Frans Balder már nem az az elegáns úriember volt, aki beállított a volt feleségéhez. A haja az égnek állt, felső ajkán izzadság csillogott, három napja nem borotválkozott és nem zuhanyozott. Hiába határozta el, hogy ezentúl főállású apa lesz, és hiába élte át a remény és a felindultság intenzív élményét ott, a hornsgatani gyalogátkelőhelyen. Most elmélyülten összpontosított, amit valaki tévesen akár úgy is értelmezhetett volna, hogy dühös. Még a fogait is csikorgatta, s a kinti világ a viharral együtt már órák óta megszűnt létezni a számára. Azt sem vette észre, ami a lába előtt történt: az apró, tétova mozdulatokat, mintha egy macska vagy más állat bujkálna a lábai közt. Kellett hozzá egy kis idő, mire rájött, hogy August bújt be az íróasztala alá. Frans zavartan nézett rá, még mindig a kódok sokasága homályosította el a tekintetét. – Mit akarsz? August tisztán, kérő tekintettel nézett fel rá. – Mit? – ismételte meg Frans. – Mit? – S ekkor történt valami. A kisfiú lehúzott egy kvantumalgoritmusokkal teleírt papírlapot a földre, s kezét lázasan ide-oda mozgatta fölötte. Frans egy pillanatra azt hitte, a gyereknek megint rohama lesz. De nem. Inkább mintha sietős mozdulatokkal írni akart volna valamit, mire Frans teste megfeszült, és ismét eszébe jutott valami fontos és mélyen rejtett dolog, mint ott az útkereszteződésnél. A különbség csak annyi volt, hogy ezúttal rá is jött, mi az. 35
Visszaemlékezett a saját gyerekkorára, amikor a számok és az egyenletek mindennél többet jelentettek a számára, s ezért ragyogva felkiáltott: – Számolni akarsz, igaz? Ugye, számolni akarsz? – S a következő pillanatban már rohant is, és hozott tollakat, meg néhány négyzetrácsos A4-es lapot, amit August elé tett a földre. Ezután leírta az általa ismert legegyszerűbb számsorozat, a Fibonacci- számok első néhány elemét, amelyben minden szám az azt megelőző két szám összegével egyenlő: 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, majd kihagyta a következő szám helyét, ami a 34 volt. De azután úgy gondolta, ez túl egyszerű, és alá írt egy mértani sorozatot is: 2, 6, 18, 54… amelyben a következő tag a 162 lett volna. Egy ilyen feladat megoldásához, úgy gondolta, egy gyereknek tehetségesnek kell lennie, s nem szükséges semmiféle különleges előképzettség. Szóval Fransnak elég különös elképzelései voltak arról, mit jelent az, hogy valami matematikailag egyszerű, és azonnal arról kezdett álmodozni, hogy a fia egy cseppet sem fogyatékos, sőt, saját magának felnagyított másolata, hiszen ő is későn kezdett beszélni, és a társas érintkezésben is lemaradt, de a matematikai összefüggéseket már jóval azelőtt megértette, hogy az első szavát kiejtette volna. Sokáig ült a fiú mellett, és várt. De persze nem történt semmi. August egyre csak bámulta a számokat üveges tekintettel, mintha abban reménykedett volna, hogy a válaszok maguktól kimásznak a papírlapból. Frans magára hagyta őt, felment az emeletre, és szénsavas ásványvizet ivott, majd toll és papír segítségével folytatta a munkát az íróasztalnál. De már képtelen volt koncentrálni, s végül, kissé szórakozottan nekiállt elolvasni a New Scientist egy újabb számát, és ezzel el is töltött nagyjából egy félórát. Azután felállt, és megint lement Augusthoz. Először úgy tűnt, mintha mi sem történt volna. August összekuporodva ült, éppoly mozdulatlanul, ahogy ott hagyta, bár Frans észrevett valamit, amit először még nem is talált rendkívülinek. A következő pillanatban azonban egy teljességgel megmagyarázhatatlan és lenyűgöző jelenséggel találta szemben magát. 36
A Bishop’s Armsban nem volt túl sok vendég. Épphogy elmúlt dél, az időjárás pedig nem csábított különösebb kirándulásra, még a helyi kocsmába sem. Mikael kiáltásokat és nevetést hallott, valamint egy rekedt hangot, amely torkaszakadtából azt üvöltötte: – Kalle Blomkvist! Egy pirospozsgás arcú, borzas hajú, kackiás bajszú férfi volt az, akit Mikael már számtalanszor látott a környéken, és úgy tudta, Arnénak hívják. A férfi képes volt minden áldott nap óraműpontossággal délután kettőkor megjelenni a kocsmában, ám ezen a napon a jelek szerint korábban érkezett, és leült egy asztalhoz, a bárpulttól balra, ahol három ivócimborája üldögélt. – Mikael – helyesbített mosolyogva. Arne – vagy mi volt a neve – és barátai röhögni kezdtek, mintha Mikael valódi neve lett volna a legviccesebb dolog, amit valaha hallottak. – Valami címlapsztori van készülőben? – tudakolta Arne. – Azon gondolkodom, hogy leleplezem a Bishop’s Arms-beli galerit. – Gondolja, hogy Svédország már megérett egy efféle sztorira? – Nem, azt hiszem, még nem. Mikael valójában bírta ezt a bandát, nem mintha valaha is többet beszélt volna velük, mint néhány ehhez hasonló odavetett mondatot. Mégis, ezek a fickók szerves részét képezték a hétköznapjainak, amelyektől olyan jól érezte magát ezen a környéken, és egy cseppet sem vette rossz néven, amikor egyikük így szólt: – Úgy hallottam, hogy magának vége. Igaz ez? Épp ellenkezőleg, e szavak az egész ellene irányuló hajtóvadászatot olyan nevetséges szintre alacsonyították, ahová valójában tartozott. – „Tizenöt éve végem már, húzd meg a flaskát, s a gond elszáll” – idézte válaszában Frödinget*, s körbenézett a kocsmában, olyasvalakit keresve, aki túl sokat ivott már ahhoz, hogy fáradt újságírókat * Gustaf Fröding (1860-1911) svéd költő Skalden Wennerbom c. verséből. Idézet ford.: Erdődy Andrea
37
inzultáljon. De Arnén és a haverjain kívül senkit nem látott, így odasétált a bárpultnál ácsorgó Amirhoz. Amir nagydarab, kövér és kedélyes ember volt. Keményen dolgozó négygyermekes apa, aki már évek óta vezette a kocsmát. Mikaellel elég jó barátokká váltak az idők során. Nem mintha Mikael törzsvendég lett volna nála, hanem mert egész más ügyekben segítettek egymásnak. Néhányszor, amikor Blomkvistnek valami nővel volt találkozója, és nem ért rá lemenni a Systembolagetbe italért, Amir ellátta őt pár üveg vörösborral, Mikael pedig egyszer segített Amir egyik barátjának, akinek nem voltak iratai, egy beadványt írni a hatóságoknak. – Minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte Amir. – Találkozóm van valakivel. – Valami érdekes emberrel? – Nem hiszem. Hogy van Sara? Sara Amir felesége volt, aki épp nemrég esett át egy csípőműtéten. – Folyton nyöszörög és fájdalomcsillapítókat szed. – Kellemetlen lehet. Jobbulást kívánok neki. – Átadom – ígérte Amir, aztán még beszélgettek erről-arról. De Linus Brandell csak nem jött, és Mikael már kezdte azt hinni, hogy valamiféle hétköznapi átverés szereplőjévé vált. Bár, ami azt illeti, jobb poén is van annál, mint becsalni valakit a szomszédos kocsmába, így végül tizenöt percet várt. Megbeszéltek néhány üzleti és egészségügyi problémát, majd végül megfordult, és az ajtó felé indult. Ekkor érkezett meg a fickó.
August nem írta be a helyes válaszokat a számsorokba. Ez nem is tetszett volna különösebben egy olyan embernek, mint Frans Balder. Amit a számok mellett látott, első pillantásra úgy nézett ki, mint egy fénykép vagy festmény, de valójában egy rajz volt: mégpedig pontos mása a hornsgatani közlekedési lámpának, amelyet az egyik este láttak. Nemcsak aprólékos, de matematikailag tökéletesen pontos munka volt. 38
Rögtön lerítt róla. Bár Augustot soha senki nem tanította a háromdimenziós ábrázolás rejtelmeire, sem pedig arra, hogyan dolgozik egy művész a fényekkel és az árnyékokkal, mégis úgy tűnt, tökéletesen ismeri a technikáját. A közlekedési lámpa csak úgy ragyogott, a Hornsgatanon körülvette őket az őszi szürkület, amely valahogy szintén fénylett, s az út közepén ott állt az a férfi, akit Frans meglátott és valahonnan ismerősnek tűnt neki. Ijedtnek látszott, vagy legalábbis olyannak, akit valami igen kellemetlenül érintett, mintha August kibillentette volna a lelki egyensúlyából, s emiatt kissé bizonytalanul járt. De hogy volt képes a fiú ezt ilyen jól ábrázolni? – Te jó isten! – szólalt meg Frans. – Ezt te rajzoltad? August erre se nem bólintott, se nem rázta a fejét, csak nézett az ablak felé, és Frans Baldernek az a furcsa érzése támadt, hogy ettől a naptól fogva megváltozik az élete.
Mikael nem is tudta igazán, mire számított, talán egy stureplani ficsúrra. Ehelyett valami csövesnek látszó, alacsony srác érkezett. Kopott farmert viselt, hosszú, sötét haját rég nem moshatta meg, és álmos, tétova tekintettel nézett rá. Talán huszonöt éves lehetett, vagy még annyi sem, a bőre sápadt, a haja a szemébe lógott, és a száján herpesz éktelenkedett. Linus Brandell nem tűnt olyan férfinak, akinek komoly címlapsztori van a tarsolyában. – Feltételezem, maga Linus Brandell – szólította meg Mikael. – Stimmel. Bocs, hogy késtem, de összefutottam egy ismerős csajjal, akivel még együtt jártunk kilencedikbe… – Keressünk egy nyugodtabb helyet – szakította félbe Mikael, és egy asztalhoz vezette őt a helyiség belső részébe. Mikor Amir odalépett, és diszkréten rájuk mosolygott, két Guinnesst rendeltek, majd egy pár másodpercig csak ültek némán. Mikael nem értette, miért lett olyan ideges. Ez nem vallott rá, de talán a Serner-drámának volt köszönhető. Rámosolygott Arnéra és a cimboráira, akik kicsivel távolabbról figyelmesen szemlélték őket. 39
– Rögtön a lényegre térek – jelentette ki Linus. – Ennek örülök. – Ismeri a Supercraftot? Mikael Blomkvist nem sokat tudott a számítógépes játékokról, de a Supercraftról még ő is hallott. – Névről igen. – Alaposabban? – Nem. – Akkor azt sem tudja, hogy a játék különlegességét az adja, hogy található benne egy speciális mesterségesintelligencia-funkció, ami azt jelenti, hogy úgy kell megbeszélnie a küzdelem stratégiáját egy harcossal, hogy nem lehet benne biztos, legalábbis kezdetben, vajon valódi emberrel vagy egy digitális teremtménnyel van dolga. – Nocsak – felelte Mikael, akit a legkevésbé sem érdekeltek egy nyavalyás játék trükkjei. – Ez a játékipar egy kisebbfajta forradalmi újdonsága, és ami azt illeti, én is részt vettem a kifejlesztésében – folytatta Linus Brandell. – Gratulálok. Biztos szép összeget akasztott le érte. – Hát épp erről van szó.
40
