finnula tekintete minduntalan a férfi karjára tért vissza. Csupaszon hasonló színe volt, mint a szemének és hosszú, dús hajának, de olyan tömör és izmos, hogy talán a legnehezebb íjat is fel tudná emelni, sőt, lőni is tudna vele. De hisz ez az arc és test olyan emberé, aki évekkel fiatalabb, mint Sir Hugh! Ez az ember nem lehet idősebb, mint Robert, aki pedig alig töltötte be a huszonhatodik évét és házasodni készült. Ez a férfi szép... lélegzetelállítóan szép, gyönyörű férfiember; Isabella Laroche a gondolatra is elgyengülne, hogy vele tölthet egy éjszakát. Látványára Finnula hátrálni kezdett, míg a falnak nem ütközött; nedves tenyérrel kapaszkodott meg erősen, és mintha hirtelen nem kapott volna levegőt. – Elnézést – dünnyögte gyenge hangon; képtelen volt elkapni tekintetét az idegen karjáról, és képtelen volt elhessegetni magától a képet, hogy ezt a kart a maga teste körül képzelje el. -Biztosan rossz szobába kopogtunk. – Dehogyis! – vágta rá Peggy kelletlenül. – Asszonyom aszónta, ez az a szoba. – Nem. – hebegett Finnula, és érezte, hogy a vér az arcába szökik. – Nem, biztosan valami tévedés lesz.. A szép, fiatal idegen lenézett a szolgálólányra és zavartan elvigyorodott. – Látja, mi történik? – Sir Hugh hangja volt, de a férfi csak annyira volt Sir Hugh, ahogy ő Finnula. – Az ember megborotválkozik és a saját felesége nem ismeri meg. Gyere be, édes. Azzal az idegen kinyújtotta szép formájú karját, elrántotta Finnulát a faltól, át a folyosón, bependerítette a szobába, és megölelte. Finnula zavartan emelte fel a kezét, és azon kapta magát, hogy a mellkas dús szőrét, a feszes izmokra simuló langyos bőrt simogatja. Mikor a nyakát nyújtva felnézett, határozottan Sir Hugh nézett vissza rá.
– Üdv, szerelmem – mondta; aranyló szeme pajkosan csillogott. – Tiszták vagyunk, ugye? Finnula csiklandó izgalma gyorsan szertefoszlott, és a helyére félelem költözött. Korábban is aggódott, hogy nem lesz képes ellenállni Sir Hugh-nak, ha a férfi el akarja csábítani őt. Ez az aggodalom most valóságos pánikká változott, ahogy megérezte és belélegezte a tiszta férfitest szokatlan illatát, s új volt az is, hogy ujjai alatt meztelen bőrt érzett, és hallotta, hogy a férfi szaporábban szedi a levegőt, amint keble véletlenül a szőrös mellkashoz ért. Most. Most kell véget vetni ennek, amíg lehet. Finnula teste megfeszült; felkészült, hogy visszalépjen és kövesse Peggyt le a lépcsőn azzal az átlátszó kifogással, hogy kint felejtett valamit. Aztán, amikor kiér az istállóba, felnyergeli Violetet, és, akár esik, akár fúj, hazalovagol. Félelme részben átsugározhatott Sir Hugh-ra is, mert a lovag megfeszítette a karját, szorosabban fogta és még közelebb húzta magához; annyira, hogy Finnula arca a mellkasához ért, szemével alig egy ujjnyira a lapos, barna mellbimbótól, melyet félig elrejtett a mell szőrzete. A látvány még jobban megriasztotta, de hiába próbált elhúzódni, a férfi nem engedte; magához ölelte, miközben szelíden beszélt Peggyhez, mintha nem félvad nőszemélyt tartana a karjában. – Nagyon köszönöm, kedves – mondta, pénzérmét nyomva a szolgálólányka tenyerébe. -A feleségemnek nagyon sok törődésre van szüksége. Peggy ezzel készségesen egyetértett, és szánakozó pillantást vetett a küszködő „feleségre". – Asszonyom aszongya, majd túlteszi magát rajta – biztosította Peggy, és a lovag újra köszönetet mondott neki olyan udvariasan, mintha királynővel beszélne. Amint a lány hallótávolságon kívül került, Hugo lehajolt és Finnula fülébe súgta: – Mi az ördög ütött beléd? Majdnem elrontottál mindent.! Finnula nem tudott másra gondolni, csak hogy elmeneküljön a pőre mellkas érintésétől: egyetlen kétségbeesett mozdulattal kiszakította magát az ölelésből, és már rohant is kifelé. De valahogy rossz ajtót célzott meg. Ahelyett, hogy a folyosóra ért volna, ahogy tervezte, ahonnan elmenekülhetett volna, a hálókamrába jutott! És ott, nagyon is jól látta, már elő volt készítve a csapda: elcsábításának minden eszköze. Lobogó tűz égett a kandallóban, fényénél jól látható volt egy kis asztal két személyre terítve. Vastag medvebőr borította a padlót, és a három embernek is elég széles ágy magasan volt rakva tollal tömött párnákkal, dunyhákkal. Drága viaszgyertyák tették meghitté a helyiséget, bár fényük felesleges volt, mert a tűz elég világosságot adott. Az asztalon, egy letakart tálcán sült hús sistergett, melynek ínycsiklandó illata betöltötte a levegőt. Finnula megfordult, és látta, hogy a férfi fehér batisztinge és bőrnadrágja otthonosan a kandalló melletti szegre akasztva szárad. A lány érezte, sőt biztos volt benne: ami elkerülhetetlen, meg fog történni ebben a szobában. – Mi ütött beléd? – kérdezte Hugo haragosan, aztán becsukta az ajtót és ráhúzta a reteszt. És Finnula tudta, hogy a fém zárnyelv csattanása megpecsételte a sorsát. – Úgy néztél ki odakint, mint egy riadt macska – morogta, aztán az ágyhoz lépett, és megragadta a ráterített fehér lenbatiszt inget. – Mi a baj? Pittné asszonyság felismert? Miközben a férfi öltözködött, Finnula szívfájdítóan sóvár pillantást vethetett a hóna alatti aranyszín
szőrfoltra. Bőre ott nem volt olyan napbarnított, mint máshol, és selymesnek tűnt, mint köpönyegének bélése. Finnula térde hirtelen elgyengült; kénytelen volt leülni a kandalló mellé. Hugo feje előbukkant az ing gallérjában, és nézte, csak nézte a lányt; hosszú, szőke haja nedvesen, kuszán keretezte szép fejét. – Jól vagy, Finnula? Megint az oldalad fáj? Még sosem voltál ilyen csendes – jegyezte meg. Az alacsony asztalhoz lépett, fölemelt egy sörös kupát, s a lánynak adta. Finnula gondolkodás nélkül átvette; remélte, Hugo nem veszi észre, hogy remeg a keze. – Ez egy kicsit megoldja a nyelvedet – mondta derűs könnyedséggel. – Nem sárkánytej, hanem valami Mel-féle serital. A nővéred söre, ha jól értem. Finnula ajkához emelte a fakupát, és megízlelte a sört. Igen, Mellana főzete. Már az ízétől is kicsit jobb hangulata lett. Legalább van valami ismerős a szobában. – Szerintem egészen jól alakultak a dolgok. Ugye? – kérdezte Hugo somolyogva, azzal leült az egyik alacsony székre, amelyet Pittné asszonyság állított az asztal mellé, és beleharapott egy ropogós zsemlébe. – Semmi gyanújuk nem támadt. Mondtam, hogy így lesz. Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint a Szépséges Finn. Ami azt illeti, egész szépen kikupálódtál. Finnula értetlenül nézett rá. – Ami mit illet? – Legnagyobb meglepetésére nem is remegett a hangja. – Hát. – szólt Hugo köhécselve. – Ami azt illeti, hogy miből indultunk és mi állt rendelkezésünkre. Egy gyűrött ruha, egy hajkefe, fésű, és nézz csak magadra! Egy lovag hölgye! Ami azt illeti, akár egy gróf felesége is lehetnél... Finnula kis híján elejtette a kupát. Hát tudja? Honnan tudhatja? De nem, a férfi egyáltalán nem figyelt rá; feszültségére ügyet sem vetve magához húzta a sajtos szilkét. – Éhes vagy? – kérdezte a fedőket felemelve s az edényekbe pillantva. – Mert nagyon sok étel van. Ez itt párolt őzgerincnek tűnik. Gondolom, te lőtted. És van aszpikos répa és roston sült paszternák meg rengeteg kenyér, ez pedig mintha pasztinák lenne, és. – Miért borotválkoztál meg? – kérdezte Finnula halkan, ügyelve, hogy a félelem ne hallatsszon a hangjában. A férfi ránézett, és Finnula máris megbánta kérdését. Hugo élénk tekintete nyugtalanítóan ragyogott, s az érzéki ajkak somolygása sem tűnt túl biztatónak. – Hogy miért borotválkoztam meg? Mert elegem volt abból, hogy úgy nézek ki, mint egy hibbant remete. Nem tetszem így? Finnula nagyot kortyolt a sörből. – Ezzel azt feltételezed, jó uram – mondta, miután lenyelte a kortyot –, hogy korábban kedveltelek. – Valóban – felelte Hugo nevetve. Kése élére tűzött egy darab paszternákot, és beleharapott. – De Fairchild gazda pajtájában nagyon is olyan érzésem volt, hogy kedvelsz. Finnula mélyen elpirult, és örült, hogy a tűz fényében nem feltűnő arca pirossága.
– Azt hittem, sokkal idősebb vagy, uram – felelte jobb híján. – Valóban? Bár tényleg idősebbnek néztem ki. De csalódottnak tűnsz. Finnula vállat vont és a tálba nyúlt egy darab aszpikos répáért. – Csalódott vagy! – kiáltotta Hugo, azzal lecsapta a kupát az asztalra, és hitetlenkedve nézett a lányra. – Isten segítsen, hiszen te jobban kedveltél engem szakállasan, mocskosan! Finnula vigyázva, hogy ne nézzen a férfira, a fejét ingatta. – Nem, nem, egészen jól nézel ki szakáll nélkül, uram – mondta udvariasan. Azt nem tette hozzá, hogy ha szakáll nélkül látta volna, nagy ívben elkerülte volna, amikor fogolyra vadászott. Az ember lánya nem akarhat ilyen veszedelmesen jóképű túszt fogva tartani! Nem, az efféle emberrablás mindenféle komplikációkhoz vezethet! Ami azt illeti, már vezetett is. Hiszen milyen helyzetbe került?! Egy olyan férfiemberrel vacsorázik, sőt, olyan emberrel éjszakázik, aki annyira gyönyörű, hogy az ember lánya legszívesebben átugrana az asztalon és ölelné, csak ölelné. Ez a veszély korábban nemigen fenyegetett, de most... most erősen a sörös kupájába kellett kapaszkodnia, hogy elkerülje. – A pokolba is! – szólalt meg Hugo, és Finnulának kétsége sem volt afelől, hogy a férfi figyelmét nem kerülte el gyászos arckifejezése. – Jobban tetszettem neked szakállasan! -Aztán felvidulva vállat vont. – Megnövesztem! Finnula összevonta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy gyakran találkoznánk, miután kifizették érted a váltságdíjat, uram -szólt szelíden. A férfi csak bámult. – Értem – mondta sértődötten. – Úgy értem, nagyon ritkán járok annyira északra, Caterburybe – sietett magyarázni, miközben merített magának Pittné asszonyság ragujából, bár tudta, hogy annyit úgysem fog megenni. – És nem hiszem, hogy neked annyi időd lenne, hogy leutazgass Stephensgate-be, hiszen apád birtokait kell igazgatnod. – Valóban – felelte Hugo, tekintetét leszegve. – Azt hiszem, igazad van. Finnula nem értette, mi bánthatja a lovagot. Komolyan gondolja, hogy ezek után még barátok lehetnek? Hiszen rengeteg férfibarátja van, de egyik sem néz ki ilyen jól. Ilyen gyönyörű férfival talán lehetetlen is a barátság. Nem tudna másra figyelni, csak arra, hogy mennyire szeretné megcsókolni. Ez a férfi vagy szándékosan nem veszi figyelembe, milyen hatást vált ki a pillantása, vagy érzéketlen, mint egy tuskó. – Ezek szerint mégis a kovácsodhoz mész feleségül – mondta Hugo, és nagyot kortyolt a sörébe. Most Finnulán volt a csodálkozás sora. – Milyen kovácshoz? – A falu kovácsához. Akinek a tizenharmadik gyerekével leszel viselős... – Ó! Ahhoz a részegeshez, aki vacsorát követel, és azzal fenyeget, hogy megver, ha nem tálalok neki azonnal? Nem, nem hiszem, hogy kovácshoz megyek feleségül. Tudod, egyszer már próbáltam. Elégedett lehetett, mert a férfi kezéből menten kiesett a kés. Legalább sikerült úgy megdöbbenteni, mint ahogy ő lepte meg korábban.
– Mit próbáltál már? – kérdezte, azzal lehajolt, hogy felvegye a kést. – A házasságot – felelte Finnula. Nem szeretett a múltjáról beszélni, de még sosem volt ilyen veszélyesen gyönyörű beszélgetőpartnere, akit sakkban kellett tartani. Hugo csak bámult; borostyánszín szeme Finnula emlékezete szerint először vált sötétbarnává. – Azt mondod, voltál már férjnél? – kérdezte kimérten. Finnula bólintott. Szíve a torkában dobogott. Gyűlölt erről beszélni. De úgy gondolta, ez a férfi megérdemli, hogy megmondja neki az igazat. – Egy kis ideig. – Nem hiszem – horkant fel Hugo. – Ez csak kitaláltad; azért mondod, hogy bosszants engem. – Bárcsak kitaláció lenne, jó uram! – Az asztalra könyökölt, két tenyerébe támasztva a fejét. – Sajnos nagyon is valóságos volt. – Ezt nem értem – szólt Hugo láthatóan dühösen, és ő is előrehajolt: arcuk kis híján összeért. – Hány éves vagy? Finnula összevonta a szemöldökét. – Majdnem tizennyolc. De mi köze ennek bármihez? Hugo aggódónak tűnt. – Mennyi ideig voltál férjnél? – Egy napig. Sir Hugh felnevetett, mint aki megkönnyebbült. – Gondolhattam volna! Mi történt? Robert bátyó kikényszerítette a házasság megsemmisítését, amikor megtudta? Finnula elfintorodott. – Nem. Semmi ilyesmi. – Akkor hol van a férjed? Hiszen ha egy férfi egyszer megnyerte magának a Szépséges Finnt, nemigen hajlandó elereszteni. Finnula összevonta a szemöldökét. – Hát, ez a férfiú megtette. Meghalt. – Meghalt? – Hugo kihúzta magát ültében, szeme újra borostyánszínű volt, és igen szúrós tekintettel nézett rá. – Hogy érted azt, hogy meghalt? – Egyszerűen meghalt, és kész. Borzalmas élmény volt, gondolhatod. Így hát nem próbálom ki újra. – Mit nem próbálsz ki újra? A házasságot? – kérdezte Hugo hitetlenkedve. – Soha többé nem akarsz férjhez menni? – Soha – felelte a lány. Evett egy falatot a raguból, ízletesnek találta, és egy újabb korty Mel-főzte sörrel öblítette le. Hirtelen mintha visszanyerte volna az étvágyát. Mohón evett; tudta, hogy a lovag bámulja, de próbált tudomást sem venni róla. Nem volt könnyű. – Furcsa – tűnődött Hugo hosszabb csend után. – Sosem gondoltam volna, hogy az a bőrnadrág özvegyi viselet.
– Miért gyászoljam? – kérdezte a lány méltatlankodva, egy darab sajtot ízlelgetve. – Nem szerettem. Hugo furcsa hangot hallatott; mintha füttyentett volna. – Ki volt ez a szerencsétlen fickó, aki éppen az esküvője napján halt meg, amikor elvett egy olyan nőt, aki nem szerette? – Nem kovács volt – ismerte el Finnula. – Gondoltam. Szóval kikényszerített házasság volt? – Ha az érdekel, volt-e beleszólásom a dologba: nem. Nyilvánvalóan nem volt. Miért mennék hozzá valakihez, akit nem szeretek? – Az emberek nem csak szerelemből házasodnak, Finnula. Sok oka lehet. – Ó, persze. Az olyanok, mint te, uram. – Aztán meglátta a férfi sértett arckifejezését, és sietett magyarázkodni – Úgy értem, a földbirtokosok. Ti vagyonért vagy földért házasodtok. De az olyanok, mint én, a nővéreim és a bátyám, mi szerelemből. – És nem hiszed, hogy valaha szerelmes lehetnél, Finnula? – A kérdést egy pillanatig olyan szelíden szánakozó mosoly kísérte, hogy Finnula alig kapott levegőt. Hogyan képes ez a férfi, aki két teljes napig zaklatta és bosszantotta, hirtelen arra késztetni, hogy egyetlen szótól elpiruljon, félrenézzen és felsóhajtson? Tekintete a férfi kezére rebbent; erősen szorította a kupát, és eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor ezek az erős, kérges ujjak a bőrére simultak. Lehetséges, hogy szerelmes ebbe a szép férfiba? Ha nem a vágyával, akkor szavaival bosszantotta. Finnula félt az érintésétől, mert vágyott rá, és tudta, hogy ha Sir Hugh újra megcsókolja, képtelen lesz ellenállni neki. Ő a legbőszítőbb férfi, akit valaha ismert: javíthatatlan kötekedő, incselkedő, de meg is nevetteti. Ez lenne a szerelem? Visszadobta a kérdést. – És te, jó uram? Megházasodsz valaha? – Egészen bizonyosan – mondta Hugo. – Kötelességem folytatni a Fitz... öö... William vérvonalat. – És szerelemből fogsz házasodni? – ingerelte Finnula. – Vagy inkább pénzért? – Ezt majd meglátjuk. Szerintem elég pénzem van. Te nem így látod? – Úgy látom, eléggé szórod, amid van – ismerte el Finnula. – Igen, ez elég rossz szokásom. Ha meglátok valamit, amit akarok, attól tartok, minden pénzt megadok érte, hogy megszerezzem. – Felemelte a sörös kupát. – Kérsz még Mel seréből? Finnula bólintott, és feltartotta a kupát. Most, hogy evett egy kicsit, nyugodtabb volt. Lassan kezdte megszokni Sir Hugh új megjelenését, és a férfi már közel sem tűnt olyan fenyegetőnek. Jó volt beszélgetni vele. Még mindig ugyanaz a bosszantó alak volt, aki addig, csak egy kicsit jobban nézett ki. Hugo kitöltötte neki a ser utolsó cseppjeit, Finnula belefújt a tömör habba, és nézte, ahogy a férfi a tányérján maradt ételben turkál. Sir Hugh még nála is kevesebbet evett, pedig kétszer akkora termetű. Finnula nem értette, mi bántja. – Mi a véleményed róla, jó uram? – kérdezte a sörre mutatva. Hugo mosolygott, bár a mosoly nem ért el a szeméig. – Igen jóféle ser. Nem túl erős. Megtiszteltetésnek érzem, hogy azért raboltak el, hogy még több ilyen
serital készülhessen. Finnula kuncogott. Aztán gyorsan elhallgatott, mert rájött, nem kellett volna éhgyomorra annyi sört innia. – Hogy van a bordád? – érdeklődött Hugo. Finnula álmosan mosolygott rá. – Egészen jól. – Akarod, hogy bekössem, mielőtt ágyba bújunk? Mielőtt ágyba bújunk. Milyen meghittnek tűnik ez a mondat! Mintha idős házaspár lennének, akik minden éjjel együtt bújnak ágyba. – Köszönöm, nem – felelte Finnula, és képtelen volt pirulás nélkül gondolni arra, milyen finoman érintették a férfi ujjai a fájó sérülést. Annyiszor elpirult már ma este, hogy Sir Hugh biztosan azt hiszi, ilyen az arcszíne. – Finnula – szólalt meg a férfi, de amikor a lány ránézett, a lovag arca kifürkészhetetlen volt. Ezúttal Sir Hugh kapta el a tekintetét. – Semmi, semmi. Ahogy felállt, a szék lába karistolta a padlót. – Pittné asszonyság azt mondta, hagyjuk az edényeket a folyosón. – Ó! – szólt Finnula, azzal letette sörös kupáját. – Majd én! – Nem, majd én! – felelte Sir Hugh, Finnula érzése szerint kissé mogorván. A szőke lovag összeszedte az edényeket, és nagy csörgés közepette az ajtóhoz vitte, majd lehajolt és kitette őket a folyosóra. Többször kellett fordulnia, de közben egyszer sem szólalt meg. Finnula azon tűnődött, vajon mi rosszat tett, amivel így megbántotta. Talán nem kellett volna elmondania rosszul sikerült házasságát. Erről a témáról általában gyűlölt beszélni. Meglepte, hogy egyáltalán megemlítette Sir Hugh előtt. Mintha különös tehetsége lett volna olyan témákat kibeszéltetni vele, amiket általában messze elkerült. Talán éppen ezért kedvelte meg a lovagot: olyan érzése volt, hogy bármit elmondhatna neki, bármilyen megdöbbentő dolgot, és ő nem gondolna róla semmi rosszat. De most nyilván tett valamit, amivel felbosszantotta, mert Sir Hugh szándékosan kerülte a tekintetét. Hát, ha duzzogni akar, ebben nem akadályozza meg. Vállat vont, ellépett a kandallótól, az ágyhoz ment, próbaképp megnyomogatta a tollal töltött matracot. Nem tud túl puha ágyban aludni. A matrac azonban jó tömöttnek tűnt, egyáltalán nem kényelmetlenül keménynek. Finnula úgy érezte, szerencséjük volt, hogy ilyen szörnyű éjszakán ilyen szép szobát kaptak, még akkor is, ha ketten kell aludniuk benne. Egyetlen ablak volt, majdnem olyan, mint a malomházbeli hálószobáján, csak kisebb. Ezt hullámos, drága üveg borította, amit kívülről eső áztatott, szél fútt. Az egyetlen sima üvegnégyzetben Finnula meglátta magát: karcsú lány fehér ruhában, nyakában nagy, zöld ékkővel. Vörös haja egy fonatban lógott előre a bal vállán. Maga is kicsinek és szánalmasan védtelennek találta magát. Ez azonban csak az üveg torzítása volt, mert Finnula tudta, hogy a védtelenségtől igen távol áll. Amikor becsukódott az ajtó és a retesz a helyére csusszant, Finnula nem mozdult. Sir Hugh tükörképét nézte. Nem is nagyon lepődött meg, amikor azt látta, hogy mögéje lép. Szíve erősen kalapált; hirtelen megfordult, szembenézett vele. Tudta, mi fog történni. Azt is tudta, hogy nincs szándékában megállítani. Isten segítse. már pontosan tudta, miért viselkedett
olyan bolond módon Mellana azzal az idióta trubadúrral. És mégis, semmit, az égvilágon semmit nem volt képes tenni azért, hogy ő maga ne kövesse el pontosan ugyanezt a hibát ezzel a bosszantó, lélegzetelállítóan jóképű. hol durva, hol gyengéd lovaggal, aki tudja, hogy jót tesz neki akkor is, ha ezzel rettentően zavarba hozza. – Finnula – szólalt meg Sir Hugh újra, és a lány ezúttal felismerte hangjában a vágyat. Megfelelt annak a vágynak, amit ő a szívében, erei lüktetésében, minden idegszála feszülésében érzett. – Tudom, szavamat adtam, hogy egy ujjal sem érek hozzád, de. Finnula egyáltalán nem volt biztos benne, hogyan történt, ami ezután történt. Úgy tűnt, mintha az egyik pillanatban még ott állt volna, felnézve rá, tűnődve, hogy mikor hagyja abba a beszédet és mikor teszi meg végre, amit tenni akar, az isten szerelmére, mikor. .a következő pillanatban pedig már a karjában tartotta. Fogalma sem volt, melyikük mozdult a másik felé. Karja a férfi nyaka köré fonódott, maga felé húzta a fejét, ujjai a lágy hajba túrtak, ajka már szétnyílt, hogy ajkát fogadja. Az erős, aranyokker bőrű kar, amelyet oly nagyon vágyott maga köré, most annyira erősen szorította a férfi széles melléhez, hogy alig kapott levegőt. Nem mintha amúgy képes lett volna rendesen lélegezni, mert Sir Hugh oly erősen, oly mélyen, oly sürgetőn csókolta, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban kiszakíthatja magát a csókból, ölelésből. Mintha attól félt volna, hogy megint megzavarja őket valaki. És Finnulát megelégedéssel töltötte el a tudat, hogy a bátyja nagyon megdöbbenne, ha tudná, mit csinál, és hogy előttük van az egész éjszaka. Ennek megfelelően még jobban belemerült a csókba, hogy minél tovább tartson, és ráérősen simogatta a csodás, izmos két kart. Hugo hirtelen felemelte a fejét és lenézett a lányra; szeme még zöldebb volt, mint a smaragd a nyakában. Finnula pihegett, keble gyorsan emelkedett-süllyedt, arca élénk pírban égett. Látta a kérdést a férfi tekintetében, nagyon jól értette. Nem tudhatta, hogy ő már meghozta a döntést, hogy visszavonhatatlanul elhatározta magát abban a pillanatban, amikor szakáll nélkül meglátta. Lehet, hogy a döntés nem is akkor, hanem később, abban a minutumban született, amikor a retesz a helyére csusszant. Mit számít ez? Idegeneknek hiszik őket ezen a helyen. Soha, senki nem tudja meg. – Ne most – nyöszörgött Finnula. Nagyon jól tudta, miért hagyta abba a férfi a csókot és mit jelentett kérdő tekintete. – Az isten fogát, uram, túl késő. Akármit is akart mondani Hugo, a lány türelmetlen felkiáltása örökre belé fojtotta a szót. Lágyan kissé hátradöntötte, és csókokkal halmozta el arcát, a füle mögötti finom bőrt; ajka tűzforró nyomot húzott a nyakán lefelé, a ruha kivágásáig. Finnula még mindig a férfi ajkának ízére vágyott, újra magához húzta a fejét, és felnyögött, amikor a férfitenyér kemény keblére simult. A férfi zsibbasztó-édes csókja, keze a keblén. mindez olyan sok jó érzés volt egyszerre, hogy Finnula azt hitte, megsemmisül. Olyan volt, amilyennek sejtette... csak még annál is sokkalta több, sokkalta jobb. A szoba szinte rengett vele; szédült, mintha túl sokat ivott volna Mellana seréből, és Hugo maradt az egyetlen szilárd, biztos pont a látóterében. Belé kapaszkodott. és csak ekkor kezdte érteni, mi az a valami, amire olyan nagyon vágyik. Aztán, amikor lába az ő gyengülő, remegő combja, közé csusszant, és érezte a férfi keménységét ott,
ahol a ruha alatt a combja összeért, olyan édes-kínos felindulást tapasztalt, amihez hasonlót addig még sosem. Hirtelen megértette. Mindent értett. Aztán csak annyit érzett, hogy a férfi két keze alácsusszan és felemeli, fel a levegőbe. Ösztönösen felsikoltott, ahogy feje a fagerendákhoz közelített, és levegő után kapkodott, ahogy Hugo forró ajka a mellbimbójára tapadt, nyelvével simogatta, kényeztette a ruha finom anyagán át. Finnula nevetve nézett le rá; ebből az új szögből csodálta a férfi simára borotvált arcát, aztán bűntudatot érzett a kuncogás miatt, mert amit tenni akarnak, az egyáltalán nem nevetnivaló. Ekkor Hugo hirtelen az ágyra dobta, Finnula teste rugózott kicsit, mielőtt a férfi ingét és nadrágját lerántva, mezítelenül melléje feküdt. Finnula rögtön abbahagyta a nevetést. Látott már meztelen férfit... nővéreivel kivették a részüket a leselkedésből a falusi tónál... de olyan szép testű embert, mint a Caterbury-beli Hugh Fitzwilliam, még sosem. Egész teste bronzbarna volt az egyiptomi naptól, bőre a duzzadó izmoktól feszes, sima, csak néhol mutatkoztak rajta régen begyógyult, bár súlyosnak látszó sebhelyek. A mellét, karját borító aranyló szőrzet hasonlóképpen folytatódott a lábán, és dúsan burjánzott a fészekben is, a lába között, ahol. Egy pillanatra felkapta a tekintetét, ajka szétnyílt. De Hugo nem akart lehetőséget adni rá, hogy meggondolja magát. Térdig felhúzta a ruháját, és gyors, precíz mozdulattal lerántotta róla a csizmát. De Finnula nem hagyta volna eltéríteni magát elhatározásától. Fel könyökre támaszkodott. – Esetleg. De Hugo már kézbe vette csupasz bal lábát, és csókolni kezdte finom ívét. Finnula felsóhajtott a soha nem tapasztalt gyönyörtől, teste azonnali válaszától. el akarta húzni a lábát, ám Hugo már nem a lábfejét csókolta, hanem sok-sok kis csókkal elindult felfelé, fel, fel, túljutott térdhajlatán, combja belső ívén. És Finnula ekkor a párnára hanyatlott. Biztos volt benne, hogy a férfi abbahagyja. Ezzel nyilván túl messzire ment. De Hugo nem hagyta abba, elkapta jobb csuklóját, ülő helyzetbe húzta, majd egyetlen, gyakorlott mozdulattal lerántotta róla a ruhát. és Finnula ott volt előtte meztelenül: nem volt rajta más, csak a smaragd és a férfi érintése. Az illem és szerénység kedvéért kezével próbálta eltakarni magát; el is felejtette, hogy a férfi már látta őt meztelenül a forrásnál, és legelőször is éppen az ő ötlete volt, hogy ruhátlanul mutatkozzon előtte. De Hugo elkapta a kezét, és egy pillanattal később súlyos férfitestével hanyatt nyomta az ágyon, a menekülést lehetetlenné téve. Kemény lába megint combjai érzékeny tövéhez szorult, és Finnula újra egész testében érezte a vágy rándulását. Válaszul ösztönösen felfelé ívelte testét, és úgy tűnt, pár pillanattal később már nem Hugo lába, hanem férfiasságának bíbor feje simul hozzá forrón, szorosan. Amikor először meglátta, Finnula úgy vélte, félelmetes, tán fájdalmas lehet egész hosszában befogadni. De már egyáltalán nem törődött ezzel, nem bánta. vágya legyőzött minden tilalmat, minden aggodalmat. Hugo mintha észre sem vette volna a lány kezdeti tétovázását. Ajka forrón tapadt ajkára, és lassan csusszant befelé. Finnula felszisszent, úgy találta, hogy talán nem is lesz olyan könnyű, mint gondolta. mígnem meghallván gyors lélegzetvételét. Hugo egy kicsit visszahúzódott, lenézett a lányra, és Finnula rájött, hogy ezúttal tévedett. Teljesen be tudja fogadni úgy, hogy nem törik ketté. és hogy a lányság elvesztésének fájdalmát – ami, úgy tűnik, amúgy is nyilván régen odalett Violet nyergében – nővérei
igencsak eltúlozták. Érezte, hogy a férfi teljesen kitölti, és nem érdekelte semmi a világon, csak hogy szűnjön a kín, csillapodjon a vágy, simuljon a kívánás görcse. De Hugo ezt nem tudhatta semmiképpen. – Finnula? – kérdezte bizonytalanul, és égett a vágytól, hogy folytassa, de egyáltalán nem volt biztos abban, mit gondol erről a lány, bár nagyon remélte, hogy ő is a folytatás mellett van. – Te. Finnula pedig nem szóval válaszolt, hanem megfeszítette a testét, ajkával hallgattatta el a férfit, jelezve vágyát. És Hugo felkiáltott, talán az öröm kiáltása volt (bár ezt nehéz lett volna megmondani, mivel ajkuk szorosan összeforrt), és mélyen belémerítkezett. Finnula szinte azonnal elért a csúcsra, a férfi ajkába kiáltott, ahogy elöntötték a gyönyör megkönnyebbülést hozó, lágy hullámai. Hugo pár pillanattal később érte el ezt a pontot. Szíve vadul kalapált, zihált, első szavaiból aggodalom szólt, alig tudta kinyögni a kérdést: – Megsebeztelek, Finnula? – Megsebezni? Nem sebzésnek nevezném – felelte a lány, és forgott vele a világ. A férfi feje megkönnyebbülten lehanyatlott, szőke haját Finnula finom vállára simította. Finnula nem tudta, menynyi ideig feküdtek így, de a tűz már rubinpiros zsarátnokká lappadt, a gyertyák leégtek, amikor Hugo megint felemelte a fejét és megcsókolta, ezúttal gyengéden. – Az utolsó pillanatban gondoltad meg magadat, ugye? – hangzott váratlan kérdése. Finnula kisimította Hugo szeméből a belógó hosszú szőke tincset. – Csak egy pillanatig tétováztam – mondta, aztán zavartan elhallgatott. – Elég ijesztő látvány volt – folytatta határozatlanul. – Nem hittem, hogy lehetséges vagy hogy túlélem, ha az egész. De túléltem – mondta, és vállat vont. – És élveztem. – Furcsa nő vagy te, Finnula Crais – mondta Hugo, ujjával körözve válla finom bőrén, amitől Finnula karján bizsergető érzés cikázott fel-le. – Sok tekintetben annyira makacs! Bőrnadrág! Orvvadászat! És a heves temperamentumod! Ám alatta oly kedves, olyan odaadó. Finnula felsóhajtott. Nagyon nehéz volt a férfitest most, hogy vágya kielégült, és így, hogy már nem fűtötte a szenvedély, teste már nem bírta el a férfi súlyát. Hüvelykujjával megbökte Hugo meztelen csípőjét. – Mozdulj! – mondta, és a férfi engedelmesen legördült róla, de barna karját a lány köré fonva magával húzta úgy, hogy Finnula teste a testéhez simult, háta a bozontos mellkas mellett, a férfi keze a lány feje alatt. És Hugo elégedetten felmordult, amit Finnula nem értett, míg meg nem látta a halványrózsaszín foltokat a matracon. – Jaj, ne! – kiáltott fel rémülten, félkönyékre támaszkodva. – Pittné asszonyságnak ez egyáltalán nem fog tetszeni. Hugo visszahúzta, és némi meglepetéssel nézte a foltokat Finnula válla fölött. Úgy tűnt, nem ez volt elégedettsége oka. – Magyarázd el nekem még egyszer – szólt szalmaszín szemöldökét ráncolva –, hogyan lehetséges, hogy özvegy vagy és mégis szűz?
– Mondtam már – felelte Finnula álmosan. – Csak egy napig voltam férjnél. A férjem meghalt, mielőtt. – Szerencsétlen – mormogta Hugo, és ajkát Finnula füle tövéhez nyomta, mire a lány lábujja kellemesen bizseregni kezdett. – Ne aggódj Pittné asszonyság és az ágyneműje miatt. Bőségesen kárpótolom pénzzel. Finnula megint mosolygott, szeme lecsukódott, elnyomta az álom. Mielőtt elaludt, utolsó éber gondolata az volt, hogy furcsa, milyen jól egymásba simulnak, milyen jól illeszkedik az ő teste Sir Hugh minden homorulatához és domborulatához. Mintha egymásnak lennének teremtve.
Kilencedik fejezet Másnap reggel Hugót mulattatta kissé, amikor a lassan ébredező Finnula teste váratlanul megdermedt, és próbált elhúzódni tőle, mintha semmi sem történt volna köztük az éjszaka. Elkapta a karját és visszahúzta a lányt maga mellé, miközben emlékeztette rá, milyen gyönyört volt képes okozni teste a testének. Finnula kacagva ellenkezett. Hugo sosem találkozott még nála szenvedélyesebb nővel: egyszerre adott és követelt az ágyban. Olyan bátor volt, mint a legfeslettebb rosszlány, mégis gyengéd, mint egy érintetlen szűz – hisz az volt, mielőtt Hugo megfosztotta ártatlanságától. Nem úgy tűnt azonban, mintha Finnula bánná az együtt töltött órákat. Sőt, amikor ködszürke szemével ránézett, elégedettség látszott a pillantásában, mintha egy életre megtanulta volna, mi az öröm. Áttetsző, sápadt bőrét nézve a szoba egyetlen ablakán beszűrődő élénk reggeli napsütésben, Hugo semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy újra szeretkezzenek. Pontosan így érzett az előző nap reggelén is, azzal a különbséggel, hogy most már megvalósíthatta ezt a vágyát. Rögtön hozzá is látott, egyben megesküdött magának, hogy ezt az örömöt a lehető leghosszabb ideig minden reggel megtapasztalja. Egyik kezét a vékony combok közé csúsztatva lehajtotta a fejét, hogy ajkát Finnula ajkára tapassza. A lány a férfiujjak érintésétől megmerevedett, és Hugo tudta, hogy így lesz, ahogy azt is, hogy rögtön meglágyul, amint másik kezével kicsiny keblét cirógatja meg. Kezével irányította a lányt, hogy vesse át rajta a lábát, mintha lovagolna, és amikor körülvette a nedves, síkos forróság, beburkolta a langyos nőiség, Sir Hugh önkéntelenül megvonaglott. A copf, melyet Peggy előző este oly gondosan befont, kibomlott önfeledt szeretkezésük közben, és a gyönyörű rézvörös fürtök édes illatú függönyt alkottak körülöttük, ahogy együtt mozogtak. Hugo nézte, csak nézte Finnula szép arcát, ahogy a lányt az élvezet újabb hulláma árasztotta el, megragadta keskeny csípőjét, és mélyebbre, még mélyebbre hatolt belé, egészen addig, míg végre őt is utolérte az észveszejtő gyönyörűség. Az aléltan rádőlő Finnulát Hugo magához ölelte, és csodálta a finom csontozatú, szép testet, azon tűnődve, hogyan volt képes ez a kicsi nő ilyen tomboló vágyat ébreszteni benne. Úgy érezte, sosem telik el vele, sosem múlik el az iránta való vágy, és ez a gondolat kijózanítóan hatott rá. Hiszen ő nem Hugh Fitzwilliam, egyszerű lovag Caterburyből, hanem Sir Hugo, Stephensgate grófja, és ez a lány az ő uradalmi molnárjának lánya. Finnula Crais, bár ennek nincs tudatában, az ő alattvalója, neki pedig földesúri kötelessége megvédeni alattvalóit és gondoskodni róluk. Habár apja, a néhai gróf rosszul bánt
azokkal, akiket védelmezni lett volna hivatott, de ő nem olyan, mint az apja volt, és amint hazaér Stephensgate-be, jóváteszi Lord Geoffrey minden hibáját. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy elvette a lány legnagyobb kincsét, a szüzességét, s így nem lesz férfi, aki feleségül venné. Nem mintha Hugo ezek után jóváhagyott volna egy ilyen házasságot. Nem. Finnula Crais és a sorsa ezzel az ő felelősségévé vált, és már csak azon aggódott, miképpen veszi rá, hogy lemondjon a bőrnadrágról. Nagyon jól állt neki, de nyilván nem hagyja, hogy a felesége fiúnak öltözve bolyongjon, hogy bármelyik férfi legeltesse rajta a szemét. Nem. Finnula ezentúl rendes női ruhát fog viselni, olyat amilyet előző este, amely olyan csábítón követte teste minden domborulatát. Finnula ekkor a férfin fekve nagyot nyújtózkodott, mint egy macska, és azt mondta: – Ha éjszakára Stephensgate-be akarunk érni, nemsokára indulnunk kell. Hugo vigyorgott és megpaskolta Finnula fenekét. – Még mindig a foglyod vagyok? – Ne gondold, hogy bármi megváltozott – szögezte le a lány, azzal kicsit lecsusszant, fejét a férfi csupasz mellkasára hajtotta, és nézte, csak nézte a gyönyörük forrását, mely most petyhüdten feküdt Hugo combhajlatában. – Azt hiszem, most már kicsit jobban értem Mellanát – mondta Finnula elgondolkodva. Hugo a lány hosszú szempilláin, kifejező ajkán legeltette a szemét. – Úgy érted, tudod már, hogyan lett terhes? – Igen. Azelőtt nem értettem, miért volt képes ilyesmit tenni, de már tudom, miképpen történhetett. Ha Jack Mallory csak fele annyi örömet okozott neki, mint te nekem, akkor már tudom. Hugo egy pillanatig erős kísértést érzett, hogy felfedje valódi kilétét. Hiszen Finnula ugyanúgy teherbe eshet, mint a nővére, és mindenképpen biztosítani akarta, hogy ha bekövetkezne, nem kell aggódnia a gyermek sorsa miatt. De valahogy úgy érezte, ha megmondja, ő Stephensgate grófja, azzal elrontaná a legszebb reggelt, amelyben valaha része volt. Ezért inkább csendben maradt, s élvezettel nézte, ahogy Finnula felkel és járkál a szobában, olyan fesztelenül, ahogy a forrásnál; egyáltalán nem zavartatta magát, amiért nincs rajta ruha. Megmosakodtak, felöltöztek, Finnula újra magára öltötte álruháját, ezúttal Hugo becézgetései, simogatásai közepette. Attól, hogy női ruhában látta, Hugo szinte eszet vesztette, olyan gerjedelem fogta el újra, és ami rendes körülmények között csak pár percig tartott volna, most több mint egy órába telt. Mire elindultak Dorchesterből, a nap már magasan járt. Az előző napi felhők messze szálltak, az ég tiszta, kék sátornak látszott. Finnula, a ruhájára való tekintettel, nőiesen, oldalvást ült a nyeregben, és barátságosan csevegett arról, hogy szerencsére senki nem ismerte fel a lovát, pedig Violet nyilván ugyanolyan ismert a környéken, mint ő. Hugo csak fél füllel hallgatta, mert inkább azt csodálta, milyen gyönyörű árnyalatúra festi a napfény Finnula dús, göndör haját. Azon kapta magát, hogy irigyli a lány keble közt lógó, napfénytől csillogó smaragdot, amely oly kényelmesen himbálózik ott, ahol félórával korábban még az ő feje nyugodott. Érzelgős, émelyítő gondolatok ezek, korholta magát, és maga sem értette, miért bámulja ezt a lányt
azután, hogy már lefeküdt vele. Általában abban a pillanatban kigyógyult az egyes nők iránti rajongásból, amint végzett a szeretkezéssel, de iránta mintha minden múló órával jobban rajongna. Az, hogy szeretkezett vele, csak olajat öntött lángoló szenvedélyére. Tényleg nagyon nyomorult állapotban volt, és elszorult szívvel ébredt rá, hogy erre csak egyetlen gyógyír létezik. Már egy ideje úton voltak, amikor Finnula arra panaszkodott, hogy görcs állt a lábába, és kérte, álljanak meg, hadd vegye vissza eredeti ruháját. Hugo arra gondolt, bárcsak elégette volna a bőrnadrágot a fogadóban, míg a lány aludt, de remélte, hogy Finnula tomporát végre napfényben láthatja, és erre minden rosszallása elillant; leszállt a lóról, s utána csörtetett a bozótosba, ahová a lány elbújt, hogy átöltözzön. Hugo még soha ilyen jónak nem találta a természet lágy ölén való szerelmeskedést. A nők, akikkel korábban erdőn-mezőn szeretkezett, mind arról panaszkodtak, hogy jaj, sáros lesz a ruhájuk szegélye és jaj, kemény a föld, de Finnulát ez mintha nem érdekelte volna, miután sikerült úgy felizgatnia, hogy nem számított, mi van alattuk. A lány először vonakodott. míg meg nem érintette ott, ahol a combja összeér; aztán mintha elolvadt volna, szelíd lett, engedelmes, akár egy kiscica. Érdekes vonása volt ez, és Hugo igyekezett az emlékezetébe vésni. Könnyen elérhető eszköz, gondolta, jó lesz ezzel csillapítani a haragját, amikor felfedi előtte valódi kilétét. A rövid erdei szeretkezés után Finnula hirtelen szenvedéllyel beleegyezett, hogy Sir Hugh elé üljön a nyeregbe, és így is maradtak, míg néhány órával később meglátták Stephensgate házait. Finnula a látnivalókat sorolta; büszkén mutatta meg a falut, a körülötte elterülő nemesi birtokot, és Hugo, aki több mint tíz éve nem látta otthonát, nagyon élvezte a látványt. A falut nemhogy nagyobbnak, inkább kisebbnek találta, mint amilyen akkor volt, amikor elment. Tudta, hogy így lesz. Mert tavasszal a fák nagyobbnak tűnnek, de a házak kisebbnek és az emberek idősebbnek... sokkal idősebbnek. Finnula a tiszteletesről adott nem túl tiszteletteljes leírásából döbbenettel értesült a tényről, miszerint a Kövér Maude, akitől Hugo mindazt tanulta, amit a nőknek való gyönyörszerzés művészetéről tudott, még mindig űzi az ipart a falu szélén álló kunyhójában. Még jobban megdöbbent azonban, amikor egy kanyar után a szelíden hömpölygő folyócska mellett álló malomház felé közeledtek. A malom éppen úgy nézett ki, mint tíz éve, amikor Hugo elhaladt mellette, nem gondolva lakóira, akiknek egyike most meglehetősen intim közelségben ült előtte a nyeregben. A szép, kétszintes épület udvarában férfiak gyülekeztek. Lovastól. Sokan. Finnula megrezzent, és közölte, hogy a sheriff is köztük van. – Ó, ne! – nyöszörgött, arcát kezébe temetve. – És minden sógorom. Mit gondolnak rólam? Vajon mi jár a fejükben? Hugo határozottan megfogta a karcsú derekat, azután Skinnert egyenesen a ház és az egybegyűlt férfiak felé vezette. Elég duhaj alakoknak tűntek, egyik nagyobb testű volt, mint a másik. Mindenki mogorva képpel mutogatott rájuk. – Akármit is gondolnak, tudom, hogy ártatlan vagy – mondta Finnulának. Nagyon igyekezett, hogy a hangja ne árulja el, mennyire szórakoztatja a helyzet. – Velem voltál az elmúlt három napban. Hacsak nem olyasmiről van szó, amit a távozásod előtt követtél el. Ám Hugo nyugtató szavait mennydörgő kiáltás szakította félbe. Egy férfi kiugrott a csoportosulásból, és
feléjük sietett. Hugo rögtön felismerte élénkvörös hajáról és dühös arcáról. Robert. A báty. Semmi kétség nem férhetett hozzá. – Finnula! A férfi meglepően magas volt. Majdnem olyan magas, mint ő maga, mérte végig Hugo nyugodtan. Erős is volt, válla izmos a sokévi liszteszsákcipeléstől. Ahogy Hugo megállította Skinnert a malomház lóitatója előtt, Robert Crais és még vagy fél tucat férfi indult feléjük öles léptekkel; mintha az ő arcukról mintázták volna a haragot. Hugo érezte, hogy Finnula pánikba esik, és mintha csak riadt póni lenne, szelíden csitította. – Te ezt nem érted! – hebegte a lány. – Meg fog ölni engem! – Egy ujjal sem fog hozzád érni – nyugtatta Hugo. Robert Crais egy lépéssel az itatóvályú előtt állt meg; szeme összeszűkült, homlokát ráncolva nézett fel Hugora. Húga ugyanígy nézett vissza rá. – Ez az a kurafi, Fairchild? A sógorok tömegéből előlépett Matthew Fairchild, zavartan forgatva viharvert kalapját. – Igen, Robert – hebegte. – Erről az emberről beszéltem. – Eressze el a húgomat, uram! – mordult fel Robert. – És szálljon le arról a magas lóról! El kell intéznünk egy-két dolgot. – Robert! – kiáltotta Finnula. Minden félelem lehullott róla, igen hevesen kelt Hugo védelmére. – Hogy merészelsz így beszélni Sir Hugh-val?! Azonnal kérj bocsánatot! – Átkozott legyek, ha bocsánatot kérek – jelentette ki Robert. Erős keze ökölbe szorult izmos combja mellett. – A neve nem Hugh, és egyáltalán nem nemes úr. Engedd el a húgomat, ember, vagy nekem kell lerángatnom onnan? Hugo már egyáltalán nem találta szórakoztatónak a helyzetet. Matthew Fairchild jelenléte csak egyet jelenthetett: a szolgafiú, Evan elmondta, mit látott a Fairchild család pajtájában. csakhogy Hugo lopott csókját Finnula védelmezői valami sokkal súlyosabb tett részének tekintették. Rájött, hogy Robertnek minden oka megvan haragudni rá, bármilyen félreértésen alapul is a haragja. – Hogy érted azt, hogy a neve nem Hugh? – kérdezte Finnula mély megvetéssel és döbbenettel. – Nem tudod, miről beszélsz. Hugh Fitzwilliam az úr neve, lovag, most tért vissza a keresztes háborúból. Caterburyben lakik. – Nem így van, Finnula – mennydörgött egy férfi, aki majdnem olyan nagy termetű volt, mint Robert Crais, csak pocakos. Öltözetének gazdagságából ítélve Hugo úgy vélte, ő Brissac sheriff, akitől Finnula annyira tart. Mindazonáltal elég nagy tisztelettel viseltetett a lány iránt. Látni lehetett ezt abból, ahogyan felnézett rá. Arcát dús, de gondosan nyírt fekete szakáll díszítette. – Miért nem szállsz le onnan, Finn? Hagyd, hogy a nővéreid bekísérjenek a házba! Hugo látta, hogy Finnula felemeli a fejét. A malomház ajtajában öt nő állt; négyen lángoló vörös, dús hajúak, egyikük halvány aranyszín copfos. Minden jel szerint ő volt Mellana, mert keservesen sírt és igen bánatosan kiáltozott: – Az egész az én hibám! Ó, Finn, meg tudsz bocsátani nekem valaha?
– Senki nem visz engem sehová! – jelentette ki Finnula makacsul, Skinner sörényébe markolva. – Egy lépést sem teszek, míg valaki meg nem magyarázza, mi ez az egész! Hugo lehajolt, és a fülébe súgta: – Finnula, a legjobb, ha szót fogadsz a sheriffnek. Ezt az ügyet nekünk, férfiaknak kell elrendeznünk. Menj csak be a nővéreidhez! – Semmi elrendeznivaló ügy nincsen! – jelentette ki Finnula igen hevesen. Szürke szeme rebbent, tekintete végigpásztázott a férfiak csoportján, aztán megállapodott azon, akit keresett. – Matthew Fairchild! Miféle történeteket terjesztettél te rólam? – Semmi mást, csak az igazat, m'lady – állította a nyugtalan gazda. – A szolgám, Evan mindent látott. – A szolgád, Evan semmit nem látott – vágta rá megvetően a Szépséges Finn. és elég merészen, ha figyelembe vesszük, hogy nyilvánvalóan, szemérmetlenül hazudott. – Semmit?! Azt mondta, látta, hogy az a férfi megcsókol téged! – szólt Robert dühösen Hugo felé mutatva. – És azt is mondta, hogy utána megütötted, próbáltál elszabadulni az öleléséből. De amikor Evan néhány perccel később kihívta Matthew-t, te már eltűntél. Akaratod ellenére vitt el, elrabolt az a kurafi. – Ez a legnevetségesebb hazugság, amit valaha hallottam – fortyant fel Finnula. – Az igaz, hogy volt csók, de egyáltalán nem akaratom ellenére, és az, hogy elrabolt volna, mint mindenki láthatja, nem igaz. – Finnula – szólt a sheriff nyugodtan. – Ma délelőtt Caterburyben voltam. Nem lakik ott Hugh Fitzwilliam nevű ember. Caterbury környékén mérföldekre nincs Fitzwilliam család. Hugo nem hallotta, inkább érezte, hogy Finnula lélegzete elakad. Szoborrá merevedett előtte a nyeregben. Hugo tudta, hogy ez rossz jel. Nagyon-nagyon rossz jel. – Most legyél jó kislány – folytatta a sheriff –, és szállj le arról a lóról, hogy négyszemközt beszélhessek azzal az emberrel! Hugo gyengéden megérintette Finnula derekát. – Tedd, amit mond, édesem! Később mindent megmagyarázok, de most menj a nővéreidhez! Finnula arca olyan kifürkészhetetlen volt, hogy Hugo legszívesebben magához szorította és megvigasztalta volna. De nem volt egészen biztos abban, hogy az adott pillanatban egy ilyen gesztus üdvös volna-e. Finnula keze a csípőjénél lógó tőr markolatára csusszant. Két érzelem között tétovázva előbb a bátyjára, aztán Hugóra nézett. – Menj – sürgette a lovag. – És minden elrendeződik. Megígérem. Finnula átlendítette a lábát Skinner nyakán, és könnyedén a földre ugrott. Még fel sem egyenesedett teljesen, amikor Robert Crais rárontott és dühében durván vállon ragadta. – Mi ez az őrület? – tombolt, erősen megrázva a húgát. – Mit gondoltál, te ostoba nőszemély? Kis híja volt, hogy ezek legyenek Robert Crais utolsó szavai ebben az árnyékvilágban. A molnár ezután csak arra emlékezett, hogy Finnulát kiszedték a kezei közül, és hosszú kardpenge szorult a torkához. Hugo kardot rántva leugrott a lóról, mielőtt bárki megmozdulhatott volna; egy évtizednyi háborúzás után vérében volt, hogy azonnal cselekedjen. Maga mögé húzta Finnulát, a báty és húg közé állt; lazán fogta a kardot, ám
igen vészjóslón meredt a férfira. – Mindenért hibáztathatsz engem, Robert testvér, ha neked úgy tetszik – szólt vérfagyasztó, de halálosan nyugodt hangon. – De egy ujjal se merj a lányhoz érni! Semmiben nem vétkes, semmiben nem hibás, és az egyetlen férfi, aki hozzáérhet, az csakis én vagyok. – A pokolba! – csattant fel Robert csodálatra méltó lélekjelenléttel ahhoz képest, hogy éppen egy penge feszült a torkának. – Az én húgom! – A feleségem lesz! – jelentette ki Hugo. Hallotta, hogy a háta mögött Finnula élesen tiltakozik, de az adott pillanatban a molnárlegényre figyelt, semmi másra. Látta, hogy a fiatalember szürke szemében vad harag tombol, és szinte sajnálta. Úgy vélte, szörnyű dolog lehet, ha az ember elveszti a húgát, ráadásul egy vadidegen viszi el. De a tettei alapján Hugo úgy találta, hogy a férfi nem érdemel jobb bánásmódot. Hiszen ő volt az, aki megengedte, hogy Finnula olyan szemérmetlen módon nadrágban járjon. Szerencséje van, hogy komolyabb veszély sosem fenyegette a Szépséges Finnt és nem esett baja. – Nahát, nahát, nahát! – nevetett Brissac sherrif, nagy lapátkezét összeütve. – Ez így már teljesen más tészta! Hiszen az erőszak büntetendő. De a házasság ünnepelendő. Tegye el a kardot, uram! Robert egy ujjal sem fogja bántani a lányt... Ugye, Robert? Roberten jól látszott, hogy nem Finnulát akarja bántani, hanem Hugót. – Nem nyúlok egy ujjal sem Finnulához. De ez az ember csak a holttestemen át veheti feleségül. – Tudja, Crais, ez egészen könnyen megoldható – felelte Hugo, kardját a míves hüvelybe csúsztatva. – Én. – szólalt meg Finnula, de Brissac sheriff közbeavatkozott. A két férfi közé lépett, és a vállukra tette a kezét. – Kemény szavak, nagyon kemény szavak ezek két ember között, akik egy napon rokonok lehetnek. Azt hiszem, ezt a helyzetet elég egyszerűen meg lehet oldani. A sheriff lenézett Finnulára és elmosolyodott. – Finnula, miért nem mondod el nekünk, hogy mi történt valójában? Megerőszakolt ez a férfi? Finnula tagadón ingatta a fejét. – Nem, de. – Más módon okozott neked bántódást? – Nem, de én. – Akkor jó – szólt Brissac sheriff, miközben elengedte a molnárlegény vállát, de Hugóét nem. Hugo ezt nem bánta, mert kezdte megkedvelni a törvény testes emberét, aki nem hagyta, hogy Finnula tombolni kezdjen, pedig Hugo már attól tartott, ez elkerülhetetlen. Úgy gondolta, érti az okát; bár a sheriff pontosan tudja, ki az orvvadász őlordsága erdeiben, sosem tartóztatta le a gyanúsítottat. – Szerintem az egyetlen megválaszolandó kérdés az maradt, hogy ön kicsoda, jó uram. Hugo egyenesen Finnula szemébe nézett, és csendes méltósággal kimondta: – Hugo Geoffrey Fitzstephen vagyok, Stephensgate hetedik grófja. Nemrégiben tértem vissza Akko városából, ahol fogva tartottak. Azért jöttem, hogy átvegyem a birtokot, apai örökségemet.
A csendet, amelyet ez a bejelentés váltott ki, csak egyetlen dühös kiáltás törte meg. Hugo legnagyobb döbbenetére éppen Finnuláé. Amikor megfordult, hogy a lányra nézzen, a legkevésbé arra számított, hogy sértetten sírva fakad. Pedig pontosan ez történt. A Szépséges Finn, aki sem embertől, sem vadállattól nem félt, zokogott a dühtől; amikor Hugo a nevén szólította és elindult felé, a lány sarkon fordult és gyorsan, mint az őz, a nővérei felé futott. A rézvörös hajú asszonyok körülölelték, majd izzó gyűlölettel pillantva Hugo irányába beléptek a malomházba, és becsapták maguk után az ajtót. Brissac sheriff volt az első, aki fejét hátravetve felnevetett. Egy pillanattal később csatlakoztak hozzá Finnula sógorai, aztán Matthew Fairchild, majd végül, de a legharsányabban Robert Crais. Hugo ott állt az udvar közepén, a zárt ajtót nézte, és azon tűnődött, hogy a pokolba került az eszementek falujába. – Ó! – kiáltott fel Brissac sheriff, aki elsőként tért magához a gúnyos, görcsös, mindenkit kétrét görnyesztő nevetésből. – Ó, ez nagyon jó volt! Hugo csak nézte a törvény testes emberét. – Hát senki nem hisz nekem? – Dehogynem, uram! Dehogynem. Hiszünk önnek. Mindannyian elhisszük. Ki más lehetne? Nem ezt találjuk ilyen mulatságosnak. Hugo, csípőre téve a kezét higgadtan, szenvtelenül nézte a nevetéstől majd' kipukkadó embereket. – Nos, akkor esetleg venné a fáradságot, uram, hogy felvilágosítson, pontosan mi a nagy vigasság oka? – Hát, ha tudni akarja, éppenséggel az, hogy ön feleségül veszi Finnulát. – A gondolattól Brissac sheriff kis híján újra elvesztette az önuralmát, de bizonyára észrevette Hugo komor tekintetét, mert visszafogta magát. – Bocsásson meg, uram. Ön tényleg nem tudja? Hugo nem emlékezett rá, hogy érzett volna olyan haragot életében, mint akkor. Szinte emberfeletti erőfeszítéssel gátat szabott vágyának, hogy átrohanjon az udvaron, berúgja az ajtót és kirángassa a malomból síró jövendőbelijét. – Valóban nem tudom – mondta fogcsikorgatva. – Azt sem tudja, hogy Finnula volt már férjnél? – De tudom – felelte Hugo vállat vonva. – Miért? Mi rossz van abban? – És azt nem mondta, ki vette feleségül? – Nem mondta. – Nyilván. Úgy vélem, élete legrosszabb napja volt. Ekkorra minden férfi abbahagyta már a nevetést, s igen különböző arckifejezéssel néztek Hugóra: Robert Crais önelégült vigyorral, Fairchild gazda nyugtalan szánalommal; a kettő között sokféle érzelem megnyilvánult. Szánalom? Hugo erős késztetést érzett, hogy ököllel üssön meg valamit vagy valakit. – Nos? – mordult fel. – Nem világosítanának fel esetleg, ki a kénköves bánat volt, aki feleségül vette? Brissac sheriff mintha nagyon sajnálta volna, hogy neki kell közölnie a hírt, kimondta: – Az ön apja, uram.
Tizedik fejezet Fnnula azon az ágyon feküdt, amelyen ő és Mellana szinte egész addigi életükben osztoztak, és komoran bámult maga elé. Majdnem negyedóráig sírt, miközben nővérei tyúkanyókként vették körül, de mivel sosem volt sírós természet, hamar elapadtak a könnyei. Így miután tűrte Brynn dédelgetését és elhárította Patricia korholását, hagyta, hogy Camilla levetkőztesse: – „Ez a bőrnadrág szégyen, gyalázat!" – és Christina újra felöltöztesse -„Olyan szép ruháid vannak, miért nem viseled őket?!" –, felemelte fejét a könnyáztatta párnáról, és hirtelen abbahagyta a sírást. Hasra fordult, nem törődve azzal, hogy összegyűri a sötétzöld ruhát, s komoran bámulta az ágydeszkát, miközben nővérei körülötte csevegtek. – Nagyon ocsmány játékot űzött veled, Finn! – mondta Christina, húga dús haját fésülgetve, mellette ülve a fakeretes ágyon. – De egyáltalán nem hibáztathatod ezért... – Hisz honnan tudhatott volna rólad meg Lord Geoffreyről? – sóhajtott Brynn. – Szegény lovag.! – Egyáltalán nem szegény lovag, ha már itt tartunk! – szólalt meg Patricia, a legházsártosabb természetű nővér, aki sem Finnulával, sem a gróffal nem volt elégedett. -Megmondta volna neki, hogy ki ő valójában, ha nem lett volna annyira elbűvölve a gondolattól, hogy egy bájos vöröske váltságdíjért tartja fogva. – Patricia! – kiáltott fel döbbenten a jó természetű Brynn. – Hogy mondhatsz ilyet?! – Hogyan? Úgy, hogy ez az igazság, te liba! – De ő a gróf úr! – Na és? A gróf urak nem férfiak? Úgy vélem, elég jól tudjuk Finnula és a néhai Lord Geoffrey esetéből, hogy a grófok elsősorban férfiak, és csak másodsorban urak. – Nevetséges azt feltételezni, hogy azért nem mondta el neki, mert jól érezte magát a fogságában – szólt Christina, játékosan megrángatva Finnula haját. – Teljességgel nevetséges! Patricia erre dacosan karba fonta a kezét. – Nyilvánvalóan kedvére való volt, különben elmenekült volna. – Nem tudott elmenekülni – mondta Brynn. – Ne feledd, hogy Finn tartotta fogva. Finn sosem hagyná, hogy a foglya elmeneküljön. Éppen ezért kérte meg Mellana. – Ó! – siránkozott Mellana a szoba sarkában, ahova nővérei száműzték. – Ez az egész csakis az én hibám! – Valóban – csattant fel Patricia, teljesen érzéketlenül egyetlen hajadon húga iránt. -Csakis a te hibád, Mel. Ezt senki nem tagadja. Ki hallott még ilyesmiről? Csecsebecsékre költeni az egész hozományodat! Szégyellem beismerni, hogy rokonok vagyunk. Csak maradj abban a sarokban, amíg eldöntjük, mit tegyünk veled! Mellana még egy kicsit siránkozott, miközben Finnula metsző pillantást vetett rá. Még nem árulta el senkinek, miért lett hirtelen olyan sürgős Mellana hozományának pótlása, de már elszánta magát, hogy ha a legrosszabb bekövetkezik, nem tartja titokban. – Ó, Finnula! – Brynn aggódva az ajkába harapott. – Nem is tudom, hogyan kérdezzem, Finnula, de ugye
te meg a gróf. úgy értem. ugye nem tettetek. ugye semmi illetlent nem tettetek útközben? Finnula még komorabban nézett maga elé. – Ne legyél már ilyen liba, Brynn! – figyelmeztette nővérét Christina. – A gróf sosem közeledne méltóságán aluli módon egyetlen jobbágyához sem. – De igen, ha az a szándéka, hogy feleségül vegye, mint ahogy az előbb mondta – közölte Patricia igen tárgyilagosan. – Tisztességtelenül közeledett hozzád, Finn? – Igen, Finn, válaszolj! Tisztességtelenül közeledett hozzád? – Nekünk elmondhatod, Finn. Nem áruljuk el Robertnek. Szóval? Finnula szerencsére megmenekült a válaszadástól, mert hirtelen léptek hallatszottak az ajtó elől. Camilla toppant be a szobába; szép szeme valósággal ragyogott. A pletykás Camillát leküldték, hogy kihallgassa a férfiak beszélgetését, és arckifejezéséből ítélve elég sokat hallott. – Ó, Finn! – kiáltotta, azzal az ágyhoz rohant, és szép selyemruhájára sem ügyelve úgy ugrott rá a hason fekvő Finnulára, mint valami rakoncátlan gyerek. – Nem fogod elhinni, milyen lármát csap Lord Hugo! Azt követeli, vigyenek le téged hozzá azonnal, és tömlöccel fenyegeti Robertet! Ez egyszerűen túl élvezetes! Jaj, olyan remek! Finnula nővérei mind az ágy körül tolongtak. – Mit mondtak? – Még mindig el akarja venni feleségül? – Robert nem tagadhatja meg, hogy. – Hogyan vehetné feleségül az apja özvegyét? – Mondd el, mit hallottál, Camilla! – Igen, mondd! Camilla két kezét feltartva csendet kért. Született komédiásként szándékosan halkan beszélt. A nagyobb hatás kedvéért súgva mondta: – Hát, amikor az ajtóhoz értem, Bruce ott állt őrt, és volt képe azt mondani, hogy „Menj fel a nővéreidhez, asszony! Nincs szükség itt a locsogó nyelvedre", mire én azt válaszoltam, hogy.. – Senkit nem érdekel, mit mondott Bruce – csattant fel Patricia, aztán szabadkozó mosollyal hozzátette: – Bocsáss, meg, Christina. Christina csak legyintett, és Camilla végre folytatta. – Hát, Brissac sheriff mesélte Lord Hugónak, hogyan ismerkedett meg az apja és Finnula. Finnula felnyögött, felemelte a párnát, és a fejére szorította. – Brissac sheriff mondta el neki? – kérdezte Brynn eltűnődve. – Miért nem Robert? – Robert nem szólt hozzá egy szót sem. Csak mogorván bámult rá a sörös kupa fölött. – Sörös kupa? – Brynn nagyon megdöbbent. – Isznak? Ilyenkor? – Maga Lord Hugo követelte, hogy verjenek csapra egy hordóval Mel seréből. Megengednéd, hogy
befejezzem? – szólt közbe Camilla türelmetlenül, mert alig várta, hogy folytathassa az előadást. – Szóval, amikor Brissac sheriff elmondta, hogyan látta meg Lord Geoffrey a St. Elias-forrásnál Finnt úszkálni aznap, hogyan leskelődött utána és habarodott bele úgy, hogy követte egészen haza, Stephensgate-be... – Finnula a párna alól megint felnyögött. – Lord Hugo arca egészen elvörösödött és azt mondta: „Ó, az a vén kujon!" A saját apjáról mondta ezt! Aztán Brissac sheriff úgy folytatta, hogy Robert minden tőle telhetőt megtett, hogy Finnulának ne kelljen feleségül mennie ahhoz a vén kecskéhez; ezt a sheriff mondta, nem én, csak idéztem, és ezután híven közölte, hogy Finnula a házasság hírére csak sírt és sírt, és hogy végül Lord Geoffrey egyenesen birkabőr pergamenre írt földesúri rendeletben közölte Roberttel: ha nem adja hozzá feleségül Finnt, elveszi tőle a malmot. Finnula halkan nyögdécselt a párna alatt, aztán csupasz lábával rugdalta az ágyat, míg Patricia le nem fogta mind a két bokáját. – Maradj nyugton, te türelmetlen nőszemély! Hallgatjuk! Kíváncsiak vagyunk! Finnula alig hallható hangon dünnyögött a tollpárnába: – Nem hagynátok végre abba?! Hagyjatok békén! Kérlek! – Nem! – csattant föl Patrícia. – Folytasd csak, Camilla! – Hát, az már bizonyos, hogy Lord Hugo nagyon megdöbbent, amikor megtudta, hogy az apja e vonatkozásban kívánta gyakorolni földesúri előjogait, mivel rögtön kibukott a száján a serital; kis híján szembeköpte Matthew Fairchildot... – Csak nem?! – kiáltott fel Patricia az úrhoz méltatlan viselkedéstől döbbenten. – Pedig így volt. De amikor összeszedte magát, Brissac sheriff megerősítette, hogy így volt, és hogy Finnula úgy készült az esküvőjére, mintha a temetése lenne. Finnula még erősebben rugdalódzott. – Ó, sajnálom, Finn – szólt Camilla. – El is felejtettem, mennyire gyűlölöd felidézni azt a napot. Akárhogy is, Brissac sheriff elmondta, hogy Finn és Lord Geoffrey az egész falu szeme láttára összeházasodott, és utána hatalmas lakoma volt a kastély nagytermében, majd Finnula és Lord Geoffrey felment lefeküdni és aztán. Finnula ledobta fejéről a párnát és felült, olyan hevesen, hogy ruhája megcsavarodott, és a mélyen kivágott zöld selyem az illendőnél többet mutatott a kebléből. – Camilla! Mit mondott erre Lord Hugo? – kérdezte a nővére csuklóját megragadva. Camilla örült, hogy elbeszélését a közönség legalább egy megigézett tagja ennyire értékeli; kicsit még tétovázott, rézvörös fürtjeit igazgatta, és a nagy gyémántgyűrűt nézegette, amit borkereskedő férjétől nemrégiben kapott. Aztán amikor látta, hogy másik négy nővére is lélegzetvisszafojtva figyel, összecsapta a kezét. – Hát, Brissac sheriff felidézte, hogy Finnula sikítva rohant ki a hálókamrából, s a haja úgy lobogott mögötte, mintha égne a háta. ez a rész eléggé tetszett, mármint hogy a haja olyan volt, mint a tűz. és azt sikoltozta, hogy Lord Geoffrey meghalt. Látnotok kellett volna, milyen volt Lord Hugo arca. Fehér, mint a hó, a szája meg tátva maradt a csodálkozástól. „Halott?" kérdezett vissza, és Brissac sheriff bólintott. „Igen. Halott." Aztán a sheriff leírta, hogy mindenki felrohant, és a gróf úr ott volt kiterülve a földön, holtan. Mint egy darab fa. És Finnula teljesen magánkívül, kiabálva esküdözött, hogy egy ujjal sem nyúlt
hozzá, és Reginald Laroche menten meggyanúsította, hogy megmérgezte az öreg grófot, és. – Mit mondott erre? – kérdezte Finnula, ismét elkapva Camilla kezét. – Mit mondott erre Lord Hugo? – A sheriff szemébe nézett és mély hangján azt mondta... ó, Finnula, ez a te Lord Hugód nagyon szép ember. A hangja mély és zengő, olyan, mint a mennydörgés. Az embernek bizsereg tőle a tarkója. – Ez most nem érdekes. Mit mondott Lord Hugo? – Azt, hogy „Senki nem hiszi komolyan, hogy Finnula Crais képes bárkit megmérgezni, legyen az akár olyan utálatos ember, mint az apám", és Brissac sheriff azt mondta, ő mindig is hitt az ártatlanságodban, és ez nagyon sajnálatos, nagyon rossz, hogy mindez így történt. – Mit értett ezen? – tűnődött Finnula. – Hát, azt én nem tudhatom. De a sheriff elmondta, hogy nem találtak mérget, és aznap este senki más nem halt meg, pedig mind ugyanazt az ételt ettük, ezért természetes halálnak nyilvánította Lord Geoffrey halálát. hiszen az öreg gróf úr már majdnem hatvanéves volt, amikor... – Hány éves is a te férjed, Camilla? – kérdezte Patricia kissé gonoszul. Camilla éles pillantást vetett nővérére. – A fene essen beléd, Trish! Gregory még csak ötvenéves...! – Mit mondott Lord Hugo?! – kérdezte Finnula a fogát csikorgatva. – Ó, hát azt mondta: „Nyilván senki nem hitte komolyan, hogy Finnula ilyesmit tett volna", és a sheriff erre azt felelte, hogy csak a Laroche család tagjai hitték ezt. Emlékszel, hogy az a fehérmájú Isabella miket terjesztett, hogy gyilkos cemende nővéreinek nevezett minket? A sarokban Mellana halk hangot hallatott, Camilla pedig rosszalló pillantást vetett rá. – Ó, Mel! Engem nem érdekel, hogy Isabella a barátnőd. Nála kegyetlenebb lotyót még nem hordott a hátán a föld. Emlékszel, mennyire fel volt háborodva az apja, amikor a sheriff nem tartóztatta le Finnulát gyilkosságért? De amikor Edward atya érvénytelennek nyilvánította a házasságot, mivel azt nyilván nem hálták el, Laroche rögtön felhagyott a felháborodással, és ennyi volt. Ez is elhangzott, és ekkor Lord Hugo igen érdekes dolgot mondott. – Mit? – Finnula arca olyan fehér lett, mint a lepedő, amelyen feküdt. – Mit mondott? – Azt mondta: „Úgy érti, hogy Finnula nem kapta meg a harmadrészét?" Mire a sheriff azt válaszolta: „A házasság sosem volt törvényes", és Lord Hugo erre így szólt: „Vagyis az egész birtok Laroche kezébe került?", és a sheriff ezt megerősítette, aztán hozzátette: „Hiszen ön Akko városában volt, fogságban, uram, és mindenki azt hitte, ott fog meghalni, sosem tér vissza." Patricia keményen belekönyökölt Finnula oldalába. – A te Lord Hugód úgy véli, Reginald Laroche ölte meg az öreg grófot és próbálta úgy beállítani, mintha te tetted volna, hogy téged felakasszanak, és ő pedig megkapja a birtokot. Ne feledd a szavam, emiatt még vér fog folyni! Finnula igen komoran nézett a nővérére; a fájós pontot dörzsölgette, ahol Patricia oldalba könyökölte. – Aúúú! – Hallottad, amit mondtam?
– Hallottam. Ne bökdöss, mert ott fáj! – Lord Hugo nem fogja tudni bebizonyítani, hogy Reginald Laroche-nak bármi köze van Lord Geoffrey halálához, Patricia, ahogy Brissac sheriffnek sem sikerült soha – ingatta a fejét Christina. – Ó, Finn, ez elég csúnya ügy. – És mi történt ezután? – kérdezte Finnula, igyekezve, hogy élénk kíváncsisága ne nagyon látsszon. – Hát, ekkor Lord Hugo mondott még valamit, amit nemigen értettem: „Szóval ezért volt a m'lady!", és a sheriff felnevetett és elmondta, Finnula megesküdött, hogy minden erejével védelmezni fogja Lord Geoffrey jobbágyait, és Lord Hugo erre azt mondta, úgy tűnik, Finnula azóta is folyamatosan teljesíti várúrnői kötelességeit Stephensgate-ben, ami jó dolog, mert ha feleségül veszi, az nem lesz olyan nagy változás az új asszonynak. – Hogyan? – kiáltott fel Finnula. – Robert is pontosan így kiáltott fel. „Hogyan?!" És üvöltve állt fel a székéből. „Az nem lehet, hogy még ezek után is feleségül akarja venni!" Mire Lord Hugo azt válaszolta: „De igen. Ha ő hajlandó a feleségem lenni" Aztán a sheriff megint felnevetett, és Robert hirtelen átnyúlt az asztalon, mintha meg akarná ölni őlordságát, de Bruce leállította és emlékeztette, hogy a gróffal beszél, és nem valami jöttment trubadúr kéri tőle a húga kezét. Mellana felzokogott a sarokban. – Erre Robert azt mondta, őt ez nem érdekli, inkább holtan látná Finnulát, mintsem újra Fitzstephenhez menjen feleségül, mert amikor az elsőhöz hozzá akarták adni, napokig csak sírt, és most is fent van és sírva tiltakozik az ellen, hogy feleségül menjen a fiához. Aztán, el sem hinnétek, Lord Hugo azzal fenyegetett, hogy tiszteletlenségéért tömlöcbe vetteti Robertet! Minden lében kanál okvetetlenkedőnek nevezte a bátyánkat, és komolyan megrótta, amiért hagyta Finnulát az erdőben bőrnadrágban bóklászni, mire Robert azt felelte: „Ha úgy gondolja, uram, hogy jobban tud parancsolni neki, csak tessék!" Erre Lord Hugo egyszerűen azt felelte, „Köszönöm!", Brissac sheriff pedig egyenesen azt javasolta, hogy igyanak az ifjú párra! Christina izgatottan megrázta Finnulát. – Hallottad ezt, Finn? Hallottad? Finnula bódultan bólintott. Persze, mindezek után Sir Hugh kénytelen volt azt mondani, hogy feleségül akarja őt venni! De nem gondolhatta komolyan. Csak becsületből tette. És Finnula nem megy férjhez egy férfihoz sem csak azért, hogy a becsületességérzésén csorba ne essék. Az egyetlen helyes dolgot fogja tenni: megmondja neki, hogy ez egyáltalán nem szükséges. Ha teherbe esett, egyszerűen elmegy valahová. talán kolostorba. Mindenkinek azt mondhatja, zarándokútra ment, megtisztítani a lelkét. Bár nem gondolta, hogy ezt bárki is elhinné. Megszülné a gyereket, gondoskodna róla, hogy egy gyermektelen házaspár befogadja, aztán egyenesen hazajönne. Igen, ez sokkal jobb, mint szerelem nélkül házasságban élni. – Finnula, mi bajod? – rázta fel Brynn gyengéden merengéséből. – Hát nem vagy boldog, kedves? Hát nem kedveled? Finnula komoran nézett legidősebb nővérére. – Brynn.. azt hittem, idegen. szerencsétlen lovag Caterburyből, és egyszer csak kiderül, hogy Lord
Geoffrey fia! Szerinted hogyan kéne éreznem ezek után? Ha ezt tudta volna, sosem töltötte volna vele egy ágyban az éjszakát. S most jaj, micsoda kusza helyzetbe került! – Mit számít az? – dorgálta meg Camilla. – Akkor is ő a legbájosabb férfi, akit életemben láttam. – A férfiak nem bájosak – mordult fel Patricia. – Akkor a legjóképűbb. Ó, Finnula, gondolj arra, mennyire más lesz Lord Hugo mellett a Stephensgate kastély úrnőjének lenni, mint az apja mellett volt! Én biztosan nem penderíteném ki az ágyamból! – Camilla! Nagyobb ringyó vagy, mint Isabella Laroche! – jelentette ki Patricia élesen. – Finnula – szólalt meg Brynn, aggódva harapdálva alsó ajkát –, gondolj csak bele! Olyan förtelmes dolog, hogy inkognitóban volt veled? Kinek ártott ezzel? Senkinek. Úgy tűnik, szeret téged. – erre Finnula felhorkant. – Legalábbis láthatóan kedvel. Törődik veled. Különben miért harcolna azért, hogy feleségül vehessen? Finnula egy szót sem szólt, csak az ablak felé bámult. Már jócskán sötétedett. Sir Hugh azért harcol az ő kezéért, mert megbecstelenítette, és csak azt teszi, ami földesúri kötelessége. Bármelyik alávetettjéért megtenné. Jobbágyokért is. – Az is igaz, hogy ha feleségül mész hozzá, az áldozatokkal jár – szólt Brynn halkan, óvatosan. – Persze – erősítette meg Patricia. – Nem járhat többé bőrnadrágban. – Nem járhat többé vadászni – tette hozzá Camilla. – Nem teheti meg többé, hogy felpattan Violet hátára és napokra eltűnik – jegyezte meg Christina. Finnula már attól is, hogy a nővéreit hallgatta, úgy érezte, meghalt egy kicsit. – De csak gondolj bele, mit kapsz cserébe! – kiáltott fel Camilla. Szürke szeme felcsillant az izgalomtól. – Képzeld csak el, milyen ékszereket és ruhákat kapsz! Gondolj bele, milyen élvezetes lesz, ha szolgák fésülik a hajadat, készítik a fürdődet és főznek rád! Hiszen te leszel a leggazdagabb nő egész Stephensgate-ben.. – Isabella Laroche megpukkad az irigységtől – jegyezte meg Patricia nagy élvezettel. – Ó, muszáj feleségül menned hozzá! – biztatta Camilla. – Majd megszereted. Biztosan meg fogod szeretni. Ez mindig így van. Nézz csak meg engem és Gregoryt! Patricia felhorkant. – Hát, ezt nem nevezném ideális házasságnak. – Pedig az. Az elején csak érdekházasságnak tűnt. Gregory őrülten belém szeretett, és csak úgy voltam hajlandó feleségül menni hozzá, ha teljesít bizonyos feltételeket. – Ilyen feltétel volt például az a nyakék, amit most viselsz? – kérdezte Patricia maró gúnnyal. – Igen – felelte Camilla, azzal megérintette rubint és gyöngy nyakékét. – Ez volt az egyik a feltételek közül. És tudod, Finnula, lassanként kezdtem értékelni Gregory egyéb jó tulajdonságait is. – Például? – nevetett Patricia. – A férjed annyi idős, hogy lehetne akár az. Mennydörgő kiáltás szakította meg évődésüket. Robert hangja.
– Finnula! Finnula Crais! Azonnal gyere le! Finnula tágra nyílt szemmel nézett a nővéreire. – Ó, ne! – kiáltott fel keservesen. – Lord Hugo biztosan távozott. És most Robert kitekeri a nyakamat! Gyorsan! Az ablakhoz. Christina a kis ablakhoz sietett, lehajolt, és kinézett az udvarra. – Nem. Őlordsága lova még itt áll. – Biztosan azt akarja, hogy válaszolj Lord Hugo lánykérésére – mondta Brynn. – Ó, Finnula, le kell menned hozzá! De Finnula csak hátrahanyatlott a párnán, arcán a lázadó makacsság kifejezésével. – Nem megyek! – ellenkezett. – Ó, Finn! Ne tedd ezt! De Finnula hajthatatlan volt. – Nem teszem ki a lábamat ebből a szobából, amíg az a férfi itt van. Komolyan mondom. Brynn és Camilla egymásra nézett. – Finnula! – szólt a legidősebb nővér tétovázva. – Biztos vagy benne, hogy semmi. szóval semmi kínos dolog nem történt köztetek az úton? Finnula csak bámult. – Ezt meg miért kérdezed? Vajon meglátszik az emberen, ha elvesztette a szüzességét? Finnula semmi változást nem észlelt Mellana megjelenésén, pedig ő biztosan terhes! – Hát, úgy tűnik nekem, hogy indokolatlanul, szóval túlzottan dühös vagy rá azért, mert hazudott neked. Hiszen nem tett semmi olyasmit, amit furcsállni lehetne. Talán sosem mondja meg a nőknek, hogy gróf, mert attól tart, hogy akkor. szóval nem önmagáért, hanem a pénzéért szeretik. Ez nagyon is az öntelt Sir Hugh-ra vallott... illetve most már Lord Hugónak kell nevezni. Milyen ostoba, milyen vakon ostoba volt! Egy férfi és a fegyverhordozója, hazatérőben a keresztes háborúból, és egyenesen Stephensgate felé tartanak... rögtön tudnia kellett volna, hogy nem lehet más, mint a rég távozott Lord Hugo. Aztán egy kicsit megváltoztatta a nevét. Nem Fitzstephen, hanem Hugh Fitzwilliam. és ő még ekkor sem fogta fel! És a történet a bátyjával, aki nem más, mint Henry, Lord Geoffrey elsőszülött, legszeretettebb fia! Ezt is jól ismerték a faluban, és ő még ebből sem jött rá! Ó! Lord Hugo biztosan azt gondolja, ő a legostobább nőszemély az egész grófságban! Hiszen halványan ugyan, de ismerősnek is találta ott, a forrásnál, de nem jutott el a tudatáig, hogy éppen azért találja ismerősnek, mert Lord Hugo egy kicsit hasonlít az apjára. Hát, ezzel kiderült, milyen buta, tudatlan, és Finnula szinte hálás volt neki ezért. Ha legközelebb férfival találkozik, sokkal kevésbé fog bízni benne. – Finnula! – bődült fel Robert. Hangjától szinte megremegtek a fagerendák. – Jobb lenne, ha lemennél – kérte Finnula a hozzá legközelebb álló Brynt – és megmondanád neki, hogy bár tudom, milyen rendkívül nagy megtiszteltetés, hogy a gróf úr megkérte a kezemet, nincs szándékomban feleségül menni hozzá, ezért Lord Hugo nyugodtan hazamehet.
Brynn vonakodva állt fel. – Finnula, szerintem nagy hibát követsz el. Ne hagyd, hogy a büszkeség a boldogságod útjába álljon.! – Köszönöm a tanácsot – mondta Finnula kimérten. – De az én boldogságom itt van, a malomházban. Brynn felsóhajtott, azzal kiment, hogy átadja Finnula üzenetét. Patricia, aki fel-alá járkált a kis szobában, megállt Mellana előtt, és ridegen rámordult: – Hát, remélem, most boldog vagy! Mi járt a fejedben, hogy ilyen nevetséges küldetéssel bíztad meg Finnulát? Még hogy fogjon neked férfit, akit csak váltságdíj ellenében eresztesz szabadon! Ha! Azt hiszem, túl sok időt töltöttél a rosszéletű Isabella társaságában. Meg fogom mondani Robertnek, hogy többé ne engedjen a közelébe se. Na, erre mit szólsz? – Azt, hogy nem érdekel – sírt Mellana a kötényébe. – Soha többé nem akarom látni! – Ó, ezek szerint észhez tértél. Tudod, Mellana, az a szerencséd, hogy Finnula történetesen egy ilyen lovagias érzületű férfit rabolt el. Mi lett volna, ha olyasvalakit ejt túszul, mint Reginald Laroche? Szerinted akkor most az lenne a dolog következménye, hogy gróf kéri meg a kezét? Nem. Minden bizonnyal már elvesztette volna a szüzességét és terhes lenne! – Patricia! – kiáltott fel Finnula. – Hagyd már békén Melt! – Te is tudod, hogy ez pontosan így van! Újabb kiáltás remegtette meg a házat, ezúttal azonban döngő léptek zaját is lehetett hallani az ajtón túlról. A malomház emelete főként a Crais család nőtagjainak lakhelye volt, ők pedig nem szoktak hozzá, hogy férfiléptek dobogjanak a lépcsőn, ezért mind az öten megdermedtek, s tekintetüket rémülten az ajtóra szegezték. – Finnula! Finnula nevét azonban most nem a bátyjuk, Robert mennydörögte, hanem Lord Hugo. és minden jel arra mutatott, hogy éppen a hálószoba ajtajánál áll. Finnula döbbent pillantásokat vetett a nővéreire, de nem mozdult. – Finnula! – kiáltotta Lord Hugo fenyegetőn. – Kinyitod végre az ajtót, vagy arra kényszerítesz, hogy betörjem? A továbbra is a sarokban ücsörgő Mellana felugrott és az ajtóhoz sietett. Egyik kezét az ajkára szorította. Szeme tágra nyílt a rémülettől. Amikor kinyitotta a súlyos tölgyfa ajtót és megpillantotta a dühtől villámló szemű Lord Hugót, kecsesen meghajolt előtte és összefüggéstelenül hebegte: – Ó, uram, kérem, ne haragudjon Finnulára! Az egész az én hibám! Tudja, én vettem rá. Nem akarta, de sírtam, és ő.. – Igen, látom nagyon bájosan tud sírni – jegyezte meg Lord Hugo kimérten. – És tökéletesen igaza van. Az ön és Jack Mallory hibája. Mellana felszisszent, alig kapott levegőt, és vádlón nézett Finnulára, aki szobormereven ült az ágyon. – Elmondtad! – kiáltotta Mellana panaszosan. – Ó, Finn! Hogyan tehetted ezt? – Igen, elmondta – felelte Hugo, és Finnula figyelmét nem kerülte el a hangjában érződő önelégültség. – Önnek pedig, kisasszony, szerencséje, hogy a húga elárulta, különben nem kapná most ezt, valamint
áldásomat mellé. – Azzal Lord Hugo tömött erszényt ejtett a meglepett Mellana gyorsan kinyújtott kezébe. Aztán szelídebben folytatta. – Ez elég hozománynak, és még néhány csecsebecsére is futja. Javasoltam a bátyjának, hogy találjon helyet a jövendőbeli férjének a malomban, mert a trubadúrkodás nem nevezhető állandó és jövedelmező munkának, amire pedig szükség van most, hogy jön a gyerek. Mellana megint csak kínosan hebegett, miközben Patricia dühösen fölhorkant. – Mel! – kiáltott dühödten. – Te..! Ám Lord Hugo rövid úton elhallgattatta. – Robert bátyád odalent vár téged, Mellana. ugye tegezhetlek most, hogy hamarosan rokonok leszünk? Szóval Robert szeretne néhány szót váltani veled. Mellana túlságosan félt ahhoz, hogy újra sírva fakadjon. Inkább kebléhez szorította a pénzes zacskót, és fejét lehajtva kisomfordált a szobából. Hugo ekkor Finnulára nézett. A lány döbbent arcát látva könnyeden szólt hozzá. – Ne félj! Robert a szavát adta, hogy sosem ütne meg viselős nőt. Finnula úgy érezte, már rég eljutott tűrőképessége határára. Félrecsúszott dekoltázsával nem törődve kikászálódott az ágyból, és önuralmát vesztve kiabált: – Ó, te idióta! Miért mondtad el Robertnek? Most pokollá teszi Mellana életét! – Inkább az ő életét tegye pokollá, mint a tiédet, Finn! – Hugo előbb Camillára pillantott, aztán Patriciára, aki Christinával együtt úgy nézett rá, mintha valami szörnyeteg lenne, aki pár pillanattal korábban mászott ki a csatornából. vagy pottyant a földre a mennyek országából. Finnula nem igazán tudta leolvasni arcukról, mit gondolnak. De Hugo láthatóan nagyon is képes volt erre. – Ha a hölgyek megbocsátanak – hajolt meg –, Finnula és én szeretnénk négyszemközt megbeszélni egykét dolgot. – Ó, természetesen, Lord Hugo. – Camilla gyors pukedlit vágott ki, majd az ajtó felé sietett. – Magától értetődik, uram! – Kérem, bocsásson meg nekünk, gróf úr – hebegte Christina, aki terhessége miatt kevésbé kecsesen, de hasonló gyorsasággal indult kifelé. Patricia volt az utolsó a nővérek közül, aki elhagyta a szobát; előbb azonban az ajtókilincsként szolgáló bőrszíjra tette a kezét, és lopva Lord Hugo felé pillantott. – Csókolja meg – szólt Patricia titokzatos tanácsa. – Attól megnyugszik. Azzal határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Finnula kettesben maradt a hálószobában Lord Hugóval, és önkéntelenül úgy érezte, csapdába esett. El is felejtette, milyen fenyegetést jelent a férfi testi jelenléte. Hiszen le kellett hajolnia, hogy be ne verje a fejét a mennyezet gerendáiba, olyan magas volt. Erős teste mintha több helyet foglalt volna el, mint az öt nővér együtt. Hugo mintha maga is tisztában lett volna azzal, milyen furcsán néz ki ebben a nőies szobában, és homlokát ráncolva hol a gerendákról lógó száraz rózsacsokorra nézett, hol a függönyre, de nem mondott semmit. Borostyánszínű tekintete a lány kibontott hajáról csupasz lábára siklott, majd visszatért a ruha kivágására, ott állapodott meg, és Finnula csak ekkor vette észre, hogy több látszik a testéből, mint illenék.
Odakapott, hogy megigazítsa a rakoncátlan dekoltázst, miközben igen hevesen elpirult. – Azt hittem, eleget láttál már belőlem, hogy egy napra elég legyen. Hugo lassan, sokatmondóan elmosolyodott. – Itt a bökkenő, Finnula. Nem hiszem, hogy valaha is elegem lenne belőled. Ezért vélem úgy, hogy a házasság a legbölcsebb megoldás. – Házasság? – Finnula hirtelen elfordult. Nem akarta, hogy a férfi lássa, milyen hatással vannak rá ezek a szavak. – Már mondtam, hogy sosem akarok újra férjhez menni. Vagy nem figyeltél, gróf úr? – Én pedig felteszem a kérdést: vajon egy olyan lány, aki soha többé nem akar férjhez menni, miért viselkedett úgy az elmúlt napon, ahogyan viselkedett? Finnula érezte a melegséget az arcán; a forróság nemhogy csillapodott volna, hanem még növekedett is. Még eltökéltebben kerülte a férfi tekintetét. – Azt. azt nem tudtam megállni, hogy ne. – hebegte. – Mit nem tudtál megállni? Hogy ne szeretkezz velem? – Igen – ismerte el szégyenkezve. – Nézz rám, Finnula! – A lány megrázta a fejét, arcát továbbra is elfordította; kifele nézett, az udvarra, ahol Brissac sheriff nevetett és sógorait sorra barátságosan hátba veregette. – Hugh Fitzwilliamhez feleségül mennél? Hogy feleségül menne-e ahhoz a bosszantó, folyton évődő lovaghoz? A meglepő válasz az volt, hogy igen, ha a lovag feleségül kérte volna. Vállat vont. – Ez nem válasz – figyelmeztette Hugo. – Csak ezt a választ tudom adni – csattant fel Finnula, dühös tekintettel fordulva felé. -Nem tudom. Nem tudom megmondani, mi történt volna, ahogy azt sem tudom megmondani, mi lesz. De azt megmondhatom, hogy soha többé nem teszem be a lábamat abba a házba, ezért a házasság köztünk lehetetlen. – Milyen házba? A Stephensgate kastélyra gondolsz? – Igen – mondta Finnula, és az épület nevének említésétől önkéntelenül megborzongott. -Az a néhány óra, amit ott töltöttem, életem legrettenetesebb időszaka volt. Amikor elszabadultam onnan, megesküdtem, hogy soha többé nem lépem át azt az átkozott küszöböt. – Finnula, tudom, mi történt közted és az apám között. – Nem – vágott a szavába hevesen. – Nem tudod, és senki nem tudja. Apád őrült volt, teljesen őrült; azt hitte, az anyád vagyok. Brissac sheriff ezt nem mondta el? Lord Geoffrey sosem hívott a nevemen, mindig csak Marie-nak szólított. Nem ez volt az anyád neve? Hugo szótlanul bólintott, Finnula folytatta: – Nem is engem szeretett; engem nem is ismert. Meglágyult agyával fejébe vette, én vagyok Lady Marie, és mindenáron feleségül vesz. Bármit tettem, bármit mondtam, akkor is véghez akarta vinni. – Finnula! – szólt a lovag, egy lépést téve a lány felé, de ő tenyerét kifeszítve jelezte, hogy ne tovább. – Sajnálom, hogy ezt mondom, de így éreztem, és még mindig úgy érzem, hogy csoda történt, az mentett meg engem akkor éjjel. Amint beléptünk őlordsága hálókamrájába, összeesett, elterült a padlón. Annyira
megijedtem! Nem tudtam, mit csináljak. – Finnula, hallgass rám! Bezárjuk azt a szobát. Soha többé nem kell belépned oda. De Finnula nem hallgatott rá, úgy beszélt, mintha meg sem hallotta volna. – Ott álltam fölötte, ahogy a melléhez kapott, levegő után kapkodott. Elszaladtam Brissac sheriffért, imádkoztam, hogy még a nagyteremben legyen. de mire visszaértem a sheriffel, Lord Geoffrey már halott volt. – Finnula ekkor észrevette, hogy megeredt a könnye, és döbbent csodálkozással nézte a könnycseppeket a ruhája ujján. – Aztán megvádoltak. azzal, hogy meggyilkoltam a férjemet, és Reginald Laroche követelte, hogy ott, a helyszínen akasszanak fel! Csakhogy Brissac sheriff nem engedte... Ezúttal Hugo nem hagyta, hogy a lány megálljt parancsoljon neki. Egyetlen lépéssel mellette termett a szoba másik végében. Karjába ragadta, magához szorította, fejére hajtotta az állát, és a hajába suttogott: – Tudom, tudom. John elmondta. De ezt magunk mögött hagyhatnánk, igaz? Mindent elfelejthetünk, mindent elölről kezdhetünk. Ha a kastélyba érek, első dolgom lesz eltávolítani Laroche-t és bedeszkáztatni apám hálókamráját. Nem csak te, soha, senki nem fog belépni oda. Ó, Finnula, ne sírj.! De Finnula képtelen volt abbahagyni a sírást. Zokogva kapaszkodott a férfiba, és megvetette magát ezért. Hogyan mutatkozhat ilyen gyengének előtte? Hát nem sérült eléggé a büszkesége? Muszáj megaláznia magát? Ruhája ujjával törölte meg szemét, próbálta visszaszerezni a nyugalmát, és hatástalanul igyekezett kibontakozni az ölelésből. Hugo nem engedte el. Sőt, még jobban szorította magához. – Figyelj ide, Finnula! Nem változik semmi. Ó, persze nem a malomházban laksz, de tied a Stephensgate kastély, azt teszel, amit csak akarsz. És továbbra is gondoskodhatsz a jobbágyaimról. Hiszen már így is az úrnőjüknek tekintenek téged. Hát nem lenne jobb, ha a valóságban, jog szerint is Lady Finnula lennél? Segíthetsz nekem jóvátenni, amit jogtalanul elvettek tőlük. Szükségem van a segítségedre. Tíz évig voltam távol. Nem bízhatok Laroche-ban. Kell valaki, aki megmondja, hogyan kéne a dolgoknak lenniük. Finnula mocorgott, hogy kiszabaduljon a szorításból. – Kérdezd Robertet. Robert meg tudja mondani. És John de Brissac is. Nincs szükséged rám. – De igen. – Kezét szorosan a lány derekára fonta. – Valóban lehetséges, hogy név szerint nem vagyok Sir Hugh, de új címemmel is ugyanaz az ember maradtam. Hirtelen miért gyűlölsz ezért? – Azért – mordult fel a lány, tovább küzdve a szabadulásért –, mert hazudtál nekem! – Az még az előtt volt, hogy megtudtam volna, ki vagy – magyarázta Hugo. – Ráadásul kést tartottál a nyakamhoz. Emlékszel? Ha józanul belegondolsz, nem várhatod el tőlem, hogy megmondjam neked, gróf vagyok, amikor egyszerű lovagként tartottál fogva. Ne durcáskodj emiatt, ez nagyon gyerekes, Finnula! – És csak azért határoztad el, hogy feleségül veszel, mert a bátyám azzal fenyegetett, hogy megöl. – Már elnézést, Finnula, de ha jól emlékszem, én rántottam kardot a bátyádra, és nem fordítva történt. Isten a tanúm, már akkor elhatároztam, hogy bármiképpen is, de az enyém leszel, amikor ott, a forrásnál rám ültél és bejelentetted, hogy a foglyod vagyok. Mivel pedig a házasság az egyetlen módja, hogy az enyém lehess és a jobbágyaim is tiszteljenek, össze kell házasodnunk. – Ki hallott még ilyet?! – kiáltott Finnula, és azon igyekezett, hogy könyökével Hugo gyomrába vágjon.
– Látod, megmondtam! Nem is akarsz feleségül venni. – Nincs férfi, aki nősülni akarna, Finnula. Csak vannak nők, akiket másképpen nem kaphatnak meg, ezért ezt az áldozatot készségesen meghozzák. – Nahát! – Finnula annyira dühös volt, hogy megharapta volna, ha talál olyan testfelületet a férfin, ami nem olyan kemény és izmos, hogy ne kelljen attól tartania, beletörik a foga. -Tudtam! – kiáltott keservesen. – Ezúton hozom szíves tudomásodra, hogy vannak nők, akiknek egyáltalán nem fontos a házasság! Én pedig közéjük tartozom! Nyíltan megmondom, rossz feleséged lennék. Nem tudok varrni és takarítani sem, a konyhában botrányosan ügyetlen vagyok. Hajnalban elmegyek otthonról, egész nap vadászom, és csak este térek haza fáradtan, sárosan, és olyan borzalmas látványt nyújtok, hogy a közelembe sem akarsz kerülni. – Ha így gondolod, sokkal ártatlanabb vagy, mint amilyennek tegnap mutattad magadat -somolygott Hugo, és mielőtt Finnula levegőt vehetett volna, hogy újabb fenyegetésáradatot zúdítson rá, nővére tanácsát megfogadva megcsókolta. Finnula vergődött az ölelésben. Mindenáron meg akarta győzni a férfit, hogy szörnyű hibát követ el, ha feleségül akarja venni őt. De olyan nehéz volt haragudni rá, amikor Hugo ajka az ajkára tapadt. és különösen úgy, hogy az egyik nagy, kérges, tapasztalt kéz a ruha kivágásán csusszant be, a másik pedig a tomporára simult, és közelebb, még közelebb húzta magához, és tényleg nem volt más választása, mint a férfinyak köré fonni a kezét pusztán azért, mert félt, hogy egyensúlyát veszti. A dolgok még rosszabbá váltak, amikor kemény térd nyomult a lába közé, és a feszes comb a réshez feszült, ahol a két combja összeért. Finnula, bár próbált ellenállni, önkéntelenül felsóhajtott, belesimult az ölelésbe, és érezte, hogy a vágy édes hulláma önti el, mint mindig, amikor a férfi ott megérintette. A pokolba! Vajon a szultán lánya tanította neki ezt az ördögi cselt? Feladta a küzdelmet: remegő tagjaiból minden harci vágy elszállt. Nem bánta, ha összeházasodnak, azt se, ha nem, csak érintse ott, okozzon ilyen édes érzést még, még. Hugo megérezte és teljes mértékben kihasználta ezt a megadást. Nem azért harcolt tíz évig katonaként, hogy ne tudja, mikor közeleg a győzelem. Ez talán nem egészen tisztességes, hiszen testileg övé a túlerő, de nem hajlandó bűntudatot érezni emiatt. A lány hajlékony testét az ágyra fektette, felemelte a ruháját, és amit előbb a combjával simogatott, most a kezével kényeztette; a gyönyör lágy nyöszörgését ébresztve ezzel. Finnula valahol tudata távoli szegletében kissé megátalkodott dolognak tartotta, hogy gyermekkori hálószobájában szeretkeznek. De nem számított, hol vannak, ha Hugo akarja őt és felkelti maga iránt a vágyát. Finnula levegő után kapkodott, amikor Lord Hugo teljesen kitöltötte őt. A férfi erőteljes csusszanásainak sorától újra eljutott a csúcsra. Bár ezúttal igyekezett, hogy ne adjon hangot gyönyörének. Amikor Hugo is kielégült, elernyedt a testén, és nyirkos halomban, zihálva feküdtek; alig látták egymást a sötétedő szobában. Hugo zöld szeme így is a tekintetét kereste; lihegve tette fel a kérdést: – Feleségül jössz hozzám?
Finnula alig tudott megszólalni, torka úgy kiszáradt a szenvedélytől. – Nem hiszem, hogy sok választásom lenne. – Nincs is. Ha kell, kényszerítelek. Báránybőrre írt dekrétummal. Finnula ezen elgondolkodott. – Továbbra is nadrágban járok – közölte. – Nem – zihálta Hugo. – Ha kell, elégetem. – Nem merészelnéd. – Dehogynem. És a smaragdomat vissza akarom kapni! Finnula a mennyezetet bámulta. – Nem is tudom, hol van. – A nyakadban. Szerinted nem érzem, mi nyomja a torkomat? Finnula elkomorult. Észrevette, hogy a házban furcsa, néma csend lett. – Ugye nem gondolod, hogy hallottak minket? – kérdezte aggódón. – Ilyen lihegést ne hallottak volna? Talán azt hiszik, hogy meggyilkoltalak. – Vagy azt, hogy én gyilkoltalak meg. – Nem hiszem. Te kiáltoztad, hogy „Még, kérlek, még!" Finnula erősen zihált. – Ó, nem! Nem lehet! Olyan nagyon csendben akartam maradni... – Lehet. De nem sikerült. Az egész falu hallhatta. Finnula ránézett az alkonyatban. – Szándékosan tetted, ugye? – Micsodát? – kérdezte Hugo nagy ártatlanul, azzal felállt és összehúzta magán a nadrágot. – Tudod te. – Nem, Finnula, nem tudom. És javaslom, kezdj csomagolni, mert csak egy éjszaka haladékot kapsz. Holnap megtartjuk az esküvőt. – Holnap! – méltatlankodott Finnula, fél könyökre emelkedve. – Igen, holnap. És ne is próbálj elszökni, mert ha ellenkezel velem, elevenen megnyúzlak! – Ha jól emlékszem, azt mondtad Robertnek. – Azt mondtam Robertnek, hogy mostantól én vagyok az egyetlen férfi, aki kezet emelhet rád – mondta, azzal lehajolt és szenvedélyesen szájon csókolta a lányt. – De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem fektetlek a térdemre, hogy elfenekeljelek, ha valaha olyan ostoba lennél, hogy ellenkezel velem. Finnula ezt mérlegelte, és arra a következtetésre jutott, hogy ha Hugo térdére kell feküdnie, az nem a legrosszabb, ami történhet vele ezen a világon. Mégis úgy érezte, jobb, ha nem játszik a tűzzel.
Tizenegyedik fejezet Tíz év telt el azóta, hogy Hugo legutóbb látta az otthonát, ha az ember a Stephensgate kastélyt egyáltalán annak nevezheti. Maga Hugo képtelen volt otthonának tekinteni a házat. Bátyja árulásának emléke olyan élénken élt tudatában, mintha tegnap történt volna. És bár a bátyja régóta halott, Hugo így is megborzongott, amikor a kastély kapujának közelébe ért. Bár a falu templomában már nyolcra harangoztak, elég világos volt az ég. Május második hetében jártak, de a nap jóval vecsernye után is a nyugati horizont felett állt, és ebben a lila fényben Hugo jól látta a Stephensgate kastélyt körülvevő kőfalak felett magasodó két tornyot. Nem várkastély, mert nem volt sáncárka és felvonóhídja, hiányoztak róla azok az elemek, amelyeket az ember egy jól erődített építménytől elvárhat, ám impozáns épület volt; úgy magasodott Stephensgate falu fölé, ahogy ragadozó madár lesi a prédát. A kastély teljes egészében kőből készült, még a teteje is, amelyet hasított pala borított. Kőből volt rakva az épületet körülvevő hat láb magas fal, a környező istállók, a sütőház, a tárházak. A kastélyt Stephensgate ura és kísérete számára emelték háború idejére, hadi helyzetre, de csak a tornyok utaltak a kétszintes épület ilyetén funkciójára. A tornyok mellvédje, a lőrések mögött meghúzódhattak az íjászok; a két magas építmény kizárólag katonai célokat szolgált, mert nem volt bennük más, csak a földtől a lapos tetőig húzódó csigalépcső. Mivel Stephensgate mintegy száz éve nem látott hűbéri háborút, a tornyok még Hugo apjának születése előtt használaton kívül kerültek. Hugo és bátyja, Henry gyerekkorukban fiús játékokat játszottak odafent, de Henry nem emlékezett rá, hogy valaha bárki, bármi más okból felment volna a toronyba. Éppen ezért igencsak elcsodálkozott, hogy amikor áthaladtak a kastély kapuján, és leszálltak a nyeregből, valaki lekiáltott nekik a lőrések mellvédje mögül. – Hahó! Hugo a félhomályban hunyorogva felnézett. Szalmaszín hajú kisfiú bámult le rá két falpárta közül. – Hahó! – köszönt vissza Hugo. Csendes este volt, a csendességet csak a galambok turbékolása törte meg, amelyek, mint Hugo gyerekkorában, a kastélyépület palatetejének kövei között fészkeltek. Hangja furcsán harsányan hallatszott a csendes udvaron. – Hahó, Jamie! – kiáltott Brissac sheriff vidáman. Ő is leszállt már a lóról; hátasa, megkönnyebbülve, hogy nem kell többé cipelnie gazdája jókora súlyát, táncolt egy kicsit a macskaköveken. – Szólj az öreg Websternek! Kell valaki, aki vigyáz a lovakra! Jamie nem mozdult. – Ki van veled, sheriff? – kérdezte határozottan. Hugo úgy látta, a fiú nem lehet több kilencévesnél, de még húsz láb magasságban is imponáló volt a fellépése. – Hogy kicsoda? – nevetett Brissac sheriff. – Őlordsága. A fiú szalmaszín szemöldöke érdeklődéssel rándult homlokára. – Nahát! Lord Hugo?
– Bizony. A fiú még egy-két pillanatig Hugót bámulta, aztán aranyhaja eltűnt a mellvéd mögött. A gróf vidáman pillantott a sheriffre. – Ki ez? – érdeklődött, miközben lehúzta lovaglókesztyűjét, és lazán a combjához csapta. – Ő? Hát Jamie. – Hány léhűtőt hagy Laroche itt lebzselni? – kérdezte Hugo. Szétnézett az udvaron, és meglepve tapasztalta, hogy milyen keveset változott minden az eltelt tíz év alatt. Az istálló, a sütőház... minden ugyanolyan, mint volt. Talán kicsit kopottabb. Egyáltalán nem szebb vagy jobb, de furcsamód otthonosnak tűnt. – Ó! – sóhajtott a sheriff. – Mindenféle léhűtőt. Köztük a fegyverhordozóját is uram, akit előreküldött. – Ó! Ezek szerint Peternek sikerült ideérnie? – Hugo elcsodálkozott. Nem úgy ismerte a fiút, mint aki Londonban képes eljutni a London Bridge-ig anélkül, hogy valami kalamajkába ne keveredne. – Tegnap érkezett meg, elég sokat mesélt. Azt mondta, hogy önt útonálló rablók támadták meg, és a közeljövőben váltságdíjat fognak követelni. Laroche nem tudta mire vélni, amit hallott, ezért hát értem küldetett. Persze amikor a fiú meglátott, rögtön elromlott a beszélőkéje: hallgatott, mint a csuka. Hugo magában nevetett. – Finnula azt mondta neki, hogy az életemet sodorja veszélybe, ha bármit mond a sheriffnek az. eltűnésemről. – Hát akkor ez a magyarázat. No de már itt is van Webster. Az az öreg szolga csoszogott feléjük, aki Lord Geoffrey életében a Fitzstephen-istállókat gondozta; elérzékenyülten, homályos szemmel nézte Hugót. – Maga az, uram? – Igen, én vagyok, Webster. Hugo szíve váratlan érzelemmel telt meg, amikor meglátta az öregembert, aki még mindig szolgálatot teljesített a kastélyban, pedig annak már egy éve nem volt ura. Hugo meggyőződése volt, hogy Webster nem ment volna el, akárhány évet is kellett volna várnia, amíg nem tudja biztosan, hogy a szépségek – vagyis minden ló, amely nem csapott hátú vagy kehes – jó kezekben lesznek. – Örülök, hogy megvagy, öreg! – lépett hozzá Hugo, és megfogta Webster sovány karját. -Jó itt látni téged! – Tényleg maga az, uram! – szólt Webster, rezzenéstelenül. – Ezt a szorítást ezer közül is megismerném. Sosem volt tudatában az erejének, uram! Ezek szerint tényleg hazatért! – Visszajöttem – erősítette meg Hugo, és elengedte az öreget. – És itt is maradok. – Ha szabad megjegyeznem, uram, éppen ideje volt. – Homlokát ráncolva nézte Hugót, és bólintott. – A szépségeim már kezdtek senyvedni. De most, hogy az úr itthon van, minden rendben lesz. Azzal az öreg szó nélkül megfordult, fogta a lovak kantárját, elindult velük az istállóajtó felé, és közben halkan dünnyögött valamit Skinner fülébe. Hugo, ajkát rosszallón összeszorítva csak nézett az öreg szolga után.
– Azt hiszem, örülnöm kéne, hogy megtartották – mondta a sheriffnek. – Isten tudja, még képesek lettek volna elküldeni, pedig vak! De miért nem vettek fel egy lovászfiút, hogy segítsen neki.? – Hogy még egy szájat etessenek? – mormogta John de Brissac dús szakálla alatt. -Laroche, az ön unokaöccse sosem tenne ilyet. Inkább megtartotta az öreget, mert nem talált mást, aki ilyen jól és ilyen olcsón dolgozna neki. Webster rajong a lovakért, és a jószágigazgatónak nem kerül többe, mint egy fejőlány bére. – Szóval így áll a helyzet? Kitalálhattam volna. És ez a Jamie nevű gyerek? – kérdezte Hugo, és körülnézett az udvaron, hátha meglátja a kíváncsi kislegényt. – Ő nem istállófiú? – Jamie? Nem. – De ugye nem Laver asszonyság gyereke? Jut eszembe, ugye még Laver asszony a szakácsnő? – Igen, ellátásért és egy kis alamizsnáért dolgozik. Nem, Jamie nem az ő fia, viszont segít neki, ahol csak tud, bár kétségtelen, hogy több bajt okoz, mint hasznot – mondta Brissac sheriff, és összecsapta a kezét, ami Hugo megfigyelése szerint kedvenc gesztusa volt. – Nos, uram, kopogjunk vagy egyszerűen csak menjünk be? Hugo érezte, a sheriff már nagyon szeretné, hogy nekifogjanak a feladatnak (nem azért, mert türelmetlenül várta volna, hogy hazamehessen; John önsajnálat nélkül elmondta, hogy nincs felesége, akihez hazamehetne, csak idős, közismerten házisárkány anyja várja haza), hanem azért, hogy történjen végre valami. A sheriffel ellentétben Hugo nem lelkesedett annyira a rá váró jelenetet illetően. Bőven látott halált és erőszakot külföldön, és semmit nem kívánt jobban, mint a családi tűzhely melletti békességet, amiben imént választott feleségével garantáltan nem lesz része, de remélte, hogy egyszer majd, amikor Finnula meg ő nagyszülők lesznek, így fognak élni. Jobbágyaival törődni, egy-két lovagi tornán részt venni, gyermekeket nevelni; csak ilyesmikre vágyott valójában. De Laroche-t feltétlenül ki kell űznie az otthonából ahhoz, hogy ezt a békét elnyerje, ezért kihúzta magát és azt mondta: – A fenébe is, John! Már miért kopognék a saját ajtómon? Azzal nekikészült, hogy kinyissa a súlyos ajtót, de mielőtt hozzáérhetett volna, csusszant a retesz. Az ajtó recsegve-ropogva kinyílt, ismerős, fakó fej bukkant elő az ajtószárnyak között. Hugo már látta, ahogy a szalmaszőke gyerek felnézett rá, hogy arca olyan mocskos, amilyet ritkán látni. Jamie alig ért Hugo csípőjéig. Magas, kisfiús hangján szólította meg: – Hát, akkor jöjjön be, uram! Ne álldogáljon odakint! Hugo mosolyogva nézett le rá. – Elég otthonosan mozogsz a Stephensgate kastélyban, nemde, kislegény? – Remélem – felelte Jamie. – Itt születtem. – Valóban? – Hugo ellépett a fiú mellett, be a kastély nagytermébe, amely tulajdonképpen egyetlen, hatalmas ebédlő volt; négy oldalról galéria vette körül, hogy akik ott állnak, felülről láthassák az étkezők fejét. A nagyterem szinte az egész alsó szintet elfoglalta, de csak a közepén volt katedrálisra emlékeztetően boltíves a mennyezet, amelyről két-három lobogó lógott – rég elfeledett csatákból maradt hadi zászlók.
A hall másik végén, az ajtóval szemben széles kandalló állt, olyan nagy, hogy az egész helyiséget ki lehetett fűteni vele. E kandallóban nagy tűz égett ahhoz képest, hogy milyen kellemes este volt. Két, magas támlájú szék állt előtte. Bár háttal ült neki, Hugo azonnal látta, hogy az egyik széken fegyverhordozója, Peter terpeszkedik. A másikon egy púpos hátú ember, akiben Hugo apja unokatestvérét, Reginald Laroche-t vélte felismerni. Beléptük hangjára Peter felnézett. – Nahát! Nézzenek oda! Az ott a gazdám! – kiáltotta vidáman. Hangját megzengették az ódon falak. – A gazdám! Peter nagy nehezen talpra állt, s a kőpadlón bizonytalan léptekkel megindult Hugo és a sheriff felé, üdvözölni őket. Az előbbi azonnal felismerte, hogy a fiú részeg. Hugo csak találgatni tudott, milyen bolond nyitotta meg a borospincét ez előtt az elbizakodott legény előtt, de a fiú alig állt a lábán, annyira be volt rúgva. Ugyanaz a bársonytunika volt rajta, amit az úton viselt; páncélingét már levetette, de a hermelinprém bélésű köpönyeg helyett Hugo aranyláncot vett észre, amelyet még sosem látott rajta. Remélte, Laroche nem ajándékozta meg a fiút, hogy megnyerje magának. Peter hiúságát ismerve Hugo pontosan tudta, hogy egy ilyen gazember ezzel elérné, amit akar. Ajándékokkal halmozza el a legényt, és ügyel arra, hogy mindig részeg legyen, mint egy disznó; így aztán kénye-kedve szerint irányíthatja. – Nézze, itt van, monsieur – mondta Peter nagy nehezen Hugo felé mutatva, ifjú arcán nevetséges, villanó mosollyal. – L... ládom, ho... ho.. hogy dindcsen is zügség váccságdíjra. Megtaszajtotta, jó uram? Izsdenem, bárcsak Hugo úr helyében leheddem vóna. Monddam, hogy jó bőr, naggyon jó bőőr. Hugo tudomást sem vett a fiúról; elnézett mellette a férfi felé, aki szintén felállt, és lassabban közeledett feléjük, karját a szíveslátás ősrégi gesztusával kitárva. – Ez nem lehet Hugo Fitzstephen! – kiáltotta Reginald Laroche. – Legalábbis nem az a zöldfülű ifjú, aki tíz évvel ezelőtt oly dühösen hagyott faképnél minket, és megátkozott minden lelket, aki ebben a teremben lakozik! Ugye, uram, ezt tette azon a reggelen? És most nézzenek oda! Kétszer akkora vagy, mint apád volt; esküszöm, magasabb vagy a tornyainknál. Micsoda örömteli hazatérés, igaz, John? Látom, megmentetted urunkat a gonosz útonállók karmaiból, akikről Peter hozott hírt. – Nem útonállók voltak, Reginald – felelte John, és Hugo szinte biztos volt abban, hogy kizárólag azért ejtette szándékosan angolosan a francia eredetű Reginald nevet, hogy a jószágkormányzót bosszantsa. – Csak a mi kedvenc kis vadásznőnk ténykedett megint. A jószágkormányzó arca kissé elkomorult Finnula említésére. Bajszos, sovány, magas férfi volt – bár nem olyan magas, mint Hugo –, sötét haja elöl éppen csak őszülni kezdett. Hugo úgy emlékezett, hogy gyerekkorában Reginald Laroche mindig mindenhol ott volt a házban; nemcsak mint családtag, tanácsadó, a birtok igazgatója, hanem mint Geoffrey Fitzstephen legjobb barátja is. Olyan barát, aki, ha Hugo gyanúja nem csal, arra vetemedhetett, hogy meggyilkolja az öreg grófot a birtok megszerzése reményében úgy, hogy aztán a bűntényt a halott Lord Geoffrey ártatlan feleségére fogja. – Ah! – kiáltott fel Reginald. Hangjából csak félig tűnt el a megvetés. – A fegyverhordozó szerint útonálló haramiák voltak, akik általában elvágják az ember torkát! – Az a nőszemély azt mondta, megöl, ha elmondom önnek! – dünnyögte Peter boldogan. -De hogy mondta! Boldogan haltam volna ezer halállal egyetlen csókjáért.!
Reginald vigyora mintha keskeny arcára fagyott volna. – Hát, ami azt illeti, arra számítottunk, hogy jókora váltságdíjat követelnek érted, jó uram, de az események szerencsés fordulata révén ingyen hazajöttél! Szerencsére a lányom. Emlékszel Isabellára, ugye? Megnőtt. Valóságos hölgy lett belőle, mióta nem láttad. szóval Isabella előkészítette neked apád régi hálókamráját. Hugo összevonta szemöldökét. – Azt nem te használtad, Reginald? – tette fel a kérdést a sheriff korábbi javaslata alapján. – Hogy én? Hát, igen, de most, hogy visszajöttél, uram, úgy illik, hogy. – Hát, igen. Hugo látta, mit akar játszani Laroche. A hűséges unokatestvért, aki keményen dolgozott azért, hogy jó állapotban tartsa a kastélyt és a birtokot őlordsága idő előtti halála után, és most felettébb örül, hogy a néhai Lord Geoffrey jogos örökösének szolgálatára lehet. Laroche-nak fogalma sem volt róla, hogy Hugo már elég sokat tud az uradalom állapotáról és a jobbágyok helyzetéről. John de Brissacnak nem érdeke bármit mondani, más pedig nem merné megtenni. Kivéve persze a Szépséges Finnt. Ám ő Lord Geoffrey meggyilkolásában került gyanúba. Ki lenne olyan bolond, hogy éppen neki higgyen? – A kastély egészen jól néz ki, Reginald. Örömmel láttam az öreg Webstert odakint. De biztosan te is észrevetted, hogy mostanában már elég lassú. Sosem gondoltál arra, hogy segítséget vegyél fel mellé? – szólt Hugo, lovaglókesztyűjét lazán, közömbösen a combjához csapva. – Hát, a dolgok nem éppen ugyanolyanok, mint akkor voltak, amikor távoztál, uram. Sőt. Egyáltalán nem olyanok – felelte a jószágkormányzó szomorúan ingatva a fejét. – Apád nem sokkal a halála előtt eladta szinte az összes lovát. Nem látta értelmét, hogy olyan nagy istállót tartson fenn egymagának. – Furcsa, nem gondolod? – szólt Hugo, és kesztyűjét a falra akasztott egyik pajzsnak csapta; a pajzson a Fitzstephen címer volt: két fácán és egy bárány. Elkomorult a felszálló por láttán. – Különösen mivel éppen nősülni készült. Gondolhatott volna arra, hogy az arája legalább egy kancát fog használni. És, ugye, születtek volna gyerekek. Reginald tétovázott egy pillanatig. – Ó, ezek szerint a sheriff említette a tragédiát. Igen, nagyon sötét nap volt ez a család történetében, jó uram! Azokban a szerencsétlen hetekben valami őrület szállta meg apádat; ez vezetett ahhoz a balsorsú házassághoz, amikor is feleségül vette azt a kis. csitrit – a jószágkormányzó arca elkomorult az emlék felidézésétől, aztán felsóhajtott és felvidult, mint aki sötét gondolatot hesseget el. – De ne búslakodj az elmúlt szomorú napokon, amikor oly sok boldog nap áll előtted, uram! Meg kell ünnepelnünk a hazatérésedet! Jamie. – szólt oda élesen a szalmaszín hajú fiúnak. – Szaladj, mondd meg Laver asszonynak, hogy őlordsága hazatért és tüstént gondoskodjék grófhoz méltó ételekről! Mondd meg neki, hogy leölheti az egyik szopós malacot.! Jamie, aki tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket, igencsak meglepődött. – Az egyik szopós malacot, uram? Mam'selle Isabella ennek nem fog örülni... – Mondd meg Mademoiselle Isabellának, hogy őlordsága megérkezett. Meg fogja érteni -mondta Reginald lassan, igen nyomatékosan, mint aki megszokta, hogy parancsait mindig, mindenki kérdés nélkül teljesíti. A fiú elszaladt, a jószágkormányzó pedig sóhajtva visszafordult. – Manapság olyan nehéz
megbízható segítséget szerezni! – csóválta a fejét. – El tudom képzelni, milyen nehéz lehet – felelte Hugo, karját a mellkasa előtt összefonva. – Különösen akkor, ha csak a harmadát akarod nekik fizetni, mint amennyit a munkájuk ér. – Tessék, uram? – Reginald zavartnak tűnt. – Jól hallottad – Hugo fegyverhordozója felé kapta fejét. – Peter, menj ki az istállóba és segíts Websternek ellátni a lovakat. A fiú annyira részeg volt, hogy alig tudott megállni a lábán, de éppen olyan engedetlen volt, mint mindig. – Még hogy segítsek Websternek?! – nyöszörgött. – Miért? Az öreg el tud látni két lovat. És azon a kettőn kívül csak három van az istállóban. – Tedd, amit mondtam! – bődült rá Hugo. Hangja mennydörgött a nagy teremben. Peter összerezzent, behúzta a fejét és elfutott. Hugo még sosem látta a legényt ilyen sebesen futni, és örült, hogy még részegen is elég fürge. – Uram! – szólalt meg Reginald, amikor a hatalmas tölgyfa ajtó becsukódott a fegyverhordozó mögött. – Valami baj van? Bocsássa meg, hogy kérdezni merészelem, de olyan. elégedetlennek tűnik. Brissac sheriff, aki nagyon szerette a tréfát, ezt nem tudta megállni diszkrét nevetés nélkül, Hugo pedig jobb tenyerét kezdte csapkodni a kesztyűvel lassan, módszeresen, de egyre nagyobb erővel; közben merőn nézte a jószágkormányzót. – Őszintén, jó uram – hebegett a jószágkormányzó, arcán kenetteljes mosollyal –, ha Lord Geoffrey lovai miatt bosszankodsz, csak azt mondhatom, hogy őlordsága utolsó hetei nem sorolhatók életének legjobb időszakához. Olyan volt, mint egy eszelős.. – Vagy mint akinek az elméjét lassan elemésztette a méreg – mondta Hugo szelíden. – Méreg, uram? – A jószágkormányzó meglepetten vonta össze a szemöldökét. – Azt mondta, méreg? Igen, halála idején beszéltek méregről is. Nekem is az volt a véleményem, hogy az a nőszemély, akit feleségül vett, valamit belecsempészett az úr boros kelyhébe. – Ó, dehogy! – jelentette ki Hugo magabiztosan. – A mérgezés jóval az esküvő előtt kezdődött. A méreg bolondította meg annyira, hogy házasodni akart. – Na de uram! – szólt Reginald, vékony ajkát megnyalva nyelve hegyével. – Tudod, hogy mit beszélsz? – Igen, pontosan tudom – felelte Hugo, és kimért léptekkel körözni kezdett a jószágkormányzó körül, kesztyűjével még mindig ütemesen csapkodva a tenyerét. – Családom történetében, Monsieur Laroche, nincs példa arra, hogy valaki megbolondult volna. Sem a nagyapám, sem az apja, sem az ő apjának apja, senki nem vesztette el a józan eszét. – Hát, sok dolog van, ami arra vezethet, hogy az ember elveszti az eszét – bizonygatta Reginald, miközben szemét forgatva követte a tekintetével Hugót. – Az apád esetében, uram, ez a valami egy fiatal lány volt. Kevésbé szelíd, tudatlanabb korban egyesek egyenesen boszorkánysággal vádolnák. – Nem, nem – szólt közbe Hugo, egy pillanatra sem tévesztve szem elől a jószágkormányzót. – Finnula Crais apám bolondságának nem okozója, hanem tünete volt. Az ok egészen egyszerűen méreg.
Reginald nagyot szusszant, pillantása a sheriffre rebbent. – Ezek szerint te mondtad el neki, mit mondtam, miután az ö. olordsága meghalt? Azt mondtam, hogy szerintem a lány mérgezte meg valahogy. Ó, Lord Hugo, látnod kellett volna, mennyire utálta apádat az a lány! Azt sem szívelte, ha Lord Geoffrey a kezét megfogta. Furcsa teremtés, felettébb nőietlen. Elmondtad neki, sheriff, azt is, hogy gyanúnk szerint ő az, aki orvvadászként pusztítja az erdőm. ööö. őlordsága erdejének vadjait is? Hogy ez a lány gyilkos, orvvadász és talán boszorkány is.? – Elég sok váddal illetsz egy egyszerű lányt – jegyezte meg Hugo, gyorsabban lépdelve. – Egyszerű lány, uram? Ó, nem! Finnula Crais nem egyszerű lány. Bőrnadrágban mutogatja női idomait ahelyett, hogy rendes ruhában járna, mint istenfélő keresztény. – Ebből elég legyen! – mordult fel Hugo, azzal megállt, egyenesen a jószágkormányzóval szemben. – Egy szót se többet az ellen a fiatal nő ellen! Viszont most azonnal látni akarom apám lovai eladásának hiteles iratait! Idehozod a számadási könyveket, és magyarázatot adsz, miért emelkedett meg harmadával apám jobbágyainak adója. Arról is tájékoztatsz, miért van az, hogy idén télen sok jobbágy halt volna éhen, ha nincs az a jótét lélek, akit egy pillanattal ezelőtt oly nagy hévvel akartál befeketíteni előttem. Reginald Laroche számára bizonyára nem volt meglepetés ez a jelenet. Számíthatott rá, hogy ha Hugo túléli a keresztes háborút és visszatér, elszámoltatja a Lord Geoffrey halála utáni időszak gazdálkodásáról. Hugo nem tudja bebizonyítani, hogy a jószágkormányzó mérgezte meg az apját, bár igen erős gyanúja volt, hogy pontosan ez történt. De abból könnyen ügyet csinálhat, hogy Reginald Laroche jogtalan haszonszerzésben és sikkasztásban bűnös – ezért akarta, hogy John de Brissac mellette legyen, amikor elhangzik ez a vád. – Na de uram! – kiáltott fel a jószágkormányzó, és Hugo meglepődött, hogy ez az ember, bármily kényszeredetten is, de még képes mosolyogni. – Uram, mire véljem ezt? Ezek szerint falusi pletykákat hallhattál. Meg vagyok lepve. Régebben nem ítélkeztél senki felett úgy, hogy nem hallgattad meg az ő érveit is. – Ah! – Brissac sheriff elfordította az egyik széket a kandalló elől, és úgy helyezte el, hogy jól láthassa Hugót és az unokatestvérét. Lassan helyet foglalt a széken, nevetgélt, Peter ott hagyott boros kupájáért nyúlt. – Akkor halljuk az ön verzióját a dolgok állásáról, Monsieur Laroche. Bizonyára szórakoztató történet lesz. Lord Hugo, nem ülne le mellém? Hadd élvezzük az előadást! – Köszönöm, John, inkább állva maradok – felelte Hugo, aki képtelen volt uralkodni magán; elmosolyodott, látván, mennyire élvezi a helyzetet a sheriff. – Nos, halljuk, Reginald – mondta karját összefonva. – Kezdd a lovakkal! – Hát, az már nagyon régen volt. Nem igazán emlékszem, de mintha az egyik ló megbetegedett volna, aztán a másik is, meg még egy és még egy, míg végül majdnem mindegyik elpusztult. – Ó, szóval apám nem adta el őket? – Attól tartok, tévedtem eredeti állításomban, uram. – Na és a megemelt adó? – Hugo azon tűnődött magában, milyen kifogást lehet találni erre, és csodálta, amikor a jószágigazgatónak mégis elég ésszerű indokot sikerült felhoznia. – Ó, uram, az árvíz. Tavaly júniusban a folyó kiöntött medréből, elöntötte majdnem az egész birtokot, a
termés fele odalett. Kénytelen voltam felemelni az adót, uram, de csak azért, hogy a kiesett termést pótoljam és a kastélyban meglegyen a téli ellátmány. Hugo ekkor Brissac sheriffre nézett, aki elgondolkodva idézte fel az elmúlt nyarat. – A folyó valóban megáradt tavaly júniusban – erősítette meg. – És valóban elöntött egykét szántót. De nem emlékszem, hogy egy búzatáblányinál több termés megsemmisült volna. – Ó, uram, a kár ennél sokkal súlyosabb volt. Hatalmas területek voltak napokig víz alatt. – És emiatt követeltél olyan sok pénzt Matthew Fairchildtól azért, hogy feleségül vehesse Mavis Poolet, amit nem tudott kifizetni, és kénytelenek volt adományt elfogadni? – kérdezte Hugo. Szeme szikrázott a haragtól. – Matthew Fairchild? – Reginald Laroche fekete szeme olyan kicsire szűkült, mint egy madáré, és olyan rémült volt, mint a kalitkába fogott holló tekintete. – Mavis Poole? Uram, itt bizonyára valami tévedés van. Ezek a nevek számomra nem ismerősek. – Mavis Poole családja több mint ötven éve túrja ugyanazt a földet a Fitzstephen-birtokon – tájékoztatta Hugo igen becsmérlőn. – És mégis azt állítod, hogy nem ismered ezt a nevet? Apám halála előtt is évekig te voltál a jószágkormányzó. Milyen munkát végeztél, ha nem ismered azoknak a nevét, akik a birtokon dolgoznak? Reginald valami válaszfélét hebegett volna, de Hugo dühösen a szavába vágott. Elege volt. Eleget hallott. Ha ez az ember nem is gyilkolta meg Lord Geoffreyt, meggyilkolta az emlékét azzal, hogy éhezni hagyta a jobbágyait. Hugo a felgyülemlett haragtól hajtva a jószágkormányzóhoz ugrott, s vasmarokkal ragadta meg bársonytunikáját. Maga fölé emelte a rémült Reginald Laroche-t, metsző pillantással nézte, szeme színe vészjósló sárgára változott a nyöszörgő férfi láttán. – Összetörhetnélek, mint egy ágat! – vicsorgott rá. – A falhoz csaphatnálak, kitörhetném a nyakadat. – Uram.! – szólt Brissac sheriff, aki riadtan pattant fel kényelmes székéből. – Joggal vádolhatnálak könnyen bizonyítható bűntettekkel – folytatta Hugo színtelen hangon, ami a féktelen harag jele lehetett. – És boldogan nézhetném, hogy életed hátralévő napjait börtönben töltöd, ott rohadsz el. De sokkal jobban szeretnélek karddal átdöfni, aztán a pengéről nyomorult testedbe törölni véredet. – Uram! – kiáltott fel a sheriff, már igen csak aggódva. A kupa borról is elfeledkezett. Ne! – De inkább – mennydörgött Hugo, a kisebb testű embert vasmarokkal még mindig a levegőben tartva – megmondom, mit tettél, ha már olyan meggyőzően játszod az ártatlant. Azzal talpra ejtette és tunikájánál fogva magához rántotta unokatestvérét. – Semmit – sziszegte olyan halkan, hogy Brissac sheriffnek előre kellett hajolnia, hogy minden szót jól halljon. – Semmit nem tettél ezért a birtokért és az apámért. Nem érdekelt azok élete, akiknek védelmezésére apám felesküdött és akiknek szolgálatára téged szánt. Egyetlen célod az volt, hogy a Fitzstephen-birtokról való arannyal teletömjed a saját mocskos zsebedet. Hát ennek ma este vége! Ellökte magától a vézna férfit; nézte, hogy háta a falnak koppan, majd nyöszörögve lecsúszik. Teste
magzati pózba gömbölyödött. Hugo semmi szánalmat nem érzett ez iránt a fickó iránt, aki olyan sok más ember nyomorúságának okozója volt. Szenvtelenül zúdította rá ítéletét: – Azt akarom, hogy ennek az évnek a végére szolgáltass vissza minden pennyt, amit népemből kizsaroltál. Azt akarom, hogy pirkadatra minden üzleti ügyed minden irata, a legkisebb fecni és feljegyzés is, Brissac sheriffnél legyen. És azt akarom, hogy legkésőbb holnap délig hagyd el a kastélyt. Megértetted? Reginald Laroche egy pillanatra felnézett arca elé kapott két keze közül, és Hugo meglátott valamit unokatestvére arcán, ami nem félelem volt, nem is zaklatottság, hanem gyűlölet; hideg, tiszta, gyilkos gyűlölet, amilyet csak az ellenség, a szaracénok szemében látott. Ez a gyűlölet azonban valahogy félelmetesebb volt, mert az természetes, hogy az embert hadi ellensége gyűlöli, de egész más, ha a saját otthonában találkozik ilyesmivel. Reginald Laroche gyűlöli őt, ahogy valószínűleg az apját is gyűlölte. Hugo el sem tudta képzelni, hogyhogy nem látta meg eddig Lord Geoffrey unokatestvére fakó fekete szemében ezt a pőre megvetést. De egy pillanattal később már el is tűnt ez a kifejezés Reginald arcáról; a jószágkormányzó aggódó, hivataloskodó ábrázatot vett fel, és feltápászkodott. – Uram, uram! – méltatlankodott, azzal nekifogott leporolni magát, mintha csupán véletlenségből esett volna el, s nem repült volna át a fél termen. – Ami távollétedben történt, az mind az uradalom érdekét szolgálta. Valóban sok jobbágy panaszkodott, de tudnod kell, hogy apád nagyon elkényeztette őket. Hiszen az egész megyében ők vannak a legjobb helyzetben, ezt a sheriff is megerősítheti. – Ők voltak – igazította ki John. – Csak ők voltak a legjobb helyzetben. – Hallottad ezt, uram? Apád, isten nyugosztalja, jó ember volt, de nem értett az üzlethez. Boldogan megmutatok minden papírt, amit csak látni akarsz, de megbocsáss, súlyosan sértve érzem magamat. Nem ezt érdemlem, uram. Aludj rá egyet. Fáradt vagy az úttól, és talán bizonyos rossz nyelvek ellenem beszéltek. – Semmi szükség rá, hogy ezen gondolkodj – mondta Hugo, és csodálkozva ingatta a fejét. Ennek az embernek nyilván nem kedves az élete, ha azt hiszi, kibeszélheti őt a gyilkos indulatból. – Holnapra elhagyod a házamat vagy isten a tanúm, Laroche, kardheggyel a hátadban űzlek ki innen! – Apa! Csengő hang csilingelt feléjük, Hugo tekintetét a terem jobb oldalára, a lépcsőre irányítva. Egyik kezét a fényesre csiszolt fakorláton nyugtatva, lila ruhás jelenség lépkedett lefelé. Tejfehér arcát ébenfekete hajkorona keretezte, és ettől olyan nőiesség áradt belőle, amivel kevés nő vetekedhetett. Isabella Laroche, akire Hugo utálatos, hajszalagos, tízéves lányként emlékezett, igazán gyönyörű nővé cseperedett. – Apa! – szólalt meg a lány újra lágy hangján. – Valami baj van? – Aztán észrevette Hugót, és kezét kebléhez kapva meglepetten felkiáltott. – Nahát! Lord Hugo! – Néhány könnyed, kecses lépéssel már ott is termett előtte, mély térdhajtással bókolt, mely mozdulatra lila ruhájának alja Hugo lábához omlott. – Ó, ez olyan, mint egy álom! Hallottam, hogy az a semmirekellő Jamie elújságolta, ön hazajött végre, mégsem tudtam elhinni, míg a saját szememmel meg nem győződtem róla! Isabella felegyenesedett. Fekete szeme úgy csillogott, mint az ónixkő, miközben negédes mosollyal
nézett a férfira. Hugót mulattatta, hogy a lány tökéletes metszésű ajka ki van rúzsozva; olyan természetellenesen vörös volt, mint a gránátalmamag, amelyet Egyiptomban néha élvezettel fogyasztott. – Ó, kedves unokabátyám, milyen nagy vagy! Azt hittem, csak lányos fantáziám játéka, hogy nagyon magasnak emlékeztem rád, de ennyi idő után látni. Hát, olyan sudár vagy, mint egy fa; épp, mint amikor kicsi voltam. Nagyon szép ember lett, ugye, apa? Reginald Laroche felmordult. Nem volt már buzgó készségesség a hangjában. – Menj a konyhába, Isabella, és nézd meg, hol tart Laver asszonyság a vacsora előkészületeivel! – Ó, apa, ezt nem mondhatod komolyan! Hugo kuzinnal nagyon régen nem találkoztam! Olyan sok mondanivalónk van egymásnak! – ellenkezett Isabella, apja iránti neheztelését fanyar grimasszal fejezve ki. – Hiszen Hugo kuzin a világ másik végén járt! Azt szeretném, ha mindent elmesélne róla! Hány szaracént ölt meg, miket látott? Láttad a piramisokat, Lord Hugo? Annyira vágynék őket magam is látni! És valóban olyanok, amilyeneknek leírják őket? Hugo lenézett az elbűvölő teremtésre, akit apja unokaöccse nemzett, és rögtön megértette, miért nem kedveli ezt a lányt Finnula és a nővérei sem. Isabella Laroche szép, számító, mesterkélt nő volt, és a maga módján még az apjánál is veszélyesebb; azok a lányok, akik nem ismerték jobban, biztosan irigyelték szépségéért és rangjáért. Isabella igen szépen kiöltözött ezen az estén; selyemszoknyát és ingvállat öltött, olyan mély kivágásút, hogy szemérmetlenségében Mellana ruhájával vetekedett, és annyi aranyat aggatott magára, hogy az ékszerek súlya valósággal lehúzta a csuklóját, ujjait. – Ó, hát azt kell tapasztalnom, hogy az én feledékeny apám egy korty itallal sem kínált meg téged! – turbékolta Isabella, azzal megfogta Hugo kezét, és súlyos keblére szorította. -Hadd kínáljalak meg, uram... Brissac sheriff önkéntelenül is felnevetett a lány kétértelmű ajánlatára, mire Isabella metsző pillantást vetett a törvény embere felé; grimaszától hosszú szempillái szép ívű orra felé hajoltak. – Ó! – jegyezte meg ellenszenvvel. – Maga az? Nem is vettem észre. Könyörgöm, min nevet? – Hát, demoiselle – sóhajtott a sheriff –, ha nem tudja, én meg nem mondom önnek. – Isabella – csattant föl Reginald. – Ki innen! – Na de apám! – A fekete hajú csábító toppantott bársonytopánkájával. – Nem tiszteled a házigazdát? – Lord Hugo meg én fontos dolgokról beszélünk, ami nem tartozik rád! Menj a konyhába, és nézd meg, hogy halad Laver asszony a vacsorával. – Ami azt illeti, monsieur – vágott a szavába Hugo –, ma este a malomházban vacsorázom. Nem kell tehát törniük magukat és Laver asszonyt megterhelni a vacsorámmal, bár biztos vagyok benne, hogy Brissac sheriff, aki itt marad és segít önnek, monsieur, csomagolni, szívesen enne néhány falatot. – A malomházban vacsorázol? – kiáltott fel Isabella szörnyülködve. Csak ez jutott el a tudatáig. – Miért vacsoráznál ott? Jobb vacsorát tudunk készíteni neked, mint amilyet a malomházban kapnál. – Lehet – nevetett fel Brissac sheriff. – Lehetséges, demoiselle. De nem tudnák azt a kedves társaságot biztosítani, amiben őlordságának az utóbbi napokban része volt. – Hogy érti ezt? – kérdezte Isabella, vádlón tekintve Hugora. – Miről beszél ez az ember, Lord Hugo? Hugo vonakodott Finnula nevét említeni, mert az ő ízléséhez képest kissé túl szabadosan került szóba ebben a beszélgetésben, ezért hárítón vállat vont.
– Ne feledd, amit mondtam, monsieur – vetett igen éles pillantást a jószágigazgatóra. -Legkésőbb holnap délre. Hugónak nem kellett hozzátennie, hogy különben egész hátralévő életedben bánni fogod. A fenyegetés a hangjában volt, szükségtelen volt szavakkal kimondani. – De uram! Könyörgök.! Súlyos kéz nehezedett Reginald Laroche vállára; a jószágigazgató dühösen megfordult és a törvény emberének szakállas képével találta magát szembe. – Vezess a birtoknyilvántartáshoz, drága barátom – parancsolta John barátságosan. – És ha közben találnál egy-két tömlő bort, az még jobb lenne. – Na de.! – kiáltott Reginald az ajtó felé induló Hugo felé. – Várj, jó uram.! Ám Hugo ekkor már kilépett az ajtón a hűvös estébe, a jószágigazgató hiába mondott volna bármit is. Mélyet szippantott a friss levegőből; tüdeje fenyőillattal és fafüst szagával telt meg; az angol éjszaka hangjai oly ismerősek voltak neki, mint saját beszéde. Valahol fülemüle kelt édes dalra, távolabbról egy másik válaszolt. Ez hiányzott neki a sivatagban; a hűvös esték. Nem a családja, nem az otthona, hanem a jó angol vidék, az erdei bagoly vészkiáltása, az istállóban álló tehén halk kérődzése. Ehhez a tájhoz jött haza. Ezt fogja megosztani Finnulával és gyermekeikkel, ha Isten is úgy akarja. Hugo az istállók felé nézett, és már azon volt, hogy felrugdalja álmából fegyverhordozóját, feltételezve, hogy a semmirekellő alak a túlzott italozással ütötte ki magát, amikor vékony hang szólította meg. – Ezek szerint távozik, uram? A szalmaszín hajú fiú jelent meg, mintha a semmiből bukkant volna elő. Hugo lenézett a legényke rongyos gúnyájára, gyolcsnadrágjára, látta piszkos arcát, tágra nyílt, mogyoróbarna szemét. – Csak egy kis időre – felelte Hugo nyugodtan. – Már ágyban leszel, amikor visszajövök. – Akkor megyek aludni, amikor akarok – biztosította Jamie. – Megvárom önt, uram. Hugo szempillája megrebbent. – Ahogy akarod. Az istálló felé menet Hugónak az a határozott érzése volt, hogy a fiú követi, és amikor megfordult, meglátta, ahogy a gyerek előrehajol s úgy tesz, mintha a közelben egerésző-bóklászó foltos kismacska érdekelné. Kíváncsian rákérdezett. – Kié vagy, kis legény? – Tessék, uram? – A gyerek szorongó pillantással nézett fel. – Hogy én? – Igen, te. Kinek a fia vagy? Laver asszonyságé? Laroche az apád? – Ó, nem, uram – sírta el magát a fiú, és felegyenesedett. – Ön az apám. Hugo nemigen volt meghatva. Valami konyhalány teherbe ejtette magát, és a kölykét a családra erőltette. És ő most haláláig fizesse a gyerek eltartását. Kivéve persze, ha be tudja adni valami iparoshoz segédnek. A legényke elég erősnek látszott, bár tagadhatatlanul mocskos volt. – Jó – mondta Hugo az állát dörzsölgetve. Olyan sokáig volt szakálla, hogy szinte furcsának találta a sima bőrt. – Van valami, amit megtehetnél nekem, míg távol leszek.
A fiú lelkesen bólogatott. – Mit, uram? – Tartsd szemmel Brissac sheriffet. Nehogy elaludjon vagy bármi ilyesmi történjen vele, mielőtt visszaérek. Tudod, fiam, kiutasítottam a házból Monsieur Laroche-t meg a lányát, és nem akarom, hogy valami aljas trükkel próbálkozzanak. – Értem, uram – felelte a fiú. – Nem hagyom, hogy bármi történjen vele. Brissac sheriff kedves hozzám. El szokott vinni halászni. Hugo erre összevonta a szemöldökét, de tartózkodott a megjegyzéstől. Inkább pénzt dobott a fiúnak, amit az ügyesen elkapott. – Jó fiú – ennyit mondott Hugo, azzal fegyverhordozója keresésére indult.
Tizenkettedik fejezet Aznap éjjel a vacsora a malomházban igen nagy megpróbáltatás volt. A hagyomány úgy kívánta, hogy Hugo ne üljön a menyasszonya közelében, ne is beszéljen vele az esküvőig, és mivel csakis Finnula kedvéért jött el saját tűzhelye mellől, ez enyhén szólva is igen nagy csalódást okozott neki. A grófság hagyományai közé tartozott továbbá az is, hogy Hugo mint vőlegény számos megaláztatást tűrjön el Finnula családtagjai részéről. Mivel sógorai félelemmel vegyes tisztelettel voltak iránta, nem igazán merték bosszantani, feleségeik azonban annál inkább. Minden lehetőséget kihasználtak, hogy élcelődjenek vele azon, hogyan ejtette rabul Finnula szó szerint és átvitt értelemben is. Ezért, valamint a Laroche-sal történt incidens miatt – kis híján megölte azt az embert, bár megesküdött, hogy örökre felhagy az erőszakkal, és még mindig érezte a gyilkos indulat remegését végtagjaiban – Hugo mogorva vacsoravendég volt. Egész este egyszer sem mosolyodott el, amit a kákán is csomót kereső Patricia nem mulasztott el szóvá tenni. – Hát, vőlegény létére elég savanyú képet vág, jó uram – évődött. Hugo egyenesen az éles nyelvű nőszemély szemébe nézett; ugyanolyan színű volt, mint Finnuláé, de nem volt meg benne az a melegség és vidámság, amit abban a szürke szempárban úgy megszokott. Egyszerűen válaszolt: – Ha az enyém lesz, felvidulok. Addig nem merek örülni. Patricia fortélyos-ravaszul nézett vissza rá. – Azt hiszem, ezt Finnulának kéne mondania, uram, nem nekem – felelte pajkosan. Hugo átpillantott a széles faasztalon, melynek kifehéredett a lapja a sok-sok szorgos sikálástól. Finnulát nézte, aki elég erőteljesen tiltakozott valami miatt, amit a bátyja mondott neki. Egészen felhevülve az asztalra csapott, és kijelentette, hogy az íjak elleni pápai tiltást a kezdetektől félreértelmezték. Milyen nő ez, akit feleségül venni készül, aki vadászati módszerekről és fegyverzetről társalog ahelyett, hogy gyerekekről és süteményreceptekről tereferélne? Hugo ekkor mosolyodott el először ezen az estén; hirtelen mérhetetlenül elégedett lett magával. Pontosan olyan nő, akit élete hátralévő részében maga mellett akar tudni. Hiszen őt mint férfit egyáltalán nem érdeklik a csecsemők és a süteményreceptek. A legcsekélyebb mértékben sem.
Figyelte, ahogy Finnula könnyeden beszélget sógoraival, és irigyel te a családot. A hirtelen haragú Robert és a sekélyes Mellana ellenére a Crais család boldog família volt; olyan, amilyenre Hugo régóta vágyott. Ha Finnulával ilyen nagy és lármás családot tudnának összehozni, elégedett ember lenne. Már majdnem éjfél volt, amikor a nagyon hangos és részeg társaság feloszlott, és Hugo, miután hiába próbált jóéjszakát-csókkal búcsúzni Finnulától, mert a menyasszony nevetgélő nővérei ennek útját állták, megtalálta az utat a lovához. Nyeregbe szállt és Skinnert a kastély felé fordította. Aztán eszébe jutott, hogy mi vár ott rá, és arra gondolt, talán nem kellett volna annyit innia. Holnap megszabadul a Laroche famíliától, és helyükbe kedves, fiatal asszonyt hoz, aki már bizonyította, hogy jó feleség lesz. Nem a holdfény és az elfogyasztott sok sör hatása volt azonban, hogy a gondolatban megidézett leendő feleség testi valóságában is megjelent előtte. Finnulának valahogy sikerült elszabadulnia a nővéreitől; egy nagy tölgyfa mögé rejtőzött, onnan bújt elő és integetett. Hugo sietve hozzá irányította Skinnert, és lehajolt, hogy megfogja a felé nyújtott kezet. – Lépj a csizmám orrára! – súgta oda neki, és Finnula így is tett. Macskaügyességgel, kecsesen lendült a nyeregbe a férfi elé. – Jó estét! – köszöntötte Hugo mosolyogva. Erős kézzel ölelte a derekát, orrát a hatalmas, vörös hajzuhatag alá dörzsölte. – „Jó reggelt"-et akartál mondani bizonyára – felelte a menyasszony. – Nem kockáztatsz egy kicsit túl sokat azzal, hogy így kiosontál találkozni velem? -érdeklődött Hugo. Észrevette, hogy Finnula még mindig a zöld selyemruhát viseli, bár a dekoltázs vonala sajnálatos módon már nem volt olyan érdekesen elcsúszva. – Nem sújt le nővéreid haragja, ha rajtakapnak minket? – Ugyan már, ne butáskodj! Az erős holdfénynél jól látható volt, hogy a lány szép arca gondterhelt kifejezést öltött. – Mi a baj? – kérdezte Hugo fáradt sóhajjal. Aznap már sokszor szeretkeztek, és nem hitte, hogy lenne ereje repetázni. Ám úgy tűnik, a szerelmeskedés az egyetlen módszer, amivel leendő hitvesét kordában lehet tartani. – Én csak. – szólt Finnula szép nyakát hátrahajtva, hogy felnézhessen jövendőbelijére; szürke szeme csillogott a hold ezüst fényében. – Én csak azt akartam. Hugo mosolyogva megsimogatta a haját. – Mit akartál? Megmondani, hogy mennyire nem akarsz a feleségem lenni? Finnula elkomorult. – Azt hittem, talán mégsem akarod, hogy mégis meggondoltad magadat. – Olyan nagy áldozat és nehézség hozzám jönni feleségül? – Hugo nem tudta megállni, hogy magában ne szentségeljen egy kicsit. – Az Isten szerelmére, sosem találkoztam még olyan lánnyal, aki ennyire ellene lett volna a házasságnak! Ilyen csak tudatlan fruskák fejében fordulhat meg! – Sok gondolat van a fejemben – jelentette ki Finnula ingerülten. – De egyik sem a házassággal kapcsolatos. – Lehet, de gondolom, ezek közt számos olyan van, amivel csak férjes asszonyoknak illene foglalkozniuk – nézett a lányra Hugo tréfás-komoran. – Ha valakinek, akkor neked mindenképpen férjre van szükséged. Nem ismerek lányt, akinek nagyobb szüksége lenne férjre, mint neked. Csodálom, hogy
ilyen sokáig sikerült megőrizned a szüzességedet! Finnula levegő után kapkodott döbbenetében, és tiltakozva feszült a férfi testének. – Na persze! Mit akarsz ezzel mondani? Hogy zabolátlan lennék? – Bizony – nevetett fel Hugo, szorosabban fogva jövendőbelijét. – De szerencsére én vagyok az első férfi, aki megzabolázott. És mivel nagyon lovagias lovag vagyok, szándékomban áll becsületes feleséggé tenni téged. Áldd a szerencsédet. – mondta, azzal hevesen megcsókolta leendő feleségét, és a tomporára csapott, amikor az dühösen leugrott a nyeregből. – És ne rosszalkodj az esküvőig! Finnula méltatlankodva fújtatott és megfordult, hogy elszaladjon, de Hugo lehajolt, s elkapta a ruháját. A lány visszanézett rá. A hold sápadt fényénél is jól látszott, hogy arca pírban ég. – Tessék? – Ne feledd, Finn! Szavadat adtad! Finnula összehúzta a szemöldökét. – Tudom – csattant fel, azzal kirántotta a zöld selymet a vasmarokból. – Ott leszek! Hugo felnevetett, és hagyta elmenni. Élvezettel nézett utána, ahogy az udvaron át beszaladt a malomházba, és jól becsapta maga után az ajtót. A kis boszorkány! Ó, hogy megnevettette! Nem ismert olyan nőt, akiben ennyi öröme telt volna. Jó hangulata megmaradt egészen addig, amíg a kastélyba nem ért, ahol csodálkozására az istállóban rengeteg lovat talált. További körülnézés után kiderült, hogy a nagyterem tele van olyan emberekkel, akiket Hugo nem ismert. A nagy asztal köré telepedtek, melynek főhelyén John de Brissac ült, meglehetősen részegen, hatalmas kezét a nagyon komor arcú Reginald Laroche vállán nyugtatva. – Ó, őlordsága! Végre! – kiáltotta Brissac sheriff. Nagy nehezen felállt; széke az erőlködéstől és a hirtelen mozdulattól hátraesett. – Uraim, emeljük kupánkat! Megérkezett Lord Hugo Geoffrey Fitzstephen, Stephensgate hetedik grófja! Széklábak csusszantak a kőpadlón, ahogy a férfiak felálltak, magasra tartották boros kupáikat és mindannyian Hugo irányába néztek. Hugo is elég részeg volt ahhoz, hogy nevetésben törjön ki. – De Brissac – sikerült nagy nehezen kimondania a nevetés hullámai közt. – Micsoda fogadtatás ez? Kik ezek az urak? A sheriff kissé önelégülten mosolyogva vállat vont: – Természetesen az embereim. Igen régen adódott olyan alkalom, hogy a Stephensgate kastély boros pincéit megnyitották... Hugo még mindig nevetett, amikor boros kupát nyomtak a kezébe. John de Brissac helyettesei – legalább húszan, ha nem többen – Hugóra emelték poharukat. – Éljen Hugo Fitzstephen – szólt a sheriff. – És sok boldogságban legyen része kicsi feleségével, a Szépséges Finn-nel! – A Szépséges Finnre! A harsány pohárköszöntőt visszhangozták a falak; a férfiak ittak, egy kivételével. Reginald Laroche nem állt fel a többiekkel együtt, és úgy nézett ki, mint aki nem érzi jól magát. Amikor Hugo kiitta az italát, odalépett John de Brissac mellé, és a jószágkormányzó egészségi állapotáról kérdezte. – Hogy ez? – szólt a sheriff és undorral nézett le Monsieur Laroche-ra. – Ó, higgye el, jó uram, ez nem
érez fájdalmat. Megmutatta nekem a könyveket és a nyugtákat is, már amiket nem égetett el a nagy kandallótűzben, nem sokkal azelőtt, hogy ön velem együtt megérkezett. Reginald Laroche felpillantott Hugóra. Gyűlölet izzott a tekintetében. – Legyen üdvözölve otthonában a várkastély ura! – vicsorgott. Ő volt az egyetlen a teremben, aki nem részegedett le. – Megengedi, hogy visszavonuljak? Még sok dolgom van, ha lányom és én holnap dél előtt távozásra kényszerülünk. Hugo kezdte érezni, hogy a bor hatása hozzáadódik a vacsoránál fogyasztott sör mámorához; elbocsátón intett néhai apja egykori jószágkományzójának. – Tűnj el! – mordult rá. Laroche sietett engedelmeskedni, Hugo pedig előrehajolt és kérte, hogy a sheriff emberei közül néhányan tartsák szemmel. Ezt a kérést Brissac rögtön teljesítette is; három embert küldött utána egy tömlő borral, kiadva a parancsot, hogy minden mozdulatát figyeljék. Hajnali két óra volt, mire Hugo végre felment a lépcsőn az emeletre, ahol a hálókamrák sorakoztak. Nem mondhatni, hogy tántorgott, de erősen a korlátra kellett támaszkodnia. Lent, a kandalló előtt John de Brissac horkolt, körülötte néhány embere, akiket ugyanúgy elnyomott a buzgóság. Hugo a kis Jamie-t az egyik sarokban találta; poros prémek kupacán aludt. Köpönyegével takarta be, hogy a hűvös tavaszban meg ne fázzon. A kastélyban csend honolt; a fali tartóból kivett fáklyával világítva magának ágyat keresett, ahol lehajthatja kóválygó fejét. Apja egykori lakószobája szóba sem jöhetett. Nem tölti az éjszakát abban az ágyban, amelyben Lord Geoffrey meghalt. Bátyja hálókamrája is rossz emlékeket ébresztett benne, mert ott sürgették, sőt nyaggatták folyton, hogy lépjen be végre egy szerzetesrendbe. Hugo végül úgy döntött, amíg nem építtet új szárnyat a kastélyhoz, régi szobája is megteszi, amely nyáron egészen kellemes hely volt, de télen jéghideg, mert lehetetlen volt kifűteni. A szoba ugyanolyan maradt, ahogy tíz évvel korábban hagyta: megvolt a kopott, kék bársony ágybaldachin és az elnyűtt farkasprém takaró is. A szoba szellőzetlen volt, ezért Hugo mindkét beüvegezetlen ablakon kinyitotta a spalettát, és néhány pillanatig élvezte a friss angol éjjeli levegőt, aztán meztelenre vetkőzött és felhajtotta a széles ágyra terített dohszagú takarókat. Éppen eloltotta a fáklyát és a hűvös lepedők közé feküdt, amikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől. – Mi van? – mordult fel Hugo dühösen. Az ajtó halkan kinyílt, és viaszgyertya kis fényköre vetült a falra, megvilágítva a faliszőnyeget, melyben Hugo anyja keze munkáját ismerte fel. – Ki van ott? – kérdezte Hugo, azzal felült, s a szeme összeszűkült, ahogy a gyertya fényébe nézett. A nehéz ajtó mögül előbukkant a gyertyát tartó sovány kéz, a vékony kar s rajta az áttetsző ruha ujja. Hugo az italtól bódultan először azt hitte, valamelyik rég elhunyt ősének kísértete látogatta meg, aztán eszébe jutott, hogy a kísérteteknek nincs szükségük gyertyára. Amikor a kora hajnali látogató belépett a szobába, felismerte, bár a hosszú, fekete haj már kibontva omlott a vállára, és a rúzs némiképp elhalványodott. – Lord Hugo – súgta Isabella Laroche, sötét szempilláit csábosan rezegtetve. – Ó, Lord Hugo, már azt
hittem, sosem térsz nyugovóra! Beszélnem kell veled, uram! Hugo nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. – Beszélni? – nevetett a lány öltözete láttán; a ruha a lehető legvékonyabb selyemből készült, felette talán selyemfátyol köntös. Testéből nem sokat rejtett el a tekintet elől. Isabella nem társalgáshoz, hanem valami sokkal bizalmasabb tevékenységhez volt öltözve. – Ó, Hugo kuzin! – lihegte Isabella, gyertyával a kezében az ágy felé közeledve. – Annyira félek, hogy valami félreértés történt.! – Minden bizonnyal félreértés történt – felelte a kastély ura, és fél szemmel a lány keblét nézte, mely a hálóruha alatt ütemesen emelkedett-süllyedt. – Nevezetesen az a félreértés történt, hogy Laroche kisasszony eltévedt, és véletlenül az én szobámba jött be. Jobban tennéd, kuzin, ha sietve visszamennél az ágyadba, mielőtt megfázol. Látom, nem rokoni látogatáshoz öltöztél. Isabella mintha nem is hallotta volna ezt a figyelmeztetést; egyik térdét merészen az ágy matracához nyomta, kezét kihívón a hasára simította. – Ó, Lord Hugo! – kiáltott fel halkan. – Apám azt mondja, kiutasítottál minket a házból, holnap délig távoznunk kell. – Ami azt illeti, ma délig – igazította ki Hugo igen tárgyilagosan. – De nem tudom elhinni, hogy ez igaz lenne! Uram, eddigi életem felében ez a kastély volt az otthonom. Biztosan van valami, amit tehetek, hogy meggondold magad. A „valami" szó kiejtésével egy időben Isabella tomporát az ágy szélére helyezte, és egyik kezére támaszkodva ismét szempilláját rezegtette Hugo felé. Hugo, aki még sosem tapasztalt ilyen képtelenül ostoba csábítási kísérletet, elrejtette mosolyát. – Nem, demoiselle, semmit sem tehet. Most menjen vissza a hálókamrájába. Szükségem van az éjszakai pihenésre. – Ha lehetek oly merész, hogy javasoljam – suttogta Isabella, azzal kinyúlt és ujját végighúzta Hugo napbarnított karján –, nagyon, de nagyon jó éjszakai pihenést tudok neked szerezni. Hugo már képtelen volt elrejteni a mosolygást. Elvigyorodott. – Valóban? És hogyan szándékoznád ezt tenni? Az ujj a csupasz mellkas dús szőrzetével játszott. – Azt hiszem, ezt mindketten tudjuk, Hugo kuzin – mosolygott Isabella sokat sejtetően; rúzsos ajka szétvált, s előbukkant rózsaszín nyelve. – Már jó ideje vagyok e kastély úrnője. Ebben a vonatkozásban felbecsülhetetlen segítségedre lehetnék, ahogy. mások. is. Hugónak nem kellett sokat találgatnia, mit ért a kisasszony azon a vonatkozáson, mert a sötét tekintet merészen a takarónak arra a részére siklott, ahol az ágyéka volt. Hugót már egyáltalán nem szórakoztatta a helyzet. Azon tűnődött, vajon az apja küldte-e be Isabellát, és még jobban megvetette a férfit azért, hogy így kihasználja a lányát. Aztán eszébe jutott, milyen megvetéssel beszélt Isabella Laroche-ról Finnula és a nővérei is, és arra gondolt, vajon az apjának egyáltalán van-e bármi köze a lány hajnali látogatásához és tud-e róla. – Mademoiselle Laroche – szólt, szavait gondosan megválogatva. – Van fogalmad arról, milyen nagy szükségem van a nyugodt éjszakai pihenésre?
A kisasszony a fejét ingatta, haja ébenfekete fürtökben hullott arcába. – Holnap nősülök – közölte a kastély ura. Erre megállt a mellkas szőrei közt finoman köröző ujj. – Nősülsz? – visszhangozta meglehetősen más hangsúllyal, mint amit addig alkalmazott. -De hiszen csak most tértél haza, és. – Igen. De a tény attól még tény. Holnap nősülök. – Nem hiszek neked – vágta rá a szép Isabella, és elrántotta a kezét. – Ez szemen szedett hazugság. Kit veszel el? – Finnula Crais lesz a feleségem – felelte Hugo mosolyogva – Finnula. – Isabella felugrott az ágyról, szép arca eltorzult, mintha fuldokolna. – Finnula Crais? – sikoltott. – Meg vagy bolondulva? Elment a józan eszed? Finnula Crais előző férje. – Az apám volt. Tudom. – Ólmos fáradtság lepte meg Hugót és szívből kívánta, hogy a lány máshol folytassa a hisztériázást. – Az a boszorkány! – köpött egyet a gyönyörű Isabella. – Az a kis boszorka! Előbb Lord Geoffrey, most meg te is! Nem értem. Biztosan valami boszorkányság van a dologban! – Távolról sem – felelte Hugo ridegen. – És most, ha lennél oly szíves. Becsukni az ajtót kifelé menet, akarta mondani Hugo, de nem fejezte be a mondatot, mivel a feldühödött nőszemély kiviharzott, és döngve becsapta maga mögött az ajtót. Hugo hálókamrája újra sötétbe borult; felsóhajtott és visszadőlt a párnára. Őszintén remélte, hogy Finnula lelkiismeret-furdalás nélkül használja íját női ellenség ellen is, mert Isabella Laroche arckifejezéséből ítélve könnyen lehet, hogy szüksége lesz rá.
Tizenharmadik fejezet A hajnal éppen csak rózsaszínre festette a keleti eget, amikor Finnula hálószobájából leosont a lépcsőn. Nem lépett a recsegő legalsó lépcsőfokra, bár tudta, hogy az egész házban mindenki alszik; a konyhába lopózott. Egy szelet fekete kenyeret vágott késével, azt majszolgatva húzta fel a csizmáját. Éppen felhajtott egy kupányi maradék sört és ruhája ujjába törölte száját, amikor kivágódott a hátsó ajtó, és az ifjú menyasszony legnagyobb döbbenetére Robert lépett be. – Hová, hová? – szólt vidáman, látván, hogy kishúga bőrnadrágot visel, hátán az íja. -Csak nem vadászni mész az esküvőd napján? Finnula komoran nézett a bátyjára. Mit keres itt ilyen korán? Az éjjeli tivornyázástól még félig öntudatlannak kéne lennie. Több mint két liter sört ivott meg egyedül. Miért nem fetreng nyöszörögve az ágyban? Robert lerakta a vállán cipelt nehéz liszteszsákot, és a padon, Finnula csípője mellett heverő kis batyut nézte. – Ugye nem megszökni készülsz, Finn? – kérdezte Robert, azzal odaugrott hozzá és a batyu után nyúlt,
de Finnula gyorsabb volt: felkapta, s a melléhez szorította a csomagot. – És ha igen? – vágott vissza hevesen. – Meg akarsz állítani? – Biztosan megpróbálom. – Robert leült oda, ahol az imént a batyu volt. Finnula kényelmetlenül közelinek találta, ezért tovább csusszant a padon. – Mi jár a fejedben, édes húgom? Elmenekülsz Lord Hugo elől? Azt hittem, kedveled. Finnula a kőpadlót bámulta. – Igen – ismerte el. – Akkor miért akarsz elszökni előle? Megsértett valamivel? Finnula tagadón ingatta fejét. – Becsapott? Ismét csak tagadó fejrázás volt a válasz. – Megrabolt? Finnula fontolgatta, hogy bevallja, Hugo valóban elrabolta a szüzességét, de végül úgy vélte, bölcsebb, ha hallgat. Ráadásul nem is igazán lehet azt mondani, hogy szüzességrablás történt. Hisz felkínálta magát Hugónak, méghozzá úgy, hogy a gondolatra is elpirult. – Akkor mi a baj? – tudakolta Robert. – Rendes embernek látom. Tudom, hogy nem akarsz újabb Fitzstephenhez hozzámenni, de a fiú sokkal rendesebb, mint az apja. Nem gondolod? Finnula mogorván vállat vont. – Akkor minek akarsz elszökni? Neked kéne a grófság legboldogabb lányának lenned. Gazdag és jóképű férjet fogtál magadnak. Mellana magán kívül van az irigységtől. Finnula felemelte a fejét és megszólalt. – Hát éppen ez az, Robert! Gazdag és jóképű. Bármelyik nőt megszerezhetné magának. Miért éppen engem akar? – Miért éppen téged? – Robert homlokát ráncolva nézett le kishúgára. – Hogy érted azt, hogy miért éppen téged akar? – Úgy, ahogy mondtam. Miért éppen engem? Nem vagyok gazdag. Nem vagyok szép. Nincs semmim, ami egy olyan férfit, mint Lord Hugo hozzám vonzana. – Pedig nyilvánvalóan van valamid – vágott a szavába Robert. – Különben ez a férfi nem venne feleségül. – Nem tudom, miért akar elvenni éppen engem – ismételte Finnula. – Csak annyit mondott, hogy másképpen nem tud megszerezni magának. Robert erre felkapta a fejét. – Ó! Ezek szerint szerelmes beléd! – Szerelmes belém? Szerelem? Ugyan! – Finnula felugrott a padról, s indulatosan a konyha másik sarkába hajította a batyuját. – Ilyen érzelmes szót még nem hallottam tőle. Szerelem! Azt sem tudja, mit jelent. Látta, hogy a bátyja elmosolyodik.
– Ó! – Robert a kezét szája elé kapva igyekezett elrejteni, hogy mosolyog. – Szóval erről van szó! – Ezt hogy érted? – toppantott csizmás lábával Finnula. – Hogy érted ezt, hogy erről van szó? – Csak úgy, hogy semmiségeken emészted magad – felelte Robert hátradőlve. – Azt akarod, hogy kijelentse, mérhetetlenül, csillapíthatatlanul szeret, elsírja magát, hogy milyen nagyon szüksége van rád, mintha Mellana nyavalyás trubadúrja lenne. Azt akarod, hogy verseket írjon hozzád, szépségedet dicsérje és dalokat énekeljen a viszonzatlan... – Az Isten fogát, Robert! – vágott közbe Finnula megvetően. – Nem ezt akarom, és ezt te is jól tudod. Egy egyszerű „Szeretlek, Finnula" is elég lenne. – Minden nő ezt akarja – jelentette ki Robert méltatlankodva. – Szerelmet akartok. Hízelgést. Hát ezt csak akkor kapod meg Lord Hugótól, ha te is eljátszod a szerepedet. Finnula komor arccal járkált fel-alá a konyhában, de erre hirtelen megállt és csodálkozva nézett bátyjára. – Eljátszani a szerepemet? Milyen szerepet? – A szép kisasszony szerepét – felelte Robert lenéző legyintéssel. – A nemes hölgyet: a tejfehér bőrű, gyámoltalan szépséget. – Micsoda?! – Finnula úgy nézett rá, mintha elment volna Robert esze. – Miről beszélsz? – Finnula, ha azt akarod, hogy a szépségedről zengjen, akkor szépnek kell mutatkoznod. vagy legalábbis nőnek, az isten szerelmére! Ha folyton bőrnadrágban mászkálsz, azzal nem ösztönződ dicsérő szavakra – nézett rá Robert igen kritikus szemmel. – És miért nem csinálsz valamit a hajaddal ahelyett, hogy felkötnéd, mint valami szamár farkát?! – Finnula keze önkéntelenül a copfjához lendült. – Nem tudnád leeresztve viselni, csecsebecsékkel díszíteni? Mellana tudja, hogyan kell. – És nézd csak meg, mire jutott vele! – jegyezte meg Finnula fanyarul. – Pontosan. Finnula, nem tudom, miért sajnálod annyira magadat. Megtaláltad a férjed. Ha nem mindenben olyan, amilyennek szeretnéd, rajtad áll, hogy megváltoztasd. Ti, nők amúgy is mindig ezen mesterkedtek. Finnula a copfját tapogatva nagy szemet meresztett a bátyjára. Meglepő módon Robert szavainak volt értelme. Az biztos, hogy nem imádnivaló kisasszonyként viselkedett, hanem inkább úgy, mint akinek erős fegyelmezésre van szüksége. – Ahelyett, hogy elszöknél – szólt Robert, gyors pillantást vetve a farakás mellett heverő batyura –, miért nem állsz ki és küzdesz meg azért, amit akarsz? Finnulának erre nem volt válasza. Keresztbe fonta a kezét, csípőjével az asztalnak támaszkodott, és szemöldökét összevonva nézett bátyjára. – Tudtad, hogy ma reggel szökni próbálok, ugye? Ezért keltél fel ilyen korán! Nem is kellett dolgoznod a malomban, ugye? – Lord Hugo figyelmeztetett, hogy esetleg megpróbálsz kereket oldani – ismerte el Robert vigyorogva. Finnula mély levegőt vett. – Micsoda? Ő mondta ezt neked...?
– Említett valamit tegnap este – felelte Robert, hosszú lábait kinyújtva. Finnula undorral felhorkant. – Hát, ez szép! Miután a szavamat adtam neki! – Már amennyit a te szavad ér! – mordult fel Robert. – Megpróbáltál elszökni, bár megígérted, hogy nem teszed. Finnula válla szomorúan lekonyult. Leült a bátyja mellé a padra. Némi csend után, mialatt mindketten a csizmájuk orrát bámulták, Finnula megszólalt. – Robert? – Tessék, Finn! – Segítesz nekem? – Miben? – Abban, hogy. nőiesebben viselkedjek. Robert furcsa grimaszt vágott. – Nem kérnéd meg a lányokat? Öt nővéred van, válogathatsz. Négyen már szereztek férjet maguknak, szóval biztosan tudják, hogyan kell. Miért éppen engem kérsz erre? – Csak – felelte Finnula a lábát lógatva, mint amikor kislány volt. – Mert benned bízom a legjobban. Kérlek! Robert felsóhajtott. – Finnula, mindjárt kettéhasad a fejem. – felelte, aztán látván, hogy a kishúga milyen elszontyolodott képet vág, felsóhajtott. – Hát jó. Bár nem tudom, miből gondolod, hogy van fogalmam ezekről a dolgokról.. Mint kiderült, Robert Crais nagyon is sokat tudott „ezekről a dolgokról". Finnula néhány óra haladékot adott neki, míg kialhatta magát, aztán részletesen megbeszélte vele, hogy milyen ruhákat viseljen, a haját egyenesen vagy bodorítva, feltűzve vagy leengedve hordja, elég tiszták-e a körmei és a ruhái. vajon a ruha nem túl szűk-e, az ingváll nem túl bő-e, virágokat vagy díszes fésűket tűzzön-e a hajába. A válaszokból azt szűrte le, hogy mivel Robert huszonöt évet töltött egy olyan házban, ahol többségben voltak a nők, igen hozzáértő véleményt alakított ki ezekben a témákban. Miután nővérei megfürdették, lesikálták, beparfümözték, megfésülték, felöltöztették legkisebb húgukat, Robert megszemlélte az eredményt, és úgy találta, hogy Finnula itt-ott egy kis igazítással tökéletesen megfelel a várakozásoknak. – Nem tudom, miért gondolod, hogy nem vagy szép – jegyezte meg, amikor az esküvői ruhában tündöklően gyönyörű Finnula utoljára ment le a lépcsőn. A lány végignézett magán, s homlokát ráncolva fejezte ki egyet nem értését. – Hogy én szép lennék? Mel a család szépe, Robert. Robert felhorkant. Fejfájása nem múlt el, kénytelen volt a „kutyaharapást szőrével" kúrát alkalmazni, vagyis inni még egy kicsit, hogy csillapítsa szenvedését. Sörös kupával a kezében körözött Finnula körül, kritikus szemmel vizsgálva az öltözet minden apró részletét. Finnula esküvői ruhája nem volt új, bár csak egyszer viselte, szinte napra pontosan egy évvel korábban. Az egyszerű fehér alsóruha, amely a legfinomabb lenvászonból készült, olyan szorosan illeszkedett
testére, mint a kesztyű. Az alsóruha felett fehér brokátselyem ruhát viselt; díszes ujja olyan bő és hosszú volt, hogy szinte a padlóig ért. Derekát ezüstlánc övezte, lazán vállára omló hajában pedig frissen szedett vadvirágokból font koszorú virított. Robert úgy találta, hogy Finnula minden férfi álma: piruló menyasszony. Egyetlen részletet nem ellenőrzött még. Ennek okán utasította a menyasszonyt, hogy térdig emelje fel a ruháját; nem látott bőrnadrágot, csak csupasz lábat. Megnyugodott. – Nos, Finn – nevetett –, kitettél magadért. Nem láttam még nálad szebb menyasszonyt. Ez a megjegyzés méltatlankodást váltott ki a Crais nővérekből, akik összegyűltek a konyhában megszemlélni egész délelőtti munkájuk eredményét. Robert azonban leintette a tiltakozást. – Neki van a leggazdagabb vőlegénye – érveit. – Ezért a legszebb. És most, ha nem csal a fülem, harangoznak. Eljött az óra. Úgy vélem, őladysége hintója előállt. Finnula nővérei kikísérték a menyasszonyt az udvarra. Férjeik ott álltak a virágokkal díszített, könnyű kocsi mellett. A falu hagyományai szerint a kocsit kis fehér szamár húzta, és bár Finnula ellene volt, hogy ilyen méltatlan közlekedési eszközt vegyen igénybe, végül nagy nehezen elhelyezkedett a kocsin. A násznép közül sokan még útközben is Mel serét iszogatták, míg meg nem érkeztek a templomhoz.
Tizennegyedik fejezet Adörömbölés, ami Hugót nem sokkal dél előtt felébresztette, nem a koponyájában döngött. Erre viszonylag hamar rájött. Valaki kopogott hálókamrájának ajtaján. Feje lüktetésének vagy a túl sok bor, vagy a túl sok sör, esetleg a kettő együtt lehetett az oka. Teljesen mozdulatlanul feküdt az ágyban, a baldachin gerendáit bámulva, és kiüvöltött: – Lépj be! Amint kimondta, meg is bánta, a heveskedését, még mielőtt megláthatta volna, hogy látogatója, várakozásával ellentétben, nem szép és enni sem hozott. Jamie lépett be, s nagy szemekkel bámulta új urát, ahogy a hatalmas ágyhoz közeledett. – Üdv, uram! – szólt óvatosan. – Brissac sheriff küldött, hogy ébresszem fel önt. Azt mondta, talán nem vág hozzá semmit egy ilyen aprócska legényhez, mint jómagam. Hugo vérben forgó szemmel bámulta a fiút és megerősítette ezt a véleményt: – Johnnak igaza van. Mi az a fontos, ami miatt fel kellett ébresztened? – Monsieur Laroche és a lánya távozik, uram – mondta a fiú kedvesen. – A sheriff úgy véli, talán el akarna tőlük búcsúzni. Hugo felnyögött. A legkevésbé arra vágyott, hogy ismét olyan jelenetben legyen része, mint előző este a cemende Laroche kisasszonnyal. De a kastély uraként kötelezettségei voltak, ezért, bár feje lüktetett és ízületei tiltakozva csikorogtak, felkelt az ágyból, aztán sikerült találnia egy tiszta nadrágot s hozzá tunikát meztelensége eltakarására. Mindezt a kis Jamie szeme láttára, aki, mint Hugo észrevette, ugyanabban a gúnyában volt, mint előző nap, és úgy nézett ki, mint aki életében nem látott szappant. Úgy tűnt, hogy nincsen semmi más dolga, mint
bámulni, ahogy Hugo mosakszik, és ez némiképp idegesítő volt. – Kié vagy, kis ember? – kérdezte Hugo borotválkozás közben a kölyökre bámulva. – Hiszen már mondtam. Az ön fia vagyok, uram – vágta rá a gyerkőc. Hugo lemondóan legyintett. – De milyen feladatod van itt, a kastélyban? Laver asszonyságnak segítesz a konyhában? Websternek az istállóban? Mit csinálsz? – Mindezeket, uram – felelte a fiú vállat vonva. – Nincs olyan munka a kastélyban, amit ne végeztettek volna velem, kivéve, hogy Mam'selle Isabella toalettjénél segédkezzek... – Ó! – fintorodott el Hugo. – Azzal nyilván nem bíztak meg. Saját toalettjét befejezvén a gróf meghúzta az övét, felkötötte a kardját; jó, ha nála van, ha esetleg kénytelen lenne fenyegetően fellépni. Aztán lement, hogy elbúcsúzzon az unokabátyjától. Reginald Laroche és a lánya az istállóudvaron, a durva faragású szekér bakján ült. Brissac sheriff és emberei vették körül őket, akiken szintén látszott, hogy fáj a fejük. A kocsi tele volt mindenféle csecsebecsékkel, amelyek eredetileg talán nem is a Laroche család tulajdonát képezték. Hugo észrevett egy faliszőnyeget; úgy emlékezett, még az anyjáé volt. De túlságosan másnapos volt ahhoz, hogy veszekedjen, és miután megnézte, hogy legalább a kocsit húzó két ló nem az övé, vigyorogva az egyiknek a tomporára csapott. – Szóval – szólította meg a Laroche famíliát –, tudják már, hova mennek? Mert egy éven belül várom a kártérítési követelésem pontos kiegyenlítését. – Tudom – vicsorgott az egykori jószágkormányzó. Majdnem olyan rosszul nézett ki, ahogy Hugo érezte magát. Szeme körül sötét karikák, haja mintha jó ideje nem látott volna fésűt. – Már megmondtam Brissac sheriffnek. A sheriff hüvelykujját a nadrágszíjába fűzve állt; felnyitotta az álmosságtól és a túl sok sörtől dagadt szemét, és megszólalt: – Beezony. Van egy húga Leesburyben. Azt mondja, a férje az unokatestvére... Kinek is, Laroche? Reginald Laroche metsző pillantást vetett Hugóra. – A királynő kedvenc udvarhölgyének unokabátyja. Legyen nyugodt, Hugo kuzin, a király hallani fog erről a kirohanásról. – Nahát! – mosolygott Hugo. – És ugyebár kétségtelen, hogy amikor a király tudomást szerez erről, nyilván az ön pártját fogja. Ezt kétlem, monsieur. A sheriff nevetgélt. – Akárhogy is, megtaláljuk, ha meg kell találnunk. De biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség. Ugye, Laroche? Mert maga időben és pontosan teljesíti fizetési kötelezettségét, különben börtönbe kerül. – Még hallanak felőlem – vicsorgott Laroche. – Ezt garantálom. A mellette ülő Isabella felemelte a fejét, de Hugo a fátyol mögött is jól látta a keserű könnyek nyomát; szép, fekete szemét vörösre sírta. Láthatóan legrégibb, legrosszabb ruháját vette magára, és most egyáltalán nem hasonlított az esti ragyogó szépségre, inkább a Kövér Maude stílusát lehetett felismerni rajta.
– Hallani fog még rólunk! – kiáltott vad dühvel Hugóra. – Maga gonosz, alávaló ember! Hugo renyhén felvonta az egyik szemöldökét. Nem nevezték gonosz, alávaló embernek, mióta. Hát, talán mióta legutóbb találkozott Finnulával. Már egészen hozzászokott, hogy fiatal lányok szidalmazzák. Gúnyos mosollyal összeütötte a bokáját. – Mademoiselle, a legjobbakat kívánom önnek. Ha adhatok egy tanácsot. – Nem adhat! – csattant fel Isabella. – Az első adandó alkalommal hagyja el atyját! Menjen férjhez egy becsületes férfihez, már ha talál olyan becsületes férfit, aki hajlandó önt feleségül venni. Kérem, ne rosszra, hanem jóra használja tehetségét és szépségét! Isabella az ajkát csücsörítette, mint aki köpni akar. Hugo fürgén arrébb lépett. – Nahát! – kiáltott fel Brissac sheriff, felocsúdva kábulatából. – Ennek aztán van mersze! – Valóban – fejezte ki egyetértését Hugo, a lábától alig néhány arasznyira csillogó nyálcsomót szemlélve. Reginald Laroche megsuhintotta a lovakat az ostorral, a kocsi mozgásba lendült, s a saroglyában néhány tárgy vészjóslóan megbillent. Isabella azt kiáltotta, álljanak meg, hogy jobban elhelyezhesse a tárgyakat, amelyek könnyen összetörhetnek, de Laroche tudomást sem vett e kérésről. Az egyáltalán nem méltóságteljes menet áthaladt a kastélykapun. Amint eltűntek szem elől, éljenzés hangzott a konyha felől. Hugo körülnézett, és látta, hogy Laver asszonyság mellett az idős lovász, Webster áll, és arcukon boldog mosollyal néznek a távozó Laroche família után. – A soha viszont nem látásra! – kiáltotta Laver asszonyság. – Ne jöjjenek vissza mostanában! – tette hozzá Webster rekedtes hangon. Hugo szemöldöke nem is húzódhatott volna magasabbra; a sheriffre nézett. – Ha jól értem, a személyzet és apám unokaöccse között nem volt nagy rokonszenv -jegyezte meg. – Minden alkalmat kihasznált, hogy elcsalja tőlük a bérüket – közölte Brissac szelíden. -Az a csoda, hogy idáig maradtak. Azt hiszem, önt várták haza, uram. – Megjutalmaztatnak ezért – jelentette ki Hugo, azzal ígéretét rögtön beváltva magához intette az öreg lovászt és a kissé kevésbé éltes szakácsnőt. Megköszönte hűséges szolgálataikat, és felfelé fordított tenyerükbe kisebb vagyont öntött a csípőjén viselt pénzes zacskóból. Laver asszony magánkívül volt a hálától, Webster pedig széles, fogatlan mosollyal elvigyorodott és végigsimított üstökén. – Tuttam, hogy ez lesz, uram, oszt má abban a minutumban tuttam, hogy megláttam önt az udvarban tennap estve! – mondta ínyét kivillantva. – Mondtam is a sheriff úrnak, hogy ön, uram, nem ollan, mint az apjaura vót, oszt nem fogja ám hagyni, hogy az a francúzus így flangáljon itten fel-alá, oszt hálajazúrnak nem is hagyta. Áldott legyen, jó uram! – Ma még kérni fogom az áldását, Webster, mert rögvest idehozom a feleségemet, és szükségem van a maga segítségére, hogy a lady jól érezze magát a kastélyban. – A feleségét! – kiáltott fel Laver asszonyság, és összecsapta a kezét. – Nahát, ez aztán a boldog nap! Rögtön munkához kell látnom, ha esküvői vacsorát kell készíteni! Elmehetek, uram, hogy segítségül
hívjam az unokahúgaimat? – Hívjon csak segítségül annyi rokont, amennyi szükséges, Laver asszony – bólintott Hugo. – Nem csak esküvői lakomára van szükség; az egész házat ki kell takarítani, hogy kényelmesen élhessünk itt. Kérem, tegyen valamit a benti porral, ha lehetséges. És a pókhálókkal. Az egerek. – És a kiürült boros tömlők – tette hozzá a sheriff elgondolkodva. Laver asszony megint összecsapta a kezét; nagyon elemében volt. Szőnyegekről, ánizsos süteményről, ágyneműről motyogva távozott. Az öreg Webster is elcsoszogott. Hugo úgy érezte, háztartásának egy tagja hiányzik. Jobbra-balra pillantott, de csak a maszatos arcú kis Jamie-t látta. – És hol van az én hűséges fegyverhordozóm ezen a szép reggelen? – érdeklődött a kastély ura. – A mosódézsában alszik – felelte Jamie készségesen. – Tegnap este egy egész hordó bort ivott meg, és úgy horkolt, hogy a kutyák is felébredtek tőle. Hugo elkomorodva végigsimított hosszú haján, és észrevette, hogy Brissac sheriff int az embereinek, szálljanak lóra. – Engedelmével, uram, elkísérjük a templomba, aztán néhány emberem távozik – mondta Brissac sheriff nagyot ásítva. – Tegnap éjjel legfeljebb egy órát aludtam; a francúzuson és egyebeken kellett tartanom a szememet. – De mindannyian visszatérnek ide ma este még egy kis mulatozásra! Ha maradt még bor a pincémben, remélem, ihatunk az új Lady Stephensgate egészségére! – Távol sem tudna tartani e nagy eseménytől, uram – vigyorgott a sheriff. Így történt, hogy Hugo fegyveres kísérettel érkezett az esküvőjére; jobb szeme fölött a feje fájdalmasan lüktetett, oldalán másnapos fegyverhordozója. A fejfájás kissé csillapodott azonban, amikor megpillantotta a templomhajóban csendesen várakozó menyasszonyt. Angyalibb volt, mint azon a viharos éjszakán a fogadóban, amikor megesküdött, hogy ez a lány az övé lesz, senki másé. Ha nem lett volna Finnula szép szürke szemében az ismerős rakoncátlanság, Hugo azt hitte volna, hogy valami ördöngösség van a dologban, mert az oltárnál álló lány még gyönyörűbb volt, mint akire Finnula Crais néven emlékezett. Olyan nőies, sőt, valóságos hölgy abban a makulátlan fehér ruhában! Nehéz volt elképzelni, hogy ez a bájos fiatal lady egyszer kést szorított a nyakához. Halkan mondta a házassági eskü szövegét, alig nézett Hugo felé, és az ifjú férj arra gondolt, talán valamelyik kotnyeles nővére beszélte tele a fejét arról, hogy milyennek kell lennie egy rendes férjes asszonynak. Ám remélte, hogy estére visszakapja a régi Finnulát. Azon tűnődött, vajon az ifjú asszony bőrnadrágot visel-e az esküvői ruha alatt, és alig várta a pillanatot, amikor végre kettesben lehetnek, hogy személyesen győződhessen meg erről. Mire férj-feleségnek nyilvánították őket, Stephensgate kis temploma úgy megtelt, amilyennek Hugo még sosem látta. Nemcsak Finnula megszámlálhatatlan rokona volt ott, hanem a kastély urának jobbágyai is, akik valahogy tudomást szereztek a menyegzőről, és csapatosan érkeztek jókívánságaikat kifejezni. Annyian voltak, hogy nem fértek el a padokban; a padsorok között és a fal mellett, sőt a templomkertben is álltak. Amikor Hugo végre Edward atya felszólítására lehajolt megcsókolni az ifjú asszonyt, olyan éljenzés tört ki, hogy a gerendák is beleremegtek. Aztán a grófot és hitvesét elárasztották a szívből jövő gratulációkkal hozzájuk járulók, és Hugo
kénytelen volt fennhangon tudatni az egybegyűltekkel, hogy mindenkit szívesen látnak esküvői lakomára a kastélyban; egyszerűen csak így tudott utat törni maguknak, hogy kijussanak a templomból. Kint, a szép tavaszi napon Finnula, ha lehetséges, még gyönyörűbbnek látszott. De, mint Hugo remélte, megszokott nyersesége azért ott ficánkolt az erényesség felszíne alatt. – Mi jutott eszedbe, hogy ennyi embert meghívsz vacsorázni?! – kérdezte, miközben hites ura maga elé vette a nyeregbe. – Laver asszony biztosan nem számít arra, hogy. – Ami azt illeti, szerelmem, felkészült a vendégfogadásra – közölte Hugo, és átölelte felesége karcsú derekát. Az ifjú asszony úgy elpirult az érintéstől, mintha addig egy csók nem sok, annyi sem esett volna közöttük. Hugo önkéntelenül elmosolyodott, s az érdekesnek ígérkező nász-éjszakára gondolt. – És ha meg tudnád győzni Mellanát, hogy adjon nekünk egy-két hordó jóféle seritalt, igen élvezetesen tölthetnénk ezt a szép estét. Finnula ábrázata elsötétült nővére nevének említésére. Hugo mindenkinek szóló meghívása arra volt jó, hogy kiürüljön a templom, de egyben arra is, hogy Robert Crais és a sógora felfigyeljen egy késői érkezőre. A menyegző híre nemcsak Hugo jobbágyainak fülébe jutott el, hanem a környező falvakba is, és olyan váratlan vendégeket is odavonzott, mint egy vándor üstfoltozó, aki üzlet reményében őgyelgett ott, és jött néhány vándor trubadúr is, akiknek egyike nem volt más, mint maga Jack Mallory. Éppen köszönetet mondtak Edward atyának, hogy hajlandó volt ily rövid idő alatt összeadni a boldog párt – mely szívességéért Hugo bőkezűen adakozott a templom javára –, amikor a tömeg suttogása felhívta Robert figyelmét Mellana szeretőjének jelenlétére. Bár talán másképp gondolta, de a szerencse aznap Jack Malloryre mosolygott, mivel történetesen a törvény embere is jelen volt. John de Brissac védte meg ugyanis attól, hogy szeretőjének felbőszült bátyja megölje; mert a trubadúrt ezen a napon nem a szokásos tapssal fogadták és nem dobtak neki pénzt, hanem ököl és csizmatalp volt az üdvözlése. Brissac sheriff választotta szét a feleket, mielőtt Mallory túl sok zúzódást szenvedett volna, de a sikoltozó Mellana ettől nem nyugodott meg. – Gyilkos! – kiáltotta a bátyjára, a félájult trubadúrt magához ölelve. – Nézd meg, mit tettél! A gyönyörű arca! Ó, Jack, az arcod! Robert kezét dörzsölve, elégedetten nézte a művét. – Nem halt meg – jelentette ki, és hangjában kétségtelenül csalódás hallatszott. -Legalábbis még nem. De ha munkába állítom a malomban, azt is megbánja, hogy megszületett! – Ó, te kegyetlen vadállat! – nyöszörgött Mellana, aranyhajával Jack Mallory nyakához simulva. Nagyon szép látvány volt ott, a templomkertben, karjában kedvesével, ahogy élénk színű szoknyája szétterült a füvön. – Jól gondolom, hogy hamarosan újabb esküvő lesz a Crais családban? – lépett elő Edward atya érdeklődve, és lelki szemei előtt egy újabb teli templompersely jelent meg. – Akár a stóláját is ráteheti, atyám – felelte Robert epésen. – Amint a vőlegény magához tér, megint kinyithatja az imakönyvét. – Ó! – szólt Edward atya, és keresztet vetett a trubadúr elernyedt testére, remélve, hogy meggyorsítja a férfiú eszméletre térését, mivel a kastélybeli mulatságról ő sem szeretett volna lemaradni.
Finnula, aki Hugóval küzdve igyekezett csatlakozni bátyjához a trubadúr ütlegelésében, de ebben az igyekezetében férje megakadályozta, egész úton a kastélyig keserűen panaszkodott, bizonygatván, hogy nem akarta nagyon bántani Malloryt, csak néhányat rúgni az ülepébe. Hugo azonban nem volt hajlandó részt venni a perpatvarban, mivel megesküdött, hogy soha többé nem folyamodik erőszakhoz. Ráadásul titokban hálás is volt a trubadúrnak, aki Mellana teherbe ejtésével okot adott Finnulának az emberrablásra, vagyis ha nincs Mallory, ő most nem nős ember. Csak hálás lehet a léhűtőnek, aki akaratlanul is ilyen kinccsel ajándékozta meg, és már elhatározta magában, hogy amint a trubadúr visszanyeri eszméletét, megjutalmazza valamiképpen. Mire azonban a kastélyhoz értek, Finnula majdnem teljesen túltette magát a büszkeségén esett sérelmen. Nehéz duzzogni, ha az ember ifjú férjének karjában léptet az úton, különösen úgy, hogy Hugo lovát falusi gyerekek vették körül, köztük az ő unokahúgai és unokaöccsei, fejükön virágkoszorúval, vidám dalokat énekelve. Hugo kénytelen volt megfordulni a nyeregben, hogy elhessegessen néhány gyermeket, akik a nemes paripát készültek megalázni azzal, hogy virágokat próbáltak fonni sörénye és farka szőrzetébe. Ekkor vette észre, hogy nemcsak gyerekek követik őket, hanem a legnagyobb, legrondább kutya, amilyenhez foghatót még sosem látott. – Ez meg micsoda?! – kiáltott fel Hugo, bár észrevette, hogy mintha egyik gyerek sem félne különösebben a fenevadtól. Finnula könnyedén visszapillantott. – Ez? Egy kutya. – Látom, hogy kutya. De miért követ téged? – Ő Gros Louis, a kutyám. Nagy Lajos, mint a francia király – felelte Finnula kimérten. -És természetesen velem jön a kastélyba. A nővéreim nem nagyon vigyáztak rá és a csűrbe zárták éjszakára, de reméltem, hogy te, mint világlátott ember, nyitottabb gondolkodással állsz ehhez a dologhoz. Nagyon szeret velem aludni. – Egy fenét! Nem osztom meg az ágyamat ordas állattal! – jelentette ki Hugo, és feszengve szemlélte a lihegő ebet. – Hol volt, amikor elindultál, hogy foglyul ejts engem? – Nem tudtam magammal vinni – felelte Finnula. – Csak útban lett volna. Nyomkövető kutya. Szagot fog és megy utána. Nemigen használhattam volna, hiszen azt sem tudtam, kit keresek. – Muszáj most velünk jönnie? – panaszkodott Hugo. – Nem jöhetne utánunk inkább holnap, a többi holmiddal együtt? – Nem lesz útban – felelte Finnula könnyeden. – Azt sem fogod tudni, hogy a közelben van. Hugo grimaszokat vágva engedett, és arra gondolt, hogy az est folyamán lesz alkalma elégtételt venni, legalábbis, ha Laver asszonynak sikerült a hálókamrát kiszellőztetnie, rendbe tennie. Nem kellett volna aggódnia azonban amiatt, hogy Laver asszony nem végez el minden feladatot, amit kitűzött maga elé. Mire az esküvői menet a Stephensgate kastélyba ért, sülő malachús illata terjengett a levegőben, a ház összes spalettája kitárva, minden ajtó felett virágfüzérek. Még Finnula is, aki pedig gyűlölte a rossz emlékű elátkozott kastélyt, szóval még ő is elmosolyodott, amikor meglátta a jobbágyok boldog arcát. Segített nekik átvészelni a hideg tél viszontagságait, és most ott álltak a nagyteremben, a hosszú-hosszú asztalok mellett. „Lady Finnula!" és „Szépséges Finn!" kiáltások hangzottak fel, kupák
emelkedtek a magasba; az egybegyűltek így köszöntötték Stephensgate új grófjának hitvesét. Matthew Fairchild és felesége adott kupát az ifjú pár kezébe, és Hugo hálásan fölhajtotta italát. Érezte, ahogy lassan oldódik benne a Laroche családdal való veszekedés feszültsége. Virágokkal díszített széken, az asztalfőn ülve ki kellett állniuk mindazokat a megaláztatásokat, amelyeket az új házasok elviselni kénytelenek. Vaskos tréfák repkedtek a menyasszony elvárt szüzességéről, sőt egyesek buja célzásokat tettek Hugo nászéjszakai teljesítményére. Hugo meglepetésére Finnula meglehetősen jól viselte ezt a kínos viccelődést, és akkor sem emelte fel tányérja mellől fenyegetőn a kést, amikor néhány elvetemültebb lélek megjegyezte, hogy egy éve ugyanazon a széken ült Hugo apjával. Amikor megérkezett a családja, a bambán pislogó Jack Malloryt támogatva, Finnula kedvesen mosolygott legújabb sógorára, és egy szóval sem említette, mennyire nehezményezi, ahogy a trubadúr korábban Mellanával bánt. Amikor leszállt az éj, megkezdődött a tánc, és mint Hugo később megtudta, addigra már egy tucat galambot megsütöttek, harminc borostömlőt nyitottak fel, tíz sörös hordót vertek csapra. Hugónak tízévi távollét után fogalma sem volt, hogyan kell ilyen bonyolult táncot járni. Finnula kezdetben vonakodott a tánctól, mert a párok Jack Mallory tekerőlantjának hangjára ropták. Ám mivel jobbágyai igen kitartóan és felettébb erőszakosan biztatták, Hugo kénytelen volt csatlakozni a táncolókhoz, s Finnula végül türelmes tánctanárnak bizonyult, még azt sem bánta, hogy élete párja időnként a lábára lép. Majdnem éjfél volt már, amikor Finnula nővérei előléptek és húgukat Hugo hálókamrájába kísérték, mondván, hogy „fel kell készíteniük" a nászéjszakára. Hugót hatalmas termete – és nemesi címe – ellenére fél tucat férfiú kapta a vállára, és elhurcolták az ellenkező irányba; csak jelentős jutalom ellenében voltak hajlandók eltekinteni a szokástól, hogy az erdő közepén tegyék le, és úgy térjenek vissza a hálókamrához. Hugo ott találta Finnulát egy szál hálóingben, mely ruhadarab ugyanolyan áttetsző és sokat mutató volt, mint amilyet előző éjjel Isabella Laroche viselt. Nővérei éppen a koszorúból kihullott virágszirmokat szedegették ki a hajából, és igen csodálkoztak, hogy Hugo ily hamar visszaért az erdőből, de menten kisiettek a szobából, magára hagyva a fiatal párt. Csak egy pillanatra álltak meg a hálószoba ajtajában, hogy a hagyomány szerint edényekkel zörögjenek és sikoltozzanak. Ekkor Hugo utasítására Brissac sheriff bejelentette: egy egész tömlő bort kap, aki békén hagyja őlordságát és őladységét. Mindenki rohant, hogy minél előbb a borához jusson; a távozók lépteinek zaja mennydörgésként robajlott. Hugo végre egyedül maradt a feleségével. Körülnézett a hálószobában, és meglepve tapasztalta, hogy Laver asszonyság igencsak kitett magáért. A huzatos hálókamrát nászlakosztállyá változtatták: a pókhálókat eltüntették, a frissen mosott ágyfüggönyök és ágynemű csak úgy illatozott a virágokkal feldíszített helyiségben. A kandallóban vidám tűz lobogott, bár kellemes éjszaka volt, a fali tartókban pedig gyertyák világoltak. Az egyetlen, oda nem illő dolog Finnula vadászebe volt: nagy, szőrös szőnyegként terült el a kandalló előtt, és láthatóan otthon érezte magát. Hugo a kutya erős fogazatának láttán úgy döntött, ezt nem teszi szóvá, mert nem szeretett volna közelebbi kapcsolatba kerülni e félelmetes csontékekkel. – Hát, ugye... – szólalt meg Hugo az ágy szélére ülve és Finnulát csodálva -...ugye nem is volt olyan rossz? Finnula úgy nézett rá, mintha férje elvesztette volna a józan eszét, és egy szót sem szólt.
– Ami azt illeti – vont vállat Hugo védekezőn –, nem haltál bele, ugye? Sosem volt dolga dacosabb nővel. Feleségül vette, és fáradozásaiért csak vállvonogatás volt a jutalma. Finnula grimaszokat vágott, aztán körülnézett a szobában. – Itt aludtál kisfiú korodban? – kérdezte ártatlan kíváncsisággal, mintha nem is állna olyan jól a kezében a kés. Hugo mordult egyet, aztán lehajolt, hogy lehúzza a csizmáját. – Eeegen. Télen átkozottul hideg. A bátyám hálókamrája talán kényelmesebb lenne. Még nem volt alkalmam megnézni. – Úgy lenne helyes, ha az egyiket Jamie-nek adnád – mondta Finnula, hosszú haját fésülgetve. – Jamie-nek? – Hugo már mezítláb állt, éppen a tunikáját készült levetni. – Annak a kis csirkefogónak? Mivel érdemelne ki egy hálókamrát a Fitzstephen-kastélyban? Finnula kezében megállt a fésű. A férjére nézett. – Hát, ezt nevezem! Ha jól értem, a gyerekeink. ha egyáltalán lesznek gyerekeink, amit őszintén kétlek, szintén nem érdemelnek hálókamrát a Fitzstephen-kastélyban? – Miről beszélsz? – kérdezte Hugo kibújva a nadrágjából. Büszkén gondolt arra, hogy felesége kétsége a gyermeknemzés sikere iránt rögtön eloszlik, amint a lába közti hatalmas duzzadást meglátja. Finnula letette a hajkefét, és nagy szemekkel meredt a férjére. Hugo nem találta úgy, hogy az átható pillantás az ő férfias alakja iránti kéjvágy jele lenne, inkább félelmet látott tekintetében, bár fogalma sem volt, miért kéne félnie ágyba bújni vele, amikor korábban többször megtette már. – Hugo – szólalt meg Finnula halkan, és az ifjú férj gerincét kellemes borzongás járta át, amikor észlelte, hogy felesége először szólította a keresztnevén. Ám úgy mondta ki, mint aki még csak ízlelgeti a szót. – Tudod, kicsoda Jamie? – Nem tudom – felelte Hugo szándékosan megfeledkezve arról, amit a kölyök mondott neki, aki nyilván csak kitalálta az egészet. Dühösen megrántotta a takarót és becsusszant alá. Keserűen gondolt arra, milyen furcsa, ha egy férfit idegenként kezel a saját felesége. – Hugo – szólt Finnula az ajkába harapva. – Jamie a te fiad.
Tizenötödik fejezet – Az én micsodám? Finnula összerezzent: Hugo mennydörgő hangja visszhangzott a hálókamra falairól. – Az én micsodám? – üvöltött Hugo megint. Ledobta magáról a lepedőt, s teljes dicsőségében mutatta meg napbarnított testét. De mintha tudomást sem vett volna meztelenségéről, úgy lépdelt az ablakpárkánynak dőlő asszony felé. Ám mielőtt Hugo kezet emelhetett volna rá – ha valóban ez volt a szándéka –, Gros Louis morogva a gazdája előtt termett; asszonyát védelmezte vicsorgón, hátát felpúposítva; szőre úgy állt, mint a sün tüskéi. – Az isten szerelmére, Finnula! – kiáltott Hugo hátrálva. – Csillapítsd le! – Gros Louis, ül! – szólt rá Finnula, és a kutya a tomporára ereszkedett, de nem vette le a szemét Hugóról. A morgást sem hagyta abba. – Azt hiszem, értem már, szerelmem, hogyan sikerült ily hosszú ideig megőrizned a szüzességedet annak ellenére, hogy feszes nadrágban járkáltál – jegyezte meg Hugo epésen. – Azt hitte, meg akarsz ütni – szólt Finnula, és megsimogatta a kutya füle tövét. Hugo a homlokát ráncolta. – Megütni téged? Azt kéne megütni, aki ezt eltitkolta előlem. Miért nem említette senki azt az apró részletet, hogy fiam van? Te, például? Vagy egész idő alatt a nászéjszakánkra tartogattad ezt az információt? – Nem igazán tudom felfogni, hogyhogy nem vetted észre, amint megláttad a fiút. Pontosan úgy néz ki, mint te. – Ezt elég nehéz megmondani a kosztól. – Hugo úgy járkált fel-alá a hálókamrában, mint az a ketrecbe zárt farkas, amelyet Finnula egyszer Leesburyben látott. – Az a fiú. úgy tízéves lehet ezek szerint? – Pontosan annyi. Hugo hirtelen megállt; kifürkészhetetlen, borostyánszín tekintetével kínosan áthatón nézett asszonyára. – És ki lenne az anyja? Finnula az ablakpárkánytól elrugaszkodva az ágyhoz lépett. Homloka összeráncolódott a bosszúságtól; el is felejtette Robert figyelmeztetését, hogy viselkedjék nőiesebben a férje előtt. – Ilyen gyorsan elfelejted a szeretődet? – duzzogott. – Kíváncsi vagyok, engem mennyi idő alatt felejtesz el. Pontosan tudta, hogy ez „házsártos feleség"-hez illő megszólalás volt, de nem tudott parancsolni a nyelvének. Hogyan lehetséges, hogy egy férfi megfektet egy nőt, és tíz év múlva már nem is emlékszik a nevére? Hiszen ő százévesen is emlékezne Hugóra. – A szeretőmet? – visszhangozta Hugo. – De hiszen tizenöt éves voltam! Nem is volt szeretőm! – mondta kaján vigyorral. – Téged pedig nem mernélek elfelejteni. Túl jól fel vagy fegyverkezve. Finnula az ágy másik oldalán hajtotta fel a takarót. Csodálkozva nézte a férjét. Talán viccel, de ezt sosem tudta megállapítani. Nagyon furcsa ez a férfi, akihez feleségül ment. Ha agyonütnék, sem érti, miért
egyezett bele, hogy összekösse vele az életét. Talán csak azért, hogy elkerülje a botrányt. – Akkor mondd meg nekem, ki ez a nő, akit állítólag teherbe ejtettem! – Nincs ebben semmi állítólagos – felelte Finnula. Bebújt a takaró alá, s a férjére nézett. Szégyentelenül bámulta meztelenségét, és arra gondolt, milyen érzés lenne, ha az a nagy valami az ő lába közt lógna. Ha neki is ilyen lenne, talán ő sem emlékezne a nők nevére, akik iránt vonzalmat érzett. – Apád ismerte el Jamie-t unokájának – folytatta Finnula. Térdét karjával átfogva ült a nagy ágyban. – Csak mert Maggie belehalt a szülésbe, és a fiú teljesen magára maradt. – Maggie – szólt Hugo szemöldökét ráncolva. – Maggie-nek hívták? Finnulát bosszantotta, hogy férje még mindig nem emlékszik gyermeke anyjának a nevére. – Igen. Maggie. Nem ismerem az egész történetet, mert én akkor még csak hétéves voltam, de azt mondják, a fejőházban hancúroztál vele. – A fejőházban! – ismételte Hugo. Aztán hirtelen felkiáltott. – Csak nem Maggie, a fejőlány? Finnula nyugodtan szemlélte. – De igen. Maggie, a fejőlány. Kezd derengeni? Ez a hír mintha tőrdöfésként érte volna Hugót. Az ágy végébe roskadt. Észre sem vette, hogy majdnem rátaposott Gros Louis jobb első lábára. – Maggie – visszhangozta Hugo, mintha eloszlott volna a homály. – Maggie, a fejőlány. Ó, az édes kis Maggie.! Finnula nem gondolta volna, hogy a nászéjszakáját férje egykori szeretőiről való beszélgetéssel tölti, de mivel korábbi nászéjszakája még kellemetlenebb volt, úgy vélte, hálásnak kéne lennie, hogy nem rosszabb annál. Magára húzta a farkasprém takarót, mert hűvös szél remegtette a spalettákat, és a hálókamrában már kissé hideg volt. Megborzongott. Álmosan pislogott a fali gyertyára. – Maggie! – mormogta a férfi ismét, de úgy, hogy ha Maggie még élt volna, Finnula készségesen nyílvesszőt eresztett volna belé. – Igen – mondta ingerülten. – Most megkérhetnélek, hogy oltsd el végre a gyertyát? Fáradt vagyok, aludni szeretnék. Hugo megfordult, mintha meglepődött volna. Meztelen válla fölött nézett hátra. Finnula próbált közömbös arcot vágni, de Hugo meglátott rajta valamit, amitől elvigyorodott. Felháborító volt ez a vigyor. – Csak nem vagy féltékeny, drágám? – kérdezte, és kezét kinyújtva megbökte felesége lábát a takarón át. – Egyáltalán nem – felelte Finnula duzzogva, és belerúgott a bökdöső kézbe. – Egy kicsit túl sokat gondolsz magadról, uram! – Valóban? Volt valami nagyon buja a mosolyában. Finnula úgy döntött, ezt észre sem veszi, inkább megfordult, hogy felverje a párnát. – Semmi értelme, hogy így nézz rám – mondta élesen. – És mivel nem ájulok el a meztelen tested láttán, akár vehetsz is magadra valamit.
– Most már nagyon illemtudó vagy, ugye? – kötekedett Hugo, és a felesége mellé simult az ágyba. Szeme izgató, aranyszínű csillogással égett a kandalló tüzének fényében. – Most, hogy férjes asszony lettél, te vagy a szemérmetes lady. Finnula vállat vont. – Mondtam, hogy megbánod, hogy feleségül vettél. – Hát igen. Már kezdem is bánni – felelte a férfi, azzal felemelte a farkasprém takarót és alája nézett. – Ráadásul ruhában bújsz a lepedők közé! Micsoda újdonság! Azt kell mondjam, jobban tetszett az, ahogy a fogadóban voltál velem az ágyban. – Az az éjszaka – csattant fel Finnula felülve az ágyban – tévedés volt. – Ó, minden bizonnyal. Nagyon súlyos tévedés. – De még nem túl késő helyrehozni – folytatta Finnula, mintha a férje meg sem szólalt volna. – Nem túl késő? – mosolygott Hugo igen talányosan. – És hogyan lehetne helyrehozni? Ha nem tévedek, Edward atya férj-feleségnek nyilvánított minket. – Igen, de a házasságot még nem háltuk el – sietett Finnula a válasszal. – És még érvényteleníttetni lehet... Hugo felvonta a szemöldökét, aztán leeresztette, és lenézett asszonyára. – Értem – felelte mély hangon, melyben már nem volt semmi vidámság. Finnula bizonytalanul nézte; remélte, hogy nem mérgesítette fel nagyon. Ha férfi, örülnie kéne, hogy kiutat kínál neki ebből a nevetséges házasságból. Hiszen Hugo világosan megmondta, hogy nincs férfi, aki szeretné a házasság igájába hajtani a fejét. Ő pedig éppen nagylelkűen beleegyezett, hogy kihúzhatja a fejét a hitvesi hűség nem kívánt kötelékéből. De sajnos nem érte el a célját. Hugo arckifejezéséből ítélve egyáltalán nem tetszett neki a gondolat. És mégis, mintha egy szót sem szólt volna, férje látszólag öntudatlanul kinyújtotta a kezét; hosszú hajában virágszirmot talált. Finnula nézte, ahogy a nagy, kérges kéz finoman végighúzza a fehér szirmot a hajtincsen, s közben bal melléhez ér. Az érintésre rakoncátlan mellbimbója azonnal megmerevedett, felemelve a hálóing finom anyagát. Finnula lenézett, s az ajkába harapott. A fenébe! Hát olyan szemérmetlen, hogy a férfi egyetlen érintésére is lázas izgalomba jön? Nagyon is tudta a választ e kérdésre. Ha Hugo észre is vette az asszony testének változását, nem mutatta. Finnula elszabadult rézvörös hajtincséből sikeresen eltávolította a finom szirmot, felemelte, a tűz felé tartotta és nézegette. Aztán megszólalt. – És te azért akarsz szabadulni ebből a házasságból – kérdezte nem a feleségére, hanem csak a sziromra nézve –, mert megvetsz és szégyellsz engem? Az Isten fogát! Ez a férfi lehetetlen alak. – Nem, egyáltalán nem azért – mondta Finnula. Nagyon igyekezett, hogy hangja halk és egyenletes legyen. – Én. eléggé szeretlek. – Szeretsz? – Az aranyló tekintet feléje siklott, és Finnula valósággal beleborzongott, hogy mivel férje háttal ül a tűznek, nem láthatja az arckifejezését. – Valóban szeretsz? Akkor miért ez a sietség, hogy
érvénytelenítsük a házasságot, amit oly sok pénzembe került összehozni? -Mivel Finnula késlekedett a válasszal, Hugo folytatta. – A fiú miatt? Finnula tétovázott. – Nem. – Az anyja miatt? – kérdezte Hugo, azzal előrehajolt és újabb szirmot vett hüvelyk– és mutatóujja közé. Miközben kiszabadította a selymes szálak közül, kézfeje Finnula másik mellét érintette; ennek bimbaja is ugyanolyan érzékenyen reagált, mint ikertestvére. – Hát nem érzed, menynyire sajnálom, ami vele történt? Maggie bájos, kedves lány volt. de vagy öt évvel idősebb nálam, és nem mondanám, hogy nem tudta, mit csinál. Sokkal jobban tudta, mint én. Sajnálom, hogy nem voltam itt és nem tudtam gondoskodni róla, hogy jobban bánjanak vele. vele és a fiúval. de ha emlékszel, a családom megpróbált kolostorba küldeni. A második virágszirom kibontása már nehezebbnek bizonyult. A férfi vaskos ujjai meglepő ügyetlenséggel mozogtak, Finnula hol a nyakán, hol a fülcimpájához gyötrően közel érezte a férfikéz langymelegét. Nagyot nyelt, szája hirtelen kiszáradt. – De igen – felelte furcsán rekedtes hangon. – De nagyon is bizonyítottad, hogy nem érdekel, hány nőt fektettél le. – Ez valamikor így volt – felelte Hugo, maga felé vonva a hajtincset, látszólag azért, hogy jobban lássa a belegabalyodott szirmot. – És szerencsés vagyok, hogy szegény Maggie kivételével senkinek nem származott baja az én szerelmi kalandjaimból. De most, hogy feleségem van, hűséges leszek hozzá, ahogy a pap alig tizenkét órája éppen erre intett. Finnula felnyögött, mert nagyon nehéz volt megőriznie nyugalmát úgy, hogy férje ilyen közel feküdt hozzá; miközben a hajfürtjeivel játszott, a tűz fényében megcsillant feszes, bronzszínű bőre. A mellét borító, lapos hasa felé keskenyedő dús, aranyszőke szőrzet különösen magára vonta a figyelmét. – Olyan feleség, aki nem hoz vagyont, nem hoz birtokot? – szólt Finnula fejét ingatva. -Aki se főzni, se varrni nem tud? Szavamra, uram, túl sokáig voltál távol Angliától, elvesztetted minden gyakorlati érzékedet. Az ilyen feleség teljességgel haszontalan. – Haszontalan? – A hajfürtökkel játszadozó kéz hirtelen Finnula keblére tapadt. A váratlan érintéstől az ifjú asszony megriadt, a férjére pillantott, a tekintetük találkozott. – Úgy vélem, az a rengeteg ember, akik ma eljöttek az esküvőnkre, bizonyítják, milyen hasznos voltál sokuknak, Finnula – mondta Hugo; ujjai a lágy húst tapogatták. – Nem utolsósorban az íjaddal. Sőt, sok olyasmire tudok gondolni, amiben nagyon is hasznos voltál. Ezt mondván lehajtotta a fejét és a hálóruha vékony batisztján át nyelvével finoman megsimította, megízlelte a feszes mellbimbót. Finnulának hirtelen melege lett, lerúgta magától a farkasprém takarót, és mivel a hálóruha szegélye a csípője alá gyűrődött, előtűnt hosszú, combtól lefelé csupasz lába. Ezt látva Hugo szabad kezét haladéktalanul becsúsztatta a vékony, fehér combok közé, mielőtt a piruló Finnula lesimíthatta volna a kelmét. Aztán amikor oly mozdulatot lett, mintha el akarna húzódni, Hugo hirtelen felemelkedett, majd súlyos testével ráereszkedett, elvágva ezzel a menekülés minden útját. – Nem, madame – mondta, s nevető, borostyánszín szeme ragyogott ifjú asszonyára –, határozottan állítom, hogy más dolgokban is felettébb hasznos, amelyekhez íj nem szükségeltetik. Finnula küszködött, hogy ne veszítse el a fejét, de amikor a feszes comb a combjai közé hatolt, az
ésszerű gondolkodás újra lehetetlenné vált. Hugo súlya lenyomta az ágyhoz, és jó, nagyon jó volt ez a nehézség; teste rögtön felidézte azokat a gyönyöröket, amelyekben nemrégiben része volt. Mielőtt észbe kapott, karja már a férjét ölelte, combja szétnyílt, hogy a férfi jobban közéje férjen. Nagyon, ó, nagyon akarta. Talán jobb is így, hogy összeházasodtak. És amikor Hugo ajka az ajkára tapadt, a lányt a gondolkodás minden képessége elhagyta. Behunyta szemét, combjai közt érezte az ismerős melegséget, ahogy Hugo előbb egy, aztán két ujját belemerítette. Ösztönösen feléje nyomta csípőjét, és édes megelégedésére férje felnyögött. – Még ne, szerelmem – zihálta Finnula ajkán. – Még ne! Hugo keze a hálóruha nyakrészére csusszant. Finnula szeme rögtön felnyílt, amint meghallotta a kelme reccsenését. Döbbenten látta, hogy férje olyan könnyen tépi szét középen a finom muszlinselymet, mintha pókháló lenne. – Hugo! Elment az eszed? Így, hogy asszonya tejfehér bőre, kemény bimbójú keble és selymes vörös hajzuhataga feltárult előtte, Hugo felettébb elégedetten mosolygott. – Nem. De legyen ez lecke neked, szerelmem – nevetett. – Ne viselj semmit, amikor mellém bújsz az ágyba, különben ilyen sorsra jut minden ruhád, akármilyen szép is. Finnula csak nézte; arra gondolt, vademberhez ment férjhez, és kis híján hangot is adott e gondolatának, amikor az ajak, amely egy pillanattal korábban még az ajkára tapadt, rózsaszín mellbimbóját fogta körbe. Éles szavakat akart mondani, de csak a gyönyör nyöszörgése tört fel a torkáról, amikor Hugo forró ajka csókok sorát nyomta fehér bőrére, le egészen a lapos, fehér hasig és még lejjebb. Nővérei egyáltalán nem említették, hogy férjeik ilyesmit gyakoroltak volna; pedig a Crais nővérek aznap reggel az öltöztetés közben igen alapos felvilágosítást adtak kishúguknak. De Finnula egészen biztos volt benne, hogy ehhez a kényeztetéshez hozzá tud szokni. Amikor az ifjú asszony nyögdécselése hasonló vágyódást keltett, Hugo felemelkedett, lerázta a fejéről, hajából Finnula erősen markoló ujjait, és belemerült a szoros melegségbe, amit az imént még csókolt, így ténylegesen is férjfeleség lettek; a házasság érvénytelenítésének esélye odalett. Amikor eljött a beteljesülés pillanata, mindkettőjüket egyszerre érték el a kéj hullámai; Hugo újra és újra előrerándult, és Finnula a lökések erejétől a párnák közé süppedt. Ahogy a gyönyörűség hullámai átcsaptak felette, Finnula torkából rekedt kiáltás tört fel; nem is hallotta Hugo diadalmas mordulását, miközben a testére hanyatlott. Csak amikor már mindketten mozdulatlanul, erősen zihálva feküdtek, szívük hevesen dobogott egymáson, csak akkor hallották meg a hálókamra ablaka alatti hangokat. Hugo felemelte a fejét Finnula izzadságtól csatakos melléről. – Ez meg mi a pokol? Aztán amikor egyértelmű lett, hogy a hangok az esküvői vendégektől származnak, éljenzés és biztatás hangjai, Finnula arca menten karmazsinpirosra gyulladt. – Szent ég, Hugo! Biztosan meghallottak! – suttogta. – Engem? – szólt Hugo vidáman, egyáltalán nem zavartan. – Nem én sikítottam.
– Nem is sikítottam – kiáltotta Finnula döbbenten. Aztán tétován hozzátette: – Vagy mégis? Hugo csak nevetett és odébb gurult, a farkasprém takaróért nyúlva. Betakarta meztelenségét, mintha ezzel pajzsot vonna maga és a világ közé. Aztán felkelt, nadrágjába bújt, és mezítláb az egyik nyitott ablakhoz lépett. Finnula felkönyökölt, kíváncsian nézte. – Mi a csodát csinálsz? – kérdezte a férfit, aki a szó minden értelmében a férje volt már, jóban és rosszban. – Megszabadulok tőlük – morogta a férfi, valami csillogó tárgyat lóbálva. – Nem akarok közönséget a nászéjszakámon. – Aztán az alanti tömeghez kiáltva egy marék pénzt szórt le nekik. – Vigyétek, gazfickók, és tűnjetek el! Elismerő kiáltások fogadták a pénzesőt, és Hugo még mindig nevetett, amikor becsukta a spalettát. Finnula hátrahanyatlott a párnákon, s álmosan csodálta férje szép profilját. Lehet, hogy mégsem olyan rossz a házasság egy ilyen férfival, gondolta. Talán meg lehet tanítani. És amikor Hugo eloltotta a fali gyertyákat és újra kibújt a nadrágjából, Finnula már andalító bizonyossággal tudta, hogy nincs olyan hely a világon, ahol jobban szeretne lenni. Fejét férje vállára hajtotta, s a széles mellkas süllyedése-emelkedése ringatta álomba.
Tizenhatodik fejezet Higo másnap reggel arra ébredt, hogy a felesége észrevétlenül igyekszik kicsusszanni az ágyból; olyan óvatosan, úgy vigyázva, nehogy felébressze, hogy nyilvánvalóan valami rosszban sántikált. Hugo rögtön a párnán elterülő hajzuhatagra gördült, s alvást színlelve ölelte át asszonyát. Finnula nem tiltakozott, amiből Hugo arra következtetett, hogy bármire is készült, várhat. legalábbis addig, míg még néhány órát alszik, amire nagy szüksége volt. Amikor Hugo újra felébredt, már dél felé járt, és Finnula ezúttal tényleg nem volt az ágyban. Nem ment azonban messzire: Hugo az ablak alól, az udvarról hallotta rekedtes hangját; úgy osztogatta az utasításokat, mint aki világéletében ezt csinálta. Hugónak fogalma sem volt róla, hogy felesége mire készül, de nem volt egészen biztos abban, hogy tudni akarja. Mindazonáltal felkelt és alapos nyújtózkodás után bőséges hideg vizet locsolt az arcára. Sosem gondolta volna, milyen fizikai megterhelést jelent, ha az embernek fiatal felesége van. Kinyitotta a spalettát, s kinézett. Elénk tavaszi színek köszöntötték; hatalmas, kék égbolt, a fák smaragdzöldje és hitvesének élénk rézszínű haja. Először az erős napfény csalfa játékának hitte, amit látott: úgy tűnt, mintha az udvar tele lenne bútorokkal, és közöttük járkál Finnula, mögötte pedig a masztiff, Gros Louis csörtet. Finnula megint bőrnadrágot visel, állapította meg Hugo komoran. A kastély ura, miután alaposan kidörzsölte az álmot a szeméből, látta, hogy az udvar közepén apja baldachinos ágya áll s mellette jó néhány más tárgy a néhai gróf hálókamrájából. Hugo néhány pajzsot ismert fel, a vizeskancsót, sőt még egy éjjeliedényt is; mind ki volt téve az udvar közepébe, laza kupacba. Miközben mindezt szemlélte, fegyverhordozója, Peter botorkált oda, a néhai gróf kedvenc székének súlya alatt görnyedezve. – Nagyon jó, Peter! – szólt Finnula. – Tedd oda az ágy mellé!
– Igenis, m'lady! Azzal a szék a földre huppant, olyan reccsenéssel, hogy Hugo összerezzent az emeleten. – Lehozzam azt a ládát is az ablak melletti sarokból? – Igen, természetesen – felelte Finnula, mintha különösen buta gyerekhez beszélne. és mivel Peter bizony Peter, Hugo úgy vélte, felesége nem is jár nagyon messze az igazságtól. -Mindent, Peter. Azt akarom, hogy mindent lehozzatok. – Igenis, m'lady. Peter olyan buzgalommal sietett őladysége parancsait teljesíteni, amilyet Hugo szolgálatában sosem tanúsított. Lord Hugo elkomorulva dobolt ujjaival az ablak kőpárkányán, és köhécselve igyekezett fölhívni magára a figyelmet. – Lady Finnula! – szólt le nyájasan. Ebben a pillanatban az öreg Webster jelent meg, egy rongyos faliszőnyeget vonszolva maga után. – Itten van, asszonyom. Hova tehessem? – Ó, csak dobja le bárhova – felelte Finnula, és egyik kezét szemellenzőnek használva, nyakát nyújtva felnézett Hugóra. – Jó reggelt, uram! – kiáltott fel hozzá. – Jó reggelt, hölgyem! – szólt Hugo, és erős karját összefonta a mellkasa előtt. – Kellemes napunk van, ugye? – Nagyon – felelte Finnula. – Remélem, jól aludt. – Mint a tej, madame. Ami azt illeti, olyan mélyen, hogy nem emlékszem, miszerint említette volna, hogy ma reggel fel kívánja forgatni a házat. – Nem az egész házat, uram – felelte Finnula, és gyorsan félreállt az útból, amikor egy fiatal cselédlány, akit Hugo nem ismert, a néhai gróf ruháival a karján elhaladt a ház asszonya mellett. – Csak Lord Geoffrey hálókamráját. Hugo bólintott. – Azt látom. Es megkérdezhetem, madame, mit szándékozik tenni a tárgyakkal, amiket az említett helyiségből kihozatott? Finnula néhány rakoncátlan tincset simított ki a homlokából, amiből Hugo rögtön megérezte, hogy ideges. – El kívánom égetni őket, uram – kiáltott fel hites urának. Hugo ezen akár meg sem lepődött volna, hiszen tudta, hogy Finnula mennyire megvetette a néhai grófot. Ahhoz képest ez viszonylag enyhe gesztus volt részéről. Ám a tény, hogy erről nem tájékoztatta előzetesen, meglehetősen bosszantó volt. – Értem – szólt Hugo, de képtelen volt elrejteni a hangjában bujkáló rosszallást. – Rögtön lemegyek, Lady Finnula, hogy megbeszéljük ezt a... máglyarakás ügyet. Amint Hugo elfordult az ablaktól, Finnula rekedtes hangja visszaszólította. – Javasolhatom, uram – kiáltott fel hozzá kissé évődő hangon –, hogy öltözzék fel, mielőtt lefárad?
Hugo gyorsan lenézett magára. Csak ekkor jött rá, hogy feleségével és egész háza népével anyaszült meztelenül beszélt. Grimaszt vágva fordult el az ablaktól, és csak félig jutott el a tudatáig, hogy Laver asszony felkiáltott a kastély urának meztelen hátsója láttán. A derék szakácsnőt, aki azért ment ki az udvarra, hogy a ház új úrnőjével a vacsoráról beszéljen, percekig kellett legyezgetni, mire magához tért a döbbenetből. Hugo perceken belül megborotválkozott és felöltözött; ezt a képességét még a keresztes háborúban alakította ki, ahol az ellenség rajtaütésszerű támadásai miatt a tisztálkodást időnként igen rövid idő alatt kellett letudni. Nedves haját lesimítva lesietett a lépcsőn; megfigyelte, hogy az előző esti ünnepség és lakoma szinte minden maradványát eltakarították, mintha mi sem történt volna. A kőpadlóra új gyékényszőnyegeket terítettek, ezeknek finom illata volt. Eltűntek a hosszú asztalok, kivéve azt, amelynél ő és Finnula étkezni fog. Mivel szép nap volt, a hatalmas kandallóban nem égett tűz. Az előző este összes virágdíszét felhalmozták a tűztérben, a fahasábok helyén; látványos, jó illatú elrendezés volt. Hugo annyira igyekezett mielőbb a hátsó udvarba érni, ahol Finnula feltornyozta az apja holmiját, hogy nem vette észre azt a négy láb magas akadályt, amelybe a lépcső alján beleütközött. – Nahát! – kiáltott. – Egy kupac ágyfüggöny. Nézz a lábad elé! Hugo fürgén visszakozott, és csak ekkor látta, hogy a brokátkelme hordozója nem más, mint a fia, Jamie, aki igen bosszankodott, hogy fellökték. A legényke feltápászkodott, lesimította az ujjasát és megszólalt: – Csak mert kicsi vagyok, attól még itt vagyok! – szólt bosszúsan, aztán kelletlenül hozzátette: – Uram! Hugo lenézett a duzzogó fiúra, és azon tűnődött, hogyhogy nem vette észre a hasonlóságot korábban. Bár a fiú anyjára csak homályosan emlékezett, és ez az emlék valószínűleg sosem lesz már erősebb, saját vonásait elég jól felismerte benne. Különösen a borostyánszín szemet. – Nahát, Jamie – szólt, azzal lehajolt és segített a fiúnak jobb fogást találni a kelmén. -Sajnálom. Most már jobban fogod? – Elég jól – ismerte el. – Most, ha megbocsát, Lady Finn azt mondta, vigyem ki ezt. – Egy pillanat, Jamie! – mondta Hugo, a fiú keskeny vállára téve a kezét. – Azt hiszem, van valami, amit nekünk, kettőnknek tisztázni kell. A fiú engedelmesen szembefordult vele; arcán a türelmetlenségnek csak halvány jele mutatkozott, amint Hugo leült a legalsó lépcsőfokra. – Amikor tegnap megkérdeztelek – kezdte Hugo tetovázva –, hogy ki fia vagy, Jamie, te azt mondtad. – A tied, uram. – Igen, így van. Azt mondtad, hogy az enyém vagy, és feltételezem, ezt úgy értetted, hogy a jobbágyom vagy. – Igen – felelte Jamie. – Az vagyok. Mint Laver asszony. – Igen, Jamie – szólt Hugo frissen borotvált állát simogatva. – De valójában úgy értettem... Jamie, tudod, ki az apád? – Azt hiszem, ön az – jelentette ki Jamie. Hugo megkönnyebbülten bólintott. – Igen, így van. Én. Nos, meglehetősen hosszú ideig voltam távol, és azt hiszem, elég nehéz időket
élhettél. Jamie úgy festett, mint akinek kezd fogyni a türelme. – Lady Finn kicserzi a bőrömet, ha nem érek ki hamar ezekkel a függönyökkel. – Hát, mégiscsak maradj egy kicsit. Majd kimegyek veled és kimentelek. ööö. Lady Finn-nél. Azt akarom mondani, Jamie, hogy ha van valami, bármi, amire szükséged van... – Vissza kell mennem Lady Finnhez, mert különben megöl – bizonygatta Jamie. – Hát jó. – Hugo úgy látta, semmi értelme jobbágyát tovább győzködni, ezért elvette a fiútól az ágyfüggönyöket, és azt mondta: – Azért hadd segítsek! Jamie arcán szétterült az öröm. – Ó! Akkor vigye ki ezt, én pedig visszaszaladok a többiért. Lady Finn nagyon fog örülni! Hugo a fejét ingatva nézte, ahogy a fiú felrohan a lépcsőn. Valahogy meg kell győznie, hogy nem egyenrangú a szolgákkal. A Finnula iránti tisztesség miatt nem nevezheti meg örököséül, de attól még rendesen gondoskodhat róla és jólétet biztosíthat neki, amíg felnő. A kis legénynek megfelelő oktatást kell kapnia, és valahova be kell adni segédnek. Bár fogalma sem volt, hogy ilyen szurtos állapotában lenne-e ház, amely befogadná. Talán Finnula, akit a fiú láthatóan istenít, rá tudná venni, hogy megfürödjön. Hugo felnyalábolta az ágyfüggönyöket, és siető szobalányokat, bősz mosónőket kerülgetve a ház hátsó része felé indult. Egyikük sem vett tudomást a jelenlétéről, legfeljebb döbbenten rápillantottak, aztán siettek tovább. Hallotta, hogy Laver asszony parancsokat vakkant valami szerencsétlen kis kuktának, és ha a konyhából áradó illat azt jelzi, hogy mi vár rá reggelire, úgy vélte, senkit nem illet szidás. Ám szidás ügyben neki még dolga volt reggeli előtt, így kilépett a házból, és feleségét azon kapta, hogy az öreg Webster újonnan felvett lovászsegédjét utasítja, foga be a lovakat a szekérbe, mivel a néhai őlordsága minden bútorát ki kell vinni a déli mezőre, ahol az összes holmi porig égetendő. Finnulának nem volt tudomása Hugo jelenlétéről, és csak akkor fordult meg, amikor a lovászfiú remegve, hebegve az úrnő háta mögé mutatott. – Assszem, olordsága akar beszélni Lady Finn-nel – szólalt meg a zilált külsejű legény. Finnula menten megpördült; meglátta Hugo kezében az ágyfüggönyöket, és felkiáltott. – Ó, de jó! Megtenné, hogy odateszi ezeket, uram? Hugo ledobta a kelmét, aztán kezét hirtelen kinyújtva derékon ragadta a feleségét. – Finnula! – mondta a fogát csikorgatva. – Beszélnünk kell! – Ne most! – felelte Finnula vergődve, a szorításból szabadulni igyekezve. – Most dolgom van! – Azt látom, hogy egész délelőtt nagyon szorgalmasan dolgoztál, szerelmem – szólt Hugo. Szorítása nem enyhült, és Finnula végül engedni kényszerült: szembefordult vele. Tekintete aggódó volt, de állát makacsul felszegte. Látva a megadás röpke villanását a szürke szempárban, Hugo felkapta a feleségét és vitte, vitte, olyan messzire, hogy a szolgák már ne hallhassák, amit beszélnek; az udvar másik oldalán, a kút mellett állt meg. Amint lába szilárd talajt ért, Finnula macskaszerű, kényes mozdulatokkal megigazgatta a ruháját: fehér
ingét visszatűrte a bőrnadrág derekába, gyanakvó pillantásokat vetve hites urára. – A malomházban azt mondtad – kezdte dölyfösen –, hogy a Stephensgate kastély az enyém, és azt teszek vele, amit akarok. – Na de elégetni apám holmiját? – meredt rá Hugo fenyegetőn. – Nem is kérdezted volna meg, mit érzek én emiatt? – Hogy t e mit érzel? – toppantott Finnula csizmás lábával. Arca rózsaszínű lett a haragról. Szürke szemében hirtelen tűz villant, ahogy mutatóujját Hugo széles mellének szegezte. – Az apád szánalmasan gyenge akaratú ember volt – mondta, minden szót újabb bökéssel hangsúlyozva –, aki hagyta, hogy az a pióca Reginald Laroche kiszívja belőle az életerőt, míg nem maradt belőle más, csak egy félbolond földi porhüvely. Apád hagyta, hogy az az ember kirabolja és kiéheztesse éppen azokat, akiknek védelmezésére hűbérúrként felesküdött, és még ez sem volt elég, mindennek a tetejébe kényszerített, hogy akaratom ellenére feleségül menjek hozzá, aztán meghalt, ott hagyott azzal, hogy gyilkossággal vádoltak miatta! – Mély levegőt vett, s elernyedt kezét a csípőjén támasztotta meg. – Most meg itt állsz és az érzéseidre hivatkozva tiltakozol nekem! Hugo lenézett lármázó feleségére. Az igazat megvallva haragja inkább tettetett volt. Mit érdekli egy halom régi bútor? De nem hagyhatta, hogy Finnula eltévessze a szerepét, hogy ne tudja pontosan, ki a kastély ura. – És azzal, hogy elégeted a holmiját, jóváteszed apám minden hibáját? – morogta félelemkeltőnek szánt nyerseséggel. Nem meglepő módon azonban Finnula nemigen tűnt megszeppentnek. – Az, hogy Lord Geoffrey minden holmija a tűz martaléka lesz, engem tesz boldoggá -közölte mogorván. Aztán a néhai Lord Geoffrey nyergével az udvarra botorkáló öreg Webster felé pillantva hozzátette: – És a háza népét is boldoggá teszi. Sajnálom, de a vége felé Lord Geoffrey és szolgái közt nemigen volt jó a viszony. Ha megengeded, hogy apád holmijából valamit a nagy máglyára vessenek, azt éred el, hogy némelyikük megbocsát és felejt. Ez és Monsieur Laroche kiebrudalása azt jelenti, hogy jobban elfogadnak téged. – Így gondolod, te némber? – Hugo képtelen volt megállni, hogy rá ne mosolyogjon. – És érdekel téged, hogy a szolgáim elfogadnak-e engem vagy sem? Finnula felszegte fejét. – Egyáltalán nem érdekel. De várúrnői dolgomat lényegesen megkönnyíti. Felnézett a férjére, hirtelen alsó ajkába harapott, és kecses kezét Hugo karjára helyezte. Finnula olyan ritkán érintette meg magától – legalábbis úgy, hogy ne lett volna kés a kezében –, hogy Hugo a gesztustól meglepetten felvonta szemöldökét. Halvány fogalma sem volt, mi késztette Finnulát arra, hogy meglágyuljon iránta, de az ifjú asszony hirtelen rokonszenvvel nézett hites urára. – Sajnálom, hogy így becsmérlem az apádat, Hugo. Tudom, hogy élete vége felé. beteg volt. De még előtte is elég rettentően viselkedett. Hugo vállat vont. Élvezte a helyzetet. – Mondtam, hogy az apám elég borzalmas volt. Emlékszel?
Finnula nézte, csak nézte a férjét, pislogott, és Hugo látta, hogy a gyengédség elhagyja az arcát. – Ó, igen. Mondtad, hogy apád és anyád kolostorba akart kényszeríteni. – Felnevetett, de nevetésében nem volt vidámság. Keze lehanyatlott Hugo karjáról. – Nagyon ostoba voltam, hogy ebből nem jöttem rá, ki vagy. Errefelé közismert ez a történet. Hugo megint elkomorult. Szóval Finnula még mindig Hugh Fitzwilliam miatt neheztel. Krisztus szent lábujja! Kezdte megutálni ezt a kitalált lovagot. Hihetetlennek tűnt, de komolyan hitte, hogy a lány szívesebben ment volna feleségül az alacsony rangú lovaghoz, mint magához a grófhoz. Mit tehet, hogy megnyerje magának ezt a hálátlan csitrit? Az igaz, hogy a teste az övé, de úgy látszik, a lelke azé a kóbor lovagé, akit éppen ő talált ki valódi kilétének leplezésére! – Akkor rakasd meg azt a máglyát! – mondta barátságtalanul, fogcsikorgatva. – Dobd rá az én székemet is, ha ez tesz boldoggá. Nem érdekel. Azzal megfordult és nagy léptekkel a ház felé indult. Legnagyobb csalódottságára Finnula meg sem próbálta megállítani. Tudta, hogy ostoba dolog meglett ember létére úgy duzzogni, mint Jamie, de feldühítette, hogy felesége, aki oly készséges volt az ágyban – és az Isten szerelmére, a bokorban is! –, időnként ilyen rideg tud lenni. Nem volt ez így, amikor még túszul tartotta. Most, hogy már férj-feleségként élnek, miért? Hugo bement, hogy reggeli után nézzen. Éppen evett a nagyterem hosszú asztalának asztalfőjén – nem éppen egyedül, mert Gros Louis láthatóan feladta az iránta való ellenszenvét, és a lábához telepedett egy csonttal –, amikor Peter lépett oda hozzá. Arca izzadt és piszkos volt a néhai gróf hálókamrájában végzett munkától. Jelentette, hogy John de Brissac várakozik a kastély kapujánál, hogy őlordságával egy szót válthasson. Hugo lenyelt még egy falat sonkás tojást, felállt, és követte fegyverhordozóját, aki nem mulasztotta el, hogy panaszkodjon az utóbbi időben tapasztalt bánásmód miatt. – Nem azért hagytam el Londont, hogy bútorokat cipeljek! – siránkozott. – Nem szoktam hozzá, hogy alantas szolgai munkával összepiszkoljam a kezemet. Mikor kezdhetjük a lovagi oktatást, uram? Hiszen még saját kardom sincsen.! Hugo éppen igen morc hangulatban volt. Rámordult: – Kényelmes ágyad van, jól tudsz benne aludni, ugye? – Igen, uram.! – Londonban nem volt napi háromszori étkezésed, jó ruhád, rendes ágyad, saját lovad, ugye? – Nem, uram. – Ezek fontosabbak, mint a kard. – De én azt hittem, megtanulhatok harcolni – szólt Peter lihegve, mert igencsak erőlködnie kellett, hogy lépést tartson Hugóval az istállóudvaron. – Azt hittem, megtanulhatok a karddal bánni, hogy szembeszállhassak az ellenséggel. Hugo felhorkant. – Az ellenség nem foglalkozik kardozással, fiam. Az ellenség fegyverei sokkal kifinomultabbak. – Nem értem, uram! – Az ellenség fegyvere szép külső és ringó csípő.
– Na de uram! – Peter érthetően zavartnak látszott. – Azt akarja mondani. A nőkre gondol? Hugo ekkorra már odaért a kapuhoz; nem felelt, csak vállat vont. – Menj, fiam. Majd máskor gyakorlatozunk. Most tedd, amit az úrnőd parancsol. Peter nem létező bajsza alatt morogva egy vállrándítással megfordult és elindult vissza, a ház felé. John de Brissac még nem szállt le a lóról; meglepődött, hogy Hugót az udvarban látja. – Nahát, uram! – kiáltott, és testes ember létére igen fürgén leugrott a nyeregből. – Nem akartam zavarni. Csak azt kértem a fiútól, nézze meg, hogy ön és a lady fogadnak-e már látogatókat. Hugo a kastélyt védő egyik haszontalan kőtoronynak dőlt; élvezte az arcát melengető napsütést. – Azt hiszem, igen. Legalábbis én már igen. Lady Finnulának most éppen más dolga van. – Ó! – A sheriff sokatmondón vigyorgott. – Túl félénk, hogy a tegnap éjjeli események után megjelenjen. Ez a baj a szép menyasszonyokkal! Hugo felhorkant. – Hát, a dolog nem egészen így áll, sheriff. Úgy tűnik, a szerénység nem tartozik azon erények közé, amit ifjú hitvesem nagyra tart. Most éppen egy csapat szolgát dirigál, hogy apám hálókamrájából vigyenek ki mindent azzal a szándékkal, hogy ma éjjel az egészet hatalmas máglyán égessék el a déli mezőn. – Valóban? – A sheriff hangjában félreérthetetlen vidámság zengett. – Jó lány! – Aztán óvatosan Hugóra pillantva hozzátette. – Úgy értettem. – Nem, nem, John – legyintett Hugo a sheriff szabadkozására. – A lelkesedésedből látom, hogy neked is tetszik az ötlet. Túl sokáig voltam távol, hogy tudjam, mi micsoda. Szóval szerinted is jó ötlet? – Az biztos, hogy így meg lehet mutatni a Matthew Fairchild-féléknek, hogy ön másféle úr lesz, uram, mint apjaura volt – jegyezte meg a sheriff elgondolkodva. – Az a rengeteg bor és sült malac, amit tegnap felszolgáltattam, nem volt elég jó bizonyíték? – kérdezte Hugo gúnyos mosollyal. – Ó, hát az is jó volt, de ez a máglya. – a sheriff a fejét csóválva nevetett. – Így legalább megszabadul a szeméttől, ha megbocsátja ezt a családjára nézve sértő megjegyzést, uram. Hugo állát dörzsölgetve fintorgott. – Azt hiszem, értem, mire gondolsz. Az embereimnek ettől olyan érzése lehet, mint nekem volt tegnap, amikor a Laroche família mögött becsukódott a kapu. – Pontosan! – John de Brissac, látva, hogy Hugo még mindig komoran néz, csapott egyet a kantárral, és mélyen, hosszan füttyentett. Amikor Hugo kérdőn felnézett rá, a sheriff féloldalas vigyorral megjegyezte: – Hát, uram, ha magára nézek, nehéz elhinni, hogy friss házas. Remélem, ez a komor tekintet azért van, mert fáj a feje a tegnapi túl sok bortól, és nem azért, mert ifjú hitvese. Hugo komorsága csak kicsit enyhült. – Miből találta ki? Most Brissac sheriffen volt a felhorkanás sora. – Elfelejti, uram, hogy az én dolgom volt megakadályozni a Szépséges Finn orvvadászatát az ön
földjein. Ez olyan feladat volt, mintha azt mondanák, állítsam meg a szelet. Ó, igen, az ön Lady Finnulájával sok hosszú beszélgetésem volt. – Velem nem igazán beszélgetett azóta, hogy kiderült, ki vagyok valójában – morogta Hugo. A napsütötte kőnek dőlve keresztbe tette a lábát. – Mondd, sheriff, mit tegyen az ember, ha hosszú távollét után hazatér, és azt találja, hogy van egy tízéves fia egy nőtől, akire alig emlékszik, a jobbágyai megvetik, a felesége csak annyit mond, hogy „eléggé kedveli" annak ellenére, hogy a házassággal tisztes feleséggé tette? – Ó! – mordult fel John de Brissac. – Egy föld nélküli, gyermektelen agglegényt kérdez erről, uram? Hugo a földet bámulta. – Nincs más, akitől megkérdezhetném. A sheriff megpaskolta a lovát. – Legyen jóindulatú! – Hogy mi?! – Hugo szeme szinte aranylón villant. – Legyen jóindulatú! – ismételte John de Brissac. – Legyen jóindulatú a fiúhoz. Legyen jóindulatú a jobbágyaihoz, a személyzethez. És legyen jóindulatú a hitvesével is. Jobb belátásra térnek. Elfelejti – kacsintott a kastély urára szívélyesen –, uram, hogy mindannyiukat nagyon jól ismerem. És egy sincs közöttük, aki idővel ne tanulná meg tisztelni önt. Miközben ezt mondta, a sheriff felkapta a fejét. Halk neszt hallott valahonnan föntről. Felnézett a torony lőréseire, amelynek Hugo támaszkodott. Arca hirtelen eltorzult, figyelmeztetőn kiáltott, és előrelendült. John de Brissac hatalmas súlyát Hugónak feszítve a földre teperte a kastély fiatal urát. Hugót váratlanul érte a roham, elesett, a seriff teste pedig teljes súlyával rázuhant... ...de nem olyan súllyal, mint az a mintegy egylábnyi, masszív kőtömb, amely a földbe fúródott pontosan ott, ahol Hugo állt az imént. John de Brissac kancája a becsapódástól megriadt, nyerített, ágaskodott, a két férfi pedig kezével védte a fejét, míg a kavicsok záporoztak odafentről. Amikor a rövid kavicszápor véget ért, Hugo felemelte a fejét, s tágra nyílt szemmel bámulta a nehezéket, amely, ha a sheriff nem cselekedett volna olyan hirtelen, bizonyosan menten megölte volna. – Mi a kénköves pokol.? John de Brissac már feltápászkodott, s megriadt lovának kantárjáért nyúlt. – Az egyik falpárta, uram. Valaki lelökte. – A fenét lökte le! – mordult fel Hugo, fájdalmasan talpra állva. Teste lüktetett, ahol Brissac ráesett. – Ezek a tornyok mindig is veszélyesek voltak. Ha már Finnula átrendezi a házat, nekem is le kéne bontatnom ezeket. – Nem, uram – méltatlankodott a sheriff. Szorosan fogva a kancát, nyugtató szavakat suttogott az állat hátrasunyt fülébe. – Szerintem nem. Lépteket hallottam odafentről közvetlenül azelőtt, hogy a kő lezuhant. Valaki lelökte azt a falpártát. Az életemet tenném rá, hogy így volt. – Szeme szikrázott, s a fejét rázta. – Uram, valaki meg akarja ölni önt!
Tizenhetedik fejezet
– Ne legyen nevetséges, sheriff! Hugo felegyenesedett, s ismét a torony oldalának támaszkodott. Azon tűnődött, ő is bordasérülést szenvedett-e attól, hogy a földre teperték, mint ott, a forrásnál Finnula. A sheriff testével védte, nehogy a kő zúzza agyon. – Ugyan ki akarna megölni engem? – nevetett Hugo, de rögtön meg is bánta, mert oldala a nevetéstől erősen lüktetni kezdett. – Ezt a Laroche-t mindenki megveti. – Láthatóan nem mindenki. – A sheriffnek végre sikerült lecsillapítania a lovát, és a torony tövében állva, egyik kezét napellenzőnek homlokához téve nézett felfelé. – Az a falpárta nem magától esett le. Valaki meglazította és lelökte. Jöjjön! A tettes már biztosan elmenekült, de lehet, hogy hagyott valami jelet. Nagy esőzések voltak, talán találunk egy lábnyomot! A kezdeti döbbenet elmúltával Hugo azon kapta magát, hogy hitetlenkedve ingatja a fejét. – Nem véletlen, hogy téged választottak a törvény emberének, sheriff. Bűnt látsz ott is, ahol nincsen semmi bűn. A sheriff erre nem szólt egy szót sem. Néhány lépéssel bent termett az udvaron, a bal oldali toronyba vezető lépcsőt kereste. Hugo kétkedőn követte testes védelmezőjét. Kétkedése azonban elillant, ugyanis Brissac az ajtót tárva-nyitva találta. Amikor néhány pillanattal korábban Hugo elment mellette, csukva volt. Biztosan észrevette volna, ha nyitva lett volna. – Ezeket a tornyokat manapság már nem használják, ugye? – kérdezte a sheriff élesen, és letérdelt, hogy megvizsgálja a kanyargó lépcsőház padlózatának porát. – Nem – felelte Hugo suttogva. – Nem biztonságosak. A lépcsők megvetemedtek, a nagyapám ideje óta elhanyagolták a tornyot. A bátyám meg én szoktunk bennük játszani gyerekként, de... – Elsápadt. Eszébe jutott hazatérése napja. Amikor a Stephensgate kastélyhoz ért, Jamie nem ebből a toronyból szólt le nekik? Mintha kitalálta volna Hugo gondolatát, a sheriff felemelte fejét a por szemléléséből, és azt mondta: – Nem a fiú volt. Egy ilyen kisfiúnak nem lenne annyi ereje, hogy egy egész falpártát lelökjön. Egy olyan kődarab annyit nyom, mint én. – Azzal felegyenesedett, s leporolta a nadrágja térdét. – Látom a fiú lábnyomait, de vannak más lábnyomok is, összekeveredve. Azt mondanám, tegnap este, a mulatság idején látogatók járhattak ebben a toronyban. Jöjjön. Menjünk fel, nézzünk körül. A keskeny falépcsők még rozogábbak voltak, mint ahogy Hugo emlékezett. Teljes lépcsőfokok hiányoztak, voltak korhadtak és elrothadtak is; a falakat körbe pókháló és madárürülék borította. A lépcső nyikorgott kettejük súlya alatt, félő volt, hogy beszakad. Megnyugvás volt, hogy Hugo elérte a düledező padozatra vezető csapóajtót. Megvizsgálta a deszkákat, s miután úgy találta, elbírják a súlyát, kimászott az őrtoronyba. Brissac sheriff azonban nem volt ennyire bizakodó. Hatalmas lábát a lépcsőn nyugtatva csak a fejét és a vállát dugta ki a csapóajtón, hogy megszemlélje a palánkot. – Aham – hümmögte a csorba sziklaszélet szemlélve ott, ahol korábban a négyszögletes falpárta állt: nyolc közül a hetedik. – Látja azt a törmelékhalmot? Valaki már jó ideje dolgozott azon, hogy ezt meglazítsa. Hugo letérdelt megnézni a porrá vált sziklát. Nyilvánvaló volt: valaki hosszú órákat töltött azzal, hogy
kiszedje a habarcsot a falpárta és a toronyfal kövei közül. Ezt a feladatot csak éles fémszerszámmal és fáradhatatlan elszántsággal lehetett véghezvinni. John de Brissacnak igaza volt. A falpárta nem az avíttságtól, nem természetes romlástól esett le. Valaki szándékosan meglazította. és letaszította. – Lord Hugo! Hugo felegyenesedett, és fegyverhordozóját látta alant, az istállóudvaron. Az ifjú bárgyún nézett körül. Hugo rámordult, erre Peter felnézett és megrezzent. – Lord Hugo, mit csinál odafent? Tudja, nem biztonságos! Amint megérkeztem, Monsieur Laroche felhívta rá a figyelmemet. – Laroche – dörmögött Hugo ádáz pillantást vetve a sheriffre. – El is feledkeztem Monsieur Larocheról. A sheriff rögtön bólintott. – Azt hiszem, legjobb, ha átmegyek Leesburybe és megnézem, hogy az úriember biztonságban odaért-e a nővéréhez. Lehet, hogy történt valami, ami feltartóztatta. Hugo felnevetett. – Például az, hogy lehetősége támadt megölni leggyűlöltebb ellenségét? – Lord Hugo – kiáltott Peter odalentről. – Lady Finnula is fönt van önnel? Nem találom, és tudnom kell, mi az utasítás, hogy mit csináljak Lord Geoffrey pipereszereivel... Brissac sheriff már elindult lefelé a rozoga lépcsőn, és Hugo is lehúzta a fejét, hogy utánamenjen. – A hátsó udvarban nézted? – szólt vissza. – Legutóbb ott láttam... – Nincs ott. Hugo vállat vonva sietett a távozó sheriff után, fejét kapkodva, hogy a pókhálót és denevérürüléket elkerülje. Amikor leért a kanyargós lépcső aljára, beszédes fegyverhordozója már ott várta. Álla leesett a tört falpárta láttán. – Uram! – Az ifjú remegett az izgalomtól. – Valaki megpróbálta önt megölni! Valaki az életére tör, uram! – Fogd be a szád, te szemtelen kölyök! – szólt rá Brissac sheriff dühösen. Még mindig nem múlt el az előző esti tivornyázás miatti fejfájása. – Senki nem tör őlordsága életére. Bárki láthatja, hogy ezek a tornyok szétesőben vannak! Hugo hálás pillantást vetett a törvény éltes emberére. – Így van, sheriff. Peter, túlságosan felizgattad magadat. Menj, szólj Websternek, kerítsen valakit, hogy bedeszkázzák ezt az ajtót! Nem biztonságosak a tornyok; Jamie itt szokott játszani, és nem akarom, hogy kitörje a nyakát. – Úgy tűnik, inkább a saját nyaka miatt kéne aggódnia, uram – szólt Peter méltatlankodva. – Ha szabad megjegyeznem, csak a bolond gondolja, hogy az a falpárta magától zuhant le. – Bolondnak nevezel engem? – Hugo megpördült, és fenyegetőn magasodott alantasa fölé. Az ifjú önkéntelenül megrezzent, s hátralépett. – Nem, uram!
– Akkor tűnj el a szemem elől! – hessentette el. – Menj, szólj Websternek! De jobb lenne, ha fognál egy kalapácsot meg pár szöget, és magad deszkáznád be azt a két ajtót! Nincs értelme az öreget zargatni, amikor te is meg tudod csinálni. A fegyverhordozó ellenkezett. – De én most Lady Finnulának segítek megszabadulni őlordsága holmijától. Hugo nem volt abban a hangulatban, hogy figyelembe vegye az ifjú lovagtanonc érzékeny természetét. – Azt mondtam, lódulj! Nem akarom a tejfehér képedet látni addig, míg meg nem tetted, amit parancsoltam! Peter tejfehér ábrázata még egy árnyalattal fehérebb lett. Az ifjú szó nélkül megfordult és futva indult az istálló felé, ahol Webster a szerszámokat tartotta. Brissac sheriff még mindig Hugo éles kirohanásán nevetett, amikor Finnula lépett elő a házból, kezét gyolcsba törölve. – Mi ez a kiabálás? – kérdezte feléjük indulva. – A saját gondolataimat is alig hallom. Hugo továbbra is Peter nehéz felfogásán bosszankodott. – Az átkozott bolond fegyverhordozóm! Hetek óta velem van, de még egy okos szó nem sok, annyi sem hagyta el a száját! Finnula elfintorodott. Nemigen szívelte a fiút, aki majd nem eltörte a bordáját. – Ó! – szólt és enyhén megborzongott. – Peter. – Aztán huncut pillantást vetve a sheriffre, bólintott. – Jó reggelt, Monsieur de Brissac. Meg kell mondanom, nagyon jól néz ki ma reggel. Pedig megesküdnék, hogy ön nevetgélt az ablakunk alatt fél éjszaka! Hugo még nem látta a sheriffet elpirulni, de a törvény éltes embere határozottan elvörösödött. Brissac masszív lábával csoszogva kissé meggörnyedt, s a földet bámulva felelt: – Elismerem, tegnap este talán egy kicsit túl sokat ittam. Elég rendesen folyt a bor. Ez nagyon nagylelkű dolog volt őlordságától és őladységétől. – Hmmm – Finnula csak ennyit mondott, ahogy befejezte kezei tisztogatását, de nyilvánvaló volt, hogy a sheriff legnagyobb kényelmetlenségére elnyom egy mosolyt... A sheriff nagyon szeretett volna végre témát váltani, ezért fejét felszegve buzgón rákérdezett: – Őladysége esetleg láthatott valakit lejönni a toronyból korábban, és talán... Hugo gyorsan leállította a törvény emberét. – Javaslom, vegyél magadhoz valami ételt, szerelmem – szólt, felesége derekát átölelve. Tudomást sem véve az asszony összevont szemöldökéről, úgy tett, mintha nem emlékezne alig egy órája történt szóváltásukra. – Mit szólnál, ha a férjeddel költenéd el a délebédet? Arra gondoltam, kilovagolhatnánk a malomházhoz, és meglátogathatnánk a nővéredet. Hiszen ő is most ment férjhez. Hugo megkönnyebbülésére Finnula e javaslatra minden haragját feledve, kedvesen elmosolyodott. – Ó! És üdvözölhetem új sógoromat a családban. Tegnap nem volt rá alkalmam... – És gondoskodom róla, hogy nem támadod meg, hanem ajándékot viszel neki -figyelmeztette Hugo. Finnula erre csalódottan összehúzta a szemöldökét, mire a sheriff harsányan felnevetett. – És nem mész társaságba ilyen öltözetben! – szólt Hugo gúnyos komolysággal. – Menj, vedd fel a legjobb ruhádat! Most
már grófné vagy, és így is kell öltöznöd. Finnula grimaszt vágott, de engedelmesen elindult; a gyolcsot, amivel korábban kezét törölte, sálként vette a nyakába. Hugo a sheriffre nézett; hálás volt, hogy mégsem említette a letört falpártát az ifjú asszony előtt, de látta, hogy Brissac figyelme valahol máshol kalandozik. Tekintetét követve azt kellett látnia, hogy a sheriff éppen az ifjú asszony ringó farán felejtette a szemét. Még egy ok, hogy a bőrnadrág is elégjen este az apja holmiját elemésztő máglyán. Brissac vállára téve a kezét, elfordította a törvény emberét Finnula távolodó alakja felől. – Gyere, John! – mordult rá. – Meg kell néznem, kiittatok-e minden csepp sört a serházamban tegnap éjjel. A sheriff mintha emlékezett volna valamire; feszengve köhécselt. – Ó!. Ha minden hordót üresen találna, az megmagyarázná, miért lüktet úgy a fejem. – Sajnálatos módon az én oldalam lüktetésére egyetlen magyarázat van: az, hogy egy szekér méretű sheriff rám huppant. Brissac sheriff elkomorult. – Uram, jobb lenne, ha szembenézne a ténnyel, miszerint valaki nagyon szívesen látná önt holtan, és ezért az illető szó szerint minden követ megmozgat. Azt tanácsolom, mindenben óvatosan járjon el, amíg lehetőségem lesz meglátogatni Laroche barátunkat. – Óvatosan – visszhangozta Hugo fejét ingatva. – Amikor Egyiptomból visszatértem, azt hittem, nem lesz többé szükségem efféle óvatosságra. – Kezét felemelve olyan mozdulatot tett, amely magába foglalta az egész istállóudvart és a felhőtlen eget. – Ez az otthonom. Mégis, úgy tűnik, a saját ágyamban is az életemért kell aggódnom. Brissac sheriff elgondolkodva vakarta a fejét, és Hugo észrevette, hogy megint Finnula irányába néz. – Remélem, az ágyában nem – jegyezte meg a sheriff. – Ezt, gondolom, nem szó szerint értette, uram. Hugo rögtön rájött, mire céloz Brissac, és felvidult. – Nem, dehogy! Ez csak amolyan szólásmondás volt. De ő is azon kapta magát, hogy Finnula után bámul, és azon tűnődött, talán valaki pontosan ezt akarta elhitetni vele.
Tizennyolcadik fejezet Finnula sosem helyeselte volna nővére kapcsolatát a trubadúr Jack Malloryvel. Úgy alakult ki, hogy a két érintetten kívül senki nem tudott róla, ők pedig mélyen hallgattak a dologról. Mellana nem olyan lány volt, aki könnyen tudott hazudni, így nyilván Jack volt az, aki titokban akarta tartani, ami egyértelműen azt jelenti, hogy szándékai a kezdetektől nem voltak tisztességesek. Ezért, valamint azért is, mert volt valami meghatározhatatlan, bizalmatlanságra okot adó arcvonása, Finnula megvetette a férfit. Talán, mert a feje túl nagy volt kis, szikár testéhez képest. Most, hogy ilyen szép szál férje volt, akivel össze tudta hasonlítani, Finnula szánalmasan hiányosnak találta új sógorát mind
izmosság, mind férfias szőrzet tekintetében. Fájt belegondolnia, hogy a nővére örökre egy ilyen testileg csökevényes emberhez van kötve. De Finnula nemcsak a zenész testfelépítése miatt aggódott, hanem amiatt is, hogy a trubadúr rendkívüli módon, még Mellanánál is jobban vonzódott a csecsebecsékhez. Ruházata csupa bársonyból állt, ráadásul szalagokkal díszítette. Csizmáján fényes csengettyűk csilingeltek, mellényén rézgombok sorakoztak. Finnula még a férfi kisujján is gyűrűt látott! Milyen férfi ölt magára ilyen frivol öltözéket? Hugo gróf, vele ellentétben, feltűnően egyszerűen öltözik ahhoz képest, hogy mennyi ékszert és drága kelmét hozott a Szentföldről. Ha akarná, magát a királyt is túlragyoghatná. Hogy van az, hogy egy közönséges trubadúr díszesebben öltözik, mint egy gróf? Finnula a férje kedvéért nagyon igyekezett nem kimutatni nővére szeretője iránti ellenszenvét. A malomházhoz vezető úton Hugo megígértette vele, hogy jól viselkedik, és Finnula, hogy csillapítsa lelkiismeret-furdalását amiatt, hogy a máglya dolgában felbosszantotta hites urát, ezt meg is ígérte. Igen rosszul érezte magát amiatt, hogy elfelejtette kikérni a férje véleményét egy ilyen fontos ügyben. Megszokta, hogy mindig azt teszi, amit akar, amikor csak akarja, így nagy csapás volt, amikor rájött, már nem egyedül dönt, hanem minden döntése előtt meg kell kérdeznie a férjét is. Mégsem volt könnyű megállnia, hogy ne mérjen legalább egy erőteljes ütést Jack Mallory fejére. A hálószoba, amely előző nap még Finnula és nővérei szobája volt, most Mellana nászlakosztálya lett, és Jack Mallory azzal dicsekedett, hogy kidobta az összes száraz rózsát, amelyeket Finnula a gerendákra aggatott, mondván, kellemetlen tüsszögést okoznak neki. Ráadásul a trubadúrt láthatóan egyáltalán nem bűvölte el a gondolat, hogy molnár lehet, és minden adandó alkalommal gúnyos megjegyzéseket tett Robertre. Gondosan vigyázott azonban, hogy e gúnyos megjegyzések csak olyankor hangozzanak el, amikor a legkevésbé valószínű, hogy Robert hallja őket. Ettől még ellenszenvesebbnek tűnt sógornője szemében. Finnula mégis kedvesen mosolygott a vacsora alatt, nyugodtan felelgetett Patricia incselkedő, a nászéjszakával kapcsolatos kérdéseire és a bókokra, hogy levendulaszínű, brokátselyem ruhájában szinte ragyog. Finnulának fogalma sem volt, ez igaz-e ez vagy sem, de azt látta, hogy Hugo gyakran tekint felé, és bár kezdetben biztos volt benne, hogy ez azért van, mert egy darab hús a foga közé akadt, végül arra a következtetésre jutott, hogy őszinte csodálat van hites ura tekintetében. Vajon tényleg szépnek találja? Hihetetlennek tűnt, hogy egy férfi észrevegye őt, éppen őt, a gyönyörű Mellana jelenlétében. Ám még Jack Mallory is mintha idegesítő rendszerességgel, érzelgősen vigyorgott volna rá a sokadik korsó ser után. Finnula kényelmetlenül érezte magát, mert felettébb erős késztetést érzett, hogy a trubadúrt a rekeszizma tájékán ököllel illesse, ezért inkább elnézést kért és kiment. Igen erősen igyekezett betartani Robert tanácsát, hogy viselkedjen nőiesen, s mindezt abban a halvány reményben, hogy Hugo így talán a vágyon kívül is érez valamit iránta, de igen nehéz volt türtőztetnie magát. Felettébb vágyott rá, hogy nyílvesszőt röpítsen a trubadúr hátsó fertályába! Szívesebben lett volna bőrnadrágban. Még most is nehézségei voltak a ruha szegélyével, amely szánalmasan összesározódott. És ekkor jött a másik nagy kísértés! A ritkán mutatkozó sas, amely meggyérítette Mellana tyúkjainak sorát, alig néhány yardnyira, a tyúkól tetején ült. És Finnula nem hozta magával az íját! Ám nem hagyta kárba veszni az alkalmat. Csendes félórát töltött a ragadozó madár szokásainak tanulmányozásával, és elhatározta, hogy másnap visszatér a malomházba csak azért, hogy végezzen a
kártevővel. A sassal. Nem Jack Malloryvel. Éppen a sas végzetét tervezgette, amikor Hugo fegyverhordozója, Peter lépett a malomház udvarára, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha őt is meghívták volna. Finnula időnként még mindig enyhe sajgást érzett az oldalában ott, ahol a fiú megütötte, így aztán bizalmatlanul nézegette a fegyverhordozót, de egy szót sem szólt hozzá; remélte, hogy nem veszi észre. De nem volt ilyen szerencséje. Peter nemcsak hogy észrevette őt, hanem köszöntötte is, és bár Finnula visszaköszönése legfeljebb hűvösnek volt mondható, a lovagjelölt mosolyogva lépett hozzá. – Mylady! – bólintott. – Szép napunk van, ugye? Finnula vállat volt. Semmitmondó csevegéshez nem volt hangulata. Peter erre a délelőttel kapcsolatban, a kastélybeli nagy változásról, a személyzetnek hagyott utasításokról kérdezte. Finnula igen kurta válaszokat adott, világosan tudtára adva, hogy nincs semmi félreértés. Furcsállta, hogy Peter csak azért gyalogolt ilyen messzire, hogy háztartási kérdéseket beszéljen meg vele, és önkéntelenül is gyanakodva nézett rá. A kérdést tisztázták. Peter bólintott. Ám nem távozott, hanem Finnula döbbenetére hátát a kerítésnek támasztotta, amelyen Finnula ült. Az ifjú asszony rosszalló pillantást vetett rá, de a fiú nem mozdult, hanem megtévesztően kifejezéstelen hangon megkérdezte, vajon hallott-e valamit a Laroche családról. – A Laroche családról? – Finnula csak igen nehezen leplezhette volna csodálkozását. -Vagyis. csak nem Reginald Laroche és a lánya, Isabella, miatt aggódsz? Peter megerősítette, hogy pontosan e két Laroche az, akire gondol. – Csak azért, mert nekem úgy tűnik, őlordsága sajnálatos módon kihasználta őket – közölte a fiú közömbösen. Finnula döbbenten nézett a fiúra, aki valójában egy-két évvel idősebb volt nála, aztán felkiáltott: – Nahát! Hogy mik vannak?! Még hogy sajnálatos módon kihasználta őket?! Persze! Szerintem meg Isabella búgta a füledbe ezt a sirámot! Peter meglepődött, de igyekezett leplezni. – Nem. Na és aztán? Egy hölgy, aki megszokta a finom dolgokat, és hirtelen kidobják a házból, ahol azóta lakott, amióta az eszét tudja, és azt mondják neki, hogy boldoguljon, ahogy tud. Finnula felhorkant, bár most, hogy már grófné volt, ilyen hangot nem illett volna hallatnia. – Boldoguljon, ahogy tud? De hiszen Isabella Laroche ehhez ért a legjobban! Sose féltsd Isabellát, uram. Olyan, mint a macska. Mindig a talpára esik. Látva, hogy a fiú kételkedik ebben, Finnula összehúzta a szemöldökét. Milyen ostobaság ez? Vajon megbűvölték az ébenfekete hajú Isabella bájai? Belehabarodott? Miért jött éppen hozzá ezzel a sirámmal? Hiszen ő semmit nem tehet Isabella érdekében. És semmit nem is tenne az önhitt némber érdekében. De Peter hamar egyértelművé tette, hogy szerinte Finnula nemcsak tehetne valamit, hanem meg is kéne tennie. – Nem válthatna egy szót őlordságával, mylady? – tudakozódott Peter. – Egy szót? – kérdezte Finnula, és azt kívánta, bárcsak odabent maradt volna. Ennél még Jack Mallory
is jobb társaság. – Miféle szót? – A Laroche család érdekében. Ila ön egy-két kedves szót szólna értük, mylady, minden megváltozhatna. Úgy látom, Lord Hugo azért dühös rájuk, mert úgy véli, a távollétében rosszul vezették az uradalmat, de neki is be kell látnia, hogy voltak olyan körülmények, amikre az unokabátyjának egyáltalán nem volt befolyása... Finnula elkomorult, és szúrós pillantást vetett a fegyverhordozóra. – Ezt Isabella mondta neked? – Igen. – Peter ádámcsutkája fel-le járt, ahogy igyekezett visszatartani könnyeit. Minden jel szerint mélyen meghatotta Isabella előadása. – Bárcsak hallotta volna, milyen édesen beszélt arról, mennyi mindent tett édesapja őlordsága jobbágyai érdekében. – Elfelejted, Peter, hogy én is e jobbágyok közé tartoztam – vágott közbe Finnula ridegen. – És nem emlékszem, hogy Monsieur Laroche bármit tett volna értem azon kívül, hogy csalárdul és hamisan gyilkossággal vádolt, amiért felakasztottak volna, ha Brissac sheriff nem fogja pártomat. Ettől Peter mintha egy pillanatra nem jutott volna szóhoz. Csak nézte Finnulát, ádámcsutkája időnként még mindig megrándult, halvány szemében könny csillogott. Bár tudatlansága őrjítő volt, Finnula önkéntelenül megsajnálta a fiút, akit nyilvánvalóan az első szerelem kínjai gyötörtek. Nem hibáztathatja, hogy ilyen elővigyázatlanul beleszeretett Isabella Laroche kisasszonyba. Sokan, nála erősebb férfiak is így jártak. – Peter – szólt Finnula a lehető legkedvesebben. Kezét lágyan a fiú karjára helyezte. – Egy szót sem merek váltani a Laroche családról Lord Hugóval. A nevük puszta említésére is elsötétül arca a haragtól. – De önre biztosan hallgatna, mylady – kiáltott fel Peter elkeseredetten. – Hiszen nyilvánvaló, hogy önt imádja.! Finnula elhúzta a kezét. Peter olyasmit mondott, amit képtelen volt elhinni. – Miket beszélsz?! – dünnyögte némiképp zavartan. – Ugyan már! Ostobaság! – Nem, mylady. A bolond is látja, hogy őlordsága nagyon szereti önt. Ha önre tekint, a szemének napszíne van. Finnula hirtelen leugrott a kerítésről. – Hallgass el végre! Nem kell ez a fecsegés! Nem tudod, mit beszélsz! – De igen. – bizonygatta Peter, ám nem fejezte be a mondatot, mert volt valami a grófné tekintetében, ami figyelmeztette, hogy ne folytassa. Elhúzódott tőle. – Ahogy kívánja, mylady. Finnula annyira zavarba jött, úgy elpirult, hogy érezte arcán a láz hevét. Hogyan mer egy szemtelen kölyök ilyen mérhetetlen hazugságot hangoztatni? Egy pillanatra. de csak egy pillanatra olyan bolond volt, hogy hitt neki. Ezt sosem bocsátja meg magának. Lord Hugo szerelemmel szereti? Hiszen alig egy hete ismerik egymást. Ez lehetetlen. ráadásul soha egy szóval sem említette, hogy ilyen érzelmekkel viseltetne iránta; még a legbizalmasabb pillanatokban sem súgott ilyesmit. A fegyverhordozó, aki tán megérezte, hogy a lady kizökkent lelki nyugalmából, nem erőltette tovább a témát. Megköszönte Finnulának, hogy meghallgatta, és udvariasan érdeklődött, kérhetne-e egy kupa sört valamelyik nővérétől, hogy leöblítse egy kicsit a torkát, mielőtt visszaindul a kastélyba, mivel a nap
magasan jár és melegen süt. Finnula útba igazította a fiút, aztán visszament a házba. Úgy tűnt, ahová csak fordul, mindenütt bosszúság éri, és úgy gondolta, biztonságosabb, ha egyelőre a férje mellett marad. A házban Mellana áhítattal nézte hites urát, miközben a leendő „molnár-trubadúr", Jack Mallory szerelmi balladát énekelt; Finnula elég érzelgősnek találta. Négy nővére – csak négyen maradtak, miután Camilla boros gazda férjével hazament – és Robert menyasszonya, Rosamund a trubadúr lábánál ültek, láthatóan elbűvölte őket az előadás. Még a mindig higgadt Patricia is dühösen pillantott fel és csendre intette, amikor Finnula becsapta az ajtót. Finnula meglehetősen nőietlenül felhorkant, s lábujjhegyen kiment a szobából. Férjét a konyhában találta Roberttel; mindketten elmenekültek a trubadúr negédes énekétől. Peter azonban nem volt sehol, amin Finnula egyáltalán nem csodálkozott. Nyilván most is az történt, hogy amikor az ifjú meghallotta a gazdája hangját, rögtön a másik irányba szaladt. – Ó, hát itt vagy! – mosolygott Hugo hitvesére, azzal odébb csúszott, helyet adva neki a kis padon, ahol Roberttel ültek. – Derék dolog volt tőled. Finnula leült, s bizonytalanul nézte férjét. – Miről beszélsz? – Mindketten tudjuk, milyen közel voltál ahhoz, hogy fejbe vágd – mondta Robert, kedves mosollyal nézve legkisebb húgára. – Mégis türtőztetted magadat. Látom, hogy a házasság máris kezd javítani a viselkedéseden. Finnula csak bámult. Azt hitte, Peterről beszélnek, s csak később jött rá, hogy Jack Mallory a téma. Feszengve vállat vont. Mindkét ifjút szívesen kupán vágta volna, ha a férje történetesen nem látja, és bűntudattal gondolt arra, hogy ez a szándék vajon illő-e egy gróf hitveséhez. Hugóra pillantott, aki éppen arról folytatott szívélyes vitát Roberttel, hogy melyik az év legelőnyösebb ideje a búzavetésre. Megnézte, milyen színű a szeme. Zöld volt. Peter tehát természetesen ostobaságokat beszélt az udvarban, de attól még nem árt meggyőződni róla. Jack Mallory siralmas éneke elért a szomorú véghez – a hercegkisasszony inkább a folyóba vetette magát, mintsem szerelme nélkül éljen –, és Hugo, hallván, hogy Finnula nővére újabb szerelmes balladáért könyörög, hirtelen felállt és kijelentette, menniük kell. Robert azt felelte, inkább kikíséri őket a lovukhoz, mint hogy még egy Jack Mallory-féle balladát végig kelljen hallgatnia. Hugo és Finnula, mivel nem szándékoztak sok időt tölteni a malomházban, az itató mellé kötötték lovaikat. Robert odakísérte őket, miközben nagy hévvel magyarázta, milyen változásokat akar végrehajtani, ha megnősül. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy Mellana és ábrándos tekintetű férje külön otthont kap, így a malomház látogatóinak nem kell elviselniük Jack Mallory bús dalait. Hugo felsegítette feleségét Violet nyergébe – a brokátruha, bár nagyon szép volt, nem igazán alkalmas a nyeregbe lendülésre –, és azon nevetett, hogy sógora milyen ellenszenvvel viseltetik a legújabb családtag iránt. Örült, hogy a trubadúr pont jókor bukkant fel az esküvőn, mert így Robert neheztelése nem őt, hanem a szerencsétlen zenészt sújtotta, pedig Hugo követte el a lehető legnagyobb bűnt azzal, hogy ellopta a Crais ház legragyogóbb gyöngyét. Ez a gyöngyszem, miután füttyentett Gros Louis-nak, akt rögtön csaholva szaladt oda, most sürgető tekintettel nézett le rá; türelmetlenül várta az indulást.
– Meglepetésem van a számodra a kastélyban – magyarázta Finnula, rá egyáltalán nem jellemző félénkséggel. Hugo pontosan tudta, az ifjú asszonynak nincsen pénze, ezért nem vehetett neki semmit, így feltételezte, hogy a meglepetés szerelmi természetű. Hiszen a nővéreivel töltötte a délutánt, és bár meg volt győződve arról, hogy egy gyűszűben elférne az, amit Finnula nem tud a szerelem művészetéről, feltételezte, hogy a Kövér Maude megemlíthetett egyet s mást valamelyik lánynak a piacon. Magában kuncogva nagy lendülettel felült a nyeregbe, térde nyomásával indulásra biztatva Skinnert. Ám Skinner ahelyett, hogy szokása szerint fürge ügetésbe lendült volna, hangosan felnyerített és Hugo legnagyobb meglepetésére olyan erővel ágaskodott fel, hogy ha kevésbé tapasztalt lovas, menten a fűbe nyekkent volna. – Hóha! – kiáltott a csökönyös csatalóra. – Nyugodj meg! Skinner azonban nem a félelemtől hőkölt vissza, Hugo sosem tapasztalta még, hogy a ló bármitől megriadt volna, még skorpióktól és kivont karddal rohanó, dühöngő szaracénoktól sem. A csődör olyan hangosan nyerített, ahogy Hugo még sosem hallotta; mellső lábaira bukott, így akarta ledobni lovasát. Hugo térdével erősen szorította a lovat, jobbra-balra, előre-hátra nézett, hogy megtalálja, mi okozza az általában oly türelmes ló riadalmát. Gros Louis dühösen ugatott. Finnula a nyugodt Violet hátáról odakiáltott neki: – Ugorj le, Hugo! Ugorj! Hugo megsemmisítő pillantást vetett hitvesére. Skinner első nyerítésére Finnula nővérei és Rosamund, az elöljáró lánya is kiszaladt a malomházból. Átkozott legyen, ha a fél falu szeme láttára leugrik a saját lováról! De Robert, aki elugrott Skinner kalimpáló patái elől, csak megerősítette húga tanácsát: – Ugorj le, jó uram! Nem akar a nyeregben! Valami baja van! Skinner, akiről Hugo régen azt gondolta, hogy megérti az emberi beszédet, válaszul az előzőeknél is hevesebben ágaskodott, és Hugo lemondón kicsusszant a nyeregből. Talpra, fűre érkezett, de kénytelen volt elvetődni a ló kapálózó lába elől, és amikor felállt, aznap már másodszor borította fű és por. Amint gazdája leszállt a nyeregből, Skinner megnyugodott és kissé zavartan ügetett körbe az udvarban; haragosan prüszkölt, nemes fejét felszegte. Gros Louis is rögtön elcsendesedett: figyelmét inkább a fára fordította, amelyet lába felemelésével öntözni kezdett. Hugo a lovat figyelte, s nem vette észre azt a karcsú alakot, amely felé tartott, amint talpra állt. – Ó! – kiáltott fel Finnula, és majdnem olyan erővel lökte meg a férjét, mint délelőtt a sheriff, csak Finnula sokkal könnyebb volt, Hugo pedig sokkal szívesebben érezte testén a testét. – Ó, Hugo! Jól vagy? Az ifjú asszony hangjában remegő érzelem hallatán Hugo felnevetett, s megigazította felesége rakoncátlan, élénk rézvörös hajtincseit. – Elég jól vagyok – kacsintott. – Skinner zabolátlanságánál több kell ahhoz, hogy meghaljak. Finnula a tűző nap ellenére láthatóan elsápadt. – Mi baja volt? Mintha megbokrosodott volna! Robert odasietett a remegő csatalóhoz, és Rosamund rémült kérlelése ellenére, hogy tartsa magát távol
a szörnyű vadállattól, értő kézzel tapogatta végig Skinner rángatózó, izmos lábait. – Semmi baját nem látom, uram – közölte a molnár a fejét csóválva. – Semmi. Tényleg olyan, mintha egy pillanatra megbolondult volna ez az állat. – Nem bolondult meg – szólt Hugo komoran. – Skinner nem. Nála nyugodtabb lovam sosem volt. – Akkor miért? – kérdezte Finnula, szürke szemével fürkészőn, aggódón figyelve férje arcát. – Mi ütött belé? Hugo elszakította tekintetét felesége aggódó arcáról, de karcsú derekát még szorosabban ölelte át. – Robert, kérlek, nézz a nyeregtakaró alá! Robert teljesítette a kérést. Mindenki hallotta, ahogy felszisszen. – Az Isten fogát! – kiáltott fel, azzal kihúzott valamit a mén hátából. – Ezt nézzék! Hugo még jobban elkomorult. Finnula felpillantott férje arcára, és a hátán végigfutott a hideg. Örült, hogy Hugo nem rá néz ilyen tekintettel. – Töviság, ugye? – Igen – kiáltott Robert csodálkozva, és felemelte a kis, véres, bogáncsos töviságat. – A nyeregtakaró alá csúsztatták, uram. Nagyon fájhatott neki, amikor ráültél. Finnula, elvonva karját férje nyakáról, csípőre tette a kezét. Kezdte érteni, Hugo miért olyan komor. – Na de hogy került töviság a nyeregtakaró alá, míg ettünk? A lovak el sem mozdultak az oszloptól, ahova kötöttük őket, és a közelben nincs se tövises növény, se bogáncs. – Valaki szándékosan tette oda! Rekedtes hang hallatszott a malomház ajtajánál nézelődők köréből, és Christina elmozdította nagy hasát, hogy Peter kiléphessen az udvarra. A fiú arcát látva Finnula szíve elszorult. Ha ez így megy tovább, a fegyverhordozó ülepe még a nap vége előtt megérzi Hugo csizmáját. – Azt mondom, valaki szándékosan tette oda! – harsogta Peter, amikor minden tekintet rá szegeződött. – Mint ma reggel, uram, a falpártával! Valaki meg akarja ölni önt! Finnula hitetlenkedve nézett Hugóra. – Miféle falpárta? Miről beszél? Hugo nem felelt, de ha a tekintete valaha felvette a nap színét, hát most úgy lángolt, mint az égi vándor. Finnula még sosem látott ilyen gyilkos pillantást, és örült, hogy nem rá, hanem a fegyverhordozóra irányul. – Egy falpárta az egyik toronyból majdnem Lord Hugóra esett ma délelőtt – jelentette ki Peter. – És meg is ölte volna, ha a sheriff nem veti rá magát és löki... – Hallgass, te nyavalyás korcs! – üvöltött rá Hugo. A malomház ajtajában Rosamund levegő után kapkodott. Nem szokta meg az ilyen nyers beszédet. A kastély ura két lépéssel fegyverhordozójához ugrott, és nyakát erős karja satujába zárta, így lehetetlenné téve a további locsogást. – Fogd be a szád és ki ne merd nyitni, míg vissza nem vonszollak a Stephensgate kastélyba! Szíjat hasítok a hátadból!
– Hugo! – kiáltott fel Finnula dühösen. Előrerohant, nem érdekelte, hogy ruhájának szegélye a porban vonszolódik. Egyenesen szembe fordult tomboló urával. – Azonnal engedd el azt a fiút! Hallani akarom, mit mond! – Nincs semmi mondanivalója! – jelentette ki Hugo, kicsit engedve a fuldokló fiú nyakának szorításán. – Ez egy pimasz, pofátlan alak, akit móresre kell tanítani, hogy megtudja, hogyan viselkedjen hölgyek társaságában. – Azonnal engedd el! – Finnula fúriaként vetette magát férjére. – Mi ütött beléd? Hogyan titkolhatsz el ilyesmit előlem? Valaki meg akar ölni téged? Ezt mondta? Hugo, hogy kicsit csillapítani próbálja felesége felháborodását, tovább lazított az ifjú szorításán. Peter fájó torkát simítva, krákogva tántorodott el, s szánalmasan összerogyott a nagyon meglepett Rosamund lábánál. – Senki sem akar megölni, Finnula – jelentette ki Hugo, kezét a nadrágjába törölve. -Nyugodj meg! Biztosíthatlak, hogy hosszú életet kívánok élni, hogy emlékekkel kínozzalak, milyen boldogan élhettél volna a te Sir Hugh-d oldalán. Finnula nem találta nagyon ízlésesnek ezt a tréfát. Fejét felszegve visszalépdelt Violet mellé, s ott várta türelmetlenül, hogy újra a nyeregbe segítsék; szűk volt a szoknya ahhoz, hogy segítség nélkül lóra tudjon ülni. Hugo csak nevetett e bosszankodásán; követte feleségét, és miután felsegítette a nyeregbe, lovagi szolgálataiért hasba rúgás volt a jutalma. Erre még jobban nevetett, és azon tűnődött, milyen meglepetés várhatja otthon. A nap eseményeire gondolva elég prózainak gondolta. Lord Hugo és ifjú felesége már hallótávolságon kívül voltak, amikor Peter végre felült. Sértődötten dörzsölgette fájó nyakát. Olyan arccal nézett a Lord és a Lady után, hogy Finnula megijedt volna, ha látja. Robert haragjában lezavarta Jack Malloryt a malomba, mondván, az új sógor nemcsak a kandalló mellett heverészve, hanem liszteszsákcipelés közben is énekelhet. Mellana erre nagyon megsértődött, és nővérei a házba siettek a vigasztalására. Csak Rosamund maradt kint, aki a szenvedő fegyverhordozót nézte; megható volt lágyszívű aggodalma a szegény fiú láttán. – Ó, uram! – súgta, azzal lehajolt, karcsú fehér kezét az ifjú vállára téve. – Tehetek önért valamit? – Nem miattam kéne aggódnia, kisasszony – felelte Peter bátran. Rosamund elcsodálkozott. – Tessék? – A gróf úr van veszélyben, nem én. És makacsul nem hajlandó ezt észrevenni! Rosamund ijedtében gyönyörű alsó ajkába harapott. – Mit jelentsen ez, uram? – Ugye látta, hogy őlordsága az imént majdnem meghalt? Valaki meg akarja ölni. – Úgy érti... – Rosamund keskeny szemöldöke ráncba szaladt. – Úgy érti, a töviság a nyereg alatt? – Valaki odatette azt a bogáncsos töviságat, ahogy valaki ma délelőtt megpróbált egy nehéz követ ejteni őlordsága fejére. Valaki Lord Hugo életére tör! – De ki akarná megölni őlordságát? – kérdezte Rosamund, akinek a lélegzete is elakadt a gondolatra. – Ilyen becsületes, ilyen szép szál embernek nyilván nincsenek ellenségei... – Hát, attól tartok, erre az ellenségre őlordsága egyáltalán nem számít.
Rosamund lenézett a fegyverhordozó arcára, és olyasmit látott benne, aminek hatására elvette a kezét a válláról és felegyenesedett. – Ó, ne! – súgta. – Biztosan nem! – Pedig attól tartok, így van – bökte ki Peter. – Őszintén kívánom, hogy ne így legyen, de a hölgynek indítéka és lehetősége is van rá. – Ezt nem tudom elhinni róla! Ezt mondták akkor is, amikor Lord Geoffrey. – Peter sokatmondó tekintetére Rosamund felszisszent. – Nem! Azt hiszi. Maga tényleg azt hiszi, hogy ő ölte meg Lord Geoffrey-t, és most a fiát is meg akarja ölni? Peter komoran nézett maga elé. – Bárcsak ne ez lenne a helyzet, Rosamund kisasszony, de nagyon tartok attól, hogy. – De miért? – kérdezte Rosamund láthatóan elborzadva. – Miért akarná megölni Lord Hugót? – Nem olyan, mint a többi nő, kisasszony – felelte Peter halkan, lassan. – Hiszen szemtanúja voltam, amint kést fogott őlordságára. Láttam, hogy olyan könnyen megkötözte, mint egy disznót. – De hogy a saját férjét megölje! – Finnula Crais nem normális, ezért nem várható tőle, hogy normális nőként érezzen és viselkedjen – csóválta a fejét Peter. – Nem, Rosamund kisasszony. Úgy vélem, Finnula Crais nagyon veszélyes. Valóban nagyon veszélyes. Rosamund lenézett az ifjúra. Nagyot nyelt. – Az biztos, hogy ő a legjobb íjász egész Shropshire... – És az is igaz, hogy nem érzi jól magát a házasságban, mert így nem járhat vadászni. -.láttam, hogy felállt az asztaltól és kiment. Egyedül. Ő is becsúsztathatta azt a tövises ágat őlordsága nyeregtakarója alá! – És sehol nem találtuk, amikor ma délelőtt az a falpárta leesett. – Ó! – Rosamund az arcához kapta kezét. – Ó, ez borzasztó! – De mit tehetünk? – szólt Peter a kezét bámulva. – A sheriff úgysem tartóztatja le. A vak is látja, hogy ő is bele van bolondulva. Én. én aggódom a gazdám életéért, kisasszony. – Igen – szólt Rosamund halkan. – Láttam, hogy Brissac sheriff elfogult Finnula iránt. Attól félek, egyenesen imádja. Peter nagyot sóhajtott. – Akkor minden elveszett. Ám Rosamund, aki egy egész évet töltött azzal, hogy meggyőzze apját, engedje férjhez menni a rangon aluli Robert Craishez, akinek ráadásul hat húga van, nem olyan lány volt, aki könnyen feladja. – Nem. Nincs minden veszve. Hagyja csak rám, uram! – Önre? – kérdezte Peter, felettébb csodálkozva. – De hiszen ön egy egyszerű kisasszony. Hogyan tudná megállítani asszonyomat?
– Várja ki – felelte Rosamund elszántan. – Várja ki a végét, és meglátja. Peter fájós nyakát dörzsölgetve éppen erre készült.
Tizenkilencedik fejezet Finnula meglepetése nem olyan volt, mint amilyenre Hugo számított... legalábbis nem egészen. Amikor visszatértek a kastélyba, az istállóudvaron Laver asszony fogadta őket, aki diszkréten közölte őladységével, hogy minden rendben van. Hugónak nem volt kedve a titkokhoz, bár a maga részéről nem volt hajlandó válaszolni Finnula kérdéseire azzal kapcsolatban, amit Peter a malomházban mondott, és azt morogta, akár tetszik becses nejének, akár nem, ő bizony fürödni akar, mert piszkosnak érzi magát az eséstől és megizzadt a lovaglásban. Finnula duzzogott, így Hugo egyedül ment be a házba. Parancsokat osztogatott, hogy vigyenek forró vizet a hálókamrájába, tegyenek ezt meg azt, és sietett fel a lépcsőn. Ám amikor belépett gyerekkori szobájába, azt kellett látnia, hogy mint apja hálókamrája, ez is teljesen üres. Semmi bútor. Minden eltűnt: a ruhái, a padlóról a medvebőr szőnyeg. A ládák is, amelyeket Kairóból küldött haza, s amelyekhez csak neki volt kulcsa, hisz egész vagyonnyi ékszer és kelme volt bennük. Mind eltűnt. Ha kint vannak a mezőn, és Finnula ezeket is máglyára akarja vetni. Hugo üvöltése talán a tetőt is leröpítette volna, ha a Stephensgate kastély nincs olyan jól megépítve. Mindenki odarohant, aki élt és mozgott a házban, kivéve a feleségét, akinek a nevét üvöltötte. – Hol van? – ordított Hugo az elöl álló Laver asszonyra, aki nagyobb lelki nyugalommal szemlélte a kastély dühös urát, mint a személyzet más tagjai, hiszen apja dührohamain edződött. – Hol van a holmim? – Úgy vélem, a hitvesénél, uram – felelte Laver asszony félénken. – És hol van a hitvesem? – bömbölt Hugo. – Ha jól sejtem, a régi úr hálókamrájában, ahogy azt az illem diktálja, uram. Hugo úgy érezte, menten gutaütést kap, ha valaki nem ad neki egyenes választ. Ezt látván Laver asszony elmosolyodott és szelíden kiegészítette korábbi mondandóját. – Lady Finnula úgy rendelkezett, hogy az ön összes holmiját vigyük át édesapja hálókamrájába, uram. Ez nagyon szép gesztus volt a részéről, tekintve, hogy mi történt, amikor legutóbb abban a helyiségben járt. De ő azt mondta, önt ezzel boldoggá teszi. Hugo elfordult, mielőtt a szakácsnő ajkát az utolsó szavak elhagyták volna. Apja hálókamrája a folyosó másik végében volt, jó messze, de a férfi néhány lépéssel az erős faajtó előtt termett. Öklét emelte, hogy bekopogjon, de rájött, hogy ez már az ő szobája, és a kilincshez nyúlt. Az ágya máshol állt, mint apjáé. A szoba déli oldalának ablaksora felé nézett, s másik oldalán állt a kandalló. A ládák, amelyeket Kairóból küldött, az egyik sarokba rendezve sorakoztak. A medvebőr szőnyeg a kandalló elé volt terítve és Gros Louis már kényelembe helyezte magát rajta. A kutya farka egyszer-kétszer megrándult a kastély urának beléptekor. A szoba közepén Finnula vetkőzött a levendulaszín ruhából valami kevésbé díszesbe, de Hugo megkönnyebbülve látta, hogy nem a bőrnadrágot húzza magára.
– Te lármáztál az előbb? – kérdezte Finnula, kibújva a levendulaszín ruhából, férjének tantaluszi kínokat okozva azzal, hogy kivillantotta karcsú bokáját, lábszárát, amikor a selyembrokát alatt viselt alsóruha egy kicsit megemelkedett. – Muszáj a nevemet ordítva rontani a házba? – Azt hittem... – Hugo elhallgatott. Nézte, ahogy felesége a saját ládájából egyszerű, sárga ruhát vesz elő. A smaragd, amit neki adott, a melle közt lengett a selyemzsinóron. – Azt hittem, hogy az én holmimat is kivitetted a máglyára. – Azt hitted? – Finnula a ruha fűzőszalagjával babrált. – Azt mondtam, bolond vagy, hogy feleségül veszel, nem azt, hogy én lennék bolond. Miért dobnám ki a te holmidat? Lord Geoffrey volt az, akit ki nem állhattam. Hugo nagy léptekkel hozzásietett. – És azért vitettél ki innen mindent, hogy helyet csinálj az én holmimnak? – Te mondtad, hogy a hálókamrád télen huzatos. És túl kicsi a holmidnak, hát még, ha az enyémet is bevittük volna! Úgy gondoltam, jobb, ha átköltözünk ide. – Finnula felemelte a ruhát, hogy belebújjon, de Hugo kinyújtotta a kezét, elkapta a vékony kelmét, mielőtt az betakarhatta volna felesége testét. Finnula kérdőn nézett rá. – Uram? Mi a baj ezzel a ruhával? Hugo kéjes mosollyal dobta maga mögé a sárga öltözetet. – Semmi, amit ne lehetne jóvá tenni azzal, hogy nem veszed fel. Azzal derékon ragadta és magához vonta hitvesét. Finnula az alsóruha finom anyagán át érezte férje testének hevét; örömmel nézett fel rá. – Fürdőt rendeltél – emlékeztette hites urát. – Semmi okom, hogy egyedül fürödjék – vigyorgott Hugo. – Van valami kifogása ez ellen, mylady? Finnula élénken felnevetett. – Az égvilágon semmi, jó uram!
Huszadik fejezet Ha Stephensgate teljes lakossága kivonult Hugo és Finnula esküvőjére, másnap éjjel a máglyánál egész Shropshire gyülekezett. Legalábbis Hugónak így tűnt. Meglepődött, mennyien kívántak tanúi lenni apja holmija megsemmisítésének, és egy kicsit szégyellte magát, milyen sokan gyűlölték a néhai grófot. Több száz ember jelent meg a déli mezőn nem sokkal vecsernye után; sokakat nem ismert, de a faluból ott volt mindenki Rosamund apjától, az elöljárótól a Kövér Maude-ig, a falu cédájáig, aki élemedett kora ellenére buja kacsintással üdvözölte Hugót. Nemsokára odalépett Hugóhoz a mezőőr és arról panaszkodott, hogy a füvet teljesen letapossák, és ha nem lesz fű, a nyájnak a nyár hátralévő részében nem lesz mit ennie. Hugo a szükségesnél bőkezűbben kárpótolta a pásztort veszteségeiért, mert hála a kellemes délutánnak, amelyet Finnula társaságában töltött, igen szívélyes, engedékeny hangulatban volt. Tény, hogy ifjú
feleségének van néhány nagyon bosszantó jellemvonása, például hogy dühítően önfejűen cselekszik és megvan a hajlama a makacsságra is. De minden más szempontból éppen olyan volt, amilyen asszonyt Hugo mindig is szeretett volna, ám a vágyott tulajdonságokat senkiben sem találta meg egészen mostanáig. És Finnulával még a fürdőzés is igazi élvezet volt. Mivel az esküvői szertartás után még bőven maradt Stephensgate bor– és sörkészletéből, Finnula utasította Laver asszonyt, valamint unokahúgait, gondoskodjanak róla, hogy a jelenlévők mindegyike kapjon egy kupa italt. A hordókból és az esemény jellegéből fakadóan igen jó hangulat alakult ki. A lila alkonyban a levegőben tavaszi virágok illata keveredett a kilöttyent sör szagával. – Elég lármás társaság gyűlt össze itt, uram – jegyezte meg Brissac sheriff, kesztyűs kezével erősen megmarkolva kupáját. – Úgy látszik, Lady Finnulának igaza volt, ha úgy gondolta, a néhai gróf holmijának elégetése nem csak a kezeket melengeti meg. Hugo közömbösen motyogott valamit, bár már régen arra a következtetésre jutott, hogy Finnula tervének van értelme. – Hallom, valaki másodszor is az életére tört, uram – szólt Brissac sheriff következő megjegyzése. – A büdös fenét! – mordult fel Hugo. – Töviság a lovam nyerge alatt. Ennyi. Ez nem mondható élet elleni merényletnek. – Ó, én nem gondolom, hogy nem mondható annak. Nagyon sok jó embert láttam meghalni úgy, hogy leestek a lóról. – Hát, én nem estem le. – Nem, de valaki azt akarta, hogy leessen, uram – Brissac mély hangjából eltűnt az évődő tónus. – Féltem az életét, uram. Valaki holtan akarja önt látni, és nem nyugszik addig, amíg a célját el nem éri. – Egy szót se többet erről! – szólt Hugo, mert észrevette, hogy a hitvese közeledik. – Nem akarom megijeszteni Finnulát. A sheriff tekintetével követte az ifjú Lady Stephensgate karcsú alakját. – Attól tartok, uram, hallottam a nevét e gonosz mesterkedésekkel összefüggésben; vannak, akik benne sejtik a gyilkos szándékot. – Aki ezt mondja, menjen a pokolba! – jelentette ki Hugo bőszen. Keze az oldalán lógó tőr markolatára siklott. – És igen nagy örömmel siettetem ezen az úton. – Ez nem jó megoldás, mylord – csitította Brissac. – Nem a pletykálkodókat kell hibáztatni, hanem azt az embert, aki meg akarja ölni önt. – Én pedig azt mondom, hogy nincs ilyen személy. Most pedig hallgasson! Finnula hosszú, vörös haja a vállára omlott, úgy járkált; félénk mosollyal, boros kancsóval a kezében lépett hozzájuk. Hugo figyelmét nem kerülte el, hogy hitvese még mindig furcsán elégedettnek látszik; korábbi szabadszájúságának nyomai csak időnként törtek át az új, illedelmes-kedves viselkedésen. Úgy vélte, ez Finnula minden lében kanál nővéreinek hatása, és azon tűnődött, mennyi ideig kell ezt elviselnie. – Sheriff, attól tartok, kiürül a kupája – szólt a grófné édesen, és Hugo felé pillantva látni akarta, vajon férje észrevette-e, milyen illedelmesen viselkedik. – Engedje meg, hogy újra töltsem. Brissac sheriff szemöldöke a meglepetéstől magasba rándult, miközben Finnula bőségesen pótolta a
kupából hiányzó bort, csordultig töltötte az ivóedényt, mintha nem is akarna mást az élettől, mint hogy férfiaknak szolgáljon fel italt. – Tessék – szólt elégedetten, amikor már egy csepp sem fért a kupába. Lágy, szürke tekintetét Hugóra emelte. – És te, hites uram? Kívánsz még egy kicsit? Ha emlékezetem nem csal, úgy tudom, ma délután kifáradtál a nehéz testi munkában. Hugo vigyorgott. Mert az illem külsőségei ellenére – az aranyszínű alsóruha fölött rozsdaszín felsőt viselt – Finnula a Szépséges Finn maradt, és ebből semmiféle nővéri tanács nem gyógyítja ki. A gróf úr még mindig hihetetlennek találta, hogy a vadásznő, akit először bőrnadrágban látott, ilyen elképesztően nőies tud lenni, ha akar. A ruha testhez simuló felső része kevés teret hagyott a képzeletnek, a szoknya azonban elég bő és hosszú volt ahhoz, hogy elrejtsen mindent, amit a bőrnadrág nem takargatott, és ezt Hugo nagyon is megfelelőnek találta. Most, hogy az övé, a gróf nem nézte volna jó szemmel, hogy rajta kívül más férfi is élvezze Finnula karcsú combjának, lábának látványát. – Igen – felelte; a szeme pedig olyan zöld volt, mint felesége nyakában, a ruha alatt viselt smaragd. – Egy csepp bor igen kellemesen felüdítené kiszáradt nyelvemet. Finnula hasonlóan kaján vigyorral hajolt előre megtölteni férje ivóedényét. Amikor az csordultig telt, Hugo átölelte az ifjú asszony derekát, és az apja feltornyozott holmija körül álló tömeghez fordult. – Stephensgate jó népe! – kiáltotta fedeles kupáját felemelve. Nem is kellett mást mondania, hogy vazallusai rá figyeljenek. Minden tekintet az új gróf felé fordult, a tömeg elcsendesedett, hogy hallják, mit mond Lord Hugo. – Tegnap – szólt mély, zengő hangon – mindannyian tanúi voltatok házasságomnak. -Éljenzés következett, hangos fütyülés, érdekes kiáltások hangzottak. Amikor a tömeg elcsendesedett, Hugo folytatta. – Ma este örömmel üdvözlök mindenkit e szintén történelmi eseményen. Mert ma este véget ér apámmal és jószágkormányzójával, Reginald Laroche-sal volt hűbéri kötelmetek, és én veszem át a hűbérúri feladatokat. Újabb éljenzés hallatszott, Hugo kezének felemelésével csitította el az egybegyűlteket. – És Stephensgate grófjának első hivatalos intézkedéseként bejelentem, hogy a grófi birtokkal szembeni minden dézsmatartozást ezennel elengedek. E bejelentésre olyan éljenzés tört ki, hogy percekig eltartott, mire Hugo újra visszanyerte a tömeg figyelmét. Finnula oly csodálattal nézett férjére, hogy a gróf úr lehajolt, és mindenki előtt hosszan megcsókolta; amikor újra felemelte a fejét, az emberek elcsendesedtek már annyira, hogy folytathatta beszédét. – Arra kérek minden jelenlévőt, segítsenek múlttá tenni apám minden emlékét – szólt Hugo komorabb hangon. – Mély sajnálattal tölt el, hogy Lord Geoffrey nem olyan ember volt, akire büszke lehetne a fia, és... – folytatta, tekintetével Jamie-t keresve a tömegben, aki bár kissé tisztább volt, mint korábban, még mindig nem úgy nézett ki, mint egy gróf gyermeke, hanem inkább mint egy disznópásztor -.és csak remélni tudom, hogy fiaimnak és nektek mindannyiotoknak oka lesz másként érezni az új Lord és Lady Stephensgate iránt. Kezét felesége derekáról elvonva intett Peternek, aki magasra tartott égő fáklyával a közelben állt. Peter sietve előlépett és a fáklyát gazdája kezébe adta. Hugo ekkor Finnula felé fordult, meghajolt s átadta
neki a lángot. – Mylady – szólította meg olyan hangon, amit csak neki tartogatott. – Természetesen öné e megtisztelő feladat. Finnula félénk, tartózkodó mosollyal válaszolt, és Hugo úgy érezte, ez a bátortalanság egyáltalán nem tettetett. – Köszönöm, mylord – súgta rekedtesen. Azzal kecsesen átvette a fáklyát, és odalépett a bútorokból, ruhákból felhalmozott máglyához, amelyet a nap folyamán olajjal locsoltak meg, hogy gyorsabban égjen. A zsarátnok egyetlen érintése elég volt, hogy a nagy torony lángra kapjon. Finnula elbűvölten nézte, ahogy az első narancsszín lángnyelvek belekaptak az anyagba; mivel nem mozdult a hirtelen fellángoló máglyától, Hugo odalépett mellé és gyengéden elvonta onnan. Nem Finnula volt az egyetlen, akit a lángok megigéztek. A tömeg, amely oly lármásan ünnepelte Hugo minden mondatát, félelmetesen elcsendesedett, ahogy a tűz fellángolt és vad lobogással körülölelte a látszólag ártatlan tárgyakat: széket, zsámolyt, szőnyeget. A fa tiltakozva recsegett-ropogott, ahogy égett, de ezen kívül más hang nem hallatszott az egész mezőn. Ha Hugo nem maga tapasztalja, el sem hitte volna, hogy ilyen nagy embertömeg ilyen csöndes tud lenni. Nem sokat kellett azonban várni, hogy megtörjön a varázs. Jamie szaladt elő a semmiből, s nagy hévvel egy vastag bőrszíjat hajított a tűzbe. – Nesze! – kiáltott a kisfiú nyilvánvaló elégedettséggel, ahogy a lángok falni kezdték a szíjat. – Ennyi volt! Brissac sheriff mosolygott a fiú hevességén; Hugo kérdő tekintetére megmagyarázta: – Ezzel a szíjjal verte a néhai gróf úr, ha a fiú rosszul viselkedett. Hugo elborzadva nézte, ahogy Jamie tettén felbuzdulva több tíz ember lépett elő és dobta a néhai grófról maradt saját emlékét a tűzbe. Látott lószőr inget lángra kapni, láncos vas nyakravalót vörösen izzani, cölöpkarót hamuvá, válni. Munkától cserzett, kérges kezek soksok pergament repítettek a lángok közé; az írások tartalmát elolvasni nyilván nem tudták. Hugo sejtette, hogy ezek lehettek azok az adókövetelések, amelyeket apja és Reginald Laroche küldött az írástudatlan földműveseknek. Hugo sosem kedvelte az apját, sosem tisztelte, és a pergamenek láttán nem először szégyellte magát, hogy ilyen ember nemzette. A tűz lángja szerencsére elrejtette pirulását. Aztán a mozdulatlanság egy pillanat alatt megtört. Éljenzés támadt, amikor valaki a tűzbe dobott egy szalmabábut. A bábu zsákfejére arcot rajzoltak, Hugo Reginald Laroche kunkorodó bajszát ismerte fel rajta. Aztán megszólalt Jack Mallory tekerőlantja, vidám dal vegyült a nevetésbe, jókedv töltötte be az esti levegőt. Hugo a feleségéhez fordult, átölelte a vállát és tétován megkérdezte: – Szerinted... szerinted most már jobb? Finnula gyorsan rápillantott, majd újra elkapta a tekintetét. – Igen. Azt hiszem, most már jobb. Hugo úgy érezte, felesége mosolyára szomorúságának egy része elillant. Évődve tette fel a kérdést:
– Akkor dobjuk a tűzre a letűnt napok egy újabb emlékét? Finnula újra a férjére emelte tekintetét, ezúttal azonban aggodalom tükröződött benne. – Miféle emléket? – kérdezte gyanakodva. Hugo egy szót sem szólt, csak mellénye alá nyúlt és szorosan összekötött csomagot vett elő. Finnula egyre növekvő aggodalommal nézte, ahogy férje kibontja azt a csomagot. A bőrnadrág volt. Ekkor dühösen felkiáltott. – Ezt csak a holttestemen át! Azonnal add vissza! A gróf úr csak nevetett neje dühén. Felemelte a karját, nehogy az ifjú asszony elérhesse régi öltözetét. – Nem, nem. Ez is a múltat jelképezi. Ami elmúlt, elmúlt. Lányságodnak vége, és ideje, hogy szembenézz ezzel a ténnyel. – Akkor miben lovagoljak? – kérdezte Finnula, cipellős lábával toppantva. – Mit vegyek fel, ha vadászni megyek? – Grófnéhoz méltó öltözetet fogsz viselni – jelentette ki Hugo igen határozottan. Finnula olyan dühös volt, hogy úgy nézett ki, mint akinek nagy kedve van kikaparni hites ura szemét. Arca vöröslött, mint a tűz. Ez az igazi Finnula, amilyennek Hugo megismerte. Elmúlt a felvett kedvesség, kiesett a szerepéből. Lord Hugo szélesen elmosolyodott; örült, hogy visszakapta az ő Szépséges Finnjét. – Hogy merészeled? – dühöngött a grófné. – Hogy merészeled elvenni, ami az enyém? Hiszen csak azt viseltem, ami a legkényelmesebb a vadászathoz és a lovagláshoz! Miért van az, hogy a férfi azt visel, amit akar, de egy nőnek tetőtől talpig el kell fednie magát?! -kiáltotta felháborodva. Hugo erre a kérdésre nem akart válaszolni. Kezdett kételkedni abban, hogy a terve tényleg jó ötlet-e. De már nem mert visszakozni. – Így van és kész. Annyi selymet hoztam Egyiptomból, hogy egy királynő ruhatára is kitelne belőle. Fogadhatsz varrónőt, olyan ingvállakat, szoknyákat, ruhákat varr neked, amilyet csak akarsz. De nadrágot többet egyet sem. – A fene a selymeidbe! Mit törődöm én a szép ruhával? Csak azt akarom, ami az enyém. Add ide azonnal! Hugo újra csak a fejét rázta, és mielőtt meggondolhatta volna magát, nagy lendülettel a máglya közepére dobta az ominózus ruhadarabot. Finnula akkorát sikított, hogy a holtak is felébredtek volna tőle. Ami azt illeti, e hangra nagyon sokan felkapták a fejüket; a grófi pár felé néztek, mintha sikoltó kísértetre számítottak volna, de a dühöngő-tomboló Lady Stephensgate állt előttük. – Ó! – kiáltott dühödten, ahogy szeretett bőrnadrágját körbenyaldosták a lángok. – Ó, te. te. – úgy tűnt, Finnula nem talál a célnak megfelelően hatásos szitokszót. Aztán odafordult a férjéhez és száján oly káromkodás szaladt ki, ami egy halas kofától is nagy csúfság lenne: -Te. kurafi! Azzal sarkon fordult és dühösen távozott. John de Brissac, aki érdeklődéssel nézte végig a férj és feleség közti civódást, felhorkant erre. – Uram! – mondta fejét ingatva. – Ön sokkal bátrabb nálam. Nagyon kevesen vannak, akik összekaptak a Szépséges Finnel, és sértetlenül megúszták. E kevesek egyike volt a Laroche família. míg ön vissza nem
tért. Hugo nevetni próbált. Ám valójában nem érezte magát olyan vidámnak, mint amilyennek a bőrnadrág elhamvadása láttán gondolta volna. – Nem olyan vad, mint amilyennek mutatta magát – jelentette ki oly meggyőződéssel, melyben maga sem hitt. – Láttam nála ádázabb vadmacskákat. Mondott volna még mást is, de ebben a pillanatban ismerős hang vonta el a figyelmét. Hirtelen felnézett. Ösztönösen. Megedzette a sokévi háborúzás. Látta a lövedéket, mielőtt elérte, még Brissac sheriff figyelmeztető kiáltása előtt. A hegyes nyílvessző a máglya lángjai közül repült felé. Bár kezét feltartva igyekezett hárítani, a nyíl hegye a vállán találta el olyan erővel, hogy ledöntötte a lábáról. – Uram! Brissac sheriff rögtön mellette termett, és odarohant vagy fél tucat döbbent nézelődő is. Hugo hanyatt feküdt a fűben, pislogott az aggódó arcokra, és viccesnek találta, hogy minekutána egy évtizedig háborúzott idegen földön, végül szülőhazájában, egy birkalegelőn esik el. Ezen véleményének hangot is akart adni, de John de Brissac intett, hogy maradjon csendben. – Uram, ne szóljon! – intette a sheriff Hugo fejét felemelve és saját köpönyegét rögtönzött párnaként alácsúsztatva. – Te, ott! Fuss, azonnal hozd ide Lady Finnulát! Te meg rohanj Edward atyáért! Hugo arca megrándult. Már érezte a fájdalmat: a halántékán dobolt. – Edward atyát, sheriff? Nyilván nem olyan súlyos a helyzet. – Mondtam, hogy maradjon nyugton! – mordult rá a sheriff! – Hol van Lady Finnula? – Szerintem nincs messze, sheriff – biztosította az egyik helyettese. – Akkor az isten szerelmére, menj és hozd ide! – Biztos, hogy nem önnek kéne érte menni, uram? – mutatott a helyettes a Hugo vállából kiálló nyílvesszőre, amit addig nem látott, mivel ahhoz el kellett volna fordítani a fejét, és a nyaka túl merev volt. – Nézze meg a nyílvessző végén a tollat! Hugo látta, hogy a sheriff megnézi a tollat. és elsápad. – Mi az, John? – küszködött Hugo, hogy felkönyököljön, de aggódó kezek újra lenyomták, ráadásul úgy érezte, mintha a végtagjai kővé váltak volna. – Mi az? Mi van azzal a tollal? A sheriff azonban csak azt mondta: – Valaki, bárki, de gyorsan hozza a füves embert...! Hugo felnyúlt, elkapta Brissac ingét és lehúzta magához a törvény idős őrének fejét. – Mondd meg! – mordult rá. – Mondd meg, különben esküszöm, kitépem a szívedet! – A nyílvessző tolla – suttogta John – lila-fehér. – Na és? – Lady Finnula nyílvesszőinek hegye lilára van festve, mylord. A fájdalom ellenére Hugo majdnem nevetésben tört ki.
– Ezt nem gondolhatja komolyan! Ő soha... Nem hihetik, hogy Finnula... – Nem gondolok semmi ilyesmit. Könyörgöm, uram, maradjon nyugton. Vért veszít. Hugo tudta, hogy súlyosan megsérült, súlyosabban, mint valaha. Periferikus látását elvesztette, csak azt látta, ami előtte volt, vagyis sajnálatos módon éppen John de Brissac arcát. Még eszméleténél volt azonban, és csak egy pillanatig tartott, míg megértette, miért olyan komor a sheriff. – Ne engedd! – szólt Hugo, még szorosabban fogva John ingét. – Ne engedd nekik, hogy Finnulát. – Sose féljen, uram! – nyugtatta John. – Gondom lesz rá. Lady Finnulának nem esik baja. – Az emberek azt gondolják. – Tudom, mit gondolnak. Bízza csak rám. Az én hibám. Ma dolgom volt a városban, és nem volt időm elmenni Leesburybe, hogy a Laroche famíliának utánanézzek. Mindenről gondoskodom. Legyen csak nyugodt, mylord. Hugónak nemigen volt szüksége efféle biztatásra. Szemhéja úgy elnehezült, hogy már képtelen volt kinyitni a szemét, és olyan érzése volt, mintha mélyen besüppedne a legelő tőzegtalajába. – Hugo! Az elszörnyedés szinte felismerhetetlenné tette a hangot, de Hugo így is megismerte. Finnula félelemtől sápadt arca volt az utolsó kép, amit látott, mielőtt elsötétült előtte a világ. Sápadt volt, de a lobogó tűz fényénél olyan szép, mint amikor először meglátta. – Hugo! Ó ne! – letérdelt mellé, s kezébe fogta férje kezét. – Hugo! Hugo nagyon igyekezett megszólalni, mondani valamit, bár maga sem tudta, mit, ám végtagjaihoz hasonlóan nyelve is ólomnehéznek tűnt. Aztán a szeme becsukódott, és többé nem tudott magáról.
Huszonegyedik fejezet Finnula látta, hogy Hugo ernyedten oldalt dől; oly fájdalmas sírással kiáltott fel, mintha lelke legmélyéről tört volna elő a bánat. – Ó, ne! – kiáltotta, kétségbeesetten szorongatva férje ujjait. – Ne! Hugo, ne! – Kedvesem – szólt Brissac sheriff, és kezét a grófné vállára tette. – Kedvesem, ön itt semmit nem tehet. Hagyja, hogy segítsenek rajta azok, akik tudnak. Finnula küszködött, hogy kiszabaduljon a sheriff szorításából. Csak akkor hagyta abba a vad kapálózást, amikor fivére, Robert nyomakodott át a döbbent tömegen. Elsápadt, amikor meglátta Hugót a földön. Húgát karon ragadta. Ekkorra a falusi füves ember is átverekedte magát az emberek tömött sorain, és Finnula visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy az öreg eszméletlen férje fölé hajol, és értő szemmel vizsgálja a sebet. – Elég mélyen be van ágyazódva – állapította meg az öreg Gregor, azzal visszahúzódott és pillanatnyi hallgatás után, amit Finnula borzalmasnak érzett, kijelentette: – De a szívet nem érte el. – Megmarad? – kérdezte a sheriff halkan, mert Finnula zokogva a bátyja nyakába fúrta a fejét. – Azt bizonyossággal csak isten tudja – szólt Gregor nem éppen biztató válasza. Finnula zokogott
Robert ölelésében, miközben a füves ember felkészítette betegét, hogy hazavigyék a kastélyba. – Mi történt? – kérdezte a grófné sírva, kezét ökölbe szorítva. – Ki tehette ezt vele? – Ezt ma este nem tudjuk kideríteni, mylady – felelte Brissac sheriff komoran. – Most az a fontos, hogy hazavigyük és esélyt adjunk neki a gyógyulásra. – Most az a fontos, hogy leleplezzük azt, aki ezt tette vele! – jelentette ki valaki a sebesült gróf körül összegyűlt nézők tömegéből. Finnula könnyein át is meglepve látta, hogy a megszólaló nem más, mint férjének fegyverhordozója. – Igen – felelte Finnula indulattól remegő hangon. – Peternek igaza van. Meg kell találnunk, aki ezt tette. – Azt hiszem, ez egészen egyértelmű – vágott a szavába Peter durván. Finnula döbbenetében egy szót sem szólt, de érezte, hogy bátyja keze megszorítja a vállát. – Mit mondasz, fiam? – mordult rá Robert dühösen. – Azt merészeled. – Igen, azt merészelem – szólt Peter gúnyosan. – Azt merészelem, hogy Lord Hugo elleni gyilkossági kísérlettel vádolom a drágalátos húgodat! Robert egy szempillantás alatt elengedte Finnulát és az ifjúra vetette magát. Csak Brissac sheriff gyors közbelépése akadályozta meg, hogy újabb gyilkossági kísérlet ne történjék az egybegyűltek szeme előtt. A sheriff szétválaszthatta ugyan a két férfit, de ekkor újabb hang szólalt meg: – A fiú igazat beszél! Finnula lélegzete is elállt. Rosamund apja, Stephensgate elöljárója, Miles Hillyard állt a máglya vörös ragyogásában. Ráncos arcán a harag maszkja. – Bizony! – kiáltott fel Hillyard. – Az igazat! A lányom elmondta nekem, mi történt ma délután. A mai napon már kétszer törtek Lord Hugo életére, és Finnula Craisnek mindkét alkalommal lehetősége volt rá, hogy. – Ez őrültség! – jelentette ki Robert. A máglya lobogásának robaja semmi volt a molnár hangjához képest. – Maga nem tudja, mit beszél! A húgom sosem törne a férje életére.! – Valóban? – szólt az elöljáró önelégült mosollyal. – Na és Lord Geoffrey? Nem volt a húgod a néhai gróf felesége, és a gróf úr nem halt meg titokzatos körülmények között éppen a nászéjszakáján? – De igen! – kiáltotta egy éles hang: Finnula nővére, Patricia volt az, majd rögtön csatlakozott hozzá Christina és Mellana is. Ott álltak húguk vádlói előtt. – Csakhogy nem Finn ölte meg! – Soha, senki nem bizonyította, hogy Lord Geoffrey gyilkosság áldozata lett volna -üvöltötte Robert. – Soha, senki nem bizonyította be, hogy Lord Geoffrey halálának oka. – Mellana felpillantott Robertre segítségért. – Hogy is hívják? – Senki nem bizonyította, hogy nem természetes halállal halt. És az teljesen más dolog volt. Mi oka lenne Finnulának arra, hogy megölje Lord Hugót? Nézzen rá, maga vén bolond! Mindenki látja, mennyire szereti a férjét! Miles Hillyard talán nem vette jó néven, ha leendő veje vén bolondnak nevezi, vagy nem szívelte, ha kijelentéseit megkérdőjelezik, tény, hogy annyi figyelmet sem fordított Robert Craisre és nővéreire, mint
egy fészeknyi verébre. – Brissac sheriff! – szólt az elöljáró hangosan. – Követelem, hogy gyilkossági kísérlet vádjával azonnal tartóztassa le ezt a nőszemélyt. A tömeg egy emberként morajlott fel, felháborodás és tiltakozás hangja hallatszott mindenfelől. Finnula azonban ebből semmit nem hallott. Kezét ajkára szorítva nézte, csak nézte férje elernyedt testét. Ha meghal, gondolta. Ha Hugo meghal... Matthew Fairchild tört utat magának, Robert mellé lépett és felkiáltott. – Ide figyeljenek! Nem tartóztathatják le Lady Finnt! Még a bolond is tudja, hogy a nyilat nem lőhette ő. – Na persze, még a bolond is tudja, ugye? – Miles Hillyard ekkor már határozottan dühösnek látszott. Vagyonos ember volt, nem tűrte a kritikát. – Legyen oly kedves tájékoztasson, mert bizonyára nem vagyok bolond. – Örömmel. – Matthew ekkor Lord Hugo testére mutatott, amelyet éppen ekkor tettek fel az egyik szekérre, amivel sört hoztak a kastélyból. – Ha Lady Finn akarta volna megölni, nemigen használta volna a saját nyílvesszőjét. Ez bűnösségének nyilvánvaló bizonyítéka lenne. Peter odaosont Hillyard mellé, és kurtán felnevetett. – Pontosan ezt akarta elhitetni veled. – Finnula a leggyengédebb teremtés, akit ismerek – jelentette ki Patricia rendíthetetlenül. -Előbb vágná le a saját karját, mintsem hogy megsebesítsen egy férfit. – Még hogy gyengéd! – csattant fel Peter. – Na persze! Engem csapdába ejtett. Kötéllel rántott fel egy hatalmas fa tetejére. Alig tudtam megmenteni az életemet. – Nagyon jól tudod, hogy ez csak azért volt, mert Lord Hugót akarta foglyul ejteni -figyelmeztette Mellana, ujját a fiú mellének szögezve. – Nem kötözhette melléd. – Mellana – szólt rá Patricia élesen. – Ezzel nem segítesz. – És soha nem tett volna ilyet – folytatta Mellana, figyelembe sem véve Patricia figyelmeztetését –, ha én nem kértem volna rá. Finnula a legszeretőbb, leghűségesebb testvér. – Szerető! – rázta a fejét hitetlenkedve Peter. – Vajon szeretetből tette, hogy az imént, nem sokkal azelőtt, hogy meglőtték, őlordságát a lehető legocsmányabb kifejezéssel illette? Kurafinak nevezte! A tömeg erre felmordult. Mindenki hallotta Finnula fülsüketítő káromkodását, bár senki nem tudta a kirohanás okát. Finnula nem moccant, nem kelt saját védelmére. Tudomása sem volt róla, mi folyik körülötte. Ha Hugo meghal, csak erre tudott gondolni. Ha Hugo meghal. – Bizonyítani tudom, hogy nem Finnula lőtte ki azt a nyilat – szólt Mellana megingathatatlanul. Brissac sheriff, aki leplezetlen aggodalommal figyelte az eseményeket, bátorítón bólintott. – Ha Finn valóban holtan akarná látni a férjét – szólt a szőke lány, szavait gondosan megválogatva –, nem hibázott volna. Az elöljáró erre hangosan felhorkant. – Asszonyom, maga teljesen vak? Nem hibázott. Eltalálta! Patricia megértette, mire céloz Mellana, és rögtön húga segítségére sietett.
– De nem talált a szívébe! Hát nem érti? Finnula a legjobb íjász egész Shropshire-ben. Nem hibázott volna el ilyen könnyű célpontot ilyen közelről...! – Nahát! – emelte magasba a kezét Hillyard. – Ez őrület! Brissac sheriff! Letartóztatja ezt a nőszemélyt, vagy nekem kell megtennem? John de Brissac nagyot sóhajtva Finnula szemébe nézett. Finnula leengedte szájához kapott kezét. A máglya már nem lángolt olyan magasan, de a narancsszín ragyogásban még látta a férje testét, ahogy a szekér megindult vele a kastély felé. Minden figyelmét a hatalmas, széles mellkas lassú emelkedésesüllyedése kötötte le. Ha Hugo meghal... Ha Hugo meghal.. Akkor ő is meghal. És nem azért, mert gyilkosságért felkötik. – Vele kell mennem. – suttogta, és elindult, de a sheriff gyorsan kinyújtotta elé a kezét, útját állva. – Nem, Finnula – szólt, egy hatalmas embertől furcsán lágy hangon. – Hadd ápolja Gregor. Ön most semmit nem tehet. Finnula a fejét ingatta. Agyát teljesen eltompította a férjéért való aggodalom. – Nem, nem. Nem érti. Vele kell mennem. A felesége vagyok! – Nem mehet, Finnula – szólt Brissac sheriff, azzal a Lord Hugo feje alá tett köpenyéért nyúlt, kirázta és Finnula vállára terítette. A grófné mintha észre sem vette volna a gesztust; csak állt és nézett a távolodó szekér után. – Mennem kell – ismételte, de amikor egy lépést tett a kastély felé, Peter ugrott elé. Arca eltorzult a rosszindulattól. – Ne mozdulj, gyilkos! – kiáltotta. – Sheriff, egy pillanatra sem veheti le a szemét erről a nőről! Elmenekül, elrejtőzik az erdőben, mert a terepet mindenkinél jobban ismeri. Finnula döbbenten hátrált a fegyverhordozótól, míg Brissac sheriff kezét nem érezte a vállán. Megállt, megmerevedett, tágra nyílt szemmel bámult vádlójára. Fülében nem a máglya hangja tombolt, a feje lüktetett és túl élénken idézte fel azt a jelenetet, amely nem sokban tért el ettől, és szinte pontosan egy éve történt. – Lady Finnula nem megy sehová, fiam – mennydörögte Brissac sheriff. A grófné olyan közel állt a sheriffhez, hogy érezte a törvény embere hangjának erős hullámait a hátán. -Micsoda arcátlanság. – Arcátlanság! – Az elöljáró zokon vette a sheriff szavait. – John, ebben nincs semmi arcátlanság. Az a nő sosem volt normális, ezt bárki megmondhatja. Milyen lány az, aki olyan botrányosan öltözködik, ahogy ő tette? Milyen lány az, aki orvvadászni jár ahelyett, hogy otthon varrogatna? – Maga is evett abból az orzott vadból, amit a húgom lőtt! – emlékeztette Patricia megvetően. Robert lépett elő, kezét tehetetlenül ökölbe szorítva. – Ez őrület! – kiáltott fel. – Ezt nem fogom hagyni. Valaki meglőtte Lord Hugót, de nem a húgom, az biztos! Hát senki nem tesz semmit, hogy az orgyilkost megtaláljuk? – Nem kell messze keresni – közölte Hillyard kurtán. – Ez a némber itt nyilvánvalóan bűnös. Már egy éve fel kellett volna akasztanunk, amikor megmérgezte Lord Geoffreyt. A tömeg felmorajlott.
– Alávaló rágalom! – jelentette ki Robert. – Látta valaki, hogy a húgom ma este kifeszítette az íját? Van valaki, aki eskü alatt vallja, hogy az én húgom lőtt Lord Hugóra? A tömeg elcsendesedett, kivéve Petert, a fegyverhordozót. Előlépett, és most ő szólt a tömeghez. – Látott valaki bárkit ma este íjat feszíteni? Robert azonban még nem fejezte be. – A húgom nem visel tegezt, és íjat sem találtak. Ki tudná eskü alatt vallani, honnan származik a nyílvessző, ami Lord Hugót eltalálta? A Stephensgate kastély ajtói nyitva állnak. Bárki belopózhatott és ellophatott egyet a húgom nyílvesszői közül. – Igen, bárki – ismerte el Peter. – De ki leginkább, ha nem maga Lady Finnula? – Ez a vita teljesen értelmetlen – jelentette ki Hillyard. Finnulára mutatott, aki kezét tehetetlenül lógatva, a kastély felé nézve állt. – Börtönbe vele! Ennek a némbernek bíróság elé kell állnia! Ha Lord Hugo meghal, gyilkosságért kell elítélni. Ha túléli, akkor gyilkossági kísérletért. Mindkét bűnért akasztás jár. Brissac sheriff erre előlépett és úgy állt, hogy az elöljáró ne láthassa Finnulát. – Most már elég, elöljáró uram! – mordult fel vészjóslón. – Őladységét saját otthonomba viszem. – A saját otthonába? – Az elöljáró felnevetett, de hangjában nem volt vidámság. – Mi célból? A falu börtönébe kell zárni, mint minden bűnözőt. – Stephensgate grófjának hitvese – felelte Brissac sheriff. – A börtön nem hölgyeknek való. – Nem férjgyilkos némbereknek való? – bömbölte a türelmetlenségtől vöröslő Hillyard. -Sheriff, ezzel nagy csalódást okoz nekem. Maga is áldozatul esett e boszorkány varázslatának? Finnula Crais veszélyes hárpia, aki prédának tekinti. Brissac sheriff ezt nem tűrhette tovább: figyelmeztetőn emelte fel a kezét. – Nagyon kivetkőzött magából, Miles – jegyezte meg halkan. Ekkor Patricia lépett elő. Tekintetében gyűlölet izzott. Egyenesen az elöljáró szemébe nézett. – Tudom, nagyon bosszantja, hogy a lánya a fivéremhez megy feleségül, uram – súgta vészjóslón. – Tudom, hogy Rosamundot gazdagabb embernek szánta vagy legalábbis rangosabbnak. Milyen kényelmes lenne magának, ha most, hogy Lord Hugót meglőtték, mégpedig látszólag az én húgom nyílvesszőjével. Hillyard szeme összeszűkült. – Miket beszél, madame? – Meg kell ismételnem? Boldogan megteszem, de akkor már hangosabban, hogy mindenki hallja. Szinte eszét veszti, úgy igyekszik megakadályozni, hogy a lánya ilyen rokonságba kerüljön. Az elöljáró méltatlankodva, hebegve tagadott, de John de Brissac elunta. Véget vetett a vitának. – Én vagyok a törvény képviselője ebben a grófságban – emlékeztette az egybegyűlteket. -Maga a király nevezett ki. Az elöljáró nem hoz törvényt, hanem betartja, mint minden istenfélő ember. Én pedig azt mondom, hogy Lady Finnula semmiféle börtönbe nem megy. Miles Hillyard úgy festett, mint aki e ténnyel is kész vitatkozni, de hallható cuppanással menten becsukta a száját, amint Finnula sógorai és Lord Hugo közel fél tucat jobbágya, akik hálásak voltak a hosszú tél idején őket segítő grófnénak, a tömegből kiverekedve magukat feléje indultak. A földművesek
aratástól és állatok cipelésétől széles mellük előtt összefogva földmunkáktól izmos karjukat, fenyegetőn néztek az elpuhult, testes elöljáróra, Patricia férje pedig felháborodva, ujjal mutatott rá. – Miles! – szólt nyugodtan, rezzenéstelen hangon. – Be ne merd többé tenni a lábadat a fogadómba! Az elöljáró hebegett valamit, de a szavába vágtak. – Őladysége nem fog nyavalyás, patkányos dutyiba kerülni! – jelentette ki az egyik földműves, a többiek pedig egyetértettek vele, és a legkülönfélébb trágár kifejezésekkel illették a falu első emberét. Hillyard elöljáró, akinek vörös képe elsápadt a jól megtermett földművesek láttán, két kezét tenyérrel kifelé mutatva felemelte. – Hát legyen! De ha Lord Hugo meghal, és az asszony elmenekül, a ti bűnötök, nem az enyém. Finnula összefogta a sheriff köpönyegét a vállán. Olyan szenvtelenül tűrte a bűnösségéről szóló vitát, mintha nem is róla szólna. Csak a kastélyra figyelt. Nem volt messze, látni lehetett a mezőről. Pislogott, amikor fény gyulladt a hálószoba ablakában, és az égre nézve imádkozott, hogy Hugo ne szenvedjen sokat. Ha ő meghal, gondolta sokadszor, akkor meghalok én is. Nővére, Patricia arca eltorzult a haragtól, úgy fordult oda hozzá: – Mi bajod, Finn? Hol a tűz belőled? – sziszegte. – Ilyeneket mondanak rólad, és te csak állsz, mint egy faszent? Mondd meg nekik, hogy nem öltél meg senkit! Mondd meg nekik! De Finnula, akinek még sosem okozott gondot, hogy kifejezze, amit gondolt, most még saját élete védelmében sem volt képes akár egy szót is szólni. A nagy hálókamra ablakában pislákolt a fény, de mozgást nem látott odabent. Amikor Brissac sheriff végre odament hozzá, annyira szégyenkezve, mintha ő vádolta volna meg, Finnula könnyes szemmel nézett rá, és némán bólintott, amikor a törvény embere közölte, hogy letartóztatja. Patríciához hasonlóan a sheriffet is nagyon zavarta a vádlott hallgatása, és rá nem jellemző nyerseséggel adta ki a parancsot, hogy rögtön vezessék elő a lovát. – Ó, Finnula! – szólt Mellana kezét melle elé kapva, szánalmasan szipogva. – Annyira sajnálom, hogy megint letartóztatnak! És mindez az én hibám! Ha nem kértelek volna arra, hogy rabolj el nekem egy férfit, akitől váltságdíjat követelhetünk, ez most. – Mellana – szólt rá Patricia élesen. – Fogd már be a szád! Brynn, aki túl félénk volt, hogy bekapcsolódjon a Finnula letartóztatásáról szóló vitába, most előszór szólalt meg. Gyengéden megérintette húga vállát, és azt súgta: – Finnula, legdrágább testvérem, mondd meg, mit tehetek érted! Természetesen vigyázok Lord Hugóra, de mi mást tehetek? Van bármi, amit elvigyek neked a sheriff házába? Finnula még mindig képtelen volt megszólalni. Látta, hogy Brissac sheriff lovát elővezették, a törvény embere és az ő bátyja ott állnak a kanca mellett, türelmesen várva, hogy befejezze a búcsúzkodást. Engedelmesen, nővérei ragaszkodó kezeit maga mögött hagyva elindult feléjük. – Ez így sehogy sem lesz jó – mordult fel Robert, és hol Lord Hugo vigyorgó fegyverhordozójára nézett, aki az elöljáró mellett állt, és éppen gratuláltak egymásnak a jól teljesített feladathoz, hol sápadt, remegő húgát figyelte. – Ne félj, Crais molnár – mormogta Brissac sheriff. – Az igazság úgyis kiderül. És jobb, ha a húgod
nálam marad. Akárki tör Lord Hugo életére, nem adja fel a próbálkozást, míg a gróf úr meg nem hal, és úgy tűnik, felettébb örülne, ha őladysége is kilépne az élők sorából. Az én házamban nagyobb biztonságban lesz, mint a kastélyban. Robert egyetértett ezzel, és hozzátette: – Őlordságát féltem. Mindig azt hittem, hogy Reginald Laroche ölte meg Lord Geoffreyt, de most úgy tűnik, az ellenség egy barát mosolya mögött rejtőzik. – Őrséget állíttatok Lord Hugo hálókamrája elé – közölte a sheriff ellentmondást nem tűrő hangon. – Senkit nem engedhetnek be, csak a füves embert. Hacsak nem a falakon is átsuhanni képes kísértet az ellensége, őlordsága biztonságban lesz, míg fel nem épül. Mindketten elhallgattak, amikor az imént említett kísértethez hasonlóan fehér és néma Finnula odalépett hozzájuk négy nővére kíséretében. A nézők tömege jelentősen gyérült, miután Lord Hugo megsebesült; aggódó anyák terelték haza gyerekeiket lefeküdni, nehogy valami kóbor nyílvessző őket is eltalálja. De a férfiak közül sokan maradtak; komoran figyelték, hogyan tartóztatják le azt a hölgyet, akinek oly sokat köszönhettek: ha nem is az életüket, de sok finom vadhúst. Az elöljáró csípőre tett kézzel állt a kihunyófélben levő máglya vörös fényében. – Kell kötél, John? Peter fiam, szaladj, hozz egy darabot... – Nincs rá szükség, Miles – szólt Brissac sheriff, azzal nyeregbe pattant, és lehajolt, hogy kezét nyújtsa szép foglyának. – Lépjen a csizmámra, kedves! Finnula engedelmeskedett: egyik kezével szoknyáját emelte fel, másikkal a sheriff erős kezét fogta. – Így ni! – mondta a törvény embere elégedetten, ahogy a grófnő elé huppant a nyeregbe. -Mint legutóbb, ugye? A szomorú mosoly, ami erre Finnula arcán megjelent, hamar lehervadt, amint Hillyard megszólalt. – Sheriff! Amikor a múlt héten a Kövér Maude-ot letartóztatta, mert buja meztelenségét mutatta a Róka és Nyúl fogadóban, nem ültette maga elé a nyeregbe! – Nem – felelte Brissac közönyösen. – Valóban. Maude súlyát Winnie nem bírta volna el. A tömeg erre felnevetett, John de Brissac pedig áthajolt Finnula mellett, és kancáját gyengéden nyakon paskolta. – Sheriff! – mordult rá az elöljáró. – A fogoly kezét hátra kell kötni, kötélre kell venni és kényszeríteni, hogy gyalog menjen a ló után. – Ó, apám! – szólalt meg Rosamund, aki addig szó nélkül figyelte az eseményeket. – Ez teljesen szükségtelen óvintézkedés lenne! – Teljesen szükségtelen? Az a nő gyilkos! Mi akadályozza meg, hogy kést döfjön a jó sheriff szívébe? Egy gyilkosságért már úgyis kötelet kap, mit neki még egy?! – Apám! – Nyugalom, gyermekem! Mi ütött beléd? Hiszen éppen te könyörögtél, hogy tartóztassam le azt a némbert! – szólt Hillyard fejét ingatva. – És most a pártját fogod? – Apám! Rosamund könnyes szemmel nézett a jegyesére, de Robert figyelte beszélgetésüket, így minden szót
hallott. Kurtán szólt rá. – Ne vágj apád szavába, Rosamund! Hallani akarom, mit mond! – Nos – köhécselt az elöljáró, mert hízelgett neki, hogy valaki végre meghallgatja. -Amikor ma délután Rosamund hazajött a malomházból és elég vad történeteket mesélt lehulló falpártákról meg holmi nyereg alatti tüskés ágakról, nem is tudtam, hogy mit higgyek. De meg kell mondjam, a ma esti történések után egyáltalán nem csodálkozom. különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a húgod botrányosan semmibe vett mindent, amit mi, férfiak nagyra becsülünk a női nemben. – Értem – szólt Robert, azzal Rosamund felé fordult és ridegen meghajolt. – Kisasszony, a mai nap folyamán tanúsított megnyilvánulásai alapján feltételezem, ezek után jegyességünket nem kívánja fenntartani. Rosamund kis híján elalélt a csodálkozástól. – Robert! De én. – Ezennel felmentem esküje alól, kisasszony. Ön nem a jövendőbelim többé; hosszú életet és sok boldogságot kívánok önnek. – Azzal elfordult Rosamundtól, és metsző tekintettel nézett egykori jegyese apjára. – Nyilvánvalóvá tette, uram, hogy az én jegyesi esküm semmit nem jelent önnek. Azzal Robert elindult a kastély felé. Húgai döbbenten nézték a jelenetet. A lány pedig, akit feleségül akart venni, sírva fakadt. – Ó, apám! – zokogott Rosamund. – Ó! Mit tettél? – Csillapodj, gyermekem! Ne vedd a lelkedre! Legalább megszabadultál ettől az alaktól! Egyáltalán nem volt hozzád való. Sheriff! – folytatta az elöljáró, mintha a jegyességről szóló szóváltás meg sem történt volna. – A fogoly! Nem kéne legalább a kezét rendesen hátrakötözni? Brissac sheriff nem volt abban a hangulatban, hogy tovább felelgessen az elöljáró megjegyzéseire. – És magának, Miles, nem kéne inkább az elöljárói feladataival törődnie? Hagyja, hogy úgy bánjak a foglyommal, ahogy nekem tetszik! Hillyard háborogva rázta ujját a lovas felé. – Folyamodványt intézek a királyhoz! Csak várd ki a végét, John! Hidd el, megteszem! Hivatalodat fogod veszteni azért, mert ilyen részrehajlóan bánsz ezzel a némberrel!. Most meg hova mész? Gyere vissza! Nem hallod? Azt mondtam, gyere vissza! John de Brissac úgy vetett véget a vitának, hogy egyszerűen ellovagolt. Finnula komoran ült előtte a nyeregben.
Huszonkettedik fejezet Amikor a férfit, aki apjának nevezte magát, meglőtték a lila hegyű nyíllal, Jamie elosont és elbújt. Az ő hibája volt, mert tudta, hogy Lord Hugo élete veszélyben van. Látta, ki lökte le a falpártát. Tudta, hogy valaki meg akarja ölni Lord Hugót. Szólnia kellett volna a sheriffnek, aki magával szokta vinni halászni. Szólnia kellett volna Lady Finn-nek, aki sosem szidta meg, hogy nem mosdik rendesen, és néha tanítgatta vadászni, íjjal lőni. Szólnia kellett volna magának az apjának.
De nem szólt senkinek. Inkább, mint valami kisgyerek, elbújt az asztal alá, ahová a sörös hordókat tették. Es mire elég bátorságot érzett magában, hogy elő merjen bújni, a sheriff és Lady Finn is elment, így senkinek sem mondhatta el, mit tud. Semmivel sem jobb, mint a kandúr, aki a fejőházban kinyalja a tejes vödröket. Semmit nem tett apja védelmében. Egészen mostanáig. Apja most ott fekszik a nagy ágyban, Lord Geoffrey hálókamrájában, egy öregember hajol föléje és furcsa dolgokat tesz vele. Az öregember azt mondta Laver asszonynak, hogy Lord Hugo nem hal bele a sérülésbe. Jamie ekkor kapta fel a kardot, amelyet a baldachinos ágy egyik tartóoszlopára akasztottak. A súlyos fegyvert maga mögött vonszolva apja hálószobájának ajtajához ment, és megbújt az árnyékban a folyosón, készen arra, hogy távol tartsa azt a személyt, aki holtan szeretné látni Lord Hugót. Túl kicsi volt ahhoz, hogy bárkire kardot emelhessen, de azért csak markolta rendületlenül. Lábra azért tudta lendíteni. Megakadályozhatja, hogy apjának még nagyobb sérülést okozzanak. Nemsokára hazaér Lady Finn és a sheriff, és akkor elmondja nekik, amit tud. Addig apját védelmezi. Gondoskodik róla, hogy biztonságban legyen. Senki nem vette észre Jamie-t az árnyékban. Mert Jamie-t senki nem látta, hacsak a fiú nem akarta, hogy lássák. Régen rájött, hogy csak úgy kerülheti el Lord Geoffrey sorsát, ha az a bizonyos férfi nem látja. És megtanult eltűnni, beolvadni az árnyékok közé, csendben lenni, mint egy kísértet. Jól tudott falhoz simulni. És ebben persze az is segített, hogy nem volt túl tiszta. Senki nem látta az arcát, mert mindig csupa mocsok volt. Lord Geoffrey halála után Jamie már nem általában rejtőzködött, hanem csak Monsieur Laroche és a lánya elől. Bár a jószágigazgató sosem verte meg, ez csak azért volt így, mert sosem tudta elkapni. Mam'selle Isabellával azonban más volt a helyzet. Ő gyors volt, és hosszú körmeit Jamie bőrébe mélyesztette. Mam'selle Isabella általában a karjánál fogva kapta el és hajkefével ütötte. Lady Finn egyszer meglátta, hogy ezt teszi, és azzal fenyegette meg a kisasszonyt, hogy a hajkefét az ő hátán járatja meg. Mam'selle Isabella ezután is ütlegelte Jamie-t, de csak a kastély épületében, ahol Lady Finn nem láthatta. Apja nagy kardjával az árnyékban kucorogva magabiztosan várta a sheriffet. Most, hogy Lord Hugo nem fog meghalni, már nem is félt annyira. Amióta hazajött, egyszer sem kapott verést. Még csak nem is fenyegették veréssel. Nem akarta, hogy Lord Hugo meghaljon. És ezért szégyellte magát annyira, hogy nem mondta el, amit el kellett volna mondania. De most már elmondja. Védelmezni fogja apja életét, és elmondja, mit látott. És akkor minden jóra fordul. Apja hálókamrájában az öregember még mindig titokzatosan ügyködött Lord Hugo körül. Laver asszony segédkezett neki, egy tálnyi forró vizet tartva és olyasmiket mondott, hogy „Muszáj ezt tennie, Gregor?" és „De mi lenne, ha így tenné oda, Gregor?" Az öreg válaszul csak felmordult. A vén Gregor nem szerette a nőket. Jamie ebben kénytelen volt egyetérteni vele. Néhány kivételtől eltekintve a nők folyamatos baj-és viszályforrást jelentettek Jamie életében. Amikor lépteket hallott a lépcsőn, még mélyebben süppedt az árnyékba, de erősebben markolta apja
kardját. Remélte, hogy a sheriff az vagy maga Lady Finn, ám csalódottan kellett látnia, hogy egyikük sem. Csak Peter, akit Lord Hugo Londonból hozott a kastélyba. Peter nagyon sokat képzel magáról. Bár még nem ütötte meg őt, Jamie biztos volt benne, ez csak azért van, mert túlságosan fölötte állónak tartja magát. Jamie azonban nem gondolt sokat Peter bársonytunikájáról és londoni akcentusáról. Jobban kedvelte volna a nála idősebb fiút, ha nem panaszkodott volna annyit a megérkezése utáni néhány napban. Peter divatos csizmájával lépkedve a lépcsőn felért az emeletre; látta, hogy Lord Hugo hálókamrájának ajtaja nyitva van, így arra vette az irányt. Jamie a feje fölé rántotta a kardot, s hagyta, hogy a súlya lendítse a pengét. A kard hangos csattanással esett a hálókamra küszöbe előtt a kövezetre. Peter lábujjáról alig néhány hüvelyknyire. Az idősebb fiú csodálkozva nézett le. – Hát te meg mit csinálsz?! Hihetetlen! – méltatlankodott Peter fojtott hangon. – Majdnem levágtad a lábamat! Jamie dacosan felfelé nézett, egyenesen a szemébe. – Nem mehetsz be apám szobájába! – jelentette ki határozottan. – Még hogy az apád? – nevetett Peter. – Hát, ez tetszik. Lord Hugo az apád? Laver asszony, aki meghallotta a csetepatét, rögtön kilépett a folyosóra. – Mi ez? Mi ez a lárma? – Aztán meglátta Jamie-t Lord Hugo kardjával, és elkomorodott. -Mi ütött belétek, fiúk, hogy háborúsdit játszotok, amikor őlordsága a halál szakadékának szélén imbolyog? Jamie, add ezt nekem.! Laver asszony egy rántással elvette a nehéz kardot Jamie-től, és Peterre nézve felmordult: – Mindkettőtök helyett szégyellem magamat. Neked, Peter, több eszed lehetne. Neked kéne példát mutatni a kicsinek. Most csönd legyen! Hagyjátok, hogy az öreg Gregor végezze a munkáját! A súlyos faajtó nem csapódott be Laver asszony mögött, mert túlságosan aggódott betegéért ahhoz, hogy ilyen zajt csapjon. De határozottan csukta be. Jamie az ajtót bámulta és azon tűnődött, mit tegyen. – Mit csináltál Lord Hugo kardjával? – kérdezte Peter, karját összefonva, a falnak dőlve. -Azt hitted, bántani akarom? Jamie összeszorította az ajkát, nehogy megszólaljon. Peter észrevette ezt és megjegyezte: – Sokkal nagyobb vagyok nálad, kisfiú. Szóra bírhatlak, ha nagyon akarlak. Jamie hátrálni kezdett; tudta, ha sikerül visszajutnia az árnyékba, képes lesz megint eltűnni. Tudta, hogy hazudnia kéne, de hazugságban nemigen volt jó. Inkább az elrejtőzésben jeleskedett. – Mi ez az egész, hogy Lord Hugo az apád? – kérdezte Peter mosolyogva, de Jamie okosabb volt annál, hogy egy mosolytól feladja óvatosságát. Mam'selle Isabella is sokat mosolygott, és aztán rögtön a hajkeféért nyúlt. – Lord Hugo elismert téged a saját gyerekeként? – kérdezte az idősebb fiú igen határozottan. Mivel Jamie nem válaszolt, a fegyverhordozó felnevetett. – Nem hiszem, hogy ezt tette volna. Hazajön a háborúból, és itt találja a fattyú kölykét, aki mocskosan, szutykosan, félvadon rohangál. Nevezett valaha fiának?
Jamie-nek eszébe jutott, hogy egy gróf fiát verni, még ha fattyú fiú is, nem igazán illendő. Abban a hiszemben, hogy a beismerés, miszerint Lord Hugo valóban fiának szólította, megvédi egy veréstől, Jamie ezt készségesen hajlandó volt elismerni. – Igen – felelte, a sok hallgatástól rekedt hangon. – Igen, Lord Hugo a fiának nevezett. – Valóban? – vigyorgott Peter. Ellépett a fali gyertyától, az arca árnyékba borult. – Szóval ha Lord Hugo meghal, te leszel az örököse? Jamie-nek fogalma sem volt, miről beszél az idősebb fiú. Átértékelte helyzetét, és úgy ítélte meg, hogy akár gróf fia, akár nem, így is, úgy is verést kap. Tovább óvakodott hátrafelé. – Na? Válaszolj, fiam! Mondott valamit Lord Hugo arról, hogy te örökölsz? – kérdezte Peter állát dörzsölgetve. Jamie korábban nem is vette észre ezt a gyakori mozdulatot, bár a fiú szakálla még nem is pelyhezett. – Nem... nem, nyilván azzal a vörös hajú szajhával akar törvényes örökösöket nemzeni. Nincs szükség arra, hogy téged nevezzen meg örökösének. De nem kockáztathatunk. Jamie megfordult és futni kezdett. Nem tudta, mi késztette futásra, csak azt, hogy volt valami az idősebb fiú hanghordozásában, amitől felállt a szőr a hátán. Peter nevetve vetette magát utána.
Huszonharmadik fejezet Már jó darab utat megtettek, régen nem hallhatta őket az elöljáró, amikor Lady Stephensgate megtört, arcát kezébe temette és keservesen zokogásban tört ki. Ha nem olyan megrendítő a helyzet, akár komikusan furcsa is lehetett volna, ahogy a sheriff felemelte a kezét és megveregette a lady vállát, hasonlóan ahhoz, ahogyan Winnie-t, a lovát szokta paskolni. Ha nem érezte volna olyan nyomorultul magát, Finnula felnevetett volna. – Ugyan, ugyan! – mormogta John de Brissac megnyugtatón. – A helyzet egyáltalán nem olyan rossz, amilyennek látszik. Ne hagyja, hogy Hillyard ennyire felzaklassa! Hiszen Lord Hugo még él. – Igen, de mennyi ideig? – zokogott Finnula. – Mint az a vén remete mondta, azt csak Isten tudja. De Lord Hugo erős fiatalember. Még jó néhány éve hátravan az életből, hacsak ön, asszonyom, nem hajszolja le a húst szegény gróf úrról és nem kiabálja le a fejét. Finnula még erősebben zokogott ettől az emlékeztetőtől, mellyel a sheriff arra utalt, milyen jelenetet rendezett, amikor férje a lángok közé hajította a bőrnadrágot. – Ó! – szipogott, nedves arcát keze fejével törölve meg. – Hogy miket mondtam neki! – Hát igen. Ez kapóra jött az orgyilkosjelöltnek. Ön olyan dühösnek tűnt, mintha kész lenne meg is ölni. – Olyan dühös voltam – ismerte el Finnula. Aztán zihálva megfordult a nyeregben, hogy felnézzen a szakállas férfira. Sötét volt az úton, ahol haladtak. A frissen felkelt holdat félig eltakarták a kerek szabdalta út mentén növő fák leveles ágai. Mégis elég jól látta a sheriff arcát. – De nem gondolhatja, hogy ilyet tettem volna! – kiáltott fel. – Egy nadrág miatt megöltem volna a férjemet?! Ugyan már! – Semmi ilyesmit nem gondolok – felelte a sheriff, és Finnula a holdfényben látta, hogy mosolyog. – De volt valaki abban a tömegben, aki nagyon is holtan akarta látni Lord Hugót. – Fogalmam sincs, ki lehetett – sóhajtott Finnula. Már kissé magához tért, és egyenesebben ült a nyeregben. – Ki gyűlölheti annyira Lord Hugót, hogy meg akarja ölni? – tűnődött. -Hiszen alig néhány napja tért haza a Stephensgate kastélyba. – Azt hiszem, nagyon jó ötletem van arra, ki áll mindezen események mögött – felelte Brissac sheriff. – Furcsamód azonban ezúttal nem volt jelen, mint egy évvel ezelőtt, hogy vádolhassa önt. – Úgy érti, Reginald Laroche? – kérdezte Finnula, tagadón ingatva fejét. – De miért akarná megölni Hugót? Azért, mert kiutasította a kastélyból? – Ez elég jó ok. – De mi mást várt volna Hugótól? Monsieur Laroche becsapta és kifosztotta Lord Geoffreyt, sőt, lehet, hogy ő is ölte meg. – Valóban. És Lord Hugo megalázta és megfenyegette emiatt. – De ez nem elég ok arra, hogy megöljünk valakit! – Ennél kevesebbért és ostobább ok miatt is öltek már – jegyezte meg Brissac sheriff.
– Na de. – Lehetséges, hogy Monsieur Laroche úgy véli, ha Lord Hugo már nem lesz útban, ő örökli a grófi címet. – De hiszen ez lehetetlen! – kiáltott fel Finnula könnyeit feledve. – Hiszen ott van Jamie. – Lord Hugo örökösévé nyilvánította Jamie-t? Nem hiszem. A Laroche famíliának több jogalapja van a címre. Finnula felszisszent. – Ez botrányos! – Ez lenne a legkényelmesebb Reginald Laroche számára, aki annyi évet szentelt az életéből a birtoknak és akinek oly sok barátja van az udvarnál. – Valóban? – kérdezte Finnula meglepetten. El sem tudta képzelni, hogy Reginald Laroche-nak egyáltalán vannak barátai, különösen vagyonos barátai. Aztán arra gondolt, hogy amilyen fennhéjázó, csak a vagyonosokat tűrné meg. – Igen. A húga férje, akikhez Leesburybe ment, a királynő kedvenc udvarhölgyének unokaöccse. Finnula annyira magához tért, hogy ettől az információtól képes volt gúnyosan felnevetni. – Ne nevessen, hölgyem – figyelmeztette a sheriff. – Az ilyen kapcsolatok, amik segítenek megnyerni a király kegyét. – Az olyan király, aki Reginald Laroche-nak kedvez Lord Hugóval szemben, bolond -fejezte ki Finnula őszinte érzéseit. Az éjszaka sötétjében inkább érezte, mint látta, hogy a sheriff elmosolyodik. – Ó, kedves! Sosem lesz magából igazi grófné, ha nem tud parancsolni a csípős nyelvének. Finnula szomorúan ráncolta a homlokát. Vajon mindig, mindenki éreztetni fogja vele, hogy milyen rossz feleség? Ez nem tisztességes, szörnyen nem tisztességes. Hiszen most itt van, letartóztatásban olyan bűnért, amit nem követett el, miközben a férje, akit valaki megpróbált megölni, eszméletlenül hever mérföldekre tőle. Két hete még attól félt a legjobban, hogy Brissac sheriff letartóztatja vadorzásért. Most gyilkossági kísérlet a vád ellene, és az, aki letartóztatta, segíteni próbál neki az igazi gyilkos kilétének felderítésében. Nem tudta, vajon ezért ő a világ legszerencsésebb vagy legszerencsétlenebb embere. – John, meg kell állítani Laroche-t – zihálta, önkéntelenül keresztnevén szólítva a törvény őrét. – Nem nyugszik, amíg el nem éri, amit akar. Egyszer már ölt. Ó! Hugo nagyon nagy veszélyben van! Ha elengedne, egy szempillantás alatt megtalálnám Reginald Laroche-t.! – Reginald Laroche nem csak Lord Hugo életét veszélyezteti – felelte Brissac sheriff. – Ez a fő oka annak, hogy ön most le van tartóztatva annak ellenére, hogy egyetlen tanú sem tanúsíthatta, miszerint ön íjat feszített volna. Ennek a közösségnek legkevésbé arra van szüksége, hogy ön kezdje felkutatni a férje ellenségét. – Na de. – Elég legyen! Holnap én magam fogom megkeresni Monsieur Laroche-t. Biztos vagyok benne, hogy erre az ön segítsége nélkül is képes vagyok, Finnula. És akkor megtudjuk az igazságot.
– És ma éjjel. Ma éjjel visszatér a Stephensgate kastélyba és Hugóval marad és gondoskodik róla, hogy. – Finnula hangja elcsuklott, s megint könnyek szöktek a szemébe... – Gondoskodik róla, nehogy még egyszer... – Természetesen, kedvesem – felelte John de Brissac, és megint kissé komikusan veregette meg a grófné vállát. – El sem mozdulok az ágya mellől. Finnula kissé megnyugodott, ám egyre jobban kezdte érezni, milyen hosszú, milyen fárasztó napja volt. Megingott a nyeregben. Hálás volt John de Brissac védő karjáért. Ahogy Winnie poroszkált a sötét úton a sheriff otthona felé, Stephensgate-től nem messze, Finnula igen figyelmesen hallgatta az út menti békák kuruttyolását, a tücskök ciripelését. Megnyugtató hangok voltak, mindig az otthonra emlékeztették. Otthona persze már nem a malomház, de az éjszakai hangok attól még ugyanazok, akár a nővérével közös emeleti szobájában, akár a várúri hálószobában, a férjével alszik. Aztán olyasmit hallott, amitől végigfutott a hátán a hideg, s dereka a félelemtől szálfaegyenesre rándult. Nem béka, nem tücsök hangja volt, s nem a sheriff szólt, sem a ló nem adott ki hangot. Nyakát nyújtotta, hogy hátranézzen, de először nem látott semmit. Brissac sheriff megérezte a feszültséget. Szelíden szólt hozzá: – Mi a baj? – Nem tudom – súgta Finnula. – Úgy érzem, valaki követ minket. Azt hiszem, valaki szuszog. Brissac sheriff meghúzta a kantárt, megállította a lovat, és mintha Finnula félelme fertőző lenne, kardmarkolatához kapott. – Ki van ott? – kiáltott a sötétségbe. – Mutasd magad, vagy beléd mártom a pengét.! A ziháló légzés nem szűnt meg. Finnula úgy érezte, megáll a szíve, annyira félt. Vajon Reginald Laroche követte őket a kastélytól, hogy a férj után a feleséget is megölje? Vagy valami bolond leselkedő áll az árnyékban? Finnula nem hitt a kísértetekben. túlságosan. De ha belegondolt, milyen napja volt, azon sem lepődött volna meg, ha szellem ugrik elő a homályból. A felhők mögé bújt hold hirtelen ezüst fénnyel bukkant elő, és Finnula meglátta, hogy nem Reginald Laroche és nem is kísértet követi őket, hanem a kutyája. – Gros Louis! – annyira megkönnyebbült, hogy megint sírva fakadt, s közben nevetett. -Ó! Hát Gros Louis jött utánunk! A kutya erősen lihegett az erőfeszítéstől, hogy lépést tartson a sheriff lovával, s nevének hallatán örömében ugrándozni kezdett az úton. Brissac sheriff lenézett a szökdécselő állatra, és elengedte a kard markolatát. – Sok hűséges segítője van, mylady – jegyezte meg a törvény őre megkönnyebbüléssel vegyes vidámsággal. – Ha jól sejtem, ez az állat követte akkor is, amikor legutóbb letartóztattam önt. Finnula kedvesen elmosolyodott az emlék hatására. – És az édesanyja a konyhában tartotta, ahol ez a fenevad felfalta az összes vajat – mondta, aztán Gros Louis-t becézte: – Jó kutya! Nagyon jó kutya! Ó, sheriff! Velem maradhat most is? Brissac sheriff elgondolkodva vállat vont. Nem volt szokása foglyainak megengedni, hogy kedvenc állataikat maguk mellett tartsák a fogságban. Bár az sem volt szokása, hogy foglyait hazavigye az
anyjához. És Madame Clarisse de Brissac nem örül sem fogolynak, sem állatnak. A haza vezető hosszú úton Brissac sheriff elhatározta, legjobb lesz, ha a lehető leghamarabb leteszi Finnulát otthon, az anyjánál, aztán rögtön visszaindul a kastélyba. Ennek előnye kettős: egyrészt szemmel tarthatja az áldozatot és biztosíthatja, hogy ne törjenek többet az életére, másrészt nem kell Madame de Brissac panaszáradatát hallgatnia Finnula és a kutyája miatt. Ez a döntés egészen hazáig jó hatással volt a hangulatára. Csak amikor kinyílt az ajtó, kezdett kételkedni benne, vajon jó ötlet-e egyedül hagyni a foglyot az anyjával. Bár kettőjük közül Reginald Laroche volt a veszélyesebb, lehetséges, hogy Madame de Brissac is gyilkos indulatú. Ám ő csak nyelve fegyvertárából választhatott: szűnni nem akaró sirámaival mindenkit halálra untatott, aki hallótávolságon belülre került. Összességében John de Brissac az íjat hatékonyabb gyiloknak tartotta.
Huszonnegyedik fejezet Amikor Lord Hugo végre visszanyerte eszméletét, a nap már magasan járt; átsütött az íves ablakokon, s felmelegítette a grófi hálókamrát. Elfordította a fejét, ami mintha gyapjúval lett volna kitömve, és meglátta, hogy lobog a tűz a kandallóban, ami tovább súlyosbította a hálókamra kényelmetlen melegét. Ráadásul annyi farkasprém takarót terítettek rá, hogy úgy érezte, egy egész falka lenyúzott bőrét halmozták fel a testén. Hugo próbálta felemelni a karját, hogy letolja magáról a prémeket, de olyan gyenge volt, hogy a kezét sem tudta megmozdítani. Azon tűnődött, mi a fenét csináltak vele. Válla lüktetőn fájt, de leginkább a feje kínozta. Szája úgy kiszáradt, mintha homokba harapott volna, és szeme mögött hasogató fájdalmat érzett. Egyiptomban átélt legrosszabb másnapossága sem volt ilyen borzalmas. – Ó! Hát felébredt! Nem lehetett kétség a mennydörgő hang forrását illetően. Hugo teste összerándult a fájdalomtól, ahogy a hang visszhangzott lüktető fejében. – Brissac! – mordult fel összeszorított foggal. Behunyta szemét a tűző napfény elől. -Vedd le rólam ezeket az átkozott prémeket, mielőtt megfulladok! – Örömmel, uram, örömmel! Hugo megkönnyebbülten lélegzett fel, amint a súlyos prémek lekerültek róla. Egy szál lepedőben feküdt. Megkockáztatta, hogy kinyissa az egyik szemét, de egész látóterét a sheriff szőrös arca és széles válla töltötte be. Megborzongva eresztette vissza szemhéját. – Hol a feleségem? – kérdezte dühösen. – Miért ébredek arra, hogy nem ő van az ágyam mellett, hanem te? – Emlékszik, uram? – szóit John de Brissac olyan hangerővel, amit Hugo képtelen volt elviselni. Felnyögött, és fejét még mélyebbre próbálta fúrni a párnába. – Ó, persze, persze, hiszen nem is volt magánál. Már két nap és két éjszaka feküdt eszméletlenül, uram. Laver asszony és én aggódtunk az életéért. Hugo fogcsikorgatva tette fel a kérdést:
– Hol. van. a feleségem? – Biztonságban. Nagy biztonságban. Ne aggódjon érte, uram. Jól van. A helyzetét kivéve minden jónak mondható, merthogy nemigen tetszik neki a kényszerű tétlenség. Anyám rengeteg elfoglaltságot adott neki a ház körül, az már biztos, de Lady Finnulának inkább szabad tér kell. Hugo erre mind a két szemét kinyitotta és hitetlenkedő pillantást vetett a sheriffre. – Az anyád? Miért van a feleségem az anyáddal és nincs itt, hogy ápoljon engem? – Természetesen azért, mert le van tartóztatva. – Le van tartóztatva? – Hugo annyira meglepődött, hogy teljesen elfeledkezett a fájdalomról és kényelmetlenségről. Küszködött, hogy felüljön, és azt tapasztalta, hogy végtagjai, bár lomhán és lassan, de engedelmeskednek, vagyis minden testrésze ép. – Azt mondtad, le van tartóztatva? Miféle bűncselekmény miatt? – Ön ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt – felelte Brissac sheriff egy kupát nyújtva a gróf felé. – Egy kis hideg italt, uram, a kiszáradt torkára? Hugo súlyosan sérült embertől meglepő fürgeséggel ütötte ki a kupát a sheriff kezéből. A víz a padlóra loccsant. A fémkupa kongott a kövezeten. – Az Isten verjen meg! – átkozódott Hugo. – Ne szórakozz velem! Mondd meg, mi történt, ne kímélj! Azt mondod, Finnula le van tartóztatva? Brissac sheriff zavartan hajolt le a kupáért. – Igen – felelte. Hugo valósággal tombolt. – Ha abban a nyomorult odúbörtönbe dugtad, az Istenre esküszöm, megöllek... – Nem, uram. A feleségét az én otthonomban őrizzük, nincs vele más, csak az anyám, és az igazat megvallva nála kevésbé félelmetes porkolábot nehezen lehetne találni. – Te tartóztattad le? A pokolba is, ember, te is tudod, hogy nem ő lőtt rám! – Tudom, uram – felelte John, és az ágy melletti asztalon álló kancsóból újra megtöltötte Hugo kupáját. – Nem is én vádoltam meg, hanem a falu első embere. És úgy döntöttem, az a legjobb, ha elviszem a máglya mellől, arra gondolván, hogy aki önt megpróbálta megölni, a feleségén állhat bosszút, őt szemelheti ki következő áldozatként. Hugo, miközben a vízzel teli kupát csillapíthatatlanul remegő kezében tartotta, kijelentette: – Az elöljáró ezért meghal. – Nem, uram. Nem ölhet meg egy embert azért, mert kiállt a meggyőződése mellett. – Valóban? – Hugo ivott egy kortyot, és érezte, ahogy a víz hűvösen, nyugtatón csorog le a torkán. – Akkor sem, amikor a meggyőződése a feleségemet érinti? Szerintem ez a helyzet kivétel a szabály alól. – Akkor önt is le kéne tartóztatnom, uram. És önnel kapcsolatban nem lennének fenntartásaim, hogy a patkányos tömlöcbe zárassam. Hugo még egy kortyot ivott, és legnagyobb bosszúságára úgy találta, hogy az ivóedény puszta ajkához emelésének egyszerű művelete is kimerítő. Visszaadta a kupát a sheriffnek és a párnára hanyatlott.
– És ha én nem vagyok hajlandó vádat emelni ellene, akkor elenged? – Nem, uram. Nem engedem el. – Brissac sheriff ekkor engedélyt sem kérve leeresztette hatalmas ülepét Hugo ágya szélére. Az óhatatlan lökés nagy fájdalmat okozott Hugo bal karjában, de túlságosan el volt foglalva a beszélgetéssel ahhoz, hogy ennek nagy jelentőséget tulajdonítson. – Jobb, ha Lady Finnula most ott marad, ahol van. Hugónak feltűnt, hogy az általában vidám sheriff arca komor. – Nem mondtál el mindent, John. Mondd el! Most! Brissac sheriff felsóhajtott. – Úgy sejtjük, a lady és én, hogy az ön ellen elkövetett gyilkossági kísérletek mögött nem más áll, mint Reginald Laroche. – Hát persze! – sóhajtott Hugo. – Gondolhattam volna. Azzal búcsúzott, hogy még hallok felőle. – Valóban. Mert meglátásom szerint az ő szándéka volt megölni önt, a ladyt pedig gyilkosságért felakasztatni. – Meg kell halnia – szólt Hugo vállat vonva, aztán rögtön megbánta a mozdulatot, mert fájdalom nyilallt a mellébe, amely a vállán esett sebből sugárzott szét. – Ez nem olyan egyszerű, uram. Ahhoz meg kell találni, és úgy tűnik, eltűnt a föld színéről. Hugo gúnyos mosolyra húzta a száját. – Tessék? Ez az ember nincs a húgánál Leesburyben? – kérdezte csodálkozó-csúfolódón. -És én még azt hittem, hogy ott várja ölbe tett kézzel, mikor mész végre letartóztatni! John kínos grimaszt vágott. – Bolond voltam, hogy azt hittem, békében elmegy. A húga Leesburyben azt mondja, már egy hete nem hallott se Laroche, se a lánya felől. Bárhová is akartak menni, amikor ön kiebrudalta innen őket, nem mondtak igazat. – Szóval Laroche szabadlábon van, miközben a feleségemet olyan bűnnel vádolják, amit Laroche követett el – foglalta össze Hugo. A mosoly leolvadt az arcáról. – Amint jól leszek, magam vadászom le a gaz kutyát és vágom el a torkát. – Persze – bólintott rá John. – Csakhogy nem fogja megtalálni. Átkutattam minden fogadót, csűrt, sőt a falu és Leesbury közti mezőt is, és semmi nyomot nem találtam, hova mehetett Laroche meg a kölyke. Szavamra, uram, egyszerűen eltűntek. Hugo összevonta a szemöldökét. – Nem nehéz egy férfinak ilyen körülmények között elrejtőzni, de neki gondolni kell a lányára is. Mademoiselle Isabella nem olyan nő, aki szívesen rejtőzik rossz szagú istállóban és pajtákban. Úgy gondolom, akármilyenek is, mindenképpen ragaszkodnak a kényelem bizonyos fokához. – De a környéken majdnem minden házba benéztem, és senki nem látta őket. – Senki nem vallotta be. Hiszen ez az ember évekig élt itt. Nyilván vannak barátai. – Attól tartok, a kelleténél eggyel több is – sóhajtott John. Hugo átható pillantással nézte a törvény emberét. – Nem tetszik nekem a hangod, John. Mi az, amit nem mondtál el? Melyik barátom hagyott el engem és
állt át Laroche-hoz? – Gyanítom, hogy nem barát, és senkinek sem meglepetés. De senki nem látta az ön fegyverhordozóját azóta, hogy önt meglőtték. Hugo erre nem számított. Peter átállt az ellenséghez? Ez egyáltalán nem tűnt valószínűnek az ellenség viszonylagos szegénységét tekintve. A fiú nagyon vonzódik a luxushoz. Londonból jövet folyton panaszkodott az út viszontagságai miatt. Miért hagyná el egy ilyen ifjú a kastély kényelmét a bujkálás kényelmetlenségeiért? – Egészen biztos vagy ebben? – kérdezte Hugo tétován. – Teljesen biztos? Szerintem furcsa. – Én is furcsállottam, ezért vizsgáltam meg azt a helyiséget, amelyben aludni szokott. Mindent magával vitt, uram. Még a lovát is. Azt hiszem, elment és nem valószínű, hogy visszajön. – Visszament Londonba – mondta Hugo nagy bizonyossággal. – Igen. Hiányzott neki a város. – Nem, uram. – A sheriff nagy, szelíd barna szemével nézte, csak nézte Hugo arcát, és pillantásában volt valami sajnálkozás. – Nem Londonba ment. Hugo, aki nem emlékezett rá, hogy életében valaha is érzett volna szánalmat valaki iránt, úgy találta, hogy nem tetszik neki ez az érzés. Ingerülten mordult a sheriffre. – Hogy érted azt, hogy nem Londonba ment? Hova máshova mehetne? Nem volt semmije, egyáltalán semmije, amit nem tőlem kapott. A fizetését is én adtam. Nemigen rejtette véka alá az elégedetlenségét. Úgy tűnik, egyszerűen összepakolta a holmiját és hazament. – És nem találja furcsának, uram, hogy ez pontosan azután történt, miután önt meglőtték? -kérdezte a sheriff nyugodt hangon. – Nem furcsállja, hogy egy napot sem töltött már itt, hogy megtudja, ön megmarade vagy sem? Miután nyilvánosan azzal vádolta Lady Finnulát, hogy ő lőtte le önt.? Hugo szeme összeszűkült. – Mit beszélsz, Brissac? Azt merészelte.? – Attól tartok, uram, a fiú nem volt olyan ártatlan, mint hiszi – vágott a szavába a sheriff szelíden. Hugo hitetlenkedve ingatta a fejét. – Na de miért? Miért akarna holtan látni engem a fegyverhordozóm? Semmit nem nyerhet a pusztulásomból. – Ő nem, de szíve szerelme igen. – Hogy a... – Hugo hangja elhalt, aztán egyetlen szót mondott ki keményen, élesen: – Isabella? – Ez az egyetlen magyarázat, amire gondolni tudok – közölte de Brissac nyugodtan. -Laroche-nak nincs semmije, abszolút semmije, amivel magához édesgethetne egy ilyen féleszű piperkőcöt. Kivéve persze a szemrevaló lányát. Egy ilyen legény, mint ez a Peter, mindenre képes, hogy egy efféle nő tetszését elnyerje. Még arra is, hogy gyilkosságot kíséreljen meg a gazdája ellen, hogy szerelmének apja örököljön. Hugo néma tiltakozással ingatta a fejét. Ezt a gesztust azonban a sheriff egy legyintéssel elintézte. – De igen, uram. Gondolja csak végig. Amikor Finnula elrabolta önt, ön előreküldte a fiút. Kétségtelenül azért, hogy megszabadítsa magát idegesítő jelenlététől. Már egy ideje a Laroche família társaságát élvezte, amikor ön megérkezett. De ez még nem volt elég. Hűségét könnyen meg lehetett nyerni;
talán azért, mert Laroche etette-itatta, de azért is, mert Isabella elcsábította. – Elcsábította? – mordult Hugo. – Isabella nem. Ő rangon alulinak érezte volna, akire kár csodás tehetségét vesztegetni. – Önt sem hagyta hidegen e csodás tehetség – ingatta mutatóujját a sheriff figyelmeztetőn. – Esetleg nem próbálta. hogy is mondjam. megnyerni az ön rokonszenvét, uram? Hugo hosszan nézte a sheriffet, és rájött, hogy John de Brissac sűrű szakálla és joviális pocakja mögött olyan éles emberi megfigyelőkészség húzódik meg, ami igencsak alkalmassá teszi a posztjára. Lassanként eszébe jutott a jelenet, amely a kastélyban töltött első estéjén lejátszódott: a részeg Peter, nyakában az új aranylánccal. Bólintott. – De igen. Bejött hozzám – ismerte el. – Az esküvőm előtti éjjelen. – Miután ön tájékoztatta a kisasszonyt, hogy nem érdekli az ajánlata, inkább a fiúhoz fordult. Bár rajta nyilván már régebben dolgozott, mielőtt önhöz folyamodott. – De még mindig nem értem, miért – jelentette ki Hugo. – Mit akart elérni ezzel? A fegyverhordozóm? Semmije sincs! – Valóban. De volt valamije, amit Isabella és az apja nagyon is akartak. Az ön bizalma. Szabadon mozoghatott a kastélyban, senkinek nem tűnt fel a jelenléte. Ő volt a tökéletes gyalog ebben a gyilkos játékban. Hugo összevonta szemöldökét. – Ezzel azt akarod mondani, hogy. – Igen. Nem Reginald Laroche lökte le azt a falpártát, nem ő tett töviságat a nyereg alá, s nem ő lőtte ki azt a nyilat. Hanem az ön fegyverhordozója, Peter. – Hát persze! – Hugo keze ökölbe szorult a haragtól, de olyan gyenge volt, hogy hiába próbálta, nem tudta felemelni a lepedőről. – Megölöm! Megtalálom és megölöm. – Nyilván – felelte a sheriff nyugodtan. – Hát nem látja, uram? Az a fiú készséges rabszolgává vált egy olyan intrikus keze közt, mint Isabella. A szép Isabella arra kérte, hogy ölje meg önt, de úgy, hogy a gyanú Finnulára terelődjön, és így két legyet üthessen egy csapásra. Ön meghal, a feleségét gyilkosságért felkötik, és Reginald Laroche lesz Stephensgate új grófja. Mert nyilván rájöttek, hogy önnek még nem volt ideje végrendeletet pergamenre vetni. És így az ön apjának végrendeletét kell a bíróságnak érvényesíteni, azt, amelyben kijelenti, hogy amennyiben ön nem térne vissza a keresztes háborúból, a Laroche családot tekinti örökösének. – John a fejét rázva nevetett. – Ó! Az agyafúrt sátán! Ennek a Laroche-nak több vér van a micsodájában, mint gondoltam. – Lenyesem a micsodáját, amint a kezem közé kerül! – kiáltotta Hugo egyre dühösebben. Erezte, hogy árad szét a harag az ereiben, és egy pillanatig sem akart tovább az ágyban maradni. Lendületes mozdulattal felhajtotta a lepedőt; csak ekkor látta, hogy alatta teljesen meztelen. – A fenébe! – kiáltott fel. – Ki vetkőztetett le? – Azt hiszem, Laver asszony. De hova megy, uram?! – Megkeresem azt a kurafi Laroche-t és keresztüldöföm! – felelte Hugo ingerülten, mintha a válasz még a bolondnak is egyértelmű lenne. John de Brissac azonban kinevette.
– És hogyan akarja megtalálni, uram, mikor sem én, sem az embereim nem jártunk szerencsével? – Sem neked, sem az embereidnek nincs olyan ösztöne, mint nekem. Vissza akarom kapni a feleségemet. – Az élete kockáztatásával, uram? Mert ha így járkál fel-alá, azt kockáztatja, hogy újra szétnyílik a gyógyulófélben levő sebe. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Brissac. – Hugo kénytelen volt elismerni, hogy kicsit megszédült, amikor hosszú lábát átvetette az ágy szélén. De Akko városában súlyosabb sérülése is volt, és rövidebb idő alatt meggyógyult. – Az öreg Gregor azt mondta Laver asszonynak, hogy egyheti ágynyugalom szükséges -jegyezte meg John, miközben Hugo gyenge felkelési kísérleteit figyelte. – Tudja, uram, nagyon sok vért vesztett, amikor kimetszették azt a nyílhegyet. – Az tetszene, ugye, vén kecske? – nevetett föl keserűn Hugo. – Azt hiszed, hogy egy hétig nyomom az ágyat, míg a feleségemet a saját házadban tartod fogva? Azt már nem! Majd ha piros hó esik! Azonnal adj nadrágot és inget abból a ládából! John de Brissac igencsak megsértődött. – Szeretném tudatni önnel, uram, hogy a feleségét az anyám megfelelően gardírozza minden, nálam töltött percében. – Ehhez kétségem sem fér – csattant fel Hugo. – Madame de Brissac talán éppen ilyen menyre áhítozik. – Hogy micsoda? Miért kéne neki olyan meny, aki nem tud varrni, nem takarít és azt szereti, ha készen teszik elé az ételt? – nevetett fel a sheriff. – Nem ismeri az anyámat, uram. Az ön feleségét teljességgel haszontalannak tartja. Ha a menyasszonyomként vittem volna haza, anyám reggelre kirakta volna a házból. – Lehet, hogy megpróbálta volna – mordult fel Hugo. – De, tudod, Finnula elég jól bánik éles szerszámokkal. Hugo még tovább mondta volna, de abban a pillanatban a szédülés, ami addig is kínozta, sokkal erősebbé vált. Elsötétült előtte a világ, és a vitéz lovag úgy érezte, egy pillanatig sem tud tovább ülve maradni. Visszahanyatlott a matracra, és felnyögött, mert az ébredés óta csökkenő fejfájása megint teljes erővel jelentkezett. Vakító kín volt, iszonyú fájdalom. Brissac sheriff egyáltalán nem ijedt meg a beteg állapotának hirtelen romlásától. Felnevetett és Lord Hugo meztelen testét újra betakarta a farkasprémekkel. – Ez jót tesz. Még hogy azzal vádol, hogy a felesége után vágyakozom! Mint már mondtam, nem ölhetünk embert azért, mert kiállt a meggyőződése mellett, csak a tetteiért. Én egy ujjal sem nyúltam Finnulához. Nem mintha nem nyeste volna le azonnal a micsodámat, ha megpróbálom. Hugo csak nyöszörgött; nyomorultul érezte magát. A sheriff közönyösen ingatta a fejét. – Nyugodjon meg, mylord! És hagyjon mindent rám! Megtalálom Laroche-t, a feleségét visszakapja és minden rendben lesz. – A fiú... – nyögött fel Hugo, erőtlen kezét felemelve. – Peter? Igen, ő is meglesz. Ne féljen, mindkettőjüket igen hamar megtaláljuk. – Nem! – mondta Hugo óriási erőfeszítéssel, azzal kinyúlt, és sikerült megragadnia a sheriff
bőrujjasának ujját. Brissac csodálkozva nézett le rá. – Nem az a fiú – szólt a gróf érdes hangon. – A másik. Brissac zavartan pislogott. – Milyen másik fiú, uram? – Az. én. fiam. A sheriff magabiztossága először látszott meginogni. – Jamie – mormogta. – Tényleg. Jamie! – Hol van? – tudakolta Hugo. – Látta valaki? Ő is... ő is veszélyben lehet... – Jamie – mormogta a sheriff újra, és kerek, szakállas arca kifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy már egy ideje senki sem gondolt Jamie-re. Hugo elengedte a sheriff ujjasának ujját, és gyengeségét kárhoztatva a párnára hanyatlott. – Találd meg! – morogta dühösen, fogcsikorgatva. – Most!
Huszonötödik fejezet Aban a három napban, amikor fogoly volt a Brissac-házban, Finnula szinte szünet nélkül kapta a háztartásvezetés művészetének gyakorlására szolgáló utasításokat. Madame de Brissac olyan feladatokra kényszerítette, amiket nővérei mindig örömmel elvégeztek helyette, és lehetővé tették, hogy Finnula szabadon vadásszon. Madame de Brissac mélyen megbotránkozott azon, hogy Finnula még a legelemibb háztartási munkához sem ért, úgymint vajköpülés, fonás, és az is megütközést keltett benne, hogy az ifjú grófné nem hajlandó főkötővel eltakarni élénkvörös haját annak ellenére, hogy már majdnem egy hete férjes asszony. Madame de Brissac minden adandó alkalommal igen hevesen fejtette ki e tárgyban a véleményét, mely alkalom, mivel Finnula kötelezően mindig szem előtt volt, hajnaltól napnyugtáig gyakorlatilag ötpercenként adódott. Finnula, ha másért nem, Madame de Brissac elhallgattatása érdekében kénytelen volt engedelmeskedni a jóasszony abbeli igyekezetének, hogy tökéletes várúrnőt faragjon Lady Stephensgate-ből. A fogság harmadik napjának végére Finnula megtanult sajtot és vajat készíteni, elfogadhatóan kenyeret sütni, ruhát foltozni, szakadást összevarrni, guzsallyal fonni és szövőszéken szőni. Oktatást kapott a személyzettel való bánásmódról is, és sok fáradságos órát töltött azzal, hogy emlékezetébe vésse Madame de Brissac imakönyvének egy fejezetét, mely főként Éva ősanyánknak az Éden kertjében tanúsított magatartásával, rossz döntésével és azzal foglalkozott, hogy ennek következtében az emberiség minden nyomorúságának a női nem az oka. Finnula csak azért tűrte mindeme nehézségeket, mert tudta, hogy vagy Madame de Brissac szekírozását kell kibírnia, vagy a börtönt, és bár sem a patkányoktól, sem a tetvektől nem félt, a világon legjobban a kis, zárt helyeket gyűlölte. Megfogadta ugyan, ha kiszabadul a Brissac-házból, soha többé nem fog orsót a kezébe, de úgy gondolta, az imakönyv szövegének egy fejezete hatásos fegyver lehet egyik-másik hitetlenkedő nővére bosszantására, akik gyakran látogattak el a Brissac-lakba. Soha, egyikük sem látott még olyat, hogy kishúguk ily zord bánásmódot zokszó nélkül tűrt volna. Patricia azt súgta, Finnula
megbolondult, hogy nem próbál elszökni, és segítségét ajánlotta ehhez, amit a fogoly határozottan visszautasított. Finnula azonban kénytelen volt beismerni, hogy engedelmessége ellenére nyomorultul érzi magát a fogságban. Próbált azzal vigasztalódni, hogy azért került ebbe a helyzetbe, mert ismét olyan bűnnel vádolták, amit nem ő követett el. Brynn-nek, aki aggódón érdeklődött állapota felől, azt mondta, azért érzi magát olyan rosszul, mert túl sokáig kell a házban maradnia, nem mehet a szabadba. Senkinek nem árulta el, hogy boldogtalansága legfőbb oka a férjéért érzett aggodalom. Arra vigyázott azonban, hogy hangtalanul sírjon. Bár csak rövid ideje voltak házasok, már nem tudott elaludni úgy, hogy Hugo ne ölelje, karja ne legyen a feje alatt. Minden éjjel álomba sírta magát, vigyázva, hogy Brissac sheriff és az anyja meg ne hallja. Senkinek nem mondta, és úgy hitte, senki nem veszi észre, mennyire hiányzik neki a férje, mennyire aggódik, menynyit imádkozik érte. Ám John de Brissac figyelmét nem kerülte el a tény, hogy minden éjjel, amikor hazatért az őrségből, Lord Hugo betegágya mellől, Finnula az ajtónál várta, türelemmel viselve anyja korholását, aki rossz néven vette, hogy a fogoly miért nem tér már nyugovóra. Brissac látta, menynyire megsápadt pár nap alatt, és bár nem mutatta, nehogy a grófnét zavarba hozza, mégis pontosan tudta, hogy a hölgy éjjelente arcát a párnájára szorítva zokog. Ez és nem Lord Hugo esküdözése és fenyegetése indította meg John de Brissac lelkiismeretét. Finnula titkolt könnyei miatt küldte ki embereit, hogy a föld alól is kerítsék elő a Laroche famíliát, ezért intézett kérvényt a királyhoz, hogy küldjön erősítést, még több embert, ezért volt gyakran dührohama, sőt egyszer az elöljárót is szájon vágta a kesztyűjével. Az ifjú asszony aggodalma és bánata jobban bántotta, mint a lószőr ing sortéi, és ezért történt, hogy a fogság negyedik napjának estéjén a szokásosnál is nehezebb szívvel tért haza. Finnula rögtön meglátta a sheriff szomorúságát; visszahőkölt, attól tartott, rossz hírt hoz. Madame de Brissac azonban nem vette észre fia hallgatagságát, s rögtön panaszos szóáradatot zúdított rá. – Na, mit gondolsz, mit csinált ez a mihaszna szépasszony egész nap? – kérdezte, kövérkés ujjával vádlón mutatva Finnula felé, aki a nővérei hozta egyszerű ruhában, szótlanul ült a kandalló mellett és fonalakat rendezgetett. – Semmit. Semmit, csak pletykált a nővéreivel, akik egy szemernyit sem jobbak nála. Úgy látszik, a szépség, aki egy trubadúrt vitt a családba, akinek alig egy hete volt az esküvője, szóval nem tudta megtartani a férjét. Mert a férj egyszerűen eltűnt az éjszakában; magával vitte a pénzt, amit Lord Hugo adott az asszonykának hozományul, vitte a hangszerét meg a Kate nevű szamarát is. A becsületes molnárélet talán nem imponált neki. Túl unalmasnak tartotta, ezért inkább szó nélkül odébb állt. Mellana kisasszony, illetve asszony sok-sok könnyet hullatott, bár sokkal jobban jár nélküle. Brissac sheriff, aki közben a csizmáját húzta le, elkomorulva húzta össze a szemöldökét. Finnulára pillantott, bár e hír nem okozott különösebb meglepetést neki. – Valóban így van? Finnula felnézett az élénk színű fonalakról, és bólintott. – Attól tartok, így igaz. Nem hiszem, hogy valaha hallunk még Jack Malloryről. Vagy ha igen, az lesz a hír, hogy a bátyám kardja hegyén végezte, mert Robert biztosan megöli... – Abban nem kételkedem – szólt John, és megint a csizmáját bámulta. – Még egy ember eltűnt –
mormogta. Finnula azonban meghallotta, s felkapta a fejét. – Még egy? Ki más tűnt el? Tudom, hogy a Laroche famíliát keresik és Petert. De ki mást? Madame de Brissac annyit törődött azzal, hogy Finnula feleségül ment Stephensgate grófjához, mint azzal, hogy a nap nyugaton nyugszik. Számára Finnula mindig egyszerűen a molnár egyik lánya marad, akkor is, ha maga a király veszi feleségül, vagyis Finnula Crais nem egyenlő rangú az ő fiával, és soha nem is lesz az. – Hogy mer a sheriffel ilyen pimasz és arcátlan hangon beszélni, ifjú hölgy? Mutasson tiszteletet, szégyellje magát, és ki ne nyissa a száját, ha nem kérdezik. Nem fogja fel, hogy a feljebbvalójával beszél? John de Brissac sértődötten pillantott az anyjára, és megkérdezte, nincs-e sör a házban. Amikor Madame de Brissac a sör közeli elérhetőségét tekintve igenlő választ adott, a sheriff megkérdezte, nem tudna-e egy kupával adni belőle, amire Madame de Brissac élesen azt tudakolta, hogy miért nem inkább Finnulához intézi e kérést. John de Brissac a kezében tartott egyik csizmát nagy erővel a falhoz csapta, mire az öregasszony sikítva rohant ki a helyiségből. E cselekedetnek, azon kívül, hogy a sheriff megszabadult a ház zsémbes asszonyától, az is volt a hatása, hogy mosolyt csalt Finnula arcára, mert őt is napok óta gyötörte a vágy, hogy valamit Madame de Brissac felé hajítson. – Nem talált – jegyezte meg a grófné. – Tudom – morogta a sheriff. – Nem mindenki céloz olyan jól, mint ön. Finnula összerezzent, mivel a fogság okára tett célzásnak vette; John szinte rögtön észlelte a hibát, és kedve lett volna magába rúgni ezért. – Úgy értettem, hogy. – szólt, de Finnula fáradtan legyintett. – Tudom, hogy értette. Most azt mondja meg, mi az, amit az anyja előtt nem mondhatott el. Csak nem. Hugo. – tétovázott, aztán bátran folytatta. – Hugo. rosszabbul van? – Nem, nem. – John undorodott magától a sutaságáért. Felállt, nagy léptekkel a szoba másik végébe sietett és leült a kandalló előtti padra. – Ide figyeljen, Finnula! Nem Lord Hugo miatt aggódom. Jamie-t féltem. – Jamie-t? – visszhangozta a grófné. – Mi van Jamie-vel? – Nem látta senki azóta. azóta, hogy a gróf urat meglőtték. Lord Hugo attól tart, valami baj történt vele. – Baj? – Finnula olyan hirtelen állt fel, hogy öléből a színes fonalak szanaszét gurultak. -Hugo nem bajtól tart, hanem attól, hogy gyilkosság történt. Megölték Jamie-t, sheriff? John de Brissac mélyet sóhajtott. – Attól félek, igen. A fiú soha nem volt távol ennyi ideig a háztól, a házi tűzhelytől. Attól tartok, és Lord Hugo is ettől fél, hogy a fegyverhordozó, Peter vitte magával Jamie-t, amikor távozott. – De Jamie sosem hagyná el a kastélyt vele – jelentette ki Finnula határozottan –, kivéve, ha kényszerítik. – Tudom. Ezért megkettőztem a kutatást a Laroche família búvóhelye iránt. De nincs semmi jel, még
halvány utalásaink sincsenek hollétüket illetően. Finnula aggódva felkiáltott, elfordult, és fel-alá járkált a szobában, szoknyái hevesen suhogtak. A lenyugvó nap rézsűs fényében a nyugatra néző ablak előtt John látta, hogy Finnula arcán a feszült Figyelem kifejezése jelenik meg, mint amikor a prédát veszi célba nyíllal. – Hogyan próbálták megtalálni az emberei Jamie-t? – kérdezte némi hallgatás után. John tétovázott, aztán brutális őszinteséggel válaszolt: – Végigkutatták a folyó medrét. Felverték az erdőben a bokrokat. Minden szénakazalt felforgattak. – Ezek szerint halottnak gondolja? – kérdezte a grófné hideg-rideg hangon. – Igen. – Kutyákkal próbálta keresni? – Igen. Azzal a sheriff hirtelen felállt, zekéje zsebébe nyúlt, és kivett egy rongydarabnak látszó valamit. Finnula csak később ismerte fel, hogy ezt a tunikát Jamie gyakran viselte. Mocskos volt. Valószínűleg sosem mosták ki, ami ebben az esetben kifejezetten előnyös. – Erről vettek szimatot – mondta a sheriff, a kis inget nagy, szőrös kezében tartva. – De mindig csak az erdőig jutottak, ott elvesztették a nyomot. Finnula előrelépett, elvette az inget a sherifftől, és alaposan megnézte. – Gros Louis tovább is tudná követni a nyomot – jelentette ki határozottan. – Valóban. De ön is tudja, hogy az a kutya csak önnek engedelmeskedik. Finnula az alsó ajkába harapott; nem mert felnézni a törvény emberére. – És nem... nem engedné meg, hogy... – Ne is gondoljon rá – szólt a sheriff, azzal hirtelen kikapta a kis tunikát a grófné kezéből, és visszagyömöszölte a zsebébe. – Amit kér, lehetetlen. Míg Reginald Laroche és a fegyverhordozó nem tesz vallomást, nem engedhetem, hogy kitegye a lábát a házból, Finnula. – Aztán a grófné csüggedt arckifejezését látva John de Brissac felsóhajtott. – Ne nézzen így rám, mylady. Tudja, hogy Miles Hillyard legfőbb vágya, hogy önt felakasztassa. Finnula elkomorodott. – Nem tudtam, hogy ennyire gyűlöl. Elég készségesen ette a vadhúst, amit a télen hordtam neki. – Hillyard csak azt utálja, ha bolondnak nézik, és az, hogy senkit nem tartóztattak le Lord Geoffrey meggyilkolásáért, elég rossz színben tüntette fel őt. Azt akarja, hogy még az ő hatalma alatt valakit büntessenek meg a bűnért. Nem számít neki, hogy ön az vagy más, de valakit bíró elé akar citálni. Nem ön ellen irányuló személyes bosszú ez, Finnula, bár jól jöhet neki, hogy a lánya már nem fog férjhez menni egy oly alacsony származású emberhez, mint az ön bátyja, Robert. – Hát, igen – ismerte el Finnula halkan. Kezét végighúzta a kandalló kőpárkányán, és felsóhajtott. A lágy hang hallatán Brissac sheriff felnézett körmei szemléléséből, és köhécselt. – Mi az, Finn? – kérdezte némi felindulással. Finnula arckifejezését képtelen volt értelmezni, pedig azt hitte, minden hangulatát pontosan ismeri már.
– Reginald Laroche csak egy dolgot akar – jelentette ki Finnula tárgyilagosan. – Azt, hogy Lord Hugo meghaljon és így övé legyen a Stephensgate grófság. – Hát, igen – ismerte el John vállrándítással. – Na és akkor mi van? – Ezért ahhoz, hogy elérje, amit akar, Lord Hugónak meg kell halnia. Ha ez megtörténik, Monsieur Laroche felfedi magát. – Igen, de Lord Hugo nem halott, Finnula, és ha az embereim és én jól végezzük a dolgunkat, márpedig erre törekszünk, senki nem férhet a közelébe, hogy ártson neki. – De tegyük fel, hogy Lord Hugo nem épül fel a sérüléséből. Tegyük fel, csak tegyük fel, hogy Lord Hugo ma éjjel meghal. Brissac sheriff elborzadva nézett a grófnéra. – Tudja, mit beszél, asszonyom? Azt akarja mondani, hogy. -.hogy nyilvánosan jelentsük be: Lord Hugo meghalt és engem gyilkosságért felakasztanak – fejezte be a mondatot Finnula a sheriff helyett. – Na de. – Ezzel a hírrel sokkal hamarabb elő tudjuk csalogatni Laroche-t a rejtekéről, mintha nagy erőkkel keresnénk. – De ez hazugság lenne! Finnula türelmetlennek tűnt. – Hát persze, hogy hazugság! Azt hitte, tényleg azt akarom, hogy a férjem meghaljon, netán megöletném emiatt? Maga ilyen tökkelütött? A sheriff megütközött azon, hogy tökkelütöttnek nevezték: csak hebegett, miközben Finnula, nagy léptekkel föl s alá róva a helyiséget felvázolta neki a tervet. – Könnyű lenne meggyőzni a külvilágot, hogy Hugo meghalt. Bújtassuk el, és még Laver asszony se tudja, hogy él. Rendeljünk koporsót, kezdjük szervezni a temetést. Hamar elterjed, hogy Lord Hugo belehalt a sérüléseibe, engem pedig felkötnek. A Laroche família és Peter visszatér. Maga gyorsan kihallgatja őket, aztán amikor az igazság kiderül, mivel ez a Peter fiú úgy megtörik, mint a tojás, erről biztosíthatom, tartóztassa le őket emberrablásért és gyilkossági kísérletért. Miért ilyen nehéz ezt felfogni? – nézett a sheriffre megvetőn. Eszébe jutott a sok-sok előző alkalom, amikor gyilkosságnál sokkal kisebb bűnért akarta őt letartóztatni a törvény embere. Brissac sheriff a fejét ingatta. – Na de a gróf úr belemenne ebbe? Ne feledje, hogy Lord Hugo katona volt, mielőtt gróf lett. Egy ilyen embernek az, hogy halottnak tettesse magát. szóval neki ez nem tetszene. – Inkább haljon meg a fia? – kérdezte Finnula rosszul leplezett nyers indulattal. -Szerintem ne! Magyarázza meg neki, amit én most elmagyaráztam magának, és nyilván készségesen beleegyezik. Brissac a szakállához emelve kezét láthatóan elgondolkodva simogatta dús szőrzetét. Finnula borzasztónak találta ezt a hallgatást. Tudta, hogy tervének van értelme; sőt, ez volt az egyetlen, amit el tudott képzelni egy olyan ravasz ember kijátszására, mint Reginald Laroche. Kedvelte John de Brissacot, ami azt illeti, nagyon is kedvelte annak ellenére, hogy letartóztatta őt és szörnyű modorú anyja felügyelete alá rendelte.
De abban nem volt biztos, hogy a sheriff helyesli ezt a tervet. Ha nem egyezik bele a végrehajtásába, Reginald Laroche szabad ember marad, örökké veszélyt jelent Hugóra, és ha Isten gyermekekkel áldja meg házasságukat, rájuk is. John de Brissac hirtelen felkapta a fejét és átható, szúrós tekintet vetett a grófnőre, de bólintott. – Igen – mondta. Finnula összevonta a szemöldökét. – Igen? – Igen. Ezt fogjuk tenni. Reggel első dolgom lesz, hogy beszélek Lord Hugóval. Finnula cipellős lábával nagyot toppantott. – Az túl késő! Még ma éjjel beszélnie kell vele! A sheriff igencsak csodálkozott. – Még ma éjjel? Miért? – Minél tovább késlekedünk, annál nagyobb az esélye, hogy Jamie meghal. Lehetséges, hogy túszul tartják maguknál, John! – Nem, Finnula – felelte a sheriff, hangjában érezhető sajnálkozással. – Nem tartom valószínűnek. – De lehetséges vagy nem? – Azt hiszem, lehetséges, de. – Akkor még ma éjjel cselekedni kell. Mondja meg neki! Mondja meg Hugónak, hogy már ma éjjel halottnak kell tettetnie magát, és az legyen az első, hogy reggel elterjesztik a halálhírt. John a grófné elszántságától meglepetten emelte fel a kezét. – Hát jó. Ha ennyire akarja, legyen így, mylady. Úgy lesz, ahogy parancsolta. Azonnal indulok. Csak, ha lenne olyan jó, adja ide a csizmámat. Finnula ezt örömmel megtette. Ám miközben a sheriff lehajolt, hogy a csizmáját felrángassa a lábára, Finnula villámgyorsan zekéje zsebébe nyúlt, és kihúzta belőle Jamie rongyos tunikáját, majd az ellopott tárgyat ruhájának bő ujjába rejtette. Amikor John de Brissac felegyenesedett, kikiáltott anyjának, hogy távozik, és nagy, súlyos léptekkel elindult a ház ajtaja felé. Csak annyi időre állt meg, míg még egyszer, hosszan visszanézett Lady Stephensgate-re. – Gondolja, hogy sikerül? – kérdezte olyan buzgó tekintettel, hogy Finnula legszívesebben megcsókolta volna, feltéve persze, ha nem lett volna más ember felesége és a sheriff arca nem lett volna oly borostás. – Igen – felelte a grófné múló bűntudattal. – Akkor jó. Azzal a sheriff megfordult és kilépett a liluló alkonyatba. Finnula az ajtófélfának dőlve a levegőbe szagolt; örült, hogy nincs felhő az égen, és eső sem ígérkezik. Arra gondolt, ez az éjszaka nagyon is alkalmas a vadászatra.
Huszonhatodik fejezet
Finnula csak arra várt, hogy besötétedjen, az éj leple kékes árnyakkal vonja be a tájat és így észrevétlenül megszökhessen a fogságból. Nem látta értelmét addig halasztani az utazást, míg a sheriff és anyja nyugovóra tér. Órákat vesztett volna, értékes időt, amit hasznosabban tölthet, ha Jamie-t keresi. Amint eldöntötte, hogy megy, képtelen volt várni. Mivel nem volt nadrágja, a legsötétebb ruháját vette fel, az éjkék, halvány ezüst szegélyűt, hozzá galambszürke ingvállat, amely, bár világosabb volt, a ruha majdnem teljesen elfedte. Vörös hajfonatát elfátyolozva, indulásra készen állt; kinyitotta a spalettát, hogy az ablakon át kimásszon a füstölőház zsúptetejére. Gros Louis azonnal észrevette. A derék ebet az udvarra száműzték, Madame de Brissac az előző évi vajpusztítás után nem tűrte meg a konyhában. Jól nevelt kutya volt, nem ugatott, farkát boldogan csóválva ácsorgott, míg Finnula biztonságban földet ért. Aztán hátsó lábára állt, mellső tappancsait Finnula vállára tette, és addig nyalta gazdája arcát, míg az el nem fordult tőle. Finnulának nem volt se kése, se íja, se tegeze; élelme sem, ha kénytelen a szabadban éj szakázni, és pénze sem volt, hogy vegyen magának valamit. Csak a súlyos smaragd lógott két keble közt, de attól a világ minden kincséért sem vált volna meg. Mégis sajnálta a sheriffet, mert nyilván büntetést kap, ha kiderül, hogy a foglya megszökött. De ha, ahogy remélte, még hajnal előtt sikerül megtalálnia Jamie-t, távollétéről a Brissac-házon kívül senki nem értesül. Mert amint Jamie ügyében sikerrel járt, szándékában állt visszatérni a börtönbe és ott várni a büntetését, így becsületes. Kiosont az udvarból. Bársonycipellőjében oly halkan lépkedett, mint egy kísértet. Gros Louis szinte magánkívül volt az örömtől, hogy váratlanul alkalma nyílt vadászni, és úgy viselkedett, mint ahogy egy izgatott kutya ilyen helyzetben viselkedni szokott. Természetesen nem az úton mentek. Kitaposott, rejtett ösvényeken haladtak a Stephensgate kastély felé. Nem világított a hold útmutatóul, de Finnula olyan jól ismerte a vidéket, mint a tenyerét; az egyenetlen terepen a tapadós szedercserjék és kis vízmosások ellenére is gyorsan közeledtek. Mire elérték a kastély kerítését, felkelt a hold, és bár alacsonyan, a fák alsó ágainak szintjén állt a horizonton, ezüst fénye így is igen nagy hátrányukra volt: Finnula jobban látott ugyan a holdfényben, azonban őt is jobban láthatták, és mindenekelőtt ezt akarta elkerülni. Bár az volt a szándéka, hogy megkerüli a kastély területét, teljesen felkészületlenül érte, milyen hipnotikus hatással van rá Hugo közelsége. Egy pillantást vetett a házra és látta, hogy lámpa világol a kastély urának hálókamrájában; azon kapta magát, hogy öntudatlanul, önkéntelenül megy a fény felé. Úgy érezte magát, mint az őrült szerelmes. Igen nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy megrázza magát, elvonja tekintetét az ablaktól és a terv szerint cselekedjék. Hátat fordított a kastélynak, és egyenesen arra a helyre indult, ahol Brissac sheriff elmondása szerint a kutyái elvesztették Jamie szagát. Ruhájának ujjából előhúzta a fiú rongyos tunikáját, és Gros Louis orra alá tartotta. A kutya kíváncsian szaglászta. Nem volt szükség szavakra a vadásznő és kutyája közt. A masztiff elég sok éjszakai vadászatra kísérte el Finnulát ahhoz, hogy pontosan tudja, mi a feladata. Fejét leszegve, a földet, a friss tavaszi füvet szimatolva a száraz levelek és birkatrágya között kereste a szagot. Aztán súlyos fülét felcsapva, orrát a
talaj közelében tartva elindult: fürgén szökellt az erdő dús sötétjében. Finnula, ruhájának szegélyét felemelve követte.
Huszonhetedik fejezet – Kénköves pokolba! Nem! Hugo már ült. Erősebbnek érezte magát, óráról órára jobban lett, amióta elzavarta a rossz szagú borogatásokkal gyötrő nyavalyás füves embert. Hugo nem tudta, mi van a borogatásban, és nem is érdekelte. Csak azt tudta, hogy úgy szívják el az erejét, mint pióca a vért. Meg volt győződve róla: csak azért nem halt meg, mert nagyon erősen akarta, hogy mielőtt meghal, megölhesse Reginald Laroche-t. – Mylord! – szólt Brissac sheriff erőltetett türelemmel. – Nincs más lehetőség... – Akkor is találjon másikat! – felelte Hugo, és úgy érezte, valamit muszáj elhajítania. Mivel az ágy mellett álló vizeskancsó volt a legközelebbi alkalmas tárgy, ezt csapta dühödten a falhoz. Az edény óriási csattanással szilánkokra tört. Hugo nagy megelégedettséggel nézte. A víz sötét ívet húzott a kövezeten. – Nem tettetem halottnak magamat! – üvöltött. – Ha nem vagy képes megtalálni a fiamat, magam indulok a keresésére. Laver asszony! Laver asszony! Hozza a kardomat! Brissac sheriff felsóhajtott. Nem várta, hogy Lord Hugo jóváhagyja Finnula tervét. A terv fatális hibája az volt, hogy viszonylag sokáig tétlenségre kényszerített volna egy igen tevékeny embert. Hugo ebbe sose egyezett volna bele. John a felvetésért is ostobának érezte magát. A sheriff rémülettel gondolt arra, miért tartotta kivitelezhetőnek, miért javasolt ilyen tervet Finnula, aki nyilván jobban ismeri a férjét. Hiszen tudhatta, Hugo nem hagyja, hogy mások cselekedjenek, miközben ő semmit nem tesz, csak várakozik. Amikor kopogtak a hálókamra ajtaján, csak Brissac sheriff nem lepődött meg. Lassan megfordult, s szakállát dörzsölgetve már az új fejlemények miatt szükséges lépéseket tervezte. – Sheriff! – lépett a szobába Brissac egyik helyettese. Bár fiatal volt, lihegett a kimerültségtől, hiszen jókora távolságot kellett lovon, vágtában megtennie. – Sheriff! Lady Finnula, uram! Az ön édesanyja tudatja, hogy Lady Finnula megszökött! Lord Hugo már nem ült az ágyban. Felállt, szeme zölden villogott, zöldebb volt, mint a kő, amit a sheriff Finnula nyakában látott. – Micsoda?! – súgta Hugo, de a hálókamra kőfalai közt ez a suttogás olyan hangos volt, mint a kiáltás. – Micsoda?! John de Brissac elvette a kezét a szakállától és bőrzekéjének zsebébe nyúlt. A fiú tunikája eltűnt! Tudta, mielőtt tapintással meggyőződött volna róla. A kis csalárd! Az a cselszövő, csalárd Finnula! – Hogy érti, hogy Lady Finnula megszökött? – szólalt meg Hugo, de már nem suttogott, hanem a sheriffre bődült. – Hogy érted ezt, John? Hol van a feleségem? Hol van a feleségem?! John de Brissac az ablakra mutatott. – Odakint, uram – felelte, a kastély körüli sötétségre mutatva. – Odakint.
Huszonnyolcadik fejezet Finnula jóval hajnal előtt megtalálta őket. Nem mentek messzire. Finnula és Gros Louis csak néhány órát gyalogolt. Nem mintha könnyű lett volna a terep. Nem volt ösvény, csak vastag ágú szeder, ami Finnula hosszú szoknyáit és kezét tépte, de a rövid szőrű Gros Louis úgy siklott át közöttük, mint hal a vízben. Néhányszor elvesztette a szagot, de Finnula ilyenkor megtalálta, amit a sheriff emberei közül senki nem vett észre, mert el sem jutottak odáig: tört ágak és letaposott aljnövényzet jelezte az utat. Több ember is járt itt korábban, és nemigen igyekeztek elrejteni maguk után a nyomokat. Ilyen mélyen az erdőben nincs más, csak szedres és farkasok, amit a gyümölcsszedők és a vadászok is kerülnek. Ezt Reginald Laroche nyilván tudja, és ezt a tudást előnyére használta ki. A hold még nem tűnt el az égről, amikor a kutya leült és halkan vonyítani kezdett. Finnula az állat széles mellére helyezte a kezét, letérdelt mellé és a sötétségen át nézte, hova vezette Gros Louis. Nem csodálkozott, hogy a sheriff emberei nem találták meg a kompániát. Ezt a barlangot nemigen ismerték. Emlékezett rá, gyerekkorában figyelmeztették, hogy ne játsszanak itt. Azt beszélték, egyszer egy gyerek örökre beleveszett. Az azonban, hogy a kemény téli hónapokban farkasok tanyáztak itt, egyáltalán nem szóbeszéd volt. Ezért nevezték Farkasbarlangnak ezt a helyet. Ám ezen az estén nem farkasok húzódtak meg a barlangban. vagy legalábbis nem a négylábú, ordas fajta. A sziklabarlangot emberi kezek alakították át, majdnem olyan kényelmet teremtve, mint amit a Stephensgate kastély nyújtani tudott. Elénk tűz lobogott a bejárat előtti sziklán, aranyló fénybe vonva a tisztást. Finnula ennél a fénynél felismerte Reginald Laroche lovát; Peter, a fegyverhordozó hátasa mellett békésen legelészett a tisztás szélén. A barlang száját bársonyfüggöny takarta, hogy távol tartsa a szelet, amely a közeli fákon kiterített, frissen mosott ruhákat lengette. Finnula meglátta Isabella Laroche egyik mély dekoltázsú ruháját és rájött, hogy ő és az apja alhat a bársonyfüggöny mögött. Nyilván Petert nevezték ki őrnek, de nemigen figyelt, mivel a tűz melletti szőnyegen aludt, eléggé kényelmesen. Finnula szívéről nagy kő esett le, amikor meglátta, hogy mellette Jamie szundikál. Nagyon is élőnek tűnt. Fogvatartói nem vesződnének azzal, hogy egy halott fiú kezét-lábát hátrakössék. Most, hogy megtalálta őket, Finnula egészen biztos volt benne, mit kell tennie. Természetesen visszafordul és riasztja a sheriffet. Kétségtelenül ez a legjobb terv, mivel nincs nála sem kés, sem íj. Elfogta a kísértés, hogy orvul rátámad a fegyverhordozóra és eloldozza Jamie-t. biztos volt benne, hogy ezt meg tudja tenni úgy, hogy a Laroche família nem ébred fel. De fegyvertelen volt. Felélénkült a hosszú sétától; jókedve volt és vonakodott ily hirtelen feladni újonnan szerzett szabadságát, mégis vissza kellett mennie. Nehéz volt elhinni, hogy mióta Hugót foglyul ejtette, nem is kószált az erdőben egyedül. Nyilván nem járt rosszul, hogy elvesztette a szabadságát, hiszen Hugo esetében is ez történt. Mellana azt sírta, hogy ő a felelős húga nehéz helyzetéért, de Finnula csak magát hibáztatta. Aznap a fogadóban igencsak rosszul ítélte meg Hugo jellemét. Nem olyan férfi, aki felett uralkodhatna. Talán ezért szeretett bele olyan nagyon. Ám Gros Louis miatt hirtelen minden megváltozott. A kutya ugyanolyan izgatott volt a hosszú sétától,
mint a gazdája; néhány lépéssel távolabb nyulat látott, s kitört belőle a vadászösztön. Morogva vetette magát a préda után. Ettől az egyik ló megriadt; éles nyerítéssel kapta fel a fejét. A zajra felébredt a fegyverhordozó, és Finnula rögtön lekuporodott; nagy veszélyben volt, bármelyik pillanatban felfedezhetik. – Mi az.? – Peter rögtön talpra ugrott. Nyilván bűntudatot érzett, hogy az őrségben elaludt. A sötétbe kémlelt, és meglátta Gros Louis nagy, ezüstszürke fejét, amint fel-le mozog, ahogy a nyúl nyakár átharapja. Olyan hangosan szisszent fel, hogy Finnula is meghallotta. Rögtön felkiáltott: – Az istenit! Finnula legnagyobb döbbenetére ekkor Laroche tántorgott elő a bársonyfüggöny mögül; gyorsan eligazgatta tunikáját, amely az éjszaka folyamán, nyilván a sok forgolódástól, felcsúszott. Másik kezében kardot egyensúlyozott. – Mi az?! – kiáltott fel. – A sheriff? – Nem! – mutatott Peter remegő ujjal a mozgás irányába. – Farkas, uram. Ilyen nagyot még életemben nem láttam! – A fenébe! – káromkodott a volt jószágkormányzó. Szeme tágra nyílt, amikor meglátta Gros Louis véres pofáját. – Ne állj ott, fiam, mint egy faszent! Dobd meg valamivel! – Micsoda? Hogy dobjam meg valamivel?! – tiltakozott Peter. – Akkor ideugrik és belém mélyeszti a fogát. Én lennék a következő áldozat! Laroche morogva lehajolt, s felvett egy ökölnyi követ. Finnula felszisszent, ahogy a kő Gros Louis felé repült, de nem kellett volna a kutyáját féltenie. Reginald Laroche olyan rosszul célzott, hogy egy hordóba állított kacsát sem talált volna el. A kő elrepült a vadnyulat zabáló Gros Louis feje fölött. Az állat észre sem vette, hogy célponttá vált. – Ó! – lépett ki Isabella Laroche a függöny mögül, szemét kecsesen dörzsölgetve. – Mi az? Mi történt? – Farkas – tájékoztatta Peter olyan hangon, amilyet Finnula még nem hallott tőle. Beszédhangjánál mélyebb volt, és Finnula úgy vélte, a fegyverhordozó így férfiasabbnak hiszi magát. – De ne féljen, mademoiselle. Nem hagyom, hogy bántsa önt. Isabella Laroche azonban láthatóan egyáltalán nem félt. Hátravetette hosszú, kibontott hajának előrehullott tincseit, és a sziklabarlang nyiladékához lépett. Bár barlangban aludt, áttetsző hálóruha volt rajta. Finnula megjegyezte, hogy a derekánál szorosra húzott, testére tapadó, vörös holmi semmit nem rejt el a buja részletekből. Amint Gros Louis-t meglátta, Isabella felhorkant. – Ez nem farkas – jelentette ki éles hangon, azzal megfordult, hogy visszalépjen a barlangba. – Hanem Finnula Crais kutyája. Finnula, a szederbokrok közt lapulva, kétségbeesésében a kezébe temette arcát. – Micsoda?! – perdült meg egyszerre Laroche és Peter. Döbbenten néztek Isabellára, aki úgy pislogott vissza rájuk, mintha ostobák lennének. – Hallottátok – felelte. – Ez Finnula Crais szörnyeteg kutyája. Megismerem. Az a nő soha nem megy sehová a kutya nélkül. Szabaduljatok már meg tőle! Utálatos dög!
Finnula éppen idejében emelte fel a fejét, hogy lássa, Isabella mit sem sejtve arról, milyen hatást gyakoroltak szavai apjára és Peterre, visszamegy az ágyába. A két férfi egymásra nézett, aztán a kutyára. – Ha a kutya itt van – szólt Reginald Laroche olyan hangon, amitől Finnula gerincén végigfutott a hideg –, akkor, ugyebár, a gazdája sem lehet messze? – De hát az lehetetlen! – csattant fel Peter. – Hiszen Finnula Crais börtönben ül! – És a kutyája véletlenül erre sétált? – gúnyolódott Laroche, és Finnula a tűz fényénél látta, hogy sötét bajsza alatt megvillan sárga foga. – Nem. Érzem, hogy a közelben van. Bármelyik pillanatban számítani lehet rá, hogy nyílvessző hasít az éjszakába. Peter hirtelen a háta mögé nézett, mintha attól tartana, hogy nyíl áll ki a hátából. – Na de uram! Az lehetetlen! Nagyon vigyáztunk. Laroche ujjával jelezve intette csendre Petert. Sötét tekintetével pásztázta az erdőt, melyben Finnula rejtőzött. Finnula érezte, hogy a férfi szeme megpihen rajta, aztán nyugtalanul továbbsiklik. Nem látta meg. Még nem. De tudja, hogy ott van. Ó, persze. Tudja, hogy ott van. Következő lépése is ezt erősítette meg. A volt jószágigazgató lehajolt, megragadta Jamie karját, és talpra rángatta a fiút. Laroche olyan hidegvérrel szorította tőrét a fiú nyakához, amilyen elvetemültséget még Finnula sem tételezett volna fel róla. Jamie a félelemtől és a hirtelen ébredéstől kábultan, halkan nyöszörgött. Laroche a sötétbe kiáltott. – Mutassa meg magát, mylady! Tudom, hogy ott van! Mutassa meg magát, különben a fiú meghal! Finnula keze olyan szorosan szorult ökölbe, hogy körme majdnem átszakította a tenyere bőrét. Rosszul volt. Verejték csorgott a haján, hidegnek érezte a langyos éji szellőt. Tudta, hogy nincs más választása. Felállt, kilépett rejtekéből, s elindult a tisztásra, a fénybe; tudomást sem vett a ruháját tépő tüskés szederágakról. A tisztásra érve azt látta, hogy a jelenlévők arckifejezésén különböző érzelmek tükröződnek: Laroche diadalmasnak, Peter hitetlenkedőnek, Isabella dühösnek tűnt, és Jamie... Jamie sírva fakadt. – Ne! – kiáltott fel, szánalmasan vergődve Laroche keze közt. – Ne, m'lady! Menjen vissza! Menjen vissza! Finnula nem hallgatott a fiúra. Addig ment, míg szembe nem találta magát a vigyorgó Reginald Larochesal; egy pillantást vetett Jamie-re, meggyőződött róla, hogy nagyjából sértetlen, majd egyenesen a volt jószágkormányzó szemébe nézett. – Ó! – kiáltott fel Laroche elragadtatott izgalommal. – Nézd csak, ki van itt, Isabella! Lady Stephensgate egészen idáig fáradt, hogy meglátogasson! Isabella metsző pillantást vetett Finnulára. – Öld meg, apa! – Ó, az én vérszomjas leányom! – nevetett fel Laroche. – Meg kell bocsátania neki, Lady Finnula. Tudja, Isabella nagyon heves természetű. Finnula eléggé megőrizte a lélekjelenlétét ahhoz, hogy a félelemtől elfehéredett ajkakkal is nyugodtan szóljon:
– Gros Louis! Menj haza! Haza! Mielőtt bárki mozdulhatott volna, a nagy masztiff rózsaszín nyelvét lógatva elinalt. Finnula elégedetten szemlélte, ahogy kedvenc kutyája eltűnik a sűrű szederbozótban, és csak későn vette észre, hogy egy kéz közeledik felé. Az ütés az arcán érte olyan erővel, hogy megtántorodott tőle. Elesett volna, ha egy kemény kéz nem nyúl érte s nem rántja egyenesbe. Finnula elszédült a pofontól, bal arca égett; felemelte a fejét és látta, hogy a feldühödött Reginald Laroche bámul le rá a sziklaperemről. A férfi szólni akart, de Finnula gyorsabb volt. Éles szavakkal kiáltotta: – A sheriff és emberei a nyomomban vannak. Nemsokára ideérnek. Jobban teszi, ha azonnal elenged minket. – Drágaságom! – szólt Reginald Laroche, és elengedte Jamie-t. A szegény fiú elájult s az alanti kőre esett. A volt jószágkormányzó erős kézzel tartotta Finnulát, és leguggolt a szilán, hogy a szemük egy vonalban legyen. – Borzasztó rosszul tudsz hazudni. Mit csináljak veled? – Öld meg, apa! – javasolta Isabella újfent. – Nyilván meg kell halnia – szólt Laroche. Kinyúlt, Finnula válláról felemelt egy elszabadult vörös tincset és arca elé emelte; mintha vércsík lett volna. A vörösbarna hajat vizsgálva a volt jószágkormányzó forrón Finnula arcába lihegett: – Mindig is ez volt a terv. Vagy legalábbis ezt határoztuk el azon a napon, amikor az én ostoba Geoffrey kuzinom feleségül vett téged, drágaságom! De aztán felettébb szerencsés módon elhalálozott, még mielőtt gyermeket nemzhetett volna neked, ezért arra gondoltunk, így biztonságban vagyunk. – Nagyot sóhajtott. – Ámde ezt követően a mi szeretett királyunk kötelességének érezte, hogy váltságdíjat fizessen a fogságba esett hős keresztes vitézekért, aztán meg te ejtetted foglyul Hugót... bár kétlem, hogy tudtad volna, hogy ezzel megint a Stephensgate kastély úrnőjévé teszed magadat. Mit tehettem volna, mintsem hogy elővegyem azt a tervet, ami egyszer már oly szépen bevált? Persze ezúttal nehezebb volt, mivel kiutasíttattunk a kastélyból, és nem alkalmazhattam mérget, mint az előző alkalommal. Finnula egyre növekvő rettenettel hallgatta ezt a beszédet. Tudta, hogy nem hallhatná ezt a nyílt beismerést, ha nem lenne abszolút bizonyos: nem hagyják már sokáig élni ahhoz, hogy bárkinek is megismételhesse. Ezt a gyanút megerősítette Isabella azzal, hogy türelmetlenül az apja szavába vágott. – Öld meg, apa! Most! – bujtogatta. – Ne fecséreld az időt ékes szónoklatokra! Már nagyon unom. Peter igencsak elcsodálkozott Isabella hevességén. – Megölni? Hidegvérrel csak úgy megölni? Isabella szintén megdöbbent, arca grimaszba rándult. – Mit beszélsz, ember? Hiszen eléggé készségesnek mutatkoztál megölni Lord Hugót, és hagyni, hogy a feleségét akasszák fel érte. Mi bajod van az öléssel. éppen neked? – Na de. A tűz ragyogó fényében jól látható volt, hogy Peter elpirul. Lehetséges, hogy megváltozott a véleménye a kedveséről?
– De. hölgyet megölni – hebegte az egykori fegyverhordozó -.akárcsak a fiút. Nem helyes, nem lovaghoz méltó. Amikor elindultunk együtt, monsieur, nem mondta, hogy nőket és gyerekeket ölünk. – Idióta! – köpött ki a szép Isabella. – Öld meg most, apa, és ásd el a testet! Ilyen mélyen az erdőben senki nem talál rá. Mindenki azt hiszi majd, az akasztás elől menekült el, mert ő ölte meg a férjét. – De hiszen Lord Hugo él! – csattant fel Peter. – Nem akasztják fel, mert a gróf még él! – Hát, majdnem kiment a fejemből – mordult Laroche. – Ha jól végezted volna a dolgodat és jól játszottad volna a szerepedet, most már tényleg halott lenne. Kezdem azt hinni, szándékosan mellé céloztál; nem is akartad megölni. – Mondtam már, apa! – kiáltott fel Isabella. – Reggel küldj vissza engem a kastélyba, hogy végre végezhessek őlordságával! Egyszerű lesz. Rám senki nem gyanakszik. Ha Hugo tényleg olyan beteg, mint ahogy mondják, egy pillanat műve csak megfojtani a párnájával. Finnula ezt nem bírta tovább. Gyilkos dühöt érzett magában, de nem volt fegyvere, s így tehetetlen volt. Senkit nem tudott megmenteni, magát sem. Ennek ellenére hangjában nem félelemmel, hanem haraggal szólalt meg: – Öljön meg, ha mindenáron meg akar ölni. És ölje meg Hugót is, ha tudja, bár ezt kétlem. De kímélje meg Jamie-t. Gyerek. Semmit sem nyer, ha őt megöli. – Semmit? – Laroche a kezében tartott hajtinccsel játszott. – Jamie a férjed örököse, drágaságom. Ahhoz, hogy a tervem sikerüljön, nem maradhat örökös rajtam kívül. – Nem törvényes gyerek – közölte Finnula vállat vonva, közönyösséget színlelve. – Hugo nem törődik vele. A gyerek sosem fog örökölni. Engedje el. Elfut, soha többé nem teszi be a lábát a Stephensgate kastélyba. Mindenki azt fogja hinni, hogy meghalt – mondta, de közben nem mert Jamie-re nézni, és remélte, a kisfiú pontosan tudja, azért hazudik, hogy megmentse. Laroche otrombán felnevetett. – Ó, mily ékesszólón könyörögsz más életéért! Bevallom, nem annyira érdekem a fiú halála, mint a tiéd. Az ő örökösi igénye sokkal gyengébb lábakon áll, mint az utódé, akit te szülhetsz. Mégis, ahhoz, hogy biztosítsam magamnak, ami az enyém, feltétlenül szükséges, hogy mindkettőtöket megöljelek. – Laroche mintegy magának bólintott, és felegyenesedett. -Igen. Hát így is lesz. Peter, keress egy kis kötelet, olyat, amivel a kölyök kezét-lábát összekötöztük. Muszáj őt is megkötözni, hogy el ne szökjön! Előbb Lady Finnulát intézzük el, most rögtön, ahogy a hóhér tenné, ha bíróság elé kellett volna állnia. Finnula teljesen döbbenten állt. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar. és ilyen hidegvérrel ölik meg. Ő egy szarvas elpusztításán is bánkódott, de ez az ember szemrebbenés nélkül öl meg egy nőt. Tudta, hogy Jamie-nek sincs több esélye szabadulni, mint egy hizlalt malacnak. Hirtelen Isabella arca töltötte be a látómezejét, ahogy az idősebb lány gyűlölettel nézett le rá. – Te kis bolond! – nevetett rá megvetően. – Mit gondoltál? Hogy apám elengedi a férjed egyik fattyát? Már régen megölte volna, ha az urad szánalmas fegyverhordozója nem csapott volna olyan nagy hűhót miatta. Finnula ekkor Peterre pillantott, hogy lássa, miként viseli ezt a kijelentést. De Peter nem nézett a szemébe.
– Ezért kellett Lord Hugónak feleségül vennie téged? – kérdezte Isabella dühödten. – Mert újabb fattya növekszik a hasadban? Te bolond! Lógni fogsz, a kölyök is megdöglik, és megint én leszek a Stephensgate kastély úrnője. Igazi hölgy leszek, amilyen te sosem lennél -fröcsögte dühödten – a narancsszín hajaddal, bőrgatyáddal, nőhöz méltatlan vadságoddal! Isabellának több esze is lehetett volna annál, mint hogy gúnyolódjon valakivel, akinek semmi vesztenivalója nincsen. Vagy legalábbis várnia kellett volna a sértegetéssel, míg Finnula kezét hátrakötik. Így hát Isabella, mivel nem volt oly fürge, hogy időben és kellő gyorsasággal elhúzódjon, dermedten látta, hogy egy ököl lendül felé. Finnula ujjízületei a bájos Isabella orrának csapódtak, oly élvezetes puffanással, hogy a csont és hús hangja majdnem elnyomta a szederbokrok reccsenését, mely halk hangot az erdőből, a barlangtól alig néhány lépésnyire lehetett hallani. A lovak felnyerítettek, és Finnula, lüktető öklét elhúzva, meghallotta Gros Louis ugatását meg azt is, hogy valaki, akit jól ismert, a nevét kiáltotta. – Finnula! Álla leesett a csodálkozástól. Abban a pillanatban fordult meg, amikor Skinner, hátán a nagyon sápadt, de elszánt Hugóval a tisztásra ugrott.
Huszonkilencedik fejezet John de Brissac sem hízelgéssel, könyörgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta rávenni Hugót hogy ne vegyen részt felesége keresésében. Stephensgate grófja felöltözött és lóra ült, mielőtt a sheriff összehívhatta volna az embereit. Hugo már alig várta, hogy útra kelhessen, ezért nem késlekedett; jóval a sheriff kíséretének indulása előtt bevetette magát az erdőbe. Fegyverzete csak kard volt és a komoly elszántság, hogy ha a keze közé kerül, kirázza Finnulából a lelket. Nem mintha hibáztatta volna azért, hogy cselekvésre szánta el magát, amikor körülötte mintha minden zűrzavarba fulladt volna. Az alatt a pár nap alatt, amikor hanyatt fekve pihenni kényszerült, rájött, miként lehetséges, hogy egy olyan ember, mint Reginald Laroche oly sokáig élhessen vissza hatalmával úgy, hogy senki nem szól egy szót sem. Csak annyi kellett volna, mindössze annyi, hogy valaki kijelentse: itt valami nincsen rendben. Mások is követték volna. De a több mint száz lelket számláló faluban Finnula volt az egyetlen, aki hangot adott elégedetlenségének, ám mivel nő volt, az ő véleménye semmit nem számított. illetve annyit, hogy különcnek bélyegezték, és ha valamiért hibáztatni kellett valakit, korábbi ellenállását, tiltakozását bizonyítékként használták ellene. De Hugo így vagy úgy éppen a Hillyard és Reginald Laroche-féle emberek ellen harcolt egész életében. Még nem jött el az ideje, hogy letegye kardját és békében éljen. Ám amikor belépett a sötét erdőbe, ahol Brissac szerint a kutyák elvesztették Jamie nyomát, hirtelen nagy bizonyosság fogta el a fiú hollétét illetően: Jamie a Farkasbarlangba ment, arra az elhagyatott helyre, az egyetlen helyre, ami minden falubeli fiú számára tiltott terület volt. Hugo és bátyja sokszor megmászták azokat a sötét sziklákat, bár sosem volt bátorságuk belépni a félelmetes barlangba. Hát persze. ha a Laroche família búvóhelyet keres, olyat, amire senki nem gondol, a Farkasbarlang a logikus választás. És Finnula nyilván ugyanilyen jól ismeri az erdőséget ahhoz, hogy ugyanez jusson az eszébe. Hugónak
sem volt segítségére sem a hold, sem fáklya fénye, hogy eljusson arra a helyre. De Finnulának csalhatatlan vezetője volt: Gros Louis. Amikor Hugo meglátta, hogy a nagy testű állat a hajnal piruló fényében ugatva felé tart, szíve majdnem szétrobbant a hirtelen félelemtől. Miért van egyedül a kutya, miért fut el a gazdájától? Hacsak nem azért, mert éppen gazdája utasította erre. Hugo parancsára a kutya megállt: olyan pofával nézett fel rá, melyben sokkal több ész és értelem tükröződött, mint Hugo egy állatról valaha gondolta volna. Gros Louis farkát hevesen csóválva megfordult és elindult arra, amerről jött, vissza sem nézett, hogy megbizonyosodjon, Hugo követi-e. Ezt a tényt Hugo mindennél furcsábbnak találta, ezért vágtára ösztökélte Skinnert, ám az állat a lelógó faágak és a bizonytalan talaj miatt őrjítően lassan haladt. Hugo nem tudta, milyen látvány fogadja, amikor a barlang előtti tisztásra ér. Arra számított, hogy Finnulát mindenképpen ott találja, de gondolni sem mert arra, hogy milyen állapotban. Ám amikor Skinner áttört az utolsó szederbokrokon is és kiugrott a fenyők mögül a mit sem sejtő társaság közé, Hugo mintha görög tragédiába csöppent volna. A jelenetet a kora hajnal levendulaszín fénye világította meg. Csak bámult. A barlang bejáratánál levő sziklahasadéknál Isabella Laroche bőven vérző orrára szorította a kezét. Felette ökölbe szorított kézzel Finnula állt, vörös haja hajnalpírként lobogott az arca körül. Mögötte hason feküdt Hugo fegyverhordozója és majdnem gyilkosa, Peter. Nagyon úgy nézett ki, hogy a mellkasára kapott rúgást. Nem messze tőle felettébb döbbenten állt Reginald Laroche, kezében kötél, amelyet már hurokszerűséggé kötött. Néhány lépésnyire kis halom hevert a földön, amelyről Hugo csak feltételezhette, hogy nem mi, hanem ki: Jamie. Mind az öten csak bámulták Hugót, aki már kivont karddal ugratott a tisztásra. Nézett, csak nézett, nem tudta, melyiküket vágja le először. Tudhatta volna, hogy Finnula fegyvertelenül sem védtelen. Nevetséges, szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy harsány kacagásban törjön ki. Ez az inger azonban rögtön elmúlt, amikor Laroche, aki legelőször tért magához a döbbenettől, a köves platóra ugrott és Finnula karcsú nyakát átfogva magához húzta a grófnét. – Jó estét, Lord Hugo – szólalt meg az idősebb férfi gúnyosan, ékköves markolatú tőrének hegyét Finnula torkának árkára illesztve. – Micsoda kellemes meglepetés! Ha tudtuk volna, hogy tiszteletét teszi nálunk, ünneplőbe öltöztünk volna, ugye, Isabella? Isabella csak nyöszörgött, miközben hálóruhájának szegélyével próbálta elállítani orra vérzését. – Hugo! – mondta Finnula rekedten, mert Laroche tőrének nyomásától nem tudta rendesen formálni a szavakat. – Hugo, mit keresel itt? Nem lenne szabad felkelned sem. Nem vagy jól! Hugo csak mosolygott felesége korholásán. Már jó ideje nem szidta semmiért. – Elég jól vagyok – felelte Hugo szelíden. – És utánam jön a sheriff az embereivel. Mindjárt itt lesznek. – Pontosan ezt mondta a felesége is – vihogott Laroche. – Két hazug egy pár. Megérdemlik egymást. Milyen megható, hogy együtt is fognak meghalni! Hugo köhécselt. – Mint mondtam, a sheriff és emberei utánam jönnek, mindjárt itt lesznek, és kétség nem fér hozzá, hogy letartóztatnak, Laroche, ami megfoszt engem attól az örömtől, hogy saját kezűleg vágjam el a torkodat.
Javaslom tehát, hogy engedd el a feleségemet és végy kardot a kezedbe, mert szándékomban áll most, rögtön megölni téged. – Bolondnak nézel, kuzinom? – kérdezte Laroche, és még erősebben szorította Finnula torkát, olyan erősen, hogy a grófné már nem tudott megszólalni. Szürke szeme azonban igen beszédesen, dühösen villogott a tűz fényénél. – Tudom, hogy kevesen bánnak nálad jobban a karddal. Legalább olyan jó vívó vagy, amilyen jó íjász ez itt. – Úgy gondolod? Még úgy is, hogy a kardos vállam sérült? – Hugo úgy fordult, hogy fehér inge alatt kilátszott a kötés. – Nézd, még most is átvérzik a gyolcs. Sebesült vagyok, Laroche, és te így is gyáva vagy kiállni velem? – Akár sebesült vagy, akár nem, nem harcolok veled. Tudom, hogy nem mersz kezet emelni rám, amíg ilyen értékes túszom van, ezért kérlek, menj el. – Harcolj meg vele, apa! – könyörgött Isabella véres ujjai közül. – Akkor is harcolj meg vele! Vérig sértett! Peter segít neked, ugye, Peter? Peter, aki még mindig levegő után kapkodott, miután Finnula, a jelekből ítélve, mellbe rúgta, zihálva felelte: – Nem. Isabella döbbenten nézett rá, sötét szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Micsoda? – Azt mondtam: nem. – Hugo meglepetésére Peter döbbenten nézte a Laroche famíliát. -Engedje el a hölgyet, monsieur! Ön túl messzire ment. Laroche hirtelen megfordult, s rábámult a fiúra. – Micsoda? – mordult rá, akaratlanul is a lányát utánozva. – Ember, neked elment az eszed? – Nem – felelte Peter a fejét ingatva. Szőke haja féloldalt a szemébe hullott. Rögtön visszasimította. – Éppen most jött meg az eszem. Ez nincs így rendben. Egyáltalán nem helyes. Hittem önnek, monsieur, amikor azt mondta nekem, hogy Lord Hugo csak egy tanulatlan, faragatlan másodszülött, akit a vakszerencse segített a grófi címhez. Hittem önnek, amikor azt mondta, hogy ön sokkal jobb Stephensgate gróf lenne, mint Lord Hugo valaha is, mert ő elkényezteti a parasztokat és a ladységre teljesen alkalmatlan, méltatlan nőt vett feleségül. De tudom, hogy Lord Hugo sosem ölne meg egy hölgyet ilyen hidegvérrel. Es tudom, hogy Lord Hugo sosem ölne meg gyereket. Az unokaöccse, monsieur, igazi úriember, igazi lovag, és szégyellem magamat, hogy ezt nem ismertem fel korábban. – Peter ekkor könnytől csillogó szemmel Hugóhoz fordulva azt mondta: – Mylord, nagy hibát követtem el. Úgy bánom, hogy azt szóval kifejezni nem is lehet... – Bánhatod is – mordult fel Hugo. Azzal kihúzta a lábát a kengyelből és leszállt a lóról. Megvonaglott, ahogy a fájdalom a vállába nyilait. – Mert agyoncsaplak azért, amit a feleségemmel tettél! – A feleségével, uram? – Peter álla leesett a csodálkozástól. – Hiszen én próbáltam meggyőzni őket, hogy kíméljék meg az életét, uram! Mi rosszat tettem a feleségével? – Többek között azt, hogy a megismerkedésünk napján kis híján a bordáját törted -magyarázta Hugo nyugodtan. – De ezt még megbocsátottam volna, ha nem vádoltad volna azzal a bűnnel, amit te magad
követtél el. Peter szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Hát jó, uram. Várom a büntetését. – A büntetés nem sokat várat magára – felelte Hugo, azzal lassan húzta le lovaglókesztyűjét, mintha fájdalmas lenne számára a művelet. – A házamba fogadtalak, otthont adtam neked, de te semmibe vettél engem. Apád, aki a barátom volt, nagyon elszomorodna, ha ezt hallaná. – Apám meghalt, hál'istennek – mormogta Peter. Hugo bólintott. – Hál'istennek. Igen. És mire végzek veled, azt kívánod majd, bárcsak te is meghaltál volna. Most, kuzin, válasszon fegyvert! Reginald Laroche úgy meglepődött Peter átpártolásától, hogy szorítása érezhetően enyhült Finnula nyakán, aki készségesen megragadta a lehetőséget, és könyökkel erősen a férfi ádámcsutkájára csapott, így gyorsan kiszabadult. Laroche kétrét görnyedt a fájdalomtól. Ekkor Finnula Jamie-re vetette magát, felkapta a fiút, és kiugrott vele a tisztásról. Ő azonban mintha nem értékelte volna nagyra a meg-mentési kísérletet. – Ó, Jamie! – kiáltott fel Finnula, miután testük a puha tőzegre ért. – Jól vagy? – Nem tudom – nyöszörögte a fiú pislogva. – El tudna oldozni? – Megbolondultál? – tette fel a kérdést Hugo a feleségének, amint odaugrott eléjük, hogy fedezze őket. – Te tényleg meg vagy bolondulva? – Nem, de úgy látszik, te igen – csattant fel Finnula, miközben a félhomályban küszködve próbálta kioldozni a fiú kezét-lábát szorító köteléket. – Sebesült vagy, a kuzinod megátalkodott, mindenre elszánt gazember, és te meg akarsz vívni vele? Ne tedd!... – Köszönöm, szerelmem – vágott a szavába Hugo türelmesen, tekintetét egy pillanatra sem véve le Laroche-ról, aki még mindig tétován állt a sziklakitüremkedésen, és próbálta összeszedni magát Finnula ütése után. – De bosszút állok. – Bosszút! – Finnula rekedt hangjában megvetés remegett. – Nem érdemel meg ennyit, Hugo! Hagyd a sheriffre! – Megölte az apámat! – szólt Hugo. – És téged is megölt volna, ha nem érek ide időben. – Miket mondasz, kuzin? – szólt Reginald Laroche, amikor végre szóhoz tudott jutni. Leugrott a sziklafalról és felnézett Hugóra. Fekete bajsza remegett. – Megvívsz velem a Stephensgate grófi címért? – Igen – felelte Hugo, kardpengéjét szakértőn próbálgatva. Igen jónak tűnt. – Ha legyőzöl, Laroche, a cím a tiéd. – Hugo! – kiáltott fel Finnula rémülten. De Hugo tudta, ez az egyetlen ösztönző, amivel tisztességes párbajra késztetheti az unokabátyját. Oly kínzó vágyat érzett a volt jószágkormányzó vérét látni, mint még soha senkiért. Ugyanakkor eszébe jutott fogadalma, hogy soha többé nem ont vért. De ez a férfi csak bajt okozott, amióta Shropshire-be tette a lábát, és így, ha elpusztul, Hugo végre békében élhet.
Laroche pillanatnyi tétovázás után szélesen elvigyorodott. – Tanúim vagytok – jelentette ki Peter és a lánya felé fordulva. – Hallottátok, mit mondott. Ha veszít, a cím az enyém. – Öld meg, apa! – biztatta Isabella dühödten. – És ha megölted, öld meg a szajhát, akit feleségül vett. – Aztán Peterre pillantva hozzátette. – Az sem ártana, ha aztán megölnéd ezt az árulót is. Reginald Laroche elvigyorodott: látható elégedettség töltötte el lánya vérszomjas természetétől. Kardot rántott. – Akkor gyerünk, kuzinom! – gúnyolódott. – Lássuk, ki lesz Stephensgate grófja! Hugo, aki már hallotta a neszeket az erdőből, ami annak a jele volt, hogy Brissac és emberei közelednek, örült a lehetőségnek, hogy még érkezésük előtt megölheti Laroche-t. Megnyugtatón mosolygott Finnulára. A grófné arca igen sápadt volt az egyre erősödő hajnali fényben. Hugo előrelépett: kész volt fogadni unokabátyja támadását. Reginald Laroche vigyorogva emelte fel a kardját, vívóállásba helyezkedett. Hugo úgy nézett rá, mint aki megtébolyodott. A gróf nem vívó volt, hanem harcos. Nehéz kardját célzatosan lendítette. Mozdulataiban nem volt semmi csel, semmi hárítás. Csak döfni tudott, de azt igen agresszíven. Ám ellenfele nem katona volt. Reginald Laroche egy távoli francia udvarban tanult vívni. Bár idősebb volt, könnyedebben és gyorsabban is mozgott, mint Hugo. Ez nyilvánvalóvá vált, amikor Hugo, mivel idegesítette, hogy Laroche szinte lábujjhegyen ugrál előre-hátra, olyan szögben fogta a kardot, mintha ellenfele fejét akarná lenyesni. Laroche azonban könnyedén elugrott a nyesés elől, diadalmasan felnevetett és sértetlenül táncolt el Hugótól. – Kezdesz fáradni, kuzin? – gúnyolódott. – Fárasztó nézni, hogy úgy ugrálsz, mint egy dróton rángatott báb – mordult rá Hugo válaszul. – Miért nem maradsz nyugton, Laroche? – Hogy keresztüldöfj? Inkább nem. Finnula elengedte Jamie-t. Most a tisztás szélén állt, és a viadalt figyelte, szinte eszét vesztve az aggodalomtól. – Vigyázz, Hugo! – kiáltott fel időnként, amikor Laroche pengéje túl közel lendült a férje fejéhez. Látta, hogy Hugo már fárad, egyre nehezebben emeli fel a nehéz kardot. Milyen bolond! Hogy hívhatta ki párbajra ellenfelét az ő állapotában? Így könnyű préda. Ám Reginald Laroche fegyverforgató képessége mégsem ért fel a háborúban edződött Hugo ügyességével. Ha Stephensgate grófja nem lett volna sebesült éppen a kardforgató vállán, egyetlen csapással leterítette volna az idősebb férfit. legalábbis ezzel biztatta magát. Úgy esett azonban, hogy a párbaj elég hosszú ideig tartott ahhoz, hogy Brissac sheriff és emberei odaérjenek. Igen elcsodálkoztak, amikor meglátták, mi történik a tisztáson. – Mi folyik itt?! – kiáltotta el magát John de Brissac. A kardpengék pengése, a vívók lihegése olyan sűrű volt a reggeli levegőben, mint a harmat. – Nos, sheriff – szólt Finnula –, Hugónak elment az esze, és azt mondja, a grófi címért vív, vagyis ha Laroche nyer, akkor.
Brissac sheriff fáradtan leszállt a lóról, s kesztyűs kezében lazán összefogta Winnie kantárját. – Tudhattam volna, hogy ha valaki képes megtalálni, akkor az Lady Finnula. Azonnal el kellett volna engednem, hogy Laroche nyomára vezessen minket. – Kérem, sheriff! Még megölik egymást! – Biztos vagyok benne, hogy ez a párbaj célja, kedvesem. Bár a törvény nevében -sóhajtott fel – meg kell állítanom őket. – Ó! – Finnula felszisszent, amint Laroche erős lendítése Hugo kardjának pengéjén csattant. Az utolsó pillanatban emelte fel, alig tudta elkerülni a sérülést. – Sheriff! Kérem, tegyen valamit! Meg kell állítani őket! – Mégsem teszem – szólt Brissac sheriff, miközben figyelte, ahogy a két férfi vív egymással. – Nem fosztom meg a férjét a lehetőségtől, hogy megvédje az ön becsületét. – Micsoda?! – Finnula megragadta a sheriff karját. – Ó, ne! John, kérem! Hugót nem érdekli az én becsületem. Meg kell állítania őket.! Ám a sheriff hajthatatlan volt, és Finnula tehetetlenül nézte, ahogy férje macska-egér játékot folytat. Biztos volt benne hogy a betegágyból kikelve Hugo a gyengébb fél, de úgy tűnt, hogy testi erőben a két férfi egyenlőnek mutat-kőzik. egészen addig, míg Laroche hirtelen gyengülni nem kezdett. Finnula nézte, csak nézte; alig merte remélni, amikor Hugo egy döféssel nekilendült. Ez arra engedett következtetni, hogy egész idő alatt kímélte, tartogatta az erejét. Ezzel a lendületes döféssel ellenfelét a sziklakibúvó széléhez szorította, ahol Isabella állt. – Mondd csak, kuzin – szólt Hugo megvetően, azzal kettéhasította Laroche tunikáját a mellén, de úgy, hogy sima, szőrtelen mellkasát nem sértette meg –, te mérgezted meg az apámat? Laroche túlságosan lihegett, hogy felelni tudjon, de Hugo ezt mintha észre sem vette volna. Pengéje Laroche sovány arcán táncolt, alig szivárgó vágásokat hagyva kétoldalt, amitől az idősebb férfi sápadtsága még szembetűnőbb lett. – Te voltál? Vagy a szajha lányod? Hiszen a méreg női fegyver. Te ölted meg? – folytatta Hugo a vívást, míg egészen sarokba nem szorította ellenfelét. Laroche háta a sziklafalnak koppant, alig tudta tartani már a kardját. Egy pillanat lett volna, hogy teljesen lefegyverezze, de ekkor Hugo, ahelyett, hogy saját kardját győzedelmesen eldobta volna, előrelépett, összemarkolta Laroche tunikáját, és magához rántotta a férfit úgy, hogy arca alig tenyérnyire volt az arcától. – Valld be, hogy te ölted meg az apámat! – mordult fel Hugo vészjóslóan. – Valld be, ember! Laroche tudta, hogy legyőzték és nincs vesztenivalója. Felnevetett. Félelmetes hang volt, Jamie félelmében Finnula szoknyájához bújt, Finnula pedig könyörgőn nézett a sheriffre. – Igen. Én öltem meg az öreget – szólt Laroche csúfondárosan. – És azt a hölgyet vádoltad a bűnnel, akit szeretek? – tudakolta Hugo halálosan nyugodt hangon. – Természetesen – kacagott Laroche. – És a te halálodért is őt vádolták volna, ha az ostoba fegyverhordozód ügyesebben bánik az íjjal. Hugo fülébe robaj hasított, látása elhomályosodott. Arca vörös lett az iszonyú haragtól. Finnula látta. Látta, amint férje széles válla megremeg az erőfeszítéstől, hogy ne tépje ki egyenként Laroche végtagjait.
Kiszabadította magát Jamie ragaszkodó öleléséből, a férjéhez rohant, s gyengéden megérintette remegő testét. – Ne, Hugo – szólt szelíden. – Ne öld meg! A gyilkolásnak vége. Hagyd, hogy mások legyenek a bírái. Hugo lángoló tekintetet vetett rá, és Finnula látta, hogy szeme, mely egy pillanattal korábban még zölden izzott, aranyszínű már. Hugo ajka megnyílt, rekedten tört elő torkából a szó: – Miért? – Miért? – visszhangozta Finnula. – Mit miért? Hugo láthatóan erőlködve beszélt. – Miért ne öljem meg? Finnula egyetlen okot sem tudott kitalálni, miért ne ölje meg Hugo ezt az embert, csak azt tudta mondani, hogy bár igen jól bánik az íjjal, ő a maga részéről gyűlöli az erőszakot és a vérontást, és azt sem tudja elviselni, hogy egy ilyen ember, akit mélységesen megvet, meghaljon a szeme láttára a férje kezétől. Azok után, amiket mindenki előtt mondott. És Finnula még mindig nem hitt a fülének, hogy Hugo azt mondta, szereti őt. Könnyek gyűltek a szemébe, úgy suttogta: – Nem tudom. Csak ne tedd. Gyere haza velem és szeress úgy, ahogy én szeretlek. Finnula érezte, ahogy az izmok remegése csillapul, aztán Hugo hirtelen eleresztette Laroche-t, és helyette a hitvese vállát fogta át erős kezével, mintha az ő erejére támaszkodna. A grófné minden idegszálával a férjére figyelt, így csak halványan volt tudatában annak, hogy Brissac sheriff előrelép, hogy őrizetbe vegye foglyát; ú j foglyát. És Finnula vigasztalón érezte Hugo mellkasának keménységét, ölelő karjának erejét. Amikor Hugo felemelte a felesége állát, hogy a szemébe nézzen, Finnula látta, hogy férje írisze aranyszínűre változott, mint a horizonton éppen felkelő nap. Ám ezúttal nem magabiztosságot, hanem remegő bizonytalanságot látott a tekintetében. Nem csókolta meg, és Finnula azon tűnődött, vajon biztosan jól hallotta-e. Talán nem őt szereti? Túl elhamarkodottan bizakodik, túl sokat vár? Zavartan próbált kibontakozni az ölelésből; meglepetésére Hugo visszahúzta magához, bár az aggodalom nem múlt el a tekintetéből. – Ezek szerint... te... – hebegte, mint aki nagyon gondosan megválogatja szavait. – Ezek szerint. meg tudsz bocsátani nekem? Finnula zavartan nézett fel rá. Hugo arcán úgy egyhetes borosta volt, egy kicsit hasonlított ahhoz a Sir Hugh-hoz, amilyennek megismerte, amikor még csak fogoly volt Mellana hozományának előteremtése érdekében. – Megbocsátani neked? Miért? – Azért, hogy elégettem a bőrnadrágodat. Finnula nem tudta megállni nevetés nélkül. – Megbocsátok. És te meg tudsz bocsátani nekem? – Miért? – kérdezte Hugo elképedve. – Azért, hogy váltságdíjért elraboltalak! – Ó! Hát azért! – Hugo még szorosabban ölelte magához. – Azért nincs mit megbocsátani. Életem legboldogabb időszaka volt az a pár nap, amikor a foglyod voltam. Nagyon remélem, hogy visszamegyünk
a Szent Elias-forráshoz úszni egyet. Finnula csókkal hallgattatta el hites urát, bár ez elég bonyolult volt, mert közben csillapíthatatlanul nevetett, csak nevetett.
Harmincadik fejezet Úgy esett, hogy bár Finnula rögtön csináltatott magának új bőrnadrágot, azt még sokáig nem viselhette. Alig hat hónap múlva a várandósságtól már túl kerek volt a teste ahhoz is, hogy a régi ruháit fel tudja venni. Nővérei siettek segíteni, saját ruháikat adták neki, különösen a még mindig bűntudat mardosta Mellana, aki fiúgyermeknek adott életet, és gyorsan visszanyerte eredeti alakját... bár Jack Mallory soha többé nem tért vissza Stephensgate-be, hogy ezt értékelje. Senki nem lepődött meg rajta, csak maga Mellana, hogy Brissac sheriff igencsak csodálta a derekát, akár karcsú volt, akár nem, és amikor éppen nem Hugóval iszogatott a kastély nagytermében, John de Brissac a malomházban volt található, ahol Mellanának segített a kisfiú és a tyúkok körüli teendők ellátásában. A faluban és a kastélyban is úgy sejtették, hogy amint Madame de Brissac elhalálozik – aminek bekövetkezte súlyos köszvénye miatt inkább előbb, mint utóbb várható –, a sheriff megkéri Mellana kezét, amit anyja életében soha nem mert volna megkockáztatni. Sokan úgy vélték – köztük Finnula is –, hogy Mellana boldogan elfogadja majd ezt az ajánlatot. Finnula eltökélte, hogy az anyaság nem akadályozhatja kastély-úrnői feladatainak ellátásában, és bár hasa elég ormótlanra nőtt, nyár végén, Szent Mihály napján személyesen vitt Hugo minden jobbágyának vadhúst. Találgatások indultak, vajon a Szépséges Finn maga lőtte-e a vadat, de az emberek már megszokták, hogy a lord és a lady együtt járja be a vidéket, és úgy vélték, Finnula még áldott állapotában is sokkal jobb íjász, mint Lord Hugo. Nem kis mértékben feleségének köszönhetően Hugót szerették, igazságos, jó grófnak tartották vazallusai. Miután unokabátyját bíróság elé állították, elítélték és felakasztották, békében, nyugalomban élhetett; elérte, amire annyira vágyott. Különösen felvidította a tény, hogy némi zűrzavar után fegyverhordozója, Peter és Lady Isabella sikeresen elmenekült a sheriff emberei elől, és valószínűleg Skóciába szöktek, ahol kétségtelenül nagyon zord körülmények között éltek. de mint Hugo egyszer Finnulának hangsúlyozta, a lényeg, hogy életben vannak. Finnula úgy tett, mintha nem tudná, hogy Hugo megvesztegette a sheriff embereit, hogy a párocskát futni hagyják; nagyon is büszke volt rá, hogy férje nem tette meg, amit szándékozott és nem gyilkolta halomra az egész kompániát. Ha a legutóbbi keresztes háborúban a parancsnoksága alatt harcolók tudták volna, hogy Hugo milyen családias kényelemben él, biztosan felháborodtak volna. Egy keveset azonban látott belőle az a csapat, amely váratlanul, nem sokkal karácsony előtt jelent meg a Stephensgate kastély kapujánál. Finnula a nagyteremben volt Laver asszonnyal, éppen az egyik íjat olajozták, amikor az újonnan alkalmazott lovászfiú szaladt be azzal, hogy öt idegen érkezett. – Úgy néznek ki, mint akik egyenesen a Szentföldről érkeztek, m'lady! – kiáltotta. – Vad a pofájuk, barnára cserzett, mint a lóbőr, és fényes páncéling van rajtuk!
– Hát, akkor engedd be őket! – vont vállat Finnula. A belépő férfiak lehettek lovagok is, de pusztán modorukból ítélve igen nehezen lehetett volna őket lovagiasnak nevezni. Nagy zajjal, hónyomokat hagyva, harsányan nevetve toppantak a terembe; nyilván bemelegítettek egy kis itallal a helyi kocsmában. Amikor meglátták a tűz mellett álló Finnulát, rögtön megtorpantak; eszükbe jutott a jó modor. Laver asszony rosszalló pillantást vetett rájuk, és mogorván felkiáltott, hogy azonnal hívják a kastély urát. – Nahát, micsoda szépséges hölgy! – bömbölte az egyik lovag, akinek barna szakálla éppen olyan kusza és hosszú volt, mint Hugóé, amikor Finnulával megismerték egymást. Ez a lovag igen kihívó pillantást vetett a grófnéra. – Ez lenne a Stephensgate kastély? – Ez lenne, és ez is – felelte Finnula nyugodtan. A lovagnak felettébb tetszett a helyénvaló válasz. – A kis feleselős! És történetesen itt lakik Hugo Fitzstephen, Miss Pimasz? – Történetesen itt lakik – felelte Finnula. – Kisvártatva itt lesz. Leülnek és megvárják itt? Hozathatok önöknek sört, míg várakoznak, vagy bort, ha az jobban ízlik. A férfiak csak bámultak rá, aztán egyikük nevetésben tört ki, és a nagy kacagástól szinte fuldokolva azt mondta: – Beszopok egy kupával, ha mellém ülsz, leányzó, és belenézhetek abba az ezüstszín szemedbe! Laver asszony felszisszent. – Uram! Nem tudja, hogy... – Azt tudom, hogy ez a leányzó a legszemrevalóbb női személyek egyike; legalább fél éve nem láttam ilyet – jelentette ki a barna szakállú lovag, és mielőtt bárki sejthette volna, mire készül, megragadta Finnula hátul karcsú, csak hasban dagadó derekát, és nedves, borostás csókot nyomott a kastély úrnőjének selymes arcára. Finnula ösztönösen cselekedett. Megragadta az övzsinórján viselt, ékköves markolatú tőrt, és macskafürgeséggel a lovag nyakához szorította a hegyét, pontosan oda, ahol a pulzus lüktetett. A férfi megdermedt; karja még Finnula derekát szorította, és látni lehetett, hogy ádámcsutkája fel-le siklik, ahogy nyeldekelt. – Ha még egyszer megkísérli, uram – mondta Finnula változatlanul udvarias hangon –, azt a kupa italt a torkán vágott lukon keresztül szophatja be! Azzal elhallgatott, mert Hugo közeledő lépteinek ismerős zaja hallatszott be a nagyterembe. – Finnula – kiáltott topogva, hogy csizmájáról leverje a havat. – Mit hallok? Vendégeink vannak? – Belépett, mögötte a tiszta, jól öltözött Jamie szaladt. Hugo túlságosan el volt foglalva azzal, hogy lehúzza prémszegélyes kesztyűjét, így nem vette észre rögtön a tűz mellett ülő, hirtelen kijózanodott férfiakat. – A bátyád üdvözletét küldi, szerelmem. Ha nem tévedek, tavaszra megnősül. Rosamund állított be, míg ott voltunk, azzal az ürüggyel, hogy Mellanát látogatja meg, de ha jól ismerem a nőket, még húsvét előtt visszakerül az ujjára az eljegyzési gyűrű. Hugo megtorpant a tűz előtt ülő férfiak láttán. – A fenébe! – szólt halkan. – Ha a szemem nem csal...
Hangja elhalt, amint észrevette, milyen felettébb gyanús pozícióban tartja egyikük Finnulát. Amikor meglátta a tőrt hitvese kezében, sima arcán lassan szétterült a mosoly. – Nos, uraim – szólt nevetve –, látom, megismerkedtek a feleségemmel!
Tartalom Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet Huszonhetedik fejezet Huszonnyolcadik fejezet Huszonkilencedik fejezet Harmincadik fejezet