Magyar Pszichológiai Szemle, 2012, 67. 1. 193–223. DOI: 10.1556/MPSzle.67.2012.1.12.
Könyvismertetések
ED DIENER – JOHN F. HELLIWELL – DANIEL KAHNEMAN (eds): International differences in well-being Oxford University Press, New York, 2010, XVIII + 489 oldal
Van-e különbség az egyes országok „boldogság-szintjében”? Ha vannak boldogabb és kevésbé boldog nemzetek, vajon mely tényezők állnak e különbségek hátterében? A gazdasági tényezők vagy a kulturális eltérések magyarázzák jobban a nemzeti összboldogság eltéréseit? Ugyanazok a feltételek tesznek mindenkit boldoggá vagy bizonyos körülmények között egyesek boldogok, mások boldogtalanok lesznek? És vajon menynyiben tekinthető individuális szinten a jóllét a nemzethez tartozás által meghatározottnak? Amióta 1999-ben Kahneman, Diener és Schwartz jóllétről szóló alapműve megjelent, töretlen érdeklődés mutatkozik a wellbeing tanulmányozása iránt. A multidiszciplináris szintű kutatások már nemcsak az egyes országokon belül vizsgálják a jóllét területén mutatkozó különbségeket, hanem a földrajzi határok átlépésével az egyes nemzetek közti eltérések, azok okai és lehetséges magyarázatai is az elemzések fókuszába kerültek. Az Oxford University Press Pozitív Pszichológia sorozatának International Differences in Well-Being címen 2010-ben megjelent kötete nemcsak a nemzetközi jóllétkutatások legfrissebb eredményeit mutatja be, hanem azokon keresztül a szubjektív well-being-re vonatkozó adatok országok és kultúrák közti összehasonlíthatóságát (is) 1
elősegítő egységesebb terminológia és módszertan kidolgozását is célul tűzi ki. A kötetet szerkesztőként a téma három elismert szaktekintélye jegyzi. ED DIENER több mint 25 éve foglalkozik a boldogság és az élettel való elégedettség vizsgálatával, a szubjektív well-being elméletével, valamint a kultúra és a jóllét összefüggéseivel. DANIEL KAHNEMAN a 2002-es év közgazdasági Nobel-díjasa, aki a döntéshozatal és helyzetmegítélés pszichológiai tényezőinek feltárása mellett a hedonikus jóllét elismert teoretikusa és kutatója. JOHN F. HELLIWELL a közgazdaságtan professzora, érdeklődése homlokterében elsősorban a well-being társadalmi kontextusa, a globalizációnak, a nemzetek közti különbségeknek és a társadalmi tőkének a jóllétre kifejtett hatásai állnak. A kötet tartalmilag három fő egységre tagolódik. Az első fejezet középpontjában a jóllét mérésével kapcsolatos elméleti és metodológiai kérdések állnak, a második rész a well-being és a jövedelemszint összevetésével foglalkozó tanulmányokat tartalmaz, míg a záró fejezetben a jóllétet társadalmi összefüggéseiben értelmező elemzéseket talál az olvasó1. A nemzetközi well-being kutatások legáltalánosabb módszertani kérdései a következők: 1. melyek a legmegfelelőbb mérőesz-
A tanulmányokban elemzett adatok a Gallup World Poll, a World Values Survay és más nemzetközi összehasonlító vizsgálatok anyagaiból származnak. 1
194
Könyvismertetések
közök a nemzetközi összehasonlító vizsgálatokhoz, 2. mennyiben alkalmasak ezek az időbeli változásokat kezelni, az egyének szintjén és országok között differenciálni, és végül 3. használhatók-e ugyanazon mérőeszközök országon belüli és kultúrák közötti összevetésekhez, vagyis képesek-e megfelelően kezelni azokat a tényezőket, amelyek a kapott eltérések magyarázatául szolgálhatnak. A kötetben közölt írások ezeken belül két specifikusabb kérdést járnak körül, egyrészt, hogy mennyiben magyarázza a jövedelemszint a well-being különbségeit az országokon belül és a nemzetek között, illetve hogy a jóllét mértéke inkább a helyi adottságok (például társadalmi tényezők) következményeként értelmezhető vagy az életkörülményeknek az adott kultúrától függő megítéléséből fakad (esetleg mindkettő). A szubjektív jóllétvizsgálatok kiindulópontja Diener definíciója, mely szerint „egy személy akkor jellemezhető magas szubjektív jólléttel, ha az életét kielégítőnek látja, pozitív érzelmeket gyakran, negatív érzelmeket pedig ritkán él át” (DIENER, SUH, LUCAS & SMITH, 1999). A szubjektív jóllét (SWB) tehát olyan konstruktumot jelent, amely tartalmaz egyrészt egy kognitív összetevőt (az élettel való elégedettség), másrészt az affektív állapot (átélt pozitív és negatív érzelmek) függvénye is. A SWB-re vonatkozó vizsgálati eredmények összevetésénél azonnal beleütközünk abba a problémába, hogy a mérőeszközök eltérőek abból a szempontból, hogy pontosan mit is mérnek: a fenti két komponens különválasztásával elképzelhető egy olyan kontinuum, amelynek egyik végpontját csak a kognitív, a másikat pedig csak az affektív összetevőt mérő skálák és egyéb módszerek képezik. Az, hogy minden mérőeszköz pozícióját ismerjük egy ilyen kontinuumon, egyrészt a mérések (kultúrák közti) validitása miatt fontos, másrészt ezáltal nyilvánvalóvá válik, hogy az eddigi vizsgálatok zöme az élettel való elégedettséget meghatározó tényezőket azonosította (a jövedelemszint, illetve annak változása például erősebben korrelál az 2
élettel való elégedettséggel, mint a megélt pozitív érzelmek szintjével), de jóval kevesebbet tudunk arról, hogy mely faktorok lehetnek felelősek az affektív komponensben mutatkozó különbségekért. A két összetevő ugyanakkor nem függetleníthető egymástól, hisz az, hogy individuális szinten mennyire értékeljük boldognak magunkat, összefügg például azzal, hogyan és mivel töltjük az időnket2, ami viszont függvénye olyan tényezőknek, mint a jövedelem, életkor, foglalkozás, családi állapot stb., így az utóbbiak indirekt módon visszahatnak a mindennapokban megélt élményeinkre. Az egyes kultúrák közti eltérések így nemcsak a SWB mért szintjében, hanem annak struktúrájában és tartalmában is mutatkozhatnak. A szubjektív well-being kultúrák közti mérésének további problémáját az adja, hogy a jóllét koncepciója kultúrákon át és az időben is változó, ami fontos tényezője lehet a SWB mért szintjében mutatkozó különbségeknek és a korrelációs adatokban mutatkozó eltéréseknek is. Ez egyfelől gondot jelent a mérőeszközök terén (ilyen nehézség az itemek lefordíthatósága – a tahiti nyelvben például nincs megfelelője az angol sadness kifejezésnek), de befolyásolja a reliabilitást is (a Shigehiro Oishi tanulmányában olvasható történet szerint egy középkorú indiai nőt az életével való megelégedettségéről kérdezve Ed Diener azt a választ kapta: „Kérdezze meg a férjemet!” – a nő értette a kérdést, de a férjét tartotta a megfelelő személynek arra, hogy azt megválaszolja). A fentieken kívül a kulturális különbségek a válaszadási stílusra is befolyással bírnak: egy amerikai és holland öszszehasonlító vizsgálat szerint például az amerikai válaszadók inkább az élettel való megelégedettséget mérő skála szélső értékeit – egyáltalán nem elégedett és nagyon elégedett –, míg a hollandok inkább a középső értékeket hajlamosak választani – az eredmények összehasonlítása csak a válaszadási torzítások megfelelő korrigálása után lehetséges.
Az erre vonatkozó vizsgálatokat a Kahneman és munkatársai által kidolgozott Day Reconstruction 2 Method módszerével végezték (lásd KAHNEMAN, KRUEGER , SCHKADE, SCHWARZ és STONE, 2004).
Könyvismertetések Az anyagi helyzet és a jóllét közti kapcsolat vizsgálatának alapvetése, az ún. Easterlin-paradoxon megcáfolni látszik a fogyasztói társadalom azon hipotézisét, mely szerint egy ország gazdasági növekedése szükségszerűen a polgárok szubjektív jóllétének emelkedését vonja maga után. EASTERLIN (1974) kutatási eredményei szerint ugyanis a jövedelem növekedése – egy bizonyos jövedelmi határ felett legalábbis – sem individuális, sem társadalmi szinten nem mutat szignifikáns összefüggést a szubjektív jóllét mutatóival (az Egyesült Államokban például az 1950-es évek elejétől stagnál az élettel való elégedettség, miközben a GDP háromszorosára nőtt). A kötet második fejezetében közölt tanulmányok arra a tudományos vitára reflektálnak, amely a fenti ellentmondás lehetséges magyarázataira vonatkozóan bontakozott ki az elmúlt évtizedekben. A fejlett ipari társadalmakban végzett vizsgálatok egyrészt az abszolút és relatív jövedelem különbségének szerepét hangsúlyozzák, másrészt az adaptáció folyamatára irányítják figyelmünket. Utóbbival kapcsolatban az idősoros vizsgálatok adatai arra utalnak, hogy a magasabb jövedelmi szintekhez való teljes alkalmazkodás (vagyis annak a „boldogság-profit”-nak a hatása, ami az anyagi jólét emelkedéséhez társul) még a jómódú európai országokban is eltarthat legalább 5 évig, vagyis a gazdasági növekedés pozitív hatása, ha nem is állandó, de mégis hosszan tartó lehet. A fejlődő országokban is igaz, hogy a magasabb jövedelem csak addig növeli a boldogságot, amíg az alapvető szükségletek nincsenek kielégítve. Különösen figyelemre méltóak azok a – három kontinens tizenhárom fejlődő országából származó – kutatási eredmények, amelyek szerint nem mutatható ki konzekvens kapcsolat az egy főre jutó bruttó hazai össztermék és az anyagi megelégedettség között. Ugyanakkor viszont ott, ahol az anyagi megelégedettség nő, ezzel párhuzamosan az élettel való általános elégedettség is pozitív irányban változik – kérdés, hogy miért nem igaz ez a szubjektív jóllét egyéb mutatóira? A kutatók (Easterlin és munkatársai) magyarázata sze-
195
rint a gazdasági növekedés indirekt következményeként változnak azok a standardok, amelyek mentén életfeltételeinket megítéljük, vagyis az észlelt anyagi helyzet és az objektív körülmények változása nem párhuzamosan halad. Végül Graham és munkatársai eredményei szerint a gazdag országok valóban boldogabbak általában véve, mint a szegények, ugyanakkor a gazdag és szegény clusteren belül is nagy a variancia az egyes államok között. Ennek magyarázata egyrészt módszertani természetű: sokkal inkább találtak pozitív és lineáris kapcsolatot a jövedelemszint és a boldogság között (mind egy országon belül, mind nemzetközi összehasonlításban) azokkal a vizsgálóeszközökkel, amelyek nyílt végű kérdéseket alkalmaztak akár az élettel való elégedettségre, akár az aktuális érzelmi állapotra vonatkozóan. A metodológiai kérdéseken túl a tapasztalt különbségekben más, mikro- és makroszintű összetevők is szerepet játszhatnak, ilyen például az iskolázottság vagy az aspirációs szint hatása, valamint az, hogy egy fejlődő országban a gazdasági növekedés negatív irányú változásokat (például a bűnözés és a korrupció növekedése) is magával hozhat. A well-being nemzetek közti összevetésében mutatkozó eltérések természetesen nem választhatók el az egyes országok társadalmi-politikai berendezkedésének különbségeitől sem – a kötet záró fejezetének tanulmányai ezt a kérdést járják körül. Visszautalva a jövedelem és SWB kapcsolatával foglalkozó vizsgálatokra, a szerzők következtetései szerint a növekvő jóllét szempontjából nem közvetlenül a gazdasági fejlődés, hanem annak implicit velejárója, az egyén választási szabadságának növekedése, vagyis társadalmi szinten a személyes és politikai szabadság és a társadalmi tolerancia a meghatározó. Helliwell és munkatársai jelentős különbségeket találtak az egyes országok között a társadalmi és gazdasági intézményekben, ezek megítélésében és a lakosokra gyakorolt befolyásuk mértékében, az összesített adatok elemzése után azonban ezen strukturális változók relatíve kis száma (például a személyes szabadság érzése vagy
196
Könyvismertetések
a korrupció észlelt mértéke) magyarázta az élet értékelésében mutatkozó variancia nagy hányadát. A gazdasági fejlettség és a SWB közti kapcsolat még komplexebbé válik azáltal, ha a jóllétre szintén erőteljesen ható vallásosságot is beemeljük a vizsgált változók közé. Ismert összefüggés, hogy a vallásos emberek általában véve boldogabbak, mint a nem vallásosak (lásd például ELLISON, 1991). A gazdaságilag hátrányosabb helyzetű országokban az emberek kevésbé boldogok, viszont jóval vallásosabbak, mint a gazdagabb társadalmakban, itt is igaz ugyanakkor, hogy az erős hit növeli az élettel való elégedettséget, vagyis a vallásosság képes a szűkös anyagi lehetőségek kompenzálására. Az emberiség történelme során két stratégia alakult ki a boldogtalanság csökkentésére: minimalizálni az egyéni elvárásokat és elfogadni az elkerülhetetlen szenvedést, ami a vallásosság és spirituális élet által érhető el, vagy növelni az egyén materiális, politikai és társadalmi lehetőségeit, amely mélyreható változtatásokat kíván az ország gazdasági, politikai és értékrendszerében egyaránt (modernizáció). Vagyis a boldogság elérésének két lehetséges útja a hit és a szabadság: vagy megtanuljuk pozitívan értékelni meglévő körülményeinket, vagy megpróbáljuk optimalizálni a külső feltételeket (Inglehart szerint: azt szereted, amit kapsz, vagy azt kapod, amit szeretsz). A fentieknek megfelelően az észak-európai államok (Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország és Izland), ahol a világon a legmagasabb a SWB mért értéke, a sikeres modernizáció, az anyagi jólét, a társadalmi szolidaritás, a személyes és politikai szabadság magas foka révén tudják biztosítani lakosaik jóllétét. Ugyanakkor Latin-Amerika egyes államaiban – jóllehet ezek az országok mind a gazdasági fejlettség, mind a demokratikus politikai berendezkedés szempontjából az előzőekhez képest jelentős hátrányban vannak – hasonlóan magas SWB-értékeket kaptak a kutatók. Ezekben a társadalmakban azonban a szekularizált európai országokhoz képest jóval nagyobb a vallásosság szerepe, és erősebbek a családi és baráti kapcsolatok,
amelyek társas és anyagi támogatást nyújtanak az egyén számára. Utóbbi szerepére visszatérve úgy tűnik, az, hogy legyenek barátaink, akikre számíthatunk, a társadalmi kontextus olyan összetevője, amely nagy hatást gyakorol jóllétünk mértékére, és jelentős jövedelem-ekvivalens értékkel bír (a SWB értéke szempontjából több mint kétszer olyan fontos, mint az 50%-kal magasabb jövedelem). Egy ország gazdasági-társadalmi berendezkedése kihat lakosainak munkavégzésére is. A kutatások eredményei szerint a wellbeing szempontjából a heti 35–44 óra munkavégzés az optimális, de a munkával töltött idő mennyiségénél fontosabb tényező, hogy olyan tevékenységet végezzünk, amelyben ki tudjuk aknázni legjobb képességeinket. Ez utóbbi egyaránt jó előrejelzője az élettel való elégedettségünknek és a megélt pozitív érzelmek mennyiségének. Az OECD tagállamokban kapott adatok elemzéséből az is látható, hogy a munkavégzéssel kapcsolatos változók közül kiemelkedő az, hogy miként vélekedünk munkánk tartalmáról: ha azt értékesnek, érdekesnek, hasznosnak és önállóságunkat biztosítónak érezzük, szubjektív jóllétünk is emelkedni fog. A kötetben közölt tanulmányok szerint tehát bár a boldogság univerzális értéknek számít, és a „jó élet” jelentése és forrásai is jórészt hasonlóak a különböző kultúrákban, az élet értékelésében jelentős eltérések mutatkoznak az egyes országok között, amelyek elsősorban a gazdasági és társadalmi körülményekben mutatkozó, hasonlóan nagymértékű különbségekkel magyarázhatóak. Összességében a tanulmánygyűjtemény átfogó és strukturált bemutatását adja a wellbeing vizsgálatok aktuális eredményeinek, felvillantva azok módszertani nehézségeit, és sokrétű magyarázattal szolgál a szubjektív jóllét területén az egyes országok és kultúrák között mutatkozó különbségek értelmezhetőségéhez. Ajánlom e kötetet minden kvantitatív módszerrel dolgozó kutatónak (a pszichológia mellett a szociológia és kulturális antropológia területén is) és mindazoknak, akik érdeklődnek a szubjektív well-being elméle-
Könyvismertetések te, kutatási eszközei és az adatok elemzésében használható statisztikai módszerek, il-
197
letve általában véve a kultúrák közti összehasonlító vizsgálatok iránt. Nagy Beáta
IRODALOM DIENER, E., SUH, E. M., LUCAS, R. E., & SMITH, H. L. (1999). Subjective well-being: three decades of progress. Psychological Bulletin, 125(2), 276–302. EASTERLIN, R. A. (1974). Does economic growth improve the human lot? Some empirical evidence. In P. A. DAVID, & M. W. REDER (Eds.), Nations and households in economic growth: essays in honour of Moses Abramowitz (pp. 89–125). New York: Academic Press. ELLISON, CH. G. (1991). Religious involvement and subjective well-being. Journal of Health and Social Behavior, 32(1), 80–99. KAHNEMAN, D., DIENER, E., & SCHWARZ, N. (Eds.). (1999). Well-being: The foundations of hedonic psychology. New York: Russell Sage Foundation. KAHNEMAN, D., KRUEGER, A., SCHKADE, D., SCHWARZ, N., & STONE, A. (2004). A survey method for characterizing daily life experience: The Day Reconstruction Method (DRM). Science, 306, 1776– 1780. SZONDY M. (2011). Pozitív pszichológia: perspektívák és kihívások a pszichológia egy új területén. In CSÁSZÁR-NAGY N., DEMETROVICS ZS. és VARGHA A. (szerk.), A klinikai pszichológia horizontja (pp. 324–351). Budapest: L’Harmattan.
SNYDER, C. R., and LOPEZ, S. J. (eds): Handbook of positive psychology Oxford University Press, New York, 2011, 767 oldal
A több mint 700 oldal terjedelmű 55 fejezetre és 10 egységre tagolódó könyv széles körű áttekintést nyújt a pozitív pszichológia legfontosabb célkitűzéseiről, kutatási témáiról és alkalmazási lehetőségeiről. A pozitív pszichológia ars poétikáját, történeti előzményeit foglalja össze a Seligman által írt bevezető fejezet, amely a könyv hangvételét adja meg, amikor a pozitív pszichológiát egy olyan ígéretes tudományos áramlatként mutatja be, amely az új évezred pszichológiája lehet. A könyv első egységéhez tartozó fejezetek a pozitív pszichológia klinikai pszichológia számára megfogalmazott üzenetei foglalják össze. A legfontosabb ezek közül,
hogy amikor a különböző mentális betegségekben szenvedők gyógyulását akarjuk előmozdítani a gyengeségek mellett az erényekre is oda kell figyelni, másrészt szükséges a környezeti aspektusok fokozottabb figyelembevétele, ideértve annak feltárását, hogy milyen környezeti tényezők jelentenek akadályt az egészséges működés számára, és milyen környezeti források állnak a személy rendelkezésére. A könyv második egységéhez tartozó fejezetek áttekintik a jóllétkutatások történeti előzményeit, és összefoglalják az idevonatkozó empirikus vizsgálatok tapasztalatait. Az idetartozó fejezetek erőssége, hogy egyértelműen különválasztják a szub-
198
Könyvismertetések
jektív jóllét, a pszichológiai jóllét, a szociális jóllét és az optimális jóllét fogalmait, hozzájárulva ezzel a jóllétkutatások fogalmi világosságának megalapozásához. Szintén ebben az egységben kerülnek bemutatásra a pozitív pszichológia fejlődési modelljei. Masten és Reed a rezilienciára irányuló kutatások legfontosabb tanulságait foglalják össze, és részletesen bemutatják a fejlődést veszélyeztető tényezőkkel szembeni, leggyakrabban felsorolt általános védőfaktorokat. A Nakamura és Csíkszentmihályi által írt fejezet pedig részletesen ismerteti azt a fejlődési mechanizmust, amelyen keresztül az áramlat-élmény a személy céljainak és érdeklődési körének kiterjesztésére irányuló erővé válik, ami aztán a meglévő érdeklődésre vonatkozó képességeket is serkenti. E fejezet egyben kitér a kihívásokat és támogatást nyújtó, fejlődést inspiráló úgynevezett „komplex családi környezet” legfontosabb jellemzőinek összefoglalására, valamint az iskolai környezet azon jellegzetességeinek ismertetésére, amelyek előhívhatják az áramlat-élményt, valamint hozzájárulhatnak a figyelemirányítás és -szabályozás képességének fejlesztéséhez. A pozitív pszichológia érzelmekkel kapcsolatos nézeteit foglalják össze a harmadik egységhez tartozó fejezetek. Az egyik idetartozó fejezetben Watson arra a következtetésre jut, hogy az érzelmi élmény alapját képező negatív és pozitív affektivitás két független dimenzió, amely egyaránt felfogható rövid ideig tartó állapotként, de személyiségvonásként is. Az előbbi állítás kulcsgondolat a pozitív pszichológia számára, hiszen azt a nézetet támogatja, mely szerint a negatív érzelmek kezelése nem jár együtt a pozitív érzelmek előmozdításával. A pozitív érzelmek állnak a Fredrickson által írt fejezet középpontjában, amely egy olyan alternatív modellt vázol fel, amely nagyobb mértékben képes a pozitív érzelmek egyedülálló hatásainak megragadására, mint a pozitív érzelmek funkcióról szóló hagyományos elképzelések. E modell szerint a pozitív érzelmek – kitágító hatásuknál fogva – építik az egyének maradandó személyes erőforrásait (testi, intellektuális és társas erőforrásokat), és a jóllét
egyre fokozódó javulását idézik elő (FREDRICKSON, 1998). Az a feltételezés, hogy a pozitív érzelmek hozzájárulnak a szubjektív jólléthez nem új keletű, már DIENER SANDVIK és PAVOT (1991) szubjektív jólléttel kapcsolatos elmélete is megfogalmazta, hogy a pozitív érzelmek jelzik az optimális működést. Fredrickson elképzelése azonban ennél egy lépéssel továbbmegy, amikor azt hangsúlyozza, hogy a pozitív érzelmek nemcsak jelzik, hanem létre is hozzák az optimális működést, ráadásul egy hosszabb perióduson keresztül. Ez az a gondolat, ami a pozitív érzelmek kulcsjelentőségét aláhúzza. A képességalapú érzelmi intelligencia modell megalkotói (SALOVEY és MAYER, 1990) az érzelmi intelligencia modellekben fellelhető pozitív irányultságokat (az érzelmi intelligencia egyenlősítő erő az elitimizmussal szemben) foglalják össze, Averill pedig az érzelmi kreativitás fogalmát mutatja be, amely megnyilvánulhat egy már létező érzelem különösen hatásos alkalmazásában, illetve standard érzelmek annak érdekében történő módosításaiban, hogy azok jobban illeszkedjenek az egyén vagy a csoport szükségleteihez, de jelentheti az érzelmi kifejezés új formáinak kifejlődését is. A pozitív kognitív működés áll a negyedik egység középpontjában. A kötet érdeme, hogy egyszerre mutatja be a pozitív gondolkodáshoz kapcsolódó különböző megközelítéseket, így a Carver és Scheier-féle optimizmusfelfogást, amely az optimizmust az önszabályozással kapcsolatban tárgyalja, és személyiségvonásként, vagyis egy tartós hajlamként definiálja, illetve a Seligman-féle „tanult optimizmusként” ismert elképzelést, amely az optimizmust a személyre jellemző magyarázó stílusként határozza meg. Harmadik alternatívaként jelenik meg a remény koncepció, amelyet a kötet egyik szerkesztője Snyder személyiségpszichológiai megközelítésből vizsgál, és a célelérő magatartással hoz kapcsolatba. További fejezetek, a személyes kontroll, az énhatékonyság, a problémamegoldó képesség vagy a célválasztás pszichológiai alkalmazkodásban betöltött szerepét elemzik. Az ötödik egység a pozitív pszichológia személyiséggel kapcsolatos elkép-
Könyvismertetések zeléseit bemutató fejezeteket öleli fel, és a valóságtesztelés, az illúziók, az élménykeresés vagy az alázatosság területén jelentkező egyéni különbségeket tárgyalja. Meglepő, hogy ebben az egységben nem szerepel a VIA (Values in Action, Működő Értékek) projekt keretében zajló a pozitív emberi vonások rendszerezésére irányuló törekvés bemutatása, amely a pozitív pszichológia alternatív big five-jának is tartott és „High Six”-nek (SELIGMAN, 2002) nevezett modell kidolgozásához vezetett. A hatodik egység a pozitív pszichológia interperszonális megközelítésű elméleteit fogja össze, és az emberi kapcsolatok olyan pozitív kovácsait mutatja be, mint az empátia és az altruizmus, a szerelem, a megbocsátás vagy a hála. A könyv hetedik egysége az egészséget, jóllétet, valamint társas támaszt biológiai perspektívából elemző neuropszichológiai magyarázó modelleket tárgyalja, a könyv nyolcadik egységének fókuszában pedig azok a specifikus megküzdés megközelítések állnak, amelyek a pszichológiai jóllét biztosításához járulhatnak hozzá, ilyen az érzelmi történetmesélés, az előnyészlelés, az élet értelmének keresése, a humor vagy a meditáció. A könyv kilencedik egysége speciális populációk (gyermekek, időskorúak) és körülmények (fogyatékkal élők) köré szerveződik. Bemutatja a gyermekek számára kifejlesztett prevenciós programokat és promóciós lehetőségeket, valamint a sikeres öregedés mark-
199
ereit, amelyek vezérfonalként szolgálhatnak nemcsak az optimális fejlődés időskori szakaszának megértésében, de az optimális fejlődés gyerekkori gyökereinek felfedezésében is. A soron következő fejezetek a pozitív szemlélet különböző alkalmazott ágakban (munka, etika) terjedését foglalják össze. A könyv utolsó egysége a pozitív pszichológia jövőképét festi le, a legutolsó fejezetben a kötet szerkesztői egyfajta „függetlenségi nyilatkozatot” fogalmaznak meg, amelyben azt hangsúlyozzák, hogy a pozitív pszichológia annak függvényében válhat a jövőben is működőképes területté, ha nem valaminek az ellenében definiálja önmagát, hanem a patológia tudományától függetlenül fejlődik. Ez az út, amelyen haladva ez az irányzat az emberi természet olyan aspektusainak megértéséhez járulhat hozzá, amelyet korábban a társadalomtudományokban nem vizsgáltak, és ily módon formálhatja újra az emberi természetről kialakult képünket. A 103 szerző tollából született kötet jól demonstrálja a pozitív pszichológia sokrétűségét. Alapolvasmány lehet a pozitív pszichológia iránt érdeklődők számára, egyszerre kiváló tankönyv és tudományos hitelességű szakkönyv, amely az egyes fejezetek mellékleteiként számos módszert mutat be és a jövőbeli pozitív pszichológia témájú kutatások irányait is körülvonalazza. Nagy Henriett
IRODALOM DIENER, E., SANDVIK, E., & PAVOT, W. (1991). Happiness is the frequency, not the intensity, of positive versus negative affect. In F. STRACK (Ed.), Subjective well-being: An interdisciplinary perspective (pp. 119–139). Oxford: Pergamon. FREDRICKSON, B. L. (1998). What good are positive emotions? Review of General Psychology: Special Issue: New Directions in Research on Emotion, 2, 300–319. SALOVEY, P., & MAYER, J. D. (1990). Emotional Intelligence. Imagination, Cognition and Personality, 9, 185–211. SELIGMAN, M. E. P. (2002). Authentic happiness: Using the new positive psychology to realize your potential for lasting fulfillment. New York: Free Press.
200
Könyvismertetések
KENNON M. SHELDON, TODD B. KASHDAN, and MICHAEL F. STEGER (eds): Designing positive psychology – Taking stock and moving forward Oxford University Press, New York, 2011, 470 oldal „Mit tehetünk azért, hogy a pszichológiai párbeszédekbe visszatereljük azokat a fogalmakat, amelyek az élet értékes megéléséhez fontosak?” Csíkszentmihályi Mihály és Martin Seligman ezt az alapkérdést járta körül az ezredfordulón. Jelen kötet, a Designing Positive Psychology – Taking Stock and Moving Forward a pozitív pszichológia első tíz évét járja körül, egyfajta számvetésként, a hawaii „Nagy Szigettől” indulva, ahol is az irányzat fent idézett alapítói a pszichológia jövőjéről kezdtek gondolkodni. A könyv szerkesztői a pozitív pszichológia jeles képviselői. Kennon M. Sheldon, a Missouri Egyetem pszichológia professzora, kutatási témái között szerepel a célelérés mentális egészségre, jóllétre való hatásának vizsgálata, a kooperatív és kompetitív viselkedés természetének evolúciós alapú elemzése. Todd B. Kashdan a George Mason Egyetem adjunktusa. Kutatásaiban az interperszonális folyamatokra, jóllétre, jelentéstulajdonításra, célállításra, ezek pszichológiai egészségre gyakorolt hatására fókuszál, klinikai és normál populációkban egyaránt. Michael F. Steger a Colorado Állami Egyetem adjunktusa. Kutatásaiban a jelentésteli élet és munka következményeit, a jóllét elérését, a traumatikus élmények feldolgozását, a szociális környezet depreszszióra való hatását vizsgálja. Sheldon, Kashdan és Steger a könyv egyes fejezeteinek megírásához olyan szerzőket kértek fel, akik mind egy-egy terület szakértői. A szakértők áttekintést nyújtanak az egyes területekről és elméletekről, továbbá kiszélesítik azokat (őszinte, kritikus értékelésekkel a problémákról, az eddigi kiaknázatlan területekről), azért, hogy megtervezzék szakterületük optimális jövőjét. A szerkesztők célja tehát, hogy a kötetben
kritikai elemzések során összegzésre kerüljön mindaz, amit eddig tudunk a pozitív pszichológiáról (Hol tartunk most?), továbbá, hogy kijelöljék a jövőbeni munka irányait (Hová tartunk?). A könyv tíz átfogó témakörben vizsgálódik, 31 fejezeten keresztül bemutatva a pozitív pszichológia tudományos megalapozását, releváns kutatási témáit és módszereit, alkalmazási területeit és jövőképét. A bevezető, irányadó fejezeteken túl a pozitív pszichológiához különböző szinteken közelítenek a szerzők: az egyéni (biológiai, érzelmi, személyiség, klinikai megközelítés) szinttől az interperszonális (szociális-kognitív, kapcsolati megközelítés), szervezeti és társadalmi szintekig, így az olvasó integrált képet kaphat a pozitív pszichológia területeiről, fejlődéséről és lehetőségeiről. A bevezető fejezetekben összegzést kaphatunk a múltról és a jövő feladatairól. Csíkszentmihályi Mihály a pozitív pszichológia kreatív, többlépcsős, kooperatív kialakításáról, létrehozásáról beszél. Jeanne Nakamura hangsúlyozza a pozitív pszichológia jövőjében a más területekkel (tudományos/alkalmazott) való együttműködés szükségességét, amit az a közös cél hajt, hogy mások boldogulását segítsék. Kashdan és Steger a mozgalom második évtizedének kihívásait taglalják: a témákat és fogalmak tisztázását, a negatív jellemzőket, ismételt fókuszba hozásának szükségességét, mindemellett pedig releváns kutatás-módszertani kérdéseket boncolnak (például biopszichoszociális megközelítés, variabilitás és dinamika feltárása). A szerzők a folyamatos tudásmegosztás mellett kiemelik a tudománytörténet ismeretére alapozott vizsgálódásokat, továbbá az eddig feltárt jelenségek al-
Könyvismertetések ternatív magyarázatainak és e magyarázatok alátámasztásának fontosságát. A kötet szerkesztői bevezető fejezetükben kiemelkedően fontosnak tartják a pszichológiai jelenségek mögött meghúzódó biológiai struktúrák, mechanizmusok megismerését. A második témakör ehhez a gondolathoz csatlakozva a biológiai vonatkozásokat taglalja. Segerstrom és szerzőtársai az önszabályozás kezdeti vizsgálatain keresztül fontos példát mutatnak a pszichológiai konstruktumok fiziológiai vizsgálhatóságára, módszereire vonatkozóan. A glükózszabályozás, kortizolszint és szívfrekvencia variabilitás vizsgálatával keresik az önszabályozás pszichofiziológiai korrelátumait. Az eredmények szerint a végrehajtó kognitív funkciók szabályozása is speciális fiziológiai mintázatot mutat (a glükóz-szabályozás szerepe jelentős a működésükben). Low, Bower, Moskowitz és Epel is számos eredményt vázol a pozitív pszichológiai konstruktumok pszichofiziológiai korrelátumaival kapcsolatban: csökkentett HPA- és gyulladásos aktivitással állnak kapcsolatban, továbbá mind az optimizmus, mind a pozitív hangulat összefügg az alacsonyabb reggeli kortizol kiválasztással. Hangsúlyozzák azonban, hogy a jövőben a kapcsolat hangsúlyozásán túl, fel kell tárnunk a mögöttes mechanizmusokat is, továbbá longitudinális kutatásokra is szükség lesz a pozitív pszichológiai faktorok és biomarkerek közötti időszakos és állandó kapcsolatok megismeréséhez. Panskepp az eddigieket megerősítve kiemeli, hogy a magasabb rendű érzelmi folyamatok komplexitásának megértéséhez szükséges az alapvetőbb rendszerekhez (hét evolúciós alapokkal bíró rendszer létezik az érzelmi élet támogatására: megközelítő [kíváncsiság], harag, félelem [szorongás], szexualitás, gondozás, pánik [szeparációs szorongás], játék [öröm, fizikai játék, társas elköteleződés] rendszerek) és a neurológiai kutatási tradíciókhoz visszatérni. Az érzelmi megközelítésben a szerzők nyomatékosítják a negatív érzelmekkel, tapasztalatokkal való foglalkozás jelentőségét. Tamir és Gross az optimális humán működés érzelemszabályozással kapcsolatos elmé-
201
leteivel foglalkozva kiemeli, hogy a különböző kontextusok különbözően hatnak arra, hogy az ember hogyan érzi magát, továbbá bemutatják, hogy interperszonális és kulturális különbségek is feltárhatók az érzelemszabályozás tekintetében. A szerzők szerint nem kizárólag a kellemesség dimenzión kell elhelyeznünk egy adott érzelmet, hanem az adaptivitás dimenzión is: mennyire adaptív (akkor is, ha épp kellemetlen érzésekről van szó) egy bizonyos cél elérésében, egy bizonyos kontextusban. Oishi és Kurtz egy kritikai gondolatsort mutatnak be a pozitív pszichológia továbbfejlesztése érdekében: szükségesnek ítélik az elmúlt generációk pozitívérzelem-kutatásainak (például William James), az elméleti alap szélesítéséhez az egyéb, a pozitív pszichológia számára releváns témákkal való kapcsolatoknak az elemzését (például Batson: altruizmus); annak tesztelését, hogy a boldogabb valóban jobbe; a negatív érzelmek illesztését a pozitív pszichológiához; az intervenciók hosszú távú hatásainak vizsgálatát, a mechanizmusok feltárását; továbbá több kultúrközi vizsgálatot javasolnak az univerzalitás megértéséhez. Algoe, Fredrickson és Chow a boldogság jelenségének tisztázására vállalkoztak. Ők is hangsúlyozzák a negatív érzelmek relevanciáját a pozitív pszichológiában, hiszen az optimális humán működést a pozitív és negatív érzelmek relatív egyensúlya jelzi (3:1 arány), a negatív érzelmek pedig funkcionálisak is lehetnek. Jelzik a kulturális sajátosságok, az intra- és interperszonális nézőpontok, a kontextus-specifikus markerek figyelembevételének fontosságát a boldogság és érzelmek kutatásában, továbbá szót ejtenek bizonyos biológiai mérésekről is, csatlakozva a fiziológiai alap feltárását szorgalmazó kutatókhoz. Leary és Guadango a jóllét és pozitív pszichológia témáit szociális-kognitív perspektívából vizsgálják, az alacsony éntudatosság által kísért folyamatok jóllétre gyakorolt szerepét kiemelve, az érem mindkét oldalát bemutatva. Eszerint, bár az alacsony éntudatosság támogatja az optimális működést és szubjektív jóllétet (számos olyan jelenséget kísér, melyek a jóllét érzésének növelé-
202
Könyvismertetések
séért felelősek [például flow, meditáció, transzcendencia], továbbá része lehet olyan proszociális viselkedésformáknak, ami a személy számára költséggel, míg más számára haszonnal jár), esetenként mégis a magasabb éntudatosság a kedvezőbb (ez a valószínűbb humán jellemző). Brown és Holt szintén hangsúlyozzák, hogy a pozitív pszichológiának nem kizárólag a pozitív állapotokra és vonásokra kellene fókuszálnia. A mindfulness (éber, tudatos jelenlét) jelenségén keresztül vizsgálják a pozitív és negatív élmények átélését. A mindfulness független a szokásos értékelő folyamatoktól, így kiegyensúlyozottabb affektív állapotokhoz vezet, lehetővé teszi, hogy a személy a kihívást jelentő történésekkel aktív módon küzdjön meg, mivel ebben az állapotban kognitív és érzelmi szinten is szembenéz a kihívásokkal. Rominson és Tamir a feladat- és szelffókuszú működésmódokról értekezik, biológiai hátteret is keresve a mechanizmusokhoz. A feladat-fókuszú megközelítés együtt jár a pozitív pszichológiai működéssel, bár a szelf-fókusz is lehet adaptív. Feladatfókuszú működés esetén a dorzolaterális prefrontális kortex aktivációja figyelhető meg (ez a terület a kognitív és érzelmi folyamatoknak stratégiai kontrolljáért felelős), valamint magasabb a dopamin kiáramlás. A feladatfókuszú működés kapcsolatban áll a megközelítő motivációval, míg a szelf-fókusz az elkerülő motivációval. Masicampo és Baumeister a tudatosság témakörét mutatja be, mely támogatja a társadalomban és a kultúrában való részvételt, és annak ellenére adaptív, hogy mind pszichológiailag, mind biológiailag „költséges” (ellentétben a nem-tudatos működéssel). Lehetővé teszi a történetmondást és -megértést, a fantáziát, a vallást, és a viselkedésre is hat, közvetett módon: visszajelzést ad a nem-tudatos, viselkedést irányító rendszernek. A bemutatott eredményekből láthatjuk, hogy az egyes mechanizmusok különböző utakon, kontextusokban lehetnek adaptívak, funkcionálisak. A személyiségpszichológiai megközelítésben McCrae a személyiségpszichológiai nézőpont képviselőjeként a jóllét és a szemé-
lyiségvonások összefüggését járja körül. Kimondja, hogy a jövőben kiegészítő vizsgálatok szükségesek az öröklődésről, stabilitásról (longitudinális kutatások), a személyiségjegyek jóllétre való hatásáról (a bemutatott eredmények szerint a barátságosság és lelkiismeretesség aktív kifejezése növeli a jóllét szintjét), mivel a vonások ugyan erőteljes hatást gyakorolnak a jóllétre, azonban egyéb tényezők is moderálhatják azt. Emmons és Mishra a hála mint erősség jóllétre gyakorolt pozitív hatásait tárgyalják. A hála facilitálja a megküzdést stressz folyamán, csökkenti a személyes és társas öszszehasonlításokból következő negatív érzelmeket, az anyagias törekvéseket, fejleszti az önbecsülést, támogatja a pozitív emlékekhez való hozzáférést, társas tőkét képes építeni, valamint serkenti a célelérést és támogatja a fizikai egészséget, mely eredmények alapot nyújtanak a jövőbeni, hálán alapuló intervenciók fejlesztéséhez. Noftle és szerzőtársai az erősségek és személyiségvonások kapcsolatát vizsgálják, a tudománytörténeti előzmények után bemutatják a Big Five-ot, valamint Peterson és Seligman erősség-taxonómiáját. Fontos feladat a jövőben meghatározni a két konstruktumhalmaz különbözőségét tudományosan igazolható módon. Little a személyiségvonások és a jóllét kapcsolatát taglalja, az összefüggések alapján feltételezi, hogy a pozitív vonásoknak is van biológiai alapjuk, továbbá a jóllétet a személyiség mellett egyaránt formálják az anyagi, szociális, gazdasági és politikai hatások is – itt ismét a vizsgálatok kitágításának igényéről olvashatunk. A kapcsolati nézőpont témakörében Gable és Gosnell a szoros kapcsolatok egészségre és jóllétre gyakorolt hatására fókuszál: az érzelmi támogatás kiemelkedő hatással bír stresszes időszakokban, a pozitív élménymegosztás során tőkét kovácsolunk belőle magunknak és másoknak is. A hála, a megértés, a pozitív visszajelzés, a társszeretet mind a kapcsolat fenntartását támogatják. Fontos, hogy az aktív-passzív, konstruktívdestruktív dimenziókon milyen válaszokat kapunk partnerünktől – az aktív-konstruktív reakció vált ki valódi pozitív hatást. Jö-
Könyvismertetések vőbeni feladat a biológiai alapokat, egyéb pozitív érzelmek szerepét feltárni, a kapcsolatok hatását vizsgálni az élet egyéb területeire nézve is (például döntéshozatal során). Lambert és munkatársai kiemelik a pozitív kapcsolat tudományát, melyhez a konstruktumok összesítésén túl szükség van egy, a kutatásokat vezérlő, közös integrált elméletre, továbbá a „hogyan” és „miért” kérdésekre is választ kell hogy adjunk. Grant és Cavanagh a kapcsolatok egy speciális területét, a coachingot mutatják be, melynek direkt feladata a jóllét növelése, a célelérés, tervezés és visszajelzések segítésével, a kapcsolatok felismerésével, kommunikáció fejlesztésével, tehát az optimális társas kapcsolatokat működtető eszközökkel. A klinikai fejezetek a pszichopatológia és a pozitív pszichológia közötti kooperációs lehetőséget taglalják. Baer és Lykins a mindfulness mechanizmusokra fókuszál, mely a karaktererősségek közül támogatja a bölcsességet, tanulást, kreativitást, bátorságot, az emberek szeretetét, ítélőképességet, mértékletességet és a transzcendenciát is. Hames és Joiner Jr. hangsúlyozzák, hogy a pozitív pszichológiának a negatív, a klinikai pszichológiának pedig a pozitív jelenségekre is figyelnie kellene. E két, látszólag ellentétes terület együttműködése komoly előrelépést jelenthet a normalitás és abnormalitás feltárásában (az abnormális feltételek például megvilágították a normális memóriaműködés természetét, struktúráját). Park úgy véli, hogy a pozitív pszichológia némi deficittel küzd: a széles látókör (különböző területek), a fókusz mélysége (például spiritualitás – buddhista, egzisztencialista pszichológia) és a dinamikus megértés (kontextusok, negatív állapotok – például pszichopatológia) hiányoznak. A szervezeti nézőpontot tárgyaló fejezetek a munkahelyen, szervezetekben és a magasabb szinteken működő pozitív jellemzőket, mechanizmusokat tárgyalják. Youssef és Luthans a pozitív szervezeti viselkedés és tudomány, és a pszichológiai tőke (énhatékonyság, optimizmus, remény, reziliencia) elméleteit ismertetve mutatják be a pozitív jellemzők megjelenését és relevanciáját a
203
szervezetekben (negatív hatásaik kiemelésével együtt – például illúziók, elpazarolt források). Linley és munkatársai bemutatják a munkavállalói életciklus egyes állomásain a pozitív pszichológia alkalmazási lehetőségeit (toborzás/kiválasztás: erősségalapú toborzás; megtartás: erősségfókuszú teljesítménymenedzsment; fejlesztés: pszichológiai tőke fejlesztése; kilépés: remény fejlesztése, erősségalapú coaching). Célként tűzik ki a szervezeti kutatás és gyakorlat integrációját, a pozitív pszichológia szervezeti alkalmazásának oktatását, a klasszikus módszerek revideálását, a munka újradefiniálását (a munka nem rossz: számos pozitív tapasztalat forrása lehet). A szervezetek a legerősebb entitások, ezért fontos partnerek lehetnek a pozitív szociális, gazdasági és környezeti változásokban is. A pozitív pszichológiát társadalmi szintre emelve, Florida és Rentroff a fizikai helyek pszichológiai jóllétre gyakorolt hatását taglalja. Számos nemzeti és regionális különbségről olvashatunk eredményeket1 (például Dánia, Kanada, Svájc jóllétpontszámai a legmagasabbak; Amerikában New Englandben, dél-nyugaton magas, míg a középatlanti térségben, közép-nyugaton alacsonyabb a jóllét). Veenhoven a boldogság (életminőség, elégedettség) változtatási lehetőségeit, módszereit mutatja be, individuális (mikro-: tréning, információ), szervezeti (mezo-: pozitív minőség fejlesztése intézményeknél) és társadalmi szinteken (makro-: produktív aktivitás növelése, korrupció csökkentése). Kutatási eredmények szerint a világ jóllétének átlaga egy 10 fokú skálán jelenleg 5-6 között mozog. BiswasDiener és munkatársai szerint a pozitív pszichológiának a jövőben ki kell terjesztenie a kutatásokat és intervenciókat nagyobb csoportokra is, hogy a pozitív pszichológia a pozitív szociális változás motorjává válhasson. A tudományágat alaptudományi szintről alkalmazott tudományi szintre kell emelni, hogy az eredmények a szervezetek, és így a társadalom fejlődését is segítsék. A szerzők négy utat mutatnak be, amelyek támogatják a pozitív szociális fejlődést: szub1
Magyarországi adatokat nem közöltek a szerzők.
204
Könyvismertetések
jektív jóllétindikátorok (például State of Global Well-being, Gallup World Poll), környezettudatosság és változás (például The Happy Planet Index), erősségalapú szervezetek (például Appreciative Inquiry, Celebrating Strenghts program), humán tehetség és potenciál támogatása a szegénység csökkentéséért (például a Nobel-díj nyertes Grameen Bank). A pozitív pszichológia tervezéséről, továbblépéséről szóló kötet összefoglalásában Sheldon kijelöli a jövőbeni célokat: a személyiségen túl a pozitív pszichológia fókuszáljon a pozitív kapcsolatokra, szervezetekre, kultúrákra is. Fontos, hogy a konstruktumokat szervezzük, integráljuk (akár tudományterületeken átívelően, több szinten is), ne pedig halmozzuk. Bermant és munkatársai hangsúlyozzák, hogy a pozitív pszichológia horizontját ki kell tágítani több különböző társadalom vizsgálatával is (például létezik két további erősség, leginkább a délázsiai és kelet-ázsiai vallásokban és kultúrákban: ezek az önzetlenség és a személyes nyereség alárendelése). Az irányzat éretlenségét, a pozitív és negatív érzelmi állapotok közötti egyenlőtlenséget kiemelő kritikákra reagálva a pozitív pszichológia számos alkalommal bizonyította, hogy a kritikákból tanult, és tovább kíván fejlődni. King bemutatja a pozitív pszichológia feladatait: a terület ugyan békében, gazdasági virágzás idején született, de az elmúlt évtized során számos alkalommal állt helyt nehéz időkben is, és reagált a támadó kritikákra. Simonton kimondja, hogy a pozitív pszichológusok a paradigmát maguk alkották, tehát tudományos forradalmi mozgalomról van szó, mely komplex és kényes fogalmakkal operál, és annak érdekében, hogy a pszichológia feljebb lépjen a tudományos hierarchiában, némi redukcionizmusra, konkrét módszerekre, elméletekre van szükség. A cél, hogy a pozitív pszichológia maradjon releváns a mindennapos humán tapasztalatokban, az elméletekben, módszerekben és az alkalmazás területén egyaránt – ehhez pedig integráció és együttműködés szükséges. A szerzők emészthető, mégis tudományos stílusban, teljes körű magyarázatokat szol-
gáltatva mutatják be az egyes témaköröket, hipotéziseket, kritikákat, célokat. A kutatási kérdéseket, jövőbeni feladatokat tisztán, kiemelve tárják az olvasó elé. Számos releváns, friss, történetileg adekvát szakirodalmi forrásra hivatkozva vázolják az egyes témákat. A kötet külön érdeme a pszichológia pozitív gyökereinek, témáinak, elméleteinek tudománytörténeti összegzése, kiemelése, általánosan és a szervezetpszichológiai vonatkozásokat tekintve egyaránt. A kötetben néhány esetben bizonyos elméletek, rendszerek, jellemzők bemutatásai ismételtek: hiányzik az egyes fejezetek közötti utalás (például a neuorendokrin rendszer; Peterson és Seligman erősségek és erények koncepciója; a mindfulness; a hála bemutatása ismétlődik). A kereszthivatkozások hiánya kizárólag a fejezetek szakértői közötti együttgondolkodást jelzi az olvasó számára. Ennek ellenére, a szerzők egymástól függetlenül is hasonló megállapításokra jutnak a pozitív pszichológia jövőjével kapcsolatban. Ahhoz, hogy a pozitív pszichológia empirikus, jó tudománnyá válhasson, a jövőben szigorra van szükség a kutatás tervezésénél, a statisztikai elemzések során. A továbblépések, a konstruktumok halmozása előtt a szerzők felhívják a figyelmet az elmúlt generációk kutatásainak elemzésére, releváns témákkal való kapcsolatfeltárásra az elméleti alap szélesítéséhez. Szükséges az önbeszámolókon való túllépés, új módszerek alkalmazásával (például implicit mérések, viselkedéses mérések, megfigyelés, fiziológiai vizsgálatok a biológiai háttér feltárására, egyéb tudományterületekkel együttműködve további tudományos módszerekkel), a hipotézisek több mintán való ellenőrzésével. Módszertani és tudományos igényként jelentkezik az emberi viselkedés, jellemzők dinamikájának, variabilitásának feltárása. A szerzők ezért javasolják az intra- és interperszonális szinteken való vizsgálódást, ezeknek a felismerését, továbbá a longitudinális kutatási elrendezések alkalmazását (akár kultúrközi szinten is), az intervenciók hosszú távú hatásvizsgálatát. Kutatás-módszertani cél, hogy a jelenségeket eltérő kontextusokban vizsgálják, hiszen máshogy mű-
205
Könyvismertetések ködhetnek, kontextus-specifikus markerek létezhetnek, amelyek különböző kimeneteleket indukálhatnak. Több szerző hangsúlyozza a negatív érzelmek, tapasztalatok (amelyek adaptívak, funkcionálisak lehetnek) fókuszba hozását a pozitív pszichológiai kutatásokban, hiszen a pozitív érzelmek a negatív érzelmekkel való viszonylagos egyensúllyal jelentik az optimális működés mozgatórugóit. Tehát fontos jövőbeni cél, hogy a pozitív pszichológia kutatói megteremtsék az egyensúlyt a pozitív és negatív jelenségek vizsgálata között. A könyv fejezetein, területtől, témától függetlenül, végigvonul az az igény, hogy a pozitív pszichológia törjön ki az individuális szintről: vizsgálódjon interperszonális, közösségi, szervezeti vagy akár társadalmi, nemzeti szinten is. Jelentős különbségek, specifikus sajátosságok tárhatók fel ily módon, és így a pozitív intervenciókat is több szinten lehetne működtetni a pozitív szociális változások generálásának céljából. A pozitív pszichológia alapvető célja tehát, hogy empirikus tudománnyá váljon, ne legyen ideológiai, meggyőződés-alapú. Ennek érdekében szükségesek a kötetben olvasható módszertani fejlesztések. Számos áttekintő, a pozitív pszichológia témaköreit akár egyenként is bemutató könyvvel, kézikönyvvel találkozhatunk, míg jelen olvasmány az áttekintésen túl értékeléssel, kritikával és közös tudományos jövőképalkotással is foglalkozik. Linley és munkatársai 2006-ban publikálták cikküket a pozitív pszichológia múltjáról, jelenéről, lehetséges jövőjéről, összefoglaló könyv azonban nem jelent meg az áttekintéséről, értékelésről, tervezésről, így ez a kötet egyedülálló a tudományos igényeknek megfelelő pozitív pszichológiával foglalkozó írások pi-
acán. Jelen könyvet 2011 januárjában publikálták. Ezután 2011 áprilisában megjelent Vella Brodick rövid összefoglaló cikke a pozitív pszichológia múltjáról, jövőbeni feladatairól, majd 2011 augusztusában publikálták Hefferon és Boniwell szöveggyűjteményét a pozitív pszichológia néhány népszerű témakörének (például szubjektív jóllét nemzetközi vizsgálata, célelérés) kritikus kérdésekkel bővített bemutatásáról. A Designing Positive Psychology azonban mindezidáig unikálisnak számít, hiszen olyan összefoglaló könyvet olvashatunk, mely tudományterületek kiválóságainak együttműködésében a pozitív pszichológia kritikus hangvételű, ám innovatív célú, jövőfókuszú megmunkálását írja le. A Designing Positive Psychology című könyv rendkívül sokrétűen mutatja be a terület múltját, jelenét és potenciális jövőjét. A témabemutatás holisztikus jellege látványos, tudományos jelentősége kivételes a pozitív pszichológia továbbfejlődésében. A könyv megfelelően integrálja az egyes tudományterületeket, alkalmazási lehetőségeket az individuális szinttől a társadalmi, kulturális szintekig. Nagy haszonnal forgathatja a kötetet az az olvasó, aki rendelkezik bizonyos alaptudással a pozitív pszichológiáról. A Designing Positive Psychology hasznos olvasmány lehet pozitív pszichológusoknak, a téma iránt érdeklődő, egyéb tudomány- és alkalmazott területeken dolgozó szakembereknek. A könyv azoknak az érdeklődőknek ajánlható, akik rájöttek arra, hogy mások is számítanak: a pozitív mellett a negatív, a tudomány mellett a gyakorlat, az a tény, hogy egy tudományterület mellett más területek is megférnek egymással, méghozzá integrált, transzdiszciplináris együttműködések keretében. .
Magyaródi Tímea
IRODALOM HEFFERON, K., & BONIWELL, I. (2011). Positive Psychology: Theory, Research and Applications. London: Open University Press. LINLEY, P. A., JOSEPH, S., HARRINGTON, S., & WOOD, A. M. (2006). Positive psychology: Past, present, and (possible) future. Journal of Positive Psychology, 1, 3–16. VELLA-BRODRICK, D. A. (2011). Lead article. Positive psychology: Reflecting on the past and projecting into the future. In Psych (April).
206
Könyvismertetések
BRIAN BRUYA (ed.): Effortless attention – A new perspective in the cognitive science of attention and action Bradford Books, Cambridge, MA, 2010, 464 oldal
A pozitív pszichológia térnyerésével egy időben a terület egyes fogalmai, mint a flow, nagy populáris figyelmet kaptak. Ez a fajta figyelem a flow kutatási irányait és a fogalom akadémikus pszichológiába ágyazottságát is érinti. Az áramlat-élményt, illetve a hozzá kapcsolható jelenségeket feldolgozó irodalmak ritkán tartoznak a szigorúan tudományos indíttatású művek közé, leginkább a tudományosság és a populáris önfejlesztő vagy önsegítő kategóriák közti átmenetet képviselik. A bemutatott könyv, cikkgyűjtemény azonban vitathatatlanul ide sorolható, olyan tanulmányok kutatások kaptak helyet benne, amelyek a modern pszichológia kutatás-módszertani igényeinek is eleget tesznek, emellett a flow-élmény előfeltételeként jellemezhető könnyed figyelem neurológiai, kognitív hátterét is vizsgálják. A flow-fogalom a koncepció komplexitása miatt máig nehezen ragadható meg pszichológiai szemszögből. Nehezen tisztázható, hogy a flow egy állapotot, az alatta zajló fiziológiai, kognitív, érzelmi változásokat jelenti, a folyamat során felépülő többlettudásra vagy egy komplex, tovább nem bontható jelenségcsomagra vonatkozik-e. Brian Bruya, a könyv szerkesztője kiváló címválasztásával áthidalja a problémát. A könynyed figyelem mindenképpen a flow és más rokonítható jelenségek központi mozzanata, jól megragadható, tudományosan körülírható jelenség. A megközelítések széles spektruma mellett nagy hangsúlyt fektet a jelenséggel összefüggésbe hozható neurológiai, kognitív kutatások, eredmények bemutatására, ugyanakkor helyet kapnak a flow fogalmával, a flow-val kapcsolatos viselkedésgyakoriságok vizsgálatához kapcsolódó kutatások is.
A könyv tanulmánygyűjtemény: a témakör különböző szemszögekből való feldolgozása miatt nem tekinthető egy egységes olvasmánynak, így mindenképpen érdemes Brian Bruya bevezetőjét elolvasni, amely nagy segítség a különböző megközelítések közötti kapcsolatok megértéséhez. A szerző kiválóan foglalja egy keretbe a cikkeket, mind tudománytörténeti, mind a különböző megközelítések kapcsolódási pontjai szempontjából, jóllehet a könyv elolvasása után az az érzésünk támadhat, hogy a kötet cikkei közti kapcsolat néhol inkább illuzórikus. A könnyed figyelem, mint fogalom kognitív pszichológiai téma. Schmeichel és Baumeister tanulmánya (Effortful Attention Control – Akaratlagos figyelmi kontroll) nagyon megnyerő logikával azt vizsgálja, hogy miért kerül egyáltalán erőfeszítésbe a figyelem, ahelyett, hogy mindenfajta irányított figyelem erőfeszítés nélküli lenne. Figyelembe véve a figyelmi helyzet tényezőit, a figyelőt, és a figyelem tárgyát, azt a hipotézist fogalmazzák meg, hogy a figyelem szabályozása azért és akkor kerül erőfeszítésbe, amikor a személy az erő- és jelentőségteljes külső ingerek, vagy belső hajtóerők által meghatározott automatikusan kialakuló figyelmi helyzettől eltérő figyelmi helyzetet próbál kialakítani, vagyis önuralmat gyakorol. Az önuralom alapvető mozzanataként a figyelem szabályozását azonosítják. Amenynyiben a figyelem szabályozásához erőfeszítés társul, akkor az ismétlődő erőfeszítések a figyelem irányításához kapcsolódó kognitív erőforrást használják fel, amely később regenerációra szorul. Ez a dinamika, amelyet a szerzők sok megelőző, sokszor ellentétes hipotézisből kiinduló kísérlet eredményein keresztül szemléltetnek, kihat a feladatok-
Könyvismertetések ban való kitartásra, de közvetetten olyan komplex jelenségköröket is formál, mint a személyközi kapcsolatok vagy a jóllét. A tanulmány külön érdeme, hogy a jelenség fiziológiai hátterével is foglalkoznak: a figyelmi erőfeszítés után a csökkent vércukorszint az ismétlődő figyelmi erőfeszítés hatékonyságát csökkenti. DeCaro és Beilock ugyancsak a figyelem szabályozásának előnyeit és hátrányait vizsgálják The Benefits and Perils of Attentional Control – A figyelmi kontroll haszna és kockázata című cikkükben. A fejlett explicit figyelmi rendszer nem minden problémamegoldási helyzetben jelent előnyt. Megfigyelhető, hogy sok probléma esetében a kisebb munkamemória terjedelemmel rendelkezők hatékonyabban oldják meg a problémákat. Ennek hátterében a különböző problémamegoldási stratégiák állnak: a kis munkamemória terjedelemmel rendelkezők előszeretettel használnak olyan egyszerű heurisztikákat, amelyek sokszor hatékonyabbak időben vagy pontosságukban is. Ugyan a szerzők a flow-állapotot nem említik, de a flow-élmény figyelmi paradoxonának egy lehetséges magyarázatára rávilágítanak. Amennyiben a feladat komplexitása az explicit figyelmet elvonja az egyébként magas munkamemória terjedelmű személyek is inkább heurisztikus, asszociatív stratégiákhoz nyúlnak, amely hatékonyságukat növelheti, miközben a figyelmi erőfeszítés kisebb vagy nem jellemző. Egy elgondolkodtató példát érdemes még kiemelni ebből a tanulmányból: a gyermekek és a felnőttek nyelvtanulása közötti különbségekben jól tetten érhető az explicit funkció használatának eseti hátránya: a gyermekek a kontextusból nem emelik ki a nyelvi elemeket, aminek segítségével a nyelv logikáját hamarabb elsajátítják a szavak mellett. Meglepő tény, hogy felnőttek nyelvet konkurens feladat végzése mellett gyorsabban tudnak tanulni. McGuire és Botvinick neuropszichológiai tanulmányukban (The Impact of Anticipated Cognitive Demand on Attention and Behavioral Choice – Az anticipált kognitív igény hatása a figyelemre és a viselkedés
207
választására) saját és más szerzők korábbi kutatásait összegzik. Nézeteik szerint az emberek képesek szabályozni, hogy mekkora kognitív erőfeszítéssel oldjanak meg egy feladatot és proaktív módon szabályozni is tudják a mentális erőfeszítéseiket a túlzott kihívást teremtő helyzetek elkerülésével. Annak ellenére, hogy – a szerzők szerint – nagyobb mentális erőfeszítés általában optimálisabb végkifejletet eredményez (ez ellentmondásban áll DeCaro és Beilock által megfigyeltekkel) a személyek mégsem maximalizálják erőfeszítéseiket a kognitív erőfeszítés szubjektív költsége miatt. Több vizsgálat eredményei szerint az ACC (anterior cingulate cortex) különböző területein folyamatosan monitorozza a feladat nehézségét, az NA (nucleus accumbens) emellett a feladattal járó jutalmakat a nehézség függvényében diszkontálva követi. Az ACC működése a feladattal járó szubjektív kellemetlenség-érzésért felelős, a figyelemhez társuló erőfeszítés érzését nyújtja, így valós időben vagy proaktívan egy bizonyos viselkedés elutasításával szabályozva az erőfeszítést. A tanulmány érdekességként bemutat egy ACC-re kiterjedő lézióval élő személyt, aki a nehéz feladatokkal járó kellemetlenség érzést nem élte meg. A tanulmány a végéhez érve visszakanyarodik a flow központi kérdéseihez, és megpróbálja eredményeit újraértelmezni a flow leírása alapján. A szerzők szerint flow-helyzetben az erőfeszítés nem érződik, mert az ACC nem észlel túlzott erőfeszítésre való igényt a feladat megoldása közben vagy a specifikus kognitív erőfeszítéssel kapcsolatban olyan pozitív elvárások asszociálódhattak, amelyek miatt az erőfeszítés nem jelenik meg az ACC erőfeszítés kiértékelésében. Bernhard Hommel a figyelem egy új, akció vezérelte elméletét mutatja be a Grounding Attention in Action Control: The Intentional Control of Selection – A figyelem megalapozása a cselekvéskontrollban: a szelekció akaratlagos kontrollja fejezetben. A figyelem korábbi magyarázatainak összefoglalása követően, a szerző empirikus adatokkal támogatva rávilágít arra, hogy a perceptuális folyamatok mellett az
208
Könyvismertetések
akciók vezérlésére is jellemző a figyelem tulajdonságalapú szerveződése. Felveti, hogy egy cselekvés végrehajtásakor a motoros parancs csak a mozdulat jellegét tartalmazza, például nyúlni valamiért, valamint egy különálló tulajdonságokból álló listát, mint orientáció, erő vagy távolság, amelynek paraméterei a mozdulat végrehajtása közben online finomhangolhatóak. A két rendszer hasonlóságának bemutatását követően rávilágít arra is, hogy nem csupán arról van szó, hogy valamely központi mechanizmus hasonlóképpen dolgozik mind a perceptuális, mind a motoros folyamatokon, de e kettő között intenzív interakció is felfedezhető. Több kísérletes bizonyíték mellett példaként említi, hogy ha egy reakcióidő feladatban a személyeknek jobb vagy bal lábbal kell reagálniuk, amikor meglátnak egy nyilat, a nyíl és a láb orientációjának egyezése vagy különbözősége hatással van a válasz sebességére. Tehát a szerző szerint a cselekvéses válaszban szerepet játszó orientáció facilitálja az adott orientációjú inger perceptuális feldolgozását is. Mindezen továbbmenve a hatás akkor is megmarad, ha csupán bemutatják egy előzetes videóban a cselekvést, és ezáltal aktiválják a motoros válasz orientációját. A szerző ezen és további empirikus eredmények tükrében arra a következtetésre jut, hogy a cselekvés tervezése direkt hatással van a mind a figyelmi, mind a perceptuális folyamatokra. Chris Blais írása (Implicit versus Deliberate Control and Its Implications for Awareness – Implicit versus akaratlagos kontroll és következményei a tudatosságra) egy oximoron, az implicit vagy automatikus kontroll jelenségét foglalja össze. A szerző szerint bár a szakirodalom a kontrollfunkciók tanulmányozásakor szinte kizárólagosan a tudatos folyamatok vizsgálatára szorítkozik, a cselekedeteinket ugyanolyan súllyal határozzák meg a méltatlanul mellőzött tudattalan kontrollfolyamatok is. A hétköznapi életből viszonylag könnyű erre példát hozni, a szerző a gyakorlott autóvezető hazaútját említi példaként. Meglepőbb azonban, hogy olyan klasszikus kísérleti módszerek esetében is, mint a Stroop, a Si-
mon-teszt vagy a flanker teszt, amelyek végrehajtását hagyományosan a tudatos kontrollfunkciók működéséhez köti az irodalom, az automatikus folyamatok kiemelt szerepét hangsúlyozza, és ez utóbbiak működését a Stroop jelenségén keresztül be is mutatja. Fontos megjegyezni, hogy a szerző nem tagadja a tudatos kontrollfolyamatok létezését vagy jelentőségét, viszont hangsúlyozza, számos jelenség, mely eddig tudatos funkciókkal magyarázott a szakirodalom, részben vagy egészében leírható automatikus folyamatok segítségével is, és a szerző szerint ezen esetekben a parszimónia elve alapján ez utóbbi magyarázatokat kell elfogadnunk. A pszichofiziológiai eredmények bemutatásán túl helyet kapnak a könnyed figyelem fogalmát elméleti perspektívából vizsgáló tanulmányok is: Brian Bruya Apertures, Draw, and Syntax: Remodeling Attention – Rések, kinyúlás és szintaxis: a figyelem új modellje című cikkében a flow alapvető alkotóelemét képező könnyed figyelmet azért különösen nehéz a figyelem jelenleg elfogadott elméletei közé integrálni, mert ezen elméletek mind a figyelem laboratóriumi megfigyeléséből építkeznek, és talán az első dolog melyek minden flow-kutató kísérletei során megtapasztal, hogy a flow maga a kísérleti helyzetekkel szemben igen ellenálló. Ennek megfelelően a szerző megfogalmaz egy olyan alternatív modellt (Rések, kinyúlás, szintaxismodell) a figyelmi folyamatokra, mely sokkal inkább merít a hétköznapi helyzetekből, majd e modell alapján áttekinti a figyelmi folyamatok klasszikus elméleteit, eredményeit, azokat értelmezi ez új megközelítés nézőpontjából. A modell alapja, hogy a figyelem dinamikus működésű, a különböző környezeti referenciák állandóan versengenek a tudatba kerülésért, tehát az ingerek feldolgozása sokkal határozottabban belülről irányított. Ennek megfelelően a bőséges külső ingeráradat nem különböző szűrőkön keresztül csupaszul le a végül tudatba kerülő információra, hanem azok az információdarabkák, amelyekre a figyelmi rendszer rendelkezik referenciával, kiválasztódnak, figyelmünkkel kinyúlunk értük,
Könyvismertetések majd ezt követően ezek a referenciák aktuális fontosságuk mentén súlyozódnak, és kerülnek esetlegesen a tudatba. Egy-egy inger után több környezeti referencia is kinyúlhat. Egy focimeccsen – írja a szerző – a kürt hangjának ingere mind a szociális veszélyhelyzeteket jelző, mind a szurkolással kapcsolatos referencia által kiválasztódhat, de a kontextusnak megfelelően valószínűbb, hogy ez utóbbi kerül tudatba, formálja a viselkedést, és erősödik meg ezáltal az adott kontextusban. Minél sérülékenyebb egy adott környezeti referencia más versengő referenciák erejével szemben, annál nehezebb a figyelmet fenntartani vele kapcsolatban. A flow-val járó tevékenységek esetében az adott referencia azonban olyannyira stabil, hogy a figyelem akaratlagos irányítása nélkül is ellen tud állni más referenciáknak, blokkolja azok tudatba kerülését. Az ilyen tevékenységek a szerző szerint jellegzetes formalitás és szintaxis-szinttel rendelkeznek, ahol a formalitás alatt azt érti, hogy mennyire szűk a lehetséges válaszlépések száma, a szintaxis alatt pedig azt, hogy mennyire kötött a válaszlépések sorrendje. A szerző szerint a hétköznapi életben a flow-t könnyen kiváltó tevékenységeknek vagy magas a formalitása és viszonylag alacsony a szintaxisa, például az akrobatikus ugrások gyakorlása vagy alacsony a formalitása és magas a szintaxisa, mint amilyen a sakk. Azok a feladatok, amelyekben mind a formalitás, mind a szintaxis magas, nehezen váltanak ki flow-állapotot, mert túl nehezek (balett-tánc amatőr számára), míg abban az esetben, ha mindkettő túl alacsony, túl könnyűek (járás). Ezáltal a szerző kapcsolódik a Csíkszentmihályi által megfogalmazott flow-csatorna-elmélethez is, amely szerint flow akkor váltódhat ki, ha a kihívás nehézsége illeszkedik a személy képességeihez. Kissé nagyvonalúan adta tanulmányának Yuri Dormashev a Flow Experience Explained on the Grounds of an Activity Approach to Attention – A figyelem cselekvésalapú megközelítésével magyarázott Flowélmény címet. Maga a cikk ugyan részletesen kitér a figyelem cselekvésalapú elméleteire, ismertetve mind Leontinev, mind
209
Dobrynin munkásságát, elemezve a figyelem motoros tevékenységgel való hasonlatosságát, és ez utóbbiból kiindulva a figyelmi folyamatok kognitív sémákon végzett munkáját, valamint a figyelem fejlődését, internalizálódását és a külsőleg irányított figyelem, az akaratlagos és akaratlan figyelem közötti különbségeket, de igen kis arányban foglalkozik a flow-ban ténylegesen megfigyelhető akaratlagosságon túli figyelem magyarázatával, amelyre a cím ígéretet tett. Az a két alfejezet viszont, amely a flow alatti figyelmi folyamatok elemzésére irányul, értelmet ad a részletekbe menő bevezetésnek, érdekes, termékeny gondolatokkal egészíti ki a flow irodalmát. A szerző nézőpontja szerint a flow-val nem járó cselekedetek esetén a hatékonyság érzése nem tartható fenn huzamosan, mert a figyelem a cselekvési szint helyett az operacionális szinten jelenik meg, így hatékonynak csak addig érezhetjük magunkat, míg az ismétlődő egységek begyakorlottá, és ezáltal unalmassá nem válnak, vagy ha az adott feladat végső céllal rendelkezik, annak elérését követően szűnik meg a hatékonyság érzése. Az akaratlagosságon túli figyelem viszont a végrehajtási szint helyett a cselekvés szintjén jelenik meg, és végső célok megfogalmazása helyett, az egyes cselekvések céljaként a következő cselekvést határozza meg, ezáltal a hatékonyság érzése folyamatosan fenntarthatóvá válik, megtapasztalható egyfajta omnipotencia, míg a befektetendő munka észlelt mértéke csökken. A figyelem kialakulásánál motiváló tényezőnek ezt a flow-val együtt járó, korábban már átélt hatékonyságélményt, az élvezetet jelöli meg, amelyet újra el akarunk érni, és amelynek fogalmát tisztán, példáin keresztül jól érthetően választja el a gyönyörtől, ahol az előbbit egy aktív tevékenységnek, míg utóbbi passzív befogadásnak tekinti, hasonlóképpen, ahogy különbözik a gasztronómus aktív élménye a finom ebéd elfogyasztásának passzív gyönyörétől. Az aktív-passzív dichotómia mentén különbözteti meg a flow-t az elmerülés jelenségétől is, amely valahol az akaratlagos figyelem és a flow között helyezkedik el, és két tagadással megfogalmazva
210
Könyvismertetések
azt az állapotot jelenti, melyben már nem érezzük a befektetett munkát, de még nem éljük át az élvezetet, csupán a gyönyört. Csíkszentmihályi és Nakamura tanulmánya (Effortless Attention in Everyday Life: A Systematic Phenomenology – Könnyed figyelem a mindennapokban – egy rendszerező fenomenológia) a flow és könnyed figyelem fenomenológiai vetületeit mutatja be tömören, kevés új információval ellátva olvasóit. A megszokott flow-megközelítés helyett egy kissé eltérő módon a könnyed figyelem szemszögéből közelítve, evolúciós nézőpontból próbálja a flow-jelenséget megvilágítani. A figyelem nemcsak kognitív folyamatként, hanem maga is élményként értelmezhető az átélő számára. Ennek az élménynek a milyensége meghatározó a feladat végzése közbeni hangulatunkra, ami viszont a feladatvégzés hatékonyságával, sikerességével áll kapcsolatban. A tanulmány erénye egy serdülőkkel végzett kutatás bemutatása: a relatív erőfeszítés nélkül végzett iskolai feladatok érdekesebbek, inkább intrinzik módon hatóak, több örömöt okoznak, izgalmasabbak és kevésbé feszült állapotban végezhetőek. A tanulmány sajnos inkább csak általános érvényű megfogalmazásokig jut el a könnyed figyelem kiépíthetőségével kapcsolatban: a meditatív állapotok gyakorlása, mint direkt út, a szerzők számára nem szimpatikus, mivel érvelésük szerint a figyelem gyakorlása maga válik így a létezés értelmévé, ugyanakkor az indirekt úttal kapcsolatban nem kapunk útmutatást arra nézve, hogy hogyan „csináljunk valamit olyan jól, amennyire csak lehetséges”, hogy ezáltal éljük meg a flow-élmény jótékony hatásait. Kiemelendő megjegyzése a fejezetnek, hogy a flow-élmény maga nem feltétlenül jár személyes jelentőséggel, fejlődési potenciállal mivel ezek a figyelem tárgyának függvényei is: a flow tehát nem csak pozitív konnotációkban értelmezhető jelenség. A tanulmány, ha csak elvi síkon is, de útmutatást ad arra a kérdésre, hogy a könnyed figyelmi élmény (flow) végeredményben habituális rendszerünk jól működése-e vagy kognitív erőfeszítések sorozatában kialakuló pozitív élmény:
a kettő keveréke. Ez a válasz rávilágít arra, hogy miért foglalkoznak különböző tanulmányok ugyanazon flow címszó alatt teljesen különböző implicit és explicit rendszereket érintő automatikus és akaratlagos figyelemmel összefüggő témákkal. Jóllehet a tanulmány kevés új információval gazdagítja olvasóit a kötetben mégis egyfajta horgonyként segíti a koncentráltabb tanulmányok eredeti elméletbe integrálását. A flow fiziológiai jellemzőinek közvetlen kísérleti úton való felfedésével kecsegtet egy magyar szerzőt is jegyző tanulmány. Ullén, Manzano, Theorell és Harmat László írása (The Physiology of Effortless Attention: Correlates of State Flow and Flow Proneness – A könnyed figyelem fiziológiája: a Flow-állapot és a Flow-hajlam korrelátumai) talán a flow-élményállapot fiziológiai jellemzőit vizsgáló legelső tanulmányok egyike, nagyrészt a fenti szerzők már publikált vagy publikálás alatt lévő műveinek összefoglalása. A fiziológiai vizsgálatok elsősorban a szívfrekvencia, ennek variabilitása, a légzésfrekvencia, ennek variabilitása, illetve a kilégzés széndioxid koncentrációjára szorítkozik az első professzionális, illetve amatőr énekesekkel végzett vizsgálatban, és a második professzionális zongoristákkal végzett kutatásban, akiket ismert és ismeretlen darab lejátszására kértek. Mindkét esetben a szívfrekvencia-variabilitás a professzionális, illetve ismert darab esetén magasabb volt, amely mögött a szerzők a szimpatikus és paraszimpatikus rendszerek szabályozási készségének kialakulását sejtik. Az, hogy a flow-t ilyen kutatási helyzetben vizsgálták mindenképp figyelemre méltó, azonban az alacsony elemszámú vizsgálati minták sajnos az eredményekkel kapcsolatban óvatosságra intenek, így a kutatások elsősorban a flow vizsgálatának történeti szempontjából érdekesek, illetve tanulságosak. Manzano és társai nem tudták elkerülni a flow-fogalom adott körvonalazatlansága miatti bizonytalanságot, hogy tulajdonképpen a helyzeti, vizsgálati tényezőktől elhatárolhatóan a flowélmény következményei-e a nyert eredmények. Ez a probléma várhatóan még sok a jövőben megszülető flow-val kapcsolatos
Könyvismertetések vizsgálatot érint, amíg a flow fogalomrendszerének pontosabb körvonalazódása meg nem történik. Slingerland cikkében (Toward an Empirically Responsible Ethics: Cognitive Science, Virtue Ethics, and Effortless Attention in Early Chinese Thought – Egy empirikus felelős etika felé: a kognitív tudomány, erény etika és könnyed figyelem a korai kínai gondolkodásban) amellett érvel, hogy a nyugati kultúra etikájára, morális érvelésére oly nagyon jellemző tiszta kogníció, a saját testtől, érzelmektől, szokásoktól elszakított gondolkodás eszménye jelenlegi pszichológiai és neuropszichológiai tudásunk mellett egyre kevésbé tartható. Ismert, hogy mindennapi viselkedésünk számottevő mértékben a könnyed figyelmi funkciók és spontán szokások irányítása alatt áll, tehát a jelen kor etikai gondolkodói sem elégedhetnek meg a lecsupaszított gondolkodás elemzésével, hanem vizsgálniuk kell az észlelés és viselkedés folyamatait, a szokások kialakulásának útjait, valamint azt, hogy szükség esetén ezek hogyan formálhatóak újra, fordíthatóak új irányba. A tudatos ismeretek átadásában való jártasság, ha nem jár a tudattalan folyamatok figyelembevételével, a szerző álláspontja szerint nem lehet kielégítő az etikai problémák esetében. Bár a cikk érdekes gondolatokkal gazdagíthatja olvasóját, a kötetben való megjelenése kissé erőltetettnek hat, a többi cikkhez még jóindulattal sem kapcsolható. A tanulmányok egy másik csoportja a flow-állapotot mint módosult tudatállapotot vizsgálja, elsősorban neuropszichológiai és fenomenológiai hasonlóságok alapján: Dietrich és Stoll neurológiai hipotéziseket fogalmaznak meg a módosult tudatállapotok kategóriáin belül a flow-ra vonatkozóan Effortless Attention, Hypofrontality, and Perfectionism – Könnyed figyelem, hipofrontalitás és perfekcionizmus című cikkükben. A szerzők értelmezése szerint flow-állapotban az információfeldolgozás az implicit rendszerek dominanciájával jellemezhető az áramlat-élmény leírása alapján. Az explicit rendszer nagymértékben támaszkodik a prefrontális kéregre, ahol a munkamemória
211
struktúrái találhatóak, a hippokampuszra, amely a konszolidációt végzi alvás közben a kérgi területeken. Az implicit rendszer az explicittel szemben az információkat nem teszi elérhetővé a feldolgozó rendszerek sokaságának, ami a feladatmegoldás gyorsaságával jár. Ez a lehetőség ugyanakkor kizárólag velünk született vagy magas szinten elsajátított programok esetén formálódik ki a program végrehajtásának flexibilitása árán. Az átmeneti hipofrontalitás elmélete jól magyarázza a különböző módosult tudatállapotokban kialakuló tudati jelenségeket. Ezek az általános ébrenléti tudatállapothoz képest a frontális elsősorban prefrontális területek különböző szintű leszabályozottságával értelmezhetőek. Ebben a tekintetben rokoníthatóak az erős hipofrontalitással jellemezhető akár drog indukálta és a csekélyebb hipofrontalitással jellemezhető köznapibb állapotok, mint a meditáció, hipnózis, illetve flow. A cikk különlegessége maga az állítás, hogy a magasabb rendű tudatállapotok, tulajdonképpen a teljes nappali éberséghez képest csökkent tudatossági állapotok, amelyek a megszokottól eltérő ingerértékelést és feldolgozást tesznek lehetővé, ezáltal szubjektíve magasabb-rendűvé értékelődve. Ez a csökkent tudatosság ugyanakkor objektív értelemben lehetővé teszi, hogy olyan komputációoptimalizált struktúrák, mint a kisagy főszerephez jussanak a feladat-végrehajtásban, ami végül is a hatékonyságot növeli: a legmagasabb tudatosság tehát nem feltétlenül a leghatékonyabb egy-egy helyzetben, ami egybecseng a flow-állapotban megfigyeltekkel. Austin cikke (The Thalamic Gateway: How the Meditative Training of Attention Evolves toward Selfless Transformations of Consciousness – A talamikus folyosó: Hogyan vezet a figyelem meditatív tréningje a tudat én-nélkülivé válásához) figyelemreméltó abban a tekintetben, hogy egy tudományosan nehezen megfogható témakört, a figyelem meditatív fejlesztésének a tudati szintekre gyakorolt hatását elemzi neuropszichológiai szinten, miközben a neurális rendszerek sajátos működését elsősorban a zen buddhizmus által leírt és tapasztalt él-
212
Könyvismertetések
ményvilággal egyezteti. Az élmény, amikor a személy énélménye eltűnik a tudatból, miközben a környezetét tovább észleli. Austin e jelenségkört a thalamus különböző magcsoportjainak aktivált, illetve deaktivált állapotaihoz köti, amelyeket a saját magunkhoz viszonyított (Self-referential) és külvilághoz viszonyított (Other-referential) rendszerekként mutat be. A vizsgált meditatív állapot kulcsa a magunkhoz viszonyított rendszerek háttérbe szorulása, amelynek készsége a meditáció során fejlődik. Megpróbál lehetséges fiziológiai magyarázatot nyújtani például a hirtelen megvilágosodás élményéhez. A szerző hipotetikus alapon, de tényekre alapozva építi fel véleményét, ugyanakkor a hipotézisét, csupán egy saját magán végzett vizsgálatsorozattal tudja alátámasztani. Posner, Rothbart, Rueda és Tang tanulmánya nagyon bátor címmel indul: Training Effortless Attention – A könnyed figyelem tanítása. Sajnos a tanulmány tartalma nem ér fel a cím keltette reményekhez, nem nyújt az olvasó számára pontos indukciós stratégiát, ugyanakkor sok lényeges adalékkal szolgál a kutatók számára, a könnyed figyelmi vagy flow-helyzet indukciójának buktatói, lehetőségei szempontjából. A könynyed figyelmi helyzethez vezető tudományos előzményeket a kötetben sokadszorra és talán nem szerencsés módon újrastrukturálva összefoglalják kiegészítve humángenetikai eredményekkel, ez viszont lényeges összefüggésekre világít rá. Ezek az eredmények elsősorban a figyelemmel kapcsolatos tudásunk összefoglalása a tanulmány sokat segít a flow-fogalom neurofiziológiai és genetikai tudásanyagba való beágyazásában a figyelmi rendszerben mutatkozó egyéni különbségek bemutatásával. Természetesen az indukció lehetőségének mindennapi jelentőségére is reflektálnak a tanulmányban a könnyed figyelem begyakorlásával kapcsolatos eredményeket a kutatói mellett klinikai, egészségpszichológiai eredményeik szemszögéből bemutatva. A szerzők saját tanulmányaik mellett más kutatások eredményeit is feldolgozva foglalják össze a begyakorlásban rejlő lehetőségeket. Figyelmi
fejlődés szempontjából szenzitív korú 4–7 éves gyermekekkel egyre növekvő figyelmi igényű videojátékot játszattak. Az ACC felett megnövekedett N2 komponens a konfliktusfeloldás és/vagy monitorozás megnövekedett jelenlétére utal. A kontrollcsoporthoz képest megnövekedett IQ-t mértek, amely jelenség a szerzők szerint a munkamemória és a konfliktusfeloldás gyakorlásához, vagyis feladatáltalános területekhez kötődik. Egy másik útként az Integrated Body-Mind Training eredményeit szemléltetik. Az explicit figyelem hatékonyságának növekedése mellett endokrin és hangulati szempontból is pozitív változást mutattak a vizsgálati személyek hosszú távon. A szerzők kitérnek a flow és a meditáció kapcsolatához: a meditatív állapotot kezdetben erőfeszítéssel elérő kezdők a meditáció hosszú távú gyakorlásával a figyelem könnyedségével a meditatív állapot tökéletesedését érik el, hasonlóan a flow-állapot bizonyos tevékenységgel kapcsolatban való kialakulásánál megfigyeltekkel. Sajnálatos, hogy a tanulmányban nem tisztázzák a videojátékkal és a meditációval elérhető fejlődés közötti átfedéseket, kapcsolatokat, így továbbra sem láthatjuk az ilyen módszerek központi mozzanatait. Wulf és Lewthwaite tanulmánya (Effortless Motor Learning?: An External Focus of Attention Enhances Movement Effectiveness and Efficiency – Könnyed motoros tanulás? A külső figyelmi fókusz növeli a mozgás hatásosságát és a hatékonyságot.) a mozgással kapcsolatos figyelmi kontroll fókuszának teljesítményre gyakorolt hatásával foglalkozik. A szerzők a figyelem céljának két lehetséges helyét különítik el, belső figyelmi fókuszról beszélnek, ha a személy figyelme önnön testére és annak mozgására irányul, ezzel szemben külső figyelmi fókusz esetén, írják, ez a figyelem azon hatások felé fordul, melyeket a személy saját testével a környezeten végez. Az eddigi vizsgálatok eredményeként elmondható, hogy a külső figyelmi fókusz használatával nagyobb hatékonyság érhető el. A különbség megmutatkozik a mozgáshoz szükséges fizikai valamint mentális erőfeszítés mértékének csök-
Könyvismertetések kenésében egyaránt. Azok a személyek, akik olyan instrukciót kaptak a kísérletek során, mely külső fókuszt alakított ki, pontosabban hajtották végre az adott feladatot, például sikeresebben dobtak kosárra, más vizsgálatban nagyobb erőt fejtettek ki, valamint gyorsabban tanulták meg a mozgást, és figyelemmegosztásos helyzetben, a másodlagos feladatban gyorsabb reakcióidőket produkáltak. A szerzők feltételezik, hogy a belső figyelmi fókuszra irányuló instrukció hozzáférést alakít ki a személy szelfjéhez, növeli az éntudatosságot, az önértékelést és aktiválja az önszabályozó rendszereket, ami egyrészről elvonja a figyelmet a feladatról, másrészről a mozgást ebben az esetben a tudatos ellenőrzést és figyelmet igénylő folyamatok irányítják a jóval hatékonyabb, készség szintű, automatikus és önszabályozó vezérlés helyett. A flow-t kísérleti helyzetben kutatók számára kihagyhatatlan Moller, Meier és Wall tanulmánya (Developing an Experimental Induction of Flow: Effortless Action in the Lab – A Flow kísérleti kiváltásának kidolgozása: könnyed cselekvés a laborban), amely a flow kísérleti indukciójával kapcsolatos ismeretanyagot mutatja be kiváló struktúrában. A kísérletes indukciók kedvelt szerkezete a készség-követelmény egyensúly manipulációjára építő unalom–flow–szorongás helyzetek kialakítása a nehézség manipulálásával. Legtöbbször egyszerű videojátékokon (például Pac-Man, Tetris) alkalmazzák ezt a fajta manipulációt. A nehézség variálásában célszerű a fix nehézségű helyzetek helyett a vizsgálati személyek készségszintjéhez igazított nehézségi helyzeteket kialakítani. Különösen tanulságosak azok a bemutatott kutatások, amelyek a flow kísérleti vizsgálata során a flow-elméletben definiált kiváltó körülményeket pontosítják: a kihívás-készség egyensúly önmagában nem elég a flow kiváltásához, illetve a kihívás készség egyensúly meghatározó jellegét moderálja a feladat szubjektív hasznossága: amennyiben a hasznosság magas a kihívás-készség egyensúlynak alig van jelentősége a flow kialakításában, amennyiben azonban alacsony, az egyensúly jelentősége meghatáro-
213
zó. A hasznosság manipulálásával (például jutalmazással) a kísérleti helyzetben jelenlévő kihívás-készség egyensúly jelentőségét manipulálhatja a kutató. Egy másik jelentős, és mindezidáig elhanyagolt feltétele a sikeres kutatásnak, az egyértelmű célok és az informális visszajelzések feladatba való beépítése, szem előtt tartva, hogy a túlstrukturált feladatok a kreatív válaszmintázatokat blokkolva a flow-élmény kialakulását is megakadályozhatják. Az autonómia támogatása a kísérleti helyzet, mint erős helyzeti tényező miatt különösen fontos. A feladat személyes jelentőségének hangsúlyozásával (például fejlődés), a vizsgálati személyek feladattal kapcsolatos érzelmeinek elfogadásával és az instrukciókban az utasítások választási lehetőségekké alakításával a flowélmény kialakulását segíthetjük. Nagy jelentőséggel bír az irreleváns ingerek minimalizálása, különösen a személyes éntudatosság indukálásának kizárása. Versengési helyzetek csak speciális feltételek teljesülése esetén facilitálhatják flow kialakulását. A tanulmány nagy értéke, hogy a kísérlettervezés mellett a személyiségtényezők moderáló hatásaira is kitér. E személyiségtényezők felvétele a flow indukálását jobban személyre szabottá teheti, illetve lehetőséget ad olyan személyek kiválasztására, akik jól indukálhatóak egy bizonyos módszerrel, nehézségszinttel. Ilyen személyiségtényezők a cselekvésorientáció, a sikerorientáció vagy az explicit kudarckerülés. Ackerman és Bargh cikke (Two to Tango: Automatic Social Coordination and the Role of Felt Effort – Kettőn áll a vásár: az automatikus társas koordináció és az érzékelt erőfeszítés szerepe) a könnyed figyelem szociálpszichológiai vetületének vizsgálatával kapcsolódik a kötet témájához. A szociális koordináció nagyrészt automatikus, különösen amennyiben jól működik a résztvevők között a viselkedés, érzések és gondolatok szinkronizációja. Amennyiben az interakció felépítése nehézségekbe ütközik a koordináció elégtelensége miatt, a tudattalan folyamatok tudatossá válhatnak, ami az interakció minőségében is megmutatkozik. Az automatikusság hiányát a részt-
214
Könyvismertetések
vevők kölcsönösen észlelik, ami csökkenti az affiliációs előnyöket, feszültséget és gyanút élnek meg az interakcióban résztvevők. Szociális szorongással élők esetében ezek a jelenségek felerősödve jelentkeznek. Ezzel szemben a hatékony szociális koordináció a könnyedséggel és pozitív reakciókkal: fokozottabb érzésekkel és bizalommal társul, a koordináció sikeressége egyben a személyközi hatékonyság jele a résztvevők, megfigyelők számára. Ezek a folyamatok a szerzők szerint analógiát mutatnak a flow-ban megélt könnyed figyelmi folyamatokkal, ugyanakkor olykor ez a párhuzam erőltetettnek tűnik, a kétségtelen fenomenológiai hasonlóságot a szerzők nem támasztják alá olyan neurológiai vagy kísérletes vizsgálatokkal, amelyek a korábban bemutatott flow-koncepciókhoz kapcsolná őket. A könyvben található tanulmányok a flow és a könnyed figyelmi állapottal kapcsolatos eredményeket jól fókuszáltan, tudományos keretben foglalják össze. A kötet érdeme, hogy elsőként próbálkozik meg a témakör szigorúan tudományos eredményeinek bemutatásával a lehető legszélesebb szempontrendszerrel. A legtöbb tanulmány próbál túllépni a gyakorisági megfigyeléseken, és a flow direkt indukciójára és vizsgálatára
vázolnak fel lehetőségeket – mindezt tudományos eredményekre alapozva a legtöbb esetben. A kötet kognitív, neurológiai dominanciája egyértelmű, és jó indikátora annak, hogy a flow-fogalom a szigorúan tudományos eszközökkel vizsgálható pszichológiába kíván beágyazódni. A kötetben érezhetően nincs egyeztetés a tanulmányok között, ezért számtalan flow és könnyed figyelem irodalmi összefoglalón kell átrágnia magát az olvasónak: ez hol fárasztó az ismétlődések miatt, hol tanulságos a különböző területek és ismeretanyagok bevonása révén. Végeredményben a flow-val kapcsolatos fogalmi bizonytalanságok nem szűnnek meg: a köteten végigvonul az explicit funkciókhoz kapcsolható flow-jelenség, és az implicit funkciókra támaszkodó flow-állapot fogalmi összemosódása. A kötet olvasása azonban eljuttatja az olvasót ezen kérdések körvonalazódásához, ami tagadhatatlan érdeme, egyben egy lehetőség a flow fogalmi tisztázásában való komoly előrelépésre a bemutatott eredmények ütköztetése révén. Éles határvonal érződik a populáris, flow-val kapcsolatos irodalom és a kötet tartalma között, ami sokatmondó változás a témában érdekeltek körében: A könyv olvasása alapvető minden flow-val foglalkozó kutató számára. Soltész Péter
CSÍKSZENTMIHÁLYI MIHÁLY – ISABELLA SELEGA CSIKSZENTMIHALYI (szerk.): Élni jó! Tanulmányok a pozitív pszichológiáról * Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 332 oldal
A szerkesztők összeállításának alapjául a Gallup International Positive Psychology Center jóvoltából Washingtonban megren*
Fordította: Boross Ottília és Gábris Krisztián.
dezett első Pozitív Pszichológiai Gyűlés előadásai szolgáltak. A pszichológiának új lendületet adó pozitív szemlélet neves kutatóit
Könyvismertetések felsorakoztató gyűjteményben a szerzők az új területhez hozzájáruló legpregnánsabb gondolataikat mutatják be. A kötet Csíkszentmihályi bevezetőjével indul, és Seligman utószavával zárul, akik az irányzat „alapító atyái”. Csíkszentmihályi a Bevezetésen kívül mindhárom nagy rész (Történeti és elméleti nézőpontok, A pozitív élmény, Élethosszig tartó pozitív fejlődés) elején ad egy összefoglalót arról, milyen fontos gondolatokat tartalmaznak az abban foglalt cikkek. A Bevezetésben a kötet témáját összefoglalóan az élni érdemes élet kutatásában jelöli meg, és azt reméli, ez sikeresen ellensúlyozza azt a redukcionista pszichológiai szemléletet, amely a mérést a jelentés fölé helyezi. Az első cikk Pléh Csabáé, aki a pozitív pszichológia 19–20. századi európai gyökereiről ír. Három „főhős” köré szervezi mondanivalóját. Ezek egyike John Stuart Mill, aki a haszonelvűség világképétől eljutott a tudás és a szeretet különös, az utilitarizmusnak ellentmondó lényegéig, és ez megteremtette a személyiség kultuszának és az önaktualizáción alapuló motivációs rendszerek hangsúlyozásának az alapját a későbbi szakirodalomban. A másik hős William Stern, a perszonalizmus atyja, aki az egész személy integrált felfogását vallja, a pszichológiát mint az élményt átélő ember tanulmányozását tételezi, és e nézeteivel a pszichológia személyközpontú látásmódját alapozza meg. A harmadik előfutár Karl Bühler, aki korai etológiai elveket használ arra, hogy rámutasson: már az állatok sem, de az ember meg végképp nem tekinthető pusztán reaktív lénynek. Mindhárom hős hangsúlyozza a tudás örömét, azt, hogy a tudás önmagában jutalmazó. Cristopher Peterson az „ellen-DSM” propagátora. Az erősségek osztályozása kiegészíti a DSM betegséghangsúlyú kategorizációját, és a karakter erősségeit tulajdonságok dimenzióiként jellemzi, amelyben fokozatok szerint különbözünk egymástól. Ez a kidolgozott osztályozás a szakirodalomra támaszkodva 6 átfogó kategóriába sorolható 24 pozitív vonást tartalmaz. Ezek a kategó-
215
riák: Bölcsesség és tudás, azaz kognitív erősség; Kurázsi vagy érzelmi erősség; a Szeretet személyközi erőssége; Igazságosság mint civil erősség; Mértékletesség, avagy a túlzásoktól védő erősség; Transzcendencia, a világegyetemmel összekötő erősség. Az „ellen-DSM” nem teszi feleslegessé a DSM-et, hanem azokra a pszichés gondokra hívja fel a figyelmet, ami a mindennapi életünkben sokkal elterjedtebb, mint például a rosszindulat, a társas elidegenedés. Abból kiindulva, hogy az emberi viselkedés egy kontinuum mentén (ellentét–hiány–erősség–túlzás) elhelyezhető, minden erény esetében megállapítható, hogy az erősség ellentéte vagy hiánya (esetleg eltúlzása) milyen problémákban jelentkezik. Például a remény erősségének ellentéte a pesszimizmus, hiánya a pillanatnak élés, túlzása a vakhit rendellenessége. Az osztályozás átfedést mutat a DSM második tengelyével. Peterson konkrét példákkal illusztrálja mondanivalóját, és reméli, hogy az új osztályozás segítségével képesek leszünk azonosítani a valódi pszichológiai problémákat. Dimitrij Leontyev a pozitív személyiségfejlődésről ír, amelyet a személy választása dönt el. Mi döntünk arról, hogyan irányítjuk életünket, milyen emberi logikákkal élünk. Ilyen magasabb logika a társas normák követése, az „életszükséglet” logikája, a lehetőségek (miért ne?) logikája és a végső megértés (így működik a világ) logikája. Érvelésében Fromm hatása érződik a konstruktív és destruktív lehetőségekről. Leontyev Kalityejevszkajával együtt felállított modelljében a szabadság és felelősség dimenzióiban négy személyiségfejlődési lehetőséget ír le: az impulzív, a konformista, a szimbiotikus és az autonóm mintázatot. Hogy miként válhatunk autonóm emberré, arra a szerző szerint az ok-okozati összefüggések közé beékelt közvetítő folyamatok kihasználásában kell keresni a választ. Ezeket a folyamatokat kell kézben tartanunk, és ekkor élhetünk értelmes életet. Robert Emmons a spiritualitás tudományos kutatásának legújabb eredményeit ismerteti. A spiritualitás vizsgálata a valláspszichológia területéről indul: az itt kutatók
216
Könyvismertetések
a spiritualitást mint személyiségvonást, mint személyes célok és szándékok jelenségét és mint konkrét érzelmekben fellépő jelenséget vizsgálják. A cikk első része bemutatja a spiritualitás meghatározásának fejlődését a szakirodalomban (a vallásosságot meghaladó értelmezésig). A második részben a spiritualitás mint személyiségvonás mérésére kidolgozott eszközöket és az ezekkel elért eredményeket írja le: ismerteti a Spirituális Transzcendencia Indexet, a Spirituális Transzcendencia Skálát, melyek megragadják a fogalom lényeges aspektusait, és kultúrközi vizsgálatokra is alkalmasak. A cikk következő részében a személyes célok szintjének elemzéséről szól a szerző, amelyben a spirituális törekvések és a jóllét összefüggését mutatja be. Az utolsó, részletesebb leírás a spirituális érzelmek világába vezeti az olvasót: a hála, a félelem és a hódolat, a rácsodálkozás, a megbocsátás és az éber figyelem élményeit elemzi Emmons. A kötet második részét A pozitív élmény címmel látták el a szerkesztők, és három, elsősorban kutatási eredményeket összegző cikket foglaltak bele. Az első Barbara Fredrickson írása, amelyben a pozitív érzelmek elhanyagolt területét tekinti át, és amellett érvel, hogy a pozitív érzelmek nem csupán jelzései a pozitív testi állapotoknak, hanem maguk is alkalmasak arra, hogy ezeket az állapotokat előidézzék. Azt állítja, hogy a hagyományos érzelem-elméletekbe a pozitív érzelmeket nem lehet differenciáltan és körültekintően begyömöszölni, ezért egy új megközelítést ajánl, amelyet a pozitív érzelmek láss-gyarapíts (broaden and build) elméletének keresztel el. Eszerint a pozitív érzelmek szélesítik a figyelmi fókuszt és a cselekvési lehetőségeket (ellentétben a negatív érzelmek cselekvésbeállító szerepével), és ezzel növelik az ember személyes erőforrásait hosszabb távon. A teória bizonyítékául felsorakoztatja Isen és kutatócsoportja eredményeit, mely szerint a pozitív érzelmek átélése serkenti a kreativitást, a rugalmasságot, a hatékony gondolkodást stb. Saját eredményeit arról, hogy a pozitív érzelmek „felülírják” a nega-
tív érzelmek hatásait, szintén e keretben értelmezi. A pszichológiai reziliencia „fűtőanyagának” tartja a pozitív érzelmeket, és ezt az állítását több kísérleti bizonyítékkal is alátámasztja. A pozitív érzelmek építő hatása nemcsak a testi és lelki jóllétre vonatkozóan áll meg, hanem egy longitudinális vizsgálat bizonysága szerint akár az élet hosszának vonatkozásában is igaz. Daisy Grenwal és Peter Salovey az érzelmi intelligencia hozadékairól ír. A szerzők először ismertetik az érzelmi intelligencia fogalmának karrierjét, majd a képességalapú felfogás Mayer és Salovey-féle négyágú modelljét (az érzelmek észlelése, az érzelmek gondolatok serkentésére való alkalmazása, az érzelmek megértése és az érzelmek kezelése). Foglalkoznak az érzelmi intelligencia mérésének problémáival is, és érvelnek a képességalapú tesztek mellett. Végül bőséges bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogyan könnyíti meg életünket az érzelmi intelligencia mind a társas kapcsolatok, mind a munka, mind a testi és lelki egészség területén. Sőt, még azt a ritka esetet is megemlítik, mikor a vizsgálatok tanúsága szerint az érzelmi intelligencia hátrányokkal jár (a magas szintű kreatív önkifejezésben). Jane Henry a jóllét elérésének stratégiáit veszi számba cikkében. Először a különböző pszichoterápiás megközelítéseket ismerteti (a közölt táblázatban egy elírás: a humanisztikus megközelítéshez hasonló alternatíva nem a „kísérleti”, hanem a „tapasztalati”). Meglepő adattal szolgál: egy európai felmérésben azt találták, hogy a rászoruló népességnek csak mintegy egyötöde fordul a problémájával szakemberhez, 70%-uk pedig semmit sem tesz klinikai tüneteinek megszűntetéséért. Fontos szerepet kap az önsegítés, amelyet a hivatalos szakmai irányzatok nem támogatnak, azonban a pozitív pszichológusok osztják az önsegítők lelkesedését a pozitív modellek és a pozitív attitűd iránt. A pozitív pszichológia nézetrendszerében végzett kutatások sok, jóllétet elősegítő stratégiát tártak fel az idők során. A szerző felsorolja ezeket, és kitágítva a perspektívát több olyan stratégiát is említ, amely beilleszthető a pozitív szemléletbe, de alapvető-
Könyvismertetések en régi hagyományai vannak a keleti kultúrákban (a spiritualitás elérésére). Egy táblázatban összehasonlítja és ahol lehetséges, megfelelteti egymásnak a fenti módszereket. A cikk igen érdekes része, amikor „laikusok” saját stratégiáit írja le a szerző. Igaz, a vizsgálati személyek nagy része az emberi fejlődéssel hivatásszerűen foglalkozó személy volt (pszichológus, pedagógus), de voltak olyanok is, akik nem számítanak szakembernek. Henry külön összegzi a hatékony stratégiákat és azokat, amelyek nem hoznak sem változást, sem javulást. A válaszadók harmada az elme lecsendesítésének valamilyen technikáját említi mint hatásos megoldást. A laikusok és a szakemberek személyiségfejlesztési stratégiáinak eltérése Henry szerint a minta különlegességén túl abban is gyökerezhet, hogy a kliensek számára egyáltalán nem vonzó a kellemetlen eseményekre koncentráló terápiás megközelítés, a kliensek jóval többre értékelik a terapeutától kapott támogatást, mint a terapeuták számára fontos belátást, és inkább keresik a változás intuitívabb útját, mint az explicit problémamegoldást. A jövő pozitív pszichológiájára vár azoknak az új stratégiáknak a kidolgozása, amelyek eredményesebbek és népszerűbbek is a hagyományos terápiáknál. A kötet harmadik részét az élethosszig tartó pozitív fejlődésnek szentelték a szerkesztők. Az öt cikk közül három európai szerzők műve. Az első cikket Jochen Brandtstädter jegyzi, és azzal foglalkozik, hogyan tudjuk céljainkat a megváltozott körülményekhez igazítani az élet második felében, hogy életünket továbbra is élni érdemesnek tartsuk. A célok és a végrehajtás módjainak elérhetősége egyaránt hozzájárulnak az életünkkel való elégedettség érzéséhez. A célokhoz való viszonyt az asszimiláció és az akkomodáció folyamataival jellemezhetjük: az egyikben a célokhoz illeszkedve változtatunk, a másikban a célokat alakítjuk a külső-belső feltételekhez. Az akkomodáció és asszimiláció dinamikáját a cél felett érzett kontroll és a cél fontossága határozza meg. Az élet második fele jó terepet szolgáltat
217
a modell értelmezéséhez. Az öregedés során szaporodnak a visszafordíthatatlan veszteségek, de az idősek általában mégsem érzik ennek hatását szubjektív jóllétükön. A célokat tekintve ez kezdetben az asszimilációs folyamatok túlsúlyát jelenti, a célok fenntartását akár kompenzációs módon is. Később, ha a lehetőségek beszűkülését már nem lehet ellensúlyozni, az akkomodációs folyamatok, a céloknak a lehetőségekhez igazítása kerül előtérbe. Ha céljainkat olyan fontosnak érezzük, hogy képtelenek vagyunk felváltani őket másokkal, depresszió uralkodhat el rajtunk. Az asszimilációs kitartást és az akkomodációs rugalmasságot mérő eszközökkel igazolható a második képesség kulcsszerepe az életminőség megőrzésében. A szerző úgy véli, az idősek múltba nézése nem védekező folyamat, hanem a lehetőségek szűkülése következtében beinduló akkomodációs folyamatok jele. Antonella Delle Fave a következő cikkben a szubjektív élmények életminőségre gyakorolt hatásával foglalkozik. Az egészség biopszichoszociális modellje keretében értelmezi azt, hogy a szubjektív egészségélményünk eltérhet az objektív mutatók által meghatározottól. Azt, hogy mi számít betegnek és egészségesnek, a kultúra is meghatározza, és paradox módon a hagyományos társadalmak erősebb társas kohéziója sokszor jobb mindennapi beilleszkedést biztosít a betegeknek. Ugyanakkor a betegség szubjektív oldala, hogy mit tudunk hasznosítani az átélt viszontagságokból, milyen jelentést tudunk adni megpróbáltatásainknak, ugyancsak igen fontos meghatározói életminőségünknek. A szerző végigveszi azokat a divatos konstruktumokat, amelyek szerepet játszanak az egészségi állapot és szubjektív leképeződésének alakulásában. Külön kitér a flow-élmény szerepére az egészség szubjektív érzésének megőrzésében vagy helyreállításában. Az olasz kutatócsoport, amelynek Delle Fave is tagja, sok kultúrközi vizsgálatból szűrte le megállapításait a tökéletes élmény egyéni fejlődést és társas integrációt előmozdító hatásáról.
218
Könyvismertetések
Mindez gyakorlati jelentőséggel bír, ha az egészségügyben dolgozók élményminőségével is számolunk, hiszen ők azok, akik a betegekre különleges kapcsolatuk miatt nagy hatással vannak. A szerző gyakorlati célokat fogalmaz meg, melyekkel elősegíthető az egészségmegőrző stratégiák kialakítása, működtetése: az optimális működés modelljének kidolgozását, a szubjektív élmények osztályozási módszertanának bevezetését, a kultúra, a szocializáció hatásának felmérését, a jóllétet fokozó intervenciós programok kidolgozását és az egészségügy szervezeti struktúráinak a szakemberek optimális élményminőségét elősegítő átalakítását jelöli meg célként. Jari-Eric Nurmi és Katarina Salmela-Aro cikkének címe: Ami működik, az boldoggá is tesz. A finn szerzőpáros a motiváció szempontjából közelíti meg a jó élet kérdését: ha az emberek úgy tudnak alkalmazkodni különböző élethelyzeteikhez, hogy közben saját szükségleteiket is ki tudják elégíteni, akkor érzik magukat jól. Egy Maslow-étól eltérő motivációs hierarchiát írnak le, amely az általános – egyedi kontinuumon hoz létre „szinteket”, az evolúciósan meghatározott motívumoktól az egyéni célok felbontásából álló alcélok, tervek, stratégiák szintjéig. Ebben a rendszerben az egyéni célok és a jóllét összefüggéseit vizsgáló kutatások eredményeire alapozva megállapítják, hogy ha az emberek céljai és belső szükségletei összhangban vannak, ha céljaikat jó eséllyel valósítják meg, és ha társas támogatásuk megfelelő, akkor jól érzik magukat a bőrükben. Az élethosszig tartó fejlődés alapgondolata, hogy az embert élete során több különböző környezet veszi körül, és ezekben kell a változó követelményekhez igazítania saját céljait is. A szerzők szerint a motivációnak két funkciója van: egyrészt a szükségletekkel összhangban álló környezet kiválasztása, másrészt a célok elérése érdekében az igazodás az aktuális környezethez, élethelyzethez. Felállítanak egy modellt arra, ahogyan a fejlődés támasztotta követelmények és az életkorból fakadó korlátozások behatárolják az egyéni célok felállítását. Ezt a modellt
több kutatás is alátámasztja, és megállapítható, hogy a jóllét annál magasabb, minél inkább egyeznek céljaink fejlődési feladatainkkal. Ugyanakkor az énközpontú célok kevésbé segítik a szubjektív jóllétet. Végül a szerzők megállapítják, hogy „a boldogság kulcsa az, ha rendületlenül hiszünk abban, hogy el fogjuk érni a belső szükségleteinkből fakadó célokat” (250. o.). Utószóként azzal a témával foglalkoznak, miként tegyük életünket széppé (a megfelelő célok kitűzésével, amelyet bizonyos hivatalos programok is segíthetnek). Tim Kasser cikke az anyagiasságról és annak alternatíváiról szól. A munka bizonyítékokkal támasztja alá a jóllét negatív kapcsolatát az anyagi vágyak és célok eluralkodásával. Az anyagi értékek térfoglalásának mérésére alkalmazott eszközökkel sikerült kimutatni, hogy mind a személyes boldogság mind a jó közérzet csökken az anyagiasság előretörésével, a társadalom pedig megsínyli, ha tagjainak életét egyre inkább anyagi célok vezérlik: a proszocialitás csökkenése, a társas kapcsolatok sérülékenysége, a hatalom iránti vágy fokozódása, a mások tárgyként való kezelése e szemléletnek a következményei. Még távolabbra mutató fenyegetés az ökológiai környezet igényeinek semmibevétele, a környezet rombolása. Az anyagiasság alternatíváinak felkínálásával nyújt a szerző reményt az olvasónak: ha az anyagias értékrendet nem fogadjuk el, intézményesítésének ellenállunk, az embereket pedig ellenállóvá tesszük az anyagias szemlélettel szemben, de felkínáljuk nekik az egészségesebb, belső értékrend követését, akkor derűsebb jövő elé nézünk. A fenti elvek alkalmazására Kasser példákkal szolgál. Seligman zárszava előtt az utolsó cikk Kennon Sheldon írása Gyarapodó évek, gyarapodó lélek? címmel. A szerző a tudomány és az értékek mezsgyéjén kutakodik az életkor és a pszichológiai érettség kapcsolatáról. Az összefüggést Deci és Ryan öndeterminációs elméletének segítségével és az eriksoni pszichoszociális fejlődéselmélet keretében értelmezi: igaz-e, hogy minél idősebbek vagyunk, annál inkább belső célok
Könyvismertetések mozgatnak minket, és annál integráltabbá válunk? Ezen kívül felveti, hogy a szubjektív jóllét, amelyet feltételezése szerint az érettség közvetít, azért nagyobb időskorban, mert az idősebbek egyben érettebbek is. A válasz a felvetésekre Sheldon és munkatársainak eredményei szerint: igen. A hipotéziseket több oldalról is ellenőrizték, amihez természetesen megfelelő mércék felállítása szükségeltetett. Ezek részletes leírását a szerző korábbi dolgozataiban találjuk meg, de hozzávetőlegesen e cikkben is képet ad róluk. Hogy állításainak érvényét kiterjessze, a szerző munkacsoportja kultúrközi vizsgálatot végzett. A kollektivista szemléletű Szingapúrban az életkor és az öndetermináció közötti kapcsolat ugyanúgy alakult, mint az USA-ban folytatott vizsgálatoknál, de a szubjektív jóllét nem függött az életkortól. Seligman utószavának lényege, hogy a klinikai pszichológia egyik feladata az embereknek megtanítani, hogyan tudnak együtt élni azzal a diszfóriával, amin a gyógyszerek már nem tudnak javítani. (A fordító alighanem mesterlövész helyett írt
219
orvlövészt, mert nem valószínű, hogy bárki is tanult volna orvlövésziskolában, amire Seligman a kegyetlen kiképzés megszokására utalva hivatkozik.) Ugyanakkor csak a pozitív pszichológiától várható, hogy továbbsegítse a gyógyulni vágyókat azon a bűvös 65%-on, ami a különböző pszichoterápiák hatékonyságának felső határa. Összefoglalóan a könyv cikkei három – talán kicsit mesterségesen felállított – kategóriába sorolhatóak, és mivel különböző szerzők előadásainak cikké formált átiratairól van szó, érthetőségük, relevanciájuk a területen különbözik. Általában jellemző az amerikai szerzőkre, hogy izgalmasan és érthetően írnak, az európaiak tárgyszerűbbek és kicsit sótlanabbak. Viszont kivétel nélkül lelkes hívei a pozitív pszichológiai megközelítésnek, amelyet az a szemlélet jellemez, hogy mindenki képes lélekben növekedni, és ennek módszereit tudományos eszközökkel meg lehet találni. A könyvet azoknak ajánljuk, akik szívesen kóborolnak – Sheldon szavaival – „a tudomány és az értékek mezsgyéjén”. Nábrády Mária
MARTIN SELIGMAN: Flourish – Élj boldogan! * A boldogság és jól-lét radikálisan új értelmezése * Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 361 oldal
Martin Seligman, a pszichológia tudományának kiemelkedő alakja, az APA korábbi elnöke legújabb kötetében áttekinti saját több évtizedes munkásságát, beszámol a pozitív pszichológia területét gazdagító legfrissebb kutatási adatokról, valamint bírálja és felülírja saját korábbi elképzelését, az autentikus életöröm elméletet (SELIGMAN, 2002). A kötet első mondatában a szerző kijelöli a könyv legfőbb célját: „Ez a könyv abban *
Fordította: Bozai Ágota
segít, hogy örömállapotban éljünk” (9). Bátor kijelentés ez, mégis komolyan vehetjük az ígéretet, hiszen egy jelentős szakmai múlttal rendelkező, empirikus kutatások százait megtervező és levezető tudós tollából származik – ezek a kutatások pedig sorra alátámasztják e merész állítást. Seligman szerint a pozitív pszichológia már tartalmánál fogva is (boldogság, flow, értelem, hála, fejlődés stb.) növeli a jóllétünket, akárcsak a
220
Könyvismertetések
téma tanítása, kutatása, terápiaként való alkalmazása. A könyv stílusában is különleges: egyszerre komoly tudományos mű – hiszen számos kutatás eredményeit olvashatjuk, még ha nem is teljes részletességgel, a leírt állítások jórészt empirikusan igazoltak – és önéletrajzi ihletettségű történetek sora. Seligman végig személyes hangon ír, számos családi történetet ismerhetünk meg (küzdelem a fogyókúrákkal, napi bridzsjátszmák eredményei, beszélgetés a gyerekekkel), ezek a történetek azonban nem öncélúak: tulajdonképpen Seligman szemszögéből betekintést nyerünk a pozitív pszichológia születésébe és fontos fejlődési állomásaiba. „Közérdekű anekdoták” tarkítják a tudományos kijelentések sorait, számtalan ismert és ismeretlen név repked a levegőben, ki, mikor, mit mondott, tett a pozitív pszichológia előmozdítása (vagy éppen hátráltatása) érdekében. Az első fejezet a jóllét meghatározásáról szól. A szerző számot vet korábbi elméletének hiányosságaival, és új elképzeléssel áll elő. Seligman szerint az autentikus életöröm elmélete nem ad kielégítő magyarázatot a jóllétre. Saját bevallása szerint a monizmus hibájába esett akkor, mikor minden cselekedetet a boldogság keresésére vezetett vissza („Mindent, amit teszünk, azért teszszük, hogy boldogok legyünk” [18].) Az autentikus életöröm elmélete szerint a pozitív pszichológia tárgya a boldogság, célja pedig az élettel való elégedettség növelése. Seligman szerint az autentikus életöröm elméletének egyik nagy hiányossága, hogy a „boldogság” vagy az „életöröm” szavak a köznyelvben szétválaszthatatlanul összekötődnek a pozitív hangulattal, a pozitív érzelmekkel. A szerző szavaival élve „az autentikus életöröm elmélete önhatalmúlag és felhatalmazás nélkül újradefiniálja a boldogság fogalmát oly módon, hogy a pozitív ér-
zelem mellé berángatja az elmélyülés és értelem kívánalmát is (ez utóbbi fogalmak az autentikus életöröm alkotóelemei)” (21). A másik hiányosság, hogy az élettel való elégedettség túlságosan kiemelt helyet foglal el a boldogság mérésében – azonban vizsgálatokból kiderült, hogy a pillanatnyi hangulat több mint 70%-ban befolyásolja az élettel való elégedettséggel kapcsolatos válaszadást. Az autentikus életöröm elméletének harmadik fontos elégtelensége, hogy a három alkotóelem, a pozitív érzés, az elmélyülés és az értelem bár fontos tényezők, mégsem merítik ki azokat az elemeket, amiket önmagukért választunk. Seligman új elméletének fókuszában nem a boldogság, hanem a jóllét áll. A jóllét öt fontos eleme közül három a korábban már megismert pozitív érzelem, elmélyülés és értelem, valamint a pozitív kapcsolatok és a teljesítmény. Mindegyik összetevő megfelel három alapkritériumnak: hozzájárul a jólléthez; az emberek önmagáért, nem valamely más elem eléréséért keresik, törekednek rá; minden más elemtől függetlenül definiált és mért. Önmagában egyik elem sem határozza meg a jóllétet, de mindegyik hozzájárul ahhoz. E két elmélet eltérő célokat szab meg a pozitív pszichológia számára: míg az autentikus életöröm célja a boldogság növelése saját életünkben és az egész földön, addig a jóllét elmélet célja a flourishing állapot elérése és annak növelése. Ahhoz, hogy elérjük a flourishing állapotot, rendelkeznünk kell három alapvonással (pozitív érzelmek, elmélyülés, értelem), és a hat kiegészítő vonás közül legalább hárommal (önbecsülés, érdeklődés, cél, optimizmus, rugalmasság, pozitív kapcsolatok).1 A könyv következő fejezetében konkrét segítséget is kapunk saját jóllétünk növeléséhez. A köszönőlátogatás vagy éppen a
1 Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár a fordító konzisztensen „örömállapotnak” fordítja a flourishing kifejezést, ez azonban nemcsak pontatlan, hanem félrevezető is. Az új Seligman-elméletet éppen az különbözteti meg az autentikus életöröm elméletétől, hogy nem a „puszta” örömállapotot, pozitív hangulatot és elégedettséget veszi figyelembe, hanem sok más, ennél összetettebb tényezőt is. A flourishing szót valóban nem egyszerű lefordítani, de a virágzás kifejezés vagy az eredeti angol szó meghagyása talán pontosabban fejezi ki a lényeget.
Könyvismertetések „három áldás” gyakorlat javítja a közérzetünket, és a kapcsolatainkra is jótékony hatással van Seligman szerint. Olvashatunk a pozitív pszichoterápiáról is, és ehhez kapcsolódóan érdekes esetleírások is találhatók a fejezet további részében. „Piszkos kis titok a gyógyszerekről és a pszichoterápiáról” – így szól a 3. fejezet provokatív címe. Seligman szerint a gyógyszerek csupán tüneti kezelést nyújtanak, és a legsikeresebb pszichoterápia is „csak” arra képes, hogy megszüntesse a negatív állapotokat, érzéseket. Azonban ez még nem jelent boldogságot, elégedettséget, pozitív kimenetet, hiszen a lelki egészség nem egyszerűen a betegség hiánya, hanem jóval több annál. „Ha pozitív életet akarunk élni, ha jóllétet szeretnénk magunknak, valóban minimalizálnunk kell a gyötrődést; de emellett feltétlenül szükségünk van a pozitív érzelmekre, beteljesedésre (teljesítményre) és pozitív kapcsolatokra. Az ezeket építő képességek és gyakorlatok teljesen mások, mint azok, amik a gyötrődést csökkentik” (61). A 4. fejezet beszámol a Pennsylvania Egyetemen 2005-ben indított új, alkalmazott pszichológiai mesterprogramjáról. Megismerkedhetünk a kezdeti nehézségekkel, majd a minden várakozást felülmúló sikerrel is. A képzési program összetevőit Seligman érdekes történetekkel, párbeszédekkel fűszerezve tárja elénk, újból kiemelve, hogy a pozitív pszichológia nem csupán száraz tudásanyag, hanem személyes életeket megváltoztató tudomány is egyben. Seligman felteszi a kérdést: mi az, amit a szülők kívánnak a gyerekeik számára? A legtöbben erre azt mondanák „boldogságot”, „magabiztosságot”, „egészséget”, „elégedettséget” stb. Második kérdés: mire tanítanak az iskolák? Ha felsorolnánk a legvalószínűbb válaszokat, minden bizonnyal arra jutnánk, hogy a két lista nem nagy átfedést mutat egymással. A pozitív oktatás célja a gyerekek jóllétének növelése, ami nem „csupán” nagyobb elégedettséget és boldogságot eredményez, hanem a teljesítmény javulását is. A Penn Reziliencia (a magyar fordításban ez rugalmasságként szerepel) Program célja, hogy növelje a diákok prob-
221
lémamegoldó képességét, az optimizmust, az asszertivitást, a kreativitást és más hasonlóan fontos jellemzőket. A programot több ezer gyerek és fiatal részvételével tesztelve nagyon pozitív eredményekre jutottak: a program csökkenti és megelőzi a depresszió tüneteit, a reményvesztettséget, a szorongást, a magatartási problémákat, ugyanakkor erősíti a tanulók kreativitását, tanulásszeretetét és kíváncsiságát. A pozitív pszichológia elveinek, elméleteinek és gyakorlatainak integrálása az oktatás folyamatába rendkívüli változásokat képes generálni: a szerző beszámol egy ausztráliai iskoláról, ahol egész családjával együtt egy teljes alkotói évet eltöltve koordinálta a Geelong Gimnázium pozitív szemléletű átalakítását. Megtudhatjuk, hogyan alkalmazható a karaktererősségek ismerete irodalom- vagy éppen földrajzórán, illetve milyen módon fejleszti a gyerekeket és kamaszokat a már említett „három áldás módszere” a tanórák során. A pozitív pszichológiának a hadsereg számára is van mondanivalója. Martin Seligman felkérést kapott a Pentagon vezetőitől, hogy segítsen a hadsereg szervezeti kulturális átalakulásának megvalósításában. A cél olyan hadsereg létrehozása, amely pszichológiailag ugyanolyan fitt, mint fizikailag. Az első lépés egy olyan mérőeszköz kidolgozása volt, ami képes átfogó képet adni a katonák pszichés állapotáról, jóllétéről. Így született meg a GAT (Global Assessment Tool – Globális Felmérő Eszköz), amely a katonák pszichoszociális jóllétének négy fő területének mérésére szolgál. A négy terület az érzelmi fittség, a társas fittség, a családi fittség és a lelki (spirituális) fittség. A GAT kitöltése után minden katona részletes eredménylapot kap, ez azonban nem minden. A lényeg az értékelés után következik: minden terület fejlesztésére segítséget nyújtanak a katonáknak internetes kurzusokon keresztül. A négy fő terület kurzusainak anyagát ismert szaktekintélyek állították össze, úgymint Barbara Fredrickson, John Cacioppo, a Gottmann házaspár, Pat Sweeney és Ken Pargament. E négy modul igény szerint választható, van azonban egy
222
Könyvismertetések
olyan modul, amit minden katonának kötelezően teljesítenie kell, ez pedig a poszttraumatikus fejlődés kurzus. A szerző egy teljes fejezetet szentel a poszttraumatikus stressz szindrómának, valamint a poszttraumatikus fejlődésnek. A katonai életben szinte elkerülhetetlen a nehéz helyzetekkel való szembesülés, azonban egyáltalán nem mindegy, hogy a kezdeti megrázkódtatás után megrekedés, depresszió és szorongás, vagy éppen ellenkezőleg, fejlődés következik. Ez a modul interaktív módon tanítja meg a résztvevőknek azt a néhány fontos elemet, amikről biztosan tudjuk, hogy szerepük van a poszttraumatikus fejlődésben: az első, hogy megértsük, a traumára adott heves reakció teljesen normális, nem a gyengeség jele, és nem feltétlenül a poszttraumatikus szindróma tünete; a második a szorongás csökkenése; a harmadik a konstruktív önfeltárás; a negyedik a traumatörténet megalkotása. A hadseregben folyó munka legfontosabb része az online kurzusok mellett a Reziliencia Program gyakorlati megvalósítása. Kiképző őrmesterek nyolc napot töltöttek el a Pennsylvania Egyetem legjobb trénereivel, ahol öt napon át tanulták (és jelenleg is tanulják, hiszen ezek friss történések) a legfontosabb készségeket, majd további három napot töltöttek a módszer gyakorlásával szerepjátékokon keresztül. A program első és alapozó része a mentális tartás felépítése, mely Albert Ellis ABCDE modelljén alapul. A tréning a negatív gondolati sémák azonosításával, valamint a katasztrofizáló gondolatok minimalizálásával folytatódik. A pozitív történések hangsúlyozása, a karaktererősségek tanulmányozása és azonosítása, valamint az erősebb kapcsolatok kiépítésének technikái mind a katonák személyes életében, mind a kiképző őrmestereken keresztül az egész hadseregben jótékony hatást fejtenek majd ki a remények szerint. A könyv bemutat néhány levelet, amelyet a tréningen résztvevők írtak arról, mit jelentett számukra a program: ezek a sorok igazolni látszanak a reményeket, az empirikus igazolás pedig minden bizonnyal nem sokáig várat majd magára.
Seligman részletesen ír egy különösen érdekes témáról is: a pozitív fizikai egészségről és arról, hogyan hat az optimizmus a testi egészségünkre. Ha a betegség hiánya nem azonos az egészséggel, vajon mi van a „nullszint” fölött? Megismerkedhetünk az előzményként szolgáló tanult tehetetlenség elméletével, annak megszületésével, és azzal is, hogy hogyan vezetett ez el az optimizmus kutatásáig. A fejezet nemcsak tudománytörténeti érdekességekkel szolgál, hanem rengeteg aktuális információval, kutatási eredménnyel is. A szerző részletesen foglalkozik a szív- és érrendszeri betegségek, a fertőző betegségek, a rák, az elhízás és az optimizmus összefüggéseivel. Az eredmények szerint az optimizmus sok esetben a szokásos rizikófaktorokhoz hasonlóan vagy éppen annál erősebben jósolta be az egészségi állapotot (például egy második szívrohamot egy utánkövetéses vizsgálatban vagy a rákos megbetegedésekből való felgyógyulás arányát). A könyv utolsó, záró fejezete a jóllét politikai és gazdasági hatásaival foglalkozik. SELIGMAN egy Ed DIENERrel 2004-ben közösen publikált cikk elgondolásait fejti ki és gondolja tovább. Ebben a cikkben a bruttó nemzeti össztermék (GDP) mint fontos mutató hiányosságait kritizálják. A GDP akkor is nő, ha több gyógyszert, cigarettát vásárolnak, többen pereskednek vagy keresnek fel pszichoterapeutát, miközben az életminőség ezek hatására valójában csökken. „A GDP vak arra, hogy az áruk vagy szolgáltatások fogyasztásának mennyiségét emberi szenvedés vagy emberi gyarapodás okozza.” (231.). Ezen túl kutatások hosszú sora bizonyította, hogy a jólét egy bizonyos szintje fölött az életminőség, boldogság már nem nő tovább a jövedelem emelkedésével. Ha egy ország életminőségét szeretnénk felmérni, a szerzők szerint nem elég a GDP-t ismernünk: sokkal több információval szolgálna a jóllét mérése. Seligman így érvel: „nemcsak amiatt mondom ezt, mert riasztó eltérés van az életminőség és a GDP között, hanem azért is, mert a politika a mért jelenségekből következik, és ha csak a pénzt mérjük, a politika csak arról fog szólni,
Könyvismertetések hogy több pénzt kapjunk. Ha a jóllétet is mérjük, a politika úgy változik, hogy a jóllét is nőjön.” (235.) Seligman a könyv végén bejelenti a pozitív pszichológia hosszú távú célját is: 2051re a világ lakosságának 51%-a érje el a flourishing állapotot. Ezen állapot eléréséből a szerző szerint egyenesen következik majd az egészség, az alkotás és a béke. Martin Seligman legújabb könyve érdekes olvasmány. A kötetlen stílus élvezetessé teszi az olvasást, betekintést nyerhetünk eddig ismeretlen „kulisszatitkokba”, és alaposan megismerkedhetünk a pozitív pszichológia eredményeinek és vívmányainak egy jókora szeletével. Mindezen pozitívu-
223
mok ellenére a cím által ígért „radikálisan új” boldogság- és jóllétértelmezés hagy némi kívánnivalót maga után. Az autentikus életöröm elmélethez képest valóban jelentősen módosította a boldogságról alkotott elképzelését a szerző, ugyanakkor ezek a gondolatok (például hogy nem elég a hedonikus jóllét figyelembevétele, valamint az egyes jóllét-összetevők tartalma) már jóval korábban megjelennek más pozitív pszichológiai szerzőknél. A teljesség kedvéért érdemes összevetni RYFF (1989) pszichológiai jóllét-elméletét vagy Corey KEYES (2002) Mentális Egészség Kontinuum-elméletét az itt megismert elgondolással. Jantek Gyöngyvér
IRODALOM DIENER, E., & SELIGMAN, M. E. (2004). Beyond Money: Toward an economy of well-being. Psychological Science in the Public Interest, 5, 1–31. KEYES, C. L. (2002). The mental health continuum: From languishing to flourishing in life. Journal of Health and Behavior Research, 43, 207–222. RYFF, C. D. (1989). Happiness is everything, or is it? Explorations on the meaning of psychological well-being revisited. Journal of Personality and Social Psychology, 57, 1069–1081. SELIGMAN, M. E. (2002). Authentic Happiness: Using the New Positive Psychology to Realize Your Potential for Lasting Fulfillment. New York: Free Press/Simon and Schuster.