MAGYAR ÉS SZLÁV REFORMÁTUSOK FELSŐ-MAGYARORSZÁGON KÓNYA Péter A svájci reformáció gyorsan terjedt a Felső Magyarország mind tiszántúli, mind tiszáninneni vármegyéiben, és vezető képviselői már az 1550-es évek végén megjelentek a protestantismus jelentősebb központjaiban. Így Kassán már 1557-ben Szegedi Gergely prédikált, és egy évvel később Thúri Farkas Pál átvette a sátoraljaújhelyi gimnáziumot.1 Néhány évvel később, 1561-ben a tarcali zsinaton a zempléni prédikátorok többsége fogadta Kálvin és Béze által kidolgozott genfi hitvallást. Ez a tarcali hitvallás már az alapvető kérdésekben nem egyezett meg a Luther teológiai rendszerével és a német egyház felépítésével.2 A következő évben azonban a Confessio Catholica név alatt jóváhagyatott az első hazai svájci hitvallás. Ezért is, hogy a hitvallást összeállító Gergely és Melius Juhász Debrecenben működött, a Debreceni-egervölgyi, ill. Debreceni hitvallást név alatt belépett a történelembe.3 A svájci reformáció terjedését Zemplén vármegyében kivált Perényi Gábor és Alaghy János Zemplén vármegye akadályozta. Csak a két főúr 1567-ben bekövetkezett halála után végbemehetett a régió kálvini vallásra való transzformálódása. Felső Magyarország területén a kálvinizmus már korábban jelentős támogatókra talált az országrész mágnási családjai soraiban (Mágócsi Gáspár, Bebek György. Báthory György és Anna, a század második felében Drugeth család több tagja s mások). Az akadályok leküzdése után a 16. század 60-as éveiben a tiszáninneni vármegyék területén létrejöhetett a református parókiák területi szervezése. Elején a helvét hitvallású gyülekezeteket ebben az országrészben az öt szabad királyi város esperességének lelkészei irányitották.4 Ez azonban már a 60-as években bekövetkezett hittani kettéválást követően már elképzelhetetlenné vált. A református gyülekezetek első területi egységei még az 1560-as évek elején kezdtek kialakulni, és 1556-ban a Borsod vármegyében működő kálvini prédikátorok az önálló esperességet (tractus) alakították, Mohi Ferenc szikszói prédikátorral az élén. Kopácsi István vezetése alatt 1559-ben létrejött a zempléni esperesség (további fejlődését az említett Perényi Gáspár megállította), s amikor 1567-ben Kopácsi Pelsőcre 1
DIENES, Dénes: A történelmi Tiszáninneni reformátusegyházkerület. Kézirat, 43. l. Uo. 3 PAPP, Klára: Mélius Juhász Péter és a Debrecen-egervölgyi hitvallás. In: KÓNYA, Peter (ed.): Prvé augsburské vyznanie viery na Slovensku a Bardejov. Prešov : Biskupský úrad Východného dištriktu ECAV na Slovensku, 1999. 4 DIENES, Dénes. A történelmi református, 25. l. 2
távozott, a gömöri esperesség is alapítatott. Az abaúji esperesség első esperese 1564-ben Károlyi Gáspár gönci prédikátor lett.5 Az első három esperesség (borsodi, gömöri és abaúji) 1567-ben képviselte a tiszáninneni gyülekezeteket a debreceni zsinaton, ahol nevükben aláírták a II. helvét hitvallást.6 Ugyanabban az évben, Perényi Gábor és Alaghy János halála után, visszaállíttatott a zempléni esperesség, Ceglédi Ferenccel olaszliszkai prédikátorral az élén.7 Ugyanúgy 1567ben létrehozatott az ungi esperesség is, esperese, Egri Lukács, azonban az unitárius irányhoz hajlott, ami haláláig (1574), megállítatott a vármegye bekebelezését a tiszáninneni kerületbe.8 Ez a kerület keletkezésétől fogva több aspektusban különbözött mindkét protestáns egyház többi hasonló egyházszervezeti egységeitől. Majdnem két évszázad alatt, 1734-ig, csak az esperességek szabad egyesülését képviselte, a püspök vagy szuperintendens nélkül, akinek hatáskörével rendelkeztek az esperesek. Más okok mellett döntő szerepet ebben a fejlődésben az játszott el, hogy az egyes esperesek, akik csak később a kerületbe egyesültek, elejétől fogva olyan kötelességeket teljesítettek, amelyeket máshol (a lutheri Gömöri esperességen kívül) a szuperintendensek hajtottak végre. Hatáskörükbe másokon kívül tartoztak az egyházlátogatások, ordinálások, kiközösítések, stb. A Tiszáninneni kerület más, jelentős különlegessége a lutheri gyülekezetekkel való együttélése volt, amely Zemplén vármegye területén több mint fél századig tartott. Ez az érdekes egyházunió 1597-ben a sátoraljaújhelyi esperességi zsinaton jött létre, amely arról döntött, hogy a zempléni szlovák lutheri gyülekezetek (Varannó és Mogyoróska környékén) a varannói szlovák lelkész (káplán) igazgatása alatt fog állni, aki utána a konszeniorii (társesperes) tisztséget töltötte. Első ilyen evangélikus zempléni konszenior Mednenszky András volt.9 A kálvini és lutheri egyházgyülekezetek közös igazgatása 1663-ig tartott, amikor a lutheri gyülekezetek az á. h. evangélikus felső-magyarországi vidéki kerület kezdeményezésére az újonnan kialakult á. h. ev. Sáros-zempléni esperességbe betagoltatott.10 A felső-magyarországi református-evangélikus egyházunió azonban nem a hittani, hanem csak szervezeti egységet jelentett. A Tiszáninneni kerület tizenegy vármegyében alakult ki (Gömör, Kishont, Borsod, Heves, Abaúj, Torna, Zemplén, Ung, részben Szabolcs, Szatmár és Bereg), és a délkeleti és északnyugati vármegyék kivételével a volt középkori Egri egyházmegye területén terjedt el. A 5
ZOVÁNYI, Jenő. Tiszáninneni református szuperintendens seniorok. In: Teológiai szemle, 1938, 54. l. DIENES, Dénes. Zempléni vizitációk, Sárospatak : Sárospataki református kollégium, 2008, 437. l. 7 ZOVÁNYI, Jenő. Tiszáninneni református szuperintendens seniorok, In: Teológiai szemle 1938, 52. l. 8 DIENES, Dénes. Zempléni vizitációk, 437. l. 9 DIENES, Dénes. Zempléni vizitációk, 439. l. 10 DIENES, Dénes. Zempléni vizitációk, 440. l. 6
szintén református délkeleti vármegyék a Tiszántúli kerületbe tartoztak, az északnyugati vármegyékben, Szepesen és Sárosban, ahol megmaradt a lutheri reformáció, a lutheri egyház szervezeti egységei lehetetlenné tették a kálvinizmus további terjedését. Elsősorban öt szabad királyi város, az általuk irányított esperesség, s keretében főleg a szepesi német vidéki gyülekezetek, főgátját jelentették a kálvini reformáció előrehaladásának nyugat felé. Kivételt csak néhány (legfeljebb huszonöt) sárosi gyülekezet képezett.11 Így a svájci reformáció még a 16. század második felében lett domináns a Tiszáninneni vármegyék területén. Csak a tizedjegyzékek alapján a század végén Abaúj és Torna vármegyében 102 parókiában, Borsod vármegyében 57 anyaegyházban, Gömör és Kishont vármegyében 30 parókiában, Ung vármegyében 30 anyaegyházban és Zemplén vármegyében 81 parókián működtek a református prédikátorok.12 Ezek az adatok azonban hiányosak, és feltételezhető, hogy a református gyülekezetek száma annak idején már jóval magasabb volt. A Tiszáninneni református kerületi gyülekezetek helyzetét az egyes esperességekben a 16. század végén, illetve a 17. század elejétől a viszonylag jó állapotban és teljességben fennmaradt egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján lehet rekonstruálni: az abaújiból a követező évekből: 1601, 1607, 1609, 1612, 1614 a 1615, Borsod-Gömör-Kishont esperességéből 1596-ból és a későbbi bejegyzésekből, az ungi esperességből 1616-ból vagy esetleg 1652-ből, és a zempléni esperességből 1611-ből. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján a 17. század első harmadában az abaúji egyházmegyében 66 anyaegyház és 61 leányegyház működött. A borsod-gömör-kishonti egyházmegye területén 100 anyaegyház és 155 leányház volt. Az ungi egyházmegyében 45 parókia és 105 fília működött, és a zempléni egyházmegye területén mindössze 60 anyaegyház és 97 leányegyház volt.13 Mivel az egyházlátogatási jegyzőkönyvek sem jegyezték meg az összes gyülekezeteket, így a református parókiák és fíliák tényleges száma bizonyosan még magasabb volt. A tiszáninneni református gyülekezet többsége ugyan magyar volt, de a nyugati vármegyékben, Ungban, Zemplénben, Aba-Újban és Sárosban nagy számban laktak a szlovák reformátusok is. Rajtuk kívül a századfordulón több ruszin református gyülekezet jött létre a kerület északi részén.
11
KÓNYOVÁ, Annamária – KÓNYA, Peter: Kalvínska reformácia a reformovaná cirkev na východnom Slovensku v 16.-18. storočí. Prešov 2010 12 ZOVÁNYI, Jenő: Protestáns lelkészek nyugtatványai régi tizedjegyzékek mellett. In: Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Budapest : Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1928. 13 DIENES, Dénes (ed.): Református egyházlátogatási jegyzőkönyvek 16-17. században. Budapest : Osiris, 2001.
Annak ellenére, hogy a rekatolizáció alatt a szlovák református gyülekezetek nagy része Abaúj-, Zemplén, Ung- és Sáros vármegyében megszűntek (a földrajzi elhelyezkedésükön kívül más okai is voltak), olyan gyülekezetek is léteztek, amelyek egészen a 18. századig, illetve máig is fennállnak. Természetesen a szlovák kálvinista gyülekezetek száma a 16. század végen és a 17. század elején volt a legmagasabb. A 17. század első felében a három Tiszáninneni esperességben biztosan sokkal több szlovák református gyülekezet létezett, hozzátéve viszont azt is, hogy ebben az időben a települések etnikai felosztását nem lehet teljes pontossággal rekonstruálni,14 de feltételezhetően ezekről a falvakról lehet szó. Az abaúji esperességben a szlovák, illetve a szlovák-magyar népesség hat református gyülekezetben és azok filiáiban létezett: Pethőszinye (f. Bőd, Alsó- és Felsőkenece, Györgyi és Füzésrnádaska), Rozgony (f. Benyék), Tarcavajkóc (f. Királynépe és Abaújharaszti), Felsőolcsvár (f. Rás), Beszter (f. Izdoba, Lengyelfalva), Kassaújfalu. A felsoroltakon kívül működtek még szlovák, ill. szlovák-magyar református gyülekezetek többi falvakban is, amelyek valamilyen okból nem szerepeltek a legrégebbi egyházlátogatásokban: Gecse, Boksa, Ósvacsákány, Györke, Ósva, Regete és Ruszka. Az ungi esperességben szlovák, illetve etnikailag vegyes református gyülekezetek Ung vármegye területén ezekben a falvakban léteztek: Nagyszeretva (f. Kisszeretva, Pályin, Kráska), Szobránc (f. Reviscse, Ruszkóc, Jeszenő), Hanajna (f. Sárosreviscse, Józsa) a Vinna (f. Tarna, Kaluzsa, Kuszin, Klokocsó), Zemplén vármegye területén Budka (f. Szelepka, Dubróka, Kamonya), Nagymihály (f. Lasztomér, Mocsár, Topolyán, Petróc, Csecsehó, Kisverbóc, Nagyzalacka, Kiszalacka, Sztrajnyán és Gézsény), Sztára (f. Krivostyán, Oreszka, Nátafalva, Sztankóc), talán Alsókörtvélyes (f. Rákóc, Leszna), Zemplénmátyás (f. Tavarna) és Zsalobina (f. Jeszenőc, Petróc).15 A felsoroltakon kívül viszont Ung vármegye területén a 17. században több más, a legrégebbi egyházlátogatásokkor még nem létező vagy valamilyen okból nem említett szlovák, ill. magyar-szlovák gyülekezetek is működtek, úgymint: Lakárd, Pinkóc, Jenke, Zahar, Viszoka, Szenna, Kolibabóc, Németporuba, Vámoslucska, Karcsava, Nagyribnyice, Kisribnyice, Baskóc, Sárosremete, Zavatka, Ubrizs, Vajnatina, Kereszt, Prekopa vagy Koromlya.16 Ebben az időszakban nagy valószínűséggel szlovák lakosság élt azokban a falukban, amelyeket a vizitátorok ruszinnak neveztek: Szerelmes (f. Alsó- és Felsőladiskóc, Koskóc, 14
Az egyes községek etnikai struktúrája a 17. században eltért a következő században kialakult helyzettől, főleg az etnikai határok területén a magyar lakosság megtalálható volt északibb területeken. A szatmári béke után a magyar és szlovák-magyar lakosság délebbre került, és helyette a szlovák, illetve ruszin lakosság települt be. Ekkor szűntek meg a,,nyelvi szigetek,, pl. Sáros vármegyében. 15 Ez a három parókia egyházi gyülekezetének egy része bizonyosan lutheránus volt. 16 Adatok az Egri egyházmegye történelméhez. Ed. LESKÓ, József. Eger 1907, 305.
Hankóc, Dedasóc, Jablonya, Tótkriva), Göröginye (f. Tótvolova, Karna, Vitezóc, Szopkóc, Baskóc), Jankóc (f. Giróc, Gypalalóc, Lukasóc, Alsószitnice, Felsőszitnice, Pakasztó, Hrubó, Csernyina, Oroszpetróc), Mogyorósfalu (f. Topolyóka, Hegedűsfalva, Stefanóc), Izbugyahosszúmező (Ibugyahrabóc, Jablonya, Alsózbojna, Izbugyabresztó) és Udva (f. Rovna, Velyopolya, Agyidóc, Papina, Felsőkörtvélyes).17 Bizonyosan szlovák lehetett Ungvár leányegyháza, Huszák. Hasonlóan szlovák református hívők éltek a 17. század második feléig a pazdicsi anyaegyházban és leányeházaiban (Sámogy, Krasznóc, Mocsár, Szuha, Lask).18 A zempléni esperesség területén szlovák reformátusok ezekben a gyülekezetekben éltek: Kozma (f. Kolbása), Szilvásújfalu, Kiszar (f. Nagyazar), Magyarizsép (f. Cselej), Tőketerebes (f. Parics, Nagyruszka, Hardicsa), Milglész, Gálszécs (f. Kohány, Gerenda, Dargó, Bacskó, Kereplye, Sztankóc, Visnyó, Zebegnyó, Kincses, Albin, Techna, Parnó), Szécspolyánka és Varanó.19 Ezeken az anya- és leányegyházakon kívül, melyek a legrégebbiidőkből, a 16. század végéből és 17. század elejéből származnak, egyházlátogatási jegyzőkönyvekben vannak feltüntetve, szlovák református gyülekezetek más falvakban is léteztek: Nagydomása 20, Bánóc, Bező, Málca, Fűzessér és Lucska.21 Bizonyára szlovák reformátusok éltek a homonnai parókián és annak leányegyházaiban a 17. század első feléig.22 Ilyenek bizonyosan a csak 17. század elején említett gyülekezetek is,23 mint Modra (1626)24 , Szinna (1601, 1604)25, Cirókahosszúmező (1601)26, Nagykemence (1599, 1628)27, vagy Izbugyabéla (1607).28Szlovák volt az összes (vagy majdnem az összes), több mint 25 sárosi református gyülekezet: Szentmihály, Ásgút, Kende, Alsósebes, Ternye, Komlóskeresztes, Szentpéter, Tótselymes, Tölgyszék, Szedikart, Deméte, Somos, Balpataka, Budamér, Kapy, Somosújfalu, Lapispatak, Sóvár, Finta, Cselfalu és Nagysáros Mocsarmány, Eperjesenyicke, Nagyszilvás,
17
DIENES, Dénes (ed.): Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek 16–17. század... HÖRK, József: A Sáros-zempléni ev. esperesség története. Kassa 1885, 353–354. 19 DIENES, Dénes (ed.): Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek 16–17. század.... 20 Egyes adatok szerint a faluban evangélikusok laktak. 21 KIRÁLY, Péter: A kelet-szlovák nyelvjárás nyomtatott emlékei. Budapest: Akadémiai kiadó, 1953, 29–30. 22 Tehát még nem voltak bejegyezve a legrégebbi ungi esperesség egyház-látogatási jegyzőkönyveibe. 23 Teda ešte nezachytených v najstarších užských vizitáciách. 24 ZOVÁNYI, Jenő: Protestáns lelkészek nyugtatványai régi tizedjegyzékek mellett. In: Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Budapest : Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1928, s. 130. 25 ULIČNÝ, Ferdinand: Refomácia v Zemplínskej stolici v 16. až 18. storočí. In: Reformácia na východnom Slovensku v 16. až 18. storočí. ACEP II. Eds. Kónya, Peter – Matlovič, René. Prešov: Biskupský úrad Východného dištriktu ECAV 1998, s. 129. 26 Ugyanott, 113. l. 27 ZOVÁNYI, Jenő: Protestáns lelkészek nyugtatványai, 28 Ugyanott, 126. l. 18
Komlós, és más fíliákkal.29 Természetesen szlovák hívek lakták (a magyar nemesek mellett) a két szepesi református gyülekezetet is Márkusfalván és Batizfalván. Igy összesen a 17. század első felének folyamán a mai Kelet-Szlovákia területén több, mint 150 szlovák református egyházi gyülekezet létezett. Ha meggondoljuk, hogy egy részüket (a nyelvhatár visszaszorítása előtt) magyarok és ruszinok, és más, ténylegesen evangélikusok lakták, a rekatolizáció kezdete előtt a 17. század felében legalább 100–120 református egyházgyülekezetben éltek szlovákok a mai Kelet-Szlovákia területén. Ez a szám már a rekatolizáció ideje alatt a 17. század utolsó harmadában jelentősen csökkent. Arról a hiányosan megmaradt egyházlátogatási jegyzőkönyvek mellett az egri egyházmegye 17. századvégi templomösszeírása (amely azonban szintén hiányos és pontatlan) számol be. Adatai szerint a 17. század utolsó éveiben református templomok a következő szlovák (vagy valószínűleg szlovák) falvakban léteztek: Abaúj vármegyében Lengyelfalva, Vajkóc, Gecse, Boksa és Olcsvár, Zemplén vármegyében Vécse, Magyarizsép, Lasztóc, Kazsu, Gercsely, Miglész, Kis- és Nagyazar, Alsókörtvélyes, Kemence (Abaúj), Gatály, Kisruszka, Málca és Bacskó, Sáros vármegyében Haraszti (Abaúj), Senyék, Somos, Abos, és Ung vármegyében Lakárd, Pinkóc, Zahar, Szenna, Pályin, Zebegnyő, Nagyszeretva, Kisszeretva, Viszoka, Kolibabóc, Németporuba, Vámoslucska, Kisverbóc, Sztrajnyán, Kiszalacka, Nagyzalacka, és Vinna.30 Néhány Ungmegyei szlovák faluban közösen éltek a reformátusok a görög-katolikusokkal, ill. egy templomot is használtak: Jenkén, Karcsaván, Nagyribnyicén, Kisribnyicén, Baskócon, Sárosremetén, Zavatkán, Hanajnán, Ubrizsen, Jeszenőn, Szobráncon, Vajnatinán, Kereszten, Prekopán és Koromlyán.31 Már ezekből az adatokból szembetűnő az új, másvallású lakosság bevándorlása, amely nagyobb számban telepedett le az északon fekvő szlovák református falvakban. Ez a folyamat még jelentősen megerősödött a következő század első felében, és elsöpörte a szlovák református anyaegyházak többségét. Így a 18. század második felében a három Tiszáninneni esperességben csak kb. 37 szlovák református egyházi gyülekezet létezett. Az abaúji esperesség területén a 18. század végén a következő anya- és leányegyházak léteztek: Vajkóc (f. Királynépe, Haraszti), Beszter (f. Alsó- és Felsőolcsvár, Lengyelfalva, Izdoba), Alsókemence (f. Felsőkemence, Ósvacsákány), Györke (f. Ósva, Regete, Ruszka) és Pethőszinye.32 A zempléni esperességben szlovák reformátusok laktak Gálszécs (f. Kohány,
29
Az is valószínű, hogy egyeseket csak a földesurak és azok háztartásainak lakójai alkották. LESKÓ, József (ed.): Adatok az Egri egyházmegye történelméhez. Eger 1907, 278–307. 31 Ibidem, 305. 32 TiREL Sárospatak, R. A. III. 3/14: Abaúji esperesség, szepsi és kassai járások egyházlátogatásai, 1800–1823. 30
Gerenda), Miglész (f. Nagyruszka,Vécse) és Tőketerebes (f. Hardicsa)33gyülekezeteiben. Az ungi esperesség zempléni területein szlovák református gyülekezetek voltak a következő falukban: Málca, Bánóc, Tussa, Fűzessér, Szálók és Rákóc, Ung vármegye területén: Vámoslucska (f. Gézsény, Felsőreviscse34), Nagyszeretva, Pályin és Jenke (f. Pinkóc).35 Természetesen a 18. század második felében még más falvakban is éltek szlovák reformátusok. Közben a rekatolizáció folyamán elveszítették azonban gyülekezeteiket, amelyek csak a következő években, a vallási türelem korszakában jöttek létre újból. Közelebbi információkat a szlovák református gyülekezetekről csak az ungi esperesség adatai szolgáltatnak a 18. században. Belőlük is tisztán kitűnik a parókiák és fíliák számának csökkenése. A század közepén, 1752-ben az esperesség ún. szlovák részét 8 anyaés 12 leányegyház alkotta: Tusa (f. Tusaújfalu), Bánóc, Fűzessér (f. Lasztomér), Málca (f. Petrik, Márk, Kacsanó, Falkus), Abara (f. Mészpest), Vámoslucska (f. Zavatka, Gézsény), Nagyszeretva (f. Kisszeretva, Pályin), Bező (f. Zahar).36 De 1762-ben mint szlovák ajkút csak 4 anyaegyházat neveztek meg: Málca, Bánóc, Tusa és Lucska.37 A következő évben 7 parókia volt említve: Nagyszeretva, Lucska, Fűzessér, Bánóc, Tusa, Rákóc és Málca.38 Így tulajdonképpen egy évszázadalatt a szlovák reormátus gyülekezetek száma harmadjára apadt. Ez a csökkenés sokkal nagyobb mértékű volt, mint az összes református gyülekezeteknek az egyházkerületben, sőt a mai Szlovákia területéhez képest is. A szlovák református gyülekezetek feltűnő apadásának okait viszont nemcsak azok etnikai jellegében kell keresni, hanem objektív-szociális, gazdasági, demográfiaiokokban is és az egész terület etnikai viszonyaiban. Ennek a fejlődésnek a következő okai voltak: még a 17. század folyamán megszűnt a legtöbb felső-zempléni homonnai uradalom gyülekezete és hasonlóan a sárosi gyülekezet nagy része is. A gyülekezetek számának kisebbedését a zempléni református-evangélikus unió felbomlása okozta, aminek következtében s a sárosi-zempléni á. h. evangélikus esperesség kormányzata alá több gyülekezet átment az ungi esperességből is. Nem lehet elhanyagolni azt a valóságot sem, miszerint a felső-zempléni, abaúji és ungi gyülekezetek nagy része kisebb gyülekezetet, több leányegyházzal együtt alkotott, ezért sokkal inkább ki voltak téve a rekatolizációnak a lakosság csökkenése esetén. Ez a helyzet a 18. század utolsó harmadában következett be, 1710-ben a nagy pestis járvány idején, mely 33
DIENES, Dénes (ed.): A Zempléni Református Egyházmegye öszeírása 1782. HARASZY, Károly: Adalékok az Ungi református egyházmegye történetéhez. Nagykapos 1931, 183. 35 TiREL Sárospatak, K. gg. IV. 5: Liber Ecclesiae seu Matricula Dioecesis Ungensis, confecta et conscripta Anno MDCXVIII seniore Petro Zombori... (1616–1772). 36 KIRÁLY, Péter: A keletszlovák nyelvjárás..., 31. 37 TiREL Sárospatak, K. gg. IV. 5: Liber Ecclesiae seu Matricula Dioecesis Ungensis. 38 KIRÁLY, Péter: A keletszlovák nyelvjárás..., 31. 34
föleg Zemplén térségét érintette. Ennek következményeként a 18. század első évtizedében a területen nagy elnéptelenedés és sok egyházi gyülekezet megszűnése következett. Ezt egy kolonizációs hullám folytatta, mely néhány száz református jobbágyat sodort magával abban a látszatban, hogy a szomszédos, vagy délebbi vármegyékben jobb életviszonyokra találnak. A másik oldalon viszont ez a hullám új bevandorlókat, leginkább görög- és rómaikatolikusokat hozott magával erre a területre. Azok az elnéptelenedett falvakban gyorsan beolvasztották az eredeti református lakosság maradékait. A felsorolt okok mellett természetesen nem kis szerepe volt a szlovák református gyülekezetek megszűnésénél a helyi földesurak által támogatott rakatolizációnak is. (Vásárhely, Lazony, Nagy- és Kiscsebb, Budka, és mások). A fentebb említett események tisztán bizonyítják, hogy a rekatolizáció, illetve a legtöbb szlovák református gyülekezet megszűnése a 18. század folyamán, objektív okokból és a terület specifikus oldalaitól nagyban befolyásolva volt meghatározva. Semmiképpen sem lehet érdektelenséggel, semlegeséggel, vagy talán „magyarizációval“ a szuperintendencia, esperesség vagy református földesurak részéről magyarázni, akik egyes szlovák evangélikus történészek szerint ,,diszkriminálták és degradálták azokat az egyház másodrangú tagjaira.“39 Az eddig említettekből meglehet állapítani, hogy a svájci reformáció a 16. század második felében a szlovák lakosság által lakott nagy területen terjedt el. A szlovák reformátusok száma bizonyára jóval meghaladta a 18. századra felbecsült 8–10 000 hívőt.40 Csaknem mindegyikük a zempléni, ungi, abaúji és sárosi esperesség gyülekezeteiben élt. A számuk ellenére viszont a sárosi esperesség kivételével kisebségben voltak és a többségben lévő magyar hívekkel alkották a gyülekezeteket. Mivel az esperességek központjai, a mezővárosok a magyar etnikai területen feküdtek, természetes, hogy az esperességek és később a kerület élén magyar prédikátorok álltak. A magyar nyelvet használták a református mágnások és a nemesség többsége is a szlovák etnikumú területet is beleértve, amiből aztán a református gyülekezetekben a történelmi fejlődés folyamán további sajátosságok jöttek létre. Mivel a földesurak hívták meg és nagy mértékben fenntartották a prédikátorokat, a következő időszakban mint a gyülekezetek patrónusai nagy befolyáshoz jutottak a vallási életben, ezáltal elvárták tőlük a szellemi szükségleteik teljesítésétis. Ezért a földesúrnak és számos nemesnek elsődlegesen magyarul kellett prédikálnia. Viszont több faluban vegyes,
39
VARSIK, Branislav: Vznik a vývin slovenských kalvínov na východnom Slovensku. In: Historický časopis 1991, 2, 144. 40 KIRÁLY, Péter: A keletszlovák..., 32.
szlovák-magyar jobbágylakosság élt, azért feltételezni lehet a magyar nyelv érthetőségét a hívek legtöbbje esetében, főleg a 17. században, mikor a Habsburg-ellenes felkelésék idején ,,országos“ nyelvlett. Ebből következik, hogy a legtöbb szlovák református gyülekezet élén az elejétől fogva olyan prédikátor volt, aki egyformán tudott szlovákul és magyarul, és ezeken tartotta az istentiszeteleteket is. Sajátos helyzet alakult ki a nagy mezővárosokban, Nagymihályban, Gálszécsben, Terebesen, tulajdonképpen Varannón is, és talán Homonnán, ahol több oknál fogva két reformátusprédikátor is volt: egy magyar pap és egy szlovák káplán. A pap kötelességei közé tartozott a prédikációk megtartása az uraságnak a városban a káplan viszont a leányegyházakban és a szlovák hívőknek végezte a szolgálatot. Természetesen a hívek számát számbavéve, többnyire a szlovák káplannak jutott több kötelesség, holott a magyar pap jobb anyagi fedezetet kapott. Viszont semmiképpen sem lehet ezt a helyzetet mint „igazságtalanságot“ értékelni, mely csak a vegyes gyülekezetekra volt érvényes. Hasonló helyzett volt a felső-magyarországi szabad királyi városokbanis, ahol a papi tisztséget mindig a német, és nem a magyar vagy a szlovák prédikátor töltötte be.41 Érdekes módon ez a tény a szlovák történetírásban soha nem volt kényes pont. Mindkét esetben a papi tisztségről a legerősebb hatalmi tényező döntött: a mezővárosokban a földesúr, a szabad királyi városokban az önkormányzatot uraló német városi polgárság. A szlovák reformátusoklétezése az elejétől fogva a többségben lévő magyar hívek együttélésével volt jellemző nemcsak az esperességek területén, de magukban a gyülekezetekben is. Természetesen az együttélés nem valósult meg konfliktusok nélkül. A mezővárosi vegyes gyülekezetekben ez leginkább a szlovák káplán és a magyar pap jövedelmeinek nagysága miatt volt, mivel a pap az egyes leányegyházak jövedelmét is megkapta, annak ellenére, hogy nem végzett ott szolgálatot. Varannón kívül, ahol ennek a konfliktusnak (ahogyan később a magyarázatát is megkapjuk) más okai is voltak, hasonló hírek maradtak fenn a pap és káplán közötti viszálykodásról Gálszécsen is. A 17. század első felének végével a szlovák káplán elutasította látogatni a gálszécsi parókia egyes leányegyházait, és mivel a pap a kiélesedett helyzetet azzal oldotta meg, hogy oda adta neki az ő általa használt mezők egy részét, nyilvánvaló, hogy ebben az esetben is az összetűzés oka a jövedelmek egyenetlensége miatt volt.42 A források hiányossága ellenére hasonló
41
Lőcsén, Bártfán és Kisszebenben az evangélikus gyülekezetek németek és szlovákok voltak, Kassán és Eperjesn magyarok is, de többségében német lelkészek uralták. 42 DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk. Sárospatak : Sárospataki református kollégium, 2008, 213.
problémákat lehet feltételezni a többi mezővárosban is, mint Nagymihályban vagy Tőketerebesen. További, gyakori nehézségek közé tartozott a prédikátorok tehetelensége vagy akaratlansága a szlovák istentiszteletek elegendő terjedelemben való megtartására. Már a 17. század első felében (1641-ben) a Gerenda leányegyházi hívek elutasították a gálszécsi papot és szlovák káplánt kértek. Mivel a mezővárosi prédikátor nem tudott szlovákul, a tusai szlovák prédikátort kérték fel az istentiszteletek megtartására.43 A leányegyházak elhanyagolása többnyire nem a nyelvi dolgok miatt történt, hanem a papok vagy káplánok kedvetlenségével függött össze a bizonytalan (háború, felkelés) idők folyamán. Erre mutat rá az a tény is, hogy a gálszécsi parókiában továbbra is fennmaradt az adott probléma a szlovák káplán oldaláról is.44 Az adott nehézségekről sokkal fontosabb hír maradt fenn a 18. századból. 1717-ben az Ung vármegyei Vinna falu lakói panaszkodtak a prédikátorukra, mert elutasította a szlovák nyelv használatát az istentiszteleteken.45 Néhány év múlva, 1724-ben a bezői reformátusok kérték, hogy legalább egyszer hetente szlovák istentiszteletet tartsanak. Már a 40-es években szerettek volna egy saját, szlovák prédikátort, de ezt elutasította a leányegyház Zaharban.46A század közepén, 1751-ben a parókia leányegyházával az esperesség szlovák részéhez tartozott.47 Több, nem egyértelmű panasz illette a szlovák református gyülekezeteket az egyik vagy másik nyelv használatát vagy elhanyagolását illettően. 1758-ban a nagyszeretvai pap panaszkodott az ifjúságra, mely a temetéseken magyar és szlovák énekeket énekelt, de pontosan nem jellemezte, hogy melyik is árt neki.48 1762-ben a hívek a tusai papra panaszkodtak a szlovák istentiszteletek hanyagolásáért. Mikor az esperes meghagyta neki a heti két-három szolgálatot, a pap azzal érvelt, hogy a hívők nem járnak.49 Az említett esetek mutatják, hogy a panaszok sokszor szubjektívak is lehettek és egyaltalán nem tükrözték a gyülekezet valódi helyzetét. A következő évben a vizotátornak panaszkodtak Málca falu jobbágyai is lelkészükre, azt felhozva ellene, hogy csak egy magyar (bizonyára nemes család miatt) család miatt vasárnap magyarul prédikál.50 Ebben az időben viszont csupán négy
43
DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 136. DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ...,198. 45 VARSIK, Branislav: Vznik a vývin slovenských...., 134. 46 KIRÁLY, Péter: A keletszlovák ..., 31. 47 KIRÁLY, Péter: A keletszlovák ..., 31. 48 Ibidem 49 Ibidem 50 Ibidem 44
szlovák református parasztcsalád élt a faluban.51 Természetes, hogy pont a nemesi református patrónus ottléte volt a fő oka annak, hogy az akkori időben már katolikus Málcán volt egyáltalán református istentisztelet, és ebben a kontextusban egyáltalán nem túlzott, hogy a szolgálatok magyar nyelven folytak. A szlovák gyülekezetekben levő problémák és nézeteltérések a két nyelv használatát illetően a templomban nem az egyház vagy a földesúr érdektelenségét mutatták a hívők iránt, de sokkal inkább objektív okokból fakadtak. Elsősorban a szlovák illetve mindkét nyelvet tudó prédikátorok hiánya lehetett, amire a korabeli adatok is rámutatnak. A nagyszámú magyar nemességre való tekintettel nagy valószínűséggel nekik elsődleges volt egy magyarul beszélő papjelenléte, viszont két prédikátort nehezen tudtak volna a gyülekezetek fenntartani. Bár nem minden szlovák pap tudott jól magyarul. Ilyen volt pl. a málcai pap, esperesi titkár és istentiszteleti könyvek fordítója, Jessenius György.52 A szlovák református gyülekezetek nagy része nagyon rosz anyagi helyzetben volt,53 ami bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a szlovákul is tudó papok inkább gazdagabb gyülekezetekben igyekeztek szolgálni. Az említett panaszok és nehézségek a szlovák nyelv használatát illetően az esetek nagy részében a szlovák hívek javára dőlt el. Így 1759-ben Bánóc és Vásárhely lakói csak úgy engedélyezték a papnak, hogy maradhasson a következő időszakra, ha vasárnap délelőtt szlovákul és délután magyarul fog prédikálni.54 Gerenda faluban, mely még mindig Gálszécs leányegyháza volt, még 1738-ban is a miglészi pap járt, mivel a gálszécsi nem tudott szlovákul.55 1763-tól az ungi esperesség szlovák református gyülekezeteit már nem az esperes, de az általa kinevezett szlovák prédikátor látogatta. Ebben az évben ez Jessenius György és Szabó Dávid voltak.56 Természetesen a szlovák református gyülekezetek és hívek drasztikus csökkenése a 17. század utolsó harmadától nem hagyta figyelmenkívül az egyházi vezetés lelki és világi képviselőitsem. Már a 18. század első felében igyekeztek leleplezni annak okait, melyeket elsősorban a prédikátorok nagy hiányában és a gyülekezetek rossz anyagi állapotában láttak. Viszont a lakosság migrációja, a földesurak konverziója vagy a kedvezőtlen törvényi változások még tovább növelték a rekatolizáció veszélyét. Érthető, hogy abban a helyzetben a legveszélyeztetebbek pont a szlovák református gyülekezetek voltak, melyek pont a szuperintendencia területének szélén, a katolikus parókia közvetlen közelében, mindennap 51
Ibidem Ibidem, 51.; CSÁJI, Pál: Rákóczi András 1752. évi szlovák zsoltárfordítása XVII.-XVIII. Századi szlovák, cseh egyházpolitikának keretében. Budapest 1954. Kézirat. Sárospataki Református Kollégium Könyvtára, 12. 53 CSÁJI, Pál: Rákóczi András 1752. évi ..., 18. 54 KIRÁLY, Péter: A keletszlovák..., 31. 55 KIRÁLY, Péter: A keletszlovák..., 30. 56 HARASZY, Károly: Az ungi református...., 94. 52
ki voltak téve a katolikus egyház hatásának. A veszély még sokkal jobban megnőtt, amikor a Carolina Resolutio értelmében (1731) bevezették a katolikus püspökök protestáns gyülekezetekbe való kötelező látogatását, másrészt megnehezítették a protestáns leányegyházak igazgatását az artikuláris helyek papjainak. A katolikus egyház az állami hatóságokkal így egy újabb hatásos fegyvert kapott a rekatolizációs tevékenységre, minek folytán minden gyanút felhasznált a rekatolizációs törvénykezés értelmében. 1764-ben az egri püspök a Helytartótanács előtt megvádolta a gálszécsi református lelkészt a leányegyházakban élő evangélikusok kényszerítésével a református egyházi szertartásokban. A vizsgálat viszont kimutatta, hogy hosszú idők alatt a gálszécsi templomot mind a két protestáns vallás hívei használták.57 A szlovák gyülekezetek további apadásának megállítása végett a református egyházkerület vezetésének néhány fontos problémára kellett megoldást találnia. Elsősorban a jövendő, szlovák nyelvettudó lelkészek képzését volt szükséges megoldani. Továbbá, a század felében már sürgősen be kellett biztosítani az alapvető egyházjogi, istentiszteleti és vallásinevelési irodalmat érthető nyelven, egyrészt maguknak a hívőknek a rekatolizációval történő mindennapi találkozás végett, másrészt a katolikus vizitátorok követeléseik végett is. Nem kevésbévolt fontos a legszegényebb gyülekezetek anyagi támogatása is. Nagy érdeme a szlovák (vagy legalább a szlovák nyelvet tudó) lelkészek szisztematikus teológiai készítésében a Tiszáninneni református kerület fő gondnokának, Vay Ábrahámnak volt.Az ország északi részének egyik leggazdagabb földesuraihoz tartozott, és mint Vay Ádám, II. Rákóczi Ferenc udvari marsall fia, nagy elismerésnek örvendett. Ő maga a rekatolizáció hosszú támadásának idején az egyháza elöljáró támogatója és védelmezője volt. Vay tudatosította, hogy a szlovák nyelvet tudó papok hiánya jelentős mértékben befolyásolta a szlovák református egyházak nagy csökkenését. 1740 első felében ajánlattal fordult a kerület legfontosabb iskolai intézményéhez, a sárospataki református kolégium gondnokához és rektorához, hogy alapítványt foglétesíteni a szlovák papok tanulására. A saját maga tapasztalata alapján így egy lehetőséget vetett fel, hogyan is tudnának a szlovák gyülekezetek fiai tanulni. Az alapítványból az alumneum költségei lettek volna fedezve, azzal a feltétellel, hogy a tanulmányok után a támogatott hallgatók valamelyik szlovák református gyülekezetbenfognak szolgálni. Még abba az évben létrehozták az alapítványt, melyet Vay Ábrahám, Mocsáry Balázs, Lónya Ferenc és több kisebb földesúr hozott létre. Hasonlóan még abban az évben már három diák tanult a kollégiumban.58 57 58
KIRÁLY, Péter: A kelet-szovákiai..., 30. CSÁJI, Pál: Rákóczi András 1752. évi ..., 20-21.
A szlovák refrormátus gyülekezetek alacsony anyagi bebiztosítása nemcsak a papok hiányát okozta, de más nehézségekhez is vezetett. Vay Ábrahámon kívül a szlovák gyülekezetek szegénységére a Tiszáninneni kerület szuperintendense, Csáji Márton is rámutatott. 1758-ban a kerület szlovák papjainak össztönzésére a legszegényebb gyülekezetek számára Tarcavajkócon, Miglészen és Jenkén nyilvános gyűjtés volt meghirdetve. Már a következő évben a zsinaton a vajkóczi pap számára egy alapítványt létesítettek lett, melyben a szuperintendens és az összes esperes részt vett.59 A ruszin pásztor nép a 14. századtól egészen a 16. századig fokozatosan betelepült Észak-Magyarország vármegyéibe, főleg a mai Ukrajna Kárpátalja részére (Máramaros-, Ugocsa-, Bereg- és Ung vármegye) és a mai Kelet-Szlovákiába, annak is Zemplén-, Sáros- és Szepes vármegyéjének északi területeire. Kisebb mértékben érintették Gömör vármegye territóriumát és elvétve nyugatabbra is behatoltak. Az egyedi életstílusuk miatt az erdős és a kevésbé benépesedett területeket foglalták el a Kárpátokon belül; úgyszintén a mágnások és nagy területtel bíró földesurak uradalmain telepedtek le. Zemplénben és Ungban ilyenek elsősorban a Drugethek, Sárosban a Rákócziak voltak, akik a ruszin pásztorokat mint ,,őrző és védő szolgálatot” is teljesítő népeket is használtak. Ez mind csak erősítette azok specifikus helyzetét. A ruszin pásztor nép közös jellemzője az egész országon belül annak ortodox vallása volt. Mindegyikük, az etnicitástól (ruszinok és románok) függetlenül, a keleti rítusú keresztény valláshoz tartoztak, ami nemcsak nagyobbította a köztük és az eredeti lakosság közti szakadékot, de még a betelepülésük után is a magyar rendi társadalom perifériájára tolta. A ruszin ortodox papok megtartották hagyományos kötődésüket Galícia, illetve Havasalföld és Moldva szellemi központjaihoz, viszont nem válhattak az egyházi rend, tehát a kiváltságolt társadalom részévé. A társadalmi helyzetük a jobbágyokkal volt egyenlő, és szintén vonatkoztak rájuk a jobbágyi kötelességek. Ez természetesen befolyásolta az egyház és egyháziak vagyoni és szellemi színvonalát. A többi ortodox kolostoron kívül a legfontosabb egyházi központ a ruszin lakosság számára a munkácsi püspökség volt. A század fordulóján így a reformáció, illetve a protestantizmus közvetlen szomszédságába került Erdély és Északkelet-Magyarország ruszin és román pásztornépe is. Mivel azok földesurai a reformáció támogatóivá váltak és terjesztették azt birtokaikon, ortodox vallásuk ellenére bizonyos módon érintkezésbe kerültek a reformációval, vagy egyenesen annak hatása alá kerületek.
59
CSÁJI, Pál: Rákóczi András 1752. évi ...,18.
Valószínűleg az elsők a Szászföldön és Erdélyben élő románok lehettek, akik kapcsolatba kerültek a reformációval. Őket már az első szász evangélikus püspök, Honterus János igyekezett meggyőzni a protestantizmusra való átlépésre. Természetes, hogy a szász prédikátorok missziós tevékenysége a szász városok hatalmi nyomásával is össze volt összekapcsolva, mivel azok mint a román falvak földesurai egy bizonyos időre átmeneti sikereket is elértek. További román lakosság áttérése, amely egyenes kapcsolatba került a reformációval, ezúttal a református egyházzal, a 16. század első felében történt, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemsége alatt. Főleg az említett két fejedelem céltudatosan terjesztette a kálvinista vallást a román lakosság körében fejedelmi birtokaikon. Nagyjából ugyanabban az időben került kapcsolatba a reformációval a számottevő ruszin ortodox lakosság Felső-Magyarországon, leginkább Bereg-, Ugocsa-, Ung-, Zemplénés talán Szepes- és Sáros vármegye területén. Azok legnagyobb többsége az óriási Rákóczi-60 és Drugeth-61 birtokokon éltek. A ruszinok reformációját illetően fontos eseménynek számított a reformációs gondolatok elfogadása a földesúr, tehát a Drugethek által. A család számottevő tagja közül a reformáció terjesztésében leginkább István, György, Gábor és Antal testvérek tevékenykedtek, akik már a 16. század 30-as éveiben a reformáció pártfogói lettek. Természetesen már említettük, hogy a Drugethekkel van összekapcsolva birtokaik központjának, Homonnának a reformációja is. Homonna Felső-Zemplén legnagyobb mezővárosa (vagy inkább városa) volt. Nemcsak a nagy kiterjedésű Drugeth-birtokok központja, de a középkortól a kézművesség és a kereskedelem fontos gócpontja is volt a térségben. A parasztokon kívül a várost számottevő iparos és kereskedő lakta. Máig nincsenek hiteles adataink a reformáció pontos idejének elfogadására a Drugeth családban, de más események és történelmi összefüggések alapján ennek valószínűleg a 16. század 30-as éveinek első felében kellett megtörténnie.62 Természetesen a Drugethek nemcsak a reformáció elfogadói lettek, de nagymértékben hozzájárultak annak terjesztéséhez is uradalmaikon. A református egyházi gyülekezetek megalakulása Homonnán, Ungváron, vagy Tőketerebesen egyértelműen az ő nevükhöz fűződik. A 16. század első felének végén Zemplén vármegye északi területein a legnagyobb érdeme a reformáció terjesztésében Drugeth Istvánnak volt.63
60
Bereg-, Ung- és Sáros vármegyében. Ung és Zemplén vármegyében. 62 RÉZ, László: A Drugethek és Homonna reformátiója. Sátoraljaújhely : Zemplén Könyvnyomtató Intézet, 1899, 60. 63 RÉZ, László: A Drugethek és Homonna ..., 61. 61
Feltételezhető, hogy Homonnán, úgy mint más helyeken, először a lutheri tanítást fogadták el, és csak néhány évvel később kezdődött el a svájci reformáció térhódítása. A helvét tanísra való áttérés pontos időpontja sem ismert. Az első református prédikátor működése és a svájci reformáció terjedése a mezővárosban Drugeth István nevével van összekötve a 16. század 50-es éveinek felétől. Drugeth István 1556-ban költözött Homonnára Ungvárról, ahol mint a parókia patrónusa bőkezűen támogatta a református egyházat. Helyénvaló tehát úgy vélekedni, hogy Homonnán, ahol a város többségét birtokolta, nagy érdeme volt a helvét hitvallás elfogadásában.64 Természetesen, hogy úgy, ahogy Homonnán, hasonló módon terjesztették a Drugethek a kálvinizmust a birtokainon fekvő több tíz faluban, melyeket szlovák és ruszin lakosság lakott. Az elterjedt téves elképzeléssel szemben, mely a református egyház magyar jellegén alapult, a 17. századi Magyarország helvét irányzatának és a lutheranizmusnak is multietnikus jellege volt. A magyarok és számottevő szlovákok mellett FelsőMagyarországon a református egyházhoz tartoztak a ruszinok is. A román és ruszin gyülekezetek így csak kiegészítették a magyar református egyház (ak) mozaikját. Sajnos nem maradtak meg a források, melyek alapján rekonstruálni lehetne a ruszin református gyülekezetek számát és helyzetét. Mikor 1609-ben Frugeth György Pázmány Péter hatása alattáttért egy másik hitre, jezsuitákat hívott Homonnára és masszív rekatolizációs tevékenységet kezdett folytatni a birtokain. A következő években megszűnt a református parókia Homonnán, és a legtöbb vidéki kálvinista gyülekezet is erre a sorsra jutott. Csak a Bethlen Gábor felkelése utáni nikolsburgi békeszerződés alapján 1622-ben (1629-ig) lehetett Zemplén vármegyében bizonyos mértékig és kis ideig visszaállítani a homonnai református gyülekezetet, és néhány évig megállítani a rekatolizációs tevékenységet a maradék református gyülekezetekben. A legrégebbi és egyúttal az egyetlen forrás a ruszin református gyülekezetekről az 1632-ben összeírt egyház-látogatási jegyzőkönyv adatai, tehát már abból az időből való, amikor Zemplén vármegye visszakerült a királyi Magyarország igazgatása alá és a jezsuiták visszatérése után Homonnára. Így az adatok az észak-magyarországi Drugethek missziós tevékenységéről már csak a század fordulóján kialakult ruszin gyülekezetek maradékát tükrözik, pontosabban azok nagyon nehéz helyzetét. Valamelyik ilyen faluban már a század fordulóján az egykori református templomokat újból ortodox papok használták, és a lakosság nem tűrte meg a református prédikátorokat. Az 1652-es egyházlátogatási jegyzőkönyv ilyen bejegyzést mutat Göröginye faluból, mely északra található Homonnától:
64
RÉZ, László: A Drugethek és Homonna..., 71.
„templomjuk vagyon, sűrű sok bálványokkal, sok orosz zászlókkal. Pap háza elromlott, schola rossz, puszta kerítése.“65 Még rosszabb körülményei voltak a református papnak Izbugyahosszúmező ruszin lakossága körében. 1652-ben a falu kőtemplomáról ezt jegyezte be a vizitátor: „kőből, de igen puszta, de orosz zászlókkal, bálványokkal rakva. A pap háza merő puszta, erdő szélén, falu végén vagyon, nagyon régen is a tolvajok megásták, marháját elvitték. A scholat a falusiak elhordták, elégették.“66 A református prédikátor helyzetét és a ortodox ruszinok hozzá való viszonyát a faluban és annak leányegyházaiban (Hrabóc, Jablonya, Zbojna és Hopmonnabresztó) legjobban a vizitáció következő beszámolója fejezi ki: „Oly keresztények lakják a falukat, hogy se templomra, se parókiára semmi gondot nem akarnak viselni. Azt mondják, nem a mi gondunk az, hanem a papé. Egy prédikátor sem ment még veretlen ki közülük. Adamust ugyan megölték maguk között, ez mostaninak is jutott az arculcsapásban. Jó lelkiismerettel mondom, hogy ez eklézsiában az ebet is nagyobbra becsülik, hogysem a lelki tanítót. Igazán a papok purgatóriuma ez világ.“67 Bizonyos, hogy eredetileg a homonnai uradalmon ilyen ruszin református gyülekezetek nagyobb számban voltak, de többségük nem sokáig működött, és kis időn belül Grugeth István hitváltása és az erőszakos rekatolizáció kitörése után megszűntek. Az említett gyülekezetek bizonyára az utolsók közé tartoztak, melyek a század feléig megmaradtak. Annak oka az etnikailag vegyes lakosság lehetetett, de a hatóságok érdektelensége is a vallási viszonyokról, vagy egy számottevő ruszin lakosság későbbi migrációja is. A ruszin és szlovák gyülekezetek többsége a 17. század feléig rekatolizáltatott, amit az 1652-es egyházlátogatási jegyzőköny adatai is mutatnak Szerelmes faluból. Azok szerint a faluban már nem állt templom, mert a zsoldosok felégették (valószínűleg az uraság katonái), a prédikátornak sikerült viszont megmentenie az istentiszteleti tárgyakat, mint a pohár, ezüst tárca és úrasztali terítő, melyeket elutasított kiadni a vizitátornak.68 Másrészt, a Drugethek nem voltak az egyetlen mágnások, akik a ruszin lakosság körében támogatták a református prédikátorok missziós tevékenységeit. Hasonló módon alakultak a ruszin református gyülekezetek a Rákócziak közbenjárásával azok munkácsi uradalmán (a mai Ukrajna karpátaljai területe). Természetesen ezen a területen sem tudott a ruszin ortodox lakosság egyesülni a kálvinizmussal, melyet mindig mint egy idegen vallást kezeltek, és az első adandó alkalommal, a protestantizmus meggyengülése idején a 65
DIENES Dénes (ed.): Református egyház-látogatási jegyzőkönyvek 16–17. század, Budapest: Osiris, 2001, 256. 66 DIENES Dénes (ed.): Református egyház-látogatási ..., 257. 67 DIENES Dénes (ed.): Református egyház-látogatási ..., 257–258. 68 DIENES Dénes (ed): Református egyház-látogatási ..., 254.
rekatoláció alatt, visszatértek az ortodox, illetve a közben kialakult görög-katolikus egyházhoz. Hamarosan a reformáció befejezése után és a protestáns egyházak megalakulásával a mai Kelet-Szlovákia ruszin lakossága az állami hatalom és földesuraik részéről egy másik konfesszionális nyomásnak volt kitéve, a rekatolizációnak. Ennek a nyomásnak, s ugyanakkor az ortodox papság igyekezeteinek vagy aggodalmainak eredményeként jöttek létre az egyházi úniók és a görög-katolikus egyház.69 A 17. század második felében a ruszinok és görög-katolikus egyházuk jelentős feladatot játszott az északkeleti vármegyékben a rekatolizáció folyamatában. Hasonlóan, mint a reformáció, a rekatolizáció folyamata sem tartozik a mai történetírás teljesen feldolgozott témáihoz; számos források különféle szempontokból mutatnak rá és természetesen igaz ez a görög-katolikus egyház mértékére is ebben a folyamatban. A felső-magyarországi protestánsok egészen Szepes vármegyétől Ugocsáig már a 17. század felétől együtt éltek az ortodox lakossággal és több forrás is rámutat arra, hogy nem egy esetben különféle indíttatásból vagy okok miatt átléptek hitükre. Így 1629-ben a református gyülekezetben Dél-Zemplénben Erdőhorvátiban a vizitátor feljegyezte, hogy több református hívő vitte gyerekét megkeresztelni a szomszédos Komlóska ortodox pópájához.70 Ugyanabban az évben egy nő Albin faluból (ma Gálszécs része), azután, hogy elhagyta férjét, a pópánál házasságot kötött új élettársával.71 A két vallás egymással való viszonya az 1647-es egyházi unió megkötése után is folytatódott, amire a vizitátor is panaszkodott, aki szerint a Tarna falu görög-katolikus papja minden (kálvinista) érdekeltet megházasít.72 Egy évvel később Fűzérkajáta prédikátora panaszkodott, hogy hívei a gyerekeiket a pópához hordják keresztelni Filkeházára.73 Hasonlóan, 1651-ben is ugyanabban a faluban a kitiltottakat, vagy más módon konfliktusba kerülteket a református prédikátorral, a helyi görök-katolikus pap házasít.74 Ebben az időszakban Bacskó faluban több alkalommal is megtörtént, hogy a hívek átléptek a görögkatolikus hitre, de a pópához olyan jobbágyok is jártak, akik nem voltak hajlandók fizetni a református prédikátornak.75 A szomszédos Kereplye faluban 1663-ben a hívek
69
Az északkelet-magyarorországi ruszinok számára legjelentősebb volt az 1646-ban kötött ungvári únió, s ennek alapján létrehozott görög-katolikus egyház, amely a ruszinok „nemzeti egyházává” vált. 70 DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk. Sárospatak : Sárospataki református kollégium, 2008., 9. 71 DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 29. 72 DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 173. 73 DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 185. 74 DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 211. 75 DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 314, 385.
megfenyegették a helyi prédikátort, hogy ha jövedelmeinek részét nem fogja odadni a káplánnak, a görög-katolikus paphoz fognak járni.76 Teljesen más viszonyba kerültek a zempléni reformátusok a görög-katolikus egyházzal 1670 után, amikor is a kicsúcsosodó erőszakos rekatolizáció folytán több protestáns gyülekezet prédikátor nélkül maradt. Tekintettel a ruszin lakosság jelenlétére számos zempléni és szomszédos faluban, a vidéken sokszor az egyetlen működő egyházi szervezet a görög-katolikus parókia maradt. A római-katolikus parókiák területén is sokkal elfogadhatóbb volt a reformátusok számára az uniátus egyház, ahol a pap házasodhatott, a mise borral és kenyérrel történt, és a liturgia folyamán érthető, ruszin nyelvet használt. A református egyház-látogatási jegyzőkönyveken kívül ezt a folyamatot más, görögkatolikus források is tartalmazzák, melyek több helyen a hívek összeírását tartalmazzák, pontosabban azok neveit, akik a konverzió után a változó körülményekre való tekintettel ismét visszatértek a kálvinista egyházba.77 Az említett adatokból több közlendő is kitűnik. Elsősorban, – ellentétben az elterjedt nézetekkel–, hogy a mai szlovák és magyar görög-katolikusokat nemcsak a szlovakizált vagy magyarizált ruszinok utódjainak lehet tekinteni, de nagyobb mértékben a szlovák és magyar reformátusok rekatolizációja specifikus eredményének. Hasonlóképpen rámutatnak arra is, hogy a ruszinok, akik még egy nem egész századdal ezelőtt református missziós tevékenységeknek voltak kitéve, és a következő időszakban saját egyházat alapítottak, saját maguk képesek voltak magukhoz vonzani a vidéki protestáns lakosság nem kis részét. Ezeket a következtetéseket nem egyenesen azok az adatok is igazolják, melyek szerint, habár kisebb mértékben, a ,,tragikus gyászévtized,, folyamán hasonló okok és indíttatások vezethették a reformátusokat a római-katolikus egyházhoz való átlépéshez. Nem egy esetben motiválhatta a protestáns lakosságot a katolicizmusra való átlépésre, az egyházi vagy világi büntetés alól való kitérés, amit újból több egyház-látogatási jegyzőkönyv adata támaszt alá.78 Hasonló szerepet mint a református egyháznál, a rekatolizáció folyamatában játszott a görög-katolikus egyház játszott az evangélikus lakosságnál, főleg Szepes- és Sáros vármegyében, ahová a szatmári béke utáni időszakban mélyen behatoltak a területre a ruszin bevándorlók. Egy ilyen példa lehet Porács falu egyház-látogatási jegyzőkönyve, melyet
76
DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk ..., 314. Ukrajna Karpátaljai levéltára Beregyszász, Munkácsi püspökség levéltára. 78 Pld. 1649-ben Tőketerebesen egy tolvaj családjával együtt ígéretet tett, hogy ha kegyelmet kap, katolikus lesz. Ugyanarról a helyről van adat egy nőről, aki szintén áttért a katolikus hitre, csak hogy kitérjen a büntetés alól. DIENES, Dénes: Zempléni vizitációk..., 198 199. 77
Bazilovics János munkácsi püspök végzett a 18. század végén. Az adatai szerint a parókia híveinek nagy részét evangélikusok, sőt még református konvertiták alkották.79
79
Bazilovits munkácsi püspök vizitációja, Poráč.
