Az előzményekről 1526 augusztusában Mohácsnál a Szulejmán szultán vezette törökök megverték a magyar sereget. A csatában odaveszett a magyar király, II. Lajos is. A csata után Szulejmánnak 12 nap is elegendő volt, hogy Buda alá érkezzen, és besétáljon a várba, Mátyás király palotájába. A király özvegye, Mária királyné és a vár lakóinak többsége, magyar és német polgárok addig már elmenekültek, „Budán maradtak a szegények, sánták, vakok meg a hülyék” (Szerémi György). Szulejmán azonban nem szállta meg az országot, két hétig várt a várban talán egy felmentő sereg közeledésére, majd miután felégette Pestet, a rabolt kinccsel és számtalan fogollyal elindult a Duna bal partján dél felé, és elhagyta az országot. Csak a szerémségi várakban hagyott török őrséget, ő pedig „minden népével visszaméne Törökországba, és puszta földet és a füstölgő üszegőket hagyá hátra Magyarországban.” Az ország tehát szabad volt, szabad volt a töröktől és az idegen királyi udvartól, ám – ahogy Brodarics István püspök fogalmazott fél esztendővel később – „minden őrizet nélkül hagyták.” 1526 novemberében az őrizet nélkül lévő országnak már új királya van: Szapolyai János. Ő volt az, aki Erdélyből hozott 10 ezer emberével nem ért oda Mohács mezejére, és később sem ütközött meg Szulejmánnal. Megvárta, amíg a törökök elhagyják az országot, elfoglalta Budát, Esztergomot és Székesfehérvárt, és a székesfehérvári Szent Szűz-templomban Podmaniczky István nyitrai püspökkel királlyá koronáztatta magát. I. János királlyá, fején Szent István koronájával. Ugyanabban az évben, még karácsony előtt Pozsonyban, ahová az özvegy királyné, Szapolyai János 1
Habsburg Mária menekült, egy másik országgyűlésre került sor, melyen V. Károly német–római császár és spanyol király, valamint Németalföld urának édestestvérét, Ferdinánd főherceget választották magyar királlyá. Ettől kezdve az ország két, egymással hadakozó király uralma alatt élt és szenvedett. Előbb a Habsburg-pártiak verik ki Jánost az országból, lengyel földre és Erdélybe szorítják, majd 1529 őszén János – miután előző évben a szultánhoz fordult segítségért – török segítséggel ismét visszatér Budára. A történészek a magyar történelem egyik legszomorúbb pillanataként írják le János és Szulejmán találkozását a mohácsi mezőn, ahol három évvel a csata után a magyar király hűbéresként hódol a szultánnak, egyes források szerint kezet is csókolt neki. A törökök tudják, hogy Szapolyaitól nem kell tartaniuk, a szultánnak most már a Habsburgok az ellenfelei. A két nagyhatalom, a török és a német császár harca ezentúl magyar földön folytatódik, az ország ütközőzónává vált másfél évszázadra. A két részre szakadt ország keleti része János uralma alá tartozik, a nyugati és északi megyékben Ferdinánd uralkodik. A főurak pedig hol az egyik, hol a másik táborba pártolnak át, ezzel vagyonuk gyarapodik, az ország pedig egyre szegényebbé válik. 1538-ban a két király között titkos egyezség születik: ha János meghal, az egész ország Ferdinándra száll. A titkos megállapodás azonban nem marad titokban a török szultán előtt, a Habsburg-titkosszolgálat hírt adott róla abban a reményben, hogy ezzel a szultánt János elI. Ferdinánd len fordítja. 2
János 1540-ben megnősül, a lengyel király lányát, Izabellát veszi feleségül, aki rövidesen fiúgyermeket szül neki Budán. A király azonban már nem láthatja a gyermeket, meghal Erdélyben. Izabella fiát, János Zsigmondot az 1538-as egyezség ellenére megkoronáztatja. 1541-ben Ferdinánd fegyverrel akarja megszerezni az országot: Buda elfoglalására 20 ezer főnyi sereget küld, Szulejmán azonban nem hagyja, hogy Habsburg-kézre kerüljön a vár, maga siet annak elfoglalására. Az előreküldött seregei szét is verik az ostromló németeket. A vár alatt táborozó szultán magához hívatja Izabellát a gyermekkel és a főurakkal együtt, János Zsigmondnak rendeli az ország keleti felét, Budát viszont hatalmába veszi. A mohácsi csata után tizenöt évvel tehát Buda végleg török kézre került, és török uralom alatt marad 1686-ig. Az ország ezzel három részre szakadt: nyugaton és az északi tartományokban Ferdinánd uralkodik, a Tiszától keletre és Erdélyben János Zsigmond, a középső részek pedig hosszú időre török fennhatóság alá kerülnek. Buda elfoglalása után a törökök igyekeznek kisebb nagyobb várak elfoglalásával védelmi övezetet teremteni Buda körül, hogy a várat ne lehessen közvetlenül támadni. Ennek a stratégiának az eredménye, hogy már 1543-ban elfoglalják Pécset, Esztergomot, Tatát, Fehérvárt, 1552-ben, a várháborúk évében pedig sorra esik el Drégely, Temesvár, Lippa, Ság, Gyarmat, Hollókő, Buják, és augusztusban Szolnok is. Ezzel szabaddá vált az út a Felvidék kapujának számító Szulejmán szultán Eger ostromához. 3
Eger vára Ferdinánd királynak katonai és gazdasági szempontból is egyaránt fontos volt. Katonai szempontból Ausztria és a felsőmagyarországi ércbányák védelme tette fontossá, gazdasági szempontból pedig a gazdag egri püspökség tekintélyes jövedelme jelentette a vár és a püspökséghez tartozó birtokok jelentőségét, hiszen a török hódítások megfékezése egyre növekvő katonai kiadásokkal járt. A vár 1548-ban került a király fennhatósága alá, a parancsnokságát augusztus 28-án vette át Dobó István és Zay Ferenc. Az ekkor már 48 éves (Ruszkai) Dobó István egy tekintélyes felső-magyarországi nemesi család sarja, aki szinte az ismeretlenségből tűnik föl 1544-ben szép katonai sikereivel, melyeket a főurak által elrabolt tizedek visszaszerzésével vívott ki.
Az ostromlók Az Eger ellen vonuló török had három hadseregből állt: Kara Ahmed török másodvezír hadseregéből, Szokoli Mohamed pasa hadseregéből és Khádim Ali budai pasa hadseregéből. A Szolnok vára alól a Jászságon keresztülvonuló had előtt egy napi járóföldre könnyű török lovascsapatok „száguldtak és égettek”, ők szeptember 9-én érték el a vártól 10 km-re fekvő mezővárost, Maklárt. A fő sereg 4
szeptember 10-én és 11-én ért a vár alá, Kara Ahmed fővezér az Eger patak nyugati oldalán, Szokoli Mohamed beglerbég serege a pataktól keletre, míg a budai pasa katonái a vár és a város északi oldalát foglalták el. Az ostromló had létszámáról igen eltérő adatokat olvashatunk, voltak, akik száz, százötvenezer támadóról tettek említést, a bécsi Burg közelében élő Sambucus (Zsámboki) János szerint azonban ez a szám nem haladta meg a 35 ezret. A fegyveres katonákat igen népes tömeg is kísérte, martalócok, tábori szolgák, munkások, markotányosok duzzasztották óriási tömeggé a felvonuló hadat, és e népesség jelentős szerepet vállalt a megfélemlítésben is: „nem egyébre valók, mintsem az ellenségre ordítással támadók lármáját… öregbítsék” – vallotta egy török ellen küzdő vezér. Az ostromló haderő gerincét a gyalogság, lovasság és tüzérség képezte. A gyalogság legütőképesebb erejét a janicsárok jelentették, ők számítottak a hadsereg elit alakulatának. A lovasság legnagyobb részét a hűbéres lovascsapatok tették ki, a szpáhik. A szpáhi kisebb hűbérbirtok fejében vállalta, hogy háború idején teljes felszereléssel megszabott számú lovast állít ki, és maga is hadba vonul. A magyarországi harcok során a hűbéres szpáhik az akindzsikkel együtt messze előre száguldva biztosították a fő seregeket a váratlan támadások ellen, miközben portyázásokkal pusztították a környék lakosságát. Az akindzsik az irreguláris alakulatokhoz sorolható lovas katonák voltak, az ő „tevékenységükről” a következőképpen beszélt Kemál pasa: „Az akindzsik több csapatra oszolva rohamoztak mindenfelé. Azt hitted volna, hogy egy vértenger vet hullámokat. A könyörületet nem ismerő lovasság mint 5
kiáradt folyam egyszerre elszéledt a gonoszok tartományaiba, s csillogó kardjának tüzes mennykövével minden házat felgyújtott, egyet sem kímélve meg. A fölvert por s a felszálló füst eltakarta a kék ég boltozatát, a föld felszíne, az egész szemhatár szomorú színt öltött, a nappal világossága sötétségre változott… gyászba borult az országuk. Annyi vér folyt az országban, hogy felszálló nedves gőze, mint köd tölté meg a levegőt. A gaz hitványokat leöldösték, s azután elrabolták javaikat és családjaikat… Szépet s rútat, erőset és gyöngét, csecsemőt és serdülőt, előkelőt és alacsony származásút, gazdagot és szegényt, szóval: akit, és amit elérhettek, magukkal vitték. A szent harc tengerébe merülve egyetlen tűzhelyet sem hagytak a hitetlenség házában, hanem mindnyájat elpusztították. A templomokban és zárdákban kő kövön nem maradt, a vetések azon földeken, melyeken átvonultak, mindenütt elégtek…” A gyalogos és lovas katonák mellett a várharcokban igen fontos szerep jutott az ágyúkat, lövegeket kezelő topcsiknak (tüzéreknek) és aknászoknak, török nevükön a lagimdzsiknek, akik föld alatti járatokat ástak az ostromlott erőd falai alá, ott üregekbe lőport helyeztek, és robbantással gyengítették a falakat.
A védők Az 1552-es ostrom előtt a vár élén két kapitány áll: Dobó István és Mekcsey István. Az elsőbbséget, az első várnagyi tisztséget a páratlan katonai és szervezőképességgel megáldott Dobó élvezte és gyakorolta, ő egyben udvarbíró és vártartományi gondnok is volt, Mekcsey pedig a vár másodparancsnoka. Dobó jelentősen megerősítette a vár védelmét: új bástyákat építtetett, mély árkot ásatott a 6
külső vár falai mentén, hírszerzőket küldött a törökök megfigyelésére, fegyvereket vásárolt és ágyút öntetett, és lehetőségei szerint megerősítette a várőrséget. Dobót és Mekcseyt az ostrom alatt négy főhadnagy (főtiszt) segítette: Bornemissza Gergely, Pethő Gáspár, Zolthay István és Figedy János. A főtisztek nagyobb katonai egység vezetői voltak, őket 81 hadnagy (tiszt) segítette a katonák irányításában. Az ostrom kezdetekor az egri várban közel 2000 ember volt, nagyobb részük kiképzett katona és önkéntes. Dobó kapitány figyelme arra is kiterjedt, hogy megfelelő számban legyenek olyan mesteremberek, akik az ostrom alatt szükséges javításokat, helyreállításokat elvégezzék, illetve ellássák a sebesülteket. Ebből a célból a várban 13 sebészborbély, 3 lakatos, 7 kovács, 1 kerékgyártó, 5 ács, 9 molnár, 8 mészáros, 6 kőműves és 2 kőfaragó, 2 pap, illetve 14 sütőasszony szolgálta a harcolókat. A kapitány intézkedéseinek köszönhetően kellő mennyiségű élelmet is felhalmoztak, 400-nál több vágómarhát, 140 sertést, több ezer juhot hajtottak a várba, és megtöltötték a gabonavermeket, magtárakat és a borospincéket is. A vár védői tehát 1552 szeptemberére készen álltak az ellenállhatatlannak vélt török ostromló sereg „fogadására”: „…Egörben készen vannak az hősek…” (Tinódi Lantos Sebestyén).
Forrás: Sugár István Az egri vár históriája. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1991.
7
