Kisparaszti életmód a 19. század végén Berényi Andrásné Nagy Rozália visszaemlékezéseiben
Berényi Andrásné, születet Nagy Rozália visszaemlékezéseit 1975-ben a Gondolat Kiadó jelentette meg Nagy Rozália a nevem címmel. Nagy Rozália 1887. január 11-én született a Jászság északi részén, a Tarna-melléki Tarnabodon. Gyermekkorát is itt töltötte, majd már asszonyként – annyi más cselédtársukhoz hasonlóan – férjével együtt a fél országot bejárta, hogy megélhetést biztosítsanak családjuknak. Megfordultak Detken, Nagyúton, Tarnazsadányban, Nagyfügeden, Kálban, Halmajugaron, Gyöngyösön, Tiszafüreden, a Somogy megyei Kutason, Balatonbogláron, Budapesten, Gyöngyöspatán, Taksonyban és végül Karácsondon. Itt is halt meg 1973-ban. Hetvenöt éves volt, amikor mintegy ezerkétszáz oldalon visszaemlékezéseit papírra vetette. Dolgozatomban, visszaemlékezései alapján, a tárgyi világ: a lakás, öltözködés és táplálkozás kérdéskörét vizsgáltam, mivel az adott korszakban ezek mindvégig jellemezték az adott társadalmi réteget. A gyermekévekre való emlékeiből a 19. század utolsó évtizedének paraszti világa rajzolódik ki. Egy letűnt paraszti életforma tanúja, amelynek meghatározó élménye a népes család, az ún. „nagycsalád” volt. A nagycsalád intézménye egészen a 19. század végéig megvolt. Ez a forma egyidejűleg képezett vérségi, gazdasági lokális és társadalmi egységet. Nagycsaládon általában a patriarchális nagycsaládot értjük, amelyben a közös őstől származó férfiak együtt élnek feleségeikkel, gyermekeikkel, unokáikkal. „A nagycsalád vezetője a legidősebb férfi volt, vagyis az apa, nagyapa vagy a legidősebb férfitestvér. Tisztségét haláláig viselte. Korlátlan hatalommal rendelkezett, elűzhette, kitagadhatta, megüthette a családtagokat. Tisztelete a családon belül rendkívül nagy volt, pl. a családhoz tartozó asszonyok nem szólíthatták meg, jelenlétében nem nevethettek. A nagycsalád, mint gazdasági egység is a gazda irányítása alatt állt. Egyedül uralkodott a közös vagyonban. Eszmeileg a család férfi tagjainak közös tulajdonában voltak a szerszámok, a föld, az állatok, mégis gyakorlatilag mindezzel a gazda rendelkezett, a családi vagyont gyarapíthatta vagy elihatta, nem vonhatták felelősségre. A család munkabeosztását ő irányította.”1
1
Magyar néprajzi lexikon. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-2009.html
Nagy Rozália családjában is apai nagyapja volt „a fő”. Amit ő elhatározott, azt végre kellett hajtani. „Apám volt a helyettese, és a többi fiú nekik engedelmességgel tartozott. Öregapám már semmit nem szántott, sem nem vetett, sem a nyomtatásnál nem dolgozott, de ott volt mindenütt. Mindennap kiment a határba is, de csak megnézni a munkát, hogyan végzik, és hogy fejlődik a vetemény.”2 A népes családot, amely tizennégy tagú volt, apai nagyapja és nagyanyja, azok gyermekei, valamint édesanyja alkotta. A portán még egy család élt, a falu egyetlen zsidó családja tíz gyerekkel az egyik ötször ötös szobában. Zeidner Salamon kis boltot működtetett, amely egy deszkából tákolt sufniféle volt. A nagyon szegény falu lakói tőle vásárolhatták a legfontosabb cikkeket: a sót, paprikát, szatyinget,3 gyufát és szappant. Cukrot az akkori háztartások alig használtak, egyedül az egyház napján, búcsú idején, máskor színét sem látták. Egy család éves cukorfogyasztása évi fél kiló körül mozgott. Zeidner Salamon látta el a falu lakóit birkahússal. „Tavasszal megvett húsz-harminc darab birkát, az utak mentén kicsit őszre feljavultak, és minden szombaton, hiába hogy neki ünnep volt, levágott kettőt-hármat, és vasárnap kora reggel szétmérte.”4
A lakás A házbelső, a kor általános szokásainak megfelelő berendezési tárgyakkal ellátott. A parasztházak magja a tüzelőhely volt. Itt is a központi helyet a kemence jelentette a suttal. Télen este, reggel fűtötték. Téli időszakban a sut a gyerekek kedvelt tartózkodási helye is volt, „(…) mivel mezítláb teleltünk. Anyám ugyan varrt nekünk, apám- vagy öregapámé volt rossz szűrből bocskort, de azt nem hordtuk a szobában, csak akkor volt szabad felhúzni, ha ki kellett menni, vagy szükségre a trágyadombra, mert vécé még akkor nem volt az egész faluban.”5
2
Berényi Andrásné: Nagy Rozália a nevem. Budapest, Gondolat, 1975. 12.
3
szatying = kötésre vagy fűzésre való keskeny anyag.
4
Uo. 7.
5
Uo. 9-10.
A parasztház bútorzata néhány alapvető fontosságú darabból állt. Ezek: az ágy, az asztal, a székek, a támlás pad vagy lóca, a ruhásláda, a tálas és a bölcső. A fenti bútordarabok mindegyike megtalálható Nagy Rozália leírásában is. A szoba dísze a kemence felőli oldalon álló két ágy volt. Az ágyban legalól szalmaszák „gongyolavászonból”,6 ugyanilyen lepedővel. Rajta egy szalmával töltött fejpárna, két tollas párna és egy dunyha. Ezek fölött magasra tornyozott hat párna, a párnavégeken horgolt csipkével, dunyha élére állítva. Mindez szép vékony fehér vászonból készített lepedővel letakarva, két végén azsúrszegéllyel és színes pamuttal készített merkeléssel7 díszítve. Használni az alsó készlet ágyneműit használták, a felsőt csak, ha vendég érkezett. A házban az asszonyokon és a gyerekeken kívül csak a családfő aludt, ő is a kemence melletti padkán, bundával betakarózva. A férfiak az istállóban aludtak. A szobában állt még két hosszú lóca, amely sarokra volt rakva, egy nagy asztal, egy nagy láda alól kihúzható fiókkal, feltámasztható tetővel, melyen belől már a negyedik família születési-halálozási évszámai voltak beírva. A láda fölött, a falra felerősítve állt a faragott tálas, melyet egy erős fából való nagy rózsadíszítésű szöggel felerősítve. A tálas tele volt szépen faragott fatálakkal, tányérokkal, faragott só- és paprikatartóval és három kulaccsal. A fából készült tárgyak mellett állnak már itt cseréptányérok, tálak is. Az asztal körül négy karszék, minden darabba bele volt faragva az évszám és a készítő monogramja. A faragott dolgok jelentős részét még az ősapa készítette. A bútordarabok között szerepelt még egy szépen faragott, jó öblös bölcső. A hagyományos bútorzat mellet már megjelent néhány újmódi darab is. A nagymama ágya fenyődeszkából készült és csak sima festett. A legdivatosabb holmi a házban édesanyja kaszlija8 volt, három kihúzható fiókkal, amely a két ágy és a lóca között állt.
6
gongyolavászon = A kender csomózott egysége a gongyola volt, amelyet a gerebenben maradó apró csepűből, annak négy csomójából csavartak össze. A megszövött vászon számtalan használati tárgy alapanyaga: zsák, ponyva, abrosz, sütőabrosz, törlő, törölköző, lepedő, szalmazsák, kendő (szakajtókendő) készült belőle. 7
8
merkel = „betűt hímez”, német eredetű szó.
kaszli = tárolóbútor, alacsony fiókos szekrény. Mo.-on a 19. sz. derekán jutott el a parasztokhoz, és praktikus tárolótere révén gyorsan terjedt, átvéve a láda menyasszonyi kelengyebútor szerepét, sőt olcsóbb volta következtében a szekrény általánossá válását is hátráltatta.
A falak díszítésére általában szenteket ábrázoló képek kerültek, valamint a tükör. Ebben a szobában is két kép állt a falon. Az egyik Szent Annát, a másik a Hétfájdalmú Máriát ábrázolta. Az első fal közepén a nagy mestergerenda alatt volt felakasztva a tükör, mellette két szögön a két legényfiú nagybácsi darutollas kalapja. Hogy a por ne lepje, az egyik zöld, a másik piros fátyollal letakarva. A tükör mögött tartották a legfontosabb gazdasági iratokat: a ló- és marhapasszusokat és az adókönyvet. A mestergerenda is végig telepakolva. „Itt vannak a két lány katulái9, a nyakba való horgolt csipkefodorral, gyönggyel, a derékra való rózsaszín és kék szalaggal, a hajra való bársonnyal, hímzett zsebkendők, az ima- és énekeskönyvek. Azonkívül a férfiak borotváló eszközei, szintén katulában. Itt kap helyet egy-két tepsi és majdnem minden kukoricalisztből készült görhebukta vagy mackó.” De ide vannak felrakva az orsók a rokkához és guzsalyhoz, és három motolla a kenderszösz fonásához.
Öltözködés Az öltözködés és ruhaviselet is tükrözi a kor szokásait. A szegény falvak lakói továbbra is, amit csak lehetett, kenderből állítottak elő. Egész télen fontak és szőttek az asszonyok és lányok, hogy a szükségleteket ki tudják elégíteni. Szombaton azonban, bármilyen sürgős volt is a fonás, nem fontak, mert úgy tartották, hogy az, aki szombaton fon, a Mária haját huzigálja. Mivel a család nagyon vallásos volt, ezt szigorúan betartották. A legtöbb vászonneműre a lányoknak volt szükségük. Ahhoz, hogy férjhez menjenek megfelelő stafírunggal kellett rendelkezniük. Legkevesebb hat lepedő, hat törülköző, a kenyérsütéshez hat szakajtókendő, hat pendely, hat ingváll és két kenyérsütő abrosz kellett. De szüksége volt még egy rétesnyújtó abroszra, azonkívül két durvább gongyolavászonból szőtt abroszra dinnye- és babhordáshoz. A ruhákhoz szükséges szöveten túl a gazdaságban használt zsák és ponyva anyagát is házilag állították elő. A legényfiakat is el kellett látni megfelelő ruházattal, mielőtt megnősültek volna. Vászonból készült a legények gatyája, inge. A rendes családból származó fiú szűr, bunda, zsinóros nadrág, mellény és rokk nélkül nem nősülhetett.
9
skatulya, katula = doboz népnyelvi változata.
A köznapi viselet tehát a lányoknál alsóing vagy pendely fehér vászon. A felsőruhát kantusnak hívták, ez bodzával volt feketére festve. Az asszonyok szintén fehér és bő festett vászonból való szoknyát hordtak otthon nyárikával. Blúz még nem volt. Hordtak még kékfestő felsőruhát is, de ezt csak akkor vették fel, ha a határba vagy a faluba mentek. Az ünnepi ruha ternóposztó, selyem meg bársony volt, és fehér vapér,10 amiből a menyasszonyi ruhák készültek. Voltak slingelt csipkés alsószoknyák sifonból, keményítve. „Szóval divat akkor is volt, csak nem oly gyakran változott, mint most”11
Táplálkozás A táplálkozás jelentette a parasztság életének egyik leghagyományőrzőbb részét. A 19–20. sz. fordulóján a téli kéttagú étkezési rend parasztságunknál nem kizárólagos érvényű, gyakori a nyárihoz hasonló s így egész éven át állandó hármas szerkezet is. Az utóbbi reggelije nyáron 8, télen 9 óra körül, középső étkezése 12 körül, vacsorája nyáron este 8, télen 6 óra körül van. A hármas szerkezet kissé eltérő téli–nyári időpontjai a paraszti munkához igazodnak.12 A természeti környezet változása hatással volt az élelmiszer-fogyasztás szerkezetének megváltozásában. Az 19-20. század fordulóján visszaesés következet be a marhahúsfogyasztásban, amelynek oka a legelőterületek és a magyar szürke marhaállomány drasztikus
csökkenésével
magyarázható.
Ennek
következtében
növekedett
a
sertéshúsfogyasztás. A kisparaszti gazdaságokban évente két hízót vágtak, mert sok zsír és szalonna kellett. A családfő is csak egy anyakocát tartott, mivel „a disznó- és baromfitartás a dög miatt mindig reszkír volt. (…) ha megdöglöttek a hízónak valók, meg kellett venni, akkor a ruházkodás sínylette meg.”13 Szalonnát csak vasárnap reggelre kapott mindenki. „Öregapám osztotta ki mindenkinek érdeme szerint. Az idősebb férfiak sem kaptak nagyobb porciót, a két gyerek pedig csak annak a felét, a nők is, mert mint öregapám szokta mondani: «Ezt is csak azért esszük, hogy el ne feledjük, milyen a fagyos szalonna íze».14
10
vapér = grenadin, áttetsző, finom selymes sifonféle, ing és szoknya fehér anyaga.
11
Uo. 29.
12
Magyar néprajzi lexikon. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-2036.html
13
Uo. 11.
14
Uo. 22.
A táplálkozás alapját a kenyér képezte, melyet otthon készítettek. Nagy Rozáliáék kemencéjébe hat kenyér is belefért, ezen kívül két cipó a gyerekeknek. A kenyeret két rész tiszta búzalisztből és egy rész rozslisztből készítették. Mikor kenyérsütés volt, lángost is sütöttek. Rendszerint hatot, mert sokan voltak. „Mikor már jó tüzes volt a kemence feneke, a megkelt tésztát a nagy sütőlapáton kinyújtották, ügyesen kirántották a lapátot a tészta alól, és szép piros ropogósra sütötték. Nagy cseréptálba rakták, de előbb toluseprővel leseperték róla a hamut, és jó bőven megolajozták, sózták. Isteni eledel volt a mi szemünkben a jó olajos lángos.”15 Naponta háromszor étkeztek, reggel, délben és este. Az asszonyok reggel ötkor keltek, befűtötték a kemencét, és hozzáláttak a reggeli készítésének, de az ebédre valót is reggel készítették, mert mindent kemencében főztek. Reggel mindig volt valami sütés. Minden nap más-más ételt fogyasztottak. Egyik reggel volt „nagy tepsi káposzta vöröshagyma közé vágva, bőven lelocsolva olajjal, sülés közben kétszer-háromszor megkavarva. Ez volt más változatban is, szalonna rámetélve és kolbász közé keverve, de ez csak jeles ünnepeken, vagy ha vendég volt. Másik reggel olajos görhe. Ez is előfordult töpörtős, tejes változatban is. Ritkán harmadik reggel guhiny vagy mackó, ez reszelt krumpliból készült kevés liszt, só hozzáadásával, bőven kenve a tepsi olajjal és a teteje is a kenőtollal megfrecskelve olajjal. Negyedik nap krumplibukta, ezt este begyúrták élesztővel egy nagy tálban, mely tele liszttel, egyötöd résznyi főtt krumpli, só, egy liter olaj, reggelig kelt az asztalon. Reggel csupa olajos kézzel gömbölygetve tepsibe rakták, és mire megkelt, befűtöttek. Pirosra sülve ez is jó szegényember-eledel volt. Ötödik nap málé, finomra őrölt kukoricalisztből. Egy nagy tálban kevés sóval, egy levesszedő kanál rozsliszttel, forró vízzel olyan sűrűre keverik, hogy a jól megolajozott tepsibe könnyen kenhető legyen félujjnyi vastagon. Ezt is piros szélűre sütve… Hatodik napra is van: két rész búzaliszt, egy rész kukorica liszt, só, élesztő, ebbe egy liter olaj. A lisztet kicsit felmelegítve langyos vízzel, nagy fakanállal, egy olyan sűrűre verve, hogy se híg, se nagyon kemény ne legyen, tepsibe öntve, ha megkelt, pirosra sütötték.
15
Uo. 11.
Minden vasárnap reggelre krumplis-káposztás bélest süttek, négy tepsivel, hogy vacsorára is maradjon, és legyen nap közben a gyerek kezibe. Ezek voltak a reggeli eledelek.”16 Húst vasárnap ebédre főztek. Általában húslevest, ha disznóölés volt, akkor disznóhússal, de a sertéshúst kímélni kellett a munkaidőre. Ősszel a zsidó kereskedőtől vásárolt birkahússal. De más állatok húsát is felhasználták leves, vagy pörkölt készítésére. Télen a fészerben csapatostól szemezgető verebeket verte le a két legénynagybácsi az udvarseprővel. „Ha jó fogás van, harminc-negyven darab a zsákmány. Bicskával egykettőre kifordítják a mellét, igaz csak egy falat van egyből, sok kell ennyi népnek, de olyan jó pörkölt van belőle. Megadja a sós vízbe főtt krumpli ízét.”17 A két fiú gyakorta fogott varjút is. A nyolc-tíz varjú húsát is hasznosították. „Főz belőle anyám a kemencében olyan finom levest metélt tésztával, jobb a tyúklevesnél, csak a húsa ehetetlen.”18 Leggyakrabban azonban az udvarba bejáró mezei nyulakat fogták be és ebből készítettek melegételeket. A kukorica és a burgonya szántóföldi elterjedésének következtében e két növény a 19. század végére az ipari és agrárszegények közismert eledele lett. A vacsorát rendszerint sült tök, sült krumpli vagy aludttej képezte. Egy nagy tálat teleaprítottak kenyérrel, erre háromnégy fazék aludttejet öntöttek, jól összekavarták, majd körül ülték és együtt fogyasztották. Sült tök is állandóan volt. Este a nagykemencét telerakták tökkel. Amíg fontak (általában kilenc óráig) a tök megsült, akkor kiszedték és berakták egy nagy teknőbe, majd kitették a hidegre, mert olyankor képződött édesség a tetején. A kemencében tökmagot és napraforgómagot is pirítottak, és fogyasztottak hosszú téli estéken. A római katolikus vallású falvakban az I. világháború előtti időkben a szerdai és pénteki napokon kívül a nagyböjt ideje alatt, hamvazószerdától húsvét vasárnapjáig számos család böjtölt, sem húst, sem zsíros ételeket nem ettek. A nyers, ill. aszalt gyümölcsök, főtt tészták, főzelékfélék mellett elterjedt böjti étel volt a korpából készült savanyú leves.19 Az erősen vallásos család mindig
megtartotta a böjti előírásokat. Ilyenkor a gyerekek kiszorultak a sutból, mert a helyüket
16
Uo. 25-26.
17
Uo. 23.
18
Uo. 23.
19
Magyar néprajzi lexikon. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-953.html
elfoglalta két nagy kétfülű cserépfazék, amibe tíz-tíz liter víz belement. Erre öntöttek egy-egy szakajtó korpát, egy marék sót, majd behelyezték a sutba a melegre. A víz a korpától, sótól megsavanyodott, akkor egy másik fazékba beletettek egy liter árpakását, vagy két liter kukoricakását, félig öntötték savanyú lével, és betették a kemencébe. Mikor az megfőtt, tejjel behabarták, ez volt a böjti cibereleves. Egy héten háromszor (szerdán, pénteken és szombaton) böjtöltek, húsvét előtt pedig hat hétig. A cibereleves mellett a másik étel a sült tök vagy sült krumpli volt, reggelire puszta kenyér, vacsorára semmi. Egyedül a családfő ehetett reggelire és vacsorára tejet, ebédre neki is cibere volt és tök vagy krumpli.
Forrás: Berényi Andrásné: Nagy Rozália a nevem. Budapest, Gondolat, 1975. Irodalom: Magyar művelődéstörténet. Szerkesztette: Kósa László. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 398426. Magyar néprajzi lexikon. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/
