LVI. évfolyam 2003. március
Március 15. és Torda Gyalui Farkas és Reményik Sándor Borbereken Daday Keller Kornéliáról Fiatalok tudományos nevelése Átkok és hiedelmek Csíki étkezési szokások
Tartalom
KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 3400 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/191267 E-mail:
[email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09 Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint:
ISSN 1221-8693
Készült a kolozsvári Garamond nyomdában
Csetri Elek: Március 15. Tordán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Sas Péter: Gyalui Farkas és Reményik Sándor radnaborbereki találkozása. (Epizód az erdélyi magyar irodalomtörténetbôl) . . . . . 5 Gyalui Farkas: Emlékirataim (Részlet) . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Galéria Forró Miklós: Csendéletek varázsában. Beszélgetés Daday Keller Kornéliával . . . . . . . . . . . . . . 8 Boér Jenô: Tarzán és Temesvár. Beszélgetés dr. Preitl Istvánnal, Johnny Weissmüller Temesváron élô rokonával . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Gábor Dénes: Új Stradivari-utód a Nagy-Küküllô partján . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Enciklopédia Adorjáni Zoltán: Gondolatok Palestrina Énekek éneke címû mûvéhez . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Gyerô Dávid: Hiszem és vallom... . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Pogány Csilla: A vágy színháza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Dvorácsek Ágoston: Fiatalok tudományos nevelése . . . 18 Vadrózsa Szabó Csilla: „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Balássy Enikô: Egy székelyhodosi házaspár hiedelmei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Jakab Albert Zsolt: (Elô)ítéletek és képek egy cigányzenészrôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Tekse Antal: Csíki étkezési szokások . . . . . . . . . . . . . . . . 30
Március 15. és Torda Minden nép erkölcsi kötelessége számba venni és megemlékezni múltjának sorsdöntô eseményeirôl. Nemzeti ünnepeink között a magyarság történelmében elsô helyen áll 1848. március 15-e, amely egyben a magyar forradalom és szabadságharc szimbóluma. Egész népünknek megvan a tudata március idusáról, de éppúgy minden vidék, város és falu közösségében él egy sajátos kép, emlékezet a maga 1848–49-érôl. Nem kivétel ez alól Torda és környéke, Aranyosszék lakossága sem. Hiszen e jeles napon mindenikünk elôtt megjelennek a pesti forradalmi események: Petôfi, Kossuth és Bem emléke. Ahogy a francia és osztrák mozgalmak nyomában Pesten az éljenzô tömeg elôtt nagy forradalmár költônk, Petôfi Sándor elszavalja a Talpra magyart, elhangzanak a nevezetes 12 pont követelései. Ahogy az ifjúság kezdeményezésére a pesti nép elfogadtatja a régi rend megszüntetésére és a polgári Magyarország felépítésére vonatkozó pontokat a hatóságok képviselôivel. Az egész korszakra tökéletesen ráillenek a költô szavai: „Lángolt a gondos ész, a szív remélt...” Egész 48-as forradalmunk abból fogant, hogy a haladás hívei meghirdették a hûbéri rendszer megszüntetésének követelését. Az átalakulást, a reformokat Széchenyi István kezdeményezte, a „legnagyobb magyar”. Kossuth Lajos nevezte így harcostársát, hogy aztán egy lépéssel már tovább haladva, az egész jobbágyság felszabadítását, földhözjuttatását és egyenjogúsítását tûzze a reformmozgalom zászlajára. Mint ahogyan változtatni kellett a többi elnyomott társadalmi rétegek jogfosztottságán, törvényes megkülönböztetésén is. Itt már az új, polgári Magyarország programjának meghirdetésérôl van szó, amelyet Kossuth Bécsben elfogadtatott, mint a választójog, a népképviseleti országgyûlés évenkénti öszehívása, törvény elôtti egyenlôség, közteherviselés, Nemzeti Bank megalapítása, sajtószabadság és nemzetôrség, unió. Megalakult a felelôs
magyar kormány, amelyben Kossuth a pénzügyminiszteri, Széchenyi a közlekedésügyi tárcát kapta meg. A forradalmak szorításába fogott király április 11-én szentesítette a törvényekben testet öltött követeléseket. Gyôzött a forradalom! De a „kimûvelt emberfôkben” felsejlett egyben a független Magyarország képe is. A magyar nép egyetlen volt a Habsburg Birodalomban, amely ezeket a vívmányokat elérte, mellette azonban a szabadság jelszavával felsorakoztak a monarchia többi népei is. Köztük a Birodalomba betagolt Milánó és Velence olasz tömegei s forradalmuk leverésére a bécsi kormányzat egyre több magyar ezredet követelt. Egyben a sok tekintetben jogos nemzetiségi követelések rémét is felvillantotta. A pesti minisztérium húzódozott katonáinak itáliai bevetésétôl és mindent megtett, hogy had- és pénzügyeiben saját, önálló elképzeléseit érvényesítse. Mikor a márciusi vívmányokat védelmezô magyar vezetés és az azok visszavonásában mesterkedô bécsi kormányzat között a feszültség növekedett, a pesti országgyûlés Kossuth indítványára 200 000 újoncot és 40 millió forintot szavazott meg az ország védelmére. A Kossuth-nóta, a magyar Marseillaise ütemére az ifjak tízezrei vonultak önkéntesen a honvédzászlók alá. Amire annál nagyobb szükség volt, mert Bécs részérôl intervenció készülôdött Magyarország ellen. Mikor a fegyveres támadás nyilvánvalóvá vált, a magyar népképviseleti országgyûlés azév szeptemberében Honvédelmi Bizottmányt hozott létre, élére pedig Kossuth Lajost állította. Megkezdôdött a fegyveres küzdelem. Az önvédelem vállalásával 48 új szakaszába lépett – a forradalom szabadságharcba csapott át. A fegyveres küzdelem elsô hónapjaiban a felszereltségében és képzettségében hátrányos helyzetben lévô honvédsereg kénytelen volt visszavonulni és ellenséges kézre került Pest is, Erdély a Generalkommando és szövetsé-
gesei ellenôrzése alá jutott. Arról a küzdelemrôl azonban tankönyveink jóformán semmit sem írnak, ami azután következett. Arról, hogy mikor a forradalmi hullámok a kontinensen lecsillapodtak és Petôfi szavaival: „Európa csendes, újra csendes” lett, tájainkon a küzdelem hullámai ismét magasra csaptak. A szabadságharc új fôvárosában, Debrecenben a szorgos szervezômunka csodákat mûvelt. A Veszélyben a haza! elhangzásával útjára indult az 1849es tavaszi hadjárat, melynek során az újonnan szervezett honvédzászlóaljak lelkesedése legyôzte Európa második legnagyobb hadseregét. Görgey Artúr, a 27 éves tábornok budai várban álló lovasszobra talapzatára vésett: Szolnok, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Gödöllô, Vác, Nagysalló, Komárom, Szôny és Buda várának felszabadítása a gyôztes csaták helyszíneit jelzik. Hasonló sikerekhez az alapot a mi Bem apónk erdélyi hadjárata vetette meg (piski csata, Nagyszeben elfoglalása), megakadályozva az önvédelmi központ hátba támadását kelet felöl. Melléjük sorakoznak fel a többi szabadságharcos tábornok, Damjanich János, Perczel Mór, Klapka György és társaik erôinek sikerei. A gyôzelmek hallatára írta a nagy német demokrata költô, Heinrich Heine: Ha hallom ezt a szót: magyar, Szûk lesz a német plundra rajtam, zúg és dörög a zivatar és trombiták harsognak harci zajban! A diadalmas tavaszi hadjárat nagy politikai eredménye az or-
3
4
szág függetlenségének kinyilvánítása lett Debrecenben (április l4). Az önkényuralmi rendszer reakciója pedig az, hogy a cári Oroszország a végveszélybe került Habsburg monarchia segítségére sietett. A fejlemények ismertek: Európa két legerôsebb szárazföldi hadseregével szemben a nagy hátrányban lévô forradalmi hadsereg kénytelen volt meghátrálni. Hiábavaló volt a kormányzó-elnök Kossuth drámai felhívása Nyugathoz, hogy „Ébredjetek fel ó népei s nemzetei Európának. Magyarország terén Európa szabadsága döntetik el. Ez országgal a világszabadság egy nagy földet, e nemzettel egy hív bajnokot fog elveszíteni” – segítség nem érkezett. A világosi fegyverletétel következett (augusztus 13.), utána súlyos megtorlás. A szabadságharc vezetôi külföldre menekültek, itthon maradt mintegy száz társukra a kivégzés, ezrekre a a börtön, a katonák tizezreire pedig a büntetôszázadok keserve várt. Torda és környékének magyar népe is megvívta a maga forradalmát és szabadságharcát. A régi rend képviselôivel szemben a reformkorban ott küzdött szülôföldünk nagy fia, Jósika Miklós, Piskinél jeleskedett Torda vidékének fiatal katonáival báró Kemény Farkas, aki Bemnek a csatazajban elhangzott híres mondására („Brücke verloren, Siebenbürgen verloren! – Ha a híd elveszett, Erdély is elveszett”), mikor a piski híd ellen az utolsó döntô rohamot egységével végrehajtotta, menten válaszolt: „Brücke gewonnen, Siebenbürgen nicht verloren! – A hidat elfoglaltuk és Erdély nem veszett el.” De Bem seregében harcoltak az újoncok mellett az aranyosszéki huszárok, akik a székely határôrség lovasezredéhez tartoztak. Szintúgy jelen voltak Torda és környéke nemzetôrei a havasi hadjáratban. Kôváry László, Torda másik nagy szülötte Bem tábori lapját, a Honvédet szerkesztette. Családját hátra hagyva, az ótordai református parókiáról indult utolsó újára, Segesvárra Petôfi Sándor. De a környék számos fiataljára elmondhatjuk a költôvel, hogy „elhulltak ôk, a hôs fiúk, duló csaták alatt”. (A kisiparáról híres Torda város mesterembrei lábbelivel, ruházattal, csákóval, nyereggel és egyéb felszereléssel látták el a katonákat és a lovakat.)
Tudjuk, hogy Erdély lángba borult, az országban tragikus és véres polgárháború dúlt az egymásnak feszülô magyar és román nemzeti erôk között. Egyelôre nem volt elég hatékony a Bem kiáltványában megfoglalmazott gondolat: „A magyar hadsereg a közös népszabadságért harcol, ezért küzdenek soraiban mindenféle népfaj ivadékai, mi által egyszersmind az európai népszabadság elôharcosául lôn fölszentelve.” Torda közelében volt a román felkelôk legsikeresebb tábora, az Erdélyi Érc-hegységben, ahol Avram Iancu mócai küzdöttek. Csak annyi véráldozat után, Kossuth és Bãlcescu szövetségével fogtak kezet a két nép vezetôi. De már késô volt, a havasokba küldött békeköveteknek a folyóvölgyekben immár a cári gyalogság szuronyai és a kozákok pikái állták útját. Sokan úgy gondolják, hogy 48 részünkre felesleges véráldozatot és kudarcot jelentett, hiszen a szabadságharc elbukott. Elfeledik azonban, hogy a jobbágyság megszüntetése és a parasztság földhözjuttatása visszafordíthatatlan folyamatként érvényben maradt a polgári reformok javarészével együtt, a nemzeti vivmányokat azonban eltörölték. A magyar szabadságharc sikerei a bécsi kormányzat számára olyan példát statuáltak és a birodalom válságos pillanataiban elôttük figyelmeztetô jelként mindig felrémlettek, mint olyanok, amelyekkel számolniok kell. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésben benne volt a 48-as nemzedék áldozata. A pillanatnyi bukás ellenére a szabadságharc távlatilag sikert eredményezett. Nem véletlenül él népünk emlékezetében a forradalom és szabadságharc dicsô eseményként. Valóban a Rákóczi-szabadságharc méltó folytatásaként ünnepelhetjük, hiszen 1848–49-ben népünk a kontinens forradalmi átalakulásának élvonalába került, melyrôl idegen államférfiak és költôk az elismerés hangján szóltak. Utána csak 1956, majd 1989 volt az a politikai és katonai fordulat, amely ismét a magyar népre irányította Európa figyelmét. Azt is hozzá kell tennünk, hogy 48 a nemzetiségi kérdés megoldásának szükségességére figyelmeztet valamennyiünket. Arra, hogy ha 48-ban a megoldásra
nem volt európai modell a magyar kormányzat számára, ma viszont már van és országunkban a szûkkeblû államnemzet-koncepció korlátai, a kirekesztés politikája súlyos következményekkel járhatnak. Ha akkor a „municipális jogok” kérdése merült fel, ma az önkormányzat, közösségi és kulturális autonómia, a szabad nyelvhasználat, az esélyegyenlôség megvalósítása a soron következô feladat. Felmerül a kérdés, hogy ha 1848-ban, másfél évszázaddal ezelôtt az önálló román egyetem a román politikai elit egyik követelése volt, miért nem állítható vissza a négyszeresen megszüntetett, félmillió aláírással megtámogatott önálló állami magyar egyetem? De emellett vannak olyan jelenségek, amelyek nem a többségi nemzet beleegyezésének függvényei, hanem a mi hatáskörünkbe tartoznak. Ne tûnjön ünneprontásnak, ha az emléknapon errôl is szót ejtünk. Ha 48-ban a gyôzelmek nagymértékben az erkölcsi erôbôl fakadtak, manapság sajnos a kommunista rendszer istentagadó évtizedeiben megrendültek az erkölcsi alapok, lazultak a családi keretek, gyengült a nemzeti önismeret és öntudat. A túlzásba vitt piacgazdasági szemlélet gyakran a parttalan önzés és mások gátlástalan kiszorítása melegágyává vált. Olyan nemes és megtartó erejû vonások, mint az anyaság és gyermekszeretet érzésének helyét nemegyszer a kényelem és a munkátlanság sivár vonzása, a családon kívüliség váltotta fel. És akkor ne csodálkozzunk, hogy fogyunk és pusztul a magyar. Szintúgy igaz, hogy 48 egyik alapvetô vívmánya a polgári állam intézményeinek bevezetése volt, meghatározó tényezôje pedig a tulajdonjog. Mikor jelenlegi kisebbségi életünket a két világháború közti helyzethez hasonlítjuk, elmondhatjuk: ahhoz képest jogaink talán szélesebb skálán érvényesülnek. Csakhogy akkoriban felmérhetetlenül erôsebbek voltak a magyarság anyagi alapjai. A földreform és megszorítások után is jelentôs vagyon volt a kezünkben. A tulajdonformák, épületek, földterületek, vállalkozások, gyárak, bankok, szövetkezetek és erdôk, iskolák, kórházak, intézmények, könyvtárak, egyszóval hatalmas anyagi értékek
állottak a magyarság rendelkezésére. Mindezektôl megfosztattunk, azért létkérdés számunkra a restitutio in integris, kisajátított javaink összességének, teljességének visszaszolgáltatása, akár egyházi, akár világi, akár közösségi, akár személyi jellegûek is azok. Ünnepségünk színhelye, a parókia szomszédságában, a pirostéglás református elemi iskola udvarán épült Tornateremben zajlott például közösségünk mûvelôdési és sportélete, épületében könyvtár kapott helyet, ma pedig annak hiányában gondot okoz a tordaiak számára bármilyen rendezvény helyszínének a kérdése. Viszsza kell tehát szereznünk azt, ami bennünket illet. De itt is hangsúlyoznunk kell saját felelôsségünket. Igaz, hogy az egyébként neves poéta, Orczy
Lôrinc annak idején azt énekelte meg, hogy „Minek a magyarnak csalfa kereskedés”, a polgári forradalom egyik alapvívmánya, a vállalkozás szabadsága ma is feladatokat ró ránk. Hiszen ne feledjük, hogy az egykori Torda elsorvasztott, hagyományos mesterségei feltámasztásra várnak és megélhetést kínálnak olyan munkanélküliségtôl sújtott régióban, mint Torda környéke. Nagy lehetôségeket kínál Torda és környéke fürdôvárossá és turisztikai központtá fejlesztése. Mint ahogyan csipkerózsika-álmából feltámasztásra vár a föld szeretete, a szántóföldek barázdáinak, a gyümölcsöknek és a szôlôknek megdolgozása, és hasznosítása, egyéni, de ha kell közösségi formában, a kor szakmai színvonalán. Népünk ezer éven át érvényesült
munkaszeretetének, szorgalmámak és szervezôerejének a modern viszonyok között is érvényesülnie kell. A tények azt mutatják, hogy a kezdeményezések gyakran szép eredményre vezettek. Megmaradásunk, ifjúságunk ittmaradásának megoldását az erkölcsi oldal mellett a gazdasági érdekeltségben kell keresnünk. József Attilával szólva, ahogyan a Duna hullámai ölelik egymást, akként olvadnak egybe múltunk tanulságai és a jelen feladatai. Azért azt kívánjuk magyar közösségünknek: „Ragyogj fel, március!”
CSETRI ELEK *Elhangzott március 15-én a tordai ünnepi megemlékezésen.
Gyalui Farkas és Reményik Sándor radnaborbereki találkozása (Epizód az erdélyi magyar irodalomtörténetbôl) eményik Sándornak, Erdély egyik legjelentôsebb 20. századi költôfejedelmének és Gyalui Farkasnak, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatójának életében volt egy közös találkozási pont, a természet tisztelete és szeretete. Mindketten – ha más-más okból is –, nagy örömmel keresték fel a minél vadregényesebb, a város, az ember, a civilizáció megkímélte, rejtekezô kirándulóhelyeket és gyönyörködtek a természet szépségeiben. Reményik Sándor életpályája és közkedveltségnek örvendô életmûve nem szorul külön bemutatásra, de Gyalui Farkas sorsa és munkássága minden bizonnyal némi ismertetést igényel. Gyalui Farkas a 19. század második felében, 1866-ban született. Az ôsi kolozsvári református kollégiumban eltöltött esztendôk egész életére meghatározóak lettek számára. Errôl így emlékezett meg emlékiratában: „kálvinista kollégiumban neveltek kálvinista vallásban”. Kedvelt vallástanára a Farkas utcai templom lelkésze, Herepei Gergely volt. Rövid ideig Budapesten orvostanhallgató, majd a monarchia uralkodójáról, Ferenc Józsefrôl elnevezett kolozsvári tudományegyetemre iratkozott be, ahol a magyar és francia nyelv- és irodalom szakot elvégezve, doktorátusát is letette. Már az egyetem elvégzése elôtt is vonzotta a szerkesztôség világa, az újságírás. A K. Papp Miklós alapította kolozsvári Magyar Polgár és több budapesti lap külsô munkatársa. Igazi zsurnalisztává egykori mentora, késôbbi barátja, Petelei István keze alatt, a Kolozsvári Közlönynél vált, melyet Békésy Károly szerkesztett. Dolgozott a hangzatos nevû Magyarságnál, Bródy Sándor lapjánál, majd annak megszûnte után Korbuly József Erdélyi Híradójában is. Az igazi fordulópont doktorrá fogadása évében, 1891-ben következett, amikor kinevezték a kolozsvári
Egyetemi Könyvtárba, mely akkor még nem a mai helyén, hanem a hajdani Gubernium vastag falú épületében mûködött. A középkori céhlegények mintájára vállára vette kis batyuját és bejárta – ha nem is a világ, de – a mûvelt Európa legjelentôsebb könyvtárait Németországban, Svájcban, Franciaországban, Angliában, Hollandiában és Ausztriában. Nyelvtudása is gyarapodott, a francia mellé a német és az angol nyelvet is elsajátította. Tanulmányútján szerzett tapasztalati beszámolóját (Külföldi szakkönyvtárakról. Kolozsvár 1900) nemcsak a szûkebb szakma, hanem a könyvtár új, impozáns palotáját tervezô mérnökök is felhasználhatták. Nagy kedvvel látott a szakmai munkához, melynek eredménye a könyvtár szakcímjegyzékének sajtó alá rendezése lett. 1901-tôl a könyvtártudomány tárgykörébôl tartott elôadásokat egykori egyetemén. Habilitált, mint magántanár 1919-ig tanított, amikor az egyetemet átvette a román kormányzótanács. 1906-ban az egyetemi tanárok alapította Erdélyi Hírlap egyik szerkesztôje lett. Szorgalmas tudósítója, levelezôje maradt Rákosi Jenô lapjának, a Budapesti Hírlapnak. 1916ban csaknem párbajba torkoló sajtóvitába keveredett Ady Endrével, akinek abban az idôben újszerûnek és sajátságosnak nevezhetô életvitele meglehetôsen távol állt Gyalui puritán, konzervatív felfogásától és világnézetétôl. Szakmai elismeréseképpen 1911-ben kinevezték Erdélyi Pál, a könyvtár igazgatója mellé címzetes igazgatónak – akkori megfogalmazással: könyvtárigazgatói címmel és jelleggel felruházott elsô ôr beosztásban. Tagja lett Kolozsvár tudósai és írói találkozóhelyének, az egykori New York kávéház egyetemi asztaltársaságának. Gyalui Farkas nem volt lélektelen vezetô. Az elsô
5
6
világháború idején híre jött, hogy két kollégája – Valentiny Antal és Monoki István – hadifoglyok Szibériában, Krasznojarszkban. Igazgatójuknak eszébe jutott, hogy Nansen expedíciója során milyen jó kapcsolatot alakított ki a helybeliekkel. Kollégái érdekében írt a neves sarkkutatónak és a közbenjárását kérte. Nansen válaszolt és segített. Talán ennek az eredményes kapcsolatfelvételnek köszönhetô, hogy a két kolozsvári könyvtártiszt hazakerült. A háború második évében, 1916-ban jubilált Gyalui Farkas, mert éppen negyedszázada szolgálta a kolozsvári Egyetemi Könyvtárat, az olvasókat és szaktudományát. Ebbôl az alkalomból kollégái javaslatára Erdélyi Pál igazgató és az egyetem tanácsa felterjesztette „a magyar nemességnek gyalui elônévvel leendô díjtalan adományozása iránt”. Ez lett volna az elsô eset a magyar történelemben, hogy valaki tudományos munkássága megbecsüléseképpen részesüljön ebbôl a kitûntetô elismerésbôl. Végül is nem lett gyalui Gyalui, csak dr. Gyalui maradt. Az egész ügy a monarchia jól fejlett bürokráciáján bukott meg. Ezt igazolja Seidler volt osztrák miniszterelnök, kabinetirodai igazgató levele gróf Zichy Aladárhoz, a király személye körüli miniszterhez, Gyalui Farkas nemességre emelése ügyében: „Sajnálattal értesítelek, hogy ôfelsége ezen elôterjesztésedhez egyelôre hozzájárulni nem méltóztatott, mert a magyar nemességet a VI. fizetési osztályban levô tisztviselôk részére csak kivételes különös méltánylást érdemlô esetekben kívánja adományozni. Gyalui pedig még ezen fizetési osztálynak csak címét és jellegét bírja”. Pedig igazán megérdemelte volna ezt a befogadó elismerést. Olyannyira magyarnak vallotta, érezte magát, hogy érett, felnôtt fejjel átkeresztelkedett. Az ehhez vezetô úton már a református kollégiumban elindult. Errôl az eseményrôl így vallott emlékiratában: „Magam olyan zsidó apától származom, akinek nagyapja még keresztény volt, anyai részrôl francia menekültek voltak ôseim. Apám engedélyével kálvinista vallásban nevelkedtem”. Ez a folyamat ért csúcspontjára 1918-ban, amikor Barabás Samu esperes – volt kollégiumi osztálytársa –, Nagy Károly püspök dolgozószobájában megkeresztelte és úrvacsorát adott neki. Új élete elindítói, vagyis keresztszülei a református püspök és felesége. Nemcsak ebben a formában tett hitet elkötelezettségérôl. 1916-ban, a Kolozsvárt is fenyegetô román betörés után ô volt az, aki megszervezte és lebonyolította a könyvtárban ôrzött Erdélyi MúzeumEgyesület levéltárának és könyvtárának legbecsesebb, legféltettebb anyagainak Budapestre, egy bank páncéltermébe történô elszállítását is. Kolozsvár ideiglenes román megszállása idején, majd a békerendszer segítségével jogilag is megerôsített állapotának konzerválása után is szolgálati helyén maradt. Amikor Barbul Jenô (Eugen Barbul) személyében „director general”-t kapott az intézmény, egyenrangú vezetôként rá is szükség volt, ô lett a „director tehnic”. A két fél – magyarok és románok – kereszttüzében sikerül egyben tartania a könyvtár és a kézirattár állományát. Ehhez olyan lelkes és megbízható munkatársak álltak a rendelkezésére, mint Valentiny Antal, Monoki István, valamint Gazelli Árpád, Ferenczi Miklós és a levéltár leghûségesebb ôre, Kelemen Lajos. Nyugdíjba vonulása után sem lankadt buzgalma.
Irodalmi munkássága több mint egy félszázadot, hatvan esztendôt ölel fel. Néhány fontosabb munkája: kiadta egykori mestere, Petelei István hozzá intézett leveleit (Erdélyi Helikon 1928), tisztelgett a magyar színészet székely nagyjai elôtt (Székely Nemzeti Múzeum emlékkönyve, Sepsiszentgyörgy 1929), megörökítette az Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság ötven évét, melynek 1937-ben tiszteletbeli elnöke lett (Kolozsvár 1939), emléket állított gróf Teleki Sándornak (Bp. 1940), sajtó alá rendezte a híres vadász, mezôkövesdi Újfalvy Sándor emlékiratait (Kolozsvár 1941). Kiadta Misztótfalusi Kis Miklós Mentségét (Kolozsvár 1902) és tisztelgett ravatala fölött (Erdélyi Múzeum 1909), kedves városának egy teljes emlékezéssorozatot szentelt A régi Kolozsvár címmel (Ellenzék 1927–1929). A sors nem bánt vele mindig kesztyûs kézzel. Imádott, hegedûmûvész feleségét fiatalon elveszítette, síremlékét a kiváló szobrászmûvész, a Kárpátok ôre megalkotója, Szeszák Ferenc készítette. Jenô fia lelke és idegei gyengén voltak húrozva, szerelmi bánatában öngyilkos lett. Ilus leányában sok öröme telt, a frissen doktorált francia szakos középiskolai tanárnôt nagyon megbecsülték a Marianumban. A férfikora delén túljutott embernek jólesett második felesége gondoskodó szeretete. 1952. április 17-én hunyt el Kolozsváron. Sajnos, hagyatékát nem értékelték, elkallódott, szétszóródott. Szerencsés véletlen által ebbôl mégiscsak megmaradt egy iratgyûjtôre való gépirat, háromkötetesre tervezett emlékiratának talán legizgalmasabb része, az 1914 és 1921 közötti évek leírása. Ebbôl közlünk most egy részt, mely irodalomtörténeti érdekességû és jelentôségû. 1921 februárjában Radnaborbereken pihent, ahol rajta kívül csak egy másik vendég tartózkodott, Reményik Sándor. Itt és ekkor születtek meg az átélt élmények hatása alatt azok a versek, melyek a Vadvizek zúgása (Kolozsvár 1921) címû gyûjteményes kötetben láttak napvilágot. A Reményik Sándorral való találkozás körülményeit és megismerkedésük, majd közösen eltöltött pihenésük mozzanatait is megörökítette Gyalui Farkas emlékirata. A költô kedvelt nyaraló- és pihenôhelyén, Radnaborbereken még semmilyen emlékjel nem figyelmeztet erre a tényre, de a közeli Óradnán Reményik Sándorról elnevezett Nevelési és Kultúrközpont mûködik, ahol az évente megrendezett szavalóversenyek ápolják és közvetítik a lírai örökséget. Radnaborberek és a költô meghitt, termékeny kapcsolatára pedig – az emléktábla megszületéséig – Gyalui Farkas emlékiratának kis részlete emlékeztessen.
SAS PÉTER
EMLÉKIRATAIM (Részlet) 1921. február 13-án délután útra indultam Radnaborberekre, miután elôbb Bodor bankigazgatóval – kinek rokonai bérelték a fürdôt –, ez évre tárgyaltam. Megígérte, hogy táviratoz, hogy este 11-kor, mikor érkezem, várjanak Óradnán kocsival, hogy ne kelljen éjjel gyalogolnom ismeretlen helyen. A Szamos-völgyi vonaton iskolából hazamenô lányokkal utaztam, és este megérkezvén, Óradnán várt Szenkovits vendéglôs, de kocsi nem volt s ô valami isme-
rôsével elôre ment, engem egyedül hagyva. Így másfél kilométernyi út elôtt állottam s az volt a szerencsém, hogy egy kisfiúcskával találkoztam. Hajel Ernô nevû, nyolcéves fiúval, az állomásról befelé indultunk, ô vállalkozott arra, hogy elvisz a vendéglôig. Végre beérkeztem a vendéglôbe és kaptam nagy nehezen egy szobát, az ágynemû kétesen tiszta volt. Másnap egy Laura nevû szobalánynak mondom: miért nem tiszta ágynemût tesznek az ágyba? Teszünk kérem, ha valaki kívánja. Dél felé nagy nehezen egy szekeret is kaptam, s így a nyolc kilométernyi nehéz utat vízmentén, völgyben, hegyek közt megtettem. Radnaborberek egy falu, melyben a fürdôtelep egy vendéglôbôl áll, melyben néhány szoba is van egy külön villában. Magasan fekszik, fenyves völgyek veszik körül, s a távolban az Ünôkô látszik. Az épületek fából vannak, és természetesen primitív berendezés. Egész télen fûtetlen, most is, bár ragyogó nap volt, nem jutott eszébe a bérlônek befûttetni, vagy kinyitni az ablaktáblákat a napsütésnek. Mit mondjam el sok apró kellemetlenségemet, kezdve a bolháktól, melyek csíptek, borsos és paprikás eledelekrôl, melyek borfogyasztás elômozdítására szolgáltak. A magyar fürdôk régi átka csakúgy gyötört most is, mint máskor. Amit az Úristen teremtett az szép volt, amit az emberek hozzátettek, az csak rontotta az eredeti szépséget. A fürdôn ismerkedtem meg Reményik Sándorral, akit én a legnagyobb jelenleg élô magyar poétának tartok. Reményik idevaló építômester fia, a Reményik család felvidéki és Kolozsvárt pompás nagy boltjuk volt, vaskereskedés. Ez azonban megszûnt. Én több Reményiket ismertem, és minthogy Reményik Sándor apja építô-vállalkozó volt, jól ismertem. A poéta pár év elôtt könyvtárunkba akart jönni, sajnos nem volt üresedésben állás, mert okvetlenül szerzôdtettem volna, habár neki jobb, hogy nem jött hivatalba. Most pennájával dolgozik, verseivel ismertté tette nevét az országban. Azért szeretem költeményeit, mert nem az új, nyelvet facsaró nyugatos irányhoz tartozik. Jó poéta, mély érzésû és az egyetlen, akinek lantján a mostani érzések szívhez szólóan pengnek. Egy manzárdszobában szállott, mi ketten voltunk az egyedüli vendégek és a vendéglôben egy asztalnál terítettek nekünk. Ekkor én, aki késôbb jöttem, bemutatkoztam neki, Jenô fiam nagyon becsülte ôt, hagyatékában egyik versét találtam, melyet a fiam eltett. Reményik karcsú fiatalember, arca nem szabályos, de kellemes, szeme kifejezése által, szerény, majdnem szögletes, de ha fölmelegszik, nagyon kedvesen beszélget. Mélyen meghatott s bizony néhányszor elsírtam magam, mikor szegény jó fiamról beszéltem vele. Én vittem el ôt az Ördögszoroshoz. Költemény füzetében – mely ugyanabban az évben jelent meg Vadvizek zúgása cím alatt Kolozsvárt –, melyben valamennyi verse a borbereki völgyrôl vagy a fenyôrôl szól. Az Ördögszorosról is írt verset, egy kis sziklaszoros, melynek egyik oldalán iszonyú erôvel rohan le az Izvor nevû patak, így ír a poéta: Mi dübörög, a szikla, vagy a víz? Egyszerre dübörög Az Izvor és az ördög katlana. Az Izvor benne habzik, Pezsgô nem habzik így, Tokaj nedvének nincs ily ereje.
Ezt nézni: mámor. És hozzá képest rongy a szenvedély. Egy törzs fekszik az ördög katlanában. Fenyô volt valaha, Évszázados fenyô. Az ember rönknek készítette ki, Ezóta asztal volna tán, vagy ágy. De mást gondolt a szél. A fergeteg Fogta és ledobta a szakadékba. Most ott pihen, S a végítélet trombitáit várja. A szoros felett összeér a szirt, Az ördög torka szájba nyílik ott, Villognak a kemény gránitfogak, És egy halványkék repedés csupán Az ég. Menekülô utadat arra vedd Lélek, különben itt tart a pokol. Valamennyi szép költemény, és egy részét annak a helynek, amirôl ír, együtt jártuk meg. Többnyire magam beszéltem utazásaimról, mûvészetrôl, úgy vettem észre, nem unta. Eléggé szótlan, ô a csendet s a magányt, én a vigasztalást kerestem. Ô megtalálta, amit keresett, rám jó hatással volt a légváltozás és a szép hely. De hirtelen lehûlt az idô, esô, hideg lett és valami 5-6 nap múlva hazamentem, néhány napot gyöngélkedve hûlés miatt. Ritka fényûzés, ha az ember egy poéta lelkén át néz bele, mint valami bûvös távcsôbe, a múltba, a magasan fekvô, fenyvesekkel körülvett, hegyekkel határolt szép völgybe. Íme, néhány mutatvány, hogyan ír Reményik errôl a vadvizek birodalmáról.(…) Egyike a legszebbeknek a következô: Karácsonykor A szent estén majd eljövök ide. Álmaim szekerébe fogatok De szólok fantáziám táltosához: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, És álomhintón eljövök – ide. Itt minden fehér lesz, fehér, s halott. Csak egy hang lesz a halott rengetegben: A zúgó patakok. És én fenyôtôl fenyôhöz megyek És minden fenyôt megsimogatok. És megkérdezem: virrasztotok még? És megkérdezem: hogy aludtatok? És aztán feltûzöm a szívemet A legmagasabb fenyô tetejére, S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk… Néked ajánlom égô szívemet… Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.
GYALUI FARKAS
7
Galéria
Csendéletek varázsában Beszélgetés Daday Keller Kornéliával
Baláni táj
8
Téli táj
A falakon olajfestmények sorakoznak – csendéletek és tájképek, meg néhány portré. Velem szemközt korondi cserépben, napraforgók. Egyik régi munkája. Van Gogh napraforgói jutnak eszembe. Tájképek, csendéletek. Szebb, jobb idôket idézôk. Egy gôzölgô fekete mellett beszélgetünk. A Csíkszeredában élô képzômûvésznôk között ô a rangidôs. Ô maga közli ezt velem, másodpercek alatt visszapergetve az idô kerekét, mielôtt beszélgetni kezdenénk. – Hogyan, miként telnek napjai? – Az élet, fájó, de természetes volta folytán, mindenütt elérkezik az idô, amikor felnônek a gyerekek. Családot alapítnak, s a megélhetés érdekében, vagy más tájakra kerülnek, vagy ha itthon is maradnak, idejük nagy részét rohanással töltik. Így van ez az én esetemben is. Férjem elvesztése után, miként is telhetnek napjaim? Többnyire egyedül. Azon igyekszem, hogy ne adjam fel, hogy amennyire lehet, töltsem ki hasznosan idômet. A megszokott, mindennapi teendôk, olvasás. – S az alkotás? – Most már többnyire csak rapszodikusan történik. Olykor nagy lendülettel nekifogok, aztán hirtelen abbahagyom. Az elmúlt esztendôben például volt két nagyon jó hónapom, amikor is sokat festettem. Most, a minap ismét ecsetet fogtam a kezembe. – Most is olajjal dolgozik? – Hát igen. És látja, pontosan itt van a gond. Én spaklival szoktam leginkább dolgozni, azt kedvelem. Sajnos kartonra nem lehet. A vászon, mint minden manapság, elég sok pénzbe kerül és nem is, nagyon lehet kapni. Nyugdíjasként nem igazán engedhetem meg magamnak, a keretek, rámák is sokba kerülnek. – A témakörök? – Azok is nagyjából a régiek: tájképek, csendéletek. – S a kiállítások, – A kilencvenes évek elején kaptam néhány meghívást (Pozsony, Budapest). Ám a bürokratikus és rendkívül körülményes ügyintézések, valamint a szállítási nehézségek miatt, elmaradtak. Néhány közös tárlaton azért ott voltak képeim: Gyulán, Budapesten, de aztán érdekes módon elvesztek, nem kerültek többet vissza. Itt, Csíkszeredában is szerepeltek munkáim a megyei tárlaton. A kiállítások kapcsán szeretném elmondani, hogy én mindig viszolyogtam (fôleg 90 után) a megnyitóktól. Összejön néhány ember, aztán utána alig látogatják a tárlatot. A Petôfi utcai galériát (Golden Galery) kedveltem, az a központban van, úgymond útba esik, így aránylag sokan betértek mindig. Az igazsághoz tartozik, hogy megcsappant az érdeklôdés a képzômûvészetek iránt. Én legalább is így látom, érzem. 89 után nem
Szárhegyi ház (olaj)
volt egyéni tárlatom. Az okok, a fentebb elmondottakban rejlenek. Nem is igen jönnek képet vásárolni sem. Viszszaemlékszem, hogy annak idején nem gyôztem elég képet festeni, oly nagy volt az érdeklôdés, a kereslet. Ez ma már távolról sincs így. – De azért csak jönnek jobb napok, újra alkotni fog, és újra találkozhatunk munkáival tárlatokon... – Jó volna. Talán elmúlik a zord, hideg tél. Jön a kikelet, a tavasz, a nyár… S akkor kiülök az erkélyre – ez az én kis mûtermem – és festeni fogok. – Köszönöm a beszélgetést.
Zsögödi táj
Életrajzi adatok Középiskola: Nagyvárad, párhuzamosan az elméleti és népi mûvészeti líceum rajzszaka Fôiskola: Kolozsvári Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskola (tanárok: Kádár Tibor, Teodor Haršia és Abodi Nagy Béla). Elsô jelentkezés: 1950, népi mûvészeti iskola Nagyvárad. Elsô egyéni tárlat: 1965 Balánbánya. További egyéni tárlatok: Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda. 1958 és 1965 között jelen van a nagybányai megyei tárlatokon, 1968 után a hagyományos Hargita megyei tárlatokon.
FORRÓ MIKLÓS
9
Tarzán és Temesvár Beszélgetés dr. Preitl Istvánnal, Johnny Weissmüller Temesváron élô rokonával
10
Preitl Istvánról az 1997-ben megjelent Romániai Magyar Ki Kicsoda a következô adatokat közli: villamosmérnök, egyetemi tanár (született Temesváron, 1943. okt. 21-én). Szülei: Kálmán – ny. munkás, Mária – háztartásbeli. Vallása: római katolikus. Felesége: Mária, közgazdász. Gyermeke: Zsuzsa (1978). Tanulmányai: a Temesvári Mûszaki Fôiskola (1966). Életpályája: 1967–72 között fôenergetikus a temesvári Electromotor vállalatnál, 1972–92 között asszisztens, adjunktus, docens, 1992-tôl egyetemi tanár, 1991 óta vezet doktori disszertációkat az automatikus rendszerek szakterületén. Életmûve: több mint 90 tudományos dolgozata jelent meg, ebbôl 20 külföldön. 16 egyetemi jegyzet szerzôje az automatizálás és rendszerelmélet területén. 1974-tôl több nemzetközi konferencia részvevôje. A mûszaki tudományok doktora (1983) az Elektrotechnikai fakultáson. – Milyen rokonsági ágon kapcsolódik Ön Johnny Weissmüllerhez? – Nagyapám, Weiszmüller József és Johnny Weissmüller apja elsô unokatestvérek voltak, tehát édesanyám és a Tarzán alakítója második unokatestvérek. Ezek szerint nekem nagy-nagybácsim volt. Nagyapám nem Johnny apjával, hanem öccsével volt igen jó viszonyban, aki szintén az Egyesült Államokba emigrált, de a 20as, 30-as években többször is hazalátogatott, és ilyenkor nem egyszer járt nagyapámék gyárvárosi, Új utca 2. szám alatti otthonában. Híreink, ismereteink tôle származnak. Valójában ezek inkább emlékfoszlányok, nagyszüleim; szüleim beszélgetéseibôl maradtak meg számomra. Az amerikai unokatestvér a 20-as években, amikor hazalátogatott, mesélte a nagyszüleimnek, hogy unokaöccsük, Johnny híres sportoló, mégpedig úszóbajnok lett. Efölött a család napirendre tért és elégedetten nyugtázta, hogy az ottani rokonság nem hoz szégyent a fejükre. A dologgal ezen kívül nem is foglalkoztak, nem is értek rá, hisz két kezük munkájából éltek, dolgozniuk kellett. Én jóval késôbb, az 50-es években tôlük tudtam meg, hogy a rokon nemcsak bajnok, de filmszí-
nész is lett, a család is megnézte egyik-másik nálunk is vetített filmjét. Néha hírt hallottunk róla a hazatelepülô szomszédoktól, ismerôsöktôl. A hazajáró unokatestvér halála után ez a kapocs is megszûnt. Bár a Weiszmüller család igen kiterjedt, én még emlékszem egyik-másik rokonomra. Varjason, Kétfélen, Freidorfon, a Gyárvárosban és Kardostelepen éltek. Egyikmásik családban 7-8, sôt ennél is több gyerek volt. Nem tudok róla, hogy a hírneves Johnny valamelyikkel valaha is felvette volna a kapcsolatot. – Hasonlít Ön Johnny Weissmüllerhez? – Sokat gondolkoztam ezen, hogy mégis van egy közös vonás a családban. Valamennyi férfirokonom – természetesen a Weiszmüller és nem a Preitl ágra gondolok – magas, sportos, karcsú alkatú volt, meg is tudták tartani alakjukat. Nem hajlamosak az elhízásra, emellett szinte valamennyien jó úszók voltak. Elsô unokatestvérem, a ma Nagyváradon élô Weiszmüller Miklós fia, Gábor, évekig volt a váradi pólóscsapat tagja, és igen szépen úszott, akár neves elôdje. Úgy látszik, Zsuzsa lányom is örökölte ezt a hajlamot, bár még egyetemi hallgató, de közel van a 2 méterhez és ô is kiválóan úszik. Jómagam is 1,83 m magas vagyok, 59 évesen is tartom alakomat. Nem is olyan régen hagytam abba a kosárlabdázást és nem híztam el. Feleségem szerint igazi Tarzán-termetem van... – Még mit tud a családi hagyomány, milyen érdekességet, rendkívülit Tarzánról? – A családi hagyomány elég keveset ôrzött meg róla. Egyáltalán kit érdekelt volna az ô sorsa, ha nem lett volna olyan híres? Itthon maradt rokonai sem tulajdonítottak sikereinek olyan nagy fontosságot. Nagyapám emlékei szerint Johnny apja amolyan Münchhausen báró volt a családban, az ô kitalációja lehetett az, hogy ô valamikor Ferenc József tengerésztisztje volt. De ugyanúgy lehetett hollywoodi kitaláció is, amely nagyban emelte a Tarzánt alakító színész származását. Azt meg egyáltalán nem tartottuk bûnének, hogy születése helyeként Ausztriát és
Preitl István
nem Ausztria–Magyarországot jelölte meg, hisz elég sûrûn ezt a változatot használták, Ausztria közismertebb is volt a köztudatban. Állítólag úgy fejezte volna ki magát, hogy Ausztria délkeleti részén, azaz a mai Freidorfon született. Késôbb, miután felbomlott a monarchia, nem bonyolódott magyarázatba, hogy hol is van az a Románia, amelyrôl az USA-ban az emberek nem is tudtak... A valóság az, hogy innen kivándorolt svábok voltak, méghozzá szegények, akik azért mentek el, hogy pénzt keressenek, amibôl itt utólag házat és földet vegyenek. Sokan meg is tették, mások soha többé nem tértek vissza szülôföldjükre. Aki odakint megtalálta a számítását, az végleg kint maradt. Gyerekeik már könnyebben beilleszkedtek az ottani életformába, ôket már semmi sem kötötte ide. Ez volt Johnny esete is, akit kiskorában vittek el szülei Amerikába. Egyes román újságok szerint a 30-as években Johnny járt volna Romániában, vadászni a Kárpátokban, de errôl rokonai nem tudnak, hisz ha itt járt volna, bizonyára felkereste volna a freidorfi temetôben édesanyja szüleinek, a Kersch családnak a sírját. Több mint valószínû, hogy ez is csak újságírói kacsa volt. – Hogyan vált a Weiszmüller, illetve a Preitl család magyarrá? – Mindkét család Gyárvárosban, magyarok közt élt, ott dolgott. Már nagyszüleim magyar érzelmûek voltak, szüleim maguk között is inkább magyarul beszéltek. Senki sem kényszerítette ôket erre, jó szántukból váltak magyarokká. Én már annak születtem, feleségem is magyar, lányom is magyar iskolába járt... – És mi a magyarázata annak, hogy a német eredetû Preitl család mégsem vándorolt ki, itt maradt helyben?
– Könnyû és ugyanakkor bonyolult erre a kérdésre a válasz. Hisz olyan sokan mentek úgy el innen, hogy vissza sem tekintettek. Vannak emellett sokan, akiknek szakad meg a szívük Temesvár után, de már nem jöhetnek viszsza. Hogy mi miért nem mentünk el, annak az az egyszerû magyarázata, hogy itt van a szülôföldünk. Bonyolultabb módon megmagyarázva, ebbe a közegbe születtünk bele, ezt szoktuk meg, itt van az
életterünk. Ezen kívül szeretjük Temesvárt, fôként a régi város légkörét, ami sajnos már szinte nincs meg, csak nagy ritkán érezzük újból, már csak a mi emlékeinkben él és található meg. Valahogy úgy érzem, hogy velünk, a mi generációnkkal fog végleg eltûnni. Bennünket ide kapcsolnak gyermekés fiatalkorunk emlékei, eddigi életünk, szüleink, rokonaink, barátaink és ismerôseink. Bár szeretjük és büszkék vagyunk a város épüle-
teire, nem azok tartanak bennünket itt, hanem a hozzájuk fûzôdô emberi kapcsolatok. Ahogy ezek az emberek, ismerôsök ezek között az épületek között éltek, jártak, vidáman, felszabadultan beszélgettek, mosolyogtak és nevettek. Itt mindenki mindenkit ismert. Ezek azok az aprónak tûnô dolgok, amelyek bennünket végérvényesen Temesvárhoz kötnek.
BOÉR JENÔ
Új Stradivari-utód a Nagy-Küküllô partján Jó két évtizeddel ezelôtt (1982. január) lapunk hasábjain figyelmet érdemlô cikk jelent meg Znorovszky Attila tollából: Fazekasvarsándi Stradivarius címmel. Már a bevezetô mondat – anélkül, hogy szenzációkeltési szándékot sejtetne – felcsigázhatta a korabeli olvasó érdeklôdését is, hiszen magyar szerzô románul írt könyvére hivatkozva (Hegyesi Zoltán: Vioara ºi constructorii ei. 1962) leszögezi, hogy „Kalmár Lajos hegedûinek hangja különösen szépen csengô” (…), a továbbiakban aztán meggyôzô érveléssel aládúcolja állítását, a legavatottabb „fogyasztót” Ruha István hegedûmûvészt szólaltatva meg, akinek „1975 decembere óta tulajdonában van egy Kalmár Lajos féle hegedû… És nem gyôzi a legkülönbözôbb szakemberek véleményét idézve hangsúlyosítani állítását, hogy Kalmár Lajos alkotásai valóban mesterhegedûk.” Nos, jó egy évtizeddel késôbb Székelyudvarhelyen, a NagyKüküllô jobb partján fekvô Sziget negyed Berek sétányának 5-ös számú tömbházában, a 15-ös lakrész szûk erkélyén Lôrincz Ákos – aki Homoródkeményfalván, ebben az Udvarhely megyei kisközségben 1931. november 3-án látta meg a napvilágot – hosszantartó minuciózus munkával elkészített néhány olyan mesterhegedût, amelyeket több száz, gyufaszálnál kisebb méretû alkotórészekbôl állított össze. Persze a sikerhez vezetô út egyáltalán nem volt könnyû, zökkenômentes. Hogy milyen konok kitartás, célratörô kísérletezés elôzte meg a felmutatható eredmény(eke)t, az önéletrajzi feljegyzéseinek forgácsaiból szemléletesen kirajzolódik.
Ki is hát Lôricz Ákos? Munkakönyvi bejegyzés szerint hajdan bognár, azaz kerékgyártó szakmát tanult. De a kísérletezô ezermester már korábban is sokat foglalkozott hangszerek javításával, sôt citerákat is készített, miközben a helybeli faipari termelôszövetkezet sámfa- és kaptakészítô részlegén dolgozott. Ám többre is képesnek érezte magát. Szakkönyveket kezdett tanulmányozni, elsajátította elméletileg a hegedûkészítés minden csínjátbínját, sôt a megszerzett szakismeretet sajátos egyéni módszerével tovább fejlesztette. Több száz pontosan kiszámított méretû, gyufaszál nagyságú – sôt még annál is kisebb – pálcikát szabott le hihetetlen türelemmel és manualitással, gondosan a szükséges alakúra és méretûre csiszolta a csipkejuhar fából (a hegedû hátsó részének és szegôjének), sûrûszálú lucfenyôbôl pedig a felsô, hasi résznek szánt alkatrészeket. Azután gyári méret után, de saját elgondolása szerint többféle mintásan kirakta, uralit enyvvel nagy-nagy türelemmel és hihetetlen pontossággal összeragasztgatta, majd felfeszítette a maga készítette alapmodellre. Azután még persze következett az utólagos csiszolás, pontosítás, az úgynevezett végsô befejezettséget biztosító felülvizsgálás, hogy nyugodt lélekkel kimondható legyen: elkészült a mesterhegedû. Vajon milyen jövendô vár Lôrincz Ákos alkotásaira? Komoly szakemberek, mûvészek, zenetanárok véleményezték, magasra értékelve nemcsak küllemét, de kitûnô hangját is. Úgyannyira, hogy a budapesti Nemzeti Múzeum két példányt is megvásárolt 1998-ban. Ám a bejegyezte-
Lôrincz Ákos
tés/szabadalmaztatás Ákos barátunknak nem kenyere. Az eddig gyártott öt hobby-hegedûben egyenként több mint 2000 mini alkatrész van beépítve. Egy-egy példány elkészítéséhez öt-hat hónapi megfeszített munkára volt szükség. Leginkább az ún. fenyôágas és a barackmagos mintázatot kedveli, mesterhegedûinek kivitelezésénél ezeket alkalmazza. Amint kifejtette, alkotásai anynyira szívéhez-lelkéhez nôttek, hogy nem egykönnyen tud megválni tôlük. De azért – mint mondja – megérti, hogy „közösségben kell gondolkodni”, ennek jegyében tudja elfogadni, hogy akkor teljesíti igazán a küldetését, ha alkotásai közkinccsé válnak. Abban maradtunk, hogy meg kellene találni a módját, hogyan juthatna hozzá a kolozsvári Néprajzi Múzeum is egy ilyen mesterhegedûhöz. Hisszük, hogy mihamarabb teljesülni fog ez az óhaj is. Úgy legyen!
GÁBOR DÉNES
11
Enciklopédia
Gondolatok Palestrina Énekek éneke címû mûvéhez
12
Egyre inkább szakosodó világot élünk, és mind jobban elszakadunk egymástól. Már-már egymást sem értjük, így aztán magunkat sem. Idegenekként csodálkozunk egymásra, s némelykor magunkra is. Eközben mindent átfogni akaró, globális kapcsolatokat próbálunk kiépíteni, hogy aztán inkább csak utólag vegyük észre, hogy mindenki a pénz csöngésének hamis zenéjére járja a neki kiszabott táncot. Mindenki a maga nótáját fújja: a siralmasat, a vidámat, a súlyosat vagy éppen a pajzánul könnyedet. Mostanság pedig az lett múló boldogságunk, hogy végre felfedezhettük és kiénekelhetjük a magunk hangját. De amikor egy-egy ijesztô magányban felfeltör pesszimizmusunk, ezt kérdezzük: hol van az egyéni hangokat összefogó harmónia, a közösség tagjainak szépen egybecsengô szimfóniája? Individualista szólóinkkal egymás hangját nyomjuk el, de elvárjuk, hogy mások felfigyeljenek reánk. Olykor fel-felkapjuk fejünket egy-egy magas hangra, de ez elôbb-utóbb sérteni kezdi fülünket. A mélyek pedig inkább csak zsúfolt városaink fárasztó zúgására emlékeztetnek. Fülünk az újdonság csillogó hangjait keresi, s talán eddig soha meg nem élt kíváncsisággal próbálgatunk és fogyasztunk mindent, amit reklámmal szépen csomagolnak. A hétköznapok szabályos, szinte monoton lüktetésében már nem a medrére talált élet nyugalmat sugalló taktusait érzékeljük, az oly nélkülözhetetlen folytonosság basso continuóját, hanem csak valami unalmas eseménytelenséget. Ilyen emberekként gyûltünk ma össze Palestrina muzsikáját hallgatni, és mert ennek zenéje bibliai ihletésû, gondolataim önkéntelenül arra fordulnak, ami mindenek ellenére közös kincsünk: Kezdetben volt az Ige, és az Ige testté lett... Valamikor réges-régen, történelmünk ártatlan kezdetén csupán egyetlen és mindent egybefoglaló mûvészet volt: az Ige; az igazi poézis; a felcsendülésével már teremtô és mindent harmonikus mozgásba lendítô ige. Akkor zene, szó és tánc elválaszthatatlanul egy volt. A szó szép muzsika volt a fülnek, s a szavak zenéjének ritmusára mozdult minden és lüktetett az élet. Hol vagyunk mi ettôl? De az élet hajdani harmóniájának emlékét mégiscsak megôrizte a zene. Ezt a zene ôrizte meg leginkább. Mert szavak nélkül is gondolatot ébreszt, szót hoz ki. Mozgásba lendít, képeket fest, érzelmeket csal elô; teljes emberi valónkban megragad. Mert a zene több mint a hangok fület gyönyörködtetô harmóniája vagy diszharmóniája. A zene él, és élet: a múlt, a jelen és a jövendô van benne, azaz az élet harmonikus és diszharmonikus folytonossága. Míg hallgatjuk, egyszerre együtt kezd élni bennünk az, amit valahol valaha átélt az emberi lélek, és az, amit újból átélni fog. Belül, énünk belsejében, az értelem, érzelem és akarat titokzatos mûhelyében te-
remt rendet és alkot újat – mûvészien. Mélységekbôl feltörô források és esôfakasztotta patakok ömlenek egybe bennünk és tengerré duzzadva lüktet lelkünkben mély és magas, az életünktôl elválaszthatatlan szenvedés és az öröm. A zene tehát több annál, minthogy csak a fülnek szóljon. A szív hangján szól a szívnek. Valójában nem is kívülrôl sodor magával, hanem bensônket ragadja meg és hozza rezdülésbe. A puszta szónál és írásnál sokkal jobban szól az emberrôl az embernek, Istenrôl az embernek, és rólunk: szenvedô és örvendezô emberekrôl Istennek. Több tehát, mint a szó szoros értelme, a kép szûk kerete, a szobor szigorúan behatárolt, térbe szorított idoma, s ezért szónál, képnél többre képes. És mert elvontabb a szónál, a képnél, mindig egyetemesebb és a valósághoz – valóságunkhoz, a lényeghez és lényegünkhöz közelebb áll. A bibliai ihletésû zene pedig még hitünket és reménységünket is lendületbe hozza. Megszólít, szembesít önmagunkkal, vádol, feloldoz, tisztít és meggyógyít, megerôsít, és újjá tesz. Megjárat velünk pokoli mélységet és mennyei magasságot; belénk szaggat és simogat, és így mi magunk is önkéntelenül zenélni kezdünk élô hangszerekként a nagy Alkotó, a Mûvész, Isten kezében. Mind a mai napig titokzatos, miként kerülhetett az Énekek éneke a Bibliába. Mit keresnek benne a szerelmi költészet e jellegzetesen színpompás, szinte rikító, különlegesen forró légkörû és számunkra majdnem émelyítôen erôs, keleti aromájú dalai? Ráadásul épp ezzel a címmel: A legeslegszebb ének, mintha a Biblia több száz egyéb éneke nem is versenyezhetne vele. Talán azért, mert a szerelem lángja, mely olyan erôs, mint a halál, egykor a szent atyákat is olyannyira tûzbe hozta, hogy még ôk sem tudtak ellenállni; annyira magával ragadta ôket és feléjük kerekedett, hogy ez a szerelem még kegyes és szent mértéktudásuk korlátjait is szétfeszítette? Hogy kerülhettek ilyesmik a Szent Bibliába: 2. 5 Erôsítsetek engem kaláccsal, üdítsetek engem almával; mert szerelembeteg vagyok én. 6. Balja fejem alatt, jobbja ölel engem; 4. 5 Két emlôd, mint két gidó, egy zerge ikrei, melyek a liliomok közt legelnek: 7. egészen szép vagy, én barátnôm; és hiba nincsen benned. 9. Elraboltad a szívemet húgom, mátkám; elraboltad a szívemet egy pillantásoddal, nyakéked egyetlen lánc-szemével. 10. Mily szép a te szerelmed, húgom, mátkám; mennyivel jobb a te szerelmed a bornál, és ruháid illata minden balzsamoknál! 11. Színméztôl csepegnek ajkaid, mátkám; méz és tej van a nyelved alatt, és ruháid illata, mint a Libánon illata.
7. (3) 2 Csípôd hajlásai olyanok, mint a nyakláncoké, melyeket mûvész keze alkotott. Köldököd a kerekség medencéje ne nélkülözze a fûszeres bort. A hasad búza garmada, liliomokkal bekerítve; (7) 6 Mi szép vagy és mi kedves, oh szerelmem, a gyönyörök közt! (8) 7 Ez a te termeted hasonlít a pálmához, és emlôid a szôlôfürtökhöz. (9) 8 Azt gondolom, felhágok a pálmára, megfogom az ágait: hadd legyek hát emlôid, mint a szôlônek fürtjei! Orrod illata pedig, mint az alma; (10) 9 és ínyed, mint a legjobb bor, mely kedvesemnek simán csúszik; és beszédessé tesz álmos ajkakat. 8. 6 Tégy engem, mint a pecsétet a szívedre, mint a pecsétet a karodra: mert erôs a szerelem; mint a halál, kemény a szenvedély, mint a sír; szikrái tûz-szikrák, isteni láng! 7 Hatalmas vizek nem képesek eloltani a szerelmet, és folyamok nem moshatják el: ha valaki háza egész vagyonát odaadná a szerelemért; megvetvén megvetnék ôt.
Az Énekek éneke mint Bibliába foglalt világi költészet, nem egyedülálló. Hiszen a Példabeszédek könyve is a világi, népi bölcsesség szólás- és közmondásgyûjteménye. Most az Énekek éneke kapcsán csupán egyetlen lényeges bibliai szempontra szeretnék rámutatni. Arról, akire a mostani idôben úgy emlékezünk, mint aki minket halálosan, haláláig szeretett, ezt mondja az evangélium: Az ige, az ami kezdetben volt, testté lett: megjárta életünk magasságait és legnagyobb mélységeit, hogy ô a Mester, a mûvész és karmester köztünk újra harmóniát teremtsen. De nem úgy, hogy szétkergette az amúgy is szétzüllött zenekart; hogy összetört minden régi és hamis hangszert; hogy összetépett minden partitúrát és betiltott minden emberalkotta, olykor értéktelen éneket. Hanem úgy, hogy mindent és mindenkit helyre és helyére állított. Megtisztította minden hamistól azt, ami emberi, felemelte az emberit a maga mesteri tisztaságához, mûvészi szintjére, hogy minden szépen csengô hang hátterében ott legyen halálerôs szeretetének basso continuója. Ez a Mester tisztítja meg és emeli fel még a földi szerelmet is a maga szintjére, hogy az istenképûen emberi legyen. Emeljen hát bennünket Palestrina bibliai ihletésû zenéje nemcsak a mûvészi élmény szintjére, hanem a Nagy Mester szintje felé is!
ADORJÁNI ZOLTÁN
(Kecskeméthy István fordítása.)
Hiszem és vallom Misztótfalusi Kis Miklós, Galileo Galilei és Dávid Ferenc öröksége Nem vagyok sem történész, sem csillagász, sem teológus. Nem értek sokkal többet a középpontba állított területekhez, nem ismerem lényegesen jobban egyik megvilágításra váró hôs életét sem, nem foglalkoztam életmûvükkel részletesebben. Ám ha végigjárjuk gondolatban a 17. századi Itáliát, valamint a 16. és 17. századi Erdélyt, a fôhôs nem Galileo Galilei, nem Dávid Ferenc vagy Misztótfalusi Kis Miklós, hanem a 21. századi ember. Azért léptem rá a szellemi és lelki kutakodás ösvényére, azért kerestem a találkozást a három szellemóriással, hogy hozzá mérjem magam az akkori körülményekhez, életmûvükbôl az én életem gazdagodjon, példájukból tanuljak, s a Hiszem és vallom az én szájamból az ô helytállásuk ismeretében erôsebben és tisztábban szóljon. Az elsô találkozásom Misztótfalusi Kis Miklós szellemével volt, a Házsongárdi temetô baloldali fôágán, ahogy halottak napja után egy sáros novemberi napon egy régi magyar sírkövet kerestem az ortodox keresztek között. Az 1702-ben, vagyis halálának évében faragott koporsó alakú sírkövet ma már díszes kovácsoltvas kerítés veszi körül, egyik oldalán magyarul, a másikon latinul olvasható a Misztótfalusi barátja és a nagyenyedi Bethlen Kollégium hírneves orvos-tanára, Pápai Páriz Ferenc búcsúverse: „Tótfalusi Miklós nyugoszik ez helybe, / Magyarország szülte, Erdély felnevelte, / Hollandia nagy dolgokra készítette, / De amint intézte, nem adta szerencse, / Mondjad, úton-járó, nyugodjék meg teste! / Búsúlt lelkének lett Isten békessége, / Idegensé-
günket az Isten ne nézze, / Támasszon hazánknak inkább mást helyette!” E pár sor tömör összefoglalása a Misztótfalusi életét átjáró személyes és szakmai tragédiának: a dicsôséges indulás és a magára maradtan megélt megérkezés között feszülô ellentétnek. 11 évig volt enyedi diák, aztán 9 évnél többet tanult Hollandiában, ahol a betûmetszés és könyvnyomtatás terén mestereit mind felülmúlta. Nyugaton töltött éveinek második részét a siker és gazdagság kísérte, betûiért egymást túllicitálták a vevôk, mûhelyéhez targoncával hordták az aranyat – ô azonban nem a maga részére akart gyûjteni, hanem a közjónak élni. Magyar iskolákról álmodott, ahol anyanyelven lehet tanulni, olcsóvá és mindenki számára elérhetôvé akarta tenni a bibliát. „Megmutatom – írja – , hogy egy szegény legény lelkes devóciója többet ér egy ország ímmelámmal való igyekezeténél.” Teljes nyomdai felszereléssel, ritka könyvekkel, 3500 maga metszette és nyomtatta ún. aranyos, vagyis aranyozott kötésû bibliával, 4200 újszövetséggel és ugyanannyi zsoltároskönyvvel jött haza. Itthon azonban nem tudta folytatni munkáját a megkezdett lendülettel, elsôsorban a két kultúra, a két világszemlélet közt feszülô másság miatt. Válságának gyökere filozófiai, sôt teológiai volt, az itthoni társadalmat meg akarván tisztítani a hollandiaihoz képest burjánzó romlottságtól és bûntôl. A Hollandiából magával hozott, közhasznú munkája sikerébôl fakadó öntudatának és haladó polgári értékrendjé-
13
14
nek azonban az erdélyi feudalizmus elmaradt viszonyai között szükségszerûen összeütközéshez és az egyén tragédiájához kellett vezetnie. Erdély református egyházi és politikai vezetôi segítség helyett irigységgel és féltékenységgel fogadták, megalázták, kigúnyolták „a hitvány vasmívest”. A leszegényedett országban nem vették a könyveket, régi pártfogói meghaltak, a katolikus restauráció erôsödött. Személyes állapota még rosszabbra fordult. Kolozsváron telepedett le, és folytatni próbálta a nyomdászság megélését, de azelôtt nem ismert akadályokba ütközött. Egyházi és szakmabeli kortársai szellemi felsôbbségét nem fogadták el, megkérdôjelezték bibliafordítása helyességét, munkái fölé cenzorokat küldtek. 1698-ban önmaga védelmére megírta és kinyomtatta Mentségét, amelyben megnevezte ellenségeit és a feszültségek okait is. Az önmaga megvalósításában elgáncsolt alkotó emberi szellem örök vádirata ez az emberi gonoszság és korlátoltság ellen: a kiemelkedô szaktudás és a szorgalmas munka megcsúfolását mutatja be, az értelem és az értelmiségi felelôsségtudat összeütközését a sötét értetlenséggel. Az irat azonban a várttal ellentétes hatást váltott ki, vádaskodást olvastak ki belôle, amiért a nagyenyedi zsinaton nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie ellenfeleitôl, s megsemmisítenie a Mentséget. Az üldözés egészségét is megviselte, élete utolsó három évét gutaütötten töltötte, magatehetetlenül ágyban fekve. Misztótfalusi életébôl azt a küzdelmet ismertem meg, amelyet a magyar írásos mûveltség fejlesztéséért tett, azért, hogy a betû, a könyv ismeretével egyre több embert emeljen fel a tudatlanságból. Lesújtó látni, ahogyan szellemi nagysága elkallódott, ahogy erôfeszítései elbuktak, de ugyanakkor felemelô azt tudni, hogy áldozatából sarjadtak ki a magyar könyvkiadás és olvasókultúra hagyományai. Felemelô megérteni, hogy a Hiszem és vallom helytállása az ô esetében végül javára szolgált neki is, közösségének is. Ott, a házsongárdi sárban az fogalmazódott meg bennem, hogy példájából tanuljak meg én is hasonló hûséggel és odaadással szolgálni a közösségnek, az egyháznak s a nemzetnek, ha nem is olyan fényes eredménnyel, mint az aranyos biblia, de a nekem adott és az általam továbbfejlesztett tehetségek mértéke szerint. Galielo Galilei szellemével való találkozásaim színtere volt a legtágabb a három közül: maga a csillagos ég. Ki ne merült volna el a ragyogó, apró fények szemügyre vételében, kit ne fogott volna el a kicsinység érzése a hatalmas méretek láttán… Az emberi törpeség-érzéssel szemben Galilei hite és vallomása az emberi nagyságról tanít, arról a hatalomról, amelyet a tudás ad az embernek a csillagok s az ég felett. A róluk való tudással egyszeriben felnövünk nagyságban és hatalomban a csillagok fölé, az emberi értelem a megismerés fölé tud emelkedni, és birtokba vehet minden ismeretlent. Az emberi tudásnak pedig csak egyetlen, belsô forrás szabhat határt: az emberi mivolt, az emberség korlátja. „Én hiszek az emberben – mondta Galilei –, ami annyit tesz: hiszek az emberi értelemben. E hit nélkül ahhoz sem lenne erôm, hogy felkeljek reggel az ágyból.” (Berthold Brecht: Galilei élete) Galilei tehetsége már fiatalon kibontakozott, 25 éves korában 1589-tôl a pisai, 28 évesen a páduai egyetem geometriai és csillagászati professzora lett. Páduában teljesedett ki egyénisége, amihez a külsô
feltételek is kedveztek, néha kétezernél több hallgató vett részt elôadásain. Könyveket jelentetett meg, vitatkozott, és mindenekelôtt állandóan kísérletezett. Különösen a mozgást tanulmányozta alaposan. A megismerés kezdetének az érzékelést tekintette, befejezésének a gondolkodást. Mindig a jelenségek okait kereste, s úgy vélte, hogy az objektív, a színtiszta igazság, bár nehezen, de felfedezhetô, ha több személy hoszszabb ideig keresi. „Az igazság nem a tekintély, hanem az idô gyermeke” – mondta, s a tudós dolga: vitam impendere vero, az életet az igazságnak szentelni. „Aki nem ismeri az igazságot, tökfilkó csupán, de aki ismeri és hazugságnak kiáltja ki, gazember.” 1609-tôl kezd a mechanika mellett a csillagászattal is foglalkozni, amelyet két ellentétes felfogás, a katolikus egyház és a skolasztika által védelmezett ptolemaioszi és az azt megingató kopernikuszi elmélet osztott meg. Galilei ettôl kezdve Kopernikusz heliocentrikus, vagyis napközpontú tanai védelmének szentelte munkáját. Elsô megvalósításként egy teleszkópot készített, hogy személyesen ellenôrizhesse kijelentései helyességét, s így ô lett az elsô ember, aki annak segítségével végzett csillagászati megfigyeléseket. Ezek során új égitesteket fedezett fel, s amikor tapasztalatairól könyvet írt A csillagok hírnöke címmel, azt nyerte vele, hogy a pápai inkvizíció megfigyelés alá helyezte, majd 1615-ben nyilvános vizsgálatot indított ellene, eretnekséggel vádolván a szent és hagyományos tanításokkal való szembehelyezkedéséért, ami két mondatban foglalható össze: a Nap a mindenség középpontja és nincs semmiféle mozgása; a Föld pedig nem a mindenség középpontja és nem mozdulatlan, hanem teljes egészében forog saját maga körül, mégpedig napi rendszerességgel. Az elsô intézkedés Galilei ellen az volt, hogy betiltották munkáit, és közölték vele, hogy mivel a kopernikuszi tanok eretnekek, azokat sem szóban, sem írásban nem terjesztheti. Az idôközben megbetegedett Galilei e vatikáni figyelmeztetés után elszigetelten élt Firenze melletti villájában. Egészségi állapotának romlása ellenére is kiegészítette régi írásait, és 1623-ban elméleteit egyetlen teljes mûben jelentette meg: Párbeszéd a két legnagyobb világrendszerrôl. Kimondta, hogy a Nap a naprendszer középpontja, a Föld és a többi bolygó körpályákon kering körülötte. Elmélete merô szembeszállás volt a középkori skolasztika és a biblia geocentrikus tanaival, amelyek szerint a Föld mozdulatlanul áll a világ középpontjában, míg a Nap a Föld körül kering. A mû villámgyorsan szétterjedt Európában, de ugyanolyan iramban készült ellene a rágalomhadjárat is, hiszen az inkvizíció rombolóbb hatásúnak ítélte meg a könyvet, mint Luther vagy Kálvin munkáit. Galileit mint eretneket 1633-ban Rómába rendelték, hogy ítélkezzenek felette. Bebörtönözték, vallatták, kínozták, a végén pedig arra kényszerítették, hogy vezeklô ruhában, térden állva egy római templomban felolvassa a pápai hivatal által megírt megtagadó esküt. E körülmények azonban nem gyôzték meg ôt elméletei tévességérôl, ellenkezôleg. S ha az E pur si muove közismert válasz nem is Galilei, hanem valamelyik kortársa szájából hangzott is el, azt mutatja, hogy az objektív igazsághoz való ragaszkodása a végsôkig megmaradt. A mondat – És mégis mozog – az igazság védelmének jelképévé lett. Galilei érdeme szakmai zsenialitása mellett az, hogy kijelentéseit nem elméleti úton bizonyította,
hanem maga vezette megfigyelésekkel. Res, non verba. Tetteket vizsgált, nem szavakat. „Az érvektôl csak a halottak nem támadnak fel” – mondatja Brecht Galileivel. „Az öreg paraszt, aki utazás elôtt érdes kezével egy külön nyaláb szénát vet oda az öszvérnek, a hajós, aki a berakodásnál elôre gondol viharral és szélcsenddel, a gyermek, akinek ha elmagyarázod, hogy fellegek gyülekeznek, felkapja a sapkáját – ôbennük hiszek én, mert engednek az érveknek.” Így lett a konkrét, kísérleti tudomány egyik megalapítója, s így tudta kijelentéseit annyi szenvedéllyel védeni: biztos volt abban, amit mondott, mert a valóságban is kipróbálta kijelentéseinek tárgyát. 1640-ben, halála elôtt született levelében írta, mintegy végsô kijelentésként: „Ha Arisztotelész látná az újabban felfedezett dolgokat az égre vonatkozóan, amelyrôl kijelentette, hogy mozdulatlan, minden bizonnyal megváltoztatná véleményét. Akkor azért hirdették, hogy az ég változatlan, mert nem vettek észre rajta semmilyen változást, most pedig azért mondjuk, hogy az ég változó, mert változások észlelhetôk rajta.” Mai megemlékezésünk harmadik tárgya Dávid Ferenc, akirôl a közvélemény talán a legkevesebbet tud a másik kettôhöz viszonyítva. Az ô szellemével magas Déva vára romjai között találkoztam november közepén, mint ahogy több száz erdélyi magyar, többségében unitárius fiatal Dévára zarándokol minden évben erre a találkozóra. Elmegyünk, hogy emlékezetét élôvé tegyük magunkban, s általunk a közösségben, amelynek alapjait megvetette. Dávid Ferencre emlékezni annyit jelent számomra, mint fejet hajtani az általa kiteljesített reformáció elôtt. Talán nem véletlen, hogy életére és halálára éppen a reformáció napja, az október 31. utáni napokban emlékezünk, hiszen élete és halála az örök reformáció megtestesülése. Az önmagát állandóan vizsgáló, a többé levés természetes folyamatát egyrészt a kutatás, az önképzés, másrészt pedig a vitázás, a versengés eszközeivel megvalósító lélek a 16. század protestáns lelkületének mesterpéldájaként áll elôttünk. A semper reformanda, az örök reformáció teológiai felhívása Dávid Ferenc számára ugyanis több volt szakmai szenvedélynél: személyes, emberi életformává lett. A reformáció elsajátítható, megtanulható alapjait nyugat-európai tanulmányútján szívta magába, s mire lutheránus prédikátorként hazatért, nemcsak mûveltségében és képzettségében, hanem eszmeiségében is a belsô reformok embereként állt munkába, elôbb mint lelkész, majd mint tanító és iskolaigazgató is. Az állandó szellemi és lelki megújulás elôbb az erdélyi lutheránusok, majd a kálvinisták püspöki székébe emelte, s amikor 1566-tól a szentháromsági dogma elleni fellépésével kezdôdôen az unitárius egyház alapjait is megvetette, környezete azt gondolta róla, hogy megérkezett végsô teológiai állomására. Dávid Ferenc számára azonban a hit dolgában nem volt megállás, s amikor 1573-tól az erdélyi országgyûlés megtiltotta a további hitbeli újításokat, a lassan testet öltô s a hitelveiben megszilárduló unitárius egyházszervezet szembekerült saját alapítójával. Dávid akkor mondta ki teológiája sarkalatos tételeit, köztük azt, hogy Jézus embersége következtében ôhozzá nem szabad imádkozni, sem ôt segítségül hívni. Ezen a ponton Dávid tételei már annyira szembekerültek a másik három felekezet által vallottakkal, hogy unitárius hittársai mozgalmukra nézve veszé-
lyesnek érezték a vele való közösségvállalást. Ezért eleinte belátásra próbálták bírni, radikálisnak mondott elvei visszafogására, majd e próbálkozások meghiúsulása után feljelentették az akkor már katolikus fejedelemnél. Akár koncepciós pernek is nevezhetô az eljárás, amiben a mindenki által magára hagyott Dávid Ferencet törvénysértônek találták, bûnösnek mondták ki, s a teológiai középutat választó hittársak hallgatása közepette betegsége ellenére börtönbe zárták. Így került Dévára, s mert ott hamarosan gyenge teste felmondta a szolgálatot, lett Déva vára az ô mártíriumának tanúja, azóta pedig a szellemével való találkozás zarándokhelye. Dávid Ferencnek a korukat nemcsak idôben és térben, hanem szellemiségben is megelôzô zsenik tragédiája lett a sorsa. A lelkében élô igazságot nem tehette cselekvôvé, nem adhatta át másoknak, mert megakadályozták ebben. Be kellett hát látnia, hogy az értelem felismerései nem minden esetben valósíthatók meg, és bár meg volt gyôzôdve hite igazságáról, látnia kellett, hogy e hitigazság nem nyer elfogadást. Ezért lett meggyôzôdése az, hogy a lélek boldogulása és majd üdvössége tulajdonképpen nem a külsô tényezôktôl függ, még magától Istentôl sem, hanem csakis a lélek tisztaságától. A hit lényege bennünk van, emberekben. Ez a személyes hit tartotta meg ôt a maga igazságának meggyôzôdésében még akkor is, amikor körülötte minden más elveszett számára. Misztótfalusit és Galileit a nagyenyedi, illetve a római templomban nyilvános bocsánatkérésre kötelezték, életük lényegének megtagadására, s amikor sajgó lélekkel ezt megtették, a betegség, a kiszorítottság, az elfelejtettség jutott életük megmaradt idejére. Dávid Ferenc az erdélyi fejedelem elôtt nem tette ugyanazt. Tudta, hogy minden gondolat, amely megszületett benne, minden szó, amelyet kimondott, semmivé válik, ha a végén elfogadja a kiegyezô megalkuvást. Ez a helytállás Dávid Ferenc életének emberi üzenete: a test didereghet kívül, ha a lelket a hit tüze melegíti. Ami pedig ezt a tüzet élteti: a személyes hitigazság, Isten lelke bennünk, saját életünk értelmének felismerése és az ahhoz bármi áron való ragaszkodás. És lehetett-e egyértelmûbb elismerése életének annál, hogy unitárius egyháza két évszázaddal késôbb túlnôtt a Dávid Ferencet félreállítók köztes teológiáján, és ahhoz az alaphoz tért vissza, amit Dávid életében kimondott, halálában pedig megtartott? Hiszem és vallom – mondta Misztótfalusi Kis Miklós, Galileo Galilei és Dávid Ferenc, amikor környezetük kétségbe vonta meggyôzôdésük igazságát. A történelem, az élet ôket igazolta. Hol vannak ma már ellenfeleik, akik elhallgattatták ôket? Sehol sincsenek, bizony sehol. És hol vannak ôk? Itt elôttünk, annyi évszázad elteltével is elôttünk állnak, mert életükbôl, helytállásukból eligazítást lelünk saját modernizálódó létünk megtartására. Nem elvont eszmék megértése által találkozhatunk velük, hanem a mindennapjainkban. Amikor kimegyünk a Házsongárdi temetôbe, ahányszor felnézünk a csillagokra, vagy eszünkbe jut Déva vára: jussanak eszünkbe azok is, akiket hitük és vallásuk, csak ez a két szó, örökkévalóvá tett esendô korukból.
GYERÔ DÁVID
15
A vágy színháza
16
A kulturális szféra ma már intézményesített formában fejti ki hatását a befogadóra (múzeum, mozi, színház stb.), és így a mûvészet elszigetelôdik a mindennapi élettôl, amelynek azelôtt szerves részét alkotta és a közösségnek szólt. Ilyenformán a közösségnek csak egy elszigetelt csoportja részesül a mûvészi élményben. Mivel a mûvészet mindig saját törvényei révén teremti meg önmagát és ezek a törvények merôben különböznek a valós élet törvényeitôl, ezért a mûvészet lehetôvé teszi az egyén számára, hogy szabadságvágyát érvényre juttathassa általa. Azt a szabadságvágyat, amelyet a társadalmi normák lépten-nyomon korlátok közé próbálnak szorítani a társadalom zavartalan mûködése érdekében. A differenciálódás pillanatától, amely alatt a mûvészet elszigetelôdését értjük a közösségi élettôl, a társadalom igyekszik ellenôrzése alatt tartani a mûvészi szférát, mivel az a szabadságvágy megnyilvánulási helye és ilyenformán veszélyeztetheti a fennálló társadalmi rendet. Randy Martin szerint ez kétféleképpen valósulhat meg: a beavatkozás/cenzúra (coersion) és a be nem avatkozás (consent) révén. Az elsô a totalitárius társadalmak jellemzôje, a második a nyugati típusú társadalmaké. A beavatkozás ellenállást vált ki, amely feltételezi a tettet=testet (pl. szélsôséges esetben a kínzást). A be nem avatkozás esetén az ellenôrzés sokkal nehezebben érhetô tetten. Leginkább abban a tendenciában keresendô, amely a társadalmi tudat manipulálását célozza meg (a média, reklámok, valóságsók stb.) Itt a szellem és a test szétválása nyilvánvaló, a test kirekesztôdik a kultúra megjeleníthetô világából, mivel egy olyan dimenziót képvisel, amelyet a kulturális termék nem sajátíthat ki. A szellem megvalósítja a jelentést, a test jellemzôje a vágy. A tudat elemzésének módszerei teljesen hasznavehetetlenek a vágy esetében, mivel a jelentésre összpontosítanak, ezért a test politikai jelentôsége rejtve marad elôttük. A test meg nem jelenített volta a társadalmi ellenôrzés elmaradását vonja maga után. A tettvágy, amelyet a test közvetít, a tapasztalás olyan vetülete, amelyre a jelentés csak utalhat. A társadalmi törvényekkel ellentétben a mûvészet törvényei a korlátok megdöntésére irányulnak és nem azok tiszteletben tartására ösztönöznek. Ezért a mûvész, de a mûvészetkedvelô ember is, mindig különbözik társaitól. Miben nyilvánul meg és van-e egyáltalán különbség a mûvészi élmény és a reklámozott áru fogyasztása által nyújtott élmény között? A reklámok általában minôségbeli változással kecsegtetik a vásárlót (pl. ha autót vesz, szabad lesz; ha jó krémet használ, fiatal marad stb.), de a beígért minôségbeli változás helyett a vásárlónak csak mennyiségbeli változás juthat, hiszen azzal, hogy megvásárol valamit, még nem lesz szabad vagy fiatal, csak felhalmozza vagy elfogyasztja az árut, és az ígéret csak illúzió marad. A vásárlás ténye ugyanis nem elég ahhoz, hogy az ígéret valóra is váljon. Az áru nem képes semmit létrehozni, ami önmagán túl mutatna (szabadság, fiatalság). Ahhoz ugyanis szükség van egy alanyra, hogy mindezt meg is valósítsa a tárgy segítségével. Mivel azonban a tárgy üres, vagyis semmi ilyenjellegû ösztönzést nem hoz létre a vásárlóban (lehetséges alanyban), a tett nem jön létre. Innen ered a fogyasz-
tó hiányérzete, aki ezt úgy próbálja meg kompenzálni, hogy újra és újra belesétál az üres illúzió csapdájába, egyre többet halmozva fel az áruból, reménykedve abban, hogy a következô alkalommal az ígéret valóra válik. A mûvészet ezzel szemben interakcióra készteti a befogadót még akkor is, ha tárgyiasult mûformáról beszélünk (szobor, festmény, regény, installáció stb.) A mûtárgy ugyanis nem üres, hanem olyan tartalmakkal bír, amelyek a befogadóban egy folyamatot indítanak el és kimozdítják szellemi-fizikai passzivitásából, tettre késztetik. Ez tehát minôségbeli változást eredményez. A nem üres megállapításon azt értjük, hogy a mûtárgy összetett jel, amely megfejtésre, értelmezésre ösztönöz, amely minden egyénben más és igazi élmény forrása lehet. Ebben, a különbözôséget megengedô és feltételezô médiumban rejlik a mûvészet vonzereje. Ugyanakkor a transzcendencia hiányától szenvedô modern egyén ezt a szomját is csillapítani tudja a mûvészet révén. Régen, a hagyományos világrendben, ahol a szent és a profán egyaránt része volt a hétköznapoknak, a mûvészet a közösségi élet velejárója volt, és mindenki számára dekódolható volt bizonyos konvenciók ismeretében. Így a színház is a közösség javát volt hivatott szolgálni. Mostanra a színház (a hagyományos dobozszínház) térben is elhatárolja magát az utcától, közterektôl. Igaz, hogy vannak kísérletek, amelyek ennek megszüntetésére irányulnak (pl. a gerillaszínház). Ha a mûvészet tárgyiasult formái is képesek mozgósítani a vágyat és tetté alakítani, akkor ez annál inkább igaz a színház esetében, ahol a test maga válik jellé és az élmény többnyire erôteljesebb, hiszen a test sokkal nyilvánvalóbban részt vesz a teremtés folyamatában. Maga a teremtés csodája pedig a nézô-befogadó szeme elôtt megy végbe, így ez nem a teremtés végtermékével (mûtárggyal) szembesül, hanem a folyamattal. A test eszmélésének eredményeként a színház egyre fontosabb szerepet tölt be a tudat dominanciájának társadalmában, és úgy tûnik, hogy a színjátékmû fokozatosan függetleníti magát az írott drámán alapuló színjátéktól, önállóan is kezd ismét szerephez jutni. Az írásbeliség teret enged a szóbeliségnek és a testnek. Ezt célozzák meg a commedia dell’arte felelevenítésére irányuló kísérletek és a performanszok. Ez utóbbiak abban is különböznek a commedia dell’arte-tól, hogy az esetek túlnyomó többségében egyszereplôs elôadások. Továbbá, a szerzô–rendezô–színész szerepkör egyetlen emberben tömörül, amely rendkívül gazdaságos megoldás, és ugyanakkor a tételezett célt (a színjátékmû=performansz megteremtését) a legközvetlenebb módon valósíthatja meg, mindenféle áttételek, személytôl függô akcidenciák nélkül. Mindez lehetôvé teszi a sûrített üzenetátvitelt, de ugyanakkor olyan képességek meglétét feltételezi, amelyek egyenként jellemzôek a szerzôre, rendezôre, színészre. A színészeket bábukkal helyettesítô elmélet, amelyet C. Craig fogalmazott meg 1908-ban a The Actor and the Übermarionette írásában, hasonló hatás elérését kívánja megvalósítani oly módon, hogy elkerüli a véletlenek sorozatából származó mellékjelentések létrejöttét. De
mik is ezek a mellékjelentések? Ha jól belegondolunk, akkor rájövünk, hogy azok tulajdonképpen már egyféle olvasatok (a színészeké). A performansz-mûvész szándéka tulajdonképpen az, hogy a nézô-befogadó a szûz, értelmezésmentes mûvel szembesüljön, és annak interpretációját ô maga vigye véghez elôször. Ilyenformán az élmény, amelyben részesül, intenzívebb. Másfelôl, a szerzô–rendezô–színész egy személyben való tömörítése egyfajta totalitásra való törekvésnek is felfogható, amely mûvészi önmegvalósítás is egyben. Mindez csak a test közvetítésével lehetséges és a vágy, amely a folyamat mozgatórugója meglehetôsen narcisztikus jellegû. A performansz mûvész többnyire ugyanis nem egy (írott) dráma szereplôjeként jelenik meg az elôadáson belül, hanem mint saját maga. Énjének két összetevôje van: a hétköznapi és a mûvészi én. A valaki más, amely a színész esetében egy szereplô, a performansz-mûvész esetében a saját mûvészi énjét jelenti. A performansz tehát a mûvész önnön mûvészi énje megszületésének feltétele, a tett, amely a minôségbeli változást elôidézi és, amelynek révén a hétköznapi énbôl megszülethetik a felsôbbrendû mûvészi én. A befogadó számára mindez azért mérhetetlenül izgalmas, mivel tanúja lehet az átváltozásnak, annak a folyamatnak amibôl mindig kirekesztettnek érezte magát és amelyet mindig a titok homálya lengett körül, a teremtésnek. A performansz magánügy, a mûvész elsôsorban önmagáért teszi , amit tesz, de nem zárja ki azokat, akik részesülni kívánnak az ô átváltozásának élményében. Hogy mennyire magánügy, abból is következtethetünk, hogy elôfordul: a mûvész közönség hiányában valósítja meg a tettet. Hagyományos színjátékmû esetében a színész a próbák alatt teremti meg a színpadi alakot, az elsô, közönségnek szóló elôadáson a színpadi alak már kidolgozott formában jelenik meg, és az ezt követô elôadásokon már csak csiszolódik. Így a nézô nagyrészt kész terméket kap. A performansz egyszeri és egyedi elôfordulása miatt azonban az elôbb említett tényezôk nem érvényesek. A dolgok itt és most történnek, az élmény valódi, mind a mûvész, mind a közönség számára. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a mûvész nem készül fel az elôadásra, hanem azt, hogy ez a fajta felkészülés különbözik a hagyományostól. Tartalmi szempontból többnyire az elgondolás szintjén marad, míg a gyakorlati része a környezet megfelelô átalakítására irányul. Emiatt a performansz többnyire rövid ideig tart, hiszen próba hiányában nem lehet hosszú idôtartamú elôadást megvalósítani. Vannak azonban kivételek is, de azokban az esetekben az idô múlásának kulcsfontossága van. Példa erre Stuart Brisley 1973-as berlini performansza: 10 nap, egy angol hazugság, az éhség szabaddá tesz, amely egy tíznapos idôtartamot ölelt fel, december 21-tôl december 31-ig. Brisley volt az egyetlen szereplô, az alak. Két egymásba nyíló szobába egy 10 m hosszúságú asztalt helyeztek el. Az asztal közepe a küszöbnél volt és egy szalaggal jelölték, egy kötél jelezte, hogy a nézôk nem léphetnek be az A szobából a B-be. Az A helyiségbe egy lámpát akasztottak a mennyezetre, a Bben a lámpát az asztalra helyezték. 30 nagy tányért helyeztek el terítékként az asztalra az A szobában elôkészítendô a december 31-i ünnepi vacsorát. Az alak utolsó vacsoráját 7.30-kor költötte el december 21-én, és a performansz 10 napja alatt nem szándékozott többet enni. (...) Az alak minden nap bevett 2 multivitamin és egy dextróz tablettát, ivott egy po-
hár gyümölcslevet és 1 liter C vitaminos oldatot. Az ételt, amelyet normális körülmények között elfogyasztott volna, naponta felszolgálták, és a B szoba asztalára tették. Az alak felseperte a padlót, aztán leült egy székre az A szobabeli asztalvégre, és ott ült este 8.00-ig. Sok fehér virággal, pezsgôvel és válogatott fehér étkekkel terítették meg az A szobabeli asztalrészt december 31. délutánján. A feketébe öltözött, festett arcú alak este 8.30-kor lépett be az A szobába, utat vágva magának az ünnepi vacsorára egybesereglett közönség között. Elsétált a B szobában levô asztal végéhez, rövid ideig mozdulatlanul állt ott, aztán lassan levetkôzött. Meztelenül ráugrott az asztalra és kúszni kezdett a romlott ételmaradványok között, majd felállt. Néhány percig mozdulatlanul állt a fehér virágok, pezsgô és fehér étkek elôtt, aztán leugrott az asztalról, átsétált a tömegen és elhagyta az A szobát. A performansz sok esetben kísérletet tesz a test felszabadítására, vagy rámutat annak kiszolgáltatottságára. A vágy, hogy a test beszélni kezdjen, sokszor valós veszélyhelyzetek vagy fájdalom elôidézésére késztetik a mûvészt. Ide sorolhatóak Chris Burden és Gina Pane performanszai. Chris Burden például bepréselte magát egy iskolai öltözôszekrénybe, ahol öt napot töltött, Gina Pane pedig törött üvegbôl készült létrákon mászott fel. Randy Martin szerint a performansz a szocializált test vágyteljesítésére irányul. Mivel a társadalmi problémák elôbb-utóbb politikai kérdéssé válnak, a performanszok sok esetben politikai töltetûek. Chris Burden esetében is a fájdalom és veszély szorosan a testhez, annak épségéhez kötôdô létezô, mely felébreszteni hivatott az erôszakra érzéketlenné vált társadalmat.Ilyenformán a test az ellenállás helye lesz, és kiszakítja magát a dominancia logikája illetve a szellem manipulációjának hálójából. A mûvész intenzív testi jelenléte ugyanakkor ráébreszti a nézôt arra, hogy ô maga is képes önazonosságát igazolni önmaga és mások elôtt is, ha testében nem fojtja el a tettvágyat, hanem szabad utat enged neki. Bármilyen irányban is hat a vágy, amely létrehívja a tettet, minden esetben körvonalazódni hagyja az egyént, a valós életben is. A test érvényesülni akarása a valós életben is egyre inkább tetten érhetô. Ebben kereshetô a karaoke népszerûsége is, melynek üzenete az, hogy nem számít, ha nem tudsz tökéletesen énekelni, attól még te is elénekelhetsz egy dalt úgy, ahogy csak te tudod és senki más, vállalva azt, hogy nem vagy tökéletes, de tudván tudva, hogy te egyszeri és megismételhetetlen egyed vagy. Hasonló jelenség az extrém sportok robbanásszerû elterjedése és mûvelése, a testi adottságok bálványozása, a merészség/bátorság újra feléledni látszó kultusza. Talán ugyanebben az okban gyökerezik a diszkó drogok fogyasztása is, amelyek lehetôvé teszik a beprogramozott tudat kikapcsolását, és így az azt élvezôk szabadon megtapasztalhatják a mozgás örömét, a modern dionüszoszi mámort. Figyelemreméltó tényezô lehet például, hogy a diszkó ma már egy olyan hely, ahol többnyire mindenki egymaga táncol, önmagára figyel. Mindezek tehát vágyteljesítô megnyilvánulások. A performansz pedig hasonló szerepet tölt be az esztétikum szférájában a vágy színházaként.
POGÁNY CSILLA
17
Fiatalok tudományos nevelése
18
Festôi környezetben rendezték Visegrádon, 2002. április 19–21-e között Tudományos nevelés – Tehetségtoborzás és társadalmi elfogadottság címmel, azt a konferenciát, amelynek témája a fiatalok tudományos nevelése illetve bevonása kutatási programokba. A találkozó fô támogatója a NATO, társtámogatója az UNESCO, védnökei pedig Phi- lippe Busquin (az EU tudományos minisztere), Mádl Ferenc köztársasági elnök és Pálinkás József oktatási miniszter. A rendezvényt Csermely Péter egyetemi tanár (Semmelweis Orvosi Tudományegyetem), a Kutató Diákok Országos Szövetsége (KUDOSZ) mozgalom megalapítója, nyitotta meg, aki elmondta, hogy az Egyesült Államok és Nyugat-Európa példáját követve, Kelet-Európa országai is be kéne vonják a tehetséges fiatalokat különbözô tudományos tevékenységekbe. A megnyitón a konferencia támogatói és védnökei szólaltak meg. Szabó Gábor az Oktatási Minisztérium helyettes államtitkára kifejtette, hogy nem könnyû bevonni a fiatalokat a tudományos kutatásba, mert aki tudományos munkát képes végezni, megtalálja a helyet más, jobban fizetett szakmában is. Sok országban csökken az olyan fiataloknak a száma, akik a tudományos kutatással kapcsolatos szakokra felvételiznek, ezért támogatni kell azokat a pedagógiai módszereket, amelyek elôsegítik az érintett tantárgyak elsajátítását – mondta az EU képviselôje, Gregorio Medrano-Asensio. A NATO képviselôje Ragnhild Sohlberg röviden bemutatta a Bush elnök által kezdeményezett tudományos programot, amelynek jelmondata: Egy gyerek se maradjon le! Diana Malpede (UNESCO) megmagyarázta miért van jelen az általa képviselt szervezet: ahol a kutatók és a tudósok közötti barátságról és közremûködésrôl van szó, ott van az UNESCO is; a Tudomány nemcsak a tudományért, tudomány a társadalomért mozgalom Budapesten indult el; az UNESCO az oktatás háza, a nevelés feje és az interdiszciplinaritás helye; a társadalmi elfogadottság problémájához kapcsolódik: 2002 novemberében lesz a Tudomány az Életért Világnap; (és nem utolsó sorban) az UNESCO stratégiájában a fiatalság elsôbbséget élvez. Ezután Benito Righeti (a budapesti olasz nagykövetség tudományos attaséja) megemlíti, hogy Olaszország Magyarországgal kötötte az elsô kelet-európai tudományos közremûködést, ez folytatása azoknak a tudományos kapcsolatoknak, amelyek már a középkorban kialakultak. Az elmúlt évben megnôtt a diákcserék száma. Végezetül Csermely Péter felolvasta Leon Lederman Nobel-díjas fizikus és Mádl Ferenc üdvözlô levelét, valamint a támogatók listáját. Az elsô elôadást Joan Freeman (Middlesex Egyetem, Nagy Britannia) tartotta Tehetséges gyerekek és a tudományos nevelés címmel. Ha egy intézmény politikája az, hogy segítsen a tehetséges fiatalokon, akkor színvonala növekedni fog. A jó eredmények érdekében az egész iskola össze kell fogjon. A felderített tehetség csak a jéghegy csúcsa. Nagyon sok elvész, mert lehetôségein alul teljesít. A tudományos munka
abban különbözik a mûvészettôl, hogy nincs vége soha, mindig folytatni kell! A konferencia legfiatalabb elôadója, Tomasz J. Macura következett, aki 11 éves korában került az egyetemre, és jelenleg IV. éves. Elmesélte az egyetemre való korai bejutásának körülményeit (95%-ban teljesítette az érettségi teszt követelményeit), és azt, hogy milyen kutatási programokban vett részt. Tôle tudhattuk meg, hogy a Baltimore Egyetemre 1977tôl kezdve évente 18 (14 éven aluli) középiskolás diákot fogadnak be tanulni és kutatni. Említést érdemelnek a következô elôadások is: Javier Touron (az ECHA elnöke, Navarrai Egyetem) arról beszélt, hogyan foglalkoznak a fiatal tehetségekkel Spanyolországban. Véleménye szerint "egy társadalom jövôjének legfontosabb erôforrásai a legtehetségesebb egyének kezében vannak". David Brandon (Középiskolai Oktatás, Haifa, Izrael) Tehetség kutatás és kulturális sokszínûség címmel bemutatta azokat a kognitív és kreatív módszereket, amelyek segíthetnek a tehetségek képzésében. Náluk nagyon nagy gondot okoz a nyelv, a vallás azonban nem akadály. Külön program keretében foglalkoznak a Szovjetunióból származó gyerekekkel, külön az etiópiai áttelepedett zsidó vallásúakkal és külön az arabokkal, drúzokkal és más kisebbségekkel. Tananyagon Kívüli Tudományos Nevelés szekcióban Erôs Barbara, aki az ASHOKA mozgalom magyarországi és szlovéniai képviselôje, bemutatta az Innovatív Tanulás Kezdeményezést, amelynek követelményei: beilleszteni a tanulást a gyerekek mindennapi tevékenységébe, kialakítani egy dinamikus kapcsolatot a gyerekekkel, feladatokat bízni a gyerekekre, terhelni ôket, partneri kapcsolatot létesíteni különbözô társadalmakból származó gyerekek közt, partneri kapcsolatot alakítani ki a fiatalok és a szülôk közt, változtatva az utóbbiak magatartásán, demokratizálni az oktatást, a tanárok tapasztalatainak gyarapításával javítani az oktatást. Az ECHA titkára és gondnoka, Harald Wagner következett, aki ismertette a Rezidenciális Nyári Programokat, amelyet Németországban alkalmaznak. A Német Diákakadémiát 1988-ban alapították és 16–19 éves diákokkal foglalkozik. Céljai: interdiszciplináris gondolkodás, technikai kutatás, önálló tanulás, az intellektuális potenciál maximális növelése stb. A program hat városban folyik és 16-16 napot tart. Minden sorozatban 6 kurzus indul kb. 15 diákkal. Egy diák csak egy kurzust látogat és 4-5 órát dolgozik naponta (összesen 50 órát). Ezen kívül vannak póttevékenységek is: zene, sport, kirándulások, esti olvasmányok, színjátszás) tánc, újságcikkírás, idegen nyelvek. A tevékenységek nyelve az angol. A Marylandben (Egyesült Államok) mûködô Howard Hughes Orvostudományi Intézet képviselôje, Jill Conley beszámol arról, hogy pénzsegélyben részesítik a környékbeli (fôleg a Montgomery megyei) állami középiskolákat, és ezzel elérhetôvé teszik a tudományt és a kutatást a fiatalok és tanáraik részére. Jelenleg kéthetes intenzív orvostani biotechnológia kurzust követôen, 10 tanár és 20 középiskolás az intézet
laboratóriumait használhatja. A diákok évközben is visszatérhetnek, és heti 16-20 órát kutathatnak. A konferencia második napját egy Egyesült Államok-beli hármas csapat kezdte meg. A mentor Peggy Connolly és két középiskolás diákja Erich Szczesniak és Lina Nayak az Illinoisból Diák Érdeklôdés és Kutatás programjában vesznek részt. Az elôadás címe: Mentor, Mágus, Múzsa: Az Illinois-i Matematika és Tudományegyetem, költôk és tudósok ihletôje. A program kihívást jelent a diákoknak, hogy részt vegyenek a tudományos kutatásban, és ugyanakkor alkalom a mûvészi kifejezôkészség fejlesztésére is. A diákok egy óriási kirakós játék apró darabkáján dolgoznak. Kérdeznek, kutatnak, és végül egy diákcsoportnak bemutatják az elért eredményt. Számos diák vesz részt nemzeti és nemzetközi tudományos fórumokon. Erich is egy nagy kutatási téma kis részletén dolgozik. Lina elmondta, hogy szeretnének létrehozni egy nemzetközi laboratóriumot, az együttmûködés kiterjesztése céljából. Lidia Borghi, a paviai egyetem fizika tanszékének tanára arról számol be, milyen új módszereket alkalmaznak a fizika oktatásában a diákok érdeklôdésének növelése érdekében. 1996-ban az olasz Oktatási Minisztérium és a Nemzeti Kutatási Bizottság megteremti az anyagi alapot, hogy különbözô egyetemeken kutatási programokat hozzon létre a tudományos ismeretek hatékonyabb oktatásáért. A 14–16 éves diákokat megtanítják, hogyan kezeljék a multimédiát és az elektronikus kommunikációt. A tanároknak és diákoknak különbözô együttmûködési lehetôségeket teremtenek: periodikus kutató–tanár találkozók, kutató–tanár kapcsolat e-mailen, diák–diák illetve diák–tanár kapcsolat e-mailen. Véleménye szerint a csoportmunka elônyei: kölcsönhatás, beilleszkedés és összetartozás. Tudományos Kutatásra Nevelés szekcióban az Egyesült Államokban sikeresen alkalmazott programról számolt be Sandra Shmookler, aki a Maryland állambeli Montgomery megye állami iskoláit képviselte. A Howard Hughes Orvostudományi Intézet által támogatott Diák és Tanár Gyakorlat programnak két célja van: felkészíteni az állami iskolák tanárait, irányítani az állami iskolák diákjait. Idén 17 különbözô iskolából jelentkeztek 16-18 éves diákok, és 6 hetes kurzuson vesznek részt. A tanárok és a diákok együtt kutatnak! A programot a Nemzetközi Egészségügyi Intézet kutatói vezetik. A tanárok visszajöhetnek a következô években is, ha négy mûhely keretében iskolájuk többi tanárának is bemutatják, hogyan mûködik a program. A diákok, az érettségiig, bármikor visszatérhetnek. A kutatók szeretnek fiatal diákokkal dolgozni, mert azok kíváncsiak, nincs elôre gyártott elméletük, és tanulni akarnak. Szeretnék megismerni, hogyan mûködik a tudományos világ. Bonnie Kaiser a New York-i Rockefeller Egyetem Középiskolás Tudományos Nevelés Programok vezetôje elôadásának címe: Diákok és tanárok felkészítése rangos tudományos versenyekre. Nyaranta a Rockefeller Egyetemen középiskolás diákok és tanárok ismerhetik meg a modern kutatómunka tartalmát, módszereit, kultúráját és etikáját. A diákok munkáját kutatók irányítják, heti szemináriumokon számolnak be eredményeikrôl, és egyesek folyóiratokban publikált tudományos cikkek társszerzôiként szerepelnek
Újabb hármas következett, Csermely Péter a KUDOSZ két diákelnökével, Korcsmáros Tamással és Pató Bálinttal együtt számolt be a mozgalom elsô hat évérôl. Házigazdánk szerint a diák a következô kérdéseket teheti fel magának: „1. Miért kedvelem a tudományt? 2. Miért vagyok én jobb, mint más? Majd felveszi a kapcsolatot a mentorokkal és kutat!” Bemutatták a 2002. évi mûködési programot: elkészült az új mentorlista (3500 darab), megrendezik a 6. Nemzeti Kutató Tábort (a Balaton partján), ôsszel megrendezésre kerül a III. TUDOK (170 diák részére), kisebb diáksegélyeket biztosítanak (tanulmányi és kutatási célra, utazásokra stb.), regionális tudományos konferenciákat fognak finanszírozni stb. A mozgalomban jelenleg több mint 3000 anyaországbeli, erdélyi, vajdasági és felvidéki diák vesz részt. Munkájukat ötszáznál több középiskolai tanár irányítja. A diákok nagy része kisvárosokból (31%) és falvakból (23%) származik és csak 18% nagyvárosi illetve 28% budapesti. Kutatási terület szerint 31% választotta a társadalomtudományokat, 27% a természettudományokat, 16% a mûvészetet és csak 1% a gazdaságtant. A mentorok közt 78 akadémikus van. Az ezt követô elôadások is a kelet-európai programokat mutatták be. Korado Korleviè Horvátországban foglalkozik azokkal a tehetséges gyerekekkel, akiknek érdeklôdési területe a csillagászat. 1989ben megalapította a Jugoszláv Nyári Csillagászati Iskolát, amely 1991-ben a Visnjan Csillagászati Iskola, 1992-ben Visnjan Oktatási Program, 1995-tôl pedig Wlab Project néven mûködik. Nyári táboruk az isztriai félszigeten van, ahol kisebb mértékû a fényszennyezôdés. A tanfolyamokon csillagászati ismereteket, biológiát, fizikát és matematikát tanulnak a gyerekek. Korado elmondta, hogy ha óvódások jönnek a csillagvizsgálóba, minden gyerek feltesz egy kérdést, a kisiskolások közül már csak egypár kérdez, tehát korán kell kezdeni! Ruszlán Marijcsuk az ungvári egyetemen tanít, és az Ukrajnában létesült Fiatalok Tudományos Akadémiáját képviselte. Értekezésének címe: A tehetséges fiatalok felkészítésének jellemzôi a szovjet utódállamokban. Programjaik: matematika és fizika (csillagászat, gazdaságtan, matematika, fizika); technika és technológia (elektronika, alkalmazott elektronika stb.); számítógép-fejlesztés és programozás; kémia és biológia (biológia, kémia, környezetvédelem, orvostudomány, lélektan); mûvészet és filológia (mûvészetek, angol, francia, német, irodalmi alkotás, ukrán nyelv, ukrán irodalom); történelem (általános történelem, Ukrajna történelme stb.) Véleménye szerint a tehetséges gyerekeknek tehetséges tanárokra van szükségük. Volt szovjet köztársaság képviselôje kezdte az utolsó elôadás sorozatot. Eleonora Kakareka tanárnô bemutatta, miként szervezték meg a diákok tudományos kutató munkáját a minszki 5-ös számú Gazdasági Gimnáziumban. Létrehoztak egy Nevelési Központot a szülôk és a tanárok részére, non stop nevelést alkalmaznak óvoda–gimnázium–egyetem lépcsôkkel. A tehetséges diákok részére létrehozták az Innováció Gimnáziumot, ahol modern pedagógiai módszereket alkalmaznak (technológiai tervezetek és idegen nyelvû bemutatók, viták stb.). A tudományos tevékenység területei: a matematika, a fizika, a környezetvédelem, a biológia, a humán tudomá-
19
20
nyok, a lélektan és a történelem. „Az elsajátított elmélet csak tevékenység során alakul képességgé, a tevékenység pedig pozitív érzelmeket von maga után” – véli a minszki igazgatónô. A Belgiumból érkezô Janewit Pitayataratorn két elôadást tartott. Az elsôt fônöke, Otto F. Joklik nevében, aki nem jöhetett el. Einstein idézettel kezdte: „Csináld egyszerûen, amelyen egyszerûen csak lehet, de nem annál egyszerûbben”, majd bemutatta a Brüsszelben mûködô Eureka-programot. Minden évben itt osztják ki Az Év Fiatal Feltalálója-díjat. „Minden újítás az alkotó készségbôl ered, amely pedig a fantázia, az ösztönös megérzés, a képzelôerô és némely esetben a véletlen eredménye”– idézi az elôadó. Második elôadása: A virtuális technológia fejlesztése és átadása a Tehetségek Csarnoka keretében három modern programot ismertet: Virtuális vállalatok szervezete, amelyet Bécsben alapítottak 1994-ben; Virtuális technológiák központja, amelyet 1999-ben alapítottak és a Tehetségek csarnoka – Az újítás végtelen hatalma –, amely a közép- és kelet-európai fiatalok érvényesülését támogatja. Bepillantást nyerhettünk az izraeli oktatási minisztérium tehetséges gyerekekre vonatkozó politikájába is Shlomit Rachmel asszony elôadásából. Az izraeli tanügy központosított – közös program szerint tanulnak a diákok, az oktatás heti hat napon folyik(!). A tehetséges gyerekek rendes iskolába járnak öt napon át, majd a hatodik napon külön program szerint tanulnak. Lehetôségek: felgyorsítás - erre a célra nyílt egyetemek létesültek, ahol hetente egyszer foglalkoznak a tehetséges diákokkal, és lehetôség van egyéni tanulásra is; gyarapítás – létrehoztak ún. mágnesközpontokat, ahol robotikát tanulhatnak az érdeklôdôk, illetve a mindennapi élet problémaival kapcsolatos ismereteket oktatnak (kézügyesség fejlesztése, design stb.); tudomány és technológia a közösség szolgálatában – ezzel kapcsolatban több program mûködik: a Fiatal Vállalkozó; Az ivóvízzel kapcsolatos és az Én is tudom program. A konferenciát, amely a fiatalokról szólt, természetesen csakis egy fiatal zárhatta. Tomasz J. Macura, az elôzô nap sztárja, terveirôl számolt be. Öccsével egy alapítványt hoztak létre fiatal kelet-európai (lengyel, de nemcsak!) diákok támogatására. Szeretnék, ha 4-6 tehetséges diák vehetne részt évente a 3 hetes tanfolyamon a Baltimore Egyetemen, taneszközöket szándékoznának küldeni Kelet-Európának, és 1000 dolláros ösztöndíjat készülnek átadni évente a legkiválóbb lengyel diáknak. Ezután átnyújtotta Csermely Péternek és a KUDOSZ diákelnökeinek azt a könyv-, videokazetta- és multimédiás CD csomagot, amelyet magával tudott hozni abból a 4500 dolláros adományból, amellyel egyik tanára támogatja a magyarországi kutató diákokat. A búcsúvacsora meglepetés volt minden résztvevô számára, de milyen is lehet ilyen történelmi környezetben, ha nem reneszánszi? Lantos zenekísérettel, de kanál, kés és villa nélkül fogyasztottuk az ízletes falatokat, gyanakodva figyeltük a citromos-vizes tálat, amelyrôl késôbb derült ki, hogy ujjaink öblögetésére szolgál. Rájöttem, hogy ezért is volt félhomály! Mindenki jól érezte magát, és pár pillanatig gondolatban visszatérhettünk Mátyás király korába. Amikor a makedón szomszédom a libát guszkának és a süteményt kozonáknak nevezte, felrémlett ben-
nem, hogy azzal a bizonyos dáko-román elmélettel gond van! Indulni kellett, sok élménnyel és tapasztalattal. Ez alatt a két nap alatt sokat okultunk mi, a keletiek, de talán azok is, akik nyugatabbról jöttek Visegrádra. Jó lenne nálunk is változtatni egy kicsit az oktatás stílusán, ha azt szeretnénk, hogy kevesebb göröngy legyen az Európába vezetô úton. Tapasztalatom a nagyenyedi diákok tudományos munkájának irányításában arra a felismerésre vezetett, hogy ilyen jellegû tevékenység azoknak a diákoknak is sikerélményt hozhat, akik a hagyományos diákversenyeken nehezebben érvényesülnek. Ott ragyogni kell, a mi diákköri munkánkban elég, ha lassan parázslik a tehetséges gyermek, és lehet egy olyan úton indul el, amelyet felnôttként is követni fog. A Kutató Diákok Országos Mozgalma A magyar tudomány méltó helyet harcolt ki magának a nemzetközi porondon. Ritka az a kis nemzet, amely annyi Nobel-díjast mondhat magáénak, mint a miénk. De az eredmények mögött hosszú évek munkája áll, és csak akkor tarthatjuk meg ezt a megtisztelô helyet, ha biztosítjuk az utánpótlást. Ha végiglapozzuk nagy tudósaink életrajzát, észrevehetjük, hogy legtöbbje korán kezdte el a kutatást, és már a középiskolában felfigyeltek rá, már akkor kimagaslott a többiek közül. És általában ott állt mögötte egy lelkes tanár, aki biztatta és tanácsokkal látta el. Ilyen tanárok ma is vannak, és kis tudósok hatalmas csoportja készül átvenni a stafétabotot. Csak meg kell találni ezeket a fiatalokat, és biztatni kell ôket, máris elcsodálkozhatunk, mire képesek. Legtöbb iskolában voltak és vannak ilyen irányú próbálkozások, de egyeztetni kellett a tehetségek irányítását, és pár éve ez is megtörtént. 1996-ban Budapesten megalakult a KUDOSZ (honlapja www.kutdiak.hu). Azután bejegyezték a Kutató Diákokért Alapítványt, amely az anyagi alapot próbálja megteremteni. Sok alakuló diákkörön segített az alapítvány (tavaly például a tordai Balázs Ferenc Önképzôkör, idén pedig a nagyenyedi Fenichel Sámuel Önképzôkör nyert pályázatot, és jutott modern számítógéphez). 2002ben hatodszor jelent meg a Kutatási lehetôségek középiskolásoknak címû kiadvány, amely többek közt tartalmazza azoknak a kutatóknak a listáját, akik vállalták a mentor szerepét, és készek fogadni a középiskolások kérdéseit, és helyet szorítani nekik Magyarország számos kutatólaboratóriumában. A lista idén csaknem ötven mentorral bôvült, és jelenleg több mint ötszáz nevet tartalmaz, többek közt 78 akadémikusét (a Nobel-díjas Oláh Györgyét is!). A mozgalomban jelenleg több mint 3000 anyaországbeli, erdélyi és felvidéki diák vesz részt, akiknek munkáját több mint 500 középiskolai tanár irányítja. A diákok nagy része kisvárosokból (31%) és falvakból (23%) származik és csak 18%-a nagyvárosi illetve 28%-a budapesti. Kutatási terület szerint: 31% választotta a társadalomtudományokat, 27% a természettudományokat, 16% a mûvészetet és csak 1% a gazdaságtant. A kis kutatókat állandóan értesítik a különbözô újdonságokról, kiadványokról, konferenciákról és táborokról.
2000 novemberében Budapesten került megrendezésre a Tudományos Diákkörök I. Országos Konferenciája (TUDOK 2000), amelyre közel 200 diák jelentkezett, nemcsak Magyarországról, hanem Erdélybôl és Szlovákiából is. A díjazott fiatalok részt vehettek a következô nyáron rendezett káptalanfüredi (Balaton) kutatótáborban, és bemutathatták dolgozatukat a fôiskolások tudományos konferenciáján, a XXV. OTDK-n (Országos Tudományos Diákköri Konferencia), amelyet 2001 áprilisában rendeztek több magyarországi egyetemen. (Ott a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanulója, Balázs Kinga Junior Különdíjat szerzett biológia szekcióban!). A második konferencia (TUDOK 2001) színhelye Miskolc volt, ott is jól szerepeltek az erdélyi diákok. De nehéz volt elôteremteni a pénzt az utazáshoz, és csak az alapítvány segítségének köszönhetjük, hogy részt vehettünk. Akkor született a gondolat, hogy regionális konferenciákat kéne rendezni, és az ott díjazott diákok az országos TUDOK-on találkozhatnának. Az erdélyi konferencia a TUDEK 2002 (Tudományos Diákkörök I. Erdélyi Konferenciája) a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban zajlott le, fôszervezôje egy veterán TUDOK-díjazott, Fülöp Loránd, aki jelenleg egyetemista. A rendezvény 2002. május 3-án délután kezdôdött, amikor a fizika-kémia és a társadalomtudományok szekciókban mutatták be
pályázataikat a diákok, majd szombat délelôtt folytatódott a biológia, matematika – informatika és történelem tagozatokon. Sajnos az anyagiak hiánya miatt nem sikerült minden erdélyi magyar iskolát illetve tagozatot értesíteni, az Internetes reklám túl modernnek bizonyult, de így is 58 dolgozattal jelentkeztek marosvásárhelyi, tordai, nagyenyedi, nagyszalontai, zilahi, sepsiszentgyörgyi és baróti diákok. Az elsô három helyezett bejutott a TUDOK 2002-re. Az elsô díjasok részt vehetnek a 2003 nyarán rendezésre kerülô balatoni kutatótáborban. A második díjasok egy havi ingyenes Internet-kártyát nyertek, a harmadikok pedig könyvjutalomban részesültek. Aki bôvebb információt szeretne, keresse fel a http://www.tudek.home.ro honlapot! Reméljük, hogy a mozgalom elterjed Erdélyben is, mert akik eddig részt vettek diákjaim közül, nagyon sokat tanultak, és lehet, egy olyan úton tették meg az elsô lépéseket, amelyen ezután is sok élményt szerezhetnek, mert egy házat, egy regényt, egy mûvészeti alkotást be lehet fejezni, de a kutatást soha!
DVORÁCSEK ÁGOSTON
21
Vadrózsa
„Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban” (2 Mózes 20:5) Egy több mint fél évszázados átok története „Az európai néphit rontásnak tulajdonít minden látszólag ok nélküli szerencsétlen eseményt: betegséget, halált, másféle balszerencsét” – írja Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilága (Corvina, Bp., 1981) címû könyvében. A mágia külön fejezetét képezi a negatív, rontó célú átok. Baj esetén az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az illetôt megátkozták. Bármilyen furcsa, a racionális 21. században is fellelhetô az átok hatásába vetett hit. Gyûjtésem során csak az átok következményeit érhettem tetten, viszont ebben a kontextusban nem is annyira lényeges magának az átoknak a szövege, illetve az azt véghezvivô személy alakja. Hasonló esetekrôl Nagy Olga számolt be Havad hiedelemvilágának kutatása során, amikor is nem a rontó személy a fontos, hanem a cselekvés (Változó népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon. Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 2000. 178 l.). Vizsgálatom középpontjába a továbbiakban A. Zs.-nek kódolt fiatalember áll, akinek két éve teljesen megváltozott a mentalitása, mert megtudta, hogy családján átok ül. Információim elsôsorban a vele történt beszélgetésbôl származnak, de kiegészítettem a másoktól hallott véleményekkel is. A történet helyszíne Parajd. Idôpontja a közvetlen jelen, de mivel egy folyamatról van szó, több mint fél évszázadra kell visszatekintenünk. Az átok keletkezése Az A. család a 19. század derekán vásárolt egy vízimalmot. Azóta apáról fiúra száll örökségként. A. Zs. (sz. 1979) dédnagyapja (a továbbiakban K.) a 20. század elején kifizette négy fiútestvérének az örökségrészüket, így a malom az ô tulajdona lett. A környezô falvakból is hozzá jártak az emberek gabonát ôrölni. Egy idô után raktárhelyiséget is épített, hogy a felhalmozódott lisztet tárolni tudja. A második világháború ínséges éveiben a parajdiak rászorultak arra, hogy lisztet vásároljanak tôle. Ezt az alkalmat úgy használta ki a malom tulajdonosa, hogy elfogadhatatlanul magas áron adta a lisztnek vékáját. „S akko az emberek nagyon megátalkodtak rá, s akko ilyen-olyan átkozódási folyamatokhoz folyamodtak”. Azóta az A. név szerencsétlenségek hordozója.
22
Az átokról való tudás Az A.-k megátkozásáról az egész falu tud. Családon belül az elsô nagyobb szerencsétlenség bekövetkeztekor történik meg a beavatás. (A. Zs. esetében 20 évesen, amikor házasság nélkül gyereke született). Feltevôdik a kérdés, hogy mi számít elég nagy bajnak ahhoz, hogy felvilágosítsák a fiatalt problémájának okáról. A. Zs. szerint esete válogatja, de az életkor bizonyos fokig meghatározó jellegû. Minden-
képp megvárják a serdülôkort a beavatásig, még ha azelôtt történt is valami kellemetlen: „Olyan 10-12 éves koromban hiába is mondták volna az ilyesmit, mert nem értettem volna.” A. Zs. az átokról 1999-ben szerzett tudomást édesanyjától. Miután megszületett a csupán húsz éves fia nem kívánt gyereke, akkor mondta meg: „Nahát! Már vártam, hogy mikor következik be!”, majd elmesélte a történetet. „Azután nagyon sok minden megváltozott. Addig is gyanítottam, hogy valami nincs rendben a családdal, mert mindig valami szerencsétlenség volt. Generációk óta tudom, hogy ez megvolt: dédnagyapámnál, nagyapámnál, édesapámnál, s aztán most következek én. Eddig nem tudtam, hogy miért, de ez onnan indult volt akkor. Odáig nekem errôl fogalmam se volt. Csak mindig hallottam, hogy az A.-k így, meg úgy, meg ha kimondta valaki az A. nevet, a parajdiaknak megvolt a véleményük errôl.” Az átok hatósugara A dédnagyapa rossz cselekedete után a fiak bûnhôdnek. Maga az A. név hordozza magában az átok beteljesedésének lehetôségét. A lányok, amint férjhez mennek és felveszik házastársuk családnevét, teljesen kívül kerülnek a rontás mezejébôl. A szerencsétlenségek sorozata a dédnagyapáig visszamenôen a család férfi tagjain kimutatható. Az ábra nem tartalmazza az egész családfát, csak azokat, akikrôl A. Zs. említést tesz.
dédapa (K.)
1. fiú
2. fiú 3.fiú
4.fiú
ismeretlen számú fiú és lány
nyolc fiú
nagyapa
édesapa
A. ZS.
A. Zs. által az átok eredményének tekintett szerencsétlenségek három nagy csoportba sorolhatók: betegség, halál, valamint családi problémák. A be-
tegség megnyilvánulhat magukon a férfiági leszármazottakon (a dédnagyapának lebénult a lába, két nagybácsi idegbeteg volt, az édesapa alkoholista, az unokatestvér súlyos vesebetegségben szenvedett), de a legközelebbi családtagok megbetegedése is az átok által nyert magyarázatot (a dédnagyapa felesége hosszú ideig ágyban fekvô beteg volt, a nagybácsinak mozgásképtelen gyereke született, az unokatestvér felesége meddô). A halálesetek ugyanúgy a férfiak s a legközelebbi családtagok esetében írhatók az átok számlájára: a nagybácsi leányát kétéves korában elviszi az árvíz, az édesapa leesik a lépcsôn és belehal, illetve öt unokatestvér öngyilkossággal vet véget életének. Nyilvánvaló, hogy nem a természetes haláleseteket magyarázzák az átokkal. A családi problémák csoportjába sorolta A. Zs.: az édesapa kétszer nôsült sikertelenül, több esetben elsô unokatestvérek házasodtak össze, a nagyapa testvérét örökbe adták, mert sokan vannak, „eltitkolt” családtagok felfedezése (A. Zs. édesanyjának két édestestvére és édesapja 2000-ben került meg) és nem utolsó sorban A. Zs. nem kívánt gyerekének a megszületése. Érdekesnek találtam, hogy az anyagi problémák egyszer sem jelentkeztek a szerencsétlenségek között. Úgy látszik ezen a területen nem fogott az átok, mert minden család jól szituált. Sôt, az öngyilkosságok értelmetlenségét is ezzel bizonyítja A. Zs. a legtöbb esetben, hiszen mindegyik unokatestvérnek többszintes háza volt (a legfontosabb anyagi forrás a parajdiaknak a turizmus miatt). Az átokhoz való viszonyulás Az A. család tagjai, mint már említettem, serdülôkor után mind tudomást szereznek K. ôsük esetérôl. Érdekes lenne megnézni, hogy milyen különbségek adódnak egyénenként az ehhez a tényhez való viszonyulásban, viszont jelen alkalommal csak A. Zs. esetét vizsgáltam. Mentalitását meghatározza az átokról való tudás, minden rossz annak eredményeként történik vele és családjával. „Lehet, hogy azért hibáztunk is, de azért az ember úgy arra gondol.” Tehát próbálja racionálisan is feldolgozni a szerencsétlenségeket, de végül ezt tartja az egyedüli elfogadható magyarázatnak. A mindennapi életre kétirányú hatása mutatható ki az átokról való tudásnak. Egyfelôl magyarázza a múlt történéseit, míg másfelôl a jelent befolyásolja. „Az ember úgy fel van készülve. Egy kicsit óvatosabb. Ha valami furcsa, akkor tudja, hogy jobb volna vigyázni. Ezt elkerülni nem lehet. Elég nyomasztó, de az ember együtt él vele.” A. Zs. az édesapja „büntetéseibôl” tanulni akar. Mivel az alkoholfogyasztást és a túlzott mértékben való cigarettázást szerinte az apja az átok miatt ûzte egyre szenvedélyesebben, A. Zs. mindkettôtôl teljes mértékben tartózkodik. Szülei már öt hónap házasság után elválltak, így édesapját csak a hétvégi kötelezô látogatások alkalmával láthatta. A. Zs. kapcsolata gyerekének anyjával még ennyit sem tartott, de ô igazi apa akar lenni. A megátkozás óta eltelt több mint fél évszázad óta a falu viszonyulása mondhatni érdekesen alakult. Mindenki tud manapság is az A.-k helyzetérôl, de az „átok-históriát” nem hiszik, kinevetik. Mégis, az A. név emlegetése negatív attitûdöket hív elô. Ahogyan azt Csôgör Enikô is feljegyezte (Tordatúr
hiedelemvilága. Kriterion Kolozsvár, 1998. 42. l.): „Az átok beteljesedését a faluközösség tagjai a népi igazságszolgáltatás törvényeinek megfelelôen a bûnt követô megérdemelt büntetésnek fogják fel.” Noha már a negyedik generáció bûnhôdik, az egykori esemény még nem nyert bocsánatot. K. hiába költözött el a faluból, fiai, unokái, dédunokája megfizetnek tetteiért. A. Zs. gyerekének megszületésekor barátai azt mondták neki: „Hát végül is mit akarsz, A. vagy! Most hol a baj?” A Magyar Néprajzi Lexikonban a közvéleménybüntetés gyakori alakjai közt az átkot is megtalálhatjuk: „Ez súlyosabb mint a szitok, mert a nép hite szerint nem lehetett visszavonni és azt tartották róla, hogy elôbb-utóbb beteljesül.” A. Zs. esetében egy többgenerációs átokról van szó, K. büntetése az utódokra is kiterjedt. Ezzel a falu népe teljes mértékben egyetért. Az átokkal sokszor együtt jár a kitagadás, vagyis a közösség negatív viszonyulásának szélsôséges eredménye a kiközösítés. A. Zs. ezt magára is vállalta. Úgy érezte, hogy egyáltalán nem tud beilleszkedni Parajd életébe és 2001 ôszén végleg kiköltözött Magyarországra. A feloldás lehetôsége Nem létezik. Legalábbis A. Zs. meggyôzôdése szerint. „Az átok rád száll, öröklöd.” Érdekesnek találtam, hogy az átkozásban hisz, de annak feloldásában nem. Mégis megpróbálná, ha adódna rá lehetôség: „Cél mentesíti az eszközt.” Viszont annak is tudatában van, hogy „nem mûködik a dolog, ha nem hiszel benne.” Egyetlen személyt ismer, aki tenni akart valamit az átok beteljesedése ellen. Ez nem más, mint gyerekének anyja. A. Zs. amint megtudta a történetet, elmondta barátnôjének is, aki védekezni kezdett: Szovátán védômiséket tartatott A. Zs.-nak, magának és a gyereknek. A nem betervezett gyerek megszületése ezzel magyarázatot nyert a lány számára is. Voltaképpen nem ôk a hibásak a történtekért, hanem az átok hatása nyilvánult meg újra. További bonyodalmat elôidézve, a lány édesanyja, aki nem szívlelte A. Zs.-t, ezzel párhuzamosan újabb rontást idézett elô. „Valami nôhöz is eljárt, vitt ilyen-olyan tárgyakat (hajszálat, trikót, órát) s azon keresztül.” Ez esetben egy specialistával állhatunk szemben, aki kérésre megrontja a megjelölt személyt. Ennek feldolgozása A. Zs. részrôl a következôképpen történt: „Szerencsére ez nem fogott rajtam.” Erôsebb lenne a családi átokban való hit? Ha már meg vagy átkozva, egy következô nem foghat rajtad? Nem tudom, de ezzel az anyának végleg sikerült szétválasztania a fiatalokat. A. Zs. igyekszik együtt élni ezzel a tudással. A földrajzi terület megváltoztatásával a feloldásra tett kísérletet. Talán sikerül Parajdon hagynia az átkot. Gyerekeinek szándékában áll elmondani, noha kissé haragszik édesanyjára, hogy túl hamar mesélte el neki a történteket. Még túl érzékeny és hiszékeny volt az ilyesmi iránt. Az ilyenfajta hiedelem ezek szerint a nevelés problémakörébe tartozik, a határozza meg, az által létezik. Hatása mindenképp tapasztalható, kimutatható.
SZABÓ CSILLA
23
Egy székelyhodosi házaspár hiedelmei Eredeti célkitûzésem az volt, hogy egyetlen személy, egy átlagos hiedelemrepertoárral rendelkezô egyén tudását vizsgáljam, megfigyelve azt, hogy a székelyhodosi hiedelemrendszerbe hogyan illeszkednek bele adatközlôm ismeretei, hogy a falu hiedelemvilágának mely részét birtokolja beszélgetôpartnerem, és mely részét nem, ismereteinek mekkora hányada funkcionál saját életében, és mennyi a passzív hiedelem. Fontosnak tartottam annak vizsgálatát is, hogy az adatközlôm által elmondott szövegek, történetek, egymondatos közlések tartalma és mûfajisága hogyan függ össze, adatközlôm múltja, családi körülményei, életmódja, iskolázottsága milyen hatást gyakorol hiedelemtudására, az adatközlôk mely típusába sorolható a vizsgált személy. A véletlen azonban kissé eltérített eredeti szándékomtól. Elsô beszélgetésemet O. A.-val három óra eltelte után is befejezetlennek éreztem, mégis kénytelen voltam azt megszakítani, befejezetlennek nyilvánítani a körülmények, de az idô szûke miatt is. Néhány héttel a beszélgetés után ugyanabba a házba azzal a céllal léptem, hogy O. A. férjétôl is gyûjtsek hiedelmet. Ehhez kapóra jött a férj fizikai állapota, aki lábtörés miatt otthon pihent. A helyzetet kihasználva indultam O. L. felkeresésére, mert saját tapasztalatból tudtam, hogy nehéz olyan fiatal vagy középkorú férfit találni falun, aki (legyen bár tél) éppen nincs elfoglalva valamiféle kinti munkával. A férjjel való beszélgetésemkor jelen volt O. A. is, aki bár erre nem kértem, megígérte, hogy nem fogja zavarni munkánkat. Míg én O. L.-t kérdezgettem, O. A. csendesen tett-vett, majd egyre gyakrabban fûzte mondanivalóját, tapasztalatát, véleményét, saját, a múltkor benne rekedt élményeit férje nehézkesen gördülô, rövid mondatai után. Így született meg a második beszélgetés anyaga, amely a helyzetbôl adódóan sokkal érdekesebbre sikeredett, mint az elsôé. Természetes ezek után, hogy eredeti célkitûzésem kissé megváltoztatva két, egymással szoros testi-lelki kapcsolatban élô személy hiedelemtudását párhuzamosan vizsgáltam, és a fent említett szempontok mellett azokra a különbségekre is reflektáltam, amelyek a férj–feleség, férfi–nô, közepes anyagiakkal rendelkezô család szülötte és nagyon szegény család sarja ellentétpárokból adódnak. Gondolom, hogy bár nem a személyiségkutatás, az egyén hiedelemtudása lett végül is témám, ez az elemzés mégis megválaszol néhányat a fent említett kérdések, szempontok közül. E válaszokat pedig csak kibôvítik a gyûjtô, kutató által szerzett személyes tapasztalatok. Az elemzés alapja a kétszáznégy szöveget tartalmazó adattárrá szerkesztett két székelyhodosi beszélgetés. Szövegnek nevezem az adatközlôk egyszeri hozzájárulását a beszélgetéshez, a felvetett hiedelemtémához, függetlenül attól, hogy diterôl, memoratról avagy fabulatról van szó.
24
A faluról Székelyhodos mintegy kétszázötven lelket számláló, magyarok által lakott település, községközpont,
mely a Felsô-Nyárád mentén, Maros megyében terül el, Marosvásárhely, Szováta és Szászrégen között, mindhárom várostól harminc kilométerre. A lakosság egy Vadadból áttelepült unitárius és néhány neoprotestáns vallású cigány családot leszámítva római katolikus. Az emberek kb. 95%-a gazdálkodik, csak földmûvelésbôl és állattenyésztésbôl tartja fenn magát, míg a maradék 5% a mezôgazdasági munka mellett kiegészítô foglalkozás gyanánt kômûveskedik, varr, asztalos munkához is ért. Két értelmiségi család él a faluban. E homogén közösség tagjai néhány kivételtôl eltekintve csak a falun belül kötnek házasságot még akkor is, ha párjuk közeli vagy távolabbi rokon (ami egy ilyen kicsi faluban szinte elkerülhetetlen). A katolikus érzület igen erôs itt. Az emberek támogatják papjukat, egyházukat, hûséges templomba járók. Egyetlen szekta sem tudott itt teret hódítani, gyökeret verni az idôk folyamán, habár az emberek behálózására, térítésére ma is történnek kísérletek. A rossz útviszonyok, a pénzhiány miatt csak nagyon ritkán utaznak el a faluból. A falu hiedelemvilágának alakulására megítélésem szerint kevés külsô tényezô gyakorolhatott erôteljes hatást. Mégis említést kell tennem a 19. század óta két hetente megtartott híres állatvásárokról, ahol a hodosi ember nemcsak a környék falvainak gazdálkodóival találkozhat rendszeresen, hanem messzi vidékek, más megyék állatfelvásárlóival, állattenyésztôivel is kapcsolatot létesíthet, többek között ortodox románokkal is. Szót kell ejtenem azokról a ma már idôsnek számító asszonyokról is, akik leányként vagy fiatal asszonyként Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron cselédeskedtek, szolgáltak, s akik e városokból a faluban addig nem ismert hiedelemtörténetekkel, néha a spiritizmusban szerzett jártassággal tértek haza. Hodos hiedelemvilágát gazdagító, befolyásoló tényezôként tehetek említést azoknak a családoknak a hazatelepülését a mára már szórványnak számító Hunyad megyei bányavidékrôl, fôleg Petrozsényból és Petrilláról, akik a falujuk kollektivizálása után a nehéz bányászéletet is vállalták jobb megélhetés reményében. Az ô ismereteiket nem elhanyagolható módon gazdagította a román bányászközösség néphite. Az adatközlôk O. A., a feleség, 1941-ben született Székelyhodoson. A két leány és két fiú közül harmadik gyermekként látta meg a napvilágot. Szülei a falu legszegényebb rétegéhez tartoztak. Napszámba jártak, részes aratók voltak. Az apa, jövedelmét pótolandó, a falu éjjeli ôrségét, a bakterkedést is elvállalta. Késôbb az özvegyen maradt anya az iskola takarítónôje lett. Aprócska házukban a család együtt élt egy unokahúggal és egy idôsebb nagynénivel. A szívélyes, jó hangulatot árasztó családnál téli estéken sokan gyûltek össze a faluból varrni, fonni, a legények udvarolni. O. A. négy osztályt végzett Hodoson. Gyenge tanuló, de annál jobb táncú, énekû, vidám gyermek
volt. A faluból ma is csak nagyon ritkán mozdul ki, soha nem cselédeskedett idegenben. Férjhezmenetele utána a hodosi kollektívben dolgozott állatgondozóként, most nyugdíjas, három gyermek (két fiú és egy lány) édesanyja, öt unokája van. Gyermekei közül csak az egyik tanult tovább és lett tornatanár. O. L., a férj, 1943-ban született szintén Hodoson. Három fiú közül az elsô, majdnem szerelemgyerek, szülei végül közvetlenül születése elôtt összeházasodtak. Édesapja hodosi viszonylatban közepesnek számító gazda volt, aki pontosságáról, pedáns munkájáról, szorgalmáról és komolyságáról volt híres. Édesanyja népes, nyolc gyermekes családból származik, aki apjától eltanulta az állatgyógyítás sok csínját-bínját. Akárcsak felesége, négy osztályt végzett, gyengén tanuló, hibás beszédû (dadogós) gyermek volt, aki nagyon szeretett dolgozni. A faluból mind a mai napig alig mozdul ki. Szorgalmas gazdaember, gondolkodásmódja a hodosiak szerint is igen archaikus, „maradi”. Nagyon vallásos, több mint húsz éve a hodosi egyháztanács tagja. Feleségével szerelmi házasságot kötött. Jelenleg egy átlag méretû falusi házban élnek, szorgalmasan dolgoznak, és jól megértik egymást az asszonnyal. A gyûjtés körülményei A házukba lépô gyûjtôt kellemes meleg, jó hangulat, természetes szívélyesség fogadja. A beszélgetésünkre 2002 januárjában került sor, az adatközlôk otthonában, a téli konyhában, ahol a család mindennapjait éli. Az egyszerû berendezés, a mindennapi élettér még meghittebbé tette ottlétemet. 1995 óta foglalkozom néphiedelem-kutatással a Felsô-Nyárád mentén. Adataim nagy része természetesen Székelyhodosról származik, mivel én is ebben a faluban születtem, szüleim, rokonaim jó része ma is itt él. Ebbôl adódott természetszerûleg, hogy valamennyi Nyárád menti falu közül itt fogadtak, fogadnak ma is a legbizalmasabban, itt van a legtöbb idôm, lehetôségem arra, hogy az emberekkel elbeszélgessek, közelükbe férkôzzem. Itt mindenki ismer születésem óta, és én is ismerek mindenkit. Így könynyebb az emberekkel kommunikálnom még akkor is, ha új szerepkörben, gyûjtôként érkezem közéjük, ezáltal az ô státusukat is megváltoztatva: A. nénibôl, L. bácsiból adatközlô lesz. A néhány évnyi tapasztalatból azt a következtetést vontam le, hogy gyûjtô és adatközlô között a személyes kapcsolat kialakítása vagy elmélyítése nélkül, az adatközlô életrajzának, életkörülményeinek, emberi kapcsolatainak, örömének, bánatának meghallgatása, megismerése nélkül hiedelmeket gyûjteni hatékonyan nem lehet. Hiszen a hiedelemtudás nem iskolában elsajátítható, megkövesedett, gyakran passzív ismeret, hanem annál sokkal több: cselekvésre indító tudatállapot, az ember világképét felépítô tudás, mintegy kiegészítve több-kevesebb mértékben az iskolában elsajátított hivatalosan is elfogadott ismeretekkel, valamint a vallásos világképpel. A hiedelem, a mindennapi élet hiedelmei, a földmûvelési és idôjárási hiedelmek, a kozmológiai elképzelések, a népi gyógyászat a kultúra része, szoros kapcsolatban van a beszélt nyelvvel és a kommunikációval. Akár egy falu, akár egy család vagy egyén hiedelmeit vizsgálom, annak kultúrájáról, egyénirôl vagy közösségirôl szerzek tudomást. Va-
gyis a hiedelmeket nem lehet saját kontextusukból, tágabb összefüggésrendszerükbôl kiragadva vizsgálni, értelmezni. Ebbôl adódik aztán, hogy a néphit gyûjtôje mindig kevésnek érzi a terepmunkára szánható idôt. Jómagam igyekeztem, igyekszem ma is mindig elôre bejelentkezni a házakhoz, tájékoztatni a leendô adatközlôt arról, hogy mirôl is szeretnék vele beszélgetni. Ezzel a módszerrel sok feszültséget sikerült elkerülnöm, mivel váratlan betoppanásommal nem hoztam az adatközlôt kellemetlen helyzetbe. Ugyanakkor éreztettem azt is vele, hogy tisztelem, hogy egyenlô félként kezelem. A beszédtéma elôzetes felvázolása pedig azért hasznos, mert az adatközlôk jó részének szüksége van arra, hogy hiedelemtudásának egyes passzívabb rétegeit életre keltse, emlékeit felelevenítse. A Székelyhodoson végzett gyûjtésem alapjául Pócs Éva Zagyvarékas néphite címû néphit-monográfiájának, a mû adattárának a felépítése szolgált (Néprajzi Közlemények 9(1964)34). A Pócs Éva által kidolgozott rendszer, amelyet több-kevesebb módosítással használtam a kérdôívem elkészítésekor, a hiedelmeket két nagy kategóriába, a világkép és az akciók kategóriájába sorolja be. A világkép a természeti környezetre (égitestek, természeti jelenségek, állatok, növények), az emberi környezetre (emberi test, egészség–betegség, az emberi élet fordulópontjai, az emberi környezet tárgyi világa, foglalkozások), a mitikus környezetre (természetfeletti lények, természetfeletti erejû emberek, mágikus állatok, mágikus növények, tárgyak), egyebekre (elôjelek, álmok) stb. vonatkozó ismereteket foglalja magába. Az akciók kategória pedig a ténylegesen gyakorolt babonás célú cselekményeket. Ezek céljuk szerint serkentô, rontó, gyógyító, megelôzô, elhárító és jósló akciók lehetnek. A hodosi hiedelemrendszer egészére, valamint az O. házaspár hiedelmeire is jellemzô, hogy a világképpel kapcsolatos tudás sokkal gazdagabb. Vagyis adatközlôim elméleti tudása, ismerete lényegesen árnyaltabb, mint a gyakorlati. A hiedelmek tartalmi vizsgálata O. A. hiedelemtudását számba véve láthatjuk, hogy a természeti világgal kapcsolatos ismereteire huszonkilenc adat vonatkozik. Az emberi világra negyvenhárom, a mitikus világra huszonhét, egyébre (szerencse, haszon, szerencsétlenség, álmok, elôjelek) tizenhárom. Akciókkal, tényleges babonás célú cselekedetekkel kapcsolatosan húsz adatot jegyeztem le tôle. Ebbôl serkentésrôl három, rontásról két, gyógyításról szintén két, megelôzésrôl nyolc, elhárításról egy, jóslásról négy szól. O. L. a természeti világgal kapcsolatosan negyvenhárom, az emberi világgal kapcsolatosan tizenegy, a mitikus világgal kapcsolatosan hat szöveget mondott el, míg az egyéb hiedelmekhez kilenc adattal járult hozzá. Az akciók csoportjába sorolható közléseinek a száma három, mindhárom adat a megelôzés kategóriájába tartozik. A feleség repertoárja a férjének majdnem kétszerese: O. A.-tól tehát százharminckét adatot, míg O. L.-tôl hetvenkettôt gyûjtöttem. Részletesebb tartalmi elemzésbôl az is kiderül, hogy O. A. természeti világgal kapcsolatos ismeretei csupán néhány idôjárásjóslásra korlátozódnak, még-
25
26
pedig egyetlen állat, a tyúk viselkedésébôl kikövetkeztetve, vagy az újhold pozíciójából. Égitest ismerete megdöbbentôen szegényes, csak a Göncölszekeret és a Vacsoracsillagot ismeri, a napról, holdról, égrôl, földrôl sem iskolában elsajátított, sem a hagyományos közösségben hallott ismeretei nincsenek. Tudásának ez a rétege homályos, bizonytalan. Néhány vadállat viselkedésébôl is tud következtetni a várható idôjárásra, ismer néhány, a mezôgazdaságban hasznosítható tilalmat a vetéshez, ültetéshez kapcsolódóan. A búzával kapcsolatosan tett kijelentése, miszerint e növény minden szemében Krisztus arca rajzolódik ki, heves ellenkezést váltott ki férjébôl. O. A. jelenlétemben, a padlásról kötényében lehozott búzaszemekkel próbálta igazát bebizonyítani, kevés sikerrel, mert ahol az ô misztikumra érzékeny tekintete Jézus arcát vélte látni, ott férje csupán az egér fogainak nyomát fedezte fel. Az emberi világban már otthonosabban mozog. Nemcsak az állapotossághoz, szerelmi élethez, házassághoz, szüléshez, haldokláshoz, halálhoz van hozzáfûznivalója, de az emberi test részeihez, sôt a lélekhez is. Néhány betegség gyógyítását is ismeri különbözô gyógynövények segítségével. Az ember testi állapotához (terhesség, menstruáció, szoptatás idôszaka, gyermekágyas anya) fûzôdô tilalmakat is ismer szép számmal, valamint az asszonyi munkákhoz (kovászolás, dagasztás, a kenyér bevetése és kiszedése, sepregetés, szemét kivitele) fûzôdô tudnivalókat is. A tisztálkodáshoz, szépítkezéshez is tud adatot. Mitikus világgal kapcsolatos ismeretei arányítva sok más vele egy korú hodosi adatközlôm ismereteivel, szegényesnek mondhatók. A Hodoson ismert hiedelemlényeknek kb. egyharmadát ismeri: a boszorkányt, igézôt, jóst, román papot, spiritistát, hazajáró halottat, tudós kocsist a természetfeletti erejû emberek közül. Ezeket a lényeket sem emlegeti következetesen nevükön, kivéve a boszorkányt. Ismereteit nem élménytörténetekbe öntve hozza felszínre, hanem néhány mondatos bizonytalan kijelentésekben bôvelkedô, zavaros, homályos kijelentésekben, amelyekbôl többnyire a gyûjtônek kell kihámoznia, hogy melyik hiedelemlényrôl van szó éppen: „Én azt hallottam, régebb édesanyámék mondták, hogy bément a házba a kígyó. S akkor keresték az ágy alatt, me vartyogott, s bé vót az ágylábához téve. S agyonütötték. S agyonütötték na, az illetôt. Békáé vót változva.” A boszorkány kapcsán egy személyesen átélt élményét szerette volna O. A. memoratba önteni, de férje idegesen leintette feleségét, mondván, hogy az összekeveri a dolgokat. Én azonban más hodosiaktól is hallottam már azt a történetet, amit O. A. el akart mondani: a boszorkány elvette a vásárban frissen vásárolt tehén tejét. Mire a férj, O. L. elverte a mosogatórongyot a pajta küszöbén. Másnap a közeli Szederjesrôl érkezô román férfi kérdôre vonta O. L.-t, hogy miért ölte meg az ô feleségét. O. L. ingerülten tagadta, hogy ô lett volna a szederjesi boszorkány gyilkosa. A hazajáró halott kapcsán szintén közvetlen élmény elevenedik meg: édesanyja járt haza a családot riogatni közvetlenül temetése után, hiszen az utcára nyíló szobájuk ablakát minden reggel tárva-nyitva találták. A férj ezt a történetet sem hagyta szó nélkül,
logikus érvekkel cáfolva felesége képzelôdését. A természetfeletti lények közül egyetlen egyrôl, az ördögrôl, a Hodoson kicsi piros sapkás emberkék alakját felöltô, öngyilkosságra készülôket segítô lényrôl mondott olyan memoratot, aminek tartalma testvéréhez, annak majdnem tragédiába fulladó életéhez kötôdik. Mágikus erejû állatokról, növényekrôl nem számol be. Az egyéb hiedelmek kategóriájába sorolható ismereteinek száma is elmarad kissé a hodosi átlagtól. A serkentô akciók, melyeket említ, a kenyérsütéshez kapcsolódnak, a gyógyítók az ólomöntéshez, valamint az igézet meggyógyításához, a megelôzôek a rontás kivédéséhez, a tehéntej elvételéhez, az igézéshez fûzôdnek, az egyetlen elhárítással kapcsolatos akció az igézéshez, míg a jóslók a szerelmi élethez, a gyermek neméhez kapcsolható. Ha O. L. természeti világgal kapcsolatos ismereteinek tartalmát vizsgáljuk alaposabban, a következôket figyelhetjük meg: felesége ilyen irányú ismereteinek csaknem a kétszeresét birtokolja, ami talán azzal magyarázható, hogy a férfinak több alkalma van a természetben járni, szerepköre a kinti munkák ellátása, élettere a mezô, a rét, az erdô, míg az asszonyé természetes módon a ház és a körülötte levô kert, a falu, szerepkörébe pedig a házimunkák elvégzése tartozik. Feleségéhez hasonlóan kevés tudással rendelkezik a különbözô égitestekrôl, a holdról például határozottan állítja: „Há fénye kell legyen, az úgy világít, mind a nap éjjel. Holdvilágon vágtuk a fát, mikor hódtôtte vót, me az egyik hónapba van, s a másikba nincs. Mentünk kórét vágni régebb éjjel, hát az úgy sütött, mind a nap pontosan!” A dörgést, mint természeti jelenséget, elég homályosan értelmezi. Értelmezése a tudományos megközelítés fele közelít, de ismeretek hiányában csak zavaros próbálkozás marad: „Azt mondták, hogy egy bolygó összeütközik, s az csattan, s attól jön villámlás, minden. Az összeütközik, ottan a jég, felhôk összeizélnek, s attól jön ez a nagy csattanás, dörgés, minden.” Ezek és az ilyenszerû állításai azonban arra világítanak rá, hogy négy osztály elvégzése egy gyengébb képességû embernek közel sem elég ahhoz, hogy az iskolában félévszázaddal elôbb tanult ismeretek kiöljék, funkcióitól megfosszák a hagyományos közösségi ismereteket. Sokféle idôjárásjóslást ismer az égitestek kapcsán, de mindenikrôl sorra állapítja meg, hogy az már érvényét vesztette, hogy ma már teljesen felborult a természet rendje is. A házi- és vadállatok viselkedésébôl is az idôjárás alakulására tud következtetni, de gazdag az ismeretanyaga a különbözô mezôgazdasági munkákkal kapcsolatosan is. Az emberi világról kevés ismerettel rendelkezik. Néhány, a népi gyógyítással kapcsolatos adat, olyan növények ismerete, melyeket édesanyja, nagyapja is használt égés, kelés kezelésére, a gyermekágyas anyára vagy az új asszonyra vonatkozó viselkedési szabályok és tilalmak. A mágikus világról vannak a legszegényesebb ismeretei. Felesége négyszer több adatot közölt ezzel a témával kapcsolatosan, mint férje, aki az öntésbe lépésrôl, igézésrôl saját élményként számol be, de a hiedelemlényekrôl csupán álhiedelemmonda-szerû szövegeket fogalmaz meg.
Álljon itt példaként az általa elmesélt álhiedelemmondákra a felelete, lidérccel kapcsolatos kérdésemre: „Te Vitéz Anti bát ismerted? Há Kakucsba eccer vót egy nagy fôdjük. Az öregnek ide vót kötve az egyik lábára a lámpa, a másikra a fénkô, s elmentek kaszálni éjjel. Éjjel dógoztak ôk örökké. S benn a faluba nézték, hogy a kakucsi keresztfánál jár a lüdérc. Há Vitéz Anti báék dógoztak. Én ezt hallottam a régi öregektôl. Na de itt a faluba sokan elhitték.” Az akciók kategóriájába sorolható tôle származó három adat a tehéntej elvételének a megakadályozására, megelôzésére vonatkozik. Mint gazdaembert, aki mindig jól tejelô tehenet tartott, érthetô, hogy ez foglalkoztatja leginkább. Ha két adatközlôm közléseinek a tartalmát összehasonlítom más hodosi adatközlôktôl gyûjtött hiedelemszövegekkel, akkor azt állapíthatom meg, hogy az O. házaspár jóval szegényesebb ismeretekkel rendelkezik a mitikus világról, különösen a hiedelemlényekrôl. A hodosiak a hiedelemlényekkel kapcsolatosan általában kerek egész történeteket, élménybeszámolókat, néha egy-egy fabulatot szoktak mesélni, míg O. L. és felesége a hiedelmek e legizgalmasabb csoportjára is általában néhány mondatos közlésekkel reflektál csupán, személyes élményeik száma kevés. A beszélgetés szövegeinek mûfajisága Ha a két beszélgetôpartner által megfogalmazott szövegeket a dite, memorat és fabulat mûfaj-kategóriákba próbálom besorolni, a következô eredményhez jutok: O. A. százharminckét adatából száztizenhat dite, vagyis rövid, tömör, általában egy mondatos, esetleg néhány mondatos közlés, meghatározás. Dömötör Tekla fabulat és memorat meghatározását használva (A tipizálás a népmondában. Ethnographia 78(1977)529539. l.) fabulatok azok a történetek, „amelyekben a mondai tipizálás és sûrítés világosan kidomborodik, tekintet nélkül arra, hogy ezek nagy területen, vagy csak egy kis közösségnél ismertek-e”, memorat az olyan szöveg, „ahol ez a kritérium bizonytalan vagy hiányzik, tehát amelyek félúton vannak az epikus, esztétikailag is vizsgálható költôi alkotás felé”. E meghatározásokból kiindulva O. A. fabulat jellegû történetet nem mondott, csupán tizenhat memoratot,, amelybôl tizenkettô saját vagy közeli rokon, családtag élményeibôl táplálkozik, három pedig a mondai tipizálás felé tendáló, Hodoson és környékén általánosan ismert történet. O. L. egyetlen tipikus fabulatnak nevezhetô történetet sem ismer, memoratot is csupán ötöt. Ebbôl mindössze kettôben fogalmazódik meg saját élmény, három szöveg pedig az álhiedelemmonda kategóriájával mutat rokonságot, de rövidebb, szaggatottabb. E három szöveg éppen gúnyolódó hangvétele miatt cáfolja a mitikus világba vetett hitet. Ha azt vizsgálom, hogy az adatközlôk hogyan viszonyultak a gyûjtôhöz, elmondhatom, hogy férj és feleség egyformán kedves és ôszinte volt. A beszélgetés azonban, éppen témája miatt, fárasztó volt számukra. Több órán át koncentrálniuk kellett, a feltett kérdésekre választ keresniük. A közlésrôl E házaspárral folytatott beszélgetés után még bizonyosabbá vált számomra, hogy mivel a hiedelmek
ismerete is egyfajta tudást jelent, nem igaz az a megállapítás, miszerint a tanulatlan, gyenge szellemi képességû, igénytelen egyén a legalkalmasabb a hiedelmek befogadására, azok megôrzésére, továbbadására, értelmes felhasználására a mindennapokban. Terepmunkám során Hodoson számtalanszor meggyôzôdhettem arról, hogy sokszor éppen az éles eszû, ügyes, szorgalmas, intelligens adatközlô az, aki nemcsak a rádióban hallottakkal, a tévében látottakkal, vagy az iskolában elsajátított ismeretekkel van tisztában, hanem a néphit különbözô területeirôl is gazdag ismeretanyaggal rendelkezik. Tehetsége, értelme nem abban játszik szerepet, hogy a babonás tudást kigyomlálja ismeretei közül, hanem arra szolgál, hogy hiedelmeit értelmesen megmagyarázza, beépítse ismeretei közé, s ha kell, felhasználja azokat a mindennapokban, tettek formájában, avagy tanácsadásként a szavak szintjén. Mivel e házaspár ismeretei gyenge szellemi képességeikbôl és alacsonyfokú iskolázottságukból kifolyólag elég zavarosak, felszínesek és semmiféle rendszerbe nem épülnek bele, az önmaguk által kijelentett tényeket nem tudták sem tudományos érvekkel, sem a néphit logikájával megindokolni. Ez zavarta ôket. Az asszony szókincse valamivel gazdagabb mint férjéé, kifejezésmódja könnyedébb, színesebb talán azért, mert beszédét az érzelmek hatják át. A férfi szûkszavú, nehézkes, a tényszerûségre, pontosságra összpontosít még a közlés szintjén is, és görcsösen próbálkozik tudományos ismereteinek felhasználására a mitikus világ kicsúfolása végett. Míg O. A. hangja félelmet, szorongást, rettegést, jókedvet vagy bizonytalanságot áraszt beszéd közben, a férfi hangja érzelemmentes, kimért, egyhangú, csak akkor színesedik meg, amikor álhiedelemmondát mesél, vagy felesége hiedelmeit cáfolja. Kifejezésmódjukat az is megnehezítette, hogy ismereteiknek olyan rétegeirôl kellett beszélniök, amelyeket egyébként a cselekmények, a tettek éltetnek. Sokszor azért nem tesznek említést bizonyos hiedelmeikrôl, mert azok számukra annyira magától értetôdô, a mindennapi élethez tartozó ismeretek, hogy fel sem merül bennük, ezek az információk egy kívülálló, éppen a gyûjtô számára értéket jelentenek. A gyûjtô, mint kívülálló a hiedelmekben élôk másságát próbálja tetten érni, megismerni, de éppen kívülállósága miatt nehezen tud úgy kommunikálni adatközlôivel, hogy azok mindig pontosan megértsék kérdéseit, hogy a hiedelemlény elnevezések mögött felismerjék saját megtapasztalásaikat, amelyeket esetleg nem is neveztek néven. Ezt a másságból fakadó kommunikációs nehézséget éreztem én is, amikor az O. házaspárral beszélgettem. Sokszor nem érthették azt, hogy ami számukra magától értetôdô, természetes jelenség, az számomra izgalmas téma lehet. Az értetlenségüket csak fokozta az az érzésük, hogy kultúrájuk e rétegei alacsonyabb rendûek, primitívebbek az én ismereteimnél, tudásomnál, és én mégis pont ez iránt az archaikus tudás iránt érdeklôdöm. A hiedelmek funkciója Az O. házaspár hiedelmeinek elemzésekor azt is észrevehetjük, hogy a különbözô hiedelemkategóriák nem egyformán funkcionálnak adatközlôim életében.
27
Férj és feleség szinte egyenlô mértékben a természeti világból tájékozódva következtet az idôjárás alakulására. Mezôgazdasági munkáit a holdjáráshoz, a növények és állatok viselkedésébôl megjósolható idôjáráshoz igazítja, de figyelembe veszi a „régi öregektôl” eltanult elôírásokat, tilalmakat is. O. A. ugyan kevesebb gazdálkodásra vonatkozó ismerettel rendelkezik férjénél, de utasításait ô is követi. A természeti világgal kapcsolatos hiedelmeik mellett az emberi világ hiedelmei és elevenen funkcionálnak életükben, bár ezen a területen O. A. tudása gazdagabb férjéjénél. O. A. megjósolta unokái nemét, gyógyítani tudja a leggyakoribb emberi betegségeket házilag, rendelkezik mindazokkal az ismeretekkel, amelyek szükségesek a házi munkák sikeres elvégzéséhez, mégpedig úgy, hogy közben a családtagokat, a házat ne ronthassák meg. Ezeket az elméleti ismereteket anélkül alkalmazza, hogy tudná értelmüket. Férje elfogadja, tiszteletben tartja ezt a tudást. A mitikus világ, úgy tûnik, a legpasszívabb hiedelemkategória a házaspár hiedelemrendszerében. Míg a hodosi adatközlôk igen nagy számban éppen errôl a világról beszélnek a legszívesebben, mivel ez magyarázza meg számukra leginkább az emberi ésszel felfoghatatlant, O. A. és O. L. néhány személyes megtapasztaláson kívül, csak említés, felsorolás
szintjén beszél a hiedelemlényekrôl, igennel vagy nemmel felelve kérdéseimre. A férj, bár maga is lépett öntésbe, sôt meg is csináltatták (szerelmi rontás áldozata volt, piros pálinkát ivott), felesége hazajáró halottba, boszorkányba vetett hitét is kigúnyolja. Akciókkal kapcsolatos ismereteik konkrétak, precízek, csak olyan akciókra vonatkozik tudásuk, amelyeket maguk is fel tudnak használni szükség esetén. Tudásuk tehát elsôsorban azokból az ismeretekbôl áll össze, amelyekre eddigi életük során már szükség volt. Csak olyan ismeretekkel rendelkeznek, amelyeknek számukra a világban való tájékozódásban szerepük van. Az O. házaspár azt az adatközlô típust képviseli, akinek hiedelemtudása egyenetlen, nem minden témához tud ugyanolyan minôségû adatot szolgáltatni, s bár nyílt, közlékeny, kifejezésmódja nehézkes, néha zavaros. Tudása, vélekedése az ôt körülvevô világról mégis hasznos tanulságul szolgálhat számunkra, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy ma élô emberek hogyan, milyen mértékben, mikor alkalmazzák hiedelemtudásukat mindennapjaikban.
BALÁSSY ENIKÔ
(Elô)ítéletek és képek egy cigányzenészrôl Imázsvizsgálat
28
2002 novemberében kimentem a Kolozsvárhoz közeli Kisbács faluba Fodor Netti Sándorhoz, a cigányprímáshoz kutatni. Egyrészt a szokásos féléves dolgozat megírása, másrészt – az elôbbi kötelességtudatot is ellensúlyozni tudó – kíváncsiság vezérelt hozzá. Termékeny és izgalmas témának tûnt számomra egy híres cigányzenész életpályájának vizsgálata. Hisz arról már sokat olvastam-hallottam, hogy Netti Sándornak meghatározó szerepe volt a regionális és hazai táncházas mozgalomban, hogy népzenei fesztiválokon sokat és eredményesen szerepelt, hogy hírneve és ô maga is bejárta a világot. De nem tudtam, hogy milyen, hogyan él emberként. Tudtam, hogy ez a népzenész az 1989-es rendszerváltozás óta sokat szerepel külföldön, hogy más országokban is felfedezett – ha úgy tetszik: felkapott – zenész lett, hogy Magyarországon a népfôiskolák és népzenei táborok állandó vendége, meghívott mestere, itthon pedig a hazai népzenészek és népzenei iskolák elismert szaktekintélye és szakmai vezetôje mindmáig. Mindezen ismeret birtokában úgy gondoltam, hálás téma lehet egy sikeres cigányzenész és családja életmódbeli változásait, váltásait vizsgálni. Mindaz, amit róla elôzetesen tudtam, kialakított bennem bizonyos, sztereotípiákká merevülô elôzetes hipotéziseket. A terepre így az interjúhoz szükséges diktafon, kazetták, szárazelemek mellett errôl a cigányzenészrôl kialakított képemet és elvárásai-
mat is magammal vittem. Arra számítottam, hogy a külföldi, anyagilag is jelentôs turnék nyoma a család vagyoni helyzetében is alapvetô változásokat hozott, hogy majd ennek a gazdasági jólétnek a luxustárgyi velejáróival is szembesülni fogok: nagy ház, az udvarán több nyugati márkájú autó fogad majd. Úgy gondoltam, ez a hírnévre és anyagiakra szert tett zenész már nem szívesen fog szóba állni az idejét lekötni szándékozó kutatóval. Messze nem ez az állapot fogadott. Amikor Netti Sándor házának holléte végett az úton megszólítottam egyik kezében kakast, másikban tojást cipelô idôsebb cigány asszonyt, róla pillanatokkal késôbb kiderült, hogy éppen a leendô adatközlôm felesége. És nem volt újonnan épített nagyobb ház, nyoma sem volt a betervezett luxusautóknak. Látnom kellett, hogy egy világjárt, sikeresnek mondható zenész ugyanúgy él, mint más. Megérkezésemkor Netti Sándor éppen a disznóknak és a házi majorságnak valót készítette, könyökig a moslékos fazékba nyúlkálva. Ez a kép egy kicsit lelohasztotta a pályakezdô ambícióimat. Még az is meglepett, hogy minden ellenkezés vagy fenntartás nélkül, azonnal és készségesen beleegyezett a vele készítendô interjúba. És amíg a családjáról, életérôl, mestereirôl és magáról beszélt, végig az motoszkált bennem, hogy hol rontottam el. Már a kutatás és beszélgetések elején meglepett Netti Sándornak velem mint a kutatóval szembeni viselkedése: a sikeres szereplések, zenélések és en-
Fodor Netti Sándor
nek következtében kijáró rádió- és tévéinterjúk során teljes mértékben belenevelôdött az adatközlô helyzetébe és azonosult szerepével. A gyûjtô számára a mindenkori ideális adatközlô prototípusává vált. Amíg kezet mosott, beküldött(!) a szobájába, hogy fényképezzem le a belteret. A beszélgetések során a bekapcsolt diktafon nem zavarta, mondandóját nem cenzúrázta az ily módon jelenlevô külsô fül, külsô hallgató elôtt, ami szokatlan volt az addigi tapasztalataim után. Hiszen a diktafonvégre kapott adatközlôimet a beszélgetés felvétele többnyire zavarba hozta, korlátozta, a gyûjtéseim egy része így nem sikerült. Netti Sándor tisztában van a gyûjtô kilétével. Hozzászokott a gyûjtôhöz, a diktafonhoz, a mikrofonhoz, a fényképezôgéphez, az állandó nyilvánossághoz. Ô az, aki elköszönéskor még megkért, hogy fotózzam le bizonyos tárgyai elôtt. Ezzel figyelmeztetett engem arra, hogy mi az én feladatom gyûjtôként. Szólt, hogy menjek máskor is. A második beszélgetés során felajánlotta, hogy játszik nekem. A felvétel elôtt megmondta, hogy mit kell nekem tennem és mit fog tenni ô. A felvétel során, a játszás szüneteiben pedig kommentálta az elôadottakat, és bekonferálta a következô, új produkciót. Mindamellett, hogy Netti Sándor jól ismeri a gyûjtô feladatát, sajátos felfogása van a gyûjtésrôl. Ô az adatközlô–gyûjtô viszonyt nem(csak) a hagyományos és általános (érték)átadás–(érték)mentés viszonylatában értelmezi, hanem hangsúlyozottan
üzleti szempontból is. Arról van szó, hogy ez a népzenész pénzt szokott kapni és pénzt vár el – mint mondja: honoráriumot – a zenélésért. (Az összeget nem határozza meg, a gyûjtôre vagy az üzleti partnerre bízza.) Ez a sajátos felfogása is az egyik oka annak, hogy a kutatásom célja, az életviteli stratégiáira való rákérdezés, meghiúsult. Éppen azért nem volt hajlandó velem az anyagiakról beszélni, mert engem gyûjtôként kezelt, vagyoni helyzetét nem oszthatja meg velem, aki az ô értelmezésében az üzleti partnert jelentem. Mint a fentiekbôl már kitûnt, ez az adatközlô tudja és jól játssza a szerepét. Szándékosan használtam a szerep fogalmát, hisz ebben a helyzetben hangsúlyosan errôl van szó. Netti Sándor szerepet játszik, mert tudja, mit kell tennie, mert alakít valamit. Szerepet játszik, hiszen amellett, hogy létrehozza, megteremti a gyûjtô számára az ideális adatközlôt, ebbe beleviszi az önnönmagáról forgalmazott reprezentációját is. Képet alakít és forgalmaz magáról. Teszi ezt egyrészt azzal, ahogy önmagáról beszél: jó zenésznek tartja magát, egészen pontosan: tudja is ezt. Olyan népzenésznek tartja magát, akinek a kvalitásai közé tartozik az, hogy a világ minden táján ismerik, aki olyant tud, amilyent más nem tud, vagy nem ismer. Többször is említi a népzenészi sikereit, beszél látványos karrierjérôl és a tanítványairól. Az elit cigánymuzsikusok és a népzenészek közötti státusbeli különbségbôl adódó hagyományos ellentétet is a maga módján oldja fel, illetve fordítja a maga javára. A paraszti klientúrából nem élô, lakodalmi zenélést nem vállaló vendéglôs zenésztársai népzenészi mivoltáért elmarasztalták. Erre ô a már befutott, a népzenével karriert csináló muzsikusként vág vissza most: „Vannak nekem olyan kollégáim, hogy azt mondták: te csûrös zenész vagy, csûrös cigány, mert a csûrökben muzsikálsz, de én a vendéglôkben kemény nyakkendôkben, kemény gallér, minden... Mondtam, jó, legyél te mind úriember, tégedet nem visznek sehová, te mind maradhatsz az uraságoddal... ôket nem viszi sehova senki, engemet visznek [külföldre].” Netti nemcsak verbálisan alakít pozitív képet magáról. Szobájában, lakásában, szûkebb életterében jelen vannak a róla készült, neki szóló, ôt megjelenítô (és felfogásában: ôt helyettesítô) reprezentációk. Szobájának egyik falán négyzetméternyi kartonlap, amelyre a róla a világ különbözô pontjain készült felvételek vannak elhelyezve. Rajta van a Niagara-vízesésnél, több tengerparton, turistanevezetességnél készült felvétel, amelyek a világot megjárt emberrôl hivatottak tanúskodni; itt vannak a koncertkörút során készült színpadi felvételek, a szervezôkkel, a zenésztársaival megörökítettek, amelyek a sikeres népzenészrôl beszélnek; a tanítványaival és a táborokról készült fotók, amelyek a jó szakembert reprezentálják. Lakása különbözô pontjain még megtalálható egy ruhadarabból (polóból) kivágott, ôt és az Ökrös Együttest ábrázoló felvasalt kép berámázott változata, egy róla készített, kinagyított és bekeretezett felvétel, egy rajongója által festett portréja. Mindezeket szívesen mutogatja és felhívja rá a figyelmet, emellett kérés nélkül mutatja meg a fényképalbu-
29
Fodor Netti Sándor
mát, a megnyert és neki adott díjakat (közöttük a Népmûvészet Mestere-díj), okleveleket, elismeréseket. Mindezek a tények és gesztusok, mint állandó önreprezentációk értelmezhetôk. Nemcsak a tárgyi reprezentációkkal számolhatunk. Amellett, hogy képek beszélnek róla, maga is képként reprezentálja önmagát, illetve felszólít arra, hogy addig ne menjek el, míg nem fotóztam le ôt a különbözô róla készült felvétel és festmény elôtt.
Ez a gesztusa többszörösen alátámasztja azt a meglátásomat, hogy Netti azonosul a róla mint a sikeres és jó népzenészrôl szóló reprezentációkkal. Így maga fizikai valóját is látványként kezeli és mutatja. Külsô szempontra is kíváncsi lévén az itt szolgáló lelkipásztoroknál és több falubeli lakosnál érdeklôdtem Netti Sándor felôl. Az egyházi elöljárók, mivel a cigányzenész családja nem él a szolgáltatásaikkal, nem ismerik emberként, illetve csak azt tudják róla, amit mindenki: jó zenész, „fülbôl muzsikál és hegedül”. A megkérdezett falubeliek véleménye alapján érdekes kép bontakozik ki Netti Sándorról. Meglepô módon néhányan – akik nem is laknak távol tôle – nem ismerik ôt. Nagyrészük arról beszél, hogy gyakran hall róla a rádióban vagy látja a tévében, a sikereirôl ismerik, így a média által forgalmazott, eleve megkonstruált kép az, amit felém közvetítenek. Azzal, hogy népzenészként beszélnek róla, a közösségük felé nôtt ideálként, sztárként mutatják be. Legtöbbjük nem is tud ettôl a képtôl elszakadni vagy csak errôl tud beszélni, és kérdésemre csak a szûkszavú „ismerem, jó zenész, a tévében is láttam” a válasz. Összegzésképpen elmondható, hogy a faluban a Netti Sándorról kialakult kép eléggé pozitív. Legalábbis amit felém, a gyûjtô és kívülálló felé forgalmaznak, az rá nézve elônyös. De tudom azt, hogy velem szemben, a kívülrôl érkezôvel, az idegennel szemben érvényesülhet egyfajta közösségi mi-tudat. Fodor Netti Sándor kisbácsi, a faluban él, az övék, természetes tehát, hogy nem forgalmaznak arról negatív képet, aki valamilyen szinten ôket képviseli, ha úgy tetszik: a kisbácsi lakost reprezentálja.
JAKAB ALBERT ZSOLT
Csíki étkezési szokások
30
Az egykori székely falu társadalmában a szigorú faluközösségi határozatok, a társadalmi rend a táplálkozásnak, az étkezésnek is szigorú, majdhogy áthághatatlan szabályokat szabtak. Tilalmak és elôírások egész sorát termelték ki Alcsíkon is. Általános szabályokat nem tudunk megállapítani, ezeknek a szabályoknak alkalmazása függött az étkezés helyétôl, évszaktól, a munka jellegétôl, ünnepnapoktól stb. Dologidôben, azaz a mezôgazdasági munkák idején az esti étkezés kivételével a gazdaember családja a mezôn étkezett, ez napi négyszeri táplálkozást je-
lentett. Reggel vagy hajnalban „csak úgy faltak valamit”, és esetleg felhajtottak egy-két pohár házi pálinkát. A tulajdonképpeni reggelit, az ún. frustukot a család valamelyik gyermektagja vitte ki a mezôre 8–9 óra között, a meleg, fôtt ebédet viszont a háziasszony az uzsonnával (ozsonnya) együtt. A vacsora télen-nyáron az esti munkák elvégzése után történt, az állatok ellátása, fejése (ami a férfiak dolga volt az apró majorság kivételével), szerszámok elrakása után, amikor már a család nem ment ki a házból (hétvége kivételével). Kapáláskor, kaszáláskor (szénacsinálás) vagy aratás idején a
reggeli is meleg kellett legyen, általában túrós, mákos vagy tojásos étel, puliszka, fôtt tészta. Az ülésrend a mezôn is érvényes volt. A háziasszony a takaróra kirakta az ételt, a gazda a terület fô- vagy magasabb pontjára ült és a családtagok köréje. Amikor házban étkeztek (esôs idôben vagy télen), az ülésrend betartása még szigorúbb volt. Bár egyöntetû vagy általánosítható szabály nincs, de az íratlan, alapvetô szabályokat tiszteletben kellett tartani. A gazda ül a fôhelyen úgy, hogy a tûzhellyel szemben legyen, a feleség pedig a tûzhelyhez legközelebb. Egykoron az ún. kicsi asztal-
nál ültek a gyermekek. Míg a gazda, a ház ura az ételbôl nem vett, másnak hozzányúlni szigorúan tilos volt. Étkezés alatt a családfôn kívül senki sem szólalhatott meg. Innen a közmondás, hogy „székely ember evés közben nem beszél”. Lévén akármilyen dologidô, az étkezéssel sietni nem illett. A kenyeret a háziasszony szelte és porciózta. A földre hullott kenyérmorzsára lépni véteknek számított, eldobni csak tûzbe szabadott. Az étkezési rendrôl, módról szólva meg kell állapítani, hogy az itteni ember táplálkozásában túltengett a kukoricalisztbôl készült, tejjel vagy túróval fogyasztott puliszka és a fôtt tészta nemûek valamint a száraz fôzelékek, a bab, borsó, lencse, köles, sárgakása, amik ma már alig fellelhetôek. Sok káposztát, aszalt gyümölcsöt és mákot fogyasztottak (mákos galuska, csiripánkó, lönye, mákos laska, miknek az alapanyaga mind gabonaliszt, tésztanemû). Egyébként ez utóbbi ételek ma alig ismertek. Sôt a helyi máktermesztés csaknem teljes egészében megszûnt. Igen nagy becsben állott és áll, fôleg a 19. század derekától a burgonya (pityóka), amit számtalan formában fogyasztottak és fogyasztanak. Háztájiból friss hús gyakran került az asztalra, hétköznapokon is. Akár otthon, akár a mezôn, a fôétkezés második fogása húsból készült a legszegényebb családoknál is, mert úgy tartották és jogosan, hogy „árva levestôl nem vág a kasza”, azaz a húsnélküli, kalóriaszegény ételtôl elmegy az ember ereje. A legszegényebb családok is tartottak és vágtak legalább egy-két disznót, aminek zsiradéka és tárolt húsa (füstölés, szárítás, konzerválás) föltétlen szükséges volt a zord éghajlat következtében a szervezet túlzott igénybevétele miatt. Levesek közül leggyakoribb a bableves, káposztaleves (kaszáslé), pityókaleves, köménymagleves, amiket a családok többségénél fogyasztottak reggel is. Élelmiszer dolgában önellátóak voltak a fûszerek kivételével. Pénz csak ezekért és az ipari termékekért kellett. Ennek a táplálkozási módnak a helyessége kitûnik abból is, hogy a környéken
szinte ismeretlen volt a gyomorbántalmakban, érrendszeri megbetegedésekben szenvedô. Ha valaki olyankor talált más családokhoz belépni, amikor azok éppen étkeztek (ez egyébként illetlen dolognak számított), jó étvágyat kívánt, és a házigazdának illendô volt meginvitálnia az étkezéshez, viszont azt semmiképpen nem volt szabad elfogadni, kivételt képeznek a kévánós (terhes) asszonyok. Természetesen vasárnaponként, ünnepnapokkor többfogásos volt az étkezés. A harmadik vagy negyedik fogás csemegékbôl, süteményekbôl állott, ami általában helyben termett gyümölcsöt és palacsintát jelentett. A szeszes italok közül a pálinkát részesítették elônyben, lévén Csík nem szôlôtermô vidék. A férfiak munkanapokon mértékkel ittak, természetesen pálinkát. A kocsmába járás, fôleg hétvégeken és ünnepnapokon a férfiak elôjoga volt, a mai értelemben vett italozást nem ismerték. A csíki ember étrendjében, étkezési szokásainak kialakulásában fontos szerepet játszott és játszik a hús, elsôsorban a disznóhús, majd a juh- és marhahús, lévén, hogy állattartó vidékrôl van szó. A szárnyas kiegészítô tápláléknak tekinthetô. Elsôrendû helyet foglal el a disznó és annak minden származéka az év minden szakában. (Úgy mondják, disznóevô nemzet vagyunk. Nélkülözhetetlen a húsa és a zsírja egyaránt a háztartásban. A zsírnak fôleg régebb volt igen nagy jelentôsége, mikor a növényi olaj ritka csemegének számított, zsiradék nélkül fôzni nem lehetett, húst sütni sem, és szalonna nélkül pedig nem volt „tarisnyába való”. Ezért minden gazda portáján a téli egyszeri vagy többszöri disznóölés igazi eseményszámba ment, mert ez az esztendei táplálkozás alapja. Ezen a napon a gyerekek sem mentek iskolába, és ez a nap általában víg eszemiszomba torkollott. A disznóölésre való felkészülés már elôzô nap megkezdôdik. Gondoskodnak a fûszerek elôkészítésérôl (bors, paprika, hagyma, fokhagyma, csombor, só, rizs), amit elôzô este megtakarítanak. Ezeken kívül elô kell ké-
szíteni egy nagyobb teknôt vagy csebret a szalonna besózására, egy tálat a vér felfogására, külön teknôket a húsoknak, bélnek, külön a belsô szerveknek, a zsírnak való szalonna-részeknek. Reggelre kéznél kell legyen a perzseléshez szükséges száraz szalma és a köménymagos pálinka. Rendszerint a disznóölés kora hajnalban kezdôdik, hogy a „perzselô láng világítsa meg az eget, mer úgy az igazi”. Az öt órára megérkezett mészárost és a disznófogókat a gazda bent a házban 1-2 pohár pálinkával megkínálja. Aztán a lefogott sertést leszúrják, szalmaágyra fektetik, lábait szétteszik, és fahasábokkal támasztják ki, majd befödik dúsan szalmával. Mielôtt meggyújtanák a szalmát, ismét dukál egy-két pohár pálinka. Miután szép pirosra perzselôdött, a mészáros a vakarókéssel megtisztítja a maradék szôrzettôl és kefével, langyos vízzel tisztára mossa. Következik a felbontás. A mészáros elôször lemetszi a lábakat, kívánság szerint egyben hagyja a felsô sonkával, vagy kisebbre méretezi, csülköket vág. A következô szakaszban kivágja az orját, a gerincoszlop hosszában a fültô mögül a farktôig végighasítja a disznót, két oldalán szétterül a szalonna. Itt ismét egy pohár pálinka járja. Ezután a friss húsból porciózza a frustukhoz való pecsenyét. A sertés teljes feldarabolása és porciózása után következik a szalonna besózása és a disznótoros reggeli. A boncolás alatt a segítô, kalákázó asszonyok osztályozzák a húsokat, elôkészítik feldolgozásra. Reggeli után az asszonyok a nap folyamán feldolgozzák a nyersanyagot. Legfontosabb termékek: nagysonka, kicsi sonka (csülök), boka, orja, nyúlja, kolbász, májas- és véreshurka, disznófôsajt, kocsonyának való, zsír, szalonna, tepertyû. A tartósítandó termékeket, és kétheti pácolás után a szalonnát, füstölik. A nap igazi disznótoros vacsorával végzôdik, a végén a háziasszony kóstolót csomagol a segítségeknek.
TEKSE ANTAL
A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára januártól 10000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben: KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CORVINA Könyvesház; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;
KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Teleki Magyar Ház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazekas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.
Lapszámunk szerzôi: Pogány Csilla, tanár – Baja * Sas Péter, történész – Budapest * Tekse Antal, tisztviselô – Csíkszentmárton * Daday Keller Kornélia, festômûvész * Forró Miklós, tanár – Csíkszereda * Adorjáni Zoltán, lelkész, tanár * Balássy Enikô, egy. hallgató * Csetri Elek, történész * Gyalui Farkas (1866–1952) író, könyvtárigazgató * Gyerô Dávid, lelkész, ifjúsági tanácsos * Jakab Albert Zsolt, egy. hallgató * Szabó Csilla, egy. hallgató – Kolozsvár * Dvorácsek Ágoston, tanár – Nagyenyed * Boér Jenô, fôszerkesztô – Temesvár
6000 lej