Kína története a XX. Században 1.A császári Kína a századfordulón, forradalom, külső beavatkozás és belső harcok. Kínában sok száz éven át az egymást váltó dinasztiák központosított, tekintélyelvű és despotikus hatalma érvényesült. Az egész társadalmat és az általános közfelfogást egyaránt a hatalom által szigorúan megkövetelt alá- fölérendeltségi viszony jellemezte. A XIX. század végén, a XX. század elején Kína és a kínai táradalom helyzetét általános válság jellemezte. Az 1839-1842-es első ópiumháborút követően a gyarmatosító hatalmak egyenlőtlen szerződések kikényszerítésével, megalázó feltételek alkalmazásával fokozatosan rádöbbentették Kínát az elmaradottságra, így többek között ez is kiváltotta a változtatás igényét a reformokra. Az 1890-es években a már fél évszázada tartó nyugati imperialista behatolás új szakaszba lépett, amely komoly formában felvetette Kína széttagolásának veszélyét, így az országot irányító elit még inkább úgy gondolta, hogy szükség van átfogóbb reformokra. A kínai konzervatív reformerek és a radikálisabb reformok hívei természetesen máshogy gondolkodtak a modernizáció kérdéséről. A modernizáció hatására elkezdődött a külföldi behatolás felgyorsulása. A külföldi hatalmak harcba szálltak a koncessziókért, új privilégiumokért, beleértve a vasútépítés lehetőségét, amelyektől a jobb piaci hozzáférést remélték. A külső fenyegetéshez fontos belső változások is társultak a politika és az ideológia területén. A radikális reformerek mozgalmának legkiemelkedőbb alakja Kang Ju-vej volt, akinek hatására Kuang-hszü császár 1898. június 11-én kibocsátotta első reformdiktátumát, elindítva ezzel a „száznapos reform” folyamatát. Ebben a hercegeket, a hivatalnokokat és a közembereket a hasznos külföldi tapasztalatok tanulmányozására és hasznosítására szólította fel, anélkül, hogy feláldoznák a kínai morál alapvető tanításait. Szeptember 20-ig 40-50 rendeletet adott ki a császár, az oktatás, a kormányzati adminisztráció, a gazdaság és a hadsereg reformjaira vonatkozóan. A reformok gyors üteme és növekvő radikalizmusa egyre szélesebb ellenállásba ütközött. A tervbe vett változások közvetlenül fenyegették az anyacsászárné, Ce-hszi, valamint híveinek hatalmát, így cselekvésre szánták el magukat. Szeptember 21-én puccsot hajtott végre, megfosztotta a császárt a hatalmától, a reformoknak azonnal véget vetett, szigorú tisztogatásba kezdtek, így a „száznapos reformmozgalom” kudarcot vallott. Mivel ezek a reformok nem oldották meg a kínai válságot, a társadalom egyre növekvő része úgy érezte, hogy a válság csak a dinasztia megdöntésével oldható meg. Az udvar reformellenes fellépése kínai ellenes jelleget öltött, így kiélezte a mandzsu-kínai ellentétet. A szakadékot tovább szélesítette az udvar elhibázott magatartása a bokszerlázadások (1900) idején. A bokszerekként ismert északkelet-kínai titkos társaságok csoportjai hosszú időn át igyekeztek elpusztítani minden keresztény hitre áttért kínait, valamint az őket megtérítő misszionáriusokat. A bokszerek 1900 nyarán bevonultak Pekingbe, és ostrom alá vették a külföldi követségi negyedet. Miután egy nagy létszámú külföldi katonai alakulat behatolt Pekingbe, a bokszerek beszűntették az ostromot, és az uralkodó császárné udvartartásával együtt a Sárga-folyó menti Hszianba menekült.
A 20. század első évtizedében a sok sebből vérző Csing-dinasztia elszánta magát bizonyos alkotmányos reformokra. 1906-ban bejelentették, hogy Kínát fokozatosan alkotmányos monarchiává alakítják. Miután 1908-ban meghalt Ce-hszi, ez a folyamat felgyorsult, s 1909ben a tartományokban tanácskozó testületeket választottak, amelyek később alapját képezték volna a császár mellett működő parlamentnek. 1910 októberében Pekingben összeült az Országos Tanácskozó Testület, amely parlamenti funkciót töltött volna be a demokratikus átalakulás kiteljesedéséig. 1910 végén azonban a gyermekkorú Pu Ji császár helyett kormányzó régens szembefordult a demokratizálási folyamattal, s igyekezett meggátolni a reformok folytatását. Ezzel a mandzsu udvar elvesztette azon széles néprétegek támogatását, amelyek eddig a békés átmenet reményében mögötte álltak. 1911 áprilisában Kantonban kitört a Szun Jat-szen-féle erők tizedik felkelése, de ezt a helyi katonaság még le tudta verni. 1911 májusában egy kormányzati intézkedés nyomán, amelynek következtében tömegek vesztették el vasúti részvényekbe fektetett vagyonukat, Szecsuanban elindult az ún. "vasútvédő mozgalom", amelyet csak nagy nehezen tudtak elfojtani. Kínában mindenütt tetőfokára hágott a mandzsu-gyűlölet. 1911. 10. 10-én a Jangce folyam középső szakasza mellett Vucsangban kitört felkelés gyorsan végighullámzott az országon, a tartományok egymás után jelentették be elszakadásukat a dinasztiától, és az év végére az akkori 18 tartományból már 15 trónfosztottnak tekintette a mandzsu uralkodóházat. A függetlenedés bejelentése és a hatalomátvétel az egyes tartományokban különbözőképpen történt. Volt, ahol fegyveres úton, az Új Hadsereg egységeinek támogatásával ment végbe, de az esetek túlnyomó többségében békésen, az elit liberális csoportjai és a régi császári adminisztráció hivatalnokai közötti megegyezéssel. A trónról való lemondás formálisan 1912. február 12-én történt, császári rendelet formájában. Nem jött létre demokratikus rendszer, ám mégis fordulópont volt ez Kínában. Új társadalmi csoportok jöttek létre, és a régi társadalom is átalakult. Az 1911-es forradalom koalíciójának meghatározó elemei az Új hadsereg katonái, az új sensik, az önkormányzati egyesülések, továbbá egyes vállalkozói és kereskedőcsoportok voltak. Fontos általános tanulságokkal szolgált a kialakult hatalmi rendszer, amely autokrata jellegzetességeiből fakadóan a hatalmat a császár személyére koncentrálta. Amíg tehetséges, koncepciózus uralkodók ültek a trónon, ennek problematikus oldalai kevésbé voltak nyilvánvalóak, Ce-hszi azonban – minden veleszületett intelligenciája ellenére – nem tudott megfelelni kora követelményeinek. Alapvetően műveletlen, konzervatív, önző személyiség volt, aki személyes érdekeit az ország és a dinasztia érdekei fölé helyezte. Támogatott ugyan egyes reformlépéseket, de átfogó változtatásra nem volt hajlandó. Kínában nem ismerték fel a nyugati kihívás természetét, éppen a múltbeli tapasztalatok alapján ezt is átmeneti jelenségnek tartották. Nem tudták elfogadni és magukévá tenni Kína radikális átalakításának gondolatát. Mindezt tetézte a mandzsuk részéről a kínaiakkal szemben táplált gyanakvás, az időről időre felerősödő diszkrimináció, az emiatt állandósuló etnikai antipátia. A külföldi hatalmak felemás módon viszonyultak Kína társadalmi-gazdasági modernizációjához: egyrészt kívánatosnak tartották volna az elmozdulást a „haladás” irányába, intézményeinek nyugati mintájú alakítását, ugyanakkor függésben kívánták tartani, így sokkal inkább érdekükben állt egy gyenge, külföldi jóakarata, kereskedelemre stb.
rászoruló, mint egy erős prosperáló és magabiztos Kína. Mindezen tényezők együttes jelenléte és összejátszása végül a dinasztia bukását eredményezte.
2.A kommunista Kína kiépülése és működése A Kínai Köztársaság kialakulása: A köztársaság alapítása az 1910. október 10-i vucsangi felkeléshez kapcsolódik. Ez a dátum jelenleg is nemzeti ünnep a Kínai Köztársaságban. 1911. október 29-én tizenhét tartomány képviselői Sun Yat-sent választották meg elnöknek, aki 1912. január 1-jén tette le a hivatalos esküt, megfogadva, hogy lemondatja a „despotikus mandzsu kormányt a nép jólétének érdekében”. Céljai megvalósításához azonban nem rendelkezett elegendő katonai támogatással. Emiatt Sun átadta a hatalmat Yuan Shikai császári tábornoknak, aki kényszerítette az utolsó kínai császárt, a gyermek Puyit, hogy mondjon le a trónról. 1913-ban Yuant elnökké választották. Yuan katonai hatalommal kormányzott, figyelmen kívül hagyta a demokratikus intézményeket, a Guomindangot is feloszlatta, és nem törődött az ideiglenes alkotmány előírásaival sem. 1915-ben Yuan császárrá koronáztatta magát. Amikor az új uralkodó megpróbálta megszüntetni a tartományi rendszert a központosítás jegyében, magára haragította a tartományi elöljárókat és a nemeseket. Több tartomány függetlenítette magát a kormánytól, és kezdetét vette a „hadurak kora”. 1916-ban a minden pártolóját elveszítő Yuan kénytelen volt lemondani a császárságról, és nem sokkal később meghalt. A száműzetésben élő Sun Yat-sen visszatért Guangdongba, és néhány hadúr segítségével saját kormányt alakított Kantonban, majd 1919-ben újra megalakította a Guomindangot. Álma az ország egyesítése volt, ám nem rendelkezett elegendő katonai támogatással ahhoz, hogy az északi tartományokat is uralma alá vonja. A gyakran váltakozó, hadúri pekingi kormány kétségbeesetten próbálta megtartani hatalmát. 1919-ben diáklázadások kezdődtek, amikor a kínai kormány képtelen volt a kínai értelmiség által elfogadhatónak tartott választ adni a versailles-i békeszerződés azon rendelkezésére, amely a santungi német koncessziós területeket Japánnak juttatta. A tüntetések megerősítették a köztársasági eszméket, s ebben az intellektuális környezetben kezdett el terjedni a marxizmus eszmeisége is, olyannyira, hogy 1921-ben meg is alakult a Kínai Kommunista Párt. A párt szovjet pénzből jött létre (működési költségeinek mintegy 94%-át a Szovjetunió fizette), és vezetősége erős szovjet befolyás alatt állt, ezért jó ideig nem volt több, mint a Komintern egyik fiókszervezete. A pekingi kormányzat nem ismerte el Külső-Mongólia orosz megszállását és kormányát, azonban Sun yat-sen kész volt erre az oroszok fegyveres segítségéért cserébe. Mint 1922 szeptemberében mondta, olyan seregre van szüksége, „amely Oroszországtól kapja fegyvereit és munícióját”. Szun az ígért orosz fegyvereket és katonai tanácsadókat megkapta, így hozzáláthatott a Nemzeti Forradalmi Hadsereg megszervezéséhez, amely hamarosan nagy erőt képviselt a megosztott Kínában. Szun azonban már nem élhette meg a pekingi kormány bukását, ugyanis 1925-ben elhunyt.
1925 márciusában, Sun Yat-sen halála után Chiang Kai-shek lett a Guomindang vezetője. 1926-ben Chiang az északi hadjárat során megpróbálta legyőzni a hadurakat és egyesíteni Kínát a Szovjetunió segítségével, szovjet tanácsadóitól azonban hamarosan megvált. Chiang úgy döntött, megszabadul a pártbéli kommunistáktól: a sanghaji mészárlás során több ezer embert öltek meg. A déli tartományokban, ahol a kommunisták voltak többségben, a nacionalistákat gyilkolták halomra. Kirobbant a polgárháború. Chiang Kai-shek az ország belsejébe szorította a kommunistákat, majd 1927-ben kormányt hozott létre Nanjingban. 1928-ra Chiangnak sikerült megdöntenie a Beiyang-kormányt. Sun Yat-sen elképzelése szerint a Guomindang feladata Kína újjáépítése volt, három fázisban: az első fázisban katonai kényszerrel átveszi a hatalmat, a második fázisban következik a „politikai gyámság” korszaka, majd a harmadik fázisban az alkotmányos demokrácia. 1930ban a nacionalisták megkezdték a második fázis felépítését, és 1936-ban elfogadták az ideiglenes alkotmányt. 1931-ben a nacionalistáknak Mandzsuria japán megszállásával kellett szembenézniük, majd a második kínai–japán háborúval és a második világháborúval is. A kormány Nanjingból Chongqingba vonult át. 1945-ben Japán megadta magát, Kína pedig az ENSZ alapító tagja lett. A kormány 1946-ban visszatért Nanjingba. A második világháborút követően az addig japán uralom alatt álló Tajvan szigete szövetséges felügyelet alá került, és a japánok a Kínai Köztársaság katonái előtt tették le a fegyvert. A Kínai Köztársaság tartományi kormányzatot hozott létre a szigeten. A köztársaság a katonai felügyeletet is kiterjesztette a szigetre, ami a tajvani lakosok és a köztársaságiak között növekvő feszültséget okozott és lázongásokhoz vezetett. 1947. február 28-án egy civil lelövése kapcsán az egész szigetre kiterjedő felkelés vette kezdetét, amely a 228-as incidens néven vált ismertté. A harcokban 18 000–30 000 tajvanit öltek meg, de a halottak pontos számát nem lehet megmondani. 1945 és 1947 között amerikai közvetítéssel a nacionalisták és a kommunisták beleegyeztek, hogy béketárgyalás-sorozatok keretén belül megpróbálnak megegyezni egy koalíciós kormány felállításáról. A tárgyalások kudarcba fulladtak, így a polgárháború folytatódott. A nacionalisták a kommunisták részvétele nélkül összehívták a nemzetgyűlést és elfogadták a Kínai Köztársaság alkotmányát. Az alkotmányt a kommunisták erőteljesen kritizálták, és a kihirdetése vezetett a két fél közötti viszony végleges megromlásához. 1947 elején a polgárháború teljes erővel folytatódott. 1948-ban a Kínai Köztársaság statáriumot vezetett be, amely a polgárháború közben a teljes nemzetre kiterjedt. A Szovjetunió által támogatott kommunista hadsereg végül győzedelmeskedett az amerikaiak által segített nacionalisták felett. 1949 decemberében Chiang Tajvanra menekítette a kormányt, és Tajpejt tette meg ideiglenes fővárossá. A nacionalisták magukkal vitték Kína aranytartalékát, és körülbelül egy-két millió kínai menekült érkezett velük az addig hatmillió lakost számláló szigetre. 1949 októberében a kommunisták kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.
A Kínai Népköztársaság: A Mao Ce-tung vezette kínai kommunisták a második világháború után felújították polgárháborújukat a Csang Kaj-sek vezette nacionalista Kuomintanggal szemben, s győzelmet arattak. 1949. október 1-jén Pekingben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Az új rendszer belpolitikája – a számottevő különbségek ellenére – sokban a kelet-európai mintát követte: egypártrendszert vezettek be, leszámoltak a politikai ellenfelekkel, széles körű államosításokat és radikális földreformot hajtottak végre. A Mao által vezetett időszakot öt nagy szakaszra lehet bontani: 1. 2. 3. 4. 5.
1949-1952: A gazdasági helyreállítás 1953-1957: Az első ötéves terv 1958-1960: A „nagy ugrás” voluntarista” politikájának évei 1961-1965: A „Kiigazítás politikájának” időszaka 1966-1976: A „Kulturális forradalom” időszaka.
1.A gazdasági helyreállítás időszaka (1949-1952) A KNK megalakulásakor Kína gazdasága egy elmaradott, félfeudális és félgyarmati társadalom háborúban lerombolt és szétzilált gazdaságának képét mutatta. Az infláció csillagászati mértékeket öltött, a termelés a háború előtti legmagasabb színvonalnak az iparban alig több mint felét, a mezőgazdaságban pedig mintegy 2/3-át érte el. Annak érdekében, hogy a gazdaság helyreálljon és fejlődjön, különböző demokratikus forradalmi feladatokat kellet végrehajtani. Az első és legfontosabb lépést ezen az úton a demokratikus földreform következetes végrehajtása jelentette. A másik fontos lépése a nemzetgazdaság „szocialista” állami szektorának megteremtése volt a külföldi tőke lefoglalása és a bürokratikus-tőkés vagyon ellenszolgáltatás nélküli kisajátítása révén. Az átalakulás következő fontos lépése a nemzeti burzsoázia kizsákmányoló tevékenységének korlátozása s ennek eredményeként a nemzetgazdaság államkapitalista gazdasági szektorának megjelenése volt. Fontos feladat volt még az infláció megállítása és a „népi valuta”, azaz a jüan vásárlóértékének a piaci egyensúly megteremtésével és az árak stabilizálásával történő megszilárdítása. A helyreállítási munkálatok során, a legnagyobb és a nemzetgazdaság további fejlődése és korszerűsítése szempontjából legjelentősebb sikereket kétségtelenül az ipari termelés vonalán érték el. Az ipar helyreállítására és korszerűsítésére fordított állami beruházások összege a helyreállítás éveiben évről évre megduplázódott. A kínai nemzetgazdaság másik fő ágazatában, a mezőgazdaságban a helyreállítási munkálatok – a földreform nyomán a tulajdonviszonyokban végbement gyökeres változások ellenére – már nem jártak, de nem is járhattak az iparéhoz hasonló nagy és látványos eredményekkel. A mezőgazdaságénál sokkalta nagyobb eredményeket értek el a gazdasági helyreállítás éveiben
a közlekedés és áruszállítás területén. Az ország külkereskedelmi forgalmát illetően a felszabadulást követő években a legnagyobb jelentőségű változás a forgalom irányításának és lebonyolításának állami kézbe vétele, továbbá a forgalom zömének a tőkés világpiacról a Szovjetunió és a népi demokratikus országok piacaira való átirányítása volt. A gazdaság helyreállításával és átszervezésével kapcsolatos feladatok gyors és sikeres megoldásában fontos szerepet játszott az a jelentős anyagi, műszaki és pénzügyi segítség, amelyet a Szovjetunió nyújtott. Ez a sokoldalú segítségnyújtás már évekkel a KNK megalakulása előtt megkezdődött. A gazdasági helyreállítási és korszerűsítési feladatok eredmények megoldása szempontjából különösen fontos volt az a megállapodás, amelynek keretében a Szovjetunió – ötéves kifutással és 1%-os kamat mellett – 300 millió USA-dollár összegű hitelt nyújtott a KNK-nak. Ez a segítség igen kedvező volt a népi Kína számára a tekintetben is, hogy már ebben az időszakban megtegye a szükséges előkészületeket és lépéseket a nagyarányú és tervszerű, szocialista típusú iparosítás és gazdaságépítés kibontakozásában, amely 1953-ban a nemzetgazdaság fejlesztése első ötéves tervének beindításával vette kezdetét. 2.Az első ötéves terv időszaka (1953-1957) A helyreállítás után elkezdett első ötéves terv (1953-57) - a külső (szovjet) segítségnek köszönhetően is - kiemelkedő, bár egyenetlen fejlődést eredményezett: a nemzeti jövedelem átlag évi 8,9%-kal, az ipar 18%-kal nőtt. Négy év alatt 5300 km vasútvonal épült. Ebben persze nagy szerepe volt az 1930-as évek modernizáló politikájának, a már működő és a háborús évek ellenére megmaradt ipari és szállítási szektornak. Becslések szerint a régi gyárak bővülő teljesítménye adta az ipari növekedés 2/3-át az első ötéves terv idején. Hasznosnak bizonyult a régi szakemberek megtartása. Ezzel együtt is 1957-ben az egy főre jutó GDP csak kb. 20%-kal haladta meg az 1933-as szintet. (1952-ben még elmaradt attól.) A mezőgazdaság ugyanakkor lassan fejlődött, a kollektivizálás (1955) a termelés visszaesését idézte elő. 3.A „nagy ugrás” voluntarista politikájának évei (1958-1960) Mindezek miatt Mao úgy látta, hogy gyorsabb fejlődés is lehetséges, van hozzá politikai támogatás, ám a még viszonylag dinamikus fejlődés mellett is nagyon hosszú idő kellene az elmaradottság felszámolásához. Ez ösztönözte a "nagy ugrás" (1958-60) programjának meghirdetésére. (Az ugrásszerű fejlődés elképzelése Szun Jat-szennél merült fel először.) A mezőgazdaságban a még meg sem szilárdult szövetkezeteket hatalmas méretű kommunákba vonták össze, a munka szerinti elosztás elvetésével, közös konyhák szervezésével stb. Az országos méretű vas- és acélolvasztó kampány ("népi kohók") miatt elsősorban a mezőgazdasági termelés károsodott, majd ennek nyomán visszaesett a könnyűipari termelés, és hiány jelentkezett a lakosság élelmiszer-ellátásában, valamint a közszükségleti cikkekben. 1960-ban a mezőgazdasági tervet alig 52%-ra teljesítették. Az elkezdett beruházások kihasználatlanok maradtak, rengeteg volt a befejezetlen létesítmény, alacsony a minőség, magasak a költségek.
A nagy ugrás helyett katasztrofális gazdasági visszaesés következett be, amelynek legtragikusabb velejárója a tömeges éhínség volt. Ismét megjelent az éhhalál. Összesen 30 millió áldozata lett ezeknek az éveknek. (Kína 20. századi történelmében ez példátlan.) 4.A „kiigazítás politikájának” időszaka (1961-1965) A maoista gazdasági koncepció csődje "kiigazítást" tett szükségessé, amely a mezőgazdaságot és az azt kiszolgáló iparokat (műtrágya, növényvédő szer, mezőgazdasági eszközök és gépek) tette a leghangsúlyosabb helyre, és csak ezt követte az addig a szocialista iparosításnak megfelelően az első helyen szereplő nehézipar. A "kiigazító" intézkedések azonban csak igen lassan születtek meg. Mao és követői a "kiigazítási politikát" kezdettől fogva csak kényszerű taktikai visszalépésnek tekintették a stratégiai cél, a világforradalmi vezető szerep megszerzése szempontjából. A kiábrándulási folyamat megakadályozására Mao már 1962-ben elhatározta egy "szocialista nevelési mozgalom" indítását, a "revizionizmus" ellen. Az ideológiai és politikai kampányokat a hadsereg segítségével hajtották végre. "Alapműve" a Mao műveiből válogatott idézetgyűjtemény, a több százmilliós példányszámban kinyomtatott "Vörös könyvecske" volt: ezt lobogtatva vonultak a fiatal radikális maoista vörösgárdisták. 5.A „kulturális forradalom” időszaka (1966-1976) A "kulturális forradalom" a katasztrófa tíz éve lett (1966-76), amikor egyebek mellett 1968-71 között - igen mérsékelt formában, de - ismét érvényesült a maoista "gazdaságfejlesztési" koncepció. Néhány hónap leforgása alatt anarchiába süllyesztette az ország legfontosabb és legnagyobb ipari és közigazgatási centrumait. Az intézményekben és az utcákon folyt a "forradalom ellenségeinek" felkutatása és a velük való leszámolás. Milliók üldözése, megölése, táborba zárása mellett az egyik legmaradandóbb kár volt egész nemzedékek kimaradása az oktatásból. A kulturális értékek pusztítása ugyancsak felbecsülhetetlen. Az anarchista jelenségek elszaporodása, az erőszakos események (gyilkosságok) végül magát Maót is arra késztették, hogy kísérletet tegyen a radikális csoportok megfékezésére. Ez a hadsereg segítségével sikerült, a radikális fiatalok, a kulturális forradalom tegnapi hősei, évekre vidéki "átnevelő táborokba" kerültek. Mao mérlege Ha mérleget akarunk vonni a maói évtizedekről, akkor az egyik serpenyőbe kerül a növekedés: az ipar erősödése, a nemzeti jövedelem jelentős emelkedése, az infrastruktúra fejlődése, a közegészségügy javulása, az írástudatlanság jelentős csökkenése, az atomhatalmi státus kivívása és más tudományos eredmények. Azaz: hatalmas előrelépés Kína saját korábbi állapotához képest. A másik serpenyőt terheli az erőforrások óriási pazarlása, a rossz hatékonyság, a kereslet és kínálat viszonyának figyelmen kívül hagyása, a torz árrendszer. És mindenekelőtt százmilliók mérhetetlen szenvedése, áldozatai: a békeidőben különösen elfogadhatatlan sok tízmilliós áldozat, és egészében a lemaradás a világ fejlett részéhez
képest. A maói államszocializmus modernizációs kísérletét tehát nem értékelhetjük sikeresnek.
3.A Mao utáni reformpolitika: sikerek és kudarcok. Mao Ce-tung 1976-ban bekövetkezett halálát követően nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak új vezetőkre, hanem új szemléletmódra van szükség. A Nyugat számára a Csou En-laj által 1975-ben meghirdetett és Teng által 1978 után felkarolt "négy modernizálás" programja (a mezőgazdaság, az ipar, a honvédelem és az oktatás modernizációja) a világ leghatalmasabb piacának megnyílását vetítette előre. A "reform és nyitás" politikájával Teng Hsziao-ping az ország gazdasági erejét és nemzetközi befolyását akarta növelni. Kínában az 1980-as évek elején Teng gazdaságfejlesztő politikai vonalának felülkerekedése mellett új külpolitikai koncepció alakult ki. Alapjául az önállóságot, a függetlenséget és a két szuperhatalomtól való egyenlő távolságtartást nevezték meg. 1985-ben Teng hivatalosan is szakított a nukleáris világháború kirobbanásának elkerülhetetlenségéről szóló maoista alapelvvel, és támogatóan lépett fel a leszerelés és a konfliktusok tárgyalásos megoldása érdekében. Az 1980-as évek elején Peking intenzívebb külpolitikára váltott. 1981-ben például 883 különböző szintű külföldi delegáció látogatott Kínába, onnan 493 küldöttség külföldre. A KNK 1980-ban a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tagja lett. Halaszthatatlanná vált az államhatárok végleges megállapítása. Indiával, a Szovjetunióval, Mongóliával és ÉszakKoreával tárgyalás kezdődött a vitás területek sorsáról. Az új kínai külpolitika egyik első sikere a Hongkong visszatérését szabályozó, 1984-ben megkötött kínai-brit megállapodás volt. Kína stratégiai érdekei az 1980-as években még nem voltak globális jellegűek. Peking politikai lépéseit inkább egyoldalú taktikai és gazdasági megfontolások, semmint közös stratégiai célok vezették. Az 1990-es évek új külpolitikájának kezdete egy belpolitikai eseményhez, az 1989. évi, Tienanmen téri diákmegmozdulások véres leveréséhez köthető (június 4.). Azzal nem számoltak, hogy a brutális leszámolást a korábbinál sokkal nagyobb nemzetközi figyelem övezi majd. A világ kormányai egyensúlyoztak a közvélemény nyomása és a Kínával fenntartott kapcsolatokhoz fűződő érdekek védelme között. Az Egyesült Államok és több európai ország leállította a fegyverszállítást, befagyasztotta a haditechnológia átadását, csökkentette a kulturális és műszaki-tudományos együttműködést, lemondta a miniszteri szintű találkozókat. Peking a nyugati szankciókra meglehetősen visszafogottan reagált. A kínai vezetők számára ugyanis a gazdasági reformok végrehajtásához a belső nyugalom és a békés nemzetközi
környezet biztosítása fontosabb volt, mint a visszavágás. A fejlett Nyugat hamarosan elkötelezte magát Kína globális és regionális szerepének növelése iránt, a szankciókat a fegyverembargó kivételével feloldották. Mindez azt segíthette elő, hogy nyugodt, kiszámítható körülményeket teremtsenek a világ legdinamikusabban fejlődő piacán. Kína az 1990-es évekre "virtuális nagyhatalommá" vált. Az ország gazdasági és katonai potenciálja ugyan még ma sem elegendő ahhoz, hogy érdekeit a nemzetközi politikában hatékonyan érvényesítse, mégis egyre több politikus, közgazdász és biztonságpolitikai szakértő osztja a nagyvállalkozók azon véleményét, hogy Kína előbb-utóbb világhatalommá válik. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2001. júliusi döntése volt, amellyel a 2008-as nyári olimpiai játékok rendezési jogát Pekingnek adta. A 2003 tavaszán bevezetett, és azóta a hivatalos politika kulcsfogalmává előlépett "békés fölemelkedés" kifejezés annak az 1978 óta tartó folyamatnak a leírására szolgál, amelynek eredményeként a KNK 2050-re modernizált, közepesen fejlett ország lesz. Kína a kereskedelmi kapcsolatok bővítésével, bizalomerősítő intézkedések meghozatalával és segélyakciókkal igyekszik megalapozni regionális vezető szerepét. Az elmúlt évtizedben a KNK szinte minden szomszédjával rendezte határvitáit, aktív résztvevője és kezdeményezője egy sor multilaterális és regionális együttműködésnek. Mindez azt hivatott bizonyítani, hogy a fölemelkedő Kína végleg elkötelezte magát az integráció mellett. A világnak azonban el kell fogadnia, hogy a nagyhatalommá válás útjára lépett Kína megnövekedett gazdasági erejére alapozva egyre erőteljesebben artikulálja saját igényeit és elképzeléseit, és a nemzetközi normák kritikátlan átvétele helyett (kulturális és történeti hagyományaira való hivatkozással) a saját érdekeinek és igényeinek megfelelően igyekszik formálni a nemzetközi rendszer szabályait.
