Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai
Bálint, Csanád, MTA Régészeti Intézete Zimonyi István, sorozatszerkesztő
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai írta Bálint, Csanád Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében. Szerzői jog © 1995 Bálint Csanád, JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, Balassi Kiadó E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom Előszó ................................................................................................................................................. v I. IRÁN, BIZÁNC ÉS A STEPPE ...................................................................................................... 1 1. Bevezetés .............................................................................................................................. 3 2. A szászánida övek ................................................................................................................. 7 1. Széljegyzetek R. Ghirshman egy cikkéhez .................................................................. 7 1.1. A kisarabadi lelet ........................................................................................... 8 2. Késő szászánida övgarnitúrák különböző gyűjteményekben ....................................... 9 2.1. A Römisch-Germanisches Zentralmuseum (Mainz) övleletei ...................... 10 2.1.1. A Ceragh Ali Tepe-i leletek .............................................................. 10 2.1.2. „Amlesh környéki” leletek ............................................................... 11 2.2. A Museo Nazionale d’Arte Orientale (Róma) leletei .................................... 11 2.3. Egy londoni magángyűjtemény észak-szíriai övveretei ................................ 13 2.4. Övveretek a British Museumban ................................................................... 15 2.5. A University Museum (Tokió) övveretei ...................................................... 15 3. Övábrázolások a Taq-i Bostan-i reliefen ................................................................... 16 4. A késő szászánida övgarnitúrák fő vonásai ............................................................... 18 3. Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán) ......................................................................................... 21 1. Sírleírás ...................................................................................................................... 21 2. Leletek ....................................................................................................................... 22 3. Az eltemetés körülményei ......................................................................................... 23 4. A sír etnikai-kulturális hovatartozása ........................................................................ 25 4.1. Az Üc Tepe-i solidus és a Transzkaukázus 6. századi pénzleletei ................ 26 4.2. A P-függesztőfüles szablya ........................................................................... 28 4.3. Az öv és a martinovkai típusú „halfarkas” veretek ....................................... 32 4.4. A nyak- és karperecek ................................................................................... 39 4.5. A medaillon ................................................................................................... 40 4.6. A lábbeliveretek ............................................................................................ 40 4.7. Temetkezési szokások az egykorú steppei népeknél ..................................... 42 4.8. A transzkaukázusi „szavírok” történetéről .................................................... 43 4.9. Eltemethettek-e egy vezért idegen földön? ................................................... 45 4.9.1. Az idegenben meghaltakat hazaszállítják! ........................................ 45 4.9.2. Vannak-e steppei jellegű temetkezési szokások Üc Tepén? ............. 46 4.10. Az antropológiai meghatározásról .............................................................. 46 4.11. Temetkezési szokások Azerbajdzsán volt szovjet és iráni felében .............. 47 5. Kaukázusi Albánia 6–7. századi régészetéről és történetéről ................................... 50 6. Az Üc Tepe-i halott társadalmi helyzetéről ............................................................... 52 6.1. Egy hasaüti övgarnitúra és a kettős „halfarkas” veretek .............................. 54 6.2. A hynyslyi sír (volt szovjet Azerbajdzsán) .................................................. 55 6.3. A bagirli övgarnitúrák (egykori szovjet Azerbajdzsán) ............................... 56 6.4. A cibiliumi (Abcházia) pénzzel keltezett öv ................................................ 57 6.5. A Kuchur-oba-i lelet (egykor szovjet Azerbajdzsán) és a T alakú övveretek 60 6.6. A Verchnjaja Esera-i sír (Abcházia) és az X alakú áttöréses kéttagú övveretek 62 4. A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről .......................................... 67 1. Kutatástörténeti áttekintés ........................................................................................ 67 2. Újabb elméletek ........................................................................................................ 71 3. A régészeti leletek és néhány írásos adat időrendi tanulsága .................................... 75 3.1. A kronológia néhány vezérleletéről ............................................................. 75 3.2. Az avaroknál talált martinovkai típusú veretekről ....................................... 79 3.3. 6. századi forrásadatok az öv viseletéről ...................................................... 84 3.4. A kissufimi (Izrael) övábrázolás ................................................................... 88 5. Befejezés ............................................................................................................................. 92 1. A „szászánida” övgarnitúrák: Dailaman és a Transzkaukázus nyugati kapcsolatai a 6. században ....................................................................................................................... 92 2. „Orient und Rom” ...................................................................................................... 95 II. AZ AVAROK, KELET ÉS EURÓPA ......................................................................................... 98 6. Bevezető gondolatok ......................................................................................................... 100
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai 7. A keleti párhuzamok értékelése – néhány probléma ......................................................... 101 8. A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák 104 1. Keltezés pénzzel ...................................................................................................... 104 2. Keltezés horizontokkal és analógiákkal ................................................................... 104 3. Keltezés „vegyes érveléssel” ................................................................................... 106 4. Keltezés kiválasztott tárgytípusokkal ...................................................................... 107 9. A kora avar hagyaték forrásai .......................................................................................... 114 1. A steppei alapok ..................................................................................................... 114 2. A bizánci hatások .................................................................................................... 118 3. A kora avar kori kultúra helyben kifejlődött elemei ............................................... 127 10. Befejezés ........................................................................................................................ 138 III. függelék .................................................................................................................................... 140 11. Rövidítések ...................................................................................................................... 142 12. Bibliográfia ..................................................................................................................... 143 13. A könyvben szereplő iráni, bizánci és transzkaukázusi uralkodók és uralkodási idejük . 155 14. Harmatta János: Egy szászánida arany pecsétgyűrű felirata ........................................... 156 15. ILLUSZTRÁCIÓK ......................................................................................................... 159
iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Előszó A 80-as évek legvégén két, a 6. századdal kapcsolatos kérdéskörrel kezdtem el foglalkozni. Ezek akkor – egyszerű földrajzi okból – egymástól teljesen függetlennek látszottak és más-más megközelítésmódot is igényeltek: az egyik egy transzkaukázusi sír újrafeldolgozásából, a másik a Kárpát-medencei avarság honfoglaláskorával kapcsolatos kutatások áttekintéséből állt. Ezen újrafeldolgozás, illetve áttekintés során az első esetében a Kelet felől próbáltam nézni az avarokat, míg a másodiknál az avarok szemszögéből (részben) Keletet. Mindezt lezárva úgy tűnt számomra, hogy a két, tematikailag és szemléletében eltérőnek látszó munkának vannak olyan tanulságai, amelyek valamelyest összetartoznak. Minthogy pedig a szóban forgó két cikk német nyelven és olyan kötetekben jelent meg, amelyek nem minden hazai könyvtárban lelhetők föl,1 köszönettel tartozom Zimonyi Istvánnak, a Magyar Őstörténeti Könyvtár szerkesztőjének, hogy a jelen kiadásukkal segítséget nyújt az itthoni kollégáknak a – magam is belátom: – szövevényes szerkezetű és gondolatmenetében sem egyenes vonalú szövegemben való tájékozódáshoz. Az ilyen alkalmak általában lehetőséget nyújtanak a szerzőnek a legkülönfélébb természetű hibák kijavítására, az időközben kapott tanácsok megszívlelésére és kisebb-nagyobb változtatásokra, átdolgozásokra. Az első kettővel messzemenőkig, az utóbbival viszont – szándékosan – inkább kevésbé igyekeztem élni. A német szövegtől való kisebb eltérések könnyen indokolhatók; hiszen fölösleges bizonygatnom, hogy az anyanyelvemen másként gondolkodom és könnyebben is fejezem ki magam. Ezenkívül az is kézenfekvő, hogy egy-egy, az adott témakörben időközben megjelent cikk, mű főbb eredményét a szöveghűséghez való ragaszkodás címén kár lett volna figyelmen kívül hagynom. Annak viszont már magyarázatát kell adnom, hogy miért is nem olvasható itt mindaz, amelyet a két-három éve írt munkáim megjelenése óta másként látok. Azt majd nyilván csak az elkövetkező évtizedek fogják megmutatni, hogy az itt olvashatókból mi tekinthető eredménynek; egy tanulságuk azonban talán már most is levonható. Ez abban áll, hogy a címükben jelzett két téma kutatása közben az akkori világ sokkalta bonyolultabb összefüggésrendszere sejlett föl előttem, mint amit a hazai és a nemzetközi kutatás többnyire leegyszerűsítve, kétoldalú kapcsolatrendszerekbe sorolva szokott tárgyalni, az „avar–steppei”, az „avar–bizánci”, a „kaukázusi–bizánci”, a „bizánci–iráni”, a „langobard– transzalpin (stb.) kapcsolatok” címszó alatt. Jómagam a szóban forgó két tanulmány írása óta a germán és a bizánci régészet világ ba még éppen hogy csak belepillantottam, ezért hát korai lenne máris rögzítenem minden, újonnan megismert adatot és főleg a kidolgozatlan, bizonyítatlan ötleteket. (Ettől csak egy esetben tértem el számottevő mértékben: az egyedi, mondhatni: szenzációs volta miatt a Negev-sivatag szélén föltárt kissufimi mozaik rövid ismertetésével.) Annak idején a Transzkaukázusba és az iráni birodalomba a steppei régészet hagyományos irányultsága vezette a figyelmem. Később azonban Kis- és Elő-Ázsia, sőt, a steppei népek régészete szempontjából szokatlan irányba: Dél- és Nyugat-Európa felé is folytattam „kalandozásokat”, s az a benyomásom támadt, hogy a megszokottnál szélesebb kitekintésnek van egy, a kora avar kori régészetben is gyümölcsöztethető tanulsága. Ez pedig abban áll, hogy úgy látom: a jelek szerint nem merít ki minden lehetőséget az a szemlélet és módszer, amely – a steppei kutatás hagyományait és kitűnő tudósok példáját követve – kezdő kutató koromban kialakult bennem. Hosszú időn át, éppen a szóban forgó és most magyarul is megjelenő munkáim megírásáig azt hittem ugyanis, hogy a) először is a Kárpát-medence kora középkori régészetének viszonylag jól kidolgozott időrendjére, az itt érvényes(nek tartott) etnikai meghatározásokra és a nagyszámú, nem kis mértékben jól feltárt leletekre támaszkodva könnyű és egyben elegendő is lesz rendet teremteni a kelet-európai s részben az ázsiai steppe régészeti anyagában. (Ezt a szemléletet tükrözte még a kora középkori steppe régészetéről írt kézikönyvem. 2) b) Ezután pedig a fentemlített rendteremtést követően, az abból várhatóan adódó tanulságokat vissza lehet – és kell – majd vetíteni a nálunk napvilágot látott emlékanyagra. (Ezzel a gondolattal közelítettem a honfoglaló avar nemzedék problémaköréhez.3) Mindezen módszerek és szemléletmód jogosultságát ma is vallom, csak éppen már nem látom elegendőnek. A kissufimi mozaik (ld. alább), a veretes, kisszíjas övnek néhány germán népnél való elterjedése, a Cordóbától Cs. Bálint, Kontakte zwischen Iran, Byzanz und der Steppe. Das Grab von Üc; Tepe (Sowj. Azerbajdzan) und der beschlagverzierte Gürtel im 6. und Jahrhundert, in Awarenforschungen I, 309–496; uő, Probleme der archaologischen Forschung zur awarischen Landnahme, in Ausgewahlte Probleme der europaischen Landnahmen des Früh- und Hochmittelalters. Hg. M. Müller-Wille–R. Schneider. Vortrage und Forschungen XLI (Sigmaringen 1993) 195–273. 2 Bálint, Archaologie. 3 Bálint, Landnahme. 1
v Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Előszó
Thébáig és Edessáig terjedő justinianusi birodalom ötvösségébe való, futó bepillant s (ez utóbbiakról talán majd másutt), végül pedig azon szükségesség felismerése, hogy a Keletnek az avar régészet számára közvetlenül kamatoztatható jelentőségét, illetve ennek lehetőségeit újra kell gondolni,4 szkeptikussá tett bizonyos kutatási közhelyekkel kapcsolatban. Rádöbbentem: a) a keleti eredetű avarság anyagi kultúrájának megértéséhez nem kizárólag a Keletet kell figyelnünk, hanem Európát is, b) mivel avar típusú tárgyak a Kárpát-medencén kívül nem kizárólag ott fordulnak elő, amelyekkel avaroknak történeti, etnikai kapcsolai voltak, ezért nem párhuzamokat kell az avar kori anyaghoz gyűjteni, s a hasonlóságok között nem közvetlen, kauzális összefüggést keresni, hanem a leletek összefüggő, egységes elemzésére van/lenne szükség. Mindennek végigvitele, megvalósítsa azonban nemhogy pusztán ezen egyetlen könyv célkitűzéseit, de még a szerzőjének is valamennyi lehetőségét messze meghaladja – az avar kutatás kulturális és időbeli kereteinek kiszélesítéséhez többek erőfeszítése szükségeltetik. Terjedelmi szempontok miatt nem adom itt újra közre a szóban forgó két munkámban már megjelent 14 plusz 10 féle övveretnek, illetve tárgytípusnak, valamint a Transzkaukázusban talált 6. századi bizánci és szászánida pénzeknek a leletkatalógusát. A szerkesztővel együtt kérem ezért az olvasók megértését. Végül: a köszönetmondás. Falko Daimnak (Bécs) és Michael Müller-Willének (Kiel) az itt olvasható munkáim első kiadásáért, Bóna Istvánnak a sok baráti beszélgetésért, Czeglédy Károlynak a kezdő kutató korom óta rendszeresen adott tanácsaiért, Harmatta Jánosnak az itt olvasható tanulmányáért és a vele folytatott konzultációkért, Bíró Margitnak, Schütz Ödönnek és Szádeczky-Kardoss Samunak egy-egy grúz, örmény vagy bizánci forráshely értelmezéséért, Garam Évának e könyv baráti lektorálásáért, valamint minden magyar és külföldi kollégámnak s barátomnak a szakmai beszélgetésekért, vitákért.
Az utóbbi kérdéskör is még kidolgozásra vár. A probléma meglétére a szegedi kiállítás ruharekonstrukciói kapcsán hívtam föl a figyelmet: Bálint, Kiállítás 226. 4
vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. rész - IRÁN, BIZÁNC ÉS A STEPPE
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. Bevezetés ........................................................................................................................................ 3 2. A szászánida övek .......................................................................................................................... 7 1. Széljegyzetek R. Ghirshman egy cikkéhez ........................................................................... 7 1.1. A kisarabadi lelet ..................................................................................................... 8 2. Késő szászánida övgarnitúrák különböző gyűjteményekben ................................................ 9 2.1. A Römisch-Germanisches Zentralmuseum (Mainz) övleletei ................................ 10 2.1.1. A Ceragh Ali Tepe-i leletek ....................................................................... 10 2.1.2. „Amlesh környéki” leletek ......................................................................... 11 2.2. A Museo Nazionale d’Arte Orientale (Róma) leletei ............................................. 11 2.3. Egy londoni magángyűjtemény észak-szíriai övveretei .......................................... 13 2.4. Övveretek a British Museumban ............................................................................ 15 2.5. A University Museum (Tokió) övveretei ................................................................ 15 3. Övábrázolások a Taq-i Bostan-i reliefen ............................................................................. 16 4. A késő szászánida övgarnitúrák fő vonásai ......................................................................... 18 3. Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán) .................................................................................................. 21 1. Sírleírás ............................................................................................................................... 21 2. Leletek ................................................................................................................................. 22 3. Az eltemetés körülményei ................................................................................................... 23 4. A sír etnikai-kulturális hovatartozása .................................................................................. 25 4.1. Az Üc Tepe-i solidus és a Transzkaukázus 6. századi pénzleletei .......................... 26 4.2. A P-függesztőfüles szablya ..................................................................................... 28 4.3. Az öv és a martinovkai típusú „halfarkas” veretek ................................................. 32 4.4. A nyak- és karperecek ............................................................................................ 39 4.5. A medaillon ............................................................................................................ 40 4.6. A lábbeliveretek ...................................................................................................... 40 4.7. Temetkezési szokások az egykorú steppei népeknél .............................................. 42 4.8. A transzkaukázusi „szavírok” történetéről .............................................................. 43 4.9. Eltemethettek-e egy vezért idegen földön? ............................................................. 45 4.9.1. Az idegenben meghaltakat hazaszállítják! ................................................. 45 4.9.2. Vannak-e steppei jellegű temetkezési szokások Üc Tepén? ...................... 46 4.10. Az antropológiai meghatározásról ........................................................................ 46 4.11. Temetkezési szokások Azerbajdzsán volt szovjet és iráni felében ....................... 47 5. Kaukázusi Albánia 6–7. századi régészetéről és történetéről ............................................. 50 6. Az Üc Tepe-i halott társadalmi helyzetéről ......................................................................... 52 6.1. Egy hasaüti övgarnitúra és a kettős „halfarkas” veretek ........................................ 54 6.2. A hynyslyi sír (volt szovjet Azerbajdzsán) ............................................................ 55 6.3. A bagirli övgarnitúrák (egykori szovjet Azerbajdzsán) ......................................... 56 6.4. A cibiliumi (Abcházia) pénzzel keltezett öv .......................................................... 57 6.5. A Kuchur-oba-i lelet (egykor szovjet Azerbajdzsán) és a T alakú övveretek ........ 60 6.6. A Verchnjaja Esera-i sír (Abcházia) és az X alakú áttöréses kéttagú övveretek ... 62 4. A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről .................................................... 67 1. Kutatástörténeti áttekintés .................................................................................................. 67 2. Újabb elméletek ................................................................................................................. 71 3. A régészeti leletek és néhány írásos adat időrendi tanulsága ............................................. 75 3.1. A kronológia néhány vezérleletéről ....................................................................... 75 3.2. Az avaroknál talált martinovkai típusú veretekről ................................................. 79 3.3. 6. századi forrásadatok az öv viseletéről ............................................................... 84 3.4. A kissufimi (Izrael) övábrázolás ............................................................................. 88 5. Befejezés ....................................................................................................................................... 92 1. A „szászánida” övgarnitúrák: Dailaman és a Transzkaukázus nyugati kapcsolatai a 6. században 92 2. „Orient und Rom” ............................................................................................................... 95
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - Bevezetés Mi vezethet egy, a kora középkori steppei régészettel foglalkozó kutatót arra, hogy – ráadásul iranisztikai, bizantinológiai képzettség és a kaukázusi nyelvek ismerete hiányában – egy azerbajdzsáni sírral, majd annak kapcsán a 6–7. századi Transzkaukázus régészeti és történeti kérdéseivel, valamint a késő szászánida kori Irán néhány leletével és monumentális emlékével foglalkozzék? Ez ugyanis egy olyan kutatási terület, mely az azeri régészek és történészek, az armenisták, iranisták és általában: a Kaukázus specialistáinak feladatkörébe tartozik. Anélkül, hogy mindennemű részletkutatás abszolút nélkülözhetetlen voltát akár egy pillanatig is kétségbe vonnám, meg kell mondani: eddigi olvasmányaim és munkáim során többször tapasztaltam, hogy a leszűkített, illetve beszűkült kutatói nézőpont sokszor csak féleredményekre vezethet, illetve hogy a diszciplínák határainak átlépése olykor lényegesen új szempontokat vethet föl. Az utóbbira példaként a Bibliotheque Nationale Khusro-tálját említem, mely egyetlen, a régi Iránnal foglalkozó könyvből sem maradhat ki. A szászánida művészetet kutatók számára az egyik legfontosabb kérdés természetesen a tál készülési korával kapcsolatos s ez így hangzik: vajon I. vagy II. Khusro korából származike? Tény – és ez sokak számára mentségül szolgálhat –, hogy ezt a csillogó aranytálat a kő- és hegyikristályberakásai miatt szinte lehetetlen a természethűt megközelítő módon lefényképezni. Meglepő volt hát a tárgyat kézbe véve rájönni arra, ami minden kezdő, népvándorlással foglalkozó közép-európai régész számára ez esetben kézenfekvő: az ötvöstechnika, a kőfoglalatok minden kétséget kizáróan az 5. századi kézművességre utalnak. Az iráni művészet kutatói azonban nemcsak meg sem kísérelték, hogy vizsgálataikat ez irányban is kiszélesítsék, de a jelek szerint annak sem szenteltek különösebb figyelmet, hogy a Khusro-tál általuk legjobb párhuzamaként emlegetett wolfsheimi függődísz az 5. század közepe tájáról vagy 2. harmadából származik. Megengedhető, hogy Iránban e technikák kissé tovább élhettek, mindenesetre a tál készülési koraként a 6. század végén és a 7. század első negyedében uralkodó II. Khusro akkor sem jöhet számításba.1 Ami a steppével foglalkozó közép-európai régésznek transzkaukázusi tematikájú „kirándulását” illeti, az önmagában nem lehet meglepő a hasonló érdeklődésű szakemberek szemében: minden, a steppei régészettel foglalkozó kutató ismeri ugyanis a Kura és az Arax közében feltárt Üc; Tepe-i sírt. E temetkezésnek az ad kiemelkedő jelentőséget, hogy a P-függesztőfüles „kardjának” típusa jól ismert a kora középkori steppei leletanyagban, nemkülönben az Üc; Tepe-i veretes övgarnitúráé – mindez pedig hiteles feltárás révén került napvilágra, méghozzá keltező értékű bizánci pénzzel együtt. Mindeddig e sírt – kivétel nélkül – steppei származású vezér nyughelyének tartották, s eltérő vélemények csak a pontosabb etnikai hovatartozása körül merültek föl; legtöbbször kazárnak határozták meg, bár akadt olyan is, aki szavírnak, sőt: avarnak gondolta. Ez a jól keltezett „kard” és veretes öv arra késztetett, hogy megvizsgáljam e tárgytípusok elterjedését. Ennek elemzése során és a temetkezési szokás jellege alapján végül is arra a következtetésre jutottam, hogy az Üc Tepe-i síregyüttes nem egy hadjárat során elesett steppei vezérhez, hanem a transzkaukázusi Albániában élt egyik előkelőhöz kellett, hogy tartozzék. Mármost miként ítéljük meg azt, hogy egy nem-steppei eredetű férfit az iráni érdek- és kultúrszférában steppei típusú övvel temettek el? A kérdés nem válaszolható meg a szokványos fordulattal, a „steppei hatásra” való hivatkozással, minthogy azon a helyen és abban az időben, ahonnan és amelyből az Üc Tepe-i sír származik, a steppei kapcsolatok és „hatások” még a legkevésbé sem voltak általánosak. Egyrészt a legtöbb régész egyetért abban, hogy az ilyen kulturális átvételek nem egyik napról a másikra zajlottak le. Másrészt nehézség van az átadó steppei népek körül is: az avarok 557–558 fordulóján Üc Tepétől több száz kilométerrel távolabb fordultak meg, a szavírok régészeti anyagát pedig egyáltalán nem ismerjük, úgyhogy módszertanilag megengedhetetlen lenne fegyver- és övtípusokat velük kapcsolatba hozni. Ugyanez áll más steppei eredetű népekre is, akik a Transzkaukázus keleti térségében, illetve a szászánida birodalomban ez idő tájt megfordultak, illetve megtelepedtek. Számításba kell vennünk viszont azon övleleteket, amelyek az utóbbi 30 év során a nemzetközi műtárgy-kereskedelem révén a világ múzeumaiba eljutottak, amelyeket szászánidának vagy késő szászánidának tartanak, s amelyek többsége minden valószínűség szerint a Perzsia északnyugati részén volt Gilan tartományból származik. (NB.: Üc Tepe és Gilan nem esnek távol egymástól, s a 6. században egyazon politikai egységbe tartoztak.) Jó másfél évtizede annak, hogy először próbálkoztam meg szászánida leleteknek a steppei régészet szempontjából való értékelésével. Akkoriban a szinte teljesen ismeretlen tárgyaknak tipokronológiai meghatározása volt a legfontosabb, melynek során még nem tudtam megszabadulni a különben teljesen 1990-ben Dr. Cécile Morrisson szíves engedélyével tanulmányozhattam a tálat. A kormeghatározással kapcsolatos régi vitát nyomós epigráfiai és történeti érvekkel dönti el I. Khusro javára J. Harmatta, La Coupe de Xusro et l’origine de la légende du Graal, Union Académique International, Compte Rendus 66 (Paris 1992) 84. 1
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés
általános felfogástól, mely számos fegyver-, öv- és lószerszámtípus eredetét kizárólag a steppén tudja elképzelni. Az időközben lényegesen megnövekedett számú adatoknak köszönhetően a veretes és kisszíjas övvel kapcsolatos kérdések jóval bonyolultabbak lettek, amihez egy messze vezető módszertani probléma is járul. Arról van szó, hogy a szóban forgó kardok és övgarnitúrák szélesen elterjedtek a 6–7. században, s ma már nem lehet csak egyetlen kultúrát és/vagy népet e típusok „felfedezőinek” kikiáltani. Ha eltekintünk mindenféle, roppant valószínűtlen „népvándorlások” feltételezésétől, akkor kiderül: az eddig elfogadott keretek között gondolkodva bizonyos alapvető kérdésekre nem tudunk megnyugtató magyarázatot adni. Miként lehetséges tehát, hogy a veretes övek és a P alakú kardfülek – akárcsak például majd’ 200 évvel később a kézzel formált cserépbográcsok a késő avaroknál, a dunai bolgároknál és a szaltovo–majaki kulturában! – óriási távolságokban, irdatlanul nagy területen nagyjából egyidejűleg terjedtek el? Minden esetet lehetetlen népvándorlással magyarázni. Tekintettel arra, hogy az előbb említett tárgyak a steppei népek sírjaiban gyakran fordulnak elő, sokan gondolták úgy, hogy akkor azok nyilván ott is alakulhattak ki. Lehetséges lenne, hogy a sok egyéb körülménytől függő leletsűrűség önmagában egyszersmind ki is jelöli az adott tárgytípus kialakulási helyét? A P-függesztőfüles kardok és a kisszíjakkal ellátott veretes övek felbukkanását általában szintén a 6. század középső harmadára, második felére szokás tenni. E keltezés is nagyjából egybeesik az avarok európai megjelenésével, majd megtelepedésével. A különböző tudományos iskolák e két tényt eltérő módon értékelhetik: egyesek meggyőző ok-okozati összefüggést látnak benne, mások az avar vándorlást az említett régészeti jelenség járulékának tekintik. Úgy vélem, hogy ennek megítélésével kapcsolatban bizonyos történeti és régészeti szempontokat fokozottabban szem előtt kell tartanunk. Mindenekelőtt elgondolkodtató: az európai avarok legkorábbi, 6. századi leletanyagában – már amennyire az egyáltalán meghatározható (ld. e könyv II. része) – éppenséggel nincsenek (még) jellegzetesen avar övgarnitúrák, sőt, mindazok, melyeket óvatosan ezen évszázadra keltezünk, a díszítésük alapján sokkal inkább bizánci befolyásról, hatásról tanúskodnak, mint steppei hagyományok folytatásáról. E probléma a kelet-európai steppe esetére vonatkoztatva még nehezebb: ha ugyanis valóban az avarok hozták volna magukkal a Kárpát-medencébe (és Európába?!) a veretes öv divatját s az irániak is tőlük tanulták volna el azt, akkor miként magyarázható, hogy ilyen típusú övgarnitúrák az ázsiai steppéken nemcsak 557–558 előtt – ahonnan tehát azt az avaroknak hozniuk kellett volna magukkal –, de lényegében az egész 6. században ismeretlenek? Ez egy olyan szemetszúró hiány, amit nem lehet minden további nélkül a gyér kutatás számlájára írni. Vagy nézzük a P-füles kardokat: a 6. század 1. felére keltezhető nyugat-szibériai borovoei lelet olyan vidékről és olyan időből való, ahol az avarokkal való bármilyen kapcsolat kizártnak tekinthető, s még inkább elmondható ez az ugyanezen időszakból származó két Taman környéki kardleletről is. Nem lehet tehát kizárólag és automatikusan az avarokra mint lehetséges közvetítőkre gondolnunk, mikor a P-fülű kardok elterjedését vizsgáljuk – már amennyiben e függesztőfülek egyáltalán steppei eredetűek lehettek! Ehhez tegyük még hozzá, hogy a) általában: a veretes öv a Transzkaukázusban olyan területen, b) konkrétan: a martinovkai típusú övveretek a Kaukázus északi és déli oldalán olyan vidékeken s olyan együttesekben fordulnak elő, amelyek semmiesetre sem hozhatók steppei népekkel kapcsolatba, c) a hegyekkel nagyon elzárt Dailaman – a legtöbb szászánida, illetve „szászánida” öv- és kardlelet származási helye – is túl messze esik a steppétől, semmint az ottani leleteket, még kevésbé az egykori birtokosaikat Eurázsia pusztáiról lehetne eredeztetni, d) a P-fülű kardok időrendje, elterjedése nem támogatja azt a közfelfogást, amit nemrég még magam is osztottam, mely szerint azok ott steppei, azaz és következésképpen: részben avar eredetűek lennének. Így hát valószínűtlennek tartom, hogy a veretes övet és a P-füles kardot az avarok Ázsiából hozhatták volna Európába. Egy lépéssel még tovább is mehetünk. Kimondhatjuk: alapjában véve semmilyen alapunk sincsen azon közvélekedés alátámasztására, hogy a veretes öv az ázsiai steppéken, valamikor az 5–6. század folyamán alakult volna ki. Mégha az argumentum e silentio igazából csak a jól kutatott vidékek esetében alkalmazható is, akkor is feltűnő, hogy mind ez ideig a bennünket érdeklő típusú övveretekből egyetlen 5. századi szibériai és középázsiai együttesből sem került be múzeumba. A leletek csekély száma és sokszor bizonytalan keltezése mellett is kizártnak tarthatjuk, hogy a jelenleg ismert ottani leletek a 6–7. századi európai övveretek tipológiai előképei lennének; mindaz, amit onnan ismerünk, helyi fejlődési sajátosságnak tekinthető. Nem kevésbé meglepő viszont
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés
az sem, hogy az övveretek a 6–7. századi közép- és belső-ázsiai türköknél is igen ritkák (a jelek szerint a szóban forgó típusú garnitúrák a 8. századtól kezdve terjedtek el). Az eurázsiai steppéről származó 6–7. századi övveretek csekély száma alapján, a jelenlegi gyenge kutatási helyzet mellett is megengedhetőnek látszik a kijelentés: a veretes öv viselete az itt élő népeknél nem volt általános. (Más a helyzet a Volga–Urál vidékén, ahol már a 3. századtól kezdve gazdagon díszített öveket viseltek. Igaz viszont, hogy ezek típusa a bennünket most érdeklőékétől teljesen eltérő2 s persze senkinek sem jutna eszébe a veretes öv viseletét a szóban forgó régió finnugor lakóitól eredeztetni.) Hogy áll a dolog a veretes övvel Iránban? E kérdésnek nagy jelentősége van, mert a kelet-európai steppei népekkel foglalkozó kutatás egy része hajlamos arra, hogy amennyiben az ázsiai rokon népektől, kultúrákból nem tud kellő számú és jellegű párhuzamra, netán előzményre hivatkozni, akkor akarva-akaratlanul, közvetve vagy közvetlenül a szászánida birodalom szerepét látja kézenfekvőnek kidomborítani. Mármost feltűnő, hogy e témakörben számításba vehető leleteket mostanáig csak Dailamanból ismerünk, mely különben a Kaukázusvidék közvetlen szomszédja. Az európai analógiák alapján ítélve egyetlen ottani lelet sem származhatik az 5. századból, hanem csak későbbiek lehetnek. Mindezen kívül Iránból már csak a Taq-i Bostan-i relief néhány övábrázolásáról tudunk, ami e témába vág. Övet az Iránnal kapcsolatos írásos forrásokban először csak a 6–7. század fordulóján említenek, bár e ténynek természetesen hiba lenne túlzott jelentőséget tulajdonítani. Mármost mondhatjuk-e mindezek után, hogy a veretes, kisszíjas öv Bizáncból származik? A közismert kutatási helyzet és módszertani meggondolások nem teszik lehetővé, hogy egy ilyen következtetést automatikusan levonhassunk. Mint ezt minden egyes alkalommal mindenki megteszi, először is hivatkozhatunk arra, hogy bizánci birodalom belsejéből kevés biztos leletegyüttes áll a kutatás rendelkezésére: a mersini övgarnitura az, amelynek legalább a lelőhelyét tudjuk, s biztosan egykorú ábrázolás is csak egyetlen ismert (ld. alább). Abból a körülményből, hogy Iránban viszonylag sok övgarnitúra a birodalom egyetlen peremvidékén látott napvilágot, s azok közül néhány veret viszonylag korainak tűnik, még aligha következtethetnénk arra, hogy a veretes öv a 6. században a kelet-európai, illetve pontusi steppe és Irán közti kölcsönhatások révén alakult volna ki. Ráadásul egy ilyen vélekedés is csak közhely lenne, hiszen végül is konkrétan melyik steppei népről lehetne szó? Az 5. és 6. századból mindössze néhánynak ismerjük a nevét, míg a legtöbbnek még azt sem, nemhogy a (kultúr)történetét. Egyébként is: ha a veretes öv netán mégis a steppéről származnék, mi szólhat amellett, hogy azt egyetlen steppei nép találta volna föl; ha pedig tényleg egyetlen népről lett volna szó, akkor mi állhatott ezen egyedi eset mögött? Ezenkívül még mindehhez figyelembe kell venni a steppei törzsszövetségek, politikai alakulatok igen gyorsan változó voltát is! Továbbá: a rájuk való hivatkozás szinte kötelességszámba megy, ugyanakkor szinte semmit sem tudunk arról, hogy milyen szerepet játszhattak mindebben Chersonesos, Pantikapaion és Tamatarcha lakói és kézművesei. Ezenkívül a Kaukázus-vidék történeti és tárgyi jellegzetességei mellett sem mehetünk el szó nélkül. Az Észak-Kaukázusban – akárcsak a hegy déli oldalán – számtalan és a legkülönfélébb eredetű nép élt. Kora középkori leleteiket szemlélve valamiféle steppei hatásra hivatkozni túlságosan tág lenne ahhoz, hogy egyes leletekből egyúttal történeti következtetéseket is le lehessen vonni. Mindenesetre szem előtt kell tartanunk, hogy a Kaukázusban nem alakult ki a szomszédos birodalmak kultúrájához mérhető, azt utánzó vagy önálló, egységes régészeti kultúra, miként ezt a pontusi városok esetében szokás feltételezni. A legcsekélyebb jele sem mutatkozik annak, hogy az utóbbiaknál jóval kevésbé fejlett Fekete-tenger-partvidéki kaukázusi városok alakíthatták volna ki a veretes öv divatját; a viszonylag jól ismert Abcházia kora középkori temetőiben ennek kellene, hogy látszódjék a nyoma. A veretes öv eredete kérdésében a jelen munka egyáltalán nem tudja kimondani a végső szót, s e könyv legjobb esetben sem tekintendő egyébnek, mint egyetlen lépésnek a remélt megoldáshoz vezető úton. A fenti lapokon jóval több kérdőjelet talált a tisztelt Olvasó, mint az általában a könyvek bevezetőjében szokásos. Kissé szokatlan továbbá a fölvetett probléma kezelésmódja és földrajzi-kulturális behatárolása is. A három világ: Perzsia, Bizánc és a steppe összefüggéseit és különbségeit egyetlen embernek kutatni a tengernyi adat és probléma miatt kétségkívül kockázatos, de éppoly tanulságos is. Mégha az itt olvasható megfigyeléseim később esetleg csak hipotézisszámba kerülnek is, akkor is remélem, hogy az ide vonható s általam jelenleg elérhető valamennyi adat együttes kezelésmódja nem bizonyul majd érdektelennek és értéktelennek. Amikor ezt a munkát elkezdtem, nem tudhattam, hogy lesz egy világtörténeti pillanat, amikor az egész transzkaukázusi régió, az általam régészeti és numizmatikai lelőhelyekként számontartott azerbajdzsáni és abcháziai helységnevek egy része tragikus módon az egész világ számára ismertté válik. Ennek kapcsán legyen szabad most egy szubjektív megjegyzést is tennem. Közismert, hogy nemzettudatunk egyik fontos vonulatát egészen a 20. század közepe tájáig a „két pogány közt egy hazáért” gondolat határozta meg. Ezért is volt hát A tipológiai és időrendi egybeesések miatt érdemes lenne kutatni a Volga–Káma-vidéki övvereteknek a késő rómaiakkal való hasonlóságát. Ezen övveretekről – Gening Chronologija c. cikkén kívül – nem készült összefoglalás, vizsgálatuknál a szétszórt publikációkra vagyunk utalva. 2
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bevezetés
számomra érdekes, hogy megismerkedtem Abcházia és Kaukázusi Albánia kora középkori történetével. Ezen országok lakóinak ugyanis az engem érdeklő időszakban szintén két világhatalom között kellett nemzeti és kulturális önállóságukat megőrizniük. Kaukázusi Albánia esetében az országnak még a szomszédos vagy éppen rokon örmények hódító törekvéseit is el kellett hárítani, egyidejűleg pedig szembeszállni az északról jövő állandő veszéllyel is (szavír és kazár támadások). Az az út, amelyet Kaukázusi Albánia vezetői a 7. század elején a perzsa, majd arab hódítás idején választottak, nekünk nagyon is ismerős Erdély kerek 1000 évvel későbbi történelme alapján. A magyarok sorsa végül is szerencsésebben alakult, mint a szintén keresztény hitű kaukázusi albánoké, kiknek politikai és kulturális önállóságát az oguzok 11. századi honfoglalása szüntette meg.
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. fejezet - A szászánida övek A szászánida kori Irán régészeti kutatása igen lassan fejlődik; változatlanul az építészeti emlékek művészettörténeti kutatása és az ún. szászánida ezüst vizsgálata áll az előtérben. Ezért is volt kénytelen az arsakida és szászánida kori ékszerek legújabb összefoglalása1 továbbra is csak forrásadatok, néhány közismert ábrázolás elemzésére s mindig csak ugyanazon kevés tárgy bemutatására támaszkodni, mely már minden kézikönyvben föllelhető. A tokiói egyetem orientalisztikai tanszéke volt az, ami valóban alapvetően új típusú régészeti kutatásba kezdett a 70-es években: Iránban – a sajnos korán elhunyt – Fukai Shinji vezetésével temetőfeltárásokba fogtak. A kutatandó területet gondosan választották ki: ez a Gohar Rud hegyes vidéke volt, Resht kikötővárostól délre Gilan tartományban, ahonnan nem sokkal korábban pompás kora középkori leletek, többek között kardok és övgarnitúrák – nem utolsósorban a nagyszerű Ceragh Ali Tepe-i sírlelet – kerültek az európai múzeumokba. Ha kizárólag a leletek látványosságát nézzük, akkor a japánoknak az ásatási szerencse kétségkívül nem különösen kedvezett, bár egy díszített ezüsttál és egy facettált üvegpohár megszerzését is az eredményeik között könyvelhették el. A megjelent öt hatalmas kötet és Fukai Sh. monográfiái mindenképpen óriási eredménynek számítanak s főleg megmutatják: Irán régészeti kutatásában hosszú távon természetesen ez a kutatási módszer lesz a célravezető. Az alábbiakban következő munkám ezt a fő célkitűzést szeretné folytatni, azzal az eltéréssel, hogy ez alkalommal nem Irán vagy Közép-Ázsia egyik specialistája kér szót, hanem egy olyan régész, akinek fő érdeklődési területe a kora középkori steppe.
1. Széljegyzetek R. Ghirshman egy cikkéhez A régészek mindig is különös figyelmet szenteltek a közfelfogás szerint: a szabad harcos legfontosabb viseleti tartozéka, az öv kutatásának. A legutóbbi két évtizedben ismertté vált iráni garnitúráknak [ld. Werner, Gürtel; Bálint, Vestiges] és a Taq-i Bostan-i reliefen látható ábrázolások elemzéseinek2 köszönhetően e problémakör napjainkra új megvilágításba került. Egyúttal kiderült az is, hogy a kelet-európai övek kutatása többé nem szűkíthető le a steppei népek és Bizánc viszonyának kérdésére: Iránban is volt veretes öv. Nemrég vált ismertté az a körülmény is, hogy – bizánci típusú(nak tartott) csatok mellett – a 6–7. századi közép- és kelet-európai övvereteknek mindhárom típusa (a granulált arany, a préselt és az öntött ezüst vagy bronz) megtalálható a szászánida birodalom – vagy legalábbis annak egyik vidéke – földjén. Márpedig e tény különös figyelmet érdemel, mert a szóban forgó övveretek eredetét hosszú ideje – hallgatólagosan – Bizáncból vagy a Bizánc befolyása alatt álló steppei kultúrájú területekről (az avar kaganátusból) szokás levezetni. Mint említettem, ezen leletek csak a legutóbbi években váltak közismertté; ez lehet az oka, hogy az iráni övekről sem túl régen jelent meg az első áttekintő jellegű munka.3 R. Ghirshman e cikkében többek között néhány szászánida csatot és veretet tett közzé, melyek elemzése során messzemenően támaszkodott J. Werner szélesebb horizontú összefoglalására.4 A tudomány vesztesége – s egyben az interdiszciplináris szemléletmód hiányának sajnálatos példája is –, hogy éppen az iráni történelem és régészet világhírű kutatója nem építette bele gondolatmenetébe a Taq-i Bostan-i ábrázolások idevonható tanulságait. Ami R. Ghirshman megfigyeléseit illeti, érdekes lehet a számunkra, hogy az általa bemutatott késő szászánida kori övveretek közül egyet sem tart helyi készítménynek. Az általa közölt „szászánida” csatok egyik részének típusait a nemzetközi kutatás bizáncinak vagy „bizáncinak” szokta tartani (már amennyiben azok Európában láttak napvilágot). R. Ghirshman maga is részben a nagy nyugati szomszédtól és ellenségtől származó importtárgyaknak határozta meg ezeket. A cikkében bemutatott granulációs díszítésű öv- (valójában: lószerszám-5) veretek másik része szerinte „sem nem iráni, sem nem bizánci eredetűek”, hanem az avaroktól származnának. Az elsőként említett csatok tipológiai, technológiai tekintetben és díszítésük szerint is messzemenően megegyeznek a jól ismert bizánci övcsatokkal (korinthoszi, bolognai és beroei típus). Az a feltételezése azonban, hogy az általa közzétett csatok valamennyije csakis bizánci műhelyekből származhatnék, néhány közöletlen lelet alapján megkérdőjelezhető. Először is ha jobban megnézzük a R. Ghirshman által közzétett csatokat, megállapítható, hogy van néhány tipológiai elemük, mely bizonyos vidékeken nem fordul elő. Ezek pedig éppen azok, amelyeket az avar régészet a Keletre tett kitekintései során mindig számításba vesz, s melyeken Bizánc közvetlen vagy közvetett hatása B. Musche, Vorderasiatischer Schmuck zur Zeit der Arsakiden und der Sassaniden. Handbuch der Orientalistik. Siebente Abteilung: Kunst und Archaologie. Erster Band. Der Vordere Orient, zweiter Abschnitt: Die Denkmaler. B: Vorderasien, Lieferung 5 (Leiden–New York– Kobenhavn–Köln 1988) 290 és Taf. CXI, CXII. 2 Gropp, Gürtel; Peck, Representations; Bálint, Vestiges 189, 47. j.; Fukai-Horiuchi, Taq-i Bustan IV, 103 skk. 3 Ghirshman, Ceinture. 4 Werner, Gürtel. 5 Bálint, Vestiges 186–192; Ghirshman, Ceinture Taf. VII:1, 7. E tévedése számomra azért érthetetlen, mert az előbbi cikkem már kéziratos formájában olvashatta. 1
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
érvényesült: a kelet-európai steppéről, az Észak-Kaukázusról és a Balkánról van szó, ahol nem találkozunk velük. Ilyen díszítőelemek azok az erősen ívelt és hegyes levélkék, amelyek a R. Ghirshman által közzétett csatok két oldalán találhatók. Ezek az erőteljesen hangsúlyozott elemek szárnyakra is emlékeztethetnek, s megtalálhatók más iráni övgarniturákon és egy észak-szíriai leleten is (például 3. kép: 6–15; 5. kép: 46). Egy további következtetés lehetőségét rejti magában az a körülmény, hogy ilyen hegyes és ívelt levélkék, „szárnyak” nagy számban megfigyelhetők azon közép-európai csatokon, amelyek vagy kronológiailag, tipológiailag, vagy kulturálisan térnek el a 6–7. századi avaroknál találtaktól.6 Eszerint a kora középkori övvereteken fölfedezhető lenne egy olyan díszítőelem, amely megvan Iránban és a germánok egy részénél, s amely nincsen meg a steppei népeknél, valamint az utóbbiak szomszédainál? Ily módon egy olyan etnikai-kulturális régió körvonalazódnék, mely kívül esik a 6–7. századi közép- és kelet-európai övek értékelésekor hagyományosan számbavett területeken. R. Ghirshman ötlete ellen szól továbbá az is, hogy az említetteken kívül tudunk olyan iráni övveretekről is, amelyek kétségkívül helyi előállításúak, s amelyeknek a bizánci hatásnak kitett európai területeken nincsenek párhuzamai (ld. alább). A általa közzétett iráni csatok és veretek tehát nem tarthatók egyértelműen bizáncinak. Nem mehetünk el említés nélkül R. Ghirshmannak azon teljesen újnak számító ötlete mellett, mely bizonyos iráni övveretek esetében avar eredetet feltételez. Elég egyetlen pillantás az avar leletanyagra s egy futó körbetekintés a világban, hogy megbizonyosodjunk: a 6–7. századi Kárpát-medencei granulált díszítésű arany övveretek7 egyáltalán nem tarthatók az avaroknál általános jelenségnek.8 Nyilvánvaló, hogy ezeknek egy részét avar ötvösök állították elő, máskülönben ez a díszítésmód náluk is idegen lehetett, mégpedig – minden bizonnyal – bizánci műhelyektől való átvétel eredménye volt. A kevés kelet-európai steppei granulációs díszítésű övveret9 a legkevésbé sem támasztja alá azt az ötletet, hogy a szóban forgó ötvösfogás avar jellegzetesség lett volna. Azon időben, amikor R. Ghirshman e cikkét írta, Iránból még csak egyetlen szászánida övgarnitúra volt ismert, melyet granulációval díszítettek és melynek mintája az avaroknál láthatókkal (is) rokon (ld. 33. kép).10 Ezen iráni garnitúra vereteinek formája és díszítése azonban teljesen távol áll mindazokétól, amelyeket az egykori avar kaganátus területén találtak.11 Ugyanekkor az Amlesh környéki veretek szív alakú díszítése föllelhető Iránban is, s az analógiák sorában a kisarabadi (Irak) lelet12 külön nyomatékkal említhető.
1.1. A kisarabadi lelet (1. kép A: 1–3, 5–7) létezéséről a kutatás egy rövid közleményből szerezhet tudomást. A II. világháború során a szövetséges lengyel katonák találták Irakban, majd a kincs nagy részét az angol hatóságok elkobozták; ezt később már nem lehetett föllelni sem a British Museumban, sem a bagdadi Régiségek Főbiztosságánál. A lengyeleknél hagyott rész viszont megmaradt, ez a háború után a lódzi Muzeum Etnograficzne i Archeologicznéba került. A kincsnek bennünket most érdeklő darabja (1. kép, A: 2) aranylemezből készült; a publikációban „small box, perhaps a reliquary” meghatározást kapott, ami aligha helytálló, lévén túlságosan lapos ehhez; ezenkívül a hátlapján levő nitszögek13 egyértelműen arra mutatnak, hogy tárgyunk övveret volt. Keltezése viszonylag egyszerű, már amennyiben a kincsnek elkallódott pénzei kronológiailag nem álltak túl messze a Lódzban őrzöttektől. A leletben Maurikiosnak egy könnyű solidusa volt (3,02 g, ld. 3. kép, A: 3), melyet Konstantinápolyban, a császár uralkodásának közepe táján, s melyhez hasonlókat – az elterjedt nézet szerint – a „barbárok” számára vertek.14 II. Khusro 3 drachmája is megmaradt, ezek a sah 35. és 36. uralkodási évéből származnak, azaz 626/7-ből valók (1. kép, A: 5–7). E pénzek egyike sem volt átfúrt, azaz nem ékszerként használták őket. A közzétevők A. D. H. Bivar magyarázatával értenek egyet, aki szerint a kincs elrejtése Herakleios 628-as nagy hadjáratával állna összefüggésben. Ez egy meglehetősen ingatag feltételezés, hiszen a sok elveszett pénz közül akár csak egyetlen 628 utáni darab is elegendő lenne ahhoz, hogy ezt az interpretációt Ld. például Vinski, Starosjedioci tabl. XXXIX: 1–2; XL: 10, 12; XLI: 1, 2; Rhé–Fettich, Jutas Taf. 2: 14. Ld. Garam, Mauthner 159–169. 8 Az a tény, hogy a granulált díszítésű arany övveretek mégiscsak viszonylag gyakoriak az avaroknál, az avar kaganátusnak az 562–626 közötti előnyös anyagi helyzetével állhat kapcsolatban. A 4,5-6, netán 8 millió solidus lehetővé tehette, hogy ezt az igényes, tehát „drága” ötvöstechnikát alkalmazzák a reprezentációt szolgáló tárgyakon. A bizánci aranyadó nagyságára vonatkozó adatok E. Steintől, J. Kovaæevictől és Bóna I.-tól származnak: E. Stein, Untersuchungen zur spatrömischen Verfassungs- und Wirtschaftgeschichte, Mitteilungen osmanischer Geschichte 2(1929), 2–16; J. Kovaceviæ, Avari i zlato, Starinar 13–14(1962/63), 125; Bóna, Korai középkor; Pohl, Awaren 180–181. 9 Néhányat bemutat Bálint, Vestiges 195, Abb. 12; Garam, Mauthner 166 skk. 10 Barnett–Curtis, Review Taf. LIX: b. 11 Vö. Bott, Környe 262–263. 12 Mikolajczyk–Lowick, Hoard. Köszönetet mondok A. Mikolajczyknak, a lódzi múzeum igazgatójának a fényképekért és a publikáció engedélyezéséért. 13 Mikolajczyk–Lowick, Hoard Abb. 20:1, alul. 14 A könnyű solidusok számottevő irodalmából ld. legutóbb W. Hahn, Moneta Imperii Byzantini von Justinus II. bis Phokas (565–610), Österreichische Akademie der Wissenschaften, Phil.-Hist. Kl., Denkschriften 119(Wien 1975) 61 skk. 6 7
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
máris el kelljen vetni. Óvatosan csak annyit mondhatunk, hogy a kincs talán a 7. század középső harmadából származik, s ily módon a granulált díszítésű övveret szászánida korinak (eredetűnek???) tartható. A kincshez tartozik még egy arany fülbevaló, melynek 2 koralldíszes csüngője van (1. kép, A: 1). A hasonló 6–7. századi bizánci fülbevalók antik eredetűek, a korban és földrajzilag legközelebb álló példányok Iránból és az ÉszakKaukázusból valók (például 1. kép, A: 2).15 Ami a granulációs veret ornamentikáját illeti, ilyen szív alakú díszítőelem nemigen fordul elő az avaroknál16 (hasonló látható például egy Castel Trosinóból származó aranycsaton, ld. 28. kép: 23), mindenesetre az avar ornamentika jellegzetes elemének semmiképpen sem tekinthető. R. Ghirshman avar teóriájának másik fő problémája, hogy teljesen megmagyarázatlanul marad: egyáltalán hogyan juthattak volna el az említett övveretek az avaroktól a szászánidákhoz? Keletre irányuló kora avar kori exportnak még csak a gondolata sem merült föl eddig. Elvileg természetesen nem tekinthető kizártnak, hogy a Konstantinápoly 626-os ostroma előtt született avar–perzsa szövetség létrejöttével párhuzamosan a tárgyaló felek megajándékozták egymást, miként ez a kora középkorban mindenütt szokásban volt – ebből azonban az Iránban napvilágot látott granulált díszítésű övveretek avar eredetére következtetni már túlságosan kockázatos feltevéssorozat lenne. Az avar származás lehetősége különben már a British Museum iráni övgarnitúrája (33. kép) kapcsán is fölmerült,17 amiből persze még nem következik az, hogy ha már ketten gondolt k ugyanazt, akkor az igaz is lehet. Az utóbbi ötlethez a szerzőknek az a – teljesen megalapozatlan – feltételezése szolg ltatta az alapot, hogy az avarok 558-ban a Kaukázus környékén megtelepedtek volna, amikor követeiket elküldték Bizáncba. 18 Ez az elképzelés egyszerű félreértésen alapul: elvileg megengedhetjük, hogy az avarok a császárral való kapcsolatfelvétel idején a Kaukázus környékén netán valóban meg is telepedtek s ott nem csak egyszerűen átvonultak volna, de aligha lehet pillanatnyi kétség is aziránt, hogy ez a nagyon is hipotetikus megtelepedés mindenképpen csak az Észak-Kaukázusban történhetett volna meg – márpedig ebből és ennyiből iráni leletek avar voltára következtetni súlyos módszertani hiba. Ráadásul ez a megtelepedés még akkor is csak teljesen átmeneti lehetett volna, hiszen minden kétségen felül áll: az avarok néhány évvel később már több mint 1000 km-rel távolabb, az Al-Dunánál tevékenykedtek. Maga Laziké pedig, az a kis királyság, illetve bizánci tartomány, amelyen keresztül a Keletről jött követek útja Konstantinápolyba vezetett, annyira messze esik Északnyugat-Irántól, hogy a szóban forgó övveretek avar eredeztetése érdekében még a szászánidáknak a Lazikével kapcsolatos politikai törekvéseit messzemenően figyelembe véve is roppant kockázatos lenne az említett két régió közötti min. 700 km-es távolságot számításon kívül hagyni.19 R. Ghirshman ezen cikkét s főleg az avar származtatással kapcsolatos ötleteket (ld. R. D. Barnett–J. E. Curtis) tehát csak kutatástörténeti kuriózumként kell számontartanunk.
2. Késő szászánida övgarnitúrák különböző gyűjteményekben Az utóbbi években több késő szászánida övgarnitúra került be különböző múzeumokba, illetve gyűjteményekbe. Ezek jórészt közöletlenek, némelyiküket csak röviden említhetem meg. Ezen övgarnitúrák már a puszta létükkel is rácáfolnak bizonyos teóriákra, s Irán kora középkori régészete számára egy teljesen új kutatási területet jelölnek ki.
Ju. N. Voronov–V. A. Jusin, Novye pamjatniki cebel’dinskoj kul’tury v Abchazii, SA 1973/1, 186, Abb. 14:10; Voronov, Tajna 126, Abb. 45:12; D. S. Whitcomb, Before the Roses and Nightingales. Excavations at Qasr-i Aba Nasr, Old Shires (New York 1985) 208, Taf. 52: középen. Egy közöletlen példányt az Ermitázs Keleti gyűjteményének aranykiállításában láttam. Az antik előzményekre visszamenő „bizánci” párhuzamok egy részét áttekintette M. Schulze, Frühmittelalterliche Kettchenohrringe, Archaologischen Korrespondenzblatt (Mainz) 14(1984) 326, Abb. 2 felül és 328, Abb. 4:2. 16 Az apatini (Apatin, „Jugoszlávia”) kettős pajzs alakú vereten szív alakú díszítés látható. A veret ornamentikája szalagfonatra emlékeztet, préseléssel készült, ld. Dimitrieviæ, Seoba naroda 33, Abb. 1; hasonló díszítés van az egyik adonyi préselőtövön is, ld. Fettich, Avar kori műipar Tab. VI: 6. 17 Barnett–Curtis, Review 128. 18 A követjárásról ld. Menandros fr. 19. 19 R. Ghirshman hivatkozik e leletre, ugyanakkor nem idézi J. Curtis azonos nézetét. – Ha valaki mindenáron az avarok észak-kaukázusi tartózkodása nyomát akarja kutatni, számításba veheti a Dagesztánban élő avar nép nevének eredetét; az orientalisztika elvileg számol azzal, hogy a népvándorlás kori avarok ott-tartózkodásának, netán egy csoportjuk beolvadásának emlékét őrződött volna meg ily módon, ld. Czeglédy K., Kaukázusi hunok, kaukázusi avarok, AntTan 2(1955), 121–140. Elvileg fönnáll annak is a lehetősége, hogy az avarok az Ázsiából Európába vezető útjuk során Irán északi határvidékén vonultak volna keresztül, vö. Corippus, In laudem Iustini, III:277–283. E passzus elemzője megállapítja, hogy a nemzetközi kutatás egybehangzóan mégis a Kaspitól északra feltételezi az avar vándorlás útvonalát, ld. Szádeczky-Kardoss, Forrásai 16. 15
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
2.1. A Römisch-Germanisches Zentralmuseum (Mainz) övleletei 2.1.1. A Ceragh Ali Tepe-i leletek Az első itt tárgyalandó, rendkívül nagy jelentőségű lelet Északnyugat-Irán Gilan nevű tartományából származik, melyre a mainzi múzeum a műtárgy-kereskedelem révén tett szert.20 A tárgyak közül csak a sisakot és a kard felső részét21 valamint a kengyelt22 közölték, a többi a múzeum kiállítás ban látható. Az ott szerzett első benyomásaimról már korábban is adtam közzé néhány gondolatot. 23 Az övveretek a martinovkai típusú garnitúrák eredetkérdése szempontjából fontosnak tekinthetők, mivel az előállítási technikájukban, bizonyos tipológiai elemeikben és díszítésükben közel állnak az európaiakhoz. Ugyanekkor vannak azonban olyan jegyeik is, amelyek kétségtelenné teszik: nem a Bizánci Birodalomban előállított garnitúrával, de nem is egy primitív helyi utánzattal van dolgunk. A Ceragh Ali Tepe-i garnitúra áttört díszítésének egyik jó párhuzama kevéssel ezelőtt vált ismertté Azerbajdzsán iráni feléből.24 E leletek – akárcsak az ugyanazon alkalommal vásárolt többi martinovkai típusú övveret is – úgyszintén igen jelentősek; ily módon ugyanis a Ceragh Ali Tepe-i többé nemcsak nem lesz magános Irán északnyugati szögletében, hanem az előbbiek egyúttal összekötő kapcsot is jelentenek Gilan és az alábbiakban tárgyalandó transzkaukázusi lelőhelyek között. A nagyszíjvég és egy közepes nagyságú szíjvég tömör ezüstöntvény, teljesen sima felületüket 5, illetve 3 db, fordított szív alakú áttörés díszíti, melynek alsó részén egy-egy háromszirmú levélke ül. Bármily meglepő is, de a szíjvég alakjához és szív alakú díszítéséhez a legközelebbi párhuzamot a késő római övveretek sorában leljük fel.25 A nagyszíjvég tokjában kis bőrmaradvány látható. Érdekes, hogy a 13 db (egyikük felső vége letörött), azonos anyagból, hasonlóan készült és díszített kisszíjvég felerősítése az eddig megszokottól lényegesen eltér: ez az esetükben a hátlapon levő két nitszöggel történt. Hasonló módon díszített két, ívelt oldalú kisszíjvég is, melyek felső részén háromszög alakú áttörés van. Az övhöz tartozhatott tovább három másik veret is, melyek alsó részét áttört négyszög, a felsőt egy leegyszerűsített háromlevelű palmetta díszíti; ezeket is nitszögekkel erősítették fel. Talán az övhöz tartozott egy csüngődísszel ellátott szív alakú veret is, melyet szintén áttörés díszít és nitszöge van. E veret rendeltetése ismeretlen, szokatlanul nagy mérete miatt nyilvánvalóan csak díszítő szerepet játszhatott. Csontból faragott, formájára nézve rokon példányok avar és belső-ázsiai türk sírokból, valamint kőszobrokról ismertek, a Ceragh Ali Tepe-i tipológiailag legközelebbi rokona Kudyrgében látott napvilágot.26 Ami az egész lelet korát illeti, úgy gondolom, lényegében kitarthatunk a korábbi keltezési javaslatom mellett (6–7. század fordulója), annyi módosítással, hogy – jobbára csak intuíció alapján – ma már kissé korábbi keltezést is elképzelhetőnek tartok. E keltezésnek – miként gyakorlatilag valamennyi steppei típusú iráni lelet esetében – ellene lehetne vetni, hogy az Iránban talált tárgyak kormeghatározásánál idegen eredetű tárgyakra támaszkodunk (kard, kengyel, öv- és lószerszámveretek). Ez azonban pillanatnyilag elkerülhetetlen, mivel a Ceragh Ali Tepe-i lelethez tartozó többi tárgytípus kormeghatározása (fibula és helyi eredetű tálacskák) még ilyen alapokról, illetve módszerrel sem végezhető el. Az is lehetséges, hogy éppenséggel bizonyos iráni leletek egyedülálló volta segíti majd elő, hogy idővel egy viszonylag jól megalapozott tipokronológiai rendszert sikerül fölépíteni. Mindenesetre nem látok alapos indokot azon feltételezéssel szemben, hogy az iráni leletek használatának kora lényegesen eltérhetett volna a steppén és a Kelet-Európában talált párhuzamaikétól. A Ceragh Ali Tepe-i öv megfelelő analógiák és egyéb adatok hiányában nem állítható helyre. Nem is annyira a nyilvánvalóan hiányzó csat és bizonyos verettípusok hiánya okozhat fejtörést, hanem azon körülmények, melyek más iráni leletek esetében is megfigyelhetők (ld. alább). Nevezetesen az, hogy a) a nagy számban előforduló kisszíjvégek valójában olyan övet díszítettek, amelyet az európaiaknál megszokottnál jóval nagyobb számú kisszíjak kötényszerűvé tettek, b) a nagyszíjvég mellett más szíjvég(ek) is volt(ak), mely(ek)nek rendeltetése teljesen ismeretlen előttünk.
A lelőhelyről ld. 416. old. K. Böhner–D. Ellmers–K. Weidemann, Das frühe Mittelalter. Führer durch das Römisch-Germanisches Zentralmuseum 1(l970) 40. 22 Werner, Gürtel 115, Abb. 5: 6, 7; uő, Ein byzantinischer „Steigbügel” aus Caricin grad, in Caricin grad I (red. N. Duval–V. Popoviæ), Collection de l’École Française de Rome 75 (Belgrad–Rome 1984) 148 skk. és 151, Abb. 158. 23 Bálint, Vestiges 202, 210. 24 Schulze–Dörrlamm, Neuerwerbung 912, Abb. 96. 25 Sommer, Gürtel Tab. 19:1–4; 34:2; 37:9; Gold Jewelry 145. Fig. 167; Simpson, Belt-buckles 201, Fig. 5; Longobardi 383, Fig. X:42. 26 E verettípusok első áttekintését ld. Kalmár, Akasztóhorgok Taf. XXV:17, 19; összefoglalásuk: Bóna, Studien 53, Abb. 10:7. 20 21
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
A lelet kerek és az áttöréssel díszített négyszög alakú vereteihez Iránból és a martinovkai típusú veretek csoportjából egyaránt idézhetünk párhuzamokat. E – kissé távoli – tekintetben maga a martinovkai kincslelet is beleilleszthető az iráni leletek alapján alkotható képbe, miként az utóbbiak sem térnek el lényegesen a kincslelet nevével jelzett európai leletek körétől.
2.1.2. „Amlesh környéki” leletek A Römisch-Germanisches Zentralmuseum „Amlesh-környék” megjelöléssel egy kitűnő minőségű arany övgarnitúrát őriz (4. kép). E lelet mindeddig csak egy rövid említés és egy olyan fénykép alapján volt ismert, mely a veretek tényleges nagyságát és fölerősítési módját kevéssé érzékelteti.27 Az egyes veretek technikai színvonalában a gondos kivitel ellenére is különbségek figyelhetők meg, ld. például a 4. kép: 3. sz. veret öntéshibáját összehasonlítva a 14. sz. kitűnő granulációjával. A 12, 15. sz. és az összes többi gyöngysorának nagysága – kivéve a 14. sz. – különböző. Feltűnő a nitszögeknél megfigyelhető eltérés: egyrészt a kis kerek vereteké és a durván átlyukasztott 6. és 12. sz. kisszíjvégekéi, másrészt a 7–10. sz. vereteké. Meglepően durva a nagyszíjvég nitszögeinek kivitele. Mindezek a különbségek azonban csak esetlegesek és jelentéktelenek, ha a veretek díszítésében megmutatkozó különbségeket nézzük. A technikai részletekben és a díszítésben észrevehető eltérések azonban mégsem elegendők ahhoz, hogy azok alapján máris a garnitúra egyes darabjainak eltérő műhelyekben vagy mesterek által való készítésére következtethessünk. Tény viszont, hogy e sokféleség – egyazon övkészleten belül – számomra teljesen érthetetlen, s analógiaként legföljebb az a – forma és méret tekintetében szintén furcsa – sokféleség juthat eszünkbe, mellyel némely 6. századi Fekete-tenger vidéki sír övgarnitúráinál találkozunk (ld. alább). Egyes kisszíjvégeknek és a nagyszíjvégnek alsó része a hosszú, illetve intenzív használat következtében erősen kopott. A szíjvégek két, a pajzs alakú veretek egyetlen lemezből készültek, az utóbbiak belsejében ismeretlen eredetű anyag nyomai láthatók (1, 5. sz.). Valószínűnek tartom, hogy nem bőrről van itt szó, ez az anyag sokkal inkább azokra a „bitumenszerű” maradványokra28 emlékeztet, amelyeket először a British Museum övgarnitúrájánál láttam. A négyszögletes és a pajzs alakú veretek nitszögei a kivitelükben és elhelyezésükben egyaránt megegyeznek az avar, bizánci és a többi iráni övveretével; mely alól a tárgyalt garnitúránál egyetlen négyszög alakú veret esik kivételszámba, ennek ugyanis pántfülei vannak. E vereteken a leggyakoribb díszítőelem az S alakú inda és a pontkör, ritkábban a szív alakú díszítés. A nagyszíjvég kivételével valamennyi szíjvég és veret díszítése a veretnek enyhén bemélyedő közepében koncentrálódik, melyet három sorban granuláció fog körbe. Miként ez a legtöbb, Iránban vásárolt övgarnitúránál is előfordul, ennek sem került be a csatja a múzeumba. (Föltételezem, hogy azokat a kereskedők mindig külön adják el.) Elképzelhető, hogy a 6–10. sz. kisszíjvégek és a pajzs alakú veretek száma eredetileg megegyezett, s hogy azokat az övön egymással együtt hordták. Teljesen ismeretlen viszont számomra, hogy a 13. sz. veret és a 14. sz. kisszíjvég az övnek egyáltalán melyik részéhez tartozhatott. Formája, S alakú indadíszítése és fölerősítési módja alapján elképzelhető, hogy a 15. sz. veretet a közleményben látható fénykép elrendezésében viselték. A granuláció a kora középkorban köztudottan rendkívül elterjedt volt,29 úgyhogy értelmetlen lenne e veretek díszítéséhez öncélúan párhuzamokat felsorolni. Egyedül az érdemel itt említést, hogy a 6. és 15. sz. veret szív alakú mintái a már említett kisarabadi kincsben és más iráni leleteken is fölfedezhetők, míg azoknak – szintén volt már erről szó – Kelet-Európa steppei régiójából nem ismerjük pontos párhuzamait. A veretek enyhén bemélyedő közepe szintén ismeretlen másutt, legföljebb a British Museum garnitúrájára hivatkozhatunk mint távoli párhuzamra. Az amleshi garnitúra időrendi helyzetéről semmi bizonyosat nem tudunk állítani. Az eddig ismert iráni övveretek oly ritkák és eltérő típusúak, hogy analógiák alapján és logikai következtetésekkel sem lehet sokat megtudni róluk. A kercsi 5. századi leletanyag, az itáliai langobard leletek egyfelől, másfelől a kisarabadi kincs szív alakú motívuma a 7. sz. középső harmadából lehetővé tesznek egy meglehetősen tág kormeghatározást, melynél a felső időrendi határ jóval későbbre való kitolása az Irán arab megszállását követő időszak alapvető változásai miatt már nem látszik reális lehetőségnek.
2.2. A Museo Nazionale d’Arte Orientale (Róma) leletei Werner, Gürtel Taf. XVI. – Köszönettel tartozom Prof. Dr. Konrad Weidemann-nak és Dr. Mechthild Schulze-Dörrlammnak a közlés engedélyezéséért és a fényképek megküldéséért. 28 Ld. Barnett–Curtis, Rewiev 127. 29 Vö. J. Wolters, Die Granulation. Geschichte und Technik einer alten Goldschmiedekunst, München 1983. 27
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
E múzeumban több övgarnitúrát őriznek a késő szászánida korból, melyek egyes verettípusai megegyeznek a jelen cikkben tárgyaltakéval. Mivel az utóbbiak a Römisch-Germanisches Zentralmuseum garnitúráival állíthatók rokonságba, úgy tűnik: valamennyi ismert késő szászánida övdísz – a granulációs díszítésűektől eltekintve – egyetlen fő tipológiai csoportba sorolható. Az alábbiakban vázlatosan áttekintésre kerülő leleteket U. Scerrato készül közölni, addig is tájékoztatásul szolgálhatnak a múzeum kiállításában 1985-ben szerzett benyomásaim.30 Az 1. garnitúra 1 csatból, 20 db veretből, 11 db négyféle típusú kisszíjvégből, egy nagyszíjvégből, egy nagy csüngős korongból és 8 db kis kerek veretből áll. A bronzcsat jó minőségű öntvény, egész felszíne aranyozott, testét háromszög alakú poncokkal még külön is díszítették. A téglalap alakú veretek jó minőségű ezüstből készült kéregöntvények, a felszínüket 3 borda díszíti, melyek mindegyikében aranyozott árkok vannak. A kisszíjak között vannak olyanok, amelyek felső vége egyenes, másoké „halfarkas” kiképzésű; ezeket pontkörrel vagy függőleges rovátkolással is díszítették, ezenkívül vannak olyanok is, amelyeknél a kisszíjvég teljes hosszában fut végig a két bemélyedő árok. A „halfarkas” kisszíjvégek még pontkörrel és a felső harmad magasságában kiszélesedő „szárnyakkal” is díszítettek. Méreteik és felerősítésmódjuk egyezni látszik, ezért érthetetlen, hogy mi lehetett az értelme a négyféle módon való díszítésüknek. (Hasonló esettel álltunk szemben az „Amlesh vidéki” leletnél is, ld. fentebb.) A nagyszíjvég bronzból készült, bemélyedő pontkörökkel díszített, a felerősítése vasszögekkel történt. A kis kerek veretek enyhén bemélyedő közepe aranyozott, nitszöggel erősítették fel őket. A készlettel együtt őriznek egy nagy kerek ezüstkorongot is, mely kéregöntéssel készült, kerek közepe szintén aranyozott; öntött pántfüllel, illetve egy abba fűzött karikával felfüggesztve hordták. Kérdéses, hogy e korong az övgarnitúrához tartozott-e, vagy inkább lószerszámdísz lett volna. A 2. garnitúra nyilvánvalóan hiányos, mindössze 11 db martinovkai típusú, kettős pajzs alakú, piskóta alakú veretből és ugyanannyi kisszíjvégből áll. Öntött ezüstből készültek, az ún. maszkos veretek legáltalánosabb díszítése: egy félkör alakú és egy kerek áttörés van rajtuk, egyikükön még pontkörök is láthatók. Amennyire ez a kiállításban megfigyelhető volt, különféle nitszögekkel, illetve pántfüllel fölerősítve hordták őket s a kisszíjvégek fölerősítése is más-másféle nitszöggel történt. A kisszíjvégeket három, függőlegesen haladó áttört vonal díszíti. A 3. garnitúra teljesen szokatlan típusú, öntött veretekből áll. A csatkarika típusa jól ismert a 6–7. században. A kis veretek négyszögletes alsó tagja áttört, felső része 3 levéllel díszített (2 db). A kerek veretek pontos megfelelői más szászánida garnitúrákból is ismertek; ezen az alapon tárgyalhatjuk ezen együttest a többiekkel együtt. Az emberfejet ábrázoló, meglehetősen stilizált kidolgozású arccal díszített félgömb alakú veretek (12 db + 1 db alul még egy kis függesztőkarikával is ellátva) 31 első pillantásra a késő antik arcábrázolásokra emlékeztetnek, valójában azonban mind a kidolgozásukat, mind az ázsiai vonásokat mutató antropológiai típusukat tekintve nem állnak közel a British Museum női fejet ábrázoló, ténylegesen antikizáló díszítésű, pajzs alakú aranyvereteihez (ld. 33. kép: 5–7). Az egyszerű szíjvég oldalai enyhén íveltek, a felső végét rovátkolás díszíti. A 4. garnitúrához kitűnő minőségű ezüstveretek és egyéb díszek tartoznak. A csat jellegzetessége, hogy a szíjat valamilyen csattest helyett két hosszú, hármas virágsziromban végződő pánthoz rögzítették. Ez a megoldás a 6– 7. századi avaroknál és több kelet-európai leletben is előfordul, Histria–Beroe-típusnak nevezzük (ld. alább); jelenléte Iránban igen figyelemreméltó (vö. 2. kép: 1). Ötféle veret került a múzeumba, ezek egy kivételével erősen stilizált madár(griff?)fejekkel és áttörésekkel díszítettek. Egyik típusuk az arányaiban a hosszúkás téglalap testű, ovális alsó taggal díszített martinovkai veretekre emlékeztet (2 db), másik zömök, illetve hosszúkás alakú (2 db). Nem tudni, hogy a teljesen szokatlan formájú, kitűnő minőségű öntött ezüstből készült trapéz alakú veretek eredetileg övhöz vagy lószerszámhoz tartoztak-e. Díszítésük: a sima alapból erősen kiemelkedő, hosszú szarvú juhfej.32 Felerősítésük öntött pántfülekkel történt, melyet poncolással tovább finomítottak (4 db). A piskóta alakú veretek középső tagja rombusz alakú, végeiken egy-egy pajzs alak van. Felületük sima, díszítetlenek; a felerősítésük hosszú nitszögekkel történt (8 db). Van 2 db, hasonló típusú, pajzs alakokban végződő, kereszt alakú szíjelosztó veret (?) is, melyek szintén díszítetlenek, nitszögeik az előbbiekénél rövidebbek. A lelethez tartoznak sima, kis kerek veretek, szokatlanul hosszú a nitszögük, díszítetlenek (20 db).
Első alkalommal a tengelici szimpoziumon (1989) ismerhette meg egy részüket a szakmai közönség, más darabok egy rövid közleményben jelentek meg: Genito, Evidence. 31 Közölve: Genito, Evidence 156, Fig. 4. 32 A meghatározásért Bökönyi Sándornak tartozom köszönettel. 30
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
Az 5. garnitúra az eddig ismert szászánida övek között az egyik legkiválóbb minőségű: aranyból készült, granulált díszítésű.33 Valamennyi veret vastag lemezből való. A pajzs alakú csattestet életfa (?) és azt kétoldalt közrefogó, S alakban elrendezett granulaszemek díszítik, a középen befelé ívelten hajló csatkarikán több granulasor sorakozik. A nyújtott pajzs alakú övveretek egyik vége ívelt, a másik kissé kitüremkedik. A kisszíjvégek előlapját csepp- és virágsziromra emlékeztető préselt alakzattal, a nyújtott pajzs alakú veretekét ennek leegyszerűsített változatával díszítették. A préseléskor keletkezett, bemélyedő hátteret gazdagon elrendezett granulációval töltötték ki. Valamennyi veret és szíjvég peremét granulációs gyöngysor kerezeti. A nagyszíjvég34 a díszítésére és előállításmódjára nézve a Louvre-ban őrzött leletnek35 felel meg. Ornamentikájában ideális elrendezésben találhatók meg egymás mellett – a lapos felső részen – a bemélyedő díszítőelemek és – az erősen bemélyedő középső és alsó résznél – a granulációs díszítések. Valamennyi veretet gondosan megmunkált pántfülekkel erősítették a szíjhoz, mindegyiknél 2-2 db-ot alkalmaztak e célra.
2.3. Egy londoni magángyűjtemény észak-szíriai övveretei Az ismertetendő leletegyüttest egy – magát megnevezni nem óhajtó – londoni műkereskedő magángyűjteményében őrzik, Észak-Szíriából származik.36 A lelethez az ismertetendő övvereteken (5. kép) kívül több öntött ezüstphalera is tartozik, antikizáló fejábrázolások láthatók rajtuk; ez utóbbiakat Noel Adams fogja közzétenni. A lelet jelentősége abban áll, hogy Bizáncnak és Iránnak egy mostanáig ismeretlen határvidékéről, a szászánida birodalom nyugati határtartományából származik s e körülménynek a martinovkai típusú veretek értékelése szempontjából lehet jelentősége. Az övgarnitúra egyes vereteinek elhelyezkedéséről semmilyen elképzelésem sincsen; a veretek sokfélesége és a viszonylag jobban ismert, egykorú avar övdíszektől eltérő volta, valamint megfelelő szászánida ábrázolások hiányában legföljebb logikai alapon történő elrendezésükkel próbálkozhatunk meg, ami persze igen kétes eredménnyel kecsegtet. A rendkívül kevés, jól megfigyelt kora avar kori övgarnitúra egyike többek között azzal a fontos tanulsággal is szolgált, hogy a vereteknek az övön való elrendezésében valószínűleg nem is szabad logikát, törvényszerűséget keresnünk.37 Ezért a fényképes táblán való, általam javasolt elrendezésük inkább önkényesnek mondható. Egyes vereteknél a mélyedést aranyozás is hangsúlyozta. A csat (5. kép: 46) karikájának formája teljesen általános a közép- és kelet-európai leletek körében, míg a csattest formája (két tagból áll, pajzs alakú, kétoldalt egy-egy „szárny” van) és díszítése (zeg-zugminta erősen bemélyített pontkörökkel) élesen eltér azoktól. Ugyanekkor az utóbbi elemek föllelhetők a fentiekben ismertetett övgarnitúrák egyes darabjain is, melynek alapján föltételezhetjük, hogy ez esetben is egy nem-bizánci termékkel van dolgunk. A hátlapon 2 db, a testtel együtt öntött, elkalapált végű nitszög van. H: 4,9 cm; Sz: 2,3 cm; vast. (nittel együtt): 1,6 cm. Az ívelt oldalú, szimmetrikus kettős veretekhez (5. kép: 47–55) hasonlókkal szintén gyakran találkozunk, kerülnek elő ilyenek a Kaukázus és a Volga–Káma vidékén38 is. H: 1,7-1,8 cm; Sz: 1,1-1,2 cm; vast.(a nittel): 11,1 cm
A préselés miatt alacsonyabb értékű, de a veretek magas száma és a díszítés kitűnő technikai kivitele miatt méltó párhuzama az az övgarnitúra, amely „Észak-Iránból” került a nemzetközi műtárgy-kereskedelembe. Ennek a puszta megemlítésén túl nem tartanám itt szükségesnek a rá való hivatkozást, ha egy észak-amerikai magángyűjtemény tárgyai sorában nem „új” leletként ismertetnék, ld. A. C. Gunter-P. Jett, Ancient Iranian Metalwork. The Arthur M. Sackler Gallery and Freer Gallery of Art, Washington D.C. 1992, 200–201, No. 42. A legutóbbi feldolgozói nem tájékoztatnak ezen övgarnitúrának a műtárgy-kereskedelemben való első felbukkanásáról (ld. Christie’s Antiquities and Works of Art on Tuesday October 25, 1966 [árverési katalógus], No. 68) és első közléséről (Werner, Gürtel Tab. XV.), de még a némely veretekben észlelt, általuk is újszerűnek ítélt bőrmaradványoknál sem jöttek rá az utóbbiak eredetére. J. Werner cikke írása idején (1974 előtt) a szóban forgó övgarnitúrát már a zürichi Galerie Vollmoeller őrizte (ott erősítették fel a vereteket a szíjra, nyilván a látványosság fokozása céljából). 1977-ben ottjártamban a tulajdonosnő már nem tudott a lelet hollétéről – tehát az e két időpont között kerülhetett hát át az óceán túlpartjára. A garnitúra jelenleg 11 db pajzs alakú veretből, 22 db kisszíjvégből (ld. 28. kép: 17, 22), 1-1 db nagyszíjvégből és csatból áll. Az előbbieket aranylemezből préselték, az utóbbit aranyozott ezüstből öntötték, erre az alapra kerültek rá az egyenetlen nagyságú, nem szabályos formájú és olykor szabálytalan vonalban sorakozó granulák. A pajzs alakú veretek formája, kétfelé hajló levelekkel történt díszítése, a perem gyöngysor kerete a szőlőt csipegető madarakat ábrázoló kora avar övdíszekre emlékeztet, eközben a nagyszíjvég bemélyedő díszítése és felső részének kiképzése, valamint az akantuszlevélre emlékeztető csattest a szászánida övgarnitúrák jellegzetes vonásai közé tartozik, végül pedig a kisszíjvégek S alakú szőlőindáit európai lelet esetében bizánci motívumnak határoznánk meg. (A Christie’s katalógus „nagy valószínűséggel avar” meghatározása nyilvánvaló tévedés, nemkülönben az a szóban forgó vereteknek a szófiai Nemzeti Múzeum egy 10. századi övgarnitúrájával való párhuzamba állítása is.) 34 A garnitúrából ez a darab közölt: Genito, Evidence 152, Fig. 1. 35 Ghirshman, Ceinture Taf. VIII:1, 2. 36 Dr. Noel Adams (British Museum) hívta fel rá a figyelmem és neki köszönhetem a leletről készített fényképeket is. Köszönettel tartozom a névtelenségbe burkolózó gyűjtőnek is a publikáció engedélyezéséért. 37 Tóth, Grabfund 148 skk. 38 Ez utóbbiak az összes többitől oly mértékben eltérnek, hogy külön elemzést igényelnek. 33
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
Teljesen egyedülálló típusú az az öntött veret, amely szimmetrikusan elhelyezett „halfarkakból” és közepén egy négyszög alakú áttörésből áll (5. kép: 44); ez az előbbieknek egy egyedi variánsát jelenti. H: 1,7 cm; Sz: 2,6 cm; vast.: 0,8 cm A felső részén két madárfejjel díszített és áttört téglalap alakú veret (5. kép: 45) típusa szintén jól ismert; az avar, az észak-kaukázusi és a késő szászánida leletek között egyaránt előfordulnak hasonlók. Elterjedésük ellentmond annak az elképzelésnek, mely szerint e veretek az iráni sasábrázolások bizánci átvételének lennének tanúi (ld. alább), már csak azért is, mert a sas a szászánida művészetben sosem játszott lényeges szerepet. H: 1,6 cm; Sz: 2 cm; vast.: 0,9 cm Az ívelt oldalú, áttört, négyszögletes veretek (5. kép: 56, 57) egy ideje ismertek az iráni térségből. Egyelőre elképzelni sem tudjuk, hogy hol és milyen módon használták az övön. H: 1,4 és 1,6 cm; Sz: 1,9 és 2,1 cm; vast.: 0,9 cm A szimmetrikus pajzs alakú veret (5. kép: 58) mindkét fele a típusát tekintve teljesen megegyezik a hasonló martinovkai típusú veretekkel.39 Különbség csak az egyik áttört díszítésben mutatkozik; ez szokatlan formájú és nagyméretű; ugyanakkor a veret technikai kivitele (a perem közelében körbefutó kis árok aranyozása) éppenséggel nem arra mutat, hogy itt öntéshibáról lenne szó. H: 1,4 cm; Sz: 3,4 cm; vast.: 1 cm Négyszögletes felső, kerek alsó részből áll egy kisméretű áttört veret (5. kép: 59); csontból faragott és bronzból öntött párhuzamait jól ismerjük a türk és az avar leletanyagból. 40 A veret hátlapján, középen levő nitszögön semmilyen kopásnyom sem figyelhető meg, ezért nem valószínű, hogy akasztóhorogként használták volna; veretünket teljes szélességében az övön hordhatták. H: 2,2 cm; Sz: 1,2 cm; vast.: 0,8 cm A kisszíjvégek (6. kép: 1–12, 14–17) kétféle nagyságban fordulnak elő, mindegyiküknek két nitszöge van a hátlapon. H: 3,1 és 3,5 cm, illetve 3,8 és 3,9 cm; Sz: 0,7 és 0,8 cm; vast.: 0,4 és 0,6 cm. A nagyszíjvég (6. kép: 13) azonos típusú, jóval nagyobb, H: 6 cm; Sz: 1,5 cm; vast.: 0,8 cm Jellegzetesek a nagyszámú és szokatlanul keskeny kisszíjvégek, melyek felső végét két levél („halfarok”) díszíti. Hátlapjukon ezeknél is két nitszög van. Amennyiben valóban nem a szokásos módon, hanem kötényszerűen, sűrűn egymás mellett lógtak volna le az övről, akkor némi igazolását láthatnók azon elképzelésnek, mely szerint a kisszíjvégek viselete antik páncélok példájára lenne visszavezethető,41 de ennek kronológiai és kulturális áthagyományozódására – különösen e szíriai lelet esetében – a legcsekélyebb jel sem mutat. Említésre méltó viszont, hogy a Volga–Káma vidékén a 7–8. századból figyeltek meg olyan öveket, amelyek kisszíjai olyan sűrűn helyezkedtek el egymás mellett, hogy azok valóban kötényszerűen boríthatták be a viselőjük combját. 42 E kérdés vizsgálatát a legkevésbé sem tekinthetjük lezártnak. H: 4,5-4,6 cm; Sz: 1,3-1,4 cm; vast.: 0,7-0,9 cm Kérdéses, hogy a kis kerek veretek (valamennyi?) egyazon övhöz vagy lószerszámhoz tartoztak-e (5. kép: 2–4, 6–8, 10–12, 14–16, 19, 21, 23–26, 28–30, 32–34, 36–38, 40–42); a díszített pereműek párhuzamai alapján (ld. alább) ez elképzelhető. Átm.: 1,1-1,5 cm; vast.: 0,4-0,7-1 cm. A félgömb alakú veret (5. kép: 20) minden valószínűség szerint lószerszám tartozéka volt. Átm.: 2,2 cm; M: 1,1 cm A három, egymás mellé illesztett karikát utánzó veretek mindegyikénél bemélyed a kör alakú belsejük (5. kép: 13, 17, 18, 22, 27, 31, 35, 39). Hátlapjukon nitszög van. 8 db. Átm.: 1,2-1,3 cm; vast.: 0,7 cm Kis kerek veretek, bemélyedő közepük vastagon aranyozott (5. kép: 1, 5, 9). Nemcsak öv- vagy lószerszámveretként, de lábbeli díszeként is elképzelhetők. 3 db. Átm.: 1 cm; vast.: 0,7 cm. A piskóta alakú kettős pajzsos veret formája és áttört díszítése teljesen megegyezik a martinovkai típusú övveretek „maszkos” csoportjáéval. Megfelelő ásatási megfigyelések hiányában teljesen ismeretlen, miként viselték e vereteket. A szóban forgó verettípusnak – kissé leegyszerűsített formában – préselt, öntött és kivételes Vö. Somogyi, Typologie. Bóna, Studien 52–54. – Formájuk és méretük alapján hasonlók láttak napvilágot az Észak-Kaukázusban (Cmi, vö. Ambroz, Chronologija 108, Abb. 22:20–23), a Kubán-vidéken (közöletlen, M. P. Abramova szíves szóbeli közlése), a Don torkolatvidékén (Arcybasevo, vö. Mongajt, Mogila 126, Abb. 43:3) és a Dnyeper alsó folyásánál (Pastyrske, vö. M. Ju. Bracevskij, Novye nachodki VII–VIII vv. n. e. na pastyrskom gorodis ce. Kratkie Soobs cenija Instituta Archeologii [Kiev] 10[1960], 107, obr. 1: 5; Voznesenka, vö. V. A. Grincenko, Pam’jatka VIII st. kolo Voznesenki na Zaporiz zi, Archeologija 3 [1950] Taf. VI:2) és az avar kor mindegyik periódusában (Bácsújfalu, vö. Csallány D., A bácsújfalusi avar kori hamvasztásos lelet. Adatok a kuturgur-bolgárok [hunok] temetési szokásához és régészeti hagyatékához. ArchÉrt 80 [1950] Taf. XXXII: 37; Vörösmart, vö. Sz. É. Garam, Der Fund von Vörösmart im archaologischen Nachlaß der Awarenzeit. FolArch 33 [1982] 193, Abb. 4: 4 és a közöletlen adai lelet az Alsó-Tisza vidékén, melyet Nagy S. baráti engedélye révén ismertem meg. 41 László, Études 267. 42 Ld. például Erdélyi–Ojtozi–Gening, Nevolino Taf. XXXVI: 1; XLIII: 1; XLV. 39 40
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
esetekben: granulált díszítésű változatai ismeretesek. Van egy kereszttel díszített veretfajta, melyből 3 db előkerüléséről tudunk; mindhárom a 6–7. századra keltezhető, az óriási területen való szóródásuk (Kamunta az Észak-Kaukázusban, Ufa a Belaja középső folyásánál, Arcybasevo a Don torkolatánál, ld. 42. kép: 24–26) megegyezik azzal a régióval, amelyben Kelet-Európában a veretes öv elterjedésével számolhatunk. Mármost az észak-szíriai lelet e verettípusnak a legdélibb lelőhelyének tartható, mely körülményt a jövendő kutatásokban nyilván nem lehet majd mellőzni.43 A tárgyalt szíriai veretek kora is a martinovkai típusúakéval együtt vizsgálandó. Az imént említett verettípus legkorábbinak tartható példánya az Észak-Kaukázusban látott napvilágot (Mokraja balka, ld. alább), mégpedig Kavadnak egy pénzével, melynek veretési évét sajnos nem határozták meg. Az előállítási technika önmagában kétségkívül ritkán lehet kormeghatározó jellegű; annyit azonban mindenképpen megállapíthatunk, hogy a veretes övek esetében Közép- és Kelet-Európában a rekeszekkel való díszítés a 7. században mindenképpen ritkábban fordult elő, úgyhogy a rekeszberakásos piskóta alakú vereteket (például 42. kép: 23, 27) bizonyos valószínűséggel a szóban forgó csoport régibb rétegéhez sorolhatjuk. A rovátkolással díszített peremű, sima, lapos kerek veretek legjobb párhuzamai – a British Museum alább ismertetendő leletétől eltekintve – a Kubán-vidékről ismeretesek. Tipológiailag távolabbinak tekinthető analógiák a Fekete-tenger és a Kaukázus környékén fedezhetők fel (43. kép, B: teli fekete kör, 52. kép: 20–33). Figyelemre méltónak tartom, hogy a Kárpát-medencében ilyenek nem láttak napvilágot. A piskóta alakú kettős pajzsos veret és a díszített peremű sima kerek veret tehát a martinovkai típusú veretek köréhez sorolható. A kettős madárfejjel díszített vereteknek és a kis függesztőveretnek – mint említettük – a steppei típusú leletek sorában fedezhető fel párhuzama. Mindez természetesen a legkevésbé sem jelentheti azt, hogy az észak-szíriai lelet a steppei kultúrához tartoznék; ellenkezőleg: egyre világosabbá válik, hogy bizonyos lelettípusok, melyek a kutatásban a steppei népek révén lettek közismertek, nem tekinthetők szükségszerűen egyben steppei eredetűnek is. Most éppen ezek az észak-szíriai veretek hívják föl a figyelmet arra, hogy mennyire pontatlan bizonyos tárgytípusokat, régészeti jelenségeket „avar”, „bolgár”, „bizánci” vagy „steppei típusú” címkével ellátni.
2.4. Övveretek a British Museumban A múzeum néhány szászánida típusú övveretet vásárolt (7, 8. kép), melyek bemondás szerint Közép-Ázsiából vagy Szíriából származnak; egyebet nem lehet tudni róluk.44 A múzeumba került tárgyak közül 6 db csat messzemenő egyezése azt jelzi, hogy legalábbis egy részük egyazon leletből származik. A veretek tipológiailag és lehetséges rendeltetésük szerint igen nagy változatosságot mutatnak, ami feltételezésem szerint arra utal, hogy az eladó a birtokában volt lelet(ek)nek csak egy részét adta el a British Museumnak. Egyes veretek szoros kapcsolatokat mutatnak az imént látott észak-szíriai övveretekkel (a rovátkolással díszített peremű, sima, kerek veretek, a három kör alakú elemből összeállított veretek, az ívelt négyszög oldalú veretek és néhány kisszíjvég). Néhány kisszíjvég formája (például 7. kép: 22, 23) teljesen szokatlan. A fordítva álló szív alakú áttört díszítés (ld. 7. kép: 18, 19, 29) a jelek szerint nem-bizánci eredetű elemnek tekinthető.
2.5. A University Museum (Tokió) övveretei A tokiói egyetem Orientalisztikai Intézetének irak–iráni expedíciója során 1964-ben Dailaman környékén néhány övveretet vásároltak, melyek minden bizonnyal a környéken folytatott illegális ásatásokból származnak.45 Formája és két hosszú pántja alapján a Tokióban őrzött csat (2. kép: 1) a Museo Nazionale 1. garnitúrájáéhoz áll közel, s a Beroe-típusba sorolható.46 A japán expedíció madárfejes veretei (2. kép: 2–5) és a Rómában őrzött hasonló darabok között oly jelentéktelen a különség, hogy feltételezhető: egyazon régióból, ha nem egyazon E verettípus nyugat-európai variánsának kutatása nem tartozik a jelen munka feladatai közé, ld. például a valószínűleg 626-ban meghalt Theodelinda sírjában: G. Haseloff, Die Funde aus dem Sarkophag der Königin Theodelinda in Monza, Germ 30, 1952, Taf. 1: 2, 3; Paulsen, Niederstotzingen 66–67, Fig. 31, 32: 1–7; H. Reim, Fundstellen der Merowingerzeit auf Markung Friedingen A. D., Kreis Tuttlingen, Fundberichte aus Baden-Württenberg 1(1974), 639, Abb. 9: 7, 8, 10–13; Martin, Funde 79, Fig. 1: 11. 44 A leletek fényképéért dr. Dafydd Kiddnek (British Museum) mondok köszönetet. 45 Y. Chiyonobu–T. Matsutani, Catalogue of Archaeological Materials in the Department of Archaeology of West Asia. Part 2–Iran (Metal Remains) The University Museum. The University of Tokyo. Material Reports 12(Tokyo 1986) 37–39, Taf. 37–39 és 83–85, Taf. 81–84. A kiegészítő információkért és a leletek fényképének megküldéséért Chiyonobu Yoshimashának mondok köszönetet. 46 Vázlatos áttekintésük: Petre, Romanité 112. További leletek: Sachanev, Raskopki Taf. I: 8, 9; I. V; Sinicyn, Archeologiceskie issledovanija zavolzskogo otrjada (1951–1953 gg.), MIA 60(1959) 109, Abb. 34: középen; Ajbabin, Pogrebenija 179, Abb. 6: 11; Fettich, Fémművesség Taf. CXXV: 8; Kovrig, Alattyán Taf. II: 49; XV: 21. 43
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
műhelykörből származhatnak. (A szászánida típusú veretek tipológiai változatossága különben általában igen nagy; e vonásuk a bizánci és az európai övgarnitúrák legtöbbjétől 47 lényeges eltérést mutat.) A tokiói egyetem madárfejes veretei három típusba sorolhatók, a négyszögletes veretek és a kisszíjvégek különböző méretűek és különböző típusokat alkotnak. Mindehhez jön még néhány olyan veret is, amelynek formája és feltehető felhasználási módja is jócskán különbözik a többiétől (például levélszirommal díszített veret négyszögletes alsó résszel, ld. 3. kép: 1–3). Valamennyi lelet ezüstből öntött és gondos technikai kivitelű; restaurálatlanok. Az övveretekkel együtt egy üvegberakásos ovális fibula, a szélein díszített lemeztöredék és két nitszög is a gyűjteménybe került; ezek azonban minden valószínűség szerint nem tartoznak az övgarnitúra leletköréhez. Érdekességnek tűnik, hogy míg a madárfejes és a levéldíszes négyszögletes veretek a párhuzamaik alapján kaukázusi, krími és Kárpát-medencei leletekhez kapcsolódnak, addig maguk az övveretek egyértelműen a szászánida típusúakhoz sorolhatók. Mint e könyvben nem először és nem is utoljára említem meg: a jelen kutatási helyzet mellett ezen övveretek kormeghatározása igen nehéz. Annyit állíthatunk, hogy mindenesetre semmilyen lényeges szempont nem mutatkozik, mely az általában elfogadott 6–7. századra való keltezés ellen szólna.48 A legnagyobb számú és viszonylag legbiztosabb alapot kínáló kora avar kori övgarnitúrák jelenleg ismert belső időrendje is hagy még sok kutatnivalót, habár azok esetében legalább a terminus post quem egyértelmű (568). A tipokronológiai kérdések megoldásához – hasonló eljárás nem először fordul elő a régészetben és a néprajzban – a Bizánci és a Szászánida Birodalom peremterületeiről származó leletek tanulmányozásával kerülhetünk közelebb; az alábbiakban majd ez irányban szeretnék néhány lépést tenni.
3. Övábrázolások a Taq-i Bostan-i reliefen A szászánida övek kutatásában a világhíres Taq-i Bostan-i dombormű ábrázolásai kiemelkedő jelentőségűek, mivel pontosan abból az időből származnak, mint a bennünket most érdeklő északnyugat-iráni és észak-szíriai régészeti leletek. Ezenkívül az avar és kelet-európai övgarnitúrák szempontjából sem kevésbé érdektelenek, minthogy a 6/7. század fordulója tájáról Iránból egyedül ezek az ábrázolások tekinthetők hitelesnek. A dombormű néhány fényképe és értékelése természetesen minden e témakörre vonatkozó kézikönyvben föllelhető, s az utóbbi időben már övábrázolásainak is többen szenteltek figyelmet. Eddig a dombormű öveivel részletesebben két tanulmány foglalkozott. Az első tartózkodott mindennemű tipológiai elemzéstől, ez a mű a párhuzamként felhasználható (illetve esetenként fel is használt) régészeti leletek kérdéseiben sajnálatos tájékozatlanságot mutat.49 A második idevágó cikk viszonylag jó áttekintést ad a Taq-i Bostan-i övábrázolásokról, s azokon belül tipológiai csoportok felállítására is kísérletet tett. Az utóbbi szerzője az övek díszítésmódját – kissé sommásan – így írta le: A király övén a szíjvégek hossza a szélességüknél mintegy ötször nagyobb. A szíjvégeket öt kerek korong díszíti, melyeknél a felsőket egy négyszögletes mező fogja körül, míg a többi négy kettesével helyezkedik el az aljukon lekerekített lemezeken. Az övet magát négyszögletes veretek díszítik. A király esernyőhordozójának övén vannak kisebb szíjvégek, melyeken csak két kerek korong van. Az elefánton ülő övének szíjvégei hosszúak, hoszúkás, lekerekített arany(? – G. G.) lemezekből állnak.50 E leírás pontosnak mondható, csakhogy egyedül a vaddisznóra vadászó király övéről (ld. 9. kép: 9) szól részletesebben, s ez nem áll a többi, Taq-i Bostan-ban ábrázolt öv díszítésére. A szerző röviden értékelte még azt is, hogy a dombormű ábrázolásain mely személyek viselnek övet, és külön figyelmet fordított a kisszíjak számára is. Mindemellett az övveretek típusairól és az övek szerkezetéről adott elemzéseihez még fűzhetünk némi kiegészítést. Ezt a továbblépést a japán expedíció különleges minőségű és részletességű fénykép- és fotogrammetriai felmérései teszik lehetővé,51 melyek révén egy nagyszerű és hiteles vizsgálati anyag vált a késő szászánida viselet, fegyverzet, lószerszám stb. jövendő kutatásai számára közkinccsé. E felvételeknek a most tárgyalt kérdéskör szempontjából különös értékét jól mutatja, hogy egy 1943-ban megjelent mű szerzője az akkor rendelkezésére álló publikációk alapján még azt az alapvető kérdést sem tudta eldönteni, hogy a Taq-i Bostan-i öveknek egyáltalán van-e kisszíjuk.52 Ugyancsak a japánok fényképei tisztázták azt, hogy
A kivételek egyik jellegzetes példája Piatra Freca tei-ből idézhető (Petre, Svedenija 227, Abb. 13/b): 2 db csatból, 4 db széles és 5 db kisebb kisszíjvégből, 2 db négyszög alakú felső résszel ellátott kéttagú veretből, egy nyolcas alakú veretből, egy T alakú és egy kerek veretből, 2 db kisebb, széles veretből és a nagyszíjvégből áll. 48 J. Werner az általa ismert garnitúrák korát – részletező érvelés nélkül – 600 körülre teszi: Werner, Gürtel 109. 49 Peck, Representation 117–120. 50 Gropp, Gürtel 278. 51 Taq-i Bustan I–III. 52 Mavrodinov, Nagyszentmiklós 194. 47
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
a) a napernyőt tartó szolga kisszíjai pajzs alakú veretekkel díszítettek (9. kép: 11), b) az elefánton lovagló férfi övén a kisszíjak fölött egy kerek veret ül, a kisszíjak fémből készülteket utánoztak, melyeknek közepe bemélyül vagy díszített, c) a király kardfüggesztője – minden ez irányú véleménynyilvánítással ellentétben – nem P alakú. Taq-i Bostanban három különböző övtípus egyidejű viselete figyelhető meg. 1) Az első a most tárgyalt problémakör szempontjából kevésbé érdekes; ott és akkor nyilvánvalóan ez volt az autentikus szászánida öv. Ez igen széles volt, gyakran négyszögletes vagy félgömb alakú veretekkel (?), esetenként gyöngyökkel (?) díszítették, melynél az öv vége a csaton átbújtatva szabadon csüngő szíjvégben végződött. Középen gyakran lelógott még róla egy hosszú, széles és gyakran négyszögletes rozettákkal (veretekkel? gyönggyel?) díszített pánt is, 2) A második övtípus az, mely a jelen munka témakörébe vág, s amelynek különböző számú, többnyire díszített kisszíjai vannak (9. kép 1–5, 7, 9–12). Sajnos a domborműn ez az öv sehol sem látható h tulról ábrázolva, pedig az avar és minden steppei öv jövendő rekonstrukciója szempontj ból jó lenne tudni, hogy vajon volt-e rajtuk h tul is kisszíj? A kidolgozás részletei nem hagynak kétséget aziránt, hogy a kisszíjakat úgy erősítették az övhöz, hogy felső végüket az öv belső oldal hoz rögzítették. 3) Egyetlen esetben lehet a két övfajta, a „szászánida” és a „steppei” között egy tmeneti típust megfigyelni: ennek veretei és kisszíjai a második típusúéval, középről lecsüngő, széles és rozett kkal díszített pántja pedig az elsőével egyezik meg (9. kép: 8). A kisszíjvégek formája és méretei megegyeznek az Eurázsiából jelenleg ismert 6–7. századi régészeti leletekével. Ahol a kisszíjak – a kisszíjvégtől eltekintve – egyéb módon is díszítettek, illetve ahol a dombormű állapota ezt lehetővé teszi, ott a kisszíj felső részén egy kerek veret is látható. Magukat a kisszíjvégeket – egynek kivételével – a közepükön bemélyedés díszíti, egyedül a vad szó király kisszíjain van 2 rozetta. Az övveretek többnyire négyszögletesek és vagy kisebb-nagyobb körökkel (gyöngy- vagy kőberakás jelzése?), vagy egy kisebb négyszöggel (áttörés jelzése?) díszítettek. Egyetlen alkalommal fordulnak elő pajzs alakú veretek. Különösen gazdagon díszített övek esetében a kisszíjvégek, illetve azokhoz hasonló veretek kettős sorban fordulnak elő. A kisszíjas övtípusnál a nagyszíjvég egyértelműen hosszabb, mint a másik típus esetében. Az öv végét Taq-i Bostan-ban esetenként a keskeny pánt fogta a derék körül futó részéhez (9. kép: 10, 12), e pánt rendeltetése azonos azon szíjbújtatókéval, melyekkel a korai és középső avar korban – s ugyanebben az időben Itáliában és a kelet-európai steppén is – találkozunk.53 A kisszíjas övtípus kizárólag az emlékmű ún. Nagy fülkéjében levő reliefeken fordul elő, ott is csak a bal oldali falon. Fölvetődik a kérdés: a veretes és kisszíjas öv a késő szászánida Irán ábrázolásai között miért csak ezen egyetlen alkalommal fordul elő? A válasz lényege részben a késő szászánida emlékek kronológiájában és speciális rendeltetésében, a késő vagy posztszászánida művészet jellegzetességeiben rejtőzhetik, de az egyedi voltára a (kultúr)történeti körülményekben is lehetne magyarázatot keresni. Tény, hogy csak kisszámú ábrázolás áll a kutatás rendelkezésére, mely e kérdés vizsgálata szempontjából egyáltalán számításba jöhet. Ráadásul az a kevés is vagy a veretes öv elterjedése előtti időszakból származik, vagy pedig az archaizáló törekvés oly mértékben befolyásolta az adott ábrázolás ikonográfiai programját, hogy az alig hagyott teret a „modern”, azaz az egykorú tárgyi elemek megjelenítésére. Ezt mutatja az ún. szászánida vagy keleti ezüst művészettörténeti kérdéseinek mindmáig legelmélyültebb összefoglalása is. Kiderült, hogy e híres és közismert leletcsoportnak az ábrázolt királyok koronatípusaira támaszkodó, fél évszázadon át általánosan elfogadott tipokronológiája mennyire megbízhatatlan. A tálakon és korsókon látható díszítőelemek Például a kora avar korból: Hampel, Alterthümer Taf. 361: 3a–b; Gubitza K., Újabb népvándorláskori lovassírokról a Bácskában, ArchÉrt 28(1908), 418, 6. kép; Rhé–Fettich, Jutas Taf. VII: 10; Csallány, Ivókürtök LXXV: 13; Bakay, Időrend 12, III: 7; Tóth, Grabfund 124, Abb. 9: 4; a középavar korból: Kovrig, Alattyán Taf. XV: 185, 22; Horváth, Üllő Taf. I: 5; XXIV: 14; R. Müller, Vorbericht über die Freilegung des Grabes eines hohen Militars aus der Mittelawarenzeit in Gyenesdiás, CommArchHung 1989(141–164), 148, Fig. 6: 3; a számtalan késő avar kori közül itt csak azt az egyet említve, mely a korábbi típusok egyenes folytat s t mutatja: Garam, Katalog Tab. 98: 4; itáliai langobard sírokból: Pasqui–Paribeni, Nocera Umbra 238, Fig. 94, 95; Mengarelli, Castel Trosino 156, Fig. 7; Martin, Funde 79, Fig. 1: 5; P. M. de Marchi–S. Cini, I reperti altomedioevali nel Civico Museo Archeologico di Bergamo. Bergamo 1988, Tab. XIX; thüringiai sírból: Schmidt, Völkerwanderungszeit Tab. 70: balra fent; a Krímből: jelen mű 35. kép, B: 26; a kelet-európai steppéről egyedül a Mala Peres cepinó-i leletből tudok ilyenről, s ez sokat elárul a szóban forgó tartozék eredetéről: Ajbabin, Pogrebenija 167, ris. 1: 5; a Kaukázusból: Runic, Sklepy 241, ris. 6: 6; a kis-ázsiai félszigetről Mersin és a Dumbarton Oaks garnitúrája, ld. jelen mű 10. kép: 11; 28. kép: 15. 53
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
nem feltétlenül a készülésük korának divatját, ízlésvilágát tükrözik, hanem az utóbbiakból csak annyi került rájuk, amennyi egy archaizáló művészeti tendencia szűrőjén át tudott menni.54 Ez pedig a most vizsgált problémakör számára azt jelenti, hogy például 4. és 5. századi stílusú ezüsttálakat és -korsókat a későbbi századokban is készítettek, azaz a „keleti ezüst” a késő- és posztszászánida anyagi kultúra rekonstrukciójának nem jelentheti közvetlen forrásanyagát. (Hasonló archaizáló törekvés az ékszerek, a viselet ábrázolásában az egykorú bizánci művészetben is gyakorta megfigyelhető, de ennek elemzésébe nem tudok itt belefogni.) Az említett tendencia nézetem szerint csak a 8–9. századig tarthatott, amikor is a Kalifátusban – és világszerte – új művészeti áramlatok jelentkeztek s terjedtek el; e periódus azonban már minden tekintetben kívül esik a jelenleg vizsgált probléma időbeli és tematikai határain. Ami a veretes övábrázolások általános iráni hiányára adható kultúrtörténeti jellegű válaszokat illeti, a jelenlegi ismereteink szerint számolni kell a lehetőséggel: e jelenség a szóban forgó viseleti tartozék valóban csekély és korlátozott elterjedtségével állna összefüggésben. Ezt kétféle körülmény engedi sejtetni: az egyik az övleletek határozottan korlátozott területi elterjedése Iránban, a másik pedig éppen maga az említett archaizáló tendencia. Az előbbi kétségkívül egy nem kifogástalan értékű argumentum e silentio, de – mint erről alább még lesz szó – jelzésértékűnek tekinthető: a bennünket érdeklő tárgytípusok származási helyéül az iráni műkereskedők mindig csak az ország egyik északnyugati tartományát, és sosem északkeleti vagy délkeleti vidékeit adták meg. Azt sem tartom pusztán a véletlen művének, hogy – miként a szászánida Irán többi fontos monumentális művészeti emléke – Taq-i Bostan a birodalom nyugati és nem keleti felébe esik. Mindezért úgy gondolom, hogy ha az archaizálás közepette valami „modern” is beszüremlik az ábrázolásokba, annak konkrét oka és számunkra: jó forrásértéke lehet. A veretes öv iráni elterjedési korára nézve a Taq-i Bostan-i dombormű készülési ideje és az öv viseletére vonatkoz(tathat)ó írásos forrásadatok közvetett információja (ld. alább) nyújt bizonyos tájékoztatást. Figyelembe véve valamennyi, a kutatásban eddig fölmerült érvet, Taq-i Bostan készülési ideje minden bizonnyal II. Khusro korára tehető,55 aki meglehetősen hosszú ideig (28 év) uralkodott. A japán monográfia szerzőinek vegytiszta tipológiai érvelésével szemben az adott történeti körülmények miatt egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy a késő szászánida Iránnak a ránk maradtak közül ez a legfontosabb, idő- és munkaigényes (tervezés és kivitelezés!) monumentális művészeti emléke a II. Khusro halálát követő 30 év teljes politikai zűrzavarában készülhetett volna el. Ezek alapján számításba kell vennünk a) a veretes öv igen korlátozott elterjedését a szászánida Iránban, b) a régibb típusú s nem a P-füles kardok ábrázolását Taq-i Bostan-ban és c) a veretes öv elterjedésének leginkább megbízható közép-európai kronológiáját. Ezért feltételezésem szerint a Taq-i Bostan-i dombormű készülése inkább II. Khusro uralkodásának elejéhez, mint a végéhez állhatott közelebb, s a veretes, kisszíjas öv a 6. század végén jelenhetett meg a Szászánida Birodalom nyugati felében, s ott nemcsak területileg, de kronológiailag és feltevésem szerint kulturálisan is korlátozottan terjedt el.
4. A késő szászánida övgarnitúrák fő vonásai A jelenlegi kutatási helyzet mellett az iráni övgarnitúrákat csak igen feltételesen csoportosíthatjuk. Pillanatnyilag három fő csoportjuk látszik elkülönülni: a) aranylemezből préselt, granulált díszítésűek, b) martinovkai típusú öntött ezüstök, c) Európában ismeretlen típusúak, mint például a British Museum és a Museo Nazionale d’Arte Orientale arcos ábrázolású veretei, valamint a Römisch-Germanisches Zentralmuseum Amlesh vidéki garnitúrája. O. Grabar, An Introduction to the Art of Sasanian Silver, in Sasanian Silver. Late Antique and Early Medieval Arts of Luxury from Iran, Ann Arbor 1967, 19–84. 55 A régi vita legújabb irodalma: Lavin, Mosaics 201–202; Overlaet, Swords 742 skk; G. Herrmann, Parthian and Sasanian Saddlery, in Archaeologica Iranica 769; B. Goldman, The Imperial Jewel at Taq- Bostan, uo. 837 és 4. j. A japán kutatás későbbi keltezés mellett száll síkra: K. Tanabe, Date and Significance of the socalled Investiture of Ardeshir and the Images of Shapur II and III at Taq-i Bustan, Orient 21(1985), 102–116; uő, Investiture of Ardeshir II. Iconographical Description, in Taq-i Bustan IV, 153–158; M. Domyo, Costume, uo. 159– 160; Sh. Fukai, Conclusion, uo. 161–162. Figyelembe veendő az a nézet is, mely szerint az emlékmű II. Khusro befejezetlenül maradt síremléke lenne, ld. L. Trümpelmann, Die Graber der Sasanidenkönige, in Akten des VII. Internationalen Kongresses für iranische Kunst und Archaologie. München, 7–10. Sept. 1976, Archaologische Mitteilungen aus Iran Erganzungsband 6(1979) 371 54
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
Az első kettő az előállításmódját tekintve közel áll az amúgy is rokonnak mutatkozó európai garnitúrákhoz, míg a harmadik tipológiailag és ornamentikájában egyaránt eltér az előzőktől (vö. 54. kép: B). Az első kettőtől, az Európában jól ismertekétől eltérő jegyek többek között azt is jelzik, hogy ezek esetében valóban nem bizánci, netán avar importtárgyakkal van dolgunk (a stílusjegyek keveredése a legjobban az először a Christie’s árverésén felbukkant garnitúrán figyelhető meg, ld. 25. j.). Mindemellett az iráni övkészleteknél felfedezhetők fontos egyezések az európai rokon darabokkal. Ezek megmutatkoznak a technológiájukban (öntés – mint a martinovkaiaknál, préselés és granulált díszítés – mint a bizánci és az azokat utánzó közép-európaiaknál), a felerősítésük módjában (nitszög és pántfül) és egyes csatok és veretek formájában egyaránt (trapezunti és Histria–Beroe-típusú csat, pajzs alakú veret, madárfejes veret, ívelt oldalú kisszíjvég). Az eltérések azonban lényegesek, jelen vannak a tipológia, az ornamentika és az övszerkezet vonatkozásaiban. Iránban több olyan verettípus is előfordul, amely a bizánci és a steppei régióban ismeretlen, mint például az ívelt oldalú négyszögletes veret, a kisszíjvég „halfarkas” felső résszel stb. A veretek díszítése viszont szinte mindig eltérő: különösen gyakori a pontkör, bemélyedő árkok a kisszíjvégeken, Európában szokatlan formájú áttört és granulált minták, préselés alkalmazása az aranylemezek esetében is, emberi és állatfejek előfordulása. Iráni jellegzetesség még a kisszíjak viszonylag magas száma (10 db fölött – a bizánciaknál és az európaiaknál inkább 10 db alatt fordulnak elő) is.56 A kisszíjvégek nagysága egyazon garnitúrán belül is gyakran változó, ez az európai övek esetében jóval ritkábban fordul elő. Az itt tárgyalt öntött ezüst övgarnitúrákat az – olykor meglehetősen távoli – tipológiai rokonság és az azonos felerősítési mód alapján kétségkívül a martinovkai típusú veretek csoportjához sorolhatjuk, valójában azonban oly sok eltérő jegyük figyelhető meg, hogy nyilvánvaló: az utóbbiaknak helyi változataival van dolgunk. A legtöbb martinovkai típusú veret Iránban egyáltalán nem fordul elő: például a T alakú, hármas levél alakú, kettős félhold alakú, „arcos” (Maskenbeschlag) veretek, s ezek közül különösen a T alakúak hiánya a feltűnő, mert azok különben a langobard Itáliától és Közép-Európától egészen az Altajig megtalálhatók. A többi övveretet nézve: tanulságos látni, hogy a szalagfonat is hiányzik az iráni övvereteken. Figyelemre méltó továbbá, hogy a Museo Nazionale d’Arte Orientale aranygarnitúráján kívül a szászánida birodalom hatása alá tartozó országokból egyáltalán nem ismerjük a bizánci, közép- és kelet-európai területeken elterjedt, kiemelkedő minőségű övveretek formai párhuzamait, s nem a pont-vonal díszítést (ld. például Mersin, Izmir, Akalan, Castel Trosino vereteinek hátlapján [utóbbihoz ld. például 28. kép: 24]),57 valamint a rekeszberakásnak a granulációval való kombinálását (Bócsa, Mala Peres cepino) sem. Mindent összevetve nem tarthatjuk meglepőnek, hogy az európaiaktól való eltérések jelentékenyebbek, mint az azokkal való egyezések: a veretes, kisszíjas övek divatja – területileg meglehetősen korlátozottan ugyan – eljutott tehát Iránba, de a kivitel, az ornamentika és a szerkezet tekintetében a szászánida ötvösök felerészben speciálisat hoztak létre. Egyúttal meg kell állapítani: semmilyen jel, szempont, érv nem mutatkozik, mely fordított irányú elterjedés, azaz a veretes, kisszíjas öv nyugat-iráni fölfedezése és onnan Bizáncba és a steppére irányult elterjedése mellett szólna. *** Míg a kora középkori steppei övekről születtek már tanulmányok (mégha egy, a teljességre törekvő összefoglalás nem áll is a kutatás rendelkezésére), mind ez ideig figyelmen kívül maradtak az iráni és délkaukázusi övleletek. Ez utóbbiak tipokronológiája, eredetének és elterjedésének kérdése feltárásra vár. Mindehhez természetesen nélkülözhetetlen lenne a múzeumokban, gyűjteményekben lappangó, ásatásokból származó leletanyag módszeres közzététele, erre azonban a jelenlegi politikai helyzetben nemigen van remény. A jelen körülmények között hasznosnak látszik hát, hogy a Bizánc és Irán határövezetéből ismert egyetlen, hitelesen feltárt, gazdag övgarnitúrát is tartalmazó szászánida kori sírleletet közelebbről megvizsgáljuk. Ezt annak ellenére is javaslom, hogy a sírról már hosszabb ideje a kutatás rendelkezésére áll egy viszonylag részletes közlemény, s hogy nemrég egy rövid közlemény a sírlelet történeti jelentőségét is feszegette. A szóban forgó sírt a 6–7. századi steppei régészettel foglalkozó kutatás rendszeresen idézi, valamennyi kutató – nemrég Fettich, Műipar 58. úgy vélte, hogy az avar öveket 10-12 db kisszíj jellemezte, ami valójában sokkal inkább a késői, mint a korai periódus garnitúráira jellemző. Salamon–Erdélyi, Környe 41. szerint a korai avar kisszíjak száma 1–7 db között mozgott. 57 Bálint, Üc Tepe Taf. 10; B. Filov, Bulgarien, Archaologischer Anzeiger 29(1914), 417; H. Zeiss, Der Schatzfund von Akalan, Forschungen und Fortschritte 1935, 17–19; Bóna, Avar leletei 97 skk. a kunágotai lelettel rokonságba állítja a Trezzo sull’Adda-i övvereteket – a nagyszíjvég hátlapján szintén van poncolt díszítés –, melynek révén először merült föl, hogy valójában mennyire bizonytalan ez az avar kutatásban egy évszázada megrögzült közhely. Kunágotát azóta mások is a 7. század elejére keltezik, tehát nem kötik többé a legkorábbi avar nemzedékhez: Martin, Funde 71; A. Kiss, Zur Zeitstellung des „münzdatierten” awarischen Fürstengrabes von Kunágota, JPMÉ 36(1991), 67–84. – Kunágota és Ozora korát talán a nagyszíjvég medaillonjában látható pontkörből kiinduló négy ívelt vonal hasonlósága alapján is közelíthetjük egymáshoz. (Az utóbbi fölfedezhető a Dumbarton Oaks egyik nagyszíjvég alsó végén is a szélet keretező rovátkolt vonalak között, ld. Ross, Catalogue XXXV: No. 44.) 56
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szászánida övek
még jómagam is – a lelet földrajzi helyzetét figyelmen kívül hagyva és az adott környezetben majdnem teljesen idegen vonásai ellenére is a steppei népek hagyatékához sorolta. 58 Az alábbiakban e sír újraértékelésére teszek kísérletet.59
Például B. I. Marsak–K. M. Skalon, Peres cepinskij klad, Leningrad 1972, 12; Garam, Adatok 138; uő, Mauthner 164, 166 skk; Erdélyi, Avarság 129; Noonan, Russia 283; Werner, Gürtel Taf. XII/b; uő, Kuvrat 32; M. Kazanski–J.-P. Sodini, Byzance et l’art „nomade”: remarques a propos de l’essai de J. Werner sur le dépôt de Malaja Peres cepina (Peres cepino), Revue Archéologique 1987/1, 83; Semënov, K atribucii; Schulze-Dörrlamm, Neuerwerbung 912 (sajtóhiba: I. Justinus és nem I. Justinianus solidusáról van szó). 59 Vadim M. Masson, akkor a Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete leningrádi filiáléjának igazgatója engedélyezte az újraközlést, Vladimir I. Kozlov segítségével jutottam hozzá az ásatási fényképekhez és tárgyfelvételekhez. Fogadják érte hálás köszönetem! 58
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. fejezet - Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán) 1. Sírleírás Üc Tepe a volt Szovjetunió Azerbajdzsán Szocialista Köztársaságában,1 a Kura és az Arax folyók közötti síkságon, a Mugan-, avagy: Mil-steppén nyugatról kelet felé tartó Karkar-caj folyócska középső folyása mentén található (12. kép: A: 1). Három kurgán van ott – innen a lelőhely neve: „Három domb”. Ezek egyikét 1957–60 között a Szovjet Tudományos Akadémiának 1953-ban elindított azerbajdzsáni expedíciója feltárta.2 A. A. Iessen, az expedíció vezetője a kurgánokat a Kr. e. 2–1. évezredre keltezte, mert 1) a formájuk a Szovjet-Azerbajdzsánban akkor ismert késő bronzkori sírhalmokétól eltér, 2) a „Gyaur arkh” (azeri nyelven: „pogányok csatornája”) a 2. kurgánt és az ottani urnasíros kultúra egy temetőjét átvágja. Iessen közleménye idején még az volt az általános vélemény, hogy az urnasíros temetkezési mód azon a tájon a Kr. u. első századokig volt szokásban (ma már tudjuk, hogy hasonló sírok az első ezredév közepén is kimutathatók). A csatornát A. A. Iessen szerint „nyilvánvalóan” az 5–6. század fordulója táján ásták. Az expedíció a 3. sz. kurgánt jelölte ki feltárásra (13. kép: 1). Átm.: 130 m, M: kb. 13 m. A felső 8-9 méternyi részt gépekkel hordták el, e rétegekben sírokat találtak, egyikükben 13. századi pénz volt. Az egykori felszíntől számítva 12,8–14,8 m mélységben kőpakolásra bukkantak, melynek alapján a kurgán eredeti magasságát kb. 14,75 m magasnak becsülik. A teljes feltárás után bontakozott ki a kőpakolás alakja és mérete: az minden valószínűség szerint kerek és 30-31 m átmérőjű volt (16. kép: 1). A kövek eltávolítása közben egy árok nyomaira bukkantak, „mely azt bizonyítja, hogy valamikor a kurgán elkészülte után emberek behatoltak a belsejébe”. A kőpakolás kb. 700 m3-t tesz ki, 10–25 cm átmérőjű kövekből állt, melyeket ásványtani elemzés szerint a temetésben közreműködők a közeli Karkar-caj folyócska környékén gyűjtöttek össze. A kőpakolás alatt borókafából (Juniperus sp.) készült cölöpszerkezetet találtak (16. kép: 2), a gerendák két rétegben, 24 m hosszúságban voltak lerakva. Az 50-60 cm vastagságuk alapján úgy számítják, hogy ennek kiépítéséhez legkevesebb 80-100 db fát vághattak ki. Valamennyi cölöpön égésnyomot észleltek. A. A. Iessen szerint a boróka a környéken ma már nem fordul elő, de ő maga hivatkozik arra, hogy más feltárások azt mutatják: e fafajta régebben jóval elterjedtebb kellett, hogy legyen. A feltárás során egy É–D-i irányban húzódó, kb. 1 m széles rablófolyosó nyomait fedezték fel, melynek eredeti hossza a kurgán szélétől számítva 36-38 m lehetett (14. kép). Kétoldalt 18 db, párosával sorakozó cölöplyukat figyeltek meg, melyek belsejében semmilyen fanyom nem volt – ezt A. A. Iessen azzal magyarázta, hogy a cölöpöket később eltávolították volna. A rablófolyosó a sírgödröt annak alsó harmadában, kb. 30 cm-rel mélyebben érte el. Azon kérdés tisztázása szempontjából, hogy az „eredeti” temetkezést e folyosó készítése idején eltávolították volna (ld. alább), igen fontos megjegyezni: az ásatási beszámoló nem tesz említést arról, hogy a sír töltelékföldje a rablófolyosóéval azonos volt-e vagy sem. A sírgödör délkeleti és délnyugati részében szintén megfigyeltek kisebb beásásnyomokat, ezek rendeltetése ismeretlen; egyikükről a publikáló úgy véli, E könyv nem követi a napi politikai terminusok változásait. Iessen, Raskopki. – Rzaev, Iskusstvo 135 közlése szerint az agdzabedi körzetben, Salmanbejly falu közelében egy sírt tártak fel, melyben többek között nyak-, kar- és lábpereceket és övveretek tártak fel. Rzaev hivatkozik egy, a Bakinskij Robocij c. napilap 1960. augusztus 17-i számában megjelent cikkre (I. Narimanov, Tajny Uc-tepinskich kurganov), mely számos kísérlet ellenére hozzáférhetetlen maradt a számomra. Rzaev leírása alapján csak igen nagy valószínűséggel lehetne kijelenteni, hogy a Salmanbejly mellett talált sírlelet mégiscsak Üc Tepével azonos, ugyanis 1 2
1) Üc Tepe valóban a nevezett körzetben található, 2) Narimanov Üc Tepéről kurgánokat említ, 3) Narimanov cikkének megjelenése az azerbajdzsáni expedíció befejezésének évszámával egybeesik. Figyelemre méltó s az ottani, akkori belpolitikai helyzetre jellemző, hogy (az azeri származású) Rzaev a könyvében nemcsak Üc Tepe nevét nem írja le és említetlenül hagyja annak lelőkörülményeit, de még (az orosz) A. A. Iessen akkor már megjelent és egyedülinek számító közleményére sem hivatkozik.
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
hogy a sír eredeti szerkezetével lehetett kapcsolatban, a másikról lehetségesnek tartja, hogy szintén rablófolyosó lett volna. Mindezek tisztázására az ásatáson – úgymond – nem volt elég idő. A sírgödör H: a felső rétegben 14,3 m, a sírfenéken 13,8 m. Sz felül: 2,2-2,65 m, alul: 1,56-1,7 m. A sír mélysége a feltételezett eredeti felszíntől számítva 2,6 m. A sírgödör töltelékföldje kevert volt, a csontvázat beborító kő- és földpakolás alatt égésnyomokat találtak, melyek a felsőbb rétegekben észlelttel azonos jellegűek voltak. A sír fölött rakott tűz olyan hatalmas lehetett, hogy a sírfalak felső harmada átégett. A sír feltárása során 16 db, a sírfenékbe enyhén mélyedő kerek cölöplyukat figyeltek meg, melyek a sírfal mellett, azzal párhuzamosan sorakoztak. Famaradványok ezekben sem voltak. Az emberi váz 1,2 m-rel volt a sírfenéknél magasabban, közvetlenül alatta vastag kőpakolás volt. Fölötte kövekkel megrakott, vörösre égett agyagréteg volt, hasonlót a váz alatt nem figyeltek meg. A hátán fekvő, nyújtott végtagú váz a DNy–ÉK-i irányú, hosszúkás, négyszögletes sírgödör közepén volt (15. kép). 3 A feltáró szerint a holttestet „nyilvánvalóan textilbe vagy bőrbe csavarták”, a váll- és a felső karcsontok helyzete viszont ellene mond e vélekedésnek. A sírfénykép egyértelműen mutatja, hogy a felsőtest valamennyi csontja, ideértve a kulcscsontokat is, eredeti helyzetükben, azaz nem összenyomva voltak. A feltárás során semmilyen textil- vagy bőrmaradvány nem látott napvilágot.
2. Leletek a) Solidus, I. Justinus verete, két helyen átlyukasztott (18. kép: 4). A. A. Iessen szerint valószínűleg az I. officinából való. W. Hahn a császár kései veretési periódusába sorolja (522–527).4 A pénz a koponya alatt feküdt, ennek alapján gondolta A. A. Iessen, hogy a halott fejdíszéhez tartozott volna. Minthogy azonban az állcsúcs alatt egy karneoldíszt találtak, lehetségesnek tartom, hogy ezek inkább a ruhát díszítették vagy nyakdíszként használták. Átlyukasztott pénzeket ebben az időszakban a férfiak sem a fejen, sem a hajban nem viseltek, ez tudtommal későbbi évszázadoknak volt divatja. b) Karneoldísz aranyfoglalatban (18. kép: 5). M. Maksimova meghatározása5 szerint Amort ábrázolja egy kocsin, a 3. századból származik. A foglalat A. A. Iessen szerint egyértelműen későbbi, durva készítmény. Felerősítésére egy drótból hajlított szalagfült alkalmaztak, mely szokatlanul hosszú; következésként e díszt valamilyen vastag anyagra erősítve hordhatták.6 A kő méretei: 0,17×0,115 cm c) Nyakperec, hurkos-kampós végű, gyenge minőségű aranydrótból sodrott. A váz nyaka táján került elő. Átm.: 12×13 cm (17. kép: 1). d) Karperecek, vékony aranydrótból sodrottak, végeiket visszahajtották (17. kép: 2, 3). A csuklók táján találták őket. Átm.: 6-7 cm. e) Lábperecek, az előbbiekkel azonos típusúak (18. kép: 1, 2). Iessen sírleírása szerint a térdek táján kerültek elő, a sírfénykép viszont egyértelműen azt mutatja, hogy az alsó lábszárak alsó harmadában feküdtek. Átm.: 8 cm. f) Övgarnitúra, préselt aranylemezből (19. kép). A sírban való helyzetükről a leírás nem tájékoztat. Felerősítésük teljesen szokatlan: a veret széleit pántszerűen hátrahajtott k. Az ily módon fölerősített veretek aligha bírtak volna ki hosszú és/vagy intenzív használatot, ami az öv hangsúlyozottan rangjelző volta mellett szól. A cikkemben az övveretekről egy olyan fényképet adhattam közre, amely a jobb megvilágításuk miatt hitelesebben adja vissza a veretek díszítését és előállítási technikáját. Ennek köszönhetően kétségtelennek látszik, hogy a vereteket kiváló minőségű verőtöveken állították elő: minden egyes félgömb tiszta körvonallal jelentkezik, a kettős tagból álló veretek rekeszeket utánzó bordái és bemélyedései élesen elválnak egymástól. Ez Sem a közleményben, sem az ásatási dokumentációban nincsen sírrajz, az itt közöltet a sírfénykép alapján Ősi Sándor (Budapest) készítette nagy gonddal; fogadja érte köszönetemet. 4 Szíves levélbeli közléséért ez alkalommal is köszönetet mondok. 5 Iessen, Raskopki 180. 6 A. A. Iessen a sírlelet feldolgozása során nagy jelentőséget tulajdonított a kunágotai sírnak (ld. alább), ahol szintén napvilágra került egy nyakdísz, vö. Hampel, Alterthümer III, Taf. 260: 8; Bóna, Avar leletei Fig. 2: 7; Garam, Münzdatierte Graber 152 és 175, Taf. 3: 3. Érthetetlen, hogy Iessen miért nem figyelt föl arra a közleményre, amely a szovjet Azerbajdzsánban talált szászánida gemmákat tárgyalja: E. A. Pachomov, Doislamskie pecati i reznye kamni Muzeja Istorii Azerbajdzana, Material’naja Kul’tura Azerbajdzana 1(l949) 104–110. Figyelmét elkerülte az a körülmény is, hogy a 6–7. századi avar sírok pénzmellékletei nem átfúrtan kerülnek elő. Egyetlen kivétel a hajdúdorogi sír, melynek solidusát függesztőfüllel – tehát nem átlyukasztva, mint Üc Tepén! – hordta a tulajdonosa, ld. Garam, Münzdatierte Graber 152 3
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
a garnitúra semmiképpen sem tucatáruként készült, hanem egyedi, színvonalas ötvösmunka terméke. A pajzs alakú és a kettős rozettával díszített vereteknél a vékony aranylemezt bronzlemezből készült alapra kalapálták rá, e veretek fölerősítésére kis bronzfülecskéket alkalmaztak. A nagyszíjvég díszítése függőlegesen haladó gömbsorokat, a kisszíjvégeké gömbsorral keretezett, háromszög alakban elrendezett granulákat, a pajzs alakú vereteké szintén gömbsor keretezésű rekeszes díszítést utánoz. A közlemény 3 db vascsat előkerüléséről tudósít, közülük csak kettőnek ismerjük a formáját. A nagyobbik nyújtott líra alakú volt, a leírás szerint teste két pántból állt, melyet a végükön két bronzhorog (? „spenek”) fogott össze – mindebből a fényképen semmi sem látszik. A csattest bronzlemezből készülhetett, az öntött bronzból való csatkarika gyenge minőségű. A másik vascsat rövid téglalap alakú, hosszanti oldalai kissé benyomottak. A harmadik csatról semmit sem tudunk, miként e csatoknak a sírban való helyzetéről sem. Ezekkel együtt került még elő egy függesztőfüles aranylemezke (? – B. Cs., „plastinka”), egy kis aranylemeztöredék, egy másik aranylemez bronz hátlappal – e tárgyakról semmi többet nem tudunk. Volt még a sírban két kisebb vastöredék és 2 db vas pántfül is, az utóbbiak eredetileg – a méretük alapján ítélve – a nagyobbik csat hátlapján lehettek. g) „Kard” vasból, gyenge minőségű aranyból készült veretekkel; a sírleírás szerint „a bal láb mellett” (20. kép). A sírfénykép alapján ez annyiban pontosítható, hogy úgy tették a halott mellé, hogy a markolata a felkar felső részénél kezdődött (15. kép). A markolat alsó és felső végét egy-egy, a hátsó oldalon összehajtott aranylemez fogta körül (Sz: 4,8-5 cm). A markolaton, a felső lemez alatt egy kis vaskapocs van (belső átm.: 0,4 cm), mely A. A. Iessen szerint a kardbojt befűzésére szolgált volna. A hüvely nem maradt meg, hanem csak a rostjainak lenyomata. A függesztőfülek és a tartópántok aranylemezből készültek, az utóbbiakat körbefutó hármas borda díszítette, melyet préseléssel állítottak elő, Sz: 1,6-1,7 cm. Sem a tárgyleírás, sem a közölt fényképek és rajzok nem nyújtanak elegendő tájékoztatást a kard pengéjéről. A cikkemben közzéadott felvételek szemmelláthatólag különböző időpontokban készültek: az első kettő az előkerülés utáni, első, mechanikus tisztítás után (ezeken a hüvely lenyomatai még fölismerhetők7), míg a harmadik a restaurálás utáni állapotot mutatja (23. kép: 1–3). Eszerint a penge közepes minőségű vasból készült, jó megtartású. Valamennyi felvétel esetében szembetűnik, hogy a penge az alsó végénél megváltozik: keskenyebb és kétségtelenül kétélű lesz – ennek rendkívüli fegyvertörténeti jelentősége van. Egyélű vágófegyver a penge alsó végén kettős éllel (az utóbbit neve török szóval: „elman” vagy „yalman”) – ez véleményem szerint már nem kard, hanem szablya, vagy legalábbis annak tipológiai előfutára (ld. alább). h) Vaskés, egyenes, egyélű, a szablya belső oldalán, a kézcsontok táján feküdt (18. kép: 20). H: 16,3 cm. i) Gyűrű, öntött aranyból a bal kéz kisujján. Feje rombusz alakú, karikájának keresztmetszete kör alakú. A fején kétsoros vésett szöveg, mely fölött a félhold, alatta a Nap szimbolikus jelzése látható (18. kép: 3). V. G. Lukonin paleográfiai alapon 6–8. századinak határozta meg, a felirat olvasata szerinte: „hwlst’nR ügyvéd”.8 Harmatta J. e könyvben megjelenő cikke szerint a felirat teljesen másként olvasandó (ld. Függelék). j) Pánttöredék, bronzból, a jobb térdcsontnál; ismeretlen rendeltetésű. k) Lábbeli veretei a lábcsontok körül (18. kép: 8–14). 2 db öntött ezüst szíjvég, díszítetlenek, a felső végükön nitszögek és vízszintes bordák, hátlapjukat ezüstlemez fedte be. H: 5,7 cm.; 4 db kör alakú, öntött ezüstveret, laposak, díszítetlenek, hátlapjukon nitszög van. Átm.: 1,3 cm; öntött ezüstcsat, ovális karikával és pajzs alakú testtel, az utóbbi formája a martinovkai típusú arcos veretekére emlékeztet. Téglalap alakú, öntött ezüst szíjbújtató (?), hátlapján két nitszöggel. A sírleírásban röviden olvashatunk még egy öntött bronzkarikáról és kisebb bronzkarikák töredékeiről. l) Füles korsó, fekete színű, korongolt, besimított díszítéssel (21. kép). A váz lábainál volt, csak a csontok felszedése után fedezték fel. M: 11 cm; szájátm.: 10,2 cm.
3. Az eltemetés körülményei A sír és leletanyagának értékelésekor mindenekelőtt az a kérdés vár tisztázásra, hogy a kurgánt a szóban forgó temetkezéshez emelték-e vagy inkább utólagos beletemetkezésről van-e szó. A feltáró az utóbbi nézeten volt, s ezt a legutóbbi időkig senki sem kérdőjelezte meg, egyedül A. I. Semënov vetett föl néhány problémát a sír és a sírhalom viszonyával kapcsolatban. Ő sem tudott ugyan elszakadni az utólagos beletemetés teóriájától, de ennek 7 8
A penge hegyén is látszik, hogy a fényképfelvételek különböző időben készültek: az egyiken az töredékes, a másikon ép. V. G. Lukonin, Nadpis’ na perstne iz kurgana v Uc tepe. Függelék in Iessen, Raskopki 193.
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
nehézségeiről először gondolkodott el behatóbban: „Meghatározhatja-e az Üc Tepén eltemetett társadalmi helyzetét és kulturális hovatartozását a sírhalom mérete avagy – amit Bálint Cs. különösen kiemelt – magának a sírgödörnek különösen nagy volta? A sírgödör mérete az eredeti temetkezés révén eleve adva volt és a gerendaszerkezet maradványai, valamint a betöltés jellege alapján ítélve a másodlagos sír az eredeti sírgödörnek csak egy részét foglalta el. Ez megnehezíti a temetkezési szokás rekonstrukcióját, minthogy nem lehet megkülönböztetni: mi tükrözi e helyzetben a középkori temetési előírásokat, s mi volt az, amit a régi, másodlagosan felhasznált sírgödör megszabott? Így például a váz tájolása pontosan egybeesett a hosszanti sírfal irányával. Volt-e itt a későbbi ceremónia résztvevőinek módja tudatosan arra törekedni, hogy a halottat fejjel DNy-ra fektessék, vagy pedig az egész másodlagos temetést egyszerűen a régebbi sírszerkezetnek kellett alárendelni? Az utóbbit megerősíteni látszanak a sírfal hosszában szabályos sorban elhelyezett gerendák. Módjukban állhatott-e a temetést végzőknek pontosan meghatározni az égtájakat a kurgán közepén a hosszú (36-40 m) és tekervényes aknaszerű bejárat megásása után? Van-e kapcsolat az elhunyt magas rangja és e hatalmas sírhalom között, s ha igen, miért a legkisebbet részesítették (13 m) előnyben a három kurgán közül?” 9 E fontos kérdéseket tisztázandó, vegyük most sorra valamennyi rendelkezésünkre álló adatot! Már a kurgánok keltezésével kapcsolatos javaslat sem kifogástalanul megalapozott. Ennek során A. A. Iessen két körülményre támaszkodott: 1) az Üc Tepe-i kurgánok eltérnek a (szovjet) Azerbajdzsánból addig ismert késő bronzkoriaktól – ez persze csak annyit jelent, hogy azok minden valószínűség szerint nem a késő bronzkorból származnak! 2) Az Üc Tepe-i kurgánok közvetlen közelében húzódó csatorna „nyilvánvalóan” (!) az 5–6. század fordulóján keletkezett. Mármost e csatorna metszi a 2. sz. kurgánt és egy, Krisztus születése előtti évtizedekben létesített(nek tartott) temetőt. Az azerbajdzsáni urnasíros temetők felső időrendi határával kapcsolatos változásra a kutatásban korábban már utaltam. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy semmilyen történeti adat sem áll rendelkezésünkre, mely a szóban forgó csatorna készülése korát ilyen pontosan és erre az időszakra lehetne tenni. A kurgánok tehát egyáltalán nem keltezhetők megnyugtató módon a Kr. e. 2. évezred végére vagy az 1. elejére. A. A. Iessen úgy véli, hogy a „második” halottat egy lényegesen régibb sírgödörbe temették volna el, melynek során annak töltelékföldjét az alagúton keresztül kihordták volna s a hozzátartozók azután tették volna be oda a maguk halottját. E hipotézis azonban több szempont alapján is megkérdőjelezhető. A szóban forgó csontváz tengelye a hatalmas sírgödörnek pontosan a közepébe és pontosan annak tengelyébe esik – már egyedül ez az egybeesés is igen elgondolkodtató. A. I. Semënov teljes joggal tette föl a kérdést: hogyan lehetett (volna) a Nap és iránytű segítsége nélkül a rablófolyosó végében tájékozódni? Csakhogy még az égtájak pontos ismerete birtokában sem sikerülhetett volna a „második” halottat pontosan a sírgödör tengelyében elhelyezni, ehhez ugyanis azt is pontosan kellett volna ismerni, hogy milyen irányban húzódott az eredeti sírfal. A rablófolyosó kb. 1 m szélességben kétségkívül átvágta a sír falát – ennyi azonban még nem tette volna lehetővé az egész sírgödör tájolásának és méreteinek megismerését. Talán ezt a nehézséget kívánta A. A. Iessen elhárítani, amikor azt feltételezte, hogy a „második” temetésnél az eredeti töltelékföldet kihordták volna, ami talán még magyarázattal is tudna szolgálni arra, hogy miért nem maradt az „első” temetkezésnek a legkisebb nyoma sem. Az egész eljárás azonban végtelen sok munkát és vesződséget jelentett volna: nagyjából 100 m3 földet a 36-38 m hosszú, tekergős és 1 m széles folyosón keresztül kihordani csak az íróasztalnál elmélkedve tűnik kivitelezhetőnek és főleg: célszerűnek. Iessen hipotézisének az is ellene mond, hogy a csontváz nem a sírfenéken feküdt, hanem annál mintegy 1 m-rel magasabban. Miután tehát rendkívül nagy fáradsággal – tökéletesen! – kitakarították volna az „első” sír gödrét, akkor visszahordtak volna egy nagy adag földet, majd arra rárakták a kőpakolást, hogy eltemessék a „második” halottat?! A kombinációk ugyan még folytathatók, de inkább abban lehet egyetérteni, hogy ilyen, feltételezett körülményekkel szemben sokkal egyszerűbb lett volna egy új sírhalmot építeni! A kételyeket azonban még mindig csak folytathatjuk. Fogadjuk el mégis egy pillanatra Iessen elképzelését, hogy mindez így zajlott volna le! Tegyük föl továbbá azt is, hogy a sírgödör tájolása a sírfal átmetszése alapján mégiscsak megállapítható lett volna. Csakhogy még mindig nem érthető: hogyan lehetett volna megállapítani a sír tengelyét és közepét? És amikor a folyosón át elérték a sírgödröt, akkor miért balra ástak, nagyobb munkát kifejtve, s miért nem jobbra, ahol kisebb fáradsággal, de szintén ugyanabba a sírgödörbe rakhatták volna a halottjukat? Töprengései gondolatébresztők: vö. Semënov, K atribucii 61–62. Fëdorov–Fëdorov, Rannye tjurki ezzel kapcsolatban – közvetve – úgy foglaltak állást, hogy a „bonyolult sírszerkezet” fölemlítésekor a sír föltételezett másodlagos voltát nem ennek megfelelően tárgyalták. 9
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
Továbbá a másodlagos temetésről szóló verziót figyelve: hogyan lehetséges, hogy A. A. Iessen a csontváz alatt ugyanolyan jellegű földelszíneződéseket észlelt, mint közvetlenül a sír fölött? Itt vetődik föl az a kérdés is, hogy egyáltalán miért kellett volna oly alaposan kitakarítani az „első” temetkezés nyomait? Számtalan hasonló esetben meghagyják az utólagosan temetkezők a korábbi sír maradványait, legföljebb egy sarokba, egy csomóba kaparják össze azokat. További kérdés: az „első” halottat kizárólag abban az esetben lehetett volna ilyen tökéletesen eltávolítani, ha az még nem indult oszlásnak – akkor hát a „második” temetés közvetlenül az „első” után esett volna? Ha ez netán mégis így lenne, a két sír kora régészetileg tökéletesen egybeesnék – azaz a kurgán mégiscsak a kora középkorból származnék. Mérlegre téve mindezen körülményeket, szempontokat egyfelől, a másodlagos temetkezés hipotézisét másfelől, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az Üc Tepe-i 2. kurgánban föltárt sír nem lehet másodlagos; a szokatlan formájú és méretű sírgödröt a feltárt temetkezés számára készítették. Nem vitatom, hogy a sírgödörhöz vezető folyosó valóban a sírrablók által ásott járat lehetett; nem lehet viszont tudni, hogy az a 6. és a 20. század közti másfél ezer év alatt mikor készült. Azt sem tudjuk és ez örökre ismeretlen marad, hogy miért maradt eredménytelen a rablók fáradozása, de azt hihetetlennek tartom, hogy a „második” temetkezés alkalmával ez szolgált volna a sírgödör feltételezett kitakarításához a kiásott föld elszállítására. Mint említettem, A. A. Iessen nem szól arról, hogy milyen volt a sírgödör és a rablójárat földjének összetétele; azonos jellegű volt-e vagy sem? Az általa közölt sírrajzon a rablójárat a sírgödröt elérvén végetér – eszerint s az eredménytelenséget tekintve a sírrablók valamilyen okból fölhagytak volna tervükkel? A rablójáratból leágazó kisebb oldaljáratok azt mutatják, hogy ásás közben a (potenciális) sírrablók már jóval a sírgödör elérése előtt is keresték, hogy elérték-e már a céljukat (ez utóbbit maga A. A. Iessen is így értékelte) – nem tudták tehát pontosan, hogy hol van a kifosztandó temetkezés! Ez utóbbi egyértelműen mutatja, hogy az eltemetés és a sírrablási kísérlet között mégiscsak bizonyos idő telhetett el. Mindent összevetve: a hatalmas kurgán alá, nagyméretű sírgödörbe a gazdag mellékleteivel és I. Justinus solidusával eltemetett férfi maradványai háborítatlanok maradtak. A. A. Iessen további bizonyítás nélkül abból a feltételezésből indul ki, hogy a sírgödör közepén volt cölöplyukak ugyanazt a célt szolgálták volna, mint a rablójáratban fölfedezettek, azaz a „második” temetés lebonyolításakor az alagút dúcolására használták volna őket. A közzéadott dokumentáció alapján a kétféle cölöplyuk-csoport igen eltérő: a sírgödörben levők kerekek, a rablójáraté szabálytalan alakúak. Úgy vélem, a sírgödör közepén megfigyelt cölöpök egy asztalszerű sírszerkezetet támaszthattak alá, erre terítették rá a váz alatt talált kőpakolást. Ezen értelmezés elfogadása esetén nemcsak a sír cölöplyukaira kapnánk magyarázatot, de arra a szokatlan körülményre is, hogy a halott miért nem a sírfenéken feküdt. A holttest elrendezése után a sírgödröt betemették, majd cölöpökkel befödték azt, amit végül egy újabb kőréteggel borítottak be. Rendkívül lényeges az a mindenki által figyelmen kívül hagyott, a régészeti telepkutatások alkalmával teljesen rutinszerű vizsgálatot igénylő körülmény, hogy a Iessen által közzéadott, gondosan elkészített profilok egyike sem (vö. 13. kép: 2) hagy kétséget: a sírt felülről sem rabolhatták ki, illetve nem közelíthették meg. Végezetül: A. A. Iessen elképzelése a sír időrendi helyzetét és a temetés lebonyolódását illetően részben össze is egyeztethető az elképzelésemmel. Mint utaltam már rá, írásos adatok hiányában a csatorna keltezésében könnyen tévedhetett, s ha netán csak egyetlen évszázadot, akkor az még metszhette is a 2. kurgánt, már amennyiben az a 3. kurgánnal egyidejű – minderről természetesen semmilyen bizonyítékkal sem rendelkezünk. Az eltemetés körülményeinek ilyetén rekonstrukciója, azaz hogy a sírhalom és -gödör az A. A. Iessen által feltárt előkelő férfinak készült, döntő módon szól bele a lelet etnikai-kulturális értékelésébe is.
4. A sír etnikai-kulturális hovatartozása A. A. Iessen a lelet „kulturális” (nála: etnikai) meghatározása során a „kardra”, az övre és részben a karperecekre, a kormeghatározásnál pedig az említetteken kívül a pénzre és a gyűrűre támaszkodott. Amikor néhány éve az ásatóval egyetértve, a részletek közelebbi tanulmányozása nélkül jómagam is elfogadtam azt a tételt, hogy a sírba temetett férfi kazár eredetű lehetett, aki a 626-os hadjáratban részt vett,10 Iessennel és a nemzetközi kutatással összhangban a priori abból indultam ki, hogy a veretes övgarnitúra és a P-füles kard csakis egy steppei harcosé lehetett. A sír keltezésénél pedig a kora avar párhuzamokra támaszkodtam és így – újból csak egyetértve A. A. Iessennel – a lelet korát a 7. század elejére, illetve első felére tettem. A kézenfekvőnek tűnő történeti összefüggés miatt megengedhetőnek, sőt: célszerűnek látszott, hogy a régészeti és
10
Bálint, Vestiges 185, 42. j.; uő, Archaologie 36–37.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
írásos adatokat összekapcsoljuk. Ma már azonban nemcsak A. A. Iessen kiindulópontját, azaz az általa javasolt etnikai-kulturális értékelést, de az annak alapjául szolgáló keltezést is kétségbe vonom.
4.1. Az Üc Tepe-i solidus és a Transzkaukázus 6. századi pénzleletei A. A. Iessen keltezését kivétel nélkül minden kutató elfogadta. Senki sem figyelt föl arra a triviális körülményre, hogy I. Justinusnak átlyukasztott, tehát viselt, tehát kopásnak jobban kitett solidusa „kevéssé kopottan” került elő a sírból. Márpedig egy ilyen megtartású aranypénz nem vándorolhatott kézről kézre és nem hordhatták azt több mint 100 éven át. Ha megnézzük a lelőhely geopolitikai helyzetét, akkor kiderül, hogy egy olyan területtel van dolgunk, amely 510–630 között az irániak által kinevezett marzpanok irányítása, azaz a szászánidák közvetlen fennhatósága alatt állt, semmi meglepő sincs abban, hogy az Üc Tepe-i sírba szászánida eredetű tárgyak (is) kerültek. Hogyan lehet azonban megmagyarázni a bizánci pénz itteni előkerülését? Mindenesetre furcsa, hogy éppen az az A. A. Iessen, aki korábban már fölfigyelt a bizánci pénzeknek szinte teljes hiányára a Transzkaukázus keleti felében,11 ez alkalommal ezt a kérdést föl sem vetette. Ennyire elvakította volna a kazár eredettel kapcsolatos ötlete, a lehetőség, hogy egy régészeti leletet konkrét történeti eseményhez kapcsolhat? Így történhetett, hogy elkerülte a figyelmét: éppen 624/625 telét – mindössze másfél évvel az Üc Tepe-i harcos Iessen által feltételezett eltemetése előtt! – Herakleios császár és serege a lelőhely közvetlen szomszédságában, Paytakaran városban töltötte. Ez úgy esett, hogy a császárnak sikerült elhárítani egy, a főváros ellen irányuló avar támadást, 12 majd 624-ben a húsvéti ünnepeket eltöltvén visszatért a keleti frontra. 13 A háború menete azonban nem a számukra kív natos módon alakult s a bizánciak kénytelenek voltak a telet idegen földön eltölteni. A császár e célból arra a nem éppen célszerűnek látszó elhatározásra jutott, hogy a fronttól 900 km-re északra elterülő Kaukázusi Albániába vonul. A sereg decemberben ért Albániába és a főhadiszállást Paytakaranban rendezték be (Sebeos XXVI.), később a Kura folyótól északra eső albán tartományba, Utiba költöztek át. Iessen tehát, amikor az Üc Tepe-i sírt 626-ra akarta keltezni, nagyon könnyen állíthatta volna, hogy a Transzkaukázus mindmáig egyetlen bizánci aranypénze e hadjárat révén került volna arra a vidékre. Az alábbiakban látni fogjuk azonban, hogy Iessennek már a kiindulópontja is elhibázott, s ezért lenne szükségtelen a most fölvetett lehetőségbe belebonyolódnunk. Mégha azonban az érvelésemben tévednék is, a solidus jó állapota – s az szembeállítva az ékszerként való viseletével –, valamint a Iessen által feltételezett sírba kerülés között eltelt jó évszázadnyi távolság már akkor is, önmagában is elgondolkodtató kell, hogy legyen. A bizánci pénzek transzkaukázusi elterjedését (a rendelkezésemre álló katalógusok14 és közlemények alapján) vizsgálva elsőként az ötlik szembe, hogy a szóban forgó régió egész keleti felében valóban csak az Üc Tepe-i solidus és az Ören kala15 alsó rétegében napvilágot látott Anastasius verette follis látott napvilágot (22. kép: 1: teli négyzet).16 Ez a hiány mindenképpen eltér a Transzkaukázus nyugati feléről kialakítható képtől: ott valóban rendszeresen forogtak kézen bizánci pénzek. Armeniából, Ibériából és Lazikéből (az előbbi lényegében a mai Grúzia területével, a második részben napjaink Abcháziájával azonos) mintegy 40 db bizánci pénz előkerüléséről tudunk, ami a történeti viszonyokkal is összhangban van. Jól tudott, hogy Irán és Bizánc az egymással folytatott vetélkedéseiben a Transzkaukázus megszerzéséért állandóan versengett, minthogy ez a vidék stratégiai jelentőségű volt mind az egymással folytatott háborúikban, mind pedig a steppei népeknek északról jövő fenyegetései elhárításában.17 Az idők folyamán egyes területek gyakran cseréltek gazdát, de előbb Grúzia, majd Arménia 4. század végén végbement felosztása lényegében hosszú időn át fennmaradt. 18 A bizánci pénzek gyakori előfordulása a Transzkaukázus nyugati felében – különösen Grúzia földjén19 – és azok hiánya a keleti felében már régebben sem maradt észrevétlen,20 mindemellett a tényleges leletanyagot a kutatás kevéssé Iessen, Pamjatniki. N. H. Baynes, The Date of the Avar Surprise, BZ 21(1912), 110–128 a támadást 617-re keltezi. 622–624-es támadásról ír A. N. Stratos, Le guet-apens des Avars, Jahrbuch der Österreichischen Byzantinistik 30(1981), 113–135, reprint: Studies in 7th Century Byzantine Political History, Variorum Reprints, London 1983, V. cap. 13 Az események menetéről jó áttekintést kínál A. N. Stratos, Byzantium in the Seventh Century I, Amsterdam 1968, 135–172, különösen 157–158. 14 Kropotkin, Klady; Pachomov, Klady. 15 Kropotkin, Klady 41; Pachomov, Monety 90. 16 Újabb leleteket egy valamivel frissebb keletű összefoglalás sem említ: Radzebli, Znacenie 207 skk. 17 Toumanoff, Armenia 594. 18 Grúziát 363-ban Julianus és II. Shapur osztotta fel egymás között, Armeniát 387-ben I. Theodosius és II. Shapur, vö. Toumanoff, Armenia 595. 19 A grúziai kutatásban a bizánci pénzek ottani előfordulása – szembeállítva a szászánida drachmákéval – nagymértékben azon vita eldöntésében játszik kulcsszerepet, hogy országuk a kora középkorban Európához avagy Kelethez tartozott-e. 20 Iessen, Pamjatniki 27; Kuznecov, Ocerki 56 skk. A bizánci pénzeknek a Transzkaukázus keleti felében való hiányával kapcsolatban Kuznecov megjegyzi, hogy azok a 6–7. században az Észak-Kaukázusban és Kelet-Európában szintén ritkák voltak, ld. uo. 65, 33. j. 11 12
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
vette figyelembe. Ritkán adódik példa politikai viszonyoknak a régészeti adatokkal való ilyen látványos – és nem szubjektív tálalásukból fakadó – egybecsengésére! Ugyanígy értékelhető az is, hogy a bizánci és a szászánida pénzek keverten egyedül Grúzia középső vidékein jelentkeznek. 21 Nem lehet a véletlen műve, hogy ezen együttesek legfiatalabb pénze csak egyetlen esetben származik a tbiliszi csatát megelőző időből (628-ban vesztették el az irániak a Transzkaukázus középső részét) – ami természetesen a legkevésbé sem jelenti szükségszerűen azt, hogy akár ez a pénz is ne 628 után került volna földbe! Figyelembe véve Grúzia kevert szászánida–bizánci kincseinek összetételét és Herakleios hexagrammáinak viszonylag nagy számát a Transzkaukázus középső és nyugati részében, arra a következtetésre juthatunk, hogy a Transzkaukázusból ez idáig ismert bizánci pénzek nagyobbik része a szóban forgó területekre csak a grúz főváros 628-as eleste, illetve bevétele után érhetett el. E megfigyelés egyben kihatással lehet a keleti Transzkaukázus bizánci pénzei megítélésére is. A szászánida drachmák transzkaukázusi elterjedése (2. kép: 1: üres kör) szintén állhatott kapcsolatban a politikai eseményekkel és fejleményekkel (legnagyobb számban köztük a 6. században vertek vannak képviselve), ámbár azt részben a helyi gazdasági viszonyok is magyarázhatják. Tekintettel arra, hogy a szászánida pénzverés köztudottan ezüstalapú volt – szemben a bizánciak aranyra épített pénzrendszerével –, elgondolkodtató: a Transzkaukázusban napvilágot látott bizánci pénzek többségét 7. századi ezüst hexagrammák teszik ki.22 Pénztörténeti közhely, hogy az ezüstpénzek a lényegesen alacsonyabb értékük miatt alkalmasabbak a köznapi forgalom ellátására, mint az aranyak. Mármost kérdéses, hogy a hexagrammák transzkaukázusi gyakorisága mivel állhat kapcsolatban: a) az a helyi pénzforgalom igényeinek felelt-e így meg, vagy pedig b) az iráni pénzek alapján a régióban megteremtődött hagyományba illeszkedtek-e bele ilyen módon? Mindenképpen figyelemre méltó, s ez is történeti jellegű következtetésre csábít, hogy a hexagrammák legnagyobb forgalma éppen azon Herakleios uralkodásával esett egybe, aki a bizánci hadsereg élén maga is aktív részese volt a 626–628 között a Transzkaukázusban lezajlott eseményeknek. Az első két lehetőség mellett szól, hogy Laziké területétől eltekintve, ahol tudtommal csak egyetlen ilyen leletre bukkantak,23 a drachmák szélesen elterjedtek az egész Transzkaukázusban. A gyakoriság és a nagy területi elterjedés mellett az is sokatmondó, hogy e pénzleletek sorában valamennyi 6–7. századi szászánida uralkodó verete képviselve van, ami egyértelműen mutatja a kapcsolatok szoros voltát.24 (Az egyes tájegységeken való sűrűbb vagy ritkább előkerülésükből természetesen kockázatos lenne közvetlen politikatörténeti következtetést levonni, a kutatás intenzitása ugyanis nemcsak országonként, de az azokon belüli régiónként is igen különböző.) A szászánida pénzek gyakoriságából egyesek helyi pénzverde meglétére is következtetnek; 25 ezek közül egyedül a 6. század elején alapított nachicevani megléte a bizonyított.26 Az utóbbiban vert drachmák jórészt a Transzkaukázus keleti felében terjedtek el. A többi szászánida eredetű tárgy (ékszerek, üvegtárgyak, gemmák27) elterjedése a drachmákéval azonosnak tűnik.28 Egy újabb kérdés merül föl: szabad-e mindebből azt a következtetést levonni, hogy a bizánci pénzek Természetesen már Kropotkin katalógusának ide vonatkozó térképlapja is mutatja, hogy ez nem így volt. Nekünk itt továbbra is az a fontos, hogy a bizánci pénzeket a nyugati Transzkaukázusban semmiképpen sem lehet „ritkáknak” mondani, így hát a keleti és nyugati régió közti különbség továbbra is szignifikánsnak tartható. 21 A (szovjet) Azerbajdzsán nyugati határán levő kedabeki kerületben napvilágot látott kincslelet szászánida és bizánci pénzeket tartalmaz ugyan, de elrejtési időpontja miatt a most vizsgált kérdéskör szempontjából irreleváns. A leletben ugyanis van egy szászánida–arab drachma is, melynek révén a kincs korát a 7. század második felére kell tenni, vö. Radzebli, Znacenie 207. A grúziai kincsleleteket részletezve ld. Bálint, Üc Tepe 337, 78. j. 22 Kropotkin, Klady 3, 4. térkép. 23 Dzalagania, Moneta 34, 128. j. 24 Sokat vitatják, hogy e pénzleletek valódi pénzforgalom jelentettek-e, vagy azokat valójában csak ékszerekként használták. Ennek során figyelmen kívül hagyják a vitát eldöntő tényt, hogy a pénzek egy részén átfúrások vagy a függesztőfülek vannak, vö. Pachomov, Klady I. 20. Az első lehetőség mellett kizárólag azokat a leleteket hozzák fel érvként, melyeket nem fúrtak át, és amelyek a kereskedelmi útvonalak mentén bukkantak elő, vö. Dzalagania, Moneta 12. A Kaukázusban ez különösen kockázatos érvelés, a földrajzi viszonyok miatt ugyanis az utak és a települések a fortiori csakis egymás közelébe eshettek. Mégha azonban mégis lehetne szignifikáns összefüggést kimutatni a szászánida pénzek elterjedése és a kereskedelmi utak között, akkor sem szabadna megfeledkezni arról, hogy a pénzek jelenléte önmagában még mindig nem vonja automatikusan maga után azt, hogy ott tényleges pénzforgalom, piaci élet lett volna. Tény, hogy a vitában szemmelláthatólag tudományon kívüli mozzanatok is szerephez jutnak. 25 M. V. Cocelija, Iz istorii vzaimootnos cenij Kartli s sasanidskim Iranom (po pamjatnikam material’noj kul’tury), Tbilisi 1975, 27; másként: Dzalagania, Moneta 31. Cocelija könyvét egyetlen könyvtárban sem tudtam föllelni, Dzalagania idézett műve alapján kell hivatkoznom rá. 26 E. A. Pachomov, O sasanidskich monetnych znakach. Doklady AN Azerbajdzanskoj SSR I, 1(1945) 44–46. 27 Grúzia területéről jelenleg 3 db 6. századi bizánci gemmáról tudunk; figyelmet érdemel az a szászánida gemma, amely bizánci gyűrűvel együtt látott napvilágot, ld. M. I. Maksimova, Gemmy iz nekropolja Mchety-Samtavro, Vestnik 16(1950), 221–268; No. 62, 65.
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
korlátozott területi elterjedése más lett volna, mint a többi, most említett tárgyé? Az Üc Tepe-i solidus jelenléte akkor válik különösen szembetűnővé, ha tekintetbe vesszük, hogy a 6. századi bizánci aranypénzek a Transzkaukázusnak a Bizánc hatókörébe tartozó nyugati felében is ritkaságszámba mentek; az ottani pénzleleteknek mindössze egynegyedét teszik ki. A 6. század folyamán a bizánciak a perzsáknak többször is kényszerültek adót fizetni. Az Üc Tepe-i solidusnak természetesen semmi köze sem lehet az 505-ös békekötéshez, amikor is Bizánc óriási összeget volt kénytelen átadni (Procopios BP I.9.). Érdekesebb számunkra az 527–532 között folyt háború, mely „örök béke” megkötésével és 11 000 font arany Iránnak való fizetésével zárult le, és amelynek egy részét a szászánidák az Északkal szembeni védművek megerősítésére kellett, hogy fordítsák (Procopios BP I.22.3. – Hasonló jellegű követelés a bizánciak részéről már az 5. században is fölbukkant. 29) Elképzelhető tehát, hogy ezen óriási aranymennyiségnek egy része – zsoldosok fizetésével és uralkodói ajándékok formájában – valóban el is jutott Albániába. 545-ben újból egy nagyobb mennyiségű aranyat kaptak az irániak – ezen kívül a sah külön még egy orvost is –, ezúttal I. Justinianus ajándékaként (Procopios BP II.28.1). A bizánciak 574–576 között háromszor fizettek adót, az első évben 45 ezer, a másik kettőben évi 30 ezer solidust (Menandros fr. 37, 40; Theophylaktos Symokattes III.11.132; III.12,135).30 Kevéssé tartom valószínűnek, hogy az Üc Tepe-i kevéssé kopott solidus ezekből a fél évszázaddal később történt adófizetésekből származnék. Nem érdektelen viszont, hogy a Transzkaukázus keleti felének másik bizánci pénze a 15-20 km-re eső Ören kalában látott napvilágot, mégpedig egy, éppen a Justinust uralkodásban megelőző Anastasius által veretett miliaresion.31 Mindezek után nem látom alaptalannak azt a feltételezést, hogy e két bizánci pénz az 532-ben kapott adóból származnék, melyek kevéssel később a földbe kerültek. Az viszont szinte bizonyos, hogy az Üc Tepe-i solidust nem egy jó évszázaddal a kibocsátása után tették a halott mellé. Ezáltal pedig, hogy a 626–628-as hadjárat során elhunyt kazárral kapcsolatos teória egyik fő oszlopa megingott – az összes többi etnikai-kulturális és történeti értékelést is újra megvizsgálandónak tartom.
4.2. A P-függesztőfüles szablya Az a tény, hogy Üc Tepén nem egy szokványos P-fülű kardot, hanem egy fokéllel ellátott vágófegyvert találtak, mégpedig egy olyan sírban, amelyet a 7. század utolsó harmada előtt ástak meg, új megvilágításba helyezi a szablya kialakulásának kutatását. A közép-európai kutatás mind ez ideig a szablya Kárpát-medencei felbukkanását a 680 körüli időre tette; a magyar régészet Kuber népének bevándorlásával, a közép avar kor kezdetével hozta kapcsolatba. A kelet-európai és ázsiai steppékről egyáltalán nem tudtunk olyan adatról, amely a szóban forgó fegyver ilyen korai használata mellett szólt volna. Hosszú időn át a pénzmellékletek révén a 8. század elejére keltezhető észak-kaukázusi galiati sírlelet szablyáját32 volt szokás a legkorábbi keleti leletnek tartani. A British Museum kiállításában látott enyhén ívelt pengéjű és hüvelyű szászánida kardot közelebbről nem állt módomban tanulmányozni; e problémakörrel először foglalkozva lehetségesnek tartottam, hogy e lelet az európai szablyáknak – legalábbis a galiatinak – tipológiai előfutárja lenne.33 A kora középkori steppei eredetű népek számban legnagyobb és tipokronológiailag a legjobban feldolgozott leletanyagából, a 6–7. századi avar sírleletekből a szablya eredete vizsgálatához az alábbi támpontokat nyerhetjük: a szablyának az avaroknál történt felbukkanását a magyar kutatás egyöntetűleg a 680 körülre keltezett bevándorlás elméletével magyarázza.34 Nemrégiben a németszentpéteri (Sînpetru Gherman, Románia) lelettel kapcsolatban fölbukkantak
Az említett lelettípusok elemzése – különösen a tekintélyes irodalommal képviselt ún. szászánida ezüsté – jóval meghaladná a jelen munkám kereteit. Mióta kiderült ugyanis, hogy a szászánida királyok koronái alapján való keltezésük legalábbis bizonytalanná vált, az ötvöstárgyak egyedi elemzésére van szükség; a szászánida kori kompozíciókat és ornamentikai elemeket megőrizve a későbbi századokban is készültek ilyen munkák. A dolog természeténél fogva rendkívül nehéz a kincsleletek korának megállapítása is: a novobajazeti ezüstkanalakon I. Justinianus és II. Constans pecsétei láthatók, vö. Cruikshank-Dodd, Stamps No. 96, 97; legutóbb: S. R. Hauser, Spatantike und frühbyzantinische Silberlöffel. Bemerkungen zur Produktion von Luxusgütern im 5. bis 7. Jahrhundert, Jahrbuch für Antike und Christentum, Erganzungsband 19(Münster 1992), 133, No. 224, 225, azaz a tárgyak készülése és elrejtése között esetenként óriási idő is eltelhetetett. (Hauser nem ismeri a grúziai Urbnisiban ásatáson előkerült ezüstkanalat, melyet I. Kavad, I. Khusro és I. Justinus pénzeivel keltezett rétegben találtak, ld. L. A. Cilasvili, Nekotorye momenty archeologiceskogo issledovanija Urnisi, Vestnik 24–B[1963], 37; 39. Fig. 4. – a kétféle pénznek ez a keveredése kronológiai és történeti következtetést sugall.) 29 Marquart, Eransahr 105 skk; R. N. Frye, The Political History of Iran under the Sasanians, in Cambridge History 145, 153. 30 Stein, Histoire II, 294–296. 31 Anastasius és I. Justinus pénzének együttes előkerülésére egy valóban távoli, távol-keleti példa: a zsuan-zsuan kagán egyik unokájából Ch’ih-ti-lien néven kínai hercegnő lett, aki az 550-es években halt meg. Sírjában egy Anastasius verette aranypénz mellett I. Justinusnak 522-ben kibocsátott solidusát találták, ld. H. Miyakawa–A. Kollautz, Das Grab der Prinzessin Ch’ih-ti-lien, einer Enkelin des Anagaios (Ana-kuei der Jou-jan), BZ 79(1986) 299 skk. 32 Krupnov, Galiat. 33 Bálint, Vestiges 186; e nézetet bírálja Overlaet, Contribution 201, 52. j. 34 Gy. László, A Tihanyi téri avar kori temető, DissPan II, 1, Budapest 1941, 112; Bóna, Iváncsa 259, 137. j.; uő, Népvándorlás kora 245; – e nézetet képviseltem jómagam is valamennyi, korábban megjelent cikkemben. 28
28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
olyan ötletek, melyek szerint a szablya az avaroknál már a korai periódusban is megjelent volna; ezen nézeteket a magyar kutatás rövid úton elhibázottaknak minősítette.35 A probléma bonyolult voltát további példákon szemléltethetjük: a keszhelyi ásatásokból tudunk egy hosszú, egyélű vágófegyverről, melynek pengéje a vázlatos rajz alapján a vége táján kétélűnek látszik (23. kép: 5). 36 E lelet előkerülési körülményei és kronológiája teljesen bizonytalan lévén, a szablya megjelenése kérdésében természetesen nem használható fel érvként. Hasonlóan nem egyértelműek a pápa-úrdombi karddal kapcsolatos ismereteink is; ennek pengéjéről azt tudjuk, hogy az „...az alsó felében lapjával kissé oldalt elhajolt”. 37 A penge nem maradt meg, a közzétett fénykép (23. kép: 6) és a fenti leírás alapján azonban nem nehéz arra a gondolatra jutni, hogy valójában szablyával van dolgunk. A kora avar kardokról készült első összefoglalásban 38 a jól ismert P-függesztőfüles csepeli kard pengéjéről az olvasható, hogy Fettich N. egyik írásában kétélűnek, egy másikban egyélűnek írta volna le.39 A kardokat tárgyaló szerzőnek ezzel kapcsolatban saját megfigyelése nem volt s a hivatkozásai körül némi pontatlanság figyelhető meg.40 Teljesen egyértelmű azonban a Tarnaméra-Urak-dűlői X. sír megítélése, annak pengéjéről ugyanis megbízható leírás alapján tudjuk, hogy az az alsó harmadában kétélű volt (23. kép: 4). 41 A sír egyértelműen az avar kor korai szakaszába, mégpedig annak a kései periódusába tartozik.42 Van tehát néhány eset, ahol fennáll a gyanú, egy esetben pedig a bizonyossága, hogy a fokéles pengék már a kora avar korban is előfordulhattak. A középavar korszak kezdete előtti időből, a Kárpát-medencétől keletre, illetve délkeletre eső területekről négy olyan leletről van tudom sunk, melynél a penge alsó harmada kétélű volt: Martinovka, Sivasovka, Mala Peres cepino és Korinthosz.43 Ezen adatok értékét az adja, hogy a megfigyelés olyan kutatóktól származik, akiket nem befolyásolt az avar kori tipokronológia kutatásának állása. Jelen munkám első változatának szóbeli fogadtatása tette világossá, hogy a szablya fogalma körül a magyar kutatásban terminológiai bizonytalanság uralkodik. Vitapartnereim a fokél megléte mellett a szablya másik – szerintük: döntő – kritériumának a penge ívelt voltát jelölték meg, megfeledkezve arról, hogy a középavar kor vezérleletének, illetve a magyar kutatás által legkorábbinak tartott szablyáinak (Ozora, Szeged-Átokháza, Fehértó-B) a pengéje minden kétséget kizáróan egyenes. Az avar kori szablyák pengéje csak a 8. században válik íveltté, s ezt mutatja a kronológiai sorban legelsőként számontartott keleti párhuzamuk is (Galiat), bár tudunk jóval későbbi, egyenes pengéjű és fokéles vágófegyverekről is, melyeket senki sem nevezne kardnak.44 Amennyiben terminológiai kérdésként fogjuk föl az avar kori szablya fogalmának körülírását, akkor is el kell fogadnunk: az egyenes, fokéles ozorai szablyával azonos típusú vágófegyverek – a tarnamérai lelet esetében biztosan, másoknál csak feltételezhetően – már a kora avar korban is előfordultak. Ám nevezzük ezeket protoszablyának, vagy a kard és a szablya közötti átmeneti típusnak, 45 a középavar kor egyik legjellegzetesebb tárgytípusának tartott szablyákról mindenesetre nem lehet azt mondani, hogy váratlanul, előzmény nélkül jelentek meg a Kárpát-medencében. Megtehetjük, hogy ne a fokélt tartsuk a „szablya” döntő tipológiai kritériumának, de e fegyver eredetét nyomozva – az Üc Tepe-i, martinovkai, sivasovkai, Mala Peres cepinó-i és korinthoszi vágófegyverek alapján – meg kell állapítanunk, hogy a) a fokélt már az avar szablyák európai elterjedése előtt sokfelé ismerték,
Némethi Mária és Szentpéteri József közöletlen doktori, illetve kandidátusi értekezése (A korai avar lovastemetkezések, Budapest, 1987; utóbb – átdolgozott formában – megjelent: Némethi M.–Klíma L., A korai avar korszak etnikai problémái. A részleges lovastemetkezések eredete, JAMÉ 30–32(1987–1989) 173–244; Az avarság fegyveres rétege, Budapest 1990). Az előbbit a szerző baráti szívességéből, az utóbbit lektorként olvashattam. 36 Hampel, Alterthümer III, Taf. 87: 16; Fettich, Metallkunst 291. A lelet ma már nincsen meg. 37 Jankó, Pápa 126, Taf. 87: 16 és 128; Fettich, Metallkunst 291. 38 Csallány, Sírleletek 45. 39 Uott, 58, 10. j. 40 A fenti lábjegyzetében Csallány D. a Marosi–Fettich, Trouvailles c. mű 10. oldalára hivatkozik, ahol Marosi Arnoldnak a dunapentelei középavar szablyáról készült leírása olvasható. – Garam Éva baráti engedélyével és segítségével végignéztem a Nemzeti Múzeum avar kardjait és szablyáit, abban a reményben, hogy rábukkanok a csepeli és pápai leletekre; sajnos nem jártam sikerrel. 41 Szabó, Tarnaméra VIII. t.: 1; Simon L., Korai avar kardok, doktori értekezés kézirata, Budapest 1986, 102 (a szerző szíves engedélyével használhattam kéziratos munkáját); uő, Nagykőrös és környéke avar kori topográfiája, Nagykőrös 1983, 38–42. 42 Szabó, Tarnaméra 46; Bóna, Avar leletei 119. 43 Davidson, Corinth 516, Abb. 1; az első két lelet pengéjét A. I. Kubysev (Kijev), az utolsóét H. Friesinger (Bécs) tanulmányozta (szíves szóbeli közlésükért ismételt köszönetet mondok), a híres Mala Peres cepinó-i lelet pengéjéről pedig – melyet korábban jómagam is egyértelműen a kardok sorába iktattam, vö. Bálint, Vestiges 184, 33. j. – új elemzés és restaurálás döntötte el, hogy az alsó harmada valóban kétélű, vö. Z. A. L’vova–A. I. Semënov, K proverke osnovanij rekonstrukcii peres cepinskogo meca, Archeologiceskij Sbornik 26(Leningrad 1985), 82, Fig. 4: 3. 44 Például I. M. C;ecenov, Novye materialy i issledovanija po srednevekovoj archeologii Central’nogo Kavkaza, in Archeologiceskie issledovanija 151, Fig. 21: 3. 45 Simon, Adatok 177. 35
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
b) a középavar kor egyik vezértípusának számító szablya egyik – szerintem lényeges – eleme már e periódus kezdete előtt is megvolt, mégpedig olyan leletekben és olyan régiókban is, amelyek nem a steppei kultúrához tartoznak. Ezt a szablya kialakulásánál döntő körülményként kell figyelembe venni. Úgy gondolom, hogy az Üc Tepe-i – általam szablyának nevezett – lelet a szóban forgó fegyvertípus eddig ismert biztosan legkorábbi példánya. A. A. Iessen az I. Justinus solidusával keltezett Üc Tepe-i leletnek az általam valószínűnek tartottnál jó 1 évszázaddal későbbre való keltezéséhez a kora avar kardok kronológiájára is támaszkodott. A Kiszombor-O, 2. sír Phokas solidusával kísért kardja és a Csallány D. tipokronológiai elemzése alapján 610–620 közé keltezett Deszk-G, 8. sír kardja azonban csak azon az alapon párhuzamai az Üc Tepe-inek, hogy P-függesztőfülük van. E közös vonástól eltekintve nincsen más olyan jellegzetességük, mely alátámasztaná az előbbi korának 628-ra helyezését, különös tekintettel arra, hogy a Csallány D. által tárgyalt kardoknak van egy ezeknél régibb időrendi csoportja is (Kunmadaras, Törökbálint,46 Nagyolaszi [Mandjelos, „Jugoszlávia”]). A. A. Iessen a kard kormeghatározásánál a pendzsikenti freskókra is hivatkozott; ami nézetem szerint csak bizonyos tájékozódásra ad lehetőséget, s nem kronológiai kérdések megoldására, különös tekintettel arra a módszertani problémára, hogy a kora középkori közép-ázsiai ábrázolások milyen mértékben tekinthetők a steppei régészet forrásanyagának.47 Más leleteket is lehet tanulmányozni azon kérdés eldöntéséhez, hogy P-fülű kardokat nem használtak-e már a 6. század első felében is, azaz az avarok európai megjelenése előtt. Amikor A. A. Iessen a cikkét írta, a kutatás már jó ideje ismerte a borovoei leletet, a „tamani” függesztőfület és a „kercsi” kardot 48 – ezek az Üc Tepe-i lelet keltezésében jobban segíthették volna őt, különös tekintettel arra, hogy az említettek 6. századi készüléséhez nem fér kétség. Sokféle körülmény úgy hozta, hogy a tamani és Taman környéki kardleletek kívül maradtak a kora középkorral foglalkozó szovjet kollégák horizontján, 49 de nem így a borovoei lelet, mely közismert volt a szovjet régészetben. Ez utóbbit A. K. Ambroz kronológiai rendszere fölépítéséig mindenki a hun korból származtatta – már csak ez az egy szempont is el kellett volna, hogy gondolkodtassa A. A. Iessent, amikor az Üc Tepe-i P-fülekhez a 7. századi avar leletek között keresett párhuzamokat. A borovoei rövid kard a 6. század első feléből származik, e keltezést mellett szólnak tipológiai és ornamentális analógiák, valamint egy dél-koreai lelet.50 A „tamani” – általa kercsinek tartott – P-fül korai keltezését Fettich N. gyümölcsöztette először a steppei típusú régészeti emlékek kutatásában.51 A tamani kard 6. századi keltezésére és a hunkori(nak nevezett) fémművességgel való kapcsolataira is már régen ráirányult a figyelem. 52 A tamani és a pécsüszögi, nagyszéksósi leletek között bizonyos kapcsolatot jeleznek a hármas körökbe helyezett berakások, melyhez hasonlóak KözépEurópában az 5. század második fele után már nem fordulnak elő. 53 Ugyanez áll a „kercsi” kardra is, melynek korát nehéz lenne okvetlenül a 6. század második felére tenni. A Taman környéki kard X alakú díszítésében látható hármas körből álló elemek viszont még föllelhetők az 5. századot követő időkben. 54 Az Üc Tepe-i szablya függesztőfüle meglepően gyenge kivitelű. Ez az aranylemez önmagában nem tudta volna megtartani az egész fegyvert, de ezt semmiképpen sem azzal a – néhány magyar kutató által egy-két évtizede képviselt – elképzeléssel szeretném magyarázni, mely szerint az avarok és a honfoglaló magyarok bizonyos tárgyakat kizárólag a temetés céljaira készítettek volna.55 Ennél kézenfekvőbb azt feltételezni, hogy az Üc Tepe-i arany lemezek például fából elkészített függesztőfüleket vontak volna be. Egy ilyen fület jóval egyszerűbb elkészíteni, mint azt fémből megformázni, sőt, a pengét kikovácsolni – azt pedig senki sem gondolhatja, hogy a pengét és a hüvelyt más-más mester készítette volna. Föl kell még itt hívni a figyelmet arra a körülményre is, Bóna, Avar leletei 116; uő, Studien 48. E kérdésről legelőször csak röviden Bálint, Régészeti kiállításról. 48 Bernstam, Borovoe 212–222; Marosi–Fettich, Trouvailles 55, Fig. 20; Maculevic, Bol’saja prjazka 129 skk. Az utóbbiról csak nemrég derült ki, hogy nem Kercsből, hanem Taman környékéről származik: Damm, Goldschmiedearbeiten 181 skk. 49 Kivételt – mint ez sokszor előfordul – A. K. Ambroz jelentett, vö. Ambroz, Kinzaly. 50 Vö. Anazawa–Manome, Kerim-loo; Bálint, Vestiges 181, 19. j.; Bóna, Tiszaszőlős 102 és 109, 64–68. j.; I. P. Zaseckaja, To the Dating of the Dagger from Borovoye-Lake find in Kazakhstan, in L’armée romaine et l?s barbares III e au VII e siecle, red. M. Kazanski–F. Vallet, Condé-sur-Noireau, 1993, 438–439. 51 N. Fettich, Garnitures de fourreaux de sabres du temps des Avares en Hongrie, Aréthuse 1926/2, 57; további irodalmát ld. Damm, Goldschmiedarbeiten 181 skk. 52 Marosi–Fettich, Trouvailles 55 skk. 53 Fettich N., A Szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet, ArchHung 32(1953) Taf. II: 11–14; Alföldi A., Leletek a hun korszakból és etnikai szétválasztásuk, ArchHung 9(1932) Taf. IV: 13; B. Svoboda, Cechy v dobe stehování národu, Monumenta Archaeologica 13(Praha 1965) Taf. XXXI: 13–15; XLII: 2, 3; D. Quast, Die merowingerzeitlichen Grabfunde aus Gültlingen, Forschungen und Berichte zur Vorund Frühgeschichte in Baden-Württemberg 52(Stuttgart 1993), Tab. 26: 35, 36. 54 Például Marosi–Fettich, Dunapentele 70, Fig. 28: 2, 3; M. L. Makarevic, Pochovann’ja sarmatskogo ta saltov’skogo tipiv na Siverskom Dinci, Archeologija 1957, Taf. 3. 55 Vö. László Gy. egyetemi előadásai a 60-as és 70-es években, az ún. sír- és telepkerámia megkülönböztetéséről először László Gy., A honfoglaló magyar nép élete, Budapest 1944, 84; és Fettich N. teóriája a zempléni szablya „kicseréléséről”: V. Budinsky-Kricka–N. Fettich, Das altungarische Fürstengrab von Zemplín, Archaeologica Slovaca Monographiae 2(Bratislava 1973) 62. 46 47
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
hogy a késő szászánida kori kardok legtöbbje és az 5. századi kaukázusi albániai, valamint az Üc Tepével szomszédos armeniai kardok teljesen más szerkezetűek voltak, következésként másként viselték azokat. 56 Korábban – H. Nickelhez hasonlóan – magam is úgy gondoltam, hogy a P-függesztőfül Iránban a Taq-i Bostan-i emlékműn jelenik meg először.57 A relief kitűnő fényképei és átrajzolása58 óta azon a nézeten vagyok, hogy az elefántvadászaton részt vevő király ábrázolása esetében biztosan nem, a szarvasra vad szó királynál pedig igen kevéssé lehetséges, hogy a kardnak P alakú függesztőfüle lett volna. A Römisch-Germanisches Zentralmuseum által nemrég vásárolt, 5. századi szászánida rövid kard 59 jól mutatja azt a függesztőfül-típust, melyet – talán csak bizonyos területeken – ez időben Iránban használtak. Mindezen szempontok arra a gondolatra vezetnek, hogy az Üc Tepe-i szablya készülését ne a 7. század elején, hanem sokkal inkább magában a 6. században feltételezzük. A függesztőfülének jó párhuzamait fedezhetjük föl a cmi (Észak-Kaukázus) és a törökbálinti leletben s a vladikavkazi (akkor: Ordzonikidze) egyetem 70-es években folytatott Kubán-vidéki expedíciója során feltárt sírok leletei között (az utóbbiak közül a sokféle martinovkai típusú övveretet és granulációt utánzó préselt díszítésű övgarnitúrákat érdemes itt megemlíteni). 60 Ha a jövőben több hasonló lelet is ismertté válik, akkor több valószínűséggel lehet majd beszélni arról a lehetőségről, hogy e fegyvereket és övdíszeket olyan mesterek állították elő, akik a Kaukázus északi és déli felét egyaránt ellátták termékeikkel (ld. alább). Időrendi fejtegetéseim nem feltétlenül egyeznek A. K. Ambrozéval, melyet a P-függesztőfülű eurázsiai kardok és harci kések tipokronológiai kérdéseinek szentelt.61 E munka 3. fejezetében részletesen vitatom meg Ambroz időrendi modelljét és érvelési módszerét. Itt csak annyit említek meg belőle, hogy A. K. Ambroz az itt tárgyalt kardok közül egyet sem keltez a 6. századra, hanem valamennyi korát a 7. századra teszi, ami a legutóbb említettek esetében (elsősorban Borovoe és Kerim-loo) aligha valószínű, ha nem éppen lehetetlen. Ambroz hipotézise a régészeti és művészettörténeti párhuzamok igen merev felhasználására támaszkodik, egyébként pedig – végső soron – a 7. századra való keltezésük önmagában még mindig nem szükségszerűen jelentené azt is, hogy hasonló típusúak ne lehettek volna használatban már a 6. században is. Egy tárgytípus széles földrajzi elterjedése sokféle okra mehet vissza, de nem szükségszerűen jelöli ki annak keletkezési korát is. Mindezen túl csak óvatossággal szabad azokat a tanulságokat, melyek bizonyos tárgytípusoknak a Kárpát-medencei avaroknál való előfordulásából adódnak, más területek leleteire rávetíteni, hiszen az avarok 568-as honfoglalása nem zárhatja ki azt, hogy ugyanaz a tárgytípus másutt ne lehetett volna használatban ezen időpontot megelőző periódusban is. Másként fogalmazva: ez azt jelenti, hogy amikor egyes tárgytípusok elterjedési idejét vizsgáljuk, más régiók esetében már nem következik kényszerítő erővel az 568-as év mint terminus post quem, pusztán azért, mert azok előfordulnak a kora avar kori Kárpát-medencében is. Nemrég jelent meg az egykor a Fekete-tenger északi partvidékét gyűjtőterületének tekintő Diergardtgyűjtemény kora középkori leleteinek részletes feldolgozása. A szerzőnő kiderítette, hogy 1) a közismert kétélű kard, a gyűjteményben őrzött P alakú függesztőfül és hüvely aranyborítása nem ugyanazon kardhoz tartozott, 2) e tárgyak lelőhelye nem „Kercs”, mint azt eddig tudtuk, hanem az Taman környékére, attól 50 km-re esik.62 A szerzőnő a Diergardt-gyűjtemény kardfülét bővebb elemzés nélkül a 6. századra keltezte. Meglepő módon nem ismerte a Diergardt-gyűjtemény P-függesztőfülének az egykori Alekseev-gyűjteményben – ma: az Ermitázsban – őrzött párjára vonatkozó régi utalást.63 Akár csak a fényképek alapján is eldönthető: a két helyen őrzött leletek összetartozása iránt nem merülhet föl kétség (24, 25. kép). Az Ermitázsba került a kard akantuszlevelekkel díszített hüvelyborítója; e díszítmények a kardfüleken láthatókkal majdnem teljesen megegyeznek. Mindezek mellett a leletegyütteshez tartozik még egy függesztőfül és egy markolatveret is, melyek a kardéitól pusztán méretükben és valamivel egyszerűbb díszítésükben térnek el. E kisebb veretek egy harci késhez tartoztak; hasonlókat már régebbről is ismertünk a szászánida és bizánci világból, valamint a 6–7. Bálint, Vestiges 173–186, 207–211; G. A. Tiracjan, Utocnenie nekotorych detalej sasanidskogo vooruzenija po dannym armjanskogo istorika IV v. n. e. Favsta Buzanda, in Issledovanija po istorii kul’tury narodov Vostoka, red. V. V. Struve, Moskva–Leningrad 1960, 474– 486. 57 Nickel, Sword 133, Taf. 5: balra; Bálint, Vestiges 181. 58 Fukai–Horiuchi, Taq-i Bustan I, Taf. XC, XCII, XCVII és II, 138, Taf. 64. 59 M. Schulze, Neuerwerbungen 740. 60 Ambroz, Chronologija 198, Taf. 22:1–25; Kovrig, Törökbálint Taf. XVII: 1, 2; a kubáni expedíció dokumentációjával 1978-ban M. P. Abramova szívességéből ismerkedhettem meg a moszkvai Történeti Múzeumban. 61 Ambroz, Kinzaly. 62 Damm, Goldschmiedearbeiten 186–190. 63 Marosi–Fettich, Dunapentele 55 skk. Az Ermitázsban őrzött kardfül féyképfelvételét I. P. Zaseckaja szíves hozzájárulásával Pálfay Krisztina (MTA Régészeti Intézet) készítette. A Kölnben őrzött kardfül fényképét Dr. I. Gürçay Dammnak köszönöm. 56
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
századi steppei leletanyagból (26. kép). 64 Nem lehet kétség afelől, hogy a Taman környéki kard és harci kés a Pontus-melléki bizánci vagy „bizánci” (= ízlés szerint dolgozó) műhelyek valamelyikében készült. A szórványosan múzeumba került, magas színvonalú Alsó-Kubán-vidéki leletek egyértelműen mutatják, hogy a pontusi műhelyek termékeit a környező „barbár” lakosság használta. A P-fülű kardok és harci kések a legkevésbé sem voltak etno- és/vagy kultúrspecifikusak (értsd: meghatározott etnikum[ok]ra vagy kultúrákra jellemzőek); használatuk olyan divatjelenség volt, mely a bizánci, iráni és steppei világ vezető rétegét (bizonyos csoportjait) többé-kevésbé egyformán érintette. Fejtegetéseimet alátámasztja, hogy egy, A. K. Ambroz tipokronológiai rendszerétől teljesen független elemzés szerint a szóban forgó kardtípusok Kelet-Európában valóban már a 6. század első felében is jelen voltak. Az továbbra is vitathatatlan, hogy a P-fülű kardok Közép-Európában csak az avar honfoglalás után terjedtek el.65 Összefoglalva: a P-fülű kardok időrendje nem erősíti meg, hogy az Üc Tepe-i szablya csakis a 7. századból származhatnék. Mint látni fogjuk, ugyanez áll a szóban forgó sírlelet övgarnitúrájára is, ami együttvéve már nyomatékkal szól az ellen, hogy az Arax környékén eltemetett férfi a 626–628-as bizánci hadjárat egyik kazár vezére lett volna. Itt jegyzem meg, hogy érezhető: A. A. Iessen eredetileg még arra is hajlott volna, hogy az Üc Tepe-i sírban éppenséggel egy avar zsoldos temetkezését lássa, aki Herakleios hadjárata idején nem a kazár sereggel, hanem a bizánciakkal együtt jutott volna el Kaukázusi Albánia földjére. Az általa ismert és idézett avar analógiák szemmelláthatólag nagy hatással voltak rá, s úgy látom, valószínűleg csak az Üc Tepe-i sír állítólag északkaukázusi eredetű korsója66 miatt kényszerülhetett arra, hogy elvesse ezt a – minden tekintetben irreális – lehetőséget.
4.3. Az öv és a martinovkai típusú „halfarkas” veretek Az Üc Tepe-i sír steppei eredetének teóriájához elsősorban a „kard” és az öv párhuzamai szolgáltatták az alapot. Amikor A. A. Iessen e cikkét írta, a szovjet irodalom alapján e lehetőség nem tűnhetett alaptalannak, bár meg kell jegyezni: a szerző a már akkor is hosszú ideje közzétett két nagy itáliai langobard temető és az akalani lelet közleményeit szemmelláthatólag nem ismerte.67 Azóta természetesen további leletekről szerzett tudomást a kutatás, melyek mind arra mutatnak, hogy a veretes, kisszíjas öv nem egyedül a steppei népekre és nem is egyedül a 7. századra volt jellemző, hanem annak viselete az előbbiekkel többé-kevésbé szomszédos népeknél is: Bizáncban, Iránban és a közép-európai germánok egy részénél szintén elterjedt. Ezek után pusztán egy, az avarokéhoz hasonló kard vagy öv alapján immár sehol sem lehet egy temetkezést minden további nélkül steppei eredetűnek meghat rozni. Az alábbiakban még visszatérünk az ugyancsak a Transzkaukázusban talált Verchnjaja Esera-i leletre, melyről igazán senkinek sem jutna az eszébe, hogy az ott megmentett tárgyak utolsó tulajdonosát valamelyik steppei néppel hozza kapcsolatba. Ugyanez áll az itáliai langobard sírokból múzeumokba került övgarnitúrákra, P-füles harci késekre, de a távol-keleti leletekre is: a Lo-janra, a közismert Honan tartománybeli sírszobrokra és a Kerim-loo-i sír harci késére is.68 A. A. Iessen az Üc Tepe-i övgarnitúra legközelebbi párhuzamának a kunágotait tartotta, ami az utóbbi előállításmódja és díszítése szempontjából semmiképpen sem helytálló. (Mentségére szólhat, hogy e híres kora avar kori leletet csak egy olyan rekonstrukció révén ismerte, amely a részletek tanulmányozását nem teszi lehetővé.69) A kunágotai övgarnitúra (27. kép) a – szélesebb értelemben vett – bizánci ötvösség egyik kiváló terméke, vastag aranylemezből préselték, mégpedig az előlap, s nem a hátlap felől, miként ez az Üc Tepe-i esetében történt. A kunágotai díszítése semmilyen közös vonást sem mutat a szóban forgó keleti lelettel, gondoljunk csak az előbbi medaillonjára, pont-vonalas ornamentikáj ra és indáira. A kunágotai kettős pajzs alakú veretek a Közép- és Kelet-Európában elterjedtek típusához s nem az Üc Tepe-iekéhez tartoznak; az utóbbiak másféle tipológiai csoportba sorolhatók.70 Rendkívül lényeges az eltérés a fölerősítési mód Összefoglalásukat ld. Ambroz, Kinzaly. Bóna, Tiszaszőlős 102. 66 M. G. Magomedov, Die Töpferproduktion im alten Chasarien, in Die Keramik der Saltovo-Majaki Kultur und ihrer Varianten, Hg. Cs. Bálint, VariaArchHung III(1990), 288. 67 Pasqui–Paribeni, Nocera Umbra; Mengarelli, Castel Trosino, szélesen ismertté N. Aberg könyve révén váltak (vö. 102, Taf. 161, 162; 122, Taf. 242–244; 123, Taf. 245–248 stb.), de A. A. Iessen akár csak az általa többször is idézett Csallány-cikkből is tudomást szerezhetett volna róluk. 68 Werner, Gürtel 12, Abb. 9; 124, Abb. 10; Taf. V, VI; Nickel, Sword 134, Abb. 9, 10; Historical Relics Unearthed in New China, Peking 1972, 140; Anazawa–Manome, Kerim-loo. 69 László, Études például LIX: 1; e félreértést Hampel, Alterthümer II. 341 skk. alapján el lehetett volna kerülni; a technológiai és díszítésbeli részletek tanulmányozására legjobb Cs. Á. Sós, Awaren, in Archaologische Denkmaler in Ungarn, Hg. B. E. Thomas, Budapest 1956, 322. A lelet modern feldolgozásai: Bóna, Avar leletei 88–98; Garam, Münzdatierte Graber 137–138, Taf. 1–10; uő, Katalog 87–90. 70 Ambroz, Recenzió 293. 64 65
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
tekintetében: a kunágotainál ugyanolyan szalagfülekkel találkozunk, mint az öntött késő szászánida garnitúrák, valamint a bizánci, illetve a bizánci típusúak hatása alatt készült veretek esetében; ezzel szemben az Üc Tepe-i övdíszeknél a préselt és vékony aranylemezek szélét egyszerűen hátrahajtották és így erősítették az övhöz. A kunágotai nagyszíjvég díszítése a híres mersini lelethez tartozóéval 71 sorolható azonos csoportba és egyáltalán nem az Üc Tepe-iével. A mersini hátlapján látható pont-vonal díszítés is a bizánci ornamentika jellegzetességei közé tartozik (ld. fentebb). A hiteles leletek lassan növekvő száma révén hamarosan lehetségessé válik, hogy körvonalazzuk a bizánci típusú övveretek bizonyos helyi csoportjait. Így például az máris megmutatkozik, hogy az itáliai langobardok martinovkai típusú övgarnitúrái kevés közös vonást mutatnak a Közép- és Kelet-Európában, valamint a Balkánon használtakkal, de még jobban szembetűnőek a Kelet-Mediterráneum és Elő-Ázsia veretei esetében mutatkozó eltérések. Úgy látszik, hogy Kelet-Európa és a Kaukázus az övveretek formája és díszítése tekintetében teljesen más régióba tartoztak, mint Itália, amiben – tekintettel a földrajzi és politikai szempontokra – semmi meglepő sincsen; ezért is szokás olykor „italo-bizánci” stílusról beszélni. Az említetteken kívül ugyanezen szempontból mintha a bizánci birodalom keleti felében napvilágot látott övdíszek is mutatnának egyedi vonásokat. Az utóbbi régió témánk szempontjából szinte teljesen kutatatlan, s ezért egyelőre nem világos, hogy például egy egyiptomi veret72 és a mersiniek között megfigyelhető hasonlóság (vö. forma, a perem préselt rojtmintás díszítése, az apró áttörések a pajzs alakú középső rész körül) egész pontosan mit jelenthet: vajon ezek a szóban forgó régióra – azaz a birodalom keleti felére – jellemző vonások-e, amire a Prahistorische Staatssammlung Izmirből származó veretei (60. kép: B) is utalnak,73 vagy inkább arra gondolhatunk, hogy Bizánc központi és peremterületei között kereshető a szignifikáns különbség? 3 db, kiváló minőségű, többé-kevésbé teljes övgarnitúrát ismerünk, melynél nem férhet kétség ahhoz, hogy a tágabb értelemben vett bizánci kultúrához tartoznak (a kunágotai, a mersini és a Dumbarton Oaks-ban őrzött, vö. 27. kép; 28. kép: 1–16; 10. kép). Minthogy ezek egyike sem származik régészeti ásatásból, a verettípusaikat összehasonlítva csak egyesek meglétéből vonhatunk le következtetéseket, míg más típusok hiánya az említett körülmény következtében természetesen nem értékelhető. Mindháromban megtalálható a kettős pajzs alakú veret, a szíjbújtató, a pajzs alakú kisszíjvég (számuk az egyszerű pajzs alakú veretekével megegyezik), a nagyszíjvégek közepében látható medaillon, illetve az abban levő monogram, 74 és a három leletben két ízben fordul elő a T alakú veret is. Egyező a veretek fölerősítési módja, a veretek és szíjvégek hátlapjának lemezzel történt befödése, s az utóbbinak – két esetben való – díszítése. Mindezen vonások – a nitszögek alkalmazásától eltekintve – a transzkaukázusi és iráni övgarnitúrákon nem fordulnak elő (kivétel: néhány amleshi veret). Az elmondottak megerősítik a fentebb (2.4.) tett megfigyelést: a Bizánc és Irán hatása alá tartozó területeken a veretek tipológiája és az övek díszítésmódja tekintetében több különbség állt fönn. A kéttagú Üc Tepe-i övdísz felső részének formája megegyezik azon kelet-európai leletekkel, amelyeket egyesek „halfarkas” díszítésű vereteknek neveznek (vö. 29. kép). Az utóbbiak a Kárpát-medence, a Káma-vidék és az Altaj közötti hatalmas területen fordulnak elő (30. kép: A). A „halfarkas” veretekről eddig két, áttekintő igényű összefoglalás jelent meg,75 ezek adatai azonban nem ellenőrizhetők; egyiküknél még a tipológiai besorolás helyességével kapcsolatban is merülhet föl bizonyos kétségünk. 76 A szóban forgó övdíszeknek
A mersini övgarnitúra újraközléséhez a V. N. Zalesskaja szíves engedélyével Pálfay Krisztina által készített fényképfelvételeket és saját megfigyeléseimet használhattam föl. A veretek méretei eddig közöletlenek voltak. Csat H: 6,4 cm, Sz: 2,65 cm; bújtató H: 2,85 cm, Sz: 1,55 cm, belső Sz: 2,7 cm, vast. (nittel) 1,8 cm, nit átm.: 0,3 cm; nagyszíjvég H: 5,1 cm, Sz: 2,4 cm (vastagsága nem mérhető, mert a kiállításban egy nagyméretű műanyag lapra van ráragasztva); kisszíjvég M: 2,6 cm, Sz: 2-2,1 cm (vastagsága ennek sem mérhető); pajzs alakú veretek Sz: 2 cm; T alakú veret Sz: 2 cm. 72 Werner, Pektoralkreuze Taf. V: 5. 73 Ld. H. Dannheimer–H. J. Kellner, Neuerwerbungen, Mittelalter, Münchner Jahrbuch der bildenden Kunst 26(1975), 226 és 227, Abb. 13. A most fölvetett lehetőség mellett szólhat, hogy az Izmir környéki csat (vö. 60. kép: 8) szerényebb kivitelű, de tipológiailag jó párhuzama egy homsi (Szíria) katakombából ismert, ld. A. Bounni–N. Saliby, Les catacombes byzantines du quartier al-Churfa a Homs, AAS 11– 12(1961–62), Tab. 9; Syrien, Hg. E. M. Ruprechtsberger, Linzer Archaologische Forschungen 21(Linz 1993), 273, Fig. 14: középen jobbra. 74 Ezen közös von sok alapján különítettem el a 6–7. századi nagyszíjvégek között a kunágota–mersini csoportot, ld. alább. 75 Ambroz, Recenzió 292 Fig. 2: I, 4, 5; Erdélyi, Avarság 130–132. 76 Erdélyi I. könyvéből nem derül ki, hogy valójában mit ért a halfarkas és maszkos veretek fogalma alatt. E két verettípus ugyanis teljesen eltérő lévén, a kutatás eddig megkülönböztetve kezelte őket. A keveredést Erdélyi I.-nál az mutatja, hogy leletlistájában különböző martinovkai típusú övdíszek között szerepelnek a maszkos veretek, de nincsenek valódi „halfarkasok”. Adatgyűjtése tipológiailag nem világos, érthetetlen ugyanis, miként kerül e listára Martinovka maga is, amikor e kincsleletből tudtunkkal egyetlen „halfarkas” veret sem ismert, hanem csak maszkos; ugyanez illik a leletlistáján szereplő arcybasevói sír esetére is. Ezen kívül a voznesenkei, sudzai, chacki és koloskovói leletekből sem került múzeumba sem „halfarkas”, sem maszkos veret. (A koloskovói leletben kétségkívül vannak olyan veretek, amelyek felső része enyhén ívelt, maga a veret azonban a négyszögletes alakja miatt semmiképen sem sorolható a „halfarkas” vagy a maszkos veretek csoportjába. Mindezen tipológiai bizonytalanságok miatt a kutatásaim során nem támaszkodtam Erdélyi I. adatgyűjtésére, noha lelőhelyeinek száma nemcsak az A. K. Ambrozét, de az enyémet is felülmúlja. 71
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
többféle tipológiai változata különböztethető meg,77 ami a szóban forgó típus igen nagy elterjedési területét figyelembe véve egyáltalán nem meglepő. A túlzottan apró tipológiai részletekre figyelő csoportosításnak általában sincs értelme, a martinovkai típusú veretek esetében pedig még azért sem, mert vannak közöttük olyan veretek, melyek esetében ugyanazt a darabot más-más szempontok alapján teljesen különböző tipológiai csoportokba is lehetne sorolni. Ezért a jövendőben célravezetőbbnek tartom a földrajzi tájegységek szerinti csoportosítást, mivel már a jelenlegi kutatási helyzet mellett is érzékelhető, hogy az egyazon régióból származó veretek között a forma és/vagy díszítés figyelembevételével bizonyos rokonság érzékelhető. Különösen feltűnő például az a változat, mely a Káma-vidékre jellemző; ennél a „halfarkak” igen hangsúlyozottak, végeik erősen kihajlanak (ld. 29. kép: 25, 28). A Belaja-vidékre jellemző variánsnál a veret nyúlánk formája tűnik szembe (29. kép: 34–36, 39); hasonló formájúakat az Észak-Kaukázusból is ismerünk (29. kép: 13, 31, 33). Az a két veret, amelynél az emberi arcot jelző áttört díszítőelemek az ábrázolandót félreérthetetlenül jelzik, a Fekete-tenger partvidékéről származnak (29. kép: 14, 15). Azon T alakú veretek pedig, amelyek felső részét „halfarok” díszíti, szintén a Káma-vidéken és az Észak-Kaukázusban láttak napvilágot (48. kép: 14–20). A „halfarkas” veretek értékeléséhez az is értékes szempont lehet, hogy ilyenek a Kárpát-medencében mindeddig csak kivételszámba menő esetekben s akkor is csak egy-egy darabbal képviselve láttak napvilágot (ld. alább). Nyilvánvaló tehát, hogy a martinovkai típusú vereteknek nemcsak a használatában mutatkozott régiónként eltérő divat, de a tipológiai változataik az öv díszítésében megnyilvánuló eltéréseket is kifejezhették. Aligha valószínű, hogy a veretek felső részén kétfelé hajló ívek valóban halfarkat utánoztak volna – ennek semmilyen tipológiai előzményét sem ismerjük a steppéről és az azzal szomszédos területekről. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy ezeket az íveket az 5–6. században Európában szélesen elterjedt, kifelé tekintő kettős madárfej-díszítményekre lehet visszavezetni.78 Maga a motívum bizánci, pontosabban késő antik eredetű lehet.79 A 6–7. században ez a díszítőelem számos változatban fölfedezhető néhány kelet-európai (31. kép: 1, 2, 8, 11–15), Kaukázus-vidéki, északnyugat-iráni és észak-szíriai övdíszen,80 önálló veretként leggyakrabban a Kaukázus táján fordul elő (31. kép: 3–7, 9, 10). E csoportba tartozik a Verchnjaja Esera-i kettős madárfejes veret (51. kép: 1), sőt, véleményem szerint a késő avar kori szíjvégek felső végén egymással szembe forduló griffekkel való díszítés elve (vö. 31. kép: 21) is ezeknek a késő római eredetű kettős madárfejeknek körében keresendő. A madárfejekkel díszített szíjbújtatós veretek első áttekintése nemrég született meg; szerzője ezek eredetét nem Bizáncban vagy a Pontus-vidéken keresi, hanem a szászánida Iránban. Úgy gondolta, hogy ha nem ismernénk e veretek iráni prototípusát, akkor arra kellene gondolni, hogy a bócsai és kunbábonyi példányok egy olyan formát képviselnek, amelyet a pontusi steppéről és a Kaukázus előteréből vettek át, s mindezt az avaroknak 635-ig tartó keleti uralmával lehetne kapcsolatba hozni.81 Eltekintve attól, hogy e nézet a „tárgy = etnikum” koncepció mily szélsőséges megnyilvánulása, a szóban forgó iráni leletek nem is tesznek szükségessé egy ennyire bonyolult magyarázatot. Először is mind ez ideig a kutatás – teljes joggal – egyetlen kora avar tárgytípust sem hozott közvetlen kapcsolatba az avarok kelet-európai uralmával. Az már viszont igen meglepő, hogy ez esetben éppen a kora középkori Közép- és Kelet-Európa egyik legjobb specialistája feledkezett volna meg az egykorú ragadozó madárfejes díszítésekről. J. Werner maga is foglalkozott az egyik jól ismert, sasfejekkel díszített kercsi csattal (31. kép: 16), melynek korát a 6. század első felére tette.82 Akár már a Tokióban őrzött Dailamani madárfejes veret, valamint az egyik római garnitúra veretének közeli rokonsága is egy, a Szeret középső folyása mentén napvilágot látott övdísszel (31. kép: 10, 14) egyedül is elegendő lehet arra, hogy kétségünk támadjon a fenti gondolattal kapcsolatban. Hasonló gondolatot ébreszthet egy, a kis-ázsiai Sardisban napvilágot látott csat is, melynek formája a későrómai katonai övcsatokét, pontkör díszítése szintén inkább Európ t mint a szászánida
Ambroz, Recenzió 293. három csoportjukat különítette el, mindegyikben 3-4 alcsoporttal. Az elsőbe tartoznak nála azon „halfarkas” veretek, amelyek hosszanti oldala egyenes, ezek a Fekete-tenger partvidékén terjedtek el, eredetüket a bizánci ötvösséggel hozza kapcsolatba. A második csoportba a bizánci előképtől eltávolodott változatok tartoznának, ezeket szerinte helyi mesterek állították elő. A harmadik, legkésőbbi csoportjába sorolt veretek elsősorban a Káma–Ural-vidéken gyakoriak, s általában a 8. századból származnak. 78 Z. Vinski, Zikadenschmuck in Jugoslawien, JRGZM 1957, 141 szerint a hun kori cikádákra vezethetők vissza s e nézetet osztja Erdélyi, Avarság 135. is. E gondolattal kapcsolatban az okozhat fenntartást, hogy köztük és a szóban forgó díszítések között meglehetősen nagy az időbeli távolság, és a földrajzi elterjedésük is igen eltérő. 79 Kovrig, Alattyán 107. szerint bizánci eredetű, gondolatának legföljebb az a része kérdéses, hogy ezeket valóban „Ukrajnában” állították-e elő. J. Werner a hun kori ragadozó madárfej-motívumot Pontus-vidéki terméknek tartotta, vö. Werner, Attila-Reich 7. térkép. Meglepő, hogy nem vette figyelembe a késő antik ábrázolásokat; kétfelé forduló állatfejekkel való díszítést könnyű találni a késő római kori övcsatokon, ezek közül elég itt csak a kifelé fordulókra utalnom, ld. Sommer, Gürtel Tab. 4: 8; 21: 10; 22: 3; 52: 5; 53: 11; 82: 1, 8. 80 Első áttekintésüket ld. Kalmár, Akasztóhorgok Taf. XXIV: 11–13. E verettípus és a „halfarkas” veretek közti összefüggésre Erdélyi, Avarság 135. figyelt föl először. Egy sajátos változatukat jelentik azok a Kaukázus-környéki, illetve észak-iráni veretek, melyek csak magát a madárfejet és a csőrt utánozzák (31. kép: 18–20) – ezek távoli párhuzamának tekinthetünk néhány ozorai aranylemezkét is, vö. Garam, Katalog Tab. 77: 11–13. 81 Werner, Vrap 58–60. 82 J. Werner, Archaologische Bemerkungen zu dem dendrochronologischen Befund von Oberflacht, Fundberichte aus Baden-Württemberg 1(1974), 652, Abb. 3: 2. 77
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
Iránt idézi s amelyen a szóban forgó alakú madárfejek láthatók.83 A puszta kételkedésnél vagy eszmefuttatásnál azonban jobban állunk. A köztudott módon az 5–7. századi Itáliában, Kárpát-medencében (például 31. kép: 22), Nyugat-Európában és a Krímben gyakori csatok és fibulák gyakori díszítőelemei a sasfejek, ez pedig a legkevésbé sem engedi meg, hogy a szóban forgó övveretek madárfejeit a szászánida Iránból lehessen eredeztetni. Ugyanez áll azokra a csatokra is, amelyek testén egymással szembe forduló madárfejek vannak (31. kép: 11–13, 15); a Kubán-vidéken, a Don alsó folyása mentén, a Krím környékén és az avaroknál való előfordulásuk szintén beszédes bizonyíték a kelet-európai eredetük mellett.84 A madárfejes díszítések bizánci eredetének lehetősége a közelmúltban is fölmerült,85 a néhány északnyugat-iráni és észak-szíriai sasfejes övlelet nem rendíti meg e feltételezést.86 E veretek korára bizonyos támpontot nyújt az észak-kaukázusi Mokraja balka-i temető belső időrendje: ott a sasfejes övveret Herakleios ezüstpénzével együtt látott napvilágot, míg a martinovkai típusú és az üvegberakásos veretek egy I. Kavad drachmájával keltezett, régibb horizontba tartoznak.87 Hasonló kronológiai helyzetet (7. század első harmada vagy 2. negyede) mutatnak az azonos típusú bócsai és kunbábonyi veretek is (31. kép: 1, 2). 88 Az Üc Tepe-i „halfarkas” veretek díszítése meglehetősen szokatlan. Miként az övgarnitúra nagy- és kisszíjvégeinél, a préselt díszítéssel ezeknél is a granulációt kívánták utánozni, ez a legjobb minőségű 6–7. századi közép- és kelet-európai övgarnitúráknál nem megy ritkaságszámba. Az Üc Tepe-iek lehetséges párhuzamai közül a földrajzilag legközelebbi a Kaukázustól északra eső területről került múzeumba. A Krupskaja-tanyai vereteket egy rövid közleményből ismerjük; ezek a Kubán alsó folyásától északra, a DK– ÉNy-i irányban folyó Protoka patak mentén láttak napvilágot.89 (A környék jelenlegi, igen gyenge kutatási helyzetében nem tehetjük meg, hogy ne hívjuk föl a figyelmet: e lelőhelytől 25 km-re északkeletre Ceburgolban – ld. 32. kép: A: 1, 2 – szintén 6–7. századi leleteket, lovas temetkezést figyeltek meg.90) A krupskajai leletek előkerülési körülményeiről semmit sem lehet tudni, s az eddig egyetlen közlésükben nem esik szó a veretek anyagáról és előállítási módjáról sem. A. I. Semënov rendelkezésemre bocsátott egy általa készített, szerény minőségű színes diapozitívot (6. kép: 20–30), mely alapján úgy látszik, hogy a veretek vékony aranylemezből készültek, préseltek és granulációval díszítettek.91 (Préselés és granuláció együttes alkalmazását egy késő szászánida övgarnitúra néhány veretén is megfigyelhetjük, vö. 33. kép: 5–7. 92) A dia alapján nem állapítható meg, hogy a gyöngysort és a filigránt utánzó díszítőelemek erősen kopottak-e, vagy pedig gyenge minőségű préselőtövön készültek; maga a granuláció gondos munka eredményének tűnik. Keltezése igen bizonytalan, a 6. vagy a 7. század közül a korábbi évszázad mellett talán az hozható föl laza érvként, hogy a lelethez tartozó kétélű kard analógiái az avar emlékanyagban az egyélűekkel szemben régebbinek mutatkoznak.93 Az Üc Tepe-i „halfarkas” veretek esetében az a szokatlan, hogy díszítésük a rekesztechnikát utánozza. Rekesszel díszített övveretek az 5. századi Európában voltak gyakoriak, később a kelet-európai steppén már ritkán fordultak elő. Az utóbbiak az igényes ötvöstechnika miatt az átlagosnál gazdagabb sírok mellékletei között figyelhetők meg, legkésőbbi előfordulásuk a 660 körülre keltezhető Mala Peres cepinó-i 1. övgarnitúránál van jelen. (Ennél lényegesen később a szaltovo–majaki kultúra általánossá válása miatt sem nagyon fordulhattak elő, az utóbbi ugyanis közismerten öntéssel állította elő az övvereteit.) A Mala Peres cepinó-i pikkelyeket utánzó, rekeszekkel díszített nagyszíjvég szerényebb rokonát a pápa-úrdombi 1. sír melléketei között
Waldbaum, Sardis Tab. 44: No. 698. Kovrig, Alattyán 107. hasonló módon értékeli a többi kelet-európai sasfejes díszítést is. 85 Daim, Greif 275–278. 86 A legkevésbé sem ez az alkalom arra, hogy megvitassuk: hatott-e egyáltalán a szászánida művészet az avarokéra és ha igen, a késő avar korban miként lett volna ez Bizánc meg- és kikerülésével lehetséges, egyetlen részletkérdést említek itt meg. A perse-bozitapusztai (Prsa, Szlovákia) első nagyszíjvég felső végén egymással szembeforduló állatfejekkel kapcsolatban merült föl az a gondolat, hogy ezen ábrázolások az iráni szenmurvtól származnának (Kovrig I., Avar leletek a nógrádmegyei Bozitapusztáról, Magyar Múzeum 1947. június, 15–17.). E meghatározás azonban a fej alapján ítélve meglehetősen bizonytalan; számos ábrázolás mutatja, hogy a griff és a szenmurv feje között alig van vagy egyáltalán nincsen különbség. A persei állat orra nem áll rokonságban a Taq-i Bostan-i szenmurvokéval, mint ezt Kovrig I. látta, az utóbbiak ugyanis hosszabbak és a végük csőrszerű. Bökönyi S. szíves szóbeli közlése szerint a persei nagyszíjvégen valószínűleg vaddisznó-, esetleg oroszlánfejet kívántak ábrázolni s Bartosievicz L. és Ch. Chapman paleozoológusok véleménye szerint sem lehet itt szó szenmurvábrázolásról. (Mindhármuknak köszönetet mondok a baráti segítségért.) Annak a körülménynek, hogy a késő avaroknál a szenmurv a bánhalmi és a keceli szíjvégek kivételével nem fordul elő, a nagyszentmiklósi kincs megítélése szempontjából van nagy jelentősége. 87 Afanas’ev, Chronologija 44, Abb. 1: „III. periódus”; 46, Abb. 2. A temető időrendjéről ld. alább. 88 Legutóbb: Martin, Funde 72, 74, 76, 27. j. 89 Semënov, K atribucii 62, Abb. 2. 90 A. I. Semënov, Rannesrednevekovaja serebrjanaja prjazka iz ceburgol’skogo kurgana na Kubani, Soobs cenija Gosudarstvennogo Ermitaza (Leningrad) 47(1982), 89 skk. 91 A lelet a vladikavkazi egyetem leletmentéséből származik, aranydarabjait néhány éve a város bankjában őrizték. A diapozitívért A. I. Semënovnak, a közlés engedélyezéséért V. A. Kuznecovnak és N. I. Gidsratinak mondok köszönetet. 92 Bálint, Vestiges 201, Abb. 14: 6–8. 93 Csallány, Sírleletek 45; Bóna, Avar leletei 119; Simon, Adatok 175. 83 84
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
fedezhetjük föl;94 mely a kora avar kornak talán abba a periódusába tartozik, amelyik a Bócsa–Kunbábonyhorizontnál régebbi lehet. Egyébként nincsen abban semmi rendkívüli, hogy a rekeszberakásos díszítés előfordul a kora avar vezéri leletekben, és hogy a Krímtől északra eső, többi steppei (típusú) sír mellékletein is fölfedezhetjük ezt a technikát,95 mely Közép- és Kelet-Európa szóban forgó tájain és századaiban a bizánci kultúrához tartozó műhelyek elterjedt fogásai közé tartozott. A steppei zománc- és üvegberakásos övgarnitúrák jövendő kutatásához – a publikációk több pontatlansága ellenére is – bizonyos támpontot fog nyújtani az a lelet, mely eddig kétféle előkerülési helyet megnevezve 4 közleményből ismert.96 Az Északnyugat-Krímben levő Portovoe 12. kurgánjában, a Sary Bulat juhakol közelében feltárt sír leírása nem elég részletező, a leír s és a sírrajz nem mindig van összhangban, a közzéadott rajzok pontatlanok, az övveretek ott látható fényképei a restaurálás előtt készültek (néhányuk restaurálás utáni állapota: 34. kép: 1–11). Az övveretek eredeti helyzetéről semmit sem tudunk. A leírás szerint a medencén két csatot találtak, egy bronzból készült nagyobbat és egy kisebb ezüstöt. Az első teste pajzs alakú, karikája vastag, B alakú, a másodikat színes üvegberakások díszítik. E leírás nem illik a közölt veretekre, melyek különben inkább lábbeli veretei lehetnek, ugyanakkor a szövegben nem esik szó róluk. 6 db kisszíj volt a medence bal oldalán, a szeméremcsontok táján; ezeket ezüstből öntötték, jó minőségű granulációval és gyengébb színvonalú üvegberakással díszítették. Az öntött veretek hátlapján ellenző lemezkék vannak, melyeket nitszögekkel erősítettek a verethez. A keresztcsontok táján láttak napvilágot a madárfejjel díszített, teljesen szokatlan formájú veretek, ezek szintén öntött ezüstből készültek, díszítésük a kisszíjvégekével egyezik, hátlapjukon pedig ugyancsak nitszögekkel fölerősített bronzlemezek vannak. Az öntött ezüstből való, T alakú veretek gondos ötvösmunka termékei, előkerülési helyük és díszítésük megegyezik az előzőekével. Van ezeken kívül 12 db veret, melyek a restaurálás előtt készült rajzuk alapján feltehetőleg öntött bronzból készülhettek. Róluk a leírás nem tesz említést, pedig igen jó lenne tudni, hogy a feltétlenül jobb minőségű, azaz értékesebb veretek mellett ezeket hol és hogyan viselhette a tulajdonosuk. Meglepő módon nem volt a sírban nagyszíjvég. Mindent összevetve ez az érdekes és értékes övlelet nem (sem) szolgáltat tanulságot a kora középkori övek helyreállításához. A pontosabb kormeghatározása is csak a bizonytalanság jelzésével végezhető el, mivel sem az övveretek, sem a lovas temetkezés formája, sem pedig a nyílcsúcsok nem kínálnak ehhez biztos támpontot. Az mindenesetre a kard típusa alapján elképzelhető, hogy nem kazár harcos temetkezésével van itt dolgunk (kétélű, széles pengéjű kard, függesztőfüle pedig nem volt, s ez inkább a 6., mint java 7. századi keltezés mellett szól), ami alapján a 650 utánra való keltezés lehetősége elesnék – már amennyiben elfogadjuk azt a – különben még sehol sem bizonyított! – axiómát, hogy a szablya a kazároknál (már) a 7. század második felében (a középavarokkal egy időben?) jelent volna meg.97 Mindezen keretek között a sír feltételezhető koraként a 6. század közepe és a 7. század vége közötti periódus jönne számításba, a kutatás pillanatnyi felfogásához illeszkedve: főként a 7. század első fele vagy középső harmada – hangsúlyozandó azonban, hogy mind a keleteurópai steppe általános tipokronológiai rendszere ellenőrzésre szorul, mind pedig a részletkérdések hosszú sora (például egy-egy technikai fogás, díszítőelem használati ideje) még tisztázásra vár. A zománc- és üvegberakásos övveretek krími jelenléte (például 34. kép: 17) senkinek sem meglepő, a Pontusvidéki bizánci vagy bizánci stílusban dolgozó helyi műhelyek termékeinek szokás azokat tartani. más viszont a helyzet az Észak-Kaukázusban: ott egyfelől viszonylag nagyszámú övveret, köztük üvegberakásos is látott napvilágot (például 36. kép: 1–13), másfelől azonban arrafelé egyáltalán nem tudunk nagy hagyományra visszatekintő ötvösközpontok működéséről. (Ezt az ellentétet húzza alá egy, a témánkba vágó szórványlelet. A selyemleleteiről és a kazáriai típusú rovásfeliratairól immár két évtizede híres Hasaütből került múzeumba egy jó minőségű arany álcsat alsó része,98 mely a Bócsa–Mala Peres cepino-típusúak sorába tartozik, ld. 34. kép: 16. 99 ) A steppei és Kárpát-medencei berakásos övveretek 6–7. századi előfordulását könnyen tudjuk a közép- és délkelet-európai műhelyek, hagyományok továbbélésével magyarázni, a kaukázusi – nagyon eltérő – történeti
Werner, Kuvrat Taf. 21: 5; Jankó, Pápa 126, Abb. 87: 1. Ajbabin, Pogrebenie 198, Abb. 8: 38–40; Runic, Sklepy 237, Abb. 3: 17, 18; 241, Abb. 6: 33–35; 242, Abb. 7: 13, 16. Hasonló díszítésűek az észak-kakázusi Duba-jurt 16. katakombájában talált övveretek (közöletlen, az Ermitázsban Z. A. L’vova szíves engedélyével tanulmányozhattam). 6. századi egy rekeszberakásos kercsi veret (ld. Fettich, Későhun fémművesség XLVI: 11–22); e temető teljes anyagát szíves szóbeli közlése szerint I. P. Zaseckaja fogja közölni. Tanulságos látni, hogy a hasonló alakú kunbábonyi csattestnek egy másik párhuzama az észak-kaukázusi Kamuntáról került múzeumba, vö. Chantre, Recherches például XIII: 12. 96 Ajbabin, Pogrebenie 199–201; Somogyi, Typologie 143, Abb. 4; 144; V. M. Hardajev, Spomenici draguljarske i zlatarske umjetnosti iz IV–XIV. st., in Sjaj ukrajinskih riznica, Zagreb 1989, 66 felül, 170, Kat. No. 111; Baranov, Tavrika 113–115. 97 A szaltovo–majaki kultúra kezdetével kapcsolatos problémáktól (ld. Bálint, Archaologie) függetlenül is az a személyes benyomásom alakult ki, hogy a kazáriai szablyaleletek legnagyobb része csak bajosan lenne keltezhető a 8. századnál régebbre; túlnyomó többségük a 9– 10. századra tehető. 98 V. A. Kuznecov baráti szívessége révén közölhettem. 99 A Kárpát-medencei álcsatokról, idevonva a Mala Peres cepinó-i és a kelegejai párhuzamokat is ld. É. Garam, Bemerkungen zum altesten Fundmaterial der Awarenzeit, in H. Friesinger–F. Daim (Hg.) Typen der Etnogenese unter besonderer Berücksichtigung der Bayern II, Denkschriften der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Phil.-Hist. Kl. 204 (Wien 1990) Abb. 10, 11; a kelet-európai és ázsiai leletekről ld. alább. 94 95
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
viszonyok és kutatási helyzet miatt ezért értékes tehát sz munkra a Mokraja balka-i temetőnek egy, I. Kavad pénzével keltezett síregyüttese. Ugyanezen temető leletei között van egy olyan csat, melynek teste vese alakú (5–6. századi forma), karikája B alakú (6–7. századi forma) s amelyet martinovkai típusú veretekkel együtt tártak fel – e jegyek az I. Kavad koránál inkább fiatalabb keltezés mellett szólnak. A dyrsói temetőben a hun kori pikkelyminta továbbélésével találkozunk, s a kugul’i leletek között is előfordulnak olyanok, melyek korábbi formákat vagy díszítőelemeket tartalmaznak, de a 7. században a Kaukázus vidékén egyszer sem találunk olyan jelet, mely az üveg- vagy zománcberakás 7. századi gyakorlatára utalna. Fontosnak látszik, hogy az Üc Tepe-i veretek rekeszberakást utánzó díszítése mind a 6–7. századi steppei, mind pedig a bizánci (jellegű) és iráni leletektől különbözik. Ez a most tárgyalt lelet időrendi helyzetére is utalhat: ott és olyankor készülhettek, ahol és amikor a steppei, bizánci és iráni típusú martinovkai és/vagy préselt garnitúrák (még) nem voltak divatban és a rekeszekkel való díszítés még nem merült feledésbe. Mindezért tartom valószínűnek az Üc Tepe-i övgarnitúra 6. századi készülését. Az Üc Tepe-i kis vereteknek nem ismerem jó párhuzamát. Távoli analógiaként hivatkozhatunk a Deszk-G temető 8. sírjában talált öntött veretekre,100 melyek a martinovkai típusú veretek kettős kör alakú övdíszeihez sorolhatók. Ezek meglehetősen ritkák, elterjedésük nem tér el a többi martinovkai típusúétól. 101 Talán még a keszthelyi leletek sorából ismert egyik veret102 is megemlíthető velük kapcsolatban, noha ez más technikával és későbbi időszakban készült. Az avar kor korai és középső periódusából származó hármas rozettával díszített, préselt veretek103 az Üc Tepe-ieknek ugyancsak igen távoli rokonaként említhetők. A sírfénykép alapján az Üc Tepe-i övveretek helyzetéről az alábbiakat mondhatjuk: a nagyszíjvég egyik része a bal kézcsontok mellett, hátlapjával felfelé feküdt, csak a felső része látszott ki a csontok és a karperec alól. A kisszíjvégek helyzete egyetlen esetben sem állapítható meg, csak annyit tudunk róluk, hogy majdnem valamennyiük az előlapjával felfelé volt, s ugyanígy feküdtek a kis rozettákkal díszített veretek is. Az ásatási felvételen egyik „halfarkas” veret sem látható. Ezt könnyen tulajdoníthatjuk a feltárás és a dokumentálás pontatlanságainak, de nem árt emlékeztetnünk arra, hogy a Kecskemét-Sallai utcai kora avar kori öv esetében a kettős pajzs alakú vereteket biztosan hátul, a középtájon hordták. – Különösen sajnálatos, hogy az Üc Tepe-i csatoknak a sírban való helyzetéről nincsen adatunk. A kisszíjak viszonylag nagy száma és a T alakú veret hiánya alapján az Üc Tepe-i a szászánida típusúak csoportjába sorolható. Lehetséges, hogy a veretek száma bizonyos elvet követett volna? 1 db nagyszíjvég, 4 db kettős pajzs alakú veret, 8 db kisszíjvég, 10 db kettős rozettás veret volt a férfi övén. A. A. Iessen összefüggést lát a kisszíjvégek száma és azon tény között, hogy a kettős rozettás veretek közül 8 db hátlapjának bronz ellenzőlemezkéje is volt, míg a többi veretet ilyennel nem látta el az ötvös. Az Üc Tepe-i és általában: a szászánida övek helyreállításával megpróbálkozva alapvető nehézségekkel találkozunk szembe: a) az eddigi kora avar övrekonstrukciók pontatlanok s ezért hibásak (ld. Függelék), ami azért különösen sajnálatos, mert éppen ezek jelentették a kiindulópontot valamennyi közép- és kelet-európai kora középkori öv helyreállításához.104 b) az in situ megfigyelések csekély száma: a Kárpát-medencéből alig egy tucat hiteles sírrajz áll a rendelkezésünkre, a kelet-európai steppén dolgozó régészek között pedig mindmáig nem akadt Rhé Gyulának követője, aki 1913-ban szükségesnek látta az övvereteknek a medence körüli helyzetét pontosan rögzíteni. 105 (Nem meglepő hát, hogy a steppei típusú övek helyreállítási kísérletei szinte egyetlen részletükben sem helytállóak.106) c) a fentebb már említett meglepő tény: Bizánc és a szászánida Irán valamint Közép-Ázsia területéről a 6–7. századból egyedül Taq-i Bostanban találjuk meg a veretes, kisszíjas övek ábrázolását.
Csallány, Sírleletek IV: 10–12. Bálint, Üc Tepe Tab. 42: 1–7, 43: B, 1. 102 Vö. Somogyi, Typologie 126. 103 Kovrig, Alattyán Taf. 46: 15; Csallány, Kunszentmárton II: 16; Bakay, Időrend 63, 40: 18–23; 65, 42: 17; Kiszombor E (közöletlen, Kürti Béla baráti engedélyével hivatkozom rá). 104 E kérdésre más alkalommal szeretnék visszatérni. 105 Egyetlen kivétel: az abcháziai Verchnjaja Esera öv- és lábbeliveretei, ld. Voronov–Senkao, Vooruzenie 159, ris. 22: 3. 106 Például Rybakov, Rusy 55, ris. 5a jobbra alul és 56, ris. 7b középen; Orlov, Kul’tura 102, ris. 18: 4. Az eddigi rekonstrukciók problémáira másutt szeretnék visszatérni. 100 101
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
d) a régészeti leletek nyújtotta lehetőség: a Tas tübe-i lelet (Kirgizisztán) az egyetlen, mely jó állapotban megmaradván, az öv szerkezetére vonatkozó megfigyeléseket lehetővé tenne, ez azonban részletrajzok és jó minőségű fénykép (vö. 35. kép: A) hiányában nem lehetséges.107 Keletről az egyetlen, övveretek eredeti helyzetét bemutató sírrajzot az abcháziai Cebel’da (Cibilium) 3. temetőjéből (3. sír) tették közzé (ld. 38. kép).108 E lelőhely a Transzkaukázus fontos települése volt, Cibilium már az 1–4. században is sűrűn lakott volt, a Kodori folyása mentén haladó utat biztosította, a 6. század folyamán a források többször megemlékeztek róla (Procopios BG IV.10.2; Agathias IV.15). 109 A szóban forgó sírt közzéadó szerzőpáros olyan helyreállítást javasolt, mely a végeredményt nézve nem meggyőző, ugyanakkor az ásatási megfigyeléseik mindenképpen igen értékesek és figyelemre méltók. Eszerint a csat középen, attól jobbra és balra pedig egy-egy kettős kör alakú veret volt (a másik két hasonló helyéről semmit sem tudni). Tengelyükben függőlegesen álltak, így a veretek magassága alapján az öv szélességére – legalábbis annak a szemből látható részénél – lehet következtetni (kb. 2 cm). A csat belső szélessége kisebb, mint a nagyszíjvég szélessége és a szíjnak csattestből adódó szélessége – nyilvánvaló tehát, hogy az öv végének a nagyszíjvég előtt el kellett vékonyodnia. Ami a lóherelevél alakú veret és a kisszíjvégek helyzetét illeti, a javasolt rekonstrukció a fő vonásaiban valószínűleg helytálló lehet, bár a szerzők figyelmen kívül hagytak három további részletet: a) a bújtató rendeltetése csakis az lehetett, hogy az övnek a csaton áthúzott végét – tehát a nagyszíjvéget is – tartsa, ezért azt aligha erősíthették olyan távolra a csattól, mint azt a javasolt rekonstrukció mutatja. A bőr anyaga egyébként sem lehetett olyan hajlékony, puha, hogy a nagyszíjvég a csat után azonnal függőlegesen lecsünghessen. Ezt mutatják a veretek nitszögei is, melyeknél kisebb, egyszerűbb változataik is elegendők lettek volna – már amennyiben az öv selyemből, textilből készült volna! (Ugyanez kifogásolható a késő római katonai övek helyreállításai esetében is, ld. jelen mű 200. j.) b) A T alakú veret felső részének szélessége kisebb, mint a kisszíjvégeké. Ha e veret valóban egy önálló szíjon volt, akkor az az utóbbiakénál keskenyebb kellett, hogy legyen. Kérdéses azonban, hogy valóban egy szíj végén hordták-e, vagy pedig nem inkább az övnek a derakat körbefogó részén? Mindenképpen figyelemre méltó, hogy a belsejében levő bőr(?)maradvány tanúsága szerint a veret alsó része – akár egy kis szíjon, akár magán az övön volt is a helye – szabadon maradt. c) sem a leírásban, sem a rekonstrukciós rajzon nem szerepel egy bronzból készült rúdszerű tárgy (38. kép: 7), holott arra a derék táján, a veretek között bukkantak rá és ezért az övhöz való tartozása valószínűnek látszik. Rendeltetése teljesen ismeretlen, egyedül az jelenthet számunkra némi kiindulópontot, hogy nem a test hátoldalán viselték. Formája igen közel áll ahhoz a csonttárgyéhoz, amelyet a honfoglalás kori magyar leletanyagban a kantár gyors le- és felcsatolásához használt segédeszköznek szokás tartani; hasonló formájú tárgyat a későközépkori magyar öveken is látni.110 A cibiliumival egyező típusúak m sutt is kerültek napvilágra a Kaukázus vidékén.111 Amennyiben e tárgynak gyakorlati és nem díszítő szerepe volt (mindenképpen az előbbit látom valószínűnek) és az övön hordták, akkor elképzelhető, hogy másutt is használhattak hasonló tárgyakat, legföljebb azok szerves anyagból készültek – az eddig ismert 4 db kaukázusi előkerüléséből egyelőre nem szabad messzemenő következtetést levonni. Minden – eddigi és jövendő – rekonstrukciós kísérlet alapvető problémáját jelenti, hogy a kora avar övek nagyszíjvége több, általam ellenőrizhető esetben nem megy át a csatkarikán, de legalábbis az utóbbi belső szélessége annyira szűk, hogy a szíj 4-5 mm vastag végét nehézség nélkül biztosan nem lehetett volna áthúzni. Mint nemrég megtudtam, ez egyáltalán nem volt avar jellegzetesség: a magyar kutatástól teljesen függetlenül az itáliai langobard övekkel kapcsolatban ugyanerre a megfigyelésre jutott O. von Hessen is.112 E felismerés mindenképpen új rekonstrukciók készítésére késztet. Bizonyos mértékben tájékoztató értékű lehet, hogy a honfoglaló magyarok öveinél sem ment át a nagyszíjvég a csaton; a javasolt helyreállítás szerint az öv végét csak átbújtatták volna a derékot körbefogó részen s az öv tényleges zárását egy másik, kisebb csattal
A leletről három rajz készült, ezek a részleteiket nézve nem kifogástalanok és tekintettel arra, hogy egyikük sem egyezik meg a másik kettővel, híjával vannak minden hitelességnek: A. K. Kibirov, Rabota Tjan-sanskogo archeologiceskogo otrjada, Kratkie Soobs cenija Instituta Etnografii AN SSSR (Moskva) 26(1957), 87, ris. 4; Stepi Evrazii 128, ris. 23: 5; 125, 20: 25; Erdélyi, Avarság 78. kép. 108 Voronov–Bgazba, Materialy. 109 Kollautz, Abasgen 23. 110 Dienes I., A honfoglaló magyarok lószerszámának néhány tanulsága, ArchÉrt 93, 1966, 221–227; Szabó K., Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei, Bibliotheca Humanitatis Historica 3, Budapest 1938, 71, 356. kép, 357. kép: jobbra. 111 Sachanev, Raskopki 131, ris. 22: 10; Runic, Sklepy 243, ris. 8: 21; uő, Mogil’nik 106, tabl. 6: 39. 112 Szíves szóbeli közléséért itt is köszönetet mondok. 107
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
oldották volna meg.113 Az övvereteket is tartalmazó 6–7. századi sírok némelyikében szintén megfigyeltek 2, sőt olykor 3 db csatot; elvileg elképzelhető hát, hogy a második azoknál is az öv zárására szolgált volna, ennek tisztázásához azonban lényegesen több és hiteles ásatási megfigyelésre és az adatok aprólékos elemzésére van szükség. (Részben ezért, a számos apró részlet ismerete hiányában látom hát elsietettnek az avar kori viselet olyan rekonstrukcióit, amelyeknél nem érzékelhető az első szempillantásra: kísérletről, egyféle megoldási javaslatról van szó.) Ami az öv záródását illeti: a korai és középavar kori öveknél – pontosabban: egy részüknél biztosan – szíjbújtatót (is) használtak,114 melyek belső magassága és vastagsága jól megfelel a nagyszíjvégek szélességének és vastagságának, azaz könnyen, kényelmesen lehetett rajta áthúzni az öv végét. Ilyen szíjbujtatókkal a bizánci (típusú) övgarnitúráknál is találkozunk (ld. fent) s egy hasonló ábrázolása feltételezhető Taq-i Bostan egyik öve esetében is. A Taq-i Bostan-i övek egy részének nemcsak kisszíjai vannak, hanem azok még veretekkel is díszítettek. Segítségükkel lehetővé válik, hogy újra elgondolkodjunk az egyik kora avar verettípus felhasználási módján. Garam É. fölfigyelt arra, hogy a bócsai kőberakásos ovális veretek az enyhén ívelt felső végű kisszíjvégekkel egymáshoz illenek.115 Ezen ovális veretek nitszögei a szíjvégekénél kétszerte hosszabbak. E fontos részlet más övgarnitúráknál is – mégpedig a kettős pajzs alakú veretek nitjeinél – megfigyelhető, s ennek révén nyilvánvaló az, hogy az előbbieket a bócsai övnek a derekat körbefogó részén, míg az utóbbiakat az öv belső oldalához erősített kisszíjakon hordták (vö. 28. kép: 20).116 A Taq-i Bostan-i ábrázolások segítségével néhány Üc Tepe-i övveret eredeti helyét is sikerülhet valószínűsítenünk. A Taq-i Bostan-i kisszíjakon a kisszíjvégek fölött elhelyezkedő kerek veretek alapján elképzelhető, hogy az Üc Tepe-i kettős rozettával díszített kis veretek közül 8 db-ot a kisszíjakon hordtak, mégpedig azokat a hossztengelyükben elrendezve. Ezek szélessége megegyezik a kisszíjakéval, míg a javaslatomat követve fennmaradó 2 db esetében elképzelhetőnek tartom, hogy e veretek – keresztben elhelyezve – a nagyszíjvég előtt lettek volna. A Taq-i Bostanban szabadon lecsüngő nagyszíjvégek mutatják, hogy az Üc Tepe-i „2 db” nagyszíjvég összetartozott, azaz – természetesen – valójában csak egy nagyszíjvég volt az övön. Ugyanez viszont nem állhat fenn a kisszíjvégek esetében, azaz eredetileg nem összesen csak 4 db kisszíj volt, melynek szintén mindkét oldala egyformán díszített lett volna – hasonló eljárással ugyanis egyetlen más övgarnitúra esetében sem találkozunk. Az Üc Tepe-i „halfarkas” veretekkel kapcsolatban nagy valószínűséggel csak annyit feltételezhetünk, hogy azok az övnek a derékra eső részéhez tartozhattak. A csat „után”, attól balra a nagyszíjvég legalábbis részben takarta volna őket, az öv végén, a nagyszíjvég közelében pedig nagyban megnehezítették volna a záródást és ráadásul a szélességük még jóval nagyobb is a nagyszíjvégénél. Mint föntebb már fölvetettem: lehetséges, hogy az öv hátsó részére voltak erősítve. Ennél több azonban a jelenlegi kutatási helyzetben nem mondható, mivel sem a kora avar kori régészeti megfigyelések és leletek, sem pedig az avar kori viselet rekonstrukciója során rendszeresen hivatkozott közép-ázsiai ábrázolások a kora középkori veretes, kisszíjas övekkel kapcsolatban többet nem engednek meg.117
4.4. A nyak- és karperecek A. A. Iessen az Üc Tepe-i leleteknek a 6–7. századi avarokhoz, illetve a steppéhez fűződő kapcsolatait az előbbi karperecei segítségével is kívánta igazolni. Úgy vélte, a legközelebbi párhuzamot a kunmadarasi lelet jelenti, mely szintén aranyhuzalból készült; bár az igazsághoz tartozik, hogy Iessen egyben nyugtázta a két példány közti tipológiai különbséget is (az Üc Tepe-i végei pödröttek, a kunmadarasinak pedig hurkos-kampósak). Tévesen keltezte viszont egy évszázaddal későbbre az avar analógiát; az ugyanis semmiképpen sem származhatik a 7., hanem sokkal inkább a 6. század végéről, 118 ami egy szemernyit szintén gyöngíti az Üc Tepe keltezésére tett javaslatát. Ezenkívül A. A. Iessen szemmelláthatólag nem ismerte eléggé a Kárpát-medencei és a kelet-európai steppei leletanyagot – ott ugyanis a nyakperecek ritkaságszámba mennek,119 lábperecek pedig egyáltalán nem fordulnak elő; viseletük tehát nem tartható steppei jellegzetességnek. Dienes I., A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? ArchÉrt 86(1959), 145–156. Ld. például Edélyi–Ojtozi–Gening, Newolino Taf. XXXVI: 1; XLIII: 1; XLV. 115 Ld. Garam, Katalog Tab. 4: 45; 6: 1, 2. A szóban forgó vereteket talán már László Gy. sem véletlenül fényképeztette egymás mellett, vö. László, Études például XXXV: 9, 15, 11, 16. 116 Bálint, Üc Tepe 354 és Tab. 28: 21. Úgy gondoltam, hogy két gyönk-vásártéri veret is ennek a megoldásnak lenne bizonysága. A leletet személyes tanulmányozás révén ismerő Bóna I. baráti közlése szerint azonban ez esetben valójában egy – félrevezető módon rekonstruált és közölt – álcsatról van szó. 117 E problémával bővebben egy másik munkában szeretnék foglalkozni. 118 A. A. Iessen valószínűleg összekeverte az avar kori ún. II. stílust és a középavar kori szalagfonatot; e tévedés akár csak Fettich, Avar kori műipar és uő, Zum Problem des ungarlandischen Stils II, Eurasia Septentrionalis Antiqua 9(1934), 308–322. alapján is elkerülhető lett volna. Az ún. II. stílusról legutóbb Bóna, Avar leletei 85; Kunmadaras koráról uo. 116; Nagy, Tierornamentik 373–411. 119 A 7. század első kétharmadából való – a kunmadarasin kívül – a Mala Peres cepinó-i és kelegejai lelet, ld. Werner, Kuvrat 32. Az avaroknál a nyakperecek viselete csak a középavar korban terjedt el, ld. Szabó J. Gy., Árpád-kori telep és temetője Sarud határában IV, Az Egri Múzeum Évkönyve (Eger) 16–17(1980), 69; a Kárpát-medencén kívüli területekről ő is egyedül Üc Tepét említi, uo. 110, 60. j. 113 114
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
4.5. A medaillon A sírleírásból egyértelműen kiderül, hogy az átfúrt solidust és a medaillont egyaránt a nyak körül viselhette a tulajdonosuk. A sírban való helyzetükről viszont többet már nem lehet tudni, és a szászánida s a keleti transzkaukázusi régészet kutatási helyzete miatt nincs arra lehetőség, hogy még más ásatási megfigyelésekre is hivatkozhassunk. Egyedüli támpontot csak a szászánida ábrázolások jelenthetnének számunkra, csakhogy ezek nem az Üc Tepe-ivel azonos korszakból származnak, ráadásul más társadalmi rétegre is vonatkoznak. A sírleírás ez irányú hallgatása és a medaillon hosszú pántfüle alapján lehetségesnek tartom, hogy e díszt és a pénzt nem a nyakperecre fűzve hordták. Ez egybecseng egy korábbi megfigyeléssel, mely szerint a szászánida korban a nyakdíszek „kétsorosak és középen egy csüngős dísszel ékesítettek” voltak.120 Megkockáztatható a feltevés, hogy az Üc Tepén eltemetett férfi a csavart nyakperece mellett más nyakdíszt is viselt volna, melynek közepére (egymás mellé vagy alá?) volt erősítve a medaillon és a solidus.121 E nyakdíszek mindenesetre sejtetni engedik: az Üc Tepén föltárt sír nem átlagos gazdagságú, illetve rangú halotté lehetett.
4.6. A lábbeliveretek A. A. Iessen nem fordított figyelmet az Üc Tepe-i lábbeliveretekre, pedig néhány, a steppén talált párhuzamra való hivatkozással (látszólag) még jobban alá is támaszthatta volna a férfi származásával kapcsolatos elképzelését; az ide vonható leletek száma azóta majdnem megkétszereződött. Először is ami a sír kazár eredetének lehetőségét illeti, nyomós körülménynek tekintem, hogy Kazária szívéből mind ez ideig egyetlen olyan temetkezésről sem tudunk, melyben lábbeliveretek voltak. A kora avar korból csak három, a közelmúltban föltárt sír leletei között figyeltek meg hasonló módon fölhasznált vereteket (Budakalász, Szegvár-Oromdűlő, Zamárdi),122 míg az egykorú kelet-európai steppéről 9 db hasonló sírleletről van tudomásunk. A kelet-európai sírok időrendi és etnikai-kulturális helyzetét a közelmúltban sikerült jól megvilágítani.123 Ezek nagy valószínűséggel a 6. századra keltezhetők, s némelyikük steppei eredete a lovas temetkezéssel való előfordulás alapján minden kétségen kívül áll. Kételyünk támadhat viszont azzal kapcsolatban, hogy a kelet-európai steppén a lábbeli veretek használata egyetlen néphez lenne köthető. Mindenekelőtt az ötlik a szemünkbe, hogy a martinovkai típusú veretek – így tehát a lábbeliveretek is – a kutrigur szállásterületeknél jóval szélesebb területen terjedtek el. A téves végkövetkeztetést az is okozhatta, hogy a szóban forgó veretek tanulmányozásakor csak a kétségkívül steppei típusú leletegyüttesek kerültek nagyító alá. Ez utóbbi sírok azonban etnikai szempontból nem tekinthetők egységesnek, ha másért nem, akkor a Közép-Volga-vidéki és a Dnyeper-torkolat vidéki lelőhelyeknek az ismert kutrigur szállásterületektől való nagy távolsága miatt. A kelet-európai steppéről általunk ismert lábbeliveretes temetkezések etnikai sokszínűségére utalhat az is, hogy a számításba vehető kilenc sírban a lovas temetkezéseknek mindhárom lehetséges változata előfordult (részleges lovas temetkezés a lábakhoz helyezett lóbőrrel, kitömött lóbőrös temetkezés és teljes lovas temetkezés).124 Ezek közül egyedül a Dnyeper-vidéki leletek esetében számolhatunk – ott viszont igen nagy valószínűséggel – azzal, hogy azokat a kutrigurokkal lehetne azonosítani, a többi esetében viszont írásos források teljes hiányában a hasonló célzatú próbálkozásokat eleve kilátástalannak látom. Mindez számomra azt is jelenti, hogy jelenleg nem lehet pontosan tudni: miként került a veretes lábbeli – és a martinovkai típusú övveretek! – divatja a kelet-európai steppére.
Időközben ismertté vált a régebbi Cir-jurt-i temetőből (6–7. század) egy nyakperec: V. B. Kovalevskaja, Archeologiceskie sledy prebyvanija drevnich bolgar na Severnom Kavkaze, Pliska–Preslav 2, 1981, 45, ris. 1: 23. A lelet rajza és leírása alapján nem derül ki, hogy e nyakperec milyen anyagból és milyen technikával készült, s a leletkörülmények is ismeretlenek. Tipológiailag rokon darabnak látszik egy Krasnodar melletti 1–2. századi sírban talált, hurkos-kampós végű, aranydrótból sodort nyakperec: The Treasures of Nomadic Tribes in South Russia, The Ancient Orient Museum–The Museum of Kyoto, Tokyo 1991, 121, No. 152. 120 Ld. jelen mű 5. j. 121 Megjegyzendő, hogy A. A. Iessen éppenséggel találhatott volna egy párhuzamos jegyet Üc Tepe és kora avarok között, éppenséggel a kunágotai leletben; hivatkozva arra, hogy – noha szintén férfi temetkezése volt – az utóbbi mellékletei között is számontartanak egy kőfoglalatos medaillont. 122 Somogyi, Lábbeli veretek 114–115; Lőrinczy, Szegvár és Bárdos E. szíves szóbeli közlése. 123 Somogyi, Typologie 128, 140, 141, 144, 145; további leletek Kelet-Európából: Sachanev, Raskopki tabl. I: 6, 7; Afanas’ev, Novye nachodki 175, ris. 5: 10; Baranov, Tavrika 111; 112, ris. 39: 20–23. 124 Somogyi, Typologie 142, Fig. 3: 5, 5; 143, Fig. 4. – A szegvár-oromdűlői sír közzététele (Lőrinczy, Szegvár), a régóta ismert tîrgsori késő avar típusú övveretes sír (Gh. Diaconu–P. Diaconu, Un mormint de calaret din secolul VII descoperit de la Tîrgsor, SCIV 13[1962], 165– 171) és az újonnan megismert csátai késő avar kori részleges lovas temetkezés (J. Zábojník, K niektorym aspektom pohrebného rítu v období avarského kaganátu, in Kultové a sociálne aspekty pohrebného rítu od najstarsich cias po nicasnost, red. E. Krekovic, Bratislava 1993, 36, obr. 3.) óta szükségesnek látszik, hogy a részleges lovas temetkezés különböző változatainak egymáshoz való viszonyát újból áttekintsük. A kérdés kutatásának állását ld. Bóna I., A Szegvár-sápoldali lovassír. Adatok a korai avar temetkezési szokásokhoz, ArchÉrt 106(1979), 15–22; Cs. Bálint, Les tombes a ensevelissement de cheval chez les Hongrois aux IXe–XIe s., AEMA 2(1982), 19–21; Némethi M., Kora avar kori lovastemetkezések. Szakdolgozat kézirata, Budapest 1987.
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
Ami az Üc Tepe-i lábbelivereteket illeti, azokat a martinovkai típusúakkal összehasonlítva a csat és a veretek formája, valamint felerősítési módja tekintetében lényeges különbségek ötlenek a szemünkbe; az előbbinek tehát semmi köze sincsen az ugyanazon időben Kelet-Európában használtakhoz. A veretes lábbeli kora középkori viselete természetesen nem steppei eredetű, mégha ez a benyomásunk is támadhat – persze ha kizárólag a kelet-európai emlékanyagot nézzük –, nem lévén kellő számú leletegyüttes a korabeli Iránból és Bizáncból. Megtalálható viszont a szarmatáknál, 125 a germánoknál126 s egy histriai leletet127 csakis a bizánci (perem)kultúrához sorolhatunk. A transzkaukázusi Üc Tepe értékelése esetében természetesen a szászánida ábrázolásokhoz lehetne a legtöbb reményt fűzni, azok azonban vagy túlságosan elvontak, illetve jelzésszerűek, vagy pedig teljesen másfélék128 és a különben igen gazdag iráni nyelvtörténeti adatok sem nyújtanak a régészeti vizsgálatokhoz kellő eligazítást.129 Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy a nachicevani területről, azaz Üc Tepe nyugati szomszédságából származó, híres füstölőedény lovas királya (?) magas szárú lábbelit visel.130 A bennünket most közelebbről érdeklő régióból és azonos időszakból származik az övrekonstrukciója révén fentebb már megismert cibiliumi lelet lábbelije is. 131 A lelet jó dokumentációja azt mutatja, hogy a halott lábfejeinél egy-egy csat, 2-2 db háromszögletű és 2-2 db négyszögletű, ovális medaillonokkal díszített veret, üvegberakásos és granulált díszítésű veretek voltak. A sír keltezése a martinovkai típusú veretekre és egy aláhajtott lábú fibulára alapul, az utóbbi a férfi mellett fekvő nő mellett volt – ilyen fibulák a Transzkaukázusban a 7. században már nem voltak használatban. 132 Cibiliumból egy másik, kevésbé jellegzetes veretekkel díszített lábbeliről is tudunk (dokumentációjának részletessége sajnos nem hasonlítható az előzőéhez), ezt a sírt bizánci pénzek a 6. század közepére keltezik. Mindezért az elsőként említett, martinovkai típusú lábbeliveretes cibiliumi sír korát a 6. század végére tehetjük. A lóhere alakú veretek a martinovkai típusú vereteknek egy viszonylag ritka, de igen jellegzetes csoportját alkotják.133 Közepükben egy háromszög van, melynek oldalaihoz egy-egy, jellegzetesen martinovkai típusú pajzs alak csatlakozik (39. kép: 1–26). A Szegvár-oromdűlői 1. sír közzététele óta nyilvánvaló, hogy e veretek általában a lábbelit díszítették.134 Egy leegyszerűsített alakú, bronzlemezből kivágott változatuk I. Kavad pénzével keltezhető (39. kép: 1). 135 Egy másik észak-kaukázusi lelőhelyről származó, üvegberakással díszített veret az 5. század végére vagy a 6. század elejére keltezhető (39. kép: 3). 136 A lóhere alakú veretek általános területi elterjedése a martinovkai típusú veretekével megegyezik, a Kaukázus és Krím környéki sűrűsödésük talán jellegzetesebbnek mondható, emellett kerültek elő rokon példányok a Káma és a Belaja, valamint a Dnyeper folyása mentén is, három példányuk pedig a kora avaroknál látott napvilágot (40. kép: A). E munkám előző változatában a szóban forgó veretek variációjaként tettem említést az avaroknál és a KeletEurópában napvilágot látott kereszt alakú veretekről (39. kép: 27, 28, 30, 31). 137 Ma – ugyanígy a piskóta alakú A. Ch. Vadai (= Vaday)–V. Kul’car (= Kulcsár), K voprosu o tak nazyvaemych sarmatskich prjazkach, ActaArchHung 36(1984), 239– 261. 126 Például Paulsen, Niederstotzingen 53–54; M. Last, Arnegunde-Grab. Reallexikon der Germanischen Altertumskunde I, Berlin–New York 1983, 431, Fig. 78:c–e, h, i; Somogyi, Lábbeli veretek 112, 28. j. 127 H. Nuber, Ein gotisch-alanisches Grab in Histria, Dacia 15(1971), 339, Fig. 7, 8. 128 Ld. például Trever–Lukonin, Serebro ris. 17, 21; Taq-i Bustan I, Tab. 13, 17, 70, 75, 81, 92 stb. Peck, Representations 113–114. úgy véli, hogy hasonló lábbeliveretek a szászánida Iránban a 6. századig nem fordultak elő, ami a szászánida emlékek minden keltezési nehézsége ellenére is érthetetlen nézet, lévén sok, megnyugtatóan keltezett kora és középszászánida kori ábrázolás e tekintetben egyértelmű. 129 G. Widengren, Some Remarks on Riding Costume and Articles of Dress among Iranian Peoples in Antiquity, in Arctica. Studia Etnographica Upsaliensia 11(1956), 232, 240–244, 254–258. 130 Legjobb fényképét ld. Trever–Lukonin, Serebro 120, Nr. 48, Fig. 122. Trever, Ocerki 290, 327. ezt az ábrázolást Kaukázusi Albánia 7. század középső harmadában uralkodó királyával, Juanserral azonosította, amihez mindenek előtt a füstölő kifogástalan keltezésére lenne szükség; erre azonban jelenleg még csak kilátás sincsen.Ezt lásd később is! 131 Voronov–Senkao, Vooruzenie 159, ris. 22: 4, 21–32. 132 Ld. Dmitrev, Fibuly 76, ris. 3: 76–81; A. K. Ambroz, O dvuplastincatych fibulach s nakladkami. Analogii k stat’e A. V. Dmitrieva, in Drevnosti 107–121. 133 Ld. Somogyi, Typologie 128; Lőrinczy, Szegvár 138–139. 134 Ld. Lőrinczy, Szegvár. Korábban – a cibiliumi kivételével – ezeket övvereteknek tartottam, ld. Bálint, Üc Tepe 357. 135 Afanas’ev, Chronologija 44, ris. 1: 2, (alulról számítva) 1. periódus. 136 Runic, Sklepy 242, ris. 7: 11; 243, ris. 8: 11. 137 Bálint, Üc Tepe 357, 187. j. Ezek egyik változatának tekinthető az a hajdúszoboszlói veret, amelynél a kereszt alakhoz a negyedik pajzs alakú elem hiányzik (39. kép: 35). A martinovkai típusú vereteknek a Kárpát-medencében viszonylag ritka volta miatt érdemes megemlítenünk, hogy hasonló formájú – ámbár eltérő anyagú és díszítésű – veret Suuk suban látott napvilágot, ld. 39. kép: 36. Van továbbá egy olyan variáns is, amelyen két pajzs alakú veret s egy függesztőszíj befűzésére alkalmas bújtató van, ld. 39. kép: 32, 33. Itt említhető meg, hogy fölmerült a lehetősége: nem biztos, hogy a kunágotai lelettel együtt kezelt, utóbbi típusba sorolható veret (39. kép: 34) valóban Kunágotán (Bóna, Avar leletei 95) s egyáltalán: a Kárpát-medencében látott volna napvilágot. Szíves szóbeli közlése szerint a tárgy rendkívül jó megtartása, a nitszögek között megőrződött bőrdarab jellege alapján Garam Évában fölmerült a gyanú, hogy e veret nem az avar korból származik, hanem például a Zichy-expedíció anyagából. A véletlen játéka, hogy a szóban forgó lelet legjobb párhuzamának – a Zichy-expedíció anyagában (!) közölt „Saraj-i” veret – lelőhelye valószínűleg szintén téves. Különös módon mindenki figyelmét elkerülte egy apró közlés, aki a „Saraj-i” leletekkel foglalkozott (jómagamét is, vö. Bálint, Archaologie 41–42). N. I. Mancevic kiderítette ugyanis, hogy a Pósta B. által közzétett „Saraj-i” tárgyak valójában Kamuntáról kerültek be az Ermitázsba, ld. Maculevic, Bol’saja prjazka 132, 1. j. (Szintén Garam É. baráti közléséből tudom, hogy ezt a körülményt A. K. Ambroz is ismerte.) Ez az „új” kamuntai lelet (vö. 39. kép: 29) 125
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
veretek esetében is – lényegesebbnek látom azt a körülményt, hogy eltérő díszítésű, de hasonló alakú veretek a korabeli bajor, alemann és itáliai langobard temetőkben, a lószerszám részeként is megtalálhatók.138 Ennek értékeléséhez még külön tanulmányokra lesz szükség. A veretes lábbelinek az Üc Tepe-ivel egykorú transzkaukázusi használatáról értékes írásos adatokkal is rendelkezünk. Eszerint – a Cibiliumtól néhány kilométerrel délre eső! – Lazikében uralkodó I. Tzathos „perzsa módon gyöngyökkel díszített lábbelit” viselt (Malalas 413, Theophanes 393). 139 Üc Tepe értékelése szempontjából még érdekesebb, hogy Kaukázusi Albánia uralkodója – a sír általam feltételezett koránál mintegy egy évszázaddal később – a sahtól „gyöngyökkel kirakott lábbelit” kapott (Moses Kalankatvac‘i II.18). Armenia 5–6. századi uralkodóinak kiváltsága volt vörös csizmát hordani (Stephanos Orbelian 4.53; Procopios, De aedificiis 3.1.18–23).140 A díszes lábbeli viselete tehát divatban volt a korabeli Transzkaukázusban, ezért szükségtelen és alaptalan lenne az Üc Tepe-i veretes lábbeli iránti igényt a steppéről levezetni (különösen ha az ott használtak még tipológiailag is eltértek a tárgyalt Arax menti sírétól).
4.7. Temetkezési szokások az egykorú steppei népeknél A. A. Iessen áttekintette mindazt a néhány lehetséges jegyet, mely Üc Tepét a steppéhez fűz(het)i. Nem foglalkozott viszont azzal, hogy a steppén akkoriban elterjedt tárgy- és embertani típusok mennyire tekinthetők egyben steppei eredetűeknek is, avagy azok egy-egy esetben maguk is csak idegen elemeknek, esetleg importtárgyaknak számítanak-e. Ugyanígy nem fordított figyelmet arra sem, hogy az Üc Tepe-i temetkezési szokások a steppeiekkel egyáltalán rokonságban állnak-e, vagy netán inkább eltérnek azoktól. Az Amur és a Duna, a Káma és az Észak-Kaukázus közti területekről közzétett steppei (típusú) temetkezések között nem találni az Üc Tepe-inek párját vagy rokonát. A 6–7. századi steppei népek temetkezési szokásai általában igen egyszerűek voltak: a legtöbb sírgödör mérete kb. 2×1 m, falai függőlegesek; a Közép-Volga vidékén, az Észak-Kaukázusban és Közép-Ázsiában padmalyos temetkezések is előfordulnak. A 6–7. századi kurgánok esetében csak a belső- és közép-ázsiai türköknél fordul elő a kőpakolás,141 azok azonban vagy a sírgödröt töltötték ki, vagy a sírt magát födték be – mindez tehát nem hasonlítható az Üc Tepe-ihez. Az Üc Tepe-i sír temetkezési szokása teljesen egyedülálló, de önmagában az már a kurgán mérete és a halottnak a sírfenéknél magasabbra való fektetése is. Túl korai lenne ebből etnikai-kulturális következtetést levonni, mindenesetre megállapíthatjuk: akár csak megközelítőleg is hasonlókkal sem a steppén, sem a szomszédos perzsáknál nem találkozunk. Az esetleges steppei kapcsolatokra vonatkozóan a legtöbbet az e korból legnagyobb sírszámmal képviselt avarokkal való összehasonlítás mondhat: kurgánt a 6–7. századi Kárpátmedencében mindeddig talán csak egyszer lehetett megfigyelni (Szentes-Lapistó, ld. alább), míg a részleges és teljes lovas temetkezések, valamint a 7. századi nagy avar temetők rítusainak egyetlen vonása sem fedezhető fel a szóban forgó sír esetében.142 Részben ugyanebből az időből és ugyancsak a steppéről származnak a türkök temetkezései is, melyek között szintén nem lelni föl olyan vonásokat, amelyek az Üc Tepe-ivel rokonnak lennének mondhatók, s ugyanez áll a 6–7. századi kelet-európai steppei sírokra is. Földrajzilag és a kurgán mérete szempontjából is a legközelebbi párhuzamokat a Cir jurt-i 6–7. századi halomsírok között lehet keresni. E lelőhely szintén a keleti Kaukázusban, csak éppen annak az északi oldalán van; egyike a legfontosabb kazáriai régészeti emlékeknek s így az egész régió kiemelkedő jelentőségű lelőhelyei sorába tartozik. Feltárója Kazária egyik legfontosabb városával, Balangarral azonosítja. 143 Kisebb-nagyobb méretű kurgánokat figyeltek ott meg, melyek többnyire 15–20 m átmérőjűek, 1–3 m magasak (a legnagyobb kétségkívül jobban illik bele földrajzi környezete anyagába, mint a Felső-Don-vidéki Zarajsk környékére való lokalizálásuk esetén, s ugyanez áll a „kunágotai” veretre is; nem beszélve arról, hogy ily módon a két tárgy tipológiai rokonsága minden egyébnél kézenfekvőbb magyarázatot kapna. Beleillik e képbe az is, hogy a Metropolitan Museum of Art nishapuri ásatásáról egy, a „kunágotaihoz” közel álló alakú és méretű, de nefritből készült dísz látott napvilágot, ld. 39. kép: 39. Méreteik: „Kunágota” H: 4,5 cm, Sz: 4 cm, vast.: 0,5 cm; Nishapur: H: 3,7 cm, Sz: 3,2 cm, vast.: 0,6 cm. Az utóbbit – bizonyára tévesen – a 9–10. századra keltezték: M. Jenkins–M. Keene, Islamic Jewelry in the Metropolitan Museum of Art, New York é. n., 33, Fig. 12. 138 Paulsen, Niederstotzingen 64, Fig. 29. 139 Szádeczky-Kardoss S. a kérésemre ellenőrizte, hogy a kérdéses helyen a „gyöngyök” helyett nem inkább „veretet” vagy „granulációt” lehetne-e érteni. Megerősítette, hogy mindkét szerző szóhasználata egyértelműen gyöngyök használatára utal. Szíves segítségéért újból köszönetet mondok! – Tanulságos egyébként látni, hogy a Bizáncból királyi jelvényeket elfogadó, tehát politikailag a császár fennhatósága alá tartozó Tzathos ruházatában szászánida divatot követő elemek is voltak. 140 A transzkaukázusi hatalmi jelvényekről ld. Toumanoff, Studies 134. 141 Ld. Ju. I. Trifonov, Konstrukcii drevnetjurkskich kurganov Central’noj Tuvy, in Pervobytnaja archeologija Sibiri, red. A. M. Mandel’stam, Leningrad 1975, 185–193; V. A. Mogil’nikov, Tjurki, in Stepi Evrazii 121, ris. 18. 142 Az avar kori temetkezési szokások elemző összefoglalása a magyar régészet nagy adósságai közé tartozik, a kérdéskör bevezetéseként, további irodalommal ld. P. Tomka, Archaologische Studien der awarenzeitlichen Völker, MAG 116(1986), 155–168; uő, Awarische Bestattungssitten-Abriß der Forschungsgeschichte bis 1963, in Awarenforschungen II, 969–1023. 143 Magomedov, Obrazovanie chazarskogo kaganata, Moskva 1983, 49–49., a kutatási helyzetről ld. Bálint, Archaologie 24–68.
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
átm. 50 m, M: 5 m).144 A feltárt leletegyüttesek egy része szászánida és bizánci pénzekkel keltezhető, melyek révén biztosan tudni: vannak köztük az Üc Tepe-ivel biztosan egykorú temetkezések is. Egyedi jellegzetességük a kurgánok alatti nagy sírkamrák építésének szokása, melyek bejárata észak felé esett, a fenekük vízszintes vagy rézsút kialakított, esetleg lépcsőkkel ellátott volt (H: 2–7 m, Sz: 0,8–2 m, M: 1–5 m). Az ovális vagy lekerekített négyszög alakú sírkamrák Ny–K-i tájolásúak (H: 1,5–4 m, Sz: 1,2–2,5 m), bejáratukat kő- vagy téglapakolással zárták el. Nem egyszer sikerült koporsó és a csontvázak alatt halotti ágy (?) maradványait találni. Az Üc Tepe-i sír feltételezett kazár származtatásával kapcsolatban igen lényeges, hogy ez minden, amit a hozzá térben és időben legközelebb eső kazáriai temetővel kapcsolatban párhuzamként egyáltalán számításba lehet venni. Cirjurtban egyébként más, 5–7. századi temetőket is megfigyeltek, azokban egyszerű aknás vagy – ritkán – padmalyos sírgödrök voltak, mindenesetre egyetlen sem akadt, melyet akár távolról is rokonságba lenne állítani az Üc Tepe-ivel. Az utóbbi kazár eredetének hipotézise tehát egy újabb oldalról nézve veszti el (lehetséges) alapját. A nagy kiterjedésű Cir-jurt-i ásatások az Üc Tepe-i sír etnikai meghatározásának egy másik lehetőségét is kérdésessé teszik, nevezetesen azt, hogy az utóbbi helyen egy szavír férfit temettek volna el. 145 E feltételezés módszertani okból már egyedül annak alapján is megkérdőjelezhető lenne, hogy mindmáig egyetlen sírt sem ismerünk, melyet a szavírokkal lehetne kapcsolatba hozni. E körülmény önmagában természetesen még nem lehet az elutasításunk alapja, hiszen minden, régészetileg ismert hagyatékú steppei nép azonosítása is valahogyan hasonlóképpen kezdődött el. Az sem vonható kétségbe, hogy a szóban forgó etnikai meghatározás mind időrendi szempontból (Üc Tepe 628 utáni keltezése kizártnak tekinthető), mind pedig a történeti események fényében a kazár teóriánál még reálisabbnak is tűnik. Hogyan áll hát a dolog történeti szempontból?
4.8. A transzkaukázusi „szavírok” történetéről A szavírok146 6. századi transzkaukázusi jelenlétének kutatását nagyban megnehezíti, hogy a szóba jövő bizánci, örmény, albán, iráni és más forrásokban erősen archaizáló tendencia figyelhető meg, azaz a népneveket igen sokszor toposzként használják. Az orientalisták és kaukazológusok által állandóan vitatott kérdés elemzésébe – ilyen irányú képzettségem nem lévén – nem bocsátkozhatom, hogy ti. egy adott népnév mely esetben vonatkozik ténylegesen a szavírokra és mikor más török nép(ek)re, nem beszélve a szavír–kazár azonosság szintén roppant bonyolult problémaköréről. Röviden mégis át kell itt tekintenünk a 6. századi transzkaukázusi szavírok (vagy: „szavírok”) történetét, hogy tisztábban lássuk: egyáltalán lehet-e alapja az Üc Tepe-i temetkezés szavír meghatározásának? Az ott eltemetett férfi kazár vagy szavír eredetét valló régészek egyike sem vizsgálta meg az idevonható történeti forrásokat és feldolgozásokat, a végső tétel – a kazár vagy szavír származásé – tehát nem egy kutatás végeredménye, hanem a sírnak általuk adott kormeghatározásának függvénye és/vagy pedig annak az a priori megelőlegezett nézetnek következménye, hogy a feltárt sírban csakis steppei eredetű férfi nyugodhatott. A fentiekben – remélhetőleg – sikerült rámutatni azon szempontok gyöngéire, amelyek ahhoz feltételezéshez vezettek, hogy e sír a kazárok 628-as hadjáratával állna kapcsolatban. Anélkül, hogy a népnév azonosítási kérdéseibe belebonyolódnánk, tekintsük át röviden, hogy mit tudunk a szavíroknak a 6. században a Transzkaukázusba vezetett hadjáratairól. A szavírok a 6. században a Kaspi-tenger nyugati partvidékén, a derbenti kaputól északra laktak, onnan indultak a Kaukázustól délre irányuló hadjárataikra. Egyszer a bizánciakat, máskor az irániakat támadták meg, többnyire a másik nagyhatalom seregével szövetségben. Az 515. évi nagy hadjárat után a szavírok, illetve „szavírok” (= kazárok?) megfordultak Armeniában (528), Lazikében (531, 552), Grúziában (552–553) és Albániában (588– 589), 552–562 között letelepedtek Albánia északi részén. A szavírok egy részét a bizánciak a Kura jobb partján, Tbilisitől délre telepítették le.147 Mármost melyek az Üc Tepe-i sír szavír meghatározásának nehézségei? Mindenek előtt egy rövid időre (ld. alább) tekintsünk el attól a problémától, hogy a szavírok egyáltalán miért temették volna el az egyik vezérüket idegen földön. Nem találni azonban semmilyen elfogadható hipotézist annak magyarázatára sem, hogy Üc Tepének a szavírok rövid észak-albániai tartózkodásával való összekapcsolása esetén is még miként lehetne a szállásterületük és a lelőhelyünk közti kb. 100 km-es és több évtizedes távolságot (vö. a solidus 522–527 között történt veretése és a szavírok letelepedése 575-ben) áthidalni? Túl nagy a földrajzi távolság Üc Tepe és a mai lori steppe szomszédságában fekvő Borcalo között ahhoz is, hogy – további problémák hosszú sorát elindítva! – Magomedov, Verchnecirjurtovskij 33. Fëdorov–Fëdorov, Rannie tjurki 64–66. 146 Ld. Gy. Moravcsik, Byzantinoturcica I, Berlin 1983, 67–69; Czeglédy, From East 103. 147 A steppei népek 6. századi transzkaukázusi betöréseire ld. Hannestad, Relations 493, 3. j.; Higgins, Persian War 35–38; R. Gusejnov, O tjurkach IV–VII vv. i ich proniknovenii v Azerbajdzane, in Sirijskie istocniki XII–XIII vv. v Azerbajdzane, red. R. Gusejnov, Baku 1960; A. V. Gadlo, Etniceskaja istorija Severnogo Kavkaza IV–X vv., Leningrad 1979, 86–89; Ju. R. Dzafurov, K voprosu o pervom pojavlenii sabir v Zakavkaz’e, VDI 1979/3, 163–172; uő, Onogury vizantijskich pisatelej i chajlandury Elise, VV 41(1980), 153–162. 144 145
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
netán a szavárdokra148 gondolhassunk. A szavírok és szavárdok egymáshoz való viszonya ugyanis egy újabb, roppant bonyolult kérdéskör, s ebbe nekünk, a tárgyakkal és temetkezési szokásokkal foglalkozó régészeknek nem is kell belebonyolódnunk. Elegendő lenne arra adnunk megnyugtató választ, hogyan láthatta volna el egy legyőzött és idegenben letelepített nép egy elhunyt előkelőjét idegen eredetű és értékes mellékletekkel? S van itt még egy politikai, illetve társadalomlélektani vonatkozás is: amennyiben a legyőzött nép vezérét idegen érdekszférában, idegen tárgyakkal és idegen módon temették el, akkor a halott maga – kulturális értelemben – már aligha volt szavírnak tekinthető. Az Üc Tepe-i sír szavír eredete a Fëdorov–Fëdorov szerzőpáros teóriájában négy érvre támaszkodik:149 1) a sír korának a 6. századi meghatározása (ezt a szerzőpáros nem indokolja meg). Ez különben az a szempontjuk, amellyel – más alapokon és módszerrel ugyan – magam is egyetértek. 2) az edény formája, melyről az első közlemény szerzője azt vélte, hogy az idegen a lelőhely környezetében s további érvként egy észak-kaukázusi edényre hivatkozott; a szerzőpáros ezt egy másik – 7–8. századi! – északkaukázusi edényre (Kesene-ala150) való hivatkozással toldotta meg. Úgy vélem, a Transzkaukázus keleti felének mai kutatási helyzete mellett kockázatos egy-két analógia alapján ilyen jellegű következtetést levonni. Amennyiben ez elfogadható lenne, akkor miként kellene azt a megfigyelést „történetileg” értékelni, hogy a dagesztáni Terek és Sulak vidékének kerámiája „Kaukázusi Albánia fazekas hagyományainak hatását” tükrözi?151 Ezek az esetleges „hatások” mindenesetre éppen az ellenkező irányban hatottak, mint azt a szavír eredetteória indokolná. Az időrendi bizonytalanságtól eltekintve az érvelelésnek ez a része azon a ponton a leginkább támadható, hogy Üc Tepe környékének kerámiája ismeretlen; következésként egy szokatlan edényformából megengedhetetlen a leletegyüttes idegen eredetére következtetni. Ám ha ez utóbbi – az edény idegen eredete – valamilyen módon mégis igazolható lenne, az viszont még mindig nem szólna a halott férfi észak-kaukázusi származása mellett; egy hadsereg aligha visz magával agyagedényt távoli hadjáratra. Végső soron ha beigazolódnék ezen edény idegen készülése, az akkor sem jelenthetne többet, mint hogy a Transzkaukázus keleti felében eggyel több importtárggyal van dolgunk. 3) A szerzőpáros messzemenően támaszkodik a koponya antropológiai meghatározására (ld. alább). Ennek során az szaltovo–majaki kultúra egyik leghíresebb temetője lényeges szerepet játszik. Zlivki a Donyec felső folyása mentén fekszik, századunk elején ott 35 sírt tártak fel.152 A (volt szovjet) régészeti kutatásban rendszeresen hivatkoztak arra a szakvéleményre, mely szerint e temetőt a brachykrania jellemzi, s benne az europid és turanid elemek keverten jelentkeznek.153 Ez a meghatározás lényeges módon járulhatott hozzá annak a sémának kialakulásához, mely szerint a zlivki temető a szaltovo–majaki kultúra bolgár-török eredetű népességből álló variánsnak fő képviselője.154 Csakhogy Zlivki és Üc Tepe között óriási földrajzi távolság van, no meg a Kaukázus vonulata húzódik közöttük. Mindemellett nem árt a két temető időrendi és antropológiai különbségeiről sem megfeledkeznünk: a) Üc Tepe a 6., legkésőbb a 7. század elejéről származik, a zlivki temető viszont a 8–9. századra keltezhető, b) az előbbi koponya a pamirid, az utóbbi temető elsősorban a turanid csoporthoz tartozik, c) a bolgárokat és a szavírokat eddig senki sem tartotta azonosnak. A szerzőpáros valójában csak azért bonyolódott bele ebbe a hipotézisláncolatba, mert Zlivkiben az antropológus az erős mongolid jegyek mellett némi elő-ázsiai és pamirid elemeket is kimutatott. Czeglédy K., IV–IX. századi népmozgalmak a steppén, A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 84, Budapest 1954, 36; Marquart, Skizzen 35 és uo. 67. j. a borcalóban letelepedett szavírokat a grúz források „sevordik”-jaival hozza kapcsolatba, ez utóbbiakat pedig hosszú ideje a sabartoi asphaloi (Konstantinos Porphyrogennetos, De adm. imp. cap. 38) néppel összefüggésben tárgyalja a kutatás. Mindennek megvitatása messze túlnőne a jelen munka keretein; a kutatástörténetet ld. Czeglédy K., A szavárd kérdés Thury József előtt és után, Magyar Nyelv (Budapest) 55(1959), 373–385. 149 Legjobb fényképét ld. Trever–Lukonin, Serebro 120, Nr. 48, Fig. 122. Trever, Ocerki 290, 327. ezt az ábrázolást Kaukázusi Albánia 7. század középső harmadában uralkodó királyával, Juanserral azonosította, amihez mindenek előtt a füstölő kifogástalan keltezésére lenne szükség; erre azonban jelenleg még csak kilátás sincsen.Ezt lásd előbb is! 150 E temető leleteit Z. A. L’vova szíves engedélyével tanulmányozhattam az Ermitázsban. A temető kerámiaanyagát nem láttam, a fémleletek egyértelműen a szaltovo–majaki kultúra tárgytípusaival egyeznek meg, e tekintetben tehát a szóban forgó temető egy teljesen másik időrendi helyzetű és etnikai-kulturális összetételű régészeti kultúrához sorolható. A temető közlése: E. I. Krupnov, Otcet o rabote archeologiceskoj ekspedicii 1947 goda v Kabardinskoj ASSR, Ucenye Zapiski Kabardinskogo Naucno-Issledovatel’skogo Instituta 4(1948), 281–328. 151 Vö. M. G. Magomedov, Die Töpferproduktion im alten Chasarien, in Die Keramik der Saltovo-Majaki Kultur und ihrer Varianten, Hg. Cs. Bálint, VariaArchHung III(1990), 288. 152 S. A. Pletnëva, Ot kocevij k gorodam. Saltovo-majackaja kul’tura, MIA 142, 1967, 91–94. 153 V. V. Ginzburg, Antropologiceskij sostav naselenija Sarkela-Beloj vezi i ego proischozdenija, MIA 109(1963), 262. 154 Runic, Sklepy 242, ris. 7: 11; 243 ris. 8: 11. 148
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
4) A szerzőpáros hivatkozik a Cir-jurt-i temetőkre is, ami természetesen megengedhető, de egyáltalán nem kifogástalan módszer. Mármost azt el kell fogadnunk, hogy a lelőhelynek Balangar várossal való azonosítása mellett szólhatnak érvek, az viszont aligha vonható kétségbe, hogy ezen azonosítás helytálló voltától függetlenül – minthogy egy kazáriai városról van szó – az ott föltárt sírok között legalább egy-két csoport kazár eredetű is kellett, hogy legyen. A szavír–kazár viszony megvitatásától továbbra is távol tartom magam, elvileg nem zárkózhatunk el azonban attól a lehetőségtől, hogy Cir-jurt esetleg a szavírokhoz (is) tartozhatott. Ezen kívül az is tény, hogy a Cir-jurt-i sírok között kellett, hogy legyenek olyanok is, amelyek a 6. századból valók. Következésként elképzelhető, hogy Cir-jurtban tártak fel szavír sírokat is (ezek azonosítása azonban még várat magára!) – csakhogy az ott napvilágra került több száz sír között egyetlen egy sincsen, melynek mellékletei és/vagy temetkezési szokásai Üc Tepével rokonságot mutatnának. Ily módon az Üc Tepe-i temetkezés szavír meghatározása a jelenleg rendelkezésre álló adatok mellett tarthatatlan. További szempontok is szólnak a szóban forgó sír steppei eredete ellen.
4.9. Eltemethettek-e egy vezért idegen földön? 4.9.1. Az idegenben meghaltakat hazaszállítják! Mindeddig föl sem merült a kérdés, hogy egyáltalán miért temettek volna el egy steppei vezért idegen földön? E problémával a kutatás még csak általános jelleggel sem foglalkozott.155 A régészek temetőelemzései (Magyarországon kiegészítve a pótolhatatlan Lengyel Imre-féle vizsgálati módszerekkel156) és szórványos néprajzi megfigyelések157 arra utalnak, hogy az egykori közösségek a családi egységekben való temetkezésekre törekedtek. Erre utal néhány írásos adat is. Ammianus Marcellinus részletesen leírta, miként ostromolták 359ben az irániak a hunok (nála: chioniták) és a kaukázusi albánok segítségével Amida városát (XIX:1). A hosszú harc során elesett a hun hadvezér (nála: király) fia, s ezért a sereg napnyugtáig küzdött, hogy visszaszerezze a holttestet (végül sikerült nekik). Ez a történet nemcsak a trójai csata megfelelő jelenetére emlékeztet – így volt vele már a 4. századi történetíró is –, de számunkra némi segítséget nyújthat Üc Tepe kutatásához is. A későbbiek során ugyanis Grumbates, a hun vezér elhamvasztatta fia holttestét, maradványait egy ezüsturnába tétette, hogy azt otthon eltemethesse. – Némileg hasonló játszódott le az egyik arab–kazár háború során is, amikor egyik vezérük holttestének az ellenség kezére való kerülését tulajdonképpen nagyobb csapásnak tartották, mint magát a halálát.158 A türkök 582-ben egy, a kínaiakkal vívott csata után összegyűjtötték az elesettek holttestét s elégették azokat.159 Az Üc Tepe-i sírhoz térben, időben és etnikailag-kulturálisan legközelebbi analógia: a perzsarméniai Vrkan tartomány marzpanja, Smbat Bagratuni 602-ben az iráni fővárosban hunyt el s holttestét „a saját sírkamrájába” szállították el (Sebeos XIX). Az idegen földön való eltemetés gyakorlata ellen szól továbbá a dunai bolgárok egyik kérdése is, melyet II. Miklós pápa válaszából ismerünk. A levél a dunai bolgár hitvilág köztudottan egyik legértékesebb dokumentuma, így hát amikor a bolgárok azt kérdezték, hogy a háborúban elesetteket haza kell-e vinni,160 akkor az közvetve számunkra azt is mutatja, hogy számukra ez volt a természetes. Végül itt említem meg azt a jól ismert, mégha nem is kellően tisztázott forráshelyet, mely szerint a mongolok az 1241–42-es magyarországi hadjáratban elesetteket egy külön temetőben hantolták el (Plano Carpini III.14). Ugyanezt a gyakorlatot tükrözi a Mongolok titkos történetének azon adata (cap. 198), mely Toktoa 1205-ben bekövetkezett haláláról szólván azt hozza a tudomásunkra, hogy a merkit vezér fiai nem lévén abban a helyzetben, hogy apjukat a csatamezőn eltemessék, vagy holttestét elszállítsák, levágták a fejét és azt vitték haza.
J.-P. Roux, La mort chez les peuples altaiques anciens et médiévaux d’apres les documents écrits, Paris 1963. több esetben is megkerülte ezt a kérdést. 156 I. Lengyel, Die Laboratoriumuntersuchung des Graberfeldes von Keszthely-Fenékpuszta aus dem 6. Jahrhundert, JRGZM 18, 1971, 191– 199; Bakay K., A X–XI. századi magyar köznép temetkezési rendjének egyik változata. Somogyi Múzeumok Közleményei II, 1975, 23–46: I. Lengyel, Ergebnisse der Laboruntersuchungen menschlicher Knochenüberreste aus dem früharpadenzeitlichen Graberfeld von Szabolcs, in L. Kovács, Das früharpadenzeitliche Graberfeld von Szabolcs-Petőfi Str., VariaArchHung VI(1994), 183–213. 157 N. I. Veselovskijjal történt meg, hogy Asztrahany környékén kirgizekkel találkozott, akik elhunyt rokonuk sírját újra kiásták, a csontokat egy zsákba gyűjtötték, hogy a halottat hazavihessék és őt a családja elsirathassa, vö. P. Tomka, Les termes de l’enterrement chez les peuples mongols, ActaOrHung 18(1965), 147, 76. j. 158 W. Barthold, Histoire des Turcs d’Asie centrale, Paris l945, 15. – A neves turkológus az esetnek nem tulajdonított jelentőséget; amikor a török népek hitvilágáról értekezett, azon a nézeten volt, hogy annak idején a holttest megőrzésére nem fordítottak figyelmet (itt a kitemetkezések szélesen elterjedt gyakorlatára és a halott lelkével kapcsolatos eljárásokra gondolhatott). A szóban forgó történetet úgy értékelte, hogy a kazárok a holttest megbecstelenítésétől tarthattak, s itt egy asszony történetére hivatkozott, akit elrabolt az ellenség. Barthold a most tárgyalandó forrásadatok ismeretében valószínűleg nem fogalmazott volna ilyen egyoldalúan. 159 Ecsedy, Temetési szokások 17. 160 Nicolai PP responsa ad consulta Bulgarorum, cap. XC., in Monumenta Germaniae Historica, Hannover–Berlin, Epistolae VI/1, Berlin 1912, 19, 598. 155
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
Mindezekkel szemben nem tudok egyetlen adatról sem a kora középkori steppéről, mely azt tanúsítaná, hogy a hadjáratok során elesetteket az idegenben temették volna el.161 Az itt felsoroltak viszont egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a kora középkori steppei népek és szomszédaik a halottaikat hazaszállították. Ezért sem valószínű, hogy Üc Tepén olyan férfit temettek volna el, aki azon a földön idegen lett volna.
4.9.2. Vannak-e steppei jellegű temetkezési szokások Üc Tepén? Az Üc Tepe-i sír halottas szokásainak minden részlete – nézetem szerint – arra mutat, hogy ezt a férfit nem a steppei harcosok és vezérek esetében szokásos módon temették el. Nem volt mellette sem ló, sem lószerszám és hiányzott a sírjából a steppei férfiak legfontosabb fegyvere: az íj, nyíl és a tegez is! Mindezek együttes hiányát döntő körülményként értékelem. Elég egy pillantás a gazdag 6–7. századi steppei típusú sírokra (például Kunágota, Glodosy), a közelebb eső Cir-jurt-i temetőre vetnünk s szembetűnik: a lószerszám és az íjászfelszerelés azokban szinte elengedhetetlen melléklet! Ehhez hozzászámítva azt, hogy a mellette feltárt kardés övveretek jellege csak távoli, tipológiai rokonságot mutat a steppeiekkel, arra kell következtetnünk, hogy Üc Tepén nem steppei vezér sírjával van dolgunk. A steppén oly gyakori íjászfelszerelésnek Üc Tepén való hiányára talán sikerül egy kulturálisan közelebbi forrásadattal magyarázattal szolgálni. A dailamiták – Dailaman iráni tartomány lakói (ld. alább) – a 6. század közepe táján (Üc Tepe valószínű korával egy időben!) íj nélkül mentek harcba (Agathias 17.5).
4.10. Az antropológiai meghatározásról Az Üc Tepe-i férfi „északi”, azaz steppei eredetének meghatározásában komoly szerepet játszott az ásatás során erősen megsérült koponya antropológiai meghatározása. A sír régészeti feldolgozásához csatolt rövid szakvéleményben a koponya brachykran jellegűként szerepel, melyet taxonómiailag a pamirid (az akkori szovjet terminológia szerint: „közép-ázsiai folyamköz”) típushoz soroltak. Az antropológus szerint ugyanez a típus jellemző az Alsó-Volga-vidéki szarmaták koponyáit, a Sarkellal szemközti település és a zlivki temető embertani anyagát.162 E következtetéssel és az ahhoz vezető módszerrel kapcsolatban az alábbi megjegyzések tehetők: Mindenekelőtt azzal a triviális közhellyel kell kezdenünk, hogy a kutatás csak olyan adatokra támaszkodhatik, amelyek a rendelkezésére állnak. Nagy horderejű következtetések viszont csak abban az esetben engedhetők meg, ha az adott terület kutatottsága legalább az átlagost eléri. Ezért hát először is szükség lenne a lelet közvetlen környékének, a volt Szovjet-Azerbajdzsánnak és a szomszédos Északlnyugat-Iránnak antropológiai szempontból valamelyest megnyugtatónak tartható feltártságára – embertani alapon ugyanis az Üc Tepe-i sír idegen eredete csak akkor jöhetne számításba, ha az utóbbi taxonómiai típusa az említett régió csontanyagától lényegesen különböznék. A jelenlegi kutatási helyzet azonban végtelenül távol áll ettől, egyedül az Üc Tepétől északra kb. 100 km-re levő Mingecaurból származó embertani anyag áll a kutatás rendelkezésére, mintegy 200 db koponya a Kr. e. 10–Kr. u. 10. századból. Legnagyobb darabszámmal az 1–7. század közti időszak van köztük képviselve (132 db), sokukon (54 db) koponyatorzítás nyomai figyelhetők meg. Valamennyi europid típusú, dolichokrania és keskeny arc jellemzi a mingecauri koponyákat 163 – ezek bajosan tartozhattak szavírokhoz, kazárokhoz vagy más, steppei eredetű népcsoportokhoz! Az antropológiai kutatás helyzetét a legjobban az érzékelteti, hogy a mingecaurihoz tipológiailag legközelebb állónak látszó embertani sorozat az Észak-Kaukázusból ismert (Devgi).164 Mingecaurban különben a brachykran típus a Kr. e. 1. ezredév vége táján terjed el, akárcsak Irán híres bronzkori lelőhelyén (Tepe Sialk, B-temető).165 Mindebből kiderül, hogy mégha egy sor brachykran koponya lenne is ismert a Transzkaukázusból, akkor sem lenne szabad abból etnikai következtetést levonni, lévén a brachykrania nem etnospecifikus jegy. A. A. Iessen más, pamirid koponyákat tartalmazó temetőkre tett hivatkozásai is fenntartással kezelendők. Ez az antropológiai típus viszonylag jól ismert, s a területi elterjedéséről is van bizonyos képünk. 166 Módszeres régészeti és antropológiai gyűjtőmunka a bennünket érdeklő régióban egyedül az egykori Szovjetunió területén folyt, míg Iránban, Afganisztánban és kínai Turkesztánban egyáltalán nem, holott a pamirid embertani típus nyilvánvalóan ott is jelen volt, illetve van. I. Ecsedy, Ancient Turk (T’u-Chüeh) Burial Customs, ActaOrHung 38(1984), 265. V. V. Ginzburg, Antropologiceskaja charakteristika cerepa celoveka iz vpusknogo pogrebenija v kurgane No. 3 v urocis ce Uc Tepe, in Iessen, Raskopki 192. 163 R. M. Kasimova, O kraniologiceskich materialach iz raskopok v Mingecaure, in Voprosy istorii 44–51. 164 Uott 47. 165 Uott. Makkay J. baráti közlése szerint az iráni temető valószínűleg a médekhez kapcsolható s a Kr. e. 11–9. századra keltezhető. 166 P. Lipták, Zur Frage der anthropologischen Beziehungen zwischen dem mittleren Donaubecken und Mittelasien, ActaOrHung 5(1955), 271–312; uő, Avars and Ancient Hungarians, Budapest 1983, 21, tab. I: 1–14. 161 162
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
Teljesen megtévesztő volt viszont az Üc Tepe-i koponyát a 9–10. századi sarkeliekkel párhuzamba állítani. Az írásos források valóban részletesen tudósítanak a kazáriai városok polietnikus jellegéről és konkrétan: bennük a közép-ázsiai eredetű lakosság magas számarányáról. Arról is tudunk, hogy olykor összefüggő népcsoportok és muzulmán kereskedők telepedtek át a Transzkaukázusból, illetve Közép-Ázsiából a kazár kaganátusba (alBaladhuri; Mascudi). Mindemellett nem szabad szem elől téveszteni az Üc Tepe és Sarkel, illetve a kazáriai városok kora közötti 3-4 évszázados különbséget sem! Ezenkívül pedig amikor közép-ázsiai embertani elemeknek kazáriai anyagban való jelenlétéről beszélünk, azzal önmagában még semmi újat és meglepőt nem közlünk, amint az is triviális kijelentés, hogy Kazária lakossága az eredetére nézve összetett volt. Következésként elfogadhatatlan, hogy egy földrajzilag és kulturálisan Ázsiához tartozó vidékkel kapcsolatba hozott egyetlen embertani párhuzamból etnikai jellegű következtetést vonjunk le, különösen ha – a dolog jellegéből és már csak az embertani típus megnevezéséből is következően – a kapcsolatok éppenséggel másik égtáj irányába mutatnak. Megállapíthatjuk: az Üc Tepe-i koponya pamirid jellege egyszerűen összhangban van a lelőhely földrajzi és történeti, kulturális helyzetével. Az Üc Tepe-i koponyáról adott szakvéleményből kiolvasható, hogy az antropológustól lényegében egy prekoncepció alátámasztását várták el („A leletegyüttes alapján A. A. Iessen úgy véli, hogy a halott Északról [Kazáriából? – V. G.] jött... Az eltemetett északi [steppei – V. G.] eredete igen valószínű.”).167 Végül meggondolandó az is, hogy egyáltalán mennyire tükröződhetik az antropológiai rokonságokban etnikai rokonság is. Az obi-ugorok köztudottan erős mongoloid embertani jegyei mellett itt még egy szélsőséges példával élhetünk: a 10. századi magyarok koponyái az adatok bizonyos csoportosításával rokonságba állíthatók ugyan az Alsó-Volga-vidéki szarmatákkal168, de arra azért mégsem gondolt senki sem, hogy a honfoglaló magyarok éppenséggel a szarmatáktól erednének és iráni származásúak lennének. Végül is az anyagi kultúra, a nyelv és az embertani típus csak összességében, s nem egyes metszetekben felelhet meg egy etnikumnak. 169 Az Üc Tepe-i férfi steppei eredete tehát sem a mellékletei, sem temetkezési szokásai, sem pedig az antropológiai típusa alapján nem igazolható. Az alábbiakban tájékozódásképpen áttekintjük a közelebbi és távolabbi környék régészeti adatait és temetkezési szokásait.
4.11. Temetkezési szokások Azerbajdzsán volt szovjet és iráni felében A volt szovjet Azerbajdzsánban a korai középkor régészeti kutatása a kezdeteinél tart, 170 ezért előfordul, hogy a leletek keltezésében olykor még az évszázadok meghatározása is bizonytalan. Hátráltatja a kutatást, hogy feldolgozatlan annak a néhány eddigi ásatásnak az anyaga, mely nagy volumenűnek mondható (Mingecaur és Semacha környéke), s hogy kora középkori temetőket alig tártak fel. E területről jelenleg a következő temetkezési szokások meglétéről lehet tudni: a) urnasír, Kr. e. 3/2. század–Kr. u. 2. század között, ez a legelterjedtebb rítus; b) egyszerű sírgödör, melyben a középre helyezett halott körül további 6-7 emberi váz található, 3–4. század; c) katakomba, 1–2. század; d) kőlapokból kialakított sírkamra, 3–6. század;171 e) gerendavázas sír, 3–4. század. A kutatási helyzet természetesen eleve megszabja Üc Tepe árnyaltabb értékelésének lehetőségeit; a temetkezési szokásával kapcsolatban csak annyit tudunk mondani, hogy hasonlókkal a megelőző századokban eddig nem találkoztak. E helyzetben roppant nehéz, ha nem éppen lehetetlen eldönteni, hogy a különleges Üc Tepe-i Ginzburg in Iessen, Raskopki 192. A. A. Iessen és V. V. Ginzburg módszerét és az abból levont következtetéseket Fëdorov–Fëdorov, Rannye tjurki 66. fenntartás nélkül vette át. 168 Tóth T., A magyarság etnogenezisének problémája, Antropológiai Közlemények 9(1965), 139–149. 169 A kérdés hatalmas irodalmából legutóbb a régész és a történész nézőpontját ld. F. Daim, Gedanken zum Etnosbegriff, MAG 112(1982), 58–71; P. J. Geary, Ethnic Identity as a Situational Construct in the Early Middle Ages. MAG 113(1983), 15–26. 170 K. Aliev, K istorii izucenija archeologiceskich pamjatnikov na territorii drevnej Kavkazskoj Albanii, Izvestija Akademii Nauk Azerbajdzanskoj SSR. Serija Obs cestvennych nauk 1961/2, 21–29; uő, Albanija és ld. még az Archeologiceskie issledovanija v Azerbajdzane, Baku c. sorozatot. A szomszédos armeniai temetkezési szokásokról ld. A. Khatchatrian, Les monuments funéraires arméniens des IVe–VIIe siecles et leur analogies syriennes, in Polychordia (Festschrift F. Dölger), Byzantinische Forschungen 1(Amsterdam 1966), 179–192. 171 Trever, Ocerki 62–66, 168–172, 182; Aliev, Albanija 145–179, 340–350 alapján. 167
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
temetkezési mód valamilyen, Kaukázusi Albániában élt etnikum szokása volt-e, vagy pedig az inkább a halott rangját tükrözte. Jómagam mindenesetre úgy gondolom, hogy ez esetben a mellékletek fajtái, az aranytárgyak száma és minősége, a sírgödör rendkívüli mérete és a sírgödör elkészítésének részletei (a kőpakolás és a cölöpök mennyisége) alapján egy, a környezetéből mindenképpen kiemelkedő rangú férfi sírjáról van szó. Szászánida, illetve szászánida kori temetőket nem ismerünk Iránból; arrafelé a kora középkor s azon belül különösen a temetőfeltárás a régészet mostohagyermekének számít. A kutatási helyzetet jól tükrözi az a régészeti topográfia, mely Ázsia ezen részében egyedülálló, s amelyet különös szerencsénkre éppen az Arax túlsó partján, a bennünket érdeklő területtel közvetlenül szomszédos, iráni Azerbajdzsánban készített el a teheráni Német Régészeti Intézet. A terepbejárás 252 lelőhelyet azonosított, melyek között 25 db szászánida kori.172 E lelőhelyek között azonban sajnos csak egyetlen egy akad, melyet „kellő óvatossággal sírépítménynek lehet tartani”, kereszt alakú az alaprajza, észak felé eső bejárattal. 173 Leletek hiányában a keltezése rendkívül bizonytalan, így a közleményből csak annyi szolgálhat közvetett tanulságul, hogy a pillanatnyilag elérhető adatok szerint Üc Tepe temetkezési szokása Azerbajdzsánnak az Araxtól délre eső részében sem találni párhuzamát. Magában Iránban a néhány eddig feltárt sírgödör egyszerű formát mutatott, 174 természetesen ezek sem állíthatók Üc Tepével rokonságba. A köztudott kutatási helyzet miatt nem lehet eldönteni, hogy az egyszerű sírgödrös temetkezések alacsony száma a temetőfeltárások hiányának tudható-e be, vagy az a szászánidáknál elterjedt temetkezési szokás függvénye lenne. A szászánida Iránnal kapcsolatos írásos források Üc Tepe rítusa vizsgálatához egyértelmű képet kínálnak. A szászánida korban a hivatalos, illetve leginkább elterjedt temetési forma a halottak kihelyezése volt. A holttesteket a téglából épített dakhmákra fektették, a ragadozó madarak prédájául. E szokást a párthus korban megfogalmazott Vendidad írta le,175 és Strabon is tudott róla (Geographika XV.3.20). Az ilyen irányú kutatásoknak köszönhetően ma már ismerünk dakhmákat, miként pithos- és sziklába vágott fülkés temetkezések nyomairól is tudunk.176 Siyavush története jól mutatja, mennyire nem volt szokásban a szászánida korban – legalábbis az uralkodó réteg soraiban – a halottak földbe temetése. Siyavush a legfőbb udvari méltóságot viselte a királyi udvarban, I. Kavad azonban különféle udvari intrikák következtében kivégeztette; többek között azt rótták föl neki, hogy a nemrég meghalt feleségét eltemettette (Procopios BP I.XI.33). Egy hiperkritikus tudós szemében e vád bizonyíthatatlannak tűnt,177 valójában a büntetés maga volt eltúlzott, s Procopios leírásából ki is olvasható a kivégzés politikai indítéka; számunkra a földbe temetésre adott reakció a lényeges. A Vendidad ugyanis csak a halottak megevését, elégetését, a kitemetést és a vízbe dobást jelölte meg jóvátehetetlen bűnnek, melyekért csakis halálbüntetést lehetett kiszabni. Az eltemetés viszont már kisebb bűnnek számított, melyért csak testi fenyítés járt, s amit pénzzel még meg is lehetett váltani, amennyiben a bűnös 2 éven belül kiásta a holttestet. 178 Ezen előírások, illetve társadalmi elvárások meglétét közvetve más, független források is megerősítik. Az imént említett Kavad volt az is, aki Grúzia meghódításakor azt követelte Gurganes királytól, hogy hagyják a holttesteket eltemetetlenül, kutyák és madarak martalékául (Proc. BP.1.12; De aedeficiis 3.7.). Az 582-ben meghalt Agathias szerint a halottak elégetése volt Iránban a leginkább elterjedt temetési szokás (II.23) s a 630 körül Közép-Ázsiában utazó buddhista szerzetes, Hiüen-cang (XI.20) leírása is az utóbbi közlést erősíti meg. 179 A másik, Iránban nagyobb tömegeket meghódító vall s a manicheizmus volt, ez – a zoroaszteri nus vall si vezetők, a mobad-ok minden üldözése ellenére is – híveinek a meztelenül, azaz melléklet nélkül való eltemetést írta elő.180 Ami a keresztényeket illeti, róluk közismert, hogy az elhunytakat eltemették és nem hamvasztott'k; a szászánida birodalomban élő hittestvéreiket érintette az 574-ben kötött békeszerződés, mely többek között S. Kroll, Archaologische Fundplatze in Iranisch-Ost-Azerbaidjan. Archaologische Mitteilungen aus Iran 17(1984), 105 skk. Uott 106. 174 Például J. M. Balcer, Excavations at Tal-i Malyan, 2. Parthian and Sasanian Coins and Burials, Iran 16(1978), 90–92. 175 Widengren, Religions 136–139. 176 Trümpelmann, Graves 317–329; vele szemben G. Azarpay úgy véli, hogy dakhma-k az iszl m előtti korban még nem voltak: The Islamic Tomb Tower: a Note on its Genesis and Significance, in Essays 9. 177 E történettel kapcsolatban A. Christensen (Iran 356) megjegyzi, hogy az kizárólag annak a Procopiosnak a könyvéből ismert, aki maga az iráni hitvilág iránt nemigen érdeklődött. Szkepszise onnan ered, hogy a szászánida korról egy sor iráni, bizánci, arab és más forrás tudósít. Ezért A. Christensen annak a forrásadatnak a szavahihetőségét is kétségbe vonja, mely szerint II. Khusro felesége egy Mária nevű bizánci hercegnő volt, mégpedig pusztán azért, mert e házasságról a bizánci források hallgatnak (uott 476, 1. j.). Boldog iranisták! A. Christensen kutatási módszere önmagában nézve abszolút tökéletes, de tudomásul kell venni, hogy voltak történetírási korszakok – még Bizáncban is akadtak ilyenek –, amelyekben nem éltek nagy formátumú történészek, sőt: Európában hatalmas régiók is vannak, melyek múltjáról évszázadokon keresztül nem emlékezett meg egyetlen történetíró sem. 178 F. Grenet, Les pratiques funéraires dans l’Asie centrale sédentaire de la conquete grecque a l’islamisation. Publications de l’U.R.A. 29, Mémoire 1(Paris 1984), 33–34. 179 Chinese Account of India, transalted from Chinese of Hiuen thiang by S. Beal. IV, Calcutta 1958, 465. E forráshelyet csak másodkézből ismertem, Ecsedy Ildikó volt szíves megkeresni számomra az eredeti forrásközlést. 180 E. Chavannes–P. Pelliot, Un traité manichéen retrouvé en Chine, Journal Asiatique 1913, 105–108, 330. 172 173
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
kimondta, hogy az utóbbiaknak szabad a földbe temetni a halottaikat (Menandros fr. 11). Mindezekből az a következtetés vonható le, hogy az Üc Tepe-i sírnak nem lehetett köze az egykorú Iránban elterjedt temetkezési szokásokhoz. Összefoglalva: meggyőződésem szerint az Üc Tepe-i sírba nem kazárt, sem szavírt vagy más steppei eredetű férfit temettek. G. Gropp már korábban egy látszatra hasonló etnikai-kulturális végkövetkeztetést tett közzé,181 de mind a kiinduló pontjait, mind pedig a végkövetkeztetését elhibázottnak tartom. már A. I. Semënov fölhívta arra a figyelmet, hogy az Üc Tepe-i harcosnak nem két kardot tettek a sírjába, mint azt G. Gropp vélte; az általa annak vélt tárgy ugyanis egy egyszerű vaskés volt, melynek méretei éppenséggel még az A. A. Iessen által közzétett fénykép alapján is kikövetkeztethetők. Ennek pedig az a jelentősége, hogy ezáltal alapját veszti G. Gropp hivatkozása a Taq-i Bostan-i harci késekre. (Mellesleg ez még mindig nem lenne elegendő az Üc Tepe-i sír iráni meghatározásához, minthogy kard és harci kés együttes előfordulásával gyakran találkozunk a kora középkori közép-ázsiai freskókon és a kelet-európai steppei sírokban.) G. Gropp ezen kívül úgy vélte, a hatalmas kurgán alá temetett férfi származása a sírjában talált gyűrű pehlevi felirata segítségével meghatározható. Tekintettel azonban arra, hogy mind ékszerek, mind pedig használati tárgyak minden korban és vidéken gyakran kerültek „idegen” országokba is, a pehlevi feliratos gyűrű önmagában még nem tekinthető etnikumjelzőnek. G. Gropp számára – a jelek szerint – különös jelentőségű volt, hogy a gyűrűn két iráni név lenne – ez viszont egyszerű nyelvi félreértésen alapul.182 Ezekből vonta le a következtetését: „Így hát nincs alapja, hogy e harcost Iessent követve kazárnak tartsuk; perzsa kellett, hogy legyen.”183 Elképzelhető, hogy a fenti törekvésem, rámutatni az Üc Tepe-i sír nomád eredetét valló nézetek gyengéire, túlságosan bonyolultnak és túlméretezettnek tűnik. Úgy éreztem azonban, hogy e részletességet mind a lelet jelentősége, mind pedig a vele kapcsolatos nézetek indokolják; mindennek hordereje ugyanis messze túlnő a lelőhely szűkebb környezetének határain. Végül is nem a steppei régészet „veszít” most el egy sírt, hanem a keleti Transzkaukázus „nyer” egyet, melynek ez lesz az első, biztosan a 6. századba keltezhető gazdag sírja, nem beszélve a szászánida régészetről, mely számára Üc Tepe az elkövetkezőkben egy sarokkövet jelenthet. Üc Tepe Kaukázusi Albánia közepébe esett; e kis országba természetesen történtek bevándorlások, 184 de az Araxtól északra eső terület lakossága sosem vált perzsává. Fölösleges erőfeszítésnek látom megpróbálkozni azzal, hogy az Üc Tepe-i férfi etnikumát – legalábbis a régészeti adatok alapján – pontosan meghatározzuk: a) az ismert kutatási helyzetben a régészet messze nincs abban a helyzetben, hogy hasonló kérdések megvitatásához megbízható támpontokat kínálhasson; b) az antropológia rendelkezésére semmilyen megbízható adat nem áll a lelőhely környékéről és korából; c) a szóban forgó vidék etnikai és történeti viszonyai túlságosan összetettek voltak ahhoz, hogy ilyen következtetéseket lehetővé tegyenek. Egy albániai város előkelő személye a 6. században egyaránt lehetett albán, örmény vagy iráni eredetű, ilyen tarka volt ugyanis az ottani uralkodó réteg összetétele. Mint láttuk, az Üc Tepe-i sír temetkezési szokása egyedülálló, mellékletei pedig semmit sem árulnak el a tulajdonosuk eredetéről. Meglehet, a származás teljesen irreleváns is volt, hiszen a közép- és vezető réteg anyagi kultúráját a társadalmi helyzet és egyedi körülmények határozták meg; számos példa hozható fel arra, hogy a származás a kora középkori Transzkaukázus arisztokráciájának politikai vonzalmaiban és magatartásában semmi szerepet sem játszott. Arménia, Grúzia, Abcházia, Kaukázusi Albánia stb. történetének már csak felszínes áttekintése is elegendő annak belátásához, hogy a királyok és vezérek állásfoglalásaiban és kulturális kötődéseikben az etnikumuk teljesen közömbös volt: a (pillanatnyi) politikai helyzet és egyéni érdekeik szerint foglaltak állást az egyik vagy másik oldalon. Mindez az egykor élt emberek néhány személyes tárgyával foglalkozó régész számára teljességgel megközelíthetetlen; ő csak az egyént elfedő, meglehetősen egységesítő, többé-kevésbé nemzetközi divat anyagi kultúrájával találkozik, s végül az említett tudomány művelőinek csak az egyezések és különbségek kutatása marad. A kora középkori Transzkaukázusban egyelőre lehetetlen azt Gropp, Gürtel 279. Az általa alapul vett Lukonin-féle olvasatban is csak egy személynév fordul elő, vö. Iessen, Raskopki. 183 Gropp 279. Itt jegyzem meg, hogy G. Gropp a szíjvégeket – tévesen – granulált díszítésűeknek tartja. Mind A. A. Iessen leírása, mind az általa közzétett, a veretek hátlapját mutató rajzok egyértelműen mutatják: csakis préseléses technikáról lehet szó. 184 Tabari közlése szerint I. Khusro Armeniában 10 ezer abcházt, alánt és „kazárt” ejtett fogságba és telepített le Azerbajdzsánban és a szomszédos területeken, ld. Christensen, Iran 369; Asurbejli, Gosudarstvo 22. A Perzsiából történt bevándorlások nyomainak tartj k az Araxtól északra előforduló „Peroz” helyneveket (Asurbejli, Gosudarstvo 30). A helynévkutatás szerint Azerbajdzsán szászánida kori helyneveinek egy része az iráni Gilan tartományból történt bevándorlás emléke, ld. Minorsky, History 13–15, főként 15, 2. j. 181 182
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
megállapítani, hogy a leletekben megfigyelhető kisebb különbségek és helyi variánsok milyen mértékben tükrözik helyi műhelyek és kultúrközpontok tevékenységét, vagy pedig azon netán etnikai és/vagy politikai csoportok kifejeződései-e. Az imént leírtakkal egyben reagálok Harmatta Jánosnak a Függelékben olvasható következtetésére is. Aszerint ugyanis az Üc Tepe-i sírban szászánida szolgálatba szegődött onogur származású férfi nyugodott volna – úgy gondolom tehát, hogy a régészet az eredeti kultúrájuktól eltávolodottak nyomát nem tudja hitelt érdemlően kimutatni. Egy asszimiláns ember és az őt körülvevő idegen kulturális környezet esetében még csak nem is lehetne elvárni, hogy az előbbi eltemetésekor a saját népe temetkezési szokásait tartsák be – ennyiben tehát lehet kompromisszumot találni kettőnk végkövetkeztetései között (hogy ti. steppei vagy nem-steppei eredetű volt-e a halott). A sírmellékleteket nem tartván csalhatatlan etnikumjelzőnek, egyedül az Üc Tepe-i koponya pamirid jellege marad, ami a steppei származás teóriája ellen látszik szólni.
5. Kaukázusi Albánia 6–7. századi régészetéről és történetéről185 Ha röviden áttekintjük Kaukázusi Albánia 6–7. századi történetét és a lelőhely közvetlen környékének régészeti kutatási helyzetét, kitűnik: mennyire légbőlkapottak voltak az Üc Tepe-i sír kazár, szavír vagy steppei eredeztetésével kapcsolatos elképzelések. Üc Tepe a Kura és az Arax között elterülő steppe középpontjában fekszik (12. kép: A). A Mugan-, illetve Milsteppe rendkívül kedvező természeti feltételei Strabon kora óta ismertek (XI.4.3.). E vidék a görög és latin források Albaniájának volt része, melyet az örmény szövegek Aluank‘ néven emlegetnek. Az albán népet grúzul rani-nak hívták, az ország neve perzsául és szírül Ran volt, innen ered a vidék arab elnevezése (Arran), melyet egészen a 15. századig, az Azerbajdzsánba való beolvasztásáig használtak. 186 Fekvését a 7. század eleji Örmény Geográfia (Asxarhac‘oyc) Grúziától keletre, Sarmatiához és a Kaukázushoz közel, a Cyrus (Kura) folyónál hat rozta meg.187 Az ország sorsát nagyban befolyásolta a földrajzi helyzete; az a körülmény, hogy minden oldalról védtelen volt. Az önálló albán királyság 461/462-ig állt fönn, a későbbi uralkodói a perzsák vazallusai voltak, több-kevesebb autonómiával. Albánia peremterületei gyakran álltak idegen uralom alatt, így északon, a Kaukázus lábánál steppei népek átmeneti fennhatósága alatt, nyugaton a grúzok és az örmények, délen pedig a perzsák irányítása alatt. Az ország területe voltaképpen már az 5. század középső harmadától kezdve a perzsa birodalom hatalmi övezetébe tartozott. Strabon szerint 26 nyelvet beszéltek Albániában (XI.4.4 és 6); népességének ez a tarka összetétele és az állandó fenyegetettség járulhattak hozzá ahhoz, hogy az albánok nem tudtak politikai és kulturális önállóságot, valamint etnikai homogenitást elérni, miként a geopolitikailag szerencsésebb szomszédaik, az örmények és a grúzok. A kora középkorban az Albánia-ellenes támadásokat az alánok kezdték, majd a rómaiak, illetve bizánciak folytatták; az örmények és grúzok is többször próbálták meghódítani az országot, ami sikerült is előbb a perzsáknak, majd az araboknak. Időnként voltak sokat ígérő fellángolások: az egyik albán király a behatoló rómaiakkal szemben állítólag 60 ezer főből álló, íjjal fölfegyverzett sereget tudott kiállítani (Strabon XI.4.5). 188 Az 5. századtól kezdve az albánoknak már önálló ábécéjük volt. Mivel központjuk kezdetben a Kura északi partján volt, Albánia a perzsák szemében csak egy ütközőzóna volt a steppei népekkel és Bizánccal folytatott háborúskodásokban – ez határozta meg a szászánidák velük kapcsolatos politikáját, s így voltak biztosan már 359 (Amida ostroma) óta többé-kevésbé megszakítás nékül Irán alattvalói. Emellett el kellett viselniük az állandósuló északi támadásokat is; előbb a szavírokét és/vagy kazárokét, majd 553–628 között az országuk északi felének a „széles arcuk és nőiesen hosszú hajuk” (Moses Kalankatvac‘i II.11) miatt számukra visszataszítónak látszó steppei népek általi megszállását, akik rövid Kaukázusi Albánia kora középkori történetével a bizantinológia, az iranisztika és a Kaukázus kutatói szoktak foglalkozni. E vidék egyáltalán nem esik egybe a fő érdeklődési területemmel, az alábbi rövid áttekintés összeállítását azért tartottam mégis szükségesnek, hogy a segítségével közelebb férkőzhessünk az Üc Tepe-i sír megértéséhez. Erre annál is inkább szükség van, mert éppen a bennünket most legjobban érdeklő évszázad az, amelyet a történeti munkák viszonylag futólag intéznek el, így például Kaukázusi Albánia történetének legújabb összefoglalásában a szóban forgó periódusnak mindössze egy lap jutott, ld. Mamedova, Istorija 197. Így hát J. Marquart megjegyzése – Kaukázusi Albánia történeti topográfiájának elkészítése még a kutatásra vár – mára sem vesztette el aktualitását: J. Marquart, Südarmenien und die Tigrisquellen nach griechischen und arabischen Geographen, Studien zur armenischen Geschichte 4(Wien 1930), 124–125. 186 H. Andreas, Albania, Paulys Realencyclopadie der Classischen Altertumswissenschaft I/1, Stuttgart 1893, 1303–1305; W. Tomaschek, Albanoi, uott 1305–1307; Marqart, Eransahr 116–119; Hewsen, Armenia 340, 99. j.; R. N. Frye, Arran, Encyclopédie de l’Islam I, Leyden– Paris 1960, 680–681; V. Minorsky, Adharbaydjan, uott 194–197; H. S. Anassian, Une mise au point a l’Albanie caucasienne, RÉA 6, 1969, 299 skk.; Mamedova, Istorija. 187 Géographie de Moise de Corene d’apres Ptolemée, ed. par P. A. Soukry, Venise 1881, 39. 188 Az adat mégha eltúlzott is, mindenképpen jelentős katonai potenciál meglétét tükrözi. Egyébként a 3. századi forrásokban az albánok bátor és jól felszerelt lovas seregekkel szerepelnek, melyek az örményeket a perzsák elleni fölkelésükben támogatták, vö. Trever, Ocerki 99; M.L. Chaumont, Recherches sur l’histoire d’Arménie de l’avenement des Sassanides a la conversion du royaume, Paris 1969, 27 skk. 185
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
időre a vidék helytartói is lettek (531 előtt és 536 után). A 7. századi albán történelem két legnagyobb politikusának, Juanser királynak és Viro katolikosznak tehát háromféle (kazár, bizánci, perzsa, illetve arab) fenyegetést kellett számításba vennie. 680 után az arabok végleg megszállták az országot, ez Albánia belső életében nem hozott jelentős változást. Arrant az oguz invázió eltörökösítette,189 s az ősi nyelvet a 20. század elején már csak néhány faluban beszélték.190 Üc Tepe történeti értékeléséhez mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a lelőhely Albánia második legfontosabb városa, Paytakaran közelébe esett. Az ország első fővárosa a derbenti kapu közelében levő Qabala volt, helyzeténél fogva állandóan ki volt téve az Északról jövő veszélynek. 191 A szászánidák a hun betörések miatt az 5. században alapították meg a 2. fővárost, Partavot, mely ÉÉNy-i irányban mintegy 70-re feküdt Paytakarantól (az arab időktől kezdve Bard.aca volt a neve).192 Az albán királyi téli szállás Uti tartományba, szintén a Kurától északra esett. A Mugan-steppe nyugati szélén, a Kura és az Arax között félúton épült Paytakaran az Örmény Geográfus szerint a hasonló nevű tartomány fővárosa volt. E tartomány 10 kerületre oszlott, melyeket perzsa marzbanok irányítottak (a szó azonos indoeurópai gyökere miatt érdemes itt megemlíteni, hogy Nyugat-Európában ezek voltak a markgrafok). A város kiemelkedő jelentőségét mutatja az is, hogy 544 előtt és 553 körül – azaz nagyjából Üc Tepe megásása idejében! – püspöki székhely volt.193 Ugyanerre mutat az is, hogy 571-ben Siunik – Kaukázusi Albánia délnyugati tartománya – vezére azt követelte II. Khusrotól, hogy tartománya levéltárát Dvinből Paytakaranba szállítsák át (Sebeos XXVI). Paytakaran környéke 363-ban került – Örményországnak a mára szomorú módon ismertté vált Arc‘ax (azeri nyelven: Karabah) tartománnyal együtt – Albánia fennhatósága alá.194 Paytakaran neve többször szerepel a szászánida forrásokban; kései arab hagyomány (Ibn al-Faqih) szerint I. Kavad uralkodása idején alapították, míg a helyiek Peroz nevéhez fűzik a város alapítását (Moses Kalankatvac‘i I.5). A város és a tartomány neve a békésen lezajlott arab hódítás után Baylaqan lett, amit a 10. században Ibn Hauqal kellemes helynek nevezett, mely forrásokban, kertekben, erdőkben195 és vízimalmokban gazdag. Paytakaran hozzávetőleges lokalizálása semmilyen nehézségbe sem ütközik, mert a kora középkori arab itineráriumok a környék többi, pontosan azonosítható városától való távolságát igen pontosan megadták; az utóbbiak némelyike ma is ugyanazon nevet viseli! Paytakaran helyének pontos meghatározása viszont már régészeti feladat lenne, aminek végrehajtása teljes mértékben a környéken végzett kutatások többféle változatától (terepbejárások, ásatások, tipokronológiai rendszerek kiépítése), pontosabban azok minőségétől és intenzitásától – és horribile dictu: szerencsétől – függ. Az 1953-ban elkezdett azerbajdzsáni expedíció egyik fő feladata szemmelláthatólag Paytakaran/Baylaqan azonosítása volt. A nagy kiterjedésű ásatások a ma Ören kala (az orosz nyelvű publikációkban: Oren kala) nevezetű környéken koncentrálódtak. E név A. A. Iessen tudomása szerint ’közös legelő’-t jelent, valamennyi török és azeri szótár szerint azonban ’elpusztult, elhagyott vár’ jelentésű, melyet – értelemszerűen – egykor lakott helyekre szokás alkalmazni.196 Az expedíció e helyen valóban tárt fel ház- és erődítésnyomokat, melyek kora a közlemény szerint a 6. század és az újkor közé (!) esik. A régészeti objektumok és leletek értékelésekor két álláspont alakult ki: az egyik a feltárt lelőhelyet Paytakarannal és Baylaqannal azonosítja,197 a másik szerint e település egyedül Baylaqan nyomaival azonos, míg Paytakaran másutt lenne keresendő. A kutatásban az első nézet terjedt el, aminek oka – a két, egymással ellenkező koncepció alapjaival együtt – valószínűleg nem a tudomány berkeiben rejlik. A Paytakarannal való azonosítást azzal vonják kétségbe, hogy itt nem bukkantak szászánida kori rétegekre és leletekre; ami igen súlyos érvnek látszik. Eszerint a szóban forgó város 8 km-rel távolabb, a mai Tazakend településnél terült volna el, ahol valóban találtak 1–5. századi s talán 6. századi leleteket.198 Lehetséges lenne, hogy Paytakarant az arab megszállás után áthelyezték és újra alapították volna? E kérdést csak kiterjedt ásatásokkal lehetne megvilágítani, hasonló munka azonban még csak a tervekben sem szerepel.
A volt szovjet-azerbajdzsáni történetírás Kaukázusi Albánia függetlenségi törekvéseit és az ország etnikai-kulturális egységét igyekszik hangsúlyozni. Emellett föllelhető az a tendencia is, melyet a dáko-román kontinuitás, a thrák, illír vagy szarmata szubsztrátum továbbélés teóriái révén Európában jól ismerünk. A törökség oguz ágához tartozó, végső hazájukban először a 10. század folyamán megjelenő azerik országában, a mai Azerbajdzsán földjén 2500 éves népi kontinuitást hirdet Z. I. Jampol’skij, Ob etniceskoj nepreryvnosti na pocve Azerbajdzana, in Voprosy istorii 32–41. – ez az aspiráció sem ismeretlen a Kárpát-medence korai középkorával foglalkozó kutató számára! 190 V. Minorsky, Caucasica IV, Bulletin of the School of Oriental and African Studies 15(1953), 504. 191 O. S. Ismi-zade, Kabala – stolica drevnej Kavkazskoj Albanii, in Voprosy istorii 54–73. 192 V. M. Sysoev, Berdaa, Izvestija Azerbajdzanskogo Archeologiceskogo Komiteta 2(Baku 1926), 49–63; D. M. Dunlop, Bard’ha, Encyclopedia of Islam I, Leiden–London 1960, 1040. 193 Marquart, Eransahr 114. 194 Marquart, Eransahr 111, 118; Hewsen, Armenia 333. 195 Ld. az Üc Tepe-i sír gerendaborításáról mondottak! 196 Vásáry István szíves baráti segítségéért itt is köszönetet mondok. 197 E. A. Pachomov, Monety 90, 1. j. 198 A. A. Iessen, Azerbajdzanskaja (oren-kalinskaja) ekspedicija, MIA 67(1959), 11; uő, Gorodis ce Oren kala, uott 46 skk. 189
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
Üc Tepe szempontjából mindennek az a jelentősége, hogy a sír mindenképpen Paytakaran fönnállása idejéből való s hogy a várostól 18 vagy 25 km távolságra esett (az Ören kalával vagy Tazakenddel való azonosságtól függően), tehát mindenképpen a város vonzáskörébe kellett, hogy tartozzék. Figyelembe véve a sír korát, az eltemetettnek nyilvánvalóan nem közrangú társadalmi helyzetét és Paytakaran közelségét, nem mehetek túl messzire a feltételezéssel: Üc Tepén Kaukázusi Albánia második városának, Paytakarannak egyik 6. századi vezető személyét temethették el.
6. Az Üc Tepe-i halott társadalmi helyzetéről Az Üc Tepe-i halott pontos társadalmi helyzetét illetően természetesen csak találgat sokra lehetünk utalva. A mellékletek száma és jellege, valamint a temetkezési forma alapján mindenesetre nem tartozhatott a köznéphez.199 A sírral kapcsolatos első megnyilatkozásom kritikusa szerint „nem volt különösen magas rangú”. Abban okvetlenül igaza volt, hogy túlzó volt az akkori reményem; ma már látom: mégha Üc Tepe valóban steppei eredetű lenne is, akkor sem lenne várható, hogy a szóban forgó sírt valaha is sikerülhetne személy szerint azonosítani egy nomád hadvezérrel. Az első alkalommal kifejtett elgondolásom egyik alapja a 6–8. századi steppei betörésekre vonatkozó forrásoknak a Kárpát-medencei kora középkori forrásokhoz szokott kutató szemében igen részletes volta volt, a másik pedig az az axioma, hogy Üc Tepe-i sírban csakis steppei származású vezér nyugodhatott.200 Remélem, hogy a fentiekben sikerült igazolnom a korábbi kiindulópontom téves voltát: e sír nem sorolható a steppei típusú régészeti emlékek közé. Természetesen kézenfekvő volt és az is marad, hogy Üc Tepét összevessük a kelet-európai régészeti leletanyaggal, s a kutatás azt is joggal vallja jó ideje, hogy voltak közös vonások a steppei népek és szomszédaik viseletében, fegyverei, lószerszámai típusában – de sosem hagyhatjuk figyelmen kívül a különbségeket! Márpedig ilyenek bőségesen adódnak, s Üc Tepe esetében is fölfigyelhettünk néhányra; fentebb ezen összehasonlít sok alapján etnikai jellegű következtetésre jutottam. Igen tanulságos lenne megvizsgálni, hogy egyáltalán lehetséges-e összevetni a kelet-európai steppei temetkezések és az Üc Tepe-i sír társadalmi helyzetét? Úgy gondolom, e kérdésnek olyan elvi és módszertani vonatkozásai vannak, melyek nemcsak nem tartoznak a jelen munkám kereteibe, de a vizsgálatuk teljesen előzmények nélküli is. Jó lenne pedig több figyelmet szentelni annak, hogy általában mit tükröznek a sírmellékletek, mennyire rangjelzők azok? A steppei régészetben bizonyos tárgyakat a priori rangjelzőknek, a mellékletekben gazdag temetkezéseket a priori vezérek maradványainak szokás tartani s minél több értékes tárgy volt a halott mellett, általában annál magasabb társadalmi rangot tulajdonítanak neki. A. I. Semënov azért nem tartotta az Üc Tepe-i férfit magas rangúnak, mert a sírban talált agyag edény messze alatta marad annak az értéknek, amit a Kelegeja-i lelet bizánci t lja és szászánida üvegpohara képvisel. Csakhogy kerültek napvilágra szászánida tálak, a kelegejaival teljesen megegyező üvegpoharak a Transzkaukázusban és Közép-Ázsiában,201 s azok tulajdonosai, illetve környezete egyáltalán nem tartható „gazdagnak”, s nem látszanak a kelegejai sírba temetett emberrel azonos rangúnak. Egyébként pedig megtévesztő és történetietlen az Üc Tepe-i mellékletek mennyiségét és értékét a kora középkori kelet-európai steppei sírokban találtakkal összehasonlítva az előbbi társadalmi helyzetére következtetést tenni: az utóbbiakba temetettek geopolitikai helyzete kedvezőbb volt az előbbiénél (vö. a pontusi műhelyek közelsége és a bizánci adók, illetve zsákmányok), s akkor még nem is tértünk ki arra, hogy a sírmellékletek hol és mennyire tükröznek jobban presztízsszempontokat. Mindenesetre az agyagedény előfordulása az Üc Tepe-i sírban – tekintettel a többi melléklet minőségére – szerintem sokkal kevésbé a halott alacsony rangja, mint inkább a környékről való származása jelének tartható. Mindezért nehéz pontos választ adni arra, hogy mi lehetett a rangja az Üc Tepe-i sírban nyugvó férfinak?202 „Előkelő”, „vezér”, „vezető ember” – ezek tág és általános megjelölések. E kérdés boncolgatásán nem sokat lendít a korábban elterjedt etnikai-kulturális hovatartozásától eltérő, új meghatározás sem. Pedig az iráni birodalom társadalmi rétegződéséről lényegesen többet tudunk, mint a steppeiről. Ámde hiába ismerjük a szászánida társadalom számos vezető tisztségének nevét, s a cím birtokosának jogkörét (vezér, nemes ember, tartományi kormányzó, helytartó, adminisztratív főember stb.) – irigylésre méltó helyzet a steppe kutatója
Semënov, K atribucii 60 skk. Bálint, Vestiges 185, 42. j. 201 G. M. Aslanov–T. I. Golubkina–S. G. Sadychzade, Katalog zolotych i serebrjanych predmetov iz archologiceskich raskopok Azerbajdzana, Baku 1966, tabl. XIX; Chalilov–Koskarly, Ikonografija; Ju. Jakubov, Serebrjanaja casa iz Ljachsa, in Pamjatniki 71–76; R. M. Vaidov, Rannesrednevekovoe gorodis ce Sudagylan (Mingecaur), KSIIMK 54(1954), 130, Abb. 59: 5; B. N. Arakeljan, Znacenie raskopok v Garni dlja izucenija kul’tury drevnej Armenii, VDI 1953/3, 155–156, ris. 6. 202 A gyűrű felirata alapján Harmatta J. pontosan meghatározhatónak tartja, ld. Függelék. 199 200
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
szemében! –, mégpedig éppen a sír megásásával azonos periódusból (6. század vége–7. század eleje),203 nem fog sikerülni valószínűsíteni az Üc Tepe-i férfi rangját. Régészetileg viszont az egykorú és lényegesen intenzívebben kutatott steppét ismerjük jobban, bár a leletanyag társadalmi vonatkozásait illetően ott sem sokkal különb a helyzet. Mint említettem, tisztázatlan ugyanis a kérdés módszertani oldala: a mellékletek gazdagsága mennyiben jelzi a halott társadalmi helyzetét, s mennyiben tükröz egyedi, egyéni szempontokat (zsákmány, ajándék, a hozzátartozók gyásza)? Ha a kora középkori Kaukázusi Albánia régészeti kutatottságát igen gyengének minősítjük, a szászánida Iráné még annál is rosszabb helyzetben van. Így aztán amikor egy pusztán övcsatot, bronzhorgot, vaskést és díszítetlen ezüsttálkát tartalmazó sírba temetett férfi az „important man, warrior or chief” meghatározást kapja, 204 az csak önkényes ötletnek minősíthető. Sokkal inkább tarthatók valamilyen vezéri síroknak azok a dailamani együttesek, melyekből a nagyszerű övgarnitúrák és kardok származnak, de több ezek rangjáról sem mondható. Hiteles leletegyüttesek hiány ban azonban nem tudhatjuk, hogy a transzkaukázusi és iráni övgarnitúrák esetében az utóbbiak előállítás ban és anyag ban megnyilvánuló különbségek vajon tükrözhettek-e valamilyen társadalmi rangkülönbséget is? Volt-e valamilyen szimbolikus jelentése az arany vagy az ezüst használatának, amint ez a kelet-európai kutatásban közkeletű felfog s, avagy az egyik vagy másik nemesfém feldolgozásakor egyszerűen csak a két nemesfém közti általános értékkülönbséget követték? (Pontosan ismerjük az arany és ezüst értékviszonyát a 6. századi Transzkaukázusban: az ott, ekkor 1:6 volt. 205 Tájékozódásként érdemes itt megemlíteni, hogy az itáliai langobardoktól eddig 9 db,206 a 6–7. századi avaroktól mindössze 7 db207 arany övgarnitúra ismert.) Ha pusztán a kardok előállítási technikáját vesszük szemügyre, akkor a dailamani leletekkel való összehasonlít s alapján arra a gondolatra hajlanánk, hogy az Üc Tepe-i férfi nemigen tartozhatott az iráni birodalom arisztokráciájához. Ahhoz viszont, hogy az előbbi sír leleteit helyi, kaukázusi albán mesterek munkájának tarthassuk, egy sor hiteles együttesre lenne szükségünk. Egy, a 7. század kezdetével kapcsolatos eseményekről tudósító forrásadat alapján tudunk arról, hogy Albániában az idő tájt voltak különböző fémek feldolgozásában járatos mesteremberek (Moses Kalankatvac‘i II.16). Igen jó, tájékoztató értékű s talán a veretes övek esetében még szó szerint is vehető az a megjegyzés, amely szerint Iránban senki sem viselhetett övet, ha azt nem a királytól kapta ajándékba (Procopios BG IV.6). Mindenesetre általánosan elterjedt az a felfogás, hogy a szászánida birodalomban csak a legmagasabb vezetőréteg hordhatott díszített övet.208 Mármost e társadalmi réteg az eredetére nézve nyilvánvalóan nem volt teljesen homogén, de akárcsak e kérdés konkrét leletekkel kapcsolatos fölvetéséhez is nagy számú és főleg hiteles leletegyüttes szükségeltetnék. Akkor lehet majd azzal is foglalkozni, hogy pontosan mit fejezhetett ki a kisszíjak száma, amint annak az avar és a szászánida övek esetében a kutatás jelentőséget tulajdonít.209 A Taq-i Bostan-i övábrázolások már többször idézett elemzése vette számba: a király a különféle jeleneteken 10–12 db, kísérői és szolgái 3–6 db kisszíjat viselnek az övükön.210 Hiperkritikus az a megjegyzés, mely szerint ezeket a számbeli különbségeket nem támasztják alá az iráni leletek,211 Taq-i Bostan jellege és a közismert régészeti kutatási helyzet miatt egyaránt. Mindenképpen figyelemre méltónak tartom, hogy a reliefet készítő művész szeme előtt az övek részleteinek kidolgozásakor valamilyen rangbeli eltérés kellett, hogy lebegjen, mégha ennek pontos tükröződését a társadalmi rangokban nem ismerjük is. Naiv dolog lenne megpróbálni e darabszámokat az újkori katonai rangjelzések mintájára „lefordítani”, s legföljebb annyit megengedhetünk magunknak, hogy elképzelhetőnek tartsuk: a RömischGermanisches Zentralmuseum 2. amleshi garnitúrája és a Museo Nazionale d’Arte Orientale 5. készlete, valamint a ma a Sackler Galériában őrzött öv a kisszíjak rendkívül magas száma (20, illetve 22 db) és a felhasznált arany mennyisége212 alapján nyilván valamilyen helyi előkelőség, „király”213 birtokában lehetett. S. Ju. Kasumova, Juznyj Azerbajdzan v III–VII vv. Problemy etnokul’turnoj i social’no-ekonomiceskoj istorii, Baku 1983. A szászánidáknál általában négy réteget lehet megkülönböztetni: a papokét, harcosokét, írnokokét, valamint a kézművesekét és parasztokét, ld. A. Taffazoli, A List of Trades and Crafts in the Sassanian Period, Archaologische Mitteilungen aus Iran 7(1974), 191. 204 J. M. Balcer, Excavations at Tal-i Malyan, 2. Parthian and Sasanian Coins and Burials, Iran 16(1978), 90–92. 205 Downey, Campaign 346, 16. j., L. W. West számításai alapján. 206 F. V. in Byzance, 136. 207 Bócsa, Kunmadaras, Kunbábony, Kunágota, Csanytelek, Tépe, Ozora. 208 Widengren, Religions 329. 209 László, Études 177, 181–185, 263; Gropp, Gürtel 279. 210 Gropp, Gürtel. 211 Werner, Gürtel 132. 212 A kora középkori veretes öveket viselőkkel kapcsolatban J. Werner bizonyosnak tartja, hogy azok előállításához elegendő solidusszal kellett, hogy rendelkezzenek (Werner, Gürtel 125). Ez az elképzelése szerintem egyoldalú és egyáltalán nem számol más lehetőséggel, márpedig az ugyanolyan valószínűséggel előfordulhatott Európa és Ázsia nem-germánok lakta tájain. Azt gondolom, hogy csak a társadalom legfelsőbb rétegeiben és a legjobb minőségű garnitúrák esetében fordulhatott elő az, hogy az öv jövendő birtokosa bizonyos mennyiségű aranyat birtokolván megrendelte a munkát az ötvösnél. Ázsiában az uralkodói udvaroknak saját műhelyeik, mestereik voltak (talán innen is mindazon stilisztikai különbségek, melyeket a művészettörténeti [irányultságú] kutatások különféle „iskoláknak” neveznek), akiket az uralkodójuk látott el a munkához szükséges nyersanyaggal. Rajtuk kívül nyilván voltak még más mesteremberek is, amint természetesen az is nagyon valószínű, hogy az udvari ötvösök nem kizárólag a vezérek, a kagán, a király számára dolgoztak, hanem az arisztokráciának is. Minél nagyobb számúak voltak a termékeik – amit előnyös körülmények (adó, zsákmány, új bánya fölfedezése, illetve megszerzése) megalapozhattak –, annal nagyobb volt az esélye annak, hogy az udvari műhelyekben készült tárgyak szélesebb körhöz is eljussanak. Ez pedig már nyilván nem a „megrendelés-elkészítés” sorrendet követve zajlott le, hanem a kész áru jutott el a potenciális 203
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
A források többször is tudósítanak a transzkaukázusi, iráni vezérek viseletéről, nem egyszer „arany öv”-ről is szó esik bennük. Vasak, Siunik egyik 5. századi uralkodója gyöngyökkel és drágakövekkel díszített tiarát, aranyból öntött övet és nyakperecet viselt (Elise).214 III. Yazdigerd, az utolsó szászánida király a 7. század középső harmadában Juansert, Kaukázusi Albánia királyát többek között övvel ajándékozta meg (a felsorolásban ez áll az első helyen!): gyöngyökkel kirakott aranyövvel, aranyveretes karddal, karjaira való karperecekkel és irigylésre méltó koronával iktatta be őt, ezenkívül gyöngyökkel kivarrott lábbeliket és további gyöngyöket a nyaka köré(n levő nyakdíszre, C. F. J. Dowsett fordítása) ajándékozott neki (Moses Kalankatvac‘i II.18). Az idézett mű Kaukázusi Albánia történetének egyik legfontosabb forrása, benne – többek között – a perzsa és kaukázusi albán vezérek birtokában volt aranyborítású kardokról is olvashatunk. Innen tudjuk például, hogy amikor Corpan tarkhán kazár serege a Szevan-tónál (Üc Tepétől kb. 200 km-re nyugatra) legyőzte a szászánidákat, a győztesek a legyőzöttektől lándzsákat, arannyal borított kardokat és lószerszámokat gyűjtöttek össze (uott, II.16). Egyébként Bizáncból is érkezett Kaukázusi Albániába gyöngyberakásos kard: amikor Juanser II. Constansszal szövetséget kötött, többek között a császár a saját fegyverét is elküldte neki (uott II.20), s ez nem is az egyetlen alkalom volt, amikor Juanser e magas rangú szövetségesétől kardot kapott ajándékba (uott II.29)! Mindezek alapján azt feltételezem, hogy bár nem valószínű: az Üc Tepe-i sírban nyugvó férfi a szászánida udvar vagy hadsereg egyik személyisége lett volna, de mindenképpen olyan társadalmi réteghez tartozhatott, amely férfi tagjainak jogában, illetve módjában állt veretes övet és kardot hordani. Kb. egy évszázaddal későbbi időből, Juanser kor ból tudjuk, hogy Kaukázusi Albániában tényleg létezett fejedelmi, illetve királyi kíséret (Moses Kalankatvac‘i II.34). Nem gondolom azonban, hogy a most tárgyalt sírba temetett ember közéjük tartozott volna, mert akkor talán díszesebb lett volna a kardja, és esetleg más fegyverek és rangjelző(nek tartható) tárgyak is kerültek volna a halott mellé. Talán jobban segíti, hogy akár csak hozzávetőleges képünk alakuljon ki az Üc Tepe-i sír lehetséges társadalmi helyzetéről, ha most áttekintünk néhány, vele nagyjából egykorú transzkaukázusi sírt.
6.1. Egy hasaüti övgarnitúra és a kettős „halfarkas” veretek 1978-ban egy tanulmányút alkalmával az akkori Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete leningrádi részlegének a fényképtárában egy „Üc Tepe” lelőhelyűnek tartott övgarnitúra felvételére bukkantam (41. kép: 1–13). Ilyen leletről A. A. Iessen cikkében nem lévén szó, megpróbáltam közelebbit megtudni a lelőhelyéről. Sokáig úgy látszott, hogy ezek az övveretek a Nachicevan várostól 8 km-re északkeletre eső Kül Tepéről származnak s ezért is kezdtem hozzá a tanulmányozásukhoz. Időközben azonban kiderült, hogy ez az övgarnitúra nem a Dél-, hanem az Észak-Kaukázusban látott napvilágot, mégpedig a rovásfeliratairól és selyemleleteiről híres Hasaüt nevű helységnél.215 A transzkaukázusi Üc Tepe leleteivel együtt történő közlésük
vásárlókhoz. (E piacgazdaság természetesen nem azonos az érett feudalizmusban kialakult viszonyokkal.) J. Wernernek a vándor kézművesekről és vándor kereskedőkről alkotott nézete (Werkstatt–Wanderhandwerk–Handel–Familienverbindung. Early Medieval Studies 1[Stockholm 1970], 65–81) egészen másféle földrajzi régióra illik, mint amilyenek a kelet-európai steppe és a Transzkaukázus lehettek, ahol a gazdasági viszonyok is egészen mások voltak. Ami pedig a szóban forgó övgarnitúrákat illeti, előállításukkal kapcsolatban egyáltalán nem kézenfekvő vándor kézművesre gondolni: a) a préselt és egyszerűbb öntött készletek előállítása nem igényelt nagy tapasztalatot, b) a munkaigényesebb garnitúrák (granuláció, filigrán) minden további nélkül készülhettek Irán nagy hagyományú műhelyeiben is, c) Johannes Ephesinus egy adata alapján (ld. alább) nem puszta tudós kombináció azzal számolni, hogy – legalábbis a bizánci birodalomban – Konstantinápolyban nemcsak vásárolhattak öveket az odalátogató „barbár” követek, de a császári műhelyek termékei ajándékként is kerültek idegen kézbe. d) J. Werner elképzelése – a solidusból lesz az övveret – az Iránban használatban volt, a bizáncitól teljesen eltérő alapú pénzgazdálkodási rendszer (ezüstdrachma – aranysolidus) miatt sem vetíthető a Transzkaukázusra és a Szászánida Birodalomra. 213 A transzkaukázusi és iráni tartományi uralkodókat „király”-nak nevezik a forrásokban, innen is a perzsa uralkodók „királyok királya” (sahinsah) címe. 214 Kérésemre Schütz Ödön professzor megvizsgálta a szóban forgó forráshelyet, melyet csak fordításból ismertem. Megállapította, hogy a szövegben egyértelműen öntött övdíszekről esik szó; ez a filológiai apróság esetleg hozzájárulhat ahhoz, hogy új szempontot nyújtson egy vitához, mely az armenisztikában igen hosszú ideje zajlik. Az örmény történész Elise egyfelől népének a bizánciak elleni 451-es felkelésének egyik szemtanújának tűnik, másfelől viszont a szövegkritikai elemzések az eredeti kézirat későbbi átdolgozására mutatnak (ld. Schütz Ö., Örmény források, in Bevezetés 263 skk.). Régészeti ismereteink alapján viszont egyértelmű, hogy kőberakásos öntött övgarnitúrákról nem tudunk az 5. századból – ezért tehát lehetségesnek tartom, hogy az Elisének tulajdonított leírás a 6. században elterjedt divatot tükrözi vissza, azaz e forrásrész nem az 5. századból származik. Schütz Ödön egyébként azt a kérdésemet is ellenőrizte, hogy milyen szót használ a szerző a kőberakásos veret megnevezésére. Megállapította, hogy annak a „kőnek” – akárcsak az indoerópai, arab és török nyelvekben – többek között ’szem’ (testrész) jelentése is van; végül azonban mégis amellett döntött, hogy a szóban forgó „kő” valóban inkább drágakövet, s nem „granulációt” jelenthetett. Készséges, baráti segítségéért újból köszönetet mondok! 215 A lelőhely azonosítását Vladimir A. Kuznecov (Vladikavkaz) végezte el, baráti segítségéért köszönettel tartozom.
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
mégis megindokolható, amennyiben a hasaüti kettős „halfarkas” övveretek általában a Kaukázus-vidékre jellemzőnek látszanak. A hasaüti övvereteket nem azonos technikával és nem azonos anyagból készítették. A csatkarika rosszezüstből öntött, a csattest kalapált bronzlemezből, a szíjvégek ezüstlemezből készültek, a vereteket pedig ezüstből öntötték. Előállításuk és díszítésük gondos munkára vall, a megmentett leletek száma meglepően alacsony: 1 db „maszkos” veret, 2 db kettős „halfarkas” veret, 3 db kettős pajzs alakú veret. A maszkos veret nem különbözik lényegesen a hasonló típusú veretektől. Nem így a kettős pajzs alakúak (41. kép: 2–4), melyek több szempontból is egyediek: a) a „halfarkas” felső részük alatt még van egy-egy kicsúcsosodás, melyhez hasonlóval általában csak a kettős „halfarkas” vereteknél lehet találkozni, b) az alsó részük szokatlanul kicsiny és hosszúkás alakú s nem azonos szintben van a felső résszel, c) a felső rész díszítése egy I alakú, az alsó pedig ! alakú áttörésből áll. Valamennyi veretet nitszöggel erősítették az övhöz, a szíjvégek pedig – egy kisebb, vaskosabb kivételével – két lemezből állnak, melyeket egy, a peremüknél körbefutó pánt és felül egy nitszög fogott össze. A lelet nyilvánvalóan hiányos, nem került elő nagyszíjvég, így a rekonstrukciónak még csak a gondolata sem vetődhetik föl. Az egyes veretek tipológiailag a Kaukázus-vidéki leletekkel mutatnak kapcsolatot, s noha műhelyazonosságról – természetesen – egy esetben beszélhetünk, a kettős „halfarkas” veretek többségének e régióhoz való kapcsolódása figyelmet érdemel. A kettős „halfarkas” veretek tágabb tipológiai értelemben a martinovkai típusúak sorába tartoznak, de meglehetősen ritkák (42. kép: 28–36). Az általam ismert darabok csekély formai változatosságot mutatnak, említésre méltó eltérések csak a középen levő áttörés alakjában mutatkoznak. Feltűnő, hogy az ÉszakKaukázusban csak Mokraja balkán és Hasaütön fordulnak elő (40. kép: b) – az előbbi helyen nagy számban –, mert különben a Nagy Hegy európai oldalán éppenséggel igen nagy számban fordulnak elő a martinovkai típusú veretek. Megerősíti ezt a tendenciát az is, hogy a Fekete-tenger keleti partvidékén föltárt két nagy temetőben (Borisovo, Dyrso) és a Krímben (Suuk-su, Skalistoe) – melyek szintén bővelkednek martinovkai típusú övveretekben – ugyancsak nincs meg ez a veret. Ezzel szemben viszonylag gyakoriak a Transzkaukázus keleti felében, ahol pedig a martinovkai típusú veretek általában számítanak inkább ritkának. Tipológiailag és földrajzilag egyaránt távol esik a Kaukázustól az a 2 db kettős „halfarkas” veret, amely a Kárpát-medencében látott napvilágot. Egyikük a gátéri ötvössírból származik (42. kép: 37), a másik Tarnamérán került elő, ez talán az előbbi préselőtövén készült.216 Ezek csak annyiban térnek el a Kárpát-medencétől keletre találtaktól, hogy a felső részük szélesebb, az alsó keskenyebb s hogy az alsó részüknek még egy pajzs alakú díszítőeleme is van. A gátéri sír valamennyi többi öv- és lószerszámverete a formáját és díszítését tekintve egyértelműen az avar kultúrába tartozik, így hát ennek a – különben oly távoli vidékek felé mutató – kettős „halfarkas” elemnek a Kárpát-medencei felbukkanása a kora avar kori kultúra és Kelet között kimutatható, nagyon kisszámú keleti kapcsolatok vagy hatások egyik halvány jelének tekinthető. Van a martinovkai lelet(ek) között egy veret, melyet igen távoli tipológiai rokonság alapján a kettős „halfarkas” veretek csoportjához lehet sorolni.217 Ez a – szóban forgó típusnál szokatlan – gömbölyded formájával eltér a csoport többi tagjától, megjegyzendő azonban, hogy maga a „martinovkai kincs/lelet” megnevezés alatt tárgyalt leletegyüttes is szinte kivétel nélkül egyedi tárgytípusokból áll. Ez utóbbi megállapítás a lényeget tekintve független attól a nemrég született felismeréstől, hogy Martinovka esetében nem egyetlen, zárt leletegyüttessel van dolgunk218 és mindenképpen egy helyi műhely tevékenységére mutat. Ha tehát a – lényegében egyazon leletnek számítható – két avar kettős „halfarkas” veret és a martinovkai példány egyedi vonásait nézzük, akkor a szóban forgó övdísz elsősorban Kaukázus-vidéki jellegzetességnek tartható. Ez a feltételezés megfordítva, a Kaukázus régészete szempontjából is értelmezhető, mégpedig úgy, hogy eszerint az ott napvilágot látott veretek – legalábbis az e típusba tartozók – nem okvetlenül importtárgyaknak számítandók.
6.2. A hynyslyi sír (volt szovjet Azerbajdzsán) Fettich, Avar kori műipar 63 skk, VI: 21, 22; Szabó, Tarnaméra VII: 23. Fettich, Fémművesség CXXIII: 8. 218 O. M. Prichodnjuk–A. M. Sovkopljas–S. Ja. Ol’govskaja–T. A. Struina, Martynovskij klad, Materialy po Archeologii, Istorii i Etnografii 2(Simferopol’ 1991), 72–75; L. V. Pekarskaja–D. Kidd, Der Silberschatz von Martynovka (Ukraine) aus dem 6.–7. Jahrhundert, Wien, 1994. Ennyi szerepel ebből a jegyzetből később is!(D. Kidd szívességéből a kéziratot megjelenése előtt olvashattam.) 216 217
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
?emacha, Azerbajdzsán keleti részének egyik központja ma is Kaukázusi Albánia egykori fontos városa nevét viseli (ld. 11. kép). Hynysly ennek a közvetlen közelébe esik, s nyilván a város történeti szerepe miatt is koncentrálódott több ásatás Semacha környékére. Egy sor kora középkori sírkamrát is napvilágra hoztak, melyek közül egy pénzzel keltezettnek a leleteit részletesen közölték (45. kép). 219 A szóban forgó sírkamrát befödő hárrom nagy kőlapra 2 m mélységben bukkantak, ezek olyan szorosan záródtak egymáshoz, hogy a sírba nem került föld. Kötőanyag nélkül egymás mellé helyezett kőlapok alkották a DK–ÉNy-i tájolású, 2 m hosszú, 0,9 m széles és mélységű sírgödör falát is. A rossz megtartású csontváz enyhén zsugrított helyzetben a jobb oldal n feküdt. A sírkamra északi falánál 6 db edény volt, szájukat kőlapokkal vagy edénytöredékekkel födték be. A csontváz mellett egy egyenes, egyélű vaskardot találtak, melynek markolata töredékes volt. A pengén bőr- és falenyomatok voltak, a hegyénél bronz hüvelyvég volt (45. kép: 10), a penge H: 65 cm. A halott fejéhez egy üvegpoharat helyeztek (45. kép: 4). Más, kisebb tárgyakat is találtak a sírban: csatokat (csak kettőt közöltek, ld. 45. kép: 1, 3), egy ezüstgyűrűt, bronz pecsétgyűrűt bevésett félhold alakú díszítéssel (45. kép: 9), lóábrázolásos bronzpecsétet (45. kép: 5), egy – valószínűleg aláhajtott lábú – vasfibulát (45. kép: 2), vaskarikát, különféle gyöngyöket, bronztűt és Firuz egy drachmáját. (E sírról alább lesz még szó.) Az edények formája a Kaukázus környékén az őskor óta általános. Az üvegpohár formája a 4–5. században teljesen általános volt a Fekete-tenger keleti partvidékén, Elő-Ázsiában és Bizánc területén.220 A hüvelyvég a 6. század előtti időkre mutat. A közölt csat típusát Közép- és Kelet-Európában az 5–6. századba szokták sorolni221 (földrajzilag is legközelebbi párhuzama a kaukázusi albániai Mingecaurban látott napvilágot 222), a háromszög alakú övcsat az 5–7. századi észak-kaukázusi „szarvas” csatokkal áll rokonságban. Figyelembe véve a késő szászánida pénzek viszonylagos gyakoriságát és szemmelláthatólag rendszeres forgalmát a Transzkaukázusban, valószínűnek vehetjük, hogy Firuz drachmája jól keltezi a sírt, s így a szerző által javasolt keltezés – 5. század (szerintem: az uralkodási periódus miatt természetesen annak csakis a 2. fele jöhet számításba) – helytállónak tűnik. E kormeghatározás beleillik a temetőnek a szerző által – többek között a sírmélység alapján – felállított relatív időrendjébe is; eszerint a szóban forgó temetkezés a legrégibbek, az 5–6. századiak közé tartozna. Szélsőséges eset lehetőségével számolva a tárgyalt sírkamra nem is annyira az 5. század végéről, mint inkább a 6. század elejéről származnék, ami – ha egyszer más leletek alapján megerősítést nyer – azt is jelenthetné, hogy a veretes öv viselete Kaukázusi Albániában csak később, azaz a 6. század elején vagy annak 2. harmadában terjedt volna el. Mindenesetre van egy másik kaukázusi albániai sírlelet is, mely mintha megerősítené ezt a hipotézist, azaz hogy éppen ez idő tájt zajlott volna le egy divatváltás az övek szerkezetében és díszítésében, s hogy a „régi” övfajták a 6. század közepéig maradtak volna használatban.
6.3. A bagirli övgarnitúrák (egykori szovjet Azerbajdzsán) A Semachától 25 km-re délre levő Bagirli-Sergach lelőhelyen talált övveretek is segítenek bennünket az Üc Tepe-i sír időrendi és társadalmi helyzetének meghatározásában. Többek között nyolc urnasírt tártak ott fel, 223 melyek gazdagok voltak kerámia- és üvegleletekben; bennünket a martinovkai típusú övveretek érdekelnek a legjobban. Az utóbbiak rendkívül vázlatos rajza alapján feltehető, hogy itt két övgarnitúráról van szó, melyek minden valószínűség szerint öntöttek voltak. Az elsőben a csat és a nagyszíjvég mellett egy T alakú és egy kettős „halfarkas” veret, valamint egy olyan veret volt, melyet Sadovec-típusnak nevezek el. Az utóbbinak a jól ismert balkáni lelőhelyen224 kívül a Kárpát-medencei anyagból is tudunk egy párhuzamáról, ez a közöletlen Szekszárd-Bogyiszlói úti temetőben látott napvilágot.225 Egy ritka verettípus közép- és délkelet-európai valamint Chalilov, Raskopki. N. P. Sorokina, Pozdneanticnoe i rannesrednevekovoe steklo s Tamanskogo gorodis ca, in Keramika i steklo drevnej Tmutarakan’i, red. B. A. Rybakov, Moskva 1963, 148–150; uő, Stekljannye sosudy IV–V vv. i chronologija cebel’dinskich mogil’nikov, KSIA 158(1979), 57–67; G. Gomolka-Fuchs, Die römisch-byzantinischen Glasfunde aus Karasura in Bulgarien, Zeitschrift für Archaologie (Berlin) 26(1992), 261– 268. 221 A csatkarika és a csattest formája, az utóbbi három szegecsének elhelyezkedése egy Erfurtból ismert, I. Justinianus 527-ből való trienséről készített utánverettel keltezett csat típusával egyezik meg, vö. Werner, Münzdatierte Grabfunde Taf. 6: C. 222 Vamidov, Mindzecevir tabl. XII: 4. 223 A. B. Nuriev, Sergach kup gebirleri caggynda, Material’naja kul’tura Azerbajdzana 7(1973), 220–232; Vásáry István baráti fordítása révén ismerem a cikk azeri szövegét, s nem a semmitmondó orosz rezümére voltam kénytelen hivatkozni. Az üvegekről – köztük az egyik talán szír eredetű – és az egyik sírban a halott keze körül talált I. és II. Khusro-pénzekről ld. uő, O nekotorych anticnych sosudach, najdennych na territorii Kavkazskoj Albanii, in Material’naja kul’tura Azerbajdzana 8(Baku 1976), 144. 224 Welkov, Sadovetz Taf. 19: 1; Fettich, Fémművesség CXXV: 5, 6. 225 A temető előzetes közlése: Rosner Gy., A Szekszárd-Bogyiszlói úti avar temető ló- és lovastemetkezései, BÁMÉ 6–7, 1975–76, 79–108., a szóban forgó övgarnitúrát ld. R. Müller, Friedhöfe der Völkerwanderungszeit, in Germanen, Hunnen 282, Fig. VI: 61d. A bennünket most érdeklő téglalap alakú veretek a Weihmörting-típus nevet kapták, nyilvánvalóan a kötet kiadójától, aki másutt a szerinte hasonló formájú kardveretekkel foglalkozott, ld. W. Menghin, Das Schwert im Frühen Mittelalter, in Wissenschaftliche Beibande zum Anzeiger des Germanischen Nationalmuseums 1(Stuttgart 1983), 360 skk. A Weihmörting-típusú veretek azonban mind az áttörésüket, mind pedig viseletüket tekintve lényegesen eltérnek a tárgyalt Sadovec-típusú övveretekétől, ld. H. Zeiß, Rechteckige Beschlage vom Typ Weihmörting, Bayer. Vorgeschichtsblatter 12(1934), Tab. IV: 17–20. 219 220
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
keleti transzkaukázusi előfordulása nézetem szerint nem értékelhető másként, mint egy igen szélesen elterjedt és közös gyökerekből táplálkozó divat megnyilvánulásának. Figyelmet érdemel továbbá az is, hogy a szóban forgó transzkaukázusi lelőhelyen T alakú és kettős „halfarkas” veretre is bukkantak. A második garnitúrához tartozik egy pajzs alakú, középen kerek lyukkal áttört veret is, mely a martinovkai típusú övdíszek jellegzetes változata; transzkaukázusi előfordulása ritkaságszámba megy. A temetkezési szokások és a többi lelet a temető használóinak helyi származására utalnak. Az üvegtárgyak meglepő gyakorisága számot tarthatna valamelyik nemzetközi specialista érdeklődésére; a bizánci, elő-ázsiai és iráni eredetű termékek226 mind tipológiai, mind történeti szempontból elemzésre várnak. Fölösleges hangsúlyozni, hogy e sírok keltezésében a pénzmellékleteknek milyen nagy szerepe lehetne. A Sergachban föltárt nyolc sír közül négyben találtak egy-egy pénzt, de közülük csak kettőt határoztak meg. Ezek esetében I. és II. Khusro drachmáiról van szó; a veretési évük meghatározása – a szászánida pénzek kiváló keltezési lehetőségük kihasználása – elmaradt, ami különösen ezen, hosszú ideig uralkodó királyok esetében sajnálatos. A bagirli-sergachi pénzek egyértelműen mutatják, hogy a tárgyalt martinovkai típusú övveretek a 6–7. századból származnak. Kaukázusi Albánia régészete szempontjából rendkívüli horderejű adat, hogy urnasírok még ebben az időszakban is előfordulnak – mint fentebb láttuk, a korábbi kutatás e temetkezési forma használatának felső időrendi határát a 4. századnál húzta meg.227 Mondani sem kell, hogy ezen adat Üc Tepe értékelése szempontjából sem érdektelen, mivel az ott megfigyelt urnasírok mellékleteiről semmit sem tudunk. Kizárólag e temetkezési szokás kronológiáját tekintve tehát elvileg fönnáll a lehetősége, hogy az Üc Tepe-i urnasírok a kurgán korából származnának, ami – további munkahipotézisként – a három kurgán (= „Üc Tepe”) és az urnasírok összefüggését és társadalmi különbségét is jelezné. Mindez azonban természetesen nem egyéb, mint a pillanatnyilag rendelkezésünkre álló rendkívül kevés adatnak egy lehetséges kombinációja. Minden eddigi jel arra mutat, hogy Semacha városa az 5–6. században nem volt híjával a szászánida kapcsolatoknak; ld. egy szászánida ezüsttál,228 a szóban forgó temető néhány iráni eredetű tárgya és egy másik Hynysly környéki temető 593/594-ben vert II. Khusro drachmája, ami mind a város körül látott napvilágot.229 Ez a viszonylagos leletkoncentráció azért lehet történetileg (is) érdekes, mert eddig hasonló sűrűségben szászánida eredetű tárgyak más kaukázusi albániai város környékéről még nem váltak ismertté. E régészeti jelenségre a rendelkezésre álló történeti adatok és összefoglalások230 nem szolgálnak magyarázattal. Könnyen meglehet azonban, hogy egy egyszerű (régészeti) optikai csalódás áldozatai vagyunk: Azerbajdzsán kora középkori régészetének egyik legaktívabb kutatója, K. O. Koskarly Semacha környékéről származik.
6.4. A cibiliumi (Abcházia) pénzzel keltezett öv Az abcháziai Cebel’dában, az egykori Cibilium területén 1967-ben tártak fel egy sírt, melyet I. Justinianus pénzei kelteznek s amelyben – többek között – egy öv is volt (46. kép). 231 Tipokronológiai szempontból lényegesnek tartom, hogy ennek az övnek (még?) nem voltak kisszíjai. Az öv szerkezete több okból sem állítható helyre; elsősorban mert a veretek in situ helyzetét nem közölték. Ezzel kapcsolatban egyetlen támpontot nyújt számunkra a szerzőpáros: a csattal szemben levő veret magassága megegyezett az öv szélességével. A közölt rajzok alapján ehhez hozzáfűzhetjük még, hogy a csatkarika belső szélessége keskenyebb, mint az említett veret magassága – az öv vége tehát nem lehetett azonos szélességű a derekat körülfogó részénél! A rajzból az is kiderül még, hogy ez a belső szélesség jóval nagyobb viszont azon szíjvég szélességénél, amelyet a szerzőpáros által javasolt rekonstrukció szerint az öv végén, a csaton átbújtatva viseltek volna. Leginkább ez a vitatható pontja a helyreállítási kísérletüknek; ez a keskeny és kisméretű szíjvég valóban a nagy és széles csattal állt volna kapcsolatban? Kézenfekvőbb lenne a kisebbik csatra gondolnunk, melyen keresztül átférhetett a szóban forgó szíjvég. Kérdéses, hogy a harci kés valóban e kis csat révén kapcsolódhatotte az övhöz, mint ezt a rekonstrukció feltünteti, vagy a kis csat egyszerűen csak a medence jobb oldalán feküdt. Ugyanezt mondhatjuk egyébként a kis karikás veretek feltételezett helyzetéről is; milyen alapon vélik a szerzők, hogy e veretek egyike a harci késnél, a másik kettő pedig magán az övön lett volna?
Nuriev, O sosudach 136–152. Trever, Ocerki 62–66, 168–172, 182; Aliev, Albanija 145–179, 340–350 alapján. 228 Chalilov–Koskarly, Ikonografija. 229 D. A. Chalilov, Archeologiceskie nachodki bliz sela Dagkolany semachinskogo rajona. Archeologiceskie issledovanija v Azerbajdzane, Baku 1965, 119. 230 Minorsky, History; Asurbejli, Gosudarstvo; G. A. Dziddi, Srednevekovyj gorod Semacha (IX–XVII veka), Baku 1981, 17–19. 231 Voronov–Jusin, Pogrebenie 101, Fig. 41: 9. 226 227
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
A cibiliumi öv javasolt rekonstrukciója tehát nem meggyőző, s a veretei alapján csak annyit sejthetünk róla, hogy – tágabb értelemben – a késő antik típusú övek232 sorába tartozhatott. Számunkra az az érdekes vele kapcsolatban, hogy eszerint ilyen öv még a 6. század közepe táján is használatban volt, s ugyanakkor a KeletEurópában a 6. század közepe táján elterjedtnek feltételezett övtípus ez idő tájt Abcháziában nem (vagy: kevéssé) volt jelen. Az avar és a bizánci régészet számára az sem közömbös, hogy a csattest és a veret erősen befelé hajló indái kissé a pécs-gyárvárosi bizánci csatok egyikére233 emlékeztetnek. Egyik veretével (46. kép: 6) közeli rokonságban áll a Museo Nazionale garnitúráinak egyik övdísze, ami majd az utóbbi közzétételekor annak keltezéséhez nyújthat majd támpontot. A cibiliumi sír korához ugyanis a pénzmellékleteinek köszönhetően viszonylag kevés kétség férhet: W. Hahn meghatározása szerint az első I. Justinianus solidusa, 542–565 között Konstantinápolyban verték, a második egy nehéz miliaresion az 527–537-es évekből, a harmadik pedig egy szintén nehéz (? – W. H.) miliaresion az 537–565-ös periódusból (az utóbbi teljesen egyedülálló típus), ez a kettő is Konstantinápolyban készült.234 A szerzőpáros a sírt a 7. század első felére, illetve közepére keltezte, noha ők maguk is idéztek korábbi időkből származó párhuzamokat. Így a sírban talált balta nem tér el az ugyanezen lelőhelyen napvilágot látó késő antik baltatípusoktól, az üvegpohár típusa a 4–5. századra mutat, végül – mint írták – a kés, a harci kés, a lándzsa, az öntött gyűrű és a bronz karperecek „nemigen térnek el a helyi, még késő antik formákat” viselő tárgyaktól. A Justinianus-pénzek korához viszonyítva kései időszakra való keltezésükhöz egyetlen, 7. századinak tartott analógiára tudtak támaszkodni, ez utóbbi kormeghatározása azonban szerintem nem meggyőző. 235 Mást mutatnak a sír pénzmellékletei; különös módon a szerzőpáros ezzel egyáltalán nem törődött; szemük előtt az Ambroz-féle kronológiai modell lebegett. Figyelemre méltó a három pénz veretési idejének egymáshoz való viszonya: a viszonylag szűk időszak és a folyamatosság arra enged következtetni, hogy együtt kerültek a tulajdonosuk birtokába. A 6. század 40-es, talán 50-es éveiből származhatnak, mindenesetre egész biztosan 542 utánról. A szerzőpáros ennél egy kerek évszázaddal későbbre kívánta a sír korát tenni, ami a mellékletek helyi késő antik párhuzamai alapján nemigen fogadható el. A cibiliumi övnek semmilyen köze sincsen a 6–7. században az avaroknál, a kelet-európai steppén és Irán északnyugati részén elterjedt garnitúrákhoz, míg a sírból származó üveg pohár az imént bemutatott hynyslyi sírban találttal azonos típusú, s a többi melléklethez is abcháziai vagy transzkaukázusi analógiák idézhetők. Könnyű lenne arra következtethetni, hogy a veretes, kisszíjas öv Abcháziában csakis a 6. század közepe után terjedhetett volna el, csakhogy a jelen kutatási helyzetben az argumentum e silentio alkalmazása igen kockázatos lenne. E hipotézis tisztán időrendi szempontból nézve nem áll ugyan ellentétben a jelen munkámban áttekintett adatokkal és megfigyelésekkel, azonban mégiscsak igen korlátozott értéke van: az utóbb említett övtípus ugyanis a későbbi időkben sem fordul elő Abcházia területén. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a kizárólag időrendi szempontok csoportosításán kívül nagy súllyal esik a latba a kulturális szempont is arra nézve, hogy miért nincsen Cibiliumban – s talán egész Abcháziában is – veretes, kisszíjas öv. A szóban forgó sírból napvilágot látott bizánci pénzek egyike sem átfúrt; a solidus az állcsont alatt, a miliaresiák a kézcsontok közelében voltak. A feltáróik tehát joggal következtettek arra, hogy itt a halotti obulus adásával lehet dolgunk. Figyelemre méltó, hogy e rítussal mindeddig nem találkoztak Abcházia késő antik temetőiben. 236 (A kora középkori Transzkaukázusból egyetlen esetről tudok még, ahol halotti obulust fedeztek föl. Ennek kora egybeesik a cibiliumiéval: a Dél-Oszétiában, a nagy kiterjedésű styrfaz’i temetőben feltárt 86. sírban nyugvó házaspáár (?) egyikénél, az asszony szájában I. Kavad ezüstdrachmájára bukkantak. 237) Ezen egybeesések láttán nem alaptalan arra gondolni, hogy a szóban forgó nem-steppei, hanem késő antik típusú övgarnitúra a veretes Összefoglalásukkal adós a római kor kutatása, egyedül a 4. század utolsó harmadára, az 5. század 1. felére keltezett katonai övekről készült monográfia: H. Bullinger, Spatantike Gürtelbeschlage. Typen, Herstellung, Trageweise und Datierung, Dissertationes Archaeologicae Gandenses 12(Brugge 1969) és tipokronológiai összefoglalás: Sommer, Gürtel. Ezen övek kelet-európai elterjedésére ld. V. Popovic, Die süddanubischen Provinzen in der Spatantike vom Ende des 4. bis zur Mitte des 5. Jahrhunderts, in Völker Südosteuropas 135– 137. – Minthogy sokat hivatkoznak rá, illetve rá támaszkodva sok újabb rekonstrukció készül, szükségesnek tartom itt megemlíteni, hogy a J. Heurgon (Le trésor de Ténes, Paris 1958, 34, fig. 6–7.) és H. Bullinger által javasolt rekonstrukciók egyáltalán nem meggyőzők: a nitszögek hossza ugyanis egyértelműen mutatja, hogy a veretek vastag bőrre voltak felerősítve. Ebből viszont az következik, hogy az övnek a szíjvéggel is megterhelt vége – miután azt a csatkarikán átfűzték – nem csünghetett le oly könnyedén és függőlegesen, mintha az öv vékony és puha anyagból (textil) készült volna – márpedig Heurgon és Bullinger rajzain ilyen látható. Ezenkívül a rekonstrukciók készítői nem fordítottak figyelmet arra sem, hogy milyen fölerősítési módra lett volna szükség ahhoz, hogy a szíjvégnek valóban az előlapja látszódjék; a merev szíj használata miatt nem kézenfekvő, hogy szembenézetből a szíjvégnek melyik oldala mutatkozott. 233 Fettich, Késői hun fémművesség XLV: 5. 234 Wolfgang Hahn professzornak (Bécs) köszönetet mondok a készséggel adott levélbeli meghatározásokért. 235 Voronov–Jusin, Pogrebenie 104., a kronológiai rendszerük felépítésekor messzemenően A. K. Ambroz modelljére támaszkodtak, márpedig az utóbbi közismerten minden tárgytípust következetesen fiatalabbnak vesz (ld. alább). 236 Ld. Ju. N. Voronov, Materialy po archeologii Abazgii i Sanigii (II–VII vv.), in Materialy po archeologii Abchazii, red. O. Lordkipanidze, Tbilisi 1979, 49–58; uő, Tajna; Voronov–Bgazba, Cebel’da. 237 B. Techov, Raskopki styrfazskogo i tlijskogo mogil’nikov, in Polevye archeologiceskie issledovanija v 1978 goda, red. O. Lordkipanidze et alia, Tbilisi 1981, tabl. XXXVIII: 8. 232
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
lábbeli viseletével, a bizánci pénzekkel és a Charon-obulus adásának szokásával együtt, az 540–550-es években, azaz éppen a régió jól ismert bizánci orientációja időszakában érkezett volna el Abcháziába. Térjünk most röviden vissza a hynyslyi sírhoz, hogy az imént áttekintett adatok fényében megvizsgáljuk: milyen egyezések és eltérések figyelhetők meg közte és az Üc Tepe-i között. Ami a temetkezési szokást illeti, azonnal lényeges különbségek ötlenek szembe: sírkamra – kurgán, DK–ÉNy-i, illetve DNy–ÉK-i tájolás, a csontváz zsugorított vagy nyújtott helyzete. Mindezek előfordulása az egyik vagy másik sír esetében elvileg lehet társadalmi és/vagy etnikai eredetű, s a két halott rangbéli vagy származási különbségét tükrözheti. Minthogy nem áll a rendelkezésünkre semmilyen idevonható régészeti adat sem, és figyelembe véve, hogy hasonló kurgánok tömegesen nem fordulnak elő Kaukázusi Albánia területén, ezért a két lelőhely közti földrajzi távolságra és az ország rendkívüli etnikai tarkaságára való tekintettel csak munkahipotézisnek tekintendő: az Üc Tepe-i teljesen szokatlan méretű sírhalom és -gödör a hynyslyi kőlapokkal bélelt sírgödörbe temetetténél magasabb társadalmi rang jele lenne. Érdekes viszont, hogy a két sír leletanyagában a feltételezésem szerint kisebb kronológiai és a feltehetőleg jelentősebb társadalmi különbség ellenére/mellett is több tipológiai párhuzamosság figyelhető meg. E körülmény arra enged következtetni, hogy az évtizedek múlása során végbemenő tipológiai változások nemigen befolyásolhatták a temetkezési szokásokat, azt a gyakorlatot, hogy mit tegyenek egy nem-közrendű férfi halott sírjába. Így fordulhat elő, hogy mindkét szóban forgó temetkezésnél találtak övet, kardot, kést, gyűrűt, gemmát, pénzt és edényt. A különbségek sorában a hynyslyi üvegpohár említendő, míg az Üc Tepe-i esetében a pompásabb viselet tűnik szembe (vö. a nyak-, kar- és lábperec, veretes lábbeli): Üc Tepe Hynysly sírforma kurgán sírkamra tájolás DNy–ÉK DK–ÉNy csontváz helyzete nyújtott zsugorított öv + + kard + + kés + + gyűrű + + pecsétgyűrű + + fibula – + gyöngy – + nitszög – + pénz + + edény + + üvegedény – + nyak-, kar-, lábperec + – veretes lábbeli + – A két sír közti legkevesebb 50, maximum 100 év különbség mellett tehát – feltételezésem szerint – nagy volt az eltérés a halottak társadalmi helyzetében is. Hipotéziseinkkel az általánosságoknál maradva: a hynyslyi férfi egy előkelő szabad, míg az Üc Tepe-i a sok aranymelléklete (öv- és kardveretek, pénz, gyűrű, nyak-, kar- és lábperecek) és hatalmas méretű sírja alapján az előbbinél magasabb rangú lehetett. Minden eddigit összevetve: az eddig ismert „szászánida” övgarnitúrák anyaga, technikai kivitele és a kisszíjak száma, valamint a többi melléklete és a sírhalom mérete alapján úgy vélem, hogy az Üc Tepe-i férfi nem egy átlagos rangú szabad férfi vagy harcos, hanem valamilyen helyi vezető, mégpedig – a közvetlen földrajzi 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
szomszédság alapján, illetve következtében – a kaukázusi albániai Paytakaran város egyik kiemelkedő személyisége lehetett.
6.5. A Kuchur-oba-i lelet (egykor szovjet Azerbajdzsán) és a T alakú övveretek Az egykori Kaukázusi Albánia északi határa közelében, Üc Tepétől kb. 160 km-re ÉK-re, a mai Kusaryi járásban, a Kuchur-oba nevű helység közelében tártak fel egy olyan övmellékletes sírt, amelynek halottja a mellékletei s nem utolsósorban az övveretei alapján: még a hynyslyi sírba temetettnél is szegényebb, alacsonyabb rangú lehetett. A rendkívül szűkszavú ásatási jelentésen238 kívül semmilyen más információt sem sikerült szereznem, az ásatók és a bakui akadémiai intézet vezetői a többszöri megkeresésemre sem válaszoltak. E lelőhelyen 15 sírt tártak fel, voltak köztük egyszerű sírgödrösek és sírkamrás temetkezések egyaránt. Átlagos mélységük 3–3,5 m között ingadozott. Az egyszerű sírgödrök oválisak, DNy–ÉK-i tájolásúak, a csontvázak nyújtott helyzetben háton fekvők. Szembetűnik, hogy némelyik koponya torzított volt. Nem lehet tudni, hogy a bennünket most érdeklő „bronz”239 övveretek melyik sírformával együtt fordultak elő és hogy a „2 db szászánida ezüstpénzt” az övgarnitúrával együtt találták-e. A veretekből csak egy válogatást tettek közzé, így nem tudhatni, hogy a roppant vázlatos rajzukon valamennyi típust föltüntették-e. A pajzs alakú veret és az ívelt oldalú szíjvég (Somogyi „b” típus) áttört; a hasonló típusúak között a legegyszerűbbek és leginkább elterjedtek sorába tartoznak. A kettős „halfarkas” veretek sorában a Kuchur-oba-i a keskenyebb variánshoz tartozik (41. kép: 18). Tekintettel arra, hogy ez a Kaukázus vidékén viszonylag gyakran fordul elő (ld. fentebb), tájékoztató értékű lehet, hogy Mokraja balkán egy ugyanilyen veret Kavad drachmájával együtt látott napvilágot. Ezek alapján – már amennyiben a Kuchur-obán talált szászánida pénzek nem a 6. század végéről vagy a 7. század elejéről származnak – megkockáztatható a föltevés, hogy a szóban forgó övgarnitúra az Üc Tepe-ivel nagyjából egykorú, ami az utóbbi kiemelkedő társadalmi helyzetével kapcsolatos következtetésemet szintén alátámasztan . A Kuchur-oba-i T alakú veret (41. kép: 19) az egyik legjellegzetesebb és szélesen elterjedt övdísz típusába tartozik, a kutatásban már többször is foglalkoztak vele. 240 E veretek felső része legtöbbször pajzs, nagyon ritkán négyszög alakú vagy „halfarkas” díszítésű, az utóbbiak oldalai íveltek (47, 48. kép). Van egy rendkívül ritka változat is, melynek alsó részén a félgömb alakú díszítmények a szokásosnál jóval nagyobbak s köztük egy, a hegyén álló háromszög látható (47. kép: 21–23); az utóbbival egyező díszítőelemek a kora avar leletanyagban is előfordulnak (ld. alább). A T alakú veretek különféle technikával készültek: néhány, kivételes esetben kiváló minőségűek, a legtöbbet öntéssel, ritkábban préseléssel állították elő, ez utóbbi szintén amellett szól, hogy használatuk szélesen elterjedt szokás volt. (Mindemellett hangsúlyozandó: a T alakú veretek jól ismertek az avar, bajor és az itáliai langobard övgarnitúrák között is, de az utóbbiak csak tipológiailag egyeznek meg a martinovkai típusúakkal, egyébként a díszítésük teljesen eltér a keleti példányokétól.) A T alakú veretek felső része csak kivételes esetekben díszítetlen, többnyire egy pajzs alakú díszítmény van rajta. Ez a díszítés néha szintén pajzs alakú lemezberakásból, máskor háromszög alakú áttörésből vagy emberi szemek és száj jelzésszerű ábrázolásából („maszk”) áll. Érdekes változatukat jelentik azok a veretek, melyek felső része teljesen megegyezik a maszkos veretekkel (47. kép: 16), ezek nem túl gyakoriak. Az általam ismert T alakú vereteket könnyű lenne tipológiai csoportokba sorolni, ezt azonban a rendkívül gyakori átfedések miatt fölöslegesnek tartom (majdnem minden részlet vagy altípus előfordul minden más, lehetséges altípusokkal együtt). Még az is előfordul, hogy egyazon temetőben, sőt: ugyanabban a sírban eltérő tipológiai csoportokba sorolható veretekre bukkannak. Figyelemre méltónak tartom, hogy a lemezberakásos díszítés a T alakú veretek széles elterjedési területének csak a nyugati felében fordulnak elő (vö. 50. kép: A), igaz, ott sem kizárólagos jelleggel.241 Egy sajátos övtípus – a négyszögletes felső részű, kéttagú veretek (52. kép: 1–6) – gyakorisága alapján már korábban is mutatkozott jele annak, hogy a Dnyepertől nyugatra eső vidék ezen apró tipológiai részlet tekintetében valamelyest önálló
Chalilov, Novye pamjatniki 25–28. A hasonló típusú veretek többnyire ezüstből készültek. 240 Kalmár, Akasztóhorgok; Ambroz, Recenzió 294; Somogyi, Typologie 128. 241 Tudtommal a Taman-félsziget közelében levő borisovói temető gyakran idézett nagyszíjvége az egyetlen keleti lelőhely, a többi lemezberakásos a Dnyeper középső folyásánál, a Krímtől északra és a Kárpát-medencében fordul elő, ld. Pósta, Régészeti tanulmányok 555, 312: 5, 6; Ajbabin, Pogrebenie 198, Fig. 8:1, 2, 7; Bálint, Batida 101, Tab. X: 1–4; A. I. Baranov és Vida T. szíves közlése szerint ilyenekre bukkantak Sivasovkán, illetve Budakalászon is. Fettich N. elsőként figyelt föl a chacki és a tolnanémedi lelet közti kapcsolatra, ld. Fettich, Fémművesség 284, 11. j. 238 239
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
egységnek tekinthető;242 a martinovkai kincs az, mely e táj övvereteinek nagyszerű és jól ismert vezérlelete. 243 Szélesen elterjedt – magam is e gyakorlathoz alkalmazkodom – a „martinovkai típusú veret” terminus, holott e kincs megfelelő darabjai a szóban forgó övtípusok csoportjában a legkevésbé sem tekinthetők jellegzetesnek. A martinovkai lelethez tartozó veretek néhány tipológiai és díszítésbeli vonása inkább a bizánci peremkultúra nyugati vidékeivel mutat közös jegyeket, semmint a kelet-európai steppe, vagy a Krím- és a Kaukázusvidékiekkel (ld. az avar rojtos lószerszámveretekhez hasonló formájú veret formáját, a sokszor hivatkozott rokonságot az ornamentikában Kiskőrös-Városalatt temető 9. sírja lemezes övdíszeivel). Ugyanilyen korlátozott, a Dnyepertől keletre eső régióktól elhatárolódó területi elterjedést mutat a „halfarkas” felső tagú veretek Pontusvidéki csoportja, ezek – úgy látszik – a Krímre és a Fekete-tenger nyugati partvidékére voltak jellemzők (48. kép: 14–20). Ehhez hozzátehetjük még azon veretek elterjedését is, amelyeket – jobb híján – a szimmetrikus pajzs alakú veretek krími–tiszai csoportjának neveztem el (32. kép: B: teli fekete kör). Az említetteken kívül más veretfajták esetében a Kaukázus- és a Volga–Káma-vidék között mutatható ki rokonság, úgyhogy legvégül arra a nagyon is kézenfekvő következtetésre jutunk, hogy a martinovkai típusú veretek óriási elterjedési területén belül a keleti és a nyugati részük között esetenként tipológiai különbségek mutathatók ki (a határvonal a Közép-Dnyeper mentén húzódhatott). Ilyen léptékű kitekintések után megerősödni látom azt a gyanúmat, hogy a Krím és a Kaukázus környékéről múzeumba került martinovkai típusú veretek típusaiban valóban számolhatunk bizonyos területi különállással (ld. még alább is). A T alakú veretek belső időrendjével mindeddig csak egy kutató foglalkozott. 244 Szerinte a legrégibb példányaik a Sadovecben és Suuk-suban találtak lennének, e nézet I. Justinianus egy pénzének sokat idézett Suuk-su-i előfordulására alapul.245 A. K. Ambroz következő periódusába kerültek a nagy áttöréssel vagy üveg-, illetve lemezberakással díszítettek – e csoportnál a Mala Peres cepinó-ira való hivatkozás az előbbiektől közel egy évszázadnyi távolság és a köztük levő óriási társadalmi különbség miatt mondhatni teljesen irreleváns (ld. alább). A 3. periódusában láthatók az áttörés nélküli, széles alsó részű veretek, s végül vannak olyan típusok is, amelyekkel a szóban forgó kronológiai modell egyáltalán nem számol (a négyszögletes és „halfarkas” felső részű veretek, egy áttöréssel díszített, széles alsó részű veret Kercsből és Környéről, melyek egy Suuk-suban talált rokonainak tarthatók, végül pedig figyelmen kívül hagyta az itáliai, bajorországi rokon példányokat is). Kronológi juk tisztázására a Dyrso folyó mentén feltárt temető (ld. alább) fontos támpontot fog nyújtani, minthogy az ott megmentett 9 db T alakú veret zárt síregyüttesekből származik. Minden kétségen felül áll, hogy a T alakú veretek általános használati ideje egybeesik a martinovkai típusú övdíszekével. A jelek arra mutatnak, hogy ezek a Káma-vidéken és általában az Uráltól nyugatra eső északi régióban az általánosnál tovább maradtak divatban, ez a tendencia különben Európa északkeleti sarkában más övveretek esetében is megfigyelhető. A Felső-Volga és az Urál közti hatalmas térség egyik jellegzetességét jelentik a felső részükön „halfarkas” díszítéssel ellátott veretek. Csak néhány darab látott napvilágot a T alakú veretek négyszögletes felső tagú változatából, ezek elterjedése rendkívüli szóródást mutat (Krím, Kazak-steppe, Urál-vidék, ld. 48. kép: 11–13). Figyelemre méltó, hogy T alakú veret nem került elő Üc Tepén, és egyetlen „szászánida” garnitúrában sem, míg megtalálhatók a legkiválóbb bizánci öveken (mersini és a Dumbarton Oaks-i garnitúra), valamint az itáliai langobard, a bajor és az alamann garnitúrákban. Ez utóbbi a nézetem szerint minden kétséget kizáróan azt mutatja, hogy a T alakú veretek típusa európai (bizánci) eredetű kellett, hogy legyen.
Ambroz, Recenzió 293; további következtetéseivel azonban nem tudok egyetérteni, mert értékelésmódja az antok régészeti jelentőségének túlértékeléséből táplálkozik. Semmiképpen sem hihető el ugyanis, hogy a szóban forgó veretek az ant ötvösök bizánci kapcsolatai révén alakultak volna ki, többek között mert e szerzőkben még csak föl sem merül, hogy hasonló veretek Európának vitathatatlanul nem-szlávlakta területein is előfordulnak, ami által megkerülhetetlenné válik a kérdés: akkor pedig a (túlnyomórészt) szlávok lakta vidékek esetében miért éppen az antokhoz kellene ezeket kapcsolni? A (volt) szovjet kora középkori régészet pánant szemléletének kritikáját ld. Bálint, Archaologie 84–88; az említett szemlélet a közép-európai régészetben, napjainkban is föllelhető, ld. Z. Cilinská, K otázke príchodu antov na stredny Dunaj, Sborník Prací Filozofické Fakulty Brnenské Univerzity 34–35(Brno 1989–1990). A korai keleti szláv történelem rendkívül kisszámú forrásai és a kelet-európai régészet nagy részében jelen levő, túlzott törekvés a tárgyi emlékanyag történeti értékelésére a tudományos előidézője annak nagy karriernek, amit az antok a régészek széles körében befutottak (a tudományon kívülieket nem részletezem). Az ez irányú irodalom oly bőséges és öntörvényű, hogy föl sem merül az igény az antokkal kapcsolatos történeti kutatások figyelembevételére, vö. F. P. Filin, Zametka o termine „Anty” i o tak nazyvaemom „Antskom periode” v drevnej istorii vostocnych slavjan, in Problemy sravnitel’nogo jazykoznanija, Moskva–Leningrad 1964, 266–270; M. H.–D. L., Antes, in Glossar zur frühmittelalterlichen Geschichte im östlichen Europa, Wiesbaden 1975, 110–111. 243 A martinovkai lelet teljes és részletes közzétételére fél évszázados várakozás után kerül sor: O. M. Prichodnjuk–A. M. Sovkopljas–S. Ja. Ol’govskaja–T. A. Struina, Martynovskij klad, Materialy po Archeologii, Istorii i Etnografii 2(Simferopol’ 1991), 72–75; L. V. Pekarskaja– D. Kidd, Der Silberschatz von Martynovka (Ukraine) aus dem 6.–7. Jahrhundert, Wien, 1994. (Ez a két cím szerepel ebből a jegyzetből korábban is!)– O. M. Prichodnjuk és szerzőtársai, valamint L. Pekarskaja kiderítették, hogy nem sír-, hanem valóban kincslelettel van dolgunk, mely még csak nem is egyetlen lelőhelyről származik. Eszerint a lelet jellegének megítélésében én magam is tévedtem, Bálint, Archaologie 88–92. 244 Ambroz, Recenzió 294. 245 Kérdés, hogy mennyire általánosítható következtetést lehet ebből a krími lelőhelyből levonni; abból a tényből ugyanis, hogy Suuk-suban nem találtak maszkos veretet, még a legkevésbé sem következik szükségszerűen az, hogy az I. Justinianus pénzét tartalmazó sírt a 7. századra kellene kelteznünk, mint Ambroz, Recenzió 294. tette. A. K. Ambroz módszeréről és kronológiai rendszeréről ld. alább. 242
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
A Kuchur-oba-i a T alakú veretek legelterjedtebb variánsához tartozik, melyet a felső tag pajzs alakú (lemezberakás nélküli!) kialakítása és rövid alsó rész jellemez (47. kép: 28–48). E változatuk általam ismert példányai felerészt a Kaukázus környékéről származnak, a többi a Krímből és az Urál-vidékről. Ezen elterjedésük az összes többi T alakúéval összevetve azt jelzi, hogy a szóban forgó variáns inkább a Kaukázus vidékére lehetett jellemző. A T alakú vereteknek a kutatás egybehangzóan akasztó funkciót tulajdonít.246 Nemcsak a közvetlen előzményük, de a pontos rendeltetésük is ismeretlen. Az „akasztó veretnek” való elnevezésüket annak idején semmilyen elemzés nem előzte meg, mindazon rekonstrukciók pedig, amelyek a szíj végén, valamilyen záró funkciót kerestek nekik, vagy amelyek egy kisszíj végén, akasztóhorogként képzelték el, híjával vannak minden realitásnak.247 Valójában e veretek annyira vékonyak, hogy a 2-3 cm széles alsó részük – mely csak egy keskeny, néhány milliméteres taggal csatlakozik a veret felső részéhez! – semmilyen érdemleges terhelést nem bírt volna el. Rendeltetésük – már amennyiben egyáltalán volt ilyen, s (már) nem csak utánoztak, jeleztek velük valamit! – megállapítását bonyolítja, hogy van egy közép-ázsiai lelet, melynek egyik ilyen verete talán mintha megfordított helyzetben, azaz a pajzs alakú részével alul lett volna az övön (35. kép: A: középen).248 A tájékozódásunkat szolgálhatja viszont, hogy egy esetben egy, a T alakúak előképének tekinthető kis veret a medencecsontok alatt látott napvilágot (Cibilium, ld. 38. kép: 14), ami azt jelentené, hogy e veretnek (már) ott sem volt tényleges funkciója. Minthogy a T alakú veretek felső része teljesen megegyezik a pajzs alakú övdíszekével, lényegük kézenfekvő módon az alsó kereszt alakú tagjukban rejlik. A Cibilium 1a temető 3. sírjából származó veretnél a kereszt alakú tag (még) egy önálló rudacska, melyet a pántszerűen összehajtott veret alsó részébe helyeztek s melynek végeit félgömbök díszítik. (A veretes, kisszíjas öveket viselő akkori világnak a másik felébe eső Castel Trosinó-i temető egyik vereténél ugyanilyen módon erősítették hozzá a kereszt alakú tagot a veret függesztő részéhez, ld. 6. kép: 19!) E félgömbök egyes esetekben a késő római hagymafejű fibulák végeire emlékeztetnek, s elképzelésem szerint ugyanilyen, konkrét előzményei lehetnek a T alakú veretek alsó tagján látható kis korongoknak (pontosabban: legtöbbször csak azok utánzatainak) is, melyeket az öntött vereteken a félgömbök és a függesztő pánt között figyelhetünk meg.
6.6. A Verchnjaja Esera-i sír (Abcházia) és az X alakú áttöréses kéttagú övveretek A Kelet-Európával foglalkozó kutatás – de sajnos csak az, s nem az iráni és bizánci régészet művelői – immár másfél évtizede tud erről a leletről, mely a jelen téma szempontjából (is) igen nagy fontosságú, s melyet a közzéadói a 7. század második felére kelteznek249 – e kormeghatározásra még visszatérünk. Az abcháziai Verchnjaja Esera Pysta nevű határrészében talált leletek közül egy P-függesztőfüles kardot, két, eltérő típusú lándzsát és egy vaskést mutattak be (51. kép). A kard nemcsak a steppei régészet hagyományos látásmódja miatt érdemes külön figyelemre, hanem azért is, mert a kora középkori Abcházia nagyszámú kardleletei250 között ez az egyetlen, melynek P alakú füle volt. E körülmény egyértelműen arra mutat, hogy a szóban forgó típus e tájon a legkevésbé sem volt általános, és hogy valószínűleg egy importtárggyal van dolgunk; ezért lehet tehát még külön érdekessége is annak, hogy e karddal együtt még martinovkai típusú övveretek is a múzeumba kerültek. A kard lehetséges eredetét nyomozva röviden ki kell térnünk a lelőhely környékének geopolitikai helyzetére. Cibilium az antik és kora középkori források által Abasgiának vagy Apsiliának nevezett országhoz tartozott, a napjainkban szintén tragikus módon közismertté vált „Abcházia” elnevezés a 12. század után terjedt el (vö. 11.
Legutóbb Somogyi, Typologie 128., aki szerint tegezt vagy kardot tarthattak. Helyesen: Kürti, Sírleletek 85, 36. j. Az első rekonstrukciós kísérlet L. A. Maculevictől származik (Maculevic, Bol’saja prjazka 139), ennek gyenge voltára már Fettich N. fölfigyelt (Marosi–Fettich, Sírleletek 92, 79. j.). Az elképzelés annyira naiv, hogy arra kell gondolni: a bizánci művészet világhírű specialistája kezében sosem fordult meg T alakú veret. Azt gondolta ugyanis, hogy a T alakú veret alsó, vízszintes részét az áttört díszítésű nagyszíjvégbe, az öv zárására akasztották volna bele. Ehhez azonban a két veret közül legalább az egyiknek – logikusan: a T alakú alsó részének – meghajlítottnak kellene lennie, hogy a két veret valóban egymásba illeszkedhessék. Orlov, Kul’tura 102, ris. 18: 4. rekonstrukciója is részben Maculevicre megy vissza, ezt bírálta Somogyi, Typologie 154, 180. j. 248 E fontos lelet felhasználhatóságának korlátot szab, hogy nem készült róla hitelesnek tekinthető közlés (a leletről három rajz készült, ezek a részleteiket nézve nem kifogástalanok és tekintettel arra, hogy egyikük sem egyezik meg a másik kettővel, híjával vannak minden hitelességnek: A. K. Kibirov, Rabota Tjan-sanskogo archeologiceskogo otrjada, Kratkie Soobs cenija Instituta Etnografii AN SSSR [Moskva] 26[1957], 87, ris. 4; Stepi Evrazii 128, ris. 23: 5; 125, 20: 25; Erdélyi, Avarság 78. kép.) és hogy az öv állapota miatt nem lehet tudni, hogy mindegyik veret a róla készült első fénykép felvételekor az eredeti helyzetében volt-e. 249 Voronov–Bgazba, Novye materialy 70; Voronov–Senkao, Vooruzenie 130, e keltezést A. K. Ambroz kronológiai rendszere alapján alakították ki. 250 Voronov–Senkao, Vooruzenie 128–130; 131, ris. 4: 1–19, 30. 246 247
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
kép).251 Verchnjaja Esera nem messze esik a Sebastopolisból (ma: Szuhumi) Pityusba (ma: Picunda) vezető úttól (50. kép: B: 3); e városokról Procopios fontos erődítményekként emlékezett meg (BG II.29: 18; IV.4.3), s amelyek a 6. század közepe táján egyben kereskedelmi központok is voltak. Ami Cibiliumot illeti, 541-ben I. Justinianus megerősíttette a falait, melyeket kevéssel később egy perzsa támadás után maguk a bizánciak leromboltak, hogy aztán később újra szép városnak fölépítsék (Procopios, uott). Az abcházok szintén I. Justinianus idejében vették föl a kereszténységet, a császár Cibiliumban Szűz Máriának szentelt templomot építtetett.252 Abcházia területe tehát – akárcsak a lázok lakta Laziké, az antik források Colchisa, Abcházia déli szomszédja (vö. 11. kép) – kétségbevonhatatlanul a bizánci érdekszférához tartozott.253 Laziké az 5. vagy 6. századtól kezdve254 a 8. századig számított bizánci tartománynak, melyet bizonyos kiváltságok illettek meg.255 Önálló adórendszerük volt, katonailag függetlenek voltak a birodalomtól. Maguk választhatták a királyukat, akit aztán a császár ajándékok küldésével ismert el. Egy rövid időszaktól eltekintve – 552 és a 60-as évek között – a szászánidáknak nem volt közvetlen befolyásuk Laziké életére, hiába törekedtek ezt a számukra stratégiailag kulcsfontosságú területet megszerezni (vö. Bizánc ellenében: a tengerre kijutás, míg a steppe ellenében: a Kaukázus nyugati átjáróinak birtoklása érdekében, vö. Procopios BP II.15.27; 28.22; Agathias II.18).256 Egyedül Anastasius idejében esett meg, hogy Damnazest, Laziké királyát a perzsa király, I. Kavad iktathatta be. A sah azonban hibát követett el: egyúttal rá akarta kényszeríteni a zoroasztrizmust is az országra. Damnazes halála után a fiát, Tzathost választották királyuknak a lázok, aki a perzsákkal szembefordulva 522-ben Konstantinápolyba utazott. A birodalom fővárosában maga I. Justinus koronázta meg őt, s akitől ajándékba feleségül egy hercegnőt, ezen kívül pedig diadémát és selyemruhákat kapott. 257 A Damnazes által megkezdett útról való letérés, Tzathos pálfordulása megrontotta a perzsa és bizánci birodalom között 505 óta fennálló békés kapcsolatokat s ez végül 526-ban egy újabb háborúhoz vezetett.258 Laziké történetének további alakulása már közömbös az itt olvasható régészeti értékelés szempontjából. (Nem az viszont a napjainkban zajló háborúskodás megértéséhez...) E kis áttekintésből Verchnjaja Esera megítélése számára annyi tanulság vonható le, hogy a lelőhely közvetlen déli szomszédságának 6. századi politikai helyzete alapján a lelet P-füles kardját és martinovkai típusú vereteit nehéz lenne szászánida eredetűnek tartani: elsősorban a lelet időrendi helyzete miatt (aligha lehet ugyanis 522nél régebbi), de még inkább a perzsák igen rövid abcháziai jelenléte miatt. Így az a következtetés marad, hogy a szóban forgó fegyver és övgarnitúra vagy abcház, illetve láz készítmény, vagy pedig közvetlenül bizánci terméknek tekinthető. (A steppei eredet lehetősége az erőteljes tipológiai eltérések miatt – nézetem szerint – nem jöhet számításba.) A Verchnjaja Esera-i övveretek a párhuzamaik tekintetében három csoportra oszthatók: egyesek formája és díszítése gyakori a martinovkai típusú veretek között (nagy- és kisszíjvég, ld. 51. kép: 6, 7), van egy teljesen egyedülálló típusú veret (kerek veret stilizált madárfejekkel, ld. 51. kép: 1) és végül egy olyan verettípus, melynek analógiáival sokfelé találkozunk. Ez utóbbi érdekel most bennünket. Az X alakú áttöréses kéttagú Verchnjaja Esera-i verethez tipológiailag legközelebb egy Suuk-su-i példány áll, mely egyedül az alsó részének ívelt – és nem pajzs alakú – kiképzésével tér el az abcháziaitól (ld. 51. kép: 2; 52. kép: 17). A többi hasonló típusú veret (52. kép: 1–16, 18, 19) az erősebben ívelt hosszanti oldalával és kevésbé nyúlánk formájával különbözik az említettektől. Közös vonásuk a felső rész „halfarkas” díszítése, 4 kis kerek lyuka és X alakú áttörése,259 valamint az alsó rész pajzs alakúra való kialakása. E veretek tipológiai tekintetben a martinovkai típusú piskóta alakú veretek csoportjába tartoznak, jellegzetességüket az X alakú áttörés adja, valamennyi más díszítőelemük – számos variációban – föllelhető a martinovkai típusú övvereteken. Föl is merülhetne a kétely, hogy egyáltalán érdemes-e, megalapozott-e ezekről a verettípusokról mint önálló altípusról beszélni? Érdekes jellegzetességük abban áll, hogy az e csoportba sorolható veretek nagy része a Kaukázusban, főként annak nyugati felében és a Krímben fordul elő (30. kép: B). 260 Keltezésüket illetően az nyújt bizonyos Marquart, Streifzüge 187 skk; Kollautz, Abasgen 39–49; Martin–Hisard, Domination 141–146. Abcházia kora középkori régészetéről áttekintést nyújt Bortoli–Kazanski, Sites 468–474. 252 A templomépítésről ld. Stein, Histoire II. 304. 253 Kulakovskij, Istorija 20–30. 254 A bizánci befolyás kezdetének időpontja vitatott, a 456, 468 és 552. évet vették számításba, ld. Stein, Histoire II. 267; Vasiliev, Justin 257–264; Hannestad, Relations 444, 1. j. 255 V. Minorsky, Encyclopedia of Islam I, Leyden–London, 72 skk; Vasiliev, Justin 257–264. 256 Vasiliev, Justin 269; Stein, Histoire II. 267. 257 Vö. Stein, Histoire II. 267. 258 Vasiliev, Justin 260–274. 259 H. Bott, Környe és Somogyi, Typologie 126. ezt a díszítőelemet „sanduhrförmiger Durchbruch”-nak nevezik, ami a formáját tekintve kétségkívül hasonlít a homokórára, kulturális tekintetben azonban célszerűbb az antik korban elterjedt, hasonló ornamentikai elemekről sem megfeledkezni. 260 Lőrinczy, Szegvár 140–141. 251
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
támpontot, hogy a Suuk-su-i példányt a temető tipokronológiai feldolgozása nem annak legrégibb periódusába, azaz a 6. század második felébe, hanem éppen a legfiatalabba helyezte. 261 Kérdéses azonban, hogy a Suuk-suval kapcsolatban általánosan elterjedt, de módszeresen sosem ellenőrzött kronológiai modell helytálló-e.262 Jó ideje meggyőződésem, hogy Kelet-Európa régészete számára szükséges lenne egy teljesen új, az A. K. Ambrozétól független időrendet kidolgozni; a volt szovjet kutatás nagyobbik része ugyanis az utóbbihoz igazodott. Ezen igény megalapozottságát a most tárgyalt verettípusoktól kölcsönzött példával is lehet érzékeltetni; a nagyolaszi (Mandjelos, „Jugoszlávia”) X alakú áttöréses veretet263 alapos indokkal nem lehet a 7. századba keltezni, amint ez Ambroz kronológiájából következnék, hanem sokkal inkább a 6. század második felébe. A tárgyalt veretek csoportján belül meglepően közelinek látszik a Suuk-su-i veretnek a Kaukázus-vidékiekkel való hasonlósága, egyedül azt lenne jó tudni, hogy ez helyi műhelyekben készült termékek természetadta konvergenciájának vagy kereskedelmi kapcsolatoknak tudhatók-e be. Amennyiben nem véletlen egybeesésre gyanakszunk, vagy e hasonlóságot egyszerűen az azonos kor és a régióban általános kultúra megnyilvánulásának kívánjuk tulajdonítani, hanem a krími és kaukázusi X alakú áttöréses kéttagú veretek közti kulturális rokonság netán valóban kereskedelmi tevékenységnek lenne tanújele, azt viszont már akkor sem lehetne megnyugtatóan eldönteni, hogy ezen áruk áramlása É–D-i vagy fordított irányban bonyolódott-e le; mindenesetre mindkettő mellett lehetne (régészeti!) érveket felhozni. Egyrészt tény, hogy a martinovkai veretek közismerten nagy számban és változatos formákban láttak napvilágot a Feketetenger északi partvidékén, amiből könnyen lehetne arra a következtetésre jutni, hogy a szóban forgó veretek előállítási központja is a Kaukázustól északra kellett, hogy legyen. (Ennek tisztázásának az lenne az egyik előfeltétele, hogy világosan lássunk egy kérdésben: a leletsűrűség mennyiben tükrözheti egy helyi műhelyközpont működését?) Másrészt az X alakú áttöréses veretek – az előbbieknek egyik tipológiai csoportja – mégiscsak gyakoribbak a Kaukázus vidékén, mint bárhol másutt. Ezt az elterjedést talán még egyértelműbbé teszi, hogy a krími leletek a kora középkori Kelet-Európa egyik legfontosabb műhelyközpontjának közvetlen közelében láttak napvilágot s hogy egyetlen kivételtől eltekintve264 nem találtak ilyen vereteket sem a félsziget nyugati felében, a skalistoei és lucistoei nagy temetőkben, sem pedig a Krímtől északra eső steppeövezetben. Az a tény, hogy az egyik kercsi lelőhelyükön a „halfarkas” díszítésű kettős pajzs alakú verettel együtt látott napvilágot (35. kép: B: 4, 6), 265 talán egy jele annak, hogy ez a kétféle típusú veret egymáshoz kapcsolódott. A Verchnjaja Esera-i veretek egyedi, illetve lokális(nak mondható) vonásai alapján s a nagy földrajzi távolság alapján végül úgy gondolom, leginkább mégiscsak arra a feltételezésre kell jutnunk, hogy martinovkai típusú övvereteket a Krím nyugati felében és a Fekete-tenger keleti partvidékén működő műhelyek mellett a Kaukázus vidékén, pontosabban: annak főként a nyugati felében is készítettek. A Kaukázus nyugati felének kereskedelmi forgalma elsősorban a Kluchori-kapun keresztül bonyolódhatott le, ez volt a régió legjelentősebb átjárója (50. kép: B); a történeti vonatkozásai miatt jobban ismert Dari-i Alan („alán kapu”) ugyanis Abcháziától és Lazikétől túlságosan messze esik, igénybe vétele a Fekete-tenger keleti partvidékének lakói számára a közbeeső áthatolhatatlan hegyek miatt óriási kitérőt jelentett volna. 266 A nagy léptékű térképek alapján tájékozódók tévesen gondolják, hogy a Fekete-tenger keleti partja mentén jó és közvetlen összeköttetés lett volna Abcházia és a Krím között. Az űrben készült fényképfelvételek, útleírások és a túristák beszámolói alapján nyilvánvaló: az egész keleti és déli partvidék valójában járhatatlan; északi irányban kapcsolatot tehát csak valamelyik kaukázusi kapun keresztül lehetett létesíteni. Ez az oka annak is, hogy Laziké és Bizánc között a rendszeres kereskedelmi összeköttetés víziúton bonyolódott (Procopios BP II.28.27). Trapezunt volt a legközelebb eső bizánci város, Sebastopolistól kb. 340 km-re esett, ezt tengeri úton 6 nap alatt lehetett megtenni.267 Érdekes egyébként, hogy az úthálózat sűrűsége a Kaukázusban eltérő volt az arab hódítás előtt és után: Kaukázusi Albánia és az egész keleti Transzkaukázus területén a 8–9. századig viszonylag kevés út haladt át (58. kép). Ez időtől – tehát az arab birodalomba való beolvadástól – kezdve azonban a Kaspi nyugati partjának V. K. Pudovin, Datirovka niznego sloja mogil’nika Suuk-su 550–650 gg., SA 1961/1, 183, ris. 1. A kercsi temetőkre nemrég I. P. Zaseckaja dolgozott ki egy új kronológiai rendszert: Zaseckaja, Chronologija. 263 A Kárpát-medencében az avaroknál e díszítőelem a közép- és késő avar korban is előfordul (ld. J. Szentpéteri, Analyse eines awarenzeitlichen Gürtelbeschlagtyps. Rechteckige Beschlage mit durchbrochenen Dreieckmustern, in Interaktionen der mitteleuropaischen Slawen und anderen Ethnika im 6.–10. Jahrhundert, Hg. B Chropovsky, Nitra 1984, 254, Taf. VI.), ez időrendi okból kívül esik a jelen munka keretein. (Az idézett munka módszerével és végkövetkeztetésével – miszerint az X alakú díszítőelem tamga lenne – nem tudok egyetérteni.) 264 V. A. Baranov (Szimferopol) közöletlen ásatása, szíves engedélyével hivatkozhatom rá. 265 Mithridates-hegy, közlését I. P. Zaseckaja baráti engedélyének köszönhetem. 266 Kollautz, Abasgen 47. Egyébként a Kluchori-kapu használata mellett szólhat az is, hogy az X alakú áttöréssel díszített veretek közül tudtommal csak egy darab fordul elő a Dari-i Alan-átjáró északi oldalának – különben igen nagyszámú! – martinovkai típusú veretei között (Kovalevskaja, Drevnosti 88, 110. j.). Meg kell azonban mondani, hogy a „halfarkas” kettős pajzs alakú veretek itteni elterjedésével pedig éppen ennek az ellenkezőjét is lehetne állítani! 267 Vö. D. Ellmers, Frühmittelalterliche Handelsschiffahrt in Mittel- und Nordeuropa, Neumünster 1972, 253, 266. 261 262
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
kedvező földrajzi adottságai hozzájárultak ahhoz, hogy a Kalifátus és Európa közötti távolsági úthálózat itt épüljön ki, miközben a Transzkaukázus korábban utakkal jobban behálózott nyugati fele vesztett a jelentőségéből.268 Cibilium és a Kluchori-kapu a Nyugat-Kaukázus úthálózatában különösen kiemelkedő szerepet játszott s a Cebel’da-i medence nagyszámú leletei269 bizonyára kapcsolatban is vannak e körülménnyel. Mégha ez a régészeti anyag nagyrészt nem módszeres ásatásokból származik is, az előkerült tárgytípusok rendkívül nagy száma és formai változatossága olyan alapot kínál a kutatás számára, mely nemcsak a helyi lakosság és a nyugati Transzkaukázus, de az egész keleti bizánci anyagi kultúra megismerése szempontjából is kulcsfontosságú lehet. Részletes tárgyalásuk természetesen nem illenék bele a jelen munkámba, csak egyetlen kérdés vizsgálatára térek ki, mely e könyv témájával kapcsolatban áll. A lovas temetkezésekről van szó, melyek a cebel’dai medencében viszonylag nagy számban láttak napvilágot.270 Sajnos a velük kapcsolatos részleteket szinte egyáltalán nem ismerjük (keltezésük, mellékleteik, a rítus leírása), egyedül a Sapka-cerkovnyj cholm lelőhelyen feltártat tették megfelelő módon közzé.271 Ez egy katona sírja, K–Ny-i tájolású, a férfi bal oldalára temették a lovát, többek között 2 db kétélű kard, pajzs, lándzsa (lándzsák?) és több csat volt mellette, ezen kívül pedig edényeket is találtak a sírban, például egy amforát. A kelet-európai steppe régészetével foglalkozó kutató – de leginkább csak ő! – természetesen azonnal arra gondolna, hogy itt egy nomád harcos temetkezéssel van dolgunk. Könnyen akadna olyan is, aki arra hajlana, hogy a nyugati Transzkaukázusban napvilágot látott steppei jellegű tárgyaknak új etnikai és történeti magyarázatot adjon, jóllehet a Kaukázustól délre jobbára csak a hegy északi oldaláról jövő hatásokkal s nem jóval távolabbiakkal lehet számolni. 272 Természetesen elvileg fennáll a lehetősége, hogy valaki ezekben a lovas sírokban bizánci zsoldosokat lásson, az utóbbiak soraiban pedig köztudott módon sok steppei eredetű harcos is volt. Lehetne hivatkozni egy, a lelőhely déli és délkeleti szomszédságára vonatkozó adatra, mely szerint I. Justinianus 529-ben „bolgár” hadifoglyokat Armeniában és Lazikében telepített le (Theophanes 532). Az egymáshoz csak roppant bizonytalanságokkal kapcsolható adatokból sietve levonható történeti értékelésektől azonban inkább jobb tartózkodni; végül is egyáltalán nem ismerjük a többi lovas temetkezést és azt, hogy e szokás a cebel’dai medencében mennyire volt általános, illetve idegen jellegű. Ezenkívül semmilyen kiindulópontunk nincsen arra nézve, hogy milyenek voltak a 6. század első harmadából származó „bolgár” sírok általában, konkrétan pedig hogy zsoldosok milyen mértékben őrizhették meg egy birodalom hadseregében a kulturális önállóságukat; volt-e, lehetett-e egyáltalán ilyen? Eltemették-e egyáltalán a harcos lovát, vagy a hátas már nem is az ő tulajdona volt, hanem a hadseregé? Az ilyen és hasonló jellegű eszmefuttatásokkal szemben a cebel’dai medencében és az egész Abcháziában talált lovas temetkezések megítélésénél azt a tényt tartom döntőnek, hogy az említett területekről ismert nagyszámú fegyver és lószerszám273 között eddig egyetlen kengyel, egyetlen lószerszámveret sem látott napvilágot – márpedig a nyereg és a kantár, szügyelő, farhám sírba helyezését a steppei temetkezések egyik legjellegzetesebb vonásának szokás tartani. A tisztánlátásnak – a viszonylag intenzív kutatottság mellett is – több akadálya van: a) Abcházia kora középkori tipokronológiai rendszerezése még nem készült el, b) A. K. Ambroz kronológiai rendszere alapvetően befolyásolja a szerzőket a saját leleteik korának meghatározásakor, c) érezhető az a törekvés, hogy a világhírű Colchisnak, az Aranygyapjú szülőföldjének antik és késő antik temetőit kronológiailag – következésként: etnikailag is – minél közelebb hozzák a 6. századhoz, amikor is az abcházok név szerint említve a forrásokban először fölbukkannak. Mindez okozhatta, hogy az abcháziai szerzőpáros a cebel’dai Cerkovnyj cholmon föltárt lovas sír korát – szerintem – túl későre teszi, ugyanis ugyanezen kétélű kardokat, pajzsdudorokat, kő-, illetve üvegberakásos övcsatokat és vese alakú vereteket a Kaukázustól északra és a Krímben aligha kelteznék a 6., nemhogy a 7. századra; hasonló tárgyak Kelet-Európában legföljebb a 6. század közepéig lehettek használatban.
A V. P. Darkevic (Metall 145, tabl. 50: II) által tervezett térkép a lépték és számos egyszerűsítés miatt igen megtévesztő; a jelen téma szempontjából például megemlítendő, hogy a Kaspitól a Kura mentén Tifliszig, majd onnan északnyugati irányban haladva a Feketetengerig nem vezethetett út. Ez kétségkívül kézenfekvőnek látszik a vízrajzi viszonyokat feltüntető térképek alapján, a valóságban azonban a Kura középső és felső folyása mentén több szakaszon lehetetlen haladni. Nem véletlen, hogy a Transzkaukázus kereskedelmi útvonalaival foglalkozó munkákban teljesen más képpel találkozunk! 269 Voronov, Tajna; Voronov–Bgazba, Cebel’da; Voronov–Senkao, Vooruzenie; Ju. N. Voronov–V. A. Jusin, Novye pamjatniki cebel’dinskoj kul’tury v Abchazii, SA 1973/1, 175, ris. 5. 270 Voronov, Tajna 107 skk. 271 Ju. N. Voronov–V. A. Jusin, Novye pamjatniki cebel’dinskoj kul’tury v Abchazii, SA 1973/1, 175, ris. 5. 272 E nézetet egy általam csak rövid kivonata révén ismert előadás fejtette ki: P. G. Dzattiati, Alan-sassanidskie otnos cenija po dannym archeologii, in Kavkaz i civilizacii Drevnego Vostoka, red. I. M. Djakonov et alia, Ordzonikidze 1989, 46–48. 273 Voronov–Senkao, Vooruzenie 135, ris. 6; Voronov, Tajna 96 skk. 268
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Üc Tepe-i sír (Azerbajdzsán)
A fentieket mérlegelve újból hangsúlyozni kell: a transzkaukázusi tipokronológia egyelőre kidolgozatlan, végül is számolni kell annak elvi lehetőségével, hogy a tárgytípusok fejlődése nem Európával szinkronban zajlott volna (egyébként jómagam ezt nem tartom valószínűnek). Ez a kronológiai bizonytalanság viszont ráveti árnyékát a sapkai és a többi, talán egykorú abcháziai lovas sír etnikai-történeti értékelhetőségére – így hát a jelen kutatási helyzetben nem lenne tan csos egy olyan hipotézisbe belebonyolódni, mely a 6. századi nyugati Transzkaukázusban steppei régészeti elemek jelenlétét hirdeti. Ebben az esetben pedig az ugyanott talált 6–7. századi övvereteknél sem célszerű azok steppei eredetére, hanem legföljebb – a jótékonyan sokat befödő – kereskedelmi, illetve kulturális kapcsolatok lehetőségére gondolni. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a cebel’dai medencéből a Kodori és a Cchalta folyók mentén vezető utat használt k a 6. században. Egy, a bennünket éppen igen érdeklő évszázadból való forrás azt mutatja, hogy éppenséggel elképzelhető: Bizáncból Grúziába – tekintet nélkül az óriási kitérőre – a Boszporuszon keresztül küldtek követséget. Ez akkor történt, amikor a grúz király 524 táján I. Justinianus segítségét kérte Kavad perzsa királlyal szemben, aki Grúziát (is) a zoroaszteriánus hitre akarta téríttetni. A császár valamikor 526 előtt Probust, Anastasius unokaöccsét küldte hozzájuk (Procopios BP I.XII.6–9).274 A történet további alakulása, hogy Probust a boszporuszi „hunok” föltartóztatták, már nem érinti a most tárgyalt problémát, nem érdektelen viszont, hogy ugyanott a császári követ Kaukázusi Albániából jött misszionáriusokkal találkozott. Más forrásból is tudunk arról, hogy a kaukázusi albánok – Qardust nevű püspökük vezetésével – az 523 előtti években az Észak-Kaukázusban térítettek a keresztény hitre (Zacharias Rhetor XII.7).275 Mindez azt mutatja, hogy a Kaukázus északi és déli oldala között rendszeres kapcsolatok álltak fönn. Ezenkívül egy harmadik, a 6. századból származó forrás még azt is világoss teszi, hogy a Nyugat-Kaukázusban egyszerre több átjárót is használhattak: az 569-es Zemarchos-féle követség a türköktől visszatérőben a Volga irányából érkezett az Észak-Kaukázushoz. Ekkor Sarodius alán király eltanácsolta a bizánciakat a Suanián keresztül vezető út (ld. 11. kép) használatától, mivel ott a perzsák lesben álltak, s helyette a „Darin”-on t haladó utat javasolta (Menandros fr. 21, 22). Miután a követség átkelt a hegyen, Lazikében folytatta az útját, amelyből kitűnik, hogy nem a Dari-i Alan-kaput, hanem valamelyik attól nyugatra eső átjárót vette igénybe. A kérdéskör specialistái azon vitatkoznak, hogy a „Darin” melyik nyugat-kaukázusi kapu lehetett, a kluchori-e vagy egy másik, attól is nyugatabbra eső.276 Az észak-kaukázusi Bol’saja Laba folyó mentén el lehetett érni a cagerkeri átjárót, ahonnan az abcháziai Vzyb folyóhoz vezetett út, ez pedig Pityus, a 3. század óta fontos város mellett torkollik a tengerbe. Ugyanerre volt egy másik lehetőség is kijutni a Vzyb középső folyásához: a Dziceks folyó mentén – ez a Bol’saja Laba egyik mellékfolyója – a sancarai kapuhoz lehetett eljutni, onnan pedig a Vzyb mentén lehetett továbbhaladni.277 Látnivaló tehát, hogy a 6. században a Kaukázus két oldala között megvolt a lehetőség a rendszeres forgalomra,278 s nemcsak az írásos források, de régészeti adatok is emellett szólnak. 279 E kereskedelem jellegéről is van némi információnk: nem volt rendszeres pénzforgalom, a kereskedelmi ügyletek cserével bonyolódtak le, még a Bizánccal való kapcsolatokban is (Procopios BP II.28–28).
Stein, Histoire II, 270 skk. Marquart, Streifzüge 302, 489; N. V. Pigulevskaja, Sirijskij istocnik VI v. o narodach Kavkaza, VDI 1939/1 (6) 107–115; uő, Note sur les relations de Byzance et des Huns au VIe s., Revue des Études Sud-Est Européennes 7(1969/1), 199–203. 276 Ld. Kaminskaja, Varianty; Martin–Hisard, Domination 147 skk. 277 Kaminskaja, Varianty 201. 278 Fémvizsgálatok kimutatták, hogy az Észak-Kaukázus és a Fekete-tenger dél-kaukázusi partvidéke között a 8–10. században sárgarézzel kereskedtek: A. A. Ierusalimskaja, Drevnaja latun’ na torgovych putjach Kavkaza (po materialam Mos cevoj balki), SA 1986/4, 100 skk. 279 Kaminskaja, Varianty 202–204; Ieroussalimskaja, A propos 101, 23. j. 274 275
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. fejezet - A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről 1. Kutatástörténeti áttekintés A martinovkai típusú övveretekkel foglalkozó irodalmat áttekintve kiderül, hogy A. K. Ambroz és Somogyi P. cikkeitől eltekintve senki sem tett kísérletet a kérdés áttekintő jellegű vizsgálatára. Jóllehet Somogyi P. munkájában van egy részletes kutatástörténeti áttekintés is, az alább következőnek teljesen más jellege miatt érdemesnek látom, hogy közzéadjam a saját észrevételeimet is, melyek a martinovkai típusú leletekkel foglalkozó cikkek olvasása közben fogalmazódtak meg. Mint említettem, a „martinovkai kultúra” fogalmat igen tágan használják, gyakran a legkülönfélébb kulturális elemeket értik alatta; a Kiskőrös-Városalatti temető 9. sírjában talált, sokat idézett övgarnitúra véleményem szerint teljesen másik világba tartozik, mint például az ún. maszkos veretek. Maga a martinovkai lelet is igen kevés alapot szolgáltat ahhoz, hogy annak nyomán nevezzenek el egy sor kelet- és közép-európai övveret-típust; ez egy annál sokkal inkább helyi hagyományokat követő leletcsoport. Fettich Nándornak a Martynovkával kapcsolatos felfogása – legalábbis e tekintetben – mégsem volt alapjában elhibázott. Fettich N. szerint N. Rykov hívta volna föl elsőként a figyelmet arra, hogy a martinovkai típusú leletek egy önálló és zárt kultúrát alkotnának.1 A valóságban N. Rykov cikkében nincs szó a martinovkai leletről, miközben a szövegen nagyon érezhető Fettich N. stílusa, gondolkodásmódja, amit az magyaráz, hogy az utóbbi akkor az Archaeologiai Értesítő szerkesztőségi tagja volt – valószínű tehát, hogy a cikket ő rendelte meg és fordította magyarra. Valójában Fettich N. maga volt az első, aki ezzel a lelettel elsőként foglalkozott, és annak kapcsán a „martinovkai kultúra” fogalmat használta. Ő adta közzé az 1912-ben megmentett lelet nagy részét s tett először kísérletet a kulturális gyökereinek feltárására.2 A kérdésföltevés és az adatok kezelésmódja magán viseli Fettich N. jellegzetes munkamódszerének összes jegyét. Így torkollik nála a különféle díszítőelemek és ötvöstechnikák művészettörténeti jellegű elemzése egy történeti(etlen) végkövetkeztetésbe, mely – régészeti korszakokra, népekre és földrajzi tájegységekre való tekintet nélkül – abból indul ki, hogy a régi nagy civilizációk valahol, valamilyen „hatást” mindig kifejtettek. Ugyanez a szemléletmód és módszer ismerhető fel egy 15 évvel későbbi munkájában is,3 amikor a dák aranykincseknek a „hunkori” (valójában: késő népvándorlás kori) leletekre való esetleges „hatását” vizsgálta.4 Ma már ez az egész koncepció nem tekinthető egyébnek, mint egy teljesen elmúlt kutatástörténeti periódus iskolapéldájának. Ilyen szemlélettel fordulhatott elő, hogy szerzője a szkíta művészetnek a kora középkorira gyakorolt közvetlen hatását boncolgatta, s amelyben a „minuszinszki kultúra” „széthullott palmettájának” „felfrissülését” olyan „elemeknek” lehetett tulajdonítani, amelyek az arab kereskedőkkel kerültek volna el arra a tájra.5 Mindennek megvitatása azonban nem tartozik ide. Fettich N. azt írta a martinovkai kultúráról, hogy nem tud arról egy teljes „leletstatisztikát” – értsd: lelőhelykatalógust – adni. E szerénykedésével szemben minden hivatkozása és irodalmi adata arról tanúskodik, hogy nagyon is jól, alighanem: mindenkinél jobban ismerte a Káma-vidéki, a Krím környéki és az észak-kaukázusi leleteket – valójában ő volt akkor ennek a régészeti anyagnak a legjobb európai szakértője, aki ráadásul a tárgyak nagy részét még személyesen is tanulmányozhatta.6 A „leletstatisztika” összeállítása tehát szubjektív okból s egyáltalán nem az adatbázis hiányos ismerete miatt maradt el.
Fettich, Fémművesség 285, 18. j. Uott 282–203. 3 Fettich, Hun fémművesség 118. 4 Rövid kritikáját ld. Bóna, Vierteljahrhundert 294. 5 Tekintettel arra, hogy Fettich N. maga fordította, illetve írta a német nyelvű közleményeit, érdemes fölfigyelnünk arra, hogy könyvének ez a része nem egyezik szó szerint a magyar szöveggel, a német változatnál óvatosabban fogalmazott, ld. Fettich, Fémművesség 292. 6 Fettich Nándor által a Szovjetunióban összegyűjtött adatokra Horváth, Üllő 123 skk. hivatkozott elsőként. A két háború közti magyar kutatás ezen eredményei akkoriban (német részről) tudománypolitikai okból, a háború után (szovjet indíttatásból) politikai okokból merültek feledésbe. 1 2
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről A martinovkai kultúrával kapcsolatos alapfelfogása az első megfogalmazásból még nehezen bogozható ki. Először a martinovkai kultúráról csak öv- és lószerszámveretek díszítőstílusaként ír, melynek korát nem is közli, és csak a szövegösszefüggésekből, valamint a hivatkozott párhuzamokból deríthető ki, hogy Fettich N. eredetileg a 6–7. századra gondolt. E „kultúra” bölcsője szerinte „Ukrajnában” ringott, gyökereit a szkíta, kelta és gót ötvösmunkákban kutatja, melyek hatalmas távolságokra „sugároztak ki”; a Káma-vidék, a Krím, az Észak-Kaukázus és a Minuszinszki-medence (?!) mellett az itáliai langobard kultúrát is számításba vette. Kézirata már lezártan állt, amikor J. Wernernek 1936-ban megjelent cikkéről tudomást szerzett, melyben egy Ninivében talált bizánci nagyszíjvégnek a martinovkai kultúrával való kapcsolatáról is szó esik. 7 Az említett cikk bekerült Fettich N. egyik lábjegyzetébe, de a könyv elemző szövegrészébe már nem, s ugyanott utalt egy akkor ismertté vált, „bolgár” övnek egyiptomi használatáról szóló forrásközleményre is. E két adat messze mutató jelentőségét valószínűleg tökéletesen fölismerte azt írván, hogy ezen adat a Bizánci Birodalom más területeire is érvénnyel bír.8 Néhány évvel később már világosabban fogalmazott: úgy vélte, hogy a martinovkai kultúra a hunok törzsökös részével („Kernvolk”) és a Közép-Dnyeper-vidék „görög–szkíta és szarmata népességének” leszármazottaival hozható kapcsolatba.9 Ezek jellemzője a régi pontusi motívumkincs absztrakciójának tökélyre vitele és a hun kori filigrán- és zománctechnikának ezüsttárgyakon való alkalmazása lett volna. A javasolt keltezés is hasonlóan eklektikus: a zales’ei kincs és a cadjavicai lelet az 550 körüli időkből származnék. Egyes tárgyak előállítási helyének megállapításával messzire merészkedett: a zales’ei omphalostálat Konstantinápolyban, a granulációs láncot Kercsben készítették volna, amivel a martinovkai kultúra lehetséges származási helyét földrajzilag és kulturálisan egyaránt tovább tágította. E könyvében rendszeresen díszítőelemek „hatásairól” és „átvételéről” beszélt, miközben az ún. martinovkai kultúra tárgyainak elvileg számításba vehető, lehetséges és tényleges előállítóiról és használóiról – a steppei népekről – szinte teljesen megfeledkezett. Fettich N. egész élete során ötvöstechnikai fogásokban és díszítőelemekben gondolkodott s ritkán az azok mögött álló népekben. Így alkotta meg a maga „későhun” fogalmát, ahelyett, hogy a 6–7. századi steppei történelem éppen viszonylag jól ismert kereteit használta volna ki. Úgy látszik, egyáltalán nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy az ún. martinovkai kultúrának vannak olyan elterjedési területei, ahová a krími gótok és az általa feltételezett közép-Dnyeper-vidéki görög–szkíta és szarmata leszármazottak hatása a legjobb esetben is csak közvetítők útján juthatott volna el; akkor Európában a szovjet régészeken kívül ő ismerte a legjobban a Káma-vidéki leleteket, a Felső-Volgavidéki podboloti temető anyagát is személyesen tanulmányozhatta – márpedig mindezek helyi előállításához nem férhetett kétség. Az ún. martinovkai kultúra fogalma és köre Fettich Nándornak az 1951-ben megjelent munkájában terebélyesedik ki a legjobban. Akkori nézete szerint e kultúra kialakító tényezői („faktorai”) közé tartozik a Bizánci és a Szászánida Birodalom, a kutrigurok, a „helyi lakosság”, a szkíták leszármazottai, a dáciai gepidák (?), a krími gótok, Gotland és Skandinávia Bizánccal kereskedő népessége és „különféle pontusi nomád elemek”. Végül az ún. martinovkai kultúra történeti jelentőségét a szkíták anyagi műveltségével hasonlítja össze.10 A hipotéziseknek erre a bizonyítatlan és bizonyíthatatlan mezejére már jobb lesz nem követnünk őt. N. Mavrodinovnak a martinovkai típusú veretekkel kapcsolatos nézete ritkán szerepel a szakirodalomban, nyilván mert az elbújva szerepel a nagyszentmiklósi kincsről írt könyvében. 11 Igazán merész vállalkozás volt egy 9. századi Maros-vidéki kincs kapcsán egy 6. századi bulgáriai övgarnitúrát és annak eurázsiai analógiáit megtárgyalni; a szerző ezzel is a bolgárok világtörténelmi szerepét kívánta megmutatni, tekintet nélkül arra, hogy a sadoveci övveretek jóval a bolgár-török honfoglalás előtti időkből valók. N. Mavrodinov nem használta a „martinovkai kultúra” kifejezést, helyette „áttört díszítésű veretekről”12 beszélt. A bulgár kutatót a szóban forgó veretek és a kisszíjas öv eredete érdekelte – ezért is kell itt róla megemlékeznünk. Munkáját erős pánbulgárizmus hatja át, ezt tükrözik a következtetései is. A lehetséges kapcsolatok elemzése nélkül vált át egyik régészeti kultúráról, földrajzi régióból a másikra (dél-oroszországi szkíták és szarmaták, a gótok, a szászánidák, Kína régészeti emlékei stb.), melynek során a kelet-európai martinovkai típusú veretekkel kapcsolatos kérdéseket a Fettich N. könyvére való hivatkozással lezártnak tekinti, lelőhelyek nevét a legritkábban említve. Nagyobb figyelmet egyedül az 1914 óta jól ismert borisovói nagyszíjvégnek szentelt, eljárása azonban mind módszertanilag, mind a konkrét adatok szempontjából igen kifogásolható: megengedhetetlen ugyanis a madarai (Bulgária) granulált díszítésű arany övveretek és a Közép- és KeletEurópában elterjedt, bronzból vagy ezüstből öntött martinovkai típusú veretek között a Taman környéki Werner, Pektoralkreuze 186. Megjegyzendő: a ninivei szíjvég is csak annyira „martinovkai típusú”, mint a fennemlített Kiskőrös-városalatti garnitúra is az. 8 Fettich, Fémművesség 291, 43. j. 9 N. Fettich, Der Fund von Cadjavica, Viestnik Hrvatskog Arheolozkogo Druztva 22–23(1942–43), 55–61. 10 Fettich, Kései hun fémművesség 139–141. 11 Mavrodinov, Nagyszentmiklós 191–199. 12 A mű kelet-európai francia nyelvezetében ezt kívánja kifejezni az „a ornements ajourés” kifejezés. 7
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről borisovói lelet technikája alapján kapcsolatot keresni, sőt, még azt is feltételezni, hogy mindezeket ugyanazon népesség állította volna elő. (Maga a tény természetesen vitathatatlan, hogy – az azonos korszakba való tartozás miatt – a granulált arany és az öntött ezüst övdíszek között voltak bizonyos kapcsolatok.) Súlyos tévedés volt részéről a kudyrgei temető korát a szarmata korra tenni (e periódus nevének használata az Altajban egyébként is irreleváns), minthogy a kormeghatározást segítő kínai pénz már jóval N. Mavrodinov könyve megírása előtt ismert volt a tudományos világ előtt. Ám ha a kudyrgei leletek netán mégis a „szarmata korból” származnának, a protobolgárokkal akkor sem lehetne kapcsolatba hozni azokat, mégpedig egyszerű időrendi és földrajzi okokból: az ogur népek ősei már Krisztus születése táján az Altajtól nyugatra éltek. Ami N. Mavrodinovnak azon gondolatát illeti, mely szerint a martinovkai típusú veretek a késő antik korból erednének, hajlamos is lennék elfogadni, csakhogy az ennek alátámasztására általa felhozott adatok13 erre tipológiailag alkalmatlanok és kronológiailag túlságosan távoliak. B. A. Rybakov határozottan állást foglalt azon lehetőséggel szemben, hogy a martinovkai típusú övvereteket valamelyik steppei néppel kapcsolatba lehetne hozni. Annyiban igaza van, hogy a szóban forgó övdíszeknek a Közép-Dnyeper-vidékén való előkerüléséből még kétségkívül a legkevésbé sem szükségszerűen következik az is, hogy azok a kutriguroktól vagy éppen egy másik néptől származnának. Az viszont már sokkal inkább vitatható, hogy a martinovkai típusú vereteket valóban az uralkodó osztály(ok) katonai kísérete viselte volna. Ez a kíséret a tárgyalt cikk szerint14 – és a szerző sok, kényszerűségből vagy önkéntesen beállt követőjének írásaiban – mindig „multietnikus” volt, ami a szovjet történetírásban egyfajta kulturális és tudati gyökértelenség szinonimája volt. (Rybakov cikke 1953-ban, alcíme szerint „Sztálin munkáinak fényében” íródott és jelent meg, s jól tudjuk, hogy a multietnicitás és gyökértelenség ezen képzetei mögött milyen célkitűzés lebegett!) Azt is fölösleges itt részletezni, hogy Rybakovnak azon törekvése mögött, amely a steppei vagy legalábbis nem-szláv eredetű leleteknek kívánt „nemzetközi” vagy „multietnikus” meghatározást adni, ugyancsak tudományon kívüli indítékok rejlettek.15 A volt szovjet kora középkori régészeti kutatást – egyes esetekben egészen a legutóbbi évekig – alapvetően befolyásolta B. A. Rybakov említett cikke és szerzőjének tudományos, intézményes pozíciója. A martinovkai leletet tárgyalva előbb röviden ismertette az előkerülés körülményeit – talán mit sem tudva, mindenesetre semmit sem érzékeltetve azon bonyodalmakból, melyeket a „kincs” történetének nyomozói, L. N. Pekarskaja és O. M. Prichodnjuk a napjainkban tártak föl16 – majd viszonylag részletesen bemutatta a Kijevben őrzött darabokat. Minden kétségen felül áll: B. A. Rybakov elfogult volt Fettich Nándorral szemben; 17 hanem ennél súlyosabban esik a latba az, hogy a magyar régész kritizált művét szemmel láthatólag nem is olvasta. Máskülönben nyilvánvalóan nem Fettich N. könyvének tábláira, hanem a német szöveg oldalszámaira hivatkozott volna, de legfőképpen nem írta volna azt, hogy Fettich a leletet avarnak tartotta – erről ugyanis a műben egyszerűen nem esik szó. Ezzel szemben Rybakovnak éppenséggel hasznos lehetett volna, ha ezt a monográfiát elolvassa, mert Fettich N. teóriája a Dnyeper-vidéki helyi lakosságnak a martinovkai kultúra kialakításában játszott szerepéről pontosan egybeesett volna a nagy szovjet akadémikus szemléletével. Fettich Nándornak másik, szintén hozzáférhető helyen és nyelven megjelent könyvét még az előbinél is jobban fölhasználhatta volna, mert a magyar tudósnak a Közép-Dnyeper-vidék magasan fejlett és önálló kultúrájáról szóló feltételezése ugyancsak Rybakov kedvére való lett volna. B. A. Rybakov nagy nyomatékkal hangsúlyozza a „kincs” vélt helyi jellegét, melynek létrejöttében a bizánci (kulturális) ösztönzés – szerinte – jelentéktelen mértékű volt. E cikkétől kezdve kezelték a leletet a volt szovjet kutatásban kincsként, melyet a steppe felől jövő fenyegetés miatt kellett elrejteni. Ha ugyanis sírleletként tartják számon, akkor azt – kényszerítő erővel – a steppei kultúra keretei között kellett volna tárgyalni, ami által elesett volna a martinovkai és más kelet-európai steppei „kincsek” keleti szláv eredeztetésének lehetősége; márpedig az utóbbi szellemben kell érteni B. A. Mavrodinov, Nagyszentmiklós 194 skk. Rybakov, Rusy 76–89. 15 Néhány adat és szempont azon atmoszféra érzékeltetésére, melyben e cikk fogant, ld. Cs. Bálint, Nochmals über die Identifizierung des Grabes von Kuvrat, ActaOrHung 42(1988), 385–386. 16 O. M. Prichodnjuk–A. M. Sovkopljas–S. Ja. Ol’govskaja–T. A. Struina, Martynovskij klad, Materialy po Archeologii, Istorii i Etnografii 2(Simferopol’ 1991), 72–75; L. V. Pekarskaja–D. Kidd, Der Silberschatz von Martynovka (Ukraine) aus dem 6.–7. Jahrhundert, Wien, 1994. 17 B. A. Rybakov fölrótta Fettich Nándornak, hogy a martinovkai leleteket jogtalanul adta volna közzé (Rybakov, Drevnie rusy 76, 1. j.). Fettich N. ezzel kapcsolatba hozható lábjegyzete (Fémművesség 283, 6. j.) és az 1935-ös naplójának bejegyzései viszont egyértelműen azt mutatj k, hogy ő Kievben a múzeum és más helyi elöljárók engedélyével működött (a naplóban olvasható későbbi eseményekből és összefüggésekből kikövetkeztethető, hogy az egyik segítője és kísérője a Cseka munkatársa volt). Rybakov Fettich szemére vetette, hogy az utóbbi fényképek helyett csak „ceruzarajzokat” publikált. Eltekintve attól, hogy Európában köztudott és ma is ellenőrizhető: Fettich N. jó rajzoló volt, a hazai viszonyokat igazán jól ismerő kritikusának érdemes lett volna azon elgondolkodnia: vajon 1935-ben Kijevben könnyű volt/lett volna jó minőségű fényképfelvételeket készíttetni? Elítélte a magyar régészt azért is, mert a lelet „szláv részét” figyelmen kívül hagyta; ez utóbbi okát ma már nem tudjuk kideríteni. Elképzelhetőnek tartom, hogy a lelet egyes darabjaihoz nemcsak 1935-ben, de az 50-es évek elején is nehéz lehetett hozzáférni, ugyanis tény, hogy a mindaddig közöletlen darabokat Rybakov maga is „csak” rajzokon mutatatta be, ámbár a Fettich által publikáltakkal összehasonlítva: azoknál kisebb méretben és léptékben. A két közlemény szövegét és illusztrációt egybevetve érthetetlen, miként nevezhette Rybakov a Fettich-féle munkát „elsietettnek”. 13 14
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről Rybakov és számos követőjénél a „helyi” jelző használatát is. A szóban forgó cikkben a szovjet régészet volt első számú vezetőjének a martinovkai és Malyj Rzavec-i leletekkel kapcsolatos végkövetkeztetését már előre lehetett is sejteni: szerinte ezek a 6–7. századi leletek a (NB.: a 10. század végén megszületett!) orosz állam kialakulásának fontos forrásait jelentik. (Annyiben föltétlenül igen, amennyiben például a német-római császárság gyökerét például Childeric korában is kereshetjük.) A martinovkai spirális végű fülbevalók és a granulált díszítésű berakással ellátott ezüstlemez viseletének kizárólag 19. és 20. századi orosz néprajzi adatok alapján történt „rekonstrukciójához” pedig részünkről már nem is kell kommentár. Mindezek mellett és ellenére még a B. A. Rybakov által idézett párhuzamok is utalnak arra, hogy a martinovkai típusú övveretek viselőit nem a keleti szlávoknál, hanem másféle etnikai-kulturális közegben kell keresni: az észak-kaukázusi Cmi kora középkori sírjai ugyanis még szerinte sem a szlávoktól származnak, miként nem a kelet- és közép-európai steppei típusú sírleletek sem (Mala Peres cepino, a Rybakov által Neskrebovkának nevezett voznesenkei lelet, a kunmadarasi és más „közép-európai”18 leletek), akárcsak a többi Közép-Dnyepervidéki, Martynovkával rokon típusú lelet (Chacki, Malyj Rzavec). Közép-Európa szláv országainak régészeti kutatásában a martinovkai típusú leletek értékelése mindig fontos szerepet játszott. Miként a kora középkor legtöbb közép- és kelet-európai kutatójánál, Z. Vinskinél is az etnikai meghatározás játssza a döntő szerepet.19 A problémakör megközelítéséhez általa alkalmazott kiindulópontok az első pillantásra kifogástalanok: a) a magyar kutatás eltúlozta a kutriguroknak (azaz: a steppei népeknek) a martinovkai kultúra kialakításában és elterjedésében játszott szerepét, b) a 6–7. századi balkáni hadjáratokat vezető avar törzsszövetség régészeti hagyatékában ott rejlik a korai délszláv népek hagyatéka is. Mindez mesterpéldája annak, amit manapság „csúsztatásnak” szokás nevezni: az érvelés egyes elemei (majdnem) tökéletesen helytállók, csak éppen az összekapcsolásuk az, mely eleve elhibázott. Először is a magyar kutatás egésze nem vehető egy kalap alá Csallány D. cikkeivel; ő valóban eltúlozta a kutrigurok lehetséges jelentőségét, de e nézeteit éppenséggel a „magyar kutatás” erőteljes kritikában is részesítette. Ami a délszlávokat illeti, velük kapcsolatban Z. Vinski látszólag a tudományos objektivitás tökéletes mezében áll a világ előtt. Úgy véli, a „magyarok” elfogultságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyszerű lemezes övgarnitúrákat „előszeretettel” (ez az ő kifejezése) avarnak, a Kárpát-medencei sasfejes csatokat gepidának, a griffes-indás díszítésű övvereteket pedig késő avarnak tartják. Abban Z. Vinskinek természetesen tökéletesen igaza van, hogy (déli) szlávok is részt vehettek az avarok balkáni hadjárataiban (a konstantinápolyi ostromban való közreműködésükről forrásadatok is szólnak), csakhogy ebből még nem következik szükségszerűen az, hogy a délszlávok valamennyi ilyen avar kalandozásban jelen lettek volna, s még kevésbé az, hogy – az előbbi következményeként (is) – a délszlávok régészeti hagyatéka az avarokéval azonos lenne. A balkáni háborúkban való közreműködésük fölemlítése nem egyéb, mint történeti inszinuáció, mert különben Z. Vinskinek semmi más alapja nem lett volna úgy vélekedni, hogy az avaroknak az antok elleni 602-es hadjáratában nem vettek részt szlávok. Tehát Bizánc ellen: igen, más szláv (?) nép ellen: nem?! Semmilyen jel sem mutat arra, hogy az avarok az anyagi kultúrájukat a vazallus népekre rákényszerítették volna. Délszlávoknak a balkáni hadjáratokban való fölemlítése annyi realitással bír, hogy déli szlávok abban az időben valóban éltek a Balkánon. Z. Vinski kételyét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a martinovkai kultúrát az antoknak, azaz a szlávoknak tulajdonítsák; ebben igazat is kell neki adnunk. Megemlítette, hogy „néhány” kutató az említett régészeti emlékcsoport és nép(ek) kapcsolatát feltételezi, holott hasonló típusú leletek a szláv szállásterületen kívül is napvilágot láttak.20 Itt jutnak fontos szerephez az ún. szláv fibulák, mégha „e tárgytípusból Jugoszláviában csak szórványleletek ismertek” is; ami viszont a szóban forgó viseleti kellék szláv – sőt: délszláv – eredetét illeti, az még bizonyításra vár. Ám ha ez meg is történnék – jómagam ebben nem hiszek –, még mindig nagyon kétséges lenne, hogy egyáltalán szabad-e ennyire vitatható premisszákból ilyen következtetést levonni.21 Maga Z. Vinski A szövegösszefügés alapján nyilvánvaló, hogy e földrajzi fogalom alatt B. A. Rybakov ez alkalommal az avarokat értette; a kétféle kategória összekeverése alaptalan. 19 Z. Vinski, Zu den Funden des 6. und 7. Jahrhunderts in Jugoslawien mit besonderer Berücksichtigung der archaologischen Hinterlassenschaft aus der ersten Zeit des awarischen Khaganats. Opvscvla Archeologica 3(1958), 58, 63 skk, 66. 20 Z. Vinski egyetlen lelőhelyre gondol, melyet nem nevez ugyan meg, szövegéből azonban kihámozható, hogy a Kubán-vidéki Pregradnaja stanica-i leletekre gondolt, vö. Minaeva, Nachodka 133–137. 21 E gondolatmenettel és módszerrel rokon az a megállapítás, mely szerint a martinovkai kultúra szláv jellege Bizáncból eredne: J. Werner, Slawische Bügelfibeln des 7. Jahrhunderts, in Reinecke Festschrift, Mainz 1950, 169. Rejtélyes marad, hogy honnan jöhet ez a „szláv jelleg”; a martinovkai típusú leletek összesége J. Werner akkori felfogása szerint teljesen szláv lett volna? Vagy ha nem, akkor milyen etnikai-kulturális összetevőket lehet számításba venni? 18
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről természetesen sokkal jobb kutató annál, mintsem ilyen, módszertanilag ingoványos területre merészkednék. Ezért írta azt, hogy a jugoszláv kutatásnak további leletekre van szüksége, amivel messzemenően egyet kell értenünk, különös tekintettel arra, hogy 13 évvel Z. Vinski cikke megjelenése után jelent meg egy közlemény, melynek címe így kezdődik: „Az első szláv urnasírok Jugoszlávia területén...”. 22 Legeslegvégül az egykori Jugoszláviában talált szórványos martinovkai típusú leletek szláv meghatározására23 nem marad egyéb bizonyíték, mint az a tény, hogy azok Jugoszlávia határain belül láttak napvilágot. E körülmény szólt bele döntő módon abba, hogy a fontos és jól ismert cadjavicai leletet a szlávoknak tulajdoníthassák, ami különben a középeurópai kutatás nagy részében axiómává vált. Mindez azért is említésre érdemes, mert amikor Z. Vinskinek egy később megjelent munkájában már nem elsősorban a szlávokról, hanem az avarokról folyt a szó, akkor nagyon ismagától értetődő volt a szerző számára, hogy számos tárgytípust és díszítőelemet Bizáncból, s ne az avarok saját kultúrájából származtassa.24 Egyébként azt még senki sem gondolta végig, hogy a martinovkai típusú vereteknek és a cadjavicai leletnek szlávvá nyilvánítása egyben Z. Vinski és mások eredeti szándéka ellen is fordulhat: a hasonló típusú tárgyak ugyanis a Kárpát-medencében annyira kisszámúak, hogy azok nem felelhetnek a 6–7. századi szlávok általa, illetve általuk elképzelt mértékű szerepének. A. V. Gadlo-nak a „bolgár övekről” írt kis közleménye25 mind a volt szovjet, mind pedig a nemzetközi kutatásban visszhang – s ami még sajnálatosabb: folytatás – nélkül maradt. A cikk magán viseli a jövendő kutató ígéretének és a fiatalságnak – sőt, talán a hruscsovi korszak Sztálin-kritikájának is – jegyeit, ez utóbbihoz tartozik még az a merészség is, hogy egyáltalán kritikus szavakat írt le B. A. Rybakovval kapcsolatban. Tipológiai modellje vázlatos maradt; illusztrációk és irodalmi hivatkozások hiányában csak kikövetkeztethető – a szövegből közvetlenül ez nem derül ki –, hogy a relatív időrenddel kapcsolatos elképzelései az A. K. Ambrozénál reálisabbak. Mindemellett akad a rövid írásban tájékozatlanságból fakadó tévedés is: a veretes öv kialakulását a Fekete-tenger északi partvidékére s az 5. század második felére tette, összemosva a „hun kori” és „avar kori” típusokat. Ezen kívül kifogásolható a szerzőnek az az itt-ott kiütköző törekvése is, hogy egyes leletek korát ő is a valószínűnél későbbre kívánja tenni. Rendkívül érdekes viszont az a – megint csak bizonyítatlanul maradt – nézete, hogy a martinovkai típusú övveretek az Észak-Kaukázus nyugati felében alakultak volna ki s onnan terjedtek volna el. Véleménye szerint a híres Suuk-su-i, kercsi és Cufut kale-i garnitúrák a 6. század végére keltezhetők. Megfigyelése szerint a T alakú veretek mindig párosával szoktak előfordulni (ez tévedés) és a pajzs alakú veretek az avar, türk és szaltovo–majaki övdíszektől eltérnek (ez felefele részben igaz és téves). Úgy gondolta, hogy az álcsatok nem bizánci importtárgyak, hanem korábbi, helyi előzményekre vezethetők vissza (ennek semmi jelét nem látom) és hogy a 7. századból származnak.
2. Újabb elméletek A fentiek során kiderülhetett, hogy – az eddig általánosan vallott felfogástól eltérően – az a fajta veretes öv, melyet Üc Tepén is találtak, nem szükségszerűen csak a 6. század második felében terjedhetett el és hogy – ezzel öszefüggésben – a martinovkai típusú veretek eddigi egyetlen tipokronológiai modellje 26 is revízióra szorul. Ez esetben annak nincs jelentősége, hogy a granulációt utánzó préselt Üc Tepe-i veretek mind az előállításuk módjában, mind pedig díszítésükben és az anyagukban egyaránt eltérnek a martinovkai típusúaktól. A 6–7. századi övdíszek rövid áttekintése is elegendő annak fölismeréséhez, hogy azok a forma tekintetében meglehetősen egységesek, melyen belül az alkalmazott technika, díszítésmód és fölhasznált nyersanyag nem játszanak döntő szerepet (öntött és préselt technikájú veretek néha együtt látnak napvilágot, ld. például Ufa, Arcybasevo, Krupskaja). Az A. K. Ambroz által összeállított tipokronológiai táblázatban (53. kép) 27 Üc Tepe nem szerepel, jóllehet maga a lelet szerepel a szerző elterjedési térképein. Adataiból nyilvánvaló, hogy a „halfarkas” veretek – végül is Üc Tepe is közéjük tartozik – egy bizonyos periódusban, nevezetesen a 7. század vége (? A. K. Ambroz) és a 8. század első fele között lettek volna divatban. Egy másik típusú veret – felül ez is „halfarkas” – javasolt keltezése valamivel közelebb áll az én elgondolásomhoz (7. század első fele). Összességében azonban ezzel a kronológiai J. Beloseviæ, Die ersten slawischen Urnengraber auf dem Gebiet Jugoslawiens aus dem Dorfe Kasiæ bei Zadar. Balcanoslavica 1(1972), 73–86. 23 Vö. például M. S(epe)r., Martinovkska kultura, Enciklopedija Likovnih Umjetnosti 3(Zagreb 1964), 415. 24 Z. Vinski, Zu spaten byzantinischen Schnallen und die Frage ihrer Beziehung zu awarischen Zierbildern, Vjesnik Arheoloskog Muzeja u Zagrebu 1974, 74–81. 25 Gadlo, Pojasa. 26 Ambroz, Recenzió. 27 E táblázatot a jelen munka első változata készítésekor a jobb megértés és használhatóság kedvéért újrarajzoltattam (Bálint, Üc Tepe Tab. 53), miközben ugyanezzel a célzattal egy hasonló táblázat már meg is jelent (Bortoli–Kazanski, Sites 479). Az utóbbi szerzők az orosz nyelvű irodalomban járatlan kutatók számára kitűnő áttekintést nyújtanak a Krím és Abcházia kora középkori régészetéről, miközben messzemenően támaszkodnak A. K. Ambroz életművére. (Ez áll különben M. Kazanski egész munkásságára is.) Az általuk közzéadott táblázattal kapcsolatban egyedüli kritikaként az említhető, hogy azon a Mala Peres cepinó-i álcsat a viseletével ellentétes irányban áll. 22
71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről rendszerrel nem tudok egyetérteni, mivel pedig ez Üc Tepe keltezését is nagyban befolyásolja, szükségesnek látszik, hogy Ambroz modelljét közelebbről megvizsgáljuk. A. K. Ambroz komoly – előttem érthetetlen, módszertani – hibát követett el akkor, amikor a tipokronológiai modellje kidolgozásakor Üc Tepét nem vette számításba; az talán mégsem lehetett ennek az oka, hogy a szóban forgó lelet vereteinek előállítási technikája a martinovkai típusúak többségétől eltér (különösen nem, ha a formájukat tekintve megegyeznek amazokkal). Nyilvánvaló azonban, hogy Üc Tepe figyelembevétele kényszerítő erővel, lényegesen módosította volna A. K. Ambroz modelljét. Még a szerző „késlekedési teóriájának” nagyvonalú figyelembevétele esetén is a modelljében Üc Tepének két periódussal korábbra, azaz a 7. század elejére, ha ugyan nem a 6. század második felébe kellett volna kerülnie, mint az A. K. Ambroz végeredményt tükröző táblázatból következnék. Ez esetben azonban máris súlyos probléma merült volna fel a „halfarkas” veretek túlságosan kései keltezése miatt, aminthogy akkor már nem lenne többé alap azt sem feltételezni, hogy létezett volna két periódus, melynek során ezeket az övdíszeket nem használták. Ezzel szemben viszont megállapítható, hogy ilyen hiátus szinte biztosan nem volt, ámbár mégha lett volna is, akkor az mindenképpen lényegesen rövidebb ideig tartott volna, mint azt Ambroz sugallta. Így a Cir-jurt-i veret – a temető egyértelmű időrendi helyzete miatt – nemigen származhatik a 7. századból, az agafonovói veret Peroz drachmájával együtt látott napvilágot, azaz legkésőbb a 6. század végén vagy a 7. század elején kerülhetett földbe (ld. alább). Nem látok semmiféle kényszerítő okot annak elfogadására, hogy a szóban forgó táblázatban szereplő harmadik „halfarkas” veret is csak a 7. század közepéről származhatnék: az 575–577-ben vert kínai pénzzel keltezett kudyrgei temető korát még senki nem tette ilyen kései időre. Hogyan jutott A. K. Ambroz ennyire kései keltezések feltételezésére? A. K. Ambroz vitathatatlanul a volt szovjet régészet egyik legjelentősebb személyisége, hazájában pedig a korai középkornak a legnagyobb áttekintéssel és szintetizáló képességgel rendelkező kutatója volt. A most tárgyalt témakörben két munkát adott közzé, az elsőt 1973-ban, a másodikat – posztumusz műként – 1988-ban.28 Az első közlemény a műfaját tekintve eredetileg könyvismertetésnek indult, végül azonban a martinovkai típusú (nála és általában az orosz nyelvű irodalomban: heraldikus típusú) veretek első nagyvonalú összefoglalása kerekedett ki belőle. E munkáját kevéssel azután írta, hogy már megjelent a nagy szintézise, mely a Koreától a Bécsimedencéig terjedő terület kora középkori leleteit foglalta egyetlen tipokronológiai modellbe.29 Vállalkozása mindenképpen nagy elismerést érdemel, mégha a nézeteit, következtetéseit az egyes földrajzi-kulturális régiók szakemberei erősen vitatták is vagy éppen elvetették azokat.30 A kritikák java része a periodizációk, a kormeghatározások helytálló voltát vonja kétségbe, melyek alapjául a szerzőnek a pénzeknek fölöttébb hosszú forgalomban maradásával kapcsolatos felfogása szolgált; e „késlekedést” ugyanis a vizsgálatba vont leletek, illetve leletcsoportok beható elemzése a legkevésbé sem támasztja alá. A martinovkai típusú veretek esetében ez a kronológiai modell a Káma-vidéki és a Fekete-tenger menti temetők anyagára alapult; ezek részletes tárgyalása – meggyőződésem szerint – nem illik bele a jelen könyvben tárgyaltak kereteibe,31 elegendőnek látom az ezzel kapcsolatos vitacikkekre utalni. 32 A. K. Ambroz tipokronológiai rendszerével szemben a második kifogásunk abban áll, hogy e modell túlságosan merev és egyáltalán nincsen tekintettel a történeti realitásokra: a pénzzel keltezett sírok valóban képezhetik egy-egy kronológiai horizontnak az alapját, de az odavonható párhuzamoknak már nem mindegyike tartozhatik kizárólag és kényszerítő erővel ugyanabba a periódusba. A pénzzel keltezett leletek és párhuzamaik kifogástalan módon csak akkor kapcsolhatók össze, ha bizonyosak lehetünk afelől, hogy a tipológiai fejlődés az ily módon Ambroz, Recenzió; uő, Osnovy periodizacii. Pusztumusz műként, e könyvem első változatának lezásása közben jelent meg még egy nagy munkája is (Ambroz, Chronologija), melyet ez alkalommal már részletesen tárgyalhatnék, ez azonban nem áll szándékomban. Legutolsó könyvét lehetne hosszan ismertetni, vitatkozni vele, számos adatára reagálva a saját írásomban szaporítani a lábjegyzetek számát; minthogy azonban lényeges újdonság az itt megtárgyalandó, korábbi felfogásához képest nem fedezhető fel s mert A. K. Ambroz a kritikámra nem tud válaszolni, értelmetlen és nem is lenne ildomos a vitát folytatnom. 29 Ambroz, Problemy. 30 I. P. Zaseckaja, O chronologii i kul’turnoj prinadleznosti pamjatnikov jusnorusskich stepej i Kazachstana gunnskoj epochi, SA 1978/1, 53– 71; uő, Bosporskie sklepy gunnskoj epochi kak chronologiceskij etalon dlja datirovki pamjatnikov vostocnoevropejskich stepej, KSIA 158(1979), 5–17; uő, Chronologija; Goldina, Chronologija. 31 1985-ben és 1986-ban módomban állt a Belaja- és a Káma-vidék sok közölt és közöletlen kora középkori leletét tanulmányozni, köztük nem kevés martinovkai típusú övveretet is (ld. például 59. kép, 60. kép: A); ennek lehetővé tételéért Rimma D. Goldinnak és Nadezda A. Les cinskajának (Izevsk), valamint barátomnak, Vladimir A. Ivanovnak (Ufa) tartozom köszönettel. Az eurázsiai steppe ezen határzónájába – akárcsak az Észak- és kisebb részben: a Dél-Kaukázusba – az 5. századtól kezdve folyamatosan érkeztek a steppei népek vagy steppei hatások (ez utóbbi dilemma jelenti a régió leglényegesebb problémáját). A kora középkor folyamán Európa ezen sarkában a helyi és a steppei elemekből egy sajátos helyi kultúra alakult ki, ami azt is jelenti, hogy az adott régióban egyedi tipokronológiai fejlődés mehetett végbe. Ennek érzékeltetésére álljon itt egyetlen példa: a birski temető egylőre közöletlen részében egy öntött ezüst álcsat 8. század második feléből származó chorezmi pénzzel együtt került elő (Niaz A. Mazitov szíves szóbeli közlése). 32 Ld. Goldina, Chronologija; uő, Agafonovo 44–49; Gening, Chronologija táblázata a 100. és 101. oldal között; I. P. Zaseckaja, O chronologii i kul’turnoj prinadleznosti pamjatnikov jusnorusskich stepej i Kazachstana gunnskoj epochi, SA 1978/1, 53–71; uő, Bosporskie sklepy gunnskoj epochi kak chronologiceskij etalon dlja datirovki pamjatnikov vostocnoevropejskich stepej, KSIA 158(1979), 5–17; uő, Chronologija. 28
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről összekapcsolt régiókban azonos ritmusban mehetett végbe. Márpedig a vizsgálat alá vett leletek esetében nem ez a helyzet; éppenséggel ismeretlen előttünk, hogy az egymástól távol eső régiókban a különféle tipológiai variánsok hogyan függtek össze egymással, magyarán: meddig „élt” egy tipológiai és/vagy ornamentikai elem. Mindezen túl egyelőre arról sem tudunk semmit sem, hogy a szóban forgó veretek milyen mértékben voltak egyedi darabok vagy hosszabb időn át működő műhelyek termékei. A tipológiai rokonságok kronológiai értékelésekor tehát mindenképpen nagyobb rugalmasságra és körültekintésre van szükség. A martinovkai típusú veretek kialakulása és elterjedése szempontjából fontos leletek Ambroz I–III. csoportjában szerepelnek. Véleményem szerint ezek a tipokronológiai besorolások felülvizsgálatra szorulnak. A. K. Ambroz az I. csoport vezérleleteinek tette meg a sadoveci és Caricin grad-i vereteket; az elsőt 582–602 között vert pénzekkel, a másodikat a város 602–610 közé keltezett elpusztulásával véli keltezhetni. A sadoveciekkel kapcsolatban le kell szögezni, hogy az ott talált övveretek és pénzek nem egyazon, zárt együttesből származnak; az utóbbiak az erőd különféle pontjain láttak napvilágot,33 tehát az I. Justinianustól Maurikiosig terjedő időszak pénzei csak az erődben zajlott élet és annak megszűnése korára vonatkozóan nyújtanak biztos támpontot. Amennyiben valószínű, hogy a legfiatalabb pénz kibocsátásának kora megközelítőleg közel esik az erőd elpusztulásához, úgy az az övveretek kormeghatározásához egy tág terminus ante quemet ad meg. Tény, hogy az al-dunai bizánci erődök pusztulása többnyire a 6. század 90-es éveire esett,34 ekkor bukott el Caricin grad (Ulpia Traiana) is, ahonnan egy sucidavai típusú csat és egy ún. tamgadíszes öntött ezüst szíjvég érdekel most bennünket. Mármost Caricin grad kizárólag azért szerepel A. K. Ambroz táblázatában, mert az említett csat szerinte „rokonságban áll a heraldikus veretekkel”; ezt a továbbiakben nem részletezi. E rokonság azonban leginkább csak abból áll, hogy mindkettőt általában öntéssel állították elő és a használatuk kora is részben fedhette egymást; leszögezendő azonban: martinovkai típusú vereteket – tudtommal – csak egy ízben találtak sucidavai típusú csattal záródó övön. 35 Ugyanezen okból az Ambroz I. csoportjában szerepeltetett Velikij Tokmak-i csatot nem releváns itt tárgyalnunk. Sajnos már nem ismerhette a később közzétett, pénzzel keltezett balkáni csatleleteket, melyek megerősítik a sucidavai típusú csatok viszonylag korai keltezését; így a Mokranjske stene-it és a belgrádit (az előbbi rétegében Anastasius, az utóbbiéban II. Justinus pénze látott napvilágot).36 A. K. Ambroz a II. csoportjába, azaz a 7. század első felébe sorolta a Suuk-su-i 162. sír nagyszíjvégét. Jó lenne tudni, hogy miként keltezte volna a később ismertté vált callatisi nagyszíjvéget, melynek díszítése az említettével teljesen megegyezik, s csak a kissé íveltebb formájával tér el attól. I. Justinianus 538–545 között vert pénze alapján a callatisi lelet nyilvánvalóan korábbra keltezendő, mint amit Ambroz a krími rokon példánnyal kapcsolatban javasolt.37 A III. csoport (7. század közepe és második fele) vezérleletének a Mala Peres cepinó-i leletet tette meg, melynek korát A. K. Ambroz mindig is hajlamos volt – szerintem túlságosan – későre tenni. Természetesen meg kell értenünk őt, hogy ezt a nagyszerű leletet nem akarta – mert nem is lehet – kihagyni Kelet-Európa kora középkori régészetének tipokronológiai összefoglalásából, megjegyzendő azonban, hogy e sírban – tudtommal – egyetlen martinovkai típusú veret volt, melynek jelentősége eltörpül a lelet páratlan gazdagsága, övgarnitúráinak sokfélesége és sok pénzének megszakítatlan kronológiai sora mellett. A Mala Peres cepinó-i leletek vitathatatlanul jól mutatnak a tipokronológiai táblázaton, de álcsatja – mely a „bizánci” ötvösség kiemelkedő termékei sor ba tartozik – a Felső-Volga vidéki Podbolot-i finnugor temető öntött ezüst álcsatja mellé helyezve az égvilágon semmit sem mond; e két – tipológiailag eltérő – álcsat két, kulturálisan egymástól teljesen eltérő világba tartozik. A magyar kutatás kezdettől fogva a korai avar kor régészetével kapcsolatban tárgyalta a Mala Peres cepinó-i leletet,38 talán közvetve ennek hatása is érződik A. K. Ambroz táblázatán, Welkov, Sadowetz 156. E pusztulásokat „szláv–avar” eredetűeknek feltüntetve A. K. Ambroz meglehetősen leegyszerűsítette a történeti eseményeket (ld. Ambroz, Recenzió 295). Sirmiumot és Singidunumot az avarok egyedül foglalták el; egyáltalán nem kizárt, hogy ezekben ne vettek volna részt szláv segédcsapatok is, mégha erről a források hallgatnak is. A legkisebb kétség sem merül föl azzal kapcsolatban sem, hogy a szlávok ne vezettek volna – súlyos következményekkel járó – hadjáratokat az al-dunai bizánci városok és erődök ellen, ezek viszont korábban és főleg az avaroktól biztosan függetlenül zajlottak le, vö. a kérdést avar szemszögből: Bóna, Avar leletei 131, 30. j., Somogyi, Typologie 152, 99. j., a bizánci, illetve déli szláv nézőpontból: V. Velkov, Der Donaulimes in Bulgarien und das Vordringen der Slawen, in Völker Südosteuropas 141–167; Pohl, Awaren 516: „Donaulimes”. Érdekes egyébként fölfigyelni arra a tendenciára,amellyel a közép- és kelet-európai régészetben lehet találkozni: valahányszor „hódításokról”, „megszállásról” van szó, akkor e hadjáratok szláv–avar vállalkozásokként szerepelnek, míg a „rablás”, „pusztulás” főnevekhez mindig csak az avarok nevét kapcsolják. 35 Vejmarn–Ajbabin, Skalistoe. 36 M. Stretanoviæ, Mokranjske stene, in Djerdapske sveske 2(Beograd 1984), 223; G. Marjanoviæ–Vukoviæ, Beogradska tvrdava, Arheoloski pregled 21(1980), 146. 37 Preda, Callatis Tab. XXXVI: A, 2; LXV: 2, B3. Megemlítendő, hogy A. K. Ambroz a későbbi munkái során sem támaszkodott e fontos adatra, vö. Ambroz, Osnovy. A callatisi lelet nagy jelentőségét Somogyi, Typologie 135. ismerte föl és gyümölcsöztette a kronológiai rendszere kidolgozása során. Itt említendő meg, hogy Ambroz tipokronológiai modelljének megjelenését jóval megelőzve A. P. Smirnov – sajnos bővebb indoklás nélkül – a Suuk-su-i temetőt a szokásosnál jóval korábbra, az 5. és 6. századra keltezte, ld. A. P. Smirnov, Zeleznyj vek Baskirii, MIA 58(1957), 55. 38 Marosi–Fettich, Sírleletek 59 skk; László, Études 278–284; Garam, Adatok 129–147. 33 34
73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről mindamellett az utóbbin szerepeltetett avar tárgyak Ambroz-féle keltezése a legkevésbé sem kifogástalan. A bócsai lelet korát semmi esetre sem lehet a 7. század közepére, netán második felére tenni,39 miként a Don torkolatvidékén talált arcybasevói lelet40 sem származhatik ilyen kései időszakból. Összességében Ambroz egész III. csoportja a 7. század közepe elé s nem annak utána keltezendő. Martinovka és Mala Peres cepino időrendi helyzetével kapcsolatban41 megjegyzendő, hogy az előbbi lelet egyik edényén 565–578 közti, konstantinápolyi műhelybélyegek vannak,42 ezek korára azonban szokatlanul nagy „késlekedést” számít még rá A. K. Ambroz. Ami pedig az utóbbi leletet illeti, annak esetében ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget, hogy a sír Kuvrat temetkezése lehetett,43 melynek helytálló volta esetében annak kora a 670-es évekre tehető. Ezt az azonosítást – más alapokból kiindulva – magam is valószínűnek tartom, amelyből az is következik, hogy a Mala Peres cepinó-hoz fűződő kapcsolatai alapján a kelegejai leletet44 sem igen lehet A. K. Ambrozzal egyetértésben a 7. század utolsó negyedébe keltezni, hanem az utóbbi is egy kissé korábbi korból származhatik. A „késlekedés” elve A. K. Ambroz kronológiájában a Fekete-tenger keleti partvidékéről származó veselovoei csat kapcsán is megmutatkozik. E lelet nála a 7. század közepén, illetve második felében kapott helyet, holott a szerző nyilvánvalóan ismerte az I. Justinianus pénzével keltezett cibiliumi sírt s főként annak a veselovoeivel minden részletében egyező csatját. Természetesen mindnyájan tudjuk, hogy a tárgyak készülési, használati és sírba kerülési periódusai nem teljesen födhették egymást, de egy, a tipológiát különösen nagy becsben kutató nyomós indok nélkül nehezen engedhet meg egy kb. évszázados „késlekedést”, különös tekintettel arra, hogy a 7. század első felében sokfelé újfajta öv, újfajta övveretek terjedtek el. A. K. Ambroz a posztumusz megjelent cikkében részben helyesbítette a martinovkai típusú övveretekkel kapcsolatos korábbi kronológiáját. Bizonyára a modelljét ért kritikák és főleg az időközben ismertté vált rendkívül jelentős új krími leletek (Lucistoe és Eski-Kermen45) vezethették arra, hogy időrendi meghatározásai az általánosan használthoz nagymértékben közeledtek. Mindemellett maradtak vitatható pontok például a keleti germán hagyaték kutatása számára, de a pénzek keltező értékével kapcsolatos hiperkritikus állásfoglalása miatt is. Úgy vélte, hogy semmiféle „statisztikai mesterkedéssel” sem lehet megállapítani, hogy egy pénz mikor kerülhetett a sírba, a veretés után-e vagy csak a temetés idejében. Az európai kutatásban általánosan elfogadott gyakorlattól eltérően arra a nézetre jutott, hogy a sírba tett pénzeket önkényesen és véletlenül választották ki a temetés idejében ténylegesen forgalomban volt pénzek közül, ami által azok keltező értéke kétségkívül minimálisra csökkenne.46 Ezek alapján minden eddigi időrendi meghatározást esetlegesnek, szubjektívnek lehetne minősíteni, s a jövendőben minden, az Ambroz kronológiájával mutatkozó esetleges egybeesést a puszta véletlen játékának kellene tekinteni. A hiperkritika ezen útjára azonban már ne kövessük A. K. Ambrozt! Mégha valóban csak véletlenül jutott is az alábbi gondolatra, a steppei régészet számára mégis rendkívül nagy jelentőségű az a nézete, hogy a Suuk-su-i temető „alsó”, azaz régebbi periódusa a 7. század közepe után zárult volna le. Ebből ugyanis egyrészt a temető folyamatos használata következik, aminek a gót továbbélés vizsgálata szempontjából van nagy jelentősége, másrészt pedig ezáltal egy újabb szempontból megerősítést nyer, hogy a szaltovói típusú leletek nem a 8. század közepe táján kezdtek volna elterjedni, mint ezt S. A. Pletnëva és követői vélik, hanem már korábban.47 A. K. Ambroz ez alkalommal csak röviden emlékezik meg a krími martinovkai típusú veretekről, nevezetesen a 6. századi női viselet kapcsán, megengedve immár, hogy használatuk a 6. század közepén, illetve második harmadában kezdődhetett, ami gyakorlatilag egybeesik a hagyományos, Európában elfogadott keltezésükkel. A martinovkai típusú veretek időrendjével kapcsolatban megjelent egy olyan nézet is, mely – A. K. Ambrozzal ellentétben – lerövidíti a használatuk feltételezett idejét.48 Nem lehet tudni, hogy ez a szerző módszertani hibáiból49 fakad-e vagy pedig a hézagos irodalmi ismereteiből; mindenesetre a közismert leletek közül egyetlen Ld. László, Études 292; Bóna, Korai középkor 324; kritikai megjegyzések Ambroz II. és III. csoportjával kapcsolatban ld. Erdélyi, Avarság 134. 40 Mongajt, Mogila 124–130; Erdélyi, Avarság 74, 46, 47. kép; Bálint, Archaologie 41-42. 41 J. Werner és A. K. Ambroz véleményétől eltérően ld. Bálint, Archaologie 92. 42 Cruikshank–Dodd, Stamps 100 skk. 43 Werner, Kuvrat 43. A sírleletnek az Ermitázsban előkészületben levő monográfiájában várhatólag más keltezés és más személlyel való azonosítás fog előtérbe kerülni, vö. Z. A. L’vova, Peres cepinskij nabor predmetov vooruzenija i snarjazenija znatnogo voina i ego vladeteli, in Archeologiceskie kul’tury Evrazii i problemy ich interpretatcii, red. N. K. Kacalova, Sankt-Peterburg 1991, 32–34. 44 Marosi–Fettich, Sírleletek 59 skk.; A. I. Semënov, K rekonstrukcii sostava kompleksov Peres cepinskogo kruga, Archeologiceskij Sbornik Gos. Ermitaza 27(1986), 92–98. 45 A. I. Ajbabin, Raskopki mogil’nika u s. Lucistoe. Archeologiceskie Otkritija 1983 (Moskva 1985), 255; uő, Pogrebenija 183–188. A lucistoei temető teljes feldolgozása a „Materalien zur frühmittelalterlichen Archaologie Eurasiens” c. sorozatban fog megjelenni. 46 Ambroz, Osnovy 10. 47 A probléma részletezését és ezzel kapcsolatos saját nézeteimet ld. Bálint, Archaologie 46 skk. 48 Rutkovskaja, Pamjatniki. 49 A. M. Rutkovskaja felfogásától eltérően egy martynovkai típusú veretnek a csernyahovi kultúra egyik telepének töltelékföldjében való előkerülése nem jelentheti azt, hogy a veret a telep korából származnék, vö. Rutkovskaja, Pamjatniki 332–333. 39
74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről martinovkai típusú övgarnitúrára sem hivatkozik. Az általa idézett leletek a közölt övvereteknek legtöbbször nem analógiái,50 keltezései tévesek,51 hivatkozásai pontatlanok.52 Így hát a kremencsugi víztároló környékéről megmentett martinovkai típusú vereteknek a 4. század végére és az 5. század elejére való keltezése 53 minden alapot nélkülöz. Somogyi Péternek a martinovkai típusú veretekről készített tanulmánya támaszkodik az összes hasonló témájú munka közül a legszélesebb és módszertanilag legjobban megalapozott anyaggyűjtésre; majdnem valamennyi verettípus megtalálható benne.54 Szemléletmódja és bibliográfiai ismeretei állnak a legközelebb az enyémhez, ez nyilvánvalóan a hasonló képzettségünk következménye; tipokronológiai következtetése pedig – eszerint egyes martinovkai típusú veretek a Kárpát-medencében az avar honfoglalás előtti időből származhatnak – közel áll a saját gondolataimhoz. Figyelmét – a kutatók nagy részétől eltérően – nem kerülte el a szentes-nagyhegyi és magyarcsanád-bökényi Sucidava-típusú csat és martinovkai típusú veret sem, melyek keltezésénél korábban eleve abból indultak ki, hogy azok csakis az avar honfoglalás utáni időből származhatnak. 55 Hasonló keltezési problémával találkozunk a keszthely-fenékpusztai (Horreum) temető kora meghatározásánál is (ld. alább), 56 mely valóban csak azért lenne 568 utáni, mert benne avar(nak tartott) övgarnitúrák vannak? Ezzel a régészet egyik alapkérdéséhez jutunk el: mi mit keltez egy leletegyüttesen belül? A szentes-nagyhegyi veretnek nincs párhuzama az avar kori leletanyagban, s az avarok sem szükségszerűen a Kárpát-medencében ismerkedhettek meg a maszkos veretekkel. Ha viszont ezek tényleg már az avarok honfoglalása előtt is használatban voltak, 57 akkor honnan, hogyan kerültek ide? E kérdés további gondolatokra vezet. A martinovkai típusú veretek köztudottan ritkán fordulnak elő a Kárpát-medencében. Itteni előkerülésüket korábban etnikai okokkal magyaráztam, hasonló módon vélekedett legutóbb Somogyi P. is. 58 Ma másképpen látom a dolgokat. Először is nehéz lenne bebizonyítani, hogy a szóban forgó veretek etnospecifikusak lennének. Alacsony Kárpát-medencei számuk nem okvetlenül jelenti azt, hogy az ezen vereteket előállító és/vagy használó nép eredetileg nem itt élt volna; divatjuk Kelet-Európában sokfelé és sok népnél kimutatható. A Káma-vidékiek helyi előállításával kapcsolatos, szubjektív benyomásomat59 megerősítik a krími és Fekete-tenger partvidéki leletekkel kapcsolatban tett megfigyelések: az utóbbiak méretei, anyaga és díszítése közel állnak egymáshoz; feldolgozóik szerint egyazon műhelyből származnak, mely a nomádok számára dolgozott.60 Hasonlóra következtettem a 6–7. századi Kaukázus környéki veretek áttekintése során is, helyi készítménynek gondolva azokat (ld. fent).
3. A régészeti leletek és néhány írásos adat időrendi tanulsága 3.1. A kronológia néhány vezérleletéről A Fekete-tenger keleti partvidékén, Novorossijsktól nem messze tártak fel egy temetőt, melyről túlzás nélkül állítható, hogy a teljes közzététele után Közép- és Kelet-Európa, valamint a Kaukázus-vidék kora középkori
Az általa párhuzamként idézett leletek egy része 5. század germán típusú leletekhez tartozik, melyek teljesen más típusú övhöz tartoztak, vö. I. A. Baranov, Pogrebenie V v. n. e. v Severovostocnom Krymu, SA 1973/3, 244, ris. 1; T. Laszeczewska, Polska srodkowa w okresie wedrówek ludów i w poczatkach wczesnego sredniowiecza. Prace i Materialy Muzeum Archeologicznego i Etnograficznego w Lódzi. Seria Archeologiczna 22(1975), 324, tab. VII: 10; egy másik szíjvég késő antik típusú, vö. B. M. Korpusova, Sil’s’ke naselennja pizn’oanticnogo Bospora, Archeologija 8(1973), 34, ris. 4: 21; a histriai lábbeliveretek (H. Nuber, Ein gotisch-alanisches Grab in Histria, Dacia 15(1971), 339, Fig. 7, 8.) pedig a legkevésbé sem tekinthetők a Kremencug vidéki martinovkai típusú övveretek párhuzamainak. 51 A christoforovkai 7. kurgán 7. sírját Rutkovskaja a szarmata korra tette, mert az erősen kihajló, ujbenyomásokkal díszített peremű, magas edény és az áttört díszítésű öntött ezüst övveretek a Fekete-tenger szarmata korára jellemzők. A sír helyes keltezését ld. Orlov, Kul’tura 100 skk., 2. táblázat: „VI–VII. század”. Ez a sajátos edényforma a Közép-Volga vidékén – ott is martinovkai típusú veretekkel – és a kora avar kori Kárpát-medencében is előfordul, vö. L. V. Sinicyn, Archeologiceskie issledovanija zavolzskogo otrjada (1951–1953 gg.), MIA 60(1959), 109, ris. 34: 2; uő, Drevnie pamjatniki v nizovjach Eruslana (po raskopkam 1954–1955 gg.), MIA 78(1960), 102, Fig. 39: 12; M. Comsa, Frühawarenzeitliche Funde aus Valea lui Mihai, Sbornik Narodného Muzea v Praze, Series Historica 20(1966), Tab. XXIV: 1a–c. 52 Petre, Svedenija 215–235. cikkéből Rutkovskaja arra az oldalra hivatkozik (288.), amelyen nincs szó 5. századi leletekről és 6–7. századi sucidavai típusú csatokról. A Kremencug környéki leletekkel valóban rokonságban álló övveretekről Petre a 231. oldalon írt, a sadoveci garnitúrára hivatkozván; egyébként A. Petre szerint e tárgyak a 6–7. századi leletek között a legfiatalabbak. 53 Rutkovskaja, Pamjatniki 350. 54 Somogyi, Typologie. 55 A Sucidava-típusú csatok keltezéséhez jó – eddigelé nem kiaknázott – támpontot kínál az a körülmény, hogy a Piatra Freca tei-i temetőben napvilágot látott 17 db közül egyik sem volt 7. századi leletegyüttesben, ld. Petre, Romanité 111. 56 Barkóczi, Fenékpuszta 309–311; Bóna, Vierteljahrhundert 296 skk. 57 Somogyi, Typologie 134. 58 Bálint, Vestiges 196; Somogyi, Typologie 146. 59 Ld. a ™™™. jegyzetet. 60 Baranov, Tavrika 19. 50
75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről régészete számára az egyik legfontosabb régészeti forráscsoportot fogja jelenteni.61 Az Abrau melletti Dyrso folyó mellett föltárt sírok az 5. és a 7/8. század közti időkből származnak. A temető egyik legfontosabb kérdését az jelenti, hogy a leletanyagban jól elkülönülő két periódus folyamatosan követi-e egymást vagy sem; az eddig közzétett adatok alapján a hun korinak és szaltovói korúnak mondott temetőrész között cezúrát szokás feltételezni. Martinovkai típusú övveretek több sírból is napvilágot láttak (9 esetről tudok, ld. 54. kép: A), két esetben pénzzel kísérten (347, 402. sír). A 347. sírban találtat W. Hahn határozta meg, ez I. Justinus 518–522 közötti konstantinápolyi 40 nummia verete.62 Nem tudni, a véletlen műve-e, hogy mindkét martinovkai típusú veretes sírban voltak a 3–4. századi boszporuszi királyság pénzei is, ezek különben csak a temető legkorábbi, 5. századi periódusában szoktak előfordulni. Az említett 9 sír többi mellékletének – tudtommal – kevés keltező értéke van, hangsúlyozandó azonban, hogy az egyes tárgytípusok ottani használati idejére vonatkozóan egyelőre semmilyen megbízható támpontunk sincsen. Az ásatásvezető a leletanyagot egyrészt a saját szeriációs táblázata (ld. 55. kép) és A. K. Ambroz fibulatipológiája segítségével, másrészt azon általános nézetre támaszkodva keltezi, hogy a martinovkai típusú övveretek csak a 6. század második felében kezdtek divatba jönni. Mindennek ellenőrzésére természetesen csak a temető teljes közzététele után nyílhatik mód. Az azonban már most is észrevehető, hogy a martinovkai típusú veretek keltezése nem egyértelmű, ami nyilván a Dmitriev- és az Ambroz-féle kronológia mindenáron való egyeztetéséből fakad. Így adódik, hogy Dmitriev az 1a típusú 63 fibuláinak használati idejét az 5. század végére, a 6. század elejére teszi, az 1b típusúakét a 6. század első harmadára, ahol az utóbbi periódus egyben az 1a és 1b közti átmenetet is jelentené. Szerinte a martinovkai típusú veretek az 1b típusú fibulák legkorábbi időszakában, egészen a 6. század második harmadáig terjedő periódusban bukkanhattak fel, ami nyilvánvalóan a 347. sír I. Justinus korai veretű pénzmellékletére támaszkodik. Az általam ismert veretek elterjedése a temető területén belül meglehetősen egységes, elsősorban az utóbbinak ÉNy-i részében fordulnak elő; a két pénzzel keltezett martinovkai típusú veretes sír is közel esik egymáshoz, ami közvetve szintén a kronológiai összefüggésük mellett szól. A martinovkai típusú veretek kutatásához a közép-kaukázusi Mokraja balka-i 1. katakombájának anyaga is fontos támpontot kínál, ez nem kis mértékben a – pontosabban sajnos nem meghatározott – I. Kavaddrachmának is köszönhető.64 A közzétevő G. E. Afanas’ev-nak nem volt könnyű dolga, amikor megpróbálta a szóban forgó pénzből következő kronológiai adottságot és a (volt) szovjet kutatásnak a martinovkai típusú veretekkel kapcsolatos általános felfogását összhangba hozni. Ehhez egy, a 6–7. századi „Kelet-Európában és a Transzkaukázusban” talált szászánida és bizánci pénzeket tartalmazó kincsekre támaszkodó elemzést hívott segítségül, melynek szerzői arra a következtetésre jutottak, hogy az egyes uralkodók pénzei különféle késlekedéssel kerültek földbe:65 uralkodó uralkodási idő feltételezett késlekedés I. Kavad 488–531 116 év I. Khusro 531–579 84 IV. Hormuzd 579–590 39 II. Khusro 590–628 29 Maurikios 582–602 43 Phokas 602–610 28 Herakleios– Herakleios Constantinus 613–641 26 II. Constans 641–668 27 G. E. Afanas’ev hangsúlyozza ugyan, hogy az ily módon kapott évszámok viszonylagosan értendők s átlagosan 50 évnyi késlekedéssel kell számolni, de arra már nem vállalkozott, hogy ezt a módszert a saját temetőjénél A. V. Dmitriev, Mogil’nik epochi pereselenija narodov na r. Djurso bliz Novorossijska, SA 1979/4, 212–229; uő, Fibuly. A meghatározást A. V. Dmitriev engedélyével kérésemre végezte el Wolfgang Hahn, ezen adat közzétételéhez való hozzájárulásukért mindkettőjüknek köszönetet mondok. 63 J. Werner, Katalog der Sammlung Diergardt (Völkerwanderungszeitlicher Schmuck) 1 – Die Fibeln, Berlin 1961, 28: „südrussischdonaulandische Bügelfibel”. 64 Afanas’ev, Chronologija 44, ris. 1: 1. 65 I. S. Kameneckij, B. I. Marsak, Ja. A. Ser, Analiz archeologiceskich istocnikov, Moskva 1975, 93–94. 61 62
76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről közvetlenül alkalmazza. Így hát a fenti táblázat alapján a Mokraja balka-i 1. katakomba periódusa számára teljesen hagyományos kormeghatározást javasolt (6. század második fele–7. század első negyede), ahol némi „korrekcióval” a 7. század első negyedéhez jutott el.66 Ez a meghatározás azonban módszertani tekintetben nem kifogástalan. Mindenekelőtt leszögezendő, hogy a pénzek keltező értéke a sírleletek és a kincsek esetében semmiképpen sem tekinthető azonosnak; az utóbbiakat az előbbieknél általában hosszabb ideig gyűjtötték.67 A Kárpát-medence délkeleti sarkában, Csernátonban (Cernat, Románia) egy 11. századi kincsben többek között II. Justinusnak egy semifollisa mellett egy, a 4. század második feléből vagy az 5. század elejéről származó nummus is napvilágot látott.68 Az abcháziai Ocamciréban több 6–7. századi bizánci pénz Nikephoros Botaniates (1078–1081) solidusaival együtt került elő.69 A híres Káma-vidéki sestakovói kincs többek között 1–2. századi baktriai pénzeket, 5–6. századi szászánida drachmákat és Herakleios–Herakleios Constantinus (615–629) egy ezüstpénzét is tartalmazta.70 Mindezek s hosszan sorolható, további példák után föl lehetne tenni a kérdést, hogy eszerint I. Justinus, I. Justinianus, II. Justinus és mások pénzeire egyáltalán nem lehet a keltezéseknél támaszkodni? Nyilván G. E. Afanaes’ev maga sem volt ezen a nézeten, minthogy az I. Justinianus pénzével kísért Suuk-su-i 56. sír és a Maurikios „zárópénzével” keltezett sadoveci „leletegyüttes” (öszetartozásuk még mindig bizonytalan71) esetében mégsem az „átlag 50 éves késlekedéssel” számolt, hanem korukat inkább az általánosan elterjedt felfogással megegyezve adta meg (6. század második fele). Mindezek az általánosságok azonban csak tájékoztató értékűek, a pénzek közkézen forgása az adott régió politikai helyzetének (is) függvénye – éppen a Transzkaukázus esetében láttuk, hogy arrafelé a bizánci és a szászánida pénzek keveredése nagy valószínűséggel csak Herakleios 626/627-es hadjárata után következett be.72 Végezetül az „átlagos késlekedési idővel” való kombinációkkal kapcsolatban idézzük itt föl a statisztika egyik alaptörvényét: az „átlag” 10 cm-es vízben egy óceánjáró is elsüllyedhet... Somogyi Péterrel egyetértve73 semmi akadályát sem látom annak, hogy a Mokraja balka-i 1. katakomba korát I. Kavad uralkodási idejéhez közelítsük, s ne a fenti táblázat 116 évnyi „késlekedésével” vagy az „átlag 50 évvel” operáljunk. A Kaukázus északi és déli felében a szászánida pénzek száma, elterjedése és az uralkodókat nézve egyenletes megoszlása a Perzsa Birodalommal folytatott majdnem rendszeres forgalomról tanúskodik, ami egyben lehetővé teszi, hogy e pénzek segítségével meglehetősen „szorosan” keltezzünk. Ezért gondolom tehát, hogy a Mokraja balka-i I. Kavad-drachmája nem „késlekedett”, a vele keltezett martinovkai típusú veretek készülése nem állhatott messze a pénz verési idejétől. A Tbilisi melletti Mcheta világhírű temetőjében föltártak egy katakombát, melynek mellékletei nem tartoznak bele a késő antik leletanyagba. A temető feldolgozóinak, Grúzia kora középkori specialistáinak és a martinovkai típusú veretek kutatóinak egyaránt valahogy elkerülte a figyelmét, hogy a 3–4. századi temetőben egy 6–7. századi sírt is föltártak.74 A gyenge minőségű övveretekkel együtt eltemetett gyűrűk és kőberakásos tűk gondos tipokronológiai elemzése a helyi szakemberek feladata, ennek révén remélhető, hogy a szóban forgó övdíszek grúziai divatja korát egyszer még pontosabban is megismerhetjük. A Káma és az Urál vidékén napvilágot látott nagyszámú martinovkai típusú övveret egyedi tipokronológiai fejlődéséről fentebb már esett szó. Minthogy az ottani megjelenésük kora egybeesni látszik a többiével, ezért néhány leletből adódó tanulságot kár lenne itt figyelmen kívül hagynunk. Szándékosan-e vagy véletlenül, a jól ismert és fontos nevolinói temető feldolgozója 75 függetlenítette magát a martinovkai típusú övveretek általánosan elterjedt kronológiai sémájától. Az egyedül helyes utat választotta: a leletanyag belső elemzésére építette a temető belső időrendjét, melynek során a mellékletként szereplő szászánida pénzek jelentős keltező szerephez jutottak. Ebben a kronológiában a „halfarkas” díszítésű övveretek
Afanas’ev, Chronologija 47. Somogyi, Typologie 137. 68 L. Kovács, Münzen aus der ungarischen Landnahmezeit, Budapest 1989, 169. 69 T. Abramisvili, Nachodka vizantijskich mednych monet iz Ocamciri (résumé), Vestnik 24-B(1963), 74. 70 Kropotkin, Klady 26. 71 Jurukova, in Uenze Sadovec 279–328. 72 A (szovjet) Azerbajdzsán nyugati határán levő kedabeki kerületben napvilágot látott kincsleben ugyanis van egy szászánida–arab drachma is, melynek révén a kincs korát a 7. század második felére kell tenni, vö. Radzebli, Znacenie 207. A grúziai kincsleleteket részletezve ld. Bálint, Üc Tepe 337, 78. j. 73 Somogyi, Typologie 138. 74 A. M. Apakidze et alia, Itogi archeologiceskich issledovanij I.. Archeologiceskie pamjatniki Armazis-chevi po raskopkam 1937–1946 gg., Tbilisi 1958, tabl. CXVII, 162 skk. 75 Az Erdélyi–Ojtozi–Gening, Newolino-monográfia értékelő részét V. F. Gening írta; a temetőnek csak az egyik felét dolgozva fel, míg a másikat R. D. Goldina tárta fel és készíti elő közlésre. 66 67
77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről úgy szerepelnek, mint amelyeket az egész 6. század folyamán használtak. 76 Érthetetlen és sajnálatos, hogy ez a publikáció, mely saját országuk egyik leletcsoportját dolgozza fel, s méghozzá nagyrészt egy honfitársuk tollából származik, a (volt) szovjet irodalomban két, egyidejűleg megjelent ismertetéstől eltekintve visszhang nélkül maradt. E kettő viszont – A. K. Ambroz maga és az intézeti kollégái – erősen bírálta a javasolt időrendet s védelmezték az Ambroz-féle kronológiát; nézetük szerint a temetőt a 7. század utolsó negyede és a 8. század harmadik negyede között, illetve a 8. század folyamán (a 7. század végétől kezdve a 8. század első feléig) használták.77 A „halfarkas” vereteknek az Ambroz által javasoltnál jóval korábbi divatja egy másik Káma-vidéki temető révén is kiviláglik. Az Agafonovo I. temető elemzése jó keltező értéket tulajdonított a szászánida pénzeknek, ezért a 91. sír anyaga külön is megérdemli a figyelmünket, mert benne „halfarkas” veretek Peroznak egy sajnos pontosabban nem meghatározott drachmájával együtt fordulnak elő. 78 A 81. sírban talált Kavad-verette (521, 524, 527), míg az I. Khusro által veretett pénz (570) keltező értéke megerősítést nyer a vele együtt megmentett medaillon időrendi helyzete által; ez utóbbi az ufai és hajdúszoboszlói medaillonok típusába tartozik. 79 Igen nagy jelentőségűnek tartom, csak sajnos írásban már nem rögzülhetett A. K. Ambroznak 1978 novemberében Moszkvában nekem tett szóbeli beismerése. Azt mondta, hogy az ő kronológiai modelljével szemben (legalábbis a Káma-vidék esetében) R. D. Goldinának a szászánida pénzek jó keltező értékére támaszkodó időrendje a helytálló – nekünk ennek fényében kell hát néznünk az egész Ambroz-kronológiát. Hasonló időrendi következtetést tesznek lehetővé az Urál nyugati oldalán, a Vym’ és a Vycegda folyása mentén feltárt Vesljany Iá temető pénzmellékletei is. A rendkívül gazdag 25. sírban többek között egy „halfarkas” veret is volt, melyet Peroznak egy pénze és I. Khusronak 535-ben veretett drachmája keltez.80 A szerzőnő által javasolt kormeghatározást (7. század) elsősorban a szászánida rhyton – és a közölt leletanyag (!) – alapján túl későinek gondolom, feltételezésem szerint a temető használatával a 6. század vége táján, de legkésőbb a 7. század elején fölhagytak. R. D. Goldinának a Káma-vidékre kidolgozott kronológiai modelljét81 a szerzőnőtől származó keltezésnél meggyőzőbbnek tartom; az ő elemzései és azok végeredménye egybeesnek azzal a kormeghatározással, amelyre a martinovkai típusú veretek áttekintése során magam is jutottam. A Dobrudzsa területén egykor volt antik Beroéval azonosított Piatra Freca tei temetőjében, a B 14. sírban talált övgarnitúrát82 eddig nem vették figyelembe a martinovkai típusú veretek elemzései során. Ez – ha szigorú tipológiai szemmel nézzük – részben érthető is, mivel a nevezetteket bronzból öntötték és típusaik, valamint az áttört díszítésük meglehetősen egyediek, csak a 8-as és a T alakú, meg egy hosszúkás felső részű, kéttagú veret sorolható a martinovkaiak sorában már jól ismert típusok közé. Az öntéstechnikájuk és a díszítésük egyaránt igen gyenge minőségű, ami alapján elképzelhető, hogy nem az általában magasabb színvonalú termékeket előállító krími vagy Kárpát-medencei műhelyek valamelyikében készülhettek. A sírmellékletek – az övgarnitúrán kívül egy csont tarsolyzáró – a legkevésbé sem tesznek lehetővé bármilyen etnikai meghatározást. Legföljebb abban nem tévedhetünk nagyot, hogy az eltemetett férfi nem lehetett steppei eredetű, mivel a sírjából hiányzanak azon vonások, amelyek az előbbit nagy valószínűséggel jeleznék (ló és lószerszám, valamint az íjászfelszerelés eltemetése), s ezt a szempontot az öve – és általában: a veretes, kisszíjas övek – értékelésekor nem árt figyelembe venni. Érdekes tájékoztatást kapunk, ha utánanézünk a szóban forgó dobrudzsai tarsolyzáró párhuzamainak. Ha kizárólag a 6–7. századi és keleti leletanyagot nézzük, akkor a szokásos következtetésre juthatunk: néhány jó párhuzamuk ismert a kora avar anyagban,83 s az avar szállásterülettel déli irányban közvetlenül határos Al-Dunavidéken,84 míg a Kárpát-medencétől keletre csak ritkán kerültek be hasonlók a múzeumokba. Ez utóbbiak a steppei régészet művelői által jólismert, ámbár steppei eredetűnek nem tartható temetőkben láttak napvilágot (Suuk-su, Borisovo, Dyrso és Kugul’).85 Van ezen kívül két olyan délkelet-európai lelőhelyük is, amely időrendivel és/vagy kulturálisan szintén köthető a kora avarokhoz: az övgarnitúrája miatt különben gyakran idézett madarai 5. sírból és egy lelet a Justinianus által megerősített, majd az avarok által 584-ben bevett Erdélyi–Ojtozi–Gening, Newolino 50. V. B. Kovalevskaja–Ju. A. Krasnov, (recenzió Erdélyi–Ojtozi–Gening könyvéről), SA 1973/2, 286; Ambroz, Recenzió 288. 78 Goldina, Chronologija 86, ris. 5. 79 Röviden említette Garam Éva az 1989-ben Tengelicen tartott előadásában, mely két részletben megjelent: É. Garam, Über den Juwelenkragen von byzantinischen Ursprung aus Ozora-Tótipuszta, in Conférence 147–153; uő, Über Halsketten, Halsschmücke mit Anhangern und Juwelenkragen von byzantinischen Ursprung aus der Awarenzeit, ActaArchHung 43, 1991, 151–179. 80 E. A. Savel’eva, Chronologija pogrebal’nych kompleksov vesljanskogo I mogil’nika, KSIA 158(1979), 93–95. E lelettel – az Ufa-orvosi egyetemi temetővel együtt – egy másik munkámban szeretnék foglalkozni. 81 Goldina, Agafonovo 42–52. 82 Petre, Svedenija 227, tabl. 13a–b. 83 Tóth, Grabfund 146, Fig. 27. 84 Kondiæ-Popoviæ, Caricin grad tabl. V: 7, 8. 85 Repnikov, Mogil’niki 73, ris. 65; Sachanev, Raskopki tabl. I: 17; Runic, Sklepy 243, ris. 8: 14. és A. V. Dmitriev szíves közlése. 76 77
78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről Viminaciumból.86 Tudunk viszont olyan csont tarsolyzárókról is, amelyek a nomád népekkel foglalkozók számára szokatlan korból, illetve területről valók. Az avarokéhoz földrajzilag és kronológiailag egyaránt a Kiszombor-B temető 247. (gepida) sírjában és a szerémségi Kormadin (herul 87) temetőjében talált példányok állnak a legközelebb.88 A histriai thermák feltárásánál is került ilyen napvilágra, 89 a negyedik tarsolyzárót pedig Konstantinápolyban találták.90 Ezek után tekintettel a szóban forgó tárgytípusnak a Keleten való általános hiányára és arra, hogy az utóbb említett leletek egyike sem tartozik a steppei kultúrához, arra kell következtetnünk, hogy az avaroknál találtak sem tarthatók avar jellegzetességnek. Erre utal az utóbb felsorolt párhuzamok időrendi helyzete is. A Piatra Freca tei-ben feltárt B 76. sírban talált tarsolyzáró tipológiailag megegyezik a B 14. sír már említett leletével, az előbbi sír korát egy Honorius (395–423) verette pénz is segít meghatározni; ezen kívül az 5. század végére való keltezést a vele együtt előkerült csernyahovi típusú csat is alátámasztja.91 Ugyanebbe az időszakba keltezik a histriai lelet rétegét is. A kormadini 2. sír az övcsatja és verete92 alapján a 6. század 1. feléből származhat, a kiszombori sír gepida korra való meghatározásával kapcsolatban sem lehet kétségünk, míg a konstantinápolyi tarsolyzáró egy, a 6. század elejére keltezhető rétegben látott napvilágot. Úgy látszik tehát, hogy az avaroknál elterjedt csont tarsolyzárók nem a Keletről hozott, steppei örökségükhöz tartoztak, hanem egy olyan anyagi kultúrából, amely a Kárpát-medence, Balkán és a Bizánci Birodalom fővárosa között terjedt el. E következtetés egyben bizonyos kultúrtörténeti üzenetet is hordoz, amit – a jelen könyv egyik fő témájára való tekintettel – megtoldhatunk még azzal, hogy ez esetben egy olyan tárgytípusról, illetve annak tartozékáról volt szó, amelyet az övön hordtak. 93 A két Piatra Freca tei-i tarsolyzáró egymással való rokonsága a veretes övek számára is tartogat némi kronológiai tanulságot. Ha ugyanis az egyik az 5. század végére, netán: a 6. század elejére keltezhető, akkor a tarsolyzárók egyező típusa miatt a másik, az övgarnitúrás kora sem állhat távol az előbbiétől, amivel még a szokásosnál nagyobb időbeli távolságot feltételezve is a 6. század közepe előtti időkben járunk. Ez pedig feltétlenül eltér a veretes, kisszíjas övek elterjedésével és steppei (Európában: avar) eredetével kapcsolatos közfelfogástól. Ezt a keltezési javaslatot a szóban forgó temetőből vett más adatokkal is körülbástyázhatjuk: az E 199. sírban egy hasonló csont tarsolyzáróra I. Justinus bronzpénzével együtt bukkantak, 94 s a B 79. sír csattövise az érmihályfalvi (Valea lui Mihai, Románia) leletéhez áll közel, az utóbbit pedig Theodosius solidusának barbár utánzata a 450 körüli évekre keltezi.95 A B 79. sírban egyébként még egy maszkos veretet és a germán népeknél elterjedt, pajzs alakú övveretet (Schilddornbeschlag) találtak; ezek együttes előfordulása – tudtommal – egyedi eset. Az utóbbival ellátott csatok és a velük együtt használt, pajzs alakúnak mondott övveretek (schildförmiger Gürtelhaft) a Kárpát-medencében kizárólag az avar kor előtt fordulnak elő. Ez egyben azt a kulturális tanulságot is jelenti, hogy a – többek között – az avarok által használt veretes övek teljesen más eredetűek, mint a főként germánok által kedvelt, fent említett típusúak.96
3.2. Az avaroknál talált martinovkai típusú veretekről Hogy áll ezek után a martinovkai típusú veretek eredetének kérdése? Ha számításba vesszük, hogy V. Mikov, Posledni mogili nahodki, in Madara I. Izdanija na Narodnija Arheologiceski Muzej 27(Sofija 1934), 436, ris. 294: a; Popoviæ, Svetinja 26, ris. 20: 3. 87 Bóna I., Hegykő-csoport, in Hunok – gepidák – langobardok 149. 88 Csallány, Gepiden Taf. CXLII: 18; D. Dimitrieviæ, Le cimetiere gépide a „Kormadin” pres de Jakovo en Srem, Serbie, Inventaria Archaeologica Jugoslavija 7(Y 57–Y 66) 1964, Y 58: 3. 89 A. Suceveanu, Les thermes romaines, in Histria VI, éd. D. M. Pippidi, Bucarest–Paris 1982, Például 22: I B–C, 7; Uenze, Sadovec tabl. 12: 12–16; K. Maevski et alia, Archeologiceski issledovanija u zapadnija sektor na Nove prez 1967–1969 g., Izvestija na Archeologiceski Institut 34(1974), 181, ris. 6: b. 90 M. V. Gill, The Small Finds, in Excavations at Saraçhane in Istanbul 1, ed. R. M. Harrison, Princeton–Washington 1986, Kat. No. 394, Fig. 343. 91 Petre, Svedenija 223, ris. 9: b, 6; 227. 92 A Kárpát-medencében kitűnő párhuzama a rugi, herul vagy szvéb eredetűnek tartott 6. század eleji (ld. Bóna I., Hegykő-csoport, in Hunok – gepidák – langobardok 149) hegykői temetőben látott napvilágot, vö. Vinski, Starosjedioci tab. XLV: 2. (Érdekes, hogy Bóna I. e két temetőben bizonyos keleti germán elemek előfordulásában lát közös vonást, ld. uott.) Ugyanilyen típusú csattest a hintschingeni temető 14. sírjában II. Justinus 565-ben vert pénzével együtt látott napvilágot, és a schretzheimi temető 4. periódusában, azaz 590–620/630 között is előfordult, vö. Werner, Münzdatierte Grabfunde Tab. 32: 19; U. Koch, Das Reihengraberfeld bei Schretzheim, GDV (A) 13(Berlin 1977), 126. Ezek alapján a szóban forgó verettípusnak a 6. századi Közép-Európában való viszonylag széles elterjedtségéről beszélhetünk, s míg egyfelől leszögezhetjük, hogy hasonló veretek nem fordulnak elő az avaroknál, másfelől úgy vélem: az általam aradkai típusúnak (el)nevezett veretek némelyikével tipológiai rokonságban áll a kormadini, hegykői, hintschingeni és schretzheimi övdísz. 93 Hasonlót mondhatunk a Vida T. által fölfedezett ereklyetartókról is (ld. Vida, Kugelkapseln). – A díszítetlen szíjvégek és a kisszámú kerek övveret egyáltalán nem ismeretlenek a kora avar korban, de avar jellegzetességnek sem mondhatók. 94 Petre, Romanité tab. 122, Fig. 187: c. 95 Csallány, Gepiden 221; Taf. CCXXXVIII: 8; a numizmatikai meghatározást ld. Bóna I., Daciatól Erdőelvéig. A népvándorlás kora Erdélyben (271–896), in: Erdély története a kezdetektől 1606-ig I. szerk. Makkai L.–Mócsy A., Budapest 1986, 140. 96 Gepida és langobard példák; közép- és nyugat-európai elterjedésükhöz, időrendjükhöz ld. W. Hübener, Schildförmige Gürtelhaften der Merowingerzeit in Spanien und Mitteleuropa, Madrider Mitteilungen 3(1962), 152–176; M. Martin, Bemerkungen zur chronologischen Gliederung der frühen Merowingerzeit, Germ 67(1989), 121–141. 86
79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről a) e verettípusok nagy számban találhatók meg a Fekete-tenger északi partvidékének és a Kaukázus környékének temetőiben, b) a pénzzel keltezett, legkorábbinak tartható garnitúrák a Fekete-tenger partvidékén, egyazon periódusban terjedtek el97 s valószínűleg erre az időszakra, de mindenképpen 568 előttre esik a legkorábbi Kárpát-medencei előfordulásuk is,98 c) az 558 előtt a kelet-európai steppén élt népek sem lehettek ezen övfajta feltalálói és fő használói, 99 mert jelenleg nem ismerünk egyetlen olyan temetkezést sem, amely ennek ellenkezőjére utalna, 100 d) a martinovkai típusú veretek néhány formája, felerősítési módja (szalagfül) és díszítőeleme nem származhatik a steppéről, és ha azt a triviális történeti tényt, hogy az avarok 557 végén vagy 558 elején jelentek meg Európa legtávolabbi délkeleti csücskében, összevetjük a dyrsói, Mokraja balka-i, vesljanyi és Piatra Freca tei-i temetők – teljes közzétételük előtt egyelőre csak vázlatos – időrendjével, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a martinovkai típusú övveretek nem lehetnek az ázsiai vagy kelet-európai nomád népek találmányai. Már korábban is fölmerültek olyan nézetek, hogy a martinovkai típusú veretek pontusi és/vagy kaukázusi eredetűeknek lennének.101 Mindezen lehetőség még sokféle szempontból vár pontosításra, annak ismételt hangsúlyozásával, hogy amíg a Kaukázusban V. B. Kovalevskaja szerint napvilágot látott 2000 darabjuk nem válik közkinccsé, a jelenleg ismert adatok nem nyújtanak meggyőző alapot a kaukázusi származásuk elfogadtatására. Fentebb már utaltam arra a közismert körülményre, hogy a martinovkai típusú veretek száma az avar leletanyagban igen csekély, s még azok sem igen teljes garnitúrákban, hanem csak egy-két darabbal képviselve vagy jellegzetesen avar veretekkel kísérten kerülnek elő. A tipológiailag már csak lazán idevonható gátéri és tarnamérai veretek esetében teljesen bizonyosak is lehetünk abban, hogy ezek nem importtárgyak voltak, lévén ezek az avar kultúra minden tekintetben szerves részei. Mármost ha tekintetbe vesszük a 6–7. századi avar anyagi kultúrában eddig kimutatott bizánci hatások mértékét, akkor könnyen adódik a következtetés, egy ötlet ezen ellentmondás feloldására: eszerint a martinovkai típusú övek nem bizánci eredetűek? Valószínűnek tartom azonban, hogy itt nincs semmiféle ellentmondás, hanem csak ez a kérdésfeltevés elhibázott. Helyesebbnek látom a fenti premisszákból inkább csak arra következtetni, hogy a szóban forgó veretek viselete olyan
Callatis 132. sír I. Justinianus 538–545 között kibocsátott solidusa, Suuk-su 56. sír, I. Justinianus 2 db, közelebbről nem meghatározott bronzpénze; Cufut kale 34. sír, I. Justinianus közelebbről nem meghatározott bronzpénze; Cibilium, I. Justinianus 527–537 között kibocsátott solidusa, 527–537 és 537–565 között kibocsátott 2 db bronzpénze, ld. Preda Például XXXIV: 2, 3; V. V. Kropotkin, Iz istorii srednevekovogo Kryma (Cufut-kale i vopros o lokalizacii goroda Fully), SA 28(1958), 214; Skalistoe, I. Justinianus, 163. sírkamra: Vejmarn–Ajbabin, Skalistoe 26, ris. 14.. 98 Keszthely-Szent Gály villa 8. sír (Sági, Keszthelyi temető 130, Fig. 30); Szentes-Nagyhegy 29. sír (Csallány, Gepiden Taf. XXV: 13, 14). 99 Bonyolult, módszertani kérdésekkel is megterhelt elemzést igényelne annak áttekintése, hogy mi lehet az oka: a kelet-európai steppén a „hun korinak” és az „avar korinak” nevezett/nevezhető emlékcsoport között miért nincsen, illetve nem ismerünk steppei jellegű leleteket? Egy teljes évszázad áthidalásáról van szó, amikor pedig pontosan tudjuk, hogy éltek ott steppei eredetű népek! Elgondolkodtató, hogy azon Fekete-tenger-menti temetőkben, amelyeket a kérdéses századokban minden jel szerint: folyamatosan használtak (Kercs, Suuk-su, Lucistoe, Skalistoe, Dyrso), a Kárpát-medencei régészetben „hun korinak” vagy „gepida korinak” nevezhető ékszerek 6. századi használata kimutatható. 100 A hódmezővásárhely-kishomoki gepida temetőben napvilágot látott veretes, kisszíjas öv alapján fölmerült a lehetősége, hogy a sír vagy „pre-avar kutrigurokhoz” tartozott, vagy pedig a temetőt egy ideig az avar hódítás után is használták volna, Bóna I., HódmezővásáárhelyKishomok, in Hunok – gepidák – langobardok 87. (Megköszönöm Bóna Istvánnak, hogy a közöletlen lelet rajzát megmutatta nekem.) E megfogalmazás szerint tehát a szóban forgó tárgytípus vagy etnikum- vagy korjelző lehetne. Ami az első lehetőséget illeti, kutriguroknak a Kárpát-medencébe az avarok előtt való betelepedése eddig komoly lehetőségként nem került számításba, egyetlen forrásadat sem szól emellett (vö. S. Szádeczky-Kardoss, Kutriguroi, in Paulys Realencyclopadie der Classischen Altertumswissenscahft, Supplementband XII [Stuttgart 1970], 517–518), míg a preavar kori bolgárok Kárpát-medencébe való beköltözéséről szóló teóriát maga Bóna I. cáfolta meg (D. Simonyi, Die Bulgaren des 5. Jahrhunderts im Karpatenbecken, ActaArchHung 10, 1957, 139–146; uő, Pannóniai bolgárok és a kuturgurbolgárok. ArchÉrt 91(1964), 194–199; Bóna, Vierteljahrhundert 301–303). A második lehetőség – hogy ti. a szóban forgó övgarnitúra korjelző lenne – újból csak az etnikumjelző jelleg kérdésével függ össze. Amennyiben viszont kiderülne, hogy a veretes, kisszíjas öv nem steppei, s még kevésbé nem avar specifikum, akkor egy harmadik lehetőség merülne föl: a hódmezővásárhely-kishomoki temető tárgyalt sírját gepida kori gepidának lehetne tartani, aminek pedig a veretes, kisszíjas öv Kárpát-medencei megjelenése időpontjára nézve lenne jelentősége. 101 Mavrodinov, Nagyszentmiklós 192: késő római eredetű, bizánci közvetítéssel; Csallány, Sírleletek 57; uő, Schnallen 72: bizánci eredetű; László, Études 117–120; Ambroz, Problemy 118; uő, Recenzió 298: pontusi városok; V. B. Kovalevskaja, Recherches sur les systemes sémiologiques en archéologie par les méthodes de la théorie de l’information, in Archéologie et calculaterurs. Colloques internationaux du CNRS Sciences humaines, Paris 1970, 186–191; uő, K izuceniju ornamentiki nabornych pojasov VI–IX vv. kak znakovoj sistemy, in Statistiko-kombinatornye metody v archeologii, red. B. A. Kolcin–Ja. A. Ser, Moskva 1970, 153: Észak-Kaukázus, részben a Kaukázus fekete-tengeri partvidéke; uő, Drevnosti 92: bizánci eredet vagy a 6. század közepe, második fele táján történt kialakulás a Fekete-tenger északi partvidékén; Somogyi, Typologie 138: észak-kaukázusi eredet, 6. század második fele. 97
80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről kulturális jelenség volt/lehetett, melynél az előállító műhelyek és azok termékeinek használói a Kárpátmedencén kívüli területeken működtek, illetve éltek. A kora avar kor belső időrendjének jelenlegi, részleteiben még nem teljesen kidolgozott állapota mellett is megengedhetőnek látom azt a megállapítást, hogy a martinovkai típusú veretek e korszaknak inkább csak az első fázisában fordultak elő. Úgy vélem, néhány, a szóban forgó csoportba tartozó leletet – egy részüket az eddig nyilvánosságra került nézetekkel102 összhangban – az avar kor legkorábbi korszakába lehet sorolni: Tolnanémedi, Szentes-Lapistó és Szentes-Derekegyház, talán Szegvár-Oromdűlő, Szekszárd-Bogyiszló, Környe, Mandjelos, míg Gátér és Adony már az önálló avar művészet kibontakozása idejére esnének. A Kárpát-medencének Kelet-, illetve Délkelet-Európával való ezen igen gyenge kapcsolatai korára vonatkozóan a Szentes-nagyhegyi és magyarcsanád-bökényi gepida sírokból múzeumba került Sucidava-típusú csatok103 csak közvetve nyújthatnak felvilágosítást, minthogy e tárgytípus egyáltalán nem szokásos kísérője a martinovkai típusú övvereteknek, s a területi elterjedése is lényegesen eltér az utóbbiakétól (a sucidavai típusú csatok balkáni jellegzetességnek látszanak104). Tény, hogy a Kárpát-medencei előfordulásuk inkább az 568 előtti használatukat mutatja.105 Ha a martinovkai típusú vereteket a Kárpát-medencében ritkáknak mondjuk, akkor még ritkábbnak, csak kivételszámba menőnek minősíthetők azon esetek, melyeknél ugyanazon síron belül nagyobb számban, illetve garnitúrát alkotva fordulnak elő. Ezek egyike a Klárafalva-B temetőből való,106 melynek veretei nemcsak az avar kori, de az egész kelet-európai leletanyagban meglehetősen szokatlan típusúak. Az egykori övből ma egy rosszezüstből való lemezes nagyszíjvég, 5 db hasonló anyagú és technológiájú kisszíjvég és 3 db áttört bronzveret, valamint a csat bronzlemezből készült négyszögletes teste áll a tudomány rendelkezésére (56. kép: 1–11). Előállításukat nézve e szíjvégekben nincsen semmi rendkívüli: a lemezeket a peremüknél keskeny pánt tartotta össze s egy nitszöggel voltak a szíjhoz hozzáerősítve. A szimmetrikus pajzs alakú veretek tipológiailag beleillenek a másutt talált, hasonló típusúak sorába, csak az öntés és az áttört díszítés különbözteti meg azoktól. A klárafalvi, csontból faragott tarsolyzáró és csüngő(dísz?) típusa jól ismert a korai avar emlékanyagban. 107 Teljesen ismeretlen viszont a kisszíjvégek alakja; ezek a Kárpát-medencétől keletre napvilágot látott ívelt oldalú martinovkai típusú szíjvégek csoportj ba sorolhatók, az utóbbiak azonban általában szélesebbek s a csúcsos díszítésük a veretnek mindig alacsonyabban levő részére került.108 Figyelemre méltó, hogy közülük csak négynek azonos a mérete, az ötödiké kisebb – ezáltal a lelet szíjvégeinek felhasználási módja teljesen bizonytalann válik előttünk. Szentes-Derekegyházán is feltártak egy olyan férfi sírját, kinek övét a bennünket most érdeklő típusú szíjvégek díszítették.109 E leletre érthetetlenül ritkán hivatkoznak a kora avar korral foglalkozó irodalomban; ez talán a derekegyházi mellékletek kis számának és az avaroktól idegen pajzsdudor jelenlétének tudható be. A teljes lószerszámzat (kengyel, hevedercsatok, zabla) és íjászfelszerelés (íj, nyíl, tegez) eltemetése, valamint a részleges lovas temetkezés nem hagynak kétséget aziránt, hogy itt egy avar harcos temetkezésével van dolgunk; hiba lenne egyedül a pajzs alapján germán eredetűnek tartani110 (annál is inkább, mert pajzsot a bizánci hadseregben is használtak). Övéből 3 db szíjvég (56. kép: 15–17) és (valószínűleg) 3 db bronz-, illetve vascsat maradt meg. Hitelesen feltárt sírról lévén szó, rendkívül figyelemreméltónak tartom, hogy az övön biztosan csak ennyi Tolnanémedi, Fenékpuszta-Horreum, Szentes-Lapistó esetében ld. Bóna, Avar leletei 118 skk., 132. skk., 43. j. Csallány, Gepiden Taf. XXV: 13, 14; CCLVIII: 3; CLXXX: 4. 104 Varsik, Gürtelschnallen 78. V. Varsik azon nézete, mely szerint ezek viselete a bizánci birodalom belső területeiről eredne, alighanem a szerző prekoncepciója. Tekintettel arra, hogy leletkatalógusa a legtöbb bizánci csat esetében több kis-ázsiai lelőhellyel kiegészíthető, míg a sucidavai típusúak esetében csak eggyel tudok többet (vö. Waldbaum, Sardis Tab. 44, No. 697), ezért az utóbbiak központi bizánci területről való kisugárzása nem látszik valószínűnek. 105 E csatok a többi bizánci típusú között viszonylag ritkák az avaroknál, a legtöbb Kárpát-medencei lelet az 568 előtti horizontba tartozik, vö. Varsik, Gürtelschnallen 90–91; (ő maga ezt másként látja, vö. uott 79–80); Ibler, Gürtelschnallen 137. Erre mutat a szentes-nagyhegyi gepida temető készülő feldolgozása is; jelenleg ugyanis úgy tűnik, mintha e csat szervesen kapcsolódnék a gepida kori leletanyaghoz (Nagy Margit baráti közlése, melyért ismételten köszönetem fejezem ki). Más lapra tartozik, hogy mennyire leegyszerűsített az a szemléletmód, amely az avar kori anyagban előforduló Salona–Histria-típusú csatokat az al-dunai hadjáratokban szerzett zsákmánynak igyekszik bemutatni, ld. Varsik, Gürtelschnallen 80. 106 Kürti Béla szíves engedélyével használhattam föl a sírleletről a 40-es években készült fényképfelvételt. 107 Tóth, Kecskemét 146; Bóna, Studien 53, Fig. 10. 108 A típust ld. Somogyi, Typologie 125, A díszítetlen példányokat vö. M. Ebert, Ausgrabungen auf dem Gute Maritzyn, Gouv. Cherson (SüdRußland), PZ 5(1913), 24, Fig. 25; Zakharov, Contributions 209, Fig. 28; Sachanev, Mogil’nik 129, ris. 20: 4; Rutkovskaja, Pamjatniki 342, ris. 23: 1; Runic, Mogil’nik 139, ris. 4: 5; Afanas’ev, Chronologija 46, Fig. 2: 33; Vejmarn, Sklep 35, ris. 1: 20; A. V. Gadlo, Novye materialy k etniceskoj istorii Vostocnogo Predkavkaz’ja, in Drevnosti Dagestana, Machackala 1974, 316, Fig. 36: 3. Az áttört díszítésű szíjvégek gyakoribbak, tipológiailag viszont már teljesen más csoportba sorolhatók. 109 Csallány, Derekegyház; az övveretek fényképét és közzéadásuk engedélyezéséért Vörös Gabriellának tartozom köszönettel. 110 Kiss, Weiterleben 203–218, 210: a gepida, illetve germán típusú leletek katalógusában szerepel. Ugyanígy alaptalan lenne – egyedül a pajzsdudora alapján – a pajzsos pókaszepetki sírt germánnak tartani, vö. Cs. Sós Á., Jelentés a pókaszepetki ásatásokról, ArchÉrt 100(1973), 69. 102 103
81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről szíjvég volt, s hogy azt nem díszítették veretek. A szíjvégeket gyenge minőségű bronzból öntötték, csak egyikük mondható viszonylag jó minőségűnek; ennek eredeti formája és díszítése ma már nehezen ismerhető fel, annyi bizonyosnak látszik, hogy mérete a többiétől eltért. Érthetetlen, hogy egy ilyen kisszámú veretből álló övgarnitúrának díszítései hogyan különbözhetnek ennyire egymástól? Vajon a kisszíjak alacsony száma, a készítésükhöz felhasznált anyag gyenge minősége, a veretek egyenetlen mérete a sír viszonylagos szegénységével lenne kapcsolatban? A felső végén félkör alakú bemélyedéssel díszített szíjvég típusa jól ismert,111 a derekegyháziaknak azonban csak igen kevés jó párhuzama van; azok többnyire szélesebbek és díszítettek.112 A derekegyházi sír jellegét és feltételezhető kronológiai helyzetét tekintve – földrajzi helyzete alapján is – legközelebbi párhuzamát a szentes-lapistói lelet jelenti. A szentes-lapistói leletben több martinovkai típusú övveret is volt (56. kép: 21–24), s így az összeségében véve ugyancsak a Kárpát-medencei ritkaságok közé tartozik. Egyáltalán nem a szokványos kora avar kori vonások közé tartozik a szokatlan sírforma is (részleges lovas temetkezés sírhalom alatt), mely körülmény egyeseket arra az ötletre vezetett, hogy e temetkezést a kutrigur-bolgárok, illetve kutrigurok emlékének lehet meghatározni. 113 A lelet egyedi régészeti vonásai azonban – szerintem – egyáltalán nem biztosítják, hogy ez az etnikai meghatározás helytálló lenne: a) az avar kaganátusban a kutrigurokon kívül más csatlakozott népek is voltak, s a forrásokban szereplőkön kívül jó néhány másnak még csak a nevét sem ismerjük,114 b) A kutrigur-teória hívei figyelmen kívül hagyják, hogy a Dontól nyugatra eső egész hatalmas terület nem tekinthető automatikusan és kizárólagos jelleggel kutrigur etnikumúnak. Ha elfogadjuk, hogy a szentes-lapistói lelet temetkezési szokásaiban és a martinovkai veretek használatában a nemrég körvonalazott Bug–Dnyeper–Sivas-csoporttal való kapcsolatok kereshetők,115 akkor ugyanolyan figyelmet kell fordítani arra, hogy a legjobb analógiák nemcsak a kutrigurok lakta területektől, de még a keleteurópai steppétől is távolabbi vidékekről ismertek. A szentes-lapistói szimmetrikus pajzs alakú veret formájához és áttört díszítéséhez a legjobb párhuzamot a kis-ázsiai Sardis egyik lelete kínálja (42. kép: 10, 11), 116 míg a nagyszíjvég áttört díszítésével egyezőt az Észak-Kaukázus középső vidékéről: Kugul’ból (56. kép: 19), valamint Iránból (3. római övgarnitúra és egy dailamani lelet) ismerjük.117 Hasonlót mondhatunk a X alakú áttöréssel díszített kettős pajzs alakú mandjelosi veretről is: legtöbb analógiája a Kaukázus vidékén lelhető fel, de a legközelebbiek is csak a Krímben láttak napvilágot (30. kép: B). E tárgytípusok elterjedése olyan hatalmas területeket fog át, hogy a jelenség – meggyőző módon – semmiképpen sem magyarázható valamilyen nép vándorlásával. Látványos teóriákat természetesen könnyen lehet felröppenteni, így például akár egy olyan népmozgásról szólót, amely Északnyugat-Iránt, a Kaukázus mindkét oldalát s a Krímet érintette volna – csakhogy ennek és a hasonlóknak semmilyen régészeti és történeti realitása sem lenne. Márpedig ha a szóban forgó leletek elterjedésének nem etnikai magyarázatot adunk, akkor mit lehet egyebet? Nem látok más lehetőséget, mint egy olyan „nemzetközi” divatra gondolni, melynek révén a szentes-lapistói veretek a kelet-európai és kaukázusi leletekkel azonos periódusba lennének sorolhatók. A szentes-lapistói, sardisi és kugul’i leletek korának viszonylag pontos meghatározásától igen távol vagyunk. Mindazon nehézségek közepette, melyek a (kora)avar leletanyag periodizálását meghatározzák, az első korát a feldolgozója a 600 körüli évekre tette.118 (Meglehet, e keltezési javaslat túlságosan is szűk és talán késői is.) A kugul-i sírkamrából gazdagabb leletanyag látott napvilágot, mint a Tisza menti sírból; a bővebb elemzésük azonban nem tartozik ide. Annyi megjegyezhető, hogy a kugul’i keltezésére tett javaslatokat (6–7. század, illetve 7. század utolsó harmada)119 módszertani okból nem lehet, illetve nem kell minden további nélkül átvenni. Vö. Somogyi, Typologie 125. Például Zakharov, Contributions 209, Fig. 28; Maculevic, Bol’saja prajzka 136, ris. 3; Runic, Sklepy 238, ris. 4: 8; S cepinskij– Cerepanova, Prisivas’e 135, ris. 52: 8; Spicyn, Drevnosti tabl. XVI: 9. 113 Csallány, Lapistó 212; Somogyi, Typologie 147; Lőrinczy, Bericht 113. – Eddig figyelmen kívül maradt az a kutatástörténetileg nem érdektelen tény, hogy Csallány D. volt az első, aki a Tiflis melletti Mcheta temetőjének egyik verete alapján a transzkaukázusi szavírok és a martinovkai típusú arcos veretek között kapcsolatot keresett: Csallány, Lapistó 209, 11. j. (Magának a „tárgy = etnikum” szemléletmódnak bírálata nem tartozik ide.) 114 A tiszántúli kora avar kori leletanyagon belül kétségkívül kirajzolódó, de sok részletében még pontosabb meghatározásra váró csoport etnikai meghatározásához fűzött reményt (vö. Lőrinczy G., Megjegyzések a kora avar kori temetkezési szokásokhoz. A tájolás, JAMÉ 30– 32[1987–1989], 166), sőt, kutrigurokkal való azonosít st (vö. uő, Bericht 110–113) – megfelelő források hiányában – túlzónak tartom. 115 Somogyi, Typologie 147. 116 Waldbaum, Sardis Tab. 45: 715. 117 Runic, Sklepy 241, Fig. 6: 17; Genito, Evidence 156, Fig. 3; e felkiáltójelre emlékeztető áttört díszítőelem már a késő római övveretek is előfordul, ld. Sommer, Gürtel Taf. 70: 4, 5. 118 Csallány, Lapistó 210. 119 Runic, Sklepy 246; Ambroz, Chronologija 79. 111 112
82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről A bizonytalansági tényezőket figyelembe véve megpróbálkozhatunk egy olyan feltevéssorozat fölvázolásával, amely az említett avar és kaukázusi lelőhely közti hatalmas földrajzi távolságot valamelyest áthidalhatja – sajnos olyan eljárásra, amely módszertanilag ennél kevésbé kifogásolható, egyelőre nincs lehetőségünk. Nézetem szerint akkor kaphatunk – számomra leginkább elfogadhatónak látszó és a nagy általánosságoknál valamivel konkrétabb – magyarázatot arra, hogy miként volt lehetséges olyan veretek széles területi elterjedése, amelyek tipológiailag egymásnak közeli rokonai, ha megelőlegezzük azt a feltételezést, hogy a mandjelosi és szentes-lapistói harcosok az övgarnitúrájukra még a kelet-európai steppéken tettek volna szert. (Ez egyben azt a másik, az avar kutatásban különben nem előzmény nélküli feltételezést is magában foglalja, hogy az említett két sírba temetett férfiak az avaroknak első, honfoglaló nemzedékéhez tartoznának). A kelet-európai steppe, mint az avarok martinovkai típusú övvereteinek lehetséges származási helye nem pusztán az avarok esetében kézenfekvő történeti, földrajzi összefüggések miatt jön itt szóba, hanem a Kárpátmedence régészeti kapcsolatai tekintetében számításba vehető/veendő másik szomszédos régió régészeti leletei, pontosabban: azok hiánya alapján is. Még a Balkán kora középkori régészeti kutatásának jelenlegi, alacsony intenzitását figyelembe véve is tájékoztató értékű egy tájékozódó pillantást vetnünk Délkelet-Európa ezen tájára. A Görögországban folyó régészeti kutatások során valóban csekély figyelmet fordítanak a korai középkorra, de azt azért nem mondhatjuk, hogy ne kerülnének elő övek használatát jelző leletek is. Ezért mégiscsak sokatmondónak kell tartani azt a tényt, hogy a Peloponnészoszi-félszigetről és a görög szigetekről szép számmal tudunk ugyan különféle, bizánci típusú csatok előkerüléséről, 120 de ezek egyszer sem övveretekkel, netán martinovkai típusú övgarnitúrákkal együtt látnak napvilágot. Az avar sírokban talált martinovkai típusú övveretek tehát nemcsak hogy nem készülhettek a mai Görögország területén működött műhelyekben, de a sokkal könnyebben feltételezhető „hatás”, „kapcsolat” sem jöhetett abból az irányból. Látszólag nem lényegesen különb a helyzet a mai Bulgáriának a bennünket éppen most érdeklő időszakban Bizánchoz tartozott területén sem. Könnyen meglehet, hogy lappanganak martinovkai típusú övveretek a múzeumok raktáraiban,121 mindenesetre az egész ország területéről a hosszú ideje ismert sadoveci garnitúra 122 után csak nemrég tették közzé a második ilyen övgarnitúrát. Sadovec közelében, az attól 25 km-re eső Plevenben tártak fel néhány sírt, melyekről csak egy rövid előzetes közlemény alapján tájékozódhatunk.123 A leletösszefüggések egyelőre ismeretlenek és a tudomány nagy vesztesége, hogy az 1. sírban talált bronzpénz a feltárás után elkallódott. Az egyik sírba temetett férfi torzított koponyája s még inkább a másikénak vitathatatlan mongolid jellege annak kétségbevonhatatlan jele, hogy Plevenben valamilyen steppei eredetű népesség temetőjére bukkantak. E körülménynek nem lebecsülendő történeti forrásértéke is lehet, ha majd egyszer a sírok korát sikerülhet megállapítani: amennyiben ugyanis valószínűsíthető a 682 utánra való keltezésük, akkor itt nyilvánvalóan az egyik legkorábbi onogur-bolgár temetővel lenne dolgunk (ez egyben a martinovkai típusú övveretek használati idejére is nyújtana tájékoztatást). Ha viszont azt lehetne igazolni, hogy e temető a bolgár honfoglalás előtti időszakból való származik, akkor a jövőben a bolgárok, kutrigurok stb. 5–7. századi balkáni hadjáratainak jellegét általában, valamelyikét pedig konkrétan másként kell értékelni (azaz: e kalandozások során egyes csoportok letelepedhettek a Dunától délre eső területeken124). A veretes, kisszíjas övek 8–9. századi bulgáriai jelenlétét – pontosabban: hiányát – tekintve az utóbbi látszik a valószínűbbnek, ugyanis a bolgár-török leletanyag egyáltalán nem bővelkedik e viseleti tartozék fémmaradványaiban.125 E hiány meglepő és bizonyos tekintetben tájékoztató jellegű, hiszen a 7–8. századi bolgár-törökök kortársainál, illetve vérszerinti rokonainál, azaz a Kárpát-medencében és a kelet-európai steppén a veretes, kisszíjas öv viselete szélesen elterjedt volt. A rendszeresen a legkorábbi bolgár-török hagyatékhoz sorolt II. madarai övgarnitúrával kapcsolatban már korábban kifejeztem kétségem, hogy az 682 utáni, azaz bolgár-török eredetű lenne,126 az I. madarai övkészlet pedig tipológiai és technikai okból semmiképpen sem tekinthető steppei jellegű terméknek, végül pedig a Davidson, Corinth; Ph. Petsas, Edessa. Archaiologikon Deltion, Chronika 24(1969), 307, Például 32: balra lent; R. L. Hohlfelder, Migratory Peoples’ Incursions into Central Greece in the Late Sixth Century: New Evidence from Kenchrenai, Actes du XXV e Congres International des Études Byzantines, éd. M. Berza–E. Stanescu, III (Bucuresti 1976) 333; D. Pallas, Donnes novelles sur quelques boucles et fibules considerées comme avares et slaves et sur Corinthe entre le VIe et le IXe s., Byzantino-bulgarica 7(1981), 295–301; az athéni Agora sok csatlelete mellett, illetve között nem akadt egyetlen övveret sem, ld. A. Frantz, Late Antiquity: A.D. 267–700. The Athenian Agora XXIV. The American School of Classical Studies at Athens. Princeton (N.J.) 1988, 117–119. (E szerző is a „tárgy = etnikum” szemléletben gondolkodik: bár a szóban forgó csatokat „avar típusúnak mondottnak” minősíti, eredetüket mégis kizárólag olyan kalandos módon tudja elképzelni, hogy azokat „támadó népek” hozhatták Görögországba, akik ott eleshettek vagy fogságba estek s így e csatok a védők kezébe kerültek...) 121 Bóna István, Vida Tivadar és Anna Haralambieva (Várna) szíves szóbeli közlése. 122 Marosi–Fettich, Dunapentele 57, Fig. 21: 1–14. 123 Vaklinova, Pogrebenija. 124 Rendkívül bizonytalan és módszertanilag is erősen kifog solható lenne – ld. a linz-zizlaui temetőről fentebb írottak – konkrét összefüggést keresni, de itt mégis említést érdemel, hogy 551 táján Justinianus ajánlatát elfogadva 2000 kutrigur család telepedett le Thrákiában, vö. Procopios BG II. 581. 125 Mavrodinov, Prabalgarskata industrija 272. éppenséggel úgy véli, hogy a veretes, kisszíjas övek használata – a gótoktól és a hunoktól eltérően – csak a protobolgároknál, avaroknál és a kazároknál figyelhető meg. 126 Bálint, Vestiges 198, 70. j. 120
83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről valamennyi bulgár kézikönyvben, népszerűsítő és tudományos igényű munkában elmaradhatatlan akalani lelet 127 korához – következésként: a nem-bolgár eredetéhez – nem férhet kétség. Maradnak tehát a vidini múzeum préselőmintái,128 melyek kora és etnikai hovatartoz sa egyáltalán nem dönthető el bizonyossággal, s így éppenséggel elképzelhető, hogy a korai bolgár-török korból származnak (a 9–10. században. A veretes, kisszíjas övnek a honfoglaló bolgár-törökség körében ritka volta egyrészt a középavar periódus, 129 másrészt pedig egy egyiptomi forrásadat (ld. alább) megítélése számára tartogat tanulságot. Ezek után arra a kérdésre, hogy a pleveni övgarnitúrákra hol, hogyan tehettek szert a tulajdonosaik, bizonyos valószínűséggel csak elhatároló jellegű válasszal tudunk szolgálni: kevéssé valószínű, hogy a martinovkai típusú veretekkel sűrűn kirakott és kisszíjakkal ellátott övek a Balkánon nagy elterjedtségnek örvendtek volna. A 6-7. századi övgarnitúrák elterjedését nézve hasonló képet kapunk a Dunától északra, északkeletre eső területek esetében is. Az Al-Dunától a Dnyeper-torkolatig terjedő steppeövezetben, valamint Dobrudzsa, Munténia és Moldva területéről mindössze a Piatra Freca tei-i veretes, kisszíjas öv, ugyanonnan több, martinovkai típusú csat vagy arcos veret – de többé már sosem teljes garnitúrában! – és a callatisi, martinovkai típusú szíjvéges öv előkerüléséről van tudomásunk. E tény több okból érdemel figyelmet: a) mert a most említett régió kora középkori kutatottsága lényegesen meghaladja a görögországit, b) mert az itt élő népesség minden kétséget kizáróan szoros kapcsolatban állt a bizánci birodalommal, 130 c) mert számos csat előkerülése mutatja: az öv maga itt is része volt a viseletnek. A veretes, kisszíjas övnek általában és konkrétan: az avaroknál előforduló martinovkai típusú vereteknek eredetét, az ilyen díszítésű övek divatját keresve tehát Délkelet-Európa ezen tájától a jelek szerint nyugodtan elfordulhatunk. Mármost ha ehhez hozzátesszük, hogy a) a martinovkai típusú veretek a jól kutatott Kárpát-medencében (is) csekély számúak, b) a teljes garnitúrák pedig ugyanott szinte teljesen hiányzanak (kivétel: Kiskőrös-Városalatt – már amennyiben az utóbbi egyáltalán martinovkai típusúnak tekinthető!), c) egyáltalán nincsenek ilyen övveretek az avar ötvössírokban, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy egy közép- vagy délkelet-európai steppei eredetű férfi leginkább csak a Fekete-tenger északi (és keleti) partvidékén juthatott hozzá olyan, martinovkai típusú övdíszekhez, amilyenekkel közeli rokonságban állókat Bizáncban magában és a Kaukázus vidékén egyaránt is viseltek. Az előbbi kérdés másik megfogalmazása az avar kutatás számára hasonlóképpen égetően fontos: miért ilyen kevés a 6–7. századi sírokban talált martinovkai típusú övveretek száma? Ez a viszonylag ritka voltuk először is azért olyan feltűnő, mert látnivaló: a szóban forgó övdíszek viselete messze nem kizárólag a steppére és mégcsak nem is a steppei arisztokráciára korlátozódott. Másodsorban azért meglepő, mert ez a hiány éppen egy olyan közegben mutatkozik, ahol különben a bizánci kultúra hatása az ékszereken és a viseleten letagadhatatlan (ld. alább).
3.3. 6. századi forrásadatok az öv viseletéről A Transzkaukázusban, a bizánci és szászánida birodalomban a 6. század második felében és a 7. század elején lezajlott fontos történeti eseményekről tudósító forrásokban néha övekről is szó esik. Ezek az adatok azonban roppant szűkszavúak és a régészeti leletekkel nemigen hasonlíthatók össze. Sokat várhatnánk például a Maurikios-féle Strategikon azon fejezetétől, amely a gyalogos katonák ruházatát tárgyalja (XII.I.1.), de ebből az avar és steppei régészet számára korban és kulturálisan egyaránt forrásban az övekről csak annyi szó esik, hogy azok „keskenyek”. Ez a jelző mégis kaphat valamivel több tartalmat, ha fölidézzük: a késő római katonai övek egyik legszembetűnőbb vonása éppen az volt, hogy azok vitathatatlanul szélesek voltak. Remélhetőleg nem elhamarkodott itt azt feltételeznem, hogy a Strategikon írása idején, azaz a 7. század első évtizedében a szóban forgó övtípus a bizánci hadseregben elterjedt, ha nem éppen általános és előírásszerű volt. Mindezen Bóna, Avar leletei 128–129, 18. j. Mavrodinov, Prabalgarskata industrija 186, 187, Fig. 233, 235. 129 Arról a köztudott kutatási helyzetről van szó, hogy a magyar régészet a középavar kor kezdetét, azaz új tárgytípusok – köztük új formájú és díszítésű övveretek – Kárpát-medencei megjelenését a negyedik Kuvrat-fi 680 körüli bevándorlásával hozza kapcsolatba. A jelen esetben az tehát a különös, hogy az ugyanazon kulturális környezetből kivált Aszparuh népénél e divatnak egyáltalán nem látni jeleit. 130 A dáko-román kontinuitás teóriájától, a romanizált kultúra jelentőségének eltúlzásától eltekintve, kizárólag a leletanyagra nézve jó áttekintést kínál D. Gh. Teodor, Romanitatea carpato-dunareana si Bizantul în veacurile V–XII e.n., Iasi 1981. 127 128
84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről körülmények közepette igen értékes tipokronológiai támpontot kínál a cibiliumi 1a temető 3. sírjának öve: az ugyanis a 6. század közepéről való s az (már?) 131 „keskeny” volt, ugyanakkor (még?) alkalmazta azokat a függesztőkarikás kis kerek vereteket, amelyek a 4. század végi, 5. századi római öveknek oly gyakori tartozékai.132 Minthogy más jelek is mutatnak erre s az eddigi kutatás is nagyjából e periódust vette számításba, nem alaptalan hát arra gondolnunk, hogy ez volt a bennünket most érdeklő övtípus kialakulásának korszaka is. Kellő óvatossággal közelítve érdemes most megvizsgálnunk a rendelkezésünkre álló írásos forrásokat is, mert azok – megítélésem szerint – kínálnak bizonyos tanulságot a veretes övek kutatása számára. Mindenekelőtt Johannes Ephesinus azon tudósítását nézzük meg, amelyben a bizánci fővárosba legelőször látogató avar követségről olvashatunk. I. Justinianus a szokatlan megjelenésű követeket a régi, elterjedt szokás szerint gazdagon megajándékozta: „...eos auro et argento, et vestibus, et zonis, et ephippiis aureis ditavit, et ceteris rebus quas eis dedit et per eos principibus eorum misit...” (Iohannes Ephesinus XXIV.23–25). Ezt az adatot közel fél évszázada használták fel először a steppei és az avar kutatásban, 133 de régészetileg még semmilyen formában sem értékelték. Vajon milyen típusúak lehettek a szír monofizita püspök által említett övek? Diplomáciai ajándékról lévén szó, a sucidavai, trapezunti, korinthoszi stb. típusú, veretek nélküli, egyszerű övek134 itt nem jöhetnek számításba, mégha selyemre is voltak erősítve ezek a csatok. Azt sem tartom valószínűnek, hogy az antiochiai135 vagy a cibiliumi típusú (ld. fent), késő antik jellegű és sejthetőleg csak a birodalom keleti felében használt öveket kaptak volna az avar követek – ilyeneknek még csak nyoma sem fedezhető fel a Kárpát-medencében. Végül pedig az már föl sem merülhet, hogy a ciprusi kincs (22. kép: 2) révén híressé vált, solidusokból összeállított, esküvői ajándékul szolgáló női övekhez 136 hasonlót ajándékozott volna nekik a császár. Megkockáztathatónak tartom a feltételezést: I. Justinianus az avar követséget a számunkra jól ismert veretes övvel ajándékozhatta meg. Johannes Ephesinus 586 körül halt meg,137 ami kétségtelenné teszi, hogy ez esetben a (veretes) övnek az Európában legelső ízben megjelenő avaroknál való viseletéről van szó, és amennyiben a fenti gondolatmenet nem elhibázott, akkor arra következtethetünk, hogy ez lenne ezen övtípus használatára a legkorábbi, ámbár közvetett írásos adat. Mármost maga az a tény, hogy bizánciak ajándékoztak (veretes) övet az avaroknak és nem fordítva, két szempontból is figyelemre méltó. Először is mert azt mutatja, hogy nemcsak luxusjavak kerültek Bizáncból az avarokhoz, hanem a birodalomban, illetve a császári udvarban használatban volt viseletnek olyan tartozéka is, amelynek európai elterjesztésében eddig a magyar és a nemzetközi kutatás egybehangzóan lényeges, ha nem éppen döntő szerepet tulajdonított az avaroknak. Másodsorban a bizánci kultúrtörténet szempontjából sem érdektelen, hogy arrafelé az öv már a 6. század közepén presztízsajándéknak számított. Nem tudni, hogy pontosan mit is tükrözhet és mennyiben tekinthető hitelesnek az évszázadokkal később és egy másik világbirodalomban alkotó Mascudi-nak egy adata, de témánk szempontjából nem érdektelen azon megjegyzése, hogy Tiberios új divatot vezetett be a ruházkodásban (Les prairies d’or XXIX,754).138 A veretes, kisszíjas öv általános elterjedési ideje mindenesetre meglepően jól esik egybe Mascudi közlésével, s kronológiailag hasonló következtetésre jutunk akkor is, ha a Transzkaukázus és Irán 5–7. századi forrásait vesszük szemügyre.
Nem valószínű, hogy az öv szélességének – azaz: típusának – változása per se korjelző is lenne; kétségbevonhatatlan adataink vannak arra nézve, hogy a 6–7. századi avaroknál többféle, használatban volt öv között (ld. 3.3. fejezet i–vi. szakasza) tüszőszerűen szélesek is voltak; kiragadott példák, három különböző periódusból: Salamon–Erdélyi, Környe Taf. 10: 15a, 16a, 21; Kovrig, Alattyán Taf. XXX: 56–58; Török Gy., VII. századi sírok Kerepesről, Fasti Archaelologici 24(1973), 123, 7. kép: 6. 132 Sommer, Gürtel Taf. 48: 6–8; 58: 4; 68: 7, 8; 70: 6, 7; 71: 7, 8; 78: 9, 10; stb. 133 N. V. Pigulevskaja, Sirijskie istocniki po istorii narodov SSSR, Leningrad 1941, 139; Nagy T., Studia Avarica, Antiquitas Hungarica 1(1947), 56–63. A korabeli politikai viszonyok nem hagynak kétséget afelől, hogy a két kutató egymástól függetlenül figyelt föl ezen adatra, mely különben a két történész hazájában kevés visszhangra lelt a régészek körében, kivétel: Gadlo, Pojasa 102; Kovrig, Törökbálint 129; Sági, Keszthely kultúra 133. 134 Csallány, Schnallen; Werner, Gürtelschnallen. Új feldolgozásuk egyre égetőbb, mert azóta számos újabb lelet vált ismertté KeletEurópából, a Kaukázus vidékéről, Közel-Keletről és Közép-Ázsiából. A kérdés aktualitását mutatja, hogy a közelmúltban egymástól függetlenül két kutató is megvizsgálta a 6–7. századi közép-európai övcsatok tipokronológiáját, ld. Ibler, Gürtelschnallen; Varsik, Gürtelschnallen. 135 M. C. Ross, A Small Byzantine Treasure found at Antioch-on-Orontes, Arcaheology 5(1952), 32, Fig. 4. 136 Ph. Grierson, The Kyrenia Girdle of Byzantine Medaillons and Solidi, The Numismatic Chronicle 15(1955), 55–70. 137 Iványi T., Ioannes Ephesinus krónikája, in Bevezetés 251–252; Szádeczky-Kardoss, Forrásai 101. 138 Amikor St. Vaklinov (Die slawische Kultur in Bulgarien und die byzantinische Hinterlassenschaft, in Berichte des II. internationalen Kongreß für Slawische Archaologie II, Berlin 1973, 225) azt sejteti, hogy ez a divatváltás „a szláv támadások korszakában” zajlott le, az természetesen nem egyéb, mint a déli és keleti szláv betörések kultúrtörténeti jelentőségének naiv (?) túlértékelése. 131
85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről A transzkaukázusi arisztokrácia 5–7. századi viseletéről rendelkezésünkre áll néhány forrásadat. 139 Talán nem véletlen, hogy a 6. század végéig övről egyikben sem esik szó; az 579–582 között meghalt Agathias (28.5.) például csak a nehéz, arany nyakdíszeket, nyakpereceket és fülbevalókat említi, amikor az 556/557. évi hadi események kapcsán a perzsák viseletét írja le. Az öv a forrásokban először 595-ben fordul elő, amikor II. Khusro Smbat Bagratunit, az örmény uralkodót helytartójává nevezte ki; ez alkalomból arannyal, ezüsttel halmozta el őt, drága és gyönyörű ruhákba öltöztette és az 579-ben meghalt apjának övét és kardját ajándékozta neki (Sebeos XIV). Erről az övről semmit sem tudunk, míg valamivel jobban állunk a 627 decemberében lezajlott ninivei csata leírása esetében, ahol arannyal díszített övekről olvashatunk; a bizánci katonák az elesett perzsák holttestét kifosztván számos aranyozott kardot, arannyal kirakott öveket stb. gyűjtöttek össze (Theophanes A.M. 6118) – ez utóbbiak tehát veretekkel díszítettek kellettek, hogy legyenek. Juansernak, a kaukázusi albán uralkodónak arról a gyöngyökkel kirakott övéről már volt szó, melyet 635–638 között a perzsa királytól kapott – nyilv-n ilyenek (is) láthatók a Taq-i Bostan-i reliefen; csak azt nem tudhatjuk, hogy ezen vajon voltak-e kisszíjak is? A késő szászánida kori övábrázolások rendkívül kis száma és jellege, valamint az idetartozó régészeti leletek igen korlátozott területi elterjedése miatt eldönthetetlen, hogy az idézett források szerzői szeme előtt a veretes, kisszíjas öv, vagy a Taq-i Bostan-i relief elemzésénél tárgyalt, általam szászánida típusúnak nevezett öv lebegett-e? Tekintettel arra, hogy a fentiekben áttekintett északnyugat-iráni és északszíriai övleletek kora részben biztosan a 6. század második felére, végére tehető, akkor elkerülhetetlen módon merül föl a kérdés: hogyan kerültek azok oda? Ennél már csak az a kérdés fontosabb, amelyik az Európával foglalkozó kutatásnak vág az elevenébe: honnan erednek az Európában a 6. század folyamán hirtelen fölbukkant veretes, kisszíjas övek? Először is nyilvánvaló, hogy ami az imént fölvetett első kérdést illeti, az utóbbi két évtizedben örvendetes módon megszaporodott régészeti leletek (az északnyugat-iráni övgarnitúrák és a Kaukázus- és Fekete-tengervidék nagyrészt ásatásokból származó tárgyak) messze nem elegendőek a válaszadáshoz. Azután ennek a „hirtelen” határozószónak lehetséges történeti jelentése is tisztázást igényel, azon kívül, hogy az adott esetben „váratlant”, „(tipológiai) előzmények nélkülit” értünk alatta. „Hirtelen” bukkant föl és terjedt el ugyanis Európában a vaskengyel is, melyet – beható elemzés nélkül – világszerte az avaroknak tulajdonítanak.140 Tegyük föl, hogy ez az általánosan vallott felfogás valóban meg is állja a helyét – csakhogy ez egyúttal feljogosít-e bennünket arra, hogy a veretes öv európai elterjedése esetében is minden további nélkül az avarokra gondoljunk? Az avaroknak, illetve az európai steppei népeknek a bizánciak viseletére és hadművészetére gyakorolt hatásáról már többször megemlékeztek,141 de az övek (vagy akár a kengyelek) eredetét kutatva nem árt hangsúlyozni, hogy ezek a hatások az öv feltételezhető elterjedésénél szélesebb időtartam alatt oszlottak meg, és természetesen nem is mindig és mindenütt okvetlenül az avarok jelenthették a forrást. Váratlanul nehézségek tornyosulnak elénk, ha az Európában elterjedt veretes, kisszíjas övet az ázsiai steppei kultúrákból próbáljuk meg levezetni. Egy szempillantás alatt kiderül, hogy arrafelé a 6. század közepét megelőző időszakból biztosan nem került elő olyan lelet, amelyet az Európában elterjedtek előfutárának lehetne tartani. Ez a körülmény nem fakadhat kutatási hiányosságból, mert tudunk 5. századi igen gazdag vezéri sírokról, melyek Közép- és Belső-Ázsiában láttak napvilágot (Borovoe az Isim, Tugozvonogo az Ob mentén, Samsi a ferganai és Izych a minuszinszki medencében),142 de erőteljes hun kapcsolatai miatt megemlíthető itt két észak-kaukázusi sírlelet is (Kislovodsk, Kispek143), amelyekben egyetlen olyan veret sem volt, mely az európai veretes, kisszíjas övek díszeinek lenne rokona. Ha pedig valaki arra gondolna, hogy a steppei arisztokrácia viselete az 5. század folyamán szolgaian követte a nagy civilizációk divatját, s ezért nem fordult elő veretes öv az említett vezéri temetkezésekben, akkor érdemes utánanéznie: nem különb a helyzet a kevésbé gazdag középés belső-ázsiai leletegyüttesek esetében sem.
Faustus Buzandus 5.38; Elise 6(187); Movses Chorenac‘i III.41; Stephanus Orbelian 4.53–54; Procopius, De aedificiis 3.1.18–23; Johannes Malalas 413; Agathias 15.2. A lazikéi és abcháziai királyi insigniumokról összefoglalóan ld. Toumanoff, Studies 134, 235. j. 140 Legutóbb, igen módszeres körültekintés után, melynek során a nyugati elterjedésre föl sem merült másféle magyarázat lehetősége, mint a „tárgy = etnikum”: G. Zeller, Ein Steigbügel des 6. Jahrhunderts aus Budenheim bei Mainz, ArchKorr 4(1974), 257; Bott, Környe 227. 141 J. Darkó, L’influence touranienne sur l’évolution de l’art militaire des Grecs, des Romains et des Byzantins, Byzantion 10(1935), 443– 469; 12, 1937, 119–147; S. Szádeczky-Kardoss, Der awarisch-türkische Einfluss auf die byzantinische Kriegskunst um 600, Studia TurcoHungarica 5(Budapest 1981), 63–71; A. Kollautz, Das militarwissenschaftliche Werk des sog. Maurikios, Byzantiaka 5(1985), 89–136. 142 A. Kanimetov–B. I. Marsak–V. M. Ploskich–Ja. A. Ser, Pamjatniki kul’tury i iskusstva Kirgizii, (Leningrad 1983) 46–50; Bernstam, Nachodki 216–229; A. P. Umanskij, Pogrebenie epochi „velikogo pereselenija narodov” na Caryse, in Drevnie kul’tury Altaja i Zapadnoj Sibiri, red. V. I. Molodin, Novosibirsk 1978, 129–163; L. R. Kyzlasov, Tastykskaja epocha v istorii chakassko-minusinskoj kotloviny, Moskva 1960, 37, ris. 7. 143 A. P. Runic, Zachoronenie vozdja epochi rannego srednevekov’ja iz kislovodskoj kotloviny, SA 1976/3, 256–266; R. Z. Betrozov, Kurgany gunnskogo vremeni u selenija Kispek, in Archeologiceskie issledovanija 37, Fig. 6. 139
86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről Meg kell tehát állapítanunk, hogy jelenleg Ázsiából nem ismerünk egyetlen olyan leletet sem, mely alátámaszthatná a veretes öv steppei eredetével kapcsolatos közfelfogást.144 Sőt, a szóban forgó övtípus ott is, Keleten is „hirtelen”, azaz tipológiai előzmények nélkül jelenik meg, csak éppen az európaiaknál lényegesen kisebb számban és főleg: később. Nem sokkal jobban áll a helyzet, ha azt a lehetőséget vizsgáljuk meg, hogy a veretes öv a kelet-európai steppe lakóitól eredne – márpedig a magyar kutatásban éppenséggel szélesen elterjedt gyakorlat a Kárpátoktól keletre előkerült leleteket az avarság keleti kapcsolataiként értékelni. A szóban forgó övleleteknek jobban utánanézve azonban kiderül: azok is szinte kivétel nélkül az avarok kelet-európai tartózkodása utáni időkből származnak. Ez az, amit olyasféle hallgatólagos magyarázattal szokás áthidalni, hogy „azok azért mégiscsak a steppei kultúra részei”, ami látszólag – de legalábbis részben – tökéletesen igaz is, hiszen az övvereteken kívül ékszereknek, fegyvereknek, lószerszámoknak valóban sokaságára hivatkozhatunk, melyek a Kárpátok, a Kaukázus és a Káma közti óriási területről az avar emlékanyaggal rokonként értékelhető. A régészeti párhuzamok azonban mégoly kitűnőek is, nem feledtethetik el azt a körülményt, hogy azok részben olyan leletegyüttesekből, temetőkből kerültek múzeumba, amelyek semmiképpen sem steppei eredetű népektől származnak (vö. Krím, Kaukázus). Nagy kérdés, hogy ezt az ellentmondásosnak tűnő helyzetet megnyugtatóan tudja-e magyarázni a „steppéről érkezett hatás” feltételezése. Ha pedig ilyen probléma mutatkozik egyfelől az avar leletanyag keleti párhuzamaival, akkor másfelől is hasonlóval találkozunk, ha nevezetesen a kora avar hagyatékot magát nézzük: annak egy kulturálisan nem jelentéktelen része biztosan nem avar és/vagy steppei eredetű (ld. alább). Mindezen súlyos, nem kis mértékben módszertani jellegű problémákra mintha megoldást kínálna egy váratlan irányból fölbukkant forrásadat. Moravcsik Gyula érdeme, hogy ezt a bizánci papirológia művelőinek igen szűk körén kívül állók számára is hozzáférhetővé tette.145 Érthetetlen is előttem, hogy a régészeti kutatás – az egy N. Mavrodinovot leszámítva146 miért nem szentelt figyelmet ezen adatnak, különös tekintettel arra, hogy a forrás kora és mondanivalója iránt kevés kétség merülhet föl. Fettich N. volt az egyetlen, aki felismerte az adat jelentőségét, de az értékelésére később már nem tért vissza; 147 az ő kor- és szaktársai pedig úgy vetették el a forrás figyelembevételét, hogy azt magát közelebbről meg sem vizsgálták. 148 Egy, az egyiptomi Fajjúmból származó papirusztöredékről van szó, melyet VI. Rainer főherceg híres gyűjteményében őriznek s melynek kora elsősorban paleográfiai úton s természetesen a történeti körülmények figyelembevételével lehet keltezni. Ez utóbbi részben Egyiptomnak 619-ben történt szászánida kézre kerüléséből (más szerint inkább a 641-ben bekövetkezett, végső evakuációt kell figyelembe venni149), főként pedig abból áll, hogy a szövegben szereplő Kyrillos, az Egyiptomban állomásozó bizánci csapatok parancsnokának neve egy 615-ben kiadott dokumentumban is szerepel; paleográfiai érvek mellett innen is lehet tudni, hogy a fajjúmi töredék a 6–7. század fordulóján vagy a 7. század elején keletkezhetett. A szövegben a szóban forgó Kyrillos bizonyos tárgyak átvételét nyugtázza, melyek között egy „bolgár övről” (boulgari[ou charta]lamion) is olvashatunk.150 A „bolgár” népnévre vonatkozó adatot természetesen nem szabad azonnal készpénznek venni, amint az iránt sem lehet kétség, hogy itt semmiképpen sem a 70-80 évvel később a Balkánon hont foglaló onogur-bolgárokra kell gondolnunk.151 Más, elfogadható magyarázat nem lévén, szinte teljesen bizonyosak lehetünk abban, hogy a „bolgár” jelző egy meghatározott szerkezetű (?), vagy díszítésű (?) övre kellett, hogy vonatkozzék, de arról már semmit sem lehet tudni, hogy az egyiptomi bizánci hadseregben ténylegesen mit érthettek e megnevezés alatt. (Ugyanígy azt sem tudjuk, hogy a Maurikiosnál olvasható „bolgár köpeny” [Strategikon XII.I.1.] milyen lehetett s hogy ez az elnevezés pontosan mit takarhatott.) E helyzetben Teljesen kutatatlan, még csak kérdésként sem merült föl eddig, hogy a távol-keleti veretes övek állhatnak-e valamilyen kapcsolatban az európaiakkal. Kínában a 4., Koreában a 4–5. században terjedtek el a nagy, négyszögletes veretekkel – sosem kisszíjakkal! – díszített övek, vö. A Royal Tomb Kinkan-Tsuka or the Gold Crown Tomb at Keishu and its Treasure. Special Report of the Service of Antiquities, fol. III. Government General Chosen 1924; W. Anazawa–J. Manome, The Finds from the Kaya Barrows at Changnyong-Kyodong, South Korea, excavated by Yatsui Saiichi in 1918–1919 (Résumé), Kokogaku Zasshi 60(1975), 327–379; Kollautz–Miyakawa, Geschichte 99. 145 Moravcsik Gy., A magyar történelem bizánci forrásai. A Magyar Történettudomány Kézikönyve I/6b, Budapest 1934, 79–80; uő, Der Name der Bulgaren in einem griechischen Papyrus, Kőrösi Csoma Archívum I (Erganzungsband 2, 1935); Goossens, Bulgares 754–755. 146 Mavrodinov, Prabalgarskata industrija 157–158. 147 Marosi–Fettich, Dunapentele 60, 23. j.; uő, Fémművesség 291, 43. j. 148 Csallány, Schnallen 72. azért bírálta Fettichet, hogy egyáltalán figyelmet szentelt e forrásnak, László, Études 174. hasonló módon kritizálta Werner, Pektoralkreuze munkáját, holott abban nem is esik arról szó. 149 Goossens, Bulgares 755., ami kevéssé tűnik valószínűnek, tekintettel arra, hogy Szíria, Palesztina és Egyiptom 619 utáni visszahódítása után Bizáncnak már egyik tartományban sem sikerült az életet a régi kerékvágásba visszazökkenteni, ld. D. Claude, Der Handel im westlichen Mittelmeer wahrend des Frühmittelalters, in Untersuchungen zu Handel und Verkehr der vor- und frühgeschichtlichen Zeit in Mittel- und Nordeuropa II, Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, Phil.-Hist. Klasse III. 144, Göttingen 1985, 267, 144. j. 150 C. Wessely, Bulgarisches in einem Papyrus. Mitteilungen aus der Sammlung der Papyrus Erzherzog Rainer VI., Wien 1897, 114–117; uő, Denkschriften der kaiserlichen Akademie der Wissenschaften, Phil.-Hist. Klasse 37, Wien 1889, II, 242. (Herwig Wolfram professzornak tartozom köszönettel, hogy megküldte nekem e nehezen hozz férhető publikációk másolatát.) 151 C. Wessely, Aus der Welt der Papyri, Leipzig 1914, 48–50 elkövette ezt a hibát, mert K. Jirecek pánbulgár szemlélete alól – nyilván tájékozatlanságból – nem tudta kivonni magát. 144
87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről nemcsak a bizantinológia, hanem a turkológia is bizonytalanságban hagy bennünket, ugyanis ott sem sikerült még kellően megvilágítani a bolgár nép(ek) történetét s a név eredetét.152 E név alatt a források szerzői valószínűleg – összefoglaló módon – a török népek bolgár-török dialektusát beszélőket értették, s nem is lenne célszerű ezt valamelyik általunk ismert bolgár népcsoporttal összekapcsolni. Rendkívül csábító, hogy ezt az – az időben éppen bizánci fennhatóság alá tartozó! – Egyiptomban használt övtípust – a földrajzi távolságokat és a közvetlen kulturális kapcsolatok teljes hiányát semmibe véve – a keleteurópai steppéről származtassuk. A legkézenfekvőbb talán éppen az lenne, ha az egyiptomi papirusz „bolgár övét” a martinovkai típusú veretekkel díszítettekkel tartanánk azonosnak. Az utóbbiak használati kora és fő elterjedési területe ugyanis első pillantásra még összefüggésbe is hozható azon területekkel, ahol (valamilyen) bolgár nyelven beszéltek. Hogyan kerültek volna azonban bolgárok, illetve bolgár öv Egyiptomba? Például: „bolgár zsoldosok” révén? Köztudott, hogy Bizánc a hadseregben és a császári testőrségben minden időkben foglalkoztatott „barbárokat”. Úgy vélem azonban, hogy ezen általános megállapítás konkrét esetre való alkalmazhatóságához nemcsak amellett szóló, illetve azt megerősítő adatokat kell számbavenni, hanem az ellenkező előjelűeket is; márpedig – fentebb már említettem – a martinovkai típusú övveretek számtalan esetben olyan vidékeken, olyan temetőkben is előfordulnak, ahol nem-steppei eredetű népek éltek és temetkezhettek. (Ez utóbbi természetesen magyarázható azzal, hogy a nem-steppeiek átvették a martinovkai típusú veretes öv viseletét a bolgároktól/steppeiektől, csakhogy ezzel egy újabb bizonyításra váró hipotézist állítanánk magunk elé.) A bolgárokhoz való kapcsolás ellen föl lehetne hozni, hogy míg e nép (legalábbis ezen a néven) 482 óta szerepel a bizánci forrásokban, addig a szóban forgó övveretek ezen időpontnál nemcsak hogy legkorábban is másfélszáz évvel később bukkantak fel (noha ettől önmagában még lehettek is volna bolgárok a martinovkai típusú övveretek létrehozói), de éppenséggel a legkorábbi(nak látszó) martinovkai típusú garnitúrák azok, amelyek nem tisztán steppei kultúrájú környezetben kerültek napvilágra (Dyrso, Mokraja balka, Suuk-su, Skalistoe, Piatra Freca tei stb.). Csakhogy e két kifogásunk arra vonatkozik, hogy (a) bolgárok nem lehettek a martinovkai típusú övveretek kifejlesztői. Nem zárható viszont ki az, hogy az elterjedésükben játszottak volna szerepet – ennek tisztázásához lesz majd szükség a Fekete-tenger környéki nagy temetők összefoglaló elemzésére. A fajjúmi papiruszon szereplő „bolgár” jelző lényegét abban látom megragadhatónak, hogy a veretekkel díszített 6–7. századi övek szerkezete Eurázsia egy bizonyos régiójában: Taq-i Bostantól nyugatra, az alább ismertetendő Kissufimtól északra, illetve északnyugatra, a germánok nagy részétől, azok északi és nyugati törzseitől (burgundok, szászok, thüringek stb.) keletre, illetve délkeletre és a szlávoktól délre egységesnek mutatkozik. Ez a veretes, kisszíjas övtípus, amely az imént vázolt régión kívül csak kivételszámba menően fordul elő. Ebből – nézetem szerint – az következik, hogy a) az európai veretes, kisszíjas öveket a szerkezetük alapján nem lehet/szabad egy konkrét etnikumra utaló jelzővel ellátni (ezt a „hibát” követte el az egyiptomi papirusz szerzője!), b) a fajjúmi papiruszon a „bolgár” jelző a veretek formájára és/vagy díszítésére vonatkozhatott. A „bolgár öv” megnevezés és az annak valószínűsége közötti ellentmondás, hogy a bolgárok nem lehettek a veretes öv kifejlesztői, egyúttal példával szolgál annak illusztrálására is, hogy egy tárgy eredete és használata nem tekinthető szükségszerűen azonosnak. Ugyanakkor mégis lehetséges lenne, hogy bolgárok hozzájárultak volna egy bizonyos övtípus elterjesztéséhez? E kérdés jövendőbeli, lehetséges megválaszolásához – mint említettem – temetőelemzések szükségeltetnek, melyek esetleges kiegészítéseként érdemes itt egy, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt nagy, a steppe régészete szempontjából pedig szokatlan kitérőt tennünk.
3.4. A kissufimi (Izrael) övábrázolás A kora középkori veretes és kisszíjas öv eredetének és elterjedésének kutatásához váratlan és különösen értékes támpontot kínál egy, az egykori Palesztinában feltárt mozaik. 153 A szakemberek előtt már korábban is ismert volt, hogy a Negev-sivatag nyugati fele mennyire gazdag korai bizánci mozaikpadlókban; a 4–6. században egy
Az európai bolgárokról ld. S. Szádeczky-Kardoss, Onoguroi, in Paulys Realencyclopadie der Classischen Altertumswissenschaft, Supplementband XII (Stuttgart 1970), 902–906. 153 R. Cohen, Bnia ve recafot psifas bizantiot liad Kissufim, Qadmoniot 12(1979), 19–24; uő, The Marvelous Mosaics of Kissufim, Biblical Archaeology Review 6(1980), 16–23; Treasures of the Holy Land. Ancient Arts from the Israel Museum, Hg. J. P. O’Neil, The Metropolitan Museum of Art, New York 1986, 244–245, Fig. 109–110; M. Ben Dov–Y. Rappel, Mosaics of the Holy Land, New York 1987, 113. – R. Cohen ivrit nyelven megjelent cikkét Tuvia Ben Jair baráti fordítása révén ismerem, fogadja érte köszönetem! 152
88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről gázai mozaikkészítő iskola működéséről tudunk.154 Ezen mozaikok jelenetei és ábrázolásai – ideértve a zsinagógák padlóit is – magukon viselik az egykorú bizánci művészet valamennyi jegyét. Színvonalára és tematikájára nézve a most tárgyalandó kissufimi mozaik is beleillik az Izrael területéről és általában: a KözelKeletről eddig ismertek sorába; a kelet- és közép-európai steppei régészet szempontjából messze kiemelkedő jelentősége pedig abban áll, hogy a szóban forgó övtípusnak biztosan keltezett, legkorábbi ábrázolását nyújtja. A kissufimi kibuc a Negev nyugati szélénél található, területén állt a bizánci kori Orda helység, melynek egyik 6. századi bazilikáját leletmentő ásatás során tártak fel. A templom északi fala közelében megmaradt a mozaikpadló nagy része (61. kép). A mozaikszemek márványból valók, gondosan és igen kicsire vágottak (6×6 mm, az emberi arcok és testrészek esetében 5×5 mm, ami négyzetdeciméterenként átlag 140, illetve 230 db mozaikszemet jelent). Fekete, fehér, többféle árnyalatú szürke, zöld, vörös, sárga, barna és narancsszínűek a mozaikszemek. Széles, mértani elemekből álló keretben 12 állatjelenet látható: dárdás lovas tigrissel, gyalogos férfi medvével harcol, egy vadászkutya őzet és nyulat üldöz. (A lovas fölött görög felirat: „Alexander munkája”.) Két kép állatküzdelmet mutat be: oroszlán bikára, griff hattyúra támad. Más képek békésebbek: nőstény oroszlán a kölykével, állatot (kecskét?) fejő ember, elefánt és zsiráf, zebrák és legelésző borjak láthatók. E képek mérete: 130×60 vagy 80 cm. A templom közepe közelében három ábrázolás maradt épen; a legfontosabb a bejárat melletti, ahol egy hosszú görög felirat a templom építését örökítette meg, az 576. évet adva meg, míg egy másik helyen megmaradt feliraton az 578. év olvasható. A feliratos mező melletti oszlopközben két nőt, ezek mellett pedig egy fölmálházott tevét vezető férfit ábrázoltak. Az ábrázolások közül az érdekel itt bennünket, amelyiken egy gyalogos férfi egy rá támadó medvével harcol; e férfi ugyanis veretekkel és jól kivehetően: kisszíjakkal ellátott övet visel; az utóbbiak végén szíjvégek vannak (62. kép). Ez az ábrázolás a veretes, kisszíjas övek kutatása számára – túlzás nélkül állíthatjuk: – szenzációs jelentőségű, mivel a kissufimi mozaik olyan időben és olyan helyen készült, ami a tárgyalt övtípus elterjedésénél egy rendkívül korai időpontot és egy eddigelé teljesen szokatlan földrajzi-kulturális régiót jelent. Erre az övábrázolásra mind ez ideig nemcsak a steppei régészet nem figyelt föl, de a hatalmas számú Justinianus kori mozaikokkal foglalkozó művészettörténeti kutatás sem szentelt neki figyelmet. A palesztinai bizánci mozaikok monográfusa pontosan meghatározta a kissufimi mozaik formai és ikonográfiai helyét – eszerint ez az I. Lavin által körülírt 4. század végi „inventory composition” továbbélése 155 –, leírást adott az ábrázolt alakok viseletéről, de egy szóval sem emlékezett meg a bennünket itt érdeklő vadász, illetve gladiátor övéről, nemhogy az utóbbinak az adott régióban teljesen szokatlan típusára fölfigyelve azzal bővebben foglalkozott volna. 156 A közel-keleti bizánci mozaikok monumentlis összefoglalásában még ennél is kevesebb szó esik Kissufimról. 157 A bennünket érdeklő férfi egy medvével küzd; az ágaskodó állat ellen egy nagyméretű, félgömb alakú pajzzsal védekezik, miközben a jobbjában tartott karddal csapásra készül. A hosszú, egyenes kard hüvelyét a jobb vállon átvetett szíj tartja. Az öv egy térd alá nyúló, középen záruló tunikát fog össze, mely alatt a férfi nem hord nadrágot. A bokáján lábperec és/vagy veretes lábbeli látható. Az öv díszítései a mozaikszemek elrendezése és azok színének megválasztása révén egyértelműen kivehetők: a fekete színű kövekkel jelzett övön 4 db négyszögletes, fakó zöld színű kövekkel érzékeltetett veret és 4 db egyforma hosszúságú, viselőjének combja közepéig érő kisszíj van. Valamennyi kisszíj végét kisszíjvég díszíti, a bal szélsőt jelző mozaikszemek színe megegyezik a veretekével, a többin barnás elszíneződés látszik. Figyelemre méltó, hogy a barnás színű kisszíjvégek felső két mozaikszeme zöld – ezzel talán a veretek díszített voltát kívánta érzékeltetni a mozaikot rakó művész. Az övet középen záró csatot a többi díszével azonos színű mozaik jelzi, megjegyzendő azonban, hogy míg a veretek és a szíjvégek formája valamint mérete egyértelműen, sőt, a régészeti ismereteink alapján: pontosan tükröződik, addig az öv zárószerkezete nehezen vehető ki. Úgy vélem, ezzel a mozaik készítője a csatkarika, csattest s az áthúzott nagyszíjvég együttesét szándékozta jelezni. A veretek és a kisszíjak közötti nyilvánvaló összefüggést jelez az a tény, hogy az utóbbiak az övnek a veretekkel kirakott részeiről indulnak. A készülés helye, az ábrázolás környezete természetesen nem hagy bennünk egy pillanatnyi kétséget sem aziránt, hogy hiteles bizánci eredetű ábrázolással van dolgunk. Egyedül ebből azonban még nem szükségszerűen következik az is, hogy az ábrázolt ember és viselete is csakis bizánci kellett, hogy legyen. Az értékelés szempontjából lényeges kérdés, hogy vadászjeleneteket vagy cirkuszi játékok ábrázolását látjuk-e? Ennek tisztázására e sorok szerzőjének nincs kellő felkészültsége; R. Cohen egyértelműen az előbbinek tartotta, I. Összefoglalva ld. Beth Alpha, Beth Govrin, Bethlehem, Beth-Shean, Emmaus, Gaza, Gerada, Hammat Gader, Heptapegon, Ma’on, Na’aran, Nahariya, Nebo stb., in Encyclopedia of Archaeological Excavations in the Holy Land I–II. Ed. M. Avi-Yonah, London 1975, 1976; Ovadiah, Pavements. 155 Lavin, Mosaics. 156 Roussin, Iconography 43, 44, 257, 258, 263, 292, 293. 157 J. Douncel-Voute, Les pavements des églises byzantines de Syrie et du Liban, Décor, archéologie et liturgie. Publications d’Historie de l’art et d’archéologie de l’Université Catholique de Louvain 69(1988) 480, 31. j. 154
89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről Lavin nem döntött a két lehetőség között. E dilemmának az ad jelentőséget, hogy az utóbbi esetében elvileg fennállhat az, hogy éppenséggel steppei eredetű embert ábrázolt volna a gázai művész; köztudott ugyanis, hogy a bizánci cirkuszi játékokon nagy számban szerepeltettek „barbárokat”158 (amiből még nem következik automatikusan, hogy a „barbár” csakis steppei származású lett volna). A medvével harcoló férfi etnikai, kulturális hovatartozásának lehetőség szerinti tisztázása a derekát övező veretes, kisszíjas öv mint viseleti darab általános eredete szempontjából van nagy jelentősége. Úgy vélem, hogy az övet viselő férfi antropológiai jellege, ruházata és hajviselete, valamint kardjának típusa igen kevés esélyt ad annak, hogy steppei származásúnak gondolhassuk a most tárgyalt férfit – másként fogalmazva: semmi sem utal arra, hogy a művész egy, a török vagy mongol népek családjába tartozót örökített volna meg. Ruháját egyáltalán nem sematikusan ábrázolta a mozaikrakó művész; márpedig ez a – jól fölismerhető – tunika semmiképpen sem téveszthető össze a steppeiek kaftánjával. Hasonló mondható a férfi vágott hajának s annak fésülésmódja, de legfőképpen az arcának europid (esetleg mediterrán?) embertani vonásai kapcsán is. 159 E könyv első részében volt szó arról, hogy a veretekkel díszített lábbeli elterjedt ugyan a 6–7. századi kelet-európai steppén és az avaroknál, de ott ez a viselet természetesen bizánci és/vagy perzsa eredetű lehetett. Egyértelműen az ábrázolás steppei eredete ellen szól a kard típusa is; részben mert a pusztai népek a korai középkorban sosem hordták kardjukat a vállon keresztbevetve, ezzel szemben például Apollonorius Sidonius (Epist. IV.20) szerint Sigismer frank király 470 körül Lyonba történt bevonulásakor katonái a vállukon viselték kardjukat, s derekukat „kidudorodásokkal” díszített veretes öv fogta körül. Ugyanez a viseletmód volt általános a rómaiaknál és a korai bizánci korban is. 160 Ezen kívül az aszimmetrikus, talán madárfejet ábrázoló kissufimi markolatgomb párhuzamait sem a steppén, hanem Rómában, a párthusoknál és Bizáncban találjuk meg.161 Mindez nézetem szerint azt jelenti, hogy semmi alapunk sincs feltételezni: a mozaikon steppei eredetű férfit kívánt volna érzékeltetni a művész. Ezután nem kisebb horderejű azon tény leszögezése, hogy a mozaik készülési időpontjában éppen két évtized telt el az avarok európai megjelenése, egy évtized a Kárpát-medencei honfoglalása óta – ez szintén megnehezíti a szóban forgó övtípus steppei, sőt: avar eredeztetésének lehetőségét. Ez pedig perdöntő a veretes, kisszíjas öv eredetkérdése szempontjából: a szóban forgó ábrázolás ugyanis olyan helyen és időben került elő, ahol és amikor avar vagy steppei hatással a legkevésbé sem lehet számolni. A kissufimi övábrázolás egyedi volta azért olyan feltűnő, mert hasonló jeleneteket, ahol egy férfi valamilyen vadállattal küzd, más, egykorú bizánci ábrázolásokról is ismerünk (pajzsos, kardos férfi oroszlánnal, egyiknél a kardhüvely szintén a bal oldalán van162), de bennünket most azok érdekelnek a legjobban, melyeken pajzsos, kardos férfi medvével hadakozik. Ez utóbbi a 4–6. században általánosan elterjedt jelenet volt, mely föllelhető a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Nyugat-Európában egyaránt.163 Ami viszont magát az övet illeti: természetesen se szeri, se száma a korai bizánci mozaikokon köznapi vagy vadászjelenetekben bemutatott férfiaknak, akik között többen is vannak egyszerű övet viselők. Már a késő római korban nem voltak ritkák a birodalom, illetve kultúrájának kisugárzási területén a veretekkel díszített övleletek és ábrázolások is (a Piazza Armerina-i [Szicília] 5. század eleji palotában feltárt híres mozaikokon például a késő római katonai övek jó párhuzamait láthatjuk164), de kisszíjas övábrázolással talán már csak egyetlenegy esetben s ekkor is újból csak a Közel-Keleten találkozunk. A szintén izraeli Beth Shean-i mozaikpadlón az év hónapjait megszemélyesítő alakok sorában hord a sisakos, lándzsás, páncélinges Mars (Március) olyan övet, melyről kisszíjak csüngnek le.165 Az utóbbiak művészi kidolgozása a színvonal tekintetében nem közelíti meg a kissufimiét; a jelenleg rendelkezésemre álló közlemények technikai színvonala azonban nem teszi lehetővé, hogy a Beth Shean-i öv részleteibe jobban belebonyolódjunk; e kérdés megtárgyalására később, másutt szeretnék visszatérni. L. Robert, Les gladiateurs dans l’Orient grec. Bibliotheque de l’École des Hautes Études 278, Paris 1940., különösen 331, 6. j., ahol annak szükségességéről ír, hogy érdemes lenne tanulmányozni: mi a gladiátorok öltözetének folytatása a Keletrómai Birodalomban. 159 A meghatározásért Éry Kingának tartozom köszönettel. 160 Trilling, Soul Fig. 36, 37. 161 J. Werner, Spatrömische Schwertortbander vom Typ Gundremmingen, BayerVorgesch 31(1966), 137, 13. j.; (ActaArchHung 2, 1931, 51, Abb. 16), Keim-Kumbach, Der römische Schatzfund von Straubing 1950, Taf. 27; a velencei Szent Márk-székesegyház tetrarchaszoborcsoportján: N. Firatli, La sculpture byzantine figurée au Musée Archéologique d’Istanbul, Bibliotheque de l’Institut Français d’Études Anatoliennes d’Istanbul 30(1990), 4–5, például I: 2; Probus Amicius consul 406-ban készült diptichonján: A. Grabar, L’age d’or de Justinien. De la mort de Théodose a l’Islam, Paris 1966, 285, fig. 329; Kaniska 2. századi szobrán: D. Nicolle, Early Medieval Islamic Arms and Armour, Gladius (Tomo Especial) 1976, 10, Fig. 1: balra. 162 M. Mundell Mango–C. Mango–A. Care–E. and M. Hughes, A 6th-century Mediterranean bucket from Bromeswell Parish, Suffolk, Antiquity 63(1989), 300–301, Fig. 4a–b; M. Piccirillo, I mosaici di Giordania, Roma 1986, 95, tav. V és 187, Cat. 21; Fitzgerald, Beth Shan Tab. XVI, bal felső. 163 Burg (Svájc), 4. századi: Gallien in der Spatantike. Von Kaiser Constantin zu Frankenkönig Childerich (kiállítási katalógus), Mainz 1980, 221–223, No. 361; Cartagho, 5. század végi–6. század eleji: D. Parrish, Season Mosaics of Roman North Africa, Archaeologica 46, 128– 130, No. 16; Például 25; Jordánia, 6. századi: M. Piccirillo, Archaeological Excavations at cAyoun Mousa-Mount Nebo 1984–1987, Annual of the Department of Antiquities of Jordan 32, Amman 1988, Például XL: 2; uő, Chiese e mosaici di Madaba. Studium Biblicum Franciscanum, Collectio Maior 34, Jerusalem 1989, 220, alul. 164 A. Carandini–A. Ricci–M. de Vos, Filosofiana. La Villa di Piazza Armerina, Palermo 1982, I, 213, fig. 118; 219, fig. 123. 165 Fitzgerald, Beth Shan; Roussin, Iconography 491. 158
90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A martinovkai típusú övveretek időrendjéről és elterjedéséről Ugyancsak nem ide tartozik a keleti övábrázolások részletes értékelése s azon alapvető kérdés vizsgálata, hogy általában mit jelentenek az avar régészet számára a közép- és belső-ázsiai ábrázolások. Az ezzel összefüggő majdani mondandómból azonban van két, máris e témakörbe tartozó, axiómaszerű megállapítás és egy, utóbbiakból adódó következtetés, mely közvetlenül kapcsolódik a jelen munkám gondolatmenetéhez. Tény az, hogy a) a kora avar övek szerkezetének egyik fő jellegzetessége a kisszíjak használata, b) a közép- és belső-ázsiai övábrázolásokon a 8–9. század előtt nem fordulnak elő kisszíjak (kivételt a szászánida birodalomban sok más tekintetben is egyedi Taq-i Bostan jelent). Következésként a korai és középavar kori övek (egyik) fő jellegzetessége és szerkezeti vonása, a kisszíjak alkalmazása nem ázsiai örökség, hanem európai jellegzetesség. A kissufimi kisszíjas övábrázolás pedig ott és akkor készült, ahol és amikor nemhogy avar, de steppei hatással sem lehet számolni. A veretes, kisszíjas öv eredetének és elterjedésének kutatása még csak a kezdeteinél jár!166
166
E fejezet bővebb változatát ld. az eredeti könyvben.
91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5. fejezet - Befejezés 1. A „szászánida” övgarnitúrák: Dailaman és a Transzkaukázus nyugati kapcsolatai a 6. században A késő szászánida övek kutatásában J. Werner cikkének megjelenése és főleg az elmúlt évtizedben ismertté vált garnitúrák, valamint az eddig figyelmen kívül maradt transzkaukázusi leletek áttekintése révén új távlatok nyíltak. A Transzkaukázusban és Irán északnyugati részében a veretes övek olykor P-fülű kardokkal együtt fordulnak elő, függetlenül attól, hogy kulturális tekintetben az adott területen éppen túlnyomórészt bizánci (Verchnjaja Esera), iráni (Dailaman) vagy kevert hatásokkal lehet-e számolni (Üc Tepe). A kérdést nem kerülhetjük meg: mivel magyarázható e vereteknek és kardoknak a szóban forgó régióban való előfordulása? Vajon ott készültek-e ezek, avagy a környezetükben idegen, tehát európai eredetűek? Végeredményben ezt a problémakört érintette J. Strzygowski leegyszerűsített és túlságosan sarkított kérdése is: Orient oder Rom? A szászánida birodalomtól politikailag vagy csak kulturálisan függő területekről eddig ismert leletek ellene látszanak mondani annak a lehetségnek, hogy a veretes övek és P-fülű kardok kereskedelem vagy a nemzetközi divat terjedése révén kerültek volna Keletre. Tény ugyanis, hogy mindazon tárgyak, amelyek lelőhelye ismert, kivétel nélkül, már a múlt század vége óta „Északnyugat-Iránban” vagy az „Amlesh-vidéken” láttak napvilágot.1 Fölmerül hát a gyanú, hogy a szóban forgó öveket, kardokat nem általában a szászánida kultúrához kell kapcsolnunk, hanem a birodalomnak talán csak egy(ik) tartományához. Megerősíti ezt, hogy Iránnak éppen ez a vidéke szomszédos a Transzkaukázussal, ahol szintén kimutatható ilyen tárgyak 6–7. századi használata. Ezen kívül Iránnak ugyanez a tartománya az, ahol a japán expedíció 1960-ban és 1964-ben olyan sírokra bukkant, amelyekben a műtárgy-kereskedelem kedvelt tárgytípusai is jelen voltak (ezüsttál, üvegpohár). A 60-as években Amlesh vidékén egész falvak lakossága foglalkozott azzal, hogy régészeti lelőhelyeket fosztogatott s adott el leleteket a kereskedőknek. Feltehető, hogy az „Amlesh-vidék” megnevezés egyszerűen onnan származik, hogy ez az első város, mely a rendkívül nehezen megközelíthető dailamani hegyvidék közelébe esik; a leleteket ott vásárolhatták meg a teheráni bazár ügynökei.2 A műtárgy-kereskedelem természete folytán elvileg könnyen elképzelhető, hogy a világ nagy múzeumaiba eljutott „szászánida” tárgyak pontos lelőhelyét az eladók eltitkolták és/vagy meghamisították. Van itt azonban két figyelemre méltó szempont. Az egyik az, hogy ezek a lelőhely-megnevezések mindig egyazon régióra vonatkoznak, holott a tárgyak különböző utakon és időkben kerültek a kereskedelembe és a muzeológusok kezébe. A másiknak még nagyobb a nyomatéka: vajon az iráni műkereskedők pontosan tudták volna azt, amit a világban legföljebb egy maroknyi tudós? Arról van szó, hogy e leleteknél az Északnyugat-Iránba való lokalizálás történeti és régészeti szempontok alapján éppenséggel elfogadhatónak látszik, míg például egy „Északkelet-Irán” vagy „Délkelet-Irán” származási helyként való megnevezés – ugyanilyen okokból – teljesen irreális lenne. Azért sem valószínű, hogy a lelőhely-megnevezések teljesen kitaláltak lennének, mert egyikükről pontosan tudjuk, hogy az a helyi lakosság által használt, és nem a hivatalos helységnév: a Ceragh Ali Tepe név a falusiaktól származik, akik a terület tulajdonosa neve alapján így, s nem a térképeken szereplő Marlik Tepének hívják azt.3 Ásató régészek számára nem meglepő az, hogy egy hitelesítő ásatás eredménytelenül zárul, mint ez Ceragh Ali Tepe esetében is megesett,4 s ezért még egyáltalán nem kell a Römisch-Germanisches Zentralmuseumban őrzött együttes lelőhelyének lokalizálását is kétségbe vonni. 5 A késő szászánida és korai iszlám korszakban kiemelkedő jelentőségű ötvösműhelyek működtek a Kaspi déli partvidékén, Dailaman, Gilan, Tabaristan tartományokban; ezek virágkora éppen a bennünket itt érdeklő 6–7. századra esett. A kutatás jó néhány, a szászánida művészet termékei között számon tartott ötvöstárgy készülését e vidékekre lokalizáta.6 E tartományok sorában Dailamanról tudjuk, hogy minden bizonnyal nemcsak előállító, hanem nyilvánvaló módon fogyasztó is volt, s kereskedelmi kapcsolatokat nem kizárólag nyugati és északkeleti
Overlaet, Contribution 206. Sh. Fukai–T. Matsutami, Preliminary Report of Survey and Soundings at Halimehjan, 1976. Orient 13(1977), 42–44; Sh. Fukai, Persian Glass, New York–Tokyo–Kyoto 1977, 24. 3 E. O. Negahban, A Brief Report on the Excavations of Marlik Tepe and Pileh Qal’eh, Iran 2(1964), 13. 4 Ld. uott. 5 Másként: Overlaet, Constribution 183, 3. j. 6 Például 7000 Anni d’arte Iranica, Milano 1963, 130, No. 412, 415; B. Marschak, Silberschatze des Orients. (Leipzig 1986) No. 184; M. V. Cocelija, Sasanidskaja casa iz Krasnoj Poljany, Vestnik 34B(1979), 85 skk. (Az utóbbi A. N. Melichov, Serebrjanoe bljudo iz Krasnoj Poljany, KSIIMK 43, 1952, 79. nézetével vitatkozik, mely szerint a szóban forgó tálat a Szovjetunió területén állították volna elő. – A vita értékelésekor figyelembe kell venni e cikkek megjelenési helyét és évszámát is!) 1 2
92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
irányban tartott fenn, hanem más régiókkal is: egy, a 6–7. század során Afganisztán valamelyik vidékén készített rhyton ugyanis onnan került a clevelandi múzeumba. 7 Ez az éppenhogy vázlatosnak mondható régészeti kép viszonylag jól illeszkedik ahhoz a másikhoz, amelyet Dailaman szászánida kori történetéről sikerült kialakítani.8 Lakóinak származása nem volt azonos a perzsákéval, kiknek forrásaiban a 2. századtól kezdve szerepelnek; az európaiak a 3. század óta tudnak róluk. Hegyes hazájuk szinte megközelíthetetlen volt; nyilván ennek is köszönhették, hogy a szászánida fennhatóság alatt is meg tudtak maguknak őrizni bizonyos autonómiát és függetlenséget. A dailamiták a katonai erényeikről voltak híresek. Mikor I. Kavad alatt a perzsák hadjáratot vezettek Grúzia ellen, vezérük valószínűleg Dailamanból származó volt. 552 táján Lazikében a perzsák oldalán részt vettek Archeopolis ostromában, néhány évvel később a bizánciak megbízásából a szabírokkal háborúztak. 570 táján I. Khusro Dailamanban származó foglyok között toborozott a Jemen ellen indítandó háborújához. Amikor 590-ben IV. Hormuzdot letaszították a trónról, egy dailamita vezér is közöttük volt. Az északnyugat-iráni régészeti leletek értékelését valamelyest segítheti Procopius azon tudósítása, amely szerint a dailamiták sosem voltak a perzsák alattvalói, hanem csak zsoldosai; gyalogosan harcoltak, valamennyi katona karddal, 3 lándzsával és pajzzsal volt fölszerelve – ezt a fegyverzetet egészen a 10. századig megtartották (Procopius BG V.14; Agathias 3.17; Theophylaktos Symokattes IV.3.1.). Procopius adata azért is érdekes lehet számunkra, mert nem tesz említést az íjászfölszerelésről, s ezt Üc Tepével nagyszerűen, Ceragh Ali Tepével pedig némi óvatossággal kapcsolatba lehet hozni. Egyfelől van tehát egy, a 6. század közepe előtt készült forrásadatunk, mely Dailaman politikai függetlenségéről tudósít,9 másfelől pedig Irán északnyugati részében a veretes öveknek egy olyan koncentrálódását látjuk, amelyre nem nyújt kellő magyarázatot az iráni kora középkori régészet egyenetlen kutatási helyzete. E két faktor elvileg összefügghet egymással, bár ezzel kapcsolatban van néhány megfontolandó dolog: a) módszertani szempontból kockázatos lehet a pillanatnyilag ismert lelőhely-megoszlásokat argumentum e silentio-ként fölhasználni, b) egy vidék viszonylagos politikai függetlenségéből nem szükségszerűen következik a kulturális is, ld. például a bizánci fönnhatóságot Laziké fölött, c) a dailamani leletek ugyan több tekintetben is kapcsolódni látszanak Bizánc és a steppe világához, s e tárgyak – úgy látszik – nem terjedtek el Irán egész területén, nem feledkezhetünk meg arról, hogy voltak olyan tárgytípusok és díszítőelemek is, amelyeket általában szászánidának lehet tartani: ilyenek például a pikkelyes díszítésű, magas sisakok10 és a martinovkai típusú övvereteknek nyilvánvalóan helyi variánsai (ld. az északszíriai leletek). A szóban forgó sisakok és övveretek közti kapcsolatot jelzi a Ceragh Ali Tepe-i lelet is, egyben arra figyelmeztetve, hogy a P-fülű kardok is e leletkörhöz sorolhatók. Minthogy jelenleg nem dönthető el, hogy a dailamani leletek milyen mértékben tekinthetők etno- vagy kultúrspecifikus jellegzetességnek, kézenfekvőnek mutatkozik a veretes övek és P-függesztőfülű kardok transzkaukázusi és északnyugat-iráni 6–7. századi elterjedését kereskedelem jeleként értékelni. Ez a lehetőség Irán kora középkorának jelenlegi kutatottsága esetében a legnagyobb óvatossággal kezelendő. A régészet hőskora óta szokás a környezetükben idegen eredetű tárgyakat kereskedelmi kapcsolatok bizonyságának tartani.11 Csakhogy arról rendkívül keveset tudunk, valójában hogyan is bonyolódott le a kereskedelem, s azzal a lehetőséggel is keveset szoktak számolni, hogy idegen eredetű tárgyak más úton-módon is elkerülhettek a majdani lelőhelyük környékére. Amikor tárgyak elterjedésének módját kutatjuk, több bizonytalansági tényezővel is kell számolni. Az a lehetőség természetesen nem zárható ki eleve, hogy némely tárgy ajándékozások, házasságok és háborúk révén juthatott el idegen környezetbe. Az ezekre vonatkozó írásos adatok azonban oly mértékben hézagosak és/vagy általánosak, hogy azokat nem lehet/szabad konkrét régészeti leletekkel összekapcsolni. A kora középkori Transzkaukázusban az övveretek számítanak az egyik leggyakoribb tárgytípusnak, ezek esetében a tipokronológiai elemzés látszik a leginkább megbízható módszernek (e munkának egy másik részében néhány veret esetében éppen ilyen alapon a Pontus-vidékkel való kapcsolatok lehetőségét feszegettem). A legtöbb esetben azonban ilyen értelmezési lehetőség nem áll rendelkezésünkre (ld. Üc Tepe, észak-szíriai és dailamani garnitúrák), minthogy ezek semmiképpen sem készülhettek bizánci vagy pontusi műhelyekben. Honnan jött hát ezek divatja, honnan ezek a tárgyak? P. O. Harper, The Royal Hunter. Art of the Sasanian Empire, New York 1978, 69–71. Minorsky, Domination 1, 3–6, 22. skk., 9–11. j.; uő, Daylaman, in Encyclopédie de l’Islam II, Leiden–Paris 1965, 196. 9 A kutatás Dailamanban általában a 6. század elejétől kezdve számol szászánida fennhatósággal, ld. Minorsky, Domination 22 skk, 10. j. 10 Bálint, Vestiges 177; Overlaet, Contribution 195, Tab. V; ő hívta föl a figyelmet a hun kori pikkelymintával való rokonságra, uott 202 skk. 11 A kérdés kutatástörténetét és a módszertani vonatkozások kitűnő összefoglalását ld. B. Stjernquist, Methodologische Überlegungen zum Nachweis von Handel aufgrund archaologischer Quellen, in Untersuchungen I, 56–86. 7 8
93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
A kereskedelmi kapcsolatok életben tartása a különben egymással többnyire ellenséges bizánci és perzsa birodalom számára létfontosságú volt. Itt most nem is annyira a Selyemútra gondolok, melynek révén elsősorban a keleti és nyugati arisztokrácia luxusigényei elégülhettek ki, hanem a két birodalomban fenntartott állandó piacokra, melyek mögött egy sor jól működő kézműves műhelynek és számottevő helyi vásárló közönségnek kellett állnia. Bizánc és Perzsia határzónájában12 már 408/409-ben három piachelyet jelöltek ki: Nisibist az iráni oldalon, Callinacumot a bizánci határ közelében és Artaxatát az örmény fővárosban (Cod. Just. IV.63.4), az utóbbi egyúttal a Transzkaukázus kereskedelmi jelentőségére is rávilágít. A Transzkaukázus kora középkori kereskedelmével mind ez ideig kevés tanulmány foglalkozott. Az ókortudomány művelői elsősorban Pompeius Kr. e. 65-ben Kaukázusi Albániába vezetett hadjáratára13 és a Tabula Peutingeriana ide vonatkozó adataira,14 míg az orientalisták a középkori arab geográfusok útleírásaira fordítottak figyelmet. Ezeken kívül egy numizmata toll ból alapos elemzés készült arról, hogy miként juthattak el a szászánida és a bizánci pénzek Grúzia keleti felébe.15 A kora középkori Transzkaukázus kereskedelmének mostoha sors jutott a (volt) szovjet történeti kutatásban, mely a legutóbbi időkig csekély figyelmet szentelt a Selyemútnak,16 jóllehet annak egyik ága éppen erre húzódhatott (Gregorius Tourensis, Hist. Franc. IV.40). A diszciplínák közti párbeszéd azonban egy másik szakterület szempontjából közelítve sem jött létre: ugyanígy nem törődött a régészeti leletekkel a Selyemúttal foglalkozó nemzetközi kutatás sem. Visszhang nélkül maradt az az érdekes nézet is, mely szerint a Selyemút, illetve annak egyik ága bizonyos időkben a Dar-i Alan kapun keresztül bonyolódott le; szerzője Menandros ide vonatkozó adatát próbálta meg összhangba hozni az ÉszakKaukázus középső részének néhány leletével.17 Aziránt nem lehet kétségünk, hogy a Selyemút legfontosabb ága nyilvánvalóan nem a Transzkaukázuson át vezetett; ezt a földrajzi adottságokból fakadó igen előnytelen útviszonyok és az általában bizonytalan politikai helyzet egyértelműen magyarázzák. Egyszerűbb és biztosabb volt ugyanis olyan útvonalat választani, amely a külpolitikai tekintetben rendezett államiságú Iránon keresztül haladt, s amelynek magának is érdeke fűződött ehhez a kereskedelemhez. Mindemellett fönnállt a lehetősége, hogy a Transzkaukázuson K–Ny-i vagy fordított irányban utazhassanak; elvileg lehetségesnek is látszik, hogy a Kura torkolatától a folyással szemben egészen Tifliszig haladni, onnan a Rionihoz kellett volna átmenni, majd azon leereszkedve kiérni a Fekete-tengerre.18 Mindez azonban leginkább csak elméletben volt lebonyolítható, mindenesetre egyetlen jól értesült forrás sem tesz róla említést; a Tifliszt fontos kereskedelmi központként említő forrásadat (Moses Kalankatvac‘i II.11) ezen útvonal meglétét csak közvetve és igen bizonytalanul támasztja al . A földrajzi adottságok miatt nyilvánvaló, hogy a valóságban az íróaasztal mellett elképzelt Kura–Rioni egyenes vonalnál csak sokkal bonyolultabban lehetett a Transzkaukázuson K–Ny-i irányban áthaladni; már I. Seleukos perzsa király tervbe vette a Kr. e. 4. században, hogy a Kaspi- és a Fekete-tenger között csatornát építtet (Plinius Nat. Hist. 6.12.31). A 4. század végéről származó Tabula Peutingeriana mindenesetre egy teljesen más útvonalat rajzol elénk: mai Dvin közvetlen szomszédságában volt Artaxata, az arsakida kori Örményország fővárosa a bennünket itt elsősorban érdeklő Kaukázusi Albánia közvetlen közelébe esett, innen indultak ki az utak ÉNy és ÉK felé, melyek legtávolabbi pontja keleten Castellum, a későbbi századokban Kaukázusi Albánia egy ideig fővárosával azonos Qabala volt. A 6. században Dvin lett Örményország fővárosa s egyben a Transzkaukázus legfontosabb kereskedelmi központja (Procopius BG III.25), itt rakták át a Perzsiából és Iránból, valamint a Grúziából és Bizáncból érkező árukat. Anania Sirakac‘i, a 7. századi örmény történetíró említést tesz egy olyan kereskedőről, aki a közép-ázsiai Balkhból GanJakba (ma a Karabahról szóló hadijelentések egyik gyakori helyszíne), Dvinbe és Sirakba utazott s ezalatt gyöngyökkel kereskedett.19 Ez az adat nem lehet érdektelen a számunkra; a középázsiai eredetű gyöngyöknek a kora középkori Transzkaukázusban kimutatható régészeti jelentősége (mégha az adatok túlnyomórészt a 9–10. századból származnak is)20 tájékoztató értékű lehet. Üc Tepe nem eshetett messze az akkori Transzkaukázus egyik legfőbb központjától, Dvintől, ha meggondoljuk, hogy a Tabula Peutingeriana a E körülménynek bizánci részről belbiztonsági oka volt: így kívánták elkerülni, hogy a perzsa kereskedők hírszerző tevékenységet is folytathassanak, ld. R. S. Lopez, Silk Industry in the Byzantine Empire, Speculum 20(1945), 20-22. 13 Marquart, Skizzen; Ja. A. Manandjan, Krugovoj put’ Pompeja v Zakavkaz’e, VDI 1939/4, 70–82; Minorsky, Campaigns 258–263. 14 Marquart, Skizzen; S. T. Eremjan, Torgovye puti Zakavkaz’ja v epochu sasanidov. Po Tabula Peutingeriana. VDI 1939/1, 79–97; N. Garsoian, Appendix I, in N. Adontz, Armenia in the Period of Justinian, Lisbon 1970, 55–69; e kérdéskörben leginkább megbízható mű változatlanul Manandjan, O torgovle. 15 Dzalagania, Inozemnaja moneta 24. 16 A kevés kivételek közé tartozik N. Pigulewskaja, Byzanz auf den Wegen nach Indien, Berliner Byzantinische Arbeiten 36, Berlin– Amsterdam 1969, 155 skk; Dzalagania, Inozemnaja moneta 25. 17 A. A. Ierusalimskaja, O severokavkazskom „selkovom puti” v rannem srednevekov’e, SA 1967/2, 72 skk. 18 Z. I. Jampol’skij, K izuceniju drevnego puti iz Kaspijskogo morja po reke Kura cerez Gruzii k Cernomu morju, Trudy Instituta Istorii im. I. A. Dzavanasvili AN Gruzinskoj SSR 2(1956), 161–180; Heydt, Histoire 47. már jóval régebben fölvetette azt a gondolatot, hogy ez az út járható lett volna. 19 A forrás elemzését ld. A. Ter Lewondyan, Observations sur la politique économique de l’Arménie aux VIIe-IXe siecles. Revue des Études Anciennes (Bordeaux) 18(1984), 200. 20 J. Callmer, The Beginning of the Easteuropean Trade Connections of Scandinavia and the Baltic Region in the Eight and Ninth Centuries A.D, in Conference, az elterjedési térképei. 12
94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
Dvin–Theodosiopolis (ma: Trapezunt) közti távolságot nyolcnapi útban adta meg; eszerint a Transzkaukázus Ny–K-i irányban haladó fő kereskedelmi útvonala Üc Tepe, illetve Paytakaran tájáról rövid idő alatt elérhető lehetett. Üc Tepe, illetve Paytakaran az É–D-i irányban haladó utak tekintetében sem esett távol a világtól. A 10. századi Ibn Hauqal többek között az Arran (az egykori Kaukázusi Albánia) egykori városai közti távolságokról is beszámol; így Baylaqan (Paytakaran arab neve) Bardaca-tól (a szászánida kori főváros, Partav) kétnapi útra esett. Ez pedig arra mutat, hogy Üc Tepe a Mugan-steppét ÉK-i irányban – alighanem a Gjaur-arch mentén – átszelő fontos út közvetlen közelébe esett (58. kép). A Transzkaukázusban a helyi politikai viszonyok átrendeződése és a Kalifátus megnőtt európai érdeklődése miatt aztán a 9–10. századtól kezdve a főbb utak többé K–Ny-i, hanem É–D-i irányban vezettek.21 A transzkaukázusi kereskedelem mértékéről, a kazároknak, illetve türköknek ez iránt tanúsított érdeklődéséről tanúskodik, hogy közvetlenül Tiflisz bevétele után (628) rendeletet hoztak az Albánián átvonuló kereskedelem fölújításáról (Moses Kalankatvac‘i II.14). Ez a kereskedelem pedig nem állhatott egyszerű tranzittevékenységből; az idézett forrás 629/630-ban Kaukázusi Albániában tartózkodó hivatásos kereskedőkről tudósít (Moses Kalankatvac‘i II.16).22 Különös, hogy a kereskedelmi utak sűrűsége a Transzkaukázus keleti felében jóval kisebb, mint a nyugatiban. E tény magyarázatát nem a földrajzi körülményekben kell keresni; a keleti rész éppenséggel könnyebben megközelíthető és bejárható volt, mint a nyugati. Vajon ez feljogosít-e bennünket annak a több bizonyítatlan előfeltételezésre épülő hipotézisnek leírására, hogy a Kaukázusi Albániában működött kézműves műhelyek 23 viszonylag magánosak voltak, következésként a kaukázusi albániai övveretek túlnyomórészt helyi termékek lettek volna? Nem tudok belebocsátkozni annak elméleti és konkrét adatokra támaszkodó megvitatásába, hogy a kora középkori Transzkaukázusban mely tárgyak terjedhettek el kereskedelmi úton, milyen szerepet játszhatott a kereskedelem a martinovkai típusú, szászánida előállítású övveretek és a P-fülű kardok ottani elterjedésében. Természetesen hiba lenne a kereskedelem meglétét eleve tagadni; végtére is volt kereskedelem és a Transzkaukázus sok népénél használatban voltak idegen eredetű pénzek, luxustárgyak, ékszerek. Csak reménykedhetünk abban, hogy a kutatás egyszer eljut arra a pontra, hogy képes lesz megkülönböztetni a helyi és idegen eredetű termékeket, s majd egyszer az egyes műhelyközpontokat is el lehet különíteni egymástól. Ettől azonban pillanatnylag rendkívül távol állunk; a helyzeten csak a bizánci és szászánida birodalom területén folyó régészeti kutatások fő célkitűzéseiben egyszer talán bekövetkező súlypont-eltolódások tudnának változtatni. Következésként a legtöbb reményt még mindig inkább a transzkaukázusi régészet tevékenységéhez fűzhetjük.
2. „Orient und Rom” Ha kizárólag az övveretekre fordítjuk figyelmünket, mindenki megegyezhetik abban, hogy a 6–7. századi közép- és kelet-európai leletek a formájukat és díszítésüket tekintve igen nagy változatosságot mutatnak, ami nyilvánvaló módon az adott elterjedési terület nagyságával és az egykori tulajdonosok sokféle etnikumával és kultúrájával magyarázható. Ugyanakkor azon jegyek sem érdektelenek, amelyek e veretek közös vonásait jelzik – ez az, ami a közös forrásból való eredetükre mutat. A jelenleg ismert iráni garnitúrák esetében – a szerkezetbeli eltérésen kívül (vö. kisszíjak magas száma) – azok veretei a formájukat és díszítésüket tekintve sokkal inkább különböznek az európaiaktól, minthogy megegyeznének azokkal. Ez az összehasonlítás – nézetem szerint – a Kaukázusi Albániában, Dailamanban és Észak-Szíriában napvilágot látott övveretek helyi készülése mellett szól; másként fogalmazva: azok nem Bizáncból és nem a steppéről származnak. Eszerint ez a tárgytípus és annak viselete nem korlátozódott egyetlen politikai vagy kulturális egységre, hanem átterjedt az utóbbiak határain túl is. Kérdés, hogy a veretes övnek ezen „nemzetközivé” válásában mi játszhatta a döntő szerepet? Általában az olyan esetekben, melyeknél nem tömeges és rendszeres előfordulással van dolgunk, megengedhető egy-egy tárgyat követjárások, királyi ajándékoz sok vagy rabló hadjáratok emlékének feltételezni; a szászánida birodalom területén napvilágot látott övveretek már viszonylag nagy számúak ahhoz, hogy erre gondolhassunk. Tekintettel az európaiaktól való tipológiai és díszítésbeli eltérésekre, nézetem szerint az elterjedésükben a kereskedelem A 9–0. századi viszonyokról ld. P. B. Golden, Khazar Studies. An historical-philological Inquiry into the Origins of the Khazars, Bibliotheca Orientalis Hungarica 25/1, Budapest 1980, 107–111. 22 D. Ludwig, Struktur und Gesellschaft des Chasaren-Reiches im Licht der schriftlichen Quellen, doktori értekezés kézirata, Münster 1982, 263 skk.; H.-W. Haussig, Die Praxis des Warenaustausches im Waragerhandel mit den chasarischen Markten Sarkel und Itil, in Untersuchungen IV, 528–544; A. P. Novosel’cev, Chazarskoe gosudarstvo i ego rol’ v istorii Vostocnoj Evropy i Kavkaza, Moskva 1990, 115–117. 23 A források rövid áttekintését ld. S. B. Asurbejli, Remesla i torgovlja rannesrednevekovych gorodov Azerbajdzana. Materialy po istorii Azerbajdzana. Trudy Muzeja Istorii Azerbajdzana 2, Baku 1957, 149–164. 21
95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
csak annyi szerephez juthatott, hogy közvetítésével csak maga a viselet és egyes díszítőelemek juthattak át mindenféle határokon; de sokukat helyben állították elő. Az ókori politikai határokra semmiképpen sem szabad modern szemmel tekintenünk: azok csak közigazgatási értelemben voltak elválasztók, különben a kereskedelem, építészet, nyelv, anyagi kultúra és vallás tekintetében nem. Rendkívül tanulságos az a megállapítás, hogy Irán és Bizánc határvidékei egymással sokkal több közös vonást mutatnak, mint saját országuk központi területeivel. 24 Úgy vélem, ezt illusztrálja és ekként értékelendő a veretes övek és P-fülű kardok korlátozott iráni elterjedése is, ezenkívül nem tartom véletlennek, hogy az egykori szászánida birodalom e munkában sokat emlegetett északnyugati vidékén kívül csak Ninivéből tudunk még áttört díszítésű szíjvégről, valamint a P-fülű kardok díszítésével egyező pikkelymintás sisak előkerüléséről.25 Iránból magából és általában Közép-Ázsiából semmi jele sem mutatkozván annak, hogy ott a veretes öv és a fegyverzetnek ezen elemei használatosak, netán honosak lettek volna, nem marad más számunkra, mint feltételezni: a szóban forgó tárgytípusok szászánida területen való előfordulása bizánci hatásnak tekinthető. A 6–7. századi Irán esetében nem alaptalan közvetlen kulturális hatásokról beszélni; források többször szólnak arról, hogy bizánci kézművesek – egyszer kényszerítve, máskor rákényszerülve – a szászánidáknál telepedtek le (Procopius BG II.XIV.1; uő, Anecdota XXV.25; Theophylaktos Symokattes V.6.10), 26 de ez már a 3. században is így történt, az edessai csata után.27 Az európai hatás a szászánida Iránban időnként jól tetten érhető, s a kutatásnak ezen eredményei a steppei régészetben uralkodó szemlélet számára relevánsak lehetnének; számolni kell azzal, hogy nem minden „keleti”, ami Keleten fordul elő! Az iráni reliefek számos eleme ugyanis kétségkívül a római művészetből származik: így a késő szászánida művészet egyik legreprezentatívabb alkotása, Taq-i Bostan sem kizárólagosan keleti jellegű (ld. a szárnyas Victoria-ábrázolás); sőt, már Dura Europos freskói is oly mértékben különböznek a későbbi századok ábrázolásaitól, hogy a hellenisztikus és a szászánida emlékek közti hasonlóságok egy része mindenképpen inkább egy nyugatról keletre jövő hatás eredményének tekintendők, mintsem vice versa.28 Senki sem gondolhatja, hogy ezek a mesterek az új környezetükben már olyan termékeket állítottak volna elő, melyek a bizánci művészettől idegenek lettek volna, mégha a helyi igényekhez és hagyományokhoz igazodtak is. Művészettörténeti kézikönyvek alapján könnyen idézhető példa erre, hogy a 8. századi bizánci építészet és mozaikművészet egyik remekművét, a damaszkuszi mecsetet I. Walid kalifa Bizáncból érkező mesterekkel építtetette! „Kelet” más, bizonyított esetekben sem „keleti”, hanem európai ihletésű; az omajjida festészet gyökereit is sokkal inkább Bizáncban, sőt: a hellenizmus művészetében lehet keresni, mint – ez lenne a kézenfekvő – a szászánida Iránban! Valójában mindig a befogadó közegen múlott, hogy mi történik a hozzá eljutott idegen tárggyal, szellemi termékkel. Áthidalhatatlan kulturális távolságok esetében például szétvágják, feldarabolják az értékes, de érthetetlen s az új tulajdonos számára használhatatlan tárgyat (vö. a tépei bizánci táltöredék, a kunágotai kard díszítésére fölhasznált aranylemez), vagy megőrzik, miközben a tárgy egésze marad idegen számukra (vö. a bizánci és közép-ázsiai tálak a Káma-vidéken). A nagy civilizációk esetében könnyebb volt a kézműves és szellemi termékek ide-oda vándorlása, így Közép-Ázsia sem maradt érintetlen mindattól, ami eredetileg az antik Európa sajátja volt (vö. a Gandhara-művészet, a Nagy Sándor-regény, Romulus és Remus ábrázolása freskón és érmen, bizánci pénzek és keresztek utánzása Közép-Ázsiában stb.). Ma már akad néhány művészettörténész, aki nem pusztán egyetlen birodalom vagy ország egy-egy kézműves vagy művészeti ágával foglalkozik, hanem megkísérli áttekinteni az anyagi és szellemi termékeknek a politikai határokon túlnyúló összefüggéseit is. Nemcsak a szászánida kori Irán és Közép-Ázsia kultúráját tévedés szembeállítani Bizánccal, hiszen azok állandóan hatottak egymásra,29 de még az iszlámról is kiderült, hogy anyagi kultúrája és művészete nem érthető igazán az előbbi kettő ismerete nélkül. Tárgyak, díszítőelemek, építészeti együttesek vándorolhattak birodalmakon, kultúrákon át az eredeti tartalom megőrzésével, annak adaptációjával vagy éppen teljes átformálásával.30 J. Strzygowski eredetileg is íróasztal mellett született kérdése – Orient oder Rom? – végleg
Garsoian, Byzantium 569 skk. J. Werner, Zur Herkunft der frühmittelalterlichen Spangenhelme, PZ 34–35(1949–50), Tab. IV: 6b; uő, Pektoralkreuze Tab. V: 4a–b. A ninivei szíjvég kulturális hovatartozását egyértelműen megvilágítja az a tény, hogy hasonló darab az egyiptomi Achmimból is ismert, mely ott csakis bizánci eredetű lehetett, ld. O. Wulff, Altchristliche und mittelalterliche byzantinische und italienische Bildwerke I. Königliche Museen zu Berlin: Beschreibung der Bildwerke der christlichen Epochen III, Berlin 1909, Tab. XLI: 833. 26 Heydt, Histoire 17; Garsoian, Byzantium 570, 4. j. 27 Grabar, Sasanian silver 12. 28 Lavin, Mosaics 201–202. 29 Vö. például R. T. Rice, Persia and Byzantium, in The Legacy of Persia, ed. A. J. Arberry, Oxford 1953, 39–59; A. Grabar, Le rayonnement de l’art sassanide dans le monde chrétien, in Atti del Convegno Internazionale sul Tema: La Persia nel Medioevo. Accademia Nazionale dei Lincei 368, Roma 1971, No. 160, 679–710; C. Altman-Bromberg, Sasanian Stucco Influence: Sorrento and East-West, Orientalia Lovaniensia Periodica 14(1983), 247–267; C. Strube, Polyeutoskirche und Hagia Sophia, Abhandlungen der BAW, Phil.-Hist. Kl. 92, 1984; Werner, Vrap; Daim, Greif 277 passim. 30 E folyamatok mesteri elemzése, konkrét példák alapján: R. Ettinghausen, From Byzantium to Sassanian Iran and the Islamic World. Three Modes of Artistic Influence. Mayer Memorial Studies in Islamic Art and Archaeology 3, Leiden 1972; O. Grabar, The Formation of Islamic Art, London 1975. 24 25
96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
idejét múlta; inkább Kelet és Bizánc összefüggéseire, kölcsönhatásaira kell a figyelmünket fordítani. E monumentális problémakör vizsgálatához kívántam hozzájárulni egyetlen kérdés: a transzkaukázusi, iráni, bizánci és kelet-európai 6–7. századi övveretek egyik csoportjának elemzésével.
97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. rész - AZ AVAROK, KELET ÉS EURÓPA
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 6. Bevezető gondolatok .................................................................................................................. 7. A keleti párhuzamok értékelése – néhány probléma .................................................................. 8. A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák . 1. Keltezés pénzzel ................................................................................................................ 2. Keltezés horizontokkal és analógiákkal ............................................................................ 3. Keltezés „vegyes érveléssel” ............................................................................................. 4. Keltezés kiválasztott tárgytípusokkal ................................................................................ 9. A kora avar hagyaték forrásai .................................................................................................... 1. A steppei alapok ............................................................................................................... 2. A bizánci hatások ............................................................................................................. 3. A kora avar kori kultúra helyben kifejlődött elemei ........................................................ 10. Befejezés ..................................................................................................................................
99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
100 101 104 104 104 106 107 114 114 118 127 138
6. fejezet - Bevezető gondolatok A magyarországi régészet sokkal bonyolultabb feladatokat ad fel a kutatónak, mint a nyugat- s még inkább az észak-európai. Nyugaton s északon egyenletesebb és nyugodtabb volt a fejlődés, fokozatosan alakult át egyes korszakok műveltségének kidomborodó jellege s nyomról nyomra követhető, miként változott meg bizonyos központból kiinduló s mind nagyobb körben terjedő kulturális befolyás alatt egyes használati tárgyak és fegyverek idoma és típusa. Nálunk nemcsak stílfejlődéssel és kulturális hatással, hanem népvándorlásokkal is számolnia kell a kutatónak, melyek rögtönös változást idéznek elő; a fejlődés egyszerre ölt magára másféle jelleget, s a környezettől teljesen elütő, a régebbi művelődési körrel semminemű kapcsolatban nem levő idegenszerű formák honosodnak meg, úgy hogy néha nagyon is messze eső területen található fel ismét a velük való szorosabb összefüggés, mint például avar leleteinknél, melyek nagyon alkalmasak arra, hogy feltüntessék, miféle problémák merülhetnek föl a magyar régészetben.1 Az európai kutatás előtt – érthető módon: nyelvi okokból – teljesen ismeretlen, de – jóval kevésbé menthetően – a magyar régészetben sem eleget olvasott Nagy Géza több mint háromnegyed évszázada papírra vetett soraiban kitűnően fogalmazódik meg a kora középkori Kárpát-medencei régészet egyik legfőbb problémája. Az a dinamikus szemléletmód pedig, amelynek szükségességére e korszak kutatásában ő hívta föl elsőként a figyelmet, Közép-Európában csak keveseknek lett sajátja, holott ennek alkalmazására mi a kora középkori Kárpát-medencében a speciális történeti viszonyok (a gyakori bevándorlások) miatt eleve rákényszerülnénk – e helyett az egyes korszakok, periódusok leletanyagát statikusan, mindig egymástól elkülönítve szemléljük. Hogyan áll mindez az avar kor régészete esetében, ha már Nagy G. is úgy vélte, hogy mindennek vizsgálatára a szóban forgó kor leletanyaga annyira alkalmas?
1
Nagy G., Zichy Jenő gróf harmadik ázsiai útja, ArchÉrt 26(1906), 393.
100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7. fejezet - A keleti párhuzamok értékelése – néhány probléma Ha valaki a kora avar régészeti hagyaték gyökereit szándékozik keresni, akkor az avarok keleti eredete miatt először is kézenfekvő és egyben elkerülhetetlen, hogy megismerkedjék a kelet-európai és az ázsiai steppéken föllelhető analógiákkal, másrészt van azonban egy-két jel, mely arra mutat, hogy felül kell vizsgálnunk azt a rendszeresen alkalmazott módszert, amely az avar régészeti anyag keleti párhuzamait mintegy közvetlen történeti forrásnak tekinti. Úgy vélem, ezek felhasználása során több körültekintésre lenne szükség. Mindenekelőtt megfontolandó, hogy az avar emlékanyaghoz kapcsolható párhuzamok keresése és értékelése során mindig csak a keletieknek kell-e döntő súlyt tulajdonítani, (bármily indokolt is ez történeti szempontból), vagy pedig hasonló intenzitással – tehát nem csak egyfajta kiegészítésképpen! – kellene-e figyelni a délkeleteurópai, itáliai és dél-németországi leleteket is. E kérdéssel valójában nyitott kapukat döngetek, tekintettel arra, hogy az utóbb említett szemléletmód a hazai kora középkori régészet vezető alakjának, Bóna Istvánnak egész életművét jellemzi. A magyar kutatás mégsem végezte el az abból adódó tanulságok elvi és módszertani szempontú feldolgozását; itt álljon most erre egyetlen apró példa. Köztudott, hogy a cikói és bágyog-gyűrhegyi négyszögletes fülű, öntött kengyelek párhuzamai a nyugat-iráni Ceragh Ali Tepén és a Dnyeper-vidéki Voznesenkán, valamint Mala Peres cepinón kerültek elő. Mármost egészen másként néz ki e párhuzamok esetleges történeti forrásértéke, ha tekintetbe vesszük, hogy hasonló darabok Castel Trosinóban és Bielben is napvilágot láttak!1 További, többé-kevésbé hasonló tanulságokat sugalló példák kerülnek még szóba az alábbiakban, de magát az ebből levonható tanulságot már addig is, különösebb bizonyítás nélkül sem lehet nehéz elfogadni, minthogy most éppen egy olyan tárgytípusról esett szó, amelynek európai elterjesztésében az avaroknak szokás döntő szerepet tulajdonítani. Az öntött kengyelek példája számomra arra utal, hogy az avar nép és a 6–7. századi kultúrájának eredete nem szükségszerűen volt teljes mértékben azonos – itt az ebből adódó néhány következtetéssel fogunk foglalkozni. Annyi bizonyos, hogy meglepő, sőt: szinte megdöbbentő látni, hogy a kora avarok jellegzetes tárgytípusai, a nemzetközi hírnevű kiállítások jól ismert darabjai többségükben ismeretlenek a Kárpátoktól Keletre eső steppéken, illetve hogy azok ott sem számítanak eredeti, steppei találmányoknak. Ebből az avar régészet számára általában, míg az avar leletanyag értékelése számára konkrétan is: módszertani és kultúrtörténeti tanulságok adódnak. Amikor pedig valóban a keleti párhuzamokat kívánjuk fölhasználni az avar etnogenezis földerítéséhez, akkor az eddiginél föltétlenül nagyobb körültekintés látszik szükségesnek. Az avarok steppei eredete miatt hosszú időn át egy pillanatig sem látszott kétségesnek, hogy az analógiák és az avaroknál megfigyelhető jelenségekkel rokon vonások segítségével több-kevesebb bizonyossággal meg lehet majd rajzolni az avar vándorlás(ok) útvonalát, illetve annak fő állomásait. Kétségtelen, hogy e módszer továbbra is mellőzhetetlen eleme kell, hogy maradjon a jövendő avar-kutatásnak, de egyben nem árt szembenéznünk annak korlátaival is. Az eurázsiai steppe népvándorlás kori régészetében J. Werner alkalmazta első ízben a típustáblák, elterjedési térképek és leletkatalógusok kombinációját.2 Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire nélkülözhetetlennek tartom e módszert, s csak remélem, hogy a magyar kutatásban is jobban elterjed az adatoknak ez a fajta kezelés- és bemutatási módja. Ettől ugyanis a kora középkori kutatásunk még nem veszítené el sajátos arculatát, a történetiségre való törekvést, hanem az érvelés meggyőző ereje – az adatok áttekinthetősége és ellenőrizhetősége révén – éppenséggel fokozódnék. Ugyanakkor hiba lenne szem elől téveszteni: a tipológiai alapvetésű elterjedési térképek merev értékelésmódja – elsősorban a részletes relatív időrend kidolgozatlan volta miatt – könnyen teljes tévútra vezethet. Nyilvánvaló például, hogy az említett szerző eredetileg nem ilyenre gondolt és nem is ezt akarta a térképeivel sugallni, mégis a valamelyest tájékozatlan olvasóban a látványos elterjedési térképek azt a benyomást alakíthatják ki, mintha a hun kori lelőhelyeknek a Hoang-ho és Catalaunum között, két kontinensen átívelő és történetileg, etnikailag többé-kevésbé egyértelműen értékelhetőnek tűnő sora egyúttal a régészet nyelvére lefordítva majd történeti jelenségeket és folyamatokat is kifejez: ezek lennének hát a hunok vándorlásainak és hadjáratainak tárgyi bizonyítékai. Megerősítheti ezt a benyomást, hogy J. Werner a leletanyagot teljes mértékben egyetlen egységként kezeli – csakhogy egészen nyilvánvaló, hogy ilyen egység sosem állt fönn. Az általa elemzett tárgyak természetesen nem egyedül Attila korából származnak, miként ezt a mű címe sugallja, s még csak nem is kizárólag az 5. század első feléből – ezzel pedig máris bizonytalanná válik a könyv etnikai-kulturális mondanivalójának bázisa. Sőt: a kora középkori eurázsiai steppei leletanyag minden Werner, Gürtel 115, Fig. 5: 1, 2, 6, 7; R. Moosbrugger-Leu, Die Schweiz zur Merowingerzeit, Bern 1971, 112; Lovas E., A bágyoggyűrhegyi népvándorláskori temető, ArchÉrt 43(1929), 249, 119: 1. 2 Werner, Attila-Reich. 1
101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A keleti párhuzamok értékelése – néhány probléma keltezési problémája és történeti értékelhetőségének korlátai mellett az is nyilvánvaló, hogy mindazon keleteurópai emlékek nagy része, amelyet a kutatás a hunokkal kapcsolatban szokott tárgyalni, nem okvetlenül a 420as évek előtti időkből való, azaz akkorról, amikor a hunok még biztosan a kelet-európai steppéken nomadizáltak. Ugyanez áll a Volgától keletre napvilágot látott hun típusú leletekre is: azok is egyáltaltalán nem feltétlenül keltezhetők 373 előttre, azaz abba az időbe, amikor még a hunok Ázsiában éltek. 3 Az sem jutna senkinek sem az eszébe, hogy a kazakisztáni Kanattas és a svájci Windisch-Oberburg egy-egy hun kori sírjaiban talált övgarnitúra4 messzemenő azonossága alapján bármilyen etnikai következtetést lehetne tenni. Mindez pedig nagy nyomatékkal arra figyelmeztet, hogy meglehet: a Tola, a Volga és a Tisza közti irdatlanul nagy steppesáv hun (típusú) leletei sokkal inkább egy korszak, egy divat – mégha azt csak bizonyos területeken és csak bizonyos népek követték is! – megnyilvánulásnak, mint egyetlen nép (etnospecifikus jellegű) emlékeinek tekinthetők.5 Ez egy újabb elgondolkoztató szempont arra nézve, hogy milyen határok között szabad tárgytípusok hasonlóságából vagy azonosságából etnikai, történeti jellegű következtetéseket levonni. A most fölvetődött probléma egy teljesen másik történeti periódus régészetének egyik alapkérdésére emlékeztet, mellyel nézetem szerint egyre égetőbben szükséges lesz szembenézni. Amikor 1895-ben Zichy Jenő gróf expedíciója elindult Keletre, hogy fölkutassa a honfoglaló magyarok elődeinek – de egyben az avarokénak is! – régészeti hagyatékát,6 az alkalmazandó módszer amilyen kézenfekvő, olyan sokat ígérő is volt. Akkoriban ugyanis még teljes joggal lehetett azt gondolni, hogy a Kárpát-medencei honfoglaló magyarok hagyatékához felhozható keleti párhuzamok - számuk már akkor sem tűnt jelentéktelennek – előbb-utóbb el fognak vezetni ahhoz, hogy segítségükkel megrajzolható lesz az ősmagyar vándorlások útvonala, és így idővel majd kijelölhetjük a magyar őshaza helyét. Azóta egy évszázad telt el, és számos, új problémákat fölvető, nagyszerű lelet, kitűnő munka és tanulságos vita sem vitt bennünket lényegesen közelebb a megoldáshoz. E viták során nagyon hosszú időn keresztül teljes joggal lehetett hivatkozni a kora középkori steppe elégtelen kutatottságára, ám mára más kutatási helyzet alakult ki, s ennek köszönhetően teljesen más fényben tekinthetünk arra a területre, mely a magyaroknak a 895-ben a Kárpát-medencébe való költözésük előtti időszakban az utolsó szállásterülete volt. Éppen ez utóbbi körülmény az, ami miatt felfokozott várakozással figyeljük a Dnyepertől nyugatra napvilágra kerülő leleteket, melyektől azt várjuk el, hogy tipológiailag a leginkább közel állhatnak a 895 utáni magyar emlékanyaghoz. Kétségtelen, hogy volt egy periódus, az 50-es és 60-as évek, amikor a Szovjetunióban a steppei típusú leleteket valóban tudománytalanul – a keleti szláv történelem szempontjait és vélt érdekeit „védve” –, ellenségesen kezelték. Ez a – közvetetten érvényesített – direktíva a későbbiekben lanyhult, s lassan elkezdett növekedni az avar, illetve szovjet/orosz terminológiával fogalmazva: preszaltovói típusú leletanyag száma, ezzel egyidejűleg ugrásszerűen megnőtt azon sírok száma is, amelyeket a kelet-európai steppén a 10–13. századi besenyőkhöz és kunokhoz lehet kapcsolni. Szembetűnő viszont, hogy teljesen hiányzanak a közbeeső évszázadokból mindazon lelet együttesek, amelyeket az ősmagyarokhoz lehet kötni; az egy krylosi (Halics szomszédságában feltárt) temetőrészlettől eltekintve egészen 1988-ig7 nem volt egyetlen temető, de még csak egy sír sem, melyet megnyugtató módon a magyarok közel 60 éves steppei tartózkodása emlékének lehetne tekinteni (szórvány kengyelleleteket, öv- és lószerszámvereteket és egy-egy temetkezési szokást leszámítva).8 Számos expedíciót, leletmentő ásatást vezettek az egykori Levédia és Etelköz területén, sírok százait tárták fel különböző régészeti korokból – s nincs közöttük olyan, amelyet több-kevesebb bizonyossággal az ősmagyarokhoz lehetne kötni! E jelenség elemzése nem a jelen munka feladata, két megjegyzés azonban az avar régészet most boncolt kérdésköre miatt idekívánkozik. a) Az első az, hogy e szerint van a Kárpát-medencében egy másik nép is, mely – akárcsak tehát az avarok – Keletről jött ide, és amelynek hagyatékát a kelet-európai steppén ugyanúgy nem lehet föllelni. E megfigyelést legelőször Bóna István tette meg, s tőle származik annak megállapítása is, hogy „történettudományunk túl sokat várt a régészettől, a kutatások 1. fáziásának örökségeként maga a régészet is túl sokat várt önmagától”. 9 Az A kelet-európai és ázsiai hun kori leletek részletes összefoglalását ld. Bóna, Hunok. M. K. Kadyrbaev, Pamjatniki rannich kocevnikov Central’nogo Kazachstana. Trudy Instituta Istorii, Archeologii i Etnografii 7(1959), 197, ris. 25; H. Hartmann, in Gallien 136, No. 191. A két lelet hasonlóságát említi Bóna, Hunok 219, No. 18: 2, 3. 5 E. Wamers a cikádák és a koponyatorzítás elterjedésével kapcsolatban mutatott rá, hogy azok nem közvetlenül a hun vándorlás emlékei, ld. Bemerkungen zu zwei Zikadenfibeln aus westdeutschen Privatsammlungen. Frankfurter Beitrage zur Mittelalter-Archaologie 2. Schriften des Frankfurter Museums für Vor- und Frühgeschichte. Archaologisches Museum 12(Bonn 1990) 49–60. 6 Pósta, Studien. 7 N. M. Bokij–S. A. Pletnëva, Zachoronenie sem’i voina-kocevnika X v. v bassejne Ingula, SA 1988/2, 99–115. A honfoglaló magyaroknál jellegzetes részleges lovas temetkezési formának (lócsontok az emberi lábaknál) a sírmellékletek bizonyos díszítőelemeivel (például az övveret keretelése) és technikai részletekkel (például nitszög ellenzőlemezkével) való együttes előfordulása egyértelműen mutatja, hogy nem 10. századi s nem besenyő temetővel van dolgunk. A temető magyar szempontú értékelése: Mesterházy K., A honfoglaló magyarok hitvilága és a monoteizmus, in Hiedelmek, szokások az Alföldön I, szerk. Novák L., Arany János Múzeum Közleményei 7, Nagykőrös 1992, 89–120. 8 A számításba jövő fontosabb leletek áttekintését, a szóban forgó probléma rövid taglalását ld. Bálint, Archaologie 140, 696. j.; uő, A 9. századi magyarság régészeti hagyatéka, in A honfoglalásról sok szemmel I, Honfoglalás és régészet, szerk. Kovács L., Budapest, 1994, 39– 46. 9 Ez az összehasonlítás először ld. Bóna, Régészetünk 44–45. 3 4
102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A keleti párhuzamok értékelése – néhány probléma idézett mondat, s még inkább annak mindennemű tanulsága – az állítmány jelen időre való átváltásával együtt – sajnos teljesen elkerülte a hazai kora középkori régészek figyelmét. b) A második megjegyzés az időrenddel kapcsolatos: mindazon tárgyak, amelyek a 10. századi Kárpát-medencei magyar hagyaték jó keleti párhuzamának tekinthetők, tipokronológiai bizonytalanságok miatt ritkán keltezhetők a 9. századra, azaz a magyarok elvonulása előtti évszázadba – márpedig ez lenne a conditio sine qua non ahhoz, hogy az ősmagyar meghatározásuk egyáltalán fölmerülhessen. Kétségkívül tudunk néhány, a honfoglalókéval rokonságot mutató tárgyról, díszítőelemről, csakhogy ezek szinte kivétel nélkül a 10. századból, azaz a magyarok etelközi tartózkodása utáni időből származnak. Ez pedig azt a következtetést vetíti elő, hogy a kora középkori steppén több tárgy sokkal inkább a használata korát, az adott kor divatját tükrözte, semmint a használóját. A jelek arra mutatnak, hogy ez így volt az avaroknál is.
103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
8. fejezet - A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák Először is fölmerül a kérdés, hogy egyáltalán miben áll, hogyan lehetséges a Kárpát-medencében hont foglaló első avar nemzedék régészeti meghatározása. Az avarok régészeti kutatásának története egyelőre megíratlan. 1 Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy szinte valamennyi, a kora avar korral foglalkozó munka szerzője számára elkerülhetetlen volt, hogy valamilyen formában ne foglalkozzék a legkorábbi hagyaték kérdésével is. Mégis joggal írta Kovrig Ilona az 1955-ben megjelent, korszakos jelentőségű munkájában, hogy a Kárpát-medencei népvándorlás kori kutatás e probléma vizsgálatát meglehetősen elhanyagolta. 2 Az igazán sajnálatos az, hogy egy-két régésznemzedékkel később sem tudunk lényegesen többet a honfoglaló avarok emlékanyagáról. A kutatók figyelme általában másfelé fordult – igaz, végtére is minden eredmény közvetve ennek megismerését is előmozdíthatja, ezért hát néhány kérdés és megfigyelés megvitatása kapcsán mégiscsak adható itt egy olyan áttekintés, amely közvetve az avar honfoglaláskor régészeti kutatására is vonatkozik. Mindez elsősorban az időrend meghatározásával kapcsolatos, amit pedig köztudott módon több módszerrel lehet/szokás elvégezni.
1. Keltezés pénzzel E módszer a leghagyományosabbak egyike, s ezt szokás a leginkább megbízhatónak tartani. Az avarok esetében ennek alkalmazása viszonylag ritkán lehetséges (22 eset),3 ráadásul a 7. század utolsó harmadától kezdve a Kárpát-medencében egyáltalán nem fordulnak elő pénzek. A pénzzel való keltezés akkor tekinthető megbízhatónak, ha a régészeti szempontok vizsgálata részletekbe menő numizmatikai elemzéssel párosul; az avar leletanyag esetében – a történeti körülményeket is messzemenően figyelembe véve – e módszer iskolapéldáját kaptuk a szegvári sír feldolgozása kapcsán.4
2. Keltezés horizontokkal és analógiákkal A pénzzel való keltezés korlátozott számú alkalmazhatósága miatt a horizontokkal és analógiákkal való keltezés a leginkább elterjedt. Ez köztudott módon a pénzzel keltezett leletegyüttesek hasonló tárgyaira építkezik, vagy ha nincsenek ilyenek, akkor olyan sírok vagy kincsek leleteire támaszkodik, amelyek végső soron mégiscsak valahogy a pénzzel keltezett együttesekhez kapcsolhatók. E módszerrel történik a 7. századi korai és középavar leletek tipokronológiai besorolása. Bóna úgy véli, hogy a kora avar kor kb. 500 tárgytípusából 30-50 db pénzzel keltezett, s bizakodik: „még néhány éremmel keltezett sírás bízvást elmondhatjuk: egyenesben leszünk.”5 Míg egyrészt nyomatékosan hangsúlyozom, hogy e klasszikus kormeghatározási módszerről sosem mondhatunk majd le, másrészt szükségesnek tartom azt is, hogy egyúttal ne feledkezzünk meg két bizonytalansági tényezőről sem. a) Az első azzal kapcsolatos, hogy a legtöbb 6–7. századi tárgytípus és díszítőelem pontos életkorát még nem ismerjük. Márpedig tudunk néhány olyan tárgytípusról, amely – legföljebb csekély változásokkal – hosszú időn keresztül divatban volt; ilyen például a kürtös végű karperec. Ez utóbbi egyik legismertebb példánya a szentendrei leletből való, mely a 607–610 közé keltezett Phokas-pénz révén a kora avar kor egyik vezérleletének számít.6 Köztudott az is, hogy ugyanez a karperectípus megtalálható a nemesvarbóki (Zemiansky Vrbovok, Szlovákia) kincsben is, melyet IV. Constantinos 668/669-ből való pénze keltez, amelynek elrejtése nem sokkal
Áttekintések, részletek: P. Tomka, Le probleme de la survivance des Avars dans la littérature archéologique hongroise, ActaOrientHung 24(1971), 234–252; uő, Awarische Bestattungssitten – Abriß der Forschungsgeschichte bis 1963, in Awarenforschungen I, 969–1023; Bóna, Vierteljahrhundert; uő, Avar leletei. 2 Kovrig, Contribution 163. 3 Garam, Münzdatierte Graber 137–147. 4 Bóna, Studien. 5 Bóna, Avar leletei 81. 6 A szentendrei solidus új numizmatikai meghatározását ld. Bóna, Avar leletei 98–104. 1
104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák ez után történhetett meg.7 Hasonlóan hosszú időn, két régészeti korszakon át maradt divatban a kettős pajzs alakú övveret is, nézzük meg például a keszthely-fenékpusztai 1. sírt, melyet mindenképpen az avar kor legkorábbi periódusába szokás sorolni,8 és az igari leletet, mely pedig a közép avar kor vezérleletének számít. 9 Ugyanezt mondhatjuk a 6–7. századi avar nagyszíjvégek egyik típusáról is, melyet Kunágota–Mersin-típusnak nevezek (ld. alább), s amely megtalálható a fennemlített, legkorábbi réteghez sorolt keszthely-fenékpusztai garnitúrában, a 6–7. század fordulójára, , illetve a 7. század elejére keltezett kunágotai leletben, 10 és a szintén már hivatkozott, a magyar kutatásban a középavar emlékanyag 1970-ben történt meghatározása óta hagyományosan a 7. század utolsó harmadába sorolt igari leletben. Önmagában természetesen nincs abban semmi meglepő, hogy egy tárgytípus akár egy fél évszázadnál is tovább divatban maradhat. A régészeti – és egyben történeti! – problémát itt az jelenti, hogy az említett lelet együttesek az avar kornak két különböző tipokronológiai csoportjához tartoznak. Az avar kor régészeti periódusait a magyar kutatás egészen a legutóbbi időkig statikusan11 vizsgálta, az egyes korszakok eltérő jegyekre fordítva a figyelmét, és szinte egyáltalán nem törődött az egyező jegyek felkutatásával. A kerámia most elkészült teljes feldolgozásában jelentkezik először a törekvés a pontos számvetésre: mely típusok mely periódusokban fordulnak elő, s melyekben hiányzanak azok.12 Hasonló áttekintések nem készültek, s még csak tervben sincsenek, az ékszerekről, a fegyverekről, a lószerszám tartozékairól s a temetkezési szokásokról – pedig az ilyen elemzések döntő módon világíthatnák meg az egyes korszakok hagyatékának egymáshoz való viszonyát, s főleg: tennék lehetővé az utóbbiak kifogástalan történeti értékelését. b) A másik bizonytalansági tényező azzal kapcsolatos, hogy csak gazdag leletegyüttesek esetében szokásos – mert leginkább csak azoknál lehetséges és érdemes! – az egyes tárgytípusok használati korát meghatározni. A magyar kutatás ezt a kérdést általában lezártnak tekinti azzal, hogy utal a Fettich N. által bevezetett „kettős keltezés” szükségességére. Ennél azonban jóval bonyolultabb helyzetről van szó; a fiatalkorban megszerzettnek gondolt és az öregkorban eltemetett tárgyak között általában 20-30-50 évnyi időbeli távolság feltételezése még messze nem meríti ki a fölmerülő szempontok és keltezési lehetőségek teljes mérlegelését. Először is köztudott módon könnyen előfordulhat, hogy egy lelet együttes kormeghatározásakor annak a legfiatalabb vagy legrégibb darabjára támaszkodunk, míg maga az együttes esetleg egy élet során állt össze abban a formában, ami a régész asztalára kerül (ez alkalommal tekintsünk el a „véletlenül”13 az együttesbe keveredett ősrégi tárgyaktól [„Altstück”]). Hogyan lehetséges eldönteni, hogy az adott sír esetében egy tárgy mellékelése a temetés időpontjában már vagy még nem volt divatban? A tárgyak készülési, használati és földbe kerülési ideje között rendkívül komplex összefüggések lehetőségei állnak fönn. Az említett összefüggések hat lehetséges variánsban fordulhatnak elő.14 Eszerint egy tárgytípus előállítási periódusa (Herstellungszeitraum) és használatban maradása (Umlaufszeitraum), valamint birtokosának élete (Lebenszeit) s a tárgy megszerzési időpontja (Erwerbungszeitpunkt) között elvileg eltelhetett igen kevés, de igen hosszú idő is (egy évtized vagy egy évszázad). Az ilyen lehetőségek módszeres vizsgálatától hiba lenne egyetlen legyintéssel elzárkóznunk. A „mi mit keltez” kérdése a kora avar kor kutatásában esetenként abszolút lényegbevágó is lehet. c) Példaként forduljunk ismét Keszthely-Fenékpusztához, ez alkalommal a horreumi temetőhöz. A körülötte kibontakozott vita lényege abban állt, hogy a Keszthely-kultúra e temetőjében talált avar típusú övgarnitúrák határozzák-e meg a sírok korát, s – következésként – teszik azt 568 utánra, vagy pedig fordítva: lehetséges lenne, hogy ezek az övek már korábban is elterjedtek volna? Az öveket a típusuk alapján kivétel nélkül mindenki avarnak tartaná, csakhogy azokon kívül nincsen egyetlen más, avar eredetűnek mondható tárgy sem ebben a temetkezési szokásait nézve amúgy sem avarok által használtnak látszó temetőben! A közzétevők által javasolt, s szerintem túlságosan korai, azaz az avar kor elé való keltezéssel kapcsolatban itt két megjegyzés kínálkozik: P. Radomersky, Byzantské mincé z pokladu v Zemianském Vrbovku, Památky Archeologické 44, 1953, 113; Bóna I., Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97, 1970, 260; a kincsben előforduló ékszereket „achaikusaknak” tartja, vö. Bóna, Avar leletei 113. 8 Bóna, Avar leletei 156, 12: 2–15. 9 Bóna, Avar leletei 104–114; 153, 9: 1. 10 Bóna, Avar leletei 127, 11. j.; Martin, Funde 71; A. Kiss, Zur Zeitstellung des „münzdatierten” awarischen Fürstengrabes von Kunágota, JPMÉ 36(1991), 67–94. 11 E jelzőt W. Pohl használta először: Das awarische Khaganat und die anderen Gentes im Karpatenbecken (6.–8. Jh.), in Völker Südosteuropas 42. 12 Vida, Kerámia. 13 Ez a „véletlen” végtelenül sokféle lehet: egy, az adott régészeti periódusban általunk már divatjamúltnak minősíthető ékszert lehet például véletlenül megtalálni, szülőktől, nagyszülőktől örökölni, sírrablás révén hozzájutni stb. – e körülmények elvileg más-más módon befolyásolhatnák az adott síregyüttes keltezését, gyakorlatilag azonban megfoghatatlanok; mindazonáltal számolni kellene velük. 14 H. Steuer, Bemerkungen zur Chronologie der Merowingerzeit. Studien zur Sachsenforschung 1977, 379–402; P. Périn, La datation des tombes mérovingiennes. Historique–Méthodes–Applications. Centre de Recherches d’Histoire et de Philologie de la IVe Section de l’École Pratique des Hautes Études V, Hautes Études Médiévales et Modernes 39, Paris 1980, 187–197. 7
105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák i. a fenékpusztai 15. sír három bemélyedő félkörrel díszített övvereteinek horizontja (M. Martin: „Aradac-Typ”) az analógiák alapján egyértelműen a kora avar kornak a második, s nem az első felébe tartozik: ilyen veret került elő a németszentpéteri (Sînpetru Gherman, Románia) sírból, Herakleios közelebbről sajnos nem meghatározott pénzével és a Linz-Zizlau-i temető 97. sírjából Herakleios 630 körül vert pénzével. 15 ii. a fenékpusztai 5. sír gyűrűjével rokon példány a budakalászi 759. sírban látott napvilágot, az utóbbit ugyancsak Herakleiosnak egy 616–625 között vert pénze segít keltezni.16 Ha valamit érnek is hát az analógiák, akkor rájuk támaszkodva annyit valószínűnek tarthatunk, hogy a Horreumnál feltárt temető nem származhatik 568 előttről. Honnan ered a veretes öv viselete s mikor terjedt az el – ezt a kérdést feszegette a jelen munkám előző része. Láttuk, iráni eredetű nem lehet, s a Dailaman-vidékiek sem tarthatók a veretes, kisszíjas övek prototípusának. Nincs kellő alap azt feltételezni, hogy az ázsiai steppéken találták fel; onnan tehát az avarok nem hozhatták magukkal. Ha viszont európai, netán bizánci eredetű lenne a veretes, kisszíjas öv, akkor is teljesen homályban van az, hogy mikor, hol és hogyan jutott volna ez el az avarokhoz, s ez az, ami külön nyomatékkal jelentkezik egy olyan temető esetében – ez a fenékpuszta-horreumi –, amely a kora avar kor első feléből származik, s minden valószínűség szerint nem avarok használták.
3. Keltezés „vegyes érveléssel” Német nyelvterületen e kifejezés („gemischte Argumentation”) jelöli azt a módszert, amely a magyarországi és általában: kelet-európai kora középkori kutatásban igen elterjedt. Ez abban áll, hogy amikor valaki egy tárgy, leletegyüttes stb. olyan régészeti és/vagy történeti értékelésébe fog, mint például a kor, az etnikum stb. meghatározása, akkor egy másik régészeti adat interpretációjára vagy valamilyen hipotézisre, igen sokszor pedig történeti adatokra, körülményekre, rosszabb esetben: történeti elméletekre támaszkodik. A mindig a megismerés biztos voltára törő európai filozófiában viszont Arisztotelész óta egyértelműen eldőltnek számít, hogy különböző nemű vagy kategóriájú dolgokat összevetni, -kapcsolni, -hasonlítani csak igen korlátozott feltételek mellett lehetséges. A régészet számára ez azt jelenti, hogy történeti adatok és régészeti tények vagy megfigyelések összekapcsolása kizárólag akkor kísérelhető meg, ha az utóbbiak abszolút kormeghatározása biztos alapon nyugszik, különben az a helyzet áll fönn, hogy egy bizonytalant egy bizonytalanul odakapcsolható adattal kívánunk értelmezni. a) A kora avar kori máglyaleletek időrendi és etnikai értékelései is tükrözik mindezen dilemmákat. Így lettek a kora avar kori máglyaleletek a honfoglalók emlékei, míg 600 táján az avarok a tetem eltemetésére tértek volna át.17 Ezen áttérés okairól semmit sem tudunk – érdekesség kedvéért fölidézhetjük: az avarok egykori alattvalói, az őket Belső-Ázsiából elűző türkök is éppen ez idő tájt hagyták el apáik temetkezési szokását, a hamvasztást és tértek át a halott földbe temetésére!18 A magyar kutatás – minden bizonnyal teljes joggal – egyöntetűen azon a véleményen van, hogy az avaroknál a halotthamvasztás belső-ázsiai eredetű rítus lehet.19 E szokás kronológiai és etnikai értékelése szempontjából lényeges lehet, hogy úgy tűnik: az egész kora avar szállásterületen, egyenletesen elterjedt.20 Ha tehát a halotthamvasztást az avarságnál archaikus, etnospecifikus vonásnak lehet tartani, akkor mit jelenthet az említett területi elterjedés? Azt-e, hogy az avarok különféle eredetű népelemei (a belső- és közép-ázsiai jövevények és a Kelet-Európában hozzájuk csatlakozók) közvetlenül a honfoglalás után egybeolvadtak, de legalábbis keverten telepedtek le? Amennyiben ez így lett volna, akkor miként magyarázható meg, hogy két másik temetkezési szokást vizsgálva az avar szállásterület nyugati és keleti fele között sokkal inkább eltérések, mint egyezések figyelhetők meg? 21 Ha viszont nem kívánjuk kétségbe vonni – az ellenkezője ugyanis nagy hiba lenne –, hogy az avar temetkezési szokásoknak volt etnospecifikus tartalma is, akkor kézenfekvő arra a teljesen triviális megállapításra jutnunk, hogy a kora avarok törzsei, csoportjai között voltak bizonyos etnikai különbségek is. (Nem véletlen, hogy az avar kutatás mindig is számolt ezzel, legföljebb a E. Dörner, Mormînt din epoca avara la Sînpetru-Gherman, SCIV 11(1960), 423–434; Ladenbauer-Orel, Linz-Zizlau Tab. 26: alul; a pénz meghatározásához ld. W. Hahn, Die Fundmünzen des 5.–9. Jahrhunderts in Österreich und den unmittelbar angrenzenden Gebieten, in H. Wolfram, Die Geburt Mitteleuropas, Wien 1987, 459; e verettípus elterjedését ld. Martin, Funde 82, Fig. 4. 16 Bóna I. meghatározása, ld. Pásztor A.–Vida T., Bizánci éremleletes sír a budakalászi avar temetőből, Studia Comitatensia 22(1991), 242– 243. 17 Bóna, Ungarns Völker 126. 18 Ecsedy, Temetési szokások 28–29. 19 Kovrig, Alattyán 181 skk; Bóna I., Későrómai és népvándorlás korszak, in Orosháza története I, szerk. Nagy Gy., Orosháza 1965, 122 skk; uő, Vierteljahrhundert 289–290; Erdélyi, Avarság 44. 20 Némethi, Lovastemetkezések. 21 A lovas temetkezések két variánsáról van itt szó, vö. Némethi, Lovastemetkezések; Kürti B., Csongrád megye avar kori településtörténetének vázlata, in Múzeumi kutatások Csongrád megyében, Szeged 1986, 26; Mesterházy, Korai avar 233–234. 15
106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák régészeti és írásos adatok egybevetése során keletkezhettek hibák.22) A fentiekből pedig arra következtetnünk, hogy a máglyaleletek nem tekinthetők etnospecifikus szokásnak. b) Az avarok 6. századi hagyatékát kutatva fölvetődött, hogy a Kárpát-medence nyugati felében az avar kor legkorábbi periódusát a kis lélekszámú temetők jellemeznék, míg a nagy temetők létesítése csak a századforduló után indult volna meg. E változást a nomadizmusról a falvakban való letelepedésre való áttérés magyarázná; az állandó téli szállások – a jövendő falvak – körül nemzetségi temetők alakultak ki.23 Minden jel arra mutat, hogy ezt a 6–8. századi eurázsiai steppén tett megfigyelések is alátámasztják. 24 Először is kétségtelen, hogy az ázsiai nomádoknál sosem keletkeztek több százas lélekszámú temetők, hiszen ezek nyilván bizonyos társadalmi (politikai?) és földrajzi koncentrálódásnak is eredményei. A kelet-európai steppéken a 7. század végétől, azaz a szaltovo–majaki kultúra kialakulásától kezdve, azaz valóban a letelepedett életmód felé vezető út első állomásánál lehet ilyen nagy temetők létesítésével számolni. Mindezek alapján a Kárpát-medence északnyugati végeinek avar megszállásával kapcsolatos tételnek van egy bizonytalan pontja: hogyan tükröznének tehát a Rába és a Marcal vonalától nyugatra a kis lélekszámú temetők egy gazdasági, társadalmi fejlettségi fokot, ha ugyanezen a területen a későbbi időkben – amikor másutt már nagy temetőkbe temetkeznek – a kis lélekszám annak lenne jele, hogy e vidéket az avarok gyepűnek tekintették? A szóban forgó történeti hipotézis tehát úgy kezel egy régészeti adatcsoportot, hogy előzőleg nem támaszkodhatott az ottani leletek és jelenségek részletes és az anyag belső törvényszerűségeire épülő kronológiai elemzésére.
4. Keltezés kiválasztott tárgytípusokkal a) E módszer is magán viseli az avar honfoglalás régészeti kutatásának jellegzetes vonásait. Bizonyos, egyedinek számító tárgytípusokról az a nézet alakult ki, hogy azok a honfoglaló nemzedékkel hozhatók kapcsolatba. Ilyennek számít a mezőszilasi típusú fülbevaló is, melynek legjobb(nak tartott) párhuzama köztudott módon az Altajban látott napvilágot.25 A kudyrgei temető egy 575/577-ben vert kínai pénznek köszönhetően a belső- és közép-ázsiai steppei típusú együttesek sorában szokatlanul jól keltezhető; e sírok megásásának kora elvileg könnyen tehető a 6. század második felére, de legkésőbb a 7. század elejére. Semmilyen tájékoztató adat sem áll viszont rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy Belső-Ázsiában általában, Kudyrge esetében pedig konkrétan: milyen a kínai pénzek keltező értéke? A Kudyrgei érme állapotáról, kopottsága fokáról a közlemények nem tesznek említést, s ez az illusztrációk alapján egyáltalán nem dönthető el. Tekintettel arra, hogy a többi Kudyrgei lelet keltező jellege még a pénzénél is bizonytalanabb, illetve tágabb periódust jelöl ki, a nagy tévedés kockázata nélkül pusztán annyit feltételezhetünk, hogy a bennünket érdeklő fülbevaló az avar kor legkorábbi periódusával egyidejű, esetleg kissé korábbi annál – ez azonban Kudryge esetében csak egy nagyon tág kormeghatározásra kínál lehetőséget. Ezzel egyidejűleg kétséges marad az is, hogy a mezőszilasi és rábapordányi26 fülbevalók szintén okvetlenül az avar kor legrégibb időszakából származnának – erre vonatkozóan ugyanis a fenti hipotézisen kívül ugyanis semmi egyéb támpontunk sincsen. Így áll a kronológia; lássuk most, mi a helyzet a tipológia felől közelítve? A szóban forgó Kárpát-medencei és altaji fülbevalók tipológiai rokonsága kétségkívül szembetűnő, ezért látszott hát kézenfekvőnek e régészeti tényt azzal a történeti elmélettel összekapcsolni, mely az európai avarság egyik etnikai komponensét az *uar néppel azonosítja.27 Csakhogy vajon e látványos következtetés mögött nem a régészet egyik őshibája: „lelet = etnikum” bújik-e meg? Mezőszilas és Kudyrge ilyen értelmű összekapcsolását megnehezíti, hogy hasonló típusú fülbevalók a két lelőhely közti kb. 5000 km-es távolság közbeeső pontjain is napvilágot láttak, ami első pillantásra még jól alá is támaszthatná a vándorlási teóriát, ha éppen azok nem lennének a 6. század közepénél vitathatatlanul korábbiak.28 Fontosnak tartom azt a körülményt, hogy mind a mezőszilasi, mind az altaji fülbevaló díszítése granulációt utánoz, s hogy a most hivatkozott kercsi fülbevaló helyi készülésével kapcsolatban nem merülhet föl kétely. Tekintettel ezen ékszerek félhold alakú formájára, e Vö. Csallány D. kuturgur-bolgár teóriáit; megalapozott kritikájuk Bóna, Vierteljahrhundert 301–303. Bóna, Népvándorlás kora 247; uő, Korai középkor 323. 24 S. A. Pletnëva, Ot kocevij k gorodam, MIA 142(1967), 181 skk; uő, Zakonomernosti razvitija kocevniceskich obs cest v epochu srednevekov’ja, Voprosy Istorii 1981/6, 52–54; J. Werner, Zur Entstehung der Reihengraberzivilization, ein Beitrag zur Methode frühgeschichtlichen Archaologie, Archaeologia Geographica 1(1956), 23–32. 25 J. Werner, Zum Stand der Forschung über die archaologische Hinterlassenschaft der Awaren, in Beitrage zur Südosteuropa-Forschung anlaßlich des I. internationalen Balkanologenkongresses in Sofia 1966, München 1966, 314; ugyanez a szöveg jelent meg in: Studijné Zvesti AU SAV 16(1968), 283–284; Bóna, Népvándorlás kora 247. E tanulmányokkal korábban egyetértve jómagam többször is az avarság belsőázsiai eredete egyik régészeti bizonyságaként tárgyaltam a szóban forgó fülbevalókat, vö. Bálint, Vestiges 203, 205. 26 A Rábapordány-Guczi-halom lelőhelyről származó fülbevaló közöletlen, a vele kapcsolatos adatokért Tomka Péternek mondok baráti köszönetet. 27 Vö. Czeglédy, From East 97, 39. j. 28 M. P. Grjaznov, Istorija drevnich plemen Verchnej Obi po raskopkam bliz s. Bol’saja Recka, MIA 48(1956), 109, ris. 18: 3, 4; Bálint, Vestiges 205, Fig. 15: 4. 22 23
107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák forma antik gyökereire, aligha gondolhatná bárki is, hogy e fülbevalótípus a steppéről származnék. Ellenkezőleg, a félhold alakú fülbevalók és a granuláció több évszázados hagyománya miatt minden okunk megvan azt gondolni, hogy a kora középkori steppei példányok utánoztak bizánci és/vagy iráni előképeket. Fontosnak tartom, hogy az egyik tipológiai előzmény az 5. század első feléből származik, 29 az ufai típusú fülbevalók csoportja30 pedig – egy teljesen más irányú tipológiai fejlődés eredményét jelentve – a 6. századból. Mindebből az is következik, hogy a mezőszilasi fülbevalók belső-ázsiai eredete a legkevésbé sem tekinthető bizonyosságnak, ami által a 6. század második felére való keltezésük is bázisát veszíti – ez esetben pedig nem marad más, mint arra gondolni, hogy egy Eurázsia-szerte elterjedt és divatos fülbevalótípussal van dolgunk. Ami az avar kaganátusban talált, mezőszilasi típusú fülbevalók eredetét illeti, azok minden bizonnyal bizánci előképek alapján helyben készültek – akárcsak sok más tárgy és ékszer a 6–7. századi Kárpát-medencében. b) Hasonló következtetésre juthatunk az álcsatokkal kapcsolatban is. Már régen fölmerült az a nézet, hogy e veretek bizánci eredetűek lennének;31 s ezt látszott igazolni a Kárpát-medencei és Közép-Dnyeper-vidéki elterjedésük is. Időközben azonban ismertté vált néhány ilyen lelet Közép-Ázsiából és a Távol-Keletről is, s ez jól egybecsengett az avarok ázsiai származásával ebből alakult ki az a vélekedés, hogy az álcsatok is Ázsiából erednének32 –, meg persze a veretes övet magát is steppei eredetűnek volt szokás tartani. Az avar honfoglaláskor jelen vizsgálata szempontjából mindenekelőtt azt tartom fontos kiindulópontnak, hogy az említett kutatók az álcsatokat az avar kornak ezen periódusával hozzák kapcsolatba, s megnyugtató, hogy ennek során nem a (feltételezett) ázsiai eredetükkel, hanem az egész korai avar hagyaték tipokronológiai elemzésével érvelnek. Mindemellett úgy vélem, hogy az álcsatok keleti származását alátámasztandó nem lehetséges a kisszámú ázsiai analógiára támaszkodni. Ennek három okát látom. i. A kazakisztáni Borizary leleteit, az övgarnitúrát tanulmányozva, 33 az utóbbi helyi (értsd: steppei) eredetét illetően kétségeink támadhatnak. Ezek az övveretek tipológiailag a martinovkai típusúak sorába tartoznak, melyek ázsiai eredetének lehetősége eddig még csak föl sem merült a kutatásban. Az irodalomban kétségkívül találkozhatunk olyan, a borizaryi leletre támaszkodó gondolattal, mely szerint az avaroknál „viszonylag kis számban” föllelhető „halfarkas” veret közép-ázsiai eredetű lenne;34 de ennek szerzője megfeledkezhetett a hasonló típusú veretek nagy Kaukázus-környéki gyakoriságáról (vö. 30. kép: A). Ha a Kazak-steppének ez az egyetlen ilyen típusú lelete azt tanúsítaná, hogy az álcsatok ázsiából erednének, akkor ugyanezt gondolnánk a vele együtt napvilágot látott kiszélesedő végű, kerek keresztmetszetű karperec európai analógiáiról is? És a borizaryi csat testén látható hármas szirom-minta a hasonló díszítésű Castel Trosinó-i csat számára vajon azt jelenthetné, hogy az – nyilván avar közvetítéssel – ugyancsak Közép-Ázsiából eredne? Ezt bajosan gondolhatjuk, lévén az említett karperec és ornamentikai elem európai gyökerű. 35 ii. Az álcsatok keleti (steppei) eredetét mérlegelve eddig mindig figyelmen kívül estek a Volga–Káma–Ural és az Ob vidékéről származó analógiáik. Ezeket ezüstből vagy bronzból öntötték és jóval kisebbek, mint az avaroknál használtak. A nyugati (avar) és északi (volgai–uráli) csoportjuk között fennálló tipokronológiai és technológiai különbséget talán nem is kell túlértékelni. Maga a tény ugyanis, hogy álcsatok Európának ebben az északkeleti sarkában is előfordulnak, már eleve figyelemre méltó körülmény; természetesen más kérdés az, hogy ezek az avarok nyugati vándorlásával semmiképpen sem hozhatók kapcsolatba. Elvileg meg lehetne viszont ezt tenni a közép-ázsiai példányokkal (mármint hogy a Belső-Ázsiába vezető út egyik állomását, vagy éppen az uarokhoz csatlakozó hionok emlékét jelentenék), de ez egyszerűen nem több, mint valamennyi lehetőség számbavétele. A három lelőhely egyikénél ugyanis a leletösszefüggések azok, amelyek nem hagynak kétséget az iránt, hogy e szórványként ránk maradt darabok a khorezmi lakosság használatában, s nem valamilyen átvonuló nomád nép birtokában voltak (Dzety-asar). A röviden már idézett Borizary teljes leletanyaga kétségkívül nem áll még a kutatás rendelkezésére, annyit mindenesetre meg állapíthatunk: az eddig közölt tárgyak között egyáltalán nem találni olyat, amely az 557 előtte való keltezésüket – ez lenne ugyanis az avarokhoz való kapcsolásuk előfeltétele – egyértelműen támogatni. Az álcsatok Káma-vidéki jelenléte mindesetre arra Morskoj Culek a Don-torkolatnál, csak részben közölt: N. Kondakof–J. Tolstoj–S. Reinach, Antiquités de la Russie méridionale, Paris 1891, 496–500; Artamonov, Istorija 77; a leletet és néhány vele rokon darabot az Ermitázsban I. P. Zaseckaja szíves engedélyével tanulmányozhattam. 30 Achmerov, Pogrebenija 127, Fig. 36: 1–3; a többi hasonló típusú fülbevaló feldolgozását egy külön munkában tervezem. 31 Supka G., A tépei népvándorláskori leletekről, ArchÉrt 33(1913), 402–405; Jankó, Pápa 134–135; e munkák helyett a nemzetközi kutatás sajnos csak L. A. Maculevic cikkét (Prjazka) ismeri; bővebben ld. még Fettich, Fémművesség 280–282, 289–293. 32 Bóna, Avar leletei 85; Garam, Bemerkungen 258. 33 B. Nurmuchanbetov, Novye dannye po archeologii tjurkskogo vremeni Juznogo Kazachstana, in Kul’tura drevnich skotovodov i zemledel’cev Kazachstana, Alma-ata 1969, 167–169. 34 Kürti, Avarok 174. 35 Hasonló kereszt alakú áttöréssel díszített nagyszíjvég az egyiptomi Achmimban is napvilágot látott, ld. O. Wulff, Altchristliche und mittelalterliche byzantinische und italienische Bildwerke I. Königliche Museen zu Berlin: Beschreibung der Bildwerke der christlichen Epochen. III, Berlin 1909, Tab. XLI: 833. 29
108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák figyelmeztet, hogy az eurázsiai steppei kultúrának itt egy sokkal összetettebb problémájával állunk szemben, semhogy e tárgytípus önmagában egyetlen néphez lenne köthető. iii. Harmadszor pedig el kell gondolkodnunk azon, hogy egyértelmű időrendi és etnikai-kulturális leletösszefüggés nélkül lehet-e egyetlen szórványleletet fölhasználni annak bizonyítására, hogy az álcsat a Távol-Keletről eredne? A Hoang-ho nagy kanyarjában számos, a steppei kultúra szempontjából érdektelen és idegen tárgyában valóban napvilágot látott egy álcsat is.36 Ez az álcsat azonban tipológiailag teljesen eltér a Kárpát-medenceiektől, s azzal a típussal egyezik meg pontosan, amely A. K. Ambroz rendszerezésében a Nevolino-típus megnevezést kapta, azaz – az általam elkülönített37 – északkelet-európai csoportjukhoz sorolható. Ezen kívül az Ordos-vidéki álcsat értékelésénél azt is számításba kell venni, hogy a lelőhelye légvonalban mintegy 2000 km-re esik az Altajtól, ahonnan a honfoglaló avarokat, illetve apáikat a türkök elűzték, de a feltételezett avar őshaza és a Hoang-ho közti a hatalmas távolságot további hipotézisekkel áthidalni már rendkívül kockázatos lenne. Éppenséggel még valamelyest könnyebb helyzetben is lennénk, ha az elterjedést illetően az ellenkező égtájban szeretnénk valamit bizonyítani. A menekülő zsuan-zsuanok egyik csoportjáról ugyanis tudjuk, hogy az Ordos-vidéken telepedett le38, ez esetben viszont – az avar álcsatok belső-ázsiai eredetét alátámasztandó – azt kellene bizonyítani a) az álcsatok az Altajból erednének, b) az ott lakó népek közül ezek a zsuan-zsuanok jellegzetes viseleti tárgyai lettek volna – minderre azonban egyetlen lelet sem kínál lehetőséget. Visszatérve az álcsatok távol-keleti eredetének hipotéziséhez: ha valóban azok lettek volna, akkor talán elvárható lenne, hogy akár álcsatok maguk, de mindenképpen valamilyen tipológiai előképeik valahol arrafelé napvilágot láttak volna. Az Ordos-vidéken erről éppen nem lehet szó, mert az a megelőző századok emlékanyagát tekintve éppenséggel viszonylag jól kutatottnak tekinthető. Mindezt lezárva – a szóban forgó távol-keleti álcsat Ural-vidéki tipológiai rokonsága alapján – reálisabbnak látom, hogy arra a nagy mennyiségű európai árura gondoljunk, mely a kora középkor folyamán Európából Kínába és Japánba került; a Selyemút virágkora éppen a 6. századra és a 7. század legelejére esett. 39 Egyúttal hangsúlyozom, hogy mindezzel a legkevésbé sem kívánom kizárni a Távol-Keletet azon régiók sorából, amelyek az avar kultúra kialakulásához valamilyen módon hozzájárulhattak. Így például ma már egyértelműnek tekinthető, hogy a hosszú fülű kengyel a 4. század végén a Távol-Keleten, s nem a steppei népeknél alakult ki – eurázsiai elterjedésük problémáját azonban még mindig nem oldja meg az, hogy az avarok Belső- és/vagy Közép-Ázsiából költöztek be Európába.40 Meg kell még itt emlékeznünk arról nézetről, mely szerint az álcsatok a Kárpát-medencében az avar honfoglaláskor idejére esnek, és készülésük a Kárpátoktól keletre eső területeken feltételezhető. A környei álcsatok rossz megtartásúként kerültek elő a sírból, de eredetileg kitűnő minőségű munka termékei voltak. A szerző nagy jelentőséget tulajdonított annak a körülménynek, hogy álcsatok – NB.: eddig – nem akadtak az avar ötvössírok leletei között, és hogy a Környén talált álcsatokat kísérő övvereteknek nincsenek jó párhuzamai a Kárpát-medencében. Ebből arra következtetett, hogy a szóban forgó veretek nem az avar kaganátusban, vagy „nem itt, illetve itt már nem” állították elő azokat.41 E nézettel csak részben lehet egyetérteni. i. Először is köztudott, hogy vannak álcsatok a bócsai leletben is, melynek korát semmiképpen sem lehet a honfoglaláskorra tenni.42 Éppily nehéz lenne akár azt igazolni, hogy a bócsai álcsatok 568 előtt, akár pedig azt, hogy 568 után, de a Kárpát-medencén kívül készültek volna. Valójában azonban a környei és a bócsai álcsatok csak annyiban állíthatók párhuzamba, hogy egyazon verettípushoz tartoznak, különben minden tekintetben eltérnek egymástól. A nagyszámú és eredetileg jó minőségű környei álcsat esetében nem világos, hogy azokat N. Egami–S. Mizuno, Inner Mongolia and the Region of the Great Wall, Tokyo–Kyoto 1935, Tab. XX: 6; e leletet Bóna, Avar leletei 85. értékesítette először az avar kutatásban; a közleményt Yoshimasa Ch. szíves fordítása révén ismerem. 37 Bálint, Landnahme 254–256. 38 Czeglédy, From East 107. 39 A Selyemútnak csak az egyes diszciplínákat nézve is óriási irodalma van, az összefoglaló jellegűek legtöbbje tudomány-népszerűsítő kiadvány vagy kiállítási katalógus. A tudományos igényű munkák a kérdéskör hatalmas kulturális és földrajzi kiterjedtsége miatt szinte kivétel nélkül részlettanulmányok, ld. például N. Xia, A Sasanian Silver Plate from the Tomb of Feng Hetu of the Northern Wei Dynasty, Wenwu 8(1983), 5–7; M. Domyo, Some Observations on the Silk with Design of Lion Hunt owned by the Horyu-ji, Bulletin of Ancient Orient Museum 3(1981), 115; Fukai, Study of Iranian Art and Archaeology. Glassware and Metalwork, Tokyo 1968, 1–7; Y. Harada, East and West, Memoirs of Research Department of Toyo Bunko 28(1970), 39–58; történeti és régészeti összefoglalást kínál H. W. Haussig, Die Geschichte Zentralasiens und der Seidenstraße in vorislamischer Zeit, Grundzüge 49, Darmstadt 1983; uő, Die Geschichte Zentralasiens und der Seidenstraße in islamischer Zeit, Grundzüge 73, Darmstadt 1988; művészeti összefoglalást: L. Hambis éd., La Haute Asie, Paris l983. 40 Irodalmát ld. W. Anazawa–J. Manome, The Tomb of Fens-Su-Fu, Northern Yen and its Problem. Kobi-Jitsu 85(1973), 9–11; I. L. Kyzlasov, O proischozdenii stremjan, SA 1973/3, 24–36; M. Littauer, Early Stirrups, Antiquity 55(1981), 99–105. 41 Salamon–Erdélyi, Környe 45. 42 Vö. Bóna, Avar leletei 85; uő, Korai középkor 324; Kiss, Frage 80; Werner, Vrap 30. 36
109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák miért okvetlenül csak idegenben állíthatták volna elő. Gyakoriságuk ebben a mindenképpen avar kori temetőben és az avar korra jellemző leletanyaggal való együttes előkerülésük inkább a helyi készülés lehetősége mellett látszik szólni. ii. Ezenkívül az avar kori álcsatoknak a Kárpát-medencétől keletre feltételezett készülése – legalábbis a keleteurópai steppére vonatkoztatva – nem hozható összhangba azzal a ténnyel, hogy az onnan tipológiailag számításba jövő párhuzamok a 7. század középső harmadából származnak, 43 ezeket tehát az avarok biztosan nem hozhatták onnan magukkal. Lehetne itt újból a kereskedelem feltételezéséhez folyamodni, csakhogy a keleteurópai steppe és a Kárpát-medence között ez időben és ilyen jellegű kereskedelem feltételezése pedig még külön bizonyítást igényelne. Ugyanígy roppant kockázatos lenne azzal a lehetőséggel előhozakodni, hogy az álcsatokat a 6–7. század fordulója táján az avarokhoz csatlakozó (hol? a keleti területeken-e vagy a Kárpátmedencében?) tarniakh és zabender népek hozták volna a Duna–Tisza vidékére. Jelenleg nincsen tehát semmi olyan körülmény, amely miatt kétségbe kellene vonnunk, hogy az avarok álcsatjai a Kárpát-medencében készültek. Az a feltételezés pedig, mely ezen álcsatok korát a 670/680-as évek tájára teszi, félreértésen alapul.44 Sokatmondónak tartom, hogy egy kivételtől eltekintve a Kaukázus vidékéről nem tudunk álcsat előkerüléséről, a Káma–Ural vidékieknek pedig tipológiai okokból egyáltalán nincsen köze az avar koriakhoz. Tekintettel arra, hogy a Kaukázus vidékén egyébként éppenséggel kiugróan magas számban láttak napvilágot 6–7. századi övgarnitúrák, az álcsatok ottani hiányát jelzésértékűnek tekinthetjük; e veretek használata tehát semmiképpen sem volt általános, az avaroknál használt típusé pedig még szűkebb területen volt elterjedve. A környeiekhez visszatérve: álcsatoknak az avar kori préselőmintákon való hiányával nem meggyőző érvelni, hiszen egy sor más avar kori ékszer és ruhadísz sem fedezhető fel az eddig ismert préselőmodelleken, különösen amikor a környei övveretek és egyéb leletek egy jó részének szintén nincs jelenleg párhuzama a kora avar kori leletanyagban. Tipológiai jellegű eltérések, illetve szokatlan vonások önmagukban még nem hordják kronológiai következtetések lehetőségét. Az avar kori álcsatok legújabb és részletes áttekintése során a jó minőségű ezüstből öntött példányok esetében szintén fölmerült az ázsiai eredet lehetősége.45 E nézet gyengéje abban áll, hogy az a néhány közép-ázsiai álcsat és általában: a 6–7. századi övveretek – a közölt fényképeik alapján – egyáltalán nem tanúskodik magasan fejlett öntéstechnikáról. A szerző szerint a Kárpát-medencei elterjedésük is alátámasztja az említett nézetet, mivel előfordulási területük egybeesik az ázsiai eredetű tárgyakéval. A következő tájakról van szó: „A Tisza-vidék, a Duna-mente és Pannóniának a Balatontól É-ra elterülő része, ahol a kora avar tárgyak elterjedtek.” 46 Ebből a „Tisza-vidék” annyiban pontosítható, hogy álcsatok a Tiszántúlon egyáltalán nem láttak napvilágot, ami pedig a későbbiekben még fontos információ lehet a számunkra. Ezen kívül annak is lehet még jelentősége, hogy az eddig ismert álcsatok lelőhelyeinek nagy része az egykori Pannonia provincia területére esik47. Ugyancsak nemrég jelent meg egy másik cikk is, melyben az álcsatok eredetével és elterjedésével az összes eddigitől lényegesen eltérő nézettel találkozunk.48 Szerzője egy igen sajátos szemléletű és módszerű könyve49 révén a kutatásban már régebbről ismert, amit azért érdemes itt fölemlegetnünk, mert egy dolog nem lehet kétséges: V. B. Kovalevskaja a kora középkori övveretek tekintetében nagy anyagismerettel rendelkezik. A könyvében feldolgozott adattömeg azonban áttekinthetetlen és bibliográfiailag ellenőrizhetetlen, olyan közlésmóddal pedig az európai kutatásban nem találkozunk jó egy évszázada, mely egyazon garnitúra elemeit mindig más és más összefüggésekben, de sosem együtt mutatja be. Ez alkalommal a szerzőnő az álcsatokkal kapcsolatban arra a gondolatra jutott, hogy azok a B alakú karikájú álcsatokból és az általa T alakúnak nevezett 50 veretekből vezethetők le. (Az utóbbiak az övdíszeknek valójában egy rendkívül ritka variánsát jelentik, s nem tévesztendők össze azokkal, amelyeket a kutatás egyértelműen T alakú veret név alatt ismer.) E nézetét bővebben nem indokolta meg s a tipológiai táblázata csak néhány, igen vázlatosan fölrajzolt álcsatból, valamint más veretekből áll, melyeket nagy földrajzi tájegységek szerint csoportosított. Az egyes veretek és ennek alapján: a régiók között (!) általa feltételezett összefüggések eleve vitatható csoportosít sokon nyugszanak. A
Mala Peres cepino és Kelegeja: ld. Bálint, Archaologie 95–100; Bylym (Észak-Oszétia), közöletlen, V. A. Kuznecov baráti szívessége révén adhattam közzé a rajzát. 44 Bott, Környe 228–229. 45 Garam, Bemerkungen 257. 46 Garam, Bemerkungen 257. 47 Első áttekintésüket ld. Bóna, Studien 40–42. 48 Kovalevskaja, Tradicii. 49 Uő, Baskirija i evrazijskie stepi IV–IX vv, in A. P. Smirnov, V. N. Cernecov, I. F. Erdeli [= Erdélyi] red., Problemy istorii drevnych ugrov (Moskva 1972) 95–117; uő, Pojasnye nabory Evrazii IV–IX vv. Prjazki, Svod Archeologiceskich Istocnikov E1–2, Moskva 1979. 50 Kovalevskaja, Tradicii 247, Fig. 2: 6–8. 43
110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák szerzőnő röviden bírálta az álcsatokkal kapcsolatos, általa ismert korábbi nézeteket (Fettich N.: „Ukrajna”,51 Erdélyi I., Ojtozi E., V. F. Gening: pontusi városok, 52 A. K. Ambroz: Távol-Kelet, ahonnan a 4–6. századi steppei népek révén került volna Európába53), míg szerinte az eredetük az Észak-Kaukázusban lenne keresendő, ahonnan e tárgytípus használata a Krím és a Dnyeper-vidék, majd onnan Baskírán és a Káma-vidéken keresztül Szibéria és Közép-Ázsia felé jutott volna el. Semmit sem olvashatunk azonban nála arról, hogy mi mutatna arra, hogy valóban a Kaukázus lenne az álcsatok őshazája, és hogy mi tette volna lehetővé ezt az elterjedést – ilyen irányú népvándorlások ugyanis biztosan nem voltak, és ilyen jellegű kereskedelmi kapcsolatokról nem tudunk. Mindemellett a szerzőnő egyáltalán nem fordított figyelmet az álcsatok kronológiájára, ami által minden tipológiai fejtegetése alapját veszti. Elterjedési térképet sem adott közzé, így hát az olvasó nem tudhatja, hogy a szerzőnő a kaukázusi eredet feltételezéséhez milyen mennyiségű és típusú leletanyagot tudott figyelembe venni, mert ő maga konkrétan csak egyetlen észak-kaukázusi álcsatra hivatkozik, mely különben a Nevolino-típusba sorolható; ezen kívül még egy, bócsai típusú álcsatról tudok, ezt az észak-oszétiai leletet V. B. Kovalevskaja cikke megjelenése után én tettem közzé.54 Abban az egyben egyetérthetünk vele, hogy az álcsatok mutatnak közös vonásokat a martinovkai típusú övveretekkel, ezt azonban sokkal inkább az azonos kronológiai helyzetük indokolja, mint az általa feltételezett közös eredet. A két típus között forma, díszítés, elterjedés és a tulajdonosok társadalmi helyzete tekintetében ugyanis lényeges különbségek mutathatók ki. Mindezek alapján jelenleg nem látom semmilyen jelét sem annak, hogy az álcsatok a Kaukázuis vidékéről származnának. Hozzátehetjük: az álcsatok szibériai és közép-ázsiai elterjedésére vonatkozó ismereteinknek – ez V. B. Kovalevskajának köszönhető – örvendetes megszaporodása mellett sem mutatkozik jele annak, hogy a keleti analógiák releváns módon játszhatnának szerepet az európai álcsatok eredetének tisztázásában. Ez pedig azt jelenti, hogy a közép- és kelet-európai álcsatokat továbbra is meg kell különböztetnünk az északkeleteurópaiaktól és az ázsiaiaktól, továbbá hogy a Kaukázust – éppen a különben nagyszámú övlelete miatt – valószínűleg kizárhatjuk a lehetséges származási helyek sorából. Úgy gondolom, hogy az álcsatok esetében – akárcsak a veretes, kisszíjas öveknél – egy olyan európai, közelebbről: bizánci eredetű jelenséggel van dolgunk,amelynek gyökerei a pontusi városok kultúrájában keresendők. c) A kutatók figyelme az avar honfoglalás kori hagyaték kutatásakor a mindennapi élet használati tárgyaira is kiterjedt. Kutatástörténetileg nagy jelentőségű volt Kovrig I. nagy cikke, melyben a szerzőnő a máglyaleletek mellett a lószerszám tartozékait is szemügyre vette.55 Ha azonban jobban megnézzük az általa összegyűjtött és az azóta ismertté vált hosszú fülű kengyelek, levél alakú lándzsahegyek és rojtos lószerszámveretek időrendi helyzetét, kiderülhet, hogy azok egyáltalán nem keltezhetők szükségszerűen a 6. századra, hanem egy részük bizonyára a 7. század első felére is. Az említett cikk természetesen nem zárja ki eleve az utóbbi keltezési lehetőséget, ha viszont az előbbi eredeti célkitűzését – az avar honfoglalás útvonalának meghatározása – tekintjük, akkor a végeredménye módszertani szempontból megkérdőjeleződik, hiszen ezen engedményünk révén az első nemzedék feltételezett emlékei összekeverednek a második és harmadik generációéval. Fölmerül hát a kérdés: e tárgytípusok egyáltalán alkalmasak-e a kitűzött cél elérésére? A szerző a hosszú fülű kengyeleket és rojtos lószerszámvereteket a szentendrei és kunágotai sírok, valamint a velük kapcsolatba állítható leletek alapján a 6. század utolsó harmadára keltezte, megjegyezve, hogy ezt a kormeghatározást egyes esetekben maga sem tartja egész pontosnak. Időközben azonban kiderült: a szentendrei sír Phokas 607–610 között vert solidusa miatt semmiképpen sem sorolható az első nemzedék hagyatékához, a kunágotai leletről pedig tipológiai elemzések mutatták ki, hogy az az I. Justinianus solidusa ellenére sem a 6. századból, hanem a 6/7. századforduló tájáról származhat. Mindazon nehézségeket áthidalandó, melyek a hosszú fülű kengyelek és a rojtos lószerszámveretek tömegének a 6. századra való keltezésével kapcsolatosak, a szerző a fennemlített „kettős keltezés” szükségességére hívja fel a figyelmet, mellyel a magyar kutatás „merev szemléletmódját” kívánja megváltoztatni. A „kettős keltezés” a magyar gyakorlatban úgy szokott jelentkezni, hogy a tárgy, illetve a sír feltételezett korához szükség kívánta esetekben néhány évtizedet hozzáadnak; ez pedig éppoly „merev” módszer,56 mint ami ellen a szerző maga is küzdeni kívánt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy idősebb egyén a sírjában általunk megtalált tárgyakra nem okvetlenül csak a fiatalkorában tehetett szert, s az is, hogy ne kerülhettek volna „modern”, azaz a temetéssel egykorú ékszerek és használati eszközök is a halott mellé. Az Fettich, Fémművesség 282. Kovalevskaja e műre hivatkozva annak 280. oldalát idézte s azt írta, hogy Fettich N. a „Fekete-tenger partvidékét (Martynovka környékét)” tartotta volna az álcsatok hazájának. A magyar kutató azonban – természetesen – nem tévesztette össze ezt a két, egymástól mintegy 250 km-re eső területet. Ezenkívül érdemes megjegyezni, hogy Fettich N. német és magyar szövege e pontnál lényegesen eltér egymástól: az előbbi szerint az álcsatok hazája a mai Ukrajna területe, míg a másodikban ugyane résznél „Az álcsatok kultúrájának hazájáról” írt (uott 124). 52 Erdélyi–Ojtozi–Gening, Newolino 37. – Kovalevskaja úgy véli, a szerzők szerint az álcsatok az Ázsiából beköltözött hunoktól származnának, holott ez Fettich N. véleménye volt, mely könyvének egy másik lapján olvasható, mint amelyet a szerzőnő idézett! 53 A. K. Ambroz, Kocevniceskie drevnosti Vostocnoj Evropy i Srednej Azii V–VIII vv., in Stepi Evrazii 17. Ambroz adósunk maradt annak magyarázatával, hogy ez a közvetítés pontosabban mikor, mely népek révén és mily módon zajlott volna le. 54 Bálint, Üc Tepe Tab. 34: 16. 55 Kovrig, Contribution 190-192. 56 Ld. legutóbb Medgyesi P., Néhány megjegyzés a közép és késő avar kor időrendjéhez, JAMÉ 30–32(1992), 255–256. 51
111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák pedig igazán túlságosan tág vélekedés, hogy az avar uralkodóréteg meglehetősen magas életkort ért el, és hogy a halott már az előző évszázad végén birtokolhatta azon tárgyakat, melyek a sírjából napvilágra kerültek – ez ugyanis nem alkalmas arra, hogy valamennyi kora avar kori tárgytípus keletkezését mintegy fél évszázaddal korábbra tehessük. A szóban forgó cikkben egy másik kérdéskörrel is találkozunk, mely szintén a honfoglaló nemzedék anyagi kultúrájának eredetével és annak meghatározásával kapcsolatos. Köztudott, hogy a kora avar kori hosszú fülű kengyelek és a lándzsacsúcsok egy csoportja rozsda nélkül kerül elő a földből; eredeti felületük tökéletesen maradt meg. Kovrig I. úgy vélte, hogy e tárgyak kiváló minősége azon vidékekkel való „friss kapcsolatokra” mutat, melyek a vasmegmunkálás magas színvonalára jutottak (volna) el.57 E gondolatmenetnek több gyenge pontja van. i. Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a kiváló minőségű kora avar kori vastárgyak lehetséges származási területének kijelölése földrajzilag rendkívül tág (Dél-Szibéria, Észak-Mongólia és az Altaj), és ez a meghatározás egyáltalán nem az onnan ismert vastárgyak minőségére, hanem az avarokkal való tipológiai rokonságára támaszkodott. Az említett mulasztás természetesen nem a szerző hibája, minthogy a szóban forgó régiókból egyáltalán nem állnak rendelkezésünkre megfelelő fémvizsgálatok. ii. Második ellenvetésünk az avar kori tárgyakkal kapcsolatos, melyekről szintén nem készült fémvizsgálat. Így hát teljesen nyitott egy alapvető kérdés: a szóban forgó kengyelek, zablák és lándzsahegyek szokatlanul jó minősége valóban a felhasznált vasércnek vagy a kovács kitűnő munkájának köszönhető-e, vagy pedig a halotti máglyának, mely a tárgy felületét védőréteggel látta volna el? Eszerint három, teljesen különböző dolog játszhatott itt döntő szerepet: nyersanyag, technika vagy temetkezési szokás, ráadásul kérdésünkre a választ nem egyszerűen ezen lehetőségek közül kell kiválasztani, mert a fentiek egymással is kombinálódhattak. Nyilvánvaló tehát, hogy megfelelő fémvizsgálatok nélkül e kérdésben nem célszerű nyilatkozni. iii. Harmadjára arra kell emlékeztetnünk, hogy az 1955 óta ismertté vált kelet-európai leletek a kérdés árnyaltabb megközelítését teszik lehetővé; ami természetesen nem befolyásolja Kovrig I. cikke érdemeinek helyes megítélését. E leleteknek már puszta léte is megváltoztatta azt az elterjedési képet, amelyből a szóban forgó teóriák fakadhattak. A Zemarchos-féle követségnek vastárgyaikkal dicsekedő58 türkökről szóló adattól (Menandros fr. 26.) függetlenül az eddig feltárt kora középkori belső-ázsiai vas emlékanyag minősége – a közlemények alapján is59 nyilvánvaló módon, s nem kell ehhez sok leletet kézbe venni – mindenekelőtt kétségtelenné teszi: egyszerűen nem lehet többé Belső-Ázsiára hivatkozni mint kiváló minőségű vastermékek előállítási központjára. Ebből következően automatikusan elesik annak lehetősége, hogy egy Kárpát-medencei régészeti jelenséget egy belső- és közép-ázsiai nép gyors Európába való átköltözésével kapcsolatba hozhassunk. Az új kelet-európai leletek fényében az avar tárgyak kiváló minőségével kapcsolatban föntebb fölmerült alternatíva (nyersanyag, technika vagy temetkezési szokás) első pillantásra továbbra is fönnáll, mert tudunk kiváló minőségű vastárgyakról hamvasztásos sírokból, máglyaleletekből és hagyományos, földbe való temetkezésekből egyaránt.60 (Ezek egymástól olyan távolságokban láttak napvilágot, hogy nem lenne könnyű egyetlen műhely, még kevésbé egyetlen nép termékeinek tartani!) Azt hiszem viszont, hogy előreviszi a kérdés megoldását a Mokraja balka-i 39. katakomba leletanyaga. E sírt Phokas pénze keltezi (mellesleg: minimum fél évszázaddal az avarok elvonulása utáni időre!); a mellékletekkel gazdagon ellátott férfi mellett többek között egy egyélű vaskard is volt. Valamennyi más vastárgy a szokásos módon korrodeálódott és az általában tapasztalható megtartású volt, a kard egyedül viszont olyan állapotban volt, hogy az ásatáson azzal hegyezték a ceruzákat!61 E lelet esetében tehát egyértelműen megállapítható: i. a kard pengéjét nem a halotti máglya tüze edzette meg,
A „friss belső-ázsiai kapcsolatok” kifejezés (Kovrig I., Adatok az avar megszállás kérdéséhez. ArchÉrt 82[1955], 40) a cikk francia nyelvű változatában visszafogottabban szerepel: „...montrant une affinité...”, ld. Kovrig, Contribution 178. 58 Mint Menandros maga megjegyezte, „...ezzel a fitogtatással arra céloztak, hogy van nekik vastermő földjük” (Moravcsik Gy. fordítása). Kézenfekvő, hogy a dicsekvésből még nem okvetlenül csakis a vas kiváló minőségére kell következtetnünk, hanem szerintem sokkal inkább a vaseszközöknek az adott vidéken és/vagy népnél való megbecsült voltára. 59 A belső-ázsiai türk leletanyagból személyesen a moszkvai Történeti Múzeumban őrzött anyagot állt módomban tanulmányozni, D. L. Talis engedélyével, 1978-ban. 60 J. V. Kucharenko, O nekotorych archeologiceskich nachodkach na Charkov’s cine, KSIIMK 41(1951), 101, Fig. 6, 7 (ezek korát A. I. Semënov szíves szóbeli közlése szerint a készülő munkájában a 6. századra teszi); A. P. Runic, Dva bogatych rannesrednevekovych pogrebenija iz kislovodskoj kotloviny, SA 1977/1, 251, ris. 3: 28; 253; a közöletlen dyrsói vastárgyakról a Pálfay Krisztina (akkor: MTA Régészeti Intézete) által novorosszijszkban készített fényképek alapján tudok, A. V. Dmitriev szíves engedélyével hivatkozhatom rájuk. 61 A. P. Runic, Alanskij mogil’nik v „Mokroj balke” u goroda Kislovodska, Materialy po Archeologii i Drevnej Istorii Severnoj Osetii 3(1975), 145. 57
112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A honfoglaló nemzedék(ek) régészeti hagyatékának meghatározása – módszerek, problémák ii. a többi vastárgy szokásos, rozsdás állapota egyértelművé teszi: a Mokraja balka-i kardpenge kiváló megtartása nem kedvező talajösszetételnek, hanem valami egyébnek a következménye. Ennek alapján a Mokraja balka-i lelet esetében bizonyossággal állítható: magas színvonalú, egyedi kézműves munka termékével állunk szemben. Amíg pedig fémvizsgálatok ezt nem tisztázzák, nem alaptalan tehát azt feltételeznünk, hogy egyes kora avar kori vastárgyak kitűnő megtartása – más, kiváló minőségű termékekhez hasonlóan (például a szürke és fekete kerámia) – nem egy bizonyos temetkezési szokás, hanem magas színvonalú kézműves tevékenység következménye. A kora avar kori vasleletek egy részével kapcsolatban nemcsak a magyar kutatásban terjedt el az ázsiai eredet hipotézise. Kovrig I. szóban forgó cikkére hivatkozva J. Werner úgy vélte, hogy az avar kengyelek (ilyen általánosításról a magyar régésznő munkájában nem volt szó!) szokatlanul jó minőségűek, s ezt a kézműves hagyományukat az avarok a közép-ázsiai hazájukból hozhatták magukkal.62 Nézete szerint a 6. század első felében a kínaiak tehetségesebbek voltak, mint a perzsák, a bizánciak és a germánok, akik nem tudták elérni ezt a kézműves színvonalat. Az európai avarok apáinak a kínaiakkal való érintkezési helyére és főleg körülményeire vonatkozóan legföljebb kockázatos feltételezésekbe bocsátkozhatnánk, az viszont bizonyos, hogy a kínai és koreai leletek mutatják: a kínaiaknak egyáltalán nem kellett a 6. századig várniuk ahhoz, hogy a kengyel használatát éppen az avaroktól eltanulják.63 A fentiekből azt a következtetést szűröm le, hogy a kora avar kori lószerszám jellegzetes tartozékai sem tipológiai, sem időrendi szempontok miatt nem alkalmasak arra, hogy segítségükkel meghatározzuk a honfoglaló nemzedék hagyatékát. Ez persze csak egy módszertani jellegű megállapítás, ami nem zárja ki egyúttal annak lehetőségét is, hogy a szóban forgó tárgytípusokat ne használhatta volna az avaroknak a Kárpátmedencében elsőként megtelepedő generációja. d) Hasonló kételyek ébredhetnek bennünk akkor is, ha másféle kérdéseket teszünk föl. Egy ilyen a lószerszám szóban forgó tartozékainak a Kárpát-medencében való területi elterjedésével kapcsolatos. Régebben a magyar régészeti és történeti kutatásban elterjedt volt az a nézet, hogy leletek segítségével meg lehetne rajzolni a kereskedelmi utakat. Így született az a gondolat is, hogy a 6. századi hosszú fülű kengyelek és rojtmintás lószerszámok az évszázadokkal korábbi, római kori úthálózattal összevethetők lennének, s az előbbiek elterjedése egyben az avar történelem korai állomásait is tükröznék.64 E szemléletmód bírálatára csak jóval később került sor,65 de az utóbbinak köszönhetően ma már senki sem vállalkoznék arra, hogy a kora középkori Kárpát-medencében régészeti leletekből útvonalakra következtessen. Egy másik kérdés egy olyan problémát érint, mely nagyon messze vezet bennünket és némi módszertani tanulságot is sugall. Arról a tényről van szó, hogy az avar honfoglalás menetének megrajzolásához fölhasznált lándzsahegyekkel és lószerszámveretekkel egyező típusúak egyáltalán nem kerültek elő a Kárpátoktól keletre. Ebből arra kell következtetnünk, hogy ezeket már az új hazában állították elő. Ha viszont megnézzük a kora avarok anyagi kultúrájának többi jellegzetes elemét is, akkor nagy meglepetéssel ugyanezt állapíthatjuk meg: az avarok legfontosabb tárgytípusai vagy ismeretlenek az eurázsiai steppéken, vagy pedig azok ott sem okvetlenül steppei eredetűeknek mutatkoznak. Ezek a gondolatok arra késztetnek, hogy a korai avarság régészeti hagyatékát most ebből a szemszögből vegyük nagyító alá. A kora avar kori régészeti kultúra fontosabb elemeit szemügyre véve a lehetséges eredet tekintetében 3 csoport körvonalazódik ki a kutató előtt.66
Werner, Gürtel 117. Dien, Stirrup. 64 Kovrig Contribution 177, 106–108. j., további irodalommal; hasonlóan látja Bott, Környe. 65 Bóna, Vierteljahrhundert 289. 66 A kora avar kori hagyaték hasonló csoportosítása első ízben Kürti, Avarok c. munkában látható. 62 63
113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
9. fejezet - A kora avar hagyaték forrásai 1. A steppei alapok Magától értetődő, hogy a kora avar kultúra alapjait a kiterjedésében hatalmas és kultúrájában sokszínű eurázsiai steppei régészeti műveltségben kell keresni; az avar kultúra steppei eredetű, illetve a leginkább a steppén elterjedt összetevői letagadhatatlanok.1 Fölösleges lenne bővebben magyarázni, hogy ezek között is miért a lószerszám és a fegyverzet jelenti a legjobban képviselt leletcsoportot; jól megtalálható tehát Keleten mindkét kengyeltípus (a hosszú és a hurkos fülű), a lószerszámvereteknek kettős sorban való elrendezése, a korbácsvég, az íjászfelszerelés (csontlemezes íj, tegez és csontlemezes díszítései, jellegzetes nyílcsúcstípusok), lemezpáncél és balta.2 Azt sincs értelme itt részletezni, hogy az avarok számos temetkezési szokása szintén a steppéről származik, vö. a lovas temetkezések, a padmalyos temetkezés, a halotti máglya-áldozat. A kerámiában is megfigyelhető bizonyos keleti hatás,3 amint – elterjedt nézet szerint – a fémedények is mutatnak a keletiekkel bizonyos egyezéseket. a) Közel két évtizeddel ezelőtt élénk vita zajlott azzal kapcsolatban, hogy a kora avar kori szürke kerámia helyi eredetű-e, avagy Ázsiából származik.4 Mindkét tétel képviselői nyomós szempontokra tudtak hivatkozni; így például aligha vonható kétségbe, hogy az alul hasasodó (körte alakú) edények, valamint a bepecsételt díszítés az avar vándorlás előtti időkben (de akár később is) ismeretlen volt az eurázsiai steppéken. Az is nyilvánvaló viszont, hogy a kézzel formált és korongolt kerámia között éles kulturális és ebből következtetve etnikai különbséget történetietlen, s e nézet gyökereit nézve: tudománytalan dolog feltételezni. 5 E vita óta lényeges változás állt be az avar kori telepkutatásban: házak és egyéb telepjelenségek, sőt: falurészletek feltárása már egyáltalán nem megy ritkaságszámba.6 Az avar kori kerámiának teljesen új típusait fedezték fel, ezek között nem egy a korai periódusba tartozik.7 Az új kerámiafajták sorából a fekete kerámiát itt külön is meg kell említenünk, mert ennek kutatása hozzájárulhat a szürke kerámia eredetkérdéséhez is. Azt kellene tisztázni, hogy a két kerámiatípus technológiájában valójában mekkora a különbség, az miként értékelendő. Ennek a témánk szempontjából azért van nagy jelentősége, mert a fekete kerámiáról kiderült, hogy az az avar korban helyi eredetű.8 Esetenként előfordulhat, hogy a természettudományos vizsgálatok teljesen eltérő képet tárhatnak elénk, mint amit a hagyományos tipokronológiai vizsgálatok kapcsán az elterjedési térképek révén kaphatunk. Így változott meg lényeges módon a szürke kerámia mind ez ideig tipológiailag és földrajzilag egységesnek látszó elterjedési képe. Néhány, a Tiszántúlon napvilágot látott kerámialelet agyagjának elemzése ugyanis kimutatta, hogy azok a Dunántúl területén működött műhelyek (Intercisa és Szekszárd környéke) termékei.9 A szekszárdi fazekaskemencék leletei között nagy számban volt jelen szürke és fekete kerámia is, nem egy kiöntőcsöves edény. E körülménynek az adhat jelentőséget, hogy a kora avar kori szürke kerámia kiöntőcsöves példányai tipológiai és – részleteiben nem vizsgált – technológiai szempontból bizonyos kapcsolatot mutatnak a szogd város, Pendzsikent leleteivel.10 E megfigyelés beépült az újabb magyar kutatás eredményei közé, miközben ezen rokon vonások mellett nem esett viszont szó azon hasonlóságokról, melyek egyfelől a kora avar kori, másfelől a gepida és langobard kerámia között a technológia, a tipológia és a díszítés tekintetében megfigyelhető. 11 Nagy, Zichy 402. Bóna, Fejér megye 242; L. Kovács, Der landnahmezeitliche Grabfund von Hajdúböszörmény-Erdős tanya, ActaArcHung 33(1981), 99, Fig. 7. 3 T. Vida, Chronologie und Verbreitung einiger awarenzeitlicher Keramiktypen, Antaeus 19–20(1990–1991), 131–144; uő, Zu einigen handgeformten frühawarischen Keramiktypen und ihre östlichen Beziehungen, in Awarenforschungen I, 517–577. 4 D. Bialeková, Zur Frage der grauen Keramik aus Graberfeldern der Awarenzeit im Karpatenbecken, Slovenská Archeológia 16(1968), 205– 227; Gy. Rosner, La céramique grise des VIe–VIIe siecles et ses problemes ethniques dans le bassin des Carpathes, MittArchInst, Beiheft 1, Budapest 1972, 45–50; uő, Avar kerámiaközpont Szekszárd környékén, BÁMÉ 8–9(1977/78), 103–108; Bóna, Vierteljahrhundert 323; uő, Dunaújváros 73–76, 150–152; Kürti, Avarok 178. 5 Bóna, Dunaújváros 73, 152; Bálint, Eperjes 42–43. 6 Vö. Kiss, Kölked 185, 1. j.; 188 skk; Tomka P., Avar kori település Győr, Bokányi Dezső utcában, Arrabona 24–25(1988), 35–61; Bálint, Eperjes. 7 Vida T., A korai és középavar kori kerámia, doktori értekezés kézirata, Budapest 1993, melyet a szerző baráti szívességéből ismerek. 8 Vida T., Újabb adatok az avar kori „fekete kerámia” és a korongolatlan cserépbográcsok kérdéséhez, MFMÉ 1984–85/2, 385–398 és az előbbi jegyzetben idézett munkája. 9 M. Balla, Provenance Studies of Avar Ceramics by Neutron Activation Analysis, in Conference 131–133. 10 Bóna, Dunaújváros 75; 90, 90. j. 11 Vida T., A korai és középavar kori kerámia, doktori értekezés kézirata, Budapest 1993. és Tóth Á., Gepida fazekasság, in Hunok – gepidák – langobardok 75. 1 2
114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
Természetesen szó sem lehet arról, hogy az előbbit az utóbbiak folytatásának tartsuk (ezt a különbségeik alapján kizártnak tekinthetjük), de a jövőben foglalkozni kellene annak lehetőségével is, hogy a Kárpát-medencei 6. századi germánok és a 6–7. századi avarok fazekassága nem valamilyen közös forrásból táplálkozhatott-e. Van egy, a germán és a kora avar kultúrában egy másik hasonlóság is, ennek meglétéről már hosszú ideje tud a kutatás. A kora avar övveretek egy részét díszítő ún. II. stílusról van szó, melynek germán gyökereit illetően nem merülhet föl kétség (ld. alább).12 Minthogy pedig a kerámiánál, bizonyos ékszereknél (például kürtös végű karperec), technikáknál (tausírozás) s az ornamentikában is találkozni germán jellegű(nek tartott) hasonlóságokkal, már „csak” annyi vár tisztázásra, hogy a germán és a kora avar szalagfonatnál megfigyelhető rokonság milyen mértékben magyarázható germán népcsoportok továbbélésével vagy valamilyen kézműves hagyomány továbbélésével.13 Amennyiben pedig ez utóbbi valószínűsíthető, akkor azt kell eldönteni, hogy ezek esetében helyi, a Kárpát-medencében a népvándorlásoktól háborítatlanul működő műhelyekre kell-e gondolni (ezt tartom kevésbé valószínűnek), vagy inkább a bizánci, pontosabban: a provinciális bizánci kultúra évszázadokon át folyamatosan ható kisugárzásának. Bizánc hatása nemcsak a vele közvetlenül szomszédos régiókban és Európa távolabbi területein mutatható ki, hanem a birodalom keleti szomszédságában is – e könyv első fele részben ezzel is foglalkozott. Tekintettel a bizánci kézműveseknek fentebb már említett többszöri áttelepülésére, illetve áttelepítésére a szászánida birodalomba (ld. I.5.2. fejezet), mely például a késő antik, illetve bizánci üvegek, selymek ázsiai hatásában, Romulus és Remus történetének átvételében, a solidusok utánzásában, illetve utánverésében, de még a legautentikusabbnak tartott iráni szenmurvábrázolásban is tetten érhető, 14 késő antik–bizánci hatásnak tulajdonítható a Közép-Ázsiában a 4. század előtt ott idegen kiöntőcsöves edények és agyagkulacsok használata. Az analógiák történeti értékelésében tehát nagyfokú óvatosság ajánlatos; a szembetűnő tipológiai rokonság ugyanis nem szükségszerűen jelent közvetlen etnikai kapcsolatot. Az említett kerámiatípusok esetében: elvileg számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy a korai avarok Közép-Ázsiában – Khorezm, Irán közvetítése révén – vagy a Kárpát-medencében – balkáni műhelyek hatására – ismerkedtek meg a kiöntőcsöves edényekkel és az agyagkulacsokkal; dönteni e témában majd csak mindkét régió leleteinek részletes tipológiai elemzése után lehet. b) A közelmúltban jelent meg egy tanulmány, mely az avar kor legkorábbi periódusába sorolható tárgytípusokat tárgyalja, s amelyben a fentiekben áttekintett leletek nagy része szintén ázsiai eredetűként szerepel. 15 Ezek sorában a szegvári típusú, piramisdíszes fülbevaló feltételezett ázsiai származását – a megfelelő ázsiai leletek hiányában és a nagyszámú kelet-európai késő antik előzmény alapján – nem látom bizonyíthatónak. A szóban forgó ékszerleleteket nemrég egy elemző munka három tipológiai csoportra osztotta, 16 melyhez másfél évtized múltán sem lehet sok újat hozzáfűzni. Az első, legismertebb variánsukat az inota–szentendrei típus jelenti; ezeket nagy gömbök és néha üvegberakás díszíti. A Kárpát-medencén kívül megtalálhatók Görögországban, Cipruson, a Krímben, a Dnyeper és Dnyeszter közti steppén, Abcháziában és az Észak-Kaukázusban17 – ez tehát egy általánosan elterjedt, bizánci eredetű ékszer volt. A Szegváron találthoz hasonlók alkotják a második típust, ezek sima felszínét teljesen beborítják az egyforma nagyságú granulációs gömbök. Úgy látszik, hogy ez a Kárpát-medencei 2. avar generációhoz kapcsolódott18 – másként fogalmazva: tehát ez sem a honfoglaló nemzedék ékszere volt. A Kárpátoktól keletre ugyanazokban a régiókban fordul elő, mint a szentendrei típus (Délkelet-Európából nem tudunk hasonlók előkerüléséről). 19 A harmadik variánst a Deszk-típus képviseli, melynek oldalain középen háromszög alakzatok láthatók, a granulációs gömbök ezeket és a fülbevaló oldalait díszítik. Figyelemre méltó, hogy az avar kaganátuson belül egyedül ez a típus mutat viszonylag korlátozott területi elterjedést,20 az első kettő lelőhelyei egyenletes megoszlást mutatnak. Nem áll ellentétben ezzel az a kép sem, amelyet a keleti párhuzamok területi elterjedése mutat: a Kárpát-medencétől keletre előkerültek közül a Bóna, Awaren 13; Nagy, Tierornamentik; Haseloff, Tierornamentik 27–47. Ld. például Márkiné, Karkötők 65; Kürti, Avarok 178; T. Vida, Chronologie und Verbreitung einiger awarenzeitlicher Keramiktypen, Antaeus 19–20(1990–1991), 131–144; uő, Zu einigen handgeformten frühawarischen Keramiktypen und ihre östlichen Beziehungen, in Awarenforschungen I, 517–577. 14 C. Manson Bier, Glass, in The Royal Hunter. Art of the Sassanian Empire, New York 1978, 151; M. Medley, T’ang Gold and Silver, Colloquies on Art and Archaeology in Asia 1(London 1971), 19–24; N. N. Negmatov–V. M. Sokolovskij, „Kapitolijskaja volcica” v Tadzikistane i legendy Evrazii, in Pamjatniki kul’tury, Moskva 1975, 438–458; M. E. Masson, Zolotoj medal’on vizantijskogo oblika iz Achangarana, Otecestvennye nauki v Uzbekistane 7(Taskent 1972), 29–38; V. V. Kropotkin, Klady vizantijskich monet na territorii SSSR, Svod Archeologiceskich Istocnikov E4–4(Moskva 1962), 46, 47, 51; P. O. Harper, An Eight Century Silver Plate from Iran with a Mythological Scene, in Islamic Art in The Metropolitan Museum of Art, ed. R. Ettinghausen, New York 1972, 166, 35. j. 15 Garam, Bemerkungen. 16 Bóna, Studien 39–40. 17 Bálint, Landnahme 257, 2. térkép: a. 18 Bóna, Studien 42. 19 Bálint, Landnahme 257, 2. térkép: b. 20 Korábbi adatgyűjtésemet – ld. előbbi j. – Garam É. katalógusa jelentősen kiegészíti, ld. Garam, Katalog Tab. 29: 4, 5; 3: 7; 71: 7; 2: 7; 2: 5; 32: 7. 12 13
115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
legtöbb a szentendrei típusúval, kevesebb a szegvárival egyezik meg, míg olyanról, mely a deszki típusúhoz sorolható, csak egy példányról tudok. Mindebből arra következtethetünk, hogy – miként a szentendrei típusúak legtöbbjét a Pontus-vidék „bizáncinak” nevezett műhelyei termékének lehet tartani21 – a deszki típusú fülbevalók nagy valószínűséggel avar termékeknek tarthatók. A piramisdíszes fülbevalók keleti párhuzamai a legkevésbé sem utalnak arra, hogy ezen ékszerek az avaroknál ázsiai eredetűek lennének. Eddig ugyanis a Volgától keletre még egyetlen példányuk sem látott napvilágot, de úgy gondolom, hogy még néhány, a jövőben Ázsiában esetleg előkerülő lelet sem lenne elegendő ahhoz, hogy a szóban forgó típusú fülbevalók eredetét ne Európában, pontosabban: ne a bizánci kultúrában keressük. Ezen ékszerek az antikvitás kezdete óta ismert formákra mennek vissza, közvetlen tipológiai előzményeik pedig kétségkívül azok a fülbevalók, amelyeket a kutatás jelenleg a 3–4. századra keltez, s amelyek legnagyobb része – amikor ez egyáltalán megállapítható – a Fekete-tenger partvidékéről vagy éppen Elő-Ázsiából került a világ múzeumaiba.22 Az imént idézett áttekintés szerzője úgy látja, hogy az avarok ázsiai eredetűnek tartható tárgyai a Tisza–Maros– Aranka közében és Délkelet-Pannóniában terjedtek volna el, míg azok a Duna–Tisza közén feltűnően ritkák. Figyelme ezt követően már a honfoglalók nemzedéke által betelepített területek meghatározására irányult; ezek szerinte a Tiszántúl, illetve a folyómente és a Dunántúlnak az a nagy háromszöge, mely a mai Sopron– Keszthely–Pécs városok vonalától északkeletre esik. Az avar kultúra eredetével kapcsolatos nézete rendkívül messze vezet bennünket, ha egyetértünk vele abban, hogy az említett két régió az 568 előtti gepida és langobard szállásterülettel esik egybe. (Ezután annak már kisebb is a jelentősége, hogy a Duna–Tisza közét az avarok csak egy későbbi periódusban népesítették volna be.) Az avar kutatásban a honfoglalás kori leletcsoport meghatározása körül megfigyelhető bizonytalanságok részben abból erednek, hogy az avar (anyagi) kultúra ázsiai gyökereit a teljességükben (még?) nem sikerült föltárni. A steppe jellegzetes örökségeként szokás számon tartani a kora avar kori csonttárgyakat: tűtartókat, csatokat,23 „bogozókat”, az övről lecsüngetve viselt függesztőket, tégelyeket. 24 Hangsúlyozandó azonban, hogy e tárgyak csak a Kárpát-medencében kapcsolódnak az avarokhoz; az avar emlékanyagon belül a steppei vonások tehát valójában csak az európai környezettől való eltérésben mutatkoznak meg, míg ugyanezeknek Keleten nincsen semmilyen etno- vagy kultúrspecifikus jellege (vagy legalábbis eddig nem fedeztek föl ilyet), a feltehetőleg legkülönfélébb etnikai környezetben kerülnek elő. A „bogozókkal” még bonyolultabb a helyzet: ezeket a kutatás hallgatólagos egyetértéssel az avar jellegzetességek sorában tartja számon, melynek révén az Al-Duna mentén, a Balkánon napvilágot látott példányo25 valóban könnyen könyvelhetők el „avar hatásként” – csakhogy nincsenek ilyen tárgyak a kelet-európai és az ázsiai steppén! Átfogó tipokronológiai elemzésre várnak az Eurázsiában talált hosszú és hurkos fülű kengyelek, valamint az íjászfelszerelés tartozékai. 26 Hasonló áttekintő munkára lenne szükség annak eldöntéséhez is, hogy a vas lemezpáncél távol-keleti, közép-ázsiai27 vagy netán bizánci közvetítéssel jutott-e el az avarokhoz, mert ezzel kapcsolatban jóval több közhely él a nemzetközi kutatásban, mint ahány részletelemzés áll rendelkezésre. A viselet és a temetkezési szokások területéről a férfiaknál az 1-3 db gyöngynek és a fülbevalóknak magánosan, azaz nem párosával történő viseletét, az övnek a leoldott helyzetben, azaz a derekat körülfogva való sírba helyezését, a kardnak és tegeznek a halott jobb oldalára való fektetését, valamint a felajzott íjnak a koporsó tetején való eltemetését tekintik az ázsiai hagyaték részének.28
Bóna, Studien 42. Például I. T. Nikulice, Issledovanie getskogo mogil’nika Chanska-Luterija, in Archeologiceskie issledovanija v Moldavii, Kisinëv 1972, 117; Gli oro di Taranto in eta ellenistica, ed. M. De Juliis, Milano 1984, 162–164, No. 74, 75, 77, 78; 173, No. 92; 175, No. 94; B. DeppertLippitz, Griechischer Goldschmuck, in Kulturgeschichte der Antiken Welt 27, Mainz 1985, 231, Fig. 167; A. Mócsy (Hg.), Die spatrömische Festung und das Graberfeld von Tokod, Budapest, 1981, Fig. 45; Pagan and Christian Egypt, Brooklyn Museum 1941, 93–94, No. 83; P. F. Davidson–A. Oliver Jr., Ancient Greek and Roman Gold Jewelry in the Brooklyn Museum, Wilbour Monographs 8, The Brooklyn Museum 1984, 83–84, további leletek adataival. 23 Mesterházy K., Népvándorláskori csontcsatok, ArchÉrt 96(1969), 242–245. 24 A híres mokrini tégelyhez hasonlók teljesen ismeretlenek ugyan Belső-Ázsiában, magukat a rajzokat mégis onnan származtatják, vö. László Gy., A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása, Kolozsvár 1946, 2–21; legutóbb Kürti, Avarok 173. 25 Kondiæ–Popoviæ, Caricin grad tabl. VI: 12; Popoviæ, Svetinja 26, Fig. 20: 4; G. Gomolka–Fuchs, Die Kleinfunde vom 4. bis 6. Jh. aus Iatrus, in Iatrus–Krivina II, Schriften zur Geschichte und Kultur der Antike 17(Berlin 1982), Tab. 66: 510. 26 A. I. Semënov a kora középkori steppei íjakról készített egy összefoglaló jellegű cikket; szíves szóbeli közlése szerint e munkája sajtó alatt van. 27 J. Werner távol-keleti tanulmányútjának gyümölcse az Adelsgraber von Niederstotzingen bei Ulm und von Bokchondong in Südkorea, BAW Phil.-Hist. Kl. Abhandlungen 100 (München 1988) c. mű, mely mellett használni kell azt a cikket is, amely ugyanabban az évben jelent meg, s amelynek szerzője az ázsiai leleteket első kézből ismeri: W. Anazawa, „Mongolian Bowl Type” Helmets (Spangenfederhelm) and Military Technology in the 4–7th Century A.D., Kokogaku Soko 2 (T. Saito-Emlékkönyv), Tokyo 1988, 772–774 (rezümé). 28 Bóna, Lovassír 27–29. 21 22
116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
c) A karikás markolatú, 3-as alakú függesztőfüles kardokat korábban az avarok távol-keleti kapcsolatai jeleként tárgyaltam, s használatukban – a P-fülűekkel szembeállítva – még másféle vívómodort is feltételeztem.29 Kétségtelen, hogy az ilyen kardmarkolatok tipokronológiai előképei föllelhetők a világ e távoli részében, ilyetén értelmezésük azonban az avarok esetében súlyos időrendi akadályba ütközik, ami által az említett kombinációk alapjukat vesztik. Arról az egyszerű tényről van szó, hogy a szóban forgó kardtípus az avaroknál két-három nemzedékkel a honfoglalásuk után jelenik meg,30 tehát egyszerűen nem is lehet keleti örökségük. Egy nemrég megjelent cikk szerzője a karikás markolatú avar kardokat az Altaj Berel nevű folyója mentén előkerült 4–5. századi kardokkal hozta kapcsolatba.31 Ez a párhuzamba állítás tipokronológiai szempontból nem látszik hibátlannak; előzményként minden tekintetben kézenfekvőbb és buktatókkal kevésbé megterhelt lett volna a mandjelosi kard markolatvégén látható ovális karikára32 hivatkozni.33 Nem lehet ugyanis kétségünk aziránt, hogy ez utóbbi sírlelet az avar kornak egy régebbi periódusából való, mint amelybe a karikás markolatú, 3-as alakú függesztőfüles kardok tartoznak. Az sem szorul bizonyításra, hogy a mandjelosi lelet nemcsak időrendileg, de még etnikailag és kulturálisan is lényegesen közelebb áll a most tárgyalt Kárpát-medencei leletekhez, mint az Altaj-vidéki emlékanyag. A mandjelosi lelet esetében az jelenthet problémát, hogy a markolat ovális karikája (még?) nem 3-as alakú, hanem egy sajátos formájú függesztőfüllel együtt fordul elő. A karikás kardmarkolatokhoz magam is hivatkoztam addig kevéssé ismert távol-keleti párhuzamra34 – az Ázsia-centrikus szemlélet szellemében s tekintet nélkül arra, hogy a tárgyalt koreai kardok lelőhelye légvonalban 3500 km-re esik az avarok feltételezhető belső-ázsiai őshazájától. Természetesen meg lehet tenni, hogy valaki – Európából nézve többé-kevésbé egyetlen kulturális régiónak kezelje ezt a fél Európának megfelelő távolságot, de a közbeeső területek (Külső-Mongólia, Amur-vidék,35 Senszi, Sanszi, Hopei és Liaoming tartományok) régészetileg jól kutatott területei alapján nem lehet ilyesfajta áthidalás-magyarázatokkal előállnunk. Mindezek alapján, s tekintettel arra, hogy 3-as alakú függesztőfület egyáltalán nem ismerünk Ázsiából, ma inkább hajlok arra, hogy a 7. századi avarok szóban forgó kardtípusát ne Keletről származtassuk, hanem a kialakulásukat európai, talán az avaroknál bekövetkezett belső fejlődés eredményének tekintsük. Területi elterjedésük szokatlan képet mutat: legtöbbjük a Duna–Tisza közén látott napvilágot.36 Ma az ázsiai leletek és a Taq-i Bostan-i ábrázolás gondosabb tanulmányozása alapján másként tekintek a kora avar kori P-függesztőfülű kardok és azok keleti párhuzamainak viszonyára is. E kardok vélt ázsiai eredetét valójában sem a régészeti leletek, sem az egyetlennek tartott ábrázolásuk (Taq-i Bostan) sem támasztja alá: az előbbiek elterjedése (Korea, Borovoe, Üc Tepe, Kercs) s az utóbbin látható kardnak kérdésünk szempontjából tipológiailag irreleváns volta (ld. fent) késztet erre. Ami a Kárpát-medencei területi elterjedésüket illeti, érdemes felfigyelnünk arra, hogy e kardtípus – a Szeged környéktől eltekintve – a Tiszától keletre és általában: a Kárpátmedence északkeleti sarkában eddig nem látott napvilágot.37 d) Ha valaki ezt a könyvet kizárólag e lapnál ütné fel, meglepődve észlelné, hogy az avar anyagi kultúra keleti gyökereit tárgyalva nem esik szó az eurázsiai steppei temetkezések egyik leginkább elterjedt és ismert mellékletéről, a veretes övről. E munkám nagyobbik része éppen a veretes öv, pontosabban annak az egyik, a steppei eredetűnek tartott változatának elterjedésével foglalkozott, melynek során az említett eredet tézisével szemben súlyos kétségek merültek föl. Meglehet, divatjuk Kelet-Európában a steppei népek és szomszédaik körében volt a leginkább népszerű (a 6–8. századi germán népek közül pedig az itáliai langobardoknál, a bajoroknál és az alemannoknál), de a veretes, kisszíjas öv nem tekinthető a nomádok, s jelesül az avarok találmányának. A veretes, kisszíjas övek steppei származtatásához hasonló helyzetbe kerülünk, ha egy jellegzetes kora avar övveretet veszünk szemügyre, melynek típusa a közelmúltban ázsiai eredetűnek minősült. 38 Ezt aradkai/deszki Bálint, Vestiges 205–206. Csallány, Sírleletek 164–169; Garam, Katalog 24. az általa a 6. század végére–7. század 1. harmadára keltezett kunágotai és – feltételesen – a tiszaalpári leletet sorolja ide. 31 Mesterházy, Korai avar 232. Hasonló nézeten van Simon, Adatok 172. 32 S. Ercegoviæ-Pavloviæ, Avarski konjaniæki grob iz Mandjelosa, Starinar 24–25(1973–74), tab. 3: 1. 33 Ezen kívül itt megemlíthető az abcháziai cibilium-sapkai temető területén szórványként előkerült karik s markolatú kard is. Ezt a közzétevői – bővebb indoklás nélkül – az ottani leletanyag zömét alkotó 6–7. századi emlékeknél régebbi időszakba, a 2–3. századra keltezik, vö. Voronov–Senkao, Vooruzenie 129; 131, Fig. 4: 1. Szemléleti, módszertani kérdés az is, ha egy, mintegy 4000 km-re előkerült 4–5. századi altaji kardot a 7. századi avarokéi szempontjából fontosnak tartunk, akkor nem lenne-e célszerű a szintén 4–5. századi és csak 1000 km távolságban napvilágot látott karikás markolatú germán kardokat (és azok késő római előzményét) is figyelembe venni, ld. K. Raddatz, Ringknaufschwerter aus germanischen Kriegergrabern, Offa 17–18(1959–1960), 26–40; H.-J. Keller, Zu den römischen Ringknaufschwertern und Dosenortbandern in Bayern, JbRGZM 13(1966) 190–201. 34 Bálint, Vestiges 205, Fig. 15: 2. 35 Pontosan ebből a korból, a 6–7. századból való az Amur-menti troickoei temető 2. sírja, melyből egy egyélű kard felső harmada látott napvilágot – nem volt karika a markolatán, ld. E. I. Derevjanko, Mocheskie pamjatniki Srednego Amura, Novosibirsk 1975, 108, Fig. 68. 36 Bálint Landnahme 270–271. 37 Bálint Landnahme 269–270. 38 Bóna, Avar leletei 120; Somogyi, Typologie 151, 48. j. azon a nézeten volt, hogy e verettípus Kelet-Európában nem fordul elő. 29 30
117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
típusúnak neveztem el, a T alakú veretek egyik változatának tekinthetők. Az utóbb említettektől való eltérésük abban áll, hogy a T alakú alsó rész itt nem egy rövidke tag révén kapcsolódik a pajzs alakú felső részhez, hanem egy hosszú, egyenes taggal.39 Néhányukál a felső részt „arcos” áttörések díszítik, ezek teljesen megegyeznek a martinovkai típusú vereteken láthatókkal. A szóban forgó veret ázsiai eredetét nem látom bizonyíthatónak, ellenkezőleg: avar ötvösök találmányának tartom, minthogy a Kárpát-medencétől keletre csak egyetlen hasonlóról tudok, a Kubán-vidékről. Nem érdektelen viszont, hogy az avar honfoglalást közvetlenül megelőző évtizedekből egy szerémségi gepida sírból a különben díszítetlen öv tartozékaként közzétettek egy olyan veretet, mely távoli tipológiai rokonságban áll az Aradka-típusúakkal.40 e) A magyar kutatásban általánosan elterjedt az a nézet, mely szerint az avar kori fülkesírok belső-ázsiai eredetűek lennének. Itt két félreértést kell eloszlatnunk. Mindenekelőtt azt, amelyik néhány éve már oszladozóban van: a fülkesírok nagyobbik része egyáltalán nem az avar kor korai, hanem inkább a középső és részben kései periódusából származik.41 Ez persze még nem jelentené azt, hogy a szóban forgó sírforma kialakításának szokását az avarok ne hozhatták volna magukkal az ázsiai hazájukból; ennek azonban két, súlyos akadálya van. Az első egyszerűen nyelvi, terminológiai jellegű: az ázsiai eredet teóriája ugyanis nyelvi félreértésen alapul. Ez onnan ered, hogy az Ibn Fadlan 922-es útjáról készült jelentés egy részletét két magyar orientalista egy hazai régészeti folyóiratban elemezte, s abban a volgai bolgárok temetkezési szokásaival kapcsolatban a német nyelvű fordításban a „Grabnische” szót használta,42 ami magyarul valóban „sírfülke” jelentésű. A két világhírű orientalista által idézett történeti és régészeti adatok egyike sem hozható kapcsolatba a tárgyalt sírformával: Ibn Fadlan mesedi kéziratban csak annyi áll, hogy egy sírfülkét ástak a halottnak,43 Plano Carpininál (III.13) azt olvashatjuk, hogy a sírgödörbe „oldalt vájtak” odút, s a múlt századi kelet-turkesztáni törökök sírgödrénél is annak egyik oldalánál csináltak bemélyedést,44 míg a szerzők által hivatkozott Alsó-Volga-vidéki szarmata sírok kivétel nélkül padmalyos gödrök voltak. Az avar kori fülkesírok vélt keleti eredetével kapcsolatos második kifogásunk régészeti indíttatású: az eurázsiai steppéről nem ismerünk egyetlen fülkesírt sem, s ez nem lehet egyszerű figyelmetlenség, ásatástechnikai hiba következménye; a Keleten dolgozó kollégáink figyelmét a jelképes, a halotthamvasztásos sírok, a különféle katakombás és padmalyos sírgödrök nem kerülték el. A fentiek alapján úgy vélem, hogy az avaroknál e különös és teljesen analógiák nélküli sírgödör-típus ásásának szokása nem lehet keleti eredetű.
2. A bizánci hatások Magától értetődik, hogy a kora avar kori leletanyagban olyan elemek is előfordulnak, amelyek a kelet-európai steppei népeknél és azok szomszédainál elterjedtek, de valójában – közvetve vagy közvetlenül – Bizáncból származnak. Természetesnek tekinthető az is, hogy ez a bizánci kapcsolat és/vagy hatás a korai avaroknál elsősorban bizonyos díszítőelemek és ékszerek jelenlétében érhető tetten (arcábrázolás, szalagfonat, inda, a gömb-, csillag- és piramisdíszes fülbevaló, madaras fülbevaló, nyak- és ruhadíszek, bizánci típusú övcsatok stb.). Az ilyen típusú leletek és ornamentika kultúrtörténeti megítélését nagyban segíti, ha nem csak a Kárpátmedencei jelenlétüket vizsgáljuk, s még azt sem kizárólag az avar–bizánci kapcsolatok kereteibe ágyazva végezzük. Bizánc ugyanis a 6–7. század folyamán egyáltalán nem kizárólag az avarokra volt hatással; a bizánci ötvösség és viselet ékszerek és viselet hatása mondhatni világszerte érzékelhető volt (csak egy-egy tájékozódási pontot említve: Nyugaton Receswinth koronája és Sutton hoo, Keleten Mcheta, Észak-Afrikában Ténes és Assiut a tanújelei e kisugárzásnak45). Hasonló mondható az avar kaganátus területén napvilágot látott bizánci pénzekkel kapcsolatban is; megfelelő számvetés46 hiányában csak becslés alapján hivatkozhatom arra, hogy az Alpoktól északra lakó germán népek földjéről nem került belőlük elő lényegesen kevesebb, mint az avarokéról Somogyi, Typologie 128; Bálint, Landnahme 261–263. Dimitrieviæ, Kormadin Y 58: 5. 41 Erdélyi, Avarság 23–25; Bálint, Archaologie 168, 34. j. (a jegyzet egy része nyomdahiba miatt hiányzik!); L. Madaras, Die Bestattung in Nischengrabern in der Gemarkung von Öcsöd, in Ethnographica et Folkloristica Carpathica 7–8 (Debrecen 1992) 184–187. 42 K. Czeglédy–J. Harmatta, Ibn Fadlan über die Bestattung bei den Wolga-Bulgaren, ArchÉrt 1946–1948, 367. 43 Uott 364. 44 N. Katanoff, Über die Bestattungsgebrauche bei den Türkstammen Central- und Ostasiens, Keleti Szemle 1(1900), 232. 45 E hatalmas problémakör összefoglaló szemléletű megközelítésére a közép-európai régészetben eddig egyetlen kísérlet született, mely – több okból – vázlatos maradt: H. Vierck, Imitatio imperii und interpretatio germanica vor der Wikingerzeit, in R. Zeitler éd., Les pays du Nord et Byzance [Scandinavie et Byzance], Acta Universitatis Upsaliensis, Figura 19[Uppsala 1984], 64–113. 46 Meglepő, hogy a német régészek és numizmaták még nem készítettek összefoglalást és/vagy katalógust a germán népek földjén talált bizánci pénzekről, tájékoztatásul ld. J. Werner, Münzdatierte Grabfunde 107–130. 39 40
118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
(pénzzel keltezett sírjaik száma 200 körül jár) – pedig az előbbiek nem részesültek olyan aranyözönben, mint az utóbbiak! A 6–7. századi avar emlékanyagban jelen levő bizánci hatások többfélék. Vannak kétségkívül bizánci eredetű viseleti elemek (például a loros igen szerény avar variánsai47), tárgyak,48 és vannak olyanok, melyek a bizánci kultúra „elavarosítását” mutatják. Az előbbiek sorába tartoznak például a kis kosaras fülbevalók, a kanalak, 49 a madaras fülbevalók és az amforák, a kunágotai opak díszes függő, a hajdúszoboszlói medaillon, a gácsi lánc, a szentendrei rombusz alakú, kőberakásos gyűrű, a budakalászi korsó, a kiskundorozsmai és tiszafüredi üvegedények, a kunágotai és kunbábonyi övek; a legutóbbiak néhány vonatkozásáról ebben és a következő alfejezetben lesz szó. Van végül néhány olyan lelet, tárgytípus is, amelynek előfordulása nem könyvelhető el egyszerűen „bizánci hatásként”, de nem is okvetlenül csak adó vagy zsákmány révén kerülhettek a kaganátus területére: ilyen például a várpalotai öntött bronztálka, a zamárdi és tápiószelei „kopt” tál, illetve füstölő, a zamárdi és kölkedi összehajtható székek. A „kopt” bronz tárgyak eredetéről és koráról már többször írtak, 50 a közép-európai elterjedésüket51 azért érdemes az avar kor kutatóinak is – az eddiginél jobban – figyelembe venni, nehogy valakiben is az a (hallgatólagos) benyomás alakuljon ki: az avar sírokból napvilágot látott „kopt” tálak csakis az avar–bizánci kapcsolatok keretében és következtében kerülhettek volna a Kárpát-medencébe.52 E bronzedények ugyanis igen nagy számban terjedtek el az Alpoktól északra (sőt, ott – akárcsak a bizánci pénzek – még gyakoribbak is, mint az avaroknál), s hogy feltehetőleg nem egyiptomi, de még csak nem is bizánci, hanem egy részük – írásos adat is szól emellett – itáliai termékeknek tekinthető.53 Ha pedig ez utóbbi valóban megállja a helyét, akkor az ún. alpi típusú övgarnitúrák és – feltehetőleg – a korinthoszi típusú csatok54 mellett immár egy harmadik leletcsoport esetében mutatkoznék meg, hogy mindaz, amelyet különben a „7. századi avarság bizánci kapcsolatai” címszó alatt tartunk számon, valójában – részben mindenképpen – itáliai eredetű. Az előbbieknél lényegesen nagyobb számúak viszont az olyan, bizánci eredetűnek látszó, vagy hatást tükröző leletek, melyek vitathatatlanul avar készítmények voltak – ezek tanúskodnak a bizánci kultúrából érkező hatások „elavarosításáról”. a) Úgy vélem, az „elavarosítás” egyik példáját a kora avar emlékanyag egyik jellegzetes tárgytípusa, a kürtös végű karperec mutatja. Ezen ékszerfajta bizánci eredete iránt nem merült föl kétség;55 tipológiai előzményei az 5. századi Európában szélesen elterjedt, enyhén kiszélesedő végű, tömör öntött karperecek („Kolbenarmring”) lehettek. Az avar karperecek a többi közép-európai példánytól abban térnek el, hogy nem öntöttek, hanem lemezből készültek, végeik jobban kiszélesednek és poncolással díszítettek. Ez az ornamentika hasonlít a gepida és langobard díszkerámia pecsétmintáira. A kora avar kultúra eredetével kapcsolatos az a kérdés, hogy e hasonlóságból milyen következtetést lehet levonni; netán azt, hogy a kürtös végű karpereceket továbbélő germán ötvösök állították volna elő?56 Fölmerült e kardíszeknek az öntött pasztirszkei karperecekkel való formai hasonlósága is.57 E párhuzamba állítás nem elhibázott, de amennyiben számításba vesszük ezeket az avar koriaktól földrajzilag majdnem 2000 km-es távolságban előkerült, időben pedig a Kárpát-medencei Ld. É. Garam, Über den Juwelenkragen von byzantinischem Ursprung aus Ozora-Tótipuszta, Conference 147–153; uő, Über Halsketten, Halsschmücke mit Anhangern und Juwelenkragen von byzantinischen Ursprung aus der Awarenzeit, ActaArchHung 43(1991), 151–179. 48 Összefoglalóan ld. Garam, Katalog 24, további irodalommal. 49 Elterjedésüket ld. Bálint, Landnahme 272–273. 50 J. Werner, Italisches und koptisches Bronzegeschirr des 6. und 7. Jh. nordwarts der Alpen, in Mnemosynon Theodor Wiegand, München 1938, 74–86; uő, Zur Ausfuhr koptischen Bronzegeschirrs ins Abendland wahrend des 6. und 7. Jh., Vierteljahresschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 42(1955), 353–356; uő, Zwei gegossene koptische Bronzeflaschen aus Salona, Vjesnik za Arheologiju i Historiju Dalmatinsku 56–58(1954–57), 115–128; H. Dannheimer, Zur Herkunft der „koptischen” Bronzegefaße der Merowingerzeit, BayerVorgeschbl 44(1979), 123–147; Menke, Beziehungen 243, 271–272, 763. j. 51 Legutóbb ld. Bárdos E., „Kopt” bronz edény a zamárdi avar temetőből, Somogyi Múzeumok Közleményei 9(1992), 3–40. 52 A kétoldalú kapcsolatokra szorítkozó szemléletmód a német kutatást is áthatja. Összefoglalóan, további irodalommal ld. U. Koch, Mediterranes und langobardisches Kulturgut in Grabern der alteren Merowingerzeit zwischen Main, Neckar und Rhein, in Atti del 60 congresso internazionale di studi sull’alto medioevo 1, Milano 1980; szélesebb látókörrel, az avarok közvetítő szerepét is (talán túl)értékelve: Menke, Beziehungen. Az alemann, bajor és frank leletanyagban előforduló (italo-?)bizánci típusú tárgyak és elemek konkrétan valóban a „transzalpin kapcsolatok” jegyében kerültek el Északra – a bizánci kultúra kisugárzása azonban másutt is: az avaroknál, a Balkánon, a kelet-európai steppén és a Kaukázus vidékén is mindig konkrét történeti keretek között nyilvánult meg. A kultúrtörténet szempontjából hasznos lenne e jelenséget magát is tanulmányozni. 53 Legutóbb ld. további irodalommal H. Roth, Urcei alexandrini: Zur Herkunft gegossenen „koptischen” Buntmetallgerates aufgrund von Schriftquellen, Germ 58(1980), 156–159. 54 Az utóbbiakhoz ld. legutóbb Varsik 105, Tab. VIII: 1 térképét, melyhez hozzá kell még számítanunk az Itália területén talált, az idézett szerző által nem ismert korinthoszi típusú csatokat, vö. P. Orsi, Sicilia Byzantina, BZ 1910, 72; S. Patitucci Uggeri, Aspetti dell’insediamento nell’area lagunare a nord di Ravenna tra tardoantico e altomedioevo. XXX Corso di Cultura, Ravenna 1983, 432, Fig. 20. Az utóbbiak alapján elképzelhető, hogy ezek inkább Itália és Dalmácia irányából érkezhettek a Kárpát-medencébe, s nem a Kárpátoktól keletre és délkeletre eső területekről; elnevezésük tehát egy túlhaladott kutatási periódusból származik. 55 Bóna, Avar leletei 102: a szentendrei karperecek vagy bizánci eredetűek vagy a készülésük vezethető bizánci hatásra vissza. 56 Márkiné, Karkötők 65; Kürti, Avar kor 179. a gepida kerámia bepecsételt díszeivel való nagyfokú hasonlóságról beszél (ez utóbbi lehetőségre a 70-es évek elején Trogmayer Ottó hívta fel a figyelmem egy beszélgetés során). 57 Kürti, Avar kor 179. 47
119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
honfoglalástól 2-3 nemzedékkel későbbi leleteket, akkor ugyanúgy nem szabad megfeledkezni a pasztirszkeiekével tipológiailag azonos értékű analógiákról, az avaroktól térben és időben ugyanolyan távolságra eső 5–6. századi közép-európai tömör karperecekről sem.58 Mégha a kürtös végű karperecek tipológiai előzménye – ilyen irányú kutatások híján – egyelőre csak feltételesen kereshető is a „Kolbenarmring”ek körében, mindenképpen tanulságosnak látszik a számunkra, hogy az eredetük semmiképpen sem Kelettel, a steppével állhat kapcsolatban. Ebből egy módszertani tanulság is kínálkozik: a jelek szerint a (kora) avar hagyaték értékeléséhez nem kizárólag a keleti analógiákat kell figyelembe venni. Előfordul, hogy az avar kori kürtös végű karperecek kapcsán egy, Avariától nyugatra napvilágot látott analógiára, a linz-zizlaui temetőben találtakra59 hivatkoznak. Ezen hivatkozások mögött – kimondatlanul – mindig ugyanaz a szemléletmód húzódik meg. Annyi kétségtelen, hogy a Linz-Zizlauban feltárt fülbevalók, karperecek, övveretek egyik csoportja valóban hasonlít azon típusokhoz, amelyek ugyanabban az időben az avaroknál szélesen elterjedtek. Csallány D. ezt a hasonlóságot értékelte – minden tekintetben – túl, amikor a temető néhány leletének az avar emlékanyaggal való tipológiai rokonságát egy történeti eseménnyel (9000 bolgár családnak a 630 körüli avar belháború után a bajorokhoz való menekülése) hozta kapcsolatba.60 Van azonban itt egy tipológiai-módszertani buktató is. Pusztán az avar leletekkel való hasonlóságot ugyanis nem látom elegendőnek egy ilyen horderejű következtetés levonásához. Az övveretek formája és díszítésének részletei, a karperecek ornamentikája – véleményem szerint – oly mértékben távol áll a ténylegesen avarnak mondható példányokétól, hogy az előbbiek semmiképpen sem tarthatók avar eredetűeknek vagy készítményeknek.61 A linziekkel azonos típusú kürtös végű karperecek egyébként az észak-itáliai Reggio Emilia tartományban is napvilágot láttak.62 E sírlelet esetében is fölmerült az avar meghatározás lehetősége, igaz viszont, hogy ennek bizonytalanságát maga a közzé adó is érzékelte. Mármost mi marad ezek után biztosnak? Mindössze az a tény, hogy az avar szállásterülettől ÉNy-i és DNy-i irányban több száz kilométerrel távolabb az avarokéira hasonlító, de nem azokkal megegyező típusú ékszerek kerültek elő. Ha pedig az avar kürtös végű karperecekre hasonlító, tehát azokkal pontosan nem megegyező darabok másutt is napvilágot láthattak, akkor a linz-zizlaui temető avar típusú tárgyaival kapcsolatos történeti hipotézis bizonytalanná válik. Más a helyzet az alsó-bajorországi Moos-Burgstall temetőjében feltárt hurkos fülű kengyeles, tausírozott övgarnitúrás sír halottjánál,63 s az ebből levonható következtetés is a szokottól eltérő irányba mutat. A 35. sír csontvázán megfigyelt mongolid vonások kétségtelenné teszik, hogy ez esetben nem bajor, hanem nyilván avar eredetű ember maradványaival van dolgunk (legföljebb azon lehet töprengeni, hogy a halott maga volt-e avar, vagy pedig – mint az ásató gondolja – egy Itáliába kivándorolt, asszimilálódott avar fia volt). A tanulság pedig mélyenszántó: a mellékletek alapján – ideértve a kengyeleket is – senkiben sem merülne föl, hogy e sírban keleti eredetű embert feltételezzen; ennyire etnikumjelzők hát a halottal földbe került tárgyak! b) Fentebb már több helyen volt szó arról, hogy általában a veretes, kisszíjas öveket nem lehet egyértelműen steppei találmánynak tartani. Ugyanekkor az avar emlékanyagban vannak olyan övveretek is, melyek többkevesebb bizonyossággal bizánci eredetűnek tarthatók. Ezek között első helyen kell említenünk a mindenki által bizánci eredetűként számon tartott csatokat,64 melyek esetében még nem kapott kellő hangsúlyt az a kultúrtörténeti szempont, hogy ezek avar környezetben fordulnak elő. Aláhúzza ezt, hogy miközben sok tárgytípus esetében a lelőhelyek sűrűségében szembetűnő különbség van az avar kaganátus nyugati és keleti fele között, a bizánci típusú csatok65és a pénzek66 területi elterjedése tekintetében Pannónia és az Alföld között nem Ld. O. Kleemann, Die Kolbenarmringe in den Kulturbeziehungen der Völkerwanderungszeit. Jahresschrift für mitteldeutsche Vorgerschichte 35(Halle 1951), 102–143; H. Bott, Bajuwarischer Schmuck der Agilolfingerzeit, München 1952, 124, Fig. 13; Taf. 15, 16; 27: 3; H. Dannheimer, Epolding-Mühltal. Siedlung, Friedhöfe und Kirche des frühen Mittelalters, Münchner Beitrage zur Vor- und Frühgeschichte 13(München 1968) 13–14, 50. j. 59 Ladenbauer-Orel, Linz-Zizlau 86. 60 Csallány D., A kuturgur-bolgárok (-hunok) régészeti hagyatékának meghatározása, ArchÉrt 1963, 30. 61 Csallány D. említett értékelése korántsem egyedülálló és még csak nem is előzmény nélküli, már a temető közzétevője is avar kapcsolatokra gondolt, s ezt az utóbbi nyomában – különböző mértékben – mások is lehetségesnek tartják, ld. Bott, Környe 228; Martin, Funde 69; Pohl, Awaren 459, 32. Tény, hogy a 74. sír koponyáját az antropológus A. Kloiber „valószínűleg idegen eredetűnek” határozta meg, ld. Ladenbauer-Orel, Linz-Zizlau 86. 62 O. von Hessen, Ein „awarisches” Frauengrab aus der Provinz Reggio Emilia, ArchKorr 10(1980), Taf. 58: felül. 63 U. von Freeden, Das Grab eines awarischen Reiters von Moos-Burgstall, Niederbayern, Bericht der Römisch-Germanischen Kommission 66(1985), 5–24. 64 D. Callan’ (= Csallány), Pamjatniki vizantijskogo metalloobrabatyvajus cego iskusstva, Acta Antiqua Hungaricae 2(1954), 311–348; 4(1956), 261–290; uő, Schnallen; Z. Vinski, Starosjedioci (e cikkek Werner, Gürtelschnallen c. munkája mellett méltatlanul háttérbe szorulnak; J. Werner leletkatalógusai arról tanúskodnak, hogy használta Csallány D. cikkét); Dax M., Az avar kor bizánci kapcsolataihoz, (szakdolgozat kézirata, a szerző baráti engedélyével olvashattam), Budapest 1966; Ibler, Gürtelschnallen; Varsik, Gürtelschnallen. 65 Ld. Ibler, Gürtelschnallen 137, Fig. 2; 141, Fig. 5; 143, Fig. 7; Varsik, Gürtelschnallen 105, Taf. IX; kivételt – a terminus maga is tükrözi ezt – csak a pannóniai típusúnak mondott csatok jelentenek, ld. uott. 66 Vö. Garam, Münzdatierte Graber; S. Nadj [= Nagy], Nekropola kod. Aradca iz ranog srednjeg veka, Rad Vojvodjanskih Muzeja 8(1969), tab. XXV: 6; Budakalász: Pásztor A.–Vida T., Bizánci éremleletes sír a budakalászi avar temetőből, Studia Comitatensia 22(1991), 242– 243; Egerlövő: Lovász E., Újabb adatok Borsod-Abaúj-Zemplén megye 5–6. századi történetéhez (Az egerlövői temető), MFMÉ 1984/85–2; Gyenesdiás: R. Müller, Vorbericht über die Freilegung des Grabes eines hohen Militars aus der Mittelawarenzeit in Gyenesdiás, 58
120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
mutatkozik ilyen nagy eltérés.67Úgy vélem, hogy mivel azt még senki sem feltételezte, hogy ezek a bizánci csatok pusztán önmagukban kerültek volna az avar kaganátus területére – és Kelet- és Közép-Európa más vidékeire is –, akkor levonhatjuk a következtetést is: a korai avar korban kétségkívül viseltek bizánci eredetű öveket is.68 A 7. századi avar anyagban van ezen kívül egy másik övcsoport is, mely szintén minden kétséget kizáróan nem-avar eredetű volt: az alpinak vagy itáliainak nevezett vereteké. 69 Látnivaló tehát, hogy a kora és középavar korban használt öveknek volt egy számban nagyon is jelentős csoportja, mely nemcsak hogy keleti eredetűnek, de még csak avar készítménynek sem tartható. Nézetem szerint föl, illetve be kell ismernünk: az idegen eredetű öveknek az avaroknál ily mértékben elterjedt voltának kultúrtörténeti jelentősége is van. Ha már most megnézzük a valóban avarnak számító 6–7. századi garnitúrákat, akkor azok veretei között is fölfedezünk néhány olyat, amelyek szintén semmiképpen sem lehettek steppei eredetűek: ilyen a Weihmörtingtípusúnak nevezett téglalap alakú veret,70 a kettős madárfejjel díszített veret,71 a lyukvédő,72 a martinovkai típusú veretek, az álcsat és a kettős hold, illetve 3-as alakú veret, végül pedig vitathatatlanul késő római–bizánci hagyományokra megy vissza a szíjvégek tokos felfüggesztése (ez utóbbi olyan jellegzetesen kora avar garnitúrákban is jelen van, mint Budapest-Farkasrét és Madaras!). Ami az övveretek ornamentikáját illeti, kétségkívül bizánci eredetűnek tekinthető a Kunágota–Mersin-típusú nagyszíjvégek díszítésének beosztása, a pont-vonal ornamentika, az övveretek mezőjét díszítő fogazásos keret (ld. Környe 51. sír, Nyíregyháza-Kertgazdaság) is, valamint némely kettős pajzs alakú övvereten látható emberi arc, hal, cipruság, hátratekintő oroszlán, szőlőt csipegető madarak ábrázolása, míg a granuláció, a kő- és üvegberakás alkalmazásának bizánci eredete is vitán felül áll. c) Az ún. szláv ujjas fibulák (Bügelfibel) kérdését szándékosan e fejezetben kívánom érinteni. A velük kapcsolatos nézetem eltér a magyar és a nemzetközi kutatás nagy része által képviselttől. Az avarok kutatásában az a felfogás alakult ki, hogy e fibulák a kaganátus területén az avarok által 568-ban keletről odahurcolt keleti szlávok jelenlétét jeleznék. A volt jugoszláv régészet pedig az avaroktól délre eső hatalmas régióra tekintve – és nem törődve a logikai ellentmondással – ugyanezeket a tárgyakat a Balkánra költözött déli szlávok etnospecifikus vonásának tekintik. Az első állítás gyengéire már korábban rámutattam. 73 Az utóbbit fölösleges erőfeszítés lenne kétségbe vonni, annyira nyilvánvaló, hogy e fibulák balkáni elterjedési területén a lakosság túlnyomó többségét ez időben a (déli) szlávok tették ki. (Egyedül a Prut környékén előkerülteknél lehetne – meglehet, eldönthetetlenül – vitatkozni azon, hogy azok keleti, avagy déli szláv tulajdonban voltak-e.) Magát a módszert tartom kifogásolhatónak, mely – sok esetben nyilvánvaló tudományon kívüli indíttatásból – automatikusan szlávnak határoz meg szórványleleteket. Természetesen más kérdés a fibulaviselet szokásának eredete. Itt azokkal értek egyet, akik az ujjas fibulák előállítását, mások egyedül csak azok viseletét általános közép- és kelet-európai divatnak tartják, s a fibula használatát a bizánci kultúra hatásával magyarázzák. 74 Ezért látom tehát a szóban forgó fibulatípus 6–7. századi Kárpát-medencei jelenléte esetében indokoltnak, hogy azt az avar kultúra bizánci kapcsolatai sorában tárgyaljuk. Ha az ujjas fibulák területi elterjedését (Kárpát-medence, Al-Duna és a Prut köze, Közép-Dnyeper-vidék, Krím)75 figyeljük, e hatás feltételezése történetileg és CommArchHung 1989(141–164); Várpalota-Gimnázium: Erdélyi I.–Németh P., A Várpalota-gimnáziumi avar temető, VMMK 8(1969); Vajszka (II.3.2.iv. pont). 67 Kivételt az ún. pannóniai csoport jelent, ld. Ibler, Gürtelschnallen 137, Fig. 2; 141, Fig. 5; 143, Fig. 7; Varsik, Gürtelschnallen 105, 105, Taf. IX. 68 Külön figyelmet és elemzést igényelnek azon esetek, melyekben a bizánci típusú csatok szokványos „avar” típusú veretekkel, kisszíjvégekkel együtt fordultak elő, ld. például Cikó, 167, 555. sír (Kiss G.–Somogyi P., Tolna megyei avar temetők, Dissertationes Pannonicae III.2, Budapest 1984, 214, 12. tábla; 243, 41. tábla). 69 Bóna, Beitrage; Christlein, Bieringen; J. Zábojník, Zur Frage der Kontakte der nördlichen Peripherie des awarischen Kaganats mit den westlichen Gebieten, in Conference 103–111. 70 W. Menghin, Das Schwert im Frühen Mittelalter, in Wissenschaftliche Beibande zum Anzeiger des Germanischen Nationalmuseums 1(Stuttgart 1983), 360 skk.; H. Zeiß, Rechteckige Beschlage vom Typ Weihmörting, Bayer. Vorgeschichtsblatter 12(1934), Tab. IV: 17–20. Az a tény, hogy a szekszárd-bogyiszlói 16. sír veretének Nocera Umbrában (143. sír) és Sadovecben van párhuzama, egyértelművé teszi: a szóban forgó dunántúli övgarnitúra csak nevében alpi, a tárgyalt veret tipológiailag bizánci eredetűnek tekinthető. Ezt mutatja egy, az 5–6. század fordulójára keltezhető kercsi csattest is, ld. M. Martin, Zur frühmittelalterlichen Gürteltracht der Frau in der Burgundia, Francia und Aquitania, in L’art des invasions en Hongrie et en Wallonie, Mariemoont 1991, 60, Fig. 22: 2. 71 Werner, Vrap 51–62 e vereteket szászánida eredetűeknek tartja, aminek egyértelműen ellene mond a kelet- és közép-európai elterjedésük (ld. 1. kép: A). Ld. bővebben jelen mű I.3.4.3. szakaszát. 72 Werner, Vrap 29, 63. j. 73 Cs. Bálint, Über einige östliche Beziehungen der Frühawarenzeit (568 bis ca. 670/680), MittArchInst 10–11(1980/81), 133–135; uő, Bálint, Archaologie 88, 179; újabban: I. O. Gavrituchin, Pal’catye fibuly prazskich pamjatnikov Podnestrov’ja, in Drevnosti Severnogo Kavkaza i Pricernomor’ja, red. A. P. Abramov et alia, Moskva 1991, 127–145. 74 Bóna I., Opponensi vélemény Cs. Dr. Sós Ágnes: A Dunántúl IX. századi szláv népessége c. kandidátusi disszertációjáról, Régészeti Dolgozatok 7(1965), 57–58; I. Nestor, Les éléments les plus anciens de la culture materielle slave dans les Balkans, in Simpozijum. Posebna izdanja 12. Centar za Balkanoloska ispitivanje 4(Sarajevo 1969) 144–146; St. Mihajlov, Die Bügelfibeln in Bulgarien und ihre historische Interpretation, Schriften für Vor- und Frühgeschichte 30(Berlin 1977) 326; N. Kondiæ–V. Popoviæ, Caricin grad 380–383; M. Menke, Zu den Fibeln der Awarenzeit aus Keszthely, in Conference 192. 75 Egyedül a baltikumi előfordulásuk igényel magyarázatot; ez azonban mindenképpen kívül esik a szerző és a jelen könyv illetékességén.
121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
kulturálisan egyaránt kézenfekvőnek látszik. (A Dnyeper-vidékről a sklavinok és antok bizánci hadjáratain kívül a 6–7. századból semmilyen más, idevonható történeti ismeretekkel nem rendelkezvén e kérdést függőben kell hagynunk.) Amint pedig ezek előállítása szinte kivétel nélkül helyi mesterek munkájának tulajdonítható, úgy nyilvánvaló az is, hogy a fibula viselete esetében „Bizánc” alatt semmiképpen sem Konstantinápolyt magát, hanem sokkal inkább a birodalom balkáni provinci, vagy a pontusi városok tekinthetők e kulturális hatás kiindulópontjának. (A Görögországban talált, szlávnak mondott bronz állat- és emberi figurák76 dalmáciai (Knin), Kárpát-medencei (Fönlak), Dnyeper- (Martinovka) és Kubán-vidéki párhuzamai, s e leletek összefüggései77 valamit sejtetni engednek egy szinte teljesen ismeretlen bizánci vagy „bizánci” népi kultúra meglétéről.) Az „ujjas fibulák” lelőhelyeinek az Al-Duna mentén való sűrűsödése azt sugallja, mintha előállításuk – vagy legalábbis a divatjuk – az al-dunai városokból sugárzott volna ki, míg a krími és a Dnyepermenti példányok a pontusi műhelyek, illetve az azokat utánzó helyi mesterek termékei lennének. d) A bizánci, illetve késő antik kultúra avar környezetben való jelenlétének speciális problémakörét jelenti az a leletcsoport, melyet „Keszthely-kultúra” néven tart számon a kutatás.78 Sosem merült föl kétség aziránt, hogy a korongos fibulák, stilustűk, kosaras fülbevalók, kígyófejes karperecek stb. nem az avarok által idehozott, steppei örökséghez tartoznak, miként az sem igényel bizonyítást, hogy e tárgyak Kárpát-medencei fölbukkanása és elterjedése a korai avar korra tehető. Az idesorolható leletek kulturális és földrajzi tekintetben annyira zárt egységben tűnnek föl, hogy mindenki számára kézenfekvő: e „kultúra” avar kori jelenléte csakis egy olyan etnikummal vagy kulturális csoporttal állhat kapcsolatban, mely az avarok világától idegen. E körülmény értelmezésével kapcsolatban kezdetben két nézet alakult ki: az egyik a római továbbélés régóta vitatott problémakörére79 hivatkozik, a másik az avar kaganátusban való jelenlétüket a Balkánról idekerült népcsoportokkal magyarázza, s egy harmadik az Alpoktól délre, az Adria északi harmadának partvidékére lokalizálja az ezt létrehozó népesség eredeti szállásterületét.80 A másodiknak van egy olyan változata is, amely – rendkívül meggyőző módon – a szóban forgó kultúra kialakulását egy forrásadattal, illetve más források idevonható információival hozza összefüggésbe. Az idők folyamán a vitában az előbbi vesztett teret; a kisszámú, elszórt és bizonytalan adat ilyen szempontból történt értelmezésével szemben ugyanis a pannoniai antik civilizáció életében bekövetkezett szakadás sokkal jelentősebbnek, a hiátus pedig sokkalta hosszabbnak oszlik annál, mintsem hogy a politikailag és következésként, föltehetően: kulturálisan rendezett élet másfél évszázaddal későbbi újraindulását az egykori Pannonia provinciához lehetne kötni. 81 Ugyanekkor a fennemlített második elmélet révén kiderült: lehetségesnek látszik hiteles forrásadatokat oly módon csoportosítani és értékelni, hogy az meggyőző magyarázatot kínáljon a Keszthely-kultúra létrejöttéhez.82 Ez utóbbi – a kutatás nagy veszteségére – a nyelvi korlátok miatt elkerülte a nemzetközi tudományos világ figyelmét,83 habár maga a magyar régészet is jobbára elment e mellett az immár közel negyed százada „jövendő megvitatás céljából” közzé adott kombináció mellett. Bóna István három forráshelyet kapcsolt össze: i. Johannes Ephesinus azon adatát, mely szerint Baján 582 és 584 után Sirmium és Singidunum lakosait az országban telepítette le (VI. 31.), ii. Paulus Diaconus egyik elbeszélését, mely szerint az avarok 611-ben Forum Iulii lakosait rabságba hurcolták, majd a nőket és gyerekeket magukkal vitték, akik ott éltek, illetve nőttek fel (Hist. Langob. IV. 37.), iii. a Miracula Sancti Demetrii azon információját, mely szerint valamikor 668 után Kuber Pannóniában az ott akkor már „több mint hatvan esztendeje elhurcolt bizánci hadifoglyok” leszármazottainak volt a vezére (II. 5.). Az ily módon általa felállított összefüggésrendszer rendkívül meggyőző: „A három adat szinte meglepően megvilágítja a fenékpusztai ’rejtélyt’: késő antik–bizánci lakosság és langobard elemek (mindig itáliai női
Werner, Bronzefiguren. Legutóbb ld. Kidd, The Velestínon (Thessaly) Hoard – A Footnote, in Awarenforschungen I, 509–515. 78 Kiss, Adatok; Müller Neue Funde. 79 Legutóbb: E. Tóth, Bemerkungen zur Kontinuitat der römischen Provinzialbevölkerung in Transdanubien (Nordpannonien), in Völker Südosteuropas 251–264. 80 Kiss, Adatok 247. 81 Az avar kori romanizált elemekről legutóbb ld. Pohl, Awaren 232–235. 82 Bóna, Iváncsa 257–258, 122. j. 83 Az igazsághoz tartozik, hogy a szóban forgó cikk bő angol nyelvű kivonata pontosan lehetővé tette (volna) Bóna I. elméletének és érvelésének figyelembevételét. E tényt már akkor is hangsúlyozandónak tartottam, amikor rámutattam: a Mala Peres cepinó-i sírleletnek Kuvrathoz való kapcsolása korántsem annyira előzmények nélküli, mint az a magyar szakirodalomban kevésbé járatosak számára egyedül J. Werner művét olvasva mutatkozik (vö. Bálint, Kuvrat 265–266, 18.). 76 77
122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
ékszerek!) az avarok uralma alatt. Mindez pontosan akkor és abban az időben, ahová a fenékpusztai leletek, jelen régészeti ismereteink szerint, keltezhetők!”84 A későbbiek során ez a kifogástalan belső logikájú kép kissé módosult. Egy alkalommal Bóna I. úgy vélte, hogy az avarok 580 körül nagyszámú kézművest és parasztot telepítettek le a kaganátusban – Szombathely, Pécs és Keszthely környékén az ő régészeti hagyatékuk látott volna napvilágot85 –, máskor pedig hogy a Keszthelykultúrát bizánciak és talán egy kisszámú germán csoport hozta volna létre. 86 Egy harmadik összefoglalásban kifejtett véleménye szerint a bajáni korszakban néhány pannóniai városban és erődben olyan, keresztény jellegű élet kezdődött, melyet a Belgrádból (Singidunum) és más keletrómai városokból áttelepítettek hoztak létre, s ehhez a bizánci kultúrájú csoporthoz a közvetlen környékről87 és az Alpok vidékéről romanizált elemek csatlakoztak.88 Az utóbbival rokon elgondolás más szerzők tollából is napvilágot látott. 89 Kétségtelen, hogy a Miracula S. Demetriit Bóna I. használta fel elsőként a Keszthely-kultúra értelmezéséhez. A hivatkozott forráshely mellett van viszont ugyanott egy másik is, ahol magáról az (?) áttelepítésről lehet olvasni. Az utóbbi bekezdés a 615–620 közötti – esetleg 618 nyarán90 – történt Thessalonike elleni ostromról szól. Itt az olvasható, hogy az avarok „...végigdúlták szinte egész Illyricumot, vagyis annak provinciáit – a két Pannoniáról, az ugyancsak két Daciáról, Dardaniáról, Moesiáról és Praevalitanáról beszélek – tovább az összes provinciák közül még Rhodopénak, Thraciának, s a Bizánc melletti Hosszú Fal vidékének a városait és helységeit. S az egész népet, már tudniillik a hadifogságba esett egész népet, mint amely a továbbiakban immár az ő alattvalója, a fent nevezett kagán a Duna folyón telepítette le ama Pannonián túli részeken, amely provinciának régente a Sirmium nevű város volt a metropolisa” (Miracula S. Demetrii II.2. 284). Van tovább a Miracula Sancti Demetriiben egy olyan passzus, mely látszólag arra az elképzelésre is vonatkoztatható, amelyik az avar kaganátusban az őslakos romanizált elemek („einheimische Romanen”) mellett görögül beszélőkkel („griechisch-sprachigen”) is számol.91 Első pillantásra kézenfekvő is volt ezen ötlet kifejtése során a Miraculára hivatkozni. J. Werner ezen elképzelése azonban nem áll biztos lábakon. Először is a romanizált népcsoportok, illetve műhelyek továbbélése egyelőre a legkevésbé sem vehető részletesen igazoltnak, másodsorban pedig módszertani szempontból azt sem tekinthetjük kifogástalannak, hogy egy leletcsoport, régészeti kultúra etnikumát egyetlen stylustű felirata alapján meg lehetne határozni. Hasonló eljárással ugyanis – a korszaknál és a problematikánál maradva – például az Alsó-Tisza-vidék egyik nyilván számottevő kora avar kori emberét, a törökkanizsai sírba temetett férfit a görög monogramos nagyszíjvége alapján vajon szintén „balkanizált bizáncinak” kellene tartani, tekintet nélkül arra, hogy a sírjába lovat is temettek?92 Meglepő viszont, hogy amikor J. Werner a korai avar kor bizánci kapcsolatait és a Miraculában elbeszélt áttelepítést tárgyalja, szemmel láthatólag megfeledkezett az oly kézenfekvő módon idetartoz(ni látsz)ó Keszthely-kultúráról, sőt, munkája egy másik helyén pedig még úgy is látszik, mintha összekeverte volna a korai avar kor bizánci kapcsolatainak és a Keszthely-kultúrának mind ez ideig – helyesen – külön kezelt problematikáját. (Nem térek itt ki annak megvitatására, hogy J. Werner mindezeket a késő avar kor bizánci kapcsolatai értelmezésébe is belevonja...) Erre a problémakörre vonatkoztatva a Miracula mellőzésével azonban mindenképpen egyet kell értenünk, mivel forrásunk szóban forgó adatának az avar kor bizánci–késő antik elemeivel való összekapcsolása a kutatás pillanatnyi állása mellett időrendi nehézségbe ütköznék. Mind J. Werner koncepciója, mind pedig ezen összekapcsolás elfogadásához ugyanis arra lenne szükség, hogy a kora avar kor valamennyi romanizált(nak) és bizánci(nak tekinthető) eleme 615–620 utánra – amikor tehát a Miracula szerint az avarok Illyricum északi részéből és Thrákiából „görög” csoportokat telepítettek át Pannoniába – legyen keltezhető; márpedig ez a korai avar kor jelenleg érvényben levő kronológiája szerint nem igazolható. Újból csak a törökkanizsai sír példájára hivatkozva: alighanem senki sem akad ugyanis, aki ezt a sírt – a nagyszíjvég monogramjába elrejtett „Arethon” név fenti interpretációja szellemében – nyugodt lélekkel csakis 614–619 utánra merné keltezni, amint önmagában a nagyharsányi fibula „archangelen boethi” felirata93 sem feltétlenül a tulajdonos görög anyanyelvének és/vagy kultúrájának bizonyítéka.
Bóna, Iváncsa 257–258, 122. j. Bóna Awaren 11. 86 Bóna Korai középkor 322. 87 E megfogalmazásnak – tekintettel a hazai népvándorlás kori kutatásban hosszú ideje uralkodó álláspontra – a római továbbélés, illetve a romanizált elemek pannoniai jelenlétének megítélése szempontjából van nagy jelentősége. A korábbi álláspontról való elmozdul s a langobard kerámia eredete megítélésében is érzékelhető, abban ugyanis legutóbb a gepida mellett „dél-pannoniai gyökerek” is számításba kerültek, ld. Bóna I., Langobard kerámia, in Hunok – langobardok – gepidák 142. 88 Bóna, Ungarns Völker129. 89 Kovrig I., Újabb kutatások a keszthelyi avar kori temetőben, ArchÉrt 87, 1960, 136–168; Sági, Keszthelyi temető 137. 90 Szádeczky-Kardoss, Forrásai 159–161 szerint 618 (? Sz.-K.S.) nyarán történt az ostrom. 91 Werner, Vrap 19, 22. j.; 50. 92 Kürti, Avarok 188. 93 Papp L., A nagyharsányi avar kori temető, JPMÉ 1963, 20–21. t. 84 85
123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
A Miraculában az áttelepítésről abban a fejezetben esik szó, melyben Kuber története olvasható. Ennek az avar történelemben való gyümölcsöztetése azon múlik, hogy a Kuberről írottak mikorra keltezhetők, ettől függ ugyanis a Balkánról az avar kaganátusba történt áttelepítés időpontja is. A keltezés sarokkövét az a kérdés jelenti, hogy az ott szereplő Kuber vajon azonosítható-e Kuvrattal, Magna Bolgaria alapítójával; ez dönti ugyanis el, hogy a Miracula kormeghatározása („60 és még valamennyi” évvel korábban) II. Tiberios vagy Herakleios idejére vonatkozik-e. Márpedig a bizantinológusok egyértelműen tisztázták, hogy Kuber a Bulgáriában honfoglaló Aszparuh testvére, Kuvrat fia volt – következésként az áttelepítésnek 614–619 közé kellett esnie.94 (Érdekes, hogy a kutatás mindezek tárgyalása során elment Theophanes és Nikephoros pátriárka közös forrásának és a Chronicon Paschalénak azon tudósítása mellett, amely az avarok 619-ben Thrákiában és a főváros környékén végzett pusztításairól szól, s amelyet követően 270 ezer férfit és nőt a Duna vidékére telepítettek – meglehet, ez a Miracula említette eseménnyel azonos!95) A Miracula szóban forgó passzusának kronológiájából, mind pedig a szövegből magából kiviláglik tehát, hogy az ott említett áttelepítés nem hozható kapcsolatba Sirmium és Singidunum 582-es, illetve 586-os bevételével (ld. Bóna I. elmélete). Ami pedig J. Werner elképzelését illeti, érdemes fölidéznünk Theophylaktos Simokattes művének a Balkán történelmében azt a sokat tárgyalt helyét, ahol az avarok 587-es balkáni hadjárata idején a bizánci seregben kitört pánikról esik szó (Historia II.15). Egy éjszakai menetelés során az egyik teherhordó állatról leesett a málha, s mikor a mögötte menetelő katona annak gazdáját a „torna, torna” (= „fordulj hátra”) szavakkal figyelmeztette, az a latin szót „menekülj”-nek értelmezte s futásnak eredt.96 E történet egyértelműen tanúskodik arról, hogy a 6. század végén a Balkánon legalább egy latin dialektust (is) beszéltek, úgyhogy egyáltalán nem kézenfekvő azzal számolni, hogy az avarok által áttelepítettek okvetlenül görög nyelvűek lettek volna. Ezért J. Werner koncepciója nem nyújt kielégítő magyarázatot a bizánci (típusú) tárgyaknak az avar környezetben való jelenlétére. A bizánci vagy bizánci típusú mellékletek az avar leletanyagban abba jól beágyazottan, azaz nem ismeretlen rendeltetésű idegen tárgyakként fordulnak elő, s az iránt sem merül föl kétség, hogy azok valóban avarok sírmellékletei voltak (az „avart” itt „nem-romanizált, illetve nem-bizánci” és „nem-germán” értelemben használom). Elszórtan előfordulnak azonban olyan sírok is, melyek a mellékletek gazdagsága tekintetében alatta maradnak az „átlagos” avarokénak, ezek azonban az avar környezetben és korban oly mértékben idegennek és/vagy „divatjamúltnak” látszanak, hogy ha nem lett volna mellettük bizánci pénz is, akkor e temetkezéseket akár évtizedekkel az avar kor kezdete előtti időkből is származtatnánk. i. Az egerlövői gepida (?) temetőben napvilágra került II. Justinus egy pénze is, 97 melynek alapján csak bajosan lehetne legalábbis ezen temetkezés korát 568 elé helyezni, ami a temető egyértelműen germán jellege miatt nem jelentéktelen tanulságot rejteget. ii. Az előbbinél talán még bonyolultabb a jutasi 116. sír esete, melynek korongos fibuláját, bronz tükrét, pajzs alakú csatját, félhold alakú poncokkal díszített és az avar korban szokatlan felerősítési módú szíjvégét, áttört díszkorongját önmagában, tipológiai alapon könnyű lenne az avar honfoglalás előtti időre keltezni, ha éppen nem lett volna velük együtt I. Justinusnak vagy I. Justinianusnak 608/9-ben Phokas által után veretett follisa98 is. Ugyanekkor voltak a halott mellett vitathatatlanul az avar korra utaló tárgyak is: szemes gyöngyök, egy másodlagosan felhasznált övveret és a fülbevalók. A szóban forgó jutasi sír tehát mintegy fél évszázaddal, két nemzedékkel az avar honfoglalás utáni időből származik s mellékletei részben az avaroktól idegennek, részben pedig az avar kornál régebbinek látszanak. iii. A várpalota-gimnáziumi temető 229. sírjának szegényes és jellegtelen mellékletei hasonló értékelést nem tesznek ugyan lehetővé s a temető maga is rendszertelenebbül feltárt, mint a jutasi, a temető egésze az itt tárgyaltak szempontjából mégis figyelemre méltó.99 Az előkerült lovas temetkezések, szemes gyöngyök, övveretek, nyílcsúcsok vitathatatlanul az avar kultúra jellegzetes elemei, de akadnak e temetőben olyanok is, melyek steppei eredetű környezetben feltétlenül idegennek számítanak: lunula, láncon hordott amulett, piperekanál, stylustű, fibula, bizonyos típusú övcsatok és szíjvégek, bronztálka, pajzsdudor – ezek összessége pedig már föl kell, hogy keltse a figyelmünket.
A probléma részletes taglalása, további irodalom ld. S. Szádeczky-Kardoss, Zum historischen Hintergrund der ersten Inschrift des Reiterreliefs von Madara, in Acta of the Fifth International Congress of Greek and Latin Epigraphy (Cambridge 1967), Oxford 1971, 473– 477; V. Besevliev, Randbemerkungen über die Miracula Sancti Demetrii, Byzantina 2(1970), 287–300; Charanis, Kouver 240; Lemerle, Recuils 13–26; 137–162; uő, Ou en est la „question Kuber”? in: V. Kremmudas, Ch. Maltezou, N. M. Panagotakes red., Aphieroma ston Niko Svorono 2(Rethumeo 1986), 51–58. 95 Charanis, Kouver 240. 96 Részletes elemzését ld. H. Mihaescu, Torna, torna fratre, Byzantina 8(1976), 20–35. 97 Lovász E., Újabb adatok Borsod-Abaúj-Zemplén megye 5–6. századi történetéhez (Az egerlövői temető), MFMÉ 1984/85–2, 60. 98 Gy. Rhé–N. Fettich, Jutas und Öskü, Skythia 4(Prag 1931), Tab III; a numizmatikai meghatározást ld. Bóna, Avar leletei 133, 44. j. 99 Erdélyi I.–Németh P., A Várpalota-gimnáziumi avar temető, VMMK 8(1969), 195, Tab. 25: 1–7. 94
124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
iv. Etnikai-kulturális tekintetben meglehetősen egyértelmű az a kép, melyet a vajszkai (Vajska, „Jugoszlávia”) temetőrészlet tár elénk,100 az egerlövőitől és jutasitól még azzal az eltéréssel tetézve, hogy e sírok kora az avar régészet felől nézve is jócskán belenyúlik a 7. századba (a fülbevalók típusa és az övveretek díszítése alapján). A temető leletei között jellegzetesek még a kora avar kori szemesgyöngyök, ezen kívül az avar régészet számára újdonságnak számít egy bizánci kereszt előfordulása is. Mindezek összessége kifogástalanul beleillik az avar kori régészeti emlékanyagba, kizárólag ezeket nézve nem lenne kétségünk aziránt, hogy a föltárt sírok ne egy köznépi rangú avar családhoz tartoznának. Van azonban a vajszkai temetőrészletnek egy különleges vonása: a Ny–K-i tájolású halottakat római kori téglákból emelt sírépítményekbe temették. Ez utóbbi a lelőhely földrajzi helyzetét s a mellékleteknél a fegyverek és lószerszám teljes hiányát figyelembe véve nézetem szerint nagy valószínűséggel arra mutat, hogy e temetőt egy olyan népesség használta, mely nem keletről jött a Kárpátmedencébe. A „tárgy =101 etnikum” szemléletben rejlő veszélyt változatlanul szem előtt tartva is megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy az említett – és hasonló – temetők azok, amelyek az avar kaganátus etnikai sokszínűségéről, a nem-ázsiai eredetű alattvalók jelenlétéről tanúskodnak. Ilyen eseteknél derül ki, hogy történetileg, s a régészet szempontjából: módszertanilag igen tanulságos lenne közelebbit tudnunk arról, hogy a nem-avar eredetű lakosság pontosabban kikből is állt, s hogy ezek a csoportok miként őrizhették meg saját kultúrájuk egyes vonásait. E kérdésre azonban most még nagyon korai lenne választ adni. Jobban állunk a Keszthely-kultúra esetében. Jellegzetes részének kora avar kori keltezése vitán fölül áll, a keresztény, késő antik jellege következtében pedig föl sem merült, hogy sírjaiban bárki is steppei eredetű avarokat feltételezzen. E kultúra történeti értékelése számára – az itt olvashatóktól eltérő mozzanatra, a késő antik kultúrájú népesség eredetére helyezve a hangsúlyt – Bóna I. gyümölcsöztette először a Miracula Sancti Demetriit. Nem esett viszont még szó arról, hogy e forrásból mily meglepően sokat lehet megtudni a Thrákából és Konstantinápoly környékéről áttelepítettekről, hogyan őrizték meg ezek az idegen környezetben a bizánci kultúrájukat, nyelvüket és vallásukat s végül: hogy mindez talán összhangba hozható mindazzal, amit jelenleg a Keszthely-kultúráról tudunk. „S az egész népet, már tudniillik a hadifogságba esett egész népet, mint amely a továbbiakban immár az ő alattvalója, a fent nevezett kagán a Duna folyónál telepítette le ama Pannonián túli részeken, amely provinciának régente a Sirmium nevű város volt a metropolisa. Ettől fogva bolgárok, avarok és más (pogány) népek közé vegyültek (az elhurcolt bizánciak), egymás között gyermekeket nemzettek s így határtalan sokaságú néppé lettek. A gyermekek atyáiktól átvették a magukkal hozott tradíciókat és a nép római szokásokhoz igazodó indíttatásait. Ahogy a héber náció Egyiptomban a fáraó alatt gyarapodott, hasonlóképpen sokasodott emezek között a keresztények törzse az igaz hit és az életadó szent keresztség (gyakorlása) útján. Egyik beszélt a másiknak az ősi szülőföldről, s lángra lobbantották egymás szívében az elmenekülés vágyát. Már hatvan és még valamennyi év telt el azóta, hogy a szülők a barbárok portyázásainak áldozatául estek. Egy másik új nemzedék lépett a színre. Idővel a legtöbben közülük szabad emberekké lettek. Ezek után már külön népként kezelte őket az avarok kagánja, s a nép szokásának megfelelően vezetőt rendelt föléjük, név szerint Kubert. Ő néhány közeli bizalmas hívétől megtudta, hogyan vágyakozik vissza ama nép atyái városaiba. Mérlegelte ezt s magához vonta a rómaiak egész felkelő népét más nemzetiségűekkel, azaz prozeliákkal együtt, mint ahogy a Biblia mondja a zsidók mózesi exodusáról szólva; vitték az ingóságokat és a fegyvereket is. A kagán ellenében, mint mondottuk, felkelőkké, lázadókká váltak. Amint a kagán ezt megtudta, nyomukba eredve üldözte őket, öt vagy hat ütközetben összecsapott velük, de mindegyikben vereséget szenvedett, mire még megmaradt hadinépével megfutamodott s észak felé (országa) belsőbb területeire vonult el. Ezután a győzelmet követően Kuber egész fent leírt hadinépével átkelt az említett Duna folyón, a mi részeinkre érkezett és a Keramésios mezőt foglalta el...” (Miracula S. Demetrii II.5, Csillik É. ford.) 102 Történetiségében nyilván tendenciózus és néhány részletében moralizáló, de mindenképpen életteli és a kaganátus belső viszonyaira vonatkozóan hiteles103 információi miatt a régészeknek érdemes lenne a Miracula ezen részét jobban figyelembe venni.104 Az egykori Pannoniában, az avar uralom alatt élt romanizált kultúrájú
O. Brukner, The Sixth Century Necropolis at Vajska, Sirmium 4(Beograd 1982), 29–41. Nem érdektelen itt emlékeztetnünk arra, hogy egy nézet szerint Pannonia Prima és Valeria déli részén, valamint Savia ésPannonia Secunda tartományokban kézművességgel és földművességgel foglalkozó késő római népesség és keleti germán eredetű arisztokrácia jelenléte feltételezhető, ls. Bóna, Neue Langobardenfunde in Ungarn, in Problemi 112. 102 Szádeczky-Kardoss, Forrásai 219–220. 103 Szádeczky-Kardoss, Forrásai 220. 104 A Miracula itt tárgyalt passzusának, Kuber személyének az avar régészeti anyaggal való összekapcsolására történt ugyan kísérlet (Szádeczky-Kardoss S., Kuvrat fiának, Kubernek a története és az avar-kori régészeti leletanyag, AntTan 15[1968], 86–87), de az időrendi okból egyértelműen tévesnek tartható (a griffes-indás övgarnitúrák 2-3 évtizeddel Kuber históriája után jelentek meg a Kárpát-medencében). 100 101
125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
népcsoportokat kutatva105 ugyanis mit lehetne ennél többet elvárni egy írásos forrásadat és egy régészeti kultúra összehasonlításától?! Ahhoz, hogy a Miracula II.5. fejezetében leírtakat a Keszthely-kultúrával összekapcsolhassuk, egyetlen,106 de mindent eldöntő kérdés vár tisztázásra: lehetséges-e, hogy ez az avar kori leletcsoport csakis 614–619 utánról származnék? Bár ennek boncolása nem lehet e munka feladata, az alábbi megállapításokat, illetve szempontokat tartom érdemesnek itt megemlíteni: i. Fenékpusztán az erőd és környéke kevéssel 568 után új jövevényekkel benépesült. 107 ii. Keszthely környékének nagyszámú leletei között nem akad olyan, amelyik a 6. század második feléből és a 7. század elejéről származik, a Keszthely-városi temető, Keszthely-Dobogó és Alsópáhok temetői 630 után indulnak,108 iii. a Keszthely-kultúra a 7. század utolsó harmadától, , illetve végétől kezdve zárt, helyi jelenséggé válik. 109 Úgy látom, hogy e szempontok a történeti adatokkal nem összeegyeztethetetlenek: a másodikként említett megfigyelés közvetve a 614–619 közötti Balkánról történt áttelepítéssel való összefüggésre látszik utalni; az áttelepítés leheősége a leginkább elfogadott a Keszthely-kultúra hordozóiival kapcsolatban.110 A harmadikként említett szempont éppenséggel értelmezhető a Kuberhez helyben csatlakozott népnek ez időben történt elvonulásával, s anyagi kultúrájuk, majd a szó szoros értelmében: hagyatékuk elavarosodásával is. Mindennek elmélyült vizsgálata azonban jövendő kutatásoknak lehet majd a feladata. Tisztázásra vár tehát i. a Keszthely-kultúra kezdetének és végének abszolút időrendje, ii. a Balkánról való áttelepítés lehetőségére való tekintettel: az a – részben módszertani, de természetesen nagyon is történeti jellegű – kérdés, hogy hadifoglyok, áttelepített népcsoportok hogyan őrizhették, illetve teremthették volna meg ezt a fényes viseletet,111 iii. véletlen egybeesés-e, hogy ez a kora avar kori leletcsoport is – akárcsak a germán típusú tárgyak, technikák és díszítések! – a kaganátusnak csak az egyik felében fordulnak elő gyakrabban? iv. A Kárpát-medencén belül miért csak egy csoport tette magáévá azt a bizánci gyökerű divatot, amely a 6–7. század folyamán a frankoktól Itálián át egészen a Krímig kimutatható? e) A Bizánccal való kapcsolatok egyedi vonását és e kapcsolatok megnyilvánulásának nagyon is kézzelfogható bázisát jelentette az 573–628 között befolyt bizánci aranyadó. Ennek sorsát illetően a kutatók között egyetértés van: mindenki számára nyilvánvaló, hogy a 4, vagy 5-6, netán 8 milliónyira becsült solidust az avarok beolvasztották.112 A kaganátus területéről napvilágot látott bizánci pénzek minden kétségen felül ezen adó tárgyi bizonyságai, legföljebb az igényelne magyarázatot, hogy i. mi lehet az oka annak, hogy az avar sírokból ismert bizánci pénzek kronológiailag annyira egyenletesen oszlanak meg, hogy nem tükrözik elég dinamikusan az adó növekvő mértékét? Csak annyi látszik, hogy a pénzeknek kb. egyharmada két uralkodótól (Maurikios és Phokas) származik, kiknek uralkodása alatt valóban tetőzött az aranyadó nagysága. ii. Az avar kori sírokból előkerült bizánci pénzeknek több mint egyharmada nem aranyból való, hanem ezüst vagy bronz – ez hogyan egyeztethető össze a solidusban számolt adókról szóló forrásadatokkal?
Legutóbb ld. Pohl, Awaren 233. Nem soroltam ide a Kuberhez csatlakozó nép szállásterületének kérdését, mert bár az egy nézet szerint a Dél-Alföldön, a Duna és a Törökkanizsa vagy Szeged vonala között feltételezhető (Szádeczky-Kardoss S., Két széljegyzet a Dél-Alföld korai történetéhez. Tanulmányok Csongrád megye történetéből, 1982, 9–10), ugyanazon szerző rámutatott: Nicephorus és Theophanes viszont Pannonia földjén tudta Kuber lakhelyét, ld. Szádeczky-Kardoss, Forrásai 220. 107 Müller, Neue Funde 278. 108 Kiss, Funde 168–169. – Ezzel hozza kronológiailag kapcsolatba Varsik, Gürtelschnallen 89. az általa Keszthely–Pécs-típusúnak elnevezett bizánci típusú csatok elterjedését. 109 R. Müller, Die spatrömische Festung Valcum an Plattensee, in Germanen, Hunnen 271; uő, Neue Funde 280; Kiss, Funde 168–169. 110 Bóna, Iváncsa 258, 122. j.; Kiss, Funde 169. 111 Müller R., Megjegyzések Fenékpuszta történetéhez, Zalai Múzeum 1(Zalaegerszeg 1987), 109. 112 E. Stein, Untersuchungen zur spatrömischen Verfassungs- und Wirtschaftgeschichte, Mitteilungen osmanischer Geschichte 2(1929), 2–16; J. Kovaceviæ, Avari i zlato, Starinar 13–14(1962/63), 125; Bóna, Korai középkor 324; Pohl, Awaren 180–181. 105 106
126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
iii. E tekintélyes aranymennyiségnek miért jobbára csak az ékszerekben, a ruházat díszítésében maradt nyoma? Az erre adandó válasz majd gazdaságtörténeti jellegű elemzéseket fog igényelni. Tény, hogy az avarok szomszédainál, s általában Kelet- és Délkelet-Európában különleges ritkaságszámba ment az aranypénz – ez az avar kori solidusok és arany ékszerek Kárpát-medencébe való kerülésének részben politikai/katonai jellegét húzza alá. Ugyanakkor ezen adó megítéléséhez hasznos tájékoztatást nyújt, ha egy pillantást vetünk egy olyan régióra, ahol ez időben már valódi pénzforgalom uralkodott; mi lett a sorsa az ott összegyűlt aranynak? Az avarokhoz a földrajzilag és kronológiailag legközelebb eső példát valószínűleg a ravennai San Vitale építése kínálja: a világhírű bazilika 526–548 között lezajlott építése 26 ezer solidusba került (Agnellus XXIII.59) – az avarok 2-3 évtizeddel később évente kapták ezen összeg két-háromszorosát! (E megítélésen nem változtat az a körülmény, hogy az adó egy része esetleg természetben – ruhák, luxustárgyak, használati eszközök stb.113 – folyhatott be.) Az avaroknál a Bizáncból kapott aranyadónak kizárólag ékszerekre, luxusigények kielégítésére, azaz még csak részben sem közhasznú építkezésekre, illetve beruházásokra való fordítása, a kézművesség és kereskedelem fejlesztésének elmulasztása egy újabb oldalról szemlélteti azt a gazdasági fejlettségbeli különbséget, mely ez időben egyfelől Közép- és Kelet-Európa, másfelől Bizánc, valamint Dél- és Nyugat-Európa között fennállt. Azt mondhatjuk, hogy a modern kori Európa régiói közti különbségek nem egyszerűen a középkorra nyúlnak vissza, mint ez közkeletű tételként világszerte elterjedt, hanem – a régészet tanúsága szerint – azok már a korai középkorban is megvoltak.
3. A kora avar kori kultúra helyben kifejlődött elemei A kora avar kori kultúra keleti és bizánci elemei számbavételére irányuló fenti áttekintés a legkevésbé sem kívánja azt sugallni, hogy mindazon tárgytípusok, díszítőelemek stb., amelyeket nem lehetett ezen gyűjtőfogalmak valamelyikébe besorolni, csakis helyi fejlődés termékei lennének. Egy ilyen kijelentéshez ugyanis a jelenlegi ismereteink túlságosan bizonytalanok; nem tudjuk például hogy a keleti eredetűként számon tartott elemek között nem akad-e olyan, mely az Európa és Ázsia közti számos kulturális csatorna valamelyikén már nem került-e át korábban Bizáncból Keletre? A bizánci (típusú) álcsatok, pénzek közép-ázsiai előfordulása láttán nem zárkózhatunk el egy ilyen irányú közvetítés lehetőségétől. Ugyanígy előfordulhat az is, hogy az avar– bizánci kapcsolatok címkéje alá sorolható tárgytípusok némelyikével Baján népe valójában még a Fekete-tenger partvidékén ismerkedett volna meg (más kérdés, hogy azok ott milyen eredetűek lehettek). Ezeken kívül az avar kutatásban az „italo-bizantin” jelző újabban észlelhető terjedése jelzi: a magyar régészet egyre inkább szükségét érzi, hogy a „bizánci kapcsolatok” címszava alatt többféle régiót kell egymás mellett számításba venni. A fentiek során tett erőfeszítéseim arra is ráébresztettek, hogy az avar kultúra gyökereinek feltárása – akárcsak a 6–7. századi régészetük valamennyi problémája – teljes mértékben az avar kor általános kutatási helyzetétől függ. Arra lenne tehát szükség, hogy minden egyes tárgytípus, díszítőelem, technika eredetéről rendelkezésünkre állna elmélyült elemzés – ettől az ideális állapottól egyelőre fényévekben mérhető távolságban vagyunk. Így hát mi sem világosabb előttem, hogy a fentiekben összeállított, valamint az alábbiakban még következő áttekintés hiányos, esetenként netán hibás is lehet. Az avar kor kutatásában meggyőződésem szerint a valódi előrelépés inkább az induktív módszertől, az általános összefüggések felé a számtalan részletelemzésből való kiindulástól várható, mint a dedukciótól, azaz az általános összefoglalásoknak, áttekintéseknek az egyes tárgyakra, jelenségekre vetítésétől. a) Ugyanezen okból, valamint megfelelő keleti és délkelet-európai analógiák hiányában egyelőre kockázatos lenne kijelentenünk, hogy az avar kor jellegzetes szemesgyöngyei kizárólag a Kárpát-medencében készültek volna, miként nem tudni azt sem, hogy mely karperectípusok tekinthetők avar, s melyek bizánci kultúrájú ötvösök termékének. Néhány évtizede még kérdéses volt, hogy a préselt lemezekkel díszített vedrek elavarosított bizánci elemnek vagy a Keszthely-kultúra jellegzetességének tekinthetők-e.114 Az egykorú meroving leletekre gondolva e dilemma egyszeriben kiszélesedni és leszűkülni látszik, hiszen a veretes favedrek nyugati előfordulása figyelmeztet: újból csak nem egy, pusztán a Keszthely-kultúra problematikájára vagy az „avar–bizánci kapcsolatok” cégére alá leszűkíthető jelenséggel van dolgunk. Ugyanez áll a budakalászi temetőben megfigyelt ereklyetartókra, melyek analógiáit szintén a meroving temetőkben – de a kaukázuisi és spanyolországi párhuzamok alapján: kétségkívül bizánci hatás megnyilvánulásaként – lehet föllelni.115 Az is kultúrtörténeti jellegű következtetést sugall, hogy miközben a tarsolyokat a magyar kutatás – nyilván a honfoglalás kori tarsolylemezekből kiindulva – hagyományosan a steppei kultúra jellegzetességének tekinti, az avar kori csont tarsolyzárók párhuzamait nem-steppei eredetre utaló kelet-európai leletekben lelhetjük föl (ld. fentebb). Nincsenek Keleten és a Balkánon azon kora avar kori vasláncoknak sem analógiái, amelyek a Vö. Pohl, Awaren 180. Kovrig I., Újabb kutatások a keszthelyi avar kori temetőben, ArchÉrt 87(1960), 163. 115 Vida, Kugelkapseln. 113 114
127 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
tarsolyok táján szoktak napvilágot látni. Meglepetéssel állapíthatjuk meg azt is, hogy a 6–7. századi sírok és települések gyakori leletei, az orsógombok az egykorú Kelet-Európában és Ázsiában hiányzanak. Nem különb a helyzet a kora avar kori félgömb alakú lószerszámveretek esetében sem, melyeknek keleti párhuzamát egyedül Mala Peres cepinóból és Glodosyból ismerem,116 nem így a lapos rozettás lószerszámveretek esetében, melyek keleti kapcsolata igazoltnak látszik.117 Ami a rojtos lószerszávereteknek a Kárpátoktól keletre való hiányát illeti, arról fentebb már tettem említést. Az említett égtáj irányából tipológiailag rokon példányt egyedül a martinovkai leletből ismerünk, ezen azonban nincsen rojtdíszítés.118 (A borovoei lelet némely szíjvégén pedig van ugyan rojt,119 de különben tipológiailag nem tekinthetők az avar kori lószerszámveretek rokonának.) Egy, a témába vágó, elejtett megjegyzéssel szemben meg kell állapítanunk, hogy a szóban forgó lószerszámveretek kaukázusi eredeztetésének lehetősége120 híján van a kellő alapnak: a hivatkozott galiati leletet Abd el-Malik 701-ben kibocsátott verdefényes dinárja keltezi, s az tipokronológiailag igen távol áll a fél-másfél évszázaddal régebbi avar veretektől.121 Az avarokkal leginkább rokonnak tekinthető példányok nem Keleten, hanem a germánoknál láttak napvilágot: így az 565-ös veretű II. Justinus-pénzzel keltezett hintschingeni 14. sírban, valamint Nocera Umbrában (71, 84. sír),122 ahol a 71. sír téglalap alakú vereténél a forma, a rojtos díszítés és az utóbbinak enyhén kiemelkedő kiképzése is megegyezik az avaroknál elterjedt típusokéval. A Nocera Umbra-i lelettel való rokonság nem intézhető el egyszerűen az „avar–langobard kapcsolatokra”, az „italo-bizantin hatásra” való hivatkozással. Ez a hasonlóság – véleményem szerint – a Keleten való hiány után egyben a rojtmintás lószerszámveretek esetleges keleti eredetének egy újabb cáfolatát is jelentheti. Úgy gondolom, hogy e tárgytípusnak az avaroknál, Martinovkán és Nocera Umbrán való előfordulását egy közös, európai gyökérből táplálkozó kultúra megnyilvánulásának tarthatjuk. b) Ami egyes ötvöstechnikákat illet, nem is szükséges bizonyítani, hogy azok idegen eredetű gyakorlatként jutottak el az avarokhoz, mégha a 6–7. század fordulója tájára azok előállításának már teljesen a birtokába kerültek is (granuláció, kő- és üvegberakás, tausírozás). Nagyon kérdéses, hogy az avarok esetében az ilyen nagy műhelyhagyományokat igénylő technikák elsajátítására elég lehetett-e az egy évtizedes Pontus-vidéki tartózkodásuk, vagy az ötvösség magasabb színvonalú ismeretére csak a Kárpát-medencébe érve tehettek szert? Az ázsiai steppéken a szóban forgó technikákkal díszített tárgyak vagy ritkák és a leletkörnyezetükben idegenek, vagy pedig ott a granuláció, a berakás teljesen más kivitelezésben teljesen más formákat és ornamentikát szolgált. Az avar leleteket ezekkel összehasonlítva nem nehéz feltételeznünk: a Kárpát-medencei emlékanyagban előforduló granuláció, valamint a berakás és a tausírozás ismeretét az avarok nem Keletről hozhatták magukkal. E kérdés vizsgálatát árnyaltabbá teheti azon tény leszögezése, hogy a Keletrómai Birodalomban a 3–4. században megjelenő és lassan tért hódító nielló, valamint a magasabb igényeket kielégítő 5–7. századi európai ötvösségben szélesen alkalmazott gránát- és almandinberakás123 nem épült be az avar ötvösök gyakorlatába (sőt, még az üvegberakással való díszítés sem mondható gyakorinak) – ennek lehetséges oka is feltárásra vár. c) Az egyes övveretek között már volt szó a hosszúkás T alakúakról („aradkai/deszki típus”), melyek e formájukban helyi találmánynak tekinthetők; a 10 db Kárpát-medencei példánnyal szemben csak egyetlen hasonló darab előkerüléséről tudok Kelet-Európa területéről.124 Magának a típusnak avar kezekben való kialakulása iránt nem lehet kétségünk; a felső rész pajzs alakúra való kialakítása látszik a leginkább jellegzetes és gyakori variánsnak. A Környén napvilágot látottak – akárcsak e temető több más tárgytípusa – e tipológiai csoporton belül nagyszámúak és igen sajátos, a többi aradkai típusú verettől eltérő változatokat mutatnak, egyikük felső tagja (60. sír) a 6. század eleji hegykői és kormadini veret formájával egyezik meg (ld. fent). Más esetekhez hasonlóan ezeknek is nagy része a Dunántúlon került elő; használatuk felső időrendi határát az ozorai lelet jelzi. Ugyanez – tehát a helyi kialakulás valószínűsége – áll a kora avar kori „szemüveg formájúnak” vagy „kettős hold alakúnak” nevezett övdíszekre is (például Andocs), melyek formailag az egykorú Kelet-Európában
A. Bobrinskoj, Peres cepinskij klad, MatArchRossii 34(1914), tabl. 16: 52. középen és jobbra; A. T. Smilenko, Glodoski skarby, Kyjiv 1965, tabl. 5: 1. 117 Bóna, Studien 62 skk. 118 Fettich, Fémművesség CXX: 15; CXXVIII: 4, 5; ehhez hasonló került elő Tolnanémedin, uo. CXXVIII: 4, 5 és Borovoén ld. Zaseckaja, Ukrasenija Kat. No. 25–26; valamint Nocera Umbrában (67, 82. sír), Mengarelli, Nocera Umbra. 119 Zaseckaja, Ukrasenija No. 25, 26. 120 Kovrig, Contribution 183, 145. j. 121 Krupnov, Galiat tabl. 1: 3. 122 Werner, Münzdatierte Grabfunde Taf. 32: 21; Mengarelli, Nocera Umbra 262, Fig. 112; 278, Fig. 136. 123 Összefoglalóan ld. B. Arrhenius, Merovingian Garnet Jewellery. Emergence and Social Implications, Stockholm 1985; N. Adams, Garnet Jewellery in 5th–7th centuries in Central and Eastern Europe. Doktori értekezés kézirata, Londoni Egyetem, 1993, a szerző szívességéből ismerem. 124 Katalógusukat ld. Bálint, Landnahme 261–263. 116
128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
elterjedt 3-as alakú veretek rokonainak látszanak, de egyikük sem fordul elő a másik régió területén. 125 Az avar hagyatékban nagyon ritkák, minden bizonnyal a legkorábbi periódushoz sorolhatók a tokos felfüggesztésű szíjvégek (például Budapest-Farkasrét); ezek sem származhattak Keletről, csak éppen ismeretlen, hogy miként kerülhetett az avar kultúrába ez az 5–6. századi germánokál elterjedt, különben náluk sem eredeti fölerősítési mód. Az avar övveretek ornamentikáját éppenséggel már tárgyalhattuk volna a bizánci hatások számbavétele során is. Feltűnő, hogy tisztán keleti díszítőelem viszonylag ritka, ezzel szemben a díszítésüket nézve a bizánci hatások oly erőteljeseknek mutatkoznak,126 hogy az „italo-bizánci művészet” terminus analógiájaként „avarobizánciról”127 is beszélhetnénk. Viszonylag ritkák azonban az olyan veretek, amelyek a jelenleg ismert „bizánci” (itt gyűjtőfogalomként használom e jelzőt) ornamentikával teljesen megegyeznének. A jellegzetesen avar verettípusokat és díszítőelemeket nézve minden arra mutat, hogy maguk az avar övgarnitúrák a veretek formája és díszítése a kivitelezésük tekintetében jellegzetesen avar terméknek tarthatók (ezért is soroltam az övvereteket ebbe a fejezetbe); s teljesen más lapra tartozik, hogy magának az övnek a szerkezete, a veretek formája, fölerősítés- és díszítésmódja milyen eredetű lehet. Sokkal tisztábban látnánk e kérdésben, ha az avar–bizánci kapcsolatokról, művészeti viszonyról nem csak a téma jelentőségéhez mérten túlságosan rövid, szemlejellegű cikkek,128 hanem részletekbe mélyedő elemzések is állnának a kutatás rendelkezésére. Elemző jellegű feldolgozások hiányában nem tudjuk pontosan, hogy az avar kultúra megítélésében valóban az avarokat ért bizánci hatások „bizantinomániából” fakadó túlértékelése-e a fő veszély,129 avagy a magyar kutatásban helyenként érzékelhető „Ázsia-centrikus” vagy – Bizánc „ellenében” – az „Irán-preferenciájú” szemlélet szélsősége. Tekintettel arra, hogy egyrészt a bizánci kultúra Keleten és Nyugaton egyaránt, az egész akkori Európában éreztette a hatását, s másrészt hogy az avar–bizánci kapcsolatok 568–626 között – közép- és keleteurópai mércével mérve – különösen intenzívek voltak, Bizánc sokszínű és közvetve vagy közvetlenül megmutatkozó jelenléte az avar anyagi kultúrában és művészetben éppenséggel e történeti és kulturális helyzetnek felel meg. Mindemellett az avar művészet – részleteiben szintén kutatatlan – egyéni vonásai letagadhatatlanok, s éppen ezért vár tisztázásra, hogy mi volt az, ami Bizáncból egyszerű átvétellel érkezett, mi épült be adaptáció révén és mi az, ami az avar ötvösök és vásárlók igényéhez igazodva a már tisztán avarnak nevezhető kompozíciók elemévé vált. Mindazon lehetőségek keretei között, már amennyire a kora avar kori övdíszeknél egyáltalán lehetséges valamilyen belső időrendi sémát fölállítani, megkockáztatható az az állítás, hogy a legismertebb, illetve legjellegzetesebb avar ornamentikájú tárgyak nem a legkorábbi periódusból származnak. A régi tipológiai iskola képviselői úgy vélték, hogy az avar kor legrégibb korszakából való leletek voltak a technikai és művészi színvonal tekintetében a leggondosabban kivitelezettek; ez az elképzelés – a benne rejlő módszertani előfeltételezés mellett – legnagyobbrészt a kunágotai övgarnitúra I. Justinianus korából való származtatására támaszkodott.130 Időközben azonban fény derült e kormeghatározás tarthatatlan voltára, 131 ami által alapjukat vesztették a fennemlített nézetek, ráadásul ebből az új kronológiai helyzetből (7. század eleje) a veretes öv általános avar kori elterjedésére vonatkozóan is adódik egy nagy horderejű tipokronológiai 132 és kultúrtörténeti következtetés összhangban áll ezzel a valamennyi általam ismert újabb kutatási eredmény és lelet is; eszerint a legkorábbi övgarnitúrák ritkán, s ha igen, akkor is csak szerény mértékben voltak díszítettek, míg a gazdagon Bálint, Landnahme 260, 3. térkép. Csallány, Sírleletek 176. szerint a részben bevándorlások, részben közvetlenül kapott bizánci motívumok jelenléte a 7. századi avar anyagban annyira erőteljesnek mutatkozik, hogy azok mellett az eredeti avar kultúra háttérbe szorult. 127 Bóna, Studien 62, 212. j. „avar–bizánci stílusról” ír, másutt úgy vélte, hogy az „avar–orientális”, illetve „avar–bizánci stílus” volt az, mely az észak-itáliai művészetre hatással volt, vö. uő, Neue Nachbarn 110. 128 László Gy., Adatok az avar kori műipar ókeresztyén kapcsolataihoz, Budapest 1935; uő, Die Reiternomaden der Völkerwanderungszeit und das Christentum in Ungarn, Zeitschrift für Kirchengeschichte 1940, 126–146; uő, Les monuments de la période byzantine-moyenne en Hongrie. Corsi du Cultura sull’Arte Ravennate e Bizantina, Ravenna 1969, 203–208; uő, Les trouvailles rappelant a la chrétienté dans la période des grandes migrations en Hongrie, uott 209–211; Csallány D., Népvándorlás-honfoglaláskori régészeti kapcsolataink, Jósa András Múzeum Kiadványai 5(Nyíregyháza 1965). Ugrin Emesének a debreceni egyetemen benyújtott, az avar–bizánci kapcsolatokat tárgyaló doktori értekezéséről csak hallomásból van tudomásom. 129 Bóna, Népvándorlás kora 244. szerint az avar művészetre gyakorolt bizánci hatás csak felszínes volt, e hat sokat csak a kutatás „bizantinomán” korszakában értékelték túl, vö. uő, Recenzió: E. Ugrin, Le trésor de Zalésie, ArchÉrt (sajtó alatt). 130 Ld. Bóna, Avar leletei 97, további irodalommal. 131 Bálint, Üc Tepe Taf. 10; B. Filov, Bulgarien, Archaologischer Anzeiger 29(1914), 417; H. Zeiss, Der Schatzfund von Akalan, Forschungen und Fortschritte 1935, 17–19; Bóna, Avar leletei 97 skk. a kunágotai lelettel rokonságba állítja a Trezzo sull’Adda-i övvereteket – a nagyszíjvég hátlapján szintén van poncolt díszítés –, melynek révén először merült föl, hogy valójában mennyire bizonytalan ez az avar kutatásban egy évszázada megrögzült közhely. Kunágotát azóta mások is a 7. század elejére keltezik, tehát nem kötik többé a legkorábbi avar nemzedékhez: Martin, Funde 71; A. Kiss, Zur Zeitstellung des „münzdatierten” awarischen Fürstengrabes von Kunágota, JPMÉ 36(1991), 67–84. – Kunágota és Ozora korát talán a nagyszíjvég medaillonjában látható pontkörből kiinduló négy ívelt vonal hasonlósága alapján is közelíthetjük egymáshoz. (Az utóbbi fölfedezhető a Dumbarton Oaks egyik nagyszíjvég alsó végén is a szélet keretező rovátkolt vonalak között, ld. Ross, Catalogue XXXV: No. 44.) 132 M. Martin a fent idézett cikkében ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a most tárgyalt övtípusok nagyrészt a 7. század elején terjedtek el. 125 126
129 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
díszített, illetve jellegzetesen avar övveretek nem a 6., hanem inkább a 7. századra keltezhetők. Az a benyomás alakul ki, hogy a kora avar kori övveretek díszítésében megfigyelhető gazdagodás egybeesik a kora avar kori kultúra és művészet általános fölvirágzásával. Amint ez általában is elmondható az avar kor régészeti kutatására, úgy a 6–7. századi övveretekéről konkrétan is elmondható, hogy nem áll rendelkezésünkre tipokronológiai áttekintés,133 és a díszítőelemeiket sem tanulmányozták még a teljességre törekvő módszerességgel. A nehézségek újból csak a belső időrend általános kidolgozatlanságával kapcsolatosak; nincsenek ugyanis olyan megbízható horizontok, amelyekhez az egyes leleteket, illetve ornamentikai elemeket viszonyítani lehetne. E helyzetben jómagam is csak bizonyos tendenciákra hívhatom fel a figyelmet. Mindenekelőtt tekintsük át, hogy mely sírleleteket, temetőket sorolt a kutatás többé-kevésbé egybehangzóan a kora avar kori emlékanyag legrégibb periódusába!134 E szerint a törökbálinti, zsámboki, környei és csókai sírok az avar kor legelső évtizedeiből származnának,135 a zsámboki, boldogi és dányi halottak az avar honfoglalás első vagy második nemzedékéhez lennének sorolhatók,136 a törökbálinti, várpalotai, móri sírok a Magyarországon feltárt legrégibb avar leletek sorába tartoznának,137 a budapest-farkasréti sír egyike lenne a legkorábbi avar leleteknek, a 600 körüli időkből,138 a kunágotai, tolnanémedi, fenékpuszta-horreumi, szentendrei sírok és a jutasi ötvössír a 6. század végére és/vagy a 7. század elejére lennének keltezhetők. 139 Az „átlagos” (esetünkben értsd: szerényebb, illetve jellegtelenebb mellékletekkel ellátott) kora avar kori sírok esetében – még pénzmelléklet esetén is (ld. Aradka140) – a fentiekénél is nehezebb a közelebbi kormeghatározás. A felsorolt sírok, illetve temetők övgarnitúráit – a nyilvánvalóan nem avar készítésű kunágotaitól eltekintve – az jellemzi, hogy vereteik kisszámúak és nem különösebben gazdagon díszítettek. Áll ez a 6–7. század fordulója tájáról származó, pénzzel keltezett és az átlagosnál feltétlenül gazdagabb sírokra is (Nyíregyháza, Városigazdaság 3. sír [Maurikios Tiberios 582–602], Kiszombor-O, 8. sír [Phokas 602–610]141). Ide tartozik, hogy tisztán bizánci eredetűnek tartott díszítőelemek (pontkör, háromszög, stilizált emberi arc 142) – akárcsak a martinovkai típusú veretek143 – szintén e régebbi periódusból származtathatók. A Várpalota-Unio-homokbánya 12. sírja az övének egyszerű rozettáival és díszítetlen szíjvégével, valamint a tolnanémedi lelet az ugyancsak díszítetlen vereteivel és szíjvégével (egy kivétel: az egyikük préselt lemezberakása) 144 ugyancsak e hipotézist támasztja alá. Hasonló megfigyelésre jutunk, ha a kora avar kori övveretekhez ellentétes irányból közelítünk: a nagyszámú és a „jellegzetesen avar”(nak nevezhető) veretekkel díszített garnitúrák (eltekintve itt az eredetében idegen II. stílussal díszítettektől), valamint a jól ismert préselőminták145 nem abba a horizontba tartoznak, amelyet a legkorábbinak szokás tartani. A mezőkomáromi kettős pajzs alakú veret, melyet bizánci eredetű, de kétségkívül avar megfogalmazású palmetta díszít, valamint a hasonló fönlaki veretek az akalani kincs alapján nem lehetnek régebbiek a 7. század első felénél.146 A szőlőt csipegető vagy éppen csak szimmetrikusan ábrázolt madarakkal díszített övveretek, melyek az avar kiállításokon a bizánci kapcsolatok tárgyi bizonyságaként szerepelnek, kimutathatók ugyan a kora avar kor közelebbről nem meghatározott periódusából, 147 de úgy látszik: e verettípus általában a középavar korban vált elterjedtté.148 A csengele-jójárti, hátratekintő oroszlánnal díszített veretek (maga az ábrázolás kétségkívül késő antik, bizánci előképekre vezethető vissza, a veret alsó tagján látható kerek
Kivétel: Martin, Funde 87, Fig. 9. Legutóbbi összefoglalásuk a 6. sz. vége–7. sz. 1. harmada közti periódust öleli fel, ld. Garam, Katalog 23–25. 135 Bóna, Studien 48–52. 136 Garam, Zsámbok 154. 137 Salamon–Erdélyi, Környe 45. 138 Bóna, Avar leletei 120; Nagy, Tierornamentik 373–375. 139 Kovrig, Contribution 177; Bóna, Avar leletei 97, 103, 109. 140 Bóna, Iváncsa 257. 141 Csallány D., Szabolcs-Szatmár megye avar leletei, JAMÉ 1(1958) 7. t.: 2–5, 9, 10, 12, 19; uő, Sírleletek Tab. 4: 19. 142 Ld. Rhé–Fettich, Jutas Tab. 8: 3–6; Bóna, Avar leletei 156, 12. kép: 2–16. 143 Somogyi, Chronologie 134–135. és jelen mű I.4. fejezete. 144 I. Bóna, Die Langobarden in Ungarn, ActaArchHung 7, 1956, Tab. 31: 1–17, 22; Nagy G., Sírleletek a régibb középkorból. Némedi (Tolna m.), ArchÉrt 21(1901), 316, I: 4a. 145 Bóna, Iváncsa 256–257. szerint a 7. század első feléből vagy első harmadából származnak 146 Akalan időrendi helyzetéről ld. Bóna, Avar leletei 128, 18. j. 147 Török Gy., Avar kori temető Csengelén, MFMÉ 1980/81, 50, 6: 20. 148 Kiskőrös-Pohibuj mackó 53: Gy. Török, The Kiskőrös-Pohibuj mackó-dűlő Cemetery, in I. Kovrig ed., Avar Finds in the Hungarian National Museum, Budapest 1975, 299; W. Hahn (Bécs) szíves levélbeli közlése szerint a sír pénzei II. Constans és IV. Constantinus vereteinek másolatai; Győr-Téglevető-dűlő 494. sír: P. Tomka, A Győr, Téglavető dűlői avar temető belső csoportjai, Arrabona 13(1971), 72, 64. j.; 94, 97. j. 133 134
130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
díszítőelem pedig a Kunágota–Mersin-típusú nagyszíjvégek medaillonját idézi)149 és a leegyszerűsített szalagfonat díszítésű Kecskemét-Sallai utcai övgarnitúra a velük együtt talált 3-as alakú kardfüggesztők alapján a 7. század második harmadánál ugyancsak nem keltezhetők korábbra. 150 A kecskeméti szalagfonat párhuzamait a győri 58. sír övgarnitúráján, a kecskeméti kettős pajzs alakú veret alsó részének analógiáját szintén Győrben (uo.), Zagyvarékason és Gátéron (11a. sír) fedezhetjük fel151 – ezek egyikét sem szokták a 6. századra keltezni. A kecskeméti övgarnitúrával visszakerültünk a fentebb már említett, Kunágota–Mersin-típusúnak elnevezett nagyszíjvégek csoportjához. Ezeket a szíjvég közepében vagy felső kétharmadában látható medaillon jellemzi. E minta és kompozíció bizánci eredete iránt nem lehet kétségünk; egy részük relikviatartóként is szolgált. 152 Néhány esetben a medaillonban görög betűs monogram van, mely egy többnyire birtokos esetben álló keresztnevet takar (Mersin: „kyrie boethei”, Törökkanizsa: „Arethou”, Adalia: „Antoniou”, Louvre-ban őrzött: „Ionannou”, míg a Dumbarton Oaks gyűjteményében őrzött és a Castel Trosinó-i nagyszíjvégeken levőket [T, 90, 126. sír] még nem fejtették meg153). A bajorokál és a langobardoknál megfigyelhető előfordulása 154 mellett más díszítőelemek is jelzik e csoport prototípusának bizánci eredetét: ember- és állatábrázolások (Fenékpuszta, Gátér 11. sír, Győr 209. sír), ember- és állatfejek (Gátér 11. sír, Győr 209. sír), stilizált ciprusok (Törökkanizsa). Az erősen leegyszerűsített medaillonnal és az indákkal szokatlanul gazdagon díszített kunszentmártoni nagyszíjvég préselőmintája bizánci mérleggel és súlyokkal együtt látott napvilágot – ez is a bizánci kultúra irányába mutat. A kecskeméti nagyszíjvég jó párhuzamát jelenti a 240 km távolságban előkerült pancsovai (Pancevo, Szerbia) préselőminta; ezek medaillonjában nincs monogram. Hasonlók kerültek elő a gátéri 212., a tiszafüredi 429. sírokban és a tiszavárkonyi temetőben155 – valamennyi egymástól 30-40 km-es távolságban, s az egymásra kissé hasonló díszítésű csanyteleki és törökkanizsai kettős pajzs alakú veretek egymástól 60 km-re láttak napvilágot.156 Három bemélyedő félgömbbel díszített övdíszek legtöbbje az Alföld délkeleti részében fordult elő. Részben pénzzel keltezett, legkorábbi példányaikat a kunágotai és a Trezzo sull’Adda-i 1. sírban fedezhetjük föl, az utóbbi korát Fokas 607–608 között vert, nem kopott pénze adja meg.157 Úgy gondolom, hogy a Kunágota-Mersin csoportnak a steppei környezetben valószínűsíthető felső időrendi határát az ozorai és Mala Peres cepino-i leletben való jelenlétük jelöli meg. Az első IV. Constantinos 66–673 között veretett solidusa révén a középavar kor egyik vezérleletének számít, a második különlegesen nagy jelentőségét a Kuvrattal való azonosít sa adja, melynek egyik támpontját a II. Constans 654 utáni kibocsátású verete nyújtotta. 158 Ami a szóban forgó típusú nagyszíjvégeknek avar területen való elterjedését illeti, közel kétharmaduk az Alföldön látott napvilágot.159 A Kunágota–Mersin-típusú szíjvégek azonban nem tekinthetők valamiféle kivételezett avar– bizánci, illetve steppei–bizánci kapcsolat megnyilvánulásának: a prototípus teljesen más változatában ugyan, de megtalálhatók e szíjvégek a bajor, alemann és itáliai langobard temetőkben is, valamennyiük kora a 7. századra tehető.160 Az említett germán népeknél való gyakoriságuk és az ottani leletanyagban való szerves jelenlétük miatt a nyugati elterjedésüket bajos volna bajor–avar, alemann–avar stb. érintkezések, kulturális hatások megnyilvánulásának betudni; a fentiek után kétségtelen, hogy egy bizánci eredetű előképpel van dolgunk, mely
Az említett vonások egyike sem tekinthető avar jellegzetességnek, s ezért tartom érdemesnek fölhívni a figyelmet a kora avar övdíszek tipológiai tárgyalásai során mindig mellőzött kerek veretekre. Ezek a csengelei sírban és másutt is (például Környe, Kiskőrös-Vágóhíd) olyan veretekkel együtt vagy olyan leletkörnyezetben látnak napvilágot, amelyek eredetileg szintén nem lehettek a steppei kultúra részei. 150 Vö. Csallány, Sírleletek; Tóth, Grabfund. 151 Fettich, Győr IX: 16; uő, Avar kori műipar 13, 11: 14 és VI: 17; Hampel Alterthümer Tab. 278: alul 1, 4, 8. 152 H. Dannheimer, Ein spatmerowingischer Eulogienbehalter aus Walda, Germ 44(1966), 338–354. 153 Dimitrieviæ, Seoba naroda 23; A. Bank, Byzantine Art in collections of the USSR, Moscow–Leningrad 1965, Tab. 102–107; W. A. von Jenny, Ein frühbyzantinisches Preßmodell aus Kleinasien, PZ 24(1933), 295; Werner, Vrap 50; Mengarelli, Castel Trosino 212, Fig. 55; 264, Fig. 136; 301, Fig. 202. 154 Mengarelli, Castel Trosino 224, Fig. 71; Paribeni–Pasqui, Nocera Umbra 163, Fig. 6; Th. Harster, Das bajuwarische Reihengraberfeld bei Kehlheim, PZ 5, 1913, Fig. 8: balra fent. 155 Fettich, Avar kori műipar 13, 11: 13; Garam É. szíves közlése. 156 Korábban úgy gondoltam, mintha a három bemélyedő félkörrel díszített Fönlak-Fenékpuszta típusú – Martin, Funde 67. által aradkai típusúnak nevezett – veretek (vö. Werner, Gürtel 129, 48. j.; Bóna, Iváncsa 256.) a Dél-Alföldön koncentrálódnának. Ez azonban nem áll helyt; a keszthely-fenékpusztai mellett időközben több, közöletlen leletről szereztem tudomást (Garam É. és Bárdos E. szíves szóbeli közléséből: Tiszavárkony, Zamárdi) s elkerülte a figyelmem egy dunapentelei szórvány, ld. Marosi–Fettich, Dunapentele Tab. VIII: 43. Az avar régészetben analógiaként gyakran hivatkozott linz-zizlaui temető hasonló díszítésű övvereteit (Ladenbauer–Orel, Linz-Zizlau Tab. 26: alul) a pont-vonal ornamentika és főleg a veretek eltérő alakja miatt nem soroltam közvetlenül e csoporthoz. A szóban forgó verettípussal kapcsolatban J. Werner és M. Martin nem említi egy fontos keleti párhuzamukat (Suuk-su 157. sír), ld. N. Repnikov, Nekotorye mogil’niki oblasti krymskich gotov, Zapiski Imperatorskogo Odesskogo Obs cestva Istorii i Drevnostej 27(1907), tabl. III: 6. E veretekről legutóbb Uenze, Sadovec 186–187. 157 E. Roffia, La necropoli longobarda di Trezzo sull’Adda, Ricerce di Archeologia Altomedievale e Medievale 12/13(Firenze 1986), 17–19, 23–24; Bóna, Avar leletei 98. 158 Az ozorai pénzről ld. Bóna, Avar leletei 114; a Mala Peres cepinó-iról ld. N. Bauer, Zur byzantinischen Münzkunde. Frankfurter Münzzeitung 2(1931), 228; W. Hahn, Moneta Imperii Byzantini II. Österreichische Akademie der Wissenschaften, Phil.-Hist. Klasse Denkschriften 148 (Wien 1981), 136; W. Hahn egy 1989-ben hozzám intézett levélben a 642–646 közti veretési időpontot adta meg. 159 Bálint, Landnahme 264, 5. térkép. 160 Vö. uott; Vinski, Starosjedioci Tab. XXI: 12; XXII: 1; XLIV: 1–2; O. von Hessen, Il materiale altomedievale nelle collezioni Stibbert di Firenze, Ricerce di Archeologia Altomedievale e Medievale 7(Firenze 1983), Tab. 7: 8. 149
131 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
a 7. század folyamán Közép-Európa veretes, kisszíjas övet viselő népeinél ismert volt.161 A közös bizánci alap feltételezésére nemcsak a fölvázolt területi elterjedés ad alapot; az egymástól nagy távolságban előkerült kunágotai, mersini és Mala Peres cepinó-i garnitúrák készülése nem is képzelhető el másutt, mint a birodalom belső területein. Ha pedig – a közkeletű séma hatására – az utóbbit netán „csak” Pontus-vidéki műhely termékének tartanók, magyarázatot kellene találni arra a kérdésre, hogy akárcsak szerényebb kivitelű, de hasonló díszítésű szíjvégek miért nem fordulnak elő a Krím és a Kaukázus-vidék 6–7. századi leletei között? E tényt összekapcsolva azzal, hogy a szóban forgó típusú szíjvégek viszonylag gyakoriak, a martinovkai típusú veretek pedig meglehetősen ritkák az avaroknál, arra a – különben triviális – következtetésre kell jutnunk, hogy Bizáncnak a kulturális peremvidékeire gyakorolt hatása sem területileg, sem a megnyilvánulásában nem volt egységes. Ennek illusztrációjaként említhetjük az alpinak vagy itáliai típusúnak nevezett garnitúrák is, melyek az avar kori leletanyagban annyira gyakoriak, hogy előforduásuk semmiképpen sem tekinthető egyedi esetnek. 162 Bár a megjelenésük és elterjedésük kora inkább csak követi az avar kornak bennünket most érdeklő, legkorábbi szakaszát,163 két, az avar kultúrtörténet szempontjából nem kis horderejű következtetés lehetősége miatt egy pillanatra mégis érdemes e tárgytípusnál elidőznünk. Jelenlétük arra késztet, hogy számot vessünk azzal a ténnyel, hogy a 6–7. századi avaroknál többféle díszítésű (és szerkezetű?), s egyáltalán nem minden esetben feltétlenül steppei eredetű/típusú övek voltak használatban: i. a steppei eredetűnek tartott, négyszögletes vagy kerek veretekkel díszített, kisszíjakkal ellátottak, ii. az összefoglalóan „bizánci típusúnak” nevezett csattal (korinthoszi, siracusai, beroei stb. típus) zártak; iii. az áttört téglalap alakú veretekkel kirakottak és a szintén nem-avar eredetűnek tartott öntött, poncolással díszített nagyszíjvégekkel záródók (például Németsűrű, Szelevény, Mezőbánd 174. sír, Gátér 41. sír) – ezeket sosem hordták együtt a fennemlített bizánci típusú álcsatokkal; iv. az alpi vagy itáliai típusú veretes garnitúrák; v. az egyértelműen nyugati eredetűnek tartott, tausírozott vas veretekkel díszítettek; vi. feltűnően nagy szélessége miatt az előbbiektől eltérő szerkezetű – s talán: eredetű – övtípushoz tartozhattak a környei 61., alattyáni 458., kerepesi 7. sír hármas vereteihez hasonlókkal díszített övek Ez a tipológiai, díszítésbeli és szerkezeti sokszínűség vitathatatlanul származásbeli különbségeket takart, s míg az eredet kérdése egyik esetében sem mondható megnyugtatóan tisztázottnak, itt azt kell leszögeznünk, hogy a veretes, kisszíjas garnitúrák a 6–7. századi avar kaganátusban használt öveknek csak egyik, ámbár legismertebb s ezért is: avar jellegzetességnek tartott típusát jelentették. Kétféle övtípusnak földrajzilag és kulturálisan egymás mellett történt használatára vonatkozóan egy jól kutatott területről pontos információval rendelkezünk, s ez azért lehet érdekes a számunkra, mert mindkettő megvolt az avaroknál. Az Alpoktól északra a 7. század közepe táján területileg meglehetősen egyértelműen elkülönülve voltak divatban a háromtagú, illetve a veretes, kisszíjas övgarnitúrák: az előbbiek a romanizált területeken, az utóbbiak a Rajna-vidék és Thüringia frank területein. Feldolgozójuk fölhívta a figyelmet arra, hogy a két régió közötti, a kétféle típus használatát keverten mutató sáv az alamann szállásterület közepén húzódik, tehát ez és a hasonló jellegű „határok” nem alkalmasak etnikai meghatározásra. 164 Nem lenne tehát célszerű ragaszkodni egy A nagyszíjvég közepének monogrammal való díszítése még a következő században is fönnmaradhatott, erről tanúskodik egy, a Louvreban őrzött lelet. Közzétevője – nyilván a többi, általa ismert monogramos nagyszíjvég alapján – a 7. századra tette a korát, vö. J. D., in Byzance 136–137, No. 92. Ez esetben is a „mi mit keltez?” dilemmájával állunk szemben: zömök formája, fölerősítési módja és főként áttört indáinak kiképzése a 9. századi leletekére emlékeztet, vö. N. Fraenkel-Schoorl, Carolingian Jewellery with Plant Ornament, Berichten van de Rijsksdienst voor het Oudheidkundig Bodemonderzoek 28(1978), 350, Fig. 3; 371, Fig. 17. Az tehát a kérdés, hogy a louvre-beli tárgy – s így a Kunágota–Mersin-típusú monogramos nagyszíjvégek – kora tehető-e a 8. századra, vagy hogy a karoling ornamentika ily közvetlenül gyökereznék a megelőző korszak – s különösen a szinte teljesen ismeretlen 8. század – művészetében? 162 Bóna, Beitrage; Christlein, Bieringen; J. Zábojník, Zur Frage der Kontakte der nördlichen Peripherie des awarischen Kaganats mit den westlichen Gebieten, in Conference 103–111. 163 A germánoknál a 620–630-as évekre, az avaroknál a középavar korra teszik a megjelenésüket, ld. Koch, Schretzheim 36–37, 129; Christlein, Alamannen 66; Paulsen, Niederstotzingen 31. Érdemes lenne tisztázni az okát ennek a német és magyar régészeti iskola között fennálló, mintegy fél évszázados eltérésnek. Az utóbbi kínált alapot ahhoz a – középavar csoportot elsőként elkülönítő Kovrig I. (Alattyán 230 skk) nyomán – a német, osztrák és szlovák kutatás által használt kronológiai modellhez, mely szerint a középavar kor kezdetét a 7. század közepe tájára lehetne helyezni, vö. pl. V. Brierbauer, Recenzió: Eva Garam, Das awarenzeitliche Graberfeld von Kisköre, Bonner Jahrbücher 181(1881), 704; F. Daim–A. Lippert, Das awarische Graberfeld von Sommerein am Leithagebirge, NÖ. Studien zur Archaologie de Awaren 1, Denkschriften der Österreichische Akademie der Wissenschaften Phil.-Hist. Kl. 170, Wien 1984, 88–90; Z. Cilinská, Frauenschmuck aus dem 7.–8. Jahrhundert im Karpatenbecken, SlovArch 23(1975), 90; 91. Fig. 12. 164 Christlein, Alamannen 65, Fig. 37. 161
132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
olyan – nyilvánvalóan irreális, illetve téves (vö. „tárgy = etnikum”), de szerencsére nem is létező – előfeltételezéshez, hogy az alpi veretekkel és a „bizánci típusú álcsatokkal, illetve nagyszíjvégekkel fölszerelt övek tulajdonosai csakis nem-avar származásúak lettek volna. Ez viszont azt jelenti, hogy el kell fogadnunk a – különben triviális – tényt: az avarok az általában keleti eredetűnek tartott típus (veretes, kisszíjas öv) mellett nem jelentéktelen számban használtak olyan díszítésű, illetve szerkezetű öveket is, amelyek kétségkívül európai (pontosabban: bizánci) eredetűek voltak. A másik következtetés abban áll, hogy míg egy sor, az itáliai langobardoknál kimutatható analógiát az „avar– langobard kapcsolatok” gyűjtőfogalom alatt, voltaképpen az avar kultúra ottani kisugárzásaként szokás számon tartani, az alpi típusú övek esetében a „hatás”, az átvétel iránya vitathatatlan: a szóban forgó öv Itáliából származik, s onnan jutott el az avarokhoz.165 Nyomatékosan egyértelművé teszi ezt a képet egy negatív adat is: egyetlen alpi típusú veret sem látott napvilágot a Kárpát-medencétől délre, keletre és délkeletre! Ami az itáliai langobardoknál előforduló avar típusú övveretek megítélését illeti, ahhoz a Róma belvárosában levő Cripta Balbiban folyó ásatás váratlanul új szempontot kínál. A számos tanulságot, esetenként talán szenzációt rejtegető leletanyag zárt stratigráfiai együttesben, pénzekkel is keltezhetően a 7. századból származik. Az itt tárgyaltak szempontjából a nagyszámú, övveretek előállítására szolgáló préselőtő tarthat érdeklődésre számot. A Castel Trosinó-i és Nocera Umbra-i övdíszekkel szinte azonos mintájúak között egy olyan is akad, mely egy, az avaroknál jól ismert díszítésű verettel áll rokonságban (vö. Kunszentmárton).166 Figyelembe véve a Trezzo sull’Adda-i nagyszíjvég teljes azonosságát a Nocera Umbra-i 1. sírban találttal,167 immár fölösleges és alaptalan is az itáliai langobardok avar típusú övvereteinek az avarokéval való közös vonásait „kapcsolatokkal” stb. magyarázni s e tárgyakat a Kárpát-medencéből Itáliába vagy éppen fordított irányban „vándoroltatni”; van immár tehát kellő lelet annak feltételezéséhez, hogy az övdíszeiket az avarok és az itáliai langobardok magukmaguk, (illetve az utóbbiak számára: helyben) állították elő. A közös vonások tehát valójában egy közös világhoz való tartozás jelei. d) Az övveretek esetében ugyanaz a helyzet, mint az ún. II. stílussal, a kerámiánál pedig az edények bepecsételt díszítésével – annyira kézenfekvő ugyanis, hogy ezek sem a kelet-európai, sem az ázsiai steppékről nem kerülhettek el az avarokhoz. Az említett két ornamentika germán, illetve késő antik eredete teljesen nyilvánvaló ugyan, de éppoly nyitott viszont az a kérdés, hogy ezek milyen közvetítő közeg révén válhattak jellegzetesen avarrá. Nemrég az a vélemény látott napvilágot, mely szerint a 6–7. század fordulója táján megjelenő II. stílus olyan ötvösök találmányának tartható, akiket Baján parancsára telepítettek át Singidunumból és más moesiai városból a kaganátusba.168 Ugyanez a szerző egy másik művében a Kárpát-medence 7. századi ötvöseit avar eredetűeknek határozta meg,169 míg egy másik kutató lát lehetőséget arra, hogy bizánci eredetű ötvösök dolgoztak volna az avarok között.170 A germán állatstílus elismert szakértője úgy véli, hogy a II. stílust 600 után, az avarok itáliai hadjáratai alkalmával a kaganátusba hurcolt langobard kézművesek hozták volna létre, 171 míg egy, a germán és avar ornamentikát egyforma súllyal tanulmányozó magyar régész bizánci, germán és keleti elemek – nem is egyszeri! – keveredésének tekinti ezt a speciális díszítésmódot.172 Érdemes itt emlékeztetnünk az olvasót, hogy a II. stílussal díszített övvereteknek több mint fele a Dunántúlon látott napvilágot 173 – e koncentrációra alább még visszatérünk. Az minden további nélkül elképzelhető, hogy az avar kaganátusban különféle származású ötvösök (és más mesteremberek) éltek volna egymás mellett – ha viszont e feltételezést nem tartjuk eleve irreálisnak, akkor a jövendő kutatásnak többek között meg kell(ene) kísérelni azt is szétválasztani, hogy az avar kultúrán belül mely jegyeket lehet etnospecifikusaknak tartani és melyek azok, amelyeket idegen műhelyek és/vagy mesterek közvetítettek volna hozzájuk. A fazekasság – pontosabban: a szürke kerámia – vonatkozásában született egy olyan elmélet, mely modellül szolgálhat az avar anyagi kultúra keleti kapcsolatainak föltárásához. Eszerint bizonyos kora avar kori edényformák és technikák feltételezett közép-ázsiai rokonsága azzal magyarázható, hogy az ottani fazekasok maguk települtek volna át a menekülő avarokkal együtt. 174 A közép-ázsiai és bizonyos kora avar kori kerámia közti hasonlóság megállapítását azonban egészen napjainkig nem követte tipológiai és A leletekkel s magával az ásatással 1993 őszén az ásatásvezető Mauro Ricci szívessége révén ismerkedhettem meg, akinek mindezért ehelyütt is köszönetet mondok. Az ásatásról rövid előzetes közlést ld. L. Sagu i –L. Paroli, L’esedra delle Crypta Balbi nel medioevo (XI– XV secolo), in Archeologia urbana a Roma: il projetto della Crypta Balbi, Biblioteca di Archeologia Medievale (Firenze 1990). 166 Csallány, Kunszentmárton I: 13. 167 J. Werner, recenzió Roffia, Trezzo c. könyvéről. Germ 1987, 289. 168 Bóna, Ungarns Völker 129. 169 Bóna, Awaren 13; uő, Neue Nachbarn 110. 170 Kürti, Avarok 184. 171 Haseloff, Tierornamentik 44–45. 172 Nagy, Tierornamentik 405. 173 Nagy, Tierornamentik 404, Fig. 4. 174 Bóna, Ungarns Völker 126; uő, Neue Nachbarn 110. 165
133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
technológiai elemzés (a magyar kutatás mentségére: az utóbbi személyesen elvégzett vizsgálatok nélkül jószerint nem is végezhető el), amint függőben maradt az a kérdés is, hogy e feltételezett közép-ázsiai (kultúrájú) fazekasok tevékenysége a kora avar kori fazekasságnak miért csak egyetlen csoportjára korlátozódott volna? (Az avar kori kerámia monografikus feldolgozása – kizárólag tipológiai érvekre támaszkodva – megingatja a közép-ázsiai eredet tézisét.175) Továbbmenve: hogyan illenék e képbe a kora avar kori díszkerámiának egy másik csoportja, a bepecsételt díszítésűeké és egy harmadik csoport, mely késő antik formákat követ, de alacsony színvonala és viszonylagos elterjedtsége miatt nem tekinthető eredeti bizánci terméknek? Nem hiszem azonban, hogy a bepecsételt díszítés – és több más, germán, netán éppen gepida tárgytípus – avar kori előfordulását csakis etnikai alapon, ráadásul a számbajöhető lehetőségek közül is éppen a gepidák továbbélésével kellene magyarázni; ez utóbbihoz ugyanis magyarázatot kellene találni arra, hogy a kora avar szürke kerámián miért csak 600 után jelenik meg a bepecsételés? 176 f) Ha viszont e jelenségeket nem etnikai alapon kívánjuk magyarázni, s ha a régészeti leleteket nem többékevésbé a priori etnospecifikusaknak tartjuk, akkor a logika révén egy másik lehetőség kerül előtérbe, azaz hogy a szóban forgó jelenségeket kézműves tevékenység eredményének tulajdonítsuk. E szempontból még könnyű lenne hivatkozni a Moesiából és/vagy Thrákiából, esetleg Itáliából való áttelepítésre, csakhogy egyrészt ez sem különböznék a közép-ázsiai fazekasok áttelepülését/áttelepíttetését feltételező elgondolástól, másrészt továbbra is nyitva maradna az a kérdés, hogy ezek a balkáni fazekasok a Balaton nyugati végében és a Mecsek lábánál megtelepedvén hol, hogyan és kiktől tanulták volna el a fél évszázaddal korábban elvándorolt langobardok edényformát? Föltolulhat itt az a kérdés is, hogy netán nem lenne helytálló a „tabula rasa”, a teljes elvándorlás teóriája? Vagy pedig lehetséges lenne, hogy ugyanazon (kultúrájú) fazekasok – valamint más kézművesek – dolgoztak volna az avaroknak, mint korábban a langobardoknak? Nyilvánvaló egyrészt, hogy a Kárpátmedencében lezajlott politikai változások, az egyes népek bevándorlásai egy-egy új régészeti kultúra megjelenésével, illetve kialakulásával jártak együtt – ez a körülmény egész Európa számára is módszertani és történeti tanulságokat kínálva alkotja Magyarországon a kora középkori régészeti kutatás egyik fő oszlopát –, de másrészt az is kézenfekvő, hogy az anyagi kultúra, a kézművestechnikák és az ornamentika változásai nem szükségszerűen és főleg nem azonnal követték a hatalomváltásokat. A fentiekben fölvetettem annak lehetőségét, hogy az avar anyagi kultúra keveset hozott magával Ázsiából, és jórészt a Kárpát-medencében, mégpedig részben a bizánci adókból táplálkozva fejlődött volna ki. Örvendetes, hogy a kutatás az újabb időkben figyelmet szentelt e kérdésnek, s ennek köszönhetően készültek katalógusok a fontosabb avar és germán („gepida”) típusú tárgyakról, a fegyverekről, a kerámiáról és a lovas temetkezésekről. Hangsúlyozva, hogy az ilyen szempontú vizsgálatok még csak a kezdeteknél tartanak, annyi máris látszik, hogy míg sok avar tárgytípus a kaganátus egész területén, lényegében egyenletesen elterjedtnek mutatkozik, van viszont néhány olyan is, melyre ez a megállapítás nem áll. Ilyenek a T alakú övveretek, az álcsatok, a kürtös végű karperecek,177 a veretes vödrök, a bepecsételt, a korongolt okkersárga és a fekete kerámia, a csücskös és négyszögletes peremű edények, melyek lényegesen gyakoribbak az egykori Pannonia területén. Az Alföldön jóval kevesebb jellegzetesség mutatkozik: a tölcséres szájú edények, a kevés csontba karcolt ábrázolás és a részleges lovas temetkezések (ezzel szemben a teljes lovas temetkezések a Dunántúlon gyakoribbak). Ami a germán eredetűnek/típusúnak mondott, illetve annak tartható tárgyaknak túlnyomórészt a Dunántúlon való előkerülését illeti, az – a langobardok ott-tartózkodására való tekintettel önmagában nem túlzottan meglepő. A régészeti – és arra épülő történeti – dilemmát az okozza, hogy ez a leletsűrűség váratlan ellentmondásban áll a jól ismert történeti körülménnyel, hogy egyrészt a langobardok Pannoniából elköltöztek, másrészt pedig ha germán népnek avar kori továbbéléséről megalapozottan kívánunk beszélni, akkor az éppenséggel nem a Dunántúl, hanem a Tiszántúl esetében jöhet számításba. Úgy gondolom, hogy e régészeti és történeti helyzetben (a) gepidáknak a Dunántúlra való áttelepítésére következtetni nem előzmények nélküli,178 ezen ötletnek óriási munkával elért alátámasztása azonban nézetem szerint módszertani hibákkal terhelt konstrukció: i. A szóban forgó, látványos elterjedési térképek hosszú sorával alátámasztott nézet179 nem egyéb, mint a „tárgy = etnikum” módszer következetesen végigvitt alkalmazása. Adva vannak tehát bizonyos tárgytípusok, melyek bizonyos időben és bizonyos területen elterjedtek. Mármost hogy ugyanezek a tárgytípusok egy másik periódusban és egy másik területen is megtalálhatók, abból számomra igen kockázatosnak tűnő eljárás egy népnek az áttelepítésére következtetni, különösen pedig ha ilyen eseményre vagy folyamatra egyébként Vida, Kerámia. Bóna I., Langobard kerámia, in Hunok – langobardok – gepidák 143. 177 Az utóbbira Kürti, Avarok 179 figyelt föl. 178 Bóna, Beitrage 49; M. Martin, Recenzió: Salamon–Erdélyi, Környe c. könyvéről, Zeitschrift für Archaologie und Kunstgeschichte der Schweiz 30(1973), 112; uő, Funde 73; Werner, Vrap 26. 179 Kiss, Weiterleben; uő, Germanen. 175 176
134 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
semmilyen forrásadat, még csak közvetve sem utal.180 Ezt a helyzetet nem hidal(hat)ja át az a különben jól ismert, általános történeti körülmény, hogy a steppei (eredetű, kultúrájú) népeknél gyakran szokásban volt egész népeket a birodalmuk más területén letelepíteni. ii. A „tárgy = etnikum” szemlélet alkalmazása mellett a tárgyalt teóriában más-más kronológiai periódusok keverednek át más területi elterjedésekkel és történeti körülményekkel. Adva vannak tehát – (részben) olyan tárgytípusok, amelyek avar kori keltezéséhez és nem-gepida eredetéhez nem fér kétség (például a tausírozott, a rekeszes, az áttört négyszögletes övveretek181), – szembetűnően egyenetlen területi elterjedések, és – az a történeti tény, hogy a gepida korban Erdély az utóbbiak uralma alá tartozott. Ezek mindegyike más-más, egymástól teljesen eltérő szempont, illetve megközelítés. Meggyőződésem szerint a felsoroltak alapján nem lehet, nem szabad gepidáknak a Dunántúlra való telepítésére következtetni. Azt látva, hogy a három, teljesen inkoherens szempont igazából csak egyetlen pontban kapcsolható, illetve kapcsolódik össze – ez pedig a gepidák avar kori továbbélésének feltételezése a Dunántúlon –, számomra úgy tűnik, hogy a végkövetkeztetés nem egyéb, mint szerzőjének egy módszertani, régészeti és történeti jellegű prekoncepciója. Van viszont egy vitathatatlan tény, s ez az, amivel unos-untalan szembekerülünk: a kora avar korban a legtöbb tárgytípus egyenetlen területi elterjedést mutat. Nemcsak a dunántúli sűrűsödésekre, hanem a leletekben való alföldi szegénységre is kell figyelnünk és magyarázatot keresnünk. iii. A szóban forgó teória pontos értékeléséhez hozzásegít egy, a szerzőtől vett kulcsmondat, illetve szó: Az 567 utánra keltezendő, germán jellegű régészeti leletek és jelenségek tehát a gepidáknak tulajdoníthatók, amennyiben (kiemelés tőlem – B. Cs.) náluk nem Nyugatról származó kereskedelmi áruról van szó. 182 A tiszántúli gepidák áttelepítése mellett tehát – a Szerző is érzi ezt – van egy másik lehetőség is, ezt azonban ő egyáltalán nem elemezte. Mentségére szól viszont, hogy míg az alföldi gepidák kultúráját gyakorta a meroving kultúrkörbe illesztve tárgyalja a magyar régészet, addig az avar kutatás a meroving régészeti kapcsolatokkal igen kevéssé számol. Ez annál is inkább érthetetlen, mert Samo politikai és etnikai szempontból oly sokat értékelt történetéből egyértelműen kiviláglik: éppen a szóban forgó periódusban és éppen egy avar fennhatóság alá tartozó népnél tudunk frank kereskedők jelenlétéről, vö. Fredegar 4.48. Ez utóbbitól eltekintve az írásos források teljes hiánya183 miatt különösen indokolt lenne figyelmet szentelni e kereskedelem régészeti oldalának. Az áttelepítés és a kereskedelmi tevékenység mellett van végül egy harmadik lehetőség is, mellyel a germán típusú tárgyaknak, díszítőelemeknek az avar kori Pannóniában való gyakoriságát értelmezni próbálva számolnunk kell. Ez pedig a helyi kézműves tevékenység – csakhogy ez esetben további három lehetőséget kell mérlegelni: 1) a langobardok kézművesei – nem mindegyikük? – nem költöztek el 568 tavaszán; 2) 568 után ugyanazon kézművesek dolgoztak az avaroknak, mint korábban a langobardoknak; 3) az avarok telepítettek le Pannónia földjén olyan kézműveseket, kiknek kultúrája közel állt vagy azonos volt a korábban a langobardoknak dolgozókéval. Mindezt összefoglalva: úgy gondolom – erre a Keszthely-kultúra fenti tárgyalásánál már utaltam –, hogy a germán típusú tárgyak dunántúli sűrűsége csak egyetlen megnyilvánulása egy jóval nagyobb problémakörnek. A kutatásban már régebben fölfigyeltek arra, hogy egyes, vitathatatlanul avar tárgytípusok a Dunántúlon sűrűbben fordulnak elő, illetve hogy az egykori Pannonia területén föltárt avar kori temetők az összességükben nézve gazdagabbak184 – más szerint: régebbiek185 –, mint a kaganátusnak a keletebbre eső területein feltárt egykorú temetői. Például: tisztán tipológiai szemmel nézve a kora avar kori hengeres nyakú, gömbölyű testű edények kétségkívül közelebb állnak a pannoniai langobard fazekasság termékeihez, mint a tiszántúli gepidákéhoz, ugyanekkor nyilvánvalóak a langobard és az avar fazekak közti tipológiai különbségek is. Az 568 előtti germán (langobard és gepida) és az 568 utáni avar fazekasság közti rokon von sokat azért is ütköznék nehézségbe etnikai alapon magyarázni, mert a langobardok a Pannoniába való költözésük előtt maguk sem ismerték a kerámia bepecsételéssel való díszítését, és mert köztudott, hogy a langobardok 568-ban elvonultak Pannoniából – a gepidák áttelepítésével kapcsolatos teória pedig ilyen és hasonló jellegű tipológiai hasonlós g(ok)ra épül. 181 Kiss, Weiterleben 211–212. 182 Kiss, Weiterleben 203. 183 D. Schwarzel, Handel und Verkehr des Merowingerreiches nach den schriftlichen Quellen, Kleine Schriften 14, Marburg 1983, 25. 184 Salamon–Erdélyi, Környe 49 skk. 180
135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
g) A legtöbben elmentek az említett megfigyelés(ek) mellett, mások – újabban – a lelőhelyekben való sűrűséget és a leletekben megmutatkozó gazdagságot egy, a Kelet-Dunántúlon feltételezett kora avar kori hatalmi központ régészeti tükröződésének gondolták. A Zamárdi határában feltárt temetőrészlet volt az, amely az utóbbi nézet megszületéséhez hozzájárult,186 korábban ugyanis még a Duna–Tisza köze szerepelt a kagáni székhely valószínű vidékeként.187 A zamárdi temető mind a rendkívüli kiterjedése (az 1988-ig föltárt 658 sír az ásató becslése szerint az eredeti temetőnek mindössze egytizedét jelentheti188), mind pedig a tényleges, illetve sejthető gazdagsága révén (kiemelkedő szépségű és gazdagságú leletek a rendkívül magas arányú sírrablás mellett) kétségkívül az avar kor egyik kiemelkedő jelentőségű emlékét jelenti.189 E régészeti gazdagság és nagyfokú népességkoncentráció demográfiai és történeti értékelése rendkívül nehéz feladat lesz, amibe természetesen csakis a leletanyag teljes közzététele után lehet majd belefogni. A temető becsült lélekszámával kapcsolatban emlékeznünk kell arra, hogy ha számban nem is ekkora, de figyelemre méltón nagy népsűrűségre engednek következtetni más helységek határában napvilágra került temetők is (Keszthely, Szekszárd, Kiskőrös, Tiszavasvári és Komárom [Komárno, Szlovákia]), és hogy ez utóbbiak esetében egyáltalán nem merült föl,190 hogy egy régészeti jelenséget valamilyen politikai központ oda történt lokalizálásával magyarázzanak. A zamárdi temető feltűnő gazdagságával kapcsolatban indokolt itt két másik, szintén dunántúli temetőre (Kölked, Budakalász191) hivatkoznom. Ezek a rendelkezésemre álló, eltérően részletes információk alapján szintén az átlagosnál jóval gazdagabbnak, nagyobb lélekszámúnak mondhatók, s esetükben az ásatók – legjobb tudomásom szerint – szintén nem gondolnak valamiféle politikai központ közelségére.192 Ez az érvelésmód – egy temető gazdagsága tehát nem feltétlenül politikai központ közelségét jelzi – másik irányból nézve is használhatónak látszik: éppen a Zamárdival kapcsolatos interpretáció megszületéséig az általánosan elfogadott nézet szerint ugyanis a Baján utáni korszaktól193 egészen a kaganátus összeomlásáig tartó két évszázadon át a kagáni székhely a Duna–Tisza közén volt kereshető.194 Márpedig e táj mind az avar kori leletekben való sűrűség, mind pedig a sírmellékletek gazdagsága szempontjából – 3 évtizede rendszeresnek mondható régészeti tevékenység mellett – nem közelíti meg a Dunántúlon mutatkozót. Ebből – nézetem szerint – arra következtethetünk, hogy nemcsak a gazdagság, de a léleksűrűség sem alkalmas önmagában arra, hogy a Baján kori, azaz a 6. századi avarok legkorábbi hatalmi vagy más jellegű központját Zamárdi környékén feltételezzük. Mindezzel természetesen a legkevésbé sem kívánom kizárni annak lehetőségét, hogy a szóban forgó helyen az avar korban ne lehetett volna valamilyen fontos centrum (ld. a helység kulcspozícióját közvetlenül a Tihanyifélszigettel szemben, valamint a Tricciana [Ságvár] mellett húzódó egykori római úttól való 12 km-es távolságot), csakhogy ennek valószínűsítéséhez a temető magas lélekszáma és a mellékletek minőségében átlagon felüli gazdagsága mellett még egyéb érvekre is szükség van. A jelenlegi kutatási helyzetben szükségesnek, illetve lehetségesnek látom, hogy itt négy – különben teljesen köz- és elismert s a fentiekben részben már szóba is hozott – körülményre emlékeztessek. Elképzelhető – ha másért nem, mert egyazon területről van szó –, hogy ezek részben vagy teljesen összefüggnek egymással: i. A dunántúli temetők a sírleletek száma, azok tipológiai változatossága, technikai kivitele és díszítése tekintetében általában is gazdagabbak, gondosabban kivitelezettek, mint a Dunától keletre feltárt temetőkből
Bóna, Ungarns Völker 129. Bóna, Awaren 14. a kagán ordujának, Kürti B.–W. Menghin (uott 45) egy központi (fekvésű? – B. Cs.) ordunak gondolta; később Bóna I. katonai, kézműves- és kereskedelmi központnak tartotta, ld. uő, Neue Nachbarn 110; nyomában Szentpéteri J. írta le először Siófok környékét kagáni székhelyként, ld. Bizánc és Közép-Európa népei a 7–12. században. Száz 121, 1987, 725. – Ami a terminus használatát illeti, az orduról tudnivaló, hogy az Belső-Ázsiában nem település- vagy műhelykoncentrációt, hanem a megerősített vezéri központot jelenti, ld. E. Esin, Baliq and Ordu. The Early Turkish Circumvallations in Architectural Aspects, Central Asiatic Journal 27(1983,) 168– 208. 187 E lokalizálás Bóna I. először az 1972-ben leírt és hosszú ideig fenntartott, a kutatás által elfogadott nézete volt; a kérdéskörrel kapcsolatos vélemények áttekintését ld. Kiss, Frage 85. 188 Az ásató szíves szóbeli közlése szerint az 1993-ig föltárt sírok száma eléri a másfél ezret. 189 A temető ásatása folyik, a leletanyag – népszerűsítő cikkek és kiállítási katalógusok néhány adat tól eltekintve – közöletlen, ld. az ásató Bárdos E. az ArchÉrt 1981, 272. óta folyamatosan közzéadott ásatási jelentéseit és 1985-ben Budapesten, 1988-ban Pécsett tartott előadásait. A temetőről átfogó képet ad Bóna, Awaren 14. 190 Kivétel: a Komárom-hajógyári és a zsitvatői temető, melyekkel kapcsolatban fölmerült, hogy a tudun egyik székhelye lett volna a közelükben, vö. Bóna, Korai középkor 334. 191 A keszthelyi temetőkre ld. Bakay K.–Kalicz N.–Sági K., Veszprém megye régészeti topográfiája, in Magyarország régészeti topográfiája 1, Budapest 1966, 86–87. A budakalászi temetőről az ásató Pásztor A. és Vida T. baráti szívessége révén kaptam átfogó képet, a kölkedi temetőkről az osztrák és német kollégák körében elterjedt szóbeli információk révén és az előzetes jelentések alapján tájékozódtam ld. Kiss, Kölked; uő, Előzetes jelentés (II.) a Kölked-Feketekapui avar kori település és temetők ásatásáról, FolArch 39(1988), 173–183. 192 Ha már fölmerül más korból való település földrajzi közelsége, akkor szóba lehet hozni a legismertebb kora avar temetőknek a római kori településekhez való közeli fekvését, vö. Kovrig, Adatok 39; Salamon–Erdélyi, Környe 67–68: Budakalász és az aquincumi polgárváros (4 km), Zamárdi és Tricciana (12 km), Kölked és Altinum egybeesése stb. E „közelségek” azonban csak akkor bírnának jelentőséggel, ha az adott római települések 6–7. századi továbbélése bizonyítható lenne, amire különben jelenleg semmi esélyt sem látok. 193 Bóna I. kifejezése, aki szerint a honalapító kagán 601-ben halt volna meg (Bóna, Népvándorlás kor 319; uő, Awaren 12), a Menandroszra alapozó Olajos T. szerint már 583-ban, ld. La chronologie de la dynastie avare de Baian, Revue des Études Byzantines 34(1976), 158. 194 Ld. előbb. 185 186
136 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kora avar hagyaték forrásai
ismert tárgyak. Ezért kockáztatom meg a feltételezést: valószínűleg nem kizárólag a zamárdi vagy a kölkedi és budakalászi temetők egyedi problémájáról van itt szó, melyre mindegyiküknél külön-külön kell magyarázatot keresni. A probléma (egyik) lényegét látom abban a különbségben megnyilvánulni, mely az avar kaganátus nyugati és keleti fele között mutatkozik. (Ez az, amit jól szemléltetnek a Kiss A. által összeállított elterjedési térképek.) ii. A germán (jellegű) tárgytípusok és ornamentika gyakoribb előfordulása az avar kori Dunántúlon: ez az említett népsűrűség és leletgazdagság megítélését – véleményem szerint – csak színezi iii. egy avar kori, de idegen eredetű tárgyi műveltség: a Keszthely-kultúra dunántúli jelenléte; iv. a most tárgyalt jelenségek az egykori Pannonia provincia területével kapcsolatosak. h) Aligha vitatható, hogy az avar kultúra európai eredetű komponensei közé sorolható az életmódban, lakáskultúrában, településszerkezetben kimutatható, illetve megmutatkozó hatás is. Ezt a változást a steppén általánostól teljesen eltérő és nyilván intenzív kulturális hatások mellett a másféle természeti körülmények is elősegíthették. Minderről – Bóna I. most hivatkozandó művétől eltekintve – kevés szó esik a kutatásban, pedig az közhelyszámba megy, hogy a Kárpát-medence alföldi területei, klíma- és természeti viszonyai195 hosszú távon nem tették lehetővé a nomadizáló életmódot. Az avar kutatás csak az első telepfeldolgozás óta számol azzal, hogy a földbe mélyített, négyszög alakú háztípus elsajátítására a 6–7. század fordulója táján került sor196 s elfogadott feltételezés szerint ugyanerre az időre esik a nagy lélekszámú temetők kialakulása is. (A kelet-európai steppe megítélése számára jelzésértékű, hogy ott e – látszólag pusztán régészeti jellegű – folyamatok egy-két évszázaddal később kezdődtek el!) Ez egyértelműen mutatja, hogy a honfoglalást követő második generációnál az avarság életmódjában alapvető változás állt be – vajon véletlen lenne hát, hogy a kora avar régészeti hagyaték valamennyi jellegzetes termékét rendszeresen a századfordulót követő periódusra szokás keltezni s hogy a honfoglaló nemzedék feltételezhető, illetve valószínűsíthető hagyatéka a mellékletek darabszámában, technikai színvonalában és ornamentikájában alatta marad mindannak, ami a fiúk és unokák sírjaiból a mi múzeumainkba került? Ezért tartom valószínűnek, hogy a kora avar kultúra kialakulása éppen erre az időszakra esett. Az utóbbi folyamat előidézői természeti, anyagi és szellemi adottságok lehettek: a földrajzi viszonyok az életformaváltást tették szükségessé, a tekintélyes mennyiségű aranyadó az anyagi kultúra megalapozását szolgálta, s az utóbbi kivitelezését a Kárpát-medence nyugati felében működő kézműves mesterek tapasztalata biztosította.
Ld. R. von Soó, Die Entstehung der ungarischen Pußta. Ungarische Jahrbücher 6(1926), 258–276; Kollautz–Miyakawa, Geschichte 171– 175; Somogyi S., Történeti földrajzi bevezető, in Magyarország története 61–68. 196 Bóna, Dunaújváros 66, 146–147. 195
137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
10. fejezet - Befejezés A most említett mesterek kiléte, tehát részben: a kora avar anyagi kultúra gyökereinek egyik (fő) aspektusa oly mértékben ismeretlen, hogy velük kapcsolatban egyelőre még hipotézis sem kockáztatható meg. Magam itt csak a számbajöhető lehetőségeket említem meg, melyek legtöbbje már korábban is fölmerült a kutatásban: i. helyben továbbélő, késő antik kultúrájú kézművesek, akik már a langobardoknak is dolgoztak, ii. helyben maradt langobard kézművesek, iii. az Alföldről átköltözött vagy áttelepített gepida mesterek, iv. a Balkánról vagy Itáliából származó, letelepített vagy odaköltözött kézművesek, akik a Keszthely-kultúrával együtt vagy attól függetlenül érkeztek az avarokhoz, v. avar kézművesek, akik valahol, valamilyen módon germán és bizánci kultúrelemeket sajátítottak el. Mindennek jövendő kutatása nem a meglévő adatok tudós kombinációjára és/vagy történeti konstrukciókra kell, hogy támaszkodjék, hanem olyan részlettanulmányok sorára, mint amilyenek napjainkban a II. stílussal és a kerámiával kapcsolatban születtek. Ezen korlátok figyelembevételével, pusztán értelmezési kísérletként fölvetem a hipotézist, hogy a korai avar kultúra bölcsője a fennemlített anyagi és személyi alapokra támaszkodva Pannónia területén, annak is talán inkább a keleti határvonala közelében ringott. 1 A fentiek során néhányszor magam is hangsúlyoztam, hogy a leletsűrűség önmagában és önmagától még nem jelenti egyben azt is, hogy az adott tárgyakat helyben állították volna elő. A kora avar kor esetében azonban a nagyfokú dunántúli leletkoncentráció a tárgyak nagyobb fokú tipológiai változatosságával, színvonalasabb technikai kivitelével és gazdagabb ornamentikájával jár együtt, mint az Alföldön előkerülteknél. Ehhez még egy szempontot fűzhetünk hozzá; s bár a vizsgálat egyedülálló jellege miatt az általánosítás nagyfokú kockázattal jár, a tárgy vándorlásának iránya és körülményei mégis fel kell, hogy keltsék a figyelmünket. Arról van szó, hogy a Szentes környékén napvilágot látott szürke fazekak a mai Szekszárd mellett feltárt fazekaskemencékben készültek.2 A légvonalban is majdnem másfélszáz kilométeres – a Dunaszekcsőnél való átkelés esetén ennek kétszerese! – távolságot törékeny fazekakkal, két nagy folyón is átkelve vállalni – mindenképpen olyan kézműves és kereskedelmi tevékenységről s olyan piaci igényről tanúskodik, amelynek ereje túlmutathat egy kiragadott példáén. E gondolatnak kétségkívül nagy gyengéje az említett „támaszkodás” teljesen tisztázatlan volta. Az anyagi kultúra területén a kontinuitás kutatása kézenfekvő Európa azon vidékein, ahol a népesség évszázadokon át háborítatlanul, jelentős be- és elvándorlások nélkül élt tovább. A Kárpát-medence kora középkori történetét viszont ezzel ellenkező előjelű politikai eseménysorozatok jellemzik, s alapvető módon meghatározza az itt folyó régészeti kutatás jellegét is. E tájon ugyanis az egyes népek bevándorlásai mindig egy-egy új régészeti kultúra megjelenésével, illetve kialakulásával jártak együtt – ez alkotja kora középkori régészetünk egyik fő oszlopát. Számolni kell(ene) azonban azzal, hogy a politikai diszkontinuitás nem jelenti kényszerítő módon, hogy az anyagi kultúra, a kézműves technikák és az ornamentika minden bevándorlás esetében azonnal megváltoztak volna, még akkor is, ha minden egyes nép jól fejlett, saját kézművességgel rendelkezett. Véleményem szerint nem remélhető, hogy az avar honfoglaláskorról – a kb. 600-ig, esetleg egészen 626-ig terjedő időszakról – valaha is pontos képet festhetünk. A mai kutatási helyzet alapján úgy tűnik: néhány, a jövőben esetleg előkerülő, kivételesen szerencsés leleten kívül nem is kerülhetünk abba a helyzetbe, hogy a legkorábbi Kárpát-medencei avar leletcsoportot meghatározhassuk. Ennek két okát látom.
E hipotézisemmel távoli rokonságot mutat egy három évtizede közzétett elmélet néhány eleme. Bóna I. akkori felfogása szerint az avarok által Kelet-Pannóniába áttelepített gepidák kézművessége 626 után a Duna menti egykori római városok közelében megerősödött, vö. Bóna, Beitrage 49. A közös elem: 1
a) az avar kultúra egyik részét idegen eredetűnek tartja; b) e kézművesség központja Pannónia keleti felében lehetett; c) a római városok közelségét említésre méltónak tartja. 2 M. Balla, Provenance Studies of Avar Ceramics by Neutron Activation Analysis, in Conference 131–133.
138 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Befejezés
Először is már volt szó arról az egészen triviális tényről, hogy a kora avar kori anyagi kultúrának egyik, ha nem is a legjelentősebb, de mindenképpen jellegzetes csoportja az eurázsiai steppével áll kapcsolatban. E jelenségnek mély és messze vezető gyökerei vannak, s a Kárpát-medencében egyáltalán nem csak az avarokra jellemző. Minden korszak, kultúra, nép kutatásában komoly feladatot jelent annak tisztázása, hogy az itt megtelepedett népeknek hogyan határozható meg a Kárpát-medencén kívüli régészeti nyoma; az itteni leleteikből ugyanis a legkevésbé sem adódik kézenfekvő módon, hogy hol, mi lehetett az apák és nagyapák hagyatéka. Ennek lehetséges okát világította meg egy tematikájában és módszerében átfogó jellegű tanulmány. Kiderült, hogy e jelenség szinte törvényszerű, s oka minden bizonnyal a korábbi etnikai és kulturális kapcsolatok felbomlásában s az új hazában talált szomszédok és kultúrák hatásában rejlik.3 A második okot az eurázsiai steppei kultúrák egy jellegzetes vonásában látom. Elegendő csak egy pillantást vetni az avarokkal egykorú kelet-európai steppei népek és a közép- és belső-ázsiai türkök régészeti hagyatékára s szembetűnik: az avarokével összehasonlítva azok lényegesen szegényesebbek. A lószerszám legszükségesebb tartozékain, a fegyvereken, némely használati tárgyon, egy-egy edényen kívül ékszerek és luxuscikkek csak a legritkábban, s akkor is jelentéktelen számban fordulnak elő. Ez feltűnő ellentmondásban áll a kora avar kori fülbevalók nagy számával és tipológiai változatosságával, a gyöngyök, ruhadíszek, karperecek stb. szélesen elterjedt használatával. E képet különösen kiáltóvá teszi, hogy ugyanez az eltérés – viszonylagos gazdagság az avaroknál és szegénység a steppén – még az öv- és lószerszámveretek esetében is megmutatkozik; márpedig a kutatás hagyományosan ezeket tartja a steppei népek egyik legjellegzetesebb kulturális jegyének. Az a feltűnő, hogy az avaroknál e veretek használata elterjedtebb, valamint nagyobb számúak, technikailag jobb minőségűek és gyakrabban, gazdagabban díszítettek, mint a keleti rokonaiké. Mindent összevetve: valószínűnek tartom, hogy a) ezért nem találni Keleten az avarok elődeinek biztos régészeti nyomát, b) ezt jelentette, ilyen gazdagodással járt az avar anyagi kultúra számára a Kárpát-medencébe, kulturális tekintetben: az Európába való beköltözés, az Ázsiától való eltávolodás. Hosszú, nem előzmények nélkül való kutatások, majd azokat összegezve: egy önálló könyv témáját jelenthetné akárcsak megkísérelni azt megvilágítani, hogy az avaroknak Európával való találkozása végül is miért végződött az utóbbiak számára balul s mi(k) volt(ak) azon ok(ok), amiért összeomlott az avarok harmadfélszázados hatalma. Engedtessék meg, hogy minden bizonyítás nélkül írjam itt le a véleményem: nem kétséges számomra, hogy az avarok sorsának ilyetén alakulásában nem egyszerűen a frank terjeszkedés volt a döntő, s nem is kizárólag a steppei birodalmakat állandóan szétfeszítő centrifugális erő, hanem sokkal inkább az Európába való teljes integrálódásuk elmaradása.
Bóna, Régészetünk; Bott, Környe 240. az avar kézművesség „némi konszolidálódását” – ez alatt annak „kiteljesedését” vélem érteni – a 2. nemzedék korára tette. 3
139 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. rész - függelék
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 11. Rövidítések ............................................................................................................................... 12. Bibliográfia ............................................................................................................................... 13. A könyvben szereplő iráni, bizánci és transzkaukázusi uralkodók és uralkodási idejük .......... 14. Harmatta János: Egy szászánida arany pecsétgyűrű felirata ..................................................... 15. ILLUSZTRÁCIÓK ...................................................................................................................
141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
142 143 155 156 159
11. fejezet - Rövidítések ActaArchHung ActaOrHung AEMA AntTan ArchÉrt ArchHung ArchKorr BÁMÉ BAW BayerVorgesch BZ CommArchHung DOP FolArch GDV JAMÉ JPMÉ JRGZM KSIA
KSIIMK MAG MatArchRoss MFMÉ MIA MIFAO MittArchInst MonAnt PZ SA VariaArchHung VDI Vestnik VMMK VV
Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) Archivum Eurasiae Medii Aevi (Wiesbaden) Antik Tanulmányok (Budapest) Archaeologia Értesítő (Budapest) Archaeologia Hungarica (Budapest) Archaologische Korrespondenzblatt (Mainz) A Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve (Szekszárd) Bayerische Akademie der Wissenschaften (München) Bayerische Vorgeschichtsblatter (München) Byzantinische Zeitschrift (München) Communicationes Archaeologicae Hungariae (Budapest) Dumbarton Oaks Papers (Washington) Folia Archaeologica (Budapest) Germanische Denkmaler der Völkerwanderungszeit (Frankfurt a. M.) A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve (Nyíregyháza) A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (Pécs) Jahrbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums (Mainz) Kratkie Soobs cenija o Dokladah i Polevyh Issledovanijah Instituta Archeologii AN SSSR (Moskva) Kratkie Soobs cenija Instituta Istorii Material’noj Kul’tury (Moskva–Leningrad) Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft (Wien) Materialy po Archeologii Rossii (Moskva) A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve (Szeged) Materialy i Issledovanija po Archeologii SSSR (Moskva) Mémoires de l’Institute Français d’Archéologie Orientale (Paris–Le Caire) Mitteilungen des Archaologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Budapest) Monumenti Antiqui della Reale Accademia dei Lincei (Milano) Praehistorische Zeitschrift (Berlin) Sovetskaja Archeologija (Moskva) Varia Archaeologica Hungarica (Budapest) Vestnik Drevnej Istorii (Moskva) Vestnik Gosudarstvennogo Muzeja Gruzii im. akademika S. N. Dzanasia (Tbilisi) A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei (Veszprém) Vizantijskij Vremennik (Moskva–Leningrad)
142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
12. fejezet - Bibliográfia A berg, Goten N. A berg, Die Goten und Langobarden in Italien. Arbeten utgifna understöd af Vilhelm Ekmans Universitetsfond 29 (Uppsala 1923). Abramisvili, Monetebi T. Abramisvili, Sak‘art‘velos saxekmcip‘o muzeumis bizantiuri monetebi (Tbilisi 1965). Abramova, Mogil’nik M. P. Abramova, Niznedzulatskij mogil’nik (Nal’cik 1972). Achmerov, Pogrebenija R. B. Achmerov, Ufimskije pogrebenija VI–VIII vekov nasej ery. KSIIMK 40 (1951) 125–137. Afanas’ev, Chronologija G. E. Afanas’ev, Chronologija mogil’nika Mokraja balka. KSIA 158 (1979) 43–51. Afanas’ev, Novye nachodki G. E. Afanas’ev, Novye nachodki v mokroj balke bliz Kislovodska. SA 1979/3, 171–185. Ajbabin, Pogrebenie A. I. Ajbabin, Pogrebenie chazarskogo voina. SA 1985/3, 191–205. Ajbabin, Pogrebenija A. I. Ajbabin, Pogrebenija konca VII–VIII vv. v Krymu. In: Drevnosti (red. A. K. Ambroz–I. F. Erdeli [= Erdélyi], Moskva 1982). 165–192. Aliev, Albanija K. Aliev, Kavkazskaja Albanija I v. do n. e. (Baku 1974). Ambroz, Problemy A. K. Ambroz, Problemy rannesrednevekovoj chronologii Vostocnoj Evropy. SA 1971/2, 96–123; 3, 106–132. Ambroz, Recenzió A. K. Ambroz, recenzió: I. Erdélyi–E. Ojtozi– V. F. Gening, Das Graberfelder von Newolino. SA 1973/2, 288–298. Ambroz, Chronologija A. K. Ambroz, Chronologija drevnostej Severnogo Kavkaza (Moskva 1989). Ambroz, Kinzaly A. K. Ambroz, Kinzaly VI–VIII vv. s dvumja vystupami na noznach. SA 1986/4, 53–73. Ambroz, Osnovy A. K. Ambroz, Osnovy periodizacii juznokrymskych mogil’nikov tipa Suuk-su. In: Drevnosti slavjan i Rusi (red. B. A. Timos cuk, Moskva 1988) 5–12. Anazawa–Manome, Kerim-loo W. Anazawa–J. Manome, The Problems of a Gold Dagger with Cloisonné Decorations from Kerim-loo No. 14 Tomb, in Kyongju, Korea. Kobunka Dansou 7 (1980) 274–278. Archeologia Iranica Archeologia Iranica et Orientalis in honorem L. Vanden-Berghe (ed. L. De Meyer–E. Haerinc, II, Gent 1989). Archeologiceskie issledovanija Archeologiceskie issledovanija na novostrojkach Kabardino-Balkarii v 1972– 1979 gg. 3 (Nal’cik 1987) red. V. A. Kuznecov. Artamov, Istorija M. I. Artamov, Istorija chazar (Leningrad 1962). Asurbejli, Gosudarstvo S. Asurbejli, Gosudarstvo sirvansachov (VI–XVI vv)(Baku 1983). Aulich, Zymno V. V. Aulich, Zymnivs’k’e gorodis ce – slov’janska pam’jatka VI–VII st. n. e. v Zahidnij Volyni (Kyjiv 1972). Awarenforschungen Awarenforschungen (Hg.: F. Daim) I. Archaeologia Austriaca, Monographien 1; Studien zur Archaologie der Awaren 4 (Wien 1992). Bálint, Batida Bálint A., Avar sírok Batidán. Dolg 13 (1937) 98–104. Bálint, Archaologie Cs. Bálint, Die Archaologie der Steppe. Steppenvölker zwischen Volga und Donau vom 6. bis 10. Jahrhundert (Wien–Köln 1989).
143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Bálint, Eperjes Cs. Bálint, Die spatawarenzeitliche Siedlung von Eperjes (Kom. Csongr d). VariaArchHung 4 (Budapest 1991) Bálint, Régészeti kiállítás Bálint Cs., A szegedi régészeti kiállításról. CommArchHung 1990, 221–226 Bálint, Landnahme Cs. Bálint, Probleme der archaologischen Forschung zur awarischen Landnahme. in: Ausgewahlte Probleme der europaischen Landnahmen des Früh- und Hochmittelalters. Hg.: M. Müller-Wille–R. Schneider. Vortrage und Forschungen XLI (Sigmaringen 1993) 195–273. Bálint, Üc Tepe Cs. Bálint, Kontakte zwischen Iran, Byzanz und der Steppe. Das Grab von Üc Tepe (Sowj. Azerbajdzan) und der beschlagverzierte Gürtel im 6. und Jahrhundert. in: Awarenforschungen I.(Wien 1992) 309–496 Bálint, Vestiges Cs. Bálint, Vestiges archéologiques de l’époque tardive des Sassanides et leurs relations avec les peuples des steppes. ActaArchHung 30 (1978) 173–212. Baranov, Tavrika I. A. Baranov, Tavrika v epochu rannego srednevekov’ja (Kiev 1990). Barkóczi, Fenékpuszta L. Barkóczi, A 6th Century Cemetery from Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 20 (1968) 275–311. Barnett–Curtis, Review R. D. Barnett–J. E. Curtis, A Review of Acquisitions 1963–1970 of Western Asiatic Antiquities. The British Museum Quarterly 37 (1973). Bernstam, Borovoe A. N. Bernstam, Nachodki v oz. Borovogo v Kazachstane. SbMAE 13 (1949) 216–229. Bevezetés Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. I, 1 (szerk. P. Hajdú–Gy. Kristó–A. Róna-Tas, Budapest 1976). Bobrinskoj, Kurgany Gr. A. Bobrinskoj, Kurgany i slucajnyja archeologiceskaja nachodki bliz mestecka Smely. III (St. Petersburg 1901). Bóna, Avar leletei Bóna I., A XIX. század nagy avar leletei. SzMMÉ 1982–82, 21–160. Bóna, Awaren I. Bóna, Die Awaren. Ein asiatisches Reitervolk an der Mittleren Donau, in (Hg. W. MeierArendt) Awaren in Europa. Schatze eines asiatischen Reitervolkes 6.–7. Jh. (Nürnberg 1985) 5–20. Bóna, Beitrage I. Bóna, Beitrage zu den ethnischen Verhaltnissen des 6.–7. Jahrhunderts in Westungarn. Alba Regia 2–3, 1961–1962, 49–68. Bóna, Dunaújváros Bóna I., VII. századi avar települések és Árpád-kori magyar falu Dunaújvárosban (Budapest 1973). Bóna, Hunok I. Bóna, A hunok és nagykirályaik, Budapest 1994. Bóna, Iváncsa Bóna I., Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97 (1970) 243–261 Bóna, Korai középkor Bóna I., A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon, in Magyarország története (Budapest 1984) 265–373. Bóna, Lovassír Bóna I., A Szegvár-sápoldali lovassír. ArchÉrt 106, 1979, 3–32. Bóna, Népvándorlás kora Bóna I., A népvándorlás kora Fejér megyében, in Fejér megye története az őskortól a honfoglalásig 1, szerk. Fitz J., (Székesfehérvár 1971). Bóna, Neue Nachbarn I. Bóna, Neue Nachbarn im Osten – Die Awaren, in Die Bajuwaren. (Hg. H. Dannheimer–H. Dopsch), kiállítási katalógus (Salzburg 1988) 108––117. Bóna, Régészetünk Bóna I., Régészetünk és Kelet-Európa. A MTA II. Osztályának Közleményei 28, 1979, 39– 48. Bóna, Studien I. Bóna, Studien zum frühawarischen Reitergrab Szegvár. ActaArchHung 32 (1980) 31–95.
144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Bóna, Tiszaszőlős Bóna I., Gepida fejedelmi sír Tiszaszőlősön? A mojgrádi kincs hamis népvándorláskori aranyairól. VMMK 18 (1986) 95–110. Bóna, Ungarns Völker I. Bóna, Ungarns Völker im 5. und 6. Jahrhundert, in Germanen, Hunnen (Nürnberg 1987) 116–129. Bóna, Vierteljahrhundert I. Bóna, Ein Vierteljahrhundert Völkerwanderungszeitforschung in Ungarn (1945– 1969). ActaArchHung 23 (1971) 265–336. Bortoli–Kazanski, Sites A. Bortoli-Kazanski–M. Kazanski, Les sites archéologiques datés du IVe au VIIe siecle au Nord et au Nord-est de la Mer noire: état des recherches. Travaux et Mémoires 10(1987) 437–489. Bott, Környe H. Bott, Bemerkungen zum Datierungsproblem awarenzeitlicher Funde in Pannonien vorgelegt am Beispiel des Graberfeldes von Környe. Bonner Jahrbücher 176, 1976, 201–280. Byzance Byzance. L’art byzantin dans les collections publiques françaises. Paris 1992. Cambridge History The Cambridge History of Iran 3 (1), The Seleucid, Parthian and Sasanian Periods (ed. E. Yarshater), Cambridge 1983). Chalilov, Novye pamjatniki Dz. A. Chalilov–R. B. Arazova–T. I. Achundov–K. O. Koskarly, Novye pamjatniki severo vostocnogo Azerbajdzana, in archeologiceskie i etnograficeskie izyskanija v Azerbajdzane (1978 g.) (Baku 1982) 25–28. Chalilov, Raskopki D. A. Chalilov, Raskopki na gorodis ce Hynysly. Pamjatniki drevnej Kavkazskoj Albanii. SA 1962/1, 209–220. Chalilov–Koskarly, Ikonografija D. A. Chalilov–K. O. Koskarly, Ikonografija dvuch serebrjannych bljud iz Azerbajdzana, in Pamjatniki (red. V. G. Lukonin, Leningrad 1985) 77–79. Chantre, Recherches E. Chantre, Recherches antropologiques dans le Caucase. III (Paris–Lyon 1887). Charanis, Kouver P. Charanis, Kouver, the Chronology of his Activities and their Ethnic Effects on the Regions around Thessalonica. Balkan Studies 11, 1970, 229–247. Christensen, Iran A. Christensen, L’Iran sous les Sassanides (Osnabrück 1971) [reprint]. Christlein, Alamannen R. Christlein, Die Alamannen. (Stuttgart–Aalen 1979/2). Christlein, Bieringen R. Christlein, Eine langobardische Gürtelgarnitur von Bieringen, Kreis Horb. „Der Sülchgau” 1971, 55–63. Conference International Conference on Early Middle Ages (Szekszárd [helyesen: Tengelic] 1989). A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve 15 (Szekszárd 1990). Cruikshank–Dodd, Stamps E. Cruikshank–Dodd, Byzantine Silver Stamps. Dumbarton Oaks Studies 7 (Washington 1961). Csallány, Derekegyháza Csallány G., A Szentes-derékegyházi népvándorláskori sírlelet. FolArch 1–2 (1939) 116–120. Csallány, Ivókürtök Csallány D., Szegedi avarkori sírleletek és a hun-bolgár ivókürtök régészeti kapcsolatai. ArchÉrt 1946–48, 350–359. Csallány, Kunszentmárton Csallány D., A kunszentmártoni avarkori ötvössír (Szentes 1933). Csallány, Lapistó Csallány D., A Szentes-lapistói népvándorláskori sírlelet. Dolg 9–10 (1933–34) 206–212. Csallány, Sírleletek Csallány D., Kora-avarkori sírleletek. FolArch 1–2 (1939) 121–154. Csallány, Schnallen D. Csallány, Byzantinische Schnallen und Gürtelbeschlage mit Maskenmuster. ActaAntHung 10 (1962) 55–77.
145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Czeglédy, From East K. Czeglédy, From East to West: the Age of Nomadic Migration in Eurasia. Archivum Eurasiae Medii Aevi 3, 1983, 25–125 Daim, Greif F. Daim, Der awarische Greif und die byzantinische Antike, in Typen der Ethnogenese mit besonderer Berücksichtigung der Bayern II (Hg. H. Friesinger–F. Daim), Österreichische Akademie der Wissenschaften, Denkschriften, 104 (Wien 1990) 273–304. Damm, Goldschmiedearbeiten I. Gürçay Damm, Goldschmiedearbeiten der Völkerwanderungszeit aus dem nördlichen Schwarzmeergebiet. Katalog der Sammlung Diergardt 2. Kölner Jahrbuch für Vor- und Frühgeschichte 21 (1988) 65–210. Darkevic, Metall V. P. Darkevic, Chudozestvennyj metall Vostoka VIII–XIII vv. (Moskva 1976). Davidson, Corinth G. Davidson-Weinberg, A Wandering Soldier’s Grave in Corinth. Hesperia 43, 1974. Dimitrieviæ, Kormadin D. Dimitrieviæ, Le cimetiere gépide a „Kormadin” pres de Jakovo en Srem, Serbie. Invent. Arch. Jugoslavija 7 (Y57–Y66) 1964. Dimitrieviæ, Seoba naroda D. Dimitrieviæ–J. Kovaceviæ–Z. Vinski, Seoba naroda (Zemun 1962). Dimitriev, Fibuly A. V. Dimitriev, Rannesrednevekovye fibuly iz mogil’nika na r. Djurso, in Drevnosti (red. A. K. Ambroz–I. F. Erdeli [= Erdélyi], Moskva 1982) 69–107. Downey, Campaign G. Downey, The Persian Campaign in Syria in A.D. 540. Speculum 28 (1953) 340–348. Drevnosti Drevnosti epochi velikogo pereselenija narodov V–VIII vekov (red. A. K. Ambroz–I. F. Erdeli [= Erdélyi], Moskva 1982). Dzalagania, Moneta I. L. Dzalagania, Inozemnaja moneta v deneznom obras cenii Gruzii V–XIII vv. (Tbilisi 1979). Ecsedy, Temetési szokások Ecsedy I., Türk temetési szokások (Kínai források alapján). Ethnographia 1988/1. 16–32 Erdélyi, Avarság Erdélyi I., Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében (Budapest 1982). Erdélyi–Németh, Várpalota I. Erdélyi–P. Németh, A Várpalota-gimnáziumi avar temető. VMMK 8 (1969) 167– 197. Erdélyi–Ojtozi–Gening, Newolino I. Erdélyi–E. Ojtozi–W. Gening, Das Graberfeld von Newolino. ArchHung 46, 1969. Essays Essays in Islamic Art and Architecture (ed. A. Daneshvari, Festschrift für Otto Dorn, Islamic Art and Architecture 1, Malibu 1981). Fëdorov–Fëdorov, Rannye tjurki Ja. A. Fëdorov–G. S. Fëdorov, Rannye tjurki na Severnom Kavkaze (Moskva 1973). Fettich, Avarkori műipar Fettich N., Az avarkori műipar Magyarországon. ArchHung 1 (1926). Fettich, Fémművesség Fettich N., A honfoglaló magyarság fémművessége. ArchHung 21 (1937). Fettich, Kései hun Fettich N., Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. ArchHung 31 (1951). Fitzgerald, Beth Shan G. M. Fitzgerald, A Sixth Century Monastery at Beth-Shan (Scythopolis) Publications of the Palestine Section of the University Museum, University of Pennsylvania IV, Philadelphia 1939. Fukai, Persio kobijutsu Sh. Fukai, Persio kobijutsu kenkyu. Résumé: Study of Iranian Art and Archaeology. Glassware and Metallwork (Tokyo 1968). Gadlo, Pojasa A. V. Gadlo, Bolgarskie pojasa in Sbornik dokladov na VI i VII vsesojuznych archeologiceskich studenceskich konferencijach (red. V. L. Janin, Leningrad 1963) 95–105. 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Gallien Gallien in der Spatantike. Römisch-Germanisches Zentralmuseum Mainz, 1980. Garam, Adatok Sz. É. Garam, A Mauthner gyűjtemény granulációdíszes koraavar kisszíjvége. FolArch 39, 1988, 159–170. Garam, Bemerkungen É. Garam, Bemerkungen zum altesten Fundmaterial der Awarenzeit, in typen der Ethnogenese unter Berücksichtigung der Bayern. II. (Hg. H. Friesinger–F. Daim) Österreichische Akademie der Wissenschaften Phil.-Hist. Kl. Denkschriften 204 (Wien 1990) 253–260 Garam, Katalog É. Garam, Katalog der awarenzeitlichen Goldgegenstande und der Fundstücke aus den Fürstengrabern im Ungarischen Nationalmuseum. Catalogi Musei Nationalis Hungarici. Seria Archeologica (sic! – B. Cs.) 1 (Budapest 1993). Garam, Münzdatierte Graber É. Garam, Die münzdatierten Graber der Awarenzeit, in Awarenforschungen I (Wien 1992) 135–250. Garam, Zsámbok É. Garam, Über die frühawarischen Graber von Zsámbok. FolArch 34, 1983, 139–156. Garsoian, Byzantium N. Garsoian, Byzantium and Sasanians, in Cambridge History (ed. E. Yarshater, Cambridge) 1983. 58–592. Gening, Chronologija V. F. Gening, Chronologija pojasnoj garnitury I tysjaceletija n. e. KSIA 158 (1979) 96– 106. Genito, Evidence B. Genito, Some Evidence from Iran: on Some Iranian and Central-Asiatic Connections with Eastern Europe. AAH 45, 1993. Germanen, Hunnen Germanen, Hunnen und Awaren. Schatze der Völkerwanderungszeit. (Hg. G. Bott) Ausstellungskataloge des Germanischen Nationalmuseums (Nürnberg 1987). Ghirshman, Ceinture R. Ghirshman, La ceinture en Iran. IA 14 (1979) 167–196 Goldina, Agafonovo R. D. Goldina–O. P. Korolëva–L. D. Makarov, Agafonoskij I Mogil’nik – pamjatnik lomovatovskoj kul’tury na severe permskoj oblasti, in Pamjatniki epochi srednevekov’ja v Verchnem Prikam’e. (red. V. F. Gening, Izevsk 1980) 3–66. Goldina, Chronologija R. D. Goldina, Chronologija pogrebal’nych kompleksov rannego srednevekov’ja Verchnem Prikam’e. KSIA 158 (1979) 79–90 Goldina, Lomovatovo R. D. Goldina, Lomovatovskaja kul’tura v Verchnem Prikam’e (Irkutsk 1985). Goossens, Bulgares R. Goossens, Les Bulgares et le commerce de cuir. Byzantion 10, 1935, 754–755. Gropp, Gürtel G. Gropp, Der Gürtel mit Riemenzungen auf den sassanidischen Reliefs in der Großen Grotte des Taq-e Bostan. Archaologische Mitteilungen aus Iran 3 (1970) 273–288. Hampel, Alterthümer J. Hampel, Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn. I–IV (Braunschweig 1905). Handel Untersuchungen zu Handel und Verkehr der vor- und frühgeschichtlichen Zeit in Mittel- und Nordeuropa. (Hg. K. Düwel et alia) I, IV. Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, Phil.Hist. Kl. III, 143, 156 (Göttingen 1985, 1987). Hannestad, Relations K. Hannestad, Les relations de Byzance avec la Transcaucasie et l’Asie centrale aux 5e et 6e siecles. Byzantion 25–27 (1955–1957) 421–456. Haseloff, Tierornamentik G. Haseloff, Germanische und östliche Tierornamentik im Donauraum. Schriften des Frankfurter Museums für Vor- und Frühgeschichte. XII. Frankfurter Beitrage zur Mittelalter-Archaologie II (Bonn 1990) 27–47. Heydt, Histoire W. Heydt, Histoire du commerce du Levant au Moyen age (Leipzig 1885). Hewsen, Armenia R. H. Hewsen, Armenia according to the Asxarhac‘oyc‘. RÉA 2 (1965) 319–342.
147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Higgins, Persian War M. J. Higgins, the Persian War of the Emperor Maurice (582–602). The Catholic University of America, Byzantine Studies 1 (Washington 1939). Horváth, Üllő Horváth T., Az üllői és a kiskőrösi avar temető. ArchHung 19 (1935). Hunok–gepidák–langobardok Bóna I. et alia, Hunok–gepidák–langobardok. Magyar Őstörténeti Könyvtár 6 (Szeged 1993) 75. Ibler, Gürtelschnallen U. Ibler, Pannonische Gürtelschnallen des spaten 6. und 7. Jahrhunderts. ArhVest 43, 1992, 135–148. Ieroussalimskaja, A propos A. Ieroussalimskaja, A propos de l’influence sassanide sur l’art des tribus Alains. Une trouvaille au Caucase du Nord, in Archaeologia Iranica (éd. L. De Meyer–E. Haerinc, II, Gent 1989) 897– 916. Iessen, Pamjatniki A. A. Iessen, Archeologiceskie pamjatniki Kabardino-Balkarii. MIA 3, (1941). Iessen, Ekspedicija A. A. Iessen, Azerbajdzanskaja (Oren-kalinskaja) e kspedicija. MIA 67 (1959) 5–14. Iessen, Raskopki A. A. Iessen, Raskopki bol’sogo kurgana v urocis ce Üc Tepe. MIA 125 (1965) 153–192. Jankó, Pápa Jankó L., A pápai avarkori sírleletek. ArchÉrt 44 (1910) 124–141. Kalmár, Akasztóhorgok Kalmár J., Népvándorláskori akasztóhorgok és veretek. ArchÉrt III. 4 (1943) 149–158. Kaminskaja, Varianty J. V. Kaminskaja, Labinskie varianty torgovych dorog Severo-Zapadnogo Kavkaza. VV 49 (1988) 201–204. Kiss, Frage A. Kiss, Die Frage der geographischen Lage des früh- und mittelawarenzeitlichen Herrschaftszentrums. JPMÉ 33, 1988, 77–89. Kiss, Germanen A. Kiss, Germanen im awarenzeitlichen Karpatenbecken, in Awarenforschungen I. (Wien 1992) 35–134. Kiss, Kölked A. Kiss, Das Graberfeld und die Siedlung der awarenzeitlichen germanischen Bevölkerung von Kölked. FoliaArch 30, 1979, 185–191. Kiss, Weiterleben A. Kiss, Das Weiterleben der Gepiden in der Awarenzeit, in Völker Südosteuropas 203–218, 1987. Kiss, Adatok Kiss G., Adatok a Keszthely-kultúra kutatástörténetéhez. JAMÉ 30–32, 1987–1989, 246–251. Kiss, Funde G. Kiss, Funde der Awarenzeit aus Ungarn in Wiener Museen. ArchAustr 68, 1984, 161–201. Kollautz, Abasgen A. Kollautz, Abasgen, Abasgia. Reallexikon der Byzantinistik (Amsterdam 1969) 22–49. Kollautz–Miyakawa, Geschichte A. Kollautz–H. Miyakawa, völkerwanderungszeitlichen Nomadenvolkes. I–II. Klagenfurt 1970.
Geschichte
und
Kultur
eines
Kondiæ–Popoviæ, Caricin grad V. Kondiæ–V. Popoviæ, Caricin grad. Utvrdjeno naselje u vizantijskom Iliriku. Galerija Srpske Akademije Nauka i Umetnosti 33 (kiadási hely nélkül, 1977). Kovalevskaja, Drevnosti V. B. Kovalevskaja, Severokavkazskie drevnosti, in Stepi Evrazii v epochu srednevekov’ja. Archeologija SSSR (red. S. A. Pletnëva, Moskva 1981) 83–97, 173–187. Kovalevskaja, Tradicii V. B. Kovalevskaja, Tradicii proreznych pojasov v pamjatnikach kudyrginskogo tipa. KSIA 199, 1990, 37–46. Kovrig, Alattyán I. Kovrig, Das awarenzeitliche Graberfeld von Alattyán. ArchHung 40 (1963). Kovrig, Contribution I. Kovrig, Contribution au probleme de l’occupation de la Hongrie par les Avars. ActaArchHung 6 (1955) 163–191
148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Kovrig, Törökbálint Kovrig I., Kora-avarkori sírok Törökbálintról. FolArch 9 (1957) 119–131. Kropotkin, Klady V. V. Kropotkin, Klady vizantijskich monet na territorii SSSR. Svod Archeologiceskich Istocnikov E4–4 (Moskva 1962). Kropotkin, Mogil’nik V. V. Kropotkin, Mogil’nik Cufut-kale v Krymu. KSIA 100 (1965) 108–115. Krupnov, Galiat E. I. Krupnov, Galiatskij mogil’nik kak istocnik po istorii alan-osov, VDI 2(1953/3). Kulakovskij, Istorija Ju. Kulakovskij, Istorija Vizantii II (Kiev 1912). Kuznecov, Pamjatniki V. A. Kuznecov, Archeologiceskie pamjatniki na juznoj okraine g. Ordzonikidze. Voprosy Osetinskoj Archeologii i Etnografii (Ordzonikidze 1980) 49–75. Kuznecov, Ocerki V. A. Kuznecov, Ocerki istorii alan (Ordzonikidze 1984) Kürti, Avarok Kürti B., Az avarok kora (567/568–805), in Szeged története I. (szerk.: Kristó Gy.) (Szeged 1983) 162–208 Kürti, Sírleletek Kürti B., Avar sírleletek Csanytelekről és Gerláról. SzMMÉ 7, 1990. Lang, Iran M. Lang, Iran, Armenia and Georgia, in Cambridge History 505–536 (1983). Ladenbauer-Orel, Linz-Zizlau H. Ladenbauer-Orel, Linz-Zizlau, das baierische Graberfeld an der Traunmündung (Wien–München 1960). Laurent–Canard, Armenie J. Laurent–M. Canard, L’Armenie entre Byzance et l’Islam depuis la conquete arabe jusqu’en 886 (Lisbonne 1980). Lavin, Mosaics I. Lavin, The Hunting Mosaics of Antioch and their Sources. DOP 17, 1963, 179–286. Lőrinczy, Bericht G. Lőrinczy, Vorlaufiger Bericht über die Freilegung des Graberfeldes aus dem 6.–7. Jahrhundert in Szegvár–Oromdűlő. CommArchHung 1992, 81–124 Lőrinczy, Szegvár Lőrinczy G., A Szegvár-oromdűlői kora avarkori temető 1. sírja. MFM: 1984/85–2, 127–152. Maculevic, Bol’saja prjazka L. A. Maculevic, Bol’saja prjazka Peres cepinskogo klada i psevdoprjazki. SemKond 1 (1927) 127–140. Magomedov, Verchnecirjurtovskij M. G. Magomedov, Verchnecirjurtovskij kurgannyj mogil’nik. MAD 7 (1977) 5–35. Magyarország története Magyarország története I. 1 (szerk.: Székely Gy.–Bartha A.), (Budapest 1984). Mamedova, Istorija F. Mamedova, Politiceskaja istorija i istoriceskaja geografija Kavkazskoj Albanii (Baku 1986). Manandjan, O torgovle Ja. Manandjan, O torgovle i gorodach Armenii v svjazi s mirovoj torgovle drevnich vremen (Erevan 1954). Márkiné, Karkötők Márkiné Poll K., Kürtösvégű karkötők az avar-korból. ArchÉrt 47, 1934, 56–65. Marosi–Fettich, Dunapentele Marosi A.–Fettich, N. Dunapentelei avar sírleletek. ArchHung 18 (1936). Marquart, Eransahr J. Marquart, Eransahr nach der Geographie des Ps. Moses Xorenac’i. Abhandlungen der königlichen Gesellschaft der Wissenschaften zu Göttingen, Phil.-Hist. Kl., III/2 (Berlin 1901). Marquart, Skizzen J. Marquart, Skizzen zur historischen Topographie und Geschichte von Kaukasien. Das Itinerar von Artaxata nach Armastica auf der römischen Weltkarte (Wien 1928). Martin, Funde M. Martin, Awarische und germanische Funde in Mannergrabern von Linz-Zizlau und Környe. Ein Beitrag zur Chronologie der Awarenzeit, in Conference 65–90.
149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Martin-Hisard, Domination B. Martin-Hisard, La domination byzantine sur le littoral oriental du Pont Euxin (milieu du VIIe–VIIIe siecles). Byzantinobulgarica 7 (1981) 141–156. Mavrodinov, Nagyszentmiklós N. Mavrodinov, Le trésor protobulgare de Nagyszentmiklós. ArchHung 29 (1943). Mavrodinov, Prabalgarskata industrija N. Mavrodinov, Prabalgarskata hudozestvena industrija, in Madara II. Izdanija na Narodnija Arheologiceski Muzej 33 (Sofija 1936) 155–259. Mazitov, Juznyj Ural N. A. Mazitov, Kurgany Juznogo Urala VIII–XII vv. (Moskva 1981). Mazitov, K izuceniju N. A. Mazitov, K izuceniju archeologii Baskirii I tysjaceletija nasej ery. Archeologija i Etnografija Baskirii 2 (1964) 101–110. McPherson, Antiquities D. McPherson, Antiquities of Kertch and researches in the Cimmerean Bosphorus; with remarks on the ethnological and physical history of the Crimea (London 1857). Mengarelli, Castel Trosino R. Mengarelli, La necropoli barbarica di Castel Trosino. MonAnt 12 (Milano 1902) 155–380. Menke, Beziehungen M. Menke, Alemannisch-italische Beziehungen vom spaten fünften bis zum siebenten Jahrhundert aufgrund archaologischer Quellen, in Die Transalpinen Verbindungen der Bayern, Alemannen und Franken bis zum 10. Jahrhundert (Hg. H. Beumann–W. Schröder) Nationes 6 (Sigmaringen 1987) 125–345. Mesterházy, Korai avar Mesterházy K., Korai avar részleges lovastemetkezések Ártándról és Biharkeresztesről. FolArch 38 (1987) 219–242. Mikolajczyk–Lowick, Hoard A. Mikolajczyk–N. M. Lowick, The Persian King’s Earring? An Early 7th Century Hoard of Coins and Ornaments from Kisarabad, Iraq. Coin Hoards 2 (1976) 86–88. Minaeva, Nachodka T. M. Minaeva, Nachodka bliz stanicy Pregradnoj na r. Urupe. KSIIMK 68 (1957) 133– 137. Minorsky, History V. Minorsky, A History of Sharvan and Darband in the 10th–11th Centuries (Cambridge 1958). Mongajt, Mogila A. L. Mongajt, Archeologiceskie zametki. I. Mogila vsadnika u s. Arcybasevo. KSIIMK 41 (1951) 124–130. Museljan, Dramakan Ch. A. Museljan, Dramakan srodzanarutjuna hajastanum (Erevan 1983). Müller, Neue Funde R. Müller, Neue archaologische Funde der Keszthely-Kultur, in Awarenforschungen 251– 307 (Wien 1992). Nagy, Zichy Nagy G., Zichy Jenő gróf harmadik ázsiai útja. ArchÉrt 26 (1906) 385–416. Nagy, Tierornamentik M. Nagy, Frühawarenzeitliche Grabfunde aus Budapest. Bemerkungen zur awarenzeitlichen Tierornamentik. Settimane del Centro Italiano di Studi sull’alto Medioevo 35 (Spoleto 1988) 373–411. Nickel, Sword H. Nickel, About the Sword of the Huns and the „Urepos” of the Steppes. The Metropolitan Museum Journal 7 (1973) 131–142. Noonan, Russia Th. S. Noonan, Russia, the Near East, and the Steppe in the Early Medieval Period: an Examination of the Sasanian and Byzantine Finds from the Kama-Ural Area. AEMA 2 (1982) 269–302. Nuriev, O sosudach A. B. Nuriev, O nekotorych anticnych sosudach, najdennych na territorii Kavkazskoj Albanii. Material’naja kul’tura Azerbajdzana 8 (Baku 1976) 136–152 Ocerki Ocerki istorii SSSR III–IX vv. (red. B. A. Rybakov, Moskva 1958). Orlov, Kul’tura R. S. Orlov, Kul’tura kocevnikov IV–VIII vv., in Etnokul’turnaja karta territorii Ukrainskoj SSSR v I tys. n. e. (red. V. D. Baran, Kiev 1985) 98–105. 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Pachomov, Monety E. A. Pachomov, Monety iz raskopok gorodis ca Orenkala. MIA 133 (1965) 90–107. Pamjatniki Chudozestvennye pamjatniki i problemy kul’tury Vostoka (red. V. G. Lukonin, Leningrad 1985). Pasqui–Paribeni, Nocera Umbra A. Pasqui–R. Paribeni, Necropoli barbarica di Nocera Umbra. MonAnt 25 (1918) 137–252. Paulsen, Niederstotzingen P. Paulsen, Alamannische Adelsgraber von Niederstotzingen. Veröffentlichungen des Staatlichen Amtes für Denkmalpflege A12/I (Stuttgart 1967). Peck, Representation E. H. Peck, The Representation of Costumes in the Reliefs of Taq-i Bustan. Artibus Asiae 31 (1969) 101–124. Petre, Romanité A. Petre, La romanité en Scythie mineure. Bucarest 1987. Petre, Svedenija A. Petre, Predvaritel’niye svedenija v svjazi s chronologiej mogil’nika v P’jatre Frekacej. Dacia 6 (1962) 215–234. Pohl, Awaren W. Pohl, Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567–822 n.Chr. (München 1988). Polesskich, Armievo M. R. Polesskich, Armievskij mogil’nik, in Archeologiceskie pamjatniki mordvy pervogo tys. n. e. Trudy 63 (Saransk 1979) 5–56. Popoviæ, Svetinja M. Popoviæ, Svetinja, novi podaci o ranovizantijskom Viminacijum. Starinar 38, 1987, 3–35. Pósta, Studien B. Pósta, Archaologische Studien auf russischem Boden, in Dritte asiatische Forschungreise des Grafen Eugen Zichy. 3–4 (Budapest–Leipzig 1905) I. Preda, Callatis C. Preda, Callatis – Necropola romano-bizantina, Biblioteca de Arheologie 38 (Bucuresti 1980). Problemi Problemi na prabalgarskata istorija i kultura (red. R. Rasev, Sofija 1989) 129–142. Radzabli, Znacenie A. M. Radzabli, Znacenie novych numizmaticeskich nachodok dlja izucenija istorii Azerbajdzana 9 (Baku 1973) 204–212. Raev, Katalog B. A. Raev, Katalog archeologiceskich kollekcij. Muzej Istorii Donskogo Kazacestva (Novocerkassk 1979). Rhé–Fettich, Jutas Gy. Rhé–N. Fettich, Jutas und Öskü. Skythika 4 (Prag 1931). Ross, Catalogue M. C. Ross, Catalogue of the Byzantine and Early Medieval Antiquities in the Dumbarton Oaks Collection. I. Dumbarton Oaks Catalogues (Washington D.C. 1962). Roussin, Iconography L. A. Roussin, The Iconography of the Figural Pavements of Early Byzantine Palestine. (Doktori disszertáció, Columbia University, 1985) University Microfilms International, Ann Arbor 1989. Runic, Dva pogrebenija A. P. Runic, Dva bogatych rannesrednevekovych pogrebenija iz kislovodskoj kotloviny. SA 1977/1, 248–257. Runic, Mogil’nik A. P. Runic, Alanskij mogil’nik v „Mokroj balke” u gorode Kislovodska. Materialy po Archeologii i Drevnej istorii Severnoj Osetii 1 (Ordzonikidze 1975). Runic, Sklepy A. P. Runic, Rannesrednevekovye sklepy Pjatigor’je. SA 1979/4, 232–247. Rutkovskaja, Pamjatniki A. M. Rutkovskaja, Archeologiceskie pamjatniki IV–VI vv. v rajone kremencugskogo mor’ja (Ukraina). SA 1979/2, 313–361. Rybakov, Rusy B. A. Rybakov, Drevnie rusy. K voprosu ob obrazovanii jadra drevnerusskoj narodnosti v svete trudach I. V. Stalina. SA 17 (1953) 23–104. Rykov, Aknasír P. S. Rykov, Aknasír a Sinowjevka (Petrowi kerület, Saratow-i kormányzóság) falu melletti dombban. ArchÉrt 42 (1928) 225–228.
151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Rzaev, Iskusstvo N. I. Rzaev, Iskusstvo Kavkazskoj Albanii IV v. do n. e.–VII v. n. e. (Baku 1976). Sachanev, Raskopki V. V. Sachanev, Raskopki na severnom Kavkaze v 1911–12 godach. IAK 56 (1914) 75– 219. Sági, Keszthelyi temető Sági K., Egy VI. századi keszthelyi temető és mondanivalója a „Keszthely kultúra” etnikum nak szempontj ból. Tapolcai VMK 2, 1991, 113–140. Salamon–Erdélyi, Környe Á. Salamon–I. Erdélyi, Das völkerwanderungszeitliche Graberfeld von Környe. Studia Archeologica 5 (Budapest 1971). Savel’eva, Vesljany E. A. Savelj’eva, Chronologija pogrebal’nych kompleksov vesljanskogo I mogil’nika. KSIA 158 (1979) 91–96. Schmidt, Völkerwanderungszeit B. Schmidt, Die spate Völkerwanderungszeit in Mitteldeutschland. Katalog (Südteil). Veröffentlichungen des Landesmuseums für Vorgeschichte in Halle 25 (Berlin 1970). Schulze-Dörlamm, Neuewerbung M. Schulze-Dörlamm, Neuewerbung für die Sammlungen. JRGZM 33 (1986/2) 911–913. Semënov, K atribucii A. I. Semënov, K kul’turnoj atribucii rannesrednevekogo pogrebenija iz Uctepe. KSIA 192 (1987) 59–66. Semënov, Petropovlovskaja V. A. Semënov, Petropavlovskij mogil’nik, in Voprosy archeologii Udmurtii (red. V. E. Vladykin, Izevsk 1976) 3–50. Simon, Adatok Simon L., Adatok a szablyák kialakulásáról. HOMÉ 30–31/2, 1993, 171–192. Simpson, Belt-buckles C. J. Simpson, Belt-buckles and Strap-Ends of the Later Roman Empire; a Preliminary Survey of Several New Group. Britannia 7, 1976, 192–223. Smirnov, Kurgany K. V. Smirnov, Kurgany u sel Ilovatka i Politot’delskoe stalingradskoj oblasti. MIA 60 (1958) 206–322 Smirnov, Vostocnoe serebro Ja. I. Smirnov, Vostocnoe serebro. Atlas drevnej serebrjanoj i zolotoj posudy vostocnogo proischozdenija, najdennoj preimus cestvenno v predelach Rossijskoj imperii (St. Petersburg 1909). Sommer, Gürtel M. Sommer, Die Gürtel und Gürtelbeschlage des 4. und 5. Jahrhunderts römischen Reich. Bonner Hefte zur Vorgeschichte 22, 1984. Somogyi, Lábbeli veretek Somogyi P., Lábbeli veretek a délorosz-sztyeppről. MFMÉ 1984/85–2, 105–123. Somogyi, Typologie P. Somogyi, Typologie, Chronologie und Herkunft der Maskenbeschlage. Zu den archaologischen Hinterlassenschaften osteuropaischer Reiterhirten aus der pontischen Steppe im 6. Jahrhundert. ArchA 71 (1987) 121–154. Stefanova, Koncovo I. I. Stefanova, Koncovskij mogil’nik, in Srednevekovye pamjatniki bassejna r. Cepcy (red. M. G. Ivanova, Izevsk 1982). Stein, Histoire E. Stein, Histoire du Bas-Empire. I–II (Paris 1959). Stepi Evrazii Stepi Evrazii v epochu srednevekov’ja. Archeologija SSSR (red. S. A. Pletnëva, Moskva 1981). Szabó, Tarnaméra J. Gy. Szabó, Az egri múzeum avarkori emlékanyaga I. Koraavarkori leletek Tarnaméráról. Egri Múzeum vkönyve 3 (1965) 29–71. Szádeczky-Kardoss, Forrásai Szádeczky-Kardoss S., Az avar történelem forrásai I. Magyar Őstörténeti Könyvtár 5 (Szeged 1992). Taq-i Bustan Sh. Fukai–K. Horiuchi, Taq-i Bustan. I–IV. The Tokyo University Iraq–Iran Archaeological Expedition 10, 13, 19, 20 (Tokyo 1969, 1972, 1980, 1984).
152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Tóth, Grabfund E. H. Tóth, Frühawarenzeitlicher Grabfund in Kecskemét, Sallaistraße. ActaArchHung 32, 1980, 117–152. Toumanoff, Armenia C. Toumanoff, Armenia and Georgia, in Cambridge Medieval History. The Byzantine Empire. Byzantium and its Neighbours. IV/1 (ed. J. M. Hussey, Cambridge 1975) 593–637. Toumanoff, Studies C. Toumanoff, Studies in Christian Caucasian History (Georgetown 1963). Trever, Ocerki K. V. Trever, Ocerki po istorii i kul’ture Kavkazskoj Albanii (Moskva–Leningrad 1959). Trever–Lukonin, Serebro K. V. Trever–V. G. Lukonin, Sasanidskoe serebro. Chudozestvennaja kul’tura Irana III–VIII vekov (Moskva 1987). Trümpelmann, Graves L. Trümpelmann, Sasanian Graves and Burial Customs, in Essays 317–329 (Ed. A. Daneshvari, Festschrift für Otto Dorn, Islamic Art and Architecture 1, Malibu 1981). Vadimov, Mindzecevir R. M. Vadimov, Mindzecevir III–VIII eslerde (Baky 1961). Vejmarn, Sklep E. V. Vejmarn, Skalistinskij sklep 420. KSIA 158 (1979). Vejmarn–Ajbabin, Skalistoe E. V. Vejmarn–A. I. Ajbabin, Skalistinskij mogil’nik. Kiev 1993. Varsik, Gürtelschnallen V. Varsik, Byzantinische Gürtelschnallen im Mittleren und Unteren Donauraum im 6. und 7. Jahrhundert. SlArch 40, 1992, 77–106. Vasiliev, Justin A. A. Vasiliev, Justin the First. An Introduction to the Epoch of Justinian the Great (Cambridge, Mass. 1950). Vinski, Starosjedioci Z. Vinski, Kasnoanticki starosjedioci u salonitanskoj regiji prema arheoloskoj ostavstini predslavenskog supstrata. Vjesnik za Arheologiju i Historiju Dalmatinsku 69, 1967 (Split 1974) 5–86. Voprosy istorii Voprosy istorii Kavkazskoj Albanii (red. I. Aliev, Baku 1962). Voronov, Tajna Ju. N. Voronov, Tajna cebel’dinskoj doliny (Moskva 1975). Voronov–Bgazba, Cebel’da Ju. V. Voronov–O. Ch. Bgazba, Materialy po archeologii Cebel’dy (Tbilisi 1985). Voronov–Senkao, Vooruzenie Ju. N. Voronov–N. K. Senkao, Vooruzenie voinov Abchazii IV–VII vv., in Drevnosti (red. A. K. Ambroz–I. F. Erdeli [= Erdélyi], Moskva 1982). 121–165. Völker Südosteuropas Die Völker Südosteuropas im 6. bis 8. Jahrhundert. Hg. B. Hansel. Südosteuropa Jahrbuch 17 (München–Berlin 1987). Waldbaum, Sardis I. C. Waldbaum, Metalwork from Sardis. The Finds through 1974. Cambridge (Mass.) 1983. Welkov, Sadowetz I. Welkov, Eine Gotenfestung bei Sadowetz (Nordbulgarien). Germania 19, 1935, 149–158. Werner, Attila-Reich J. Werner, Beitrage zur Archaologie des Attila-Reiches. Abhandlungen der Bayerischen Akademie der Wissenschaften, Phil.-Hist. Kl. 31A (München 1956). Werner, Bronzefiguren J. Werner, Slawische Bronzefiguren aus Nordgriechenland. Abhandlungen der Deutsche Akademie der Wissenschaften zu Berlin, Klasse für Gesellschaftswissenschaften 2 (Berlin 1953). Werner, Gürtel J. Werner, Nomadische Gürtel bei Persern, Byzantinern und Langobarden, in Civilta dei Longobardi in Europa. Accademia Nazionale dei Lincei 371 (1974) 109–156. Werner, Gürtelschnallen J. Werner, Byzantinische Gürtelschnallen des 6. und 7. Jahrhunderts aus der Sammlung Diergardt. Kölner Jahrbuch für Vor- und Frühgeschichte 1, 1955, 36–48. Werner, Münzdatierte Grabfunde J. Werner, Münzdatierte austrasische Grabfunde. GDV 3 (Berlin 1935). Werner, Kuvrat J. Werner, Der Grabfund von Malaja Peres cepina und Kuvrat, Kagan der Bulgaren. Bayerische Akademie der Wissenschaften, Phil.-Hist. Kl., Abhandlungen 91 (München 1984).
153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bibliográfia
Werner, Pektoralkreuze J. Werner, Zwei byzantinische Pektoralkreuze aus Agypten. SemKond 8 (1936) 183– 186. Werner, Schatzfund J. Werner, Der Schatzfund von Vrap in Albanien. Beitrage zur Archaologie der Awarenzeit im Mittleren Donauraum. Studien zur Archaologie der Awaren 2. Österreichische Akademie der Wissenschaften, Phil.-Hist. Kl., Denkschriften 184 (Wien 1986). Widengren, Ceinture G. Widengren, Le symbolisme de la ceinture. IA 8 (1968) 133–146. Widengren, Religions G. Widengren, Les religions de l’Iran (Paris 1968). Zakharov, Contributions A. A. Zakharov, Contributions to Caucasian Archeology. Eurasia Septentrionalis Antiqua 5 (1930) 183–216. Zaseckaja, Chronologija I. P. Zaseckaja, Otnositel’naja chronologija sklepov, pozdneanticnogo i rannesrednevekovogo bosporskogo nekropol’ja (konec IV–nacalo VII v.) Archeologiceskij Sbornik 30 (Leningrad 1990) 97–106. Zaseckaja, Ukrasenija I. P. Zaseckaja, Zolotye ukrasenija gunnskoj epochi (Leningrad 1975).
154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
13. fejezet - A könyvben szereplő iráni, bizánci és transzkaukázusi uralkodók és uralkodási idejük A transzkaukázuisiaké C. Toumanoff, Manuel de généalogie et de chronologie pour l’histoire de la Caucasie chrétienne (Arménie-Géorgie-Albanie), Roma 1976 nyomán Irán Peroz 459–484 I. Kavad 488–496, 499–531 I. Khusro 531–579 IV. Hormuzd 579–590 II. Khusro 591–628 Bizánc Anastasius 491–518 I. Justinus 518–527 I. Justinianus 527–565 Maurikios 582–602 Phokas 602–610 Herakleios 610–641 Herakleios Constantinus (társuralkodó) 613–641 II. Constans 641–668 Arménia I. Vasak 442–451 Laziké Damnazes 466–522 I. Tzathos 522–kb. 540 II. Gubazes kb. 540–555 II. Tzathos 555–561 után Albánia I. Juanser 636–642 a sah, 642–kb. 654 a császár, 654–680/681 a kalifa vazallusa
155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
14. fejezet - Harmatta János: Egy szászánida arany pecsétgyűrű felirata Az ÜcTepe („Három Halom”) elnevezésű határrész (Azerbajdzsánban, Pcaitakarantól 20-25 km-re) 3. sz. kurgánjában feltárt gazdag temetkezés joggal vonta magára történeti vonatkozásaival a régészeti kutatás figyelmét. Azokkal a feltevésekkel szemben, amelyek a temetkezést a kazárok Kr. u. 630-ban a bizánci–perzsa háborúban játszott szerepével hozták kapcsolatba, s egy kazár harcos sírjának tekintették vagy szabir, esetleg avar előkelő temetkezését látták benne, vagy éppen ellenkezőleg, az eltemetettet perzsa tisztségviselőnek tartották, Bálint Csanád a számításba vehető transzkaukáziai és kelet-európai leletek alapos elemzésével kimutatta,1 hogy ennek az elméletnek egyetlen eleme sem helytálló. Meggyőző érvelése szerint a temetkezést a 6. századból származónak kell tartanunk, s az eltemetett sem perzsa, sem kazár, sem szabir vagy avar nem lehetett, hanem valószínűleg a vidék egyik helyi előkelőjét láthatjuk benne, akinek etnikai hovatartozását a terület etnikai viszonyainak tarkasága miatt nem áll módunkban meghatározni. A temetkezési mellékletek között van egy fontos tárgy, amelynek tanúbizonyságát kielégítő feldolgozása hiányában Bálint nem tudta felhasználni. Ez a középperzsa felirattal ellátott arany pecsétgyűrű, amelynek sem az ásató, sem a lelet későbbi tanulmányozói nem szenteltek kellő figyelmet. Az ásató A. A. Iessen ugyan közli 2 V. G. Lukonin véleményét az aranygyűrű feliratáról, azonban a sasanida pecsétkő- és gyűrűfeliratok bármely ismerője számára első látásra világos, hogy a javasolt olvasat nem lehet helyes. Ez ugyanis a következő: 1. sor y’tgwb „avokat 2. sor h.wlsyt’nR h.wlst’nR” Eltekintve az ortográfiai furcsaságoktól (y’tgwb a helyes y’tkgwb’ helyett, s a h.wlsyt’nR ~ h.wlst’nR ingadozás az átírásban), amelyek esetleg sajtóhibák is lehetnek, két olyan jelenség ötlik szembe, amely a javasolt olvasatot elfogadhatatlanná teszi. Az egyik az a jelenség, hogy a méltóságnév megelőzi a személynevet. Erre sem a nagyszámú ismert sasanida pecsétfeliraton, sem a monumentális feliratokon nincs példa. A másik a y’tkgwb’ méltóságnév önmagában való előfordulása. Ez ugyanis önmagában nem szerepel a pecsétfeliratokon, hanem csak a dlgws’n’ y’tkgwb’ Wd’twbl’ „a szegények szószólója és bíró” címben jelenik meg. Ez a cím viszont a pecséteken személynévvel együtt sohasem fordul elő.3 A dlwgs’n’ y’tkgwb’ Wd’twbl’ intézményét – mint ismeretes – I. Xusro vezette be, mint erről Karnamag-jában maga tudósít: „... j’ai chargé le juge de chaque contrée de prendre soin du peuple de sa contrée”. 4 E hivatal feladata az volt, hogy megvédje a szegényeket az adószedők túlkapásaitól. Ezért Xusro azt is elrendelte, hogy az adót (harag) a bíró (dadvar) jelenlétében kell befizetni. Mindez érthetővé teszi, miért nem fordul elő magában a y’tkgwb' cím, amennyiben ennek feladatköre voltaképpen a dadvar, bíró funkciójának kiszélesítését jelentette, s a „szegények szószólója” feladatát a bírók látták el. A bírói hivatalt a Sasanidák alatt a zoroasztriánus papság, a mágusok töltötték be, így minden driyosan yadaggov u dadvar máguspap volt. Ez a körülmény már eleve kizárja annak lehetőségét, hogy az Üc Tepe-i 3. századi kurgánban eltemetett személy yadaggov lehetett volna, hiszen a temetés módja nem zoroasztriánus jellegű volt. Így legfeljebb arra lehetne gondolni, hogy az aranygyűrű nem volt az eltemetett legális tulajdona, hanem illegális úton került birtokába. Több körülmény azonban kétségtelenül kizárja ennek lehetőségét is. Prokopios (I 17, 28) az aranygyűrű, -öv és -csat viseletéről a perzsáknál I. Kavad uralkodása (Kr. u. 488–531) második felének idejéből a következőket tudósítja: „mert itt (ti. a perzsáknál) sem aranygyűrűt, sem -övet, sem csatot, sem mást bármit használni nem szabad csak annak, akit a király tisztelt meg vele.” Prokopiosnak ez a tudósítása kétségtelenné teszi, hogy a Sasanida Birodalomban az aranygyűrűnek, -övnek, -csatnak rangjelző szerepe volt és csak azok viselhették ezeket, akiket az uralkodó megtisztelt velük. Mint Prokopios elbeszéléséből kiderül, a perzsa uralkodó az adományozott rangjelvényt vissza is vehette, ha valaki érdemtelennek bizonyult a kapott kitüntetésre.
Cs. Bálint, Kontakte zwischen Iran, Byzanz und der Steppe, in Awaren Forschungen, Wien 1992, 309–496. V. G. Lukonin, Nadpis’ na perstne iz kurgana v Uc tepe. Függelék in Iessen, Raskopki 193. 3 R. Gyselen, La géographie administrative de l’Empire sassanide. Les témoignages sigillographiques, Res Orientales I. Paris 1989, 125 sk. 4 M. Grignaschi, Quelques spécimes de la littérature sassanide conservés dans les bibliotheques d’Istanbul, JA 254(1966), 1–142, 18. Grinaschi (33) felveti azt a kérdést, hogy Xusrot ennek az intézménynek a bevezetésénél nem a Iustinianus által felújított defensor civitatis funkciója inspirálta-e. Erre Xusro maga adja meg a választ Karnamag-jában (28): „(Aussi) avons-nous pris en examen les regles de conduite des ’Roum’ ét des Hindous et avons-nous choisi celles qui étaient louables, en les évaluant avec notre intelligence, en les choisissant avec notre raison. De toutes les normes, nous avons adopté celles qui ornent notre pouvoir et en avons fait notre loi et notre coutume.” 1 2
156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Harmatta János: Egy szászánida arany pecsétgyűrű felirata Mivel az Üc Tepe – mint ezt Bálint Csanád helyesen hangsúlyozza – a temetkezés korában a sasanida közigazgatás területén feküdt, nem lehet kérdéses, hogy az eltemetett aranygyűrűje és -öve rangjelzők voltak több más sírmelléklettel (mint a kettős nyakék, kard stb.) együtt, és a halott ezeket a perzsa uralkodótól kapta. Ezeknek a tárgyaknak hivatalos rangjelző funkciója a perzsa közigazgatás területén kizárja annak a lehetőségét, hogy az eltemetett ezekhez illegálisan (rablás, lopás stb. révén) jutott volna, mert ez azonnal szigorú rendszabályokat vont volna maga után. Ilyesmire csak a sasanida hatalom ellenőrzésén kívül eső, a Kaukázustól távolabb, északra fekvő területeken lehetne gondolni. Az Üc Tepén eltemetett előkelő – tehát rangjelző – tárgyait, köztük az aranygyűrűt bizonyára a sasanida uralkodótól kapta, s így a gyűrű feliratának tartalmaznia kell nevét és rangját, azaz alkalmas az eltemetett személy azonosítására. Ha ezek után megvizsgáljuk a gyűrű feliratának A. A. Iessentől közzétett erősen nagyított fényképét, akkor meglepetve tapasztaljuk, hogy az írásképnek nem sok köze van a V. G. Lukonin javasolta olvasathoz. Ennek okát talán abban kereshetjük, hogy neki még nem állott rendelkezésére az időközben közzétett kitűnő dokumentáció. A felirat középperzsa kurzív ábécében (nem könyvpehlevi ábécében, mint Lukonin gondolta) íródott, és olvasata a következő: 1. sor sylykv’ Y 2. sor ’plcyn’ yk’nbd’ Az olvasathoz megjegyezhetjük, hogy a sy és a y’ ligatúra a kurzív írásban világosan megkülönböztethető. A k alakja egyezik a kurzív írással készült középperzsa edényfeliratok k-jával.5 A második sorban a ’p ligatúra ’cnak is értelmezhető, de lehetetlen a h.w/’w olvasat. Az ’plcyn szó után az -yk’n képző előtt a vésnök vagy a mintaszöveg készítője az alapszó végét jelző waw quiescens-t szúrt közbe. A második sor utolsó betű-, illetve ligatúraformája ez ideig nem fordult elő a középperzsa pecsétfeliratokban vagy a monumentális epigrafikában, s így azonosítása nehézségekbe ütközik. Ha azonban feltesszük, hogy a vésnök az utolsó jel bevésésénél a gyűrűt megfordította, s a jelet fordítva véste be, akkor e jel d’/y’ ligatúrának olvasható. Áttérve az íráskép magyarázatára, azt a következőképpen értelmezhetjük: Silig i abarzeniganbed „Silig az abarzeniganbed”. E feliratszövegben tehát a Silig szó személynév, az abarzeniganbed pedig méltóságnév. A Silig névalak idegen a középperzsa névanyagban,6 s a középperzsából nem is magyarázható.7 Így kézenfekvő benne nem perzsa, hanem idegen, a török silik ’tiszta, nemes származású’ szóból alakult török eredetű személynevet látni. Jelentéstani párhuzamául a hasonló jelentésű ar ig ’tiszta’ szóból alakult Ar ig személynevet (Ar ig tegin 8 ) idézhetjük. Az abarzeniganbed méltóságnév összetett szó, amelynek második eleme a fonetikus ortográfiával írt bed ’úr, parancsnok’ cím. Első elemének alapszava abarzen a királyi sátor, a királyi főhadiszállás megjelölése a hadra kelt seregben. Az ebből képzett abarzenig melléknév jelentése ’a királyi sátor őre’ lehet, mint ahogy a zendan ’börtön’ szóból hasonlóan képzett zendanig jelentése ’börtönőr, börtönparancsnok’. Az abarzenigan alak többes szám, az abarzeniganbed méltóságnév jelentése tehát ’a királyi sátor őreinek parancsnoka’. Ez a méltóságnév ez ideig nem volt ismeretes, ami nem meglepő, hiszen egy sasanida Notitia Dignitatum nem maradt fenn, s csaknem minden új felirat és új pecsétkő új méltóságnevek ismeretével gazdagítja a kutatást. Az Üc Tepén eltemetett halott tehát török származású előkelő lehetett, aki kitüntető címét és méltóságjelvényeit, köztük az arany pecsétgyűrűt a sasanida uralkodótól kapta, s aki halála előtt minden bizonnyal a terület marzban-jának volt alárendelve. Felmerül a kérdés, hogyan kerülhetett a török előkelő a sasanida uralkodó szolgálatába. I. Xusro Karnamag-ja a Kaukázustól északra élő török törzsek két betelepítéséről tudósít Irán területére. Az első uralkodása 10. évében (540/541-ben) történt,9 s erről a Karnamag következőképpen számol be: „Les Turcs habitant dans les pays du Nord nous ont décrit la misere qui les avait frappés et comment ils seraient acculés a faire des razzias dans notre pays, si je ne leur accordais pas quelque chose. Ils demandaient des faveurs (?). L’une était de les admettre dans notre armée, de leur assurer de quoi vivre, de leur donner de quoi tirer leur nourriture dans la zone de ’lkng, de Balangar (?) et la région avoisinante.”10 Xusro Adurbadaganon keresztül a Bab-Sul-hoz vonul, s ott várja a H azar H aqan érkezését (a h azar név Ph. Gignoux, Éléments de prosopographie: II. Les possesseurs de coupes sasanides, Studia Iranica 13(1984), 23 (6. felirat), 26 (11. felirat) stb. 6 Ph. Gignoux, Noms propres sassanides en moyen-perse épigraphique, Wien 1986. 7 A D. N. MacKenzie (A Concise Pahlavi Dictionary, London 1971, 74) által említett sel (sl) ’lándzsa, dárda’ szó egy „ghost-word”, amelynek olvasata bizonytalan. Mások sar-nak olvassák, és ’nyíl’-nak értelmezik. Az újperzsa selah (tb. aslehe) ’fegyver’ szó, amelyhez MacKenzie kapcsolja, arab jövevényszó, tehát a középperzsában még nem létezhetett. 8 Az ótörök adatokra ld. Drevnetjurskij slovar’, Leningrad, 1969, 52, 500. 9 M. Grignaschi, i. m. 35. 10 M. Grignaschi, i. m. 19. 5
157 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Harmatta János: Egy szászánida arany pecsétgyűrű felirata használata a forrás anakronizmusa!): „II vint chez nous avec une suite de deux mille compagnons, que nous avons accueillis en les établissant á côté de nos chevaliers dans cette région. Je lui ai passé, a lui et a ses compagnons, les «vivres» et je les ai chargés de la défense de ces terres. J’ai ordonné la construction d’un temple pour nos pretres et j’y ai placé un mobed et des «mages». Je leur ai donné la mission d’enseigner aux Turcs, qui s’étaient placés sous notre autorité, les avantages immédiate que l’obéissance aux rois assure dans ce monde et la récompense qui en suivra dans la vie future. Je leur ai donné l’ordre d’inculquer aux Turcs le devoir de (nous) aimer, d’etre justes et loyaux (a notre égard) et de combattre les ennemis: d’enseigner aux jeunes nos croyances et nos rites.”11 Minthogy a kis létszámú török törzsi csoport zoroasztrianus térítés alá került, az Üc Tepén eltemetett török előkelő aligha kerülhetett ki közülük. Figyelemre méltóbb szempontunkból a második török betelepítés a Sasanida Birodalomba Xusro uralkodásának 37. évében (568-ban). Erről a Karnamag így tudósít: „Ensuite, au début de la 37e année de notre regne, quatre peuples turcs de la region du H azar (se sont adressés a nous). Chacun de ces peuples avait un roi. Ils nous ont écrit pour nous mettre au courant de la misere qui les avait frappés et combien ils auraient aimé nous servir. Ils nous demandaient la permission d’entrer a notre service avec leur compagnons et d’obéir a nos ordre. ... J’écrivis au Marzban de la Porte et lui ordonnai de les faire passer a mesure qu’ils arrivaient. II nous communiqua que cinquante mille s’étaient présentés a lui avec leur femmes, leur fils et leurs serviteurs. ... Je me suis dirigé vers l’Azerbaidjan et, quand j’eus quitté l’Azerbaidjan, je leur donnai la permission d’avancer. ... A la fin, je suis arrivé chez ces cinquante-trois mille Turcs. J’ai ordonné qu’ils défilassent la ou ils se trouvaient. Je suis allé a cheval a cette revue et ce jour-la ils devinrent mes compagnons. ... Apres avoir beaucoup remercié Dieu, j’ai ordonné que ces Turcs fussent distribués parmi leurs Grands, en les divisant en sept rangs. J’ai mis a leur tete des chefs choisis parmi eux et leur ai donné des fiefs; j’ai vetu leurs compagnons et leur ai accordé des «vivres»; je leur ai assigné de l’eau ét de la terre. ... Je les ai répartis dans toutes les forteresses, pour lesquelles j’en avais besoin; je les ai rattachés au marzban.”12 E tudósításnak szempontunkból több fontos eleme van. Ekkor nagy létszámú török törzsi csoportok betelepítése történt, akikkel kapcsolatban a zoroasztrianus hitre való térítés szemmelláthatólag nem jöhetett szóba. E csoportok jelentős részét a transzkaukáziai, sasanida fennhatóság alatt álló területeken telepítették le. Előkelőiknek Xusro iráni rangokat (és méltóságjelvényeket) adott, és biztosította ellátásukat harcosaikkal együtt. Ezek között a török előkelők között már könnyen elképzelhető az Üc Tepén eltemetett, a királyi sátor őrparancsnokává kinevezett török úr jelenléte, és temetkezésének, sírmellékleteinek sajátosságai – amelyeket Bálint Csanád olyan pontosan és meggyőzően kidolgozott –, természetes magyarázatot lelnek. Hogy Xusro főhadiszállása őrparancsnokának egy török előkelőt nevezett ki, ezt kétféleképpen értelmezhetjük. Felmerülhet az a gondolat, hogy a perzsa szolgálatba állt és Iránban letelepült török előkelőknek adott címek csak tiszteletbeli címek voltak, s nem jártak együtt a megfelelő hatalomgyakorlással. Ez ellen szól azonban az a tény, hogy Xusronak égető szüksége volt e török harcosok szolgálatára, s végül is saját embereit az ő parancsnokságuk alá helyezte, tehát kétségtelen, hogy parancsnoki hatalmat gyakoroltak. A másik értelmezési lehetőség Xusro uralkodásának történeti körülményeiből adódik. Uralkodása elején környezetének egyik tagja, saját lovagja kísérelt meg ellene merényletet, éppen amikor a kor legjelentősebb országai követeinek akart bankettet adni. E tapasztalat alapján megbízhatóbbnak tűnhetett számára egy török harcosokból álló testőrség, melynek tagjai személyükben tőle függtek. A korai középkor több országában, többek közt a késő római birodalomban és Bizáncban is megfigyelhetjük ezt a gyakorlatot. Fontos volna azt is tisztázni, milyen török törzsi csoportok betelepülése történt 540/541-ben és 568-ban Iránba. 540/541-ben Xusro más források szerint az onogurok ellen vonult, akiknek neve Mar Aba életrajzának szír változatában a pehlevi ’wngr íráskép téves h.ngr értelmezése következtében kangaraye, illetve hangaraye alakká torzult. 540/541-ben tehát valószínűleg egy kis létszámú onogur csoport települt be iráni területre. Az 568. évi nagy betelepítés már nyilvánvalóan a nyugati türkök kelet-európai hódításainak volt a következménye, amely elsősorban a Volga menti ogur törzseket és a Kaukázus északi előterében lakó saragurokat érintette. Főleg az utóbbiak törzsei lehettek azok, amelyek ekkor befogadást kértek a Sasanida Birodalomba.
11 12
M. Grignaschi, i.m. 20. M. Grignaschi, 23 sk.
158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. fejezet - ILLUSZTRÁCIÓK
1. kép. A: 1–3, 5–7: A kisarabadi (Észak-Irak) kincs (Muzeum Archeologiczne i Etnograficzne, Lódz fényképe nyomán); 4: Fülbevaló, Justinianov cholm (= „Justinianus dombja”, Abcházia) B: A kettős madárfejes veretek (•) és csatok (?) elterjedése: veretek: 1: Bócsa; 2: Kunszentmiklós-Kunbábony; 3: Kubán-vidék; 4: Mokraja balka; 5: „Gilan”; 6: Észak-Szíria; 7: Dailaman; csatok: 1: „Dél-Oroszország” (Kerc); 2: Deszk-L; 3: Don-vidék; 4: Borisovo; 5: Dymovka; 6: Tagarka; 7: Dyrso
159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
2. kép. A tokiói Egyetemi Múzeum övveretei Dailamanból (Chiyonobu-Matsutani nyomán)
160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
3. kép. A tokiói Egyetemi Múzeum övveretei Dailamanból (Chiyonobu-Matsutani nyomán)
161 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
4. kép. A Römisch-Germanisches Zentralmuseum övgarnitúrája az Amlesh-vidékről (a Römisch-Germanisches Zentralmuseum, Mainz fotója nyomán)
162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
5. kép. Övveretek Észak-Szíriából (londoni magángyűjtemény fotója nyomán)
163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
6. kép. 1–17: Övveretek Észak-Szíriából (londoni magángyűjtemény fotója nyomán); 18: Borisovo, nagyszíjvég (Sachanev nyomán); 19: Nocera Umbra, 1. sír T alakú verete (Museo dell’Alto Medioevo, Roma fotója nyomán); 20–30: Övgarnitúra Krupskajából (A. I. Semenov fotója nyomán)
164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
7. kép. Övveretek Szíriából [?] (a British Museum, London fotója nyomán)
165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
8. kép. Övveretek Szíriából [?], a hátlapjuk (a British Museum, London fotója nyomán)
166 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
9. kép. „Steppei” (1–5, 7, 9–12), „szászánida” (6) és „vegyes” (8) típusú övek ábrázolásai Taq-i Bostan, Nagy Fülke, bal oldali fal (Taq-i Bustan I. nyomán)
167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
10. kép. A Dumbarton Oaks Collection övgarnitúrája (a Courtesy of the Byzantine Collection © 1989 Dumbarton Oaks, Trustees of Harvard University, Washington, DC 20007 fotója nyomán)
168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
11. kép. A Transzkaukázus a 6. században (Toumanoff, Armenien nyomán, a szerző kiegészítéseivel). Jelmagyarázat: ...... bizánci–iráni határ a 6. század kezdetéig; .-.-.-. bizánci–iráni határ az 596-os békekötés után (Istorija Vizantii, I., red. S. D. Skazkin, Moskva 1967, 326 nyomán)
12. kép. Jelentősebb 6. és 7. századi régészeti lelőhelyek a volt Szovjet-Azerbajdzsánban: A: 1: Üc Tepe; 2: Ören kala; 3: Tazakend; 4: Mingecaur; 5: Hynysly; 6: Bagirly (Karta kavkazskogo kraja sostavlennaja pri voenno-topograficeskom otdele kavkazskogo voennogo okruga, Tiflis 1869 nyomán) és B: Dailaman környékén: 1: Ceragh Ali Tepe (Marlik Tepe); 2: Dailaman; 3: Amlesh; 4: Resht (Fukai, Persian Glass 22, Fig. 9 nyomán)
169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
13. kép. Üc Tepe, 3. kurgán. 1: alaprajz a feltárt résszel, a sírgödörrel és a rablójárattal. Jelmagyarázat: 1: a feltárt rész ; 2: a kurgán D–É-i metszete. Jelmagyarázat: 1: sírfenék, 2: a kőpakolás eredeti magassága, 3: kőpakolás a töltelékföldben, 4: az átégett föld, 5: cölöplyuk; 3, 4: A sír és a rablójárat hossz-, illetve keresztmetszetei
170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
14. kép. Az Üc Tepe-i kurgán középső, feltárt része, alaprajz. Jelmagyarázat: 1: a kőpakolás széle, 2: a feltárás széle, 3: cölöpmaradványok, 4: cölöplyukak, 5: különböző korú beásások (Iessen, Raskopki nyomán)
171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
15. kép. Az Üc Tepe-i sír fényképfelvétele (a Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete leningrádi részlegének fotóarchívuma) és annak átrajzolása
172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
16. kép. Fényképfelvételek az Üc Tepe-i kurgán feltárása közben: 1: a kőpakolás átvágása délnyugat felől; 2: cölöpmaradványok a sír északkeleti része fölött (Iessen, Raskopki nyomán)
173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
17. kép. Üc Tepe, arany nyak- és karperecek (Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, leningrádi részleg, a fotóarchívum fotója nyomán)
174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
18. kép. Üc Tepe: 1, 2: arany lábperecek; 3: ezüstgyűrű; 4: I. Justinus solidusa; 5: medaillon karneolberakással; 6–14: lábbeliveretek; 15–19: vastöredékek; 20: vaskés (Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, leningrádi részleg, a fotóarchívum fotója nyomán)
175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
19. kép. Üc Tepe, arany övgarnitúra (Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, leningrádi részleg, a fotóarchívum fotója nyomán)
176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
20. kép. Üc Tepe, a szablya felső része (Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, leningrádi részleg, a fotóarchívum fotója nyomán)
177 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
21. kép. Üc Tepe, edény (Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, leningrádi részleg, a fotóarchívum fotója nyomán)
22. kép. 1: A 6. századi bizánci (¦) és a szászánida (?) pénzek elterjedése a Transzkaukázusban; 2: A ciprusi „öv” II. Theodosius (420–450), I. Justinus–Justinianus (527. április–augusztus), II. Justinus–II. Tiberius (578. szeptember–október) pénzeivel (a The Metropolitan Museum of Art, New York fotója nyomán)
178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
23. kép. 6. és 7. századi kardok (?) és szablyák (?): 1–3: Üc Tepe (Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, leningrádi részleg, a fotóarchívum fotója nyomán); 4: Tarnaméra (a Dobó István Vármúzeum, Eger fotója nyomán); 5: Keszthely-Fenékpuszta (Hampel, Alterthümer nyomán); 6: Pápa-Úrdomb (a Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest fotója nyomán)
179 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
24. kép. Tamán-környék, kard P alakú függesztőveretei (1: a Römisch-Germanisches Museum, Köln fotója nyomán; 2: Állami Ermitázs, Szentpétervár, Pálfay Krisztina fotója nyomán; az oldalnézet a szerző rajza)
180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
25. kép. Tam n-környék, kard hüvelyvége (előlap: Pálfay Krisztina fotója nyomán, hátlap: az Állami Ermitázs, Szentpétervár fotója nyomán; az oldalnézet a szerző rajza)
181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
26. kép. 6. századi harci kések: 1, 2: Tamán-környék, markolatvég verete és P alakú függesztőfül; 3: Ilovatka, rekonstrukció; 4: Északnyugat-Irán (1, 2: előlap: Pálfay Krisztina fotója nyomán, hátlap: az Ermitázs fotója nyomán, az oldalnézet a szerző rajza; 3: Ambroz, Kinzaly nyomán; 4: előlap: Harper, Royal Hunter nyomán, hátlap: a The Metropolitan Museum of Art fotója nyomán)
182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
27. kép. Kunágota, arany övgarnitúra (a Magyar Nemzeti Múzeum fotója nyomán)
183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
28. kép. 1–16: Mersin, arany övgarnitúra; 17, 22: Észak-Irán, veret és szíjvég; 20: Bócsa, összeillő ovális veret és szíjvég; 21: Gyönk-Vásártéri út, álcsat; 23, 24: Castel Trosino, csat és szíjvég (1–16: Pálfay Krisztina fotója nyomán; 17, 22: Werner, Gürtel nyomán; 20: a Magyar Nemzeti Múzeum fotója nyomán; 21: Rosner, Gyönk nyomán; 23, 24: a The Metropolitan Museum of Art fotója nyomán)
184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
29. kép. „Halfarkas” veretek: 1: Üc Tepe; 2: Kugul’, 3: Kuca; 4, 14: Dyrso; 5: Ordzonikidze; 6: Manas stanica; 7: Uzun kol; 8, 36, 37: Kusnarenkovo; 9: Christoforovka; 10: Skalistoe; 11: Gradizsk, 12, 33: Cmi; 13: „Saraj” (= Kamunta); 15: Kerc; 16: Daj; 17: Volosskoe; 18: Agoj; 19, 32: Bujnaks; 20: Mingecaur; 21: Cufut kale; 22: Kudyrge; 23: Bezvodnoe; 24: Cirjurt; 25: Vesljany; 26: Petropavlovskaja; 27, 29: Nevolino; 28, 38: Bachmutino; 30: Koncovo; 39: Sytastamak; 40: Kazakisztán; 41: Keszthely-Fenékpuszta
185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
30. kép. A: a halfarkas, B: az X alakú áttöréses halfarkas veretek elterjedése
186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
31. kép. 6-7. századi kettős madáfejes csatok és övveretek (kivétel: 21: 8. századi): 1: Bócsa; 2: Kunszentmiklós-Kunbábony; 3, 9, 18: Kubán-vidék; 5: Gilan; 6: Észak-Szíria; 7, 10: Dailaman; 8: Vilhovcik; 11: Dél-Oroszország; 12: Deszk-L; 13: Don-vidék; 14: Sabaoeni; 15: Dymovka; 16: Kerc; 17: Kuzminskoe; 19: Cmi; 20: Észak-Irán; 21: Pohoøelice; 22: Kranj
187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
32. kép. A: fontosabb 6–7. századi régészeti és numizmatikai lelőhelyek a Kubán alsó folyásánál (a numizmatikai adatok Kropotkin, Klady nyomán): 1: Ceburgol; 2: Krupskaja; 3: Michaelsfeld (másként: Dziginskoe); 4: Paskovskaja; 5: Abrau a Dyrso partján; 6: Borisovo; 7: Staro Dzerelievskaja (Fokas solidusa, 1 db); 8: Cemburko (II. Constans solidusa, 1 db); 9: Sukko (eredetileg 14 db arany- és 4 db ezüstpénz, melyekből csak II. Constans egy solidusa és Konstantinos–Herakelios–Tiberios 2 solidusa került múzeumba); 10: Krymskaja (Herakleios–Herakleios Konstantinos solidusa, 1 db.); 11: Gorjacij kljuc (I. Justinus solidusa, 1 db) B: A szimmetrikus pajzs alakú veretek elterjedése: kelet-európai csoport (?); krími–Tisza-vidéki csoport (•)
188 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
33. kép. Késő szászánida övgarnitúra a British Museumban (a The British Museum fotója nyomán)
189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
34. kép. Rekeszberakásos övveretek a 6–7. században: 1–11: Portovoe; 12, 13, 15, 16: a bylymi (Észak-Oszétia) lelet; 14: rekeszberakást utánzó préselt veret, Kamunta; 17: Kerc; 18: a kunszentmiklós–kunbábonyi bizánci csat teste (1–11: a Magyar Nemzeti Múzeum fotója nyomán; 12, 13, 15, 16: V. A. Kuznecov rajzos vázlata nyomán; 17: Fettich, Fémművesség nyomán; 18: kiállítási plakát nyomán)
190 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
35. kép. A: a Tas tübe-i övmaradványok (Kibirov nyomán); B: 1–22, 24–27: övgarnitúrák Kercből; 23: csat „Déloroszországból” (fotó: 1–22, 24–27: Ermitázs, Szentpétervár nyomán; P. Morgan gyűjtemény, New York nyomán)
191 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
36. kép. Rekeszberakásos övveretek: 1–5, 7–13: a Baksan Cegem folyása mentéről (Fettich, Késői hun fémművesség nyomán); 6, 14–17: Krím, az egykori Berthie-Delagard gyűjteményből (fotó: a The British Museum nyomán)
192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
37. kép. Az avilovkai I. sírcsoport, 1. sír és mellékletei (Sinicyn, Pamjatniki és Maksimov, Pogrebenija nyomán)
193 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
38. kép. Cibilium 1a temető 3. sír öv- és lábbeli veretei (Voronov-Bgazba, Pamjatniki nyomán). M: 6, 16, 27: 1:7,5
194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
39. kép. Hármas pajzs alakú veretek és tipológiai rokonaik: 1, 5: Mokraja balka; 2: Kerc; 3, 4, 18: Kugul’, 6, 7, 29–31, 33: Kamunta; 8, 20: Cibilium; 9, 32: Kusnarenkovo; 10: Ufa; 11, 35: Hajdúszoboszló; 13: Christoforovka; 14, 15: Skalistoe; 16: Verchnij Dvulat; 17: Daj; 19: Gizgid; 27: Kunszentmárton; 23, 28: Belozerka; 34: „Kunágota”; 36: Suuk-su; 37: Pécs-Köztemető; 38: Martynovka; 39: Nishapur (utóbbi fotója a The Metropolitan Museum of Art nyomán)
195 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
40. kép. A: a hármas pajzs alakú és B: a kettős pajzs alakú „halfarkas” veretek elterjedése
196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
41. kép. 1–13: Hasaüt, övgarnitúra (Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, leningrádi részleg, a fotóarchívum fotója nyomán); 14–28: Kuchur oba, övveretek (Chalilov et alia nyomán)
197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
42. kép. Kettős kör alakú (1–7), szimmetrikus pajzs alakú (8–11), 8-as alakú (12–17), piskóta alakú (21–27), kettős pajzs alakú „halfarkas” veretek (28–37) és egyedi típusú veretek (18–20): 1, 24: Kamunta; 2, 3: Sadovec; 4, 9, 15: Suuk-su; 5: Zinovevka; 6: Deszk-G; 7: Risovoe; 8, 14: Cufut kale; 10: Szentes-Lapistó; 11: Sardis; 12: Piatra Freca tei; 13, 23: Kugul’, 16: Borisovo; 17: Bogacovka; 18: Skalistoe; 19: Kerc; 20: Martynovka; 21: Belozerka; 22: Krupskaja; 25: Ufa; 26: Arcybasevo; 27: Chersonesos; 28: Kuchur oba; 29, 30: Mokraja balka; 31: Irán; 32, 33: Lebjaz; 34: Cmi, 35: Serpovo; 36: Sultanovskoe; 37: Gátér
198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
43. kép. A: kettős nyelv alakú (•) és 8-as alakú veretek (?) elterjedése; B: kettős kör alakú (?) és kör alakú veretek (•) elterjedése
199 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
44. kép. Szimmetrikus pajzs alakú veretek, kelet-európai csoport: 1, 2: Skalistoe; 3: Kamunta; 4, 5, 16: Mokraja balka; 6: Ufa; 7: Ukrajna; 8: Martynovka; 9: Christoforovka; 10: Belozerka; 11, 24-26: Zamno; 12: Don-vidék; 13: Dyrso; 14: Kubán-vidék; 15: Risovoe; 17, 19–23: Kugul’, 18: Turbasly; 27: Cmi; 28: Kusnarenkovo
200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
45. kép. Hynysly, egy sírkamra leletei (Chalilov nyomán)
201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
46. kép. Cibilium, I. Justinianus pénzeivel keltezett sírlelet övgarnitúr ja (Voronov–Jusin, Pogrebenie nyomán)
202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
47. kép. T alakú övveretek: 1: Piatra Freca tei; 2: Tolnanémedi; 3: Portovoe; 4: Krím; 5: Bócsa; 6: „Pannonia”; 7, 20, 46: Suuk-su; 8, 43: Mokraja balka; 9: Környe; 10: Jutas; 11: Keszthely-Fenékpuszta; 12: VárpalotaGimnázium; 13: Adony; 14: Sadovec; 15, 16, 22: Cmi; 17, 27, 28, 31: Kerc; 18, 34: Bol’soe Sadovoe; 19: Chacki; 21: Sudza; 23: Mala Peres cepino; 24: Verbász; 25: Krupskaja; 26: Bachmutino; 29: Borkovo; 30: Podkumskij; 32, 33: Skalistoe; 35: Kamunta; 36: Pregradnaja; 37–39: Dyrso; 40: Borisovo; 41: Ufa; 42: Kugul’; 44: Tiflis; 45: Sivasovka; 47: Cufut kale; 48: Lebjaz
203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
48. kép. T alakú övveretek: 1, 7: Dyrso; 2, 4: Agoj; 3: Veseloe; 5: Bereznovka; 6: Turbasly; 8: Skalistoe; 9, 13: Petropavlovskaja; 10: Armievo; 11: Borizary; 12: Suuk-su; 14: Cufut kale; 15: Ufa; 16: Krasnogorka; 17: Podbolot; 18: Urja; 19: Kamunta; 20: Daj; 21: Nevolino; 22: Koncovo; 23: Birsk; 24, 25: Manjak; 26: Bezvodnoe; 28: Budapest-Farkasrét; 29: Nocera Umbra; 31: Lucca; 32: Akalan
204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
49. kép. A vasilevkai övgarnitúra elő- és hátlapja (a Magyar Nemzeti Múzeum fotója nyomán)
205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
50. kép. A: A T alakú övveretek kelet-európai és Kárpát-medencei elterjedése B: Abcházia fontosabb 6. századi régészeti és numizmatikai lelőhelyei, valamint a nyugat-kaukázusi hágók: 1: Picunda; 2: Novyj Afon; 3: Verchnjaja Esera; 4: Cibilium/Cebel’da; 5: Chalta folyó környéke. Jelmagyarázat: ¦ bizánci pénzek; ^ szászánida pénzek; 0 régészeti lelőhely
206 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
51. kép. Verchnjaja Esera-i leletek (Voronov–Bgazba, Novye materialy)
207 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
52. kép. Téglalap alakú veretek, dnyeperi csoport (1–6), pontusi csoport (7–11); „halfarkas veretek” X alakú áttöréssel (12–19); kerek veretek (20–33): 1, 31: Martynovka; 2–4: Chacki; 5: Sudza; 6: Koloskovo; 7: Piatra Freca tei; 8, 30: Sadovec; 9, 17: Suuk-su; 10, 18: Kerc; 11: Gradizsk; 12: Mandejlos; 13, 22–24: Dyrso; 14: Takajsvili; 15, 21: Borisovo; 16: Mokraja balka; 19: Cufut kale; 20: Ostryj mys; 25: Pregradnaja; 26: Krupskaja; 27, 28: Arcybasevo; 32: Don-vidék; 33: Észak-Szíria
208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
209 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
53. kép. A martynovkai típusú övveretek tipokronológiája A. K. Ambroz szerint (Ambroz, Recenzió nyomán): 1. periódus: 1, 13, 15, 31, 42, 43, 64: Sadovec; 10: Bol’soj Tokmak; 14, 29, 41, 65: Suuk-su 54. sír; 30: Suuk-su 56. sír; 2. periódus: 2: Abgydzrachva; 19, 45, 51: Suuk-su 67. sír; 32, 44, 66: Suuk-su 162. sír; 16: Suuk-su 199. sír; 3. periódus: 3: Veseloe; 4, 18, 57, 67: Martynovka; 5, 36, 70: Mala Peres cepino; 6, 53: Podbolot’e; 17, 46: Piatra Freca tei; 34, 35, 77: Cmi 11. sír; 20, 68: Cmi 12. sír; 21, 48, 71: Cmi 17. sír; 22: Ur’ja; 23, 37, 54: Cirjurt; 33, 47, 52, 69: Cufut kale; 49: Bócsa; 58, 59: Arcybasevo; 78: Tyzyl; 4. periódus: 7, 24: Agafonovo 1. sír; 55, 83: Agafonovo 4. sír; 82: Kudyrge 4. sír; 25: Kudyrge 5. sír; 8: Kudyrge 8. sír; 40: Kudyrge 9. sír; 28: Kudyrge 10. sír; 9: Kudyrge 12. sír; 38, 56, 80: Nevolino 13. sír; 62: Nevolino 53. sír; 79: Nevolino 57. sír; 12, 60: Nevolino 65. sír; 11, 50, 72: Nevolino 71. sír; 74: Nevolino 73. sír; 61, 73: Nevolino 79. sír; 39: Visim; 63, 81: Tomsk; 76: Cmi 7. sír; 75: Cmi 75. sír; 26: Sterlitamak
54. kép. A: a Dyrso-menti temető közölt martynovkai típusú övvereteinek síregyüttesei (Dmitriev, Fibuly nyomán); B: a bizánci, steppei és iráni övveretek tipológiai megoszlásai
210 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
55. kép. A Dyrso-menti temető fibuláinak tipológiai összefüggései és szeriációjuk (Dmitriev, Fibuly nyomán)
211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
56. kép. Néhány avar kori martynovkai típusú övveret és analógiáik: 1–11: Klárafalva-B (a Móra Ferenc Múzeum, Szeged fotója nyomán); 12: Adzigol; 13: Bujnaks; 14: Kazar kale; 15–17: Szentes-Derekegyháza (a Koszta József Múzeum, Szentes fotója nyomán); 18–20: Kugul’; 21–24: Szentes-Lapistó
212 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
57. kép. 1: A Sefid-rud völgye Dailaman környékén; 2: Marlik tepe (= Ceragh Ali Tepe), mindkét fotó Negahban nyomán
213 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
58. kép. Kereskedelmi utak a kora középkori Transzkaukázusban (Manandjan, O torgovle alapján összeállítva)
59. kép. Néhány martynovkai típusú övveret a Belaja vidékéről: 1–22: Sytastamak; 23–29: Bekesevo (a Baskír Tudományos Akadémia Történeti, Nyelvészeti és Régészeti Intézete fotója nyomán)
214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
60. kép. A: néhány martynovkai típusú övveret Ufa-Novikovkából (a Baskír Tudományos Akadémia Történeti, Nyelvészeti és Régészeti Intézete fotója nyomán); B: három bizánci övgarnitúrához tartozó veretek KisÁzsiából (Izmir környéke?) (a Prahistorische Staatssammlung, München fotója nyomán
215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
61. kép. Kissufim (Izrael), bizánci templom alaprajza és megmaradt mozaikpadlója (R. Cohen nyomán)
216 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
62. kép. Kissufim: pajzsos, kardos férfi küzdelme a támadó medvével (Ben Dov–Rappel nyomán)
217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ILLUSZTRÁCIÓK
63. kép. Kissufim: veretes, kisszíjas öv az 576–578-ból származó mozaikon (Ben Dov–Rappel nyomán
218 Created by XMLmind XSL-FO Converter.